A szerzetesi költészet

A jezsuita és más szerzetes-írók a prózában is népszerűsített gondolatokat és témákat előszeretettel öltöztették költői formába, hogy a hasznosnak minősített tartalmak gyönyörködtető előadásban váljanak népszerűvé. A poéta a témát rendszerint készen kapta feletteseitől, s nem tett mást, mint hogy a poétika szabályai szerint feldolgozta. Igazi költőegyéniség ezért a latin szerzetesi szépirodalom művelői között nincsen, a nagyrészt névtelenségben maradt írókat csupán a sablonok felhasználásában tanúsított több vagy kevesebb találékonyság különbözteti meg egymástól.

A legnépszerűbb költői műfaj az epika volt, amelyet azonban elbeszélő jellegéből gyakran kivetkőztetett a mindent elárasztó barokk allegorizálás. A szerzők a téma reális magját, nemegyszer az apró részleteket is híven megőrizték, de a valóságot a képzelt, mitológiai és jelképes alakok felléptetése, az eseményekbe való állandó és döntő jelentőségű beavatkozása által szimbolikussá tették, az égi és földi dolgokat egybemosták, a tér- és időbeliséget eltüntették. Mikor például egy jezsuita költő III. Károlynak Savoyai Jenő parancsnoksága alatt megvívott török háborúját dolgozta fel (Laurea prima Martis Austriaci ... duce Francisco Eugenio Sabandiae principe ... parata (Az ausztriai Mars első koszorúja, melyet Savoyai Jenő Ferenc szerzett), Kolozsvár 1717), a történeti eseményeket szimbolikus személyek között folyó cselekménnyel helyettesítette: Mars Ottomannicus híveivel tanácsot tartva hadat üzen a kereszténységnek; Genius Christianitatis siratja a kereszténység veszedelmét, és segítséget kér Mars Austriacustól, aki meg is menti Genius Christianitatist; a vers azzal zárul, hogy Genius Romanus és a megmenekült tartományok köszönetet mondanak Mars Austriacusnak.

A Regnum Marianum-gondolat is ehhez hasonló allegorikus cselekmény keretében kapott költői kifejezést. A Vetus Hungarorum in Magnam Dominam pietas (A régi magyarok Mária-tisztelete), (Nagyszombat 1728) című költemény alaptétele, hogy az ország csak akkor lesz ismét boldog, ha visszaáll a régi Mária-tisztelet. A megjelenítés allegorikus történet keretében történt: a Kárpátok tövében Cybele szomorúan fekszik a földön; sírására megjelenik fia, Mars, akinek elpanaszolja, hogy az istennők és Fortuna elhagyták a földet, amely most terméketlenné vált; kiderül azonban, hogy Apollo ragadta el őket, mert nem tisztelték Minervát; de Juppiter szerencsére Apollo közbenjárására elrendeli, hogy Minerva tisztelete térjen vissza. Cybelén Magyarország, Apollón Jézus, Minerván Mária értendő.

Ez a költői feldolgozásmód nemigen kedvezett az igazi nagyepikának; annál divatosabbá és egyben korjellemzővé tette viszont a kiseposzt, a hősköltemény járulékos formai elemeivel felcicomázott, rövid lélegzetű elbeszélő költeményt. A költők a kifejezetten epikus tárgyakat is szívesen tördelték részletekre, hogy azokat kedvük szerint kidolgozhassák. Az egyes darabokat {416.} azután egymás után sorolták, és művüket költeményfüzérré építették ki. Columen orbis Christiani Joannes Hunniades victoriis de Ottomannica potentia clarissimus epico carmine celebratus (Epikus vers a török hatalom fölött győzedelmeskedő Hunyadi Jánosról, a keresztény világ oszlopáról), (Nagyszombat 1724) cím alatt Árvai György (1697–1759) Hunyadi János hét győzelmét énekelte meg ilyenképpen; Szűz Mária életét Prileszki János (1709–1790) 40 elégiában dolgozta fel Historia Mariana brevi metro concinnata (Mária története rövid versekben írva), (Kassa 1733) címmel, az osztrák ház utóbbi éveinek történetét pedig az egyes alkalmakhoz fűződő megemlékezések, alkalmi versek sorozatának keretében mutatták be a jezsuiták (Mercurius, sive memorabilia Austriae superioribus annis gesta (Hírmondó, azaz a legutóbbi évek nevezetes ausztriai eseményei), Nagyszombat 1720).

