Előszó
Göncz László monográfiájához

A szlovéniai Muravidék magyar közössége a Magyarországgal szomszédos hét országban élő magyar kisebbségek közül "a határon túli magyar" világon belül sohasem tartozott az elkényeztetettek közé. A két világháború közt, majd a második világháború után is a délszláv állam arra törekedett, hogy felgyorsítsa az asszimilációs folyamatokat, a határmenti helyzet pedig egészen a legutóbbi időkig elsősorban szintén kizárólag hátrányok forrása volt a magyar közösség számára. Az anyaország figyelme is - érthető okok miatt - sokkal inkább a nagy lélekszámú erdélyi, felvidéki, vajdasági magyar kisebbségekre irányult. Ilyen és hasonló történeti okok miatt hosszú évtizedeken keresztül peremhelyzetben élő "peremmagyarokként" éltek a muravidékiek.

A trianoni határok meghúzásával, nagyhatalmi döntések nyomán kialakult magyar népcsoportok, így a muravidéki magyarok történetében a két világháború közötti korszak igazi kisebbségi hőskorszaknak számított. A történelmi kényszerhelyzet és a kisebbség lét mindenki számára ismeretlen politikai, gazdasági és kulturális feltételei között egyszerre kellett feldolgozni az állami és nemzeti közösség felbomlásának következményeit, s nekilátni az önszervező munkának, amellyel az összetett délszláv állam keretei közt a Muravidék magyar többségű határmenti sávjában a helyi magyar közösségekből új, immár kisebbségi magyar közösséget lehetett kovácsolni. Meg kellett próbálni megmenteni a korábbi magyar közösségi intézményeket, s újakat kellett létrehozni a kisebbségi helyzet okozta hátrányok kiegyensúlyozására.

A kisebbségi népcsoportok közösségi önszerveződésében, a közösség saját csoporttudatának kialakításában pótolhatatlan szerepe van a történelemnek és a történeti tudatformálásnak. Göncz László könyve ebből a szempontból is rendkívül fontos vállalkozás. Hiszen a négy százezer főt meghaladó kisebbségi magyar nemzeti közösség soraiban kezdettől fogva akadtak olyan írástudó értelmiségiek, akik a népcsoport helyzetét, jelenét, múltját folyamatosan feldolgozták, tanulmányok, szakmai és irodalmi munkák írásával megteremtették a kisebbségi magyar szépirodalmat és tudományosságot. A Mura-vidéki magyarság esetében igazi csoda az a teljesítmény, amelyet a maroknyi értelmiségi a 20. század embert próbáló évtizedeiben nyújtott. Az összefoglaló munkákhoz azonban általában rengeteg előtanulmányra, a történeti művek esetében forráskutatásra van szükség. Göncz László lexikonszerűen adatgazdag munkája viszonylag kevés érdemi szakmai előzményre támaszkodhatott. Az 1918-1920 közötti átmeneti időszak politikatörténeti eseményeiről születtek ugyan már rangos kiadványok, de az azt követő huszonegy esztendővel kapcsolatosan két kézen meg lehet számolni a szakszerű monografikus igényű feldolgozásokat. A szerzőnek tehát megyei és egyházi levéltárakban kellett felkutatnia azokat a történeti dokumentumokat, amelyek a Muravidék történetének erről a zaklatott periódusáról a leghitelesebb tanúságot adják. Ugyanakkor a helytörténeti adalékok mozaikkockáit bele kellett illesztenie a két ország nemzetiségpolitikájának, illetve kapcsolatrendszerének a kontextusába. Mindeközben arra kellett törekednie, hogy elfogultságoktól mentesen rekonstruálja a mára a közösségi emlékezetből is kihullott eseményeket, folyamatokat.

A könyv, amelyet az olvasó a kezében tart, minden tekintetben alapmunka. Összegzi és rendszerezi mindazt az ismeretet, amely a szlovénok és magyarok által lakott Muravidéknek, s azon belül a magyar többségű határmenti sávnak a délszláv államhoz kerüléséről, a trianoni döntés előzményeiről, alternatíváiról és következményeiről rendelkezésre állt. Ebből a könyvből kaphatunk először rendszerezett képet azokról a folyamatokról, amelyek a magyar-jugoszláv határvonal meghúzása után kialakult politikai helyzetben a többség-kisebbség viszonyt, a határellenőrzési rendszer működését, a magyar-magyar kapcsolatokat meghatározták. A szlovéniai kisebbségi magyar közösség demográfiai, gazdasági, kulturális fejlődésének, a többségi asszimilációs politikának az egyházi életet sem kímélő törekvéseinek, az a földreformmal szorosan összefüggő kolonizációs hullámoknak bőségesen adatolt története szintén ebben a könyvben jelenik meg először.

A muravidéki magyar közösség - nem utolsó sorban a Göncz László által vezetett lendvai Magyar Intézet szerteágazó tevékenységének köszönhetően - az elmúlt tíz esztendőben hatalmas munkával, rengeteg leleménnyel igen magas szintre emelte kulturális, művészeti és tudományos tevékenységét. A korábbi idők hagyományosan irodalomközpontú kisebbségi szellemi közélete mára gazdagon rétegzett közösségi kulturális közeggé alakult. Ez a könyv azoknak a néprajzi, irodalom- és helytörténeti monográfiák sorába tartozik, amely - a közösségi önismeret és helyzettudat erősítésén túl - az egyetemes magyar történelem fehér foltjainak felszámolásával az egész nemzet történeti közgondolkodását és az egyre sokszínűbb magyar-szlovén kapcsolatrendszer biztos alapokra állítását, a tudatlanságból táplálkozó előítéletek eloszlatását egyaránt jól szolgálják.

Budán, 2001 májusában

Szarka László

 

I. BEVEZETŐ

I. 1. A Mura mente 20. századi történelmi kutatásának általános jellege, szempontjai

Az 1918-19-es politikai és katonai műveletek révén, az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződés értelmében az egykori Szerb-Horvát-Szlovén, illetve a későbbi Jugoszláv Királyság szlovéniai régiójához csatolták a Murától északkeletre eső Vas és Zala megyék délnyugati részeit (az egykori alsólendvai és muraszombati járások jelentős részéről, valamint a szentgotthárdi járás néhány településéről van szó). Ezáltal a becslések szerint kb. 20-22 ezer magyar nemzetiségű polgár jutott kisebbségi sorba, őshonos területén egykori többségből kisebbségi közösséggé vált.

A mintegy 910 négyzetkilométernyi területen élő kilencvenezer lakosnak - az 1910-es népszámlálási adatok értelmében - a negyed része volt magyar nemzetiségű. A magyar lakosság túlnyomó többsége összefüggő, mintegy 50 km hosszú és 5-10 km széles sávban élt közvetlenül a határ mentén[1] (ezt a láncolatot gyakorlatilag csak egy település, Kobilje-Kebele szakította meg, ahol a szlovén lakosság abszolút többséget alkotott), valamint jelentősebb számban még néhány nagyobb, többségében szlovének által lakott településen (akkor még pl. Muraszombat magyar lakosainak száma az első jugoszláv népszámlálás szerint is meghaladta a város összlakosságának az ötöd részét). Szükséges már most megjegyezni, hogy az említett 25%-os arány nem állja meg a helyét, amennyiben az 1921-es népszámlálási adatokat vesszük alapul, ugyanis aszerint a Muravidék összlakosságának kb. az ötöde volt magyar nemzetiségű[2]. Azonban az említett népszámlálás adatainak megbízhatósága számos vonatkozásban megkérdőjelezhető, s ez az előbb említett 1910-es népesség-összeírásra is érvényes. Azzal nem mennénk sokra, ha elemezgetnénk, melyik népszámlálási adatok torzították erőteljesebben a nemzeti hovatartozás adatait, azt azonban szükséges megállapítani, hogy a Mura mentén élő lakosság a századforduló időszakában - tekintet nélkül nemzeti, nyelvi és vallási hovatartozásra - erős kötődést tanúsított akkori hazája, a történelmi Magyarország iránt.


A tárgyalt időszakban, valamint az azt követő néhány esztendőben a Muravidéken számos olyan társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális jelenséggel találkozunk, amely valamennyire hasonlított a Magyarországtól elcsatolt többi magyarlakta terület eseményeire, ugyanakkor azonban számos tekintetben sajátos megnyilvánulásnak, a Mura mentére jellemző specifikus folyamatnak számít.

Ide kívánkozik még egy általánosnak tekinthető megjegyzés, amely világszerte végigkísérte a kisebbség és a többség történelmi, szociológiai, politikai és egyéb viszonyának bemutatását. Bármennyire kíván is a szerző leírásai (véleményei, megállapításai, hipotézisei stb.) során objektív lenni, ilyen összefüggésben ez a törekvés csak részben sikerülhet. Ugyanis alapvetően másképpen lehet megközelíteni az adott kérdést abban az esetben, amennyiben a többségi nemzet szemszögéből folyik a vizsgálat, és jelentős mértékben más szempontok a mérvadóak akkor, amikor a kisebbség részéről történik a tények feltárása.

Eddig még aligha akadt arra példa - vagy ha igen, akkor csekély mértékben -, hogy egy mesterséges határváltoztatás által kialakult helyzetet a "győztes fél" (akinek a javára történt a határmódosítás) úgy próbált volna bemutatni, hogy azáltal teljes mértékben beismeri az esetleges igazságtalanságokat, a kisebbségi közösséggé vált népcsoporttal szemben elkövetett esetleges túlkapásait, bűneit. Ugyanakkor érthető, hogy minden kisebbség történelme és helyzete megítélésekor abból indul ki, hogy a kisebbségbe kerülés okait, a kisebbséggé válás általa érzékelhető tényezőit bemutassa. Ezért a két szempont között jelentős eltérések, sokszor homlokegyenest ellentétes állítások és szemléletek látnak napvilágot. E tanulmány szerzője is csak a már eleve adott "útvesztők" mezsgyéjén mozoghat, tehát teljesen objektívvá tenni a megítéléseket, feltételezéseket és állításokat aligha lehet. Azt azonban őszintén mondhatom, hogy tudatos "torzítást" nem követtem el.

Célom elérését valamennyire segítheti az a témakörrel kapcsolatos meggyőződésem, hogy - mintegy nyolcvan esztendő, illetve fél évszázad távlatából, számos ellentmondásosság, bonyolultság és tisztázatlan kérdés ellenére - a Muravidék egynyelvű szlovén területének az akkor létrejött délszláv államhoz való csatlakozását legitim, elfogadható döntésként értelmezem, ugyanakkor minden szempontból igazságtalannak ítélem meg a tárgyalt időszakban még színmagyar határ menti sáv elcsatolását az anyaországtól. Munkám során ezekre az összefüggésekre, bonyolult viszonyrendszerekre még számos esetben visszatérek. Szükséges azonban ismételten hangsúlyozni, hogy én mindenekelőtt a muravidéki magyarság szempontjából vizsgálom a kérdést, ezért az általam kialakított vélemény, történelmi áttekintés nem mindig helyezhető közös nevezőre a szlovén történészek által kialakított álláspontokkal, amelyek az elmúlt időszakban szép számban napvilágot láttak.


I. 2. A Mura mente a századforduló időszakában
(egykori és mai véleményekkel illusztrálva)

A Muravidéknek nevezett terület magyarságának általános helyzetét, életkörülményeit, politikai jellegű sajátosságait csak akkor tudjuk hitelesen vizsgálni és bemutatni, ha jellemezzük a korábbi állapotokat is, különös hangsúllyal az I. világháború befejezését követő időszakra. Még azelőtt azonban tisztázásra szorul a "Muravidék" megnevezés (földrajzi fogalom) kérdése.


A ma Szlovéniához tartozó terület nevének létrejöttét illetően több feltételezés ismert. Ismerünk olyan véleményt, hogy már a középkorban a zágrábi püspökség irataiban szerepelő Transmuranus megnevezés (ami Murán túli területet jelent) bizonyos régió megjelölését képezte, ami azonban aligha tekinthető meggyőző állításnak, hiszen inkább földrajzi orientálódás céljából használták az említett nevet. Valószínűleg helyénvalóbb állításnak tekinthetjük, hogy a név létrejötte először a szlovéneknél, azaz a szlovén nyelvben honosodott meg, miután a Murától nyugatra élő szlovénségnek megnőtt az érdeklődése a történelmi Magyarország területén élő szlovén közösség iránt (a történelmi Magyarországon a magyarság a szlovén közösség megnevezésére egyértelműen a "vend" szót használta). Magyar nyelvterületen, illetve magyar közegben a terület sajátos megnevezésére egészen az elcsatolásig nem volt szükség, hiszen mind a közigazgatásban, mind néprajzi és földrajzi vonatkozásban adva voltak a térségen belüli több évszázados hagyománnyal bíró nevek. Újságcikkekre hivatkozva a szlovén történészek egy Božidar Raič nevű szlovén (nem muravidéki) publicistának tulajdonítják a név eredetét, aki a 19. században éppen a "Pomurje" (= Muravidék) név használatával tartotta indokoltnak elősegíteni a szlovénség nemzeti-kulturális együvé tartozásának tudatát a Mura mindkét oldalán[3]. Maga a megnevezés természetesen jóval később, az I. világháború után kezdett ténylegesen meghonosodni. Egy 1918. október 20-i, a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület által szervezett muraszombati évfordulós rendezvényen a jelenlevők - egyebek mellett - annak a követelésüknek adtak hangot, hogy tarthatatlan a "vendvidéki magyar" elnevezés (hangoztatták ugyanis, hogy "mi szlovének vagyunk"), azért úgy vélték, hogy jobban kifejezi a szervezet és a Mura menti szlovénség érdekeit és igényeit a "Muravidék" kifejezés[4]. A Mura mentén élő szlovének körében - szóban és írásban egyaránt - az l. világháború előtt használták a szlovének lakta vidékre (arra a területre, amit a magyarság Vendvidéknek, ritkábban Tótságnak nevezett) a "Slovenska Krajina" kifejezést. A délszláv államhoz való csatolás utáni évtizedekben is még sokan vonzónak találták ezt a kifejezést. A Prekmurje (szó szerinti fordításban: Murántúl) nevet még a harmincas években is többen pejoratív hangzásúnak tekintették, hiszen úgy vélték, hogy a név kívülről (a Murától jobbra elterülő szlovén területekről) érkezett, ezért a "Slovenska Krajina" kifejezést szebbnek tartották és jobban a sajátjuknak tekintették.[5]


A következetesség és a könnyebb érthetőség érdekében fontos hangsúlyozni, hogy ma a Muravidék földrajzilag nem csak a Mura folyó bal partján elterülő vidéket jelenti, hanem a jobb parton található térségben is magába foglalja Ljutomer és Gornja Radgona környékét (amit Prlekijának neveznek). A Mura bal partján elterülő, egykor a történelmi Magyarországhoz tartozó részt a szlovének Prekmurjénak (= Murántúl) nevezik, azonban a magyar közösség berkeiben (és Magyarországon) ez a fogalom nem honosodott meg. E tanulmány keretében tehát a magyar szóhasználathoz közelebb álló "Muravidék" nevet használjuk, de a félreértések elkerülése szempontjából ismételten hangsúlyozzuk, hogy az - amennyiben a szövegben nincs másképpen megjelölve - kimondottan a Murától északkeletre elterülő, ma Szlovéniához tartozó vidékre vonatkozik.


A következőekben szükségesnek tartom bemutatni azokat a társadalmi sajátosságokat és interetnikai kapcsolatokat, amelyek a századforduló időszakában a térségben kialakultak. A későbbi fejlemények szempontjából fontos a szlovénség akkori helyzetének, társadalmi jellemzőinek érintése is.


Akár a nyelvi határok tekintetében, akár a mikrorégiók közötti különbözőségek oldaláról tekintünk a felvetett kérdésekre, látható, hogy több szempont bővebb magyarázatra, történelmi elemzésre szorulnak.

Vitathatatlan tény, hogy közvetlenül a Mura folyótól északkeletre, illetve keletre elterülő vidéken a századforduló időszakában - amint az 1910-es magyarországi népszámlálás adataiból is kiderül - mintegy 60-65 ezer szlovén nemzetiségű lakos élt. A tárgyalt időszakban (ahogy azt már említettük) ezt az etnikumot a kortársak és a magyarországi szlovének túlnyomó többsége magyar nyelven »vendnek« nevezte, míg az említett közösség tagjai magukat saját anyanyelvükön "szlovénoknak" (Slovenci) nevezték.

Szükséges hangsúlyozni, hogy az ún. Mikola Sándor-féle teóriának - mint azt számos szlovén és magyar elemző és szakértő megállapította - történelmi hitelessége aligha feltételezhető. Mikola - A vendség múltja és jelene című könyvében - bizonyíthatatlan feltételezéseket közölt e kérdést illetően, valamint a kérdéskör számos más valótlansága is az egyébként kiváló természettudós és matematikus nevéhez fűződik. Önálló kiadásban ( feltehetően 1928-ban) megjelent kötetében természetesen objektív tények, a Muravidék történelme szempontjából fontos adatok is napvilágot láttak[6].

Jelen tanulmányunkban annyit szükséges hangsúlyozni, hogy Mikola vendség-elmélete összefüggött azzal a feladattal, hogy ő szakértőként a párizsi békekonferencián a Mura mente kérdésben a magyar érdekeket képviselte (csak mellékesen említjük, hogy - talán részben a téves elméletnek köszönhetően is - sikertelenül), tehát ahhoz kellett neki "stratégiát" gyártania. Mikola a vend-magyar kötődés mellett érvelt, szemben Jožef Klekl, nyugalmazott cserencsóci (Črenšovci) plébános és köre vend-szlovén kötődést hangsúlyozó álláspontjával. Találóan fogalmazott Angyal Endre, amikor a tárgyalt időszakra vonatkozó tanulmányában a vend kérdés politikai síkra tolódásáról beszélt, vagyis - véleménye szerint - mindenki a saját érdekeinek megfelelő "történelmet" alkotott és képviselt. Matija Slavičnak, a párizsi békekonferencia másik, jugoszláv oldalon tevékenykedő szakértőjének munkájáról is úgy fogalmazott Angyal, hogy "cikkei gazdag anyaguk ellenére sem mentesek bizonyos nacionalista felhangoktól..."[7]


A szlovén-vend terminológiai és történelmi vitába ez alkalommal bővebben nem kívánok belemélyedni (ugyan némi utalásra, mindenekelőtt az idézések során még közvetve sor kerül), csupán annyit jegyzek meg, hogy a "vend" kifejezés csak a terület elcsatolása után vált pejoratív hangzásúvá. Az általam tárgyalt témakört illetően azonban ennek a kérdésnek másodlagos szerepe van, ezért a következőkben túlnyomórészt a ma már domináló - és véleményem szerint is teljes mértékben helyén való - "szlovén" kifejezést használom.


A Mura menti szlovénok orientálódása, életformája 1900 táján többé-kevésbé megegyezett a nyugat-magyarországi általános jellemzőkkel, hiszen a legtöbb kötelék révén elsősorban Magyarország felé integrálódtak. Ellentétes volt a helyzetük a nyugat-magyarországi németségéhez viszonyítva (akik az ausztriai részek német közösségével jelentős mértékben együttműködtek), a Mura menti szlovéneknek ugyanis a Murától nyugatra élő stájerországi szlovénséggel csak gyér kapcsolata volt. Azt nem állíthatjuk, hogy semmilyen együttműködés sem létezett, mert néhány gazdasági és családi jellegű, de főleg a papság között kialakult kapcsolatról tudunk, és a századforduló időszakában már több vallásos folyóirat, könyv is beszivárgott a vidékre Stájerországból és Krajnából. Ivan Jerič esperes-plébános, aki a muravidéki szlovénok egyik meghatározó és fontos személyisége volt az elcsatolás időszakában, valamint a két világháború közötti években is, a szombathelyi püspöknek a II. világháború alatt írott egyik levelében arról számolt be, hogy az I. világháborút megelőző időszakban (és feltehetően az alatt is) a Szent Mohor Társulattól mintegy 42 ezer (a Novine hetilap egyik későbbi cikke szerint legalább ötvenezer) katolikus tartalmú, szlovén nyelvű könyvet csempésztek be a történelmi Magyarország szlovének lakta településeire.[8] Azonban széles körű, intenzív kapcsolatrendszerről aligha beszélhetünk.


A Mura két oldalán élő szlovén közösséget akkor még híd sem kapcsolta össze egymással (amiért természetesen nem az említetteket terheli a felelősség, ugyanis az adott helyzet az Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági és infrastrukturális adottságaiból és érdekeiből fakadt), a Mura mentén élő szlovénok a magyar Alföld és Stájerország között kibontakozott kereskedelmi életbe is - elsősorban közvetítőként - inkább a németek lakta vidéken keresztül kapcsolódtak be.

A Mura jobb és bal partján élő szlovénok kapcsolatairól a szlovén történészek leginkább úgy foglalnak állást, hogy azok létrejöttét, kifejlődését lehetetlenné tette a dualizmus időszakával kezdődő magyar asszimilációs politika, amely a történelmi Magyarország területén élő nemzeti kisebbségek teljes beolvasztására törekedett[9]. Ennyire egyoldalúan nyilván nem fogadhatjuk el az állítást, hiszen Magyarországon az erőteljes asszimiláció célját szolgáló politikai törekvések az 1890-es évektől láttak fokozatosan napvilágot. Valószínűleg közelebb van az igazsághoz az a megállapítás, hogy míg a történelmi Vas és Zala vármegyékben élő szlovénok kevésbé érdeklődtek a Stájerországban és másutt élő szlovén közösség iránt, addig a Mura jobb partján élő testvéreik a 19. század második felétől egyre erőteljesebb figyelmet szenteltek a történelmi Magyarország területén élő szlovénoknak.[10]


A muravidéki szlovénség nemzettudatának megszilárdulása szempontjából a szlovén történetírás nagyon fontos szerepet tulajdonít a dr. Ivánóczy Ferenc körül csoportosuló római katolikus papságnak. Ivánóczy (eredeti nevén Kodila) határozottan elutasította a vend megnevezést, valamint a vend közösségnek a többi szlovén nemzettől differenciált létezését. Szükséges a századforduló időszakában tevékenykedő tekintélyes pap két gondolatát idézni, ami bizonyítja, hogy már a tárgyalt korszakban is igen részrehajló forrásanyaggal rendelkezett a kutató, valamint közvetve arra is utalt, hogy a muravidéki szlovén történelmi tudat meghatározása rendkívül bonyolult folyamat. A vitathatatlanul szlovén érzelmű Ivánóczy ugyanis a következőket írta: "Ezen vidék történetét megírni nagyon nehéz dolog lesz nemcsak azért, mert írott emlékek nem igen maradtak ránk a rég múlt időkből, hanem főképpen azért is, mert mind az a feljegyzés, mit ez érdemben talán másutt találhatnánk, alig megbízható lévén vagy egyik vagy másik irányban befolyásolva azon tendenciózus kritika által, mely manapság elárasztotta mindenütt a történetírást annyira, hogy a mit az egyik nép történetírója fehérnek mond, ugyanezt egy másik nép történetírója koromsötétségnek nyilvánítja." Az idézett tanulmány végén Ivánóczy megállapította: "A szlovén nép békeszeretete és hűsége a magyar állameszméhez egy részről, más részről pedig az uralkodó magyar faj lovagias előzékenysége és méltányos, igazságos gondolkozása, mely nem engedi meg magának mással szemben soha az agresszív faji politikát, hanem az állami életben is a keresztény szeretet elvét iparkodik érvényesíteni, eredményezte azt, hogy a szlovén nép története teljesen összeolvad a magyar nemzet történetével. És csakugyan nincsen a magyar történelemben egyetlen lap, vagy egyetlen sor, mely csak sejtetné is velünk, hogy e maroknyi kis szlovén nép valaha ne érezte volna magát a magyar haza éppen olyan polgárának, mint az uralkodó magyar faj bármely egyéb tagja..."[11] Ivánóczy utóbbi véleményét nyilván befolyásolta a Magyarországgal szemben táplált - talán valamennyire szükségszerűnek is feltételezhető - lojalitása, azonban az idézett sorokból semmilyen magyarellenesség - amely a Muravidék későbbi elcsatolásának időszakában és azt követően is némely politikusnál vagy szakértőnél megfogalmazódott - sem érezhető.

Száz esztendő távlatából azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a saját korában talán legtekintélyesebb Mura menti szlovén nemzetiségű értelmiséginek, Ivánóczynak a véleménye - a muravidéki szlovénség és Magyarország akkori viszonyát illetően - jelentős mértékben eltér a délszláv államhoz csatolás utáni évtizedek állításaitól.


A szlovén közösségek közötti kapcsolattartás - érthető módon - intenzívebb lett az első világháború alatt, illetve az azt követő fejlemények után, amikor megkezdődött a vidék elcsatolására vonatkozó jugoszláv, illetve szlovén agitáció, politikai nyomás.


Bizonyos fenntartásokkal állíthatjuk, hogy a Mura menti falvak szlovén lakossága - munkavégzési szokásait illetően - valamennyire szorgalmasabb volt, mint a szomszédos települések magyar nemzetiségű lakossága. Erre a 19. század közepén már Fényes Elek is utalt, amikor e településeket röviden bemutatta.[12] Sinkovich Elek ugyancsak hasonlóan jellemezte a helyzetet, amikor 1898 táján azt írta a szlovén közösségről, hogy "A vend nép rendkívül szorgalmas s a foglalkozások egész seregét űzi, de erős munkája mellett kevéssel beéri... A vend paraszt eszes, tanulni vágyó, ravasz stb."[13] A szlovén lakosság tehát szerénységéről is ismert volt, ami - az említett hátrányok ellenére - nagymértékben segítette a viszonylag fejlett, a stájerországi német területek parasztgazdaságaihoz hasonló települések létrejöttét.


A Muravidék magyar települései ahhoz a nyugat-pannon vidékre jellemző, aprófalvas térséghez tartoztak, amely teljes egészében agrárterületnek számított, és lényegesen fejletlenebb volt, mint a Dunántúl északi részének megyéi, települései. Kivételt valamennyire Lendva város, a történelmi Alsólendva jelentett (majd a későbbiek során Muraszombat is), ahol a dualizmus korában intenzív fejlődés vette kezdetét, így a város, Nagykanizsa mellett, fontos szerephez jutott a dél-zalai területen. Egyebek mellett az Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi részének első esernyőgyára is ott kezdett üzemelni[14].


Fontos tudatni, hogy a nyelvhatár, amely ezen a vidéken már szinte a 14. századra kialakult és azt követően gyakorlatilag alig változott[15], a legtöbb helyen egyértelműen meghatározható volt, hiszen a magyar települések abszolút többségben magyar, a szlovén falvak viszont szlovén lakossággal rendelkeztek (magyar vonatkozásban valamennyire kivételnek számít Kapca és Kót, valamint Pártosfalva és környéke, ahol ellentmondásos adatokkal találkozunk). A települések nemzetiségi összetételére vonatkozólag csak néhány kivétellel tudnánk szolgálni, hiszen a csekély számú vegyes házasság révén létrejött, vagy egyéb, nemzetiségi szempontból idegen elem betelepedéséről nagyon csekély számban tudunk. Az olyan esetekben azonban szinte törvényszerű volt, hogy a magyar falvakban a szlovén nemzetiségű, a szlovén falvakban viszont a magyar asszimilálódott (a beházasodások mennyisége és formája leginkább a vezetéknevek tanulmányozása révén követhető). Említésre méltó viszont, hogy számos gazdasági, kereskedelmi jellegű együttműködésről tudunk a muravidéki szlovén és a magyar lakosság között, azonban annak ismeretében sem beszélhetünk komolyabb népességkeveredésről. Az asszimiláció csak csekély mértékben, relatíve érintette a Mura menti szlovénséget, ami leginkább a már említett fejlettebb gazdasági színvonalnak köszönhető. A bizonyos fokú gazdasági fölény révén olyan helyzet következett be, és azt már ugyancsak Fényes Elek említette mintegy fél évszázaddal korábban, hogy akkor a szlovénségnek csak csekély része (a legtöbb forrás szerint csupán 15-20%-a) beszélte a magyar nyelvet, ezért a papnak, a tanítónak és a jegyzőnek egyaránt meg kellett tanulnia "vendül". A századforduló időszakában a szlovénségnek kb. a fele beszélte (ismerte) a magyar nyelvet.


A fenti jelenség említése azért volt fontos, mert ugyanakkor a kultúra terén a magyar művelődési értékek domináltak. A magyar népi építészet jellege, továbbá a pannon térség viselkedéskultúrája a szlovénok által lakott vidékre is vonatkozott.


Fontos még megemlíteni Metka Fujs, szlovén történész véleményét, aki - a reformáció idején bekövetkező nyelvi mozgalmak kibontakozása mellett, ami a Mura mentén élő szlovénok esetében is lehetővé tette a nyelvi fejlődést - a Muravidéken tevékenykedő szlovén katolikus papságnak jelentős szerepet tulajdonít a szlovénség megmaradását és nemzeti tudatának kibontakozását illetően[16]. Hasonló álláspontot képvisel a Muravidék történelmével foglalkozó történészek és egyéb szakemberek többsége. Ez a "magyarázat" mindenképpen igaz, hiszen a szlovén származású katolikus papságnak az I. világháború időszakában, majd az azt követő elcsatolási folyamatban is jelentős szerepe volt.


Összegezésképpen elmondhatjuk, hogy a Mura menti szlovénség és magyarság egyaránt a magyarországi értékrendszer (életmód, viselkedéskultúra, munkavégzési szokások, kulturális értékek stb.) szerint élte meg a századforduló időszakát, azonban a Murához és a magyar államhoz való ezer esztendős kötődés annyira szilárdnak bizonyult, hogy a gazdaságilag relatíve fejlettebb szlovénség csak csekély mértékben tudta kialakítani kapcsolatait az ausztriai tartományokban élő szlovénekkel. Ugyanakkor a magyarság és a szlovénség közötti kapcsolatrendszer nem (vagy csak csekély mértékben) szolgálta a nemzeti és nyelvi asszimilációt, ami mindkét irányban érvényes.


I. 3. Néhány általános szempont ismertetése a Muravidék elcsatolásának körülményeiről és az esemény értelmezéséről

Még mielőtt tényszerűen és kronológiailag hozzálátunk az I. világháborút követő események ismertetéséhez, szükséges áttekinteni a Muravidék hovatartozására vonatkozó néhány véleményt, fontos szempontot, hogy könnyebbé tegyük a történelmi események értelmezését.


Megállapíthatjuk, és ezt szlovén történelmi források is hangsúlyosan alátámasztják, hogy a szlovénség körében az I. világháborút követő időszakban nem volt különösebb rajongás a többi szláv néppel, azaz a délszláv állammal való egyesítést illetően. Miroslav Kokolj a muravidéki szlovénokról írott könyvének előszavában (és a későbbiek során is) elfogadja azt a megállapítást, hogy a szlovén lakosság körében idegenkedtek az új államtól, amit ő elsősorban "az ezeréves magyar elnyomásnak és az asszimiláló politika következményeinek" tulajdonított[17]. Mielőtt kitérnénk Kokolj szemléletének rövid bemutatására, valamint annak elemzésére vállalkoznánk, szükségesnek tartom az adott korszak egyik elismert szlovén történészének, Dušan Nečaknak e kérdéssel kapcsolatos álláspontját is ismertetni. Nečak egyebek mellett, több megválaszolatlan kérdést említve, a következőket állította: "Egyrészt a Ljubljanában és Mariborban székelő szlovén hatalmi szervek - akiknek hatáskörébe tartozott a Murántúl (értsd: Muravidék) is - a mai Szlovénia északkeleti területének nem szenteltek figyelmet, másrészt a zágrábi Nemzeti Tanács mint legfelső hatalom az államban, valamint a szlovén nemzeti kormány - még ha azok akkor nem is számítottak szubjektumnak a nemzetközi kapcsolatokban - nem tudtak 1918 novemberében hatni a magyar küldöttség és F. d'Esperey között megkötött fegyverszüneti megállapodásra. A demarkációs vonalat a horvát határfolyónál, a Drávánál állapították meg. Horvátország és Szlavónia kivételével az addigi magyar határokat ismerték el, így az Antant óvja Magyarországot a német és a jugoszláv igényekkel szemben.... A radgonai háromszög és a Mura jobb partja menti széles sáv lakossága 1918/19-ben egységesen az "egyesülést" mellett foglalt állást (Nečak az egykor divatos szerb kifejezést használja, azért alkalmaz idézőjelet - a szerző megjegyzése.), és ehhez a törekvéshez nyilatkozataival a Murántúl lakossága is nagy számban csatlakozott, azonban mindez nem járt jelentősebb eredménnyel. Radgona elfoglalásával Maister tábornok katonái ugyan közelebb kerültek a Murántúlhoz, viszont a meghatározott demarkációs vonallal a horvátok is elégedetlenek voltak. December végén horvát önkéntesek elfoglalták a Muraközt, és ott megoldották a határkérdést. A tett annyira felbátorította Jurišič százados katonai alakulatát, hogy önkényesen a Murántúlra sietett, és harc nélkül elfoglalta Muraszombatot. A későbbiek során a magyar katonaság - komoly veszteségek árán - elűzte Jurišič csapatait. Azokban a napokban azonban, amikor Jurišič elfoglalta Muraszombatot, Vashidegkúton (Cankova) Maister katonái is megmozdultak. Történelmileg még valamennyire tisztázatlan maradt a kérdés, hogy a Jurišič-féle bevonuláshoz miért nem csatlakoztak a helybeliek, akik a felszabadulást kívánták, továbbá, hogy miért nem voltak összehangolva Jurišič, valamint a bisztricai leszerelt tiszt, J. Godina és Maister közötti műveletek.".[18]


Feltehetően azért nem csatlakozott a Mura menti szlovén lakosság Jurišič csapataihoz, mert a szlovén közösségnek csak nagyon csekély része tudott a hovatartozás kérdésében állást foglalni, és azoknak is csak viszonylag kis hányada rokonszenvezett akkor még a délszláv egyesüléssel. A helyzetet közvetve az is befolyásolta, hogy a ljubljanai kormány akkor még semmilyen érdeklődést nem tanúsított a Murántúl iránt. Erről a vidékről a határtárgyalások során 1919. január 4-én - Nečak szerint - inkább csak véletlenszerűen tárgyaltak. Igaz, hogy a kormány elnöksége valamivel később már azon a meggyőződésen volt, hogy a Murántúl (értsd: Muravidék) egész területének az SZHSZ államhoz kell tartoznia. Azonban a kormány - ugyancsak Nečak álláspontja szerint - arról nem gondoskodott, hogy előkészítse e terület Szlovéniához csatolását. Hasonló véleménnyel találkozunk Vanek Šiftar tanulmányában is.

A felvetett kérdések némelyikére részben megtalálhatjuk a választ a már említett Matija Slavič írásaiban. Ő több alkalommal is utalt a Muravidék első megszállása során adódott sajátos helyzetre. A Muravidék I. világháború utáni hovatartozása szempontjából az említett véleményekről, megállapításokról a későbbiek során bővebben beszámolunk.

Nečak fenti állításai után talán nem túlzás feltételezni, hogy a tárgyalt kérdéskört és időszakot illetően a Muravidék esetében a véletlenszerű események jelentősége sem elhanyagolható.


A muravidéki magyarság történelme szempontjából is, de főleg a Mura mentén élő lakosság viselkedésformáját illetően az I. világháborút követő időszakban fontos hangsúlyozni, hogy Miroslav Kokoljnak, a húszas és harmincas években Alsólendván tevékenykedő tanítónak az előbbiek során már idézett történelmi műve a két világháború közötti időszakra vonatkozóan a muravidéki szlovénség talán legterjedelmesebb történelmi feldolgozásának tekinthető. Meg kell viszont jegyezni, hogy Kokolj minden magyar nemzeti törekvést, beleértve a trianoni határok elleni közvetlen vagy közvetett fellépést valamennyire magyar nacionalista jellegű megnyilvánulásnak minősítette. A legérthetőbben ezt a történészi magatartásformát úgy lehetne talán illusztrálni, hogy a muravidéki szlovénség képviselőinek agitálása az elcsatolás mellett Kokolj (és a hasonlóan gondolkodó szlovén történészek) szemszögéből nézve demokratikus, szlovén hazafias, nemzetébresztő kötelesség volt, míg a magyar érzelműek minden fellépése a megváltozott helyzettel szemben, valamint azok esetleges törekvése a szerintük velük szemben elkövetett igazságtalanságok megváltoztatása érdekében, azonos volt a magyar nacionalizmussal, illetve a későbbi revizionizmussal. Mindazokat, akik az elcsatolás után a magyarság érdekében tevékenykedtek, illetve akikben a történelmi Magyarországhoz való kötődésük révén a magyar hazafiság, honszeretet nyilvánult meg, de anyanyelvüket tekintve nem voltak magyar nemzetiségűek, a szlovén történészek és a korabeli sajtó a legtöbbször "madžaronnak", azaz magyaronnak (szerintük indokolatlanul túlzott magyar érzelmű, nacionalista személynek) nevezték. Ahhoz nem fér kétség, hogy az ún. madžaronok és a magyar nemzetiségű lakosság között is voltak szélsőséges, netán fajgyűlölő egyének is (mint ahogy minden közösségben akadnak ilyenek), azonban aligha szabad nacionalizmussal, negatív beállítottsággal jellemezni azokat, akik - magyarként, illetve magyar érzelműként - nem tudták elfogadni a számukra negatív következményekkel járó nagyhatalmi döntést. Kokolj idézett művének a "Muravidék Jugoszláviához csatolásának ellenségeiről és azok revizionista tevékenységéről" című fejezetében többek között a következőket írta: "Amikor a jugoszláv katonaság a békeszerződés után elfoglalta a Murántúlt, ott még jelentős számban maradtak azok közül, akik a jugoszláv megszállást ellenezték: magyar nemzetiségű lakosok és madžaronok is. Az utóbbiak magukat szlovénoknak (Sloveni), a hivatalnokokat és egyéb betelepülteket Szlovénia belsejéből szlávoknak (Slavi), krajnaiaknak (Kranjci), illetve stájerországiaknak (Štajerci) nevezték.

Az 1921. évi első jugoszláv hivatalos statisztikai adatok alapján a Murántúlon 74 432 szlovén és 14 413 magyar lakost írtak össze.

A magyarok összefüggően 26 településen éltek a Murántúl keleti határa mentén és Alsólendván, másutt csak néhányan, Muraszombatban 427-en voltak a zsidókkal együtt, akik magukat magyarnak vallották. A legtöbb madžaron már a népszámláláskor magyarnak nyilvánította magát. A muraszombati vagyonosabb és tekintélyesebb polgárok madžaronok voltak, mind az ügyvédek, a kereskedők, az iparosok többsége és mindazok, akik Magyarországon valamennyire felemelkedtek a társadalmi létrán, mind a jegyzők, a polgármesterek, a csendőrök, pénzügyi szakemberek, a postások, kántortanítók és az összes (9) evangélikus egyházközségek tisztviselői. A katolikus papok viszont nem voltak mind madžaronok, hiszen többségük a nyugalmazott cserencsóci plébánost, Jože Kleklt, a katolikus muravidékiek akkori szellemi vezérét követte. Kisebbségben voltak azok a római katolikus papok, különösképpen Szlepecz János muraszombati esperes, akik madžaronok voltak".

Úgy vélem, hogy ezzel a rövid szöveggel is érzékeltetni lehetett azt a szemléletet, amely Muravidéken az elmúlt nyolcvan esztendő során állandóan jelen volt; ez egyrészt a történelmi események egyoldalú bemutatására törekedett - a szlovén nemzeti tudat erősítése céljából -, másrészt, a muravidéki magyarság nemzeti tudatát jelentős mértékben gyengítette, hiszen a magyar nemzeti és kulturális értékek népszerűtlenítését tűzte zászlajára.

Štefan Kühár, a Mörszka Krajina - Muravidék című hetilap madžaronnak kikiáltott szerkesztője és laptulajdonosa hetilapjának 1923. december 31-i számában (mintegy négy esztendővel a válságos időszak után) megjelentetett cikkében is a fenti szemléletet bírálta. Az "egy evangélikus" szerzői aláírással ellátott cikk lényege, hogy "a maribori bíróságon bírálat érte a kapornakiakat, akik mind madžaronok, mert egy szót sem tudnak szlovénul, csak néhányat vendül"[19]. A cikk szerzője felhívta a figyelmet arra, hogy Szlovéniában egyáltalán nem ismerik a muravidéki állapotot, ugyanakkor leginkább az evangélikusokat azonosítják a magyarokkal, illetve madžaronokkal, azon belül is mindenekelőtt a Muraszombat vidékéhez és a történelmi Őrséghez tartozó falvak lakosait. Hozzáfűzhetjük, hogy Kühár bírálata jogos, hiszen Kapornak a húszas évek elején színmagyar település volt. A lakosság döntő többsége még ma is magyar nemzetiségűnek vallja magát.

 

II. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ VÉGÉTŐL
A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS MEGKÖTÉSÉIG

II. 1. 1918 novemberétől a Károlyi-kormány bukásáig - Autonómia-tervezetek a Muravidéken

II. 1. I. Merre tart a Mura mente?

A Károlyi-kormány hatalomra jutása mintha a Mura mentén is lendületet adott volna az eseményeknek. Rövidesen itt is megkezdődött az ún. röplapháború a Magyarország mellett és ellen tüntetők között. Fontos megjegyezni, hogy a muravidéki községekben, falvakban az "őszirózsás forradalom" hatására megalakult nemzeti tanácsok egyikének sem volt olyan célkitűzése, hogy szorgalmazta volna a Muravidék Magyarországtól való elcsatolását. A nemzeti tanácsok a zűrzavaros időszakban a helyzet konszolidálása terén értek el eredményeket, habár rendkívül nehéz körülmények között működhettek.

A súlyos gazdasági helyzetre és a kilátástalan körülményekre figyelmeztetett a muraszombati nemzeti tanács is, amikor 1918. november 14-én a magyar hadügyminisztertől kétszázötvenezer korona azonnali támogatást kért, mert az átvonuló katonaság, tehát a 150 főnyi nemzetőrség és a 100 főnyi karhatalmi és határvédelmi kirendeltség élelmezése, illetve az utóbbiak fizetése megoldatlan volt. Az elégedetlenség e határ menti övezetben nem szolgálta volna a magyar kormány érdekeit, ezért a hadügyminiszter azonnali hatállyal kiutaltatta az igényelt összeget.[20]

A szlovénok által lakott vidék esetében sem ismerünk a tárgyalt időszakból a helyi nemzeti tanácsok részéről az elcsatolás támogatására vonatkozó törekvéseket, amilyenekre Erdélyben, a Felvidéken és a Vajdaságban az ott élő kisebbségek részéről bőven adódott példa. A Murán túli (stájerországi) események azonban akkor már valamennyire az elcsatolást, tehát a muravidéki szlovénoknak a többi szlovénhoz való csatlakozását szolgálták.


A Mura mentén létrejött nemzeti tanácsok tevékenységére a lakosság gyötrelmes sorsának a segítése volt jellemző a Károlyi-éra első hónapjában. Politikai jellegű, a baloldali eszmékkel erőteljesebben foglalkozó mozgalomról, eseményről akkor még aligha vagy csak nagyon csekély mértékben beszélhetünk. Ezt erősíti meg dr. Czifrák János ügyvéd és Sandy Béla egykori járási körjegyző véleménye is, akik a Tanácsköztársaság és az azt megelőző forradalmi időszak történetére vonatkozó vas megyei adatgyűjtés muraszombati részét, mint egykori muraszombati (az 1919 augusztusi jugoszláv megszállás után ideiglenesen Őriszentpéteren tartózkodó) lakosok és tisztviselők, az alispán kérésére elkészítették. Az egyébként közismerten jobboldali, számos esetben radikális nézeteket valló Czifrák és Sandy a Muraszombatban és a környéken tapasztalt "forradalmi helyzetet" úgy jellemezték, hogy annak "még az előszelét sem érezte a Vendvidéknek nevezett Muraszombati Járás dolgos népe". Továbbá ismertették, hogy még szociáldemokrata jellegű szervezet sem volt 1918 közepén a túlnyomórészt földműveléssel foglalkozó járásban. Csupán egy dr. Ritser Samu nevű muraszombati ügyvéd tett kísérletet a mezővárosban lakó iparosok valamilyen pártkeretbe tömörítésére, ami azonban csak a köztársaság kikiáltása után vezetett némi eredményre. A szomszédos Zala megyei "zöld káderek" által előidézett zavargások a muraszombati járásba nem terjedtek át, mert - a jelentést írók szerint - ott a polgárőrség féken tartotta az esetleges rendbontókat. A muraszombati Nemzeti Tanácsot dr. Schömen Lajos alakította meg, majd ő lett annak az elnöke, és ugyancsak ő hozta a lakosság tudtára a hírt a köztársaság kikiáltásáról. Decembertől a községi (városi) képviselő-testület helyett a "munkás és katona tanács" megnevezés szerepelt, azonban Czifrákék véleménye szerint "a régi elemek kiszorítása valami érdemleges változást nem jelentett".[21]


1918. november 3-án a maribori Szlovén Nemzeti Tanács gyűlést hívott össze Ljutomerbe (a városkát német nyelven Luttenbergnek, a muravidéki szlovén nyelvjárásban Lotmerknak nevezték), amelyen egy Jože Cigan nevű zsizsekszeri (Žižki) lakos felolvasta a muravidéki szlovénség csatlakozási nyilatkozatát[22]. A nyilatkozat szövegét - saját bevallása szerint - Jože Klekl fogalmazott meg, aki a Muravidék elcsatolását támogatók körén belül talán a legfontosabb személynek tekinthető. Klekl egyébként a későbbi időszakban is (az elcsatolás után) aktív politikai tevékenységet folytatott, többek között a térség jugoszláv képviselőházi küldöttjévé is megválasztották. A későbbiek során több ellentétes kijelentés is elhangzott Klekl egész tevékenységéről (némelyre történik majd utalás). Az említett ljutomeri eseménnyel kapcsolatban fontosnak tartom idézni a Jézus Szíve című kiadvány 1938. évi számában megjelent szöveget. Egyebek mellett Klekl az általa szerkesztett lapban - a ljutomeri tanácskozásról és az akkor fontos szerepet játszó röplapokról (cédulákról) - a következőket írta: "E cédulákkal nemzetünk figyelmét hívtam fel arra, hogy Luttenbergben 1918. év október havában megtartandó szlovén táboron vegyen részt, amelyen Jože Cigan útmester ezer szlovén nép előtt olvasta fel az általam összeállított resoluciót, mely szerint a Muravidék (Slovenska Krajina) a Murán túl élő szlovénokhoz csatlakozik és velük együtt Jugoszláviához..."[23]

Nem áll szándékomban vitatni az említett nyilatkozat legitimitását az elveszített háború és az emberek számára érthetetlen forradalmak által szétzilált társadalmi és politikai helyzetben, az azonban biztosan állítható, hogy az elcsatolási törekvéseknek jelentős tömegbázisa a Muravidéken akkor még nem volt. Következményei viszont annál inkább adódtak.


Még a ljutomeri tábor előtt, 1918. október 20-án Muraszombatban sor került a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület fennállása 25. évfordulójának megünneplésére, amelyen már zavargások keletkeztek, mivel Klekl oda is elküldte embereit Jože Cigannal az élen, akiknek az volt a feladata, hogy a szlovénség érdekei mellett foglaljanak állást. A délszláv állam iránti szimpátia az összejövetelen így nyilvánosan is elhangzott.[24] Az eseményről a későbbiek során még szólunk, azonban annak tényleges jelentősége és körülményeinek ismertetése - mai szemmel nézve - nagyon ellentmondásosnak tűnik, hiszen például Czifrákék "helyzetjelentésükben" még említésre sem méltatták.


Klekl tevékenységére - a Muravidék hovatartozásának könnyebb megértését illetően - szükséges ismételten valamennyire kitérni. Azt ez alkalommal is fontos hangsúlyozni, hogy saját tevékenységéről - a későbbiek során (sajátos helyzetekben ugyan) - ő maga is ellentmondásos válaszokat adott. A már idézett 1938-as írásában egyértelműen kijelentette, hogy minden tekintetben a történelmi Zala és Vas vármegyék bizonyos részeinek a szlovénokkal, illetve jugoszlávokkal történő egyesülését szorgalmazta.[25] Ezt azzal is magyarázza, hogy a későbbiek során a Berenkey miniszterelnök által összehívott megbeszélésre, amelynek keretében Budapesten a Mura mentén élő szlovénok autonómiájáról tárgyaltak, sem ő, sem pedig az ugyancsak meghívott Baša (bagonyai plébános) nem mentek el, mert a korábban már ismertetett ljutomeri nyilatkozattal ők egyértelműen a Jugoszláviához tartozás mellett foglalt(ak) állást. Hasonló okból visszautasította a zalaegerszegi főispánságról érkezett nyilatkozatot is, amelyben a megyei hatóságok bizonyos kisebbségi jogok biztosítását ígérték. Azonban Klekl mindezzel ellentétesen nyilatkozott, amikor 1941-ben Magyarországon az ellene felhozott vádakra hosszan, könyv formájában válaszolt. Állításai a körülményekre való tekintettel aligha minősíthetők objektívnak, a korszak történelme szempontjából fontos személy elemzése azonban szükségessé teszi, hogy azokról is szóljunk. Írásban cáfolja, hogy 1918 végén, valamint az azt követő időszakban a magyar koronától (értsd: a Magyar Királyságtól) elkülönített államban (Jugoszláviában) tervezte volna a Muravidék jövőjét. Azt vallja, hogy ő szerette volna, ha a stájervidéki szlovénokkal egyesülnek a Mura mentén élő szlovénok úgy, hogy a vidék a Magyar Királyság kötelekében marad.[26] Azonban ha elemezzük, hogy a későbbiek során (jugoszláv képviselői mandátumai után) a Muravidék Jugoszláviához való csatolásának 10., majd 20. évfordulójára milyen buzgalommal és érzelmi kötődéssel szervezte a rendezvényeket, akkor aligha túlzás állítani, hogy a Muravidék Jugoszláviához való tartozásának programja volt legfontosabb életcélja.


Köztudott, hogy 1918 szeptemberében már aktívan tevékenykedett a Mura menti térségben Matija Slavič, a Mariborban székelő stájerországi Szlovén Nemzeti Tanács Muravidékért felelős megbízottja, aki később a párizsi békekonferencián a jugoszláv küldöttség keretében, a szlovén küldöttség Muravidékért felelős szakértőjeként tevékenykedett. A Vas Megyei Levéltárban megtalálható Klekl-iratok anyagából és a Slavič által közölt művekből kiderül, hogy Slavič 1918 szeptemberében beutazta a Mura mente Magyarországhoz tartozó szlovén településeit, és szervező munkát végzett a szláv eszmét támogató katolikus papok körében.[27] Slavič azt is állítja, hogy a nép körében megfogant a délszláv egyesülés eszméje. Azt aligha lehet vitatni - és arra már utaltunk is -, hogy a lakosság bizonyos része szimpatizált az akkor még a térségben valamennyire idegennek számító elképzeléssel, mennyiségi mutatókkal kiegészítve azonban nehéz arról véleményt formálni, hogy azokban a hetekben milyen lehetett a délszláv eszmét támogatók száma és tényleges aránya a Mura mentén. Maga Slavič arról ír, hogy a legnagyobb rokonszenvet Belatincon (Beltinci) Kühar Štefan plébánosnál, Bagonyán (Bogojina) Baša Ivan plébánosnál, ifjabb Klekl Jožefnél, Veliki Dolenci plébánosánál és Cserencsócon id. Klekl Jožef plébánosnál, illetve azok köreinél tapasztalta (az idősebb Klekl unokabátyja volt a fiatalabbnak). Slavič ezt a toborzómunkát úgy minősítette, hogy az említett településeken "az egyesülni kész szlovénekkel Jugoszláviát csináltunk".

Megállapíthatjuk, hogy bármennyire hangoztatnak is némely források jelentős jugoszlávok iránti rokonszenvet, annak nyomatékos bizonyítékai nincsenek. A későbbi tiltakozások és véleménynyilvánítások minden nagyobb lelkesedést erősen megkérdőjeleznek. Ez akkor is igaz, ha az 1917-es jugoszláv mozgalom fő dokumentumát, az ún. májusi nyilatkozatot - amelynek bizonyára volt némi kihatása a mintegy másfél évvel később bekövetkezett eseményekre - néhány muravidéki személy valóban aláírta[28].

Eltérőek tehát a vélemények arról, hogy a Mura menti szlovén falvak lakossága mennyire rokonszenvezett a délszláv eszmét szolgáló eseményekkel. Igaz azonban, hogy az adott körülmények közepette rohamosan változhatott a helyzet. Kokolj többször idézett művében azt írta, hogy a november első napjaiban bekövetkezett, főleg szociális jellegű zavargások csillapodása után a szlovén lakosságra hatott a Mura jobb oldaláról érkezett röplap-nyomás, amely felhívta a figyelmüket az önrendelkezés lehetőségére és a többi szlovén területhez kezdeményezett csatlakozásra. Erre a kérdésre Slavič is aprólékosan kitért. Írásaiban beszámolt arról, hogy amikor az őszirózsás forradalom után lehetetlenné vált a kapcsolattartás a Murán túli vidékeken élő szlovénokkal, akkor röplapok készítéséhez fogtak, amelyekkel Jugoszlávia mellett agitáltak, és azokat Maister vezérőrnagy (egykori osztrák-magyar tiszt, később tábornoki rangban a szlovén északi határok érdekében hadsereget szervező és nagy érdemeket szerző személy) katonai repülőjével szóratták le a muravidéki települések felett[29] Az ún. radgonai (regedei) nagygyűlést követő beszélgetésen, amelyre a muravidéki szlovénok is elmentek (a nagygyűlést - saját bevallása szerint - Slavič javaslatára Ivan Jerič vezette), Maister már kijelentette, hogy a Murától északkeletre eső területeket katonailag megszállja. Azt is hangoztatta, hogy a szlovén terület az új délszláv államban akkora lesz, amekkorát hadsereggel elfoglalnak.[30]


Ivan Jerič, aki a későbbiek során ugyancsak római katolikus pap lett, két érdekes jelenségről számol be a tárgyalt időszakot illetően. Moji spomini (Az én emlékeim) című könyvében - csak 2000-ben látott nyomtatott formában napvilágot, kéziratát a szerző több évtizeddel az események után írta meg - számot ad arról, hogy a délszláv államhoz való csatlakozást szorgalmazók és serkentők csoportja 6 pontból összetevődő propagandaanyagot készített el, amelyben a magyar állam hiányosságaira és Jugoszlávia előnyére hívták fel a figyelmet. Egyebek mellett "megállapították", hogy Magyarországon a felnőtt lakosságnak akkor csupán 7%-a volt jogosult a szavazásra, továbbá, hogy a magyar hivatalnokok nem tudnak a nem magyar anyanyelvűekkel beszélni, holott a jugoszláv államban mindenki tolmács nélkül boldogulhat. Azt is hangoztatták, hogy Magyarországon a magyar nyelv tanulása kötelező, amivel viszont semmit sem tudnak kezdeni, míg a délszláv államban a szlovén nyelvet tanulhatják, amellyel - mivel szláv nyelvről van szó - egészen Vlagyivosztokig boldogulhatnak. Szükségesnek tartották megemlíteni, hogy Magyarországra mint vesztes államra nagy hadisarcot rónak majd a nagyhatalmak, ami az ország gazdaságára negatív hatással lesz, valamint a földreformra is utaltak, hangoztatva a később királlyá választott Sándor régens kijelentését, mely szerint "Jugoszláviában azé lesz a föld, aki azt megműveli".

