Nagy István (1904–1977)

Életművének terjedelemben és értékben egyaránt jelentős része a két világháború közötti időszakra esik, ekkor kialakult szemlélete és írásmódja érvényesül 1945 utáni prózájában is. Művészetét két ifjúkori élményforrás táplálja: a proletárnyomor, melynek tényeit József Attiláéhoz hasonló gyermekkorának szenvedései égetik tudatába, s a munkásmozgalom, melynek nemcsak harcosa két évtizeden át, hanem amely egész érzésvilágának, lázongó igazságérzetének formát ad, erkölcsi értékrendjét kialakítja. E két hatás formálja a modern munkásírónak a romániai magyar irodalomban egyedülálló típusává. Regényei, novellái dokumentumhűséggel idézik a külváros életét, de a helyzetkép, szegénység és elnyomottság bemutatása csak másodrendű jelentőségű műveiben. Első helyen a forradalmár emberkeresése áll: miközben regényei lapjain megjelennek a külváros jellegzetes típusai, elsősorban azt kutatja bennük, ami érzéseiket, gondolkodásukat az osztály, a proletariátus kifejezőjévé teszi, emberségük, jellemük megmérésére egyetlen mértéket ismer: a forradalom távlatát. Szereplőiben azt vizsgálja, hogy különböző szinten hogyan ébred föl bennük annak a szolidaritásnak az élménye, mely elszakítja a régi rend eszményeitől, s a forradalmi jövő sóvárgóivá vagy éppen katonáivá avatja őket.

Természetes, hogy felszabadulás utáni műveiben is ez az emberlátás az uralkodó. Leggazdagabban A legmagasabb hőfokon (1951) című regényében valósul meg, mely témája szerint az ipar államosításának, valójában a forradalmi hatalomátvételnek a regénye. Akárcsak korábbi műveiben a proletárélet tényanyaga, e regényében az államosítás tényei és eseményei csak keretül szolgálnak a korszak forradalmártípusainak bemutatásához. Ennek az emberábrázolásnak a legnagyobb erénye, hogy eszmény és valóság kölcsönhatásának mozgó folyamatát tükrözi. A későbbi kritika {254.} szemére vetette, hogy hőseinek nincs is "magánéletük", hogy életük egyetlen tartalma a munka és a közösség. Ám Nagy István írói erénye éppen az, hogy elhiteti: ezeknek az embereknek valóban ez az életelemük, s az eszméiket szolgáló tett nemcsak kötelességteljesítés számukra, hanem az őszinte "magánemberi" boldogság forrása is. A forradalmár aszkézisét egy forradalmi korszak atmoszférájának a belülről látó, hiteles megidézése fedezi. Eszményített hősök e regény figurái, de olyan eszmény hordozói, melyet maga a kor, a valóság követelt meg ember és történelem egyenrangúsodásának zálogaként.

Felbukkannak a regényben későbbi műveinek hibái is. Az, hogy munkáshőseinek nem az igazi ellenféllel – a hatalomátvétel "hosszútávú" feladataival, a gazdasági szervezéssel, saját műszaki képzettségük hiányaival – kell megküzdeniük elsősorban, hanem egy szabotáló bűnszövetkezettel, még csak helyenként gyengíti a regény őszinte pátoszát. A negatív szereplők rajza mindenesetre azt bizonyítja, hogy az írónak másképpen kellene gyűlölnie, mint a mozgalmi embernek; bármilyen visszataszító egy regényhős jelleme a valóságos élet mértékével mérve, az író érdeklődése nem lehet kisebb iránta. A szabotálók vagy a levitézlett gyáros és családtagjai, a birtok nélkül maradt arisztokraták még a karikatúra színvonalát is csak ritkán érik el; legtöbbjük puszta bűnügyi adat, nem ember. Ilyen az ellenség, szemlélteti velük az író, s eszébe sem jut, hogy feladata annak megmutatása lenne: ilyen az ember, mikor ellenség. Ugyanígy nincs – vagy csak töredékesen van – hiteles mondanivalója a regény értelmiségi szereplőiről, akikben az értelmiségi "ingadozásának" a tételét illusztrálja csupán, a gondolkodás, az önálló véleményformálás képességét lúgozva ki jellemükből, a munkásosztály vezető szerepének didaktikus példázataivá szürkítve amúgy is epizódnyi jelenlétüket.

