Harkovban már fizetést kaptunk

Focsaniban ért a németek kapitulációja. Május 12. körül újra bevagoníroztak és kivittek a Szovjetunióba, a kirszanovi lágerbe. Árkokat ásattak velünk gázvezetékhez. Mindig ott kaptunk szállást, ahol éppen dolgoztunk. Ha egy munkaszakasszal végeztünk, mentünk tovább. Még télen is dolgoztunk.

Az 1945-46-os kemény télben sokunknak megfagyott a keze vagy a lába. Felgyógyulásom után a Kazány körzetében lévő erdőlágerbe osztottak be. Később Harkovba kerültem a helybeli cséplőgépgyárba: Itt már fizetést is kaptunk, amiből havonta 560 rubelt vontak le szállásdíj, ruházati és étkezési költség címén. Ha valaki ennél többet keresett, a nehéz testi munkás 200, a könnyebb munkán lévő 150 rubelt kapott kézhez. Az e fölötti keresetet visszatartották jóvátétel címén...

Számomra 1948. július 15-én ért véget a 43 hónapig tartó hadifogolyélet.

Lógó Pongrác - Jánoshalma

HH 1994/7.

Táborunk a jobbak közé tartozott

Nyikolajevben három láger volt: a Centrál, a Marina és a Hajógyári. Mindháromban megfordultam, de legtovább a Hajógyáriban voltam - 1946 tavaszától 1947 júliusáig, hazatérésemig. Ebben a lágerben 25 000-30 000 ember tartottak fogva. Mintegy 1000 munkahelyen dolgoztunk a gyár területén. Úgy tudtuk, hogy a láger önálló volt. Parancsnoksága minden fő után napi 8 rubelt kapott a gyártól a norma teljesítése esetén. Ebből fedezte a működési és élelmezési költségeket. 100 százalék feletti teljesítménykor a többletkeresetet a brigádnak írták jóvá, amit a hónap végén osztottak szét a tagok között. Egy brigád 20-25 főből állt. Ez volt az elszállásolási és az étkezési egység is.

A hadifoglyokat téglaépületekben helyezték el. Először csak a padlón feküdtünk, és saját köpenyünkkel takaróztunk. A fegyverszüneti szerződés megkötése után azonban vaságyat, matracot és pokrócot kaptunk. Rendszeresen fürdettek és fertőtlenítettek. Elláttak tiszta fehérneművel is. A körülményekhez képest élelmezésünk is kielégítő volt: napi 60 deka kenyér, 1 evőkanál kristálycukor, pár darab apró olajos hal, naponta háromszor leves, délben kása is. A 100 %-on felüli munkateljesítmény után még járt napi 30 deka fehérkenyér, fél liter kása és esetenként egy kis hús is.

Mindenki kibírta a megpróbáltatásokat, ha az élelmet nem cserélte el dohányért.

Bartók Károly - Tiszafüred

HH 1994/7.

Bolyongtunk az urali éjszakában

Nyizsnil-Tagilban téglagyárban, kőbányában, házépítkezésen dolgoztam. Fogolytársaimmal egy teljes utcát építettünk, amit aztán nagylelkűen Magyar utcának neveztek el.

Egy januári napon a szverdlovszki pályaudvarra vittek ki teherautóval, havat lapátolni. Nagy volt a hó, és kemény hideg. Munka után, útban hazafelé a táborba, autónk elromlott. Mivel nem tudták beindítani, két katonával gyalog indultunk valamiféle menedéket keresni éjszakára. Eltévedtünk. Késő éjszakáig bolyongtunk az urali vidéken. Éjféltájban értünk csak "lakott" területre - egy másik hadifogolytáborba. Itt kaptunk éjszakára szállást és némi meleg ételt. Ez a láger a 245/1-es számot viselte...

Rövid szolgálat a konyhán

Táborunkban zömmel "öreg" magyar hadifoglyok voltak, akik már a háború idején estek fogságba, és 1942-43 óta raboskodtak. Reánk német és román foglyok (is) vigyáztak, orosz katonákkal közösen.

Az első értesítést, levelet 1947 januárjában kaptam otthonról, a hazaküldött válasz-levelezőlapon. Nagy esemény volt és nagy öröm. Ebben az időben - "okás" állapotom miatt - borbélyként dolgoztam. Hetenként volt "szőrtelenítés". Ősszel kolhozba jártunk dolgozni, harckocsiból átalakított szállítójárművel. A kolhozban mindig akadt valami kis többlet ennivaló, ezért mondhatni szívesen mentünk. Az egyik alkalommal, a hazainduláskor őrünk "razziát" tartott, mindenkivel kirakatta a nadrágzsebbe, nadrágszárba, akárhová eldugott krumplit. Összegyűjtött legalább másfél mázsát...

Ebben a lágerben történt, hogy kedves jóakaróm, Kárpáti Józsi bácsi bejuttatott a konyhára fűtőnek. Mohóságom miatt azonban mindössze egyetlen napot tölthettem ott, mert a vacsora kiosztása után kaptam egy csajka sűrű kását, olajjal nyakon öntve. Mind elfogyasztottam. Olyan hasmenés jött rám, hogy azzal vége is lett a konyhai "gyöngyéletnek".

Solti (Stomfoli) Imre - Pesterzsébet

HH 1998/8.

Az első benyomások és az azerbajdzsáni nyár

Még tartottak a harcok, amikor az egyik napon arra döbbentünk, hogy hadifoglyok vagyunk. Ez akkor volt, amikor bevagonírozva (Debrecen érintésével) továbbutaztunk, elhagytuk az ország területét, és egy romániai hadifogolytáborban kötöttünk ki. Itt ért az örvendetes hír, hogy vége a háborúnak! Óriási volt az örömünk! Gondoltuk: megyünk haza! Az öröm azonban nem sokáig tartott. Rövidesen ismét "útra keltünk", és előbb a tecuci lágerbe, majd a Fekete-tengeren áthajózva, Novorosszijszkba vittek bennünket.

Napokon át a szabad ég alatt éjszakáztunk. A rét mellett egy nagy, hodályszerű barakképület állt, kapujában puskás őr. Ez az őr azonban egy fejkendős, idős, mezítlábas asszony volt, puskával a vállán. Különös látvány volt számunkra, meglepő benyomásaim egyike, amelyek már kezdetben a Szovjetunióban értek... Nemsokára újabb is akadt. Általunk még soha nem látott, toprongyos-szurtos-maszatos gyerekhad rohant meg bennünket, almát, körtét szorongatva kis kezükbe, csereberére ajánlgatva: kis kenyérért, ennivalóért. Akkor mi már teljesen ki voltunk fosztva, semmink sem volt, nem ajánlhattunk, nem is adhattunk semmit nekik, akik talán ugyanolyan nyomorultak voltak, mint mi!

Táborunk közvetlenül a tenger mellett, Bakutól 60-70 kilométernyire volt. Szokás szerint többszörös szögesdrót-kerítéssel, őrtornyokkal körülvéve. A látvány gyönyörűséges volt! De mit ért nekünk, amikor gyakran a csupasz földön hasra feküdtünk, hogy ne érezzük annyira az éhséget!

Kora reggel a munkahelyre kivonuláskor gyakran találkoztunk azeri tevés karavánokkal. Olykor átvonultunk azeri településeken is, amelyek földszintes, lapos tetejű, fehérrel meszelt házakból álltak (hasonlatosak a valamikori Mária Valéria-telep szükséglakóházaihoz).

Az általánosan 12 órás napi munka után a bevonuláskor a létszámellenőrzés néha órákon át tartott - és csak azután volt vacsoraosztás. A későbbiek során tevehúst is kaptunk. Nekünk, éheseknek ez is jó volt... Egyik alkalommal munkahelyünk közelében édesgyökér növényeket fedeztünk fel. Teleszedtük zsebeinket, jó kiegészítő volt a szerény étkezés mellett.

Időnként fürdőbe mehettünk. Egy nagy fahodályban kis fadézsákba meleg vizet kaptunk. A "fürdésre" öt percnyi idő állt rendelkezésünkre, közben ruházatunkat fertőtlenítették. A serkék azonban gyakran túlélték ezt is, és vidáman tobzódtak rajtunk. Az élősdiektől sokat szenvedtünk. Közmondás is lett, hogy itt a tetvek háziállatok... A lágerben volt egy úgynevezett "disztrófiás elkülönítő", ahová a teljesen legyöngült, élő-csontváz foglyok kerültek.

Őreinkkel nem volt különösebb bajunk. Az idősebbek talán megértést, sőt együttérzést is tanúsítottak irántunk, de nem így a fiatalok. Táborparancsnokunk egy orosz őrnagy volt. Egyszer azt láttuk, hogy a konyha felől somfordál és hosszú köpenye alól kilóg egy nagy halfej. Így született a mondás: a szocializmusban mindenki lop.

Hiába volt lágerünk közvetlenül a tenger mellett, nem juthattunk oda, csak a drótkerítésen át láthattuk, és vágyakozhattunk rá a nyári nagy melegben. Az azerbajdzsáni nyár 1946-ban kegyetlenül meleg volt. A munkahelyeken félmeztelenül dolgoztunk, valósággal feketére lesülve. Esténként szinte mulatságos volt, amikor a barakkok között fehér trikókat és alsókat láttunk imbolyogni: "fej és láb nélküli" embereket.

Bizony Ottó - Budapest

HH 1998/4.

Bajdajevkában

Bajdajevkán hetekig egy csupasz réten éltünk. Földkunyhót építettünk magunknak, abban aludtunk. Később hoztak építőanyagot, és nekiláttunk a táborépítésnek. 1946-ban már több ezer hadifogoly élt benne: 1500 magyar, 1200 német, 900 internált lengyel és 300 magyar civil, akiket malenkij robotra hoztak ki. Embertelen körülmények között folyt a munka a szénbányában, a kő- és homokbányában, a fűrésztelepen, az építkezéseken. Szeptembertől május végéig hó födte a vidéket, az átlaghőmérséklet mínusz 25-30 fok volt. Sokan nem bírták ki. Az 1500 magyarból csak 886-an jöttünk haza 1947 szeptemberében. Velünk volt Radnai György huszár zászlós, operaénekes is.

Kronstein Tivadar - Budapest

HH 1994/8.

Krivoj-Lucsiban

Motozás és zabrálás után a tábor melletti gyártelepre jártunk dolgozni. A gyárat szereltük le, vagonokba raktuk a gépeket és a berendezéseket, amelyeket aztán kiszállítottak a Szovjetunióba. Közben minden nap indultak a hadifogolyszerelvények is, vegyesen németekkel és magyarokkal. Én a július 12-én induló csoportba kerültem, augusztus 9-én érkeztünk meg a Tula melletti sátortáborba, Krivoj-Lucsiba.

Baka Márton - Bácsalmás

HH 1994/8.

Krumpliszedés - orosz módra

Két napja tartózkodtunk a magyar-román határon, amikor - még tartott a háború - Körösszegapátinál fogságba estem, és 1944-től 1948-ig éltem a cseljabinszki lágerben. Az utazás hosszú ideig tartott. Útvonalunk: Arad, Focsani, Ufa, Magnyitogorszk, Kopejkszk, Cseljabinszk. Civilek is voltak velünk.

Kezdetben lágerborbély lettem. Egy szép napon tíz társammal együtt kivittek a kolhozba burgonyát kiásni. Öt orosz nő is volt a munkabrigádban. A nacsalnyik kijelölte mindkét csapat területét, majd azonnal hozzákezdtünk a krumpliszedéshez. Mi még a dió nagyságúakat is felszedtük és beraktuk a többi közé. Becsületesen dolgoztunk.

Délben jött a nacsalnyik ellenőrizni. Amikor látta, hogy az asszonyok jóval előbbre tartanak a területen, szidalmazni kezdett minket. Nem érdekelte a kiszedett mennyiség, csak a terület, amennyit megszedtünk. Pedig mi háromszor annyi zsákot töltöttünk meg, mint az asszonyok.

Amikor a nacsalnyik eltávozott, egyik bajtársam odaszólt nekem: - Te borbély, menj már, nézd meg, hogyan dolgoznak az asszonyok!... - Elmentem, és láttam, hogy ők csak minden második kupacot bontják ki, a kihagyottakról csak elsimítják a földet.

Megdöbbentő volt számunkra! Jól visszatükrözte az ottani munkamorált. Miután beszámoltam bajtársaimnak a látottakról, úgy döntöttünk: ezután mi is így teszünk. Jól jártunk, mert munkánkra ezt követően 104%-ot adtak, és húsz dekával több kenyeret kaptunk.

Gerendai Ferenc - Erdőkertes

HH 1998/4.

Milyen volt a "bunker" a tulai táborban?

Megérkezésünkkor, 1945. augusztus 9-én kezdetben sátrakban laktunk, de azonnal hozzákezdtünk a téli szállás megépítéséhez.

Miden 300 fő részére kijelöltek egy 80 méter hosszú és 8 méter széles területet. Ezen épült egy-egy bunker az építési utasítás szerint: 150 cm mély, belül oszlopok, 220 cm-es oldalfalak, deszkabéléssel és kohósalakkal kitöltve, koporsófödémes tetővel, szintén kohósalakkal feltöltve, palával lefedve. A termek déli oldalán 50 cm-es ablaksor húzódott. Az építkezéshez szükséges faanyagot a tábor területén működő fűrésztelepen készítettük el.