Jerič beszámolt arról a látogatásról is, amelyet 1918. december 13-án a Mura mente Jugoszláviához csatolása érdekében ő és Mihael Kühar tettek. Ljubljanában fogadta őket J. Pogačnik, a szlovén tartományi kormány elnöke, aki - Jerič szavait idézve - valójában tőlük szerzett tudomást a Murától keletre fekvő, szlovénok által lakott területről. A tartományi kormányelnökkel való beszélgetés után Švabič ezredessel, a szávai hadtest parancsnokával is találkoztak, és arra kérték őt, hogy a jugoszláv csapatok szállják meg a Muravidéket. Az említett tárgyalások azonban nagy csalódást okoztak a délszláv állam mellett kardoskodó muravidékiek körében, mert sem a tartományi kormány, sem a hadsereg nem tett semmilyen ígéretet a Muravidék hovatartozását illetően. Ez bizonyítja azt a korábban már hangoztatott állítást, hogy 1918-ban a Muravidéknek a délszláv államhoz való csatolása a vezető jugoszláv és szlovén köröknek még a tágabb tervében sem szerepelt, vagyis az említett területre akkor még nem tartottak igényt. Kivételt a Stájer Nemzeti Tanács érdeklődése jelentett, azonban felsőbb utasítás hiányában az sem tekinthető túlságosan szilárd törekvésnek.[31]


Mindezen idő alatt természetesen a magyar állami és egyházi hatóságok sem ültek tétlenül. Mikes János szombathelyi megyéspüspök körlevele is abban az időben jelent meg, s az egyház iránti hűségre és Szent István örökségének megőrzésére ösztönözte a lakosságot[32].


A különböző célt szolgáló "külső nyomások" súlyát és hatékonyságát - amint arra már utaltam - ma már csak részben lehet felmérni, azonban ismerve a muravidéki szlovénok buzgó vallási kötődését, Mikes püspök körlevelének jelentős hatása lehetett. Talán a különböző szempontok és agitációk közötti kompromisszumnak tekinthető a Bagonyán (Bogojina) 1918. december 1-jén elfogadott határozat, amelyben a wilsoni elvek értelmében a budapesti kormánytól a muravidéki szlovénok részére autonómiát követeltek a közigazgatás, a vallás és az oktatás terén. A határozat megfogalmazásában döntő szerepe lehetett Obál Béla muravidéki származású eperjesi egyetemi tanárnak, a későbbi kormánybiztos jelenlétének, aki azokban a napokban Jászi Oszkár miniszter megbízásából a Muravidéken tartózkodott, és Muraszombatban, valamint Barkócon (Bakovci) is a bagonyaihoz hasonló népgyűléseken vett részt. A muraszombati nagygyűlésen megfogalmazódott az ún. Mura megye létrehozásának gondolata, amelynek keretében a Vas és Zala megyei szlovénok egységes vármegyében élhetnének.

A magyar kormány hajlott a Mura mentén megfogalmazódott kezdeményezések elfogadására. A Jászi által javasolt, a muraközi horvátok és a Mura menti szlovénok egyesítését célzó (Kővágó László szerint érthetetlen) gondolat időközben tárgytalanná vált, ezért Jászi azt a javaslatot terjesztette a belügyminiszter elé, hogy Muraszombat központtal "Vend Vármegyét" hozzanak létre, amelynek élére az időközben kormánybiztossá kinevezett Obál Bélát javasolta. A javaslatot a Minisztertanács december 11-én elfogadta, valamint fölhatalmazta Jászi és Batthyány minisztereket az új vármegye területének megállapítására[33]. A politikai és hadi események azonban a következő napokban más irányt vettek.


A fentiekben valamennyire megpróbáltam érzékeltetni a Mura mentén élő szlovénok magatartását, valamint utaltam Muraszombat néhány jellemzőjére közvetlenül az I. világháborút követő napokban, hetekben. Milyen volt azonban a térség magyar lakosságának magatartásformája abban az időben? A kérdés megválaszolása aligha lehet teljes, hiszen egyrészt a magyarság a színmagyar falvakban akkor még nem (vagy csak elenyésző mértékben) foglalkozott a szomszédos szlovén falvak "önrendelkezési törekvéseivel", másrészt a nagyobb településeken - már ahol a lakosság nemzetiségi hovatartozás tekintetében megoszlott - a helyzet nagyon eltérő volt.


Nagy Károlynak az alsólendvai ellenforradalomról szóló könyve, amelyből ugyan nem hiányoznak a szubjektív véleménynyilvánítások, érzelmi kitörések és egyoldalú megjegyzések, érdekes illusztrációként szolgálhat a térség egykor legjelentősebb települése, az akkor még túlnyomórészt magyar nemzetiségű Alsólendva helyzetével kapcsolatosan. Nagy Károly minden bizonnyal résztvevője volt az akkori eseményeknek (erre lehet következtetni állításaiból, helyzetismeretéből), ezért megállapításai a helyzet minél szélesebb körű megítélése szempontjából - a már hangoztatott szubjektív egyoldalúsága ellenére - fontos információt képeznek.

Említett könyve első fejezetének a Mura mentére vonatkozó részében Nagy Károly bemutatja az ún. "zöld káderek" (általa egyértelműen negatívnak minősített) szerepét, akik szerinte a szerb kormány által szervezett, pénzelt és támogatott katonaszökevények, toborzott martalócok voltak. Tevékenységük elsősorban a szomszédos Muraközre vonatkozott, azonban a mintegy hat kilométerre fekvő Alsólendván is jelentős mértékben érződött annak a hatása. Nagy Károly a következőképpen ismerteti a zöld káderek céljait: "zavart, fejetlenséget előidézni Muraköz népe körében, miután a horvátok elszakadtak Magyarországtól, hogy a lakosság ki legyen szolgáltatva, hogy segítségért könyörögjön a szerb katonák felé, hogy jöjjenek rendet teremteni a magyar területre, hiszen a magyar kormánynak nincsen katonája, nem akarnak katonát látni Budapesten, nincs magyar szurony, amely védelmezné őket."[34] Még ha érzelmileg "túlfűtöttek" is a leírt állítások, tartalmi szempontból - amint az majd a későbbiek során, a Muraköz megszállásakor bebizonyosodik - realitásuk többé-kevésbé helytállónak tekinthető.

A zöld káderek súlyos zavarokat okoztak a mai Muravidék területén is. Belatincon (Beltinci) felgyújtották a Zichy-kastélyt. Rablások, fosztogatások egész sorát követték el Kispalinán (Mala Polana), Nagypalinán (Velika Polana), Murarévén (Hotiza), Perlakon ( Prelog - Horvátország) és másutt. A zavargásokat illetően fontos azonban megállapítani, hogy azoknak elsősorban szociális és pszichológiai okai voltak, ezért nemzeti jellegű ellentétekről, netán valamiféle szlovén (a Muraközben horvát) nemzeti mozgalomról nem beszélhetünk. Ezt állítja Ivan Jerič is, aki mint leszerelt katona akkor ért haza a frontról, és aki az említett eseményeket személyesen is átélte. Jerič azt állítja, hogy a magyar hatóságok kezdetben megpróbálták a rendbontásokat nemzeti színezetűnek bemutatni (több embert, köztük Jože Kleklt is bezártak), azonban miután meggyőződtek arról, hogy feltételezésük téves volt, állításaikat visszavonták, és az alsólendvai börtönből mindenkit hazaengedtek. Voltak utalások arra is, hogy Jerič is csatlakozott volna a rendbontókhoz, azonban minden ilyen állítást ő határozottan visszautasított, sőt azt bizonyította, hogy személyesen is megakadályozta az egyik bolt feltörését.[35]

A fenti összefüggésben nagyon fontos, hogy mi történt azokban a napokban Alsólendván. Hiszen az akkor mintegy 90%-ban magyar nemzetiségű lakossággal rendelkező városka közvetlenül a horvát és szlovén nyelvterület peremvidéke közé ékelődött. Az egykori hangulatot Nagy Károly leírásából a következőképpen ismerhetjük meg: "Ekkor kezd észbe kapni Alsólendva népe. A budapesti forradalmi eseményeket kábultan vette tudomásul. A hangzatos jelszavakat, amivel oly könnyelműen dobálódzottak, elhitte. A forradalmi eseményekben nemzeti mozgalmat vélt. Önálló, független, szabad Magyarország megvalósítását látta. Az 1848. évi szabadságharc megismétlődését vélte, Kossuth Lajos álmának beteljesülését. Éppen ez okból különös izgalom nélkül megalakul Alsólendván az első Nemzeti Tanács, amelynek elnöke dr. Józsa Fábián járásorvos, tagjai pedig a többek között Neubauer József takarékpénztári felügyelő, Teke Dénes ev. lelkész, Csehó Lajos ügyvédjelölt, Alszegi József, dr. Policzer Ármin ügyvéd, Reiter Ernő esernyőgyári könyvelő. Néhány nap múlva új Nemzeti Tanácsot választanak az alsólendvaiak, azért 1918. november 4-én a Korona-szállóba gyülekeznek a polgárok. Ezeken a választásokon a Nemzeti Tanácsba bekerült dr. Kecskeméthy Albert ügyvéd., Bittera Béla tanár, dr. Némethy Vilmos ügyvéd.

Amíg a választási mozgalom hullámzik, azalatt az Alsólendvát körülfekvő falvakból felelőtlen elemektől felbiztatott kis emberek szekerekkel, asszonynépestől együtt Alsólendvára mentek, ahol szabad a vásár, szabad a kereskedőket kifosztani. A felbiztatott tömeg Wortmann Benő kereskedő üzletének esik neki; ajtót, ablakot felfeszítve behatolnak a fosztogatók és ami helyéről elmozdítható volt, pár perc alatt eltűnt, széthordották. Egy asszony még a temetési szemfödelet is elvitte, azt hitte, hogy fátyol és ablak függönynek majd megfelel. Csalódott a zsákmányban. A fosztogatás azonban nem soká tartott, mert a Korona-szállóban megalakult Nemzeti Tanács nemzetőrséget szervezett és a csendőrség a polgárság segítségével nyomban megfékezte a garázda tömeget."[36]

A polgári lakosság felmérte a nemzetőrség jelenlétének szükségszerűségét, és annak megerősítésére számos intézkedés történt. Mindezek után nemcsak a város, hanem az egész megye is erélyesen fellépett a rendbontók ellen. Nagy Károlytól azt is megtudjuk, hogy november közepére teljesen elnémultak a zöld káder akciói.

A másik központi településnek számító Muraszombat néhány jellemzőjéről már szóltunk, azt azonban ismételten elmondhatjuk, hogy ott a magyarság nem volt ugyan többségben, azonban a lakosság jelentős része mégis magyar érzelműnek számított. Ilyen állapot tapasztalható ugyanis még két három évvel később is a lendvai és a muraszombati espereseknek a szombathelyi püspökhöz intézett levelezéséből.[37] Szükséges hangsúlyozni, hogy a városban a többi muravidéki településhez viszonyítva sajátos volt a helyzet. Jelentős mértékben eltérő, mint például egy kisebb, abszolút többségben szlovénok lakta település esetében, mert ott - a viszonylagos szlovén többség ellenére - az elcsatolás előtt a társadalmi élet minden területén magyar jellegű környezetről beszélhetünk.

A Muraszombat környékén élő, a Lendva-vidékinél látszólag jobban veszélyeztetett magyarság - érezvén a szűk körű, de 1918 őszén már erélyesen tevékenykedő, szláv érzelmű csoport aktivitását, annak ellensúlyozására (főleg szlovén állítások szerint) - felhasználta a Vendvidéki Magyar Közművelődési Egyesület 25. évfordulójára szervezett rendezvényt, amelyet 1918. október 20-án tartottak meg Muraszombatban. A rendezvényen számos érzelmeken alapuló, tendenciózus megnyilatkozás is elhangzott mindkét oldalról (többek között az is, hogy ezen a vidéken nem élnek nemzetiségiek, "csak vendül beszélő magyarok" stb.), azonban az egyesület tagságának jelentős része a terület jövőjét csakis Magyarország keretében tudta elképzelni. Ezt táviratban tudatták a magyar képviselőház elnökével[38]. Ugyanakkor a rendezvényen - állítólag tömegesen - olyan felkiáltások is elhangzottak, hogy "Mi szlovénok vagyunk! Éljen Jugoszlávia!"[39] Az október 20-i muraszombati eseményekről azonban nagyon nehéz valós képet alkotni, mert a különböző információk nagyon eltérőek, így annak tényleges jelentőségét kockázatos lenne behatároltan megfogalmazni.

Fontos ismételten megemlíteni, hogy a maribori Nemzeti Tanács részéről egyre erőteljesebben tervezték a Murán túli szlovének lakta területek katonai megszállását, mert úgy vélték, hogy csak akkor lesz reális esélye a vidék Jugoszláviához csatolásának. Maister és Slavič ebből a célból az ún. ljubljanai Nemzeti Kormányt is felkeresték, azonban ott nem kapták meg a szükséges támogatást a katonai akcióhoz. Amint már említettük, Ivan Jerič, a későbbi esperes, és Kühar Miško is hasonló céllal Ljubljanába látogattak, azonban ők sem jártak több sikerrel. Mindezek után Maister vezérőrnagy úgy határozott, hogy seregével ő egyedül fog elfoglalni annyi szlovének által lakott területet, amennyit csak képes. Miután Maribor helyzete megszilárdult, és Maister elfoglalta azokat a területeket, amelyeket a maribori Nemzeti Tanács Jugoszláviához kívánt csatolni, hozzálátott a Muravidék elfoglalásának előkészületeihez. A hosszabban tervezett katonai akcióra december végén került volna sor, azonban közben a Mura bal, akkor még Magyarországhoz tartozó oldalán olyan események történtek, ami Maisteréket is állítólag nagyon meglepte, és visszatartotta őket a Muravidék megszállásától.[40]

Tegyük még hozzá, hogy arról nincs tudomásunk - eddig ugyanis nem találtunk arra utaló adatokra -, hogy a Maister- és Slavič-féle katonai előkészülettel mekkora terület elfoglalását tervezték. A kérdés e tanulmány keretében az, hogy a magyarlakta falvak, illetve települések szerepeltek-e a listán? Annyit a zalaegerszegi Határvédelmi Parancsnokság 1919 március végi jelentéséből megtudunk, hogy Maister azokban a napokban nagyon számított a muravidéki katonai akcióra, hiszen a jelentés - egyebek mellett - arról is szólt, hogy a szlovén katonai csapatok parancsnokának azért van szüksége Radkersburgra (szlovénul: Radgona, magyarul: Regede), hogy mint hídfő a Magyarország ellen megindítandó támadást szolgálja. Követelte, hogy az említett város mindenképpen a jugoszláv demarkációs vonal mögé kerüljön.[41]

II. 1. II. A Muravidék első délszláv megszállása

A karácsonyi ünnepek 1918-ban a Muravidéken nem teltek békésen. Már 1918 november végétől feszültté vált a helyzet a határ menti övezetekben, így Alsólendva vidékén is. Nagy Károly többször idézett művében megállapítja, hogy miután a szerbeknek sikerül a horvátokat maguk mellé felsorakoztatni, a történelmi Magyarország bizonyos területeire is igényt formáltak. A Magyar Hadügyminisztériumhoz 1918. december 23-án késő délután távirat érkezett, amelyben - bizalmas zágrábi jelentésre hivatkozva - tudatták, hogy 6 katonavonat indulóban van a Muraközbe - gyalogsággal, géppuskákkal és ágyúkkal.[42] A magyar katonai hatóságoknak valószínűleg nem állt módjukban (és talán a Muraköz esetében már érdekükben sem) azonnal intézkedni, mert december 24-én Tombor alezredes aláírásával a következő távirat érkezett Nagykanizsáról Budapestre: "Szerbek Csáktornyát megszállták. 200 fő. Vasúti személyzet helyén maradt. Eddig rend van. Pragerhoffal (ma Pragersko - a szerző megjegyzése) telefonösszeköttetés fennáll. Egy bizottság Nagykanizsáról kiküldetett, hogy a szerbekkel tárgyaljon".[43] A táviratok is megerősítik az eddig ismerteket, hogy a - feltehetően szerb elemekkel is feltöltött - horvát katonaság elfoglalta a jelentős mértékben horvát nemzetiségű lakosság által lakott Muraközt, Csáktornyával, a Zrínyiek egykori ősi fészkével együtt. [44]

A Muraköz elfoglalásának Alsólendva és vidéke későbbi eseményeire is döntő hatása volt. Csáktornya megszállásának hírére Hamburger Jenő népbiztos Nagykanizsán úgy rendelkezett, hogy az időközben (december közepén) Ferenczi főhadnagy vezetésével a határvédelem ellátása céljából Lendvára érkezett katonaság azonnal hagyja el a várost. Az utasítást a katonaság be is tartotta, így Lendva védelem nélkül maradt. Ezt használta ki a szerb katonaság, mikor december 26-án (más információ szerint már december 25-én) reggelre Jurisič vezetésével - kb. 20 fős csoporttal - bevonult a városba.

Valójában azonban nem ez volt a délszláv alakulatok első Murán túli akciója. Ezt megelőzte Alsóbeszterce (Dolnja Bistrica) megszállása, amelynek elfoglalását sajátosnak is tekinthetjük. A furcsa katonai hadműveletre a csupán néhány főből álló magyar őrség kis létszáma adott lehetőséget, amit Godina Jožef egykori monarchiabeli hadnagy, egyébként alsóbesztercei lakos kihasznált, és átsegítette a Muraközben eredményekre szert tevő csapatot a Murán. Ez a csapat (nem a Jurisič-féle alakulatról van szó) foglalta el 1918. december 24-én Alsóbesztercét.[45] Vannak szerzők, akik arra hivatkoznak, hogy "mivel a muraközi hadműveletek gyorsan haladtak előre, még arra is futotta erejükből, hogy a Murán átkelve néhány muravidéki helységet is megszálljanak"[46], ami azonban aligha állja meg a helyét, ugyanis inkább egy rövid időre megvalósult vakmerő vállalkozásról beszélhetünk, mintsem véletlenszerű kalandról.

Miután december 24-én Alsóbesztercéről (Dolnja Bistrica) elűzték a magyar katonákat, másnap a cserencsóci és a közép-besztercei (Srednja Bistrica) polgármesterekkel Godina közölte, hogy településeiket is - mivel ellenállást senki sem tanúsított - elfoglalták a jugoszlávok. Godinát a következő napon megbízták a kis létszámú katonai alakulat vezetésével. Közben további muravidéki területek megszállására kérte a Štrigovában (Muraköz) állomásozó nagyobb katonai alakulat beleegyezését, erre azonban nem került sor.[47]


Fontos megemlíteni még néhány szempontot Alsólendva első délszláv megszállásával kapcsolatosan. Matija Slavič azt közülte, hogy december 26-án a Muraközt elfoglaló jugoszláv csapatok parancsnoka, Jure Jurišič önkéntes csapatokkal elfoglalta a túlnyomórészt magyarlakta Alsólendvát[48].

Más vélemények és hivatkozások szerint az a feltételezés is napvilágot látott, hogy a muravidéki megszállást számos tekintetben befolyásoló és meghatározó Muraköz hovatartozását Matija Slavič úgy kívánta előkészíteni, hogy az a szlovén országrészhez kerüljön[49]. Slavič maga ilyen elképzelésekről későbbi megnyilatkozásaiban, írásaiban nem szólt. Az azonban igaz, és szóltunk is már róla, hogy Maister és Slavič bizalmas tárgyalásokba kezdtek a szlovénok körében egyre nagyobb érdeklődésre szert tevő Muravidék katonai megszállásáról. A már említett katonai akciók azonban valamennyire megelőzték az események tervezett ütemét, ezért Maister bekapcsolódására nem került sor.

A válságos, és a különböző források és közlések által ellentmondásos napok szempontjából fontos még egy tényező. Nevezetesen az, hogy a horvátok és a szlovénok között több ellentétes vélemény volt a térség hovatartozását, valamint az esetleges elcsatolás körülményeit illetően. Ahogy Slavičéknak is tulajdonítanak olyan törekvéseket, hogy a Muraközre is igényt tartottak, legalább ennyire igaz a horvátok igénye is a Muravidékre, amit a későbbi események több szempontból alátámasztanak. Itt kell megemlíteni, hogy Slavič a Jurisič vezette katonai alakulat előrenyomulását egyeztetlennek nyilvánította - az a különböző érdekek alapján könnyen elképzelhető -, ezért írásaiban a jugoszláv alakulatok gyors felszámolásáért és kiszorításáért is részben őt tette felelőssé.

A helyzet további aprólékos boncolgatását mellőzve, megállapíthatjuk, hogy feltehetően december 28-án Jurišič csapatai Muraszombatot is elfoglalták ellenállás nélkül[50].

A magyar kormány egyébként még a muraközi katonai akció után tiltakozó jegyzéket nyújtott át d'Esperey tábornoknak, azonban még mielőtt választ kaptak volna, már megtörtént Alsólendva elfoglalása és a muravidéki akció. A jugoszláv felsőbb parancsnokság nem vett tudomást a megszállásról (bizonyára taktikai okokból jobbnak látta szemet hunyni az események felett), ezért a magyar hadügyminisztérium parancsot adott a megszállt területeknek a Mura vonaláig való visszafoglalására.[51]

A magyar katonai akcióban egy karhatalmi zászlóalj vett részt, és 1919. január 2-ról 3-ára virradó éjjel visszafoglalta Muraszombatot, miután Alsólendvát és Belatincot a horvát osztagok gyakorlatilag ellenállás nélkül feladták.

Megállapíthatjuk, hogy a Mura menti települések első délszláv megszállása rövid ideig tartott, hiszen Szombathelyen jelentős erőket vontak össze a horvát-szerb csapatok visszaszorítására. A magyar csapatok nagyobb ellenállást csak Muraszombatban tapasztaltak (az esemény "muraszombati csata" néven került be a közvéleménybe), ahol áldozatai is voltak az összecsapásnak, azonban megállapíthatjuk, hogy 1919. január 3-án már az egész Murától északkeletre fekvő terület ismét magyar fennhatóság alatt volt[52]. Éppen arra a napra tűzték ki Muraszombatban a Murántúli (szlovén) Nemzeti Tanács magalakítását, azonban a magyar katonai beavatkozás azt lehetetlenné tette.

Fontos hangsúlyozni, hogy a hivatalos szerb politikai álláspont is fegyelmezetlen katonák felelőtlen kezdeményezésének tüntette fel a muravidéki akciót.

A sikeresebb ellenállás, illetve katonai fellépés érdekében a megszállók kiszorítását követően Alsólendván őrséget szerveztek. Nagy Károly mintegy ötven lendvai, lenti és környékbeli gyalogsági erőt említ. Azt is megjegyezte, hogy a jugoszláv megszállók különösképpen nem sanyargatták a polgárokat, csak a lovakkal rendelkező gazdákat zaklatták, valamint néhány esetben loptak, garázdálkodtak.

A magyar katonaság Sztarzsinszky István főhadnagy, Nustál Béla százados, Zob Péter hadnagy, Paller Endre géppuskás főhadnagy vezetésével vonult be a városba. A soproni kilences Nádasdy-huszárok egy százada Babits Kálmán vezetésével érkezett, majd 1919. január 8-án a tüzérek élén Bergmann Gyula százados jött Alsólendvára. Az egész különítmény parancsnokának a későbbiek során Schöffl Rezső őrnagyot nevezték ki.


A téli hónapokban korrekt viszony alakult ki a határvédelmi feladatokat ellátó alsólendvai katonai különítmény és a Mura túlsó (jobb) partján állomásozó jugoszláv csapatok között. Erről tanúskodik pl. az az eset, amikor az ellenség által elfogott két magyar katonát - egyéni akcióikra hivatkozva - a jugoszláv parancsnokság elengedte. Ilyen volt a helyzet 1919. március 21-ig, a Tanácsköztársaság kikiáltásáig.


A fent felsorakoztatott adatok csak töredékét jelentik az e témakörben eddig már ismerteknek. Annak tudatában, hogy van közöttük ellentmondásosság, nehéz lenne egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy milyen tényezők befolyásolták a Muravidék magyar nyelvterületén az első jugoszláv (szerb-horvát, illetve horvát) katonai megszállást 1918 utolsó napjaiban. Amint azt korábban már ismertettük, 1918-ban még szűk csoport alkotta a szlovén érzelműek körét, azonban a magyar településeken tevékenységük nem érződött. Tényként állíthatjuk, hogy Kleklék mindenképpen segítették a jugoszláv vagy horvát, illetve szlovén érdekeket és a megszállást, azonban annak jelentősége a Muravidék (különösképpen Alsólendva) első délszláv megszállását illetően aligha tekinthető mérvadónak.

Fontosabb lehetett, hogy a határ menti területeken a szétzilált magyar államszerkezet tehetetlensége és szervezetlensége a terjeszkedni kívánó kisantant érdekeknek kedvezett. Ezzel függ össze az a több forrásra hivatkozó feltételezés is, amikor Muraszombat megszállását a szélesebb földrajzi és politikai érdek szemszögéből magyarázza Zsiga Tibor történész. Egyebek mellett tanulmányában a következőket állítja: "A későbbi kutatások megcáfolták az egyéni akció verzióját. Horvát forrásokra is hivatkozva egyértelműen horvát kormányzati szervek döntése volt a légiósok megjelenése. Az okot az adta rá, hogy az alakulóban lévő Csehszlovákiával közvetlen földrajzi összeköttetést akartak. Ezen a területen - beleértve még Vas, Zala, Sopron és Moson megyék nyugati részét - akarták létrehozni a "szláv folyosót" (a 'szláv-korridort'). Ugyanebbe az elképzelésbe illik bele, hogy az eseményekkel egyidőben akcióba lépett Maister tábornok is, aki szlovéniai csapataival megjelent a muravidéki területeken, de nem lépett akcióba. Az akció elmaradása bizonyára a gyors és sikeres magyar katonai beavatkozáson múlott."[53] Az utóbbi állítást a szlovén források is valamennyire megerősítik. Slavič, amint arra már utaltam, éppen a Jurišič csapatai által nem egyeztetett katonai akciót, majd Muraszombat elvesztését teszi "felelőssé" a Maister-féle tervek felborításáért. Igaz, későbbi visszaemlékezéseiben az eseményről másképpen is írt, és elismerően nyilatkozott Jurisič akcióiról, amit azzal magyarázott, hogy "abban az időszakban minden rendes jugoszláv segíteni kívánta Jugoszlávia megalapítását"[54]. Slavič a jugoszláv katonaság kiszorítását a Muravidékről 1919 első napjaiban azért tartotta nagy bajnak, mert amennyiben maradt volna a megszállás állapota, a békekonferencián sokkal könnyebben lehetett volna harcolni a Muravidéknek a délszláv államhoz csatolásáért.


A tárgyalt időszakban a szlovénség körében rendkívül fontos volt a már többször idézett Ivan Jerič szerepe. Ő közvetlen kapcsolatban állt mind a muravidéki szlovén nemzetiségű katolikus papsággal, mind pedig Maister tábornokkal és néhány befolyásos szlovén politikussal. Jerič - saját bevallása szerint - elkötelezett híve volt a Muravidék délszláv államhoz való csatolásának, ő a magyar állam keretében tervezett autonómiával is határozottan szembehelyezkedett. Az első jugoszláv megszállás időszakában is igen aktív politikai tevékenységet folytatott, számos közvetítő és felderítő feladatot végzett a délszlávok részére.[55]


A következő napokban, hetekben élénk politikai tevékenység vette kezdetét. Obál Béla kormánybiztos, akit a magyar kormány ezekben a napokban Vas megye főispánjának nevezett ki, Magyarország szempontjából kedvezően ítélte meg a helyzetet, hiszen a lezajló események kapcsán a lakosság rokonszenvezett a Mura mentének a magyar államhoz tartozásával. A határmente vas megyei szakaszának megszilárdítása céljából támogatás-gyűjtést szervezett. A kezdeményezést a vidék főúri családjai jelentős mértékben támogatták (Zichy Ágoston gróf, Batthyány Zsigmond gróf, Szapári László gróf, gróf Saint Julien Kelemenné), s ez ideiglenesen lehetővé tette 300 katona felszerelését. Ez a módszer azonban hosszú távon nem jelentett megoldást, ezért Obál arra kérte a kormányt, hogy katonai célokra az adóalapot további járandóságokkal növeljék. Kérelme, illetve javaslata viszont nem kapott támogatást[56]. A kormány az adóalap emelése ellen állítólag azzal érvelt, hogy nem dekrétumokkal, hanem a helybéli lakosság segítségével és közreműködésével lehet hosszú távon szilárd politikai helyzetet teremteni. Obál akciójáról, mint ahogy személyéről is, valószínűleg túlzottan elmarasztalóan írt Czifrák és Sandy. A már korábban idézett helyzetjelentésükben a következőt állították: "Hihetetlen erőszakoskodással milliókra menő hátvédelmi alapot sarcolt ki (mármint Obál - a szerző megjegyzése) a járás és vármegye lakosságából, amelynek tetemes részéről később elfelejtett elszámolni. Számos tulajdon ellen elkövetett bűncselekmény miatt még a proletárdiktatúra idejében elcsapták állásától".[57] Obál Béla vitathatatlanul - papi hivatása és eperjesi teológiatanári volta ellenére - valamennyire rokonszenvezett a Károlyiék által felkarolt szociáldemokrata eszmékkel, és ez volt bizonyára az alapja annak, hogy a jobboldali, konzervatív beállítottságú körök politikai nézetei miatt erélyesen elítélték. Lehet, hogy a pénzgyűjtési akcióban követett el súlyos hibákat, azonban számunkra ez alkalommal fontosabb hangsúlyozni, hogy őt szlovén származása és magyar érzelmi kötődése miatt szlovén körökben is erélyesen bírálták.

Kokolj a muravidéki lakosság rokonszenvét Magyarország iránt - véleményem szerint egyoldalúan - úgy mutatta be, hogy a jugoszláv katonaság elűzése után a muravidéki magyar lakosság és az ún. madžaronok nyomást gyakoroltak a szlovén lakosságra is. Ezért Obál tevékenységét úgy minősítette, hogy ő a muravidéki szlovénok meggyőzésére összpontosított azért, hogy azok továbbra is Magyarország kötelékében maradjanak[58]. Obál mint kormánybiztos - a fent idézett állítástól eltekintve, ismereteink szerint emberséges hozzáállással - valójában Magyarország érdekében fáradozott, azonban ezeréves államiságon alapuló jogi, politikai, lélektani és egyéb szempontok alapján a tevékenységét egyoldalúan aligha lehet csak negatív, nacionalista-jellegű folyamatnak minősíteni. Különböző szubjektív megítélésekkel, minősítésekkel ugyan nem célszerű foglalkozni, annyit azonban nem árt hangsúlyozni, hogy Obál Béla aligha viselkedett annyira ellenszenvesen a muravidéki szlovénokkal szemben sem, hogy őt a "szlovénok ellenséges őre" jelzővel kellene illetni.[59] A különböző bírálatoknál talán fontosabb hangsúlyozni, hogy a kormánybiztos még azokban a bizonytalan politikai időkben is gondolt a térség gazdasági fellendítésére, hiszen elsősorban ő kezdeményezte a Nagykanizsa-Muraszombat-Radkersburg vasút megépítését.

II. 1. III. Automómia-tervezetek

Az új, 1919-es esztendő kezdetének válságos napjaiban láttak napvilágot a történelmi Magyarország területén azok a nemzetiségi kezdeményezések, amelyek a ruszinok és a németek autonómia-törekvéseiről tanúskodnak. A muravidéki szlovén lakosság körében ilyen - alulról építkező - javaslatról közvetlenül csak valamivel később beszélhetünk (ugyan a néhány héttel korábban megtartott bagonyai, muraszombati stb. gyűlések némi alapot vitathatatlanul jelentettek). Obál Béla kormánybiztos kezdeményezett, és 1919 januárjának első felében közzétette a "Vend-vármegye" létrehozására vonatkozó javaslatát. Az elképzelés értelmében a Muravidéken élő szlovénok egy megyébe tartoztak volna, amelynek három járását tervezték: a felsőlendvai, a muraszombati és a Zala megyei szlovénok lakta területen tervezett belatinci járást. Az új szervezettségi forma bevezetését a kormánybiztos népgyűlésen kívánta elfogadtatni, aminek szervezéséhez az értelmiség (közöttük a szlovén papság) támogatását kérte. Attól függetlenül, hogy a tervezet támogatását még Klekl is megígérte (más lapra tartozik, hogy néhány nappal később már új autonómia-tervvel állt elő), a január 19-én Belatincon szervezett népgyűlés Obál javaslata szempontjából nem járt sikerrel. Az elmúlt napok, hetek katonai, politikai eseményei a Muravidék bizonyos részein, különösképpen néhány színszlovén település esetében megváltoztatták a közvéleményt, ezért például Belatincon olyan erélyes követelések is elhangzottak, hogy a Mura menti szlovénség az új szláv államhoz kíván csatlakozni. Ez a vélemény valószínűleg nem általánosítható az egész szlovénok lakta területre, tény azonban, hogy a Vend vármegye elképzelés megbukott. Közigazgatási szempontból a tervezetnek volt ugyan pozitív következménye, hiszen a Zala megyei szlovénok a későbbiek során új, önálló járásba kerültek[60].

A belatinci járás, illetve kihelyezett szolgabírói hivatal létrehozására egyébként már korábban, 1912-ben is történt kezdeményezés. Ennek alapján a belatinci, bratonci (Murabarát), cserencsóci, bagonyia, turniscsei és zorkóházi (Nedelica) körjegyzők 1918-ban ismét kezdeményezték Zala Vármegye Közgyűlésénél annak létrehozását. A vármegye bizottsági közgyűlése feliratot intézett a belügyminiszterhez,[61] amely - amint azt már ismertettük - sikerrel járt.


Klekl a tárgyalt időszakban - ahogy arra az elmondottak alapján következtetni lehet - több elképzelést tartott "napirenden" a Mura mente jövőjével kapcsolatosan. 1919. január 14-én (néhány nappal az említett belatinci népgyűlés előtt) Cserencsócon (Črenšovci) a szlovén érzelmű katolikus papok (Kühar Jožef, Baša Štefan, Sakovič Jožef, Čačič) Klekl vezetésével kidolgozták saját autonómia-tervezetüket, amelyet a későbbiek során leginkább csak Klekl-féle autonómiának szoktak nevezni.[62] A terv valamennyi Mura és Rába mentén élő szlovén egyesítését tűzte ki célul egy autonóm egység keretében, Slovenska krajina (Szlovén Vidék) néven, Muraszombat (Murska Sobota) székhellyel, Magyarország fennhatósága alatt, illetve - szükség szerint - Jugoszlávia fennhatósága alatt is, amennyiben a terület a békeszerződés rendelkezései értelmében az utóbbihoz tartozna. Az autonóm területhez sorolták azokat a túlnyomórészt magyarlakta településeket is, amelyek a szlovén-magyar nyelvhatár peremén helyezkedtek el, valamint minden olyan települést, ahol a lakosság bizonyos része (a legtöbb esetben csupán néhány százaléka) szlovén anyanyelvű volt (Lendvahegy, Csentehegy, Hosszúfaluhegy, Kót, Kapca, Szentlászló, Zsitkóc, Radamos, Szentgotthárd). A terv egyebek mellett követelte, hogy a Slovenska krajina minden autonóm kérdését saját szervei keretében rendezze, a Magyarországgal való közös ügyeket pedig ún. közös szervek, testületek bonyolítsák le (a közös ügyek között a következőket említik: állampolgárság, civil és büntető törvénykezés, gazdaság, közlekedés és szociálpolitika).


A terv az oktatás terén a vallási és nemzeti érdekek kifejezésének adott hangot, többek között követelték, hogy a Slovenska krajina területén veszítse hatályát minden törvény, amely:

- kizárja az iskolai tantervből a hittanoktatást

- bármilyen feltételek mellett lehetővé teszi az egyházi vagyon eltulajdonítását

- lehetővé teszi az egyházi vagyon állami tulajdonba kerülését kárpótlás és az illetékes egyházi szervek előzetes engedélye nélkül

- a vallási erkölcsöt és tanítást fel nem vállaló tanítók munkavállalására vonatkozik

- amely az egyháztól megvonja a jogot saját iskolái eltartására, valamint akadályozza az egyházi szolgálatok és rendek tevékenységét.

A javaslatban szlovén iskola létrehozását tervezték Alsólendván (a környező települések szlovén nemzetiségű gyermekei részére), valamint sürgették szlovén nemzetiségű káplánok alkalmazását a magyar plébániákon. Ezek az elképzelések megerősítik azt a feltételezést, hogy a tárgyalt időszakban még abszolút többségű magyar mezővárost, Alsólendvát és környékét is az autonóm területhez sorolták, aminek - a kis létszámú, szétszórtan élő szlovén nemzetiségű polgár érdekeinek felkarolása mellett - mindenekelőtt gazdasági okai lehettek. Az említett városnak az autonóm területhez való besorolásában a Slavič által a Párizsban ülésező békekonferencia részére készített helyzetjelentés, illetve érdekfelvetés is fontos szerepet játszhatott. A muravidéki kérdésért felelős szakértő ugyanis egyebek mellett a következőket állította: "Alsólendva különösen fontos település a szlovénok szempontjából. A vallási szervezettségből kiderül, hogy ez a város a Muravidékhez tartozik (tehát ahhoz a területhez, amit a délszláv államhoz kívántak csatolni - a szerző megjegyzése), mert az istentiszteleteket szlovén és magyar nyelven végzik....Az 1910-ben végzett statisztika szerint a városban 2.220 katolikus, 8 görögkatolikus, 95 evangélikus, 23 kalvinista, 1 unitárius és 383 izraelita, azaz zsidó volt található. Mivel városról van szó, itt több iskolát, hivatalt stb. találunk, ami a lakosság körében a magyar nyelv terjeszkedésére ad lehetőséget, akik aztán elveszítik a szlovén nyelvű istentiszteletet. Ettől függetlenül sok szlovén él a városban. A várostól nyugatra és délre fekvő némely települést egészében szlovénok lakják. A várostól keletre szőlőterületeket találunk, és azon a területen mind szlovén lakosság él".[63]

Az idézett adatok azonban nem a valós helyzetet tükrözik. Ami igaz a fenti állításokból, az csupán annyi, hogy a szőlőhegyekben élő és tevékenykedő vincellérek zömében szlovén származásúak voltak. A város lakosságának abszolút többsége - még az 1921-es jugoszláv népszámlálási adatok alapján is - magyar volt. Érthető azonban, hogy miután a Slavič-féle tervekben szerepelt Alsólendva elcsatolása, azt Kleklék is beépítették autonómia-tervezetükbe.

Néhány véleményező - elsősorban a vallással kapcsolatos intézkedései miatt - a Klekl-féle autonómia-tervet maradinak (reakciósnak) tekintette, s ez annak jelentős egyház-centrikus jellege miatt valamennyire helyénvalónak minősíthető. Viszont aligha szerencsés az ilyen jellegű dokumentumot csak egyoldalúan vizsgálni[64], hiszen a Klekl-féle autonómia-terv - különösképpen annak fogadtatása a belatinci nagygyűlésen megnyilvánuló szlovén lakosság körében - a dokumentum lélektani és politikai fontosságáról tanúskodik.


A Klekl-féle autonómia-terv erősíti meg leginkább az akkori időszak bizonytalan hangulatát. Ez - az előbbi fejezetekben kifejtett vélemények, főleg a Klekl tevékenységére vonatkozó álláspontok ellenére - leginkább a vidék politikai hovatartozására vonatkozik. Semmiképpen sem lehetett túlságosan erős támogatottsága a délszláv államhoz való csatlakozásnak sem a lakosság részéről, sem politikai berkekben, hiszen az első feltevés szerint Klekelék Magyarország kötelékeiben képzelték el Muravidék jövőjét. Ugyanakkor a szövegben úgy fogalmaztak, hogy amennyiben "a békeszerződés másképpen rendelkezne", abban az esetben a magyar állam segítségét kérik a délszláv állam keretében már akkor igényelt, a Muravidék sajátos jellegére utaló autonómia-terv megvalósítása érdekében. Tudatában voltak tehát annak, hogy a nyelvi, kulturális, gazdasági és egyéb különbözőségek miatt - amennyiben a Mura mente sajátos arculatát és érdekeit meg kívánják őrizni - a térség csak nehezen integrálódhat az új államba (Kleklék és mások e jellegű bizonytalansága nem volt alaptalan, amit a későbbi esztendők igazoltak is. Ez természetesen nem vonja kétségbe Klekl és néhány paptársa tényleges elkötelezettségét a délszláv állam mellett. Magatartásukról mai szempontból talán azt lehet megállapítani, hogy a bizonytalan időszakban a legbiztosabb politikai módszert választották, a hintapolitikát.


A katolikus papok - a már említett igények mellett - azt is követelték, hogy a hivatalokban, iskolákban és közintézményekben a hivatalos nyelv a szlovén legyen. A helytelen "vend" nevet a "szlovén" kifejezéssel kell hivatalosan helyettesíteni.

A terv leszögezte, hogy a Slovenska krajina területén az állam szlovén tannyelvű gimnáziumot, tanítóképzőt, valamilyen gazdasági jellegű iskolát és leánylíceumot köteles alapítani.[65]

A tervezetről el kell mondani azt is, hogy azt a történelmi Zala vármegyéhez tartozó települések szlovén érzelmű papjai fogalmazták meg. Mivel elképzeléseiket Vas megyére is ki kívánták terjeszteni, felkérték ottani paptársaikat, hogy csatlakozzanak a tervhez. Ez a kezdeményezés nem járhatott nagy sikerrel, hiszen Vas megyéből állítólag csak hét pap csatlakozott ahhoz.[66] A bizonytalanságot és kilátástalanságot mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy a végső szöveget a korábban megnevezett katolikus papok közül többen nem vállalták. Miután az megjelent a Muraszombat és Vidéke című hetilapban, Baša és Čačič az említett újságban hibaigazítást kért, s kinyilvánították, hogy ők nem támogatják a közzétett szöveget. A papságra - Ivan Jerič szerint - hatással volt Szlepecz János esperesnek a Mura menti szlovén autonomista törekvésekkel szemben hangoztatott állásfoglalása.


Az autonómia-tervezet - a politikai szempontok mellett - a vallási kérdések miatt magyar egyházi berkekben is felkeltette az érdeklődést. Mikes János szombathelyi megyés-püspök 1919 februárjának első napjaiban a helyszínre utazott, ahol több plébániát is meg kívánt látogatni. A püspök fogadtatása településenként eltérő volt, az azonban megállapítható, hogy - a helyzetre és az alkalomra való tekintettel - akkor már nem váltott ki különösebb lelkesedést. Muraszombatban és Csendlakon (Tišina) az egybegyűltek többsége azt hangoztatta, hogy jövőjét Magyarország kötelékein belül képzeli el, azonban az iskolák alsó tagozataiban a szlovén tájszólásban történő ("vend nyelvű") oktatást kérték. Ezt leginkább Kisszombaton (Černelavci) és Vashidegkuton (Cankova) adták a püspök tudtára, de Cserencsócon is állítólag "Éljen Jugoszlávia" kiáltásokkal fogadták az utcán a püspököt. Klekl szerint a szlovén lakosság Jugoszlávia-szimpátiája főleg abból származott, hogy a ljutomeri tanácskozás és az ott elfogadott nyilatkozat nagy hatással volt a népre.[67] Belatincon és Turniščén a helybeli plébánosok - tartva az esetleges lázongásoktól és durvaságoktól - arra kérték Mikes püspököt, hogy a tervezett találkozásokra ne kerüljön sor. A püspök elfogadta a javaslatokat, így Belatincra el sem látogatott, mert Kühár plébános felhívta a figyelmét a lakosság jelentős mértékű jugoszláv rokonszenvére. Az említett település lakossága kijelentette, hogy a püspököt politikai agitátorként nem fogadja.

Klekl arról is beszámolt, hogy őt a püspök a szlovén nép meggyőzésére kérte, tehát arra, hogy buzdítsa a lakosságot a magyar államhoz tartozásra, amit azonban ő nyíltan visszautasított. Abban azonban segítséget ígért a püspöknek, hogy a lakosság figyelmét felhívja arra, hogy vesse magát alá a párizsi békekonferencia határozatainak, bármilyenek legyenek is azok.


Fontos hangsúlyozni, hogy a magyar kormányt is a Klekl-féle autonómia-terv foglalkoztatta leginkább, annak minden ellentmondásossága ellenére. Egyébként még Némethy Vilmos, alsólendvai ügyvéd és szűk csoportja is készített egy hiányosnak minősíthető autonómia-tervezetet (csupán a szlovén nemzetiség nyelvi jogaira tért ki), továbbá a Tkálecz Vilmos, egykori tanító (Obál kormánybiztos helyettese) körül csoportosulók is fáradoztak valamiféle megoldáson - az Obál-féle terv módosított változatának tekinthető az a terv -, amelyhez az alakuló Szociáldemokrata Párt helyi szervezetének képviselőit kívánták megnyerni.


Obál Béla ösztönzésére a magyar miniszterelnök (Berenkey Dénes) 1919. február 12-re hívta össze a Mura mentére vonatkozó különböző autonómia-tervezetek elkészítőinek képviselőit. A Budapestre utazókat Jászi Oszkár miniszter is fogadta. A tárgyalásokon, ahol az autonómia-tervezeteket elkészítő csoportok képviselői - Klekl, illetve megbízottja kivételével (amint arra már korábban kitértünk) - megjelentek, a Klekl- és az Obál-, illetve Tkálecz-féle autonómia terveket elemezték[68]. Valójában azok jelentették a következő napokban megfogalmazott Obál-féle javaslat alapját, ami számos pontjában találkozott a Klekl által előterjesztett követelésekkel. Kivételt az jelentett, hogy az egyházi kérdésekre vonatkozó követeléseket ebből kihagyták. Obál autonómia-javaslata (az adott pillanatban szerencsétlenül) "szlovénul beszélő magyarokról" (mint állampolgárokról) szólt. A terv tartalmazta a szlovén közösség önrendelkezési jogát, a közösség legfelső képviseleti szervének megalapítását, szlovén minisztérium létrehozását Budapesten, valamint kormányzóság létrejöttét Muraszombatban, továbbá elkülönítette a közös ügyeket és a belügyeket.

Az elhangzottak megerősítését, illetve a kormány kisebbségpolitikájának pozitív viszonyulását támasztja alá L. Nagy Zsuzsa történész megállapítása is, aki hangsúlyozza, hogy "A vendek (értsd: szlovénok - a szerző megjegyzése) önkormányzati területének megszervezését Vas és Zala megyék délnyugati részéből Muraszombat székhellyel szintén előkészítette a magyar kormány."[69].


Ma talán a felszínesen szemlélők számára érthetetlennek tűnik, hogy a különböző autonómia-tervek legnagyobb ellenzői éppen Muraszombatban voltak. Ennek okai a tárgyalt időszakban mindenképpen az értelmiség és a módosabb polgárság magyar érzelműségében kereshetők.

A Szociáldemokrata Párt 1919. február 16-i alakuló gyűlésén - főleg a Klekl-féle autonómia-tervezettel szemben - többek között kimondták, hogy mindennemű autonómia-törekvéstől elzárkóznak, és a térség jövőjét csakis Magyarország keretében képzelik el. Valószínűleg választási propagandának tekinthető a szlovén nyelv ellen kinyilvánított ellenszenv (maga a párt is a meghirdetett választásokra való készülődés lázában alakult), amely többször sértő hangnembe torkollt, és "ingerelte" az akkor már bizonyos mértékben másképpen gondolkodó Mura menti szlovén lakosság érzelemvilágát[70]. Ezzel szemben maga Obál kormánybiztos is felemelte hangját, és a muraszombati szociáldemokratákhoz intézett válaszában leszögezte, hogy a magyar kormány az ún. wilsoni elvek értelmében kötött fegyverszünetet, ezért a Magyarország területén élő kisebbségeknek autonómiát kívánnak biztosítani.

A kormánybiztos közbelépése alapján a Szociáldemokrata Párt valamennyire megváltoztatta véleményét, és a későbbiek során az autonóm terület támogatása mellett döntött.


A közvélemény a vártnál közömbösebben fogadta az autonómia-terveket. A szlovén falvak szomszédságában élő magyar lakosság akkor még nem is sejtette (sejthette) a későbbi döntéseket. Akkor a térségben mindenki számára a földreform volt a legfontosabb kérdés. A jelentős mértékben szegény, föld nélküli lakosság a korábbi időszakban rendszeresen mezőgazdasági idénymunka vállalására szorult, a reformmal azonban szilárdabb lehetőséget látott helyzete javítására. Abban az időben kezdődött a nemzetgyűlési képviselő-választás kampánya is, ezért az alakuló pártszervezetek a falusi lakosság körében minél nagyobb támogatottságot kívántak szerezni.[71] A választásokra való szervezkedés céljából a muraszombati járásban kisgazdapárti szervezet is alakult, amelynek képviselő-jelöltje Junkuncz Sándor járási állatorvos volt. A zászlóbontás napján, március 18-án azonban kellemetlen eseményre került sor, ez szépen illusztrálja a március közepére kialakult válságos politikai helyzetet. A rendezvényre állítólag pár ezer ember gyűlt össze Muraszombatban, azonban az eseményt a katonaság drasztikus fellépése ellehetetlenítette, az összegyűlteket szétkergették (az eseménynek több sérültje is volt). Egyes vélemények szerint az ilyen katonai magatartásért a hadsereget lezüllesztő szociáldemokraták voltak felelősek.[72] Választásokra persze már nem kerülhetett sor.

A következő napok, hetek eseményei Károlyi Mihály kormányzása, illetve elnöklése időszakában a Mura mentén megfogalmazott autonómia-törekvéseknek sem adhattak tényleges lehetőséget, hiszen hamarosan más kerékvágásba terelődtek az események. Nemsokára, 1919. március 21-én, hatalomváltásra került sor Magyarországon.


II.2. A proletárdiktatúra időszaka és a Mura mente elcsatolása

II. 2. I. A Tanácsköztársaság időszaka

II. 2. I. 1. Hatalomváltás

Miután 1919. március 19-én Károlyi Mihály kézhez kapta az antant-jegyzéket, további engedményeket az ország megszállását, gyengítését illetően nem volt hajlandó megtenni. A magyar történelemben sokat vitatott hatalomátadás "eredményeként", a szociáldemokrata és kommunista paktum révén, március 21-én létrejött a Tanácsköztársaság. A Tanácsköztársaság megyei és helyi alapszervezetei a nyugati országrészben is gyorsan létrejöttek. Vas megyében a tanács élére Gyulai Emil került, azonban a direktórium tagjaként dr. Obál Béla is tovább tevékenykedett. Obált a megye nemzetiségi biztosának is kinevezték. Muraszombatban a nemzetiségi osztályt Tkálecz Vilmos irányította mint a "Vendvidékért felelős népbiztos-helyettes". Egyébként - mint az a Vasi Szemléből kiderül - a "Vendvidéki Kormány Bizottság" hatáskörébe 114 muraszombati járási és 14 szentgotthárdi járási település tartozott, valamint 28 falu az újonnan alapított belatinci járásból.[73]

A Szombathelyi Vörös Ezred muraszombati egységében dr. Forgách Bélát helyi (városi), Bognár Bélát azonban vidéki parancsnokként tartották számon. Tartalék parancsnokként Csipet Zoltánt nevezték meg.[74]


Alsólendván is megalakult az új hatalom intéző szerve, a direktórium, amely a Zalaegerszegen székelő megyei direktóriumnak volt alárendelve. Elnöke Reiter Ernő, esernyőgyári könyvelő lett, míg tagjai Mikola Ferenc asztalos és Halász Lajos pincér voltak. Mindegyiküket a kommunista eszmék híveként, a későbbiek során számos bűncselekmény elkövetőiként "tartja számon" korábban idézett művében Nagy Károly. A direktóriumnak a későbbiek során állítólag több segítője is akadt. A lakosság zöme kezdetben közömbösen viszonyult az új hatalomhoz.


A határ másik oldaláról, a jugoszlávok fennhatósága alatt levő Muraközből bizonyára figyelték a Magyarországon zajló eseményeket, azonban a Zalaegerszegi Határvédelmi Parancsnokság fennhatósága alá tartozó területeken - az alsólendvai járásban is - ugyancsak jól működő kémszolgálattal rendelkeztek, és tisztában voltak a Muraközben állomásozó jugoszláv hadsereg erejével. Az említett parancsnokság 1919. március 26-án arról tájékoztatta a Zalaegerszegen székelő megyei Direktóriumot, hogy "a jugoszláv erő harcászati létszáma a Muraközben 107 tiszt, 1937 puska, 29 géppuska, puskánként 150 töltény, géppisztolyonként 3000 töltény, 19 ágyú és ágyúnként 200 lövés. Élelmezési létszám 166 tiszt, 2968 legény, 641 ló; 111 szekér, 6 autó, egy fényszóró."[75] A tájékoztatóban szereplő adatokat maximálisan megbízhatónak minősítették. Az információból az is kiderült, hogy a Muraközben megalakult az ún. magyar gárda, valamint arra is utaltak, hogy a jugoszlávok a határon túli, azaz magyarországi helyzettel nincsenek tisztában. Fontos azt is megemlíteni, hogy a kémek már akkor felfigyeltek a későbbiek során megannyiszor jelentkező, muravidéki szemszögből is nagyon fontos szerb-horvát ellentétre, amit a katonáságon belül észleltek.


