Versek, történeti művek, tanulmányok

Katona különös írói pályájának jellemző egyenetlensége, hogy az irodalmunkban máig is legjobbnak számító tragédia, a Bánk bán első kidolgozása után szárnypróbálgatás-számba menő versek következtek. Dukai Takách Judit (akinek verseivel Bárány Boldizsár ismertette meg) és talán Berzsenyi, továbbá Cso-{356.}konai követője, Bozóki István s esetleg maga Csokonai voltak a példái. Ismerte a Himfyt is. Versköltészetének előzményei közé számíthatjuk a Jeruzsálem pusztulása verses átdolgozásának és a Bánk bán első változatának monológjait is, hiszen a drámai monológ-jelleg nem idegen egyes verseitől. A Bánk bán két kidolgozása között verselése sokat fejlődött; ez meglátszik a második kidolgozáson.

Katona verseiben kevés a kinyomozható élmény. Kecskeméti emlékeket elevenít fel a Gyermekkor, Dukai Takách Judit egyik versére válaszol a D. T. J.* * *hoz, volt principálisát köszönti a Dabasi Halász Bálinthoz című vers, de ezekben is elmélkedés, elvontság hatalmasodik el a konkrét élményeken. Dísztelen egyszerűségben jelenik meg Bárány Boldizsár iránti barátságának emléke Barátomhoz című rövid versében. Néhány szerelmi tárgyú költeményének élménye a Molli név említése ellenére is megfejthetetlen, s az érzelem nagyon elvontan tükröződik bennük. Az Egy könny Betti sírhalmára, melyről azt gondolták, hogy pesti szállásadója leányával szövődött szerelmének emléke, tulajdonképpen költői feladat megverselése, együttérzés egy általa személyesen nem is ismert írótárs felesége halála miatti bánatával. Legsajátosabb versei gondolati tartalmúak, a természet különleges, főként éjszakai képét festik és zenei hatásokra törekszenek. Ilyenek: A magányhoz, Menedék, Idő, Tőrbeesésem, A holdhoz, A képzet, A természethez, Éjeim, Az andal. E versekre a kifejezésért való küzdelem a jellemző. A ritmus döcög, a stílus nehézkes, csorbát szenved a nyelv épsége. A merész enjambement-ok, inverziók, különös jelzők révén azonban gyakran a költői kifejezés nagy diadalainak vagyunk tanúi: filozófiai tartalmak megszólaltatásában, érzelmekkel átitatott, sejtelmes képek ábrázolásában, zenei hatásokban egyaránt remekel Katona, és csak sajnálhatjuk, hogy kortársai nem ismerhették költészetét (egyetlen nyomtatásban megjelent verse nem tartozik a szebbek közé), s így eredményei nem olvadhattak bele a további fejlődésbe.

Mint Kecskemét város tanácsához intézett beadványából kitűnik (a levéltár használatának engedélyezését kéri), a Bánk bán két kidolgozása között történelmi tanulmányokkal is foglalkozott. Szülővárosa történetét készült megírni. Művéből csak egyes részletek készültek el, ismerjük azonban az egésznek tervezetét az előre megírt Előbeszédből. E tervezet szerint műve első részében Kecskemét vidékének honfoglalás előtti, a másodikban honfoglalás utáni történetét, a harmadikban művelődéstörténetét írta volna meg.

Történeti művének elkészült részéből maga tette közzé a Tudományos Gyűjtemény 1823. évfolyamában a város pusztaszeri birtokáról szóló cikkét A kecskeméti pusztákról címmel. Ez levéltári források alapján készült igényes tanulmány; például szolgálhat arra, milyen tüzetesen szerette volna megírni szülővárosa egész történetét. Halála után négy évvel apja adott ki egy kötetet történeti munkásságából Szabados Kecskemét alsó Magyarország első mezővárosa történetei címmel. A többi elkészült részt s történeti jegyzeteit Miletz János közölte Katona József családja, élete és ismeretlen munkái (1886) című könyvében. Ezek tanúsága szerint Katona sokat olvasott a Duna–Tisza köze honfoglalás előtti történetéről, sok érdekes dolgot gyűjtött össze forrásaiból a magyarok előtt itt élt népek szokásairól, a tulajdonképpeni Kecskemét történetével azonban nem boldogult. A levéltár anyagához (a Pusztaszerre vonatkozó iratok kivételével) nem jutott hozzá, bizonyosan ezért hagyott fel e mű megírásával. {357.} ("... könyvekből írni restellettem, ottan pedig, ahol csak a molyoknak szabad járni, hamar felfricskáznák odaütött orromat.")

Műve elkészült részleteinek történetírói értéke nem nagy. Nézetei és egyénisége megismeréséhez azonban igen jó források ezek a kiadásra jórészt nem is érlelt, sok szubjektivitást őrző részletek. A hazafiság új, a nemesitől eltérő formája jelentkezik a városa, polgártársai múltja iránti érdeklődésében. A keleti népeket elfogultan szemlélő német történetírókkal a nemzeti büszkeség védelmében hadakozik, de a nemzeti dicsekedéstől elhatárolja magát. Felvilágosodott nézeteket hirdet a vallásról, gyakran megvető gúnnyal ír a papokról. Történetlátása, stílusa egyaránt népies; olvasása közben lépten-nyomon azt érezzük, hogy egyszerű polgártársainak beszél szűkebb hazájuk múltjáról. Hozzátartozik e mű érdekességéhez az is, amit magáról vall benne. A tehetségéhez szegődött sikertelenség nyomasztó tudatát az írói önérzet szép megszólalásaival vagy vitapartnereinek fölényes kigúnyolásával enyhíti, máskor viszont öniróniába, a maga kicsinylésébe temetkezik.

Cikkei közül a legutóbbi időkig csak a drámaírással foglalkozó kettőt tartottuk számon. Az 1962. évi kecskeméti Katona-kiállítás rendezői fedezték fel a Tudományos Gyüjtemény 1818. évfolyamának II. kötetében A honnyi mívészség és mívészek eránt című, K. Jos. T. Ügyész aláírású cikkét. Ebben arról ír, hogy gyenge alkotásai miatt – ámbár jogtalanul – a művész nemzetét is el szokták marasztalni, nemzeti feladat volna tehát felkarolni, népszerűsíteni a tehetséges művészeket. Mint a példaként említett nevek (Rafael, Angelo, Canova) mutatják, képzőművészekre gondolt (s ez érdeklődésének eddig nyilván nem tartott területére vet fényt), de nem színezhette-e szavait Bánk bánja sorsa is, amikor így írt: "... a kajánság örömének és az ócsárlásnak, mely a jót is kárhoztatja, azzal vegyük elejét, hogy megismertessük az oly művészt is, ki szemérmesen rejtődzik oly produktuma megett, mely őneki és hazájának becsületére válik."

A drámaírással kapcsolatos két értekezése e műfaj elméletének éppúgy klaszszikusává teszi Katonát, mint a Bánk bán a gyakorlatának. Az egyik Kisfaludy Károly 1819-ben bemutatott Ilkájának a bírálata. Csak kéziratban, töredékesen maradt fenn, de a maga korában szerzett némi nyilvánosságot; Kisfaludy panaszkodott miatta, s célzást tett rá, hogy többen is olvasták. A fennmaradt rész a darab alapos elemzése. Bár megjegyzései szorosan arra tartoznak, általános tanulságokat is rejtenek. Ilyen ez a sokat idézett mondat a drámaiságról: "A hallgatónak történet kell, nem készület – ez nem tudósítást, hanem cselekedetet vár." Egy másik általános jellegű megállapítása a monológgal való takarékosságról, egy harmadik arról szól, milyen ereje van a váratlan, a nézőt kétségben hagyó elhallgatásnak a mindent kibeszéléssel szemben. A jellemek indokolásával kapcsolatban mondja: "... a drámának célja ... embert tenni a világ elébe, nem oktalan öldöklőt, nem fenevadat." Amiről a drámaíró meg akar bennünket győzni, az szemünk láttára történjék. ("Ő sokat szenvedhetett azt lehet hinni, de még eddig a játékban szembetűnő nem volt" – írja Ilkáról, nem tartva elég megokoltnak öngyilkossági tervét.) Számos apró, főként a szerkezetre, jellemzésre és a nyelvre vonatkozó egyéb megjegyzése is azt árulja el, hogy rendkívül mélyen és alaposan gondolta át a drámaírás problémáit.

Az Ilka bírálatában mintegy saját drámaírói pályája dramaturgiai tanul-{358.}ságait hasznosította, a drámaírás akadályairól szóló tanulmányában (Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?) mely a Tudományos Gyűjtemény 1821. évfolyamában jelent meg, e pálya sikertelenségéből kulturális politikai következtetéseket vont. E művet célkitűzése s megállapításainak súlya Bessenyei és Kármán művelődéspolitikai tanulmányainak rokonává avatja. Katona a magyar drámaírás kifejlődésének öt akadályát sorolja fel. Az első és a legfontosabb, hogy nincsen színházunk. Balítéletek, fontolgatás, áldozatkészség hiánya akadályozzák felállítását. Tétova hányattatásuk miatt a színészeknek sincs becsületük. "... miért írjon az író, ha nincs szín, ahol írásának örülhessen, hogy legyen ott a játékszerzőnek becse, hol a játék és játszó anélkül szűkölködik?" A második akadály a "nemzeti dicsekedés". Kisfaludy Károly "hazapuffogatásainak" érdemtelen sikerére céloz itt, amely szinte megbénítja a másfajta törekvéseket. A harmadik akadály a drámai művek könyvformában való kiadásának nehézsége, a negyedik, amellyel ő is többször került összeütközésbe, a cenzúra. Ötödikként a recenzió hiányát említi, végül felveti a jutalmazásét is, de hozzáteszi: "A jutalom az érdemnek következése. Az iró mutassa meg elsőbb mit, és a haza meg fogja mutatni miként jutalmaztasson."

