A Csongor és Tünde

Vörösmarty a tündéries drámára a hazai színpadokon bemutatott német fordítások közt is talált példát s inspirálta őt a Szentivánéji álom. A Csongor és Tünde mégis eredeti és mélyen nemzeti alkotás. Alapszövetét Gergei (Gyergyai) Albert 16. századi Árgirus históriája, e népivé idomult ponyvahistória adta. Az első felvonás, az aranyalmafával, boszorkánnyal, tündérszerelemmel, még csak a különös mesevilágnak a Tündérvölgyből ismert hangulatát nyújtja, s ugyanaddig jut, ameddig a Délsziget: a szerelmes pár elszakad egymástól. De már a második felvonásban kitűnik, hogy a dráma nem pusztán dramatizált népmese, hogy hőse nemcsak szerelmesét, nemcsak a maga boldogságát, de az emberekét is keresi. A hármas út vidéke az emberiség fóruma, Csongor töprengése, hogy merre induljon, az emberi boldogságvágy iránykeresése. A három vándor felléptetésével a költő közvetlenül szól a műveit eddig is átható aggodalomról: a világ, a társadalom boldogságellenes. A három vándor az ábrándok és a szerelem iránt érzéketlen, önző, a boldogságot pénztől, hatalomtól váró, kíméletlen ember-világ megtestesítője. Mesei ürügy kapcsán kerülnek elő: a tündérországot kereső Csongor tőlük kér útbaigazítást. De válaszuk már filozófiai érdekű: az utat ugyan nem mutatják meg, de kiábrándítják Csongort a földig a valóságos világból, s a hős most már csak a szerelem vezércsillagának útmutatása szerint indul tovább. A Csongor és Tünde kérdésfeltevése mélyen társadalmi tartalmú. Nem merő vallomás a valóságtól való elfordulás, a tündérvilág boldogsága mellett, hanem kifejezi ennek az elfordulásnak okait is; az eddig csak közvetetten tiltakozó költői magatartást e színműben magát a dilemmát átélő s azt ábrázoló tudatosabb magatartás váltja fel. S ez az ábrázolás Vörösmarty életművében az első, nem a függetlenségi törekvésekkel, hanem a belső helyzettel összefüggő "nagyobb szabásu társadalomkritika. A három vándor ellen fordított morális vád azt a társadalmat éri, amely a költőt a birtokvesz-{452.}tés, egzisztenciális kiszolgáltatottság, az anyagi függés és reménytelen szerelem kiábrándító élményeiben részesítette, s amely a régiek helyett még nem tudott új közösségi ideálokat adni.

A továbbiakban a dráma azt is kifejezi, hogy a költő érzi már ennek a csodás tájakon át vivő boldogságkergetésnek hiú voltát. A valóságnak már nemcsak boldogságellenességét veszi tudomásul, hanem észreveszi és érzékelteti a realitásnak a népi alakokhoz kötött új oldalát, értékrendjét is. Igaz, Balga és Ilma esetlensége, vaskossága a szűkkörű vágyat és földhözragadtságot gúnyolja. Egyrészt azért szerepelteti őket Vörösmarty, hogy uraikkal szembeállítva kiemelje amazok érzelmi fennköltségét, szerelmük légiességét, vágyaik szárnyalását, s hogy nevetségessé tegye a parasztiban megjelenített parlagiságot. De másrészt az uraikhoz fűződő kapcsolat, az őket körülvevő egész légkör kifejezi a gyanakvást is a földöntúli álmokkal, vágyakkal szemben, a kételkedést a fennköltség és elvágyódás egyedül üdvözítő voltában. És ez a kétkedés az, ami új a Csongor és Tündében. A Tündérvölgy, a Délsziget romantikus álmait itt kikezdi a szelíd humorral kérdező kétely. Balga és Csongor sorsának párhuzamos mozzanatai nemcsak Balga otrombaságáról vallanak, – magukban rejtik az álomvilág korrekcióját, magukat az illúziókat is kétségessé teszik. A Ledérrel való jelenetben nevetségessé válik Balga ostobasága, de a mélyén ott rejlik a félrevezetett, bekötött szemű szerelem tragikomikuma, a megcsalt várakozás, az illúziók valóságtévesztésének tanulsága is.