A Magyarország elleni esetleges jugoszláv támadásra a Mura mentén jól felkészültek. A zalaegerszegi Határvédelmi Parancsnokságnak egy másik, ugyancsak a Direktóriumhoz intézett jelentéséből kiderül, hogy az esetleges jugoszláv támadás visszaverése szempontjából a Lendva-pataknak és az Alsólendvától délkeletre fekvő domboknak fontos stratégiai szerepet szántak. Azon a szakaszon felállítottak egy rögtönzött telefon-lehallgató készüléket, amelyről azért is érdemes említést tenni, mert egy alsólendvai polgár, nevezetesen Schrantz Elek mozi-tulajdonos találmánya volt. A lehallgató-készülékkel több fontos, főleg francia nyelvű beszélgetést lehallgattak (ennek következményeként a felsőbb hatóságoktól egy francia tolmácsot is kértek).[76] Azt már csak érdekességként említjük, hogy Schrantz Elek állítólag azért nem tudta a tárgyalt időszakban üzemeltetni a moziját, mert a tevékenységhez szükséges benzint nem tudta beszerezni (feltehetően éppen a mozi fenntartására kérte találmányáért az illetékes Zala megyei szervek anyagi segítségét; egyébként Vas megyétől már ezer koronát kapott). Mint ahogy az a későbbi eseményekből kiderül, Alsólendván a Tanácsköztársaság létrejöttének időszakában jelentős katonai erő állomásozott, amely - közvetve - hatással volt a városban és környékén zajló politikai életre.

II. 2. I. 2. "Az alsólendvai ellenforradalom"

Alsólendva túlnyomórészt kommunistaellenesnek mondható lakossága - Nagy Károly szerint - akkor döbbent rá a politikai események súlyára, amikor egymás után jelentek meg a tanácskormány rendeletei, amelyek megszüntették a magántulajdont, a vallást magánügynek tekintették, a haza fogalmát lekicsinyítették, a nagybirtokokat és az üzemeket elkobozták tulajdonosaiktól. A lakosság körében mindezek után mindinkább érződött a Tanácsköztársaság iránti ellenszenv. Nagy Károly fontos jelentőséget tanúsít a határvédelmi célokat szolgáló katonaság körében kibontakozó kommünellenes érzésnek. Ezekről az eseményekről a következőket írja: "Az Alsólendván elhelyezett csapatok zöme a környező falvak fiaiból rekrutálódott össze, akikben meg volt még a hazai föld szeretete, akiknek nem volt közömbös, a jugoszlávok parancsolnak-e vagy a magyarok. Egy része eltávolodott a bizalmi rendszertől, míg a másik része kitartott mellette. A tisztek, akik kezdettől fogva látták a katona-tanács fegyelmet, a harckészséget aláaknázó hatását és következményét, mindent elkövettek, hogy a régi szellem visszaszálljon, a harckészség megerősíttessék, különösen a murarévi (ma Hotiza - a szerz.) meglepetés után. Megkezdik a hazafias szellem felébresztését, a fegyelem megerősítését. Különösen fáradozott e téren Bergmann Gyula százados, Lenhardt Rudolf hadnagy, Nusál Béla százados. Babits Kálmán őrnagy és Schwarz Miklós főhadnagy pedig miután látták, hogy a kommün alatt fáradozásuk hiábavaló lenne, leszereltek és a huszárok parancsnokságát a rangban legidősebb altiszt, Varga György huszár-törzsőrmester vette át, aki ez időben még szépen viselkedett."[77]


A katonatisztek körében kialakult kommunistaellenes érzelem meghatározó volt az ellenforradalom kibontakozása szempontjából. A tisztek - legtöbbször saját lakásaikban -titokban sokat beszélgettek, tervezgettek. Nagy Károly szerint már áprilisra járt az idő, amikor feltűnt a városban Sebestyén Jenő[78], miután Zalaegerszegen tudomására jutott, hogy Alsólendván a katonaság körében erős ellenszenv bontakozott ki a Tanácsköztársasággal szemben. Földmérőnek adva ki magát kereste meg azokat a személyeket, akiknek előadhatta az ellenforradalom megszervezésének tervét. Így megkereste dr. Kecskeméthy Albert ügyvédet is, és megkérdezte tőle, hajlandó-e részt venni a "nehéz küzdelemben". Elmondta neki, hogy az itt tervezett mozgalom szerves részét képezi a Dormándy Géza ezredes által Budapesten szervezett ellenforradalmi megmozdulásnak. Sebestyén szerint Zalaegerszegen is készültek már akkor a fehér zászló bontására, és közölte, hogy a fegyveres fellépés kiindulási pontjának Alsólendvát szemelték ki. A tervek szerint Alsólendva az egyik oldalon Letenyére, a másik oldalon Muraszombatra, háttal pedig a Lendva-patak vonalára támaszkodhatott volna.


Az alsólendvai ellenforradalmi megmozdulások szempontjából fontos volt, hogy Kecskeméthy ügyvéd a legnagyobb készséggel csatlakozott a mozgalomhoz, és - mint a városban és a környéken nagy tekintélynek örvendő személy - magára vállalta a polgári lakosság megszervezését. Először érintkezésbe lépett az Alsólendván állomásozó tisztekkel.

A szervezőknek kapóra jött a katonák körében terjesztett híresztelés, amely szerint a tanácskormány az itt állomásozó katonákat a román frontra tervezi átvinni. A helybeli és környékbeli katonáknak az nem lett volna kedvező, ezért jelentős mértékben megnőtt ellenszenvük Kun Béla kormányával szemben.

Nagyon gyorsan közvetlen kapcsolatot létesítettek Letenyével, Muraszombattal és a jelentősebb környékbeli településekkel. Mindenhol bizalmas emberekre leltek. A szervezők viszonylag hamar úgy ítélték meg a helyzetet, hogy az ellenforradalom előkészületei Alsólendván kiválóan haladnak. Úgy döntöttek, hogy húsvéthétfőn megindítják a nyílt ellenforradalmat. A Zalaegerszegről érkező Sebestyén Jenő és Frangler Béla közreműködésével a kitűzött napon számukra jól kezdődtek az események, hiszen a tervezettnél korábban sikerült letartóztatni a direktórium tagjait. Azonnal hirdetményt szerkesztettek dr. Vizkelety Árpád főszolgabíró aláírásával, és azt Balkányi Ernő lendvai nyomdájában ki is nyomtatták. Hirdetmény útján tudtára adták a város polgárainak, hogy - amint Nagy Károly fogalmaz - "megszűnt a vörös rémuralom, elűzték a zsarnokokat, és a régi elöljáróság képviselői vették újra kezükbe a polgárság sorsát".[79] Az eseményeket az Alsólendván állomásozó katonai századok nagy lelkesedéssel fogadták. Ugyanakkor tárgyalócsoportot küldtek át Muraszerdahelyre, akiknek Perko őrnagy a tudomására hozta, hogy a jugoszlávok, akik addig is nagy ellenszenvvel viszonyultak a magyarországi tanácsköztársasági eseményekhez, nem támadják hátba az ellenforradalmárokat.

A gyorsnak mondható siker azonban legalább olyan hamar teljes kudarcba fulladt. A direktórium vezetőinek sikerült megegyezni az egyik őrmesterrel, aki - miután telefonbeszélgetéseket lehallgatva meggyőződött arról, hogy Sopronban, Pesten és másutt csend van, jugoszláv támadást híresztelve és a katonáknak ingyen bort méretve - szembefordult az ellenforradalommal. A direktórium tagjai ismét szabadlábra kerültek, az ellenforradalmárokat részben elfogták, részben menekülniük kellett. A kudarcnak természetesen sokkal mélyebb okai voltak, hiszen a nagyvárosokban sehol sem kezdődtek ellenforradalmi megmozdulások, illetve azokat már csíráiban eltaposták. Az ellenforradalom szervezőivel szemben súlyos, többek között halálos ítéletek is születtek (amelyeket a budapesti antant-misszió közbenjárására életfogytiglani szabadságvesztésre módosítottak).


A Tanácsköztársaság időszakában a Mura mente kisebb településein, így például a hetési Göntérházán is megalakult a községi néptanács, amelynek állítólag Szabó János szegényparaszt volt az elnöke. Azokban a hónapokban a göntérházi tanító utasította a tanulókat, hogy viseljenek vörös gombot kabátgallérjukon. Amikor 1919 áprilisában megbukott az alsólendvai ellenforradalmi kezdeményezés, akkor annak néhány vezetője (Kecskeméthy ügyvéddel az élen) a göntérházi Kovács János jegyzőnél kapott menedéket.[80]

II. 2. I. 3. A "Mura Köztársaság"

Muraszombatban és vidékén mintegy jó hónappal később ugyancsak sajátos események zajlottak. Elsőként összegzésképpen ismertetjük az ott történtek lényegét, majd közzétesszük a már említett dr. Czifrák János ügyvéd és Sandy Béla körjegyző által elkészített jelentés fontosabb részeit, mivel azok - vitathatatlanul tendenciózus jellegük ellenére (maga a beszámoló megrendelésre készült olyan megbízatással, hogy tárja fel a kommunista mozgalomban részt vevő személyeket) - nagyon sok fontos információt tartalmaznak a vidék történelmének jobb megértése szempontjából.


Tkálecz Vilmos, aki a Károlyi-kormány idején nemzetiségi kormánybiztos-helyettes volt, a Tanácsköztársaság idején is hatalmon maradt, hiszen - attól függetlenül, hogy egykor Cserencsócon kántortanító volt - muraszombati népbiztosnak nevezték ki. Miután a direktórium egyik tagja azzal jelentette fel a felsőbb tanácsszerveknél, hogy nem tartja be a rendeleteket, legjobbnak látta valamennyire visszahúzódni.[81] Ugyanakkor állítólag az Ausztriába történő csempészés botrányos kérdéseibe is belebonyolódott, és abba a direktóriumot is belerángatta. Azonban a körülötte forgolódó katonák bizalmát érezve mégis úgy döntött, hogy - valamennyire szlovén nemzeti alapon - létrehozza az ún. Mura Köztársaságot. E sajátos, és az adott körülmények közepette vakmerőnek is mondható cselekedetében a népek önrendelkezési jogára hivatkozott. Miután tervéhez néhány települést megkapott, bejelentette a Mura menti terület Magyarországtól való elszakadását, és a muraszombati Dobray Szálloda erkélyéről kikiáltotta a Mura Köztársaságot, s erről 1919. május 29-én a hivatalos magyar állami szerveket is tájékoztatta[82]. Tkálecz támogatást keresett a Murán túl állomásozó jugoszláv katonai alakulatoknál, azonban az illetékes jugoszláv tiszt azt elutasította. Ausztriában állítólag némi segítséget (főleg puskát) kapott, azonban mindez nagyon kevésnek bizonyult hatalma megtartásához. A magyar katonai alakulatok már június első napjaiban rendet teremtettek, és az ún. Mura Köztársaság vezetői Ausztriába menekültek. A szlovén források azt állítják, hogy a budapesti központ ún. terroristákat küldött Tkálecz uralmának megdöntésére. Ezt a csapatot állítólag úgy toborozták, hogy a "szlovének ellenforradalmi" leverésére mennek.[83] A Tkálecz-időszakot követően még inkább szenvedett a lakosság a bolsevik sanyargatás miatt. Különösképpen a szlovén nemzetiségű papságot üldözték.


A területnek a jugoszláv államhoz való csatolását követően számos esetben felvetődött a magyarországi hatóságok részéről a megszállt területről érkező (vagy szökő) polgárok ún. kommunista uralom alatti (a Tanácsköztársaság időszakáról van természetesen szó) tevékenységének vizsgálata. Az esetleges kommunista (és baloldali) elemeket mindenképpen ki kívánták szűrni. Nemes Miklós állatorvos kiutasításával kapcsolatosan maga a kormánybiztos utasította az illetékes főszolgabírót, hogy vizsgálják meg az említett személy múltját. Mindenekelőtt az érdekelte, hogy valójában a magyarság érdekeinek képviseletéért vagy netán kommunista múltjáért utasították-e őt ki a jugoszlávok.[84] Hasonló célból - mint egy országos akció szerves része - készült a már többször említett, a következőkben ismertetett Czifrák és Sandy-féle beszámoló is.


Dr. Czifrák János és Sandy Béla úgy értékelték, hogy miután március 21-én Budapesten végbement a rendszerváltás, az Muraszombatban különösebb emóciót nem keltett. Szerintük az első hírek után még némi örömet is érzett a város lakossága, hiszen azt hitték, hogy a hatalomváltás a kedvezőtlen békefeltételek és a Magyarország területét megcsonkítani kívánó törekvések elleni politikai cselekvés része. A proletárdiktatúra súlyos voltára - véleményük szerint - a lakosság csak a konkrét intézkedések után döbbent rá.

A szerzőpáros szerint a proletár uralomnak Muraszombatban két korszaka volt. Az első időszak a Tanácsköztársaság kikiáltásától június 3-ig tartott, a másik viszont azt követően, a diktatúra bukásáig. Véleményük szerint az első korszak volt az enyhébb, míg a második valamivel kellemetlenebb volt mind a város, mind a járás számára.

Az első korszakban a direktórium elnöke Tkálecz Vilmos volt, mellette titkárként Füleki József tevékenykedett. A direktórium többi tagját Czifrákék jóravaló muraszombati iparosnak minősítették. Kivételként - a tisztségből nagyon hamar távozó dr. Ritser Samu ügyvéd mellett - Ekker József egykori takarékpénztári könyvelőt említik, aki pénzbiztosként állítólag azért rendelte el gróf Szapári László, id. és ifj. Batthyány Zsigmond grófok, dr. Czifrák János és Hartner Géza eltávolítását a pénzintézetek igazgatóságaiból, mert az említettek nem tudtak beilleszkedni az új rendszerbe.

A beszámoló szerzői úgy vélték, hogy a direktórium mellett működő kispolgári elemeknek és főként Cvetko Lajos ügyvédi írnoknak - aki állítólag a régi társadalmi vezetők kívánságára vállalt szerepet - volt köszönhető, hogy a korszak első felében Muraszombatban a tanácskormány egyetlen rendeletét sem hajtották végre (nem "szocializáltak" egyetlen üzemet sem, nem vetették zár alá az uradalmakat, sem az egyházi javakat, nem kellett a 2.000 koronán felüli pénzt, valamint az ékszereket és értéktárgyakat beszolgáltatni stb.). Néhány lakást ugyan lefoglaltak, de arra a nagyszámú katonaság elhelyezése miatt volt szükség, amely főleg határvédelmi okokból Muraszombatban és környékén tartózkodott. A katonaság ugyan követett el néhány fegyelmezetlenséget (egyebek mellett megrongálták az iskolákat, ahol tartózkodtak, valamint elvették Vogler Károly vashidegkúti, azaz cankovai húsáru-nagykereskedő autóját), azonban Czifrákék azt az adott korszakban nem minősítették drasztikusnak.

Más véleményt nyilvánítottak Tkálecz Vilmossal kapcsolatosan. Azt állították róla, hogy már eleve despotikus hajlamai voltak, majd lassan ráeszmélt arra, hogy ő valójában azért csöppent be a nagy hatalomba, hogy azt a maga részére gyümölcsöztesse. A felsőbb utasításra ösztönzött határ menti árucsere-forgalomból ő csempészetet hozott létre. Hű tengerészeivel, azaz katonáival és teherautójával állítólag vagonszámra csempészte át az árut a jugoszlávok által megszállt Stájervidék déli részéből, és a zsákmányból jelentőst részt magának tartott meg. Azonban - az idézett beszámoló szerzői szerint - a nagy gazdagodás okozta a vesztét, és az lett a következménye, hogy Muraszombat a proletáruralom kellemetlen oldalával is megismerkedett. Mielőtt tovább ismertetik Tkálecz kalandjait, Czifrák és Sandy nagyon elismerően szóltak a muraszombati Forradalmi Törvényszékről, amely állítólag olyan becsületesen működött, hogy az bármelyik polgári bíróságnak a büszkeségére válhatott volna. Véleményük szerint éppen azért szüntette meg nagyon hamar a törvényszék működését a szombathelyi direktórium.

Május közepe táján - feltehetően az ugyancsak csempészni szándékozó kereskedők részéről - feljelentés ment Budapestre Tkálecz Vilmos ellen, aminek következményeként fővárosi detektívek jelentek meg Muraszombatban. Nyomozásuk eredménye alapján kihallgatásra idézték Tkáleczet. A csendőrségi laktanyában állítólag javában folyt a kihallgatás, amikor egy szakasz vöröskatona (a rossz híréről ismert Pollák Károly tartalékos hadnagy vezetése alatt) felvonult oda, és nyomást gyakorolt a vallatást végző Forgács fogalmazóra. Forgács látván a kialakult helyzetet, Tkáleczet - akit állítólag le akart tartóztatni - azonnal elbocsátotta, s a történteket közölte budapesti feletteseivel. Tkálecz tehát megmenekült a letartóztatás elől, azonban Czifrákék szerint tisztában lehetett azzal, hogy sokáig nem váratnak magukra az országos szervek. Ezért kereste a végleges szabadulás lehetőségét, amit egybekapacsolt összeharácsolt pénze biztonságba helyezésével. Legfőbb célja tehát feltehetően az volt, hogy pénzét megmentse. Sikert viszont csak akkor remélhetett, ha sikerül átszöknie a szomszédos Ausztriába. Azonban ez a terv hamar meghiúsult, hiszen Ausztria nem szívesen fogadta a kommunistákat. Tkálecz tudatában volt annak, hogy ott hamar letartóztatják. Puszta élete és vagyona megmentése céljából "frontot kellett változtatnia, s így lett belőle ellenforradalmár és fehér". A nagy tervre úgy mutatkozott alkalom, hogy tárgyalásokba kezdett gróf Szapáry Lászlóval és embereivel, akikkel sikerült elhitetnie, hogy ő teljesen szembefordult a kommunistákkal, és hogy ő valójában fehér-érzelmű. A gróf külföldi összeköttetései révén Tkálecz kapcsolatba került az osztrák keresztény-szocialista párt vezetőségével és más stájerországi intézményekkel, azonban tőlük támaszt nem kapott. Tkálecz Vilmos azonban nem esett kétségbe. A következő eseményekről a Czifrák-féle beszámolóban a következő olvasható: "Így született meg Tkálecz fejében az önálló vend köztársaság eszméje, amihez sikerült néhány legközelebbi hívét megnyerni. A katonák is elfogadták ezt a megoldást, mert ők tényleg és komolyan ellenforradalmárok voltak, és szívesen megragadtak minden eszközt, amellyel az átkos proletárdiktatúra megdöntését célzó akciójukat megkezdhették.

Meg kell állapítanunk, hogy a vend köztársaság egyáltalán nem volt komoly dolog, arról sem a nép, sem a nép vezetésére hivatott tényezők közül senki nem tudott. Tkálecz Vilmos május 29-én éjjel 1 órakor a Benkó-féle Elefánt szálló egyik szobájában öt vagy hat bizalmas barátjával egy általuk elfogadott jegyzőkönyv alapján - a nyilvánosság teljes kizárásával - kikiáltotta a vend köztársaságot. A dolog másnap sem lett köztudomású, az emberek csak suttogtak róla és mosolyogtak rajta, nem is sejtvén egyelőre, hogy Tkálecz hazardírozásának milyen következményei lesznek. Egyidejűleg Tkálecz egy sürgönyt is feladott Kun Bélának, amelyben bejelentette, hogy a Vendvidék önálló köztársasággá alakul, és mert a nép nem rokonszenvez a kommunista elvekkel, Ausztriától kéri és várja a támogatást. Ezt a sürgönyt - amely Budapesten olyan megrökönyödést keltett, hogy Tógány Napoleon elvtárs tárgyalni akart Tkáleczcel, és május 30-án, áldozócsütörtökön telefonösszeköttetést keresett Muraszombattal - Tkálecz sietett az osztrákokkal is közölni, s ezzel menekülésének útját biztosította. A többivel azután keveset törődött. Feleségét és könnyen mozdítható vagyonát átszállította Grácba, az ellenforradalmat pedig a katonákra hagyta."

A Czifrák-féle beszámolóból a továbbiakban kiderül, hogy a Muraszombatban állomásozó katonákat - miután ráeszmélt beállítottságukra - Győri Kálmán alezredes, a védőszakasz parancsnoka elhagyta, és helyette a parancsnokságot Perneczky Jenő ezredes vette át. A katonák állítólag nagyon komolyan az ellenforradalmi akció mellé álltak, amiben Tkálecz rábeszéléseinek is fontos szerepe volt, azonban még inkább hathatott rájuk az a tény, hogy Szapáry László gróf közbenjárására a bécsi ellenforradalmi "Comitétől" nagyobb összegű pénzt, a gráci keresztény-szocialista szervezettől pedig fegyveres segítség ígéretét kapták. A katonai akciók megszervezése azonban nagyon rossz és szakszerűtlen volt, amit Czifrák és Sandy kritikusan meg is jegyeztek, hozzátéve, hogy amennyiben tevékenységük sikeresebb lett volna, Muraszombat a későbbiek során azzal büszkélkedhetett volna, hogy onnan indult el a proletárdiktatúra megdöntése. A jobb szervezést viszont abban látták, hogy az akcióba - erőteljes agitációval - bevonták volna az osztrák keresztény-szocialistákat, a muravidéki szlovénség pedig amúgy is a kommunista eszmék nagy ellensége volt, így számíthattak volna a nép segítségére is. Földrajzi adottságai révén a városnak, illetve a vidéknek hátbatámadástól nem kellett félnie. A Tanácsköztársaság tisztségviselői közül feltehetően csak nagyon kevesen tartózkodtak akkor a vidéken, őket gyorsan el lehetett volna fogni, miután a "szervezkedés Gyanafalvától Alsólendváig zavartalanul lett volna eszközölhető". Véleményük szerint azzal azonos időben ugyancsak könnyű lett volna a szlovénok lakta vidéktől keletre fekvő és az azzal közvetlenül határos vas és zala megyei vidékek magyar nemzetiségű lakosságát előkészíteni a védekezésre. Amire a vörös haderő a helyszínre érkezett volna, már a szélesebb földrajzi területet jól fel lehetett volna készíteni az ellenállásra. Az ellenálláson nem csak fegyveres felkészültséget értettek, hanem sokkal inkább erkölcsi-eszmei ellenállást. Ugyanis az ellenforradalom leverésére kivezényelt katonaság állítólag nagyon "fehér érzelmű volt és magyar", így néhány ezer röpcédulával netán azok is befolyásolhatók lettek volna. A katonaságot állítólag csak azért sikerült Muraszombat ellen felvonultatni, mert elhitették velük, hogy a "vendek" (a muravidéki szlovénok - a szerző megjegyzése) fellázadtak Magyarország ellen, s el akarnak szakadni a hazától. Ha - egészét tekintve - sikeresebb lett volna az ellenforradalom megszervezése, a két táborban álló, de lélekben ugyanazt akaró katonák, a vidék népével együtt, Czifrákék szerint gyorsan eldönthették volna a proletár uralom sorsát.

Az eseményekről továbbá leírták, hogy Perneczky Jenő százados mintegy 300 emberével és néhány géppuskával - bármennyire elszántak voltak is a katonák - a szervezés hiányosságai és a túlerő miatt nem számíthatott sikerre. Ezért nem is tudta magát két napnál tovább tartani, és ha a minden oldalról támadó túlerő - valószínűleg tudatosan - nem lett volna annyira óvatos, akkor Perneczkyék aligha juthattak volna el az osztrák határig, ahol őket a Mura mentéről kiszorították.

Közismert eseménynek számít, hogy június 3-án reggel a vörös csapatok bevonultak Muraszombatba. Egy vörös zászlókkal díszített autó is berobogott a piactérre, amelyből Révész Nándor és Udvaros István "főelvtársak" szálltak ki, s azzal megkezdődött Muraszombatban a proletáruralom második, kellemetlenebb szakasza. A bevonuló katonasággal jöttek azok is, akik nem csatlakoztak az ellenforradalomhoz (Füleki József, Pollák Károly, direktóriumi titkár, Vörös Veinsting Jenő és Ekker hadnagyok). A lakosság félve tekintett a bevonuló vörös-katonákra, pedig azok viszonylag mérsékeltek voltak. A későbbiek során sem következett be jelentősebb megtorlás, hiszen Révész Nándor hamar felmérte a helyzetet, és megállapította, hogy a város lakossága nem terhelhető ellenforradalmi bűntettel. A környékbeli lakosság is hamar megnyugodott, csupán annyi ellenállásról tudni, hogy az egyik Mura menti községből néhány katona géppuskával rátámadott a vörösökre. Azt az ellenállást meg is bosszulta a parancsnokság, ezért június 3-án és 4-én néhány órán át ágyútűz alatt tartott néhány közvetlen Mura menti falut (Barkócz, Korong, Muraszentes és Csendlak településekről van szó). Azonban állítólag az "ostromlók" törekedtek arra, hogy senkit és semmilyen nagyobb épületet ne találjanak el, a cél csupán a lakosság megfélemlítése volt, hogy a továbbiakban semmilyen ellenállással ne próbálkozzanak. Révész Nándornak, a muraszombati direktórium új elnökének első teendője az volt, hogy a városban plakátot ragasztott ki, amelyben a Tanácsköztársaság kormánya nevében általános amnesztiát hirdetett mindazok számára, akik az ellenforradalomban bármilyen formában érintettek voltak. A katonákat sem bántalmazták, csupán arra buzdították őket, hogy tisztjeiket, elsősorban Tkálecz Vilmost fogják el.


Révész Nándorról főként emberséges magatartást olvashatunk Czifrák és Sandy beszámolójában. Egyetlen bűnéül csupán azt rótták fel, hogy pünkösd szombatján a katonák zsoldjának kifizetése céljából a Muraszombati Takarékpénztártól 100.000 koronát kért kölcsön, amit azonban nem adott vissza. A lakosság nyugalmához és biztonságához közvetlenül a Tkálecz-féle mozgalom megsemmisítése után nagymértékben hozzájárult. Hamarosan azonban Révésznek Budapestre kellett utaznia, ezért az ügyek intézését Pollák Károly, Vörös Veinsting Jenő és Füleki József vették át. A direktórium élére Budapestről teljhatalmi megbízással egy Benkő István nevű vasmunkás került, aki azonban csupán bábu maradt, hiszen a tényleges hatalom az említett három személy kezében összpontosult. A "triumvirátus" első intézkedése Révész elutazása után az volt, hogy "a burzsoázia megfélemlítése céljából falragaszokon rendeletet bocsátottak ki", amelyben ismételten a fegyverek beszolgáltatását tették kötelezővé, továbbá megtiltották este 9 óra után az utcán való tartózkodást, tíz óra után a világítást, állítólag azért, hogy a rendeletek megszegésével túszokat jelölhessenek ki.

Hamarosan megtörtént a túszok kijelölése, akiket arra köteleztek, hogy naponta jelentkezzenek a direktóriumnál és a vörös őrség parancsnokságánál. A túszok sorában volt Szlepecz János római katolikus esperes-plébános, dr. Czifrák János és dr. Pintér Miklós ügyvédek, Rutkay Ignácz állomásfőnök, Hartner Géza volt országgyűlési képviselő és gőzmalom-tulajdonos, Árvay Vince, Pfülzt Ödön és Traütmann Sándor kereskedők, valamint még néhány tekintélyesebb polgár és földműves. A túszoknak nagyobb kellemetlenségeik nem voltak. Ez a sajátos állapot kb. tíz napig tartott, amikoris visszaérkezett a városba Révész Nándor, és az indokolatlan intézkedést azonnal megszüntette. A következő hetekben említésre méltó eseményről nem számolnak be, mert feltehetően semmi olyanra nem is került sor. Czifrákék ismételten pozitív jelzőkkel illették Révész Nándort, aki becsületes emberként nagyban hozzájárult a viszonyokhoz képest nyugodt állapothoz Muraszombatban. Emberségesen tevékenykedett attól függetlenül, hogy több feljelentés és uszítás történt ellene, sőt egy Csuvara István nevű személyt a Tanácsköztársaság utolsó szakaszában állítólag azért küldtek Budapestről a muravidéki városba, hogy Révész helyébe álljon.[85]


Az eddig feltehetően nem kutatott beszámoló ismertetése után, valamint a többi rendelkezésre álló információ ismeretében megállapíthatjuk, hogy a "Mura Köztársaság" (szlovénul Murska Republika) aligha azonosítható a Mura mentén élő szlovén közösség önállósulási törekvéseivel, még kevésbé az újonnan létrejött délszláv államhoz csatlakozni kívánó közösség megnyilvánulásával. A Tkálecz Vilmos vadregényes elképzelései után létrejött mozgalom (ha egyáltalán mozgalomnak tekinthető) nem kapcsolódott a szlovén papság körében korábban megfogalmazott törekvésekhez, autonómia-tervekhez, még kevésbé a Slavič és a párizsi békekonferencián tevékenykedő jugoszláv küldöttség álláspontjaihoz, hiszen ő - még ha próbált is jugoszláv segítséget szerezni - valójában az osztrák támogatásban reménykedett. Természetesen az osztrákok iránti érdeklődése sem tekinthető túlságosan komolynak, hiszen a legvalószínűbb feltételezésnek azt kell elfogadnunk, hogy ő elsősorban egyéni céljaira kívánta felhasználni a "Mura Köztársaság"-féle játszmát. Nemzeti alapon szerveződő megnyilvánulásról ugyancsak nem beszélhetünk, hiszen egyrészt csupán a véletlen műve volt, hogy ő akkor éppen a többségében szlovénok lakta közegben mozgott, másrészt Tkálecznak nem volt kidolgozott programja a Mura menti szlovénség megmaradására, fejlődésére és jövőjére vonatkozólag. A jugoszláv küldöttség egyik szakértője, Matija Slavič a párizsi békekonferencián sem tulajdonított Tkálecznek fontosabb érdemeket a szlovén nemzeti eszme erősítését, valamint a Mura mentén élő szlovén közösség Magyarországtól történő elszakítását illetően. Az események lefolyását és Tkálecz konkrét szerepét illetően azonban a szakértő állításai valamennyire eltérnek a Czifrák-féle beszámolótól.[86] Tkálecznek a polgári forradalom és a Tanácsköztársaság, majd később az ellenforradalom mellett kimondott szavai is csupán eszközként kezelhetők, semmiképpen sem tekinthetők politikai meggyőződésnek. A sajátos muraszombati ellenforradalmi megmozdulás sincs semmilyen összefüggésben azzal az ellenállási hullámmal, amely már április második felében a Tanácsköztársasággal szemben a Dunántúlon kibontakozott, és amelynek a húsvéthétfőn bekövetkezett alsólendvai események is részei voltak.

Végezetül szükségesnek tartjuk még megemlíteni Tkálecz Vilmossal kapcsolatosan, hogy 1920 őszén mint menekült tanítót az Előszállási Uradalom nagykarácsonyi gazdaságában alkalmazták (Fejér megye). Mivel ott költekezése és viselkedése gyanús volt, valamint számos muraszombati és csáktornyai levél szólt ellene, az uradalmi intéző bővebb információkért folyamodott személyiségét illetően a vas megyei, illetve egykori muraszombati járási szervekhez, mivel a meglévő adatok birtokában a dunaföldvári rendőr-főkapitányság, illetve az illetékes bíróság nem emelt ellene vádat. Az uradalmi intézőt - amint az a leveléből kiderül - különösképpen aggasztotta, hogy Tkálecz az új környezetben olyan szervezetbe lopta be magát, amelyben teljesen megbízható egyének, válogatott emberek foglalhattak csak helyet. Feltételezték azonban, hogy az új menekült tanító nem sorolható azok közé.[87]


II. 2. II. A Muravidék hovatartozásának kérdése a békekonferencián

II. 2. II. 1. A kezdeti jugoszláv érdektelenség határozott követeléssé változik

1919. január 18-án Párizsban ünnepélyesen megnyitották a békekonferenciát, amelynek keretében az öt szövetséges nagyhatalom volt hivatott - egyebek mellett - Magyarország sorsáról is dönteni. A Mura menti térség délszlávokhoz kerülése mellett kardoskodók is e magas fórumtól várták a végső döntést[88].


Szlovén történészek állapították meg, hogy a békekonferencia első fázisában a Muravidék hovatartozásának kérdése csak nagyon csekély súllyal szerepelt a jugoszláv érdekek között, ezért ezzel kezdetben a jugoszláv küldöttség tagjai nem vagy csak nagyon kis mértékben foglalkoztak. A Muravidéket mindenekelőtt a magyarországi eseményekkel és változásokkal kapcsolatosan említették meg.[89] Matija Slavič, a jugoszláv küldöttség szlovén csoportjának a Muravidékért felelős szakértője is elismerte, hogy kezdetben - jugoszláv szempontból - csak nehézkesen indult el ez a folyamat. Ő ugyan a jugoszláv passzivitást elsősorban annak tulajdonította, hogy - a nagyhatalmak döntéseit akadályozó általános okok mellett - a magyar statisztika torzításai nem tükrözték a tényleges helyzetet, azért a jugoszláv szakértőknek nagy erőfeszítésébe került, hogy a nagyhatalmak nézeteit megváltoztassák.[90] Ezzel kapcsolatosan ismételten szükséges hangsúlyozni, hogy a jugoszláv küldöttség (illetve a szakértők) állításai legalább olyan mértékben torzítottak a Muravidék esetében a szlovén érdekek javára, mint azt éppen Slavič a magyar statisztikára vonatkozóan említi. Alsólendva esetében is - amint arra már történt utalás - számos pontatlanság látott napvilágot. Megemlíthetjük, hogy Slavič a később elcsatolt magyar településeket úgy mutatta be, mint nemzetiségileg vegyesen lakott falvakat a színtiszta szlovén falvak mellett. Azt azonban még az 1921-es jugoszláv népszámlálási adatok alapján is megállapíthatjuk, hogy az elcsatolt magyarlakta falvak területe csak annyiban volt nemzetiségileg vegyesen lakott terület, mint az ún. "színtiszta szlovén muravidéki települések" , hiszen mindkét településcsoport esetében a lakosságnak legfeljebb 10%-a volt más anyanyelvű.

A hitelesség szempontjából - véleményem szerint - az sem tekinthető meggyőző (még kevésbé helyénvaló) hivatkozási alapnak, hogy a jugoszláv, illetve szlovén érdek a Muravidék elcsatolása kérdésében a 8., illetve 9. századi korai középkori szlovén állam elmagyarosításának a megszüntetésére hivatkozott. A magyar honfoglalás ténye és jellege, valamint a magyar államalapítás és annak a későbbi, az Árpád-házi királyok időszakában megszilárdult állampolitikai következményei térségünkben aligha hozhatók párhuzamba az I. világháborút követő politikai változások indoklásával. A kettő között ugyanis óriási időbeni, civilizációs és politikai különbség van.


A jugoszláv álláspontokat aprólékosabban vizsgáló elemzésekből felismerhető, hogy a különböző területekre, közöttük a Muravidékre is, a békekonferencia későbbi fázisaiban a jugoszlávok igényt tartottak. A bizonytalanság és a Muravidékkel kapcsolatos érdektelenség látszata inkább a közöttük tisztázatlan igénylési szempontok miatt következett be. A horvát és szlovén képviselők a tárgyalások során inkább a nemzeti elvet tartották célszerűbbnek hangoztatni, míg a szerbek számára már a háború alatt kidolgozott stratégiai terv volt az ígéretesebb. Fontos fejleménynek számított, hogy éppen a Pešić tábornok által előterjesztett szerb elképzelésekkel ismerkedtek meg először, 1919 januárjában a szövetségesek. Később ugyan kiderült, hogy a bemutatott terv mégsem volt a hivatalos jugoszláv tervezetnek tekinthető, azonban a január végére elfogadott, számos belső vita során kialakult álláspont mégis azon alapult. A véglegesített tervezetben - amelyet már írásos formában elkészítve a jugoszláv delegációnak 1919. február 18-án nyílt alkalma bemutatni - a Muravidékre is igényt tartottak. A jugoszláv küldöttség azt követően a Muravidék elcsatolását a nemzetiségi elv alapján követelte. Azt állították, hogy a Mura menti terület esetében 92 ezer emberről van szó, akik nyelvük és származásuk alapján szlovének. A történelmi-etnikai elvre való hivatkozást arra alapozták, hogy a Mura mentén élő emberek a pannon szlávok utolsó leszármazottai, akiknek állama a magyarok bejövetele előtt a Balaton melletti központjával (Zalavárról van szó) szinte az egész mai Közép- és Nyugat-Magyarországot magába foglalta. A memorandumban azt is hangsúlyozták, hogy a Mura menti lakosság nagy lelkesedéssel fogadta a felszabadító csapatokat, és mindannyian egyöntetűen a délszláv államhoz való csatlakozás mellett voltak. Fontos szempontként szerepelt az is, hogy álláspontjuk szerint a Muravidék köti össze a Nagykanizsától délnyugatra fekvő területen élő színtiszta horvát lakosságot a Mura bal partjával, akik így egy összefüggő szláv tömböt alkotnak a Muravidéken élő testvéreikkel.[91]


Az 1919-es év első napjaiban kialakult jugoszláv igényektől függetlenül állíthatjuk, hogy 1919 márciusában még olyan hírek érkeztek a békekonferenciáról, amelyekből aligha lehetett következtetni a Muravidék Magyarországtól való későbbi elcsatolására. Jovan Cvijić, a híres szerb geográfus is megvalósíthatatlannak látta azokban a napokban a Muravidék megszerzését, de hasonló volt a többi jugoszláv küldött és szakértő véleménye is. A helyzet csak a Tanácsköztársaság létrejöttével változott meg. Azonban azt is szükséges hangsúlyozni, hogy a nagyhatalmak szempontjából a "vörös uralom" sem tekinthető egyöntetűen mérvadónak, mert a nagyhatalmi döntéseket számos más tényező is befolyásolta. Ilyen vonatkozásban elég említenünk a francia és olasz képviselők közötti ellentétet számos, a békekonferencián az egykori Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatosan felmerülő kérdés tekintetében.

A jugoszláv vezetők, Pašić-csal az élen, olyan álláspontra helyezkedtek, hogy munkájukat - Bánátot és Bácskát illetően - kielégítően elvégezték, ezért nagyobb erőket nem kívántak bevetni a Dunán, Dráván és Murán túli területek megszerzésére. Álláspontjuk összefüggésben volt azzal is, hogy nem kívántak részt venni a Magyar Tanácsköztársaság elleni esetleges intervencióban. Egyedül Cvijić volt az, aki a tárgyalt időszakban (1919 márciusában és áprilisában) határozottan kiállt a néhány héttel korábban igényelt területek (köztük a Muravidék) megszerzése mellett. Ő beszélt a bizottság tagjaival, és sikerült annyit elérnie, hogy a későbbiek során többen hajlandóak lesznek feltételesen visszatérni a már korábban lezártnak tűnő határkérdésre, amennyiben felhatalmazást kapnak a Külügyminiszterek vagy a Tízek Tanácsától.[92]

II. 2. II. 2. Sorsdöntő napok

Megállapíthatjuk, hogy 1919. május 5-én a jugoszláv küldöttség Szentgotthárd érdekében még lemondott Alsólendváról és környékéről. Azt követően a jugoszláv álláspont gyökeresen megváltozott, a követelések erélyesebbekké váltak. Egy zömében muravidékiekből összetevődő küldöttség még márciusban Belgrádba utazott, és arra kérte a jugoszláv hatóságokat, hogy szállják meg a Muravidéket. A jugoszláv fővárosban akkor már olyan választ kaptak, hogy megnyugodva várhatják a kedvező rendezést, tehát a Mura mente Magyarországtól való elcsatolását.[93] Abban az időszakban ugyanis lázas tárgyalások folytak a békekonferencián Muravidék elcsatolása érdekében. Különösképpen Cvijić már említett tevékenysége volt meghatározó.

A Mura menti terület kérdése számos tekintetben összefüggött a jugoszláv, illetve a szlovén határ északi szakaszának megállapításával - ennek egy része, nevezetesen Karintia tekintetében népszavazást rendeltek el -, valamint a jugoszláv-magyar határ alakulásával a Mura mentétől egészen Bánátig. Május 12-én, a Tízek Tanácsának ülése után még mindig reménytelennek látszott a helyzet a jugoszláv küldöttség szempontjából. Ezt a jugoszláv küldöttség tagjai érezték, ezért további személyes kapcsolatok révén próbáltak meg érvényt szerezni érveiknek. Eduard Beneš, akkori cseh külügyminiszter személyesen is közbenjárt a Muravidék és Karintia kérdésében Tardieu-nél, a territoriális bizottság francia elnökénél és Lansingnál, a befolyásos amerikai képviselőnél.

Ivan Jerič Tardieu-vel kapcsolatosan, illetve rá közvetve vonatkoztatva érdekes eseményről számolt be. Amikor Ljutomerban az ún. muravidéki légiót szervezték, amellyel fel akarták "szabadítani" a Muravidéket, akkor az oda érkező antant-bizottsággal (amelynek követelésére egyébként fel kellett oszlatni a "légiót") ő is találkozott. A beszélgetésből az derült ki, hogy az angolok inkább gazdasági szempontból fontolgatták Muravidék hovatartozását - egyéb alapon számukra teljesen mindegy volt a vidék sorsa -, míg a franciák mutattak nagyobb fokú érzékenységet a nemzetiségi kérdést illetően. Jerič mindenekelőtt Gaston Reverdy őrnagy fontos szerepét említi, aki állítólag Ljutomerben megígérte, hogy a Muravidéknek a délszláv államhoz csatolása érdekében közbenjár személyes barátjánál, dr. Tardieu-nél, hogy a vidék hovatartozására még egyszer térjenek vissza. Jerič szerint Reverdy az ígéretét teljesítette.[94] Tardieu döntését nyilván egyéb érvek is befolyásolták, az azonban biztos, hogy a területi bizottság elnöke május 17-én azt javasolta Trumbićnak, a jugoszláv küldöttség horvát tagjának, hogy a Muravidékre és Karintiára összpontosítva kérjenek újabb meghallgatást a Tízek Tanácsánál, mert szerinte csak az említett két terület esetében van esély arra, hogy bizonyos engedmények bekövetkezzenek. A jugoszláv delegáció azonban egy nappal később, május 18-án úgy határozott, hogy az aznapi meghallgatáson Clemenceau-nál kérik az összes fent említett területet. Amint az köztudott, nem értek el a jugoszlávok teljes eredményt, de a bizottság döntése értelmében megkapták a Muravidéket - Szentgotthárd és környéke nélkül - és Baranyának egy kis részét.

A Párizsban meghozott döntések tekintetében valószínűleg nagyon hatékony volt egy Johnson nevű amerikai egyetemi tanár tevékenysége, akit Slavič a jugoszláv határok fő nagyhatalmi szakértőjeként emleget a békekonferencián. Ő ugyanis már a május 12-i ülés előtt bemutatta azt a tervét, amelyben a jugoszláv-magyar határt a Muravidék tekintetében a Mura és a Rába folyók vízválasztója jelentette. Az akkori döntés azonban nem vette figyelembe javaslatát. Más volt viszont a helyzet május 20-án, amikor éppen a Tardieu által vezetett területi bizottság - a jugoszláv küldöttség több tagjának érvelése után, valamint a már említett, Clemenceu-nál történt meghallgatás után - elfogadta Johnson tervét, és azt javaslat formájában a nagyhatalmak Legfelsőbb Tanácsa elé terjesztette. Trumbić - Tardieu-re hivatkozva - már május 26-án értesítette a belgrádi kormányt, hogy megkapták a Muravidéket. A fontos információ súlyát aligha csökkenti, hogy Pesić tábornok már két nappal korábban hasonló híreket közvetített a hadügyminiszternek.


Azokban a napokban egyébként a békekonferencián számos fontos kérdésről döntöttek, egyebek mellett akkor véglegesítették az Ausztriára vonatkozó szerződést is (ez jugoszláv szempontból Karintia miatt rendkívül fontos volt). Azonban az egyéb fontos kérdések mellett, amint azt már hangsúlyoztuk, akkor már a Muravidék is a jugoszláv érdekek középpontjában szerepelt, hovatartozása gyakorlatilag akkorra már eldőlt. Fontos megemlíteni, hogy a békekonferencián tárgyaló küldöttség szakértője, Matija Slavič 1919. június 3-án bizalmas levelet írt Rudolf Maisternak, amelyben azt tanácsolta, hogy cselekedjék hasonlóan, mint a karintiai és a stajerországi területek esetében, tehát a vidék katonai megszállására ösztönözte a magas rangú tisztet.

Az Ötök Tanácsa (Franciaország részéről Clemenceau, az Egyesült Államok részéről Lansing, Anglia részéről Balfour, olasz részről Crepsi és Japán képviseletében Matsui) 1919. július 9-én elfogadta Tardieu bizottságának Johnson tervére alapozott javaslatát, és azzal a Mura mente tekintetében gyakorlatilag megállapította a határt Magyarország és Jugoszlávia között[95].

A jugoszláv küldöttség 1919. július 16-án kérte az antanthatalmaktól a Muravidék katonai megszállását, amit a Legfelső Tanács augusztus 1-jén jóváhagyott.

II. 2. II. 3. A nagyhatalmi döntést befolyásoló okok, szempontok

A Muravidéknek a délszláv államhoz csatolásánál Tardieu és az őt befolyásoló csoport fontos szerepére utalt Fall Endre: Jugoszlávia összeomlása c. könyvében, amit a párizsi békekonferencia egyik jugoszláv küldöttjének, Ivan Žolgernak a vallomására alapozott. Žolger nyomtatásban is megjelent írása szerint a Muravidék sohasem került volna jugoszláv fennhatóság alá, ha a francia küldöttek a békekonferencia legfelsőbb testületében és bizottságaiban, valamint a szakértők körében is nem állandóan a jugoszláv érdekeket támogatták volna. Tardieu állítólag a Legfelsőbb Tanács határozatait néhányszor "önhatalmúlag" is megváltoztatta, ami néhányszor a többi nagyhatalom képviselőjének erélyes tiltakozását váltotta ki. Fall - Žolger iratai alapján - úgy következtetett, hogy a Muravidéket "a Legfelsőbb Tanács Magyarországnak ítélte, azonban Tardieu ezt a határozatot önhatalmúlag megváltoztatta, és úgy fogalmazta meg, hogy a vendség Jugoszláviához csatoltassék".[96] A bizonyítékok nélküli feltételezéseket nem tekinthetjük teljesen hiteles forrásnak - ami az ilyen érzelmi, érdekorientációs kiadványra, mint Fall Endre idézett írása, több vonatkozásban is érvényes -, azonban a franciák részrehajlásával a Muravidék elcsatolása kérdésében lépten-nyomon találkozunk.


Az elcsatolás egészét értékelve megállapíthatjuk, hogy a jugoszláv küldöttség a Muravidék Magyarországtól történő elcsatolása kérdésében politikai színezetű magyarázatokkal, helyénvaló vagy megkérdőjelezhető, illetve megcáfolható érvelésekkel elérte a célját. A magyar kormány - tekintet nélkül a Magyarországon zajló belpolitikai eseményekre - teljesen ki volt szorítva a nemzetközi politikából. A muravidéki magyar települések elcsatolása esetében sem történt a magyar hatóságok részéről említésre méltó érvelés. Ezzel kapcsolatosan, valamint a Magyarországon létrejött tanácsuralomnak a nagyhatalmi döntést befolyásoló szerepére vonatkozóan fontos idézni a tárgyalt korszak egyik kiemelkedő magyar történészének, Ormos Mária akadémikusnak egy lendvai tanácskozáson kifejtett véleményét. Ormos egyebek mellett a következőket állította: "...talán megkísérelhetjük a válaszadást arra a sokat hánytorgatott kérdésre, hogy a Tanácsköztársaság létesítése rontott-e még az 1919 elején már katasztrofális magyar helyzeten. Kétségtelen, hogy erre az időszakra esett a déli határ végleges kijelölése, valamint a nyugati határsáv leamputálása. E folyamat azonban Ausztria érdekeivel vette kezdetét. Az Ausztriával kapcsolatos új gondolatmenetnek volt azután egy másik kiágazása is, mégpedig az, hogy a nagyhatalmak elfogadták Klagenfurt térségében a népszavazás elvét, Radkersburgot pedig népszavazás nélkül Ausztriának juttatták, annak ellenére, hogy mindkettőre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság tartott igényt. Emiatt került sor a délszláv állam "kompenzálására", amire pedig más alkalmas rezervoár nem állt rendelkezésre, mint a magyar terület. Ezek a megoldások tehát a korábbi logikába illeszkedtek, és nem volt közük a Tanácsköztársasággal kapcsolatos valamiféle "büntető" politikához. Mindazonáltal a kommunista uralom virtuálisan mégis ártott a magyar ügynek. Nem mintha a szövetségesek és a társult hatalmak nagyobb megbecsülésben részesítették volna a demokratikus államhatalom berendezését célul kitűző Károlyi-féle kormányzatot. És nem is azért, mintha bármilyen további darabot felajánlottak volna bárkinek is a tanácsuralom megdöntését célzó intervenció fejében. Ezt nem tették. Mi több, a konferencia határozottan leszögezte, nem hajlandó eltűrni, hogy ezzel megzsarolják... A virtuális kár másutt mutatkozott. Például abban, hogy az osztrák delegáció 1919 májusában már megjelenhetett Párizsban, és megbeszéléseket folytathatott a konferencia számottevő résztvevőivel, sőt kifejezetten felszólították, hogy adja be előterjesztéseit, amelyet gondosan tanulmányozni fognak, miközben magyar delegáció nem jelenhetett meg Párizsban. Ugyancsak káros volt, hogy míg Bécsben valósággal nyüzsögtek az antant képviselői, Magyarországról az egyetlen delegáció is eltávozott, amely 1918 októbere óta Vix vezetésével Budapesten tartózkodott. ...Magyarország mellett azonban egyetlen misszió és egyetlen szövetséges képviselő sem ejtett egyetlen árva szót sem. E körülmények hatását természetesen nem tudjuk lemérni se kilóval, se centivel, de hogy Magyarország a korábbiakhoz képest is még inkább elfeledett qantite negligeable lett abban az időben, az úgyszólván vitathatatlan." [97]


Arra az állapotra, hogy a történelmi Vas és Zala vármegyék magyarlakta vidéke is bekerült a maribori Nemzeti Tanács, majd a jugoszláv küldöttség és a békekonferencia elcsatolási tervébe - a megkérdőjelezhető természetföldrajzi szempontokat tartalmazó, Johnson által a Mura és a Rába vízválasztó vonalára javasolt határterv mellett -, jelentős befolyása lehetett annak a már korábban említett autonómia-tervnek, amelyet a muravidéki szlovén katolikus papság Klekl vezetésével 1919. január 14-én Cserencsócon javasolt. Abban hangsúlyozták, hogy idegen uralom alatt nem veszhet el egyetlen muravidéki szlovén sem. Az autonómiához tartozó községek, azaz települések között szerepelt Alsólendva, Lendva-, Hosszúfalu- és Csentehegy, Kót, Kapca, Zsitkóc, Szentlászló, Radamos és egyéb, magyar népesség által lakott Zala és vas megyei település.[98] Amikor Párizsban az említett vidék szempontjából sorsdöntő események zajlottak, akkor a magyarlakta vidéken annak jelentőségét valószínűleg teljes mértékben a lakosság fel sem fogta, mert - amint már hangsúlyoztuk - egyéb politikai és gazdasági kérdések foglalkoztatták.


A vármegyék különböző testületei és hatóságai - politikai színezetű döntésektől eltekintve - 1919-ben ténylegesen egységes, történelmi terjedelmű megyében gondolkodtak, munkájuk során még fel sem vetődött az esetleges elcsatolás veszélye. Amikor a vármegyei vasutak építésével és segélyezésével foglalkozó bizottságot az említett évben Zala megyében újraalakították, még említésre sem került a néhány héttel később véglegesen megszállott területek problémája. Hadd jegyezzük meg, hogy a megnevezett bizottságba az alsólendvai járásból három tekintélyes alsólendvai polgárt választottak (Isoó Ferenczet, Fuss Nándort és dr. Józsa Fábiánt).[99] A későbbi hónapokban természetesen gyökeresen megváltozott a helyzet. 1920-ban és később már csak az alsólendvai járás Magyarországon maradt területére vonatkozólag hoztak döntéseket, választottak szakbizottságokat. Igaz, hogy a békeszerződés megkötéséig, illetve annak érvénybe lépéséig számos rendelkezést csak ideiglenes jellegűnek tekintettek (általában az elcsatolt területeket illetően úgy fogalmaztak, hogy az intézkedés "a megszállás időtartamára" érvényes).


II. 2. III. A Muravidék második, végleges jugoszláv katonai megszállása

Amint arról már beszámoltunk, a mai Muravidéknek a délszláv államhoz történő csatolását illetően meghatározó volt a július 9-én a békekonferencia keretében megállapított későbbi határvonal, amelyet a történelmi Vas és Zala vármegyék délnyugati nyúlványai esetében túlnyomórészt a Mura és a Rába folyók vízválasztó vonalán állapítottak meg. Időközben, augusztus 1-je után Magyarországon véglegesen megszűnt a Tanácsköztársaság uralma.

A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa - a délszláv állam kérésére - engedélyezte a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak a Muravidék katonai megszállását. Az esemény augusztus 12-én és 13-án következett be, amikor a Krste Smajlović vezette jugoszláv katonai alakulat - maribori utasításra Radgonából érkező, Vladimir Uzorinac alezredes vezette csapatok segítségével - elfoglalta a Muravidéket. Szlovén történelmi írások hangsúlyozzák, hogy az elfoglalási akcióban muravidéki, horvát és tengermelléki önkéntes katonai alakulatok is részt vettek.

