A felszabadult országban

A felszabadulást Budapesten érte meg. A Magyar Kommunista Párt tagja lett; a Szabad Nép és más demokratikus lapok közölték írásait. Ez idő tájt megbecsült író. 1947-ben néhány hétre Svájcba utazik; számos könyve jelenik meg; 1948-ban Kossuth-díjat kapott, mely a "hívatlan hősiességű" életmű elismerése volt.

A Pincenaplót, amely az első híradások közé tartozott a felszabadult országban, az ostrom utolsó heteiben, 1945 januárjában vetette papírra, lobogó mécsvilágnál egy pincébe zárt közösségen belül villamos feszültségként vibráló bizalmatlanság és félelem légkörében. A leírás, mint egykor, tárgyias, szűkszavú, tényeket rögzít. Szinte maga is meglepődik, mennyire igaz az, amit évtizedeken át mondott és hajtogatott: a kisemberek lelki- és gondolatvilágát mennyire áthatotta, megrontotta a rossz társadalmi rendszer; még mindig a németek győzelmében hisznek némelyek és nem háborodnak fel, nem ragadnak tőrt, fegyvert, amikor látják, miképpen tobzódik az utolsó órában is az embertárs elleni szadista gyűlölet. Ujjongásra, lelkendezésre alkalmatlan természetével most is, amikor egy világ fordult meg, a leselkedő {405.} veszélyekre figyelt, tudta, hogy az ellenfél szívós és hogy a lelkekbe is beszívódott a méreg. A Pincenapló utolsó soraiban ezért hirdeti meg régről ismert és mégis új programját: "Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vége a pincének, a hallgatásnak, a lapulásnak. Minek is van még vége vajon? Kell, hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak. Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer veszély közt. És most az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezőbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem, és az az ördögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt."

A felszabadulás után írt elbeszéléseinek, Falu (1946) című kisregényének művészi szándékát is innen nézve érthetjük meg. A Faluban immár harmadszorra kísérli meg, hogy szülőföldje társadalmi életét leltárba vegye. Most nem a keresztmetszet-módszert választja, hanem évtizedeket átfutván az idő folyamatában igyekszik megtudni: mivé vált az osztálykülönbségekbe és a szolgaszellembe rögződött falu a szabadító új világban? Látja a magát szívósan őrző régit, a megváltozott világra acsarkodó nagygazdákat, feketézőket, levitézlett úriembereket, látja a kerékkötő, nehezen felszáradó sarat, az öregek életére leső kapzsiságot, a petróleumlámpához szokott ósdiságot, de megleli az öntudat csíráit, a fiatalok derűsen hetyke életkedvét is. Szégyenlős érzelmességgel ír a földhöz juttatott cseléd lelkében dúló viharról, a magukéban aratók szegényes öröméről, az öregek értetlenségével szembeszálló fiatalokról, akik már egyenes derékkal és emelt fővel járnak a világban. Meglepően sok novellájának témája csendül örömteli visszhangként a Lecke egykori kitörő keserűségére; ezeknek az elbeszéléseknek a megcsendesedett, mesélős, lassú gyűrűzését már nem háborgatják a fékezhetetlen indulat korbácsai (Öregember, Zsuzsira nagyon vigyáznak, Erzsike iskolába megy stb.).

Nagy Lajostól azonban mi sem állt távolabb, mint holmi idilli kép rajzolása. Évtizedeken át kialakult, megrögződött szemléletmódja önkéntelenül is megkereste és kicsúfolta a régi világ meghúzódó árnyait, és nem kímélte az új élet arcán megmutatkozó szeplőket sem. Szatirikus kedvének céltáblája lett újra a Gazdagember, aki a változott viszonyok közt megint ragyogni látszik; a hangosan siratott polgári életeszményekről rajzol karikatúrát (Polgári életforma), kicsúfolja a szokások rabjaként fanyalgó nagyságákat (Mindennapi utazás, Eladó ház, Színházban). De elítéli a cselédet ugráltató "elvtársnőt", az osztályos társairól elfeledkezni látszó kiemelt munkást és a cinikussá vált "szocialista" haszonélvezőt is (A rokonság, Erzsi néni is gondolkozik, A kritikus borbély stb.).

