Általános kép

A két világháború közötti jugoszláviai magyar irodalom hagyományok nélküli irodalom: nem volt továbbfejlesztése egy szellemi örökségnek és nem láncszeme egy irodalmi folytonosságnak. A Vajdaságnak sohasem volt erős, tájjellegű műveltsége vagy irodalma, mint például Erdélynek vagy a Dunántúlnak. A középkorban igen fejlett gazdasági életet, a kalocsai érsekséghez tartozó bácsi kolostor körül kibontakozó humanista kultúrát, a husziták e vidéken különösen erős magyar nyelvű egyházi irodalmát szinte nyom nélkül pusztította el a török hódítás, és a hódoltság utáni szellemi fejlődés sem volt zavartalan. A gyakori vándorlások és telepítések, a nemzetiségi és politikai küzdelmek, a vidék közjogi rendezetlensége és gazdasági kifosztottsága egyáltalán nem kedvezett a szellemi művelődés ügyének. De talán még nagyobb nyomatékkal kell rámutatnunk a Vajdaság társadalmi struktúrájában rejlő okokra: a túlnyomórészt földműves és kisiparos lakosság életformájára, a tanyarendszerre, a nagyvárosok, a városi kultúra és a szellemi központok hiányára. Szenteleky Kornél, a jugoszláviai magyar irodalmi élet megszervezője 1927-ben így látja a helyzetet: "Ezen a tespedt, művészietlen lapályon nincs semmi, de semmi emlék, itt sohasem voltak ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, görnyedt, legendás dómok vagy templomok, france-i könyvesboltok, fontainebleau-i erdők, ezen a józan, disznóól szagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, sárga szakállú ötvösök, magas homlokú hitvitázók vagy finom ujjú humanisták. Hol vert volna gyökeret a vajdasági irodalom?"

De míg ez a kép tökéletesen illik a magyar irodalomra, az itteni szerb irodalomra nézve éppen az ellenkezője igaz. Újvidék a "szerb Athénné" növekszik – egy kissé Zombor is ez – s a szerb irodalom 18–19. századának legkiválóbbjai élnek és írnak a Vajdaságban. Írója természetesen mindig akadt a "televény Bácskának" a magyarság körében is, de magyar nyelvű irodalma nem bontakozhatott ki; mert a tehetségek nem itt keresték az érvényesülés útját, felszívódtak fejlettebb kultúrákba, elvándoroltak derűsebb szellemi égtájak felé. Papp Dániel, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Herczeg Ferenc példája, jelentős és kevésbé jelentős író-nevek hosszúra nyújtható sora szolgálhat ehhez példaként. Pest "irodalmi gyarmatosításának", a magyar kultúra és irodalom főváros-központúságának eredménye az volt, hogy a világháborúval beköszöntő nagy politikai változás teljesen felkészületlenül érte az új állam kereteibe került vajdasági magyarságot. Nem örökölt kiterjedt iskolahálózatot, művelődési intézményeket, színházakat, százezres könyvtárakat, egyedül sajtója volt viszonylagosan fejlett. Megszűntek azok a gyér kulturális hatások is, amelyek addig a centralizált magyar irodalom felől érték, s így irodalmi kultúrája alapjainak lerakásában teljesen a maga erejére kellett támaszkodnia. De éppen ez a magára maradottsága ébresztette fel potenciális erőit, s indította meg benne az öneszmélés folyamatát, önmaga helyének és szerepének keresését. Mindez azonban nem azonnal ment végbe. Sokáig, majd egy évtizedig tartott, míg kihajthattak ennek az aránylag önálló magyar szellemi életnek a csírái, s életre kelhetett a jugoszláviai magyar irodalom.