Muraszombatot a jugoszláv megszálló csapatok 1919. augusztus 12-én már reggel - a párizsi békekonferencia döntésére hivatkozva, írásbeli meghatalmazás nélkül - elfoglalták (délelőtt 8 óra 35 perckor már táviratban jelentést tettek erről Szombathelyre). A magyar katonaságnak egy órán belül el kellett hagynia a várost, a polgári hatóság azonban a helyén maradhatott.[100]

A katonai megszállás jelentősebb ellenállásba akkor másutt sem ütközött. Mivel a megszállt terület határai még nem voltak véglegesnek tekinthetők, a Muravidék katonai igazgatás alatt maradt. Ennek az élére - polgári biztosi rangban - a jugoszláv kormány dr. Srečko Lajšnicot nevezte ki, aki korábban a maribori körzeti főnök tisztét töltötte be. Valamivel később (szeptember 2-án) a polgári biztos helyettest is kapott dr. Jožef Kočar személyében, akinek a székhelye Alsólendván volt. A biztos - rövid radgonai tartózkodás után - viszont Muraszombatban székelt. Kinevezését követően Lajšnic rögtön egy kiáltványt adott közzé, amelyben a Muravidék népét tájékoztatta a jugoszláv megszállásról. A közleményben hangsúlyozta, hogy a szlovén lakosság visszatérhetett a jugoszláv közösségbe, mert "ez a föld mindig jugoszláv volt". Erélyesen hangoztatta azt is, hogy aki az eseményekről másképpen vélekedik, az hazugságot terjeszt. A polgári biztos a befolyásos muravidékiek közül kinevezte az ún. nemzeti tanács ("muravidéki parlament") tagjait. A muravidéki tanács, amelynek Jožef Klekl is a tagja volt, 1919. augusztus 25-én ült össze először. Elsősorban köszönetet mondtak azoknak, akik a terület Jugoszláviához csatolása ügyében legtöbbet fáradoztak. Továbbá követelték, hogy Szentgotthárd és a környező szlovén falvak kérdése is oldódjon meg Jugoszlávia javára, valamint állást foglaltak a Muravidék szlovén közigazgatás alá helyezése mellett (a horvát igényekkel szemben).[101]

Több cikk és írás azt bizonygatta, hogy a "megváltókat" Muraszombatban, Belatincon, Közép- és Felső-Bistricán és Alsólendván ünnepélyesen és lelkesedéssel fogadták.[102] Az utóbbi, azaz Alsólendva esetében - személyes beszélgetések során tapasztalt emlékezések alapján - elmondható, hogy a jugoszláv katonaságot csak nagyon csekély szlovén érzelmű csoport fogadta, valamint az a néhány polgár, aki a bolsevik uralom alóli felszabadítókat látta bennük. A lakosság abszolút többsége azonban félve tekintett az események elé.

Tkálecz Vilmost, aki időközben ismét felbukkant a térségben, elfogták, a lendvai börtönbe zárták, ahonnan hamarosan Magyarországra, amint már említettük, Fejér megyébe szökött.

Valamennyire megállja a helyét az az állítás, hogy a jugoszláv katonai megszállást a szlovénok lakta falvakban nagy lelkesedéssel, nemegyszer nemzeti örömmámorban fogadták. A támogatást kifejező események között meg kell említeni az augusztus 17-i belatinci népgyűlést, amelyen a muravidéki szlovénok vezetőjeként leginkább emlegetett Jože Klekl, nyugalmazott cserencsóci (Črenšovci) plébános is szónokolt.


A jugoszláv hatalomátvételnek már az első napjaiban számos ellentét mutatkozott. Az egyik jelentősebb probléma az volt, hogy a Muravidék nyugati részében a szlovén hatóságok vették át a hatalmat, míg a délnyugati részben, Alsólendva vidékén a horvátok. Ebből számos ellentmondás és vita keletkezett - aminek következményei és különböző ellentétei még több évvel később, a különböző párt- és egyéb, főleg választási viták során is érezhetőek voltak -, azonban az ügy formálisan 1919. szeptember 2-án lezárult, amikor Pribičevič jugoszláv miniszter az egész Muravidék közigazgatása vonatkozásában a szlovénok javára rendelkezett.

A közigazgatás átalakítása objektív okok miatt nagyon nehezen indulhatott meg, mert a magyar tisztviselőknek el kellett hagyniuk a vidéket, az újonnan ideküldött jugoszláv, illetve szlovén tisztviselők viszont nem ismerték az akkor még érvényben lévő magyar jogszabályokat.

A muravidéki tanács 2. ülését Lajšnic október 2-ára azért hívta össze, hogy a problematikus kérdésekről tárgyaljanak. Beszámolt arról, hogy a "nép javaslatára" eltávolították a jegyzőket mint a magyarság mellett agitáló elemeket. A tanács továbbá elfogadta azt a javaslatot, hogy a települések (helyi közösségek) gerentekre (falusi vezetőkre, bírókra) tesznek javaslatot, amelyet a szlovén tartományi kormány erősít majd meg. A két városra ez nem vonatkozott, mert Muraszombatban Kerševan rendőrtanácsost, Alsólendván pedig Božidar Severt nevezték ki gerentnek. A Muravidék egy közigazgatási egységet (körzetet) alkotott, Muraszombat központtal. A polgári biztos helyettese azonban Alsólendván működött, ezzel a rendelkezés valamennyire biztosította a Lendva-vidékiek igényeit. Az ugyanis már 1918 végén megfogalmazódott a Muravidéket a délszláv államhoz csatolni kívánók körében, hogy amennyiben a terv sikerül, akkor az elcsatolt terület központja a nagyobb szlovén nemzetiségi arányokat mutató Muraszombat lesz, az abszolút magyar többségű Alsólendvával szemben.

Az anyakönyvvezetést átvették a plébániahivatalok, és a házasságkötések esetében is megszüntették a polgári házasságot. Arról is döntöttek, hogy az oktatás terén a Muravidéken körzeti iskolatanácsot alakítanak. A körzeti iskolatanács tagjait az ülésen ki is nevezték. Egyetértettek Lajšnic azon javaslatával is, hogy az iskolákat egy ideig még zárva tartják, mert a magyar tanítók "uszítanak" Jugoszlávia ellen. Kimondták, hogy azokat a magyar tanítókat, akik még a muravidéki szlovén nyelvjárást sem ismerik, el kell bocsátani munkahelyükről, azokat azonban, akik a Muravidéken születtek, és bírják a szlovén nyelvjárást, meg kell tartani. Szlovénia más vidékeiről legalább száz tanító betelepítése mellett foglaltak állást. Ennek értelmében azonnal megkezdődött a magyar tanítók elbocsátása Muravidék-szerte. A polgári biztos rendelettel, minden magyarázat nélkül megszüntette a hatalomnak nem tetsző tanítók munkaviszonyát (példaként szolgáljon a kobiljei, azaz kebelei Horvát Ferenc elbocsátása 1919 decemberében). Az elbocsátott tanítók kálváriája, valamint a távozásuk miatt beállt helyzet - aminek felmérhetetlen következményei lettek a magyarság nemzeti tudatának és anyanyelvének megőrzése, ápolása és fejlesztése szempontjából - külön is megérdemelne egy mélyreható tanulmányt. Hiszen amennyiben csak a muraszombati igazgató-tanító, Csiszár János esetét elemezzük, a beállt helyzet számos hatását tapasztaljuk. Az említett tanítót a jugoszlávok felmentették állásából. Az illetékes magyarországi tanfelügyelőség a kőszegi elemi fiúiskolába osztotta őt be, azonban - a muraszombati magyarok és Szelepecz esperes kérésére - egyéves szabadságot kért a szombathelyi püspöktől, hogy ténylegesen Muraszombatban maradhasson. és a kántori teendőket ott elláthassa. A kérvény tárgyát képezte fizetésének rendezése is, ezt az új intézményétől, a kőszegi iskolától igényelte, mivel Muraszombatban akkor már a munkájáért semmilyen fizetést sem remélhetett.[103]

A "Muravidéki Tanácson" határoztak a muraszombati gimnázium és polgári iskola megalapítása kérdésében is. Több tanácstag hangsúlyozta, hogy a muravidéki szlovén nyelvjárást is - a szlovén irodalmi nyelv mellett - igénybe kell venni. A tanács számos egyéb fontos kérdést is megtárgyalt, többek között szó esett az egyházi szervezettségről, a földreformról, a vasúti összeköttetésről, azonban ezek a kérdések csak jóval később (számos esetben több év után) oldódtak meg, illetve részben rendeződtek. Rövidesen a Muravidéki Nemzeti Tanács 2. ülése után Lajšnic polgári biztos visszatért Mariborba, és helyét Bogumil Berbuč vette át.[104]

A szlovén, illetve szláv érzelmű körök lelkesedése a vidék délszláv államhoz csatolását illetően - amint már hangsúlyoztuk - érthető volt, erre a korábban elmondottak értelmében könnyen lehet következtetni. A helyzet azonban korántsem volt egyértelmű. Erre utal - hivatalos szlovén értékelések mellett (pl. Prepeluh véleménye a Muravidéki Tanács 2. ülésén) - a Szombathelyen székelő nyugat-magyarországi kormánybiztos 1919. szeptember 3-i keltezésű kísérőlevele, amellyel együtt a "Vendvidék lakosságának" (tehát ezen jelentős mértékben szlovén nemzetiségűeket érthetünk) a jugoszláv megszállással szembeni tiltakozó nyilatkozatát közvetíti a magyar külügyminiszternek, arra kérve őt, hogy a levelet francia és angol nyelvre fordíttassa le, és juttassa el az antant államok képviselőinek.[105] Ezt az állítást támasztják alá azok a tiltakozási nyilatkozatok is, amelyeket a túlnyomórészt szlovén lakossággal bíró Šalovci (magyarul: Sal), valamint a magyarlakta Hodos (egykor: Őrihodos) és Kapornak települések 1919. szeptember 20-án ugyancsak azzal a szándékkal juttattak el a nyugat-magyarországi kormánybiztoshoz, hogy azokat a külügyminiszternek továbbítsa (ezt a címzett a levéltári források alapján meg is tette).[106]

Az abszolút többségben magyarlakta Lendva-vidéken a lakosság ugyancsak hevesen tiltakozott a megszállás ellen, azonban akkor még - szemtanúk vallomása szerint - nem hittek az elcsatolás tartós voltában, ezért jelentősebb fizikai ellenállásra vagy egyéb látványos szembeszegülésre ott nem került sor.


Az igazságszolgáltatás terén gyökeres változások következtek be. Az illetékes jugoszláv szervek átvették a muraszombati és az alsólendvai bíróságokat. A hatalomcsere a még hivatalban lévő magyar bírák és tisztviselők erélyes tiltakozásával járt, azonban a bíróságok vezetőit, dr. Romulus Radut Muraszombatban és Szabó Jánost Alsólendván eltávolították tisztségükből. Röviddel ezt követően egy jogász szakértő segítségével megállapították az ideiglenes jogszabálykeretet, ennek alapján a bíróságok működni kezdtek (az ideiglenes jogszabály 1922-ig volt érvényben). A jogszabályra azért volt szükség, mert a magyar törvények az új, Muravidékre telepített jogász-szakembereknek nem voltak érthetőek. A két említett bíróságot a maribori körzeti bíróság fennhatósága alá sorolták. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az átalakított szervezettségi forma viszonylag hosszan megmaradt, hiszen majd csak két évtizeddel később, 1938-ban változott meg a Muravidéken az igazságszolgáltatást gyakorló intézmények státusa, amikor Muraszombatban is létrehozták a Körzeti Bíróságot.

A jugoszlávok által birtokba vett intézményekben a hivatalos nyelv a szlovén, illetve a szerbhorvát lett, így a bíróságok végzéseiket csak hivatalos nyelven adhatták ki. Különböző kérelmeiket ugyan a felek magyar nyelven is beadhatták, de azok elintézése állami nyelven történt.

Az ügyvédeknek, akik korábban a szombathelyi és a zalaegerszegi ügyvédi kamara jegyzékein szerepeltek, valamint a közjegyzőknek - amennyiben a Muravidéken a továbbiak során is tevékenykedni kívántak - beiktatásukat kellett kérni a ljubljanai ügyvédi kamaránál. Az érintettek azonban csak az állam hivatalos nyelvén fordulhattak az adott bírósághoz.[107]


II. 2. IV. Bizonytalan állapot a megszállás első hónapjaiban

A Muravidék kérdésével viszonylag csekély mértékben foglalkozó szlovén történetírás nagy hangsúlyt helyez az ún. "trianoni Magyarország" területéről kezdeményezett, a Muravidéket visszafoglalni szándékozó magyar katonai akciókra. Ilyenek kétségen kívül voltak 1919-ben és 1920-ban, ami formálisan a demarkációs vonal, illetve az ideiglenes határvonal megsértését jelentette. Az események ismertetésének jellege azonban a legtöbbször úgy van megfogalmazva, hogy a magyar katonai alakulatokat az agresszor, a megszálló jelzővel illetik. A helyzet e tekintetben sem ennyire egyértelmű, hiszen akkor még 1919-et írtak, és csupán néhány hét, hónap választotta el az egykori lakosságot a magyar államhoz tartozás időszakától, státusától. Aligha szorul különösebb magyarázatra, hogy abban az időben a mai Muravidék teljes bizonytalanságban tengődött, és a magyar lakosság legalább akkora, illetve sokkal nagyobb agresszivitásnak tekintette a vidéknek a jugoszlávok általi megszállását, mint bizonyos jugoszláv, illetve szlovén érzelmű körök a későbbi magyar becsapódásokat. Az egyiknek az adott történelmi pillanatban nemzetközi létjogosultsága volt, a másik a lakosság túlnyomó részének szimpátiáját élvezte, különösképpen a magyarlakta vidéken. Ennek ismeretében érthető, hogy az ún. trianoni Magyarország területéről kezdeményezett terület-visszafoglalási kísérletekhez az elcsatolt muravidéki magyar falvak lakosai is csatlakoztak. Ezt bizonyítja több tanúvallomás, amelyet az érintettek (hadirokkant-ügyi kérelmek kapcsán) számos esetben kijelentettek.

Az 1919. november 29-i támadáskor a Rédicsről bejövő magyar katonákhoz több hosszúfalui polgár is csatlakozott, és fegyvert ragadott, majd felvette a harcot a jugoszláv katonasággal. Ezt a magyar katonai akciót a túlerőben levő jugoszláv katonaság gyorsan visszaverte.[108]

Az említett eseményt "alsólendvai ütközetnek" is nevezik. A Magyarországról támadók csoportja három részre osztva - helybeli lakosokkal kiegészülve - haladt előre, amíg a város központjában - megismerve a magyarok kis létszámát - a jugoszláv katonaság ellentámadásba nem lendült. Meg kell jegyezni, hogy az alsólendvai eseményekkel szinte párhuzamosan Pincén és Gyertyánosban is megtámadták a helybeli lakosok a jugoszláv őrséget. A jugoszláv túlerővel szemben - amint azt már hangsúlyoztuk - a Magyarországról irányuló terület-visszafoglalási akció gyengének bizonyult. A fegyveres összecsapásoknak - akár a harcok révén, akár az azt követő megtorlásban - sajnos öt halálos áldozata volt (Péterfi Gábor - körmendi születésű határrendőr, Ribes József - hosszúfalui szőlősgazda, Hancs István - hosszúfalui napszámos, Varga Antal - fiatal lendvai polgár és Fehér Vendel völgyifalui fiatalember).

A megtorláshoz tartozott még a november 30-án túszként összefogdosott mintegy negyven személy elhurcolása Belatincra. Közülük 18-at három nap után kiengedtek, a többit viszont a szerbiai Szmendriába (Smederevo) hurcolták. A túszok kiszabadítása érdekében számos küldöttség járt el, magyarországi és egyéb tiltakozás, követelés fogalmazódott meg. Többek között Jože Klekl, akkor már a szélesebb földrajzi térségben is befolyásos nyugalmazott plébános, és a tekintélyes szlovén származású jugoszláv politikus (később miniszterelnök), dr. Anton Korošec is felléptek érdekükben, aminek volt is foganatja, hiszen 1920 februárjától lassacskán kiengedték őket. Az elhurcolás tragikus körülményei és a rendkívül rossz ellátási viszonyok - többük esetében - komoly betegséget idéztek elő.[109]


A fentiekhez hasonló magyar katonai megmozdulásra már november 23-án és 24-én is sor került Kebelénél (Kobilje), majd november 30-án Pincénél, december végén Dobronaknál és Csenténél.[110]

A magyar katonai és egyéb alakulatok nemegyszer egyeztetetlen akcióiért a budapesti magyar hatóságok elnézést kértek, és ígéretet tettek, hogy a határvonal végső megállapításáig tiszteletben tartják a békekonferencia által megállapított demarkációs vonalat.


A szlovén történelmi források azonban szinte teljesen említés nélkül hagyják a jugoszláv katonaság behatolásait az ún. trianoni Magyarország területére (vagy csak közvetve szólnak arról), amelyek időben jóval megelőzték az előbb említett akciókat. A jugoszlávok durva viselkedéséről számolnak be a levéltári források.

Ilyen akciókra közvetlenül a Muravidék 1919 augusztus közepén történt megszállását követően többször is sor került. A Zala Vármegyei Katonai Parancsnokság illetékese Nyugat-Magyarország kormánybiztosának 1919. augusztus 27-én a következő értesítést küldte: "A Novai Katonai Parancsnokság jelentése szerint a jugoszláv megszálló csapatok, melyek Lentiig nyomultak előre, a lakosságot kirabolják, fosztogatnak, és a nőkön erőszakot követnek el." Az említett parancsnokság továbbá arra kérte a kormánybiztost, hogy a budapesti antant missziónál intézkedjen a jugoszláv csapatok emberségesebb viselkedése ügyében, hogy a garázdálkodásokat, felesleges összetűzéseket el lehessen kerülni. A megyei katonai parancsnokság értesítése 1919. augusztus 19-én a Nován íródott levél alapján fogalmazódott meg, amelyből - többek között - kiderül, hogy egyszeri elvonulás után (augusztus 14-e körül) a jugoszlávok újra visszajöttek, és megkezdték betöréseiket. A lakosságot bántalmazták és kirabolták, a pincéket feltörték, a bort elhordták, és a nőket erőszakkal megbecstelenítették.

Az említett levélből az is kiderül, hogy az amúgy is szegény lakosságnak jelentős élelem-, állat-, vetőmag- és ruhaállományát elkobozták, valamint számos durva erőszakot követtek el a nőkkel szemben (a rédicsi erdész fiatal feleségét állítólag nyolcszor megerőszakolták). A beszámoló arra is utalt, hogy a petesházi majorban (ami a békekonferencia döntése értelmében a jugoszlávokhoz tartozott) ugyancsak sanyargatták a lakosságot.[111]

Tantalics Béla helytörténetíró - Magasmarti István szemtanú emlékezéseire hivatkozva - arról írt, hogy a jugoszláv katonák egészen Zalaszombatfáig elmentek, ahol a faluban található fahídon őrséget is állítottak. Uralmuk alá tartoztak még Szíjártóháza, Gáborjánháza, Bödeháza és Jósec (Szentisvánlak) községek, amelyekből a jugoszlávok - Jósec kivételével - csak szeptember 8-án vonultak ki. Tantalics Zalaszombatfára vonatkoztatva (ami érvényes a többi Magyarországon maradt hetési falura is) megállapította, hogy egyházi tekintetben hat évszázadig az elcsatolt Dobronakhoz tartozó lakosságot közigazgatásilag, gazdaságilag is óriási csapás érte, nem is beszélve a rokoni, baráti és egyéb kapcsolatok erőszakos elszakításáról.[112]

A Mura mentén állomásozó jugoszláv katonaság sokszor provokáció révén is kereste a konfliktust, és az ideiglenes határvonalon való áttörés lehetőségét. Perko alezredes egy 1919. szeptember 28-i keltezésű levélben - amint kiderült, alaptalanul - erélyesen figyelmeztette a magyarországi Dobri kordonőrségét, hogy álljanak el minden betöréstől, mert ő azt iszonyatosan megtorolja. A kordonparancsnok azonnali terepszemlét végzett, de semmilyen betörés jelét sem tapasztalta, s erről a felsőbb hatóságoknak tudósítást küldött. Ettől függetlenül október 2-án részeg jugoszláv katonák minden ok nélkül erősen lőtték Lendvaújfalu (ma Tornyiszentmiklós része) községet. A következő két-három napban minden kerkaszentmiklósi, lendvaújfalui és pincei borospincét feltörtek (három kivételével), a bort megitták vagy kiöntötték, közben viszont lövöldöztek a járókelőkre és a tehéncsordákra. Ugyanabban a levélben arra is történt utalás, hogy Hertelendy Ferenc, az Esterházy nagybirtok főbérlője, feltehetően a jugoszlávokat a magyarok ellen uszította.[113]

A jugoszláv katonaság magatartására, a határ mindkét oldalán élő civil lakosság életére is nagymértékben kiható intézkedéseire ugyancsak több forrás utal. 1919 november elején jelentették, hogy a jugoszlávok a legszigorúbb határzárlatot rendelték el, és a határon senkit nem engedtek át, sőt a határhoz is tilos volt közelíteni.[114] Ugyancsak érdekes adatnak számít, hogy - a szentgotthárdi rendőrkapitányság értesülése szerint - a jugoszláv katonaság körében 1919 november közepén kommunista propagandát észleltek (röpiratok), ez a civil lakosság számára még inkább kellemetlen légkört teremtett .[115]

Az addigi mindennapos családi, rokoni, baráti, kereskedelmi kapcsolatok 1919 nyarától teljesen megtorpantak. A vallásgyakorlás is számos esetben lehetetlenné vált. Amint arra már közvetve utaltunk, különösen nehéz volt a helyzet Hetésben[116], ahol az új határ (akkor még csak demarkációs vonal) az egyik legkisebb magyar néprajzi tájegységet két részre szakította. Volper Pál dobronaki plébános 1919. december 29-én keserves helyzetről számolt be a szombathelyi egyházkerület hivatalának. Tudatta az egyházmegye vezetőivel, hogy levelet csak akkor tud a trianoni Magyarország területére küldeni, ha valakinek sikerül átszökni a határon. Leginkább azonban azt panaszolta el, hogy a négy elszakított hetési község (Bödeházát, Gáborjánházát, Szíjártóházát és Zalaszombatfát említette) a plébánia székhelyétől, Dobronaktól el van választva. A Magyarországon maradt településekből csak akkor mehettek a hívők a jugoszláv fennhatóság területén levő dobronaki Szent Jakab plébániatemplomba, ha, amint Volper fogalmazott, "emberibb érzésű járőrre akadnak, vagy megvesztegetik az őröket". Feljebbvalóival tudatta azt is, hogy a nehéz helyzetre való tekintettel ideiglenesen már intézkedett, és megállapodott a rédicsi plébánossal, hogy végezze el a legfontosabb teendőket. Azonban a rédicsi plébános részére olyan általános meghatalmazást, amely lehetővé teszi az állandó esküdtetést vagy más feladatot, feleslegesnek tartott kérni, mert hívei neki azt mondták, hogy "kerüljön bármibe, de ők átjönnek".[117]


A helyzet tehát a határ magyarországi oldalán is nagyon bonyolult volt, hiszen például az egykori alsólendvai esperességhez tartozó plébániák működését ugyancsak számos tényező zavarta, sőt több vonatkozásban ellehetetlenítette. Ezért 1920-ban a csesztregi, rédicsi és szentgyörgyvölgyi plébániákat a novai esperesi kerülethez csatolták, és ez az intézkedés az egyházi tanfelügyeletekre is kiterjedt.[118]


Az elcsatolt terület zártságára és a helyzet kilátástalanságára utal Szelpecz János, muraszombati esperes-plébános, későbbi püspöki helynök levele, amelyet a szombathelyi megyéspüspöknek címzett. Szlepecz elpanaszolta, hogy az iskolába "befészkelt" a katonaság, így - akárcsak egy esztendővel korábban - 1920-ban se lehetett megkezdeni a tanítást. A katonák az ablakokat betörték, a padokat elégették. A plébános arra kérte a püspököt, hogy az esetről értesítse az antant-missziót, mert a battyándi (Puconci) evangélikusok is azt tették püspökük révén. Szlepecz, aki szlovén származású, de a magyar állameszméhez erősen kötődő személy volt, utalt a szlovénok lakta falvak (Cankova-Vashidegkút, Dolenci-Nagydolány) rossz helyzetére, és a szlovén lakosság elégedetlenségére is, majd levele végén szomorúan megállapította, hogy "a mi árva Vendvidékünk ügyével senki sem törődik". A plébános - idézett megállapításától függetlenül - akkor még nagyon reménykedhetett a magyar állam segítségében, mert Mikes püspököt arra kérte, hogy érdeklődje meg a legmagasabb politikai köröktől, mit üzen a Mura mentén élő népnek a magyar kormányzó.[119] Az egyházszervezési és vallásgyakorlási tekintetben kialakult helyzetre a későbbiek során még bővebben visszatérünk.


Az említettekkel ellentétben, a feltételezett határ mentére vezényelt katonaság viselkedését illetően - a határ mindkét oldalán - nyugodtabb időszakok is voltak, hiszen ugyancsak a szentgotthárdi rendőrkapitányság jelentette, hogy október 4-én a jugoszláv lovasságot gyalogság váltotta fel, amely nyugodtan viselkedett[120], mint ahogy a tárgyalt időszakban az is kétoldalú eredménynek számított, hogy november elején "egész vonat rakomány gabonát szállítottak ki Jugoszláviába"[121]


Azt aligha lehet állítani, hogy a békekonferencia döntése által Magyarország - a bizonytalanság és csalódottság drámai napjaiban, minden belpolitikai nehézség ellenére - agresszív politikát folytatott volna. Ez vonatkozik a nyugat-magyarországi, azaz az új demarkációs vonal menti állapotra is; itt azokban a hetekben, hónapokban külön figyelemmel és érzékenységgel kezelték a kisebbségi kérdést, nehogy az esetleges durvaságokkal vagy intoleráns viselkedéssel ártsanak Magyarország amúgy is rendkívül kellemetlen bel- és külpolitikai viszonyának, valamint a demarkációs vonalon kívül rekesztett magyarságnak. Erről tanúskodik - ugyan a német kisebbségre vonatkoztatva - a nyugat-magyarországi kormánybiztos 1919. szeptember 20-i keltezésű bizalmas levele a Vas Vármegyei Propaganda Irodának, amelyben a kormány álláspontját a következőképpen közvetíti: "Óvakodjunk a nemzeti kisebbségek törvény-adta jogait csorbítani, avagy nyelvi érzéseiket sérteni, vagy lekicsinyelni. Elv az, hogy minden országnak megvannak a németjei, miért ne legyen az meg a magyar honnak is, mikor itt a németek csak vezetnek, ami csatlakozásnál örökre megszűnne lenni. Az ugyanazon nyelvű külföldi nemzetség tendenciózus káromlása nem célszerű fegyver."[122]

A területének mintegy kétharmad részétől megfosztott magyar államot a környező országok sorozatosan azzal vádolták, hogy állandóan uszítja az elcsatolt, határ menti magyar lakosságot az új hatalom ellen. Ahogy arra már utaltam, Magyarországon katasztrofális politikai, gazdasági, jogi és érzelmi helyzetet teremtett a nagyhatalmi döntés, azonban - ettől függetlenül - 1919 utolsó hónapjaiban számos törekvés utalt arra, hogy a legfelsőbb állami szervek, valamint a határ menti katonai, közigazgatási, egyházi és egyéb testületek (amint arra már ugyancsak történt utalás) - néhány kivételtől eltekintve - mindent megtettek annak érdekében, hogy a békekonferencia ideiglenesnek vélt rendelkezéseit tiszteletben tartsák. A kilátástalan helyzetben a nemzetközi színtéren csakis akkor számíthattak a helyzet némi javulására, amennyiben egy érett társadalomról, az egyezményeket (valójában szankciókat) betartani képes közösségről győzik meg a nagyhatalmakat. Az más lapra tartozik, hogy a későbbi események szempontjából az ilyen magatartásból nem sok előny és eredmény származott.

Az újonnan megállapított demarkációs vonal mentén, a magyarországi oldalon a felsőbb hatóságok különösen figyeltek arra, hogy a nemzetiségiek (Rába-vidéki szlovénok, zalai horvátok) jogai ne szenvedjenek csorbát. Példaként említhetjük Mikes János szombathelyi megyéspüspök intézkedéseit, illetve magatartását azokban az ügyekben, amikor a rendőri szervek zaklatták a Rába-vidéki szlovén többségű falvakban működő szlovén nemzetiségű papokat állítólagos jugoszlávok melletti agitálás miatt. A püspök - egyebek mellett - 1919. november 27-én a következőket írta a szentgotthárdi rendőrkapitányságnak: "A jó ügy érdekében fontosnak tartanám azt, hogy bántó megfigyelés és alaptalan vádaskodás által ne idegenítsük el magunktól azokat a nemzetiségi papokat, akik hűek a magyar állameszméhez".[123] A püspök, és számos egyéb rangos vallási és polgári személy magatartása persze nem az újonnan megállapított határral való egyetértést, illetve annak elfogadását jelentette, csupán a becsületes magatartás fontosságát hangsúlyozták abban az időszakban, amikor Magyarország a nemzetközi politikában szinte semmilyen jelentősebb szerephez nem juthatott.

A sajátos helyzet szemléltetése szempontjából nem árt Mikes püspökkel kapcsolatosan ugyanabból az időszakból még egy-két levélre hivatkozni. Bizonyára voltak egyházkerületében olyan papok is, akik nemcsak elfogadták a feltételezett új határokat, hanem nagymértékben agitáltak is azok létrejöttét illetően. Az ilyen személyekkel szemben a magyarországi közhangulat nagyon ellenszenves volt, és a paptársak is fellázadtak ellenük. A püspök helyzete nem volt könnyű, azonban intézkedéseivel mindig az ún. magasabb rendű ügyet, a magyar állam és egyház érdekeit próbálta szolgálni. A történészberkekben ismert Kociján, Tüll és Lenarsics papok ügyében is nagyon tapintatosan járt el, amit neki az említettek közül az utóbbi kettő levélben meg is köszönt. A köszönet szavai mellett őszintén kinyilvánították szláv nemzeti hovatartozásukat, és szóltak a határ akkor már jugoszláv oldalán élő paptársaikkal, szüleikkel stb. tartott kapcsolataikról.[124]

A párizsi békekonferencia döntése, illetve a katonai megszállás után viszont erőteljes propaganda indult el a muravidéki szlovénség körében, feltehetően azért, hogy a magyarság befeketítésével minél hamarabb sikerüljön a lakosság zömét meggyőzni a Jugoszláviához való tartozás létjogosultságáról. Egyebek mellett egy röplapszerű hirdetmény, kiáltvány a magyarokat ázsiai rablóknak nevezte, akiknek nehéz igája alatt a szlovén lakosságnak szenvednie kellett, majd örömmámorban megállapította a történelmi Magyarország feldarabolását, és a magyar nyelvet Európa utolsó nyelvének nyilvánította. Ilyen jellegű tartalommal egy történelmi tanulmányban nem nagyon szabadna foglalkozni, hiszen a tárgyalt időszakban másutt is jelentek meg hasonló jellegű szövegek, azonban néhány tényező ezt mégis fontossá teszi. Egyrészt az említett "kiáltvány" hangneme, amely szélsőségeit tekintve többszörösen meghaladja a különböző, egymás szomszédságában élő nemzeti közösségek egymással szembeni lekicsinyítésének, elmarasztalásának a szintjét, másrészt, a szövegben felsoroltak számos települést, amelyeket Jugoszláviához csatoltak (megjegyezték, hogy azon a földön a szlovénoké a vezető szerep), azonban egy szót sem szóltak a mintegy harminc, abszolút többségben magyarlakta település lakosságáról. Valamennyire már ez a megközelítés magában rejti azokat a "törekvéseket", amelyek a következő hónapokban, években a térséget teljesen megtisztították a magyar értelmiségiektől (tisztviselőktől, tanítóktól, papoktól stb.).


Magyarországi körökben - minden egyéb híresztelés ellenére - alapvetően másképpen alakult a helyzet. A már többször említett Mikes János püspök, mint az Lenarsics papnak írott leveléből kiderül, Klekl József (Jožef) ügyében is nagyvonalúan és a helyzet lehető legjobb megoldására törekedve járt el. A kérdésről azért szükséges szólni, mert Klekl esetében az elmúlt időszakban számos információ és mellébeszélés látott napvilágot, s ez nagymértékben befolyásolta, hogy a tárgyalt korszakban kulcsfontosságú személynek - szerepét illetően - alapvetően más volt a megítélése magyarországi, és más szlovéniai körökben. Ez alkalommal sem árt megemlíteni azt az 1994 szeptemberében Rómában szervezett tudományos tanácskozást, amelyet a római Szlovén Teológiai Akadémia szervezett Klekl életéről és munkásságáról. Ugyanis a különböző szempontok szerinti elemzéseknek számos olyan vonatkozása van, amelyek a muravidéki magyarság történelmének is fontos összetevői, velejárói.

Visszatérve azonban a Lenarsicsnak írt levélre, Mikes püspök Kleklről többek között a következőket írta: "Nem kételkedem, hogy Klekl kifogástalan életű pap, és azt is elhiszem, hogy jó szándék vezérli. Azonban állítom, hogy eddigi magatartása nem volt őszinte, amennyiben tényleg pánszláv érzelmű volt, és ezt előttem mindig tagadta. Az is bizonyos, hogy Klekl nagyon naiv politikus és sok bajnak okozója. Ezek felett vitatkozni felesleges, ez egy adott helyzet, valamint adott helyzet az is, hogy egyházmegyém papsága tiltakozik az ellen, hogy az úgyis rendkívüli nehézségekkel egybehozható nyugdíjból olyan ember is részesüljön, aki irodalmi, politikai és népszervezési munkára elég erős, de a lelkipásztorkodásra nem..." Reménykedve azonban abban, hogy a Muravidék területéről a jugoszláv katonaság hamar kivonul, és akkor Kleklnek akár az élete is kockán foroghat, Mikes püspök azt tanácsolta a Klekllel kapcsolatot tartó Lenarsicsnak, hogy értesse meg vele és még két "akolitusával", Kühárral és Lejkóval, hogy saját érdekükben és az egyházmegye érdekében az egyedüli út, amit tehetnek, hogy a jugoszláv csapatokkal ők is kivonulnak, és Ljubljanában kérnek felvételt.[125]

Klekl személyének és munkásságának "minősítésére" a fiatalabb korosztályhoz tartozó muravidéki szlovén történésznemzedék jeles képviselője, Metka Fujs is vállalkozott. Véleménye a következőekben összegezhető: Klekl 1918 előtt rendszeresen ápolta kapcsolatait a stájervidéki katolikus papsággal, ezért tudomása volt a szlovénség és a nagy befolyásra szert tevő Szlovén Néppárt céljairól, tevékenységéről. Annak alapján tudomására jutott a szlovén nemzet nyilatkozatban rögzített követelése az önállósulásról, illetve a délszláv csatlakozásról. Az 1918. október 20-i muraszombati nagygyűlés - Fujs szerint - Kleklben tudatosította, hogy a Murától északkeletre élő szlovénok számára is van esély a többi szlovénséggel való csatlakozásra. Klekl azonban hasonlóan járt el, mint valamivel korábban, a háború alatt a szlovénok vezetője, Anton Korošec is. Formálisan nem szállt szembe a magyar hatóságokkal, viszont ténylegesen azokkal szemben, illetve velük ellentétesen tevékenykedett. Az események bebizonyították - állítja a továbbiakban Metka Fujs -, hogy Klekl jól tudott mozogni a különböző áramlatok és politikai ellentétek között, tényleges munkásságát sikeresen leplezte, és azt sem tartotta szentségtörésnek a legfontosabb kérdés megoldása érdekében (minél több jog illesse meg a mura amenti szlovénséget), hogy maga a püspök előtt is "megjátsszon" egyet-mást. Célját azonban csakis békés úton kívánta elérni, erőszak alkalmazására soha nem gondolt.[126]


II. 3. Élet az új határ mentén

II. 3. I. Délszláv környezetben

Egy vidék szempontjából rendkívül súlyos következményekkel jár, az, ha "vérkeringését" politikai módszerekkel, a lakosság jelentős hányadának - állíthatjuk, hogy többségének - akarata ellenére megszakítják. A túlnyomórészt a történelmi Zala és Vas megyék centrumai felé orientálódó Mura menti térség esetében a megváltozott körülmények közepette jelentős gazdasági, kommunikációs és társadalmi hézaggal, gyökeres átrendeződésekkel kellett számolni. Az elcsatolt területen élő magyar lakosság semmiképpen sem kívánt azonosulni a reá oktrojált intézkedésekkel, így amennyiben módjában állt, elzárkózott azoktól. Az új hatalom arra különösképpen ügyelt, hogy éppen a magyar, illetve a magyar érzelmű lakosság megtörése minél hamarabb bekövetkezzék, akár a térségben már hagyományosan hátrányos helyzetben tengődő gazdaság rovására is.

Az anyaországgal fennálló infrastrukturális összeköttetés felszámolása az intézkedések célpontjába került. Bence Lajos irodalomtörténész helyesen állapította meg, hogy "az új szlovén hatalmi szervek legfőbb igyekezete arra irányult, hogy Magyarországgal mindenféle kapcsolatot megbénítson. Elsőként megszüntették a vidék két fontos vasútját, a Muraszombatot Körmenddel és Lendvát Zalaegerszeggel összekötő vonalakat. Sikerült ezt a vidéket gazdaságilag is elszigetelni a világtól". Az elszigetelődés annyira sújtotta a lakosságot, hogy arra Jože Klekl is az általa szerkesztett hetilapban, a Novine-ben már 1920 októberében elkeseredett hangon figyelmeztetett.[127]


A Muravidéken élő magyarság minden lehetséges eszközzel tiltakozott a számára tragikus kimenetelű nagyhatalmi döntés ellen. Számos egyesület és társaság tiltakozásból megszűnt működni, mivel a tagság egyszerűen nem vállalta a közreműködést. A passzivitás konkrét példáját tapasztaljuk például az Alsólendvai Tűzoltóegylet működésében is. A magyarsággal szemben elkövetett igazságtalanságok, majd az azt követő nemzeti elnyomás következménye volt, hogy az egyesület 1918 és 1925 között nem működött (csak 1925-ben szervezték újjá, elsősorban a tekintélyes alsólendvai ügyvéd, Némethy Vilmos törekvései révén; tevékenysége azonban éppen a magyar nyelv használata szempontjából több kellemetlenségbe ütközött).[128]

Már korábban szóltunk a magyar lakosság helyzetéről, a magyar értelmiségiek szerepéről, illetve az értelmiségieknek a terület elhagyására kényszerülő állapotáról. A sajátos időszak megértését jelentős mértékben megkönnyíti Ivan Jerič emlékiratainak tanulmányozása. Jerič szlovén érzelmű, a Muravidék elcsatolását közvetlenül segítő és támogató papként az új hatalom felállásáról is fontos adatokat közölt. Megállapította, hogy a magyar tisztviselők és értelmiségiek közül csak nagyon kevesen maradtak a Muravidéken. Állítása szerint az állami hivatalnokok, a pénzügyi intézetek dolgozói és a rendőrségi alkalmazottak - szinte valamennyien - közvetlenül a jugoszláv katonaság megjelenése után elhagyták a megszállt területet. Néhány magyar nemzetiségű szakember és értelmiségi maradt az ún. szabad foglalkozásúak között, és állítólag három olyan tanító, akik az újonnan megállapított határtól keletre, azaz a trianoni Magyarország területén születtek (Berdon tanító, valamint Zahnfuchs Julianna és Tanay Terézia tanítónők). Hogy a papság megmaradt a helyén, azt Jerič annak tulajdonította, hogy néhány évig még a terület a szombathelyi püspökség fennhatósága alá tartozott (1923-ig). A tárgyalt időszakban püspöki helynökként tevékenykedő alsólendvai és muraszombati esperes-plébánosokról a vallási fejezet keretében szólunk bővebben. Ez alkalommal Jeričnek még azt az álláspontját ismertetjük, hogy a két kanonoki rangban tevékenykedő pap, Straussz Flórián és Szlepecz János voltak járásonként, illetve plébániánként az általa rossz fényben bemutatott, elégedetlen magyarok vezéregyéniségei (az utóbbi esetében többször hangoztatja Jerič annak szlovén származását). A Szlepecz körül tömörülő magyar érzelműeket a szlovénok állítólag "nagyantantnak" nevezték. Az akkori eseményeket személyesen megélő Jerič külön beszámol a magyar érdekek mellett kitartókkal szemben kifejtett hatalmi akcióról, amely elsősorban a viszonylag erős muraszombati magyar, illetve magyar érzelmű értelmiségiek ellen irányult. A következőket írta: " És mi volt a helyzet a muraszombati Kaszinó körébe tartozó urakkal? Hadsereg nélküli tábornokok maradtak. A számukra erős magyar erőd, amelyről azt álmodták, hogy ledönthetetlen, semmibe omlott. Felvetődött a kérdés, hogy ugyanazok az urak beilleszkednek-e az új környezetbe, és nyugodtak lesznek, vagy ellenlábasaivá válnak a jugoszláv hatalomnak? Az volt a szerencse, hogy a jugoszláv hatalom már a kezdet kezdetén erélyesen rámutatott arra, hogy a Muravidék esetleges Magyarországhoz történő visszajátszásával nem szabad próbálkozni. Dr. Czifrák ügyvéd, aki Szombathelyen született, a legelvetemültebb magyarosító éppen szülővárosában tartózkodott, amikor ott nyilvános nagygyűléseket szerveztek a Muravidék Magyarországtól történő elcsatolása ellen. Dr. Czifrák kirívó plakátot vitt a felvonuláson a következő felirattal: A Vendvidéket vissza Magyarországnak! Látták azonban azt a mi embereink, és Muraszombatban feljelentették őt a járási hivatalnál. Az említett járási szerv az ügyvédet letartóztatta, és Mariborba vitette, a Körzeti Bíróság börtönébe. Ott őt alaposan meggyógyították, és vele együtt cinkostársait és a többi hasonlóan gondolkodó muraszombati polgárt egyaránt. Az ügyvédek megijedtek, hogy a bíróságokon rendszeresen pert veszítenek, az orvosok tartottak betegeik elvesztésétől, Bölcs gyógyszerész pedig egy konkurens gyógyszertár létrehozásától tartott, azonban valamennyien attól féltek a legjobban, hogy Magyarországra űzik őket. Czifrákékkal egyértelműen tudatták, hogy egy esetleges újabb feljelentés esetén el kell hagyniuk a Muravidéket. Ezek a hatalmi törekvések hatásosak voltak. Az egyetlen, aki Muraszombatban még nyilvánosan kimutathatta haragját Jugoszlávia ellen, az Szlepecz esperes volt, akit nagymértékben segített ebben Mikes szombathelyi püspök. A magyarok hamarosan elveszítették a kaszinót. Nagyon magányosnak érezték magukat. Minden új hivatalnok, aki a Muravidékre került, azonnal tagja lett a Kaszinónak. Amikor az új tagság már többségben volt, a közgyűlésen megváltoztatták a Kaszinó nevét, és Szokol Egyesületnek (Sokolsko društvo) nevezték el, a könyveket eladták, a bútorokat és a zongorát saját tulajdonukba helyezték. Ezzel a magyarosítás régi fészke szétroncsolódott. Az egykori tagok azonban ezt a veszteséget életük végéig nem tudták elfeledni."[129]


Az újonnan megalakult Szerb-Horvát Szlovén Királyságban 1920. november 28-án tartották meg a képviselő-választásokat. A legjelentősebb politikai erőnek a Muravidéken az Anton Korošec vezette Szlovén Néppárt körzeti szervezete, a Parasztszövetség néven ismert szervezet számított. A Parasztszövetség élén Jože Klekl, cserencsóci (Črenšovci) nyugalmazott plébános állt, aki a párt esélyes jelöltje volt a választásokon, hiszen nagy számban akadtak támogatói a vallásos falusi rétegekben, valamint az alsólendvai és muraszombati polgárok között is, akik főleg a kommunizmus veszélye miatt álltak mellé (a Parasztpárt választási listáján Božidar Sever neve is szerepelt). A viszonylag csekély politikai támogatottsággal rendelkező ellenjelölt, Štefan Kühar kocsmárosként és parasztként nyilvántartott markiševci (Márkusháza) gazda volt, aki Klekl politikai ellenfelei, valamint a Muravidékre települt szlovén hivatalnokok által létrehozott Domača verstvena (gospodarska) stranka (Hazai Gazdasági Párt) színeiben indult. Ez a párt azonban nem szerzett egyetlen mandátumot sem, míg a Szlovén Néppárt listáján Klekl bekerült a belgrádi Képviselőházba. Fontos hangsúlyozni, hogy a magyarság tudatában még túlságosan közel volt az elcsatolás ténye, ezért bizonyos fokú (a dobronaki választóegység keretében csupán mintegy 15%-os volt a részvétel) passzivitást tanúsított a választások iránt.

A mandátum első szakaszában Klekelék legfontosabb törekvése arra irányult, hogy egyrészt a szlovén régió kapjon autonómiát a délszláv állam keretében, másrészt - főleg sajátos nyelvi és gazdasági specifikumai miatt - a Muravidék is valamilyen autonómiával rendelkezzék Szlovénián, illetve Jugoszlávián belül. Tárgyalásaik során - érdekes módon - érvként felvetették, hogy a vidék autonómiáját a magyar hatóságok már 1919-ben megígérték. 1921. június 28-án (Szent Vid napján) fogadta el a jugoszláv Képviselőház az alkotmányt, azonban a szavazáson - tiltakozásul a szerb centralista törekvések ellen - Klekl nem vett részt (mint ahogy a legtöbb szlovén és horvát képviselő sem). Az ún. "vidovdáni" ("Vid-napi") alkotmány - egyebek mellett - arról rendelkezett, hogy az addig hivatalos néven Szerbek, Horvátok és Szlovénok Államaként ismert ország azt követően parlamentáris monarchia lett a szerb Karađordević dinasztiával az élen. A monarchia, amely az alkotmány elfogadása után Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven került be a nemzetközi politikába, centralista módszerekkel működött.[130]


II. 3. II. Az anyaország magatartása

Az eddig ismertetett események, illetve források ellenére persze túlzás lenne állítani, hogy Magyarország érdektelenné vált az elcsatolt területek iránt. A kormánybiztosokhoz és a helyi hatóságokhoz a Belügyminisztérium 1920. január 3-i bejegyzéssel olyan rendeletet küldött, hogy kérdőív formájában a lehető legrövidebb időn belül küldjenek fel minden információt, amit a megszállt területről érkezőktől be tudnak gyűjteni.[131] Természetesnek tekinthető, hogy a magyar kormány tisztában kívánt lenni mindazzal, ami az emberek hangulata, az új hatóságok intézkedései stb. tekintetében az elcsatolt területeken történt. A vas megyei hatóságok keresték annak módját és lehetőségét, hogy a békekonferencia által a jugoszlávoknak ítélt területről - megbízható személyektől - hiteles információkhoz jussanak.


A Muravidék tekintetében másik közvetlenül érintett terület, Zala megye vezetősége, illetve törvényhatósági bizottsága 1920. február 9-i közgyűlésén erélyesen reagált az előállt helyzetre. A képviselők tiltakozásukat fejezték ki a történelmi Zala vármegyéhez tartozó Muraköznek (Horvátország), a belatinci járásnak és az alsólendvai járás megszállt részének Magyarországtól való elszakításával szemben. Tiltakozásukat azért tartották fontosnak, mert meg voltak győződve arról, hogy a magyar állameszméhez ragaszkodó magyar, horvát és szlovén nemzetiségű lakosság ugyanazt teszi, csak véleményükről a megszállás miatt nincs lehetőségük hírt adni. Azzal a céllal, hogy segíthessék az elcsatolt terület lakosságának véleménynyilvánítását, leszögezték: "...hogy erre neki módot adhassunk, kérjük a népszavazásnak a kiküldendő olasz, angol, francia megbízottak és magyarországi megbízottak részvételével leendő elrendelését annál inkább is, mert értesüléseink szerint a megszálló hadsereg a megszállás alatt álló községek lakóit erőszakos fenyegetésekkel arra kényszeríti, hogy a jugoszláv államhoz való csatlakozás érdekében nyilatkozatokat írjanak alá." A helyzet minél tökéletesebb megismertetése és remélt javítása érdekében a zalai közgyűlés feliratot intézett Horthy Miklós miniszterelnökhöz, a hercegprímáshoz, a belügyminiszterhez, a külügyminiszterhez, a nemzetiségi miniszterhez, gróf Apponyi Alberthez, a magyar békebizottság elnökéhez, a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligájához, Cerutti Vitorrio olasz ügyvivőhöz és további néhány tekintélyes tisztviselőhöz.

A zalai közgyűlés a megszállt területek visszaszerzésére irányuló propaganda és a megszállás nyomán felmerülő segélyakciók céljára szükséges költségekről is döntött. A költségek fedezése céljából "egyhangú hazafias lelkesedéssel" felkérte a megye adófizető polgárait, hogy erre a célra az 1917. évi egyenes állami adó 25%-át az adakozók önként fizetendő nemzeti ajándékképpen fizessék be. A közgyűlés továbbá elhatározta, hogy az adóból ajándékképpen összegyűlt összegből elsősorban azokat a költségeket fedezik, amelyek a jelentős részben Alsólendva környékéről Szemendriába túszként elhurcoltak élelmezésére, nagyon rossz helyzetük javítására és egyéb költségeik fedezésére vonatkoztak. Mivel még a határozat meghozatala előtt az elhurcoltak konkrét segítségkéréssel megkeresték a megye vezetőségét, a közgyűlés felhatalmazta az alispánt, hogy bármelyik vármegyei alapból utalványozzon 50 ezer forintot megsegítésükre. Hogy a zalaiak mennyire együttéreztek az elcsatolt területek lakosságával, azt az is tükrözi, hogy az alispánt arra is felhatalmazták, amennyiben az említett összeg kiutalására a megyének nem lesz pénzkészlete, az összeget - sőt indokolt esetben annál többet is - a befolyandó adományok terhére akár kölcsön útján is biztosítsa.

A Zala megyei közgyűlés azt is tudomásul vette, hogy az alispán már előzetesen értesítette a külügyminisztert a jugoszláv hatóságok és a katonaság által elrendelt kiutasításokról, továbbá az elkövetett jogtalanságokról, letartóztatásokról és internálásokról, valamint arra kérte őt, hogy a kiutasítások foganatosításának mellőzése vagy legalább a téli időszakra történő felfüggesztése és az internáltak szabadon bocsátása érdekében járjon el a jugoszláv kormánynál. Az alispán által tett felterjesztést a közgyűlés a magévá tette, és azt - mindenekelőtt az elhurcoltak kiszabadítása érdekében - ismételten a külügyminiszter elé terjesztette.[132]


Amint arra az új jugoszláv közigazgatás és igazságszolgáltatás bevezetéséről szóló részben már utaltunk, a tisztviselők, tanítók és egyéb értelmiségiek már 1919 szeptemberétől (sőt egyesek már feltehetően augusztusban) elhagyták a Muravidéket. Az elköltözés a következő hónapokban erőteljesen folytatódott. Az elcsatolt területről nem csak értelmiségiek, hanem egyéb, magyar érzelmű polgárok is nagyobb számban eltávoztak (ugyan lakóhelyük elhagyása inkább az előbbiekre volt jellemző). A magyarországi hatóságoknak a kényszerből történő kitelepedési hullámra számítani kellett, és szükségszerű intézkedéseket kellett elrendelni az előállt helyzetet illetően. Aligha szükséges mélyrehatóbban magyarázni, hogy számos szempontból nem támogathatták az elcsatolt területek lakosságának korlátlan átköltözését a trianoni Magyarország területére, ezért arra vonatkozólag is történtek intézkedések.

A Szombathelyen székelő Országos Menekültügyi Hivatal Nyugat-Magyarországi Főosztálya 1920 decemberében a következő levelet intézte Zala megye főispánjának: "Hivatalos megállapítást nyert, hogy a legutóbbi időben a Vendvidékről valamint a trianoni békeszerződéssel Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területekről nagyszámú menekült jön Csonka-Magyarországra. Lehetséges, hogy ezek száma a közeljövőben emelkedni fog annyira, hogy az ország teherviselési képességeit erős próbára teszi. Ennél a népvándorlási processzusnál figyelemre méltó szempont, hogy a menekülés kizárólag arra a néprétegre illetve a társadalomnak arra a kategóriájára szorítkozzék, amelyik morális kényszer hatása alatt tényleg kénytelen elmenekülni. Ide tartoznak különösen az exponált tisztviselők és a magyar nemzeti gondolat olyan exponensei, kikre nézve nincs más lehetőség, mint otthagyni eddigi lakhelyüket. Arra van szerencsém tisztelettel felkérni méltóságodat, hogy törekedjenek a legenergikusabban odahatni, hogy a mégis menekülni kénytelen társadalmi réteg befogadására irányuló intézkedések idejekorán megtétessenek és a menekülők tényleges elhelyezése lehetőleg fennakadás nélkül megtörténhessen".[133]

A magyar kormány, illetve a belügyminiszter Magyarország külföldi megítélése szempontjából azt is fontosnak tartotta, hogy a határ menti elcsatolt terület lakossága viszonylagos jólétet tapasztalhasson az anyaországban. Az továbbra is - nyomásgyakorlást mellőző módszerrel - élteti az elcsatolt lakosságban a Magyarországhoz tartozás tudatát, vágyát. E célból arra utasították a határ menti területek illetékeseit, hogy törekedjenek a köztisztviselők színvonalas működésre, a térség élelemmel és használati portékákkal való állandó ellátására, mert az az ország stabil állapotát tükrözi.[134]


A határ menti vidéket, az egykor szervesen egybetartozó területet a magyarországi oldalon létrehozott határőrizet mindenképpen sújtotta. Elsősorban a vidék gazdasági fejlődését akadályozta. A Magyarországon maradt települések lakossága is sajátos helyzetbe került. Még ha a Magyar Királyság a kishatárforgalmi könnyítésekkel igyekezett is a helyzeten javítani, az érintett lakosság a határőrizetet úgy élte meg, hogy elvesztettnek érezte korábbi szabad mozgáslehetőségét, hiszen minden cselekedetét valamennyire figyelték, valamint számos tevékenységéhez hatósági engedélyre volt szükség, ami jelentős mértékben mérsékelte a térség lakóinak mozgásterét. A határ menti övezeten belül, hosszú távon - a Magyar Királyság politikai érdekeivel ugyan valamennyire ellentétes - jelentős leépülési vagy a stagnálási folyamat indult meg, aminek a Muravidék számára is negatív következményei lettek.[135]


A Muravidék-Magyarország határon, illetve demarkációs vonalon való átkelés még 1921-ben is nagyon nehéz volt. A békeszerződésben megjelölt demarkációs vonalat a jugoszláv katonaság különösképpen szigorúan őrizte. Az őrségek - mint az a Szombathelyi Katonai Körzet Parancsnokságának 1921. július 31-én a Vezérkari Nyilvántartó Osztályhoz küldött bizalmas leveléből kiderül - olyan utasítást kaptak, hogy mindazokkal szemben, akik a demarkációs vonalat meg nem engedett helyen akarják átlépni, felszólítás nélkül fegyvert használjanak. De számos esetben még a határátkelésre kijelölt helyeken sem engedték át a Magyarországra indulókat. Az átkelésre a legtöbbször még akkor sem kerülhetett sor, amikor munkavégzés céljából kívánták azt az érintettek megtenni. A Zala vármegyei magyar királyi gazdasági felügyelőség 1921 nyarán a főispánnak küldött jelentésében az állt, hogy Magyarország távolabbi vidékeiről kellett az aratáshoz munkaerőt szerezni, mert a határon túlról, azaz a Muravidékről a munkásokat nem engedték át.[136] Ez a határ magyarországi oldalán a munkaerő hiánya miatt, a muravidéki oldalon viszont az addig rendszeresnek számító kereseti lehetőség megszűnése miatt nagy gondot jelentett, hiszen az I. világháború előtt a Mura mentéről érkező - főleg szlovén származású - munkaerőt szívesen alkalmazták a zalai és a távolabbi birtokokon. Ennek alapján feltételezni lehet, hogy a jugoszláv hatóságok a nem magyar nemzetiségűekkel szemben is ellenszenvesek voltak.