Novelláinak legfőbb ereje most is a finom lélekrajz, a jellemek pontos és színes megvilágítása. Nem feszül bennük többé a régi indulat, de változatlan bennük a társadalmi elkötelezettség, az egészre és nemcsak a részletekre néző pártosság. Ez jellemezte egész életében, s ezért volt igaza az idillhez vonzódókkal szemben, amikor 1949-ben megjelent első önéletrajzi regényében, A lázadó emberben így fogalmazta meg írói programját: "Egész írói pályámon eltántoríthatatlanul ragaszkodtam ahhoz, hogy csak azt írom, amit érzek és gondolok, bármi lesz is írásaim következménye." A tényszerűséghez való ragaszkodás s a tárgyilagosságnak a szubjektív indulattal való keveredése jellemzi minden írását, ez tűnik elő A lázadó emberből és az 1954-ben, már halála után megjelent A menekülő emberből is. Az első regény az első háború kezdetéig, a {406.} második a Kiskunhalom megjelenéséig kíséri az egyéni életutat és a kort. Az első inkább elbeszélő, regényes jellegű írás, a második már töredezettebb, zaklatottabb futású; amabban az egyéni pálya változásai látszanak az előtérben, emebben maga a történelem. E regények váza a történetiség ugyan, de nem szigorú rend érvényesül bennük, hanem a szabadon és néha elfogultan csapongó fantáziáé. Így is igen értékes vallomások íróról, irodalomról és korról egyaránt. A menekülő ember utolsó műve volt Nagy Lajosnak, ezután már csak A tanítvány színpadi átdolgozásával foglalkozott, szinte még a halálos ágyon is. Már előbb megjelent néhány kisebb jelenete, az 1919. Májusból írt Új vendég érkezett című darabját éppen 1954 nyarán mutatta be sikerrel a Nemzeti Színház Kamaraszínháza. Írásainak belső feszültsége megkönnyítette a dramatikus átformálást. A tanítvány átdolgozásával azonban már nem készült el.

A felszabadulás után rohamosan megnőtt írói tekintélye ellenére utolsó éveire árnyékot vetett az értetlenség. Fanyar józanságú ténytisztelete, a fellengzős lelkendezéstől való irtózása nem illett bele a forradalmi romantika koncepciójába. Kávéházi szemléletet, szürke stílust emlegettek bírálói, úgy találták, hogy "nem lényeges dolgokról" ír, s félreértették az életművön áthúzódó plebejus pártosságot, szocialista szemléletet.

A tisztábban látó utókor úgy tekinthet rá, mint az Ady–Móricz nemzedék egyik legnagyobb prózaírójára, Mikszáth óta legkitűnőbb szatirikusunkra, s benne látjuk a két világháború közötti hazai magyar próza legharcosabban szocialista világszemléletű alkotóművészét. A szegénységhez való tántoríthatatlan ragaszkodása, ügyüknek konok védelmezése magas művészi színvonalon fejeződik ki írásaiban. Tehetségének legmegfelelőbb megnyilatkozási formája a novella volt, s éppen a novella változatos formáinak és fajtáinak kikísérletezésével egyik jelentős műfaji újítónkká vált. A szociális mondanivaló belső izzása szétvetette a hagyományos novella kereteit, az újjáteremtéshez ő felhasználta a korabeli nemzetközi baloldali irodalom formai vívmányait. Kortársaira és a magyar irodalom újabb nemzedékeire tett hatását közvetlenül nehéz lenne nyomon követnünk, mégis úgy tetszik, hogy a legfiatalabb prózaírói nemzedék egy részének tudatos formafegyelmében, a "kemény és érdes" ábrázolási módban, az érzelmességtől való tartózkodásban s a tiszta, sallangoktól mentes stílusban ott sejthetjük "szellem-ujját".