A Bánk bán

Az Erdélyi Muzeum pályázatát, melyre Katona a Bánk bánt írta, Döbrentei Gábor tette közzé "Eredetiség s jutalomtétel" címmel. A pályázat feltételei a következők voltak: a tárgynak történetinek kell lennie, a határidő 1815 szeptember vége (kérésre meghosszabbítható), a pályaműveket az Erdélyi Muzeum Kolozsvárt lakó munkatársai bírálják, két pályaművet jutalmaznak, az elsőt hétszáz, a másodikat háromszáz forinttal, a jutalmazott műveket kinyomatják és előadják a megnyitandó kolozsvári színházban, a pályadíjakat csak önálló becsű műnek adják ki.

Katonának kapóra jött ez a pályázat. Meggyőződhetett róla, hogy eredeti művei számára más úton nem is remélhet nyilvánosságot, hiszen Aubignyjét és Ziskáját a cenzúra miatt nem vihette színpadra, s valószínűleg nem játszották az engedélyezett Jeruzsálem pusztulását sem. Lehet, hogy először ezt kívánta a pályázatra benyújtani, azért fogott bele verses átdolgozásába. 1815 július végére azonban már készen volt a Bánk bán is, a prológus végére ugyanis ezt jegyezte: "Irám Kecskeméten Jakab havának 30-ikán, 1815."

A pályázatot, mivel többen kérték a határidő meghosszabbítását, csak 1817 elején zárták le. Az eredményt Döbrentei 1818-ban tette közzé. A bírálók abszolút értékű művet nem találtak. Viszonylag legjobbnak a Pártosság tüzét (írója Tokody János Bihar megyei szolgabíró) és az 1817-ben névtelenül kiadott Öt szomorújáték közül a pályázatra beküldött három darabot (írójuk Bolyai Farkas, a híres matematikus) találták. Még két darabot ítéltek némi figyelmet ébresztőnek, de a Bánk bán ezek közt sincs. "Mindenik társ el volt {348.} telve a haza szeretetétől, mindenik óhajtotta ezen időszaki írásnak azt a szép szerencsét, hogy általa egy klasszikai becsű drámánk serkentetett volna elé oly készen, mint Minerva Jupiter homlokából" – írja jelentésében Döbrentei. Hogyan nem ismerték hát föl a remekművet, amelyet annyira óhajtottak? Horváth János a Bánk bán különös sorsát vizsgálva, bravúros logikával bizonyította be, hogy Döbrenteiék, másfajta ízlésük s a Bánk bán pompás színszerűsége miatt, föl sem fedezhették a nagyságát, mégis – vagy épp emiatt – újra meg újra megdöbbenünk az irodalmi ítélet bizonytalan voltának e kirívó példáján.

Katona megunhatta várni a pályázat eredményét. Döbrentei 1818-i közleménye elkerülte figyelmét. A Bánk bánnal azonban nem szűnt meg foglalkozni. Még Í815-ben átadta bírálat végett Bárány Boldizsárnak, aki talán szintén részt vett az erdélyi pályázaton. (Az átadott szöveg nem teljesen azonos azzal, amely 1912-ben előkerült, s melyet az első kidolgozás nem Katona kezétől származó másolatának tartanak; valószínűleg korábbi annál.) 1816-ban Kecskeméten felolvasta Udvarhelyi Miklósnak, a darab későbbi első színrevivőjének, 1819-ben pedig – Bárány Boldizsár kitűnő bírálatát nagy mértékben figyelembe véve – átdolgozta.

Az első kidolgozás és a végleges szöveg (1820-ban jelent meg nyomtatásban) között a cselekményt, a jellemeket, a mondanivalót megváltoztató különbség nincs. Az átdolgozás mégsem jelentéktelen. Egyes események (pl. Melinda elcsábítása) világosabbá, a cselekmény egyes részletei (pl. az ötödik felvonás eleje) célratörőbbé váltak, a motiváció gazdagodott (pl. Ottó megjelenése Gertrudis megölése előtt), az egyes szereplőket összefűző szálakat Katona szorosabbra vonta (Mikhált és Simont megtette Melinda bátyjainak, Ottó és Biberach cinkosságát Fülöp király meggyilkolásának idejére vezette vissza). De akad vitatható értékű bővítés is (Simon hét fiának története az első felvonásban). Helyes volt a hosszú és hangulatilag elütő Előversengés elhagyása, melyről Katona maga így ítélt: "... tele van ifjú vérem gőzével, negéddel és feszelgéssel". Javított Katona a darab verselésén is, hiszen időközben fejlődött ízlése, gyarapodott költői nyelvének tömörítő ereje.