A szigorított határátkelés valamennyire összefügghetett a jugoszláv katonaság nagyobb csapatösszevonásaival, amelyet 1921 tavaszán a Lendva-vidéken észleltek. Olyan hírek is terjedtek (Rédicsen és Zalabaksán), hogy a jugoszlávok április 7-én vagy 8-án át akarják lépni a határt, sőt felsőbb hatóságokkal már azt is közölték, hogy "Rédics már oda (a délszláv államhoz - a szerző megjegyzése) tartozik". A híresztelések valótlannak bizonyultak. Igaz azonban, hogy jelentősebb csapatösszevonásokra sor került. Az - amint azt az elcsatolt magyar falvakban, Pincén és Petesházán megtudták - valószínűleg az utolsó magyar király, IV. Károly magyarországi tartózkodása miatt következett be, ami nyugtalanságot okozott a jugoszláv politikai és katonai berkekben. Azt követően bizonyos ideig a postai együttműködés is szünetelt Magyarország és Jugoszlávia között.[137]


A magyar állami vezetés a tárgyalt időszakban még tartott a már korábban említett "szláv korridor" létrejöttével kapcsolatosan feltételezett törekvésektől, azért 1921. július 6-án a vas megyei főispán arra utasította az akkor ideiglenes státussal Szentgotthárdon székelő muraszombati főszolgabírót, hogy "megfelelő módon puhatoltassa ki, hogy a szláv (főleg horvátok lakta) községekben nem folyik-e agitáció az esetleges korridor érdekében". Egy másik iratban arra is ismételten felhívta a figyelmet, hogy minden külföldi és megszállt területtel történő kapcsolattartás és levelezés a diplomácia szabályai szerint történjék.[138]

A határátkelés során felvetődő durvaságokra lehet következtetni abból az írásból, amelyet megfogalmazói Vas és Zala megye főispánjainak szántak. A dokumentumból kiderül, hogy a legegyszerűbb vámkezelést igénylő ügyekben is rendkívül sok kellemetlenség adódott. Például a hodosiak egykor (az új határ létrejötte előtt) jelentős mennyiségben őröltettek a sennyeházi malomban, vagy fűrészelésre szállítottak oda feldolgozásra szánt fát, azonban a magyarországi vámosok sorjában, durva megjegyzések mellett, visszaküldték a gazdákat.[139]

A szigorított határőrizet ellenére is sokan szöktek Magyarországra, főleg katonaköteles fiatalemberek, akiknek jelentős része szlovén nemzetiségű volt. Egy 1921. december 18-i táviratból kiderül, hogy az 1898-1902-es hadikötelezetteknek Mariborban kellett volna bevonulniuk a jugoszláv hadseregbe, azonban azok Magyarországra szöktek, ahol letelepedésüket kérték (számuk akkor még bizonytalan volt, és az sem derül ki a táviratból, hogy azok közül mennyi származhatott közvetlenül a Muravidékről).[140]

A Magyar Királyi Államrendőrség szombathelyi kapitánysága 1922. január 19-én azt jelentette a kormánybiztosnak, hogy a jugoszlávok által elszakított egykori magyar területekről, különösen Muraszombat vidékéről naponta érkeztek menekült, hadköteles korú egyének. Két nappal a jelentés megtétele előtt a szentgotthárdi vonattal harmincan érkeztek Szombathelyre, és valamennyien önként jelentkeztek a magyar hadseregbe.

A magyar hadsereg illetékeseinek akkor még az volt az álláspontja - amint az Zsitvai ezredes, szombathelyi parancsnok leveléből kiderül -, hogy a jugoszláv területről Magyarországra átszökő katonákat és a tiszteket célszerű a magyar katonaság kötelékeiben elhelyezni, azonban az eljárásnál semmilyen különleges kedvezményre nem számíthatnak.[141]


1922 nyarán a magyar belügyminiszter már úgy rendelkezett, hogy a megszállt területről különösebb kényszerítő ok nélkül menekülők esetében, a demarkációs vonalon való átlépést "kellő tapintattal" nehezítsék meg. Továbbá a miniszter - valószínűleg a Magyarországra beözönlő nem kívánatos elemek megakadályozása céljából - arról is rendelkezett, hogy a magukat igazolni nem tudókat azonnal utasítsák vissza.[142]

A katonaköteles személyek Magyarországra szökését az 1922-es évben Klekl országgyűlési képviselőnek a jugoszláv hadügyminiszterhez intézett levele is megerősítette. Leveléből olyan esetről is tudomást szerezhetünk, hogy a Magyarországra szökött személy közben már visszatért Jugoszláviába, ahol azonnal megbüntették és bezárták, és Klekl a szabadon bocsátása érdekében járt el.[143]

Megállapíthatjuk, hogy 1922 végéig Magyarországon - hivatalos körökben - általában a Muravidékről, mint ahogy a többi elveszített területről is, úgy beszéltek, mint "elszakított, elcsatolt" területről. Úgy látszik, hogy az ilyen megjelölés 1923-tól kezdve nem volt többé kívánatos külpolitikai szempontból Magyarország számára, ezért Vas megye alispánja felhívta az illetékes tisztviselők figyelmét, hogy a szomszédos országok felé az említett kifejezéseket mellőzzék.[144]


E fejezetben azonban szükséges a határátlépésnek még egy, legálisnak tekinthető formáját is ismertetni. Az új határ (még ha ideiglenesnek számított is akkor) nehézséget jelentett mezőgazdasági szempontból is, hiszen kisebb-nagyobb földterületeket szakítottak el tulajdonosaiktól a határ mindkét oldalán. A termőföld megművelése szempontjából szükséges volt a kérdést államközi szinten szabályozni. Ebből a célból született meg 1921 őszén az az egyezmény Magyarország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság között, amely szabályozta a demarkációs vonalon (azaz ideiglenes határvonalon) való átlépést földmunkák végzése céljából.

Az egyezmény kimondta, hogy rendeletei csak azokra a személyekre vonatkoznak, akik a demarkációs vonal egyik oldalán laknak, de a másik oldalon fekvő ingatlannak voltak a művelői, bérlői vagy tulajdonosai. A határátlépési joggal azonban az érdekeltek csak akkor élhettek, ha a földterület a demarkációs vonaltól nem esett távolabb 10 km-nél. A rendelkezések a tulajdonosok, illetve bérlők családtagjaira, segédeire, kezelőire, alkalmazottaira és munkásaira is vonatkoztak, amennyiben azok munkájára feltétlenül szükség volt. A határátlépésre jogosult személyek nem kellett, hogy felmutassák a hatóságoknak útlevelüket, mert elegendő volt egy igazolvány is, amelyet az illetékes hatóság legmagasabb tisztviselője állított ki, és azt a határ másik oldalán működő hatósági szerv illetékes tisztviselője is láttamozta. Az engedélyekre vonatkozó igazolásokat kéthavonként be kellett mutatni az illetékes szerveknek. Az állatok, kocsik, szerszámok és egyéb kellékek határon történő átszállítását is szabályozták. A mezőgazdasági terményekkel kapcsolatosan a szerződés rögzítette, hogy azoknak a felét azon a területen kell hagyni, ahol az ingatlan fekszik. A termény másik feléből a tulajdonos átszállíthatott annyit, amennyi a másik országban beszolgáltatási kötelezettség alá nem esett. A termények eredetét és mennyiségét a hatóságok ellenőrizték. Az esetleges visszaélések szankcionálása is helyet kapott a rendeletben, valamint azt is meghatározták, hogy a demarkációs vonalat csak polgári ruhában szabadott átlépni.[145] A határátlépés e téren is, az elfogadott rendelet ellenére, számos nehézségbe ütközött (1921 november végén a jugoszláv hatóságok emeltek panaszt a magyar állami szerveknél, mert állítólag a mezőgazdasági munkálatok ellátásában akadályozták az átlépni szándékozókat).

 

III. HATÁRMEGÁLLAPÍTÁS A MURA MENTI TÉRSÉGBEN

1921-ben nevezték ki a jugoszláv-magyar határmegállapító bizottság tagjait. Angliát David Cree ezredes képviselte, aki egyben a bizottság elnöki tisztségét is betöltötte; Franciaországot Maurice Marminia alezredes, Olaszországot Giovanni Valvassori vezérkari ezredes, Japánt pedig Heidsuke Yanagawa alezredes képviselte. Az érintett országokat a bizottságban magyar részről Vassel Károly vezérkari ezredes, jugoszláv részről pedig Vojin Čolak Antić ezredes képviselte. A bizottság muravidéki ügyekben segédkező szakértői jugoszláv részről dr. Franc Vodopivec (azelőtt főispán Ljubljanában), Božidar Sever (Alsólendva főnöke, azaz gerentje) és dr. Matija Slavič voltak. Božidar Sever esetében érdemes megjegyezni, hogy az ő jelölését Ivan Hribar, a tartományi főnök helyettese támogatta Matija Slavič véleménye alapján (Hribar ezt egy Kleklnek küldött levelében ismerteti). Slavič véleményére feltehetően azért volt szükség, mert Severrel szemben számos kétely merült fel, többek között az is, hogy pénzért "megvásárolható".[146]

A történelmi Zala és Vas vármegyék vonatkozásában a magyar kormány egy muravidéki szlovén származású, Budapesten élő gimnáziumi tanárt, Mikola Sándort kívánta kinevezni bizottsági tagnak, ő azonban - elfoglaltságára hivatkozva - ezt nem vállalt el. Elvállalta viszont a tanácsadói feladatkört.[147]


Mikola tanácsadói szerepkörére azért fontos kitérni, mert a szlovén történetírás és a korszakkal foglalkozó szakemberek többnyire erélyesen, számos esetben elmarasztaló jelzőket sem mellőzve elítélték munkásságát, ami azonban korántsem ennyire egyértelmű. Az ún. vend ideológiát illetően igaz, hogy Mikola a dolgok mellé fogott, viszont egyéb javaslatai, álláspontjai helytállók voltak. Az más kérdés, hogy ő Magyarország szempontjából véleményezte és vizsgálta a Muravidék elcsatolásának kérdését, ami nyilván - részben szlovén származása miatt is - nagy szálkának bizonyult a szlovénok szemében.

Mikola Sándort Sigray főkormánybiztos javasolta Bethlen István miniszterelnöknek, mivel a közismerten szaktekintélynek számító tanárt a Szentgotthárdon működő muraszombati járás főszolgabírója, a járás szlovén lakosságának óhajára, azzal a kéréssel kereste meg, hogy - mint jó felkészültségű, a földrajzot és a Mura menti térséget egyaránt kiválóan ismerő személynek - szorgalmazza a bizottságba való kinevezését. A szlovén lakosság - a levél szerint - úgy fogalmazott, hogy a határ-megállapításakor Mikola tudná a legjobban képviselni a közösség érdekeit.[148]


A demarkációs vonal Mura menti szakaszának bejárása miatt (feltehetően a helyzet és a terep minél jobb megismerése céljából) 1921. június 23-án és 24-én egy magyar bizottság végzett munkát, amelynek tagjai gróf Csáky Imre, egykori külügyminiszter és a titkára, dr. Cholnoky Jenő egyetemi tanár, valamint dr. Mikola Sándor voltak. A terepmunka során a bizottságot tájékoztatták, hogy a jugoszláv bevonulás elől menekülők száma Zala megye tekintetében (beleértve a Muraközt is) meghaladta a 800 főt, akiket a zalaszentgróti uradalomban helyezett el a megyei főispán. Rédicsen az utasok azért panaszkodtak, mert a jugoszláv határőrök igazolvány ellenére számos határátlépőt, illetve a demarkációs vonalat átlépni kívánó személy kémként félholtra vertek, de - a muraszombati járás Szentgotthárdon székelő főszolgabírója szerint - hasonlóan bántak az elcsatolt területen lakó magyarokkal is, amennyiben azok hazafias magatartást tanúsítottak.[149]


Két hónappal később a Budapesten székelő Határmegállapító Központi Iroda tájékoztatta Vas vármegye alispánját, hogy a következő napokban a Határmegállapító Nemzetközi Bizottság megkezdi munkáját. Ugyanakkor felkérték az alispánt, hogy a magyar-jugoszláv határbiztosnak, Vassel vezérkari ezredesnek a munkáját a leghatékonyabban támogassák és segítsék. Egyebek mellett arra is utaltak, hogy a határ menti lakosságot - a demarkációs vonal mindkét oldalán (amennyiben arra a jugoszláv oldalon is kínálkozik lehetőség) - időben fel kell készíteni arra, hogy a nemzetközi bizottság esetleges, az állami hovatartozásra vonatkozó kérdésére Magyarország mellett foglaljon állást. Ebben a munkában elsősorban a tisztviselőknek tulajdonítottak fontos szerepet, akik - ha jól tájékoztatják a lakosságot - sokat segíthetnek az ügynek. "Munkájukat közvetve terjesszék ki a megszállt területre is", szólt a felhívás, hiszen - minden szigorítás ellenére - a lakosság állandó érintkezésben volt egymással.[150] Hogy az agitációnak - amit aligha lehet az adott helyzetben Magyarország tekintetében zokon venni - volt foganatja, arról egyéb források mellett a muraszombati járás főszolgabírójának leveléből hamar meggyőződhetünk.


A bizottságot feltehetően már a történelmi Zala megye területén is mindenütt nagy lelkesedéssel és virágcsokrokkal fogadták. Muraszombatba 1921. szeptember 19-én érkeztek meg, itt óriási tömeg, a levél szerint 8-10 ezer ember fogadta őket, és az autókat megállították. A lakosság magyar zászlókkal vonult fel, és a magyar himnuszt énekelte, továbbá éltette Magyarországot, és kérte a vidék azonnali visszacsatolását Magyarországhoz (mert ők jugoszlávok semmilyen körülmények között nem akarnak lenni). Ahhoz nem fér kétség, hogy Muraszombatban és a többi szlovén faluban is (állítólag mindenütt nagy számú lakosság várakozott) csak kevés lehetett a jelenlevő magyar nemzetiségűek száma, tehát a Magyarország iránti rokonszenvet a szlovén lakosság nyilvánította ki.[151] Még ha a korábban említett agitálásnak volt is az elcsatolt területen jelentősége, azt aligha lehet feltételezni, hogy a jugoszláv hatóságok szigorú figyelme mellett a propaganda volt csupán a meghatározó a lakosság véleménynyilvánítása tekintetében.

A jugoszláv hatóságok egyébként azonnal megtorolták a nép lelkesedését és kinyilvánított követeléseit Magyarország iránt. Amikor Muraszombatból a Határmegállapító Bizottság eltávozott, azonnal szétkergették az egybegyűlteket (állítólag hárman meg is sérültek), valamint elfogták Szlepecz János esperest, dr. Czifrák Jánost, dr. Pintér Miklóst, Horvát Géza nagybérlőt és még 150 polgárt. A néhány nappal későbbi keltezésű főszolgabírói levél szerint azokban a napokban a jugoszlávok mintegy hétszáz polgárt fogtak el (név szerint említ néhányat Őrihodosról, Kisfaluból, Pártosfalváról és Csekefáról), a hodosi Rörzler Ferencet viszont agyonlőtték. Az elfogottak szabadon bocsátását a vidék lakossága - a szlovénok is - erélyesen követelték. A foglyok szabadon bocsátása érdekében Cree bizottsági elnök is Mariborba indult, mert személyesen is meg akart győződni a kialakult helyzetről.[152]

Azokban a napokban állítólag tömegesen hagyták el a szlovén nemzetiségű lakosok is a Muravidéket, és átszöktek Magyarországra.[153]

Gazdaságpolitikai szempontként - a Muravidék egykori vas vármegyei, azaz goricskói részére vonatkozólag - fontos ismertetni egy vas megyei értékelést, amely ugyan elsősorban a burgenlandi dombos vidékre vonatkozik, azonban a Muravidék északi területét illetően is legalább annyira megállja a helyét. A történelmi Vas vármegye dombos, nyugati vidékeinek (ahová az egykori muraszombati járás goricskói része is tartozott) mezőgazdasági hozadéka békeidőben a megyei átlagtól kb. 30%-kal alacsonyabb volt, ami azt jelenti, hogy magát az említett terület csupán 7-8 hónapig tudta eltartani. Ebből kifolyólag a dombos vidékek Vas megye egyéb területeinek állandó segítségére voltak utalva (mindenekelőtt kenyérgabonában, takarmányfélékben, árpában, kukoricában és zabban). A dombos területek talajviszonyai, földrajzi fekvése sohasem kedvezett a mezőgazdasági termelésnek, ezért azokra elsősorban az állattenyésztés és az állatkereskedelem volt a jellemző. A történelmi Vas megye azonban már a fenti sajátosságoknak megfelelő belső követelmények (egységes megyei gazdaságpolitika) szerint működött.[154] Arról nincs tudomásunk, hogy az említett információ bármilyen formában befolyásolta volna a Határmegállapító Bizottság munkáját, állásfoglalását.

Az akkori helyzet minél objektívabb megvilágítása céljából célszerű ismertetni a Határmegállapító Bizottságban részt vevő jugoszláv határbiztos, Vojin Čolak-Antić mellett - korábban a párizsi békekonferencia jugoszláv szakértői csoportjában - szakértőként tevékenykedő Matija Slavičnak a tárgyalt eseményekre vonatkozó írásait.[155] Természetesen Slavič a jugoszláv, illetve szlovén érdekeknek megfelelően tevékenykedett a bizottság mellett, és véleménye is annak jegyében fogalmazódott meg.

Slavič írásaiból kiderült, hogy a bizottság - a trianoni békeszerződés értelmében - először elképzeléstervet készített a határvonalról. Azt egy Goldini nevű dalmát származású őrnagy készítette el. Az említett anyag, valamint a határmegállapító bizottságok számára elkészített általános útmutató mellett, a bizottság kézhez kapta a francia köztársasági elnök, Millerand kísérőszövegét is, amelyben az szerepelt, hogy a bizottságnak módjában áll az ideiglenes határvonal megváltoztatása is, amennyiben arra megalapozott néprajzi, gazdasági vagy egyéb fontos indokot talál. Azonban az ilyen jellegű korrekciók nem lehetnek annyira nagyok, hogy azok révén a békekonferencián megállapított határvonal tekintetében jelentős változások állhatnának be. Slavič úgy vélte, hogy a kísérőlevél alapján fejtette ki a magyar fél a már említett, általa élénknek nevezett politikai akciót, amelynek segítségével a Muravidéket a határmegállapító bizottság segítségével el kívánta szakítani Jugoszláviától.

A magyar delegáció a bizottság varazsdi székhelyén átadott egy jegyzéket, amelyben egyrészt az szerepelt, hogy a trianoni határ gazdasági és nemzetiségi tekintetben nem felel meg a valóságnak, másrészt szerepelt benne egy néprajzi és statisztikai kimutatás (térképekkel ellátva), amely - Slavič szerint - ugyancsak a magyar érdekeknek megfelelően volt összeállítva.

A statisztikai kimutatás aprólékosan kitért az ideiglenes határ közvetlen közelében lévő 28 magyarlakta településre, amelyek közül valójában 26 abszolút többségben magyar település volt (és kettő szlovén). A magyar települések kérdésére azonban Slavič nem tért ki, hanem a jegyzéket teljes egészében elutasította, mert a két szlovén település tekintetében torzítás történt. Turnišče (Bántornya) és Kobilje (Kebele) településekről van szó, ezek esetében az 1910-es magyar népszámlálás valójában hibás adatokat mutatott ki. Az említett népszámlálás szerint ugyanis mindkét településen döntő többségben magyarok éltek, s ez természetesen nem igaz. Azonban az sem volt igaz, amit Slavič állított, hogy az összes többi települést is hasonlóan kell elbírálni. Azt egyébként többször próbálta bizonyítani, hogy a magyar többségű falvakban is elmagyarosított egykori szláv, azaz szlovén lakosok élnek. Számos esetben hangsúlyozta, hogy a magyar delegáció, illetve Vassel ezredes az általa minden értelemben téves Mikola- és Melich-féle elméletre alapozta állításait, ezért azoknak tényleges súlya - Slavič szerint - nem lehetett. Anélkül, hogy ismételten a vend elmélet történelmileg megalapozatlan állításaiba bonyolódnánk (adjunk tehát a vend elméletet illetően Slavičnak igazat), felelőtlenség volt azt állítani, hogy a magyar érveket kimondottan csak azokra alapozták volna. Ugyanis néhány (Turnišče és Kobilje esetében elkövetett) hiba mellett a magyar álláspontok nagymértékben objektív nemzetiségi, néprajzi és gazdasági mutatókra voltak alapozva. Természetesen ismét úgy kell a különböző véleményekre és megítélésekre tekintenünk, hogy az egyik fél érdeke minden elemében ellentétes volt a másikéval, hiszen a céljaik is mások voltak.


A magyar delegáció az egyik elképzelés szerint az egész Muravidék visszacsatolását szorgalmazta, amit a Mura mentén élő szlovénok különböző nyilatkozataira és gazdasági kapcsolataira alapoztak (e tekintetben mindenképpen volt jelentősége az ún. vend elméletnek). Mai szemszögből értékelve a helyzetet elmondhatjuk, hogy az egész Muravidék követelése az adott időszakban aligha tekinthető taktikus politikai próbálkozásnak, hiszen úgy kevesebb bizonyíték állt a rendelkezésre a tényleges magyarlakta terület visszacsatolásának indoklása tekintetében.


A Vassel által benyújtott, a Legfelsőbb Béketanácshoz címzett jegyzék a Muravidék tekintetében a következő három követelést fogalmazta meg:

1. küldjön a Béketanács semleges bizottságot a Vendvidék és a vend nemzet tanulmányozására,

2. rendeljen el népszavazást egy semleges ország felügyelete alatt,

3. a vidék képviselőinek nyújtson lehetőséget, hogy szóban kinyilváníthassák nézeteiket, mielőtt még sorsukról véglegesen döntenek.

Amint arra már korábban utaltunk, valójában az utolsó (harmadik) követelményre volt némi lehetőség, miután a bizottság tagjai a vidék hovatartozása tekintetében a muravidéki települések látogatása során közvetlenül tapasztalhatták néhány befolyásos és köztiszteletnek örvendő muravidéki személy, valamint a nép véleményét. A későbbiek során Varazsdra invitált, a jugoszláv hatóságok által kiválasztott muravidéki képviselők meghallgatása már aligha tekinthető objektív véleménynyilvánításnak.[156]

Visszatérve Slavič álláspontjának és közléseinek elemzésére, megállapíthatjuk, hogy a szakértő a magyar delegáció által átnyújtott jegyzéket aprólékosan elemezte és a jugoszláv szempontoknak megfelelően értékelte. Hasonlóan járt el a Vassel ezredes által később átadott írásokat és jegyzékeket illetően is.

Slavič elmondta, hogy a Határmegállapító Bizottság a reá háruló feladatokon nagyon komolyan dolgozott. Egyebek mellett több kérdésből álló kérdőívet készített a lakosság számára, amelyre a településekből hat embernek kellett válaszolni a bizottság előtt. Slavič azt állítja, hogy ennek kapcsán a magyarok felbiztatták a lakosságot, hogy most alkalom adódik a terület Magyarországhoz való csatolására. Állítása szerint számos szórólapot juttattak át ismeretlen módon Magyarországról, amelyek segítségével a lakosságot felhívták, hogy szavazzon Magyarország mellett.

Slavič elismerte, hogy Muraszombatban a bizottságot nagyszámú, főleg az evangélikus valláshoz tartozó, Magyarország mellett tüntető tömeg fogadta, akárcsak néhány szlovénok lakta faluban is. Szerinte a lakosság szlovén környezetben, amennyiben magyarul tették fel a nemzetiségükre vonatkozó kérdést, azt felelte, hogy "vend", mivel a magyar nyelven történő beszédben a "szlovén" kifejezést nem használták, azonban amennyiben a kérdést szlovén nyelven tették fel, akkor az érintettek "szlovénnak" vallották magukat.


1921 októberében pezsgő viták folytak a bizottságban. A magyar és a jugoszláv szakértők megpróbáltak érvényt szerezni állításaiknak. A tárgyalást érdekes - fontos és kevésbé fontos - események befolyásolták, amelyek közül Slavič többet is kiemelt. Zsiga többször idézett könyvében az október 21-i ülésnek tulajdonít nagy fontosságot, mert akkor rögzítették, hogy - mivel a helyszíni szemlék során meggyőződtek arról - gazdasági és néprajzi szempontból egy szűk sávot vissza kell csatolni Magyarországhoz, s ennek mintegy három héttel később fontos következményei voltak. Erre az eseményre közvetve Slavič is utalt. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy november 9-én a bizottság megállapította a jugoszláv-magyar határ akkor véglegesnek tekintett vonalát, amelynek alapja a trianoni ideiglenes határvonal volt. Annak értelmében Magyarországhoz visszakerült két kisebb település, Szomoróc (amelyet a trianoni békeszerződés Magyarországnak ítélt, de a jugoszláv katonaság - Slavič szerint biztonsági és taktikai okokból - addig megszállva tartott) és Jósec. Az utóbbiról a békeszerződés említést sem tett, azonban mivel a település valamennyivel közelebb volt a Magyarországhoz került Bödeházához, mint az elcsatolt Zsitkóchoz, hovatartozását illetően az volt a döntő. Egyébként a jugoszláv katonaság addig azt is megszállva tartotta (Slavič szerint azért, mert úgy biztonságosabb volt a határvonal védelme). A döntést követően 14 napon belül ki kellett volna a jugoszlávoknak üríteni a visszacsatolt területet, ezt azonban valamennyire el kellett halasztani, mivel a jugoszláv határbiztos tiltakozott. Ennek értelmében Budapestről csak később, 1922 elején küldték ki Nagykanizsára a szükséges technikai személyzetet, megjegyezve, hogy a határkiigazítás csak ideiglenes jellegű.[157]

A Határmegállapító Bizottság munkájának ezzel formálisan vége volt, a valóságban azonban az események valamennyire másképpen történtek. A bizottság tagjai, akiket a nagyhatalmak neveztek ki, a mögöttük lévő események és tapasztalatok hatására bizonyára érezték az elcsatolt területen rekedt, összefüggő sávban élő magyar lakossággal szemben elkövetett igazságtalanságot. Ezért november 9-én történt még egy, a jugoszláv küldöttség számára váratlan, a magyar küldöttség számára reménykeltő esemény. A történteket közvetlenül átélő Slavič a következőket írta: "Azonban november 9-én a Szlovén Vidék határaira még egy támadás érkezett. A négy nagyhatalom határbiztosa, a magyar és a jugoszláv biztosok nélkül, megállapodott abban, hogy a Népszövetség Tanácsának a trianoni határ módosítását javasolják úgy, hogy a Muravidék északkeleti részén 27 települést átengednek Magyarországnak. Ezek a települések a következők: Čepinci (Csöpinc, Kerkafő), Markovci (Markóc, Marokrét), Budinci (Büdinc, Büdfalva), Mali Dolenci (Kisdolinc, Kisdolány), Veliki Dolenci (Nagydolinc, Nagydolány), Šalovci (Sal), Hodos, Kapornak, Domonkosfa, Szerdahely, Pártosfalva, Kisfalu, Csekefa, Szentlászló, Kobilje (Kebele), Zsitkóc, Dobronak, Radamos, Kámaháza, Göntérháza, Hídvég, Bánuta, Hosszúfalu, Alsólendva, Csente, Völgyifalu, Pince.[158]

November 14-én a határmegállapító bizottságnak együttes ülése volt. Cree elnök javasolta, hogy a bizottság terjessze elő a 27 település Jugoszláviából való kiválását és azok Magyarországnak történő átadását. Vassel, a magyar biztos ezt a javaslatot elfogadta, a jugoszláv biztos, Čolak-Antić viszont visszautasította, azonban a javaslat a bizottságon belül megkapta a támogatást, amit Cree elnök a Népszövetség Tanácsának november 15-i keltezésű beszámolójában bejelentett.

A beszámolóban Cree hangsúlyozta, hogy a magyar biztos 1921. szeptember 1-jén követelte, hogy a Sain-Germain-i és a trianoni határok közötti háromszöget, ami szerintünk az egész jugoszláv Muravidéket jelenti, vonják ki Jugoszláviából, és adják át Magyarországnak. Az 1921. október 12-i ülésen, amint az a beszámoló folytatásában áll, Cree elnök kijelentette a magyar biztosnak, hogy a bizottság hosszabb tanulmányozás és értékelés után elvetette azt a javaslatot, mert az mélyebben érintette a békeszerződés alapjait. Az október 17-i ülésen a magyar biztosnak átadta a pontos magyarázatokat, amelyek a határozatot előidézték. Közben november 14-ig megállapíttatott a trianoni határvonal. Majd pedig az elnök a beszámolóban úgy folytatta, hogy az 1921. június 3-i kiegészítő tájékoztatóval összhangban, valamint a kísérőlevél (Lettre d'Envoi) szellemében javasolja a 27 település elvételét Jugoszláviától, és azok átadását Magyarországnak. Okként említi, hogy északon 7 település Szentgotthárdhoz vonzódik, keleten pedig 28 település magyar, Kebele kivételével, és keletre (Magyarországra) vonzódnak, ahol a gazdasági központjuk található. A trianoni határ kétszer szeli át az útvonalat. A 27 település lakosságának többsége evangélikus vagy kálvinista, míg nyugaton, a jugoszláv részen katolikusok élnek."[159]


A különböző szempontok ütköztetéseitől és magyarázataitól a konkrét tényekhez visszakanyarodva rögzíthetjük, hogy a Magyarországhoz való visszacsatolásra javasolt terület a trianoni békeszerződésben rögzített, majd a bizottság által is megállapított határ mellett húzódott nyugatra, mintegy 3-4 km-es sávban. Ez mintegy 212 négyzetkilométernyi területnek felelt meg, amelyen akkor legalább 16 ezer lakos élt (az érintett lakosságnak legalább kétharmada magyar nemzetiségű volt).

A jugoszláv delegáció és a szakértők természetesen a bizottság javaslata után erőteljes munkához láttak, hogy megcáfolják a jugoszláv érdekek ellen állított érveket. Néhány apró, részben indokolt megjegyzés mellett azonban csupán azt tudták felvetni, hogy a bizottság javaslata nem azonos a szeptember 1-ji magyar igénnyel, így több szlovén települést érint. Szerintük az igény túl nagy volt ahhoz, hogy azt - az ajánlások és a kísérőlevél jellegénél fogva - esetleges határkorrekcióként el lehetne fogadni. A jugoszláv szakértők bizonyításainak jellegét és valóságértékét szépen leleplezi Slavičnak egy későbbi összehasonlítása, amikor kimondta, hogy az 1921-es népszámlálás szerint még 9.999 magyar és 6.862 szlovén élt a tárgyalt területen, míg 1931-ben, a jugoszláv népszámlálási adatok szerint már a szlovénok száma volt 9.739, míg a magyaroké alig 5.679. Az utóbbi számokkal nyilván 1921-ben még nem érvelhettek, azonban az érvelés módszere magáért beszél.

A szlovén szakértő magyarázataiból az is kiderül, hogy Magyarország Hodos esetében - infrastrukturális adottságokra hivatkozva - különös érdeklődést mutatott, ezért a tárgyalások során egyszer annak a lehetősége is felvetődött, hogy az említett település helyett az illetékes magyar hatóságok hajlandók lettek volna a jugoszlávoknak átadni Lendvaújfalut (ma a Zala megyei Tornyiszentmiklós része). A továbbiakban Slavič azt is hangsúlyosan kifejtette, hogy a bizottsági beszámolóban található több elírás vagy hiba is kapóra jött a jugoszláv szakértőknek. A Cree-féle beszámolóból viszont az derült ki számára, hogy a Magyarországhoz tartozó határ menti falvaknak vannak fontos gazdasági központjai, s ennek alapján Slavič "megállapítja", hogy akkor Alsólendvára azoknak amúgy sincs szüksége. A valóságban viszont éppen ennek az ellenkezője igaz, hiszen évszázadok során a szélesebb földrajzi térség természetes gazdasági központjának számított az említett város. A jugoszlávok azzal érveltek, hogy a Muravidékhez tartozó települések szempontjából rendkívül fontos, hogy Alsólendva Jugoszláviához tartozzék. A 27 település visszacsatolása esetében ugyanis a Mura menti magyar települések (Alsólakos, Felsőlakos, Petesháza, Hármasmalom, Gyertyános, Kapca és Kót) plébániájuktól, az alsólendvai plébániatemplomtól is elszakadtak volna, és ezt az érvet a jugoszlávok nem feledték el megemlíteni. A hetési falvak hasonló státusáról - a Magyarországon maradt települések ugyancsak elszakadtak Dobronaktól, a plébánia központjától - a jugoszlávok természetesen hallgattak. A jugoszláv szakértők véleményét a bizottság jugoszláv képviselői november 17-én fogadták el Varazsdon, majd elküldték azt a belgrádi külügyminisztériumba. A külügyminisztérium a Határmegállapító Bizottság javaslatával kapcsolatosan elküldte saját ellenérveit a nagykövetek tanácsának. Attól függetlenül - a jugoszláv hatóságok tiltakozása ellenére - Cree bizottsági elnök közbenjárására a magyar-jugoszláv határnak a magyar-osztrák-jugoszláv hármashatártól a Lendva és a Mura találkozásáig terjedő szakasznak azt a kis részét, ami Szomorócot és Szentistvánlakot (Jósecet) magába foglalta, a jugoszlávok február elején (1-10.) kiürítették. A kiürített területet - amint arra már korábban is utaltunk - ideiglenesen átvették a magyar hatóságok, ami a későbbiek során tartósnak bizonyult.[160]

Időközben az érdekelt felek minden téren bizonygatni próbálták, hogy melyik ország tett többet a vitatott Mura menti térség ügyében. Bíztak ugyanis abban, hogy minden szempont, kimutatott eredmény fontos lehet a vidék hovatartozása tekintetében. Legmagasabb állami szinten is megkezdődött a vita arról, melyik ország ártott jobban a területén található kulturális intézményeknek és objektumoknak. A jugoszláv állam például a magyarországi görögkeleti egyház kérdését illetően sérelmezte a magyar hatóságok eljárását, amire válaszként 1922 novemberében a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium azzal a felkéréssel fordult gróf Mikes János szombathelyi megyéspüspökhöz, hogy tárják fel a jugoszlávok által okozott károkat a fennhatósága alá tartozó, elcsatolt területek magyar kultúrintézményei esetében. A püspök a felkérés értelmében utasította az alsólendvai és a muraszombati esperességek vezetőit (Straussz Flóriánt és Szlepecz Jánost), hogy végezzék el a felmérést, és tegyenek jelentést arról.[161] Az elvégzett felmérésekről és azok esetleges hatékonyságáról azonban nincs tudomásunk. Nagy a valószínűsége, hogy - tekintettel a tényleges helyzetre és az események gyors ütemére - a felmérés hamar elavulttá vált.


A Határmegállapító Bizottság által felterjesztett javaslat a legfelsőbb fórumhoz, a Népszövetség Tanácsához került. Vassel Károly, a magyar határbiztos A déli országhatár kitűzése című könyvében, valamint az akkori magyar külügyminiszter, Bánffy Miklós Huszonöt év című könyvében fontos szempontokkal és mozzanatokkal ismerkedhetünk meg az akkori eseményeket illetően.[162] A számos ismertetett esemény közül fontos megemlíteni, hogy 1922 júliusában megkezdődtek Genfben a tárgyalások, valamint a jugoszláv és a magyar delegáció egymás közötti tanácskozásai. A jugoszláv küldöttségben a tanácskozás részvevőjeként említhetjük Milan Antić minisztert, Čolak-Antić jugoszláv határbiztost, de a későbbiek során Momčilo Ninčić külügyminiszter is csatlakozott hozzájuk, valamint szakértőként Matija Slavič is jelen volt a tárgyalásokon. Bánffy Miklós magyar külügyminiszter több beszélgetést folytatott Ninčić külügyminiszterrel, és a szeptemberi, valamint a novemberi - sorsdöntő - tanácskozás előtt egy időben úgy látszott, hogy a Muravidék, illetve a bizottság által javasolt terület esetében olyan megállapodás született közöttük, hogy a 27 település (más feltételezés szerint az egész Muravidék) hovatartozásáról népszavazás döntsön. Azonban feltehetően Jovanović berni jugoszláv követ és a jugoszláv határbiztos erélyes tiltakozása olyan hatással volt Pašić jugoszláv miniszterelnökre, hogy az megtiltotta külügyminiszterének a népszavazásról szóló egyezséget. A Muravidék, illetve a visszacsatolásra javasolt terület sorsát azonban nyilván egyéb szempontok is befolyásolták (kedvezőtlenül hathatott a Magyarország rovására többször is felvetett zsidótörvény, a "numerus clausus" elfogadása, továbbá - közvetett módon - az addigi sikeres magyar külpolitikai eredmények, mint például a népszövetségbe való szeptember 18-i felvétel, a magyar-osztrák határ némi kiigazítása Magyarország javára stb. is már "soknak" tűnhetett a nagyhatalmak szempontjából).

A Nagykövetek Tanácsa 1922. november 10-én - a jugoszláv elutasító álláspontra hivatkozva - elvetette a Határmegállapító Bizottság javaslatát, és döntésével véglegesen eldöntötte a muravidéki magyarság jelentős részének a hovatartozását. Jože Klekl képviselő (a ljubljanai Jutro c. lap 1922. december 9-i közlése szerint) táviratot küldött Ninčič külügyminiszternek, amelyben Prekmurje (Muravidék) népének nevében melegen megköszönte, hogy a térség határait megmentette.[163]

Azt követően - a muravidéki magyar, illetve magyar érzelmű lakosság, valamint Magyarország erélyes tiltakozása ellenére - került sor a határ kijelölésére, ami közel két esztendeig tartott. E hosszú és bonyolult folyamat végét hivatalosan az 1924. július 8-i zágrábi esemény jelentette. Zágrábban a Határmegállapító Bizottság hat tagja aláírta a határmegállapító jegyzéket.


Az értelmiségiek, a nagyon kis számban még megmaradt magyar érzelmű tanítók és papok a határ végső megállapításáig bíztak a trianoni demarkációs vonal megváltoztatásában a Muravidéken. Azonban miután a bizottság a munkáját elvégezte, és annak tényleges eredménye a magyarság érdekeit illetően nem volt, a muravidéki magyarság bizakodása is gyengült. Szlepecz János, muraszombati esperes és püspöki helynök úgy írt a beállt állapotról a szombathelyi püspöknek (ahová a terület egyházi vonatkozásban akkor még tartozott), hogy "szent ügyünk elbukott". Szomorúan nyugtázta, hogy a Határmegállapító Bizottságtól szerzett értesülésekből kiderült a vidék végleges hovatartozása. Levelében jelezte, hogy várja a püspök döntését arra vonatkozólag, hogy mikor szólítja el addigi tisztségéről, és hívja vissza magyarországi területre. Szlepecz azt is megjegyezte (és feltehetően a gyér számú magyar érzelmű értelmiségiek zöme hasonlóan gondolkodott), hogy az elmúlt három évben elég volt a normális élettől való elszigeteltség, a csendőrzaklatás, a meghurcolás és a börtönbe zárás. Ugyanis 1922-ben már fizikailag is nehéz vált számára Muraszombatban maradni, mert a hatóságok más intézményeket kívántak a plébániahivatalba helyezni. Fontos volt az a megállapítása is, hogy az elcsatolt vidéken amúgy sem maradhatna meg másképpen, csak ha érzelmileg is át tudnák őt formálni, ami az ő esetében - akkori véleménye szerint - lehetetlennek tűnt (meg kell ugyan jegyezni, hogy utána még több évig Muraszombatban maradt, és ott is van eltemetve).


Szlepecz a többi Muravidéken tevékenykedő papról is azt állította, hogy nagyjából kiábrándultak mindenből, és "csak azok, akik tevékenyen részt vettek az események ilyen fordulataiban, tehát az elcsatolást támogatták, azok élvezik árulásuk gyümölcseit".[164] Az idézett szövegből arra is lehet következtetni, amit egyébként Klekl is számos összefüggésben (parlamenti felszólalásaiban, újságcikkeiben stb.) megerősített, hogy a délszláv állam mellett kardoskodók körében néhány esztendő után már csalódottságot lehetett tapasztalni.


IV. A MURAVIDÉKI MAGYARSÁG POLITIKAI, TÁRSADALMI
ÉS GAZDASÁGI ÉLETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

IV. 1. A muravidéki magyarság a politika tükrében

IV. 1. I. Bevezető gondolatok, vélemények

A muravidéki magyarság politikai hangulatát, erejét alapvetően meghatározta az a lelkiállapot, amelybe a közösség az elcsatolás utáni időszakban került, és amelyre elsősorban a megtörtség és a bizonytalanság volt a jellemző. Ez az állapot mindenekelőtt a falvak lakosságára vonatkozott. Szlovén szakemberek állapították meg, hogy "az új határ mentén viszonylag hosszú sávban szétszórt magyarság gazdaságilag sem volt erős, amellett ráadásul saját értelmiséggel sem rendelkezett. Főleg vallási (felekezeti) egyesületekbe és tűzoltóegyletekbe tömörültek". Miroslav Novak szerint a falvakban élő magyar közösség a két világháború közötti időszakban nem veszítette el nemzeti tudatának szintjét, de sovinizmussal sem volt vádolható. Más volt azonban - véleménye szerint - a helyzet Alsólendván és Muraszombatban, ahol a polgárság erősen magyar érzelmű volt.[165]

Ugyancsak általános megállapításnak számít, hogy a muravidéki magyarság a két világháború közötti időszakban bízott az igazságtalan békeszerződés megváltoztatásában, tehát a Mura mente magyar lakosságát érintő határszakasz revíziójában. Erre lehet következtetni számos tiltakozás vagy nyilvánosan ki nem mondott, azonban tettekkel igazolható megnyilvánulás alapján. Erről a magatartásformáról a nyolcvanas évek második felében néhány idősebb, a húszas-harmincas években már aktívan tevékenykedő polgár is hasonlóan nyilatkozott. Metka Fujs arra figyelt fel, hogy a revíziós gondolatok (mert annál többről aligha lehet beszélni) a húszas évek első felében voltak erősebbek, majd azok intenzitása csökkent, ami viszont ellentétben van az anyaországban, tehát a trianoni Magyarországon kibontakozó revizionista politikával, amely a II. világháborúhoz közeledve egyre jobban erősödött. Ahhoz természetesen nem férhet kétség, hogy a muravidéki magyarság nagyon figyelte az anyaországban zajló eseményeket, és magatartásformáját, gondolkodását természetszerűen befolyásolták a magyarországi politikai jelenségek. Fujs Alsólendva esetében megállapítja, hogy a városban a tárgyalt korszakban mindig meghatározó volt a magyar érzelmű, befolyásos polgárok és értelmiségiek szerepe, amit igencsak segített, hogy a tőkeerős zsidóság egyértelműen magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Muraszombat esetében ugyan nemzetiségi tekintetben más volt a helyzet, mint Alsólendván, azonban a tőke ott is a magyar, illetve magyar érzelmű polgárok kezében koncentrálódott, s ennek a politikai életre és a sajtóra is nagy befolyása volt.[166]


IV. 1. II. Az 1923-as képviselőházi küldöttválasztások

Az 1923-as év első hónapjainak politikai hangulatát (de jelentős mértékben a társadalmi élet egyéb területeit is) a március 18-ra meghirdetett képviselőházi választásokra való felkészülés és az azzal járó választási kampány határozta meg. A pártok, amelyekről a választásokat megelőző hónapokban kevésbé lehetett hallani, akkor nagy előkészületekbe kezdtek. A hangulat ugyan helységről helységre valamennyire eltérő volt, azonban a Lendva-vidéki magyarlakta falvakban észlelni lehetett némi sajátos állapotot. Az említett településeken ugyanis nagy volt a támogatottsága a horvát Stjepan Radič pártjának, ami valamennyire arra utal, hogy a magyarság - a szlovén érdekekkel szemben - valakiben szövetségest keresett magának. Mivel Radič pártját közben betiltották, az esemény valószínűleg még inkább arra ösztönözte a választókat, hogy támogassák Radičot. A vidéken ugyanis nem volt olyan párt, amelyik a magyarság érdekeit is szem előtt tartotta volna. Amikor azonban a hatóságok a hatóságok másodszor is betiltották Radič pártját, az okok között az szerepelt, hogy "Radics a Magyarországhoz való visszacsatolás érdekében SHS-ellenes politikát folytatott."[167] Az ilyen vádak a muravidéki magyarság körében, miután a lakosság személyes tanúk vallomása szerint akkor még bízott a békeszerződés igazságtalanságának jóvátételében, mindenképpen szimpátiát keltettek[168].

A Muraszombat környékére és a várostól északra, északkeletre fekvő településekre azonban akkortájt más volt a jellemző (ugyan a Radics-féle párt a választásokon a muraszombati körzetben a legtöbb szavazatot kapta, még a szlovénok lakta falvakban is tömegesen a pártjára szavaztak). Az említett térségben az év elején egy új párt alakult, amelynek vezetője Štefan Kühar, a Mörszka Krajina - Muravidék c. hetilap tulajdonosa és kiadója volt. A párt - még ha későn jött is létre - határozottan lokális érdekek mellett bontott zászlót, ezért ennek megfelelően Egységes Muravidéki Pártnak nevezték el.[169]

A párt alapszervezetei is gyorsan megalakultak, így szinte valamennyi magyarlakta településen - legalább formálisan - tevékenykedett. Megalakulásukról szóló jegyzőkönyvüket éppen a magyarlakta hodosi és kapornaki szervezetek küldték el az elsők között a központi irodának, amelyet Muraszombatban, a Dobray-féle szállodában nyitottak meg. Hodoson Heiner Géza evangélikus lelkész, Kapornakon pedig Dávid Sándor lett a szervezet elnöke.[170]

Az Egységes Muravidéki Párt (EMP) céljai között szerepelt a Muravidék minden lakójának egységes politikai táborba tömörítése, foglalkozásra és felekezeti különbségre való tekintet nélkül.

Az általános érdekű követelései közül megemlíthetjük, hogy figyelmeztettek a földreformot végrehajtó szervek hiányosságaira, és hangsúlyozták, hogy a "reform intézménye vagy legyen hivatásának magaslatán, a közgazdasági mércéknek megfelelően, vagy pedig töröltessék el teljesen". Továbbá követelték, hogy a hatóságok törvényes úton segítsék azokat a gazdaságfejlesztő egyesületeket, amelyek közreműködésével a gazdák olcsóbban juthatnak jó mezőgazdasági gépekhez, műtrágyához és vetőmaghoz, valamint szorgalmazták a kisgazdák érdekeit szolgáló gazdasági kamarák létrehozását.

A helyi jellegű követelések között a párt számos fontos kérdésre kitért, közöttük a magyar lakosság számára különösképpen fontos problémákra. Mivel abban az időben a hivatalos szlovén nyelv alkalmazása sok nehézségbe és ellenállásba ütközött (egykori tanítókat mentettek fel, és helyükbe újakat hoztak a Muravidékre, olyanokat, akik a nép nyelvét, sajátos nyelvjárását csak nehezen értették meg), a párt egyebek mellett követelte: "...iskoláinkba, hivatalainkba a mi régi vend szláv anyanyelvünknek a bevezetését, hol is elsősorban az idevalósi hivatalnoki és tanítói állásra alkalmas egyének legyenek alkalmazva. Hol azonban a németség és a magyarság van többségben, ott a tanítás annak a többségnek a nyelvén történjék. Az anyanyelv mellett tanítandó iskoláinkban naponta egy óra hivatalos állami nyelv, egy óra magyar, a magyar vagy német tannyelvű iskolákban pedig egy órát hivatalos állami nyelvet. M. Sobotában legyen a magyar anyanyelvű gyermekek részére egy-egy tanerős magyar nyelvű iskola, megfelelő szlovén tanítással".[171] A program szólt az állásukból igazságtalanul eltávolított hivatalnokok és tanítók munkahelyeikre történő visszahelyezéséről is, valamint biztosítékot követelt arra vonatkozólag, hogy a jövőben a vidék lakosait ne lehessen nemzetiségi hovatartozásuk miatt üldözni, zaklatni. A párt követelte, hogy a meglévő vasúti hálózatot minél előbb kapcsolják össze a magyarországi vasutakkal, valamint sürgette az akkor már tervbe vett Muraszombat-Ormož közötti vasútvonal kiépítését. Külön hangsúlyozták, hogy Dobronak esetében szükséges a telefonvonal megépítése. A pártprogram megfogalmazói fontosnak tartották, hogy Hodoson át lehessen lépni a határt Magyarországra.

Az Egységes Muravidéki Párt szószólói folyamatosan hangoztatták, hogy a Muravidék további "gyarmatosítása" ellen ösztönöznek. A lakosság körében ugyanis a húszas évek elején egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a jugoszláv államhoz fűzött remények a legtöbb esetben meghiúsultak. Emellett a muravidéki szlovén ember is egyre inkább vakvágányra került a különböző tisztségi helyekre érkező "idegenekkel" (értsd: a muravidéki területen kívülről érkezőkkel) szemben.[172]

A Kühár által vezetett párt a legtöbb vitát, politikai szócsatározást a Klekl-féle klerikális beállítottságú párttal folytatta. Kleklék lépten-nyomon támadták az Egységes Muravidéki Párttal könnyen összehozható Mörszka Krajina hetilap nyelvezetét, amely nem szlovénul, hanem muravidéki szlovén nyelvjárásban (vendül), valamint magyarul íródott, és - véleményük szerint - nagy kárt okozott a szlovénségnek. Azt is felrótták a pártnak, hogy az ún. madžaronokkal szimpatizál, ami valószínűleg már akkor, a húszas években nagy hátrányt jelenthetett a szlovén érzelmű lakosság körében.[173] Klekl politikai befolyása különösképpen érvényesült, mert a lakosság döntő többsége vallásos volt, így programja mellé a többi politikai szervezetnél könnyebben toborzott pártfogókat.

Jože (Josip) Benko, szálloda- és mészárszék-tulajdonos lett a vezetője a radikális mozgalomnak, amelyhez - állítólag - muraszombati magyarok is csatlakoztak. A Független Parasztpárt Hartner Géza nagybirtokos és malomtulajdonos körül alakította köreit (Hartner egykor magyar országgyűlési képviselő volt), aki 1923 februárjában Független Kisgazda Párt néven hozta létre a Parasztpárt alapszervezetét, és választási programját csak magyar nyelven jelentette meg, számítva mindenekelőtt a muravidéki magyarság támogatására[174].

A választások a Muravidéken két választókerületben folytak. A magyarlakta falvak az alsólendvai választókerültben a következő választóhelyeken szavaztak (az első, kiemelt település a választóhelyet is jelenti):


A muraszombati választókerületben a magyarlakta falvak választási hely szerinti kimutatása:

/A választóhelyek közlését azért tartottuk fontosnak, mert a hálózat a későbbi választások alkalmával is hasonlóan alakult. /


Az 1923. március 18-i választások eredménye sokak számára meglepetést jelentett ugyan, azonban a tényleges erőviszonyokat, valamint a Muravidék sajátos helyzetét szem előtt tartva aligha beszélhetünk különösebb meglepetésről. Az Egységes Muravidéki Párt, amely a Kukovec vezette demokratákkal kötött koalíciót, összesen 1245 szavazatot kapott, de ez távolról sem volt elegendő ahhoz, hogy képviselőhelyhez jusson. Itt kell megjegyezni, hogy az EMP elnöke, Štefan Kühar közvetlenül a választások előtt belépett a radikális pártba, ami taktikailag rossz döntésnek, politikailag pedig éretlen lépésnek minősíthető. E furcsa fordulat - amit maga Kühar sem igen tudott megmagyarázni - azonban nem hathatott ki jelentősen a választási eredményekre, hiszen a legtöbben csak utólagosan szerezhettek arról tudomást[175]. A legtöbb szavazatot Klekl és Radics kapta. A Korošec-féle néppárttal koalícióban indult Klekl összesen 6592 szavazatot, míg Radics 5417 szavazatot kapott. A jugoszláv képviselőházba muravidéki képviselőnek Jože Klekl, Siftár Géza (mindkettő a Klekl-féle pártból), Stjepan Radics és Stefan Čizmešija kerültek be.


Jože Benko ugyan a képviselő-választáson nagy vereséget szenvedett, politikailag azonban a radikálisok mégis megerősödtek. Muraszombatban a magyar érzelműek feltörése ugyancsak megmutatkozott. A helyzetet szépen illusztrálja, hogy dr. Sömen Lajos, magyar érzelmű ügyvéd volt kinevezve a város főelöljárójának, azaz gerentjének (a tisztség polgármesteri címnek felelt meg közvetlenül a háború utáni években)[176].

