Kölcsey Csekén

Szatmárcseke – Kölcsey új és immár végleges lakóhelye természeti szépségekben bővelkedő, de teljesen elszigetelt hely volt. "A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos ... Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák. Nem poétai hely-e, édes barátom? Csak az a baj, hogy nekem emberek kellenek, nem lélektelen szépség" – írja levelében Kállayhoz 1815. október 1-én. A környék lakói műveletlenek, könyvet nem vesznek a kezükbe. A költő Pestre vágyódik vagy az írói elnémulás szándéka foglalkoztatja. Mégis van ez időből néhány igen szép költői megnyilatkozása. 1814-től kezdve a "sors" már a nemzet sorsát jelenti költészetében. "Küzd a bátor sorsának ellenében", de az énekes csak "sejdítve zeng jobb sorsot és hazát". Az 1816-ból való Rényben, e goethei szabadformájú ódában, a Virtust énekli meg, a jakobinusok hirdette patrióta erényt, melyet ha követ a tiszta ember, várhat rá "vér és pusztulat", de "az isteni lélek nem sűlyed el!" Az antik szimbólumokból kibomló jelkép új tájékozódásra vall.

1810-ben a pesti triász tagjai még "univerzalizmus"-t vetettek Kölcsey szemére, s maga is úgy emlékszik erről az időről, hogy "kozmopolitizmus fogott körül s ez időben a magyar hazán nem függék melegen". Felfogása magyarázatául a "francia újabb filozófok" "lélekölő hidegségét" említi, vagyis a felvilágosodás egyoldalú racionalizmusát, de oka volt ennek a Kazinczy-féle arisztokratikus humanizmus, a "rein-Menschlich" elfogadása is. 1816-ban Kölcsey már összekapcsolja a humanizmust és a patriotizmust. "Polgára az egész világnak én előttem nem azt a veszedelmes indifferentizmust teszi, mely minden patriotizmust, minden nacionalizmust kizár. Interesszálva lenni az egész emberiségért, s mégis el nem veszteni azt az édes s mintegy instinctuális érzelmet, mely a születés földjéhez von: ez a kettő nem ellenkezik egymással, mint az emberi szeretet az atyai vagy gyermeki szeretettel nem ellenkezik." (Levél Kállayhoz: 1816. április 8.)

1817 elején Kölcsey újabb kísérletet tesz, hogy kiragadja magát vidéki elszigeteltségéből. Jószágai jövedelméről szerződést akar kötni testvéreivel, hogy Pestre költözzék. Megint ellátogat Pécelre Szemeréhez, és itt írja meg a patriotizmus felé tájékozódó első nagy versét, a Rákóczi hajh ... kezdetű ódát. Önéletrajzi levele szerint e versben: "a hőskorban az emlékek nemlétét s nem tisztelését, a nemzet szemére hányom". Az emlék, amelynek tiszteletét Kölcsey számonkéri, a szabadságharcok emléke. Várnára, Mohácsra emlékezik a hazafias közvélemény, Rodostóra nem. A költemény nemcsak emlékeztető, {418.} hanem Petőfi előtt első látomása egy eljövendő győzedelmes szabadságharcnak. A szentszövetségi kormány újabb elnyomó intézkedéseinek korai visszhangja ez a meglepő forradalmi optimizmussal zengő költemény. A Rákóczi hajh, Bercsényi hajh ... kezdő sort, mely a Rákóczi-nótát idézi, később a cenzúra miatt Fejdelmünk hajh, vezérünk hajh-ra változtatta. A vers mondanivalója és kidolgozása egyaránt elszakad Kazinczy görögös–németes klasszicista eszményétől; hősi pátoszával, ellentéteivel, fokozódó hangulatával, víziószerű befejezésével, a Szózatra emlékeztető rímes jambusaival a magyar romantika első nagy közéleti lírai alkotása.