November 8-ra készült el, rögtön be is költözhettünk. Idejében, mert a sátrakban már nagyon hideg volt a falapokon fekvés és a takarók nélküli alvás. Az éjszakák nagy részét ugrálással töltöttük, nehogy megfagyjunk. A gyenge koszt, a hideg, a tisztálkodási lehetőség hiánya következtében nagymértékben leromlott fizikai állapotunk. 1946 januárjára az ide érkezett 2100 főből csak 500 maradt munkaképes. Négyszázan meghaltak, a többiek munkaképtelenné váltak.

Baka Márton - Bácsalmás

HH 1998/4.

Állatorvosként hadifogságban - találkozásom a takonykórral

Másfél éves frontszolgálat után (47. gy., 41. gye., 18. tüo.) 1945. május 10-én Csehországban kerültem fogságba, tartalékos állatorvos hadnagyként.

Pár hónapos csehországi hadifogság után szeptember közepén vagoníroztak be minket (197 magyar tisztet), és október végén érkeztünk meg, sok-sok állás után - a vagonban két bajtársunk hullájával - az Ural mögé, Jekatyerinburgtól (Szverdlovszk) északra néhány száz kilométerre, az Ivdel melletti Scsorára, a 171. lágerbe.

Egyedüli állatorvos voltam 26 orvos mellett. Az asztalosműhelyben dolgoztam, ahol emeletes priccseket készítettünk fogolytársaink részére. 1946 márciusában átkerültünk a Joskar-Olához (Cseremisz Köztársaság) kb. 30 kilométerre lévő 265/171. számú erdei lágerbe. Itt fadöntő lettem, sokat köszönve székely hadifogolytársaimnak, akik megtanítottak a fadöntés és a szállítás fogásaira. A fát mi szállítottuk be magunk húzta szánokon a láger melletti telepre. A láger gazdaságát is mi műveltük.

Még ez év - 1946 - szeptemberében három hadifogolytársammal és két szovjet altiszt kíséretében egy Kujbisev melletti szovhozba küldtek lovakért. (Mellékesen megjegyzem, hogy még kiszállítás közben egyik őrünknek nagyon megtetszett a csizmám, "elkérte" tőlem, helyette felemás bakancsot adott, és - mi szép volt tőle - két kenyeret!) A szovhozba érkezésünkkor - amelynek központja egy félig a földbe vájt nagy bunkerből, egy összetákolt tehénistállóból és egy fészerből állt - a tehénistálló padlásán, a szénában szállásoltuk be magunkat. Egyik bakancsom talpa teljesen levált, talpam fele szabadon volt. A fészerben használt gumiabroncsokra leltünk. Az egyikből nagy nehezen fűrésszel levágtam egy darabot, és oldalt kilyuggatva rádrótoztam bakancsomra, talpnak.

Ebbe a szovhozba hordták össze különböző helyekről a lovakat, ott voltak a fészer oldalához kötve. Ezeket a lovakat kellett volna elvinnünk. Innen kezdődik állatorvosi élményem.

Megszemlélve a lovakat, az egyiknél - állapotának jeleiből ítélve - először mirigykórra, majd takonykórra gyanakodtam. Ezt ez idáig csak Manningen professzor úr felejthetetlen előadásaiból ismertem. Semmiféle fertőtlenítő szerünk nem volt, ezért a részleges vizsgálat előtt fahamulúgot főztem, kezdetleges körülmények között. Ezután alaposan megvizsgáltam az orr nyálkahártyáját, és megtaláltam a rágott szélű, szalonnás alapú fekélyeket. Az áll alatti nyirokcsomón sipolyt találtam. A bőrön nem észleltem elváltozásokat. Ettől az állattól a többit elkülönítettük. Egy nagy nehezen kerített papírlapra felírtam: "Malleus", és feltétlenül szovjet állatorvos megjelenését kértem. Határozott fellépésem, továbbá az, hogy vázoltam a betegség emberre való veszélyességet, eredményes volt. Másnap megjött Kujbisevből egy állatorvos őrnagy, felcserrel. Helybenhagyta diagnózisomat, és megtette a betegség elfojtására az intézkedéseket. Nagyon barátságos volt velem.

Jellemző az állapotokra, hogy néhány nap múlva közölte velem, bár szeretett volna, de nem tudott részemre más lábbelit szerezni. Kaptam viszont tőle hagymát és kenyeret, amelyet bajtársaimmal megosztottam.

Egy könyvet láttam nála, amelyről kiderült, hogy a Hutyra-Marek Belgyógyászat járványtani kötete. Mondtam neki, hogy én még Marek professzor úr bemutatóit és előadásait hallgattam 1934-35-ben. Előbb nem akarta elismerni, hogy a könyv szerzői nem oroszok, de miután megmutattam, hogy azok a Budapesti Állatorvosi Főiskola tanárai, nagyon csodálkozott.

Annyit még láttunk, hogy a lovat kiirtották, és felkészültek a vérvételre, de őreink visszaindítottak minket lágerünkbe. Először gyalog, később vonaton, Kujbisevtől Kazánig hajón, majd vonattal és ismét gyalog.

Decemberben ismét lovakért kellett mennünk. A magyarok közül egyedül én, három legénységi állományú német katona és két szovjet altiszt. Kétheti élelemmel - szárított kenyér (szuharé), kása, kevés cukor, zsiradék és só - voltunk ellátva. A szovhozba érkezésünkkor kiderült, hogy a karanténból még két hét van hátra, csak negatív vérvizsgálat után adják át a lovakat.

Éppen karácsony este vagoníroztunk, amikorra már nem maradt tennivalónk. Mi, heten egy kis vagonban voltunk, a lószerszámokkal és a lovak abrakjával. Fa volt elég, a vagon közepén a kis kályhában állandóan duruzsolt a tűz, amit mi, négyen, hadifoglyok felváltva őriztünk. Zabot pirítottunk csajkafedélben, azt rágtuk és ettük.

Egyik éjszaka az egyik német, akit Szepinek hívtunk - odahaza hentes és mészáros volt - azzal ébresztett, hogy vacsorázzunk. A kályha felől, a csajkából kitűnő illatokat éreztem felszállni. Kérdeztem, mi ez?... Mondja: hús... Milyen hús?... Lóhús!... Kiderült, hogy a szovhozban az indulásunk előtti napon egy lovat kiirtottak gennyes patairhagyulladás és sepsis miatt. A kőkemény talajban nem tudtak gödröt ásni, csak letakarták vastagon hóval, hogy majd tavasszal elássák. Erről én is tudtam. Az történt, hogy a németek a lóhulla az egyik combját levágták, és a szénában elrejtve, berakták az egyik vagonba. Ebből főzött húst Szepi.

Magyaráztam, hogy ebből baj lehet, mert a hús fertőzött is lehet, és hiába főzi, a toxinok nem pusztulnak el. A válasza ez volt: - Doktor úr, inkább haljak meg így, mint lassú éhhaláltól. - Figyelmeztettem, hogy legalább szakaszosan főzze, háromszor-négyszer hosszú ideig forrázza, mindannyiszor öntse le a levet, és mindig friss vizet használjon. Még így is veszélyes! Mindhárman ettek belőle, még az oroszok is, csak én nem. Figyeltem őket, megbetegednek-e? Három-négy napig nem volt semmi bajuk. Bevallom, ezután ettem belőle én is. Akkor úgy éreztem, hogy felségesen jó volt a sok pirított zab után.

Mintegy két hét múlva érkeztünk vissza, és a vasúti megállótól "szőrin ülve" vagy 20 kilométeren keresztül tereltük be a lovakat a láger gazdaságába.

Dr. Márkus Kálmán - Mátészalka

HH 1998/4.

Uzmányi csillagok

A Don túlsó partján, mintegy 100 kilométerre Voronyezstől északkeletre, a nagy orosz alföld egyik kis városának peremén magas kőfal, többszörös szögesdrót kerítés veszi körül a hajdani apácazárda apró házait. Sötéten magasodnak az őrtornyok. Egyetlen bejárat, a lebontott templom tornya, csúcsán vörös csillag... Ez volt a színtere évekig a második világháború, sőt a "békekötés" után is az NKVD hadifogolytáborának.

Néhány szemtanútól hallottuk: a kolostor lakóit a "nagy októberi forradalom" kiszakította ebből a világból. Közülük talán csak az az egy maradt életben, aki éppen a piacon volt, és elkerülhette az ítélet nélküli népirtást, a "kilakoltatást".

Itt volt pár éven keresztül a legnagyobb magyar tiszti tábor - háromezer emberrel. Sorsuk ugyanaz, mint a többi helyen: éhezés, fagyoskodás, embertelen munka, reggel és este vég nélküli sorakozó, létszámellenőrzés. Sötétség, patkányok, poloskák, tetvek. Tikkasztó nyári hőség, fél éven át dermesztő hideg. Lerongyolódott, éhező, fázó, munkában elgyötört, fáradt vagy beteg bajtársak... A nemzetközi egyezményekkel mit sem törődve, a tiszteket 8-10 órai munkára kényszerítették.

A falak között csak a gondolat, a képzelet, az emlékezés volt szabad. És amit nem lehetett eltakarni, elvenni: a csodálatos égbolt, a színes naplemente, a kemény fagyok éjszakáin feltűnő északi fény. Ennél jóval több, értékesebb az éltető barátság, az együtt szenvedő bajtársak közössége, testvériessége. A segítőkész, könyörületes, felemelő, vigasztaló, erősítő, túlélésben és szabadulásban reménykedő, gyógyító, biztató szeretet. Ez volt megmaradásunk titka.

Az uzmányi láger egyik kis barakkjában, a cementes padlón és kétemeletnyi priccsen, dobozolt heringek szűkösségével helyezkedett el a "lelkészi és szakcsoport". Tíz embernek való helyen 32 fő. Köztük 13 református, 8 katolikus lelkész, a többiek tanárok, tanítók, mérnökök.

Olyan jó lenne most, fél évszázad elteltével újra találkozni, köszönetet mondani, a közös élményeket feleleveníteni... Sajnos már kevesen vagyunk életben. Lelkünkben siratjuk az eltávozottakat. A sok-sok kedves név közül most csak egyet említek: a közelmúltban elhunyt bajtársunkat, Ágai László református lelkészt. Életmentő, gyógyító, bátorító szolgálata, derűs lelkülete, türelme, biztató tekintete a legnehezebb időkön segített át bennünket. Másokkal együtt talán én is neki köszönhetem megmaradásom, amikor súlyos betegségemben utolsó szem gyógyszerét beadta... Felsegítette az elesőt, átvette a leroskadók terhét, a hideg, sötét éjszakában a Biblia világosságát ragyogtatta fel, vigasztalta a csüggedőket, erősítette a gyengéket. Olykor erdélyi népmesékkel, vidám történetekkel terelte el a figyelmet a sivár jelenről. Krisztus követe volt, ember az embertelenségben.

Áldott legyen emlékezete, és vele együtt azoké, akik a hadifogolysors égboltján - éveken keresztül mint fényes csillagok - világítottak.

Horváth György - Budapest

VHBSZ gyűjtemény

Lágeren kívüli élet Sztálinogorszkban

Így szólt a 7384/4-es láger parancsnoksága részére érkezett ukáz: azok a foglyok, akiket elhurcoltak, nem voltak katonák, lágerben tartásuk jogtalan.

Huszonnyolcan voltunk 18 és 45 év közöttiek. Parancs szerint 1947. március 18-án egy fegyvertelen hadnagy kísérőnkkel útnak indultunk - minden jel arra mutatott, hazamegyünk!

A Volga felső folyásánál fekvő lágertől részben teherautóval, majd Moszkván át személyvonattal utaztunk déli irányba. Két napig tartott a célállomásig utazásunk, amely aztán lerombolta reményeinket...

Kényszermunkára elhurcolt német lányok, asszonyok és gyerekszámba menő fiúk fogadtak bennünket bizalmatlan tekintettel. Tudatták velünk, hogy a Doni-medence Sztálinogorszk nevű városának 33. számú bányarészlegénél vagyunk. Új lakhelyünk egy, a pusztán álló, elhagyott, három részre osztott raktárépület lett. A németek kézzel-lábbal mutogatták, melyik irányban van az a nyolc kilométernyi távolságban lévő magazin, ahol majd a kapott élelmiszerjegyeinket be tudjuk váltani, s hogy egyórányira van leendő munkahelyünk, amelynek irányára kétóránként megszólaló duda jelzi.

- Emberek - szólt hozzánk másnap egy goszpogyin. - Ti itt ugyanolyan polgárok vagytok, mint mi. Ki mint dolgozik, úgy él. Megkapjátok élelmiszerjegyeiteket, és előleget is kaptok... - Aztán felsorolta a bányamunka lehetőségeit és az azzal járó bérezést. Mindegyikünk a legjobban fizető munkára vágyott. Az orvosi vizsgálat után a két testvérpár felelt meg keszonmunkára. A két legidősebb iparos műhelybe került, a többieket a bányába vagy felszíni munkára osztották be. Megkaptuk egy hónapra szóló élelmiszerjegyeinket és még 222 rubel előleget. Heti 80 dkg kenyér, 100 g zsír, ami pamutzsír (hlopok) volt, és a húsjegyre csontkemény lepényhal (kambola) járt. Akinek nagyobb igénye és hozzá pénze is volt, feketén vehetett.

Szabad életünk feletti örömünk hamarosan keserűséggé, a lágerélet utáni sóvárgássá vált. A nemrég megnyitott bányában teremfejtés folyt. Társaim és az én feladatom volt a kitermelt területből a bányafadúcok, a deszka, a kötőkapcsok stb. kimentése. Egyikünk sem volt még bányában. Féltünk. Félelmünk nem volt alaptalan, mert a harmadik vagy a negyedik napon bekövetkezett a tragédia. Recsegve roppantak a deszkák, robaj robajt követett. Üvöltés, jajgatás, átok és felsírás... Páni félelemmel menekültünk, miközben omlott, szakadt ránk a boltozat. Felszínre kerülésünk után azt ordítottuk: a bányába soha!