A jelentősebb támogatást szerző pártok szavazatainak megoszlása a túlnyomórészt magyarlakta választóhelyeken a következő volt:

Választóhely

EMP

Néppárt
(Korošec, Klekl)

Gazdapárt (Drofenik)

Radics

Domonkosfa (294, 220)*

94

7

135

41

Hodos (666, 336)

161

16

16

110

Muraszombat (913, 618)

107

149

48

133

Csente (357,369)

19

32

5

290

Dobronak (723, 556)

4

20

100

341

Alsólendva (877, 472)

40

69

16

286

Gyertyános (717, 540)

4

112

2

373

* A zárójelben lévő első szám a szavazásra jogosultak számát, a második a leadott szavazatokat jelenti.[177]


Egyrészt a választásokat elemezve, másrészt egyéb kérdéseket is felvetve foglalkozott a muravidéki magyarság sorsával, helyzetével 1923 áprilisában a Szabadkán megjelenő Bácsmegyei Napló. Az elemző latolgatta a gondolatot, hogy a muravidéki magyarság politikailag a vajdasági magyarsághoz csatlakozzék, mert csak akkor lesz képes erőteljesebb politikai munkára és sikeresebb választási eredmények elérésére.[178] Azonban a "kezdeményezés" aligha minősíthető reális elképzelésnek, ugyanis egyrészt nem a muravidéki magyarság köréből érkezett, másrészt a kis létszámú muravidéki közösség a több százezres vajdasági közösséghez hasonló politikai tevékenységre aligha volt képes. Inkább vajdasági berkekben fogalmazódtak meg hasonló elképzelések, aminek lényege valószínűleg a sikeresebb választási eredmények elérésének a reményében keresendő. Problémáit, nehézségeit és egyéb társadalmi sajátosságait tekintve a muravidéki magyarság nagyon különbözött a vajdasági magyarságtól, és a két tájegység közötti távolság is mintegy háromszáz kilométer.


IV. 1. III. Sokszínű politikai élet a húszas években (országos és helyi képviselő-választások, pártszervezés, magyarellenes megnyilvánulások)

A húszas évek első felében a jugoszláv politikai életre számos ellentmondásosság, bizonytalanság és nagyon érződő kilátástalanság volt a jellemző. Abban a légkörben aligha jelentett nagyobb meglepetést, hogy 1925. február 18-án ismét országgyűlési képviselőket választottak Jugoszláviában. A 14 országos listán mintegy 60 muravidéki jelölt szerepelt, azonban csupán két muravidéki személy, Klekl és Siftár Géza jutott be a Néppárt-Klerikális Párt koalíciós listáján - egy mandátummal - a képviselőházba. Egy mandátumot ismét a Radics-párt szerzett meg. Az eredmények számos hasonlóságot mutattak az 1923. évi választási eredménnyel. A Radics-féle horvát párt kapta a legtöbb szavazatot (6439) Korosec Néppártja előtt (6290 szavazat). A muraszombati választási körzet magyarlakta falvaiban Hartner Kisgazdapártja is sok szavazatot kapott, azonban az alsólendvai körzetben nem kapott említésre méltó támogatást.[179]

A Radics-pártot a választások után politikai ellenfelei azzal vádolták, hogy azért kapott sok voksot, mert a muravidéki magyarságnak ismét azt ígérték, hogy amennyiben hatalomra kerülnek, támogatják visszacsatolásukat Magyarországhoz. Hogy volt-e valójában hasonló ígéret a korteskedés során, csak találgathatjuk, azonban a választások előtti ígérgetéseknek a voksolás után akkoriban alig volt jelentősége. A választási eredmények alapján létrejött Radics-Pašić-féle koalíciós kormánynál természetesen ilyen extrém kérdések még az említés szintjén sem szerepelhettek. Kleklék a későbbiek során azzal ostromolták Radicsot, hogy miért nem segíti a földreform keretében a muravidéki magyarok bérelt földhöz juttatását, hiszen tőlük megválasztásakor támogatást kapott.[180]

Az elmondottakkal csupán azt kívántuk érzékeltetni, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben volt a muravidéki magyarság egy választási kampány során, illetve a választások után. Könnyű megállapítani, hogy a legtöbb esetben sem politikai, sem gazdasági támogatást nem kapott, bárki mellett adta is le a voksát, magatartását azonban könnyen lehetett bírálni, és saját maga ellen fordítani.

A történelmi Magyarországtól elcsatolt Mura menti területek a húszas években - vitathatatlanul tudatos politikai megfontolásból - számos szempontból hátrányos helyzetbe kerültek. Erről tanúskodik, hogy 1925 őszére az ún. szlovén régió teljes területén megtartották a községi választásokat, csupán a Muravidéken nem került arra sor. Erre a területre továbbra is jellemző volt a "gerentek diktatúrája", hiszen a települések szinte teljhatalommal rendelkező vezetőit központilag nevezték ki. A kinevezettek számos esetben más, Muravidéken kívüli területekről származtak, tehát a helyi adottságokat nem ismerhették, és fő feladatuk a centralista törekvések végrehajtása volt. Legtöbbször a helybeli őshonos lakosság érdekeivel ellentétesen.[181] A lakosság tiltakozása ellenére sem történt e téren semmi, hiszen még a következő év áprilisában is az említett problémára hívják fel a figyelmet a muravidéki újságok.[182]

Alsólendván a lakosság - amint arra már számos utalás történt - az átlagosnál elégedetlenebb volt a kialakult helyzettel, ezért sokszor kevésbé megfontolt lépésekkel törekedett a helyzet megváltoztatására. Mivel a magyarságot ért sérelmekről csak burkoltan lehetett beszélni, valamint személyi érdekek is befolyásolták, hogy jelentősebb magyar jellegű politikai mozgalom ne bontakozzék ki, az alsólendvaiak - a szlovénnal szemben - a horvát "fedezéket" választották eszközül, amiről a választások már ismertetett eredményei is tanúskodnak. Azonban a "horvátbarát szimpátiát" nem lehet csupán a választási korteskedésre szűkíteni, hiszen annak leple alatt jelentősebb politikai érdeknyilvánításról volt szó (a horvát "érdekeket" ugyancsak nehezen lehetett vállalni az adott időszakban, azonban a magyarnál mégis sikeresebb nyomásgyakorlási eszközt jelenthettek).

A "mozgalom" következményének tekinthető, hogy 1926. május 16-án Alsólendván megalapították a Független Muravidéki Pártot (Neodvisna prekmurska stranka). A párthoz való kötődést nem tették függővé nyelvi és vallási hovatartozástól, programjukban csupán a lakosság jobblétét tűzték ki célul. A kezdeményezők egyike dr. Némethy Vilmos ügyvéd volt (egyébként az Esterházy nagybirtok és Zichy Mária belatinci grófnő megbízottja), aki leginkább a nagybirtok keretében hagyott minél nagyobb terület (szupermaximum) mellett kardoskodott, ezért szembekerült Kleklékkel, akik a földreformban érintett, főleg szegény társadalmi réteg érdekeit védték. A mozgalmat Straussz Flórián esperes-plébános, tiszteletbeli kanonok is támogatta, akit - Némethy javaslatára - a párttestület elnökének is megválasztottak. Az elnökségben még helyet kapott a horvát gyógyszerész, Stanko Šikič, Neubauer József, a tekintélyes zsidó származású takarékpénztári főkönyvelő (későbbi polgármester), Hermán Ferdinánd káplán és Holsedl Henrik hitoktató. Az új párt megalakulását követően azonnal egy hetilap kiadásával kezdte meg a lakosság megnyerését (Naše novine; Néplap), amelyet muravidéki szlovén nyelvjárásban és magyar nyelven nyomtattak. Elsősorban Csáktornya, Varasd és Zágráb közelségére hivatkozva hangoztatták, hogy a muravidéki embert természetes kötődése és érdekei inkább Horvátországhoz kötik, mint a szlovén régiókhoz. Azonban legfőképpen a szlovén autonómiára vonatkozó törekvéseket ellenezték. E céllal kapcsolatosan a Néplap 1. számában a következőket olvashatjuk: "Bennünket, prekmurjeieket igazán nem érdekel és így nem is küzdhetünk együtt a szlovén klerikálisokkal a szlovén autonómiáért, sőt ellenkezőleg, ez ellen kell felvennünk a harcot, mert hiszen az ő gyarmatuknak minősítettek bennünket és büntetésből küldték kezdetben ide az embereiket. Már pedig ilyen múlt után inkább láthatjuk jövőnket a nagy és egységes Jugoszlávia részeként! Radics is szegre akasztotta az ő köztársasági és hegemonisztikus eszméit. Mivel pedig nekünk még inkább se ingünk, se gallérunk, sem az autonómia, sem a hegemónia, nyíltan vallhatjuk ezt programunk első pontjában s lelkünk mélyéből fakad már csak ehhez a mi hagyományos királyhűségünk nyilvánítása. Hisz igazán senkink sincs más az országban, akire úgy rábízhatnánk magunkat, mint egyedül őfelsége a király." Az idézett lap ugyanazon cikkében (Miért kell a prekmurjei párt? - a cikk címe) a későbbiek során arra történt utalás, hogy a magyar és a német anyanyelvűek a többi néppel egyenlő jogokban részesüljenek a földosztásnál és az oktatásban, valamint a társadalmi élet egyéb területein.[183] A bizonygatásaik során sokszor túlzásokba és könnyen cáfolható állításokba is bocsátkoztak (például a muravidéki szlovénség eredetét és nyelvét illetően), s ez nagy ellenszenvet váltott ki a muravidéki szlovénség körében. Különösképpen Klekl volt az, aki erélyesen támadta őket, de egyéb tekintélyes személyiségek és tisztviselők is ellenük szegültek. Azt követően még inkább "lemadžaronozták" őket, aminek következményeként - még ha olyan erős politikust tudhattak is maguk mögött, mint a horvát Radič -, mivel a muravidéki szlovénség körében nem volt támogatottságuk, a politikai élet peremére szorultak. A pártot - bizonyos vélemények szerint - elsősorban csak az alsólendvai magyarság meghatározott része támogatta, akik ily módon is hallatni kívánták hangjukat hányattatott sorsuk miatt. Politikai tekintetben azonban szándékuk nagyon kevésnek bizonyult[184].

A Néplap arról is beszámolt, hogy a dobronaki alakuló pártgyűlésen mintegy 2500 ember gyűlt össze a templomtéren, illetve a plébánia kertjében (a feltüntetett szám esetében bizonyára túloztak). A helyi szervezet megválasztott elnöke, Volper Pál plébános megnyitóbeszédében azt hangsúlyozta, hogy az elmúlt években a magyarságot csak sérelmek érték, és a közösséget voksok megszerzésére használták fel. Külön nehezményezte a felekezeti iskolák megszüntetését, illetve az egyházközösségek szerepének a degradálását. A dobronaki pártszervezet vezetőségébe, Volper plébános mellett Dobronakról Cár József bírót és Horváth Pált választották, Zsitkócról Szomi Jánost és Sóos Jánost, Kámaházáról Sóos Istvánt és Sóos Jánost, Radamosból Biró Istvánt és Büki Vendelt, Göntérházáról Sóos Mihályt és Gaál Pétert, valamint kebeléről Sabján Józsefet és Miholics Ferencet.[185]

A következő évben már túl nagy nyomás nehezedett a párt befolyásos embereire, így dr. Némethy (1927-ben), majd valamivel később (1929-ben) Straussz is Magyarországra költözött, s ez gyakorlatilag a Független Muravidéki Párt megszűnését jelentette.


Magyar értelmiségi körökben, valamint a józanul gondolkodó muravidéki szlovén lakosság részéről is mély bírálatok hangzottak el a jugoszláv hatóságok viszonyulásáról, intézkedéseiről. Közigazgatási tekintetben ugyan nem úgy működött a rendszer, mint egykor a történelmi magyar vármegyék esetében, azonban formálisan az egész jugoszláv terület ugyancsak megyékre volt felosztva. Az alsólendvai és a muraszombati járások a maribori megyéhez tartoztak, azonban a döntéshozatalban a muravidékiek aránya és súlya csupán jelképes volt. Eredményes muravidéki érdekérvényesítésről abban az időszakban aligha beszélhetünk; azok egyrészt egybehangzóan meg sem fogalmazódtak, másrészt, a hatalom célja az volt, hogy a Mura folyó bal partján elterülő vidék nyelvi, nemzeti (magyar), életmódbeli, gazdasági stb. sajátosságait minél gyorsabban asszimilálják. Amint arra már többször utaltunk, a hatalmi célok elérése érdekében a magyarlakta vidékre a két évtized során hasonló intenzitással a magyar nyelvet nem ismerő (a legtöbbször Szlovénia belsejéből érkező) tanítókat, hivatalnokokat helyeztek, az evangélikus magyar hívők templomba járását korlátozták stb. A Muravidékről érkező megyei bizottsági tagokra nagy feladat hárult volna, hogy legalább tiltakozzanak a lépten-nyomon észlelhető elnyomás ellen, azonban erre ők képtelenek voltak, illetve az adott helyzetben az lehetetlen volt.[186]

Már a vármegyebizottságok megválasztásának előkészületei is rosszul végződtek a Muravidéken. Valójában előkészítetlennek bizonyult az 1927. január 23-ra meghirdetett bizottságválasztás. A maribori vármegyei bizottsági közgyűlésnek 54 tagja volt, ebből 5-en a muraszombati, 4-en viszont az alsólendvai járásból kerültek a megyei testületbe.[187] A kilenc muravidéki tag közül öten a klerikálisok, hárman a Radics-párt színeiben kerültek a megyei testületbe, valamint egy tag a demokraták színeiben. A megválasztottak többsége a szlovén falvakból származott, így a magyarság érdekeinek képviselete hangsúlyosabban nem jelenhetett meg munkájukban. Egyébként a választás valamennyire ismételten a háború után számtalanszor felvetődő szlovén vagy horvát hovatartozás kérdésére is választ adott. A Muravidék lakossága - mivel a Radics-pártiak alulmaradtak - a sokak által e tekintetben népszavazásnak is minősített választáson a szlovén régióhoz tartozás mellett foglalt állást, így a szlovén-horvát vita eldöntöttnek látszott. Hozzá kell azonban tenni, hogy a magyar nemzetiségű lakosság körében még mindig a Radics-párthoz tartozó jelöltek arattak sikert.[188]

1927 nyarán - az amúgy is rendkívül meleg esztendőben - ismét a választási "kánikulától" volt nyomasztó a politikai légkör, hiszen szeptember 11-re meghirdették az országgyűlési választásokat. A muravidéki magyarság akkor is bizonytalanul viszonyult a döntéshez. Az említett esztendőben a radikálisok erélyesebb propagandával próbáltak a magyarság körében támogatást szerezni. Alsólendván is újraalakult a párt (dr. Strasszer Ármin elnökkel, Lenarics alelnökkel és az újonnan kinevezett polgármesterrel, a bisztricai Szabó Elemér titkárral az élen), és a választási nagygyűlésen mintegy 300 magyar ember vett részt.[189] A radikálisok ugyan nem tudtak győzni a muravidéki településeken, azonban igencsak megközelítették az ismét győztesként kikerült dr. Anton Korošec nevével fémjelzett párt Muravidékről megválasztott képviselőit, Kleklt és Jeričet. A legtöbb támogatást tehát ismét a klerikálisok kapták, akikre az alsólendvai járás magyar falvaiban is jelentős számban szavaztak. Az egykor sok szavazatot megkaparintó Radič-pártot ez alkalommal alig támogatták, a leadott szavazatoknak még 5%-át sem kapta meg.[190]


A lakosság nagy megelégedettséggel fogadta, hogy 1927. november 18-ával elrendelték a Muravidéken a községi választásokat, s az említett év decemberéig be is kellett azt fejezni. A választásokról egy tájékoztató is megjelent, amelyből kiderült, hogy kik és milyen feltételek mellett választhatnak, illetve kiket lehet községi képviselőnek megválasztani. Azt is szabályozták, hogy a három évre megválasztott testületek első ülésükön saját körükből megválasztják a községi bírót.[191]

A községi választásokkal - amint arra a sajtóról szóló fejezetben is utalunk - sokat foglalkozott a Klekl-féle klerikálisokhoz, azaz a Néppárthoz és a Novine c. hetilaphoz közel álló (gyakorlatilag annak mellékleteként tekinthető) magyar nyelvű havilap, a Népújság. Sürgette a választások lebonyolítását, amellett azonban egyértelműen az Anton Korošec nevével fémjelzett párt mellett állt ki.[192]

A két nagy közigazgatási egységnek (járásnak) minősített Alsólendva és Muraszombat esetében közvetlenül a kormány nevezte ki a főelöljárót (gerentet). Alsólendván ez a tisztség a közép-besztercei (Srednja Bistrica) Szabó Elemérnek jutott, míg a muraszombati járásban dr. Sömen Lajos ügyvédnek szavaztak bizalmat. A községi választások néhány határ menti magyar település esetében, így Alsólendván, Csentében és Völgyifaluban is csak 1928. április 1-jén voltak megrendezve. Alsólendván négy választási listára szavazhattak a választásra jogosultak: Polgári-gazdasági Lista (liberálisok, főleg az ide telepítettek támogatták), Radikális Lista (amelyet többnyire az evangélikusok támogattak), Hazai Gazdasági Lista (amelyet főleg a szőlőhegyekben élő szlovénok támogattak) és a Lendvai Gazdasági Lista, amelyet a lendvai zsidó és magyar lakosság jelentős része támogatott. Az utolsóként említett Lendvai Gazdasági Lista lett a választások győztese, s ennek értelmében 11 képviselői helyet kapott, valamint a listavezető Neubauer József lett az új polgármester.[193]


A keresztény-szocialista (klerikális) pártnak a húszas évek végén, amint erre a tendenciára már korábban is utaltunk, jelentős volt a befolyása a magyar lakosság körében is. A falvakban szervezett népgyűlések elsősorban a választási voksok megszerzésére irányultak, azonban a magyarlakta falvakban megrendezett összejövetelek részvevőinek a száma azt bizonyította, hogy a lakosság gyorsan hajlott a politikai agitációra. A gyűléseken ugyanis Kleklék megpróbáltak a magyar nép szájíze szerint beszélni, valamint annak látszatát keltették, hogy valós érdekeiket képviselik. Az ilyen pártpolitikai aktivitás következményének tekinthető a Felsőlakosban 1928. szeptember 8-án megnyitott takarékpénztár. A létesítménynek tényleges súlya, biztató jövője aligha volt - abban még az alapító Klekl-féle párt sem bízott -, az emberek párt iránti rokonszenvére azonban vitathatatlanul kihatott.[194] Hasonló célokat szolgált az agrárszövetség létrehozása is, habár a szervezetnek az egész Muravidék tekintetében vitathatatlanul pozitív sajátosságai is voltak. Az agrárszövetségekről (zadrugákról) szóló törvény szabályozta, hogy a szervezet a tagság részére vásárol földet, amelyből a tagok - amennyiben a megszabott feltételeket teljesítik - megvásárolhatnak bizonyos részt. Mivel a klerikálisok politikai hatalommal rendelkeztek, lehetőségük volt döntő befolyást gyakorolni a Muravidéken az agrárszövetségek létrehozásában is.[195] A szövetség székhelye, amint az a teljes szlovén nevéből is kiderül, Črenšovcin volt, az elnöki tisztséget pedig Jože Klekl országgyűlési képviselő töltötte be; a szervezet érdekköre (ezt a kifejezést használja az alapszabály) formálisan az egész Muravidékre kiterjedt.[196] A szövetség 1929. június 30-án tartott évi közgyűlésén elhangzottakból kiderült, hogy 66 muravidéki településen van helyi szervezete, 4820 taggal. Talán nem árt megjegyezni, hogy az említett közgyűlésen, a földreformról szóló tárgyalás keretében, amikor a hipermaximum elosztásáról foglaltak állást, azt a tagok faji, tehát nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül képzelték el.[197]

Az 1928. év végén - hasonlóan a többi kisantant-államhoz - Jugoszlávia-szerte is az állami önállósulás 10. évfordulóját ünnepelték. A Muravidéken is számos újságcikk, politikai megnyilatkozás foglalkozott az eseménnyel. A szlovénség körében (a Muravidék kivételével) teljes volt az egyetértés abban, hogy az eseményt méltóan meg kell ünnepelni (a központi muravidéki ünnepélyre 1928. december 1-jén Muraszombatban került sor), azonban számos kritikus bírálat is elhangzott, egyrészt a szerb ígéretek rovására a szlovén régióval szemben, másrészt, hasonlóan a szlovén ígéretek rovására az ún. Slovenska Krajina-val, azaz a Muravidékkel szemben. A muravidéki magyarság - érthető módon - nemigen hallatta a hangját az eseménnyel kapcsolatosan.[198]

A muravidéki emberekben, a szlovénokban is, vegyes érzelmeket keltett az említett esemény. Az újságok ugyan nem agitáltak a rendezvények ellen (Muraszombatban például különböző kételyeket sejtető fáklyás felvonulást rendeztek), azonban arra figyelmeztettek, hogy a vidék lakosságának aligha volt különösebb oka ünnepelni.[199]

A következő esztendőben azonban már a muravidéki lakosság számára fontosabb és közvetlenebb ünneplésre került sor. 1929 nyarán megkezdődtek az előkészületek a Muravidéknek a délszláv államhoz csatolása 10. évfordulója tiszteletére, amelynek központi rendezvényei augusztus 28-án zajlottak Muraszombatban és Alsólendván. Erre az alkalomra - amelyre nagyon sok politikust, tisztviselőt és más közéleti személyt hívtak meg Szlovénia, illetve Jugoszlávia más részeiből - egy szervező bizottságot neveztek ki, amelynek az elnöke Jože Klekl volt. Azt a szervezők is jól tudták, hogy az akkor még legalább 80%-ban magyar nemzetiségű Alsólendván tervezett rendezvény - amelynek keretében hálaadó istentiszteletre is sor került - közvetlenül összefügghet a magyarságnak az említett eseményhez való viszonyulásával. A szervezőkhöz közel álló Népújság c. hetilap - egyebek mellett - a következőképpen fordult a magyarsághoz: "... önmagától adódik az a kérdés, hogy milyen is legyen a határ menti kisebbség állásfoglalása a szlovén nemzeti ünneppel szemben? Két eset lehetséges: a kisebbség vagy nem vesz részt az ünnepségen, mondván, hogy nem érdekelt tényező, vagy pedig részt vesz, s jelenlétével dokumentálja, hogy a kisebbség Prekmurjéban nem irigye és nem ellensége a szlovénség szabadságának és függetlenségének. A kisebbség mint meghívott vendég vehet részt az ünnepélyen, hogy jó barátoknál szokásos módon tiszteletét és megbecsülését fejezze ki még akkor is, ha történetesen a tapintatlanok túl hangos öröme esetleg szomorú emlékek sorát kavarja fel majd a baráti szívekben. Mi úgy tudjuk, hogy meghívják a kisebbséget. És ha valóban meghívják, hogy vegyen részt a szlovén többség nagy ünnepén, akkor ne utasítsa vissza ezt a meghívást senki fia sem. A kisebbség vonuljon fel Dolnja Lendavára, jelenlétével tisztelje meg a szlovén népet, amely a több mint ezer éves közös múlt idején nem is egyszer szintén együtt örült és sírt is a magyarsággal."[200] Alsólendván egyébként a felvonulás az ernyőgyár és a Korona vendéglő közötti útszakaszon kezdődött - pontosan meghatározott program szerint -, majd, az istentisztelet után a Korona Szálló és az ún. Tomka-ház közötti téren zajlott az ünnepély.[201]

A Muravidék elcsatolásának (a szervezők az eseményt felszabadulásnak nevezték) tizedik évfordulójáról Miroslav Kokolj már többször idézett könyvében is olvashatunk. A szerző azt állítja, hogy a szlovénok az eseményt Muravidék-szerte nagy pompával ünnepelték. A lendvai rendezvényről - egyebek mellett - elmondta, hogy azon Neubauer polgármester, Jerič plébános-helynök és Klekl szónokok mellett állítólag egy paraszt magyarul is felszólalt. Kokolj a lendvai ünnepéllyel kapcsolatosan rendbontásról is szólt, amit állítólag a magyarok okoztak. Az eseményt a továbbiakban úgy magyarázza, hogy az alsólendvai magyarság tíz év eltelte után nem tudott belenyugodni a vele szemben elkövetett igazságtalanságba, ezért a nyilvánosan lázadók arra buzdították a lakosságot, hogy fekete zászlókat tűzzenek ki a városban (amire azonban Kokolj szerint nem került sor).[202]

Valószínűleg minden magyarázat felesleges arra vonatkozólag, hogy a muravidéki magyarság rendkívül szorongatott helyzetbe került. Nemzeti kötődése és ki nem hevert sérelmei ugyanis aligha engedték volna meg, hogy részt vegyen a terület anyaországától való elszakítását ünneplő rendezvényen, ugyanakkor gazdasági-egzisztenciális szempontból megkülönböztetésben részesülhetett volna amiatt, ha az eseménytől távol marad. A szervezők ugyanis úgy fordultak a kisebbségiekhez, hogy a választási lehetőségek között már eldöntötték a "helyes viszonyulás" módját, ami a magyar közösség tudatában bizonyára mély nyomokat hagyott.

Az első tudósításokból viszonylag gyér információkat tudhatunk meg az évfordulós események hangulatáról, lefolyásáról. A Népújság arról számolt be, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott. Hangsúlyozta, hogy a muraszombati rendezvényen Klekl beszédét rengeteg ember hallgatta meg. A hetilap szerint az alsólendvai ünnepségen a magyarság is szép számban megjelent, azonban arról hiteles információt nem közöl, hogy ez ténylegesen mit jelentett.[203] A Muravidék c. hetilapból viszont azt tudhatjuk meg, hogy a "szlovének idejövetele" tiszteletére Alsólendva és Muraszombat épületei zászlódíszt kaptak. Muraszombatba vonatok szállították a távolabbról érkezőket, míg a környékbeli falvak lakossága másképpen érkezett a városba. Az ünnepségen részt vett a király képviseletében Radovics ezredes, míg a kormány nevében dr. Tar, ljubljanai főispáni titkár. A muraszombati ünnepségen - Klekl mellett - dr. Tar, dr. Matija Slavič (abban az időben ljubljanai egyetemi tanár), dr. Leskovar, a maribori tartomány komiszárja és Rudolf Meister, nyugalmazott tábornok szólalt fel. A hetilap megjegyezte, hogy az ünnepségen részt vett az a Perko nyugalmazott alezredes is, aki annak idején, 1919. augusztus 12-én csapataival ellenállás nélkül megszállta a Muravidéket.[204]

Többet megtudhatunk a valamivel későbbi, illetve a közvetett sajtóvisszhangokból. A Muravidék 1929. augusztus 18-i számában arról írt, hogy az elmúlt tíz esztendő során Muraszombat város nem sokat és csak bizonyos területeken fejlődött, vagyis nem részesült olyan támogatásban, mint azt az elcsatoláskor feltételezték. A Novine c. hetilap 1929. augusztus 25-i számában erélyesen bírálta a Muravidékben megjelent cikket, hogy az jelentős mértékben az ünnepi hangulat megrontására törekedett. Az egyébként állandóan napirenden levő vitatkozás a két sajtóorgánum között ebben az esetben a Muravidékben megjelent szeptember 8-i válasz miatt érdekes csupán, amelyben Kühar kiadó-tulajdonos a 10. jubileumi ünnepséggel kapcsolatosan is érdekes adatokat közölt.[205] Kühar válaszából megtudhatjuk, hogy Muraszombatban - a híresztelésekkel szemben - nem 15 ezer, hanem csupán mintegy 4 ezer ember vett részt a rendezvényen. Az ünnepséget, egyéb okok miatt is, kevésbé tekinti sikeresnek, mint Kleklék, ezért mindenekelőtt a "klerikális és liberális frakció" közötti vitát hibáztatja, így - szerinte - kevés idő maradt a tényleges szervezésre. Kühar cáfolta, hogy a Muravidék hetilapban augusztus 18-án megjelent Tépett rózsák c. vers[206] az ünnep és a szlovénség ellen irányult volna, hiszen szerinte annak szerzője, az aláírt Könye Dezső, "egész másra gondolt s tán ilyent produkálni is, mire a hírecske céloz, - képtelen". Az utóbbi kérdés tekintetében nehéz igazságot tenni, ezért azt meg sem kíséreljük, viszont maga az ünnepély minden bizonnyal távolról sem váltott ki akkora érdeklődést, amekkorára a szervezők számítottak. A magyarság jelenléte a rendezvényeken pedig bizonyára nem lehetett számottevő.


A klerikális beállítottságú újságok erélyesen tiltakoztak Gorišeknak, az alsólendvai Polgári Iskola igazgatójának a szlovéniai pedagógus lapban megjelent nyilatkozata ellen, amelyben 1928 júniusában kijelentette, hogy a szlovénok, mint milliós nagyságrendű kis nemzet nem képesek megállítani a Muravidéken a magyarosítást. A klerikálisok véleménye az volt, hogy az olyan személyt, aki a Muravidéken nem bízik a szlovén nemzet erejében, el kell távolítani állásából. A "szópárbajt" azért fontos megemlíteni, hogy érződjék a magyarság ellen tanúsított lelki nyomásgyakorlás minden formája. Ugyanis már Gorišek igazgató - akit Szlovénia belsejéből helyeztek Alsólendvára - kijelentésével durván bírálta a kis létszámú magyar közösséget, illetve annak esetleges erőfeszítéseit saját anyanyelvi és nemzeti értékei iránt, majd a szlovén klerikális körök reakciója tovább fokozta a magyarság megalázását.[207]


A Muravidéken 1928-ban ismét átszervezték a közigazgatást. Az alsólendvai és a muraszombati járások magyarok lakta vidékén a következőképpen tervezték az ún. új községeket: Alsólendva (Alsólendva, Bánuta, Hosszúfalu és Hídvég települések), Csente (Csente, Völgyifalu, Petesháza és Pince települések), Dobronak (Dobronak, Göntérháza, Kámaháza, Radamos és Zsitkóc települések), Gyertyános (Gyertyános, Alsólakos, Felsőlakos, Kapca, Kót, Hotiza települések), Kobilje-Kebele (Szentlászló falu a túlnyomórészt szlovénok lakta Kebeléhez tartozott), Domonkosfa (Domonkosfa és Szerdahely települések), Hodos (Hodos, Kapornak, Šalovci-Sal települések), Pártosfalva (Pártosfalva, Csekefa, Kisfalu, Berkeháza-Berkovci és Jánosfa-Ivanjševci települések)[208] Az új szervezettségi forma ugyan jelentősebb változásokat nem hozott, azonban az újonnan megválasztott tisztségviselők körében egyre kevesebb magyar nemzetiségi képviselőt találunk.


IV. 1. IV. A diktatúra időszaka (1929-1931)

Az egyre nagyobb méreteket öltő belpolitikai viták következtében a délszláv államban a húszas évek végén jelentős, általánosan antidemokratikusnak nyilvánított államigazgatási intézkedésekre került sor, ami már "összhangban" volt az időközben bekövetkezett központi diktatórikus intézkedésekkel. 1929 őszén megjelentek a báni inspektorátusokról (felügyelőségekről) és a bánságok költségvetéséről szóló rendeletek. A Muravidék, illetve annak két járása - az alsólendvai és a muraszombati - a Drávai Bánsághoz tartozott, amelynek a felügyelősége Mariborban székelt. A felügyelők feladatköréhez tartozott az alájuk rendelt járások összes ügyeinek figyelemmel kísérése, a községek ellenőrzése. A szabályrendelet arról is rendelkezett, hogy a bánságokban - a bánok mellett - 20-30 tagú báni tanácsok működnek, amelyek tagjait szakmai alapon válogatták ki (a király nevezte ki a tagokat a belügyminiszter előterjesztésére). 1929 novemberében az újonnan kinevezett bánok és a melléjük rendelt állami szervek átvették a teljes hatalmat, és azzal az önkormányzatok minden korábbi önálló működését megszüntették.[209] Az állami szervek természetesen megtettek mindent annak érdekében, hogy - főleg szakszerűségre hivatkozva - megmagyarázzak az új államigazgatási rendszer létjogosultságát. A Muravidéken is erőteljes magyarázkodás, bizonygatás vette kezdetét a központosító intézkedések szükségszerűségéről.

Vessünk azonban egy pillantást arra, hogy a király által bevezetett diktatúrát megelőzően milyen volt a helyzet az országban és a tárgyalt térségben. A húszas évek végén is rendszeresen érkeztek a Muravidékre a tisztviselők, a hivatalnokok és a szakemberek Szlovénia különböző tájairól. 1928 augusztusában dr. Fračnik Antal celjei kormánytanácsost nevezték ki alsólendvai főbírónak.[210]

1928 nyarán Jugoszláviában számos szempontból válságba került a politikai, a gazdasági és a társadalmi élet. A képviselőházban bekövetkezett halálos kimenetelű lövöldözések (a Radics fivérek halála), valamint az abszolút egyeduralomra törő nagyszerb centralista törekvések következményei a tetőpontra hágtak. A horvátok és a szlovénok egyre többször hangoztatták, hogy ők nem alattvalói kívánnak lenni a délszláv államban vezető szerepre törő szerb politikai elitnek, hanem egyenrangú státust követelnek maguknak, beleértve természetesen a gazdasági fejlődés bizonyos fokú önállóságát is. A Muravidék c. hetilapban - egyebek mellett - a következőket olvashatjuk ezzel kapcsolatosan: "Tíz évnek kellett elmúlni, hogy azok a testvér nemzetek, akik egy jogar alá tömörültek, hogy maguknak közös jólétet biztosítsanak - eljussanak odáig, hogy ma majdnem fegyveres kézzel állanak szemben egymással. Ki gondolta volna akkor, ezelőtt tíz esztendővel, hogy a politikai viszonyok ennyire elmérgesedjenek, hogy a testvér nem ismeri meg a testvért, nincs bizalommal egyik a másik iránt, nem szeretik egymást! Ki merte volna akkor azt mondani, hogy ne örüljön senki ennek az új alakulásnak, mert hiszen tíz év múlva, mikor Korošec miniszterelnök lesz, akkor Pribicsevics lesz a legnagyobb ellenfele, Radics Istvánt pedig, aki a horvát parasztpárt nevében szerepelt, a beográdi szkupstinában le fogják lőni! Ez történt az első tíz esztendőnek a végén!"[211]

A muravidéki szlovénok és magyarok körében is tapasztalható volt a politikai bizonytalanságokból fakadó állapot. Dr. Korošec szlovén politikus miniszterelnökké való kinevezése, valamint a horvát szábor elhatárolódása a Belgrádban ülésező ún. "csonka parlament" döntéseitől, az állami politika alakítóit arra ösztönözte, hogy valamilyen megváltó megoldásban gondolkodjanak. Konkrét javaslatok azonban alig születtek. A Muravidék című hetilapnak a fent idézett cikknél néhány lapszámmal korábbi politikai kommentárja is nagyon általánosan fogalmazott, amikor arról írt, hogy "le kell tehát küzdeni az akadályokat, el kell hárítani az útból mindazokat a nehézségeket, melyek a békességhez való visszatéréshez elvezetnek. Meg kell alapítani azt az egységes állami közösséget, amelyben mindegyik nép meg fogja találni a saját kulturális és gazdasági fejlődésének lehetőségét és boldogságát!"[212] Akkor már azonban a jugoszláv konszolidációban alig hitt valaki. Nem véletlen, hogy a későbbi hónapokban sajátos eseményekre került sor Jugoszláviában.

Amint már említettük, 1929. január 6-án Alexander jugoszláv király feloszlatta az országgyűlést, és bevezette a diktatúrát. Ezzel a politikai pártok hivatalosan is megszűntek működni. Az előállt események kapcsán helyi szinten például a keresztényszocialista párt által kiadott magyar nyelvű hetilap, a Népújság kiadását is másképpen kellett megszervezni. Akkortól Klekl közvetlenül vállalta a lap kiadását, és az előfizetőknek - egyebek mellett - a következőket írta: "Célom ezzel nem más, mint hogy magyar ajkú állampolgárainknak ügyes-bajos dolgaikban a lap segítségükre legyen, állampolgári jogaikat védje, bennük a hazafias szellemet nevelje s bebizonyítsa ország-világ előtt, hogy magyar ajkú népünk jó jugoszláv alattvaló s éppen azért a törvény által biztosított védelemhez joga van".[213]

A Mura menti lakosság számára, így a magyarság számára is közvetlen - túlnyomórészt negatív - kihatással volt az, hogy 1929 tavaszán az új államigazgatási törvény több minisztériumot megszüntetett, köztük a már korábban is diszkriminatív és igazságtalan intézkedéseiről közismert, földreformért felelős minisztériumot is (ezt követően azonban még inkább érvényesült a centralizáció). A muravidéki hatalmi körök ugyan - takarékossági indítékokra hivatkozva - pozitívnak ítélték a döntést, ténylegesen azonban az országgyűlés feloszlatását követő diktatúra szerves részét képezte.[214] Ettől függetlenül némi eredménnyel járt a már volt országgyűlési képviselő, Jože Klekl vezette küldöttség belgrádi látogatása, ahol 1929 májusában a Magyarországgal való vasúti összeköttetés folyamatos biztosítása terén történt némi előrelépés, valamint számos egyéb kérdésben is támogatásukról biztosították az illetékes minisztériumok a muravidéki küldöttséget.[215]

A központi diktatúra és a centralizáció jellegét jól kifejezte a Muravidék c. hetilapnak a kormány deklarációjáról szóló cikke. Annak értelmében az 1929. évi októberi 3. számú törvény "a királyság nevével, történelmi és nemzeti fejlődésünk népi és erkölcsi elgondolása rendeltetett el, amit az egész nép lelkesedéssel fogadott". A lelkesedés valós voltáról bőven lenne okunk vitatkozni, azonban mintegy hét évtized távlatából ez már csak részben indokolt. Fontosabb annál a további megállapítások áttekintése. Ugyanis a királyságnak bánságokra történő adminisztratív felosztásában a történelmi (Jugoszlávián belüli) határok örökérvényes megszüntetését látták, amit az egységes jugoszláv nemzet kialakulásának és fejlődésének az alapfeltételéül tekintettek. A törvény ugyanis elrendelte az ún. abszolút elvet: egy nemzet és egy nemzeti érzés. Formálisan meghagyták a nemzeti nevek és hagyományok tiszteletben tartását, azonban hangsúlyozták, hogy azokat csakis úgy lehet érvényesíteni, hogy az nem veszélyezteti az egységes nemzet egészét. Ezeken az intézkedéseken alapult a király kormánypolitikája. A rendeletek ugyanis már korábban megszüntették a politikai pártokat, illetve azok bárminemű befolyását. A tanítással kapcsolatosan kimondták, hogy azt az általános iskolától az egyetemig szigorúan jugoszláv nemzeti szellemben kell végezni.[216] A kormánypolitikából szépen kirajzolódik, hogy az első jugoszláv állam a 30-as évek elején tudatos és tervszerű asszimilációs politikát folytatott, ami a kis létszámú muravidéki magyarságot különösképpen sújtotta.

Az alsólendvai és a muraszombati járásban létrejöttek azok a kisebb-nagyobb csoportok, amelyek az új rendszerben találták meg számításaikat, így politikai téren döntő befolyásra tettek szert. A muraszombati járásban a tekintélyes és nagy gazdagságra szert tevő Josip (Jožef) Benko politikai súlya emelkedett, az alsólendvai járásban pedig hasonló szerepet töltött be a már korábban Lendvára telepített, liberális nézeteiről ismert ügyvéd, dr. Janko Pikuš (habár politikai ereje nem mérhető Benkoéval).


Az 1930-as esztendő végén a muravidéki származású szlovénség részéről ismételten felélénkült az ellenszenv az iránt, hogy a Mura mentiek egyre jobban háttérbe kerültek a betelepítettekkel szemben. A muravidéki szlovénok ezt minden formában bizonyítani kívánták, többek között rámutattak arra, hogy a földreform revíziójával a hazai embertől elveszik a földet, míg a betelepítettek esetében sokkal elnézőbbek. A maribori Parasztszövetség tanácskozására készülve a szervezők fontosnak tartották megjegyezni, hogy a Muravidéken - azért, hogy a hazaiakat háttérbe szorítsák - nagyon sok személyt jogtalanul madžaronnak tituláltak (pedig a Novine hetilap szerint a Muravidéken már akkor nem is voltak madžaronok). Kritikát gyakoroltak azonban azzal szemben is, hogy a dobronaki községben - ahol állításuk szerint "jelentős számban éltek szlovénok" - nincsen szlovén nyelvű istentisztelet, hanem kizárólag csak magyar.[217]

A magyarság szempontjából fontos volt a drávai bánság főnökének, dr. Drago Marušič bánnak a muravidéki körútja. A bán többek között azt volt hivatott ellenőrizni, hogy a Muravidéken mennyire "fejlődött a nemzeti szellem" (értsd: jugoszláv szellem). Beszámolójából és nyilatkozataiból kiderült, hogy a magyar kisebbség - akárcsak a német - lojális volt az állammal szemben, még hűségnyilatkozatot is tett az állam és a király mellett. Azt is megállapította, hogy a nép összefogott a felsőbb utasítások maradéktalan teljesítése érdekében.[218] A bán nyilatkozatai egyértelműen arra utalnak, hogy a hatalom minden lehetséges módszert megragadott azért, hogy a diktatúra minél hosszabb életben tartását kieszközölje.

A magyar lakosság a tárgyalt időszakban óriási gazdasági és szociális nehézségekkel küszködött, így a valóságban aligha lehetett elvárni tőle, hogy ódákat zengjen a számára akkor még - a közösség jelentős része által - idegen hatalomnak tekintett állam intézkedéseiről. Egy-két személy, egyéni haszonra törő szűk csoport azonban akkor is akadt arra, hogy az adott körülményeket kihasználja. Ennek jegyében lehet értelmezni a már említett hűségnyilatkozatot (Hodos és Kapornak községek lakossága nevében a bánt például Vértes Aladár tanító külön is üdvözölte), amelyről a lakosság döntő többségének még tudomása se volt.[219]

A városi, illetve falusi vezetőségekből, elöljáróságokból - különösképpen a jelentősebb településeken - egyre erőteljesebben szorultak ki a magyarok. Alsólendván 1931 elején felmentették a régi, zömében magyar nemzetiségű elöljáróságot. A helyükre kinevezettek között már a többség - nevükből ítélve - szlovén volt, sőt jelentős számban olyanok, akik a húszas években a Muravidéken kívüli területekről kerültek a városba (Pikuš, Majul, Dobernik, Prudic). A szlovéniai tisztviselők, illetve a Jugoszlávia különböző tájairól érkezők a harmincas évek elején egyre nagyobb teret kívántak maguknak kiharcolni a politikai és a közigazgatási életben, valamint szakmai berkekben egyaránt. Csak példaként említhetjük, hogy amikor a muraszombati útbizottság titkári állásáról döntöttek, akkor óriási harc alakult ki a helybéli, egyébként szlovén nemzetiségű és egy Dél-Szlovéniából érkezett jelölt támogatói között. Az ellentét addig fajult, hogy a döntést a maribori báni hatóságokra kellett átruházni. [220]


IV. 1.V. Látszatdemokrácia a harmincas években - a muravidéki magyarság fokozott elnyomása

Jugoszlávia 1931 szeptemberében jelentős politikai változásokon ment át, aminek következményeként Alexander király szeptember 2-án felfüggesztette az 1929. január 6-án kinyilvánított "alkotmányonkívüliséget". Ennek értelmében Jugoszlávia ismét alkotmányos királyság lett, és a minisztertanács magáévá tette a király által elébe terjesztett alkotmányjavaslatot. Az új alkotmány értelmében Jugoszlávia demokratikus és parlamentáris királyság lett, legfelső törvényhozó testülete két házból állt. A képviselőház tagjait általános, egyenlő és közvetlen választások alapján választották.

A Drávai bánság - az új választási törvény értelmében - 25 képviselői helyet kapott. Az egyesületekről, nagygyűlésekről és összejövetelekről szóló törvény megtiltotta, hogy faji, vallási vagy regionális alapon egyesület működhessék. A Muravidékre vonatkozóan így kizártak minden lehetőséget arra, hogy a jelentős mértékben elhanyagolt, nemzetiségileg vegyesen lakott vidék érdekei (különös tekintettel a muravidéki magyarság létére és terveire) magasabb szinten megfogalmazódhassanak. Nem számít persze meglepetésnek, hogy a még mindig erősen centralizált államban a Muravidéken is jelentős mértékben támogatták Živkovič miniszterelnök jelölését az országos lista élére. Az országos választásokat, amelyiken a politikai pártok közül csak a kormánypárt vett (vehetett) részt, 1931. november 8-ra írták ki.

A Muravidék két járásában egyéni jelölteket állítottak. Klekl ez alkalommal nem indult, azonban a háttérben hatékonyan agitált az érdekeinek megfelelő, azaz számára elfogadható jelöltek mellett. A magyarság viszonylagos politikai kiszorítását és fokozatos gyengülését jelentette, hogy az alsólendvai járásban nem volt magyar jelölt. A járásban Faflik Ferenc, kančevci plébános volt az egyik jelölt, a másik pedig egy odranci kovácsmester, Hajdinjak Anton. Faflik Ferenc a Lendva-vidéki magyarok tekintélyes képviselőjével, dr. Strasser Arminnal is kapcsolatot teremtett, és kérte a magyarság támogatását a választások során.[221] A muraszombati járásában a magyar jelöltek tekintetében jobb volt a helyzet. Az egyik jelölt, a magát magyarnak valló Hartner Nándor volt (Hartner Géza, egykori magyar országgyűlési képviselő fogadott fia, a húszas években a Szabadság c. magyar nyelvű hetilap kiadója). A másik jelölt Vezér Géza volt, akinek nemzetisége vitatott, azonban a győzelemnek - csupán néhány szavazat különbséggel - a harmadik, Jože (Josip) Benko, Muraszombat polgármestere, akkorra már nagy tekintélynek örvendő mészárszék-tulajdonos örvendhetett (aki mellesleg már a jelöltlista megerősítése után került fel a Živkovič vezette listára). A lendvai járásban Hajdinjak nyerte el a szavazók bizalmát.

Érthető, hogy a választások után a hatalom emberei, élükön a körzeti főnökkel, jogosan örülhettek, hiszen - amint az utóbbi hangoztatta - a választások a hatalmon lévő párt és a bánsági vezetőség érdekei szerint történtek.[222] A Muravidék c. hetilap is egyre inkább király- és hatalompárti lett, ezért fennállásának tizedik évfordulóján a vezércikkben elsősorban azt hangoztatta, hogy "jelét adtuk annak, hogy így mi is szavazunk, így mi is akarunk az állam felépítésében részesedni, de nem erőszak, intrikák és denunciációk pressziója alatt".[223]

Az ország hivatalos nyelvévé az új alkotmány a szerbet, a horvátot és a szlovént nyilvánította. A nemzeti kisebbségek nyelvéről még említést sem tett.[224]

A kis létszámú muravidéki magyarságra a "nagy testvér", a vajdasági magyarság köreiben se nagyon figyelhettek fel. A királyi kormány útmutatását követni szándékozó, nyilatkozataiban az államhoz való hűséget meghirdető jugoszláviai Magyar Népszövetségi Liga 1931. július 23-án megtartott újvidéki értekezletéről az újságközlemények semmi olyan információt nem említettek, ami valamennyire utalt volna a sajátos helyzetben tengődő, a nagy számú vajdasági magyarságtól távolra eső muravidéki magyar közösség életére. A szövetség ugyan a politikától elhatárolta magát, és kimondottan csak gazdasági célokat hirdetett meg programjában, azonban mozgásterét, tevékenységét csak a Vajdaságra vonatkoztatta. Állásfoglalásaikban csupán annyit rögzítettek, hogy szervezeteiket úgy kívánják kiépíteni, hogy azok egész Jugoszláviára kiterjedjenek.[225]


A következő időszakban a különböző politikai irányzatok és egyesülések még inkább arra törekedtek, hogy saját céljaikra használják fel a muravidéki magyarságot. Tervük eléréséhez különböző utakat választottak. Szükséges megemlíteni, hogy 1932. február 21-én politikai nagygyűlést szerveztek Alsólendván, amelyen a tudósítások szerint mintegy négyszáz ember vett részt (arról nincs említés, mennyi lehetett abból a magyarok részaránya). A gyűlésen a muravidéki képviselőházi küldöttek, Benko és Hajdinjak is jelen voltak, és beszámoltak a vidék fejlődése érdekében tervezett törekvéseikről. A nagygyűlés fő célja viszont az volt, hogy minél több polgárt toborozzanak az általuk is támogatott új, a Jugoszláv Radikális Paraszt Demokrácia nevű kormánypártba (Jugoslovanska radikalna kmečka demokracija).[226]

Az új párt alapszervezetei a magyar falvakban is megalakultak, mivel a lakosságnak nagyon kevés bizalomkeltés kellett ahhoz (egy-két ügyes-bajos kérdés elintézése, amit néhány település esetében Hajdinják képviselőnek sikerül kieszközölni), hogy politikailag is "elkötelezze" magát. Még a viszonylag kis lélekszámú Zsitkóc faluban is megalakult 1932 nyarán a Jugoszláv Radikális Paraszt Demokrácia párt helyi szervezete 45 taggal (addig a dobronaki alapszervezethez tartoztak). Kapcán ugyancsak abban az időben alakult meg az említett párt alapszervezete.[227] Az 1932. esztendő késő nyarán az őrségi, illetve Őrség-peremvidéki falvakban (Hodoson és Domonkosfán) is megfordult Benko képviselő, akinek elsőrendű célja a tagtoborzás lehetett. Mindkét településen ugyanis már néhány héttel korábban létrejött a Jugoszláv Radikális Paraszt Demokrácia párt helyi alapszervezete. Azt valamennyi hasonló jellegű összejövetel esetében megállapíthatjuk, hogy kimondottan a magyarságot érintő problémák, a közösségre vonatkozó sérelmek az ilyen rendezvényeken nem voltak napirenden.[228]


A délszláv eszme megerősítését kívánta szolgálni - véleményünk szerint - az első jugoszláv megszállás alkalmából elesett, ún. legionáriusok síremlékének a leleplezése is, amire 1931. június 7-én került sor a muraszombati temetőben. A "muraszombati csata" néven számon tartott ütközetben - amely révén ismét visszaállt a magyar fennhatóság Muraszombatban és a Muravidéken - az 1919. január 3-án elesett dr. Dimović és négy társa tiszteletére állítottak emlékoszlopot, amelynek felavatására - a sajtó szerint - nagy tömeget csődítettek össze. A rendezvényen, amelyen a bán személyesen is megjelent, felvonultak a környékbeli szokol-egyesületek, tehát azok a szervezetek, amelyek a jugoszláv állameszme kibontakozását és serkentését szolgálták, valamint azt minden szempontból segítették.[229]


Az 1932. esztendőben Jugoszlávia-szerte megkezdődött a közigazgatás átszervezésének lázas előkészülete. A törvény tervezetét azonban a kormány csak az említett év novemberében juttatta el a Képviselőházba. A törvény fő célja az volt, hogy a kis, legtöbbször egy településből álló községeket megszüntesse, és valamennyivel nagyobb, érdekeik tekintetében egymásra utalt településeket kovácsoljon egy közigazgatási egységbe. A község elnevezést azonban a továbbiakban is megtartották (ez a terminológiai sajátosság - számos értelmezési zavart okozva - kisebb-nagyobb korrekciókkal és szünetelésekkel megmaradt egészen a század végéig, azaz máig). Az új községeknek a törvénytervezet értelmében legalább 2000 lakost kellett számlálniuk, ezért az átszervezés a viszonylag kis lélekszámú muravidéki falvak esetében is jelentős változásokat idézett volna elő. A muraszombati járás esetében az addigi 122 község, azaz falu helyébe először 25, majd később 16 községet terveztek. Minőségi szempontból a törvénytervezet újdonságot ígért a szociális élet, a községi költségvetés és az állami támogatások biztosítása, valamint a községi vezetőségek működése terén stb.[230]

A muraszombati járásban élő magyarság a tervezett 16 községből jelentősebb létszámban a tótlaki, szlovén nyelven Fokovci (Pártosfalva kb. 400 lakos, Csekefa kb. 215 lakos és Kisfalu kb. 90 lakos), a keresztúri, szlovén nyelven Križevci (Domonkosfa kb. 640 lakos és Szerdahely kb. 190 lakos) és a sali, szlovénul Šalovci (Hodos 471 lakos és Kapornak 250 lakos) községekhez soroltatott be, valamint közvetlenül Muraszombathoz tartoztak (a város lakosságának számát 1933 elején 3571 főben tüntették fel).[231]

A községek kiterjedése azonban a valóságban valamennyire másképpen alakult. A 19 újonnan létrejött község között megalakult a pártosfalvi község, amelyhez Pártosfalva, Berkeháza, Csekefa, Tótlak, azaz Selo, Ivanovci, Kisfalu, Ratkovci, Fokovci, azaz Úrdomb és Szerdahely települések tartoztak. A többi goricskói (dombvidéki) magyarlakta falu közül Domonkosfa a križevci (keresztúri) községhez került, míg Hodos és Kapornak a salihoz (Šalovci)[232].

A közigazgatás átszervezése során felvetették Alsólendva névváltoztatásának a lehetőségét is, ami a későbbiek során be is következett. A szlovén nemzetiségű lakosság, illetve azok szószólói a sajtóban úgy nyilatkoztak, hogy megjött az alkalom arra, hogy a "a mi (értsd: szlovén - a szerző megjegyzése) népünknek mindig is jobban elfogadható Lendava legyen ezentúl az új község neve,... mert az Alsó- jelzőt a magyarból vettük át."[233]

A községekről szóló törvény 1933. június 13-án lépett életbe. A már ismertetett rendelkezései mellett bevezette a községi honosítást, ami azt jelentette, hogy minden jugoszláv állampolgár a törvény értelmében egy községben volt honos, ami nem mindig egyezett meg az illető lakhelyével.