Amikor a gyönyörű leányalaktól megigézett Csongor nyomába a palack bort, sült galambot kergető Balga lép: mindketten ugyanannak a csalatásnak, Mirigy mesterkedésének áldozatai, s Balga mohó étvágyának nevetséges volta Csongor vágyainak balgaságát is tükrözi.

A három vándorral való első találkozás jelenetében, a darab az emberi társadalmat morálisan ítélte el, az Éj monológjával pedig kozmikus távlatokban bélyegzi kilátástalannak az emberi törekvéseket. Vörösmartynak itt, egy még gyenge kor idején, egy majdani kimerült korszak költőjével, Madáchcsal összehangzóan a világegyetem elenyészése ad ürügyet a társadalmi kilátástalanság érzékeltetésére. S hogy a dráma valóban a pesszimizmus általánosítása felé halad, azt a három vándor másodszori fellépte is mutatja. Nem a társadalom ítélete juttatta őket gyászos végre, nem annyira bűnhődött bűnösök, mint inkább maguk is áldozatok, a saját bűneik áldozatai, s a tudós őrültsége feloldhatatlan dilemma: "Én nem kívántam, hogy legyek, s vagyok, | Majd nem kívánnék halni, s meghalok." Az első jelenésükkel kifejezett társadalomkritika itt már az egész földi létre vonatkoztatott kiábrándulássá lesz. Erről a mélypontról váratlan, valóban mesés fordulat ragadja ki a drámát: Csongor rátalál Tündére. Hangot kap ebben a költő optimizmusa, boldogságigenlése, de az is, hogy a pesszimisztikusan megítélt társadalmi élettel csak a háborítatlan, világot kirekesztő szerelmi boldogságot tudja szembeállítani.

A Csongor és Tünde nemcsak eszmeiségének ellentmondásos voltával, de szerkezetével, esztétikumával is átfogó – romantikus – tükre a kornak. Gonosz terveket forraló Mirigyével, a nemtők égi hangú, gyermekbájú játszadozásával, a hancurozó, marakodó öregfiókákkal, szerelemittas hőseivel, akiket Balga és Ilma, a kocsmák és Ledér hétköznapi realitású világa vesz körül, egy sokrétű világot éreztet. Változatosságát nem a hagyományos {452.} drámai feszültség izgalma adja, hanem a soknemű ihlet, a helyszínek és a helyzetek változatos egymásmellettisége, nyelvi-hangulati gazdagsága.

Úgyszólván példátlan vállalkozás irodalmunkban: meséset és valóságosat, tündérit és parlagit, fennköltet és rútat, szárnyalót és botorkálót, játékot és filozófiát, bűnöset és bájosat, reálisat és irreálisat ilyen harmonikus egységbe fonni. Ez a gazdag változatosság áthatja a Csongor és Tünde formáját is. A játékos jelenetek és szerelmi párbeszédek négyes trocheusokban hangzanak fel (rímes és rím nélküli változatban), a bölcselkedő részletek pedig ötöd és hatodfeles jambusokban. Meglepő a mű nyelvi gazdagsága: az epekedő szerelem, a józansággal párosuló vaskosság, a tündéri és ördögi játékosság, a filozofálás és a mese egyaránt a maguk sajátos nyelvi atmoszférájában jelennek meg. De Vörösmarty nemcsak arra képes, hogy a különböző síkok és típusok stiláris karakterét biztosítsa, hanem varázsos egységet teremt a különféle nyelvi ízek merész keverésével, zseniálisan játékos kombinációval. Jól megfigyelhetjük ezt Csongor és Balga párbeszédeiben: nemcsak két lélek, két szemlélet találkozik és kapcsolódik össze, hanem két stílusvilág is, eltérő képekkel, különnemű hangvétellel, légiességgel, illetve drasztikummal. Máshol konkrét helynevek bizarr felbukkanása okoz újszerű stiláris hatást az elvont mesei tájban. Mindezt rendkívüli könnyedséggel éri el Vörösmarty, a magyar költői nyelv addig nem látott színpompáját mutatva fel a Csongor és Tündében.