A jezsuita epikusok legjelentősebb kezdeményezése, hogy a rendi gondolatvilághoz simulva ők indították meg a magyar őstörténet költői feldolgozását, a honfoglalási eposznak a 19. századba mélyen benyúló divatját. A későbbi nemesi hősköltemények legkorábbi ősét Repszeli László (1703–1763) írta, Hunnias, sive Hunnorum e Scythia Asiatica egressus (Hunnias, vagyis a hunoknak az ázsiai Szkítiából történt kivonulása), (Nagyszombat 1731) címmel. A hunok természetesen azonosak benne a magyarokkal; a szerző szerint olyanképpen, mint ahogyan a rómaiak a trójaiak leszármazottai, s ezzel már be is kapcsolta költeményét a vergiliusi hagyományba. Az európai népek emlékezetében rossz hírű Attilát, a hadi dicsőség mellett, Aeneas jámborságával felruházva teszi meg eposzi hőssé; nagyságáról csak azért nem tud szerinte az utókor, mert a harcias nemzetben a háborúk miatt senki nem akadt, aki az ősök emlékezetre méltó tetteit megörökítette volna. A rendi szellemű alapvetés után a barokk poézis minden eposzi sallangja ott ékeskedik a nemesi dicsőség szolgálatában. A hunok Herculestől származnak, Juppiter kedveltjei, ellenségük – Vergilius nyomán – Juno; a nép természetesen nem a szégyenteljes nélkülözés miatt keres új hazát, hanem isteni sugallatra; Attila fegyvereit Vulcanus kovácsolja, Szent László módjára vizet fakaszt a sziklából, könyörgésére hatalmas bölénycsorda tör ki az erdőből éhező serege elé stb.

Repszeli az eposszal rövidesen iskolát teremtett. Már a Hunnias felhasználásával írta meg Adányi András (1716–1795) a Fastorum Hungariae pars I-II-t (Magyar naptár. I-II. rész), (Kassa 1742), melynek alaptézisei: a magyar föld utolérhetetlen bősége és termékenysége, valamint lakóinak kegyessége és katonai erényei. A kegyes szkíták honfoglalásának a leírása természetesen ebben a műben is az égi hatalmak döntéséből, állandó beavatkozásuk kíséretében történik: az isten kardja az égből hull alá; Mars pedig aktuális politikai tanként lelkére köti kedveltjeinek, hogy hazájukat híven őrizzék, és óvakodjanak a polgárháborútól.

Nagy jövő állt a jezsuita-költészet egy másik műfaja, a költői levél, a heroida előtt is. Ez az ovidiusi eredetű műfaj, melyet már a magyar reneszánsz poétái is kedveltek, a jezsuitáknál általában szentek, hősök egymáshoz intézett fiktív leveleit jelentette; de kortárs-hős, sőt allegorikus alak is levelez-{417.}hetett, például a Magyarországot jelképező Hungaria Máriával, a "magyarok nagyasszonyával". A Timon Sámuel elnöklete alatt tartott egyik nagyszombati vizsgára jelent meg Raab István (1686–1757) tíz heroidája Hungarides epistolae et elegiae (Magyar levelek és elégiák), (1714) címmel. Az elsőt az elűzött Salamon küldte benne Szent Lászlónak. A jezsuita szerző a királyban a törvényes uralkodót dicsőítette, s hogy a szent hírében álló, remetévé lett trónkövetelőnek is juttasson valamit, őt megtette a visszavonultság fejedelmévé. A további levelek jobbára az előkelő származású személyek által gyakorolt aszkézist állítják előtérbe: Szent Imre és Marianna névre elkeresztelt jegyese a szűzies házasságról írnak, Margit királylány Kunigundának a kolostori életet ajánlja. Az Epistolae heroum ac heroidum (Hősök és kiváló asszonyok levelei), (Nagyszombat 1721) című kötet ugyancsak tíz, hasonló légkörben mozgó levelet tartalmaz, legnagyobbrészt magyar szentektől: Szent István Szilveszter pápának, Szent Imre Mórnak ír benne, László király Salamonnal vált levelet, II. András Magyarországhoz fordul stb.