Az új közigazgatási szervezettség az Alsólendvai járásban teljesen eltávolította egymástól a magyar településeket, és számos esetben egy magyar települést szín szlovén községhez soroltak. Az addigi Alsólendva nevét akkortól Lendvaként használták, és az említett nevű közigazgatási egységhez csak maga a város tartozott. Létrehozták a Lendva-környék (vagy vidék) községet ugyancsak Lendva központtal, amelyhez Göntérháza, Bánuta, Hídvég, Hosszúfalu, Alsólakos, Felsőlakos, Hármasmalom és Gyertyános tartozott. Szentlászló település (amely a II. világháború után a muraszombati járáshoz került) a bogojinai (bagonyai) községhez tartozott 4 szlovén faluval együtt. A Dobronaki Községhez Dobronak település, Zsitkóc, Kámaháza és két szlovén falu, Kobilje (Kebele) és Strehovci tartoztak. Kapca és Kót falvak három szlovén településsel a hotizai községet alkották. Radamost a színtiszta szlovén turniščei községhez sorolták, míg Csente, Völgyifalu, Pince, Pincemajor és Benice az ún. Diósvölgy Községhez tartoztak.[234]

A tárgyalt korszakban a muravidéki lakosság nemzeti tudatára folyton megpróbáltak úgy hatni, hogy a közösség a magyarsággal, a magyar értékekkel szembekerüljön. A Murska Krajina hetilap 1933. évi húsvéti számában például úgy méltatták a Sokol-szervezetek és a tanítóság feladatát és jelentőségét, hogy tevékenységüket szembeállították a magyar kultúrával és egyéb értékekkel, amelyeket "a magyar állam évszádok során a muravidéki szlovénokra erőszakolt". A problémát az ilyen jellegű magyarellenes cikkekben, felszólalásokban és egyéb megnyilvánulásokban mindenekelőtt az jelentette, hogy a tárgyilagosság helyett valótlanságokat terjesztettek. Ugyanis - egyebek mellett - azt hangoztatták, hogy a magyar állam keretében a muravidéki szlovénoknak meg volt tiltva a szlovén nyelvű könyvek használata, és minden egyéb írott szó.[235] Nem fér ahhoz kétség, hogy az egykori magyar hatalom is követett el számos hibát, továbbá az is tény, hogy az első világháború előtti évtizedekben tudatos asszimilációs politika folyt Magyarországon, s ez a Mura mentén élő szlovénok nemzeti érzését sértette; azonban az is tény, hogy a muravidéki szlovén tájszólásban írott könyveket - Štefan Küzmics 18. században megjelent műve után - a magyar egyházi körökben bizonyos módon mindig támogatták. A szlovén nyelvű istentiszteletet is több szombathelyi püspök üdvözölte, és fontosnak tartotta annak biztosítását. A Stájer-vidékről az I. világháború előtt több tízezer könyv került a Mura bal partjára. Még ha a könyvek terjesztése formálisan tiltva volt is, a magyar hatóságok tudták, hogy a szlovénség számára fontos szellemi táplálékot képeztek azok, és különösebb szankciókat nem gyakoroltak a "könyvcsempészéssel" szemben. Mindebből kiderül, hogy a magyar nemzeti és kulturális értékek, és általában a magyarság befeketítése a két világháború közötti jugoszláv hatalom fontos asszimilációs eszköze volt, s ez - sajnálatos módon - a kis létszámú muravidéki magyar közösség megmaradásának különösképpen ártott. Aligha túlzás azt állítani, hogy a különböző magyarellenes cikkek és nyilvános felszólalások elsősorban a muravidéki magyarság minél hamarabbi tudatos beolvasztása céljából történtek.

A harmincas évek elején a jugoszláv sajtóban sokat foglalkoztak egy feltételezett, újabb politikai válsággal, amikor az állam határai is könnyen megváltozhatnak. Jugoszláv belpolitikai problémának számított, hogy bizonyos körökben már akkor egyre erősödött a szlovén-szerb, és természetesen még inkább a horvát-szerb ellentét. A Muravidéken a hatalom emberei és mások is - különösképpen a szlovén nyelvű sajtó - veszélyesnek tartották az említett politikai felvetéseket, ezért szívesen hangoztatták azt a közismertté vált szlogent, miszerint "Jugoszláviáért mindent, de Jugoszláviát semmi áron sem, mert Jugoszláviában van a mi jövőnk, nélküle minket a halál fenyeget". Ezeket a kérdéseket - egyoldalúan - boncolgatta a Murska Krajina hetilap 1933. április 23-i száma, melyben sokatmondó volt az 1931-es - véleményünk szerint hitelesnek aligha tekinthető - népszámlálási adatokat ismertető cikk.[236]

Az említett cikk megjelentetésére állítólag azért került sor, mert a ljubljanai "Slovenec" c. napilap április 7-i számában azt a kérdést boncolgatta, hogy indokolt-e Alsólendván, a "túlnyomórészt magyar nemzetiségű plébániában" a Szent István-nap megünneplése. Az írás tehát azzal a céllal jelent meg, hogy megcáfolja a szerinte "hibás és az igazságot nem tükröző" adatokat, és bizonyítsa, hogy mind az alsólendvai, mind a dobronaki plébánia területén a szlovénok vannak többségben. A közzétett adatokból az derült ki, hogy az alsólendvai járásban 1931-ben 35.064 személy vallotta magát jugoszlávnak, és csupán 2873 személyt írtak be magyarnak (116 volt az "egyéb"). Ez az adat minden különösebb elemzés nélkül egyértelműen bizonyítja az 1931-es népszámlálás, illetve az említett cikk torzító szándékát, hiszen még a korabeli szlovén szakemberek véleménye szerint is az I. világháború után mintegy 15 ezer magyar került a délszláv állam muravidéki részére, annak viszont mintegy 75-80%-a az Alsólendvai járásban élt. Az anyanyelv kimutatásánál a magyarságra vonatkozó adatok valamennyire "javultak", e kategóriában ugyanis - a 31.881 szlovén, 472 szerbhorvát és 158 egyéb anyanyelvű mellett - 5.543 magyar anyanyelvűt regisztráltak. A cikk továbbá megállapította, hogy az alsólendvai járás magyarsága szétszórtan él az alsólendvai és dobronaki plébániakörzetekben, a túlnyomórészt szlovénok lakta települések lakosaival keveredve. Az ilyen vélemény még ma sem felelne meg a valóságnak, ezért ugyancsak különösebb bizonygatás nélkül állíthatjuk, hogy a Murska Krajina állítása tudatosan torzította a magyarságra vonatkozó adatokat.

A dobronaki plébánia anyanyelvre vonatkozó adatait (1931) - a népszámlálási adatok alapján - a következőképpen mutatta be (a kimutatás a plébániák területéhez tartozó néhány szlovén településre is kiterjedt):

Település

szlov. anyany.

szerbhorvát anyany.

magyar anyany.

egyéb

Dobronak

644

-

694

19

Göntérháza

250

-

143

-

Kámaháza

90

-

54

-

Kobilje (Kebele)

968

27

8

-

Radamos

411

-

154

-

Strehovci

395

-

-

-

Zsitkóc

203

-

102

3

Szentlászló

51

-

359

5

Összesen:

3.012

27

1.514

27

Az alsólendvai plébánia anyanyelvre vonatkozó adatai a következőképpen jelentek meg:

Település

szlov. anyany.

szerbhorvát anyany.

magyar anyany.

egyéb

Alsólendva

1.320

163

878

78

Bánuta

97

-

37

-

Csente

372

5

525

-

Hosszúfalu

957

1

422

13

Völgyifalu

135

8

415

-

Gyertyános

328

5

370

-

Hotiza (szlovén falu)

894

-

3

-

Kapca

685

-

41

-

Kót

177

-

29

-

Alsó- és Felsőlakos (együtt)

337

14

643

3

Hídvég

487

-

38

6

Petesháza

627

140

367

2

Pince

237

90

214

11

Összesen:

6.653

426

3.982

113


Azt természetesen el kell fogadnunk, hogy az 1931-es népszámláláskor a magyarok közül sokan félelemből vagy érdekből (úgy jobban remélhettek földet a földreform során) jugoszlávnak íratták be magukat, azonban ahhoz aligha férhet kétség, hogy a hatalom mindent megtett a magyarság "statisztikai" megszüntetése érdekében.

A magyar közösséggel szemben elkövetett manipuláció kézenfekvő példája Göntérháza esetében is érzékelhető. A település lakossága az 1921-es (jugoszláv) népszámlálás alapján 422 fő volt, amelyből 416 lakos magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Mivel a törvény és a rendeletek értelmében a földreform révén csak azok juthattak földhöz, akik magukat szlovénnak, azaz délszláv nemzetiségűnek vallották, Göntérháza polgárai közül az 1931-es népszámlálás során már 226 szlovén nemzetiségű lakost írtak össze. A lakosság persze mindezek után sem jutott jelentősebb földterülethez. Az adatokat a hatalom arra használta fel, hogy - mivel hivatalosan a lakosság 65%-a szlovénként volt feltüntetve - a magyar elemi iskolai tagozatot teljes egészében megszüntette.[237]

Alsólendva politikai élete a harmincas évek első felében - amint arra már eddig is utaltunk - igen élénk volt, számos nemzeti és egyéb villongással telítve. Úgy tűnik, hogy a magyarság és a magyar érzelmű körök - a szlovén betelepítettekkel szemben, illetve politikai és egyéb érdekeiket azokkal szembeállítva - egyre jobban vonzódtak a központi hatalmat megtestesítő Jugoszláv Radikális Közösség pártjához (Kokolj ezt a vonzódást a jugoszláv unitarizmushoz való kötődésnek minősítette). Ebben jelentős szerepe volt dr. Franc Klar lendvai orvosnak, aki - Klekl támogatását élvezve - politikai pályafutását egy látszatra jelentéktelen szervezetben, a lendvai Tűzoltóegyletben kezdte. A lendvai tűzoltóság zöme magyar volt, ez a vezetőségre is vonatkozik, így a szervezetet sokszor illették a "magyarkodó, madžaron" jelzővel. Amikor az egyesület élére szlovén vezetőséget kívánt a hatalom állítani, a magyarság "ellenjelöltként" dr. Klart állította, aki kulturális tekintetben a magyarsághoz kötődött, származását illetően azonban szlovén volt. Az a feltételezés, hogy Klar jelölését az őt egyébként ellenző betelepültek nem merik túlságosan megtámadni, bevált, és a tekintélyes orvos lett a lendvai Tűzoltóegylet elnöke. Fontos megjegyezni, hogy a közvélemény az elnökválasztás körül zajló eseményeket egyértelműen a "hazaiak és a betelepített tisztviselők ("prišlekek")" közötti összecsapásnak minősítette.

Dr. Klar mint tűzoltóelnök jó kapcsolatai révén elérte, hogy fogadta őt Ljubljanában Marusič bán, aki 1933. június 28-án - Klar meghívására - Lendvára látogatott, és részt vett a tűzoltóegylet fennállásának 60. évfordulójára rendezett ünnepélyen. Az esemény lényegesen megerősítette dr. Klar politikai tekintélyét, és ezáltal a klerikálisnak és valamennyire magyar jellegűnek tekinthető politikai erők felemelkedését, ugyanakkor nagy csapást jelentett politikai ellenfeleire, mindenekelőtt a szlovén nemzeti törekvések mellett kardoskodó dr. Pikušra és Hajdinjakra (annak eredményét a következő választásokon már észlelni lehetett). Tény azonban, hogy Klarék a központi jugoszláv kormánypártot támogatók sorába álltak a kimondottan szlovén érzelműek közegével és azok érdekeivel szemben. Az esemény valamennyire utal a Muravidék és a magyarság két világháború közötti sajátos politikai beállítottságára.[238]

1933. október 15-én választásra került sor Muravidék-szerte, ahol megválasztották az új közigazgatási szervezettség értelmében létrejött községek polgármestereit és elöljáróit. A Muravidék gazdasági és politikai életében akkorra már legfontosabb szerepet betöltő város, Muraszombat polgármestere Hartner Nándor lett. A Jugoszláv Radikális Paraszt Direkcióból lett Jugoszláv Nemzeti Párt, illetve annak a jelöltjei a Muravidéken is abszolút győzelmet arattak az ugyanazon párt ún. oppozíciós listáin vagy más listákon szereplő jelöltekkel szemben.[239] Alsólendván a madžaronnak titulált Bacsics Árpád lett a polgármester dr. Jure Pikuž ügyvéddel szemben. A nyolcvanas évek szlovén történetírása nagyon elmarasztalónak minősítette, hogy a két muravidéki város élére magyar, illetve madžaron polgármesterek kerültek. Hartnerról azt hangoztatták, hogy teljesen magyar érzelmű volt, aki szlovénul nem is nagyon tudott, és - állításuk szerint - a magyarországi irredentizmus muravidéki vezérének tekinthető, hiszen annak titkos kémje volt. Hartner Nándor - a tekintélyes gyártulajdonos, egykori magyar országgyűlési képviselő, Hartner Géza fogadott fia - a választási kampány során a muraszombati polgárok érdekeinek képviseletét tűzte ki célul. Talán nem árt megemlíteni, hogy a Mura Sportklubbal kapcsolatosan is nagyon negatívan értékelik tevékenységét. Elismerik ugyan, hogy az 1924. augusztus 24-én alapított klub sporteredményeivel érdemeket szerzett a vidéknek és Muraszombatnak egyaránt, azonban a klub a szlovén nemzettudat szempontjából "csődöt mondott". A csőd a bírálók szerint leginkább Hartner Nándor nevéhez fűződik, akiről azt állították, hogy a harmincas években azért részesítette a klubot jelentős támogatásokban, mert azzal a magyar érdekeket kívánta szolgálni. Egyebek mellett felrótták neki azt is, hogy a vezetőségi üléseken csak magyarul beszéltek, a különböző rendezvényeken az oda látogató "olyan benyomásban részesült, mintha a hivatalos nyelv magyar lenne", továbbá azzal is vádolták, hogy azért szervezte meg a Mura Klub tagságának maribori utaztatását, hogy ott a budapesti Ferencvárosnak szurkoljanak[240]. Bacsicsról viszont azt állították, hogy madžaron, aki még Klekl ellen is magyar érdekeltségű cikkeket írogatott.[241]


Amennyiben elemezni kívánjuk a polgármester-választások révén kialakult helyzetet, feltételezhetjük, hogy - minden politikai manipuláció, jogi rendellenesség és egyéb tényező mellett - az 1933. október 15-i választások eredménye tükrözi a két muravidéki város magyarságának és magyar érzelmű polgárainak a súlyát. A választók pozitívan viszonyultak azokhoz a jelöltekhez, akiknek megválasztása esetén a magyar értékek és a muravidéki érdekek tekintetében némi javulásra számíthattak, azokkal szemben, akiket a jugoszláv hatalom mint tisztviselőket és hivatalnokokat - minden érzelmi kötődés és a terület iránt tanúsított rokonszenv nélkül - a vidékre telepített. A választási eredmények azt is bizonyítják, hogy a hazai jelöltek - még ha azok magyarok, illetve magyar érzelműek voltak is - a muravidéki szlovénok jelentős részének a támogatását is élvezték.

Az alsólendvai járás néhány, főleg magyarok lakta településén 1934. június 10-én ismét polgármestert és elöljáróságot választottak, mivel az időközben megváltozott választói körzetek miatt az illetékes hatóságok új választásokat rendeltek el (a választókörzetekkel kapcsolatos kérdésre a későbbiek során még visszatérünk). A magyarlakta településeken, illetve az Alsólendva-környéki választóegységben szlovén polgármestereket választottak, mert magyar nemzetiségű jelölt a listán nem is szerepelt[242]. Kivételnek Alsólendva város tekinthető, ahol ismét Bacsics (vagy Bačič) Árpádot választották polgármesternek. A lendvai polgármester-választásnak nagy politikai visszhangja volt. Bacsicsot ismét a tekintélyes lendvai orvos, dr. Klar támogatta, valamint a papság is mellette állt (elsősorban Kleklt és Jeričet említik), politikai ellenfelei viszont madžaronnak titulálták, mivel a magyar lakosság is melléje állt. A másik tábor, amelynek hitvallói túlnyomórészt az ide került hivatalnokokból és az erősen szlovén érzelmű körökből kerültek ki, a Jugoszláv Nemzeti Párt listáján dr. Makso Peterlint támogatta. Miután Bacsics győzött (a szavazást a vesztes párt szerint befolyásolta, hogy Trstenjak járási főnök is rá szavazott), a vele szemben álló körök a lendvai magyarságot is támadták. Miško Kranjec, Muravidékről származó, akkor már némi tekintélyre szert tevő szlovén író például megjegyezte, hogy a hazai, azaz Lendva-vidéki értelmiség (itt természetesen a szlovén, illetve szlovén származású értelmiségiekre gondolt - a szerző megjegyzése) a polgármester-választásokon a magyarság pártjára állt, majd folytatta, hogy "... számunkra marad a tény, hogy a magyarok győztek, és ennek az érthetetlenségnek egykor még kellemetlen következményei lehetnek". Az esemény nem is maradt megtorlás nélkül: Trstenjak járásfőnököt hamarosan elhelyezték Alsólendváról.[243]

A fenti eseményeknek azonban érdekes előzményei voltak; ennek betetőzését egy bonyolult bírósági tárgyalás jelentette, amelyre 1934. január 18-án és 19-én került sor. Az előzményekről annyit el kell mondani, hogy az 1933. október 15-i helyhatósági választásokon - a pozíciós listán szereplő jelöltekkel szemben - általában olyan személyek győztek, akik a Jugoszláv Radikális Párt oppozíciós listájának a jelöltjei voltak, és dr. Klar és Jerič esperes befolyása alatt álltak. A megválasztottakat a járási főnök egy héttel később összehívta, ahol Klar is szerephez jutott, és aláíratott velük egy nyilatkozatot, amelyben a jelenlevők tiltakoztak a Jugoszláv Radikális Párt helyi vezetői ellen, akik állítólag befeketítették a bán személyét és a muravidéki (tehát hazai) polgárokat, valamint pártrendeletre polgármestereket mondattak le stb. Lényegében arról volt szó, hogy a muravidékiek szót emeltek a kemény szlovén nemzeti vonalat képviselő, általában a Muravidékre telepített hivatalnok- és értelmiségi csoporttal szemben. A lázadni merészelőkkel szemben dr. Janko Pikuž lendvai ügyvéd, a JRP Járási Bizottságának az elnöke és Vinko Žgur postamester bírósági pert indítottak az aláírók, valamint a dokumentumot elkészítők ellen. A bírósági tárgyaláson nagyon éles vitára került sor. Klarék ellen olyan vádakat hoztak fel, hogy a JRP községi (tehát lendvai) szervezete magyar kézen van, ezt azonban ők határozottan visszautasították. A bíróság dr. Klart, dr. Trstenjakot és másokat néhány hetes börtönnel és pénzbírsággal büntetett, amit azonban a későbbiek során elengedtek.

A JRP Járási Bizottsága nem tudott belenyugodni a helyhatósági választásokon elszenvedett vereségbe, ezért kieszközölte, hogy az Alsólendvai járásban - hasonlóan a már korábban érvénybe léptetett közigazgatási egységek mintájára - alakítsák át a választókörzeteket azzal a céllal, hogy Lendva várost válasszák le a környékbeli magyar falvakról - és legyen önálló választási körzet -, úgy majd sikerül az idetelepítetteknek legalább a központban többséghez jutniuk. Az 1934. március 21-i belügyminiszteri rendelet szerint Alsólendva az akkori 2158 lakosával önálló választókörzetet alkotott. Létrehozták a Lendva-környék választókörzetet 4433 lakossal (amelyhez Bánuta, Hosszúfalu, Alsólakos, Felsőlakos, Gyertyános, Göntérháza, Hídvég és Hármasmalom tartozott), valamint megerősítették a város és a járás nevének a megváltozását. Azonban az új választókörzetek sem bizonyultak hosszú életűnek, hiszen - Klarék javaslatára - azokat egy év után a magyarság számára kedvezőbbre változtatták, s ennek következményeként visszaállt az 1933. szeptember 8-i állapot.[244]

Aszerint a lendvai járás magyarlakta településeit a következő választókerületekbe sorolták:

- az akkor még a lendvai járáshoz tartozó Szentlászló a bagonyai (Bogojina),

- Dobronak és Zsitkóc, valamint két szlovén falu, Strehovci és Kobilje a dobronaki,

- Gyertyános, Alsólakos, Felsőlakos, Kapca és Kót tartozott, valamint a szlovénok lakta Hotiza a gyertyánosi,

- Göntéháza, Radamos, Kámaháza, Hídvég és Bánuta a göntérházi,

- Lendva város, Hármasmalom és Hosszúfalu a lendvai,

- Csente, Völgyifalu, Pince és Petesháza, valamint feltehetően Benice a diósvölgyi (Orešje) választókörzethez tartozott.[245]


A Jugoszláv Nemzeti Párt Muraszombati Járási Szervezete a tárgyalt korszakban nagyon intenzív tevékenységet folytatott. A jugoszláv eszme erősítése volt a párt legfontosabb célja, de a vidéket érintő más fontosabb kérdéseket is rendszeresen megtárgyalták. Mivel a forgalom állandó nehézséget jelentett a térségben, a párt egyik ülésén 1934 tavaszán követelték a hodosi határátkelő kibővítését úgy, hogy a teherforgalom is azon keresztül legyen bonyolítható.[246]

A Jugoszláv Nemzeti Párt alsólendvai pártszervezetének ülésén, ugyancsak 1934 tavaszán - amelyen dr. Kramer miniszter is részt vett - megállapították, hogy a jugoszláv nemzeti eszme ott is megerősödött. A tanácskozáson jelen levő Josip Benko képviselőházi küldött elégedettségének adott hangot, s kifejtette, hogy a város és környéke jugoszláv érzelme miatt komoly állami támogatásokban reménykedhet. Megemlítjük azt is, hogy a Muraszombatban tervezett pravoszláv templom építésére Alsólendváról is többen adományoztak, elsősorban az elmúlt esztendőkben a városba érkezett szlovén és egyéb délszláv nemzetiségekhez tartozó tisztviselők.[247]

Miután 1935 januárjában feloszlatták a képviselőházat, az új választásokat május 5-re tűzték ki. Ismét élénk kampányidőszaknak lehettek szemtanúi és részesei a határmenti települések polgárai. A kormánypárt, a dr. Jevtić miniszterelnök vezette Jugoszláv Nemzeti Párt gyűlései voltak a legszervezettebbek, a sajtó is ezeket karolta fel leginkább. A muraszombati járásban ismét Josip Benko lett a képviselő, míg az alsólendvai járásban ugyancsak dr. Franc Klar orvos kapta a legtöbb szavazatot. A választások előtt a dr. Maček vezette horvát nemzeti érdekeltségű párt is erőteljes agitációt fejtett ki a Muravidéken, azonban törekvésük nem járt eredménnyel. Az alsólendvai járásban a kormánypárt 4527 szavazatot kapott, a Maček-vezette párt viszont csak 1133-at, a muraszombati járásban a Jevtič miniszterelnök nevével fémjelzett párt 6327 szavazatot kapott Maček pártja 2484 szavazatával szemben. A másik két párt elenyészően kevés voksban részesült.[248]

Az alsólendvai járásban megválasztott képviselőt, dr. Klart már új mandátuma kezdetén olyan vádak érték, hogy korábbi tevékenysége során a magyarsággal is szimpatizált. A képviselő ugyan a jugoszláv nemzeti eszmét hangsúlyozta, a vita során azonban számos kritikus megjegyzést tett a más vidékekről származott tisztviselők rovására. A magyarság iránt viszont emberséges magatartást tanúsított, azonban semmi sem utal arra, hogy a kisebbséghez tartozókat előnyösebb helyzetben részesített volna.[249] Kampánya során a meghirdetett 17 pontjában közvetlenül nem utalt a kisebbség helyzetére, még kevésbé annak támogatására. Programja legfontosabb céljául az agrárkérdés rendezését, a parasztság eladósodását, a legszegényebb réteg (szerinte a telepesek) támogatását, a települések villanyárammal való ellátását, a hazai (értsd: muravidéki) értelmiségiek elhelyezését stb. tűzte ki.[250]

A dobronaki önkéntes tűzoltóegylet működéséről szólva Varga Sándor helytörténet-kutató az 1935-ös évre vonatkozólag arra a jelenségre figyelmeztetett, hogy az egyesület tevékenységére is kihatottak a politikai súrlódások; ezek abban nyilvánultak meg, hogy az ott tevékenykedő állami tisztviselők a tűzoltóktól mindig azt követelték, hogy az országgyűlési választások alkalmával a kormánypártot támogassák. Varga megállapította, hogy a muravidéki magyarság döntő többsége a tárgyalt időszakban rendszeresen az ellenzéket támogatta, mert állítólag az adott helyzetnél többet ígért nekik. Persze, a lakosság viszonyulása nemzeti színezetű ellenállásként is felfogható, mint arra már korábban utaltunk a Radič-párt támogatását illetően. Tény azonban, hogy 1935-ben a dobronaki tűzoltóság - a parancsnokkal az élen - az ellenzékre szavazott, aminek következményeként az egyesület elnöke lemondásra kényszerült. A következő elnök, Stingl kereskedő sem járt több sikerrel, hiszen különböző zaklatások után ő is elődje sorsára jutott.[251]

1936. július 5-én a kormánypárt (időközben Jugoszláv Radikális Közösséggé keresztelték át) alsólendvai politikai nagygyűlésén furcsa hangulat alakult ki. A mintegy négyszáz ember szemtanúja volt a kormánypárt nevében megjelenő tárca nélküli miniszter, dr. Miha Krek és dr. Klar képviselő beszéde többszörös megszakításának, mert a tömegből vagy ellenük szóltak, vagy az ellenzéki Maček-féle horvát irányultságú pártot éltették. A sajtócikkekből pontosan nem derül ki, kik voltak az alsólendvai templomtéren szervezett nagygyűlés "rendbontói", azonban az eseményt a magyarsággal nem kapcsolták össze, habár a közönség jelentős része a magyar közösségből kerülhetett ki.[252] Más forrás alapján is megerősíthetjük, hogy a nagygyűlés részvevői zömében magyarok voltak, mert Krek miniszter felszólalása után az ő szövegét Klar magyarra fordította, sőt külön felhívta a magyarokat, hogy "most magyarul is szabad beszélni, és mindenki elmondhatja véleményét". Természetesen a magyar közönséget felhívta arra is, hogy a szlovénokkal együtt maradjanak a Jugoszláv Radikális Közösség támogatói.[253] A Novine hetilapból viszont megtudhatjuk (ha hinni lehet a tudósításnak), hogy a nagygyűlés rendbontói a baloldali jogász-gyakornok Štefan Kovač (későbbi partizán hős), egy Žalik nevű palinai (Polana) személy és egy magyar nemzetiségű, feltehetően lakosi polgár voltak (az utóbbinak a neve nem szerepel). Az utóbbiról a cikk csupán annyit említ, hogy a "hibáiért börtönbe zárt Király táborából való" volt.[254]

A harmincas évek közepén gyakoriak voltak a Mura mentén is a különböző állami és helyi testületekbe való választások. A politikai élet leginkább a kampányok révén nyilvánult meg és maradt meg a lakosság tudatában. Néhány községben 1936. október 25-én ismét új vezetőséget választottak. A Jugoszláv Radikális Közösség a Muravidéken is erős kampányt folytatott. Muraszombatban Hartner Nándor maradt a polgármester (aki listavezető volt). Pártosfalván is a korábbi polgármester kapott bizalmat, hiszen Varga Kálmán megkapta a leadott szavazatoknak mintegy 90%-át. Varga megválasztása várható volt, hiszen a választási kampány során a sajtó is azt közölte róla, hogy községe érdekében rendkívül sokat tett (a községi utakat és a hidakat korszerűsítette, előkészítette a faluotthon építéséhez szükséges terveket, megteremtette az építés feltételeit, továbbá létrehozta a posta-összeköttetést Muraszombattal, korszerűsíttette az iskolát stb.).[255]

Az Alsólendvai járás községeiben pedig jó fél esztendővel később, 1937. június 7-én voltak a helyhatósági választások. A magyarlakta vidéken is erőteljes kampányt szervezett a Jugoszláv Radikális Közösség, azonban egyéb politikai (az akkori viszonyoknak megfelelően oppozíciónak tekinthető) erők befolyása is említésre méltó volt. Ennek megfelelően születtek meg az eredmények is. A dobronaki községben (ahová szlovén települések is tartoztak) csak a Jugoszláv Radikális Közösség állított listát, így Ludvik Treibert választották meg. A szavazásra jogosultaknak azonban csak 50%-a járult az urnákhoz, ami arra utal, hogy a lakosság (feltehetően a magyarság) körében nem mindenki értett egyet a választások szervezettségével, azaz a kialakult politikai állapottal. A gyertyánosi községben hasonló volt a helyzet, ott a választásra jogosult polgároknak valamivel kevesebb mint 50%-a ment el szavazni a Jugoszláv Radikális Szövetség által állított jelöltekre és az egyesített oppozíciós listára. Az utóbbi azonban a leadott voksoknak mindössze az ötöd részét kapta. Lebár József, a győztes párt listavezetője lett a polgármester.

A göntérházi községben sajátos volt a helyzet. Ott a kormányzó párt (a Jugoszláv Radikális Közösség) két listát is állított, valamint az egyesített ellenzéknek is volt egy listája. A választásokon a Jugoszláv Radikális Párt másodiknak bejegyzett listája két szavazattal többet kapott, mint az egyesített ellenzéki lista jelöltjei. Ez azt jelentette, hogy a Miha Mlinarič vezette lista 12 elöljárói helyet kaparintott meg az ugyanazon párt I. listájáról megválasztott 3, és az oppozíciós listáról megválasztott ugyancsak 3 elöljáróval szemben. Göntérházán a szavazásra jogosultaknak mintegy 73%-a járult az urnákhoz. Alsólendván 58%-os volt a szavazásra jogosult polgárok részvétele. A kormánypárt listájának jelöltjei (Bačič Árpád volt a listavezető) a leadott szavazatoknak több mint a kétszeresét kapták az oppozíciós lista jelöltjeivel szemben (annak Fric István volt a listavezetője); ez azt eredményezte, hogy a győztes párt 22, a vesztes csupán két képviselői helyet kapott a községi vezetőségben. A Diósvölgyi Községben (Csente, Völgyifalu, Pince, Pincemajor és Benice települések tartoztak oda) volt a legalacsonyabb a szavazásra jogosult polgárok választási részvétele (38,3%); ez a túlnyomórészt magyarlakta község esetében arra enged következtetni, hogy a lakosság jelentős ellenállást tanúsított a kormánypárt egyetlen listája állításával adódó választásokkal szemben. Az alacsony részvételi aránytól függetlenül a választások érvényesek voltak, polgármesternek Josip Vrečičet választották meg.[256]

A harmincas évek második felében a Muravidéken (mint ahogy az állami politika színterein is) egyre többet foglalkoztak a német és a magyar veszéllyel. A "magyar propagandát" annyira veszélyesnek tartották, hogy azt még a Szent Ciril és Metod Társaság 1937. évi közgyűlésén is szóba hozták; itt elhangzott, hogy a magyar érdekeket a muravidéki evangélikus papok is jelentős mértékben támogatják.[257] Az evangélikus papság néhány héttel később visszautasította a felvetett vádakat, amit a Murska krajina hetilap szerkesztősége is alátámasztott, megjegyezvén, hogy a "mindkét felekezethez tartozó muravidéki papság jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Muravidéken a szlovén nyelv megmaradhatott."[258]

1938. szeptember 11-én nagy ünnepségre került sor Cserencsócon (Črenšovci), amelyet a Jugoszláviában élő nemzetek felszabadítása 20. évfordulójának tiszteletére szerveztek. Az egész Muravidékről részvevőket szerveztek (a magyarlakta területről is), és már a felhívásokban erőteljesen hangsúlyozták a húsz évvel korábban bekövetkezett "jó döntés" jelentőségét és a Muravidék területének "az elnyomó magyarok" alóli felszabadulását. Az ünnepi megemlékezést egybekapcsolták a legismertebb muravidéki szlovén nyelvű újság, a Novine hetilap megjelenésének 25. évfordulójával.[259] Az ünnepélyen megjelent és felszólat dr. Korošec belügyminiszter, aki beszédében kitért a nemzetiségi kérdésre is. Hangsúlyozta, hogy a nemzeti kisebbségek számát Jugoszláviában nem kívánják növelni, azonban ugyanazokban a jogokban részesülnek azok tagjai, mint az államalkotó nemzetekéi. Hogy a tekintélyes politikus szólt-e közvetlenül a muravidéki magyarságról, illetve a magyar közösség ügyes-bajos dolgairól, arról hiteles információt nem sikerült megtudni, és a sajtóban sem találtunk arra vonatkozólag bővebb magyarázatot.[260]

A nemzetiségi nyelvek (köztük a magyar nyelv) elnyomását, illetve az arra irányuló törekvést érezni lehetett a turizmus serkentése céljából kibocsátott utasításokból is. Ezek első pontja meghatározta, hogy az idegent először mindenképpen az állami nyelven kell megszólítani, és csak amennyiben azt nem érti, akkor lehet vele más nyelven - tehát magyarul is - is beszélni.[261]

A kommunista mozgalom csírái a Muravidéken a Tanácsköztársaság időszakára nyúlnak vissza, azonban a területnek a délszláv államhoz tartozását követően, 1932 után emlegetik a Muravidékról származó kommunisták, illetve az azokkal szimpatizálók esetleges találkozásait. A Kommunista Párt muravidéki bizottsága alakuló ülésének az 1938 októberében, Miško Kranjec lendvahegyi pincéjében megtartott összejövetelt tekintik, amelynek az 1939-1941 közötti időszakban három sejtje működött. Az egyik - amelyik Vlaj Lajos, későbbi muravidéki magyar költő körül bontakozott ki - feltehetően a magyarság körében tevékenykedett.[262]

Egyébként 1938 őszén a Muravidéken is nagy érdeklődést keltettek a nemzetközi események. A szlovén nyelvű sajtó különösen sokat foglalkozott Magyarországgal és a magyar revíziós igényekkel, tervekkel. A csehszlovákiai helyzetről szinte naprakész helyzetjelentéseket közöltek. Pozitívnak értékelték Kánya, magyar külügyminiszter parlamenti beszédét, amelyben (főleg a bledi találkozó alapján) bizakodóan nyilatkozott a magyar-jugoszláv viszonyról. Ugyanakkor a sajtó fontosnak tartotta hangsúlyozni a jugoszláv miniszterelnök, Stojadinović újvidéki beszédét is, amelyben a politikus kijelentette, hogy Jugoszláviában legalább 90% jugoszláv nemzetiségű állampolgár él, ezért szóba sem jöhet bármilyen tárgyalás az ország határainak megváltoztatásáról[263].

A másik fontos, de már belpolitikai kérdés a december elejére meghirdetett képviselő-választásokra irányuló politikai felélénkülés volt, amelyről a Muravidéken a kampány első fázisában azt állapították meg, hogy a lakosság érdeklődése nem éri el a korábbi választások során tapasztalt szintet. A magyarság teljes kiközösítését és másodrangú szerepét a legjobban bizonyítja, hogy a kijelölt választási körzetekben működő választási bizottságok elnökei között - Hodos kivételével - egy magyar nemzetiségű személyt sem találunk. Felszínes "magyarázatként" elfogadhatjuk, hogy a magyarság körében nem volt jogász, aki az elnöki tisztséget vállalhatta volna, azonban az ilyen megközelítés téves, mert az akkor egyáltalán nem volt meghatározott feltétel (netán csak elvárás), így pl. a lendvai járásban a többi, mintegy 20 kinevezett közül is csak egy volt jogász (Ivo Umnik Lendva városban).[264]

A Muravidéken akkor valójában két politikai erő harcolt a voksokért: az addig is kormányzó Jugoszláv Radikális Közösség pártjának a jelöltjei és a horvát Maček pártja. Mindkét járásban a kormánypárt szerezte meg a legtöbb szavazatot. A muraszombati községben a leadott voksoknak a 62,75%-át kapták meg a JRK jelöltjei. Képviselőnek Franjo Bajlec muraszombati ügyvédet választották meg. Az Alsólendvai járásban a kormánypárt jelöltjei a leadott szavazatok 78,63%-át szerezték meg; ott képviselőnek a már korábban is hasonló tisztséget betöltő dr. Klar Ferenc orvost választották meg. A választási körzetek eredményeit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a magyarlakta falvaknak mintegy a felében az ellenzéki jelöltek (a Maček pártja színeiben indulók) kaptak több szavazatot. Az eredmény nyilván kifejezi a magyarság elégedetlenségét a hatalommal szemben, azonban az eredmények egészén ez semmit nem változtatott.[265]

Végezetül elmondhatjuk, hogy néhány szemtanú vallomása szerint a harmincas évek végén Alsólendván egy magyar politikai egyesület (vagy párt) megalakulását is fontolgatták, azonban a kezdeményezők - akiknek nevét még ma is sűrű homály fedi - nem jutottak túl a tervezésen, mert törekvéseiket leleplezték, és egy-két személyt keményen megbüntettek érte. A kezdeményezésről még a nyolcvanas évek végén sem akart nyilvánosan szólni a néhány, akkor még élő közreműködő. A politikai szerveződés csak közvetve és feltételesen hozható össze azzal a tevékenységgel, amely a vajdasági származású dr. Deák Leó (és valamennyire Nagy Iván) nevéhez fűződik. Az említett törekvés a közben szinte teljesen megszüntetett magyar nemzetiségi iskolák visszaállítása érdekében történt.

 

IV. 2. A magyarság társadalmi helyzetének jellemzői

IV. 2. I. Az 1921-es népszámlálási adatok

Az 1921-es népszámlálás hivatalos adatai szerint a Muravidéken a következő állapotot rögzítették: a Muravidéken 174 község (település) volt, 165.063 kataszteri hold földdel és 16.796 házzal, 17 postahivatal, 22 csendőrállomás, 18.566 család, 92.124 lakos (közöttük 607 cigány); nemük szerint 44.627 férfi és 47.497 nő; nyelv szerint 74.432 szlovén, 14.413 magyar, 2.314 német és 965 egyéb; vallás szerint 66.602 római katolikus, 23.899 ág. ev. és ref., 642 zsidó és 52 egyéb; az iskolaköteles gyermekek száma: 15.640.[266] A nemzetiségi hovatartozás a népszámlálás összeíróit akkor még nem érdekelte.

Úgy vélem, hogy fontos közzétenni a délszláv állam első népszámlálásának az anyanyelvre és a vallási hovatartozásra vonatkozó adatait az ún. magyarlakta vidék települései, valamint néhány egyéb település esetében. A települések közigazgatásilag a Muraszombati és az Alsólendvai járáshoz tartoztak (az Alsólendvai járás települései az alábbi táblázatban Bánutával kezdődnek).

Település

Anyanyelv

Vallás

 

magyar

szlovén

német

egyéb

róm.kath.

evang.

reformát.

zsidó

egyéb

Csekefa

222

16

   

34

100

104

   

Domonkosfa

595

86

 

3

44

582

54

3

1

Hodos

393

76

 

2

70

300

94

7

 

Kapornak

235

11

 

6

52

150

50

   

Muraszombat

427

2.261

133

113

2.205

533

5

179

12

Kisfalu

101

6

 

3

3

94

13

   

Pártosfalva

298

117

13

7

127

308

     

Szomoróc

180

23

1

26

53

48

129

   

(akkor még a délszláv államban tartották számon)

Szerdahely

197

5

 

7

11

70

126

2

 

Bánuta

132

   

132

       

Csente

715

230

   

905

39

     

Dobronak

1.362

112

4

14

1.466

14

 

12

 

Hosszúfalu

970

499

4

 

1.446

16

 

7

4

Völgyifalu

603

12

 

5

620

       

Alsólendva

1.533

840

67

89

2.136

117

 

259

17

Alsólakos

336

33

 

7

369

7

     

Göntérháza

414

3

1

1

417

2

     

Gyertyános

568

26

9

 

603

       

Felsőlakos

614

30

 

9

635

12

6

   

Jósec (akkor SHS)

153

     

153

       

Kámaháza

151

9

   

157

3

     

Kapca

620

107

8

9

733

4

 

7

 

Kót

183

54

   

237

       

Hídvég

247

 

1

 

248

       

Szentlászló

439

22

   

92

19

 

344

6

Petesháza

858

50

1

24

907

26

     

Pince

446

1

 

8

454

   

1

 

Radamos

593

11

 

1

603

2

     

Zsitkóc

242

39

 

15

273

23

     

Megállapíthatjuk, hogy az 1921-es népszámláláskor a Muravidéken összeírt 14.413 magyar anyanyelvű polgár közül 3.055 élt a Muraszombati járás területén (abból 407 nem szerepel a fent kimutatott települések között, hanem az abszolút többségében szlovénok lakta településeken élt), míg az Alsólendvai járásban 11.358 magyar anyanyelvű egyént írtak össze (abból csupán 145 nem élt az ún. magyarlakta településeken).

Minden részrehajlási szándékot mellőzve megállapíthatjuk, hogy a szlovénok lakta településeken különösképpen, de némely magyar falu esetében is érződött a térségnek a délszláv államhoz csatolása, tehát a politikai hovatartozás számos esetben meghatározó volt az anyanyelv kinyilvánításában. Azt nagyon kockázatos lenne fejtegetni, hogy az anyanyelv megjelölésekor milyen volt a nyomásgyakorlás révén kinyilvánított arány, és mennyi a természetesnek tekinthető megnyilatkozás. Szükséges még megemlíteni, hogy Alsólendva és Hosszúfalu esetében a települések lakossága közé sorolták az említett települések feletti dombokon élő, főleg a szőlőművelésben foglalkoztatott többségében szlovén nemzetiségű lakosságot.

Fontos szempont, hogy a fenti népszámlálási adatok még a betelepítések első hulláma előttiek (1921 januárjában), ami több település esetében érzékelhető (Hídvég, Kámaháza, Gyertyános stb.)[267]


IV. 2. II. Általános gondok a Muravidéken, különös tekintettel a muravidéki magyarság kisebbségi helyzetéből adódó nehézségekre

Közvetlenül a trianoni békeszerződés megkötése után a Muravidéken létfontosságú kérdésnek számított a vasúthálózat kiépítése, illetve a már meglévő vasútvonalak alkalmassá tétele, felhasználása. A kérdés csak nagyon nehezen mozdult el a holtpontról, ez jelentős mértékben kihatott az árpolitikára, hiszen a Muravidéken elő nem állítható iparcikkek és egyéb portékák ára azért volt jelentősen drágább, mint másutt Szlovéniában, mert költséges közúti szolgáltatásokkal kellett azokat a Muravidékre szállítani. Nehézséget jelentett, hogy a demarkációs vonalon át már 1919-ben megszűnt a vasúti közlekedés, így sem a Lendvát Rédiccsel összekötő vonal, sem a Hodoson átívelő vas megyei vonal nem funkcionált. Erre a helyzetre még 1922 végén is erélyesen figyelmeztettek az érintettek. Közben ugyan Muraszombat és Hodos között visszaállt a közlekedés, azonban sürgették a hatóságokat, hogy minél hamarabb rendezzék annak folytatását a határon túlra, hiszen miután Magyarországot felvették a Népszövetségbe, a nemzetközi vasúti közlekedésnek politikai akadálya nem volt. A kereskedelemben akkor még meghatározó volt az ún. magyar gazdasági vérkeringésbe való bekapcsolódás. Ugyancsak létfontosságú kérdésnek tartották, hogy az időközben már kimért Muraszombat-Ljutomer-Ormož közötti vasútvonal minél előbb elkészüljön, hiszen a Muravidék északi részének nem volt semmilyen összeköttetése az új országgal. A vasútvonalat a Mura folyón át is meg kellett építeni. Fontos követelésnek számított, hogy éppen az említett vasútvonal megépítése kapcsán fogalmazódott meg az a gondolat (és ígéretet is kaptak rá), hogy a munkálatoknál elsősorban a muravidéki munkásokat és kisiparosokat foglalkoztassák. Ez ugyanis jelentős mértékben segíthette volna a térségben egyébként igen súlyos szociális állapotot.[268]

Talán nem árt megemlíteni, hogy a tárgyalt időszakban felvetődött Lendva és Muraszombat vasúti összeköttetésének fontossága is. Különösképpen addig lett volna ez fontos, amíg az ún. ormoži vasútvonal fel nem épül, így a Muravidék északi területein élő parasztok és iparosok is el tudták volna szállítani termékeiket a piacra.[269] Azonban mindez csak az elképzelés szintjén maradt egészen a mai napig.

Amennyiben elfogadjuk azt az állítást, hogy a történelmi Magyarország fennállásának utolsó két-három évtizedében erőteljes volt a magyarosítás, akkor ugyancsak meg kell állapítanunk, hogy a Muravidéknek a délszláv államhoz csatolását követően azonnal megkezdődött a szlávosítási folyamat. Borut Brumen néprajzkutató azt állította, hogy "megkezdődött a muravidékiek ideológiai átképzésének a folyamata". Véleménye szerint erre azért volt szükség, mert még a muravidéki szlovénoknak sem volt - amint arra már számos összefüggésben utaltunk - egyértelműen meghatározható nemzeti öntudata. Brumen egy akkor betelepített szlovén tisztviselőt idéz magyarázatképpen, aki azt állította, hogy amennyiben a mura-vidékieket nem képezik át szlovénokká és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság állampolgáraivá, akkor bármikor ismét elveszíthetik őket. A jugoszláv hatalom a legrövidebb időn belül megszakított Magyarországgal minden gazdasági és kereskedelmi kapcsolatot, amit - egyebek mellett - az is befolyásolhatott, hogy teljes bizalmatlanság volt az új hatalmi szervek részéről a muravidéki lakosság iránt. Az egész Muravidék területét ún. határsávnak minősítették. A lakosság körében nagy volt az ellenszenv, nemegyszer ellenállás az új hatalommal szemben. A szlovén származású lakosság is rossz szemmel nézte a magyar hivatalnokréteg kitelepítését, mert akkor még abban a tudatban éltek, hogy a magyarok visszatérhetnek. A többségében szlovének által lakott Muraszombatra is az ismertetett helyzet volt a jellemző.[270] Brumen elemzéseiből az is kiderül, hogy Muraszombatban a magukat magyarnak vallók száma 1921-ben már nagyon visszaesett (az összlakosság 14,5%-a), azonban gazdaságilag még mindig a kezükben volt a legnagyobb erő. Ezt az általa madžaronnak minősített Sömen ügyvéd 1923. évi újraválasztásával magyarázza. Véleménye szerint azonban 1925 után a muraszombati magyarság valamennyire "belenyugodott sorsába", és kevesebbet tett a magyar nyelv és a magyarság megőrzése érdekében.

A Muravidék Magyarországtól való elcsatolása után a magyar nyelv használata a bíróságokon is nehézségekbe ütközött. A már többször idézett Mörszka Krajina - Muravidék c. hetilap első száma is kitért erre a fontos kérdésre. A cikkből kiderül, hogy a magyar nyelv használatát a bíróságon a 315. sz. ideiglenes törvény szabályozta, amely a történelmi Vas és Zala megyéknek az SHS katonaság által megszállt területét a maribori törvényszék, illetve a muraszombati és az alsólendvai járásbíróságok hatáskörébe rendelte. A magyar nyelv használatával kapcsolatosan a törvény úgy rendelkezett, hogy az elfoglalt területen (a törvény szövegében még a "megszállt" szó szerepel - a szerző megjegyzése) a hivatalos nyelv a szlovén, illetve a szerb-horvát. Azok részére, akik az elcsatolt területen tartózkodtak, és nem értették a hivatalos nyelvet, engedélyezte ugyan, hogy beadványaikat német vagy magyar nyelven terjesszék fel, a bíróságokat azonban már kötelezte, hogy az ügyet hivatalos nyelven intézzék.[271]

A diszkriminatív intézkedések sorába tartoznak az oktatás terén beállt intézkedések is. A Mörszka Krajina - Muravidék c. hetilap 1922. október 29-i számában egy rendkívül súlyos megállapítást közöltek. Az ide vonatkozó cikk hangsúlyozta, hogy Bácskában és Bánátban - habár az gyakorlatilag jóval (9-10 hónappal) korábban került délszláv megszállás alá - a nem szláv nyelvű tanítóknak mindig halasztást adtak a szláv nyelv vizsgatétele céljából, a Muravidéken pedig a már levizsgázottakat is majdnem teljes egészében eltávolították.[272]

Alsólendván és Muraszombatban nem volt elegendő a lakások száma, tekintettel arra, hogy az új hatalom számos új hivatalt nyitott, és a hivatalokba más területekről ide beköltöztetett tisztségviselőket ültetett. Különösen kirívónak tekinthető, hogy a hivatalnokok számát - az egykori 40-50 személlyel szemben - 1922 végére 120-ra duzzasztották, akiknek döntő többsége újonnan beköltöztetett személy volt, és ehhez még csatlakoztak a hozzátartozók is.[273]

1922-ben a posta működése terén is nagy zavarokról számoltak be. Postaállomások ugyan voltak, azonban - főleg a vasút hiánya miatt - a zökkenőmentes működést akkor még nem sikerült helyreállítani.[274]

A Murától nyugatra elterülő szlovén vidékeket a húszas évek elején nem érdekelte különösképpen a Muravidék sorsa, helyzete és jövője. Ebből kifolyólag számos fogalomzavar és egyéb félreértés is származott, ami akár politikai, akár egyéb szempontból a magyarság presztízsvesztését szolgálta. Még a mérsékeltnek számító, e tanulmánykötetben többször is idézett Jutro c. ljubljanai lap is igen furcsa magyarázatot jelentetett meg egy bírósági tárgyalásról, amelyben megállapította, hogy a kapornaki evangélikus madžaronok közül alig tudnak néhányan egy-két szót szlovénul. A tudatlanságra, pontosabban a helyzet ismeretlenségére az utal, hogy egyrészt Kapornak települést abban az időszakban szinte teljes egészében magyar nemzetiségű lakosság lakta, tehát hogyan tudhattak volna ők két évvel az elcsatolás után szlovénul, másrészt - tévesen - törvényszerűnek tartották, hogy aki a Muravidéken evangélikus, az eleve madžaron, tehát olyan állampolgár, aki az új délszláv állam ellen dolgozik. Az utóbbi állításban nyilván több pontatlanságot is felfedezhetünk.[275]

A bizonytalan húszas évek időszakában természetesen még jelentős számú, a Muravidékről származó (zömében szlovén nemzetiségű) diákcsoport kezdte meg, illetve folytatta tanulmányait Magyarországon. Hogy a magyarság köréből nagyobb számú továbbtanulóról nem beszélhetünk, arról a következőekben még röviden szólunk. A kormány 1922 októberében olyan rendeletet fogadott el, amelynek értelmében csak azok folytathattak külföldi tanulmányukat, akiknek azt a belgrádi közoktatásügyi minisztérium engedélyezte. A rendeletről természetesen alig szerzett valaki tudomást, különösképpen azokhoz nem jutott el az információ, akik időközben már magyarországi kollégiumokban tartózkodtak. Így a drasztikus intézkedés nagyon meglepte őket, amikor hazaérkeztek a karácsonyi szabadságukra a Muravidékre. A szülők és a diákok egyaránt erélyes tiltakozást fejtettek ki, és követelték a helyi szervektől, hogy találjanak jogorvoslást a probléma rendezésére, mivel arra nem volt esély, hogy néhány nap alatt - még ha az állami szerveknek ez érdekében állt volna is - hivatalosan megoldódjék ez a probléma.[276]

Arról a kérdésről, hogy a muravidéki magyarságnak - a vidék egyébként is kevésbé kedvező gazdasági adottságai mellett - milyen volt a lelkiállapota, valamint miért nem vállalták a továbbtanulást, bővebben írt Csuka János A délvidéki magyarság története 1918-1941 c. könyvében. A jugoszláviai magyarságra általában vonatkoztatva hangsúlyozta (a leírtak a muravidéki magyarságra legalább annyira jellemzőek, mint a vajdaságira), hogy "a magyarság a többségi nemzetből kisebbségi létbe zuhant, egészen új életformák kezdődtek a Délvidéken. Nehezen ment a délvidéki magyar léleknek az átalakulása. Esztendőkbe tellett, amíg az a félmillió ember, akire magyar sors nehezedett, megértette ennek a magyar sorsnak a lényegét és megértette a feladatokat, amelyek rá az új életben várakoztak. A lelki átalakulás évei körülbelül 1925-ig tartottak (a Muravidéken véleményünk szerint még hosszabban, némi túlzással állíthatjuk, hogy a két világháború közötti teljes időszakban - a szerző megjegyzése). Ezt ma visszatekintve csak úgy mérhetjük fel, ha meggondoljuk, hogy a délvidéki magyarság se lelkileg, se gazdaságilag, se tradícióiban nem volt felvértezve a kisebbségi sors küzdelmeire. Az első esztendők meddőségét vélhetően megmagyarázza az, hogy a trianoni békeparancsig talán egyetlen magyar ember sem volt, aki el tudta volna magával bármilyen okoskodással is fogadtatni azt a gondolatot, hogy az, ami vele és körülötte történik, nem egy megszállás ideiglenessége, átmenete, véletlen csapása, hanem hosszú folyamat, amely évtizedekig eltarthat. Ebben az időben a délvidéki magyarság nem gondolt semmiféle szervezkedésre, hiszen a szervezkedést nemcsak feleslegesnek, hanem valóban a fajta, a vérség, a haza elleni árulásnak tekintette, hiszen minden, mivel a magyarság az állandóság jellegét ismerte volna el, hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy a megszállás meghosszabíttassék, vagy éppen állandó helyzetté alakuljon át... Az 1925-ig terjedő korszaknak a legnehezebb feladatokat kulturális téren kellett megoldani. A népfegyelmezés, a magyar iskolák lassú elsorvasztása, minden magasabb rendű magyar kulturális igény megnyilvánulásának elhalkulása együttvéve azzal a veszedelemmel fenyegettek, hogy lassan kivész a Délvidéken a magyar kultúra... A megszállás első éveiben szinte kivételnek számított az a magyar ifjú, aki az érettségi után az egyetemi tanulmányokba vágott és az a kevés magyar diák, aki a Délvidékről kikerült, átszökött a határon és valamelyik magyar egyetemen tanult tovább és így miután útlevél nélkül távozott és katonaszökevénynek számított, nem térhetett többé vissza és valósággal kiesett a kisebbségi magyar életből."[277] Az ilyen kivételek egyikének tekinthetjük Vrecsics Lajos festőművészt, aki tanulmányai közben a délszláv államban eleget tett katonai kötelezettségeinek, majd ismét - szlovén származása ellenére - visszatért Magyarországra, hogy továbbra is ott tanuljon.