Ez a didakticizmus válik uralkodóvá másik terjedelmes gyárregényében, A mi lányainkban (1954) is. Alapgondolata nem kevésbé korszerű, mint az első regényé: a szocialista közösség emberformáló hatását, az alkotásnak érzett munka lélekgazdagító erejét példázza annak bemutatásával, hogy miképp lesz két analfabéta cselédlányból élmunkás, újító, boldogságát megtaláló ember. A valóságnak A legmagasabb hőfokonban megragadott romantikája itt mégis valóságszépítés lesz: nem azért, mert a bemutatott embersorsok önmagukban nem hihetők, hanem mert hiányzik belőlük a személyes aktivitás. Az emberi boldoguláshoz két dolog kell: a személyiség értéke és megfelelő körülmények a megvalósításhoz. A mi lányaink kizárólag a boldogító körülmények regénye. Nagy István korábbi műveiben a mozgalmi hős vagy az államosított üzem munkássága a cselekvő ember arcképe volt; a gyár az ember műveként dicsérte alkotóját. A mi lányainkban az ember a gyár terméke, mégpedig hibátlan terméke; hősnői oly akadálytalanul sajátítanak el mindent, amire boldogulásukhoz szükségük van, mintha ajándékba kapnák. Elég itt egy tanács, hogy hibátlanul {255.} menjen a munka, egy vezércikk, hogy a szereplők tudata korszerű legyen, egy gyűlés, hogy az osztályidegen elemek lelepleződjenek. A regény hősei jellegzetesen manipulált emberek; minden tulajdonságuk a társadalmi behatás eredménye, s az író ezt az állapotot eszményinek tünteti fel.

Nagy István akkor talál igazi önmagára, amikor személyes tapasztalatain keresztül a valóság logikáját engedi érvényesülni epikájában. Az Egy év a harmincból (1951) mozgalmi romantikája azért életszerű, mert főszereplőjének forradalmárrá válásában lényegében saját fiatalkori mozgalmi indulását írja meg. A Városi hétköznapok (1964) pedig, bár hiányzik belőle a Nagy István-regények fő erőssége, a tömören komponált cselekmény, az író képviselői tevékenységének tapasztalatait feldolgozva, már bonyolultabb világba vezet. Nemcsak azért, mert a hétköznapi élet, az író felszabadulás utáni prózájának fő tématerülete itt már gondjaival-bajaival jelenik meg, azzal a tanulsággal, hogy a valóság semmit sem ajándékoz az embernek, hanem mert a regényt valósabb konfliktusok szövik át. A forradalmár tisztaság és a karrierizmus, a közösségi erkölcs és a kispolgáriasodás, a kitárulni nem tudó szeretetvágy és a közönyös környezet súrlódási felületeit villantja föl, anélkül, hogy mesterkélt happy endbe fojtaná a hőseire mért megpróbáltatásokba rejtett figyelmeztetéseket. A regényt elsősorban a benne foglalt gazdag valóságanyag epikus kidolgozatlansága teszi nehézkessé; a szerző inkább a riporter tollával tudósít élményeiről, semmint az elemző író vagy az okokat kutató szociográfus elmélyültségével.

Legnagyobb írói vállalkozása az utóbbi évtizedben: terjedelmes önéletrajza. Négy kötettel készült el: a Sáncalja (1968), Ki a sánc alól (1969), Hogyan tovább? (1971) és Szemben az árral (1974) című kötetek gyermekkorától a felszabadulásig beszélik el az író küzdelmes életét. Mint minden önéletrajz, Nagy István műve is szerzőjének fejlődésképe, valósághitelű "Bildungsroman" elsősorban, de akárcsak az író 1944 előtti írásai, ez is a valóságidézés sokszólamú gazdagságával köti magához olvasóját. A kifejezetten önéletrajzi eseményekkel együtt arcok, jellemek sokasága rétegződik az emlékezés felszínére, a két világháború közötti évek kolozsvári, bukaresti, galaci külvárosának jellegzetes alakjai, szánalmas, tragikus vagy felemelő sorsú emberek, akik nemcsak az író életében játszanak meghatározó szerepet (mint a példájával, elveivel fia sorsát halála után is irányító apa, vagy a szellemi ösztönzést jelentő barát, Józsa Béla), hanem egy életformának, a korabeli proletáréletnek képviselői is.

Ez a személyes emlékekbe ágyazott társadalomrajz indokolja a szerző adta műfaji besorolást, az "életrajzregény" megjelölést. A könyv "hőse", aki első tudatos emlékeitől kezdve férfi feladatokkal küzdő tagja családjának, legelső eszmélkedéseivel is emberi vagy éppen osztálygondokhoz kénytelen hozzáérni, emlékei ezért társadalmi élmények, öntudatának érése így lesz egyúttal a fiatal munkás, majd a proletárművész helykeresése {256.} a korszak társadalmi erőinek sodrában. A sajátjával párhuzamos vagy vele ellentétes embersorsokból éppen ezért nemcsak személyes emléksor bontakozik ki, hanem egy életforma regénye is: önéletrajza "proletár családregény" is, e műfaj egyetlen példája a romániai magyar irodalomban.

Írónak mindig használ a forma ellenállása, s Nagy István önéletrajzi regényének is javára válik a tényekhez való kényszerű ragaszkodás. Mint korábbi művei, az önéletrajzi regénysorozat is jó értelemben irányzatos mű: saját életében az osztályöntudat kristályosodásának, a mozgalmi harc vállalásának a történeti példáját írja meg, e belső fejlődésképet azonban minden művészi voluntarizmustól mentesen rendeli alá a tények valóságos logikájának. Az emlékezés – korábbi műveiből jobbára hiányzó – lírai melege így társul legjobb regényeinek valóságfeltáró realizmusával.