A jezsuita földrajztanítás poétizált formájaként indult meg a tájköltészet, a magyar föld felfedezése a szépirodalom számára. Ebben a műfajban az alkalmi verselők Ovidius mintájára a hazai hegyek, folyók, helységek eredetmondájával szórakoztatták az olvasót. A kiagyalt történeteknek a helyi mondákhoz semmi közük sincsen, a szerzők az elbeszélő költészetben használt machinák mintájára maguk koholták a mesét, hogy azután nemzeti büszkeséggel tekintsenek rájuk. A Metamorphosis Hungariae (Magyarország átváltozása), (Nagyszombat 1716) bécsi születésű írója, Schez Péter (1691–1756) Magyarország egész geológiáját, földrajzát és történelmét átmitologizálta. Vannak forrásai, mint Bonfini históriája és Wernher György De admirandis Hungariae aquis (Magyarország gyógyvizeiről) című munkája, a könyv javarészét azonban az író maga találta ki, hogy az önelégült nemesi nacionalizmusnak kedvében járjon és a Habsburgokat dicsőítse. Néhány példa Schez leleményeiből: a Magyarországon megtelepedett Aetas Aurea és Argentea (Arany- és Ezüstkor) szolgálója véletlenül kiönti a nektárt s ebből lesz a tokaji bor; Carpathus gigász Attila ellen támad, de legyőzetve heggyé válik; Kassa Attila sisakjából keletkezik stb. A Habsburgok úgy kerülnek elő, hogy Ujvaria nimfa az Ister és Vág haragja miatt Újvárrá alakul (Érsekújvár); panaszai felhatolnak Juppiterig, aki békét ígér a földnek, melynek megvalósítója III. Károly lesz. Schez könyvét a 18. században olyan sikerült Ovidius-utánzatnak tartották, hogy Zichy Károly németre is átdolgozta (1768). A földrajzot poétizáló kiadványok közé tartozik a Metamorphoses seu natales submontanarum superioris Hungariae urbium ac vinearum (Átváltozások, vagyis Felső-Magyarország hegyaljai városainak és szőlőskertjeinek keletkezése), (Kassa 1728). Az író, Marotti Imre (1700–1728), felüdítő kirándulás és álomlátások keretében mondja el Kassa tágabb környékének magakoholta eredetmondáit. Az erdélyi hegyek történetével szórakoztató Historia poetica montium Transylvaniae (Erdély hegyeinek költői története), (Kolozsvár 1728) Hedri Antal (1702–1765) verselménye. A tájakat feldolgozó költészet egyik válfajában az egyes városok eredetét verselték meg.

{418.} Még a korszak elejéről való Csiba István könyve, a Tyrnavia nascens (A születő Nagyszombat), (Nagyszombat 1706); a divat késői terméke pedig a Natales poetici civitatis Unghvariensis (Ungvár városa keletkezésének költői története), (Kassa 1751).