A Bánk bán tárgyát történelmi tanulmányaiból vette. Láttuk, hogy az uralkodók elleni felkelések különösen érdekelték. Ezeket nyomozta a magyar történelemben is. A drámaírás akadályairól szóló értekezésében ezeknek egész sorát említi: az I. András ellen támadó Béla herceget, Kun László meggyilkolóját, Árbucot, a leánya becsületéért a királyi családra támadó Zách Feliciánt, Forgáchot, aki Kis Károlyt ölte meg – s említi közöttük a hitvese virtusát megbosszuló Bánkot is.

Bánk bán történetének szépirodalmi feldolgozásra való alkalmasságát többen felfedezték már előtte. Bonfini és Heltai népszerű krónikája itthon is, külföldön is érdeklődést keltett a különös történet iránt. A 16. században a német Hans Sachs drámát, a magyar Valkai András históriás éneket, a 18. században az angol Lillo drámát s három német szerző (Müller, Nicolay és Albrecht) regényt, balladát, ill. drámai költeményt írt belőle; D'Ussieux már említett Décaméronjában is van egy ezzel a tárggyal kapcsolatos novella; egy soproni diák pedig Schillernek ajánlotta Bánk történetét tragédia-témául. Katona művével közel egyidőben is többen feldolgozták: hazánkban Kisfaludy Sándor, {349.} Horváth József Elek és Boér Sándor, a határon túl a legnagyobb osztrák drámaíró, Grillparzer írt Bánk bánról drámát. Katona e szépirodalmi feldolgozások közül D'Ussieux novelláján kívül valószínűleg csak Müller regényét ismerte (1812-ben jelent meg magyar fordítása). Annál alaposabban foglalkozott a történelmi feldolgozásokkal.

Pray György 18. századi jezsuita történetíró műve, amelyet Katona diákkorában az iskolai történelemtanítás követett, tagadja a királyné bűnösségét, sőt öccséét is. Szerinte Bánk feleségét nem csábították el, a királyné politikai összeesküvés áldozata volt, gyilkosa Péter főispán, illetve Simon és Mihály bán. Ezzel szemben a régi magyar krónikák s nagyobbrészt a külföldiek is tudnak Bánk feleségének erőszakos elcsábításáról, többé-kevésbé bűnrészesnek tartják a királynét, s gyilkosának a feleségén esett gyalázatért bosszútálló Bánkot mondják. Különös határozottsággal állítja Gertrud bűnösségét, Bánk tettének jogosságát Bonfini, illetve Heltai krónikája, a legtöbb szépirodalmi feldolgozás forrása.

A történeti forrásokat Katona írói szuverenitással kezelte. A királyné gyilkosául a drámai egység érdekében Bánkot tette, de szerepet juttatott Péternek (Peturnak) és összeesküvő társainak is. A királyné bűnrészességét Melinda elcsábításában korlátozta, de nem annyira, hogy ártatlan áldozatnak tűnhessék. A szereplők nagyobb részét a történelemből vette, de jellemüket maga alkotta, figyelembe véve mégis azt a keveset, amit e téren forrásaiból nyerhetett. Forrásai nem egyeztek abban, hogy a királyné négy öccse közül melyik volt a csábító. Legvalószínűbbnek Berchtold, a kalocsai érsek látszott előtte, ezt azonban a cenzúra miatt nem vihette a színpadra, ezért választotta Ottót. E cserére az első kidolgozás előversengésében is, a nyomtatott kiadás előszavában is nyomatékosan felhívja a figyelmet, bizonyára nemcsak a történeti hitelesség tisztelete miatt, hanem némi egyházellenes éllel is. A történeti személyek körét Izidóra, Biberach és Tiborc alakjával bővítette, s mindegyiküknek fontos dramaturgiai és eszmei szerepet adott.