Eddigi tevékenységünkért éppen úgy nem kaptunk egy kopejkát sem, mint a későbbiekben sem, csak nagynéha valamennyit, amiből azután levonták a lakbért, a világítást, a "fűtést", sőt még a nőtlenségi adót is. A továbbiakban a bánya fejlesztéséhez szükséges anyagok vagonból kirakása, helyszínre szállítása volt a munkánk kézi erővel - például rönk, kő, ömlesztett cement, homok, tégla, deszka stb. Erőnkhöz képest igyekeztünk, de hiába. Kötetlen munkaidőnk végeztével jött a normás. Megállt a vagonsor mellett, végignézett a soron, megkérdezte, hányan végeztük azt a munkát, amit lát. És döntött: kihúzta a napot a munkalapról - mintha ott sem lettünk volna. Mi lázadtunk, fenyegetni kezdtünk. A normás elrohant, majd géppisztollyal jött vissza, ránk fogta, majd ordítozni kezdett: - Na, most álljon elő, aki kétségbe vonja becsületességemet!

Így vált napról napra teljesíthetetlenné az úgynevezett norma, ami aztán meghatározta létfenntartásunkat. Amíg a pénzünk tartott, addig a jegyre vásárolt kenyerünket eladtuk a piacon. Egy kiló kenyér 3,50 rubel volt 1947-ben. Csak egész buhankát lehetett kapni, ami két kiló körül lehetett. A piacon 100 rubelt adtak érte, és a 100 rubelért kaptunk egy vödörnyi, kb. két kiló krumplit. Napi egy krumpli elfogyasztása sokáig enyhítette az éhséget, de elfogyott - maradék erőnkkel együtt. Viszont gazdag volt a rét! Csalán, laboda, vadsóska, lapulevél stb. lett fenséges étkünk. Sokan koldulni mentek, mások belopóztak a bányászok étkezdéjébe, hogy a tányérokból a maradékot kinyalják, amíg ki nem zavarták őket. Aztán volt, aki a szemétdombon guberált, a talált csontot összetörte, majd kifőzte krumplihéjjal, rothadt káposztalevéllel. Közülünk a legidősebb, a kilencgyermekes Simon Lajos éhenhalt...

Mi meg sóvárogtunk a lágerélet után.

Egyik volt fogolytársam 40 év után hozzám írt levelében így emlékszik vissza szovjetföldi szabad életünkre: "Emlékszel, amikor azt mondtad, együk a csalántot, mert abban sok a hangyasav, együk a labodát, mert az jó, s ha a disznó nem döglik meg tőle, akkor mi sem. Hát így éltünk, és életben maradtunk!"

Csiby Mihály - Budapest

Részlet a "Szu-rágta 1459 nap" című könyvből

Francia munkatáborok

A strasbourgi tábor

Amikor Strasbourgba, állandó helyünkre érkeztünk, először egy föld alatti erődrendszerbe dugtak bennünket. Itt bűzös szalmán feküdtünk éjjel-nappal. Valami kevés élelmet kaptunk naponta egyszer, ami miatt olyan gyengék lettünk, hogy féltünk felállni...

Innen átkerültünk egy nagy, régebben kaszárnyának használt épületbe, egy 40 személyes terembe. Németekkel voltunk együtt. Itt rendeződött élelmezésünk. Reggeli: 2 dl fekete kávé vagy 2 dl rántott leves, a napi kenyéradat 14-18 dkg között változott hetenként és havonként. Naponta kaptunk még egy kis vajat, vagy sajtot, vagy lekvárt. A baj az volt, hogy mindezt reggel egyszerre felvettük, és a csábításnak ellenállni nem tudván, egyszerre megettük. Még így sem laktunk jól. Ez csak vegetálás volt. Hogyan nézhettem ki 48 kilósan, 173 cm magasan? Igen, mert meg lehetett ám méretkezni is, mert mi, a művelt Nyugaton, a mai Európa fővárosában voltunk hadifoglyok!

Ferenczy Károly - Káld

HH 1992/1.

Dieppe

Dieppe kis csendes halászvároska Normandia keleti peremén, a Bethune folyócska tölcsér alakú torkolatának két oldalán terül el a La Manche csatornánál.

A város neve magyar ember számára akkor vált ismeretessé, amikor itt 1942. augusztus 9-én kudarcba fulladt az angol partraszállás, és a németek 311 halottjával szemben a partra szállóknak 4350 fős veszteségük volt. Ebbe a városba került közel ezer magyar, köztük 160 leventeként Németországba hurcolt 14-16 év körüli gyerek. Az amerikaiak adták át őket mint "fegyvertelen ellenséges erőket", akik nem viseltek háborút Franciaország ellen. Ezzel kivonták magukat a hágai és a genfi konvenciókba foglalt kötelezettség alól, és nem kellett gondoskodniuk a hadifoglyok elhelyezéséről és ellátásáról.

A tábort arab nemzetiségű katonák felügyelték. Már az elszállítás körülményei utaltak a várható eseményekre, hisz 60-80 embert tettek egy vagonba, élelmet és vizet nem kaptak, az őrség tüzelhetett azokra, akik leszálltak a vagonból, akár csak vízért is. A francia lakosság kővel, trágyával és mindennel, ami a kezébe került, dobálta a szerencsétleneket. Megérkezéskor pedig az őrök szabályosan kirabolták őket.

A foglyok szállítását egy elhagyott gyárszerű építmény udvarán barakkokban alakították ki. Enni naponta egy alkalommal kaptak, levesszerű folyadékot. A homoszexuális arab őrök állandóan ajánlatokat tettek a foglyoknak, s miután vállalkozó nem akadt, lefogták az éjszaka latrinára menőket, és megerőszakolták.

A Dieppébe érkező leventéket azonnal munkára fogták. A 40-50 kilóra lefogyott gyerekeknek egy malomban 85 kilogrammos lisztes zsákokat kellett felcipelniük az emeletre. Aki nem bírta, puskatussal, rúgásokkal noszogatták. Az engedetlenséget a tábor parancsnoka különös módon büntette. A foglyokkal gödröt ásatott a tábor falánál, abba kellett feküdnie 2-3 napig éjjel-nappal, hidegben és esőben. Közülük többen szakértelem hiányában ott is fejezték be életüket. Rövidesen olyan nagy volt a halálozás, hogy Rouanból átjött egy ezredes megvizsgálni a körülményeket.

A legtöbb segítséget azonban egy magyar származású ember, Kuliffay Imre, a franciaországi protestáns misszió református lelkésze és felesége nyújtotta a csüggedőknek, s a házaspárhoz csatlakozott a katolikus Szalay Jeromos páter is. Gondoskodtak az addig ellopott vöröskeresztes csomagok eljutásáról a foglyokhoz, írásaikban tájékoztatták a közvéleményt a táborokban uralkodó áldatlan állapotokról, és aktívan részt vettek a magyar foglyok mielőbbi hazaszállításának előkészítésében. Kuliffay Imre közreműködésével a leventék elkerültek a dieppei táborból jobb körülmények közé, ahol amerikaiak látták el őket élelemmel. Mozgósította a francia társadalom jobbik részét a hadifoglyok megsegítésére.

Kuliffay lelkész 1986. május 22-én hunyt el, hamvait Magyarországon, Abán (Fejér megye) helyezték el.

Dr. Bodó László - Budapest

HH 1993/6.

Magyar tisztek francia táborban

Az amerikaiak 1945. május 14-én bevagoníroztak bennünket, és átadtak a franciáknak: Bad-Kreuznachból St. Avoldba kerültünk. Itt elszedték tőlünk megtakarított élelmünket, tartalék ruházatunkat, és alapos orvosi vizsgálat után elláttak igazolvánnyal, enyém volt a CCPWE 2731

G42020

US ARMI PWIB számú. Sátrakat kaptunk, szállást. Favázra feszített dróthálót takartak le kátránypapírral. Nagysága akkora volt, hogy két sorban 24-24 fő fért el lábbal egymás felé. Középen húzódott egy keskeny folyosó.

A tiszteket csak belső munkára alkalmazták vagy szakképzettségüknek megfelelő alkalmi feladatokat kaptak. A sok szabad időben beszélgetés folyt az otthonról, a hazamenésről, a terjengő hírekről, ételreceptek készültek, amiket átadtunk egymásnak. Szerveztek angol nyelvtanfolyamot, részt vettünk szentmisén és körmeneten. Állandó elfoglaltságot jelentett a varrás és a cipőjavítás.

Gábri Mihály - Budapest

HH 1993/10.

Munka francia magángazdaságban

Miután az amerikaiak átadtak bennünket a franciáknak, nem sok jóra számíthattunk. Már az utazás körben ordítoztak ránk a lakosok, öklüket rázták, a nyitott vagonokban utazókat kövekkel dobálták meg - sebesültünk is volt.

Végül is Brienne le Chateau város közelében, egy hegyen lévő várkastély alagsorában telepedtünk le, és kezdtük meg francia fogságunkat. Onnan jártunk be a városba, facipőben - romeltakarításra, csatornatisztításra stb. Élelmezésünk igen gyenge volt: hajnalban fekete kávé, délben és este 3-4 dl marharépaleves, néha kevés kristálycukor, keksz.

Gabonaérés idején olyan embereket kerestek, akik értettek a mezőgazdasági munkához. Én is jelentkeztem. Négyen indultunk el, egy öreg, faküllős személyautóval két francia férfi kíséretében. Amikor Eutorvi faluba, a gazdához megérkeztünk, barátságosan fogadtak: a papa, George Jessionesse, és két lánya. Bemutatták a gazdaságot.

Az első vacsoránál az asztalfőre ültettek. Vaddisznóhús volt a menü. (Később is sok vadat ettünk.) Szálláshelyünkön ágy, lepedő, párna, pléd fogadott. Emberséges fogadtatás volt.

Reggel hatkor keltünk, héttől nyolcig reggeli, majd ház körüli munka, a jószágok ellátása- és bőséges étkezés. Egykettőre megerősödtem. Később én lettem a munkaszervező, aki eldöntötte, ki mit csináljon. Közben megtanultam a bozótirtást, a burgonyaszedést, a cséplést, a jószágok ellátását. Akadt egy francia barátom is, akivel vadászni jártam. Egyszer sikerült is lőnöm egy 90-100 kilós vaddisznót. Karácsonykor elmentünk a katolikus templomba, ami után a plébános meghívott egy kis beszélgetésre.

Egyszer csak eljött a búcsú ideje: vissza kellett menni a lágerbe. Bőségesen elláttak élelemmel, amit a lágerőrség alaposan megdézsmált.

Három hét után indult el velünk a vasúti szerelvény három francia tiszt és altiszt kíséretében, akik Kaposváron adtak át a magyar hatóságoknak.

Varga Károly - Mezőtúr

HH 1995/4.

Amerikai és francia táborokban

Az 1945. április 5-én zalai leventeként kezdődött amerikai, majd francia fogságom sok megaláztatással és szenvedéssel járt. Az amerikai őrök azzal fogadtak, hogy elszedték ékszereinket, óráinkat, gyűrűinket, kis vagyonkáinkat. A fosztogatást befejezve teherautóra ültettek és elszállítottak. A Rajna pontonhídján átkelve a sofőr gázt adott, majd nekiütközött valaminek, a jármű jobb oldala leszakadt, és mindannyian kizuhantunk. Én fejsérülést szenvedtem, elvesztettem eszméletem, és a lábam is megsérült. Legalább tizenöten megsebesültünk, egyik bajtársunk meg is halt.

Az "amerikai kaland" után utam Franciaországba vezetett, nyitott tehervonaton. Párizson át a Chalons sur Marne melletti Mailly-le-Campban, a 16-os táborban kötöttünk ki. Itt töltöttem 1945-46 telét. Ez nem volt nagyon hideg, de helyzetünk mégis nyomorúságos volt. Ponyvasátrakban pokrócokon, köpenyeken a földön aludtunk. Csak karácsonykor kaptunk alánk egy kis szalmát. A kevés tüzelő miatt a fűtés nem lehetett folyamatos, ezért kettesével összebújva melegedtünk. Dolgozni nem kellett, így nappal is betakarózva heverésztünk sátrukban. A vízcsapok olykor befagytak: ilyenkor nem volt módunk a tisztálkodásra. Egyetlen örömöm az a február végi levél volt, amit a Vöröskereszt útján hazulról kaptam.

Hazaszállításomra 1946. március 14-én került sor. Kaptunk 40 márkát, fekete festett ruhát, majd motozás után felszálltunk egy III. osztályú vasúti személykocsiba. München-Linz-Bécs útvonalon 20-án érkeztünk Hegyeshalomba. Megható volt, amikor kintről magyar beszédet hallottam, és kitekintve magyar tájat pillantottam meg. 1946. március 23-án 2 óra tájban léptem be a szülői házba.

Sebők László - Zalaszabar

HH 1998/2.

Francia bánásmód

A bad-kreuznachi amerikai táborban 1945 áprilisa végén megkezdődött a szelektálás: elengedték a betegeket, a lengyeleket, az oroszokat, és elkülönítették a tisztikart. Minket, magyarokat és a németeket vegyesen egy vonatszerelvénnyel Észak-Franciaországba, Torenjba irányítottak. Itt két hetet töltöttünk el, majd újabb bevagonírozás után végleges helyünkre, Evronba szállítottak.