A Mörszka Krajina 1923. március 15-i számában a muravidéki közállapotokról olvashatunk. Ebből az derül ki, hogy a rendőrök - a legtöbbször indokolatlanul - igen durván bántak el a polgárokkal, különösképpen akkor, ha magyar nemzetiségűek voltak az érintettek.[278]

A magyarellenes megnyilvánulások különböző formát öltöttek. 1923 szeptemberében Gornja Bistricán, tehát egy szlovén faluban - állítólag klerikális beállítottságú legények - meggyilkoltak egy szlovén rendőrt. A magyarságnak, illetve a muravidéki magyaroknak a gyilkossághoz - sem közvetve, sem közvetlenül - nem volt köze, a szlovén napilapok mégis magyar provokációra utaltak. Az ilyen írások attól sem voltak mentesek, hogy a magyarok Muravidékről történő kiűzésére tegyenek utalást.[279]

A húszas években - és a későbbiek során is - a Muravidéket - átvitt értelemben - Szibériával hasonlították össze. Számos esetben felvetették, hogy a hatalom tudatosan törekszik a vidék visszafejlesztésére, s ennek révén a gazdasági és életmódbeli különbözőségek még inkább nőttek a Murától nyugatra fekvő Stájervidék és a Murától keletre eső terület között. Elsődlegesen a közlekedési nehézségeket említették, valamint azt a tényt, hogy számtalan esetben büntetésből is ide helyezték a szlovén vidékekről a polgárokat és a kevésbé megfelelő vagy hatalmukkal visszaélő tisztviselőket.[280]

A muravidéki társadalmi viszonyokról, az őshonos lakosság és a betelepített, betelepedő, főleg hatalmi pozícióba került réteg közötti ellentétekről győződhetünk meg több helyi újság böngészésekor. A Szabadság c. lap február második hetében megjelent száma az ún. "prekmurjei társadalom" hibáiról és fogyatékosságairól írt, és megállapította, hogy a közösség két rétege (az őshonos lakosok és a betelepedők - a szerző) nem érintkezik egymással. Erre reagálva a Mörszka Krajina - Muravidék című hetilap a differenciálódás és az ellentétek fő okát a következőkben látta: "Ennek oka azonban nem a bennszülöttekben van s legfőbb ideje, hogy ebben a kérdésben egy őszinte szó hangozzék el. A bennszülött intelligencia - mert hisz arról van szó - minden ellenkező állítás dacára magyar. Nevelése, mentalitása magyar, és az egymásközti érintkezés nyelve is magyar. Ennek a magyar mentalitásnak a következménye, miként azt az ezer éves magyarság története bizonyítja, hogy vele csak szép szóval lehet boldogulni. Az erőszaknak nem enged, de a szép szóra leveti a kabátját is. Ez a mentalitás a magyarázata annak a megállapításunknak, hogy új államunk ide került reprezentánsai nem értik a kormányzás művészetét, mert ha értenék, másképp kezeltek volna bennünket s a pacificatio művében jóval nevezetesebb eredményeket értek volna el.... Előre kell bocsátanunk, hogy nekünk prekmurjeieknek soha semmi bajunk szlovén testvéreinkkel nem volt. Nem is ismertük egymást, még kevésbé volt bennünk gyűlölet irántuk. Nem fegyverrel hódították meg vidékünket, mi nem álltunk ellent s a bevonuló hadoszlopok egy csepp vér nélkül szállták meg ezt a területet. Honnan tehát az a nagy ellenszenv, mely a bevándoroltak lelkében ellenünk a gyűlölet lángját szítja? Mi erre a gyűlöletre okot nem adtunk, mi a tőlünk telhető emberi bölcsességgel belenyugodtunk sorsunkba s vártuk, hogy a megszállás befejezése után mikor kezdi meg az új hatalom azt a békemunkát, amelynek szükségképpen következnie kellett volna azután, miután a vértelen katonai expedíció befejezte a maga feladatát."[281] A cikk a folytatásban felsorolta azokat a sérelmeket, amelyeket a hatalom emberei a "bennszülöttekkel" szemben elkövettek. Elfogadhatatlannak ítélte meg a muraszombati kaszinó elkobzását. Ezzel kapcsolatosan a következőket olvashatjuk: "Bár az állam alkotmánya világosan megengedi az ilyen egyesületek alakítását és fenntartását, bár a mi casinónk akkor már évek óta nem működött s így államellenes tevékenységet se fejthetett ki, de a volt magyar társaskörnek feloszlatását mégis valahogy meg lehet érteni. De annak magánvagyonát egyszerűen elkobozni, berendezésébe beleülni az több a soknál, az ellenkezik azzal az úri felfogással, amely a casinónak létjogosultságot ad s olyan sérelem a társadalommal szemben, amilyent jóvá tenni nem lehet. Aki ezt elköveti, az nem tarthat számot arra, hogy vele társadalmi érintkezést tartsanak fenn azok, akik ellen a sérelem elkövettetett."

A magyarság, a magyar értékek visszaszorítását szolgálta az 1924. február 23-án Muraszombatban rendezett tisztviselői bálhoz fűződő esemény is. Mivel a szervezők szerették volna köreikbe bevonni a még megmaradt magyar vagy magyar érzelmű értelmiségi réteget (valójában értelmes középrétegre, polgárságra gondolnak, nem a szó mai értelmében használt értelmiségre), akik teljes passzivitást tanúsítottak a társadalmi élet minden területén, az említett bál programjába magyar műsorszámot is meghirdettek. A műsor fel is keltette a megcélzott réteg érdeklődését. A hatósági szervek hivatalosan nem ellenezték a tervezett magyar kabaré előadását. Azonban egy fanatikus soviniszta csoport - akik a korabeli sajtó állítása szerint "azt hiszik, hogy a jugoszláv birodalom nyomban széjjel megy, ha Murska Sobotában egy magyar kabaré számot előadnak" - azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben a rendezvényen magyar nyelvű előadás is lesz, nemtetszésüknek és tiltakozásuknak feltűnő módon adnak hangot. Nem ismerjük ugyan az ellenszegülők tényleges erejét, azonban a tárgyalt időszak politikai hangulatát bizonyára jól ismerő, a politikai hatalomtól erősen tartó rendezők a magyar műsort lemondták.[282] A tárgyalt korszakban egymást követték az ilyen és hasonló események, ami a muravidéki magyar nemzetiség lelkivilágában mély nyomokat hagyott, és - akár közvetve, akár közvetlenül - kihatott a magyar nemzeti tudat egyre erőteljesebb gyengülésére.

Egyszerű, mindennapi esetek is tükrözték a magyar nyelvvel szembeni ellenszenves magatartást a Muravidékre beköltözött hivatalnokok részéről. Az újságok arról számoltak be, hogy a jótékony célra Muraszombatban árusított virágcsokrokat egy hivatalnok csak azért nem vásárolta meg, mert az árusító két fiatal leány nem tudott szlovénul.[283]

A Jugoslovenska Matica helyi szervezetének alakuló gyűlésén Muraszombatban a szegény gyermekek szociális segélyezéséről is szó esett. Az értelmiséghez tartozó, a Muravidékre különböző vidékekről betelepített értelmiségiek azt követelték, hogy a segélyben csak szlovén gyerek részesüljön, a többieket (a muravidéki szlovéneket, akik ragaszkodtak a hagyományos nyelvhasználathoz, továbbá a magyar lakosságot kell ezen érteni) a segítség ne illesse meg.[284]

A Muravidék magyar falvaiba betelepítettek és az őshonos magyar lakosság között is számos konfliktus adódott. A hídvégi eset - több szempontból is - említésre méltó. Több forrásból is megtudhatjuk (a földreformról és a betelepítésekről szóló fejezetben is beszámolunk róla), hogy 1926 őszéig Hídvégen (szlovénul akkor Zamostjénak nevezték a települést, mai szlovén neve Mostje), a község melletti egykori Esterházy-birtokra harminchat telepes ház épült. Minden házban többtagú család lakott. A telepesek iskolaköteles gyermekeit az illetékes hatóságok a hídvégi iskolába íratták be, és a tanításukra szlovén tanítót is alkalmaztak. A hídvégi elöljáróság azonban sem a tanulókat, sem a tanítót nem engedte be az iskolába, mivel - az volt a magyarázat - a telepesek az iskola felállításához nem járultak hozzá. A hatóságok azonnal reagáltak az esetre, első lépésként eltávolították a falu magyar bíráját, és helyére egy szlovén tanítót neveztek ki "gerentnek" (mellé pedig három telepest neveztek ki elöljárónak). Mindezek mellett megbíztak hat csendőrt azzal, hogy állandóan őrködjön a szlovén tanító és a telepesek gyermekei felett.[285] Az ilyen és hasonló jelenségek pontosan rámutatnak azokra a nehézségekre, amelyekkel a hatalomnak számolnia kellett volna, amikor meghozta a muravidéki magyar lakosság nemzeti egységének tudatos megbontására irányuló döntéseit. Emberséges hozzáállásról aligha beszélhetünk, hiszen - amint azt számos rendelet, e tanulmányban is közzétett információ bizonyítja - az akkori hatóságok szinte nyilvános asszimilációs politikát alkalmaztak, mit sem törődve az I. világháborút lezáró békeszerződés kisebbségvédelmi rendelkezéseivel.


A közúti infrastruktúra a Muravidéken annyira rossz volt 1924 elején, hogy még a postai járatot is korlátozni kellett, mivel a Muraszombat és Alsólendva közötti országút bizonyos szakaszai az autók számára teljesen járhatatlanok voltak. Egy sajtócikk névtelen szerzője megjegyezte, hogy "ez a nép kulturált európai körülményekre volt szokva", a megváltozott helyzetben azonban az életszínvonal az élet minden területén visszaesett.[286]

A Muravidéken a délszláv államhoz való csatolás után - amint arra már utaltunk - számtalanszor hangoztatott kérdés volt a többi szlovén területtel való vasúti összeköttetés. Politikai szempontból rendkívül fontos volt, hogy 1924. november 22-én átadták rendeltetésének a Muraszombat-Ormož vasútvonalat, ami gazdasági tekintetben is rendkívül fontos beruházásnak számított.[287]

A magyarlakta vidéken viszont nagy jelentősége volt annak, hogy 1925 áprilisában Dobronak érintésével elindult a rendszeres autóbuszjárat Muraszombat és Alsólendva között.[288]

1926 júniusában a magyar és a jugoszláv hatóságok tárgyalásokat kezdtek a határmenti forgalom rendezéséről, ennek keretében a kettősbirtokosságról, a határátlépési kérdésekről, valamint a tizenöt kilométeres zónában való határmenti közlekedés kedvezményeiről is. A tárgyalások eredményeit rögzítő konvenciótól az érdekeltek a Muravidéken is sokat reméltek.[289] A kereskedelmi egyezményt három évre írták alá. A határforgalmi egyezmény jelentősége abban állt, hogy a határ mindkét oldalán 15 kilométeres körzetben lényeges könnyítéseket nyújtott a lakosságnak; legfontosabb rendelkezésének viszont az tekinthető, hogy a kettősbirtokosok számára sikerült biztosítani terményeik vámmentes szállítását a határon át.[290]

1928 júniusában tárgyalóasztalhoz ült az a magyar-jugoszláv bizottság, amelynek feladata a kettősbirtokosok részére kijelölt helyek, a határmenti gazdasági kapcsolatok bonyolítását lehetővé tevő átkelők és az általános határátkelők meghatározása volt. A muravidéki országgyűlési képviselők - Klekl és Jerič - a lehető legtöbb átkelőhely létrejöttét szorgalmazták.[291]

A jugoszláv és a magyar bizottság megállapította és kategorizálta a határátkelő-, illetve határátlépőhelyeket, pontosabban a megjelölt útszakaszokat. Ennek értelmében 1929 márciusára a következő - kategorizált[292] - határátlépőhelyeket hagyta jóvá az említett bizottság és terjesztette mindkét állam kormánya elé:

1. Felsőszölnök - 13 - Trdkova (Magasfok)

III.

2. Felsőszölnök - 23 - Trdkova (Magasfok)

III.

3. Felsőszölnök - 42 - Otovci (Ottóháza)

I., II.

4. Felsőszölnök - 73, 74 - Čepinci (Kerkafő)

III.

5. Apátistvánfalva - 107 - Markovci (Marokrét)

II.

6. Őrfalu - 129, 130 - Budinci (Büdfalva)

III.

7. Őrfalu - 141 - Veliki Dolenci (Nagydolány)

II.

8. Szalafő - 174, 175 - Hodos (Őrihodos)

III.

9. Kotormány - 222 - Hodos (Őrihodos)

I., II.

10. Dávidháza - 223, 224 - Hodos (Őrihodos) vasút (železnica)

I., II.

11. Kerca - 237, 238 - Krplivnik (Kapornak)

III.

12. Szomoróc - 254 - Krplivnik (Kapornak)

III.

13. Szomoróc - 267, 268 - Domanjševci (Domonkosfa)

II.

14. Magyarszombatfa - 272, 273 - Središče (Kisszerdahely)

III.

15. Magyarszombatfa - 294 - Prosenjakovci (Pártosfalva)

II.

16. Szentgyörgyvölgy - 355 - Motvarjevci (Szécsiszentlászló)

III.

17. Nemesnép - 372 - Dobrovnik (Lendvavásárhely)

II.

18. Szentistvánlak - 420 - Žitkovci (Zsitkóc)

III.

19. Lenti - 443 - Genterovci (Göntérháza)

I.

20. Rédics - 455 - Dolnja Lendava (Alsólendva) vasút (železnica)

I., II.

21. Zalabaksa - 458 - Dolnja Lendava (Alsólendva)

I., II.

22. Lendvaújfalu - 608 - Pince

II.

(A települések közötti számok az egykori útvonalak számát jelentik.)[293]


A Novine 1928. augusztus 12-i számában egy erélyes felszólítást olvashatunk: "Szlovén nyelvet az állami hivatalokba!" A rövid cikk lényege, hogy végre ideje lenne minden hivatalnoknak tudomásul venni és betartani, hogy tíz évvel az elcsatolás után minden hivatali ügy esetében a szlovén nyelvet kell használni. Ha némi magyarázkodásra egyéb nyelven (például magyarul) is szükség van, az még elfogadható lett volna a hatalom számára, de az ügyintézés csakis állami nyelven folyjon. A másképpen cselekvő hivatalnokokat - írja a cikk írója, aki magát Prekmurec, azaz "Muravidéki" néven írja alá - el kell helyezni a Muravidékről.[294]

A Mariborban megjelenő Mariborski Večernik "Jutra" c. napilap egyik száma is erélyesen bírálta a muravidéki magyar kisebbségi iskolák tanítóit és iskolaszéki tanácsait, mert a tanítók a lap szerint annyit sem tudtak szlovénul, amennyit a nyelvvizsga sikeres letétele érdekében kötelesek lettek volna megtanulni. Ismételten felhívta az illetékeseket, hogy gondoskodjanak a "felkészületlen" tanítók cseréjéről.[295] Az amúgy is ellehetetlenült magyar iskolahálózat az állandó támadások miatt kilátástalan helyzetbe került.

A Muravidék c. hetilap 1928 márciusában erélyesen bírálta a jugoszláv államot, hogy tudatosan elnyomja a nemzetiségeket. Számukra vagy formális jogokat biztosít, vagy - rosszabb esetben - még azokat sem. A kommentár írója a Népszövetségtől nem remélt sem közbenjárást, sem segítséget. Egyebek mellett - arra vonatkozólag, hogyan lehetne a kisebbség jogait a gyakorlatban megvalósítani - a következőket írja: "Kötözzék be az árvának sebeit, enyhítsék a baját. Hadd fejlődjön a maga nyelvében. Főleg azonban adjanak neki megélhetést: Földet, kenyeret és jogot!"[296] Az idézetből kiderül, hogy a muravidéki magyarság mindenképpen azt kívánta elérni, hogy kisebbségi jogait szilárdabb gazdasági környezetben gyakorolhassa, illetve földet követelt magának.

Számos összefüggésben már utaltunk arra, hogy Alsólendva a századforduló időszakában egy szélesebb földrajzi vidék (egy viszonylag nagy járás) gazdasági, kereskedelmi és kulturális központja volt. A trianoni határ ezért e túlnyomórészt magyarlakta várost rendkívül nehéz helyzetbe sodorta: a perifériára került, közvetlenül az országhatárra szorítva, elszakítva természetes vonzáskörzete jelentős részétől. A néhány évtizeddel korábban még nagy lendülettel fejlődő kisváros óriási nehézségeit a húszas években már jól lehetett észlelni. Problémát jelentett, hogy az Alsólendva-Zalaegerszeg közötti vasútvonal sínpárjait felszedték, így csak egy irányba, Horvátország (Csáktornya) felé lehetett közlekedni. A város vasúti összeköttetését nem építették ki Szlovéniával. A nagy nehézségekre figyelmeztettek a város iparosai és kereskedői, rámutatva arra, hogy - még ha türelemmel várják is a jelentősebb állami odafigyelést - a fejlődés szempontjából korlátozott a pangási idő. Elsősorban arra gondoltak, hogy a városban minden adottság megvolt arra, hogy a jugoszláv-magyar közeledésnek (amit akkor egyre többen hangoztattak) egyik élenjáró központja legyen. Olyan centrum, amely a későbbiek során is lehetővé tette volna az árucsereforgalmat, a magyarországi, illetve a városhoz gravitáló települések közvetlen gazdasági és kereskedelmi kötődését is. Azt pontosan megállapították, hogy a határ magyarországi oldalán nincsen olyan város vagy nagyobb település, amely a határ által keletkezett hézagot be tudná tölteni (Lentit akkor még csak afféle városhelyettesítő státussal illették), ezért - véleményük szerint - közös érdek lett volna, hogy a kezdeményezés támogatásra találjon. Ehhez szükséges lett volna számos rendezetlen állampolgársági ügy tisztázása is, amire azonban nem került sor. Nem volt kétséges, hogy az adott helyzetért Alsólendva őshonos polgárai a voltak legkevésbé felelősek, azért jogosan elvárták, hogy nehézségeikre végre valaki már felfigyeljen.[297] Sajnos csalódniuk kellett.

Az 1921. évi népszámlálás adatai szerint Alsólendva még mindig a Muravidék legnépesebb települése (3009 lakossal), azonban a következő években az új hatalom - amint azt Borut Brumen néprajzkutató is megállapította - Muraszombat erőteljes fejlesztésére törekedett. 1921 és 1927 között Muraszombatban 146 új épületet építettek, és a lakosság is 540 fővel növekedett (1921-ben 2943 lakost tartottak számon)[298].

Az elégedetlenséget a magyarság körében néhány kirívó eset, feltehetően tudatos csendőri túlkapás is elősegítette. Például Szomi István radamosi magyar embert a csendőrök - csupán gyanú alapján, bizonyítékok híján - annyira megverték, hogy a muraszombati kórházban kellett ápolni. Hasonló esetre több ízben is sor került a tárgyalt időszakban.[299]

Amint azt a húszas évek elején és közepe táján is már többször igényelték, az évtized végén is erélyes követelések hangzottak el a Muraszombat-Hodos-Dávidháza-Körmend és az Alsólendva-Rédics vasútvonal megnyitása tárgyában. Érdemes megemlíteni, hogy Ljubljanában Kneževič vasútigazgató egy széleskörű megbeszélést is összehívott, ahol számos befolyásos muravidéki üzletember, cégtulajdonos és értelmiségi érvelt az említett vonalak minél hamarabb bekövetkező visszaállítása mellett.[300] E célból egy küldöttség utazott Belgrádba, ahol - számos fontos kérdés mellett (pl. a muraszombati törvényszék felállítása, a muravidéki munkások munkalehetőségeinek megvitatása, főgimnázium rendszeresítése, a Muravidék délszláv államhoz való csatolása tizedik évfordulójának megünneplése) - a vasútvonalak visszaállításával kapcsolatosan az illetékes minisztériumban biztató választ kapott.[301]

Valamennyire kedvező lehetőségként tartották számon, hogy a zágrábi konzulátus 1929 nyarán ismertette a muravidéki és muraközi lakossággal a Balaton menti üdülés kedvező lehetőségeit. Ugyanis amennyiben a muravidékiek - nemzetiségre való tekintet nélkül - csoportosan jelentkeztek egy- vagy többnapos balatoni üdülésre, akkor a külügyminisztérium az általánosnál sokkal kedvezményesebb körülmények között tette azt számukra lehetővé (kb. a teljes vízumköltségek egyharmadát kellett fizetni).[302] Ugyancsak kedvező feltételek mellett - a vízum egyharmadát és a vasúti szolgáltatásokért járó teljes összeg felét kellett megfizetni - vehettek részt muravidéki gazdák a budapesti gazdasági vásáron, amelyet 1930 március 20-25-ig rendeztek meg.

A muravidéki magyarság és az anyaország mindenoldalú kapcsolatait az a pénzügyminiszteri rendelet is segítette, amelynek értelmében új vámkirendeltségeket hoztak létre többek között Domonkosfán, valamint Göntérháza és Pince községekben is.[303] A domonkosfai kirendeltséget illetően a lakosság véleménye eltért. Voltak olyanok, akik - a hodosi vámkirendeltség közelsége miatt - inkább Pártosfalván támogatták volna a kirendeltség megnyitását.[304]

A dobronaki orvosi körzetben 1929. július 8-án megalakult a Vöröskereszt Egyesület helyi szervezete, ami valamennyire jelzi, hogy a magyarlakta vidéken is a húszas évek végén tapasztalható volt az általános egészségügy terén némi fejlődés.[305]


A magyarok lakta vidéken 1930 nyarán magyarellenes provokáció is bőven adódott. Ismeretlen tettesek Hosszúfalutól kezdődően Lendva főutcáján lefestették az összes magyar címfeliratot, és a magyar síremlékeket is meggyalázták. Az ilyen cselekedetek feltehetően lelki alapon voltak hivatottak a magyarságot gyengíteni, bizalmatlanságot és félelmet kelteni soraiban. A hatóságok 250 dinár jutalmat tűztek ki a nyomravezető jutalmazására, a tetteseket persze nem találták meg.[306]


1931-ben Jugoszláviában népszámlálást tartottak. A Drávai bánságban, ahová a Muravidék magyarlakta települései tartoztak, a több mint egymillió lakos közül csupán 3748 polgárt tüntettek fel hivatalosan magyar nemzetiségűnek, s csupán 7679 volt a magyar anyanyelvűek száma. Az adatokkal történő tudatos manipulációt aligha lehet megkérdőjelezni, habár a népszámlálás részrehajlásairól még a hatalom által magyar beállítottságú lapnak kikiáltott Muravidék sem szól. Csupán annyit jegyzett meg - elégedett hangnemben -, hogy "a jugoszláv elem a Bánságban folytonos számbeli emelkedést mutat". Szinte minden település esetében számos hiányosságot és hibát, a magyarság tényleges létszámát torzító tendenciát lehetne felfedezni. Általánosan megállapítható, hogy a számok tükrében az 1921-es adatokhoz viszonyítva óriási volt a magyar közösség számának csökkenése.[307]

Hogy mennyire torzították az eredményeket, azt a legjobban Muraszombat város példája mutatja, ahol a mintegy 3550 polgárból csak 29-et jelöltek meg magyar nemzetiségűként. A 10 német mellett a többi mind jugoszlávnak volt beírva. A "jugoszláv" mint nemzeti hovatartozási kategória (nem mint állampolgárság) tehát már az 1931-es népszámlálás során is szerepelt. A muraszombati lakosok közül csak 164 főt jegyeztek be magyar anyanyelvűnek. Amennyiben a helyzetet valamennyire objektívabban közelítjük meg, akkor azonnal levonható a következtetés, hogy a legrosszabb esetben is a legalább 10-15%-os magyarságnak (a magyar lakosság száma személyes vallomások alapján akkor még megközelítette a 25%-ot) legalább a kétharmada "eltűnt". És mindez csupán alig több mint egy évtizeddel a Muravidéknek a délszláv államhoz csatolása után.[308] A már idézett Borut Brumen Muraszombat polgárságának életmódját kutatta a két világháború közötti időszakban, és megállapításai között szerepel az is, hogy a városi elitet még a harmincas években is a magyar és madžaronnak számító szűk réteg képezte, akik azonban a mindennapi és társas életbe alig kapcsolódtak be. Gyermekeiket tekintélyes magyarországi iskolákba küldték, évente legalább egy alkalommal családjukat a Balaton partján üdültették, és értékrendszerüket a pesti és a bécsi divat szerint formálták.[309] A népszámlálási adatok azonban még a szűk "magyar elit réteget" se mutatják ki.


A magyarlakta területnek a délszláv államhoz csatolása után tehát a magyar értelmiség döntő többsége elhagyta a vidéket. Közülük legtöbben közvetlenül az elcsatolás utáni napokban, mások a következő években, hónapokban, években kényszerültek otthonaik elhagyására. Arról nagyon nehéz lenne egységes képet alkotni, hogy a Mura mentéről elköltözöttek vagy elűzöttek miként találták meg helyüket az új, könnyűnek aligha mondható környezetben, az azonban megállapítható, hogy valószínűleg sokan még hosszú évekig bizonytalanul tengődtek valahol a nagyvilágban. Ismerünk persze olyan példát is, amikor a Mura mentén egykor befolyásos személyek az anyaországban is megőrizték tekintélyüket. Az 1931-es magyarországi országgyűlési választásokon a Muravidékkel szomszédos választókörzetekben ugyanis egykor ismert alsólendvai értelmiségiek indultak; a zalabaksai körzetben dr. Hajós Kálmán (őt meg is választották), a lenti választókörzetben pedig dr. Némethy Vilmos, aki a húszas évek második felében hagyta el a Muravidéket.[310]

Egy Bántornyai Lajos nevű fiatalember kitűnő eredménnyel végezte el a budapesti főiskolát, ami egyebek mellett arra is bizonyíték, hogy még a harmincas évek elején is akadtak muravidéki magyarok, illetve a magyar nyelvhez erősen kötődő egyének, akik - minden politikai és adminisztratív nehézség ellenére - a magyarországi továbbtanulást választották.[311]

Elvétve ugyan, de akadt olyan példa is a legmagasabb államhatalmi szervek részéről, amikor egy muravidéki magyar közösség vagy település, illetve annak vezetője eredményeire felfigyeltek. Hodos lakossága, a különböző szervezetek és testületek, az evangélikus felekezet képviselője, a pénzügyőrség és az állomásfőnök, valamint sokan mások méltatták a király rendelkezését, aki 1931 tavaszán kitüntetett a falu bíráját, Bakos Józsefet a település közügyei terén végzett munkájáért.[312]

Fontos megemlíteni, hogy a Muravidéken a húszas évek végétől a harmincas évek elejéig számos, nagy terjedelmű tűz pusztított, amely a magyarlakta falvakban is nagy károkat okozott. A legnagyobb gondot az akkor még mindig döntő többségben szalmával fedett házak jelentették, amelyek esetében az egyébként aktív tűzoltó-egyesületek alig tudtak védekezni.


A magyar-jugoszláv államközti kapcsolatok hevessége ismét valamennyire enyhült a harmincas évek elején. Különböző kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok kölcsönös támogatása mellett a muravidéki magyarok és szlovénok számára konkrét kedvezményt jelentett, hogy az átlagosnál ismét nagyobb kedvezményben részesültek a budapesti nemzetközi vásár muravidéki részvevői A vásárt 1931. május 4-e és 18-a között szervezték meg Budapesten. A vásáron részt vevők a határ mindkét oldalán 50%-os vasúti kedvezményben részesültek, vízumot nem kellett vásárolniuk, illetve csak nagyon kis pénzösszeget kellett kifizetni az arra külön meghatározott banknál (Muravidéken a muraszombati Prekmurska banka rt. adta ki a kedvezményes vízumokat). A Budapestre utazók a múzeumokat ingyenesen látogathatták, a színházakban és a fürdőkben pedig a jegyek árának csak 25-50%-át kellett kifizetni.[313] Azonban a Muravidékről a feltételezések szerint - a szokatlanul nagy kedvezmények ellenére - csupán néhányan vettek részt a budapesti vásáron.


Az Alsólendvai Tűzoltó Egyesület 60. évfordulója alkalmából megfogalmazott vélemények arra engednek következtetni, hogy a tagság és a vezetőség megmaradt magyar érzelműnek, amit azzal is kifejezett, hogy nem csatlakozott a ljubljanai székhelyű tűzoltószövetséghez. A jubileum kapcsán felszólították a vezetőséget, hogy többet ne "szeparálja" a csatlakozást, hanem társuljon a szövetséghez, és a kisebb járási egyesületeket is kapcsolja be közvetve a bánsági csúcsszervezetbe.[314]


A hatalom minden eszközzel a magyar nyelv kiszorítására törekedett a harmincas években Alsólendván. A sajtón keresztül úgy próbáltak hatni a város polgáraira, hogy erélyesen figyelmeztettek minden szlovén vagy más nemzetiségű (nem magyar) polgárt, aki a boltban, az utcán vagy a hivatalokban a magyar szót használta. A hatalom véleménye szerint a magyar nyelvet csak a magyar nemzetiség használhatta, a szlovénoknak - különösképpen, ha a tisztviselők sorába tartoztak, tehát "szlovén kenyeret esznek" - kötelességük volt szlovénul beszélni. Az ilyen magatartásforma a magyarság és a magyar nyelv kiszorítását szolgálta közvetlenül és közvetve egyaránt.[315]

Muraszombat esetében tovább folytatódott a magyar értékek erőteljes megszüntetésének a folyamata. A már említett példák után megemlíthetjük azt is, hogy amikor a ljubljanai Jutro c. napilap hasábjain valaki leírta, hogy a muraszombati vasútállomáson sötétebb bőrű magyar nőkkel találkozott (a cikkíró állítólag a magyarokat és a cigányokat összekeverte, azonban ez ebben az összefüggésben kevésbé fontos), arra a Murska Krajina hetilap hasábjain erélyes tiltakozás volt a válasz, miszerint "tanulják már meg egyszer, és kellőképpen informálódjanak, hogy kik a nemzetiségiek", és Muraszombat esetében semmiképpen se használják a "magyar vagy magyar jellegű" jelzőt.[316]


A Muravidéken már a húszas évek elejétől megalakultak a Sokol-szervezetek mint a szláv eszmeiség fontos formálói és szervezői (a "sokol" magyarul sólymot jelent). Elsősorban a sport terén, valamint a kultúrában volt megjelölve tevékenységük, azonban ténylegesen - a teljes szlávok által lakott európai területen - a szláv, a Muravidék esetében a szlovén, illetve jugoszláv nemzeti eszme elhintése volt a legfontosabb feladatuk. A harmincas évek elején az akkor még abszolút többségben magyarok lakta Alsólendván is egyre erőteljesebb tevékenységet fejtettek ki. Színelőadásokat és bálokat rendeztek, nagyszabású sporttalálkozókat és versenyeket szerveztek, a falusi lakosság körében is intenzíven toboroztak, azért 1932-ben egyre fontosabbá vált a városban a Sokol-otthon felépítése, ez a későbbiek során megvalósult. A tagság túlnyomó többsége - amint azt Pojbics Károly, az alsólendvai szervezet egyik aktív tagja elmondta - magyar nemzetiségű volt, a vezetőség azonban szlovénokból tevődött össze, de mivel szerették a sportot, a fiatalok csatlakoztak a szervezethez. A Sokol-szervezetek közreműködtek a magyar falvakban rendezett színelőadások szervezésében is (például Hodoson 1932. július 3-án). Ez a helyzet mindenképpen arra utal, hogy a városban a magyar nemzeti értékek egyre jobban háttérbe szorultak, a magyar nemzeti kisebbség szellemi-kulturális központjának elsorvasztása erőteljesen folytatódott. Az említett tendenciát bizonyítja, hogy csak egy újságban, a Murska Krajina 1932. június 12-i számában - amely 1932 márciusától jelent meg szlovén nyelven Josip Benko, egykori muraszombati polgármester, mészárszék-tulajdonos, majd képviselőházi küldött támogatásával (azonban megjelenését a megszűnő Muravidék c. hetilap tulajdonosa, Kühár is valamennyire támogatta) - arról olvashatunk, hogy az alsólendvai járás új főnökhelyettese, a metlikai származású dr. Trstenjak, az elemi iskola kinevezett hittanoktatója, Verbanjšek lendvai káplán, a járási útbizottság titkára a melinci Forjan volt, tehát az egész vezető- és szakemberállomány szlovén, illetve szláv nemzetiségűekből tevődött össze.[317]


Dicséretre méltó volt azonban, hogy Dobronakon a községi vezetőség 1932 őszén a telefon bevezetése mellett döntött, ennek finanszírozását jelentős mértékben állami pénzekből támogatták. A dobronaki községnek tízezer dinárral kellett a beruházáshoz hozzájárulnia.[318] A túlnyomórészt magyarok lakta Dobronak esetében azonban furcsa - bár ez is az egykori hatalom asszimilációs törekvéseit tükrözi -, hogy a helyi Vöröskereszt Szervezet vezetőségébe, amely egyébként jól működött, alig választottak meg magyar nemzetiségű személyt.[319]


Tragikus esemény történt 1934 kora tavaszán a jugoszláv-magyar határon, Alsólendva közelében. A jugoszláv határőrök agyonlőttek egy - állítólag részegen a jugoszláv oldalra tévedt - magyar határőrt. Mivel a szerencsétlent Alsólendván temették el, a gyászszertartáson sok magyar nemzetiségű polgár vett részt. A Murska Krajina hetilap erélyesen elítélte a temetésen való részvételt, megjegyezve, hogy "az egyre jobban felmelegedő alsólendvai magyarok és madžaronok még virágokat is vittek a katona sírjára", amit túlzásnak és érthetetlennek tartottak, mert - véleményük szerint - ha jugoszláv katonát temettek volna Magyarországon, ott "azt még a kutya sem ugatta volna meg". A reagálás hangneme arra enged következtetni, hogy a hatalom a magyarság iránti legkisebb rokonszenvet is veszélyesnek tartotta, és félt attól.[320]

Bármennyire próbálta is a hatalom erőteljesen elszlávosítani Alsólendvát és környékét, bármennyire volt is hatékony bizonyos területeken az asszimilációs politika, törekvéseik a harmincas évek közepén nem járhattak különösebb sikerrel. Ilyen állapotra következtethetünk annak ismeretében, hogy a jugoszláv nemzeti érzelmet "ösztönző" egyesületek 1934 szeptemberében Alsólendván kívánták megünnepelni a Muravidék délszláv államhoz való csatolása 15. évfordulóját, azonban a rendezvényt meghatározatlan időre elhalasztották, mivel a szervezők úgy ítélték meg a helyzetet, hogy az a lakosság érdeklődését nem keltené fel. Arra számítottak, hogy "miután majd befejezik tanulmányaikat az új országban tanuló értelmiségiek, azok majd hálából szükségét érzik a köszönetnyilvánításnak."[321] Az alsólendvai polgárság visszafogott magatartásáról tanúskodik az is, hogy feltehetően a hatalmi szervek részéről néhány évvel korábban kezdeményezett Péter király-szobor felállításának folyamata is elakadt. A néhány adományozó a Novine 1934. október 7-i számában kérdőre vonta az illetékeseket, hogy mit tettek az általuk adományozott pénzekkel. A néhány héttel később közzétett válaszból kiderült, hogy a pénzt a takarékpénztárban tartották. A nem magyar lakosságot nagyon irritálhatta minden, ami a Muravidéken a magyar nyelv és kultúra megnyilvánulására utalt. Így például egy göntérházi bál kapcsán negatív hangnemben megjegyezték, hogy ott "valaki csak csárdást engedett játszani".[322]

A Lendva-vidék magyar jellege az elcsatolás után - amint az eddig ismertetettekből lépten-nyomon kiderül - mindig szálka volt a hatalom és a szlovén értelmiségiek szemében. Amennyire lehetett, a hatalom és az állami intézményeket kiszolgáló sajtó részéről megpróbálták kifelé annak az ellenkezőjét bizonyítani. A Novine c. hetilap e célból 1935. szeptember 15-án arról tudósított, hogy a fiatal Péter király születésnapján Alsólendván fenségesen ünnepeltek, ami - a hetilap szerint - ellentmond annak, amit Szlovéniában erről a vidékről állandóan hangoztatnak. A valóság persze az volt, hogy az ilyen eseményeket a hatalom jól fel tudta használni a szlovén, illetve jugoszláv propaganda céljára, és az ilyen alkalmakkor vendégcsoportokat (az adott esetben a cserencsóci fúvószenekart) hívtak meg Alsólendvára, valamint felvonultatták a Sokol-egyesületeket. Mivel mind a három felekezet istentiszteletet szervezett (a katolikusok, az evangélikusok és a zsidók egyaránt), és az iskola is külön hangsúlyt helyezett a rendezvényre, a lakosság is csatlakozott az eseményekhez. Azon a héten a cserencsóciak egy szlovén színjátékkal is szerepeltek Alsólendván.[323]


A jugoszláv belpolitikai életben nagy volt a jelentősége és a visszhangja Sándor király 1934. október 9-i marseille-i meggyilkolásának. Országszerte - még a Muravidéken is - gyászszertartások keretében rótták le tiszteletüket a "nemzetegyesítő" király előtt. A muravidéki magyarság által lakott településekben is - talán az elvárásoktól valamennyire eltérően - sor került több megemlékezésre. Pártosfalván például 1934. december 1-jén volt a gyászrendezvény, amelyen nagyszámú közönség vett részt, többek között a domonkosfai tűzoltók is felvonultak.[324]


Sportéletről a magyarlakta vidéken a két világháború között csak bizonyos tekintetben, korlátozott formában beszélhetünk. A labdarúgás csírái ugyan a kisebb településeken is elhintődtek, azonban szervezetten - ahogy arra már korábban is utaltunk - csak Muraszombatban és Alsólendván volt sportélet. A magyarság persze leginkább az egyesületek vezetéséből szorult ki. Muraszombatban azonban - amint arra már Hartner Nándorral kapcsolatosan ugyancsak utaltunk - viszonylag kedvezően alakult a magyarság helyzete a sport terén. Más volt a helyzet Alsólendván. A "Lendava" nevű sportegylet alakuló közgyűlésére 1935. január 7-én került sor a Korona Szállodában (a labdarúgóegylet már korábban is sikeresen működött), de annak vezetőségébe elsősorban a városba költözött szlovén tisztviselőket választották be, valamint néhány zsidó származású kereskedőt és iparost.[325]

1938 tavaszán az Alsólendva és Muraszombat közötti közlekedés lebonyolítására új (23 üléses) autóbuszt biztosítottak, ami egész Muravidék szempontjából fontos beruházásnak számított, mivel az addig forgalomban levő autóbusz már nagyon rossz állapotban volt. A vásárlást állami kölcsön segítségével sikerült nyélbe ütni.[326]


1939. június 17-től június 26-ig nagyszabású rendezvényre került sor Muraszombatban "Muravidéki Hét" (Prekmurski teden) címmel, amelynek keretében számos program, népszerűsítő jellegű rendezvény és előadás volt. A rendezvény célja az volt, hogy Szlovénia, azaz a Drávai bánság és a szélesebb régió is megismerje a vidék, mindenekelőtt Muraszombat jellegzetességeit, tudomást szerezzen az elért eredményekről és gondokról. A hét nap során volt mezőgazdasági és szarvasmarha-vásár, kereskedelmi tanácskozás, különböző kiállítások (amelyek állítólag nagyon szépen elő voltak készítve), sport- és kulturális rendezvények, istentiszteletek, Sokol-műsorok stb. A megnyitót dr. Natlačen bán is megtisztelte jelenlétével. Beszédében hangsúlyozta, hogy a Muravidék fejlődése szempontjából sorsdöntő volt, hogy a terület az I. világháború után a délszláv államhoz került, majd örömmel állapította meg, hogy a rendezvény keretében "a muravidékiek bemutathatják a szabadságban kifejtett munka eredményeit". A "Muravidéki Hét" rendezőbizottságának elnöke Hartner Nándor, Muraszombat polgármestere volt, aki a rendezvénynek főleg a város jövője szempontjából tanúsított nagy jelentőséget. A rendezvényen a sajtójelentések szerint legalább 60 ezer látogató megfordult.[327]


A Muravidéki Hét rendezvénysorozatnak az ötlete Hartner Nándortól származott, aki a program tekintetében élvezte a rendkívül nagy befolyással bíró Jože Benko gyártulajdonos támogatását. A kezdeményezés azonban ellenszenvet váltott ki az Alsólendvai járásban (attól függetlenül, hogy a lendvai esernyőgyár és a járásból mások is kiállítottak ott). Jože Klekl is nagyon ellenezte a rendezvény megszervezését Muraszombatban, mert véleménye szerint Alsólendva és járása legalább annyit tett a Muravidék érdekében, mint Muraszombat (az egypártrendszer időszakában a történetírás Klekl ellenszenvét azzal magyarázta, hogy a tervezett szónok, Miško Kranjec, a Muravidékről származott szlovén író, egyébként a Szlovén Kommunista Párt neves képviselője váltotta ki benne az elégedetlenséget).[328] Tény azonban, hogy a harmincas évek végére már nyilvánvalóvá vált, és az emberekben is tudatosult, hogy a Muravidék központi településéért kialakult "harcban" - elsősorban magyarabb jellege és sajátosságai miatt - Alsólendva háttérbe szorult Muraszombattal szemben, ami, tekintettel a város egykori jelentőségére és a térségben betöltött szerepére, sokak számára fájdalmas folyamatnak számított. A Novine hetilap azt írta, "Muraszombat az Alsólendvai járásnak köszönheti, hogy körzeti bírósága, vasútja, Petanjcinál Mura-hídja és teljes gimnáziuma van".

Pártosfalva település és a helybeli tűzoltó-egyesület 1939. szeptember 24-én egy szép új épülettel, a megépült tűzoltóotthonnal gazdagodott. Az említett napon volt az új helyiségek átadása és megszentelése. Az új épületben a kulturális tevékenységre is biztosítottak helyiséget. Az építkezést a falu polgárai jelentős adományokkal segítették, valamint az építéshez önkéntes munkával is hozzájárultak.[329]

1939 őszén néhány vasútvonalat kiemeltek a ljubljanai igazgatóság hatásköréből, és átadták azokat a zágrábi igazgatóságnak. Ezek közé tartozott az Alsólendva-Csáktornya szakasz is, ami ellenszenvet váltott ki a muravidéki szlovénok körében. Figyelmeztettek arra, hogy az elmúlt években a Muravidék déli részeit már többször veszély fenyegette, mert a horvát érdekek az említett területre is kiterjedtek, sőt arra - a muraszombati sajtó véleménye szerint - felhasználták a környékbeli magyar közösséget is. Az elemzők szerint a vasútszakasz Zágráb alá helyezése nagyon veszélyes lehet szlovén nemzetpolitikai szempontból, ezért javasolták, hogy a legmagasabb szlovén vezetőség minél előbb találjon megoldást Alsólendva és Muraszombat vasúti összekapcsolására (a Murska Krajina hetilap szerint a tervek már az I. világháború előtt elkészültek, és a harmincas évek végén valahol Muraszombatban porosodtak).[330]

Ugyancsak 1939 utolsó napjaiban érkezett meg annak a negatív döntésnek a híre, amely egyelőre elvetette a Muraszombat és Körmend közötti vasúti összeköttetés felújítását Hodoson keresztül.[331] A vasútra, amelyet a határ térségében korábban lebontottak, főleg gazdasági szempontból lett volna nagyon szükség, valamint segíthette volna a Muravidékre került magyarság kapcsolatait fenntartani az anyanemzettel. Az utóbbi azonban a tárgyalt időszakban - mint ahogy korábban sem - főleg jugoszláv szempontból nem számított érdeknek.



Jegyzetek

1. Göncz László: Magyarok a Muravidéken és a közösség nemzeti tudatának alakulása 1920 után. In.: Ljudje ob Muri - Népek a Mura mentén (Tanulmánykötet), Murska Sobota - Zalaegerszeg, 1996. 239-240. [VISSZA]

2. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919 - 1941, Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 111-116. [VISSZA]

3. Fujs, Metka: Oblikovanje narodne identitete pri prekmurskih Slovencih (A nemzeti tudat alakulása a murántúli szlovénoknál). In.: Ljudje ob Muri - Népek a Mura mentén (Tanulmánykötet), Murska Sobota - Zalaegerszeg 1996. 214. [VISSZA]

4. Zsiga Tibor: Muravidéktől Trianonig. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1996. 41-42. [VISSZA]

5. Novine - Glasilo Slovenske Krajine, Murska Sobota 1932. február 7-én. XIX/6. [VISSZA]

6. Mikola Sándor: A vendség múltja és jelene - Budapest , 1928. (a szerző kiadása) 4-15. [VISSZA]

7. Angyal Endre: A vend kérdés; In.: A vend kérdés - Kossics Alapítvány - Košičev sklad 1996, Budapest. 71-99. [VISSZA]

8. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta cancellarie 2394/944. [VISSZA]

9. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. Pomurska založba Murska Sobota 1977: 241-274. Fujs, Metka: i. m.: 214-216. [VISSZA]

10. Šiftar, Vanek: Prekmurje 1918 - 1920 (Okupacija). Časopis za zgodovino in narodopisje, Maribor - 1989; 60/25: 35. [VISSZA]

11. Ivánóczy Ferenc: Vázlatok a régmúlt korból, In.: A vend kérdés - Kossics Alapítvány - Košičev sklad, 1996; Budapest (39-42. old.) [VISSZA]

12. Fényes Elek: Magyarország geográphiai szótára - Pest, 1851. [VISSZA]

13. Magyarország vármegyéi és városai, Vas vármegye - Budapest, 1898; Vas vármegye népe (388-391. old.) [VISSZA]

14. Göncz László: Fejezetek Lendva történetéből 1920-ig. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1996; (94-96. old.) [VISSZA]

15. Göncz László: u.o.; 40-49. old. [VISSZA]

16. Fujs, Metka: i.m.: 214-216. [VISSZA]

17. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919 - 1941, Pomurska založba 1984. 11-16. [VISSZA]

18. Nečak, Dušan: Pokrajina ob Muri po letu 1918 in.: Ljudje ob Muri - Népek a Mura mentén, Murska Sobota - Zalaegerszeg, 1996. 229-230. [VISSZA]

19. Mörszka Krajina - Muravidék; Versztveni, politicsni i kulturni tjednik, Markisevci; 1922. december 31. - 11. szám [VISSZA]

20. Hadtörténeti Levéltár, Budapest - A polgári demokratikus forradalom katonai iratai 1918. okt. 30. - 1919. márc. 21.; Mikrofilmszám: 3578/223/85, Dobozszám: B/4 (278) [VISSZA]

21. Vas Megyei Levéltár (a továbbiakban: VaML) - Muraszombati Járás közigazgatási iratai 946/1920 (Czifrák-féle beszámoló) [VISSZA]

22. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo, Pomurska založba Murska Sobota 1977 (277 old.) Zsiga Tibor: i.m. 43. [VISSZA]

23. VaML: Klekl József iratok, XIV. 10. 227-230. [VISSZA]

24. Jerič, Ivan: Moji spomini - Zavod sv. Miklavža Murska Sobota, 2000. 44-47. [VISSZA]

25. VaML - Klekl József iratai, XIV. 10. 227-230 [VISSZA]

26. Klekl, József: Vas és Zala megyei szlovénvidék fontosabb eseményei 1914, augusztus 20-tól 1941. április 25-ig (önálló rész), VMLe; Klekl József iratai XIV. 10. [VISSZA]

27. VaML: Klekl József-iratok, XIV.10 (Slavič cikke) Slavič, Matija: Prekmurske meje v diplomaciji; Zborn. Slov. Krajine. 58. [VISSZA]

28. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo i.m.: 277. [VISSZA]

29. Slavič, Matija: Narodnost in osvoboditev Prekmurcev, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota 1999. 247. [VISSZA]

30. Jerič, Ivan: Moji spomini - Zavod sv. Miklavža Murska Sobota - 2000. 48-49. [VISSZA]

31. Jerič, Ivan: Moji spomini - Zavod sv. Miklavža Murska Sobota - 2000. 50-52. [VISSZA]

32. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo i.m.: 278. [VISSZA]

33. Kővágó László: A magyarországi délszlávok 1918-19-ben. 44. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo i.m.: 279. [VISSZA]

34. Nagy Károly: Az alsólendvai ellenforradalom (magánkiadás), Zrínyi Nyomda Rt., Zalaegerszeg 1925, 7. [VISSZA]

35. Jerič, Ivan: Moji spomini - Zavod sv. Miklavža Murska Sobota - 2000. 40-44. [VISSZA]

36. Nagy Károly: i.m.: 8. old. [VISSZA]

37. Szombathelyi Püspöki Levéltár, Acta cancellarie (1923. évi iratok alsólendvai és muraszobati vonatkozású levelei) [VISSZA]

38. Zsiga Tibor: i.m.: 41-42. [VISSZA]

39. Slavič, Matija: Narodnosti in osvoboditev Prekmurcev, In.: Naše Prekmurje - Murska sobota, 1999. 246. [VISSZA]

40. Slavič, Matija: Narodnosti in osvoboditev Prekmurcev, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 248-249. [VISSZA]

41. Hadtörténeti Levéltár, Budapest, A Magyar Tanácsköztársaság katonai iratai 1081-1218; I. 30. II. - 1909/87 mikrofilm; B/137-es doboz. 9. [VISSZA]

42. Hadtörténeti Levéltár, Budapest - A polgári demokratikus forradalom katonai iratai 1918. okt. 30 - 1919. márc. 21.; Mikrofilmszám: 3571/216/1985, dobozszám: B/4. 128. [VISSZA]

43. Hadtörténeti Levéltár, Budapest - A polgári demokratikus forradalom katonai iratai 1918. okt. 30 - 1919. márc. 21.; Mikrofilmszám: 3571/216/1985, dobozszám: B/4. 129. [VISSZA]

44. Nagy Károly: im.: 10. old. [VISSZA]

45. Slavič, Matija: Narodnsot in osvoboditev Prekmurcev, In.: Naše prekmurje - Murska Sobota 1999. 248-254. [VISSZA]

46. Zsiga Tibor: i.m. : 47 - 49. [VISSZA]

47. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela : Prekmursko šolstvo. 279. [VISSZA]

48. Slavič, Matija: Narodnost in osvoboditev Prekmurcev, zbornik Slov. krajina 1935. [VISSZA]

49. Zsiga Tibor: i.m.: 47-50. [VISSZA]

50. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. 277. [VISSZA]

51. Fogarassy László: A magyar-délszláv kapcsolatok katonai története 1918/1921. In.: Baranyai Helytörténetírás 1985 - 1986 Pécs. 537-539. [VISSZA]

52. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. 280. [VISSZA]

53. Zsiga Tibor: i.m. (56. old.) [VISSZA]

54. Salvič, Matija: Narodnost in osvoboditev Prekmurcev, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 254. [VISSZA]

55. Jerič, Ivan: Moji spomini: Moji spomini - Zavod sv. Miklavža Murska Sobota - 2000. 55-64. [VISSZA]

56. Kővágó László: i.m.: 140. [VISSZA]

57. VaML - Muraszombati járás közigazgatási iratai; 946/1920. [VISSZA]

58. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. 280. [VISSZA]

59. Slavič, Matija: Narodnost in osvoboditev Prekmurcev, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 255. [VISSZA]

60. Kővágó László: i.m.: 142-144. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. 280. Zsiga Tibor: i.m.: 57-58. [VISSZA]

61. Zala Megyei Levéltár - Zalavármegye törvényhatósági bizottságának Zalaegerszegen 1918. december 13-án tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve; 36636 sz., ni.1918.jkv.809 (362). [VISSZA]

62. Jerič, Ivan: im.: 60-69. Zsiga Tibor: i.m.: 58-59 [VISSZA]

63. Slavič, Matija: Prekmurje (Pariz, 1919), In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 97. [VISSZA]

64. Kővágó László: i.m.: 141. [VISSZA]

65. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. 280-281. [VISSZA]

66. Zsiga, Tibor: i.m.: 60. [VISSZA]

67. VaML - Klekl József-iratok, XIV. 10. 227-230. [VISSZA]

68. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. 284. [VISSZA]

69. L. Nagy, Zsuzsa: Magyarország története 1948-1945, Történelmi Figyelő Könyvek, Debrecen 1995. 26. [VISSZA]

70. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. 285. [VISSZA]

71. Zsiga, Tibor: i.m.: 62. [VISSZA]

72. VaML - Muraszombati Járás közigazgatási iratai: 946/1920. [VISSZA]

73. Kokolj, Miroslav - Horvat, Bela: Prekmursko šolstvo. 287. [VISSZA]

74. VaML - XVI. 1b/18 - Vas Vármegye Direktóriuma; Obal-iratok. 15. [VISSZA]

75. Hadtörténelmi Levéltár; Magyar Tanácsköztársaság katonai iratai 1081-1218; I. 30. II. - 1909/87 mikrofilm, B/137-es doboz . 7. [VISSZA]

76. Hadtörténelmi Levéltár, Magyar Tanácsköztársaság katonai iratai 1081-1218; I. 30. II. - 1910/87 mikrofilm, B/137-es doboz. 13. és 19. [VISSZA]

77. Nagy, Károly: i.m.: 17. [VISSZA]

78. Sebestyén Jenő - Nagy Károly többször idézett könyve szerint - kisgazdapárti elkötelezettségű zalaegerszegi mérnök volt, aki a Tanácsköztársaság idején a Zala megyében kibontakozott ellenforradalmi szervezkedés vezéralakjának tekinthető. Az ellenforradalmi megmozdulások leleplezése után, feltehetően 1919. május 22-én egy rögtönítélő bíróság halálra ítélte őt, azonban a döntést a bolsevik hatalom országos szervei életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. [VISSZA]

79. Nagy Károly: i.m.: 39. [VISSZA]

80. Varga Sándor - Pivar Ella: Dobronak, Göntérháza, Kót helytörténete - Kiadta a lendvai és muraszombati magyar nemzetiségi érdekközösség, Lendva 1979. 102-103. [VISSZA]

81. Slavič, Matija: Boljševiška doba v Prekmurju, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 40-41. [VISSZA]

82. Kokolj, Mirosla - Horvat, Bela: i.m.: 291-292 old. Zsiga, Tibor: i.m.: 65. [VISSZA]

83. Slavič, Matija: Boljševiška doba v Prekmurju, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 42. [VISSZA]

84. VaML - 423/A; 5/1920, 33/1920. [VISSZA]

85. Va ML - Muraszombati Járás közigazgatási iratai. 946/1920. [VISSZA]

86. Slavič, Matija: Boljševiška doba v Prekmurju. In.: Naše prekmurje - Pomurska zalozba Murska Sobota 1999. 40- 44. [VISSZA]

87. VaML - Muraszombati Járás közigazgatási iratai 946/1920 (a nