Szabolcska Mihály

Született 1862-ben, meghalt 1930-ban; református pap volt. A Fővárosi Lapokban 1891 januárjában megjelent négy versével országos feltűnést keltett; Beöthy Zsolt tárcában köszöntötte.

Szabolcska mindvégig a nyolcvanas évek kálvinista magyar teológusának szemével nézi a világot; kétéves genfi és párizsi tartózkodásának szinte nyoma sincs költészetében; külföldön is mereven, elvi alapon zárkózik el a modern élettől, a magasabb műveltségtől. Költészetének gyökere az a hite, hogy létezik a szeretet, boldogság és magyarság világa, mégpedig a faluban létezik; ami ezen kívül, a városban van, az bűnös, magyartalan, vagy legalábbis lényegte-{683.}len. Ez illúziójának fenntartása érdekében zárkózik el a kultúrától és az emberi kapcsolatok valóságának tudomásulvételétől. Ez illúzió alapján tudja kezdetben megütni a bensőséges naivság és egyszerűség tiszta hangjait, ám ugyanez teszi költészetét utóbb idegesítően szűkkörűvé, hamissá és együgyűvé. Szabolcska minden kérdést megoldottnak vél azzal, hogy egyetlen igazi érték van: a szeretet. Ennek egyetlen birodalma pedig a falu, itt is különösen édesanyjának "mosolygó" kis háza. A művészetben is egyetlen igazi érték van szerinte: a szív természetes, őszinte és magyaros megszólalása. Falusi ember marad Budapesten is – a város csak akkor szép a szemében, ha a falura emlékeztet.

A falut számos költő dicsőítette ez idő tájt Magyarországon: Szabolcskát az emelte föléjük, hogy ő a programszerű naivsághoz hangot is talált. Tudatosan olyan egyszerűségre törekedett, amely levetve a versben megszokott konvenciókat, a papírnyelvet és a retorikát, minél tisztábban hallatja a szív hangját.

A hamvasan egyszerű kifejezésre való törekvéséből ered, hogy kedvenc műfaja a dal. Dalaiban, így legelső ismertté vált költeményei egyikében, a Mért nem születtél te címűben volt valami, ami érthetően megnyerte az olvasók tetszését: valami újszerűen ható meleg és naiv közvetlenség, valami természetes, fitogtatás nélküli magyarosság és népiesség. Beszédmódjában, magától értetődőnek ható dallamosságában is volt valami megnyerő. Bár szerényen a hagyományt folytatta, voltaképp egy kicsit újított is: volt bátorsága egyszerű, lágy bensőséggel szólni a retorika, a hideg rutin és a pesszimizmus idején.

A dal mellett kedvenc és sikeres műfaja a zsánerkép, könyveinek Hír a falumból című ciklusait ezzel írja tele. Hősei nem ismernek más érzést, mint a szerelmet, vagy az anya és gyermeke közti kapcsolatot. A nép helyzetéről, bajairól és vágyairól Szabolcska mintha semmit sem tudna. Sosem fest nagy kitörésekkel járó hangos jeleneteket, a drámai mozzanatokat mellőzi, és csak sejteti az effektusos részeket.

Szabolcskának saját világa volt: a tisztára mosdott, rózsaszínűre festett, szeretetben fürdő falu; és saját hangja: diszkréten népies modorban a szív bensőséges, egyszerű megszólalása. A faluba vetett hitével összefüggött a sikere, hiszen az egykorú magyar élet irányító rétege is az ő illúzióit akarta fenntartani a faluról. De csak egy lányszoba lakója vagy egy ifjú teológus képzelhette oly simának, jólrendezettnek a világot, amilyennek Szabolcska mutatta. Ő bezárkózott a szeretetbe, s nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy más erők is vannak bennünk és kívülünk. S még nagyobb baj, hogy rendületlenül hirdette a szeretetet akkor is, mikor az már kihűlt benne, s így eleven érzés kidalolása helyett csak elveket propagált.

Fellépésekor Szabolcska gyors és nagy sikert aratott. Főképp a konzervatívan liberális úri réteg ölelte őt magához. Népszerűségének azonban meg kellett törnie, főképp azért, mert 1906-tól Ady diadala átalakította a közgondolkodást: világossá vált, hogy Szabolcska eltökélten rózsaszínű világképe hamis. Az ország esztendők óta forrt, de ő mindegyre csak idillt látott a faluban. Betetőzte a bajt, hogy Szabolcska egyik paródiájára a kigúnyolt Ady Üzenet Költőcske Mihálynak című ismert versével válaszolt; ettől kezdve Szabolcska nevét csak gúnnyal, lenézéssel lehetett emlegetni: bukott ember volt. Persze, elbukott volna enélkül az összeütközés nélkül is. Ady költészetének puszta léte megvilágította, hogy lírája nemcsak jó, hanem rossz értelemben is naiv {684.} és anakronisztikus. Egyre nyilvánvalóbbá vált gondolkodásának problémátlansága, eszejárásának gépies egyformasága, nyelvének szürkesége is. Tragédiája, hogy túlbuzgó hívei versenybe kergették Adyval és a Nyugattal. Mindenesetre költő volt, kicsiny, de saját hangú és nem is egészen varázstalan egyéniség.

Európa úgyszólván minden költője meghasonlott, keserű hangulatban volt a századvégen, csak a lázongó magyar falu költői elégedtek meg a világgal, s épp akkor, mikor a magyar parasztság olyan elszántsággal kelt fel tűrhetetlen nyomora ellen, mint Dózsa óta soha. Megdöbbentő rágondolni, hogy Verlaine, Rimbaud, Ibsen kortársai nálunk Göre Gábor, Szabolcska és Pósa bácsi, s a magyar úri osztály lelkesen tapsol nekik. Érthető, hogy amilyen gyors és hangos sikerük volt, olyan gyorsan süllyedtek el. Ignotus már 1894-ben kicsinyléssel írt Szabolcskáról, Palágyi Menyhért 1897-ben megvetően Pósáról, Babits szerint pedig a századforduló ifjúsága épp az áporodott, szűklátókörű és álnaív költészettel szemben sóvárgott megújhodásra: egy bátrabb, szabadabb tekintetű és szavú, tágabb láthatárú irodalomra.

A "népnemzeti" iskolát a századfordulón azonban nemcsak a végletes elapadás, a hanyatlás jellemezte, volt még egy utóvirágzása is: Kozma Andor, Vargha Gyula és Bárd Miklós költészetében. Kozma, Vargha és Bárd idetartozására vall költészetük hangsúlyozottan nemzeti szelleme, mely jól megfér európai műveltségükkel, fejlett, kifinomult ízlésük, amelyet sosem próbálnak gügyögő álnaivitásba rejteni, s nyelvük keresett népiesség nélkül is magyaros. Mindhárman az előkelő tisztviselő-nemességnek tagjai.