Arany János befejezetlenül maradt Bánk bán-tanulmányában három csoportba osztotta a szereplőket: Bánk, Gertrud és a király köré. A jellemeknek ezzel a rendszerezésével igen világosan tárta fel a dráma konfliktusában egymás ellen szegülő erőket. Gertrud köre az idegen elnyomást, Bánké a sértett, szabadságharcra kényszerülő nemzetet képviseli, a királyé – mely a megoldásban jut szerephez – a Katonára jellemző kiegyenlítő, megbékítő szándékot.

Bánk mintegy összekötő kapocs a sértettek, elégedetlenek között. Petur és Tiborc, a nemes és a jobbágy egyaránt hozzá fordul panaszával, országjáró útja és a palotába való érkezése is meggyőzi a kiáltó ellentétről, mely az ország nyomora és az idegen udvar dőzsölő jóléte között van, s a legnagyobb személyes sérelem is őt éri felesége megrontásával. De mint az ország legfőbb méltóságán, a távol levő király helyettesén, rajta a legnagyobb a felelősség az ország nyugalmáért.

Bánk szenvedélyes ember, ezt tudja is. Önuralma hatalmas belső küzdelem eredménye, ezért is őrzi annyira. Hányszor ragadja el az indulat, hányszor hisszük, hogy már a tett küszöbén áll! Kihúzott karddal, előtörni készen hallgatja rejtekhelyén, hogyan ostromolja Ottó Melindát, Gertrudis hogyan szítja öccsének a sikertelenség miatt már-már lankadó tüzét. Bánk elhatározza, {350.} hogy lecsendesíti Peturékat, megmenti az ország nyugalmát, de közben "irtóztató kilátás" foglalkoztatja, s kész rá, hogy hazáját és becsületét "ölettetése" árán megvédje. Peturék összeesküvő tervével szemben higgadt államférfiként érvel. Nem rabja a nemesi érdekeknek, mint azok: a jobbágyok életét és nyugalmát félti a polgárháborútól. ("Az élteket s a nyúgodalmokat kockára tegyük polgártársainknak, kik, mint szülőinket, bennünket is tápláltak!") Az erőszakos tervvel szemben a törvényre, a szokásra hivatkozik. De mit használ a törvény és szokás olyan udvarral szemben, ahol Melinda gyalázata megeshetett? Talán még előbbi gondolatmenete foglyaként Bánk először a királyhoz, a császárhoz, a pápához kíván fordulni, de mintegy azonnal belátva, hogy az ilyen megtorlás bizonytalan, s nem is elégítené ki bosszúvágyát, a gyilkosságra gondol: "Meggyilkolom ott előtte a bíboros gazembert; és ha a vesztőpiacra hurcolnak, kiáltom: Azért jutott hóhér kezébe Bánk, mert hitvesse virtusát bosszulta meg!"

Ottó meggyilkolását tervezi; csak egy szóval ("előtte") utal Gertrudisra. Mégsem a csábítót öli meg, hanem a királynét. Őt tartja igazi bűnösnek. Ő hívta Melindát az udvarba. Ő biztatta öccsét Bánk füle hallatára, hogy ne mondjon le Melindáról. Az Ottó után leskelődő Izidóra szavaiból is arra következtethetett, hogy a királyné szerzett alkalmat Ottó és Melinda éjszakai együttlétére. A királyné ellen növelte haragját mindaz a nyomorúság is, amelyet az országban tapasztalt, mindaz a sérelem, melyet Peturtól hallott. Nem csap fel összeesküvőnek, de már nem is akarja leszerelni őket, sőt maga kéri, maradjanak együtt, hátha szüksége lesz rájuk – nyilvánvalóan bosszúja végrehajtásában. A harmadik felvonás első jelenetében ("Mely gondolat lesz agyvelőmben első zsengéjekor már meghatározás? – Épülj fel! Izmosodj meg, gondolat!") már a királyné meggyilkolására készül.