Itt már barakkokban laktunk, így szállásunk jóval kellemesebb volt, mint a korábbi zöld mező. Kosztunk azonban szinte ehetetlennek bizonyult. Ellátóink a város piacán az eladatlan, fonnyadt zöldségeket vásárolták össze olcsó áron, abból főztek részünkre híg löttyöt.

Lágerünket kettős drótkerítés vette körül. A belső előtt kihúztak még egy szál drótot is figyelmeztetésül, hogy ott kezdődik a foglyok számára a tilos terület. Az őrségnek figyelmeztető lövéssel kellett jeleznie, ha valaki vétett a szabály ellen. A zömében Marokkóból származó őrök azonban nem figyelmeztettek, hanem azonnal az emberekre lőttek. Különben is kegyetlenül bántak a foglyokkal, gyakran ütötték-verték őket. A rossz bánásmód és a gyenge táplálkozás elejétől fogva tizedelte a foglyokat. Egy póniló által vontatott kiskocsinak volt a feladata a hullák elszállítása. Minden nap akadt dolga.

Szorult helyzetünket kihasználva bőséges étkezést, magas zsoldot ígérve az idegenlégió ügynökei kerestek fel bennünket, belépésre agitálva. Közülünk sokan elmentek velük. Sohasem tudtuk meg, mi lett a sorsuk.

Az embertelen táborviszonyoknak két magyar pap, egy katolikus és egy református megjelenése vetett véget. Hivatalos szervezetek képviselőiként elbeszélgettek az emberekkel, meghallgatták panaszaikat, majd írásos jelentést készítettek tapasztalataikról. Nem sokkal távozásuk után megérkezett a Svájci Vöröskereszt egy bizottsága, tagjai fényképezőgéppel a kezükben örökítették meg a csontig lesoványodott foglyokat és magát a tábort. Távozásuk után nem sokkal észrevehetően kezdett javulni helyzetünk.

Wiedermann Ferenc - Páty

HH 1994/4.

Vándorlás táborból táborba

Voves. A bad-kreuznachi táborból még június végén is adtak át magyarokat a franciáknak: 26-án elgyalogoltattak bennünket a vasútállomásra, bevagoníroztak, és másnap, 27-én már át is léptük a német francia határt. A franciák nagyon barátságtalanul fogadtak. Útközben leköpdöstek, megdobáltak bennünket, sőt, egy felüljáróról vasdorongot dobtak az egyik vagonra, ami néhány szerencsétlen társunk sebesülésével és halálával járt. Hasonló fogadtatás várt ránk mindenütt, többek között Párizsban is, ahol szerelvényünk megállt. Minden korosztály - a gyermekektől a szakállas öregurakig - részt vett a köpködésben, a dobálásban.

Párizstól délre, Vovesben csináltak nekünk helyet abban a táborban, ahonnan elvitték a csehszlovákokat, a letteket, a litvánokat. Magunk maradtunk: 1100 magyar. A tábor német vezetés alatt állott - szemmel láthatóan kimutatták ellenszenvüket irántunk. A koszt kevés volt, az elosztás igazságtalan. Elkezdtünk tüntetni, lázongani, követelőzni. Botrány botrányt ért. Elértük, hogy a magyarok kenyérjárandóságát külön adták ki, létszám szerint.

Az őrök franciák voltak, ők sem kíméltek bennünket. Elvettek tőlünk minden elvehetőt. Modortalanok és gorombák voltak: ellenségnek tartottak bennünket, bár Magyarország nem állt hadban Franciaországgal... Július végén francia őrizet alá kerültünk. Az amúgy is silány koszt még rosszabb lett, már nem volt cukor, tejpor, tojáspor, sajt, mazsola, ami ha csekély mennyiségben is, mégiscsak előfordult étrendünkben. Kondíciónk napról napra romlott, szédelegtünk az éhségtől. Egyik bajtársunk az egyik nap háromszor is összeesett. A franciák az éheztetés mellett előszeretettel kínoztak, büntettek, dobáltak bennünket, sőt, még katonásdit is akartak velünk játszatni. Kitalálták a napi kétszeri sorakozót, meg akarták követelni a foglyoktól a katonás vigyázzállást, ha nem sikerült, ismételni kellett a végtelenségig.

A vovesi "szép" napok június 27-én lejártak. A magyarok egy részét, köztük engem is, könnyebb munkára, másik táborba szállítottak.

Saint Jean D Angely. Ez a kisváros La Rochelle kikötővárostól délkeletre 45 kilométerre fekszik. Itt szűk területen, német fabarakkokban mintegy 6000 vegyes nemzetiségű foglyot zsúfoltak össze.

A megérkezésünket követő napon, július 29-én többek között fürdetésünkre is sor került. Ruházatunkat fertőtleníteni vitték, azzal, hogy a kijáratnál majd visszakapjuk. Nem lett belőle semmi, helyette koszos és ha lehet még tetvesebb német és olasz egyenruhadarabokat vehettünk magunkra. Az átöltözés végén madárijesztőnek is rútak lettünk volna. Nekem egy olasz posztónadrág jutott, óriási buggyokkal, meg egy tereptarka viaszosvászon esőkabátféle. Jó bakancsom eltűnt, helyette két ormótlan, legalább 46-os csónakot tudtam felszedni. Az egyik bakancs talpát dróttal kellett felerősíteni, hogy közlekedni lehessen benne. Egy-két nap múlva eddigi civilruhás őreinket a mi egyenruháinkban láttuk feszíteni.

A barakkokban szalmán feküdtünk, s ha jutott, pokrócfélével takaróztunk. A 100 főre tervezett barakkban 300 foglyot helyeztek el: Éjszakára ránk zárták az ajtót, a szükségletek elvégzésére betettek egy kettévágott benzineshordót. Világítás nem volt. Alvás sem nagyon, mert a "küblihez" igyekvők mindig ráléptek valaki lábára, fejére, aki hangosan felkiáltott. Az éjszakai alváshiányt nappal pótoltuk a tábor füvén.

Az élelmezés itt valamivel jobb volt, mint eddig bárhol. Rendszeresen kaptunk napi 25-30 dekányi kenyeret, és csaknem minden nap úgy fél liternyi fölözött tejet, vacsorára valami levesfélét. Mi, magyarok csak belső munkát végeztünk, ami végül is némi "élelempótlékkal" járt... Augusztus 20-án innen is továbbvittek bennünket.

Poitiers. Ide 22-én érkeztünk meg. Ez a tábor jóval nagyobb volt, mint az előző, és zsúfoltabb is. Az első napokban nem is volt helyünk a barakkokban, a szabad ég alatt tanyáztunk. Miután a németeket és az osztrákokat elszállították, kerülhettünk fedél alá. Csöbörből vödörbe estünk, mert szalmán aludtunk, állandóan huzat volt, víz csak időnként csordogált a csövekből. Maradt a reménytelenség.

Ez is munkatábor volt. Magyarok is kijártak dolgozni. A kerítésen belül élénk cserekereskedelem alakult ki - a vele járó állandó civakodással.

Naponta egyszer kaptunk valami levesféle, ízetlen löttyöt. Ünnepnek számított, ha a tetejére löktek egy kis margarint. A kenyérfejadag napi 20 deka volt. A betegek száma egyre nőtt, elterjedt a hasmenés. A kórházbarakkban gyógyszer híján főtt krumplival gyógyíttattak...

Közben olyan nagy méreteket öltött a feketekereskedelem meg a haszonszerzés, hogy kitört a botrány. Leváltották a tábor parancsnokát, meg rokonát, a gazdasági vezetőt. A helybeli újság is közölte, hogy a vezetők megdézsmálták a foglyok élelmezésére szánt nyersanyagokat, a vöröskeresztes csomagokat, és értékesítették a városban működő magánklubjukban. Néhány nap múlva javulni kezdett a koszt. Sajnos ez már sok emberen nem segített, számos betegnek nem volt esélye a túlélésre.

Orvosi bizottság látogatta meg a tábort 1945. október 14-én. Megvizsgálták a foglyokat, s kiderült, hogy a magyarok jelentős része munkaképtelen, de több mint egy hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy döntsenek sorsunkról. Végül is november közepére összeállították a legyengültek névsorát, majd a hónap végén Normandiába, Bolbec kisváros amerikai kórházába vitték őket. "Feljavításuk" után 1946. február elején elindították az egész magyar társaságot egy újabb táborba, a mailly-le-camp-i elbocsátótáborba. Innen március 25-én szállították haza a magyarokat. Én Kaposváron keresztül 1946. április 9-én érkeztem haza Miskolcra.

Tarcai Béla - Miskolc

Részlet a "Piros volt a parolim " című könyvből

Amerikai munkatáborok

Romeltakarítás, majd eredményes szökés!

Egy München melletti táborba kerültem 1945 júniusa elején, és rögtön beosztottak egy romeltakarító csoportba. Ebben volt valami jó is, mert az összeomlott házak alatt néha élelmet is találtunk. Nagyon szigorúan bántak velünk: napi 8 órát egyfolytában kellett ledolgoznunk, tilos volt a civilekkel szóba állni, tőlük bármit is elfogadni, szükségletünket csak az őr kíséretében végezhettük el. Aki vétett az előírások ellen, annak egy téglát magasra tartva kellett sétálnia. Rendszeres volt a motozás is. Ezt örökíti meg Münchenben írt Razzia című versem:

Razzia van megint, újra,
Sorakozó az udvarba',
Vetkőzés, majd kihallgatás,
Hol egy ütés, hol egy rúgás,
Szívem reszket, ajkam dadog,
Mert én csak egy fogoly vagyok!

Augusztus végén összeírták a 20 évnél fiatalabbakat, akiket - köztük 19 évesen engem is - szeptember elején új lágerbe, az egykori koncentrációs táborba, Dachauba vittek. Itt is dolgozni kellett. Élelmezésünk azonban rosszabb volt, mint Münchenben, az őrök is gorombábbak voltak. Sajnáltuk az előző lágert, csak a hazamenetel hírei tartották bennük a lelket.

December elejétől ismét új hely: a West-lager. Létszám: 30 000 ember, ebből 10 000 magyar. Ez volt a legjobb helyünk. Jó koszt, téli szállás, karácsonyi ajándék: imakönyv, cigaretta, csokoládé és színdarab. A honvágyat azonban nem nyomta el semmi. A 38 fős brigádunk elhatározta, hogy mindannyian megszökünk a munkahelyről. Könnyebben ment, mint gondoltuk. Egyszerűen felszálltunk a dél körül Passauba induló gyorsvonatra. Ott egy civil lágerben megszálltunk. Másnap 1946. január 23-án beléptem a szülői házba.

Hegedűs Jakab - Szápár

HH 1993/6.

Ilyen hadifogság is van

Mint 1923-as születésű vonultam be ténylegesen katonai szolgálatra 1944 szeptemberében a budapesti Károly Laktanyába, a 101. híradó ezredhez. Nemzeti színű szalaggal a karunkon ástunk tankcsapdákat Budapest védelmére, de főleg futottunk az oroszok elől keresztül az országon, hogy végül Németországban kössünk ki. Itt sem volt nyugtunk, mert az amerikaiak fenyegettek. Alakulatunk szétszéledt, mindössze harmincan maradtunk, akik az amerikaiakhoz kerültünk. Ők nem sokat teketóriáztak velünk, átadtak az illetékes polgári hatóságnak. Tőlük kaptuk az élelmiszerjegyeket, az értük kapottakat feléltük, ha kellett, főztünk is. Szállásként egy tanyát jelöltek ki, amit bajtársaink nagyobb része el is foglalt. Munkára nem voltunk kötelezve, de legtöbbünk keresett magának valamilyen elfoglaltságot. Én harmadmagammal egy gazdához kerültem, aki készségesen fogadott bennünket. Két háza volt, az egyikben kaptunk szállást.

A gazda családtagként kezelt minket: barátságosan bánt velünk, gondoskodott ellátásunkról, néha még pénzt is kaptunk tőle. Mi is a földeken dolgoztunk, és elláttuk az állatokat. Jól éltünk, amit súlygyarapodásom is bizonyított, 60 kilóról 72 kilóra híztam néhány hónap alatt. Különösen jól bántak velem, amikor egyedül maradtam. Két társam ugyanis egy idő után hazaindult. Én nem mentem a bizonytalanba, vártam a hivatalos hazaszállítást. Valósággal mintha vendég lettem volna.

Hazaindulásom is egyedi módon történt. A közeli Traunsteinben rekedt magyar vasutasoktól jött a hír, hogy hamarosan szerelvény indul Magyarországra. Akik még a környéken tartózkodtunk, úgy döntöttünk, ezzel elindulunk haza. Szeptember közepe táján el is indultunk, de nem haza, hanem a Salzburghoz közeli Laufenig, ahol mintegy 300 magyart szállásoltak. Itt is kaptunk élelmiszerjegyeket, önellátók voltunk, és szabadon járhattunk-kelhettünk. A körlettakarításon kívül még egy kötelező feladatunk volt: a burgonyahámozás. Így éltünk 1945 szeptemberétől 1946 március elejéig. A megszálló amerikaiakkal nem érintkeztünk, nem törődtek velünk. Hazamenetelünket azonban nem tanácsolták, féltettek bennünket a Szovjetunióba hurcolásunktól. Végül március elején útra keltünk amerikai kísérettel Komáromba, az Igmándi erődbe, onnan igazolással ellátva mehettünk haza.

Szabó József - Budapest

HH 1997/6.

