A dualista rendszer válsága

Az új század az előző évtizedhez képest szokatlan nyugalommal indult. Széll Kálmán, a bankvilágban, a magas politikában s a dzsentri kaszinóban egyaránt, bennfentes miniszterelnök, a kompromisszumok mestere, ügyes kézzel csitította el az uralkodó osztály belviszályait. Az agráriusokat néhány fontos követelésük teljesítésével nyerte meg, így a gazdasági kiegyezés megújításáról folytatott tárgyalásokon az agrárvámok felemelését is sikerült elfogadtatnia az osztrák féllel. A szélcsend azonban csak addig tartott, amíg a kormány adott. Mihelyt benyújtotta a számlát, a hadseregfejlesztési javaslatot, újra kitört az ellenzékiség vihara és elfújta a politikai konszolidáció illúzióját. Az 1903 januárjában beterjesztett hadseregfejlesztési javaslattal, az ellenzék a nemzeti katonai követeléseket, a magyar vezényszót, jelvényeket állította szembe, illetve kívánta cserébe. Megindult ismét a parlamenti obstrukció, amelybe Széll hamarosan belebukott.

A nemzeti ellenzékiség aktivizálódása mögött ott állottak egyes agráriusok is, akiket nem elégített ki a kompromisszum, az új hullámot azonban a dzsentri és az általa befolyásolt középrétegek sokrétű elégedetlensége táplálta.

Az országban valóban tengernyi elégedetlenség halmozódott fel. A városokban a kis- és középpolgárság monopóliumellenes, önálló vámterületért instanciázó gyűlései, a munkásság harcos sztrájkjai, a falvakban a szegénynép nyomora, a nagybirtok szorításából való menekülés kísérletei, a kivándorlás százezres áradata, a kisbérletért egymásra licitáló szegényparaszti versengés, a földkeresők demokratikus és a bérkövetelők szocialisztikus mozgalmai.

Az ellenzék vezérei évtizedes tapasztalatból jól tudták, hogy e sokágú és ellentétes tartalmú elégedetlenségnek egyetlen találkozási pontja van: az Ausztriával való együttéléssel szembeni – a függés tényleges fokához és a belőle fakadó bajokhoz mérve túlfejlett – idegenkedés, különösen a k.u.k. hadsereg, a svarc-gelb militarizmus elleni mély gyűlölet. Az ellentétek közül tehát ezt az egyet, a katonai kérdést ragadták ki, ezt növesztették naggyá, mert ezzel az agrárius földbirtokosok és a dzsentri "középosztály" jobboldali konzervativizmusa alá a népi ellenzékiség széles talapzatát keríthették. 1903-ban a parlamenti obstrukciót a közvélemény helyeslése kísérte, széles körű demonstrációk támogatták.

Eleve eléggé reménytelen feladatra vállalkozott tehát Tisza István, amikor az obstrukciót a parlamentben akarta megfékezni. Tisza a magyar imperializmus reálisabb pillantású, a maga módján logikus koncepciójú és elvekkel rendelkező politikusa volt, aki a falakon kívül és belül fenyegető veszélyekkel szemben az állagmegőrzést: a 67-hez következetes konzervativizmust tartotta hivatásának. Okkal hitte, hogy a reformok, még a kisebb pillérek bontogatása is az egész ingatag építményt felboríthatja. De sem fel, sem el nem ismerte, hogy a rendszer a tatarozás nélküli konzerválást sem bírja sokáig.

Tisza a házszabályok szigorításával kísérelte meg a "parlamenti anarchia", {16.} a "kisebbségi terror" megtörését. Az obstrukció azonban a házszabály-revíziót is meghiúsította. Amikor pedig Tisza 1904. november 18-án egy parlamenti puccs segítségével, szabályellenesen szavaztatta meg az új házszabályokat, akkor maga idézte elő a korszak legnagyobb "anarchiáját", maga kovácsolta össze az egyenetlenkedő ellenzéki pártok koalícióját. 1904 végén a politikai helyzet rendkívül feszültté vált. A 67-es rendszer változatlan fenntartásához ragaszkodó kormány és a nemzeti követelésekkel fellépő, nacionalista ellenzéki koalíció között kenyértörésre került sor. Az 1905. januári választásokon a koalíció, ezen belül a Függetlenségi Párt kapott többséget. A három évtizede kormányzó Szabadelvű Párt megbukott, s vele együtt a védelmezett rendszer is mély válságba került.

Az 1904 végén kibontakozott, másféléves válság folyamán a politika felszínén a hadsereg magyarosítására vonatkozó katonai követelésekért, az alkotmány védelméért folyt a küzdelem. A szép jelszavakkal folyó ellenállást a közvélemény nagy többsége támogatta. A koalíció mögött sorakozott fel csaknem teljes egészében az úri "középosztály", a kispolgárság, a birtokos parasztság, sőt az arisztokrácia és a klérus tekintélyes része is. A közvélemény e túlerejével szemben a kisebbségbe szorult kormánypárt nem tarthatta – és Tisza józan megfontolásból nem is akarta tartani – a hatalmi pozícióit. Fejérváry Géza volt honvédelmi miniszter, testőrparancsnok parlamenten kívüli kormányának kinevezését sem az országgyűlés, sem a közvélemény nem fogadta el. A koalíciós többség a régi hagyományok szellemében ellenállásra: az adó- és újoncszedés megszüntetésére, a kormányrendeletek végrehajtásának megtagadására szólította fel a törvényhatóságokat. S 1905 nyarán–őszén a megyék nagyobb részében – hol lanyhábban, hol hevesebben – nemzeti ellenállás bontakozott ki az abszolutisztikus "darabont-kormány" ellen. Sok helyütt a kormányhatóságok bojkottálására, tüntetésekre, összecsapásokra, illetve a megyei tisztikar erőszakos felfüggesztésére, fizetése megvonására, karhatalom kirendelésére került sor.

Ez a mély válság – mint annyiszor a korszak történetében – sajátos kompromisszummal oldódott meg. Amikor a darabont-kormány – Kristóffy József belügyminiszter kezdeményezésére – ügyes manőverrel, az általános választójog jelszavának bevetésével oldalba támadta az "úri ribilliót", s amikor a népi elégedetlenség társadalmi és nemzeti radikalizmusa kezdett kitörni az arisztokrata–dzsentri "vezérlő bizottság" megszabta szűk, alkotmányos keretekből, akkor a koalíció meghátrált, önként kapitulált. 1906 áprilisában a kormányrajutás fejében feladta programját, nemzeti követeléseit.

A felszínen, ahol megkopott szólamokban még mindig 67–48 jelszavai harsogtak, látszólag nem történt semmi. A nemzetiszínű kulisszák mögött azonban a magyar uralkodó osztályok két irányzatának tusakodása folyt. Az agrárius földbirtokos-dzsentri irányzat, amely a konzervatív belpolitikát a magyar nacionalista hegemónia expanziójával kötötte össze, időlegesen a magyar hegemóniát 67-es alapon védelmező, merkantilista irányzat fölé kerekedett. A lényegért, a hatalomért, vagyis a földbirtokos érdekek maradéktalanabb érvényesítéséért azonban fel kellett adnia a formát, a nemzeti programot, a reformokat, amelynek bázisa zömét köszönhette. Ilyen módon a koalíciós kormánnyal a politikai váltógazdaságnak igen kevéssé rugalmas, torz és ingatag formája valósult meg.