A költői invenció "mesterfogásain" kívül a költők a nyelv és forma virtuóz kezelésével is törekedtek a gyönyörködtetésre. A jezsuita poéták bőven felhasználták a retorika eszközeit, elmerültek a részletek díszítő kidolgozásában, keresték az alkalmat a nyelvi bravúrra, fitogtatták jártasságukat a tudós költészet minden fortélyában. Az elmés szórakoztatásra való törekvésük ismét irodalmi rangra emelte a verses rejtvényt, melynek jellemző példája Világhi István (szül. 1705) Colloquium Sphyngis cum Oedipo (A Szfinx és Oidipusz beszélgetése), (Nagyszombat 1729) című kis füzete. A rejtvények egy részéhez megadta a szerző a megoldást, a többi – szavai szerint – még "Oedipusra", vagyis megfejtőjére várt. A rejtvényfejtéssel egyenrangú művelet volt a chronosticonok, valamint az anagrammák szerkesztése, s egy-egy így nyert szó, szócsoport, mondat "titkos értelmének" további értelmezése.

A szófaragásban, formai nehézségek keresésében és megoldásában azonban nem a jezsuita, hanem a piarista költők vitték el a pálmát. Iskolájukat Moesch Lukács (1651–1701) alapította meg már említett Vita poeticajával (Nagyszombat 1697), melyben a poétika illusztrálására a szerző saját verseit is kiadta. Moesch megrímelte a klasszikus lírai formákat, egyes esetekben virágalakban, geometriai alakzatokban nyomatta a sorokat, foglalkozott betű-kabalisztikával, amely szerint az ábécé minden betűje meghatározott számot jelent, s a sorok betűi valamilyen szempontból "titkos értelmű" összeget adnak ki stb. Tanítványai közül Halápy (Alapi) Konstantin (1698– 1752) volt a legtermékenyebb. Köteteiben (Tripartita devoti Parnassi Syrinx (Az ájtatos Parnasszus három részre osztott Syrinxe), Nagyszombat 1730, Odarum Leonino-Sapphicarum libri tres (Rímes szaffikus mértékben írott ódák három könyve), Nagyszombat 1741) megrímelte a klasszikus strófát és leoninusokat adott ki. Egy kötetre való epigrammája, verses rejtvénye és sírfelirata is megjelent. (Epigrammatum moralium, aenigmatum ac tumulorum libri VII. (Morális epigrammák, rejtvények és sírversek hét könyve), Nagyszombat 1745.) Apologorum moralium libri VI. (Erkölcsi mesék hat könyve), (Nagyszombat 1745) cím alatt pedig Hevenesiék anekdotikus moralizálására emlékeztetve, disztichonokba szedett állatmeséket közölt mindennapi kegyes olvasmányul, hogy a jámborság könnyebben az olvasó szívébe férkőzzék, megmaradjon emlékezetében, és gyönyörködtesse is. Torridae Amaryllidis erga Daphnidem flammulae (Amaryllisz égő szerelme Daphnisz iránt), (Nagyszombat 1730) címmel allegorikus pásztorjátékot is írt, azt akarván bemutatni, hogy a Caro (Hus), a Mundus (Világ) és a Daemon (Ördög), az emberi nem esküdt ellenségei, háborút indítanak a Lélek ellen, és le is győznék, ha az Égi Vőlegény isteni segítsége nem támogatná. A játékban Amaryllisz a Lelket, Meliboeus a Húst, Corydon a Világot, Mopsus az Ördögöt, Daphnisz Jézust jelenti.

A latin szerzetesi költészet jelentősége egyes-egyedül fejlődéstörténeti: a művek nagy tömege, az ugyanazon fogásokat alkalmazó feldolgozási mód, {419.} számos műfaj és téma a század második felében egyre gyorsuló ütemben elmagyarosodott költészetét nagyban befolyásolta. Az elvilágiasodó nemesi literatúrában természetesen alig juthatott szóhoz a jezsuiták kegyes, Regnum Marianum-hazafisága, de a tőlük elkezdett honfoglalási eposz az irodalom egyik központi kérdésévé vált; erőteljesen megindult az ország tájainak költői feldolgozása, a réginél már reálisabb alapon, népi mondák felhasználásával; a kiseposz és a heroida pedig lényegesebb tartalmak kifejezésére is alkalmasnak bizonyult, mint amire a szerzetesek használták.