Pockingi tábor

Egyik éjszaka erős motorzúgásra ébredtünk. Azt hittük, berepülés van. Szirénázás azonban nem szólt. Kinézve a barakkból, láttuk, hogy a német gépek felszállnak, majd egy tiszteletkör után landolnak. Utána felrobbantották a gépeket. Ismét csend lett. A németek csendben eliszkolhattak a repülőtérről, mert másnap - egy puskalövés nélkül - dzsipjeiken kényelmesen, elegánsan begördültek az amerikaiak. Így lettünk amerikai hadifoglyok. Az amerikaiak viszont eleinte nem tudták, mit kezdjenek velünk, mert a repülőtér "barakkvárosában" igen sok, ezernél jóval több nyugatra menekült civil is lakott. Még a fegyvert sem vették el tőlünk.

Aztán kialakult a tábori rend. A magyar parancsnok (úgy emlékszem) vitéz Kesheő vezérőrnagy lett. Ő kialakította a parancsnoki apparátusát, és az amerikai táborparancsnokság kívánságának megfelelően irányította a tábor életét.

Mi szabadon járkálhattunk ki a táborból, így többször elmentünk Pockingba, és kiépítettük a kapcsolatot az ottani lakossággal is; amiből eléggé élénk cserekereskedelem fejlődött ki. A tábor élelmes emberei a felrobbantott repülőgépekből kiszerelték a még használható órákat, műszereket és alkatrészeket. Ezeket a cserekereskedelmen belül a lakosság, a táborlakók és az amerikai katonák körében - rendszerint élelmiszerért vagy cigarettáért - értékesítették.

Élelmezésünk nem volt túl változatos, különösen eleinte. Hol borsófőzelék, hol valami műmézzel ízesített rizs váltakozott az "étlapon". Ez azt bizonyítja, hogy ez a német vidék is alaposan ki volt zsigerelve élelmiszer-ellátás és tartalék terén. Ez is egyik oka volt a cserekereskedelem gyors kibontakozásának a táboron belül is, mely később piaccá alakult, és pénzért, pengőért, márkáért és phennigért lehetett különböző féle fogyasztási cikket és egyéb árut vásárolni. Ezt az amerikaiak a magyar táborlakók "belső" ügyének tekintették, és nem avatkoztak bele.

Az amerikai katonák velünk barátságosak voltak. Többen Magyarországról kivándorolt szüleik, illetőleg nagyszüleik révén szinte tökéletes kiejtéssel beszélték a magyar nyelvet.

Sajnos a magyar nők egy része, a csinosabb rétegből (tisztelet a kivételnek) itt sem tagadta meg magát. Egy kis Chesterfield cigarettáért, csokoládéért, kiváltképp dinnercsomagért nyíltan áruba bocsátották bájaikat. Ebből egészségügyi problémák is származtak, melyre az amerikai táborparancsnokság is felfigyelt, és megtették a kényszerű egészségügyi intézkedéseket, ami sok becsületes családanyát, menyasszonyt és a tisztességes lányok tömegét hozta kényelmetlen helyzetbe.

Az amerikai táborparancsnokság gondoskodott fizikai ellátottságunkon túl lelki és kulturális szükségleteink kielégítéséről is. A repülőtéren egy római katolikus pap az univerzális latin nyelven szentmisét szolgáltatott.

Az amerikai táborparancsnokságnak az úgynevezett lelki szükségletek kielégítése mellett gondja volt arra is, hogy a tábor lakói megkapják a szükséges információkat mind a tábor, mind Magyarország, a magyar nép helyzetéről. Ezért az amerikai parancsnokság sugallatára, a magyar táborparancsnokság irányításával létrehozták a magyar tábori sajtóközpontot, melynek működési helye a 155. barakk volt. Megalakult a Pockingi Híradó szerkesztősége. Felelős szerkesztő Lévay Győző repülő százados, főszerkesztője Hajnal Ferenc repülő főhadnagy volt.

Pockingi Hangos Híradó.

"A híreket nyomdai úton naponta két alkalommal közöljük, papírhiány miatt korlátozott terjedelemben. Hogy a tábor lakói a napi hírekről idejekorán és teljes terjedelemben értesüljenek, a Sajtóközpont előtt felállított hangszóró berendezésen keresztül naponta 9, 11, 15 és 17 órakor a budapesti és más rádióállomások legfrissebb híranyagát minden megcsonkítás nélkül közöljük. Felhívjuk tehát szíves figyelmüket a Pockingi Hangos Híradóra."

Horváth Dezső - Miskolc

HL hadifogoly-gyűjtemény 37. doboz, 3.

Tévedésből szigorított fogság Dachauban

Mint tüzér műszaki tisztet, 1944 tavaszán a honvédség tüzérségi szertárával Nyugatra telepítettek. Állomásaink: Prága mellett, németországi Naumburg an der Saale, majd a német kapituláció után már mint fogoly Remagen, Attichy, Reims és Mailly-le-Camp.

A magyar foglyok hazaszállítása 1945 őszén megkezdődött. November 16-án én is bekerültem egy transzportba. Az indulás azonban december elejére tolódott a francia vasutasok sztrájkja miatt.

December 4-én a tüzérség védőszentjének, Borbálának napján, átvittek egy külön sátorba, ahol mint kiderült, a háborús bűnösöket gyűjtötték össze. A jelenlévők között egyedül voltam magyar. Négy nap múlva tizenhármunkat fegyveres kísérettel Dachauba szállították. Éjszaka érkeztünk, az egész tábor reflektorfényben úszott. A bejárat fölött az alábbi felirat volt olvasható: "SS Compound" (SS-börtön). Miután őreink gumibottal megegyengettek bennünket, bezártak egy dróthálóval borított faépületbe, amely bűzlött az ürüléktől, és amelyben hemzsegtek a patkányok.

Másnap reggel elszedték holmijainkat, és felsorakoztattak arccal a fal felé. Én külön is érdeklődést kelthettem, mert egyenruhám elütött a németekétől. Kellő "ápolás" után kijelölték helyünket az épületek szobáiban. A folyosókon állandóan két géppisztolyos őr sétált, akik unalmukat céllövészettel űzték el. Egy német százados, civilben egyetemi tanár, felvilágosított, hogy nem célszerű az ablakhoz menni, mert az őrök lőnek. Ha netán WC-re akarok menni, az ajtó előtt vigyázzállásban kell várni, amíg engedélyt nem kapok a folyosó végén lévő illemhely megközelítésére.

Első kihallgatásomra kb. egy hónap múlva került sor. Kihallgatóm egy katonai detektív mosolyogva közölte, hogy háborús bűnös vagyok, mert a nemzetközi körözés szerint Ferenczy csendőr alezredes volt a magyarországi zsidók deportálásának irányítója. Közöltem, hogy fiatal vagyok az alezredesi rendfokozathoz, tüzér műszaki tiszt voltam és soha nem tartoztam a csendőrség állományába. Kihallgatóm is közölte gyanúját a tévedés fennállásáról, de türelmet kért, amíg az ügy tisztázódik. 1947. január 5-én felolvasták nevemet a szabadulók között, aztán március 20-án felmentettek a gyanú alól, és Bajorország területére érvényes igazolvánnyal szabadon bocsátottak.

Hazaérkezésem után azzal gyanúsítottak, hogy amerikai kém vagyok, azért jöttem ilyen későn haza. A nyugdíjkiegészítés megállapításánál sem vették figyelembe a Dachauban eltöltött időmet.

Ferenczi Lajos - Miskolc

HH 1995/2.

SZOVJET BÜNTETŐTÁBOROK

Hadbírósági ítéletek a GULÁG-lágerekben

A hadműveletek alatti rombolás, műkincseink egy részének eltulajdonítása, asszonyaink, leányaink meggyalázása mellett a szembenálló politikai felfogású embereket is lefogták a szovjet kémelhárító szervek. Kézre kerítésükre mondvacsinált perek, szerintük "jogerős" bírói ítéletek szolgáltak, majd elhurcolták őket a szovjet büntetőtáborokba. Ez az akció párhuzamosan folyt a hadifogolyszerzéssel. Kényükre-kedvükre bánhattak az általuk politikai ellenfélnek ítélt katonai és civil csoportokkal. (Erre vonatkozóan nem született nemzetközi szabályozás, mint a hadifogságra.) A szovjet katonai törvényszékek által elítélt magyarok legnagyobb hányadát a leventekorú fiatalok tették ki, 15 évestől 20 évesig. Ugyanis a szovjetek nem hadifogolynak, hanem fasisztának tekintették őket. Az illetékes szovjet szerveknek tudomásuk volt Szálasiéknak a fiatalok körében folytatott eredményes toborzásáról a német hadsereg számára, valamint a leventekorúak behívásáról a honvédségbe. Az utóbbiak egy részét is kivitték Németországba, az itthon maradottakat beosztották különféle elnevezésű - Kopjások, Bakonyi-brigád, Dráva menti Légió, Vécsy-alakulat, Tatai század stb. - alakulatokba, és harcba vetették őket. Egyesek fogságba estek, de sokan elszökdöstek és hazamentek. Az utóbbiak zöme is táborokba került, mert a szovjetek megszerezték az alakulatok névjegyzékét.

A leventék mellett tömegével tartóztattak le és ítéltek el civileket - férfiakat és nőket - német nevük, politikai állásfoglalásuk miatt, rosszindulatú rágalmazás, megbélyegzés, besúgás stb. következtében. Különösen súlyos ítéleteket hoztak a szovjet bíróságok politikai ellenfeleikkel szemben: szigorúbbakat, mint a gyilkosságokért.

A politikai ítéletek kategóriái az alábbiak voltak:

1. hazaárulás;
1/b. hazaárulás a szovjet rendszer gyöngítésével (ezt kapták azok a katonák, akik német hadifogságba kerültek);
2. fegyveres felkelés;
3. az ellenség támogatása;
4. a nemzetközi burzsoázia támogatása (ezt rendszerint a papok kapták);
5. a Szovjetunió megtámadásának elősegítése;
6. kémkedés (azokat vádolták ezzel, akikre már nem tudtak mit mondani);
7. gazdasági károkozás;
8. terrorcselekmény;
9. diverzió;
10. szovjetellenes propaganda;
11. csoportos agitáció;
12. politikai bűnös feljelentésének elmulasztása;
13. a cári rendszer kiszolgálása;
14. gazdasági ellenforradalmi cselekmény (ezt alkalmazták a munkát megtagadó hadifoglyokra).

Ha pedig a felsorolt bűncselekmények valamelyikéhez hozzátették a 19-es alpontot, akkor az azt jelentette, hogy nem bevégzett bűncselekményről van szó, hanem szándékról vagy esetleges előkészületről. Nevezett tehát potenciális veszélyforrás!

Rózsás János - Nagykanizsa

HH 1999/4.

Tárgyalás Csernyigovban - a vádlottak magyar tisztek

A politikai tiszt 1947. november elején az egyik délután azzal jött hozzám, hogy azonnal készüljek, mert hosszú útra fogok menni. Vételezzek fel négynapi élelmet. Kaptam egy törzsőrmester kísérőt, kimentünk az állomásra, és beszálltunk egy kettőnk részére fenntartott fülkébe...

Csernyigovban szálltunk ki. Elmentünk az NKVD épületébe, ahol őröm átadott és eltávozott. Bevezettek egy szobába, ahol már 42 hadifogoly tartózkodott, akik a 102., a 105., a 108. hadosztálynál szolgáltak és harcoltak az orosz partizánok ellen. Ott volt még - külön teremben - öt tábornok, hat ezredes, egy alezredes és egy őrnagy. Fogva tartóink az éjjeli kihallgatáson azt firtatták, ki merre járt, kik voltak parancsnokaink, mit csináltunk. Többször álltunk 2-3 órát a fal mellett, mozdulatlanul. A kihallgatáson felvett jegyzőkönyvet soha nem engedték elolvasni. A 10 napig tartó tárgyalás december közepén fejeződött be: öt tábornokot, hat ezredest, egy őrnagyot és egy honvédet 25 évi kényszermunkára ítélték. Őket a csernigovi börtönbe vitték. Mi, a többiek tárgyalás nélkül 25 évet kaptunk. Olyanokat is elítéltek, akiknek csak az alakulataik voltak a Szovjetunió területén, de ők maguk a magyar határt soha nem lépték át.

Csernigovban 1948 januárja derekáig maradtunk, onnan átszállítottak Kievbe, a 25. számú büntetőtáborba. Itt gyűjtötték össze a volt csendőröket, rendőröket, a Hunyadi páncélosokat, valamint a megszálló hadosztályoknál szolgáltakat... A foglyok 1949. augusztus 3-án fellázadtak. Ezt újabb tárgyalások és ítéletek követték. Így kerültem a kievi börtönbe, majd a dnyepropetrovszki táborba. Innen érkeztem meg Debrecenbe 1950. december 23-án.

Weisz Ferenc - Mosonmagyaróvár

HH 1993/2.