Tiborc panasza meggyőzi arról, hogy a jobbágyok nem nyugalmat, békességet várnak, hanem tűrhetetlen sorsuk jobbrafordulását. Szavaira Bánk alig-alig tud odafigyelni, hiszen a maga bajával vívódik, de azt meghallja, hogy kettőjük annyira különböző nyomorúságának egy az oka: az élősködő idegen udvar. Tiborc is szövetséges hát a királyné ellen, nemcsak Petur. Bánk mégsem hiszi, hogy a felkelés segíthet rajta. "Kirontjuk a korlátokat, lezúzzuk a jó barátot, ellenséget; és aztán ha célra értünk, sírni kell csak: szánom keserveiteket, emberek!" – mondja. Nem megy vissza Peturékhoz, nem áll az elégedetlen Tiborcok élére sem. Nem hisz az erőszak eredményességében. Az nem kétséges előtte, hogy a királyné halált érdemel, de az annál inkább, hogy elpusztításával célt lehet-e érni. Előkészületeket tesz a királyné megölésére: megtiltja, hogy bárki bemenjen hozzá, míg ő nála van, Melindát hazaküldi vidéki birtokára, fiát börtönbe induló sógorára, Mikhálra bízza. De az utolsó pillanatig bizonytalan, valóban megöli-e. A friss bosszúvágy, melynek kitöréseit korábban láttuk, már lelohadt. Újabb ösztönzésre van szükség, s a királyné ostoba, gőgös viselkedése erre alkalmas is. Bánk végül olyan körülmények között öli meg Gertrudist, hogy szinte nem is tehet mást: a királyné kigúnyolja felesége szerencsétlenségét, Ottó megjelenése, majd megfutamodása őrjöngő dühre ragadja, Gertrudis tőrt ránt, s ezzel a fegyvert is mintegy a kezébe adja. A kielégített bosszúvágy diadalát azonban Bánk egy percig sem érzi. Az "örvendj becsűletem" csak afféle biztatás önmagához a {351.} "ni! – reszket a bosszúálló" meg a "Ki! Ki! A tető mindjárt reám szakad" között.

A királyné megölése miatt Bánkra nem hárul gyanú. A gyilkosság perceiben már Petur és társai is a palotára törtek, s az összeesküvők leverése után a bosszúszomjas merániak Peturt kínozzák halálra mint a királyné gyilkosát. Bánk azonban önként és öntudatosan vállalja tettét a király előtt. Nincs oka, hogy kételkedjék igazában. A királyné bűnt követett el a nemzet ellen és felesége ellen, ezért lakolnia kellett. Bánk büszkén tiltakozik, mikor a király bíró elé akarja állítani. "Jobban be van neved mocskolva, mint az enyém" – mondja neki, s ezzel nemcsak Gertrudis aljasságára céloz, hanem arra is, milyen állati kegyetlenséggel ölték meg az idegenek puszta gyanúból Peturt, aki pedig az őrülésig szerette, halála pillanatáig éltette a királyt. Bánk erkölcsi fölénye itt teljes a királlyal, az udvarral szemben. A király ismételt felszólítására sem akad senki az udvari emberek között, aki megvívna vele a halott királyné becsületéért. "Jobban remeg előtte (ti. Bánk előtt) minden, mint előttem" – mondja a király.

A cenzor, aki nem engedélyezte a dráma előadását, "mivel Bánk bán nagysága meghomályositja a királyi házét", mintha csak idáig követte volna a darabot. A dráma klasszikus elemzői, Arany és Gyulai viszont főként az ezután következő eseményeknek szentelték figyelmüket, némileg túlozva is egy-két mozzanat jelentőségét, csak hogy Bánk tragikuma teljesebbnek tűnjék. Kétségtelen, hogy Petur átka, Biberach vallomása s végül Melinda halála a tragikus bukásig, a lelki összeomlásig fokozza Bánk korábban is feltámadt kétségeit, amelyeket előbb a király előtt csak nagy önuralommal győzhetett le. Arany és Gyulai döntő szerepet tulajdonított Biberach vallomásának Bánk tragikumában. Arany végkövetkeztetése így hangzik: "Gertrud magában a tényben ártatlan volt. Bánk azon meggyőződésben ölte meg, hogy magában a tényben is részes. Amint a tettet elköveté, már belvádat érzett, de még nem tudja, miért. E belvád fejlik az ötödik szakaszban bosszuló mardosássá." De hihetett-e Bánk Biberach vallomásának, amely különben is csak a hevítő- meg altatóporra vonatkozott? Elhihette-e, hogy a királyné nem tudott Ottó "izetlenkedéséről", mikor maga hallotta, hogy biztatta Melinda elcsábítására? Elhihette-e róla, hogy ártatlan, mikor oly sietve tuszkolta ki a megesett Melindát udvarából, botránytól félve, s mikor szánakozás helyett kacagni volt képes rajta? Biberach vallomása, Myska bán szavai igazában nem Bánk megtörésére, hanem inkább a király megvigasztalására és az udvar hangulatának megfordítására szolgáltak Katona szándéka szerint. Bánk nem azt tudta meg belőlük, hogy a királyné ártatlan, hanem arra döbbent rá, amire Petur átkából is: hogy tettével egyedül maradt. Igazában nem is most, hanem akkor törik meg, mikor Tiborc Melinda holttestét hozza. Nemcsak Melinda iránt érzett végtelen szerelme, hanem gondolatainak, nézeteinek belső logikája szerint is ez az igazi csapás számára. Gertrudis bűnös volt – bűnös az ország elnyomásában, bűnös Melinda esetében – ezért pusztulnia kellett. Bánk problémája, bizonytalanságának, kétségeinek oka azonban kezdettől az volt, megoldás-e a zsarnok halála, teremthet-e megnyugvást az erőszak. Melindát Ottó ölette meg. Felbérelt emberei azt kiabálták: "Éljen Ottó, – nénje bosszulója." Itt érintkeznek a szálak. Bánk véres tette visszahatásként az aljas indulatok lavináját indította útjára, Petur is ennek az áldozata lett, Melinda is. "Nem {352.} ezt akartam én, – nem ezt" – mondja Bánk Melinda holtteste mellett. Ebben áll a tragikuma. Nem bosszúja jogosságába vetett hitének megrendülése, hanem e bosszú ellene forduló következményei miatt omlott össze. Ezért mindegy, elítéli-e, vagy felmenti a király. A megoldás az ő belső tragikumát már nem érinti.

Melinda jelleme bizonyos kettősséget mutat. Történelmi adatokból tudjuk, hogy férjénél mintegy húsz évvel fiatalabb volt, alig több, mint húsz éves, amikor az eset történt. Ez indokolja, hogy Bánk félti (az udvarba sem akarta felvinni), s némileg megérteti a naiv hiszékenységet is, amely miatt Ottó áldozatává vált. De jellemének vannak ellentétes vonásai. A királynéval szemben nagyon is öntudatos. Mikor az együtt találja Ottóval, és színlelt haraggal magyarázatot kér tőle, Melinda éles iróniával válaszol. A negyedik felvonásban még nemzeti sérelmeket is vet a magáé mellett a királyné szemére. (Arany és Gyulai kifogásolták is.) Ezek a vonások nehezen egyeztethetők össze, még akkor is, ha hiszékenységet az udvar kétszínű világában való járatlanságával, büszke öntudatát a Bánk hitveséhez illő méltósággal próbálnók magyarázni. Az első kidolgozás az ott még Ádelájdnak nevezett Melinda gyalázatával kapcsolatban kétséget hagy. Abban hevítő- meg altatóporról sem volt még szó. A végleges kidolgozás hozza Opheliáéra emlékeztető (egyébként szégyenével, férje vádjával és átkával kellően indokolt) őrülését is. De Katona ezt sem vitte végig. A királynéval szemben való viselkedésében eszelős és tiszta öntudatú pillanatok váltakoznak. E következetlenségek ellenére is szép, nemes, költői Melinda alakja, ő a leginkább eszményített a dráma szereplői közül.

A történelmi források Péteréből az indulatait zabolázni képtelen, szervezkedéshez nem értve is összeesküvést szervező magyar nemesi hazafi típusát alkotta még Katona Petur bán alakjában. Bánkkal való vitája a második felvonásban mélyrehatóan tárja fel jellemét, nézeteit. Nemesi sérelmeket hangoztat, de olyanokat, amelyek nemzetiek is. Ezek hitelét még túlzásai, helytelen nézetei (idegengyűlölet, az asszonyok eleve lebecsülése) is alig-alig ingatják meg. Abban nincs ugyan igaza, hogy az idegen elnyomók hatalmát szűkkörű nemesi összeesküvéssel kell megdönteni, de Bánknak sincs, amikor a királyné hatalmának korlátozása végett csupán a törvényre hivatkozik. Vitájukban Katona két utat mutat be, de egyiket sem tartja célravezetőnek. Petur forradalmi elszántsága szalmaláng: érvekkel ugyan nem, de érzelmeire hatva könnyű elfojtani. Bánknak az ország nyugalmát óvó megfontoltsága viszont nem bírhatta ki az elnyomó idegen uralom újabb, ezúttal személy szerint őt ért kihívását, Melinda erőszakos elcsábítását.

A szereplők és problémák közötti összefüggések szorosságát mutatja, hogy Simont és Mikhált is hány érdek szála köti a cselekményhez. Azonkívül, hogy az összeesküvés részesei, bátyjai Melindának, s az első felvonás egy látszólag indokolatlan elbeszéléséből azt is tudjuk, hogy családjuk, a Spanyolországból menekült bojóthi faj új felvirágzását várják, ennek reményét is féltik és siratják a rájuk zúdult bajokban.

Tiborc alakját sem történeti hagyomány, sem dramaturgiai szükségszerűség nem indokolta. Szerepét a darab eszmei koncepciója kívánta meg. Katona a mű nemzeti és társadalmi jelentőségét fokozta azzal, hogy Bánk, az ország első főura mellé mintegy bizalmasául, legőszintébb hívéül, bajaiban maga és {353.} családja támaszául egy parasztot rendelt. Bánk és Tiborc kapcsolatában van patriarkális jelleg is, de nem ez a lényeges. Tiborc panasza, amely a harmadik felvonásban mintegy aláfesti Bánk vívódását, azt a fontos eszmei tanulságot tárja fel, hogy a jobbágytömegeket nyomorúságuk az idegen elnyomás elleni harcra kényszeríti. Dialógusukban, ha csak félszavakkal sejtetve is, a nemesség és a jobbágyság szövetsége, az érdekegyesítés reformkori jelszava kovácsolódik az idegen zsarnokság ellen. Katona géniuszának nagyságára vall, hogy megmutatta ennek a szövetségnek problematikus voltát is. A patriarkális kapcsolat s a merániak ellen érzett közös gyűlölet nem töltheti be a szakadékot Bánk és Tiborc között. Midőn Bánk szánalmáról biztosítja Tiborcot, az csaknem gúnyosan válaszol: "Te szánsz, nagyúr? Ó, a magyar se gondol már oly sokat velünk, ha a zsebe tele van." A tömött erszényt, Bánk adományát, ezekkel a szavakkal fogadja: "Szép pénz; de adhatsz-é hát mindenik szűkölködőnek? Visszaadja-é az a halottakért hullt könnyeket?" Tiborc nem szolga, nem uraktól kegyet kunyeráló alázatos jobbágy, hanem a maga és családja nehéz sorsával viaskodó, elkeseredett, lázadásra is elszánt ember. De a bajban ott áll Bánk mellett. Melindát ő kíséri haza, ő hozza holttestét is az utolsó kívánsága szerint Bánkhoz, s ő könyörög szinte kétségbeesett merészséggel a királyhoz Bánk életéért. Mintha azt fejezné ki ezzel Katona, hogy bár Tiborc sem volt szövetségese Bánknak a királyné meggyilkolásában, ennek következményeiből vállalta a reá háruló részt.

A királyné táborában az egyes alakok közötti kapcsolat másnemű, mint Bánkéban, ahol az érdekek egymást erősítették, s csak a tragikus bukásban támadtak végzetszerűen egymás ellen (Petur halála, átka, Melinda pusztulása). Gertrudis udvarában az érdekek egymással ellentétesek. Ottó ostroma Melinda erénye ellen kezdettől fogva veszélyezteti nénje biztonságát; Izidóra, kétségbeesett szerelmében elárulja Ottót Bánk előtt is meg a királyné előtt is; Biberach csak sovány kereset reményében szolgálja Ottót, gyávasága és butasága miatt megveti, elpártol tőle, s ezért Ottó orozva meggyilkolja.

Valami mégis összetartja ezt a csoportot. Gertrudis a maga érdeke ellenében is támogatja Ottót, az Ottó által leszúrt Biberach utolsó pillanatában a királyné ártatlansága mellett vall, s Izidóra, aki pedig csak megalázást szenvedett udvarában, a király megbocsátásával szemben is a végsőkig követeli a királyné halálának megbosszulását. Arany János részletes elemzéssel mutatta meg, hogyan, milyen körülmények között szeretné Gertrudis elcsábíttatni Melindát, hogy ne származzék belőle veszély rá. Magát a tettet nem, csak a kellemetlen következményeket akarja elhárítani: "... nem tiltottam soha tőled szerelmet! Vidámság, öröm, minden csak a szolgálatodra volt." A hatalom birtoklása, élvezése az, ami ezeket az alakokat összeköti. A hatalomé, amelyből Gertrudis csak a fajtájabelieknek juttat. Éppen ezt panaszolja Petur, emiatt lázadozik Tiborc is.

Gertrudis igazi zsarnok. Csak a hatalom megtartása és növelése érdekli, de olyan hiú is, hogy hiúságból még hatalmát is hajlandó kockára tenni. ("Tudd meg kicsinylelkű, hogy e dolog ha Melinda érdemét temette volna el, úgy kikergettetni kész lehetnék országaimból – és mégis, ha azt megérni kellene, hogy reám mutatva susogni hallanám: ni, itt megyen Gertrúd, az öccse kinek kontár vala Melinda elszédítésében" – mondja Ottónak.) Az uralkodásnak más módszerét nem ismeri, csak a parancsolást. Alattvalóit nem veszi ember-{354.}számba, érdekeikkel és érzelmeikkel nem törődik. "Saját eszünket s akaratunkat a legostobább köntösben is annyira szentté teremteni, hogy azt egy egész ország imádja" – ez az uralkodói hitvallása.

Senkiben sem bízat. A zsarnoknak lehetnek kegyencei, de szövetségesei nem. Ottó is cserbenhagyja, mint ő maga Ottót; Gertrudis félelmében átkozza öccsét, ez sorsára bízza a királynét, hogy a maga életét mentse. Katona mesterien érzékelteti a vesztét érző zsarnokság hisztériáját. Ottó félelmében gyilkol és gyilkoltat, Izidóra elhagyni készül az udvart, a királyné meg sorsa árnyékában fellengzősen monologizál a hatalomról, s ahelyett, hogy Mikhál révén Peturékkal a kibékülést, megértő magatartásával Melinda és Bánk kiengesztelését keresné, esztelenül erőszakos intézkedésekkel, rideg, sőt gúnyos megnyilatkozásokkal kihívja maga ellen végzetét.

Biberach jelleméből nem következik, hogy a királyné ártatlansága mellett tanúskodjék utolsó percében, Izidóráéból sem, hogy a vele szemben is gőgös és rideg Gertrudis megbosszulásának szószólója legyen. Mégsem hibásak ezek a mozzanatok, mert a történelem tanulsága van bennük: az udvaronc, a szolga akkor sem tud véglegesen felszabadulni a zsarnokság alól, ha bajában cserbenhagyja, sőt egyszer-másszor szembe is fordul vele.

Bánk tragikumának magyarázatával szorosan összefügg a király alakjának értelmezése. "Félelemből a nagylelkűt játssza, gyöngeségből a kegyelmest, s mindezt az emelkedettség bizonyos öncsaló hangulatában" – írta róla Gyulai. Ez a király alakjának és szerepének félreértése. Endre – Katona intenciói szerint – igenis nyugodt és jóságos, mint egyik forrásában olvasta. A lázadónak békét kínáló Henrik, az ellenfele vesztét sirató István, az alattvalóit soha megszomorítani nem akaró Titus utóda. Aztán Endre nem is győződhetik meg teljesen a királyné ártatlanságáról. Még ha Biberach vallomása alapján felmenthetné is a Melinda elleni merényletben, nem mentheti fel a nemzettel való bánásmódja miatt. Ezért mint magánember, mint férj ragaszkodhatik felesége ártatlanságának tudatához ("Mindent bocsáss meg vérző szív, csak azt ne hagyd magadtól elrabolni ..."), de mint király nem ítélhet másként: "Előbb mintsem magyar hazánk – előbb esett el méltán a királyné." Arany is, Gyulai is gyengeségére jellemzőnek, királyi méltóságával egészen a komikumig összeférhetetlennek tartják e mondatát: "Így magam büntetni nem tudtam – nem mertem is." De a "nem mertem" akár azt jelenti, hogy fél áthágni az emberséges uralkodás törvényeit (nem sokkal előbb beszélt arról, hogy halálos ágyán atyja óvta ettől), akár arra vonatkozik, hogy udvarával, főembereivel, a nemzettel nem mert szembeszállni – semmiképpen sem megvetendő vagy nevetséges gyengeség, hanem bölcs mérséklet jele. Éppen ennek hiányáért hibáztatja halott feleségét a dráma utolsó mondataiban: "Magyarok! Igen jól esmérem – szeretnek, enyimek! – Hogy ily nemes szívekkel egybe férkezni nem tudtál, Gertrudisom!"

A megoldást – lényegét, Bánk büntetlenségét tekintve – Katona a történelemből vette. De gondolkodásának is ez, az ellentétes erők lehető megbékítése felelt meg. Láttuk ezt korábbi darabjaiban. A Bánk bánban tiltakozik az idegen zsarnokság s a jobbágyokra súlyosodó kizsákmányolás ellen, világosan megmutatja, hogy a forradalmi tett elkerülhetetlen, darabja mégsem a forradalom lelkesen igenlő ábrázolása. Ennek ellene mond Bánk tragikuma. De a forradal-{355.}mat eltipró erők győzelmét sem hirdeti. Gertrudis nemcsak fizikailag bukott el, hanem – legalábbis uralkodóként – a király szemében is.

A Bánk bán azonban forradalmibb hatású mű, mint megoldásából következnék. Ezt érezte és érzi ma is közönsége; ezért követelték a színpadra 1848. március 15-én, a forradalom napján. Ez indokolta a cenzor véleményét, a szabadságharc utáni eltiltását, a szövegét megcsonkító előadásokat. Forradalmi hatását fokozták a színpadon elhangzó gyújtó erejű mondatok. Arany joggal dicsérte a Bánk bánt, hogy alakjai "nemcsak szépen beszélnek, szónoklanak, vagy ódában felelgetnek ..., hanem a nyelv a helyzethez, a személyek indulatához alkalmazkodik, azt festi, fejezi ki". A hazafi keserv és az elviselhetetlen nyomor panasza néha mégis kicsap a cselekmény-szabta gátak közül; nem mond ellent a szereplő jellemének és helyzetének, mégis túlnő azon, ami a cselekmény előrehaladása végett feltétlenül szükséges. Ilyenek Petur nagy kifakadásai és Tiborc panasza. Ez utóbbiról kiderült, hogy nagyobbrészt fordítás Veit Webertől. A cenzúra kijátszásának egyik módja volt ez: a legerőteljesebb mondatoknál rámutatni, hogy a cenzúrán már átment műből valók. Ezenfelül Katona szeretett is idézni tetszetős, készen talált mondatokat néha nem is egészen meggondoltan. Nevezetes az ilyenek közül a "bánki sértődés", amely Bárány Rostájából került a második felvonásba, hibásan, mert később történő dolgokat előlegez.

A Bánk bán kétségtelenül máig legjobb tragédiánk, remekmű, de nem olyan, amelyben hibát nem lelhetünk. A drámai látás és megszólaltatás erejét csodálhatjuk benne: a tömör szerkezetet, cselekményének magával ragadó sodrását, mindig teljes képet ábrázoló, valamennyi jelenlevő minden szavát és gesztusát tökéletesen egybehangoló színszerűségét, ódon veretű, erőteljes nyelvét. Kifogások érhetik egy-egy jellem következetlenségét, az indokolás kisebb hézagait, a botladozó verselést. Ezeken könnyű lett volna segíteni; amazok az igazi dráma nélkülözhetetlen követelményei.

A régebbi kritikák, elemzések jelentősnek tüntették fel Shakespeare hatását a Bánk bánra. Kétségtelen, hogy a jellemábrázolásban, az alakok sokoldalú megmutatására való törekvésben Katonát Shakespeare tanítványának tekinthetjük, Bánk jellemének Hamlet és Othello, Biberachénak Jago jelleméből való eredeztetése azonban erőltetett. Több joggal fedezhetjük föl Melinda eszelős viselkedésében a shakespeare-i példaképet, Opheliát. A dráma szerkesztésmódja viszont nem követi Shakespeare-t, tőle kölcsönzött motívum, szólam is inkább csak Katona korábbi drámáiban található. Katona a korabeli divatos darabok példájából tanulta a drámaírói mesterséget, tanult Shakespeare-től, Schillertől, sőt Kotzebue-tól és a hozzá hasonlóktól is, s végül inkább helyes ösztönétől vezetve talált rá a jellemábrázolás shakespeare-i útjára, mint tanítványként.