Szubjektív megnyilatkozások ezt a tanulmányt is színezik, akárcsak történeti művét. Személyes tapasztalatai, melyekből elméleti általánosításokat vont le, minduntalan átütnek az értekező szövegen. A záró bekezdés egészen lírai. Fanyar önjellemzést ad benne ("itt fűzfám alatt talán fűzfamódon okoskodtam" és "mi a mezőről való vagyunk"), és ünnepélyes szavakkal vallja meg szeretetét a magyar nyelv iránt, melynek szolgálatával azonban immár felhagy.

Művei közül a Luca székét s a Hédervári Ceciliává magyarított Aubignyt életében is játszották. De sem ezek sem a nyomtatásban megjelentek nem híresítették el a nevét. Az írói világ sem ismerte. Kazinczy mindenkit számontartó levelezésében csak egyszer fordul elő a neve; Pápay Sámuel ír Bánk bánjáról, megrovással. Utóélete csak a Bánk bán színre vitelével (1833, Kassa, Udvarhelyi Miklós jutalomjátéka; 1834, Kolozsvár; 1835, Buda; 1839, Pest) kezdődött, ennek sikerei nyomán kezdtek érdeklődni az író személye iránt is (Erdélyi János cikke, Csányi János életrajza a Társalkodó 1840. évfolyamában). Az első kritikák a Bánk bánt fenntartással fogadták. "... nálunk, hol csak középszerű darabot is oly gyéren írnak, egy marad a jobbak közül" – írta a Honművész levelezője a kolozsvári bemutatóról, a budai alkalmával pedig ugyanez a lap a következőképpen méltatta: "E darab eredeti színműveink közt bizonyára egyik fő helyet érdemelne színi hatásra nézve, ha azok belőle kihagyatnának, melyek untatók és nem mívelt színpadra valók; nevezetesen a hosszú elmélkedések, elbeszélések, asszony-becsmérlések, s több más nyerseségek, melyeket a míveltebb érzésűek megdöbbenés, kacagás és némi sziszegés nélkül nem hallhattak." Még Vörösmarty bírálatában is (1839) több a gáncs, mint az elismerés. Arany János emlékezése híven mutatja az 1830-as évek irodalmi közvéleményének viszolygását a Bánk bántól: "... különös, hogy egy bizalmas körben (1836) Bánk bánt elébetevém Stibornak, miért illően ki is nevettettem." A közönség azonban az első pillanattól értékelte a benne levő forradalmi gyújtóerő miatt, ezt vette észre benne a titkosrendőrség is, amely már 1822-ben, nyomtatásban való megjelenése után ilyen jelen-{359.}tést küldött róla: "Nemcsak a dráma tartalma, hanem egyes részletei is alkalmasak arra, hogy a magyarok gyűlöletét a német fejedelmek s általában a németek ellen lángra lobbantsa, fejlessze, táplálja. Nyilvánvaló, hogy az ilyen írók vakmerő törekvéseikben mindjobban megerősödnek, ha szigorú és megfelelő cenzúrával nem vetnek gátat azoknak."

A kritikusok közül Erdélyi János mondta ki először, 1840-ben: "A mű egyetlenünk a maga nemében", majd Gyurmán Adolf alapos elemző bírálata az Életképek 1845. évfolyamában és Vachott Sándor 1847-ben kelt epigrammája helyezte a művet és szerzőjét "a meredek pálya legfelső fokára". De Gyulai 1860-ban akadémiai értekezése bevezetésében még mindig "koszorutlannak" nevezi a szerzőt, "többé-kevésbé kétség alattinak" művét. Az ő tanulmánya és Arany Jánosé adta meg Katonának és a Bánk bánnak az elvitathatatlan klasszikus rangot. Azóta a Bánk bán értékéről nem, csak értelmezéséről, főként Bánk tragikumának kérdésében folynak viták.

Színpadi pályafutását a szabadságharc utáni betiltása, majd szövegének megcsonkítása akadályozta, de az elnyomó hatalomnak ezek az intézkedései egyben növelték is a népszerűségét. 1861 óta Erkel Ferenc által készített operaváltozatát is játsszák. Ünnepi műsorszámmá vált, mégsem avult el. Népszerűségére jellemző, hogy Hevesi Sándor kísérlete a szokásosnál nagyobb mérvű rendezői beavatkozásra 1928-ban országos vitát keltett. Miközben a Katonától annyira idegen zajos magyarkodás is a magáénak követelte a Bánk bánt, igazi tartalmát az 1930-as években a munkásszínpadok közvetítették, Katona remekét mintegy ezek adták át korunknak.