Büntetőláger Karagandában

A sepetovkai táborból 1945 nyarán megszöktem. Hamarosan elfogtak, kihallgatás után fogdába zártak, és többhetes zárka után, augusztus végén 14 társammal együtt a karagandai 7099. számú büntetőlágerbe szállítottak. Ott 5000 embert tartottak fogva, köztük kb. 200 rokkantat, akiknek mindkét lába vagy mindkét keze hiányzott. Ez egy régi rézbányatelep volt, az épületeket még a cári időkben építették. Bennünket, büntetetteket külön épületben helyeztek el, teljesen elkülönítve a többi fogolytól. Az udvart 3 méter magas deszkafallal vették körül. Az ablakokat is bedeszkázták, így teljesen el voltunk zárva a külvilágtól. Érkezésünkkor itt már 50 főt őriztek, köztük oroszok is voltak. Egy ideig nem kellett dolgozni, igaz, csak fél adag kosztot kaptunk, WC-re sem járhattunk, minden szobában egyszer ürítettek. Szalmazsák nélküli fapriccsen feküdtünk, takaró nélkül. Bakancsunk szolgált fejpárnául. Igazi rabok voltunk. A mi 15 fős csoportunk külön szobát kapott. Az egyik esti sétán megismerkedtem Elinhard Pál nevű kárpátaljai zsidó munkaszolgálatossal, összebarátkoztunk, és elintézte, hogy átkerüljek a románok jobb szobájába, ahol ő is lakott.

Almás István - Szolnok

1994/3.

Hatalmi viszonyok a büntetőtáborban

Borbélyunkat lopásért 1 évre büntetőlágerbe vitték. Visszajövetelekor elmondta, hogy ott milyen szörnyűséges viszonyok uralkodnak. A táboron belüli hatalomért halálra menő harc folyt az orgyilkosok (blatmojok) és a tolvajok (zsulikok) között. Az orgyilkosok győztek, vezetőjük lett az elítéltek élet-halál ura. Borbélyunk lett az orgyilkosok stábjának fodrásza. Munkájukért ennivalóval fizettek.

Ha valaki a tábor lakói közül a főnök szerint "halálos bűnt" követett el, sorsot húztak, ki ölje meg. Hét cédulát készítettek, ebből hatra "nem", egyre "igen" szót írtak. Aki az "igent" húzta, az hajtotta végre az ítéletet. A végrehajtó éjjel, alvás közben az áldozat szívébe szúrt egy tűhegyesre köszörült, fanyelű, 5 mm vastag és 30 cm hosszú gömbölyű vasat. Az áldozat így maradt reggelig, amikor is a vasat kihúzták, a holttestet a lágerkapu mellé fektették e felirattal: "Így jár, aki a blatmoj király parancsának nem engedelmeskedik." A láger tényleges vezetői nem avatkoztak be."

A verés a rendfenntartás fő eszköze volt. Elverték, aki verekedett, aki a munkahelyén nem teljesítette a normát. Ha a csoport egyik tagja nem teljesítette a normát - túlóráztatták. Addig a többiek sem mehettek haza. Ezután jött a verés a lágerben. A rosszullétet, a gyengélkedést nem fogadták el a kisebb teljesítmény indokául.

Cséplő József - Hévíz

HH 1994/8.

"Balatonboglárra üzenem: élek!" - Az elmaradt üzenetátadás

Nemzeti közelmúltunk igaz balladája ez a történet. Egy kis kárpátaljai poros magyar falucskában 1970-ben beinvitált házába egy magas, feltűnően kék szemű férfi. Ukrán szokás szerint teletöltött egy borospoharat vodkával. Nagyon örült, hogy Magyarországról érkeztem. Rövidesen kiderült: Borsos Pálnak hívják, Korláthelmec faluban.

Vendéglátóm eléggé bőbeszédű volt, az udvaron megmutatta, hol volt az a nagy szénáscsűr, ahol a háború idején a katonák megpihentek éjszakára. Bár ez nem mindig sikerült, amikor menekülni kellett, és a lőszerek szétszóródtak a szénában. A hadtáposok az állatokat elvitték, a széna sokáig megmaradt, mígnem az ötvenes években valaki felgyújtotta. A felrobbant lőszerek nagy lármát csaptak. A tűz még el sem aludt, a házigazdát megbilincselve elvezették. Fegyverrejtegetés és szovjetellenesség volt a vád. A távoli, hírhedt Szahalin szigetre került, ahová csak főbűnösöket vittek.

Új ismerősömnek évekig kellett - kézzel - mosnia a lepedőket, mígnem "előléptették": ő lett a tábor szakácsa. Nem kellett ott nagy szakácsművészet. Mindig egyforma menüt, valami gabonadarálékot kellett főzni. Abból úgy lett "főzelék", ha a nagykanállal az aljára merített, leves pedig úgy, ha a tetejéről szedett. Amikor a magyar fiúk álltak sorba, igyekezett lejjebb meríteni a kanalat. Művelt, szép szál fiúk voltak valamennyien, a magyar királyi légierő pilótái, akik órára, percre elmondták, mikor estek fogságba a budaörsi repülőtéren. Komoly gépeik miatt nem merték őket lelőni, ugyanis Ausztria légteréből kényszerítették vissza, menekülni akartak. Egy magyar gépre hat csillagos gép jutott...

A magyarok parancsnoka egy balatonboglári születésű fiatalember volt, talán Kovácsnak hívták. Amikor arról volt szó, hogy a szakács hazaindul, mindenki üzenni akart vele, hogy él. Csakhogy a büntetett előéletű szakács csak évekkel később hagyhatta el a Szovjetuniót. Lelki terhén azzal próbált könnyíteni, hogy most átadta nekem az üzenetet.

Magam sem hittem volna, hogy idehaza ez ügyben nem áll velem szóba senki - 1970 óta! A balatonboglári pilóta üzenetét a boglári lelkésznek kellett volna átadnom, aki "olyan nagy ember, hogy őket kiszabadítja". Ő volt parlamenti elnök is; a boglári templomot is ő építtette, a menekült lengyel gyermekek részére gimnáziumot alapított.

Az üzenet így hangzott: "Azt üzenem Balatonboglárra, hogy élek! Szeretettel üdvözlöm kedves szüleimet, barátaimat: Várom kiszabadulásunkat. Itt, ha jó az idő, látni lehet a Japán partokat. Vagyunk itt még egy tucatnyian..." Csak nemrég tudtam meg, hogy hiába kerestem a lelkészt, el kellett menekülnie hazájából.

A szakács még elmondta a fogolyszigetről való többhónapos hazautazását. Amikorra hazaért, felesége és gyermekei nevét is elfelejtette. Szerettei megbotránkoztak, pedig ő nemcsak szellemileg lett nyomorék, hanem lábai is térdig elfagytak.

Kereki Albert - Budapest

HH 1998/4.







ÉLET A TÁBOROKBAN


EGÉSZSÉGÜGYI VISZONYOK

Orosz hadifogolykórházban Budapesten

Kiskunfélegyháza mellett aknatámadásban súlyosan megsebesültem 1944. október 29-én. A budapesti kórházban az orvos közölte velem, hogy bal szememet elvesztettem, államat alul nyelvemmel együtt csaknem kiszakította az aknaszilánk, és további nyolc helyen sebesültem meg.

Egy idő után átkerültem a 204-es vöröskeresztes kórházba. Itt éltem át Budapest ostromát, 1945. február 9-én hajnalban esett el kórházunk. Ezt megelőzően három napon keresztül egy csepp vizet, egyetlen falat ennivalót nem kaptunk. Utána is öldöklő harc folyt a németek és az oroszok közt a kórház területén, de a mi pavilonunk már orosz kézen volt.

Először az oroszokhoz átállt magyar tisztek látogattak meg bennünket, ellenőrizték, nincs-e nálunk fegyver, van-e közöttünk nyilas. Őket követte egy orosz százados két géppisztolyos katonával, és látva súlyos sebesülésünket, továbbment. Később közölte velünk, hogy a közelben levő tábori konyháról kapunk majd élelmet is.

Február közepén a több száz beteg - legtöbbje súlyos sebesült magyar katona - mint hadifogoly átkerült a budai Váli úti nagy épületbe, ami emlékezetem szerint korábban polgári iskolaként működött. Itt mintegy négy és fél ezren lehettünk, vegyesen magyarok és németek. Minden nap névsorolvasást tartottak, elláttak bennünket élelemmel, és az orosz személyzet mindent megtett értünk, amit lehetett. Ennek ellenére sokan elpusztultak közülünk, mert a szükséges gyógyszerek és gyógyászati eszközök hiányát a jó szándék nem tudta pótolni. Május 2-án a gyógyultakat elszállították a Szovjetunióba. Én magyar katonai kórházba kerültem további kezelésre.

Földi János - Szabadka

HH 1997/1.

Egészségügy Nyugaton

Öt hét kórházban

A nyugatra menekülés után Borghorstban (Németország) nyombélfekélyem egyre több gondot okozott. Bejelentettem a parancsnokságon, ahonnan beküldtek a legközelebbi hadikórházba, Sanct Arnold Rheinébe, az Isteni Szó Társasága kolostorába. Egy nagyméretű kórterembe kerültem: a két hosszanti fal mellett 10-10 ágy sűrűn egymás mellett. Kereken öt hetet töltöttem itt. Egy Werner nevű német fiú volt a szomszédom, aki kellemes partnernek bizonyult, sokat beszélgettünk, összebarátkoztunk. Tájékozódásunkat segítette a rádió, ami egyrészt az országos műsort, másrészt a kórház saját műsorát sugározta. Német kezelőorvosunkkal is jól kijöttem - kiderült, valamelyik nagyanyja magyar volt.

Többségében német betegeket ápoltak itt, többnyire olyanokat, akik súlyos betegen, többnyire csonttá-bőrré soványodva kerültek haza a Szovjetunióból. Néhány magyar is feküdt itt. A legszomorúbb emlékem éppen két magyarhoz fűződik. A leventekorú fiúk hastífusszal kerültek a kórházba - mindketten meghaltak. A kolostor melletti temetőben helyeztük őket örök nyugalomra.

Én megúsztam. Rövidesen már fel is kelhettem. Eljártam reggelenként szentmisére a kolostor kápolnájába, hálát adni a Mindenhatónak felépülésemért. Nem mentem vissza alakulatomhoz, hanem civil ruhát szerezve, Vincze Ferivel elindultunk hazafelé. Ezzel megkezdődött egy hosszú és kalandos történet.

Dr. Rándi Béla - Pécs

HH 1996/5.

Mindvégig kórházban Bajorországban

Körösmezőn sebesültem meg 1944. október 8-án mint lövész szakaszparancsnok. Combfejemet érte a lövés, aminek következtében 4 centiméterrel rövidebb lett a jobb lábam. Ez 50 %-os rokkantság. Többszöri költöztetés és kórházjárás után a budapesti 505. hadikórházba kerültem, amelyik 1945 februárja végén áttelepült a felsőbajorországi Ganhofenbe. A sebészet egy iskolába rendezkedett be, itt kerültünk az amerikaiak fennhatósága alá. A kórház megfelelő felszereléssel és készlettel rendelkezett. Főorvosunk dr. Korompay Tihamér volt. Június elejétől egyre több katona csapódott hozzánk. Étkezésüket nagy erőfeszítések árán ugyan, de sikerült megoldani. Hála ezért egy Szabó nevezetű őrmester szakácsnak, a kórházparancsnoknak, egy idősebb ezredesnek, valamint a felejthetetlen nővéreknek.

A kórházon belül nem voltak a részleteket is szabályozó kötöttségek. Például a kötelező vizitek után a járó betegek kimehettek a városba. Nyáron a folyóparton találkozhattak itt tartózkodó többi honfitársaikkal. A kórházban műsoros estéket rendeztek az ápolók és az ápoltak közreműködésével. Eljárhattunk a misékre és az ájtatosságokra is.

Június 25-én két társammal - Dömötör nevű dési híradóval és Cseke nevű szerdahelyi honvéddel - Münchenbe, a Reservelazarette (tartalékkórház) IV Orthoped Klinikájára szállítottak műtétre. Ám a magyar Hazatelepítési Bizottság elhamarkodott intézkedése folytán ez nem történhetett meg. Helyette továbbvittek Ingolstadtba, egy nagy kaszárnyaszerű iskolába. Itt működött a kecskeméti 526-os kórház.

Ez volt a közeli lágerek magyarjainak egészségügyi intézete. Az élelmezés és az ápolás itt is kielégítő volt. A nyugodt kórházi légkört azonban nem lehetett biztosítani. A betegek folyton cserélődtek, a katonák közé egyre több civil került, akiknek egy része a fegyelemhez nem szokott zajos viselkedésével széles körű visszatetszést keltett.

A már korábban betervezett műtétet itt végezték el rajtam. Ennek következtében hónaljig begipszelve egyedül feküdtem a tiszti szobában. Szerencsémre a gyakori látogatók és a könyvek sokat enyhítettek magányomon. Bajtársi kötelességem megemlíteni azon katonatársaim nevét, akik részt vettek gondozásomban: Szilágyi főhadnagy, Ésik Zoltán, Ferenczy Tibor, László I.'

Október 8-án indították útba a betegeket. Útvonal: München-Bécs-Sopron-Szombathely-Kaposvár. Utolsó állomásunkon először szigorú őrzés alatt álltunk, majd igazolás következett - csak ezután engedtek szabadon.

Baldaszti József - Kunszentmárton

HH 1995/1.

"Mire ezt a levelet megkapjátok..."

Gyászkeretes emlék marad számomra 1945. március 4. Szülővárosomra, Szombathelyre bombák hullottak, és a pusztulás az ország romvárosai közötti sorrendben a hatodik helyet juttatta...

Hiába süt most a nap, virágzanak a nárciszok, csicseregnek a tavaszt jelző madarak, nekem március mindig visszahozza a múltat, ma is elevenen él bennem minden régi emlék. A fájó sebek nem tudnak begyógyulni. Akkoriban elfelejtettem, hogy Emőke a nevem, mert a hadikórházban, ahol önkéntes ápolónőként dolgoztam, a sebesült katonák csak "testvérkének" szólítottak. Ott láttam először megcsonkított testeket és halottakat. A műtőben első alkalommal elájultam. Parancsnokunk másnap közölte:

- Menjen haza! Maga nem való ide!