Kazinczyval való megismerkedése után Kölcsey megtagadta azt, aki diákkorában bálványa volt: Csokonait. 1817-ben leszámolt a másik nagy bálványképpel, Berzsenyivel is. Berzsenyit Kölcsey nagy költőnek tartotta, s hogy egyéniségének mélyére tudott látni, azt róla írt kritikájának első része mutatja. Már Csokonai bírálatában is alkalmazta az akkor új kritikai módszert, az író egyéniségébe való behatolás, a lélektani kibontás módszerét. Elismerő szavakkal adózik Berzsenyi nagy tehetségének, de utána hibáira tér rá, "könnyűség szűlte gondatlanságot" emleget, majd a "nagy erő" és "fenség" dagályát. továbbá azt hiányolja, hogy Berzsenyi költői tematikája szűkkörű. Megállapításai részben helytállóak, részben túlzottak, egészen igazságtalan azonban, amikor Berzsenyi episztoláit "durva jambusokba öntött deklamációk"-nak nevezi. Különös hévvel kel ki Berzsenyi metrum nélküli rímes versei ellen, melyekben egy már időszerűtlen ízlés örökségét támadja. Ez magyarázza a Berzsenyitől és tisztelőitől méltán zokon vett befejezést is, amelyben Berzsenyi verseit egy avítt fűzfa-verselményhez hasonlítja. Kölcsey kritikusi elfogultságában ezúttal is van, ami történetileg indokolt. A nagyobb távlatú európai műveltség nézőpontjáról azt ítélte el Berzsenyi költői terméséből, ami abban feudális vonás: a nemesi ünnepélyességet és az érzelemvilág szűk körét. A bírálat mélyén Kölcsey szubjektivitása, saját továbbfejlődésének igénye is érezhető. Mikor Berzsenyit kritizálja, saját géniuszának féktelenségét is zabolázza, saját homályosságra hajlamos költői irányát is tisztogatja, nemegyszer éppen azokat a vonásokat bírálva Berzsenyiben, amelyeket a maga korai verseiben Döbrentei elítélt. A romantika felé haladó költő-kritikus a klasszikus eszményekkel fékezi magát: ez időben először megfogalmazott Jegyzetek a kritikáról és a poezisról című munkája szerint az írói alkotáshoz "genie" és "studium" egyaránt szükséges; "studium"-on a világirodalom klasszikusainak tanulmányozását érti, ezekből kell levonni a művészet "egyetemi" törvényeit, melyeket a "genie"-nek is el kell fogadnia. A legnagyobb veszedelem a költő számára a "könnyűség", melytől Kölcsey szerint Berzsenyi el hagyta magát ragadtatni.

A romantika felé tart Kölcsey filozófiai nézeteinek fejlődése is. A filozófia diákkorától kezdve érdeklődésének egyik fő tárgya volt. Először a francia materialisták híve; Kant műveinek tanulmányozása után kételkedni kezd az empirikus ismeretszerzésben, a felvilágosodást a kanti kriticizmussal és a romantikus historizmussal korrigálja, de nem tagadja meg. Racionalista kritikai szellem és romantikus történetszemlélet egyesül benne, mikor vallástörténeti töredékeit írja, 1814–1816 közt, hogy aztán alaposan átdolgozva (1823 körül) kiadja az 1826. évi Élet és Literaturában. Kölcsey elveti a teológiai világmagyarázatot s a dogmákat, és a vallás jogosultságát csak a szív {419.} világában, az érzelmek területén ismeri el. A humanista mély fájdalmával ír a vallások különbözősége okozta viszályokról és háborúságokról, melyek feldúlták az emberiség életét. Ezért helyteleníti a reformációt; szerinte a reneszánsz világi mozgalmának kibontakozását megzavarta az, hogy a reformáció felszította a vallási szenvedélyeket. A vallások történetének vizsgálata Kölcseyt az organikus evolúció elvéhez vezeti el, melyet kiterjeszt az emberi kultúra egész fejlődésére. A haladás kilátásait pesszimizmussal ítéli meg, s a francia forradalom eredményeire is nagy kétségekkel tekint. (Ezt a nézetét majd a Parainesisban módosítja.) Az ész által megvilágosodott nagy egyéniség hatása helyett az önmaguktól ható organikus változások mellé áll, s e szempontból revízió alá veszi a nyelvújításról alkotott felfogását is.

A nyelvújítás újabb megítélésében az is szerepet játszott, hogy Kölcsey, kritikáinak a Tudományos Gyűjteményben való elhelyezése révén, szorosabb kapcsolatba került a fővárosi írókkal, és a nyelvújítást ellenzők táborát is jobban megismerte. Tapasztalatai azt a meggyőződést érlelték meg benne, hogy a nyelvújítás vívmányai észrevétlenül behatoltak az ortológusok írásaiba is, az irány győzelmet aratott, és a viták folytatása, az ellentétek kiélezése már az irodalom kárára van. 1817 júniusában Lasztócon vendégeskedik Szemere Pálnál; ekkor fejti ki új álláspontját. "Most minden ember másképpen ír, mint ezelőtt írtak, az igen természetes. Új ideák, új filológiai vizsgálatok, s új következtetések ... A változásokat, melyek magokban jöttek s előmentek volna, ... siettetni ... ez, ami a dolgot elrontotta" – írja Kazinczynak 1817. június 11-i levelében. Hogy ez az éles megfogalmazás nem Kazinczy érdemeit vonta kétségbe, bizonyítja Kölcseynek a széphalmi mester halála után elmondott emlékbeszéde. Kölcsey az organikus evolúció elméletét átvitte a nyelvre, és rosszallotta a nyelvújítási harc további kiélezését. De nemcsak ezen a ponton került szembe Kazinczyval, hanem abban is, hogy nem javallotta műfordításainak újból való kiadását, többre tartotta Erdélyi leveleit, mert azok eredeti művek. Az eredetiség igényét hangoztatta az egykori mester ellenében is.

A lasztóci levelek összetűzést nem, csak elhidegülést okoztak a mester és a tanítvány között. Levelezésük megszakadt; Kölcsey ezután már a maga lábán jár, s költői gyakorlata és elméleti munkássága egyaránt az új irányt, a nemzeti romantikát készíti elő.