- Nem fog többet előfordulni - ígértem -, maradok. Itt segítségre van szükség.

Egy hétig enni sem tudtam, csak tejet, nyers tojást ittam, hogy erőm legyen, nehogy elájuljak munka közben. Nem is volt rá idő. Naponta új "szállítmány" érkezett a frontról. Már emeletes vaságyakon, a földön matracokon, szalmazsákokon feküdtek a betegek. Fekete táblára krétával írtam fel a nevüket, rangjukat, életkorukat: 22, 32, 17, 19, 44...

Néha erre sem volt lehetőség: fekete táblát nem volt hova felakasztani, vagy elfogyott a kréta. Érkezett olyan sebesült, aki már beszélni sem tudott. "Névtelen" - írtam a fejlécre, s így vezettem be a veszteséglistára másnap, miután az éjjel meghalt. Szétroncsolt katonaruhájáról még a rangját sem ismerték fel bajtársai.

Éjjel-nappal szolgálatban voltam. Felváltva aludtunk egy-egy órát nővértársaimmal. Néha két lélegzetvétel közt a falnak dűlve álltam, becsukott szemmel, s magam elé mondtam: nem bírom tovább!

- Testvérke - szólított az ágy felől valaki. Súlyos eset volt, tudtuk, hogy meg fog halni. Ágya szélére ültem. Megfogtam forró kezét. - Maradjon itt - kért -, diktálni szeretnék egy levelet. - Papírt és ceruzát hoztam. A haldokló diktálni kezdett: "Drága Szüleim! Mire ezt a levelet megkapjátok..." Istenem! Már nem is tudom, hány ilyenfajta levelet kellett akkoriban írnom: "Drága feleségem és gyermekeim..."

Amikor az állomáson hordágyra fektettük a sebesülteket, hogy a hadikórházba hozzuk, a vagon oldalán megpillantottam egy odaragasztott fehér papírt: "A háború szent, meghalni érte szép és dicsőség!"... Nem volt időm tovább olvasni, sietnünk kellett, mert riadót fújtak, jelzett a sziréna. Az egyik sebesült a fejéhez kapott, leszakította a kötést. Pillanatok alatt véres lett az arca, ruhája... Szörnyű látvány volt.

Fejemben zakatoltak az előbb olvasott szavak: "meghalni szép..." Nem! Nem volt szép, iszonyatos volt!

Néha fél nap szabadságot kaptam, de ha riadó volt, azonnal be kellett mennem a kórházba. Úgynevezett szabadságom alatt ágyamon feküdtem, felöltözve, kezemben egy könyvvel, amelyet csak simogattam, de az olvasáshoz nem jutottam el. Ha behunytam a szemem, láztól csillogó katona szemét láttam, véres, gennyes sebeket, amputált kezeket vagy lábakat. És hallottam a beteg tüdőből kitörő hörgést.

- Julikám!... Julikám!... - sóhajtotta egy sebesült, akinek gránát roncsolta szét testét, s 15 órán át csak felesége nevét hallottuk. Aztán csend lett - meghalt. Julikának én írtam meg a szomorú hírt. Később a kórházparancsnokkal (a hadikórház egyetlen autóján) elmentünk hozzá. Julika 17 éves volt, s gyermeket várt. Átadtuk a férje zsebében talált tárgyakat... és a kitüntetéseit.

Egyszer magas rangú tiszt látogatta meg a kórházat. Feltűnt hibátlan, tiszta egyenruhája, fényesre tisztított fekete csizmája. Megállt az ágyak mellett, kezet fogott a sebesültekkel, vigasztaló szavakat mondott, majd továbblépett. - Istenem! Miért nem segítesz ezeken az embereken? - mormolta halkan maga elé, de azért meghallottam. Ránéztem, az arca fakó volt. - Az idegeim... - mondta gyorsan, felém fordulva, és mosolyogni próbált. - Magának egy kis kikapcsolódás kellene, gyermekem!

Emlékszem, hirtelen magam mögé néztem, kihez szól? Engem nevez "gyermekemnek"? Egyenruhám mögött meglátta gyermeki szívem, fiatalságom, 17 évem? Szégyelltem, hogy észrevette fiatalságom. Akkor már egyáltalán nem éreztem magam gyermeknek. Egy idő múlva elfásul az emberi lélek. Megszokja a szenvedés látványát. A részvét, a segíteni akarás megmarad, de belül már nem szenved együtt a beteggel... A halottaktól sem fél többé. Együtt imádkoztunk a tábori lelkésszel, majd elláttuk feladatunkat, és mentünk tovább "szolgálni".

Keserves, 1945-ös emlékeimet elevenítettem fel. Nem jó rájuk gondolni. Majdnem ötven év múlt el azóta, de sajnos a halál nem vetett véget a háborúknak, az erőszaknak, az embertelenségnek. Mintha olyan mesebeli sárkány lenne, amelynek minden áldozat kevés, és az emberi szenvedéssel soha nem tud jóllakni.

Terebessy Emőke - Németország

HH 1998/3.

Egészségügy a szovjet táborokban

Vozsega, cserepoveci körzet

A poloskáktól szenvedtem a legtöbbet. Este hazaérve a barakkban poloskazápor fogadott: a deszkákról, a gerendákról zuhanórepülésben tömegesen leptek el bennünket. Nem egy fogolytársam pusztult bele abba, hogy a fülébe hatoló rovartól képtelen volt megszabadulni. Engem előszeretettel martak. Emiatt rongyaim közvetlenül a bejárathoz raktam le, mert a hideg némileg visszariasztotta őket. Pár nap múlva meghűltem, tüdőgyulladást kaptam, kórházba utaltak.

A vozsegai kórházba kerültem, amely afféle "meghaló intézet" lehetett. Tevékenysége előzetes rossz hírét is felülmúlta. A nap azzal kezdődött, hogy az ügyeletes ránk ordított: "Mindenki tapogassa meg a szomszédját, él-e még?" Ugyanis a kenyéradagot csak a tetemek kihurcolása után osztották ki. Mindenkit felboncoltak: ez két német fogoly feladata volt, halottanként egy-egy levesért.

Néhány nap múlva úgy éreztem, én is a végét járom. Már a kenyeret sem tudtam megenni, félretettem. Meglátta ezt az egyik boncnok, odaszólt a társának: "Auch eine Suppe!" (még egy leves). Hallván a megjegyzést, dühömben erőnek erejével fölfaltam a kenyeret, sőt, délben a levest is megittam. Csodák csodája másnap jobban lettem, hamarosan meg is gyógyultam.

Erre a "csodára" a főorvos asszony is fölfigyelt, saját nagy sikerének tartotta felgyógyulásomat, és kegyeibe fogadott. Először vissza akart küldeni a táborba, majd meggondolta magát, beosztott a következő "betegszállítmányba", amelyik hazaindult.

Sárközi Péter - Budapest

HH 1993/7.

Aki a gyengélkedőn lett beteg

Szesztrorecki tábor (Finn-öböl).

Baracska Feri hozta a hírt, hogy gyengélkedő is van a táborban. Akit oda felvesznek, nem kell kimennie munkára. Megérdeklődtük, milyen betegséggel lehet oda bekerülni. Lázas betegséggel, rühességgel - volt a válasz.

Azt sem tudtuk, mi az a rühesség. Többen elhatároztuk, hogy másnap munka helyett rüheskezelésre megyünk. A rendelőben meztelenre vetkőztettek, egy szanitéc sárga folyadékkal végigkente testünket. Csípett, mint a nyavalya, főleg ott, ahol a tetűcsípés helyét kivakartuk. Ráadásul büdös is volt. Két kezelés után elkaptuk a rühességet, amely túltett a legerősebb tetűcsípésen. Megvert az Isten bennünket - sóhajtoztunk -, mentünk volna inkább dolgozni!

Néhány nap múlva véresre kapartuk magunkat, főleg a fenekünket. Koszos kezünkkel, körmünkkel megfertőztük a kisebesedett részeket. A gennyes sebek beleragadtak szennyes ruhánkba. A sárga folyadék egyre jobban csípett, de nem használt semmit.

Góra László - Esztergom

HH 1993/7.

Szándékos egészségrontás és egészségkarbantartás

Tapasztalataim szerint kétféle módon védekeztek az emberek a lágerélet szörnyűségei ellen: egyrészt egészségrontással, amitől a mielőbbi hazajutást remélték, másrészt egészségkarbantartással a majdani hazatérés reményében.

Nem sokkal kiszállításom után elkerültem a Krím-félszigetet Ukrajnával összekötő földrészre, az Izjumi Vegyészeti Gyár építkezésére, a 7299/2. számú lágerbe. Mivel a táborban elterjedt a hír, hogy csak a beteg, legyöngült foglyokat szállítják haza, az egyébként is állandóan éhes emberek egy része mindent megtett fizikai állapota továbbromlása érdekében. Egyesek tengeri sóval "felfújták" magukat, amitől vizesedtek, mások dohányt nyeltek nyersen, volt, aki az olajos, apró hal kopoltyúját is megette, amitől nemcsak betegebb lett, hanem bele is halt. Egy ilyen fogolytársunk boncolásánál én is jelen voltam, megdöbbenve láttam, hogy a vérző gyomorfal tele volt apró kopoltyúkkal, amelyek összevagdosták a gyomorfalat.

Már hónapok óta nem ettünk húst. Az egyik napon társaim kacsazsírra emlékeztető ikrás zsírral kenték meg kenyerüket. Nem hittem a szememnek.

Kérdeztem, ki volt a kolhozban? Kuncogás, nevetés volt a válasz. Az én kenyeremet is megkenték. Nem emlékszem, mikor ettem utoljára olyan jóízű zsíros kenyeret. Kérdezték is: hogy ízlik? Csak azután árulták el: kint voltak a sztyeppén tüzelőt szedni, közben összefogdosták a sündisznókat, megnyúzták őket, húsukat kisütötték, a zsírt pedig kenyérre kenve fogyasztották el. Egy sünből három deciliter zsír sült ki.

H. A. - Békéscsaba

HH 1996/4.

Tömeges elhalálozás az alekszini táborban

A mintegy 16-17 ezer hadifoglyot hatalmas fa barakkokban szállásolták el. A tábort háromszoros drótkerítés vette körül, őrtornyokkal.

A táborban elképesztő egészségügyi viszonyok uralkodtak. Már az első napokban barakkonként 3-4 ember betegedett meg. Néhány nap múlva 2-3 holttestet vittünk ki barakkunk elé. Felraktuk őket a parasztszekérre, azon kerültek ki a temetőnek kijelölt közeli helyre.

Egy hét elteltével már 50-60 ember ásta a síroknak szánt gödröket. Arra sohasem volt idő, hogy szabályszerűen elföldeljük halottainkat, inkább elkaparásnak volt mondható a temetés.

Leginkább a tetvek terjesztette tífusz pusztított. A harmadik héten már annyi volt a halott, hogy már száz ember kellett a gödör ásásához. Kétségbeesés lett úrrá rajtunk. Bár több ízben kihirdették, hogy "lesz szérum", de megérkezése egyre késett. "Ja, kérem, Moszkva messze van" - mondogatták a vezetők.

Amikor a szérum végre megérkezett, a hullákat már két kocsi hordta ingajáratban a temetőbe. Szerencsére nekem is jutott a gyógyszerből, így sikerült túlélnem az "életveszélyes" helyzetet.

Arnóta Zoltán - Budapest

HH 1997/4.

Nyolc hónap is sok volt

Isaszegi fogságba esésem után Jászberény, Focsani, Kuznyeck következett. Már a 28 napos utazás alatt is elveszítettük több hadifogoly bajtársunkat a vagonunkból. Tízen betegségben haltak meg, kettőt pedig lelőttek az őrök szökés közben.

A kuznyecki táborba érvén, már az első napon jelentkeztem munkára, némi élelempótlás reményében. Alig álltam munkába, erőm hirtelen elhagyott, 41 fokos lázzal kórházba kerültem. Itt nagy volt a zsúfoltság: egyes ágyakon ketten, a kettes ágyakon hárman-négyen feküdtek a betegek, a sebesültek. Napról napra fogytunk. Én is három hétig élethalál között feküdtem, felkészülve a végleges búcsúra.

Amikorra lábra tudtam állni, 40-50 fős csoportunk egyharmada már nem élt. Egy alkalommal erős akarattal, mindig valamibe fogódzva, lebotorkáltam a kórterem elé. Csaknem elájultam a látottaktól: elhunyt társaimat akkor rakták fel a szállítóeszközre. Ruházat nem volt rajtuk, három ember dobálta fel őket a raktérre, s amikor az annyira felmagasodott, hogy már nehéz volt a dobás, egy ember felmászott a rakás tetejére, és úgy helyezte el a következő holttestet. Szörnyű, irtózatos volt a látvány!

Betegségem következtében bekerültem a hazaszállítandók közé. Utolsó utam a temetőbe vezetett, ahol elbúcsúztam halottainktól. Debrecenben 1945. augusztus 22-én kaptam meg az elbocsátó igazolást. Nekem a 8 hónap hadifogság is sok volt.

Kéki László - Kaposvár

HH 1997/4.

Kórházban

Amikor december elején leesett a hó, visszavezényeltek Trubickájába. Onnan tovább a Don melletti Rosztovba, ahol egy kétemeletes tömbházban helyeztek el bennünket. Itt a gyengélkedőre kerültem, mivel nyáron megdagadt a mellem, amelyből kilökődött egy szilánkdarab. Még a fronton fúródott belém egy akna robbanásakor. Amikor már kötözésre jártam, egyben dolgoztam is a rosztovi repülőgépgyárban. A repülőgép futókerekeinek kónikus tengelyét esztergáltam, hiszen esztergályos képesítésem volt.

Mivel sebem a többszöri műtét után is meggyűlt, elküldtek egy betegcsoporttal Novocserkásszkba, a fogolykórházba. Itt tolmács szakmámat tudtam értékesíteni: hat orosz orvos mellett tolmácskodtam. A gyógyult betegeket ismét munkára vezényelték, de engem tolmácsként, visszatartottak. Mint szanitéc, szobát is kaptam, amelyet naponta kétszer fel kellett mosnom. Hetenként jelentettem, hol találtam tetűt. Ilyenkor én is megfürödtem, fertőtlenítettek, s új alsó fehérneműt adtak.

Szatmáry Károly - Temesvár

HH 1994/10.

Találkozás csaknem ötven év után

Dr. Zsoldos (másik neve ismeretlen) magyar hadifogoly orvos a 7525/10. számú sztalinszki (közép-szibériai) lágerben többek között Pick Rudolf német hadifoglyot is kezelte, aki több csonttöréssel - többek között ágyékcsigolya-töréssel - részben mozgásképtelenül feküdt az úgynevezett betegbarakk deszkapriccsén. A fiatal magyar lágerorvos gondosan ápolta, bár összes orvosi felszerelése a két keze volt.

A lágerben a 1100 hadifogoly között körülbelül 200 magyar volt.

Sajnos a nagyarányú elhalálozást a lelkiismeretes magyar orvos - minden erőfeszítése ellenére - sem tudta megakadályozni; a lágert pedig újból és újból feltöltötték új foglyokkal. Néhány száz asszony, lány, gyermek, öregember is került hozzánk más lágerekből 1946-ban.

Csaknem ötven év után Pick Rudolf fivére, Pick Ewald felkereste fivére sírját Törökszentmiklóson, és meghívta dr. Zsoldos doktort Németországba, hogy megköszönje a szeretetteljes segítséget és ápolást.

Pató László - Törökszentmiklós

HH 1994/10.

MAGATARTÁS, VISELKEDÉS

Besúgóhálózat a csernigovi táborban

Három testvér - diákok - 1944 októberében Horgosról elindultak Dunántúlra, mert féltek a szerb csetnikek megtorló akcióitól. Az oroszok ekkor már Szegedet is elfoglalták. Kalandos utazás után Szentgotthárdon kötöttek ki, ahol mindhármukat felvették a helybeli gimnáziumba. Itt lettek orosz foglyok. A legkisebbet Jánosházán elengedték, a két idősebbet a csernigovi hadifogolytáborba vitték. Ezek voltak az előzmények.

Itt a civil lakosság egy része hónapokon át ellenségesen viselkedett velünk szemben - írja a szerző. Előfordult, hogy az őrségnek kellett megvédeni bennünket a bántalmazásoktól. Két-három hétig karanténban voltunk, de kijártunk dolgozni. Egyik délután behívattak az NKVD-irodába. Részletes önéletrajzírás után a tiszt közölte, hogy STUDENT lesz a fedőnevem. Besúgás lesz a feladatom: kik voltak tisztek, ki mit beszél és csinál, esetleges tervekre, de általában mindenre kiterjedő információgyűjtés és azok továbbítása. Ennek fejében ott helyben kaptam egy csajka hadifogolylevest.

Nagyon megijedtem. Besúgó semmi szín alatt sem akartam lenni, megtagadni határozott formában pedig nem mertem. Legközelebb, amikor a tiszt ismét hívatott, ügyefogyottnak tettettem magam, mint aki ilyen megbízásra alkalmatlan. Úgy látszik, manőverem sikerült, mert többször már nem hivattak. Rövidesen áthelyeztek egy másik táborba.

Biztos forrásból tudom, hogy kiépítették a besúgóhálózatot. Tagjai rendszeresen kapták a pluszlevest. Közülük egyet név szerint is ismertem.

Bácskuti László - Tatabánya

HH 1994/S.

Hogyan működött a tábori spiclirendszer?

Táborunknak - mint minden hadifogolytábornak - volt egy politikai tisztje. Az ő feladata volt a hadifoglyok közötti kémkedés megszervezése. Nálunk e megbízatást egy nő kapta, ha jól emlékszem, főhadnagyi rendfokozatban. Sohasem jelent meg egyenruhában, így sok fogoly nem is sejtette, hogy ő kicsoda. Viszont minden magyar, feltehetően minden német is tudta, hogy ki az ő magyar, illetve német spiclije. A spicli elmondta hadifogolytársának, hogy mit kell tőle megtudnia, és egymás közt megbeszélték a választ. Rendszerint a foglyok családjának háború előtti és alatti magatartása után érdeklődött a tiszt.

Rám is állítottak egy kémet, mégpedig a fogolytábor magyar orvosát. Mi jó barátságban voltunk, és ő mindig értesített, miről kellene velem beszélnie. Megállapodtunk a válaszban. A szakácsra, aki csendőraltiszt volt, több kémet is ráállítottak. Mindegyik megmondta, miről kellene beszélgetniük. Sőt, a szakács nekem is elmesélte, mit közöltek vele, és mit akarnak megtudni tőle.

Dr. Révész László - Bern

HH 1994/5.

Hajcsárok és besúgók

A lágerélet felháborító jelenségei közé tartozott a pozícióval való visszaélés és a besúgás. Az én magyar brigádvezetőm sem volt kíméletes honfitársaival szemben, többre tartotta a fogolytartók sokszor embertelen kívánságainak teljesítését. Egy gyár építésénél alkalmasint a tetőn dolgoztunk, nehéz födémelemet kellett a helyére tennünk. Mivel a magasban szédültem, kértem, hogy engem ne küldjön föl. Kívánságomat nem vette figyelembe, elzavart. Többi fogolytársammal is gorombán bánt. Hajszolta őket a norma túlteljesítésére.

A nagy kapkodás következtében az egyik erdélyi fiú, a hegesztőkészülék kábeljéban megbotlott, fejjel belezuhant a műhelygödörbe, ahol szörnyethalt. Baleset érte másik két társamat is, akik úgy megsérültek, hogy csak mankóval tudtak járni... A brigádvezető bosszúja engem is elért. Amikor megtudta, hogy az utolsó magyarok is nemsokára hazamennek, megrágalmazott az NKVD-tisztnél azzal, hogy én tábori csendőr voltam. Kihallgatásom során hamarosan kiderült, hogy én tábori tüzér voltam és nem tábori csendőr. Haza is jöttem a következő transzporttal, ő még két évig ott maradt. Az illetékes szervek nem honorálták "szolgálatait".

Tóth József - Debrecen

HH 1994/3.

Kenyérlopás

A napi adagot, az öklömnyi vizes kenyeret (60 dkg), ha szorosabban megfogtuk, a víz csöpögött belőle. És ez volt az ÉLET, mert sok gonosz is akadt közöttünk. Boldog volt, ha a kis kenyérfalatot elszerezhette fogolytársától.

Az egyik eset velem történt meg 1946. augusztus 20-án. Magyarországon e nap nemzeti ünnep, a honalapítás ünnepe, Szent István napja. A mi kis falunkban ez alkalommal búcsú is van, eszem-iszommal párosulva. Ezen a reggelen eltűnt az én kenyéradagom is. Pedig a sok lopást látva, nagyon vigyáztam rá, éjjel a fejem alatt tartottam. Bánatomban csak azért nem akasztottam fel magam, mert nem volt kéznél sem kötél, sem fa. Munkatársam, akivel együtt húztam a fűrészt a fakitermelés közben, nekem adott két falatot a kenyeréből. S nem kölcsönadta! A Jóisten biztosan feljegyezte javára ezt az igazi emberi cselekedetet.

A másik eset 1946 őszén történt. A ruszkik kieszelték, hogy este legyen a másnapi kenyéradag kiosztása, hogy a következő reggel nem kelljen rá időt vesztegetni. Ha valaki még aznap este megette a részét, 24 órán át üres gyomorral kellett élnie. Így, ha nehezünkre is esett, őriztük kenyerünket reggelig.

Őrséget szerveztünk, lestük, mikor indul a tolvaj beszerző útjára. Egy héten belül elkaptuk a gonoszt, egy Farkas nevű volt szakaszvezetőt. Tettéért halállal fizetett. Hogy a sok rárohanó dühös ember közül ki mérte rá a halálos ütést, nem lehetett tudni. Egyszer csak nem mozdult. Reggel a többi halottal együtt ki kellett talicskázni a kerítésen kívülre. Temetése soha nem volt. Hogy a kerítésen túl a hullák hova kerültek, a mai napig sem tudom.

Jani Ferenc - Csajág

HH 1994/4.

"Akadémia" a lágerben

A Vjaznyiki körzetében létesült erdei táborban 2500 magyar tiszt 1945 júliusában kezdte meg oroszországi hadifogolyéletét. Az őrzésünkre kirendelt szovjet tisztek és őrök nagyobb csoportja számára egy oroszul jól beszélő honfitársunkat szervezték be. Láttuk, hogy ő is fogoly, de forgolódása, jó karban lévő öltözete elárulta, hogy már kivételezett "bennfentes". Velünk szemben kezdettől fogva fensőségesen viselkedett. Még a tisztek utasításait, tájékoztatásait is erélyes, magas hangon és megfellebbezhetetlen modorban továbbította nekünk. Később megtudtuk, hogy a mi "szíves" tolmácsunk - több hasonlóan kivételezett társával együtt - a lágerben működő hathónapos káderképző "akadémia" hallgatója, egyúttal előadója, "tanársegéde" is.

A tisztek nem igen törekedtek ilyen "magas" szintű képzésre. Ők egyébként is megbízhatatlan elemeknek minősültek.

Eszenyi Lajos - Nyíregyháza

HH 1994/7.

Emberség is volt

Az orosz őrnagy lágerparancsnok tanítónő felesége meglátta, hogy hatéves kislányuk leköpött bennünket, amikor munka után bevonultunk a lágerbe. A szájára ütött, és ezt mondta: "Vedd tudomásul, ők is emberek, mint te, meg a szüleid." Máskor dinnyét, uborkát, paradicsomot adott be a lágerbe a mellette levő tiszti konyhakertből.

Maláriát kaptam 1946 szeptemberében. Magas lázzal a láger gyengélkedőjére kerültem, ahol egy orosz doktornő vett védőszárnyai alá. Látva állandó lázamat, e szavakkal fordult az ott dolgozó magyar katonaorvoshoz: "Ez a fiatalember nem halhat meg, mit szólna az édesanyja, ha békében hagynánk meghalni. Doktor, ha nem tudsz rajta segíteni, elintézem, hogy bekerüljön a rosztovi kórházba." Meggyógyultam.

A láger tisztjei között volt egy főhadnagy, akit barna bőre miatt magunk között csak "cigánynak" neveztünk. Egy alkalommal, lefekvés után létszámellenőrzésre riadóztatta a foglyokat. Már vagy harminc perce álltunk a hidegben - nem voltunk felöltözve melegen -, többen rosszul lettek. Az egyik tiszthelyettes, többszöri figyelmeztetés után jelentette az esetet a lágerparancsnoknak. Hamarosan visszamehettünk szállásunkra. A főhadnagyot, akiről kiderült, hogy részeg volt, áthelyezték, és másnap el is költözött. Tehát a legrosszabb helyzetben is felülkerekedhet az emberiesség. Hála istennek.

Ács Károly - Felsőnyék

HH 1998/8.

Találkozás egy katonalánnyal

Egy kétszáz főnyi csoportot állítottak össze 1945 július vége táján: indulnak haza. Nem lett belőle semmi, ez is hazugság volt, mint a többi hasonló ígéret. Nem haza, máshová vittek bennünket...

A már előre elkészített tehervagonokba huszonötösével kellett felszállnunk, egy-egy őrrel. Hozzánk egy katonalány került, természetesen puskával. Útközben a vagon ajtaja nyitva volt, a fegyveres katonalány az ajtóban ült. Én közvetlen közelében helyezkedtem el. Beszélgetni próbáltam vele, de egyikünk sem tudott kellőképpen németül, ő magyarul nem, én oroszul nem. Így kézzel-lábbal próbáltuk megérteni egymást. Ha jól értettem, elismerte, hogy a magyar férfiak udvariasak a nőkkel szemben... Mintha csak beigazolódott volna ez a véleménye, beszélgetésünk közben valahogy kiesett a puska a kezéből, én utánakaptam és odanyújtottam neki. Előbb nagyon megijedt, de amikor látta szándékomat, megnyugodott.

Késő szürkületben érkeztünk a Juzsno környéki tőzegtelepi lágerbe. Az egyik korai ébresztő után kimentem a barakk végébe, ahol egy kis hajlatban esővíz gyűlt össze, abban akartam megmosakodni. Ez az őrtoronytól 8-10 méternyire volt, ahonnan váratlanul halk pisszegést hallottam. Meglepetésemre az a katonalány őrködött a toronyban, akinek a puskáját az utazás közben felvettem. Intett, menjek közelebb, majd ledobott egy kis csomagot. Dobogó szívvel, szorongva kaptam fel. Tudtam, a drótkerítést megközelíteni nagyon veszélyes.

A csomagban egy szeletke margarinos kenyér volt. Meghatottan fogyasztottam el, hálásan gondoltam a katonalányra. Sajnos néhány nap múlva elkerült a lágerből.

Cs. Nagy Mihály - Törökszentmiklós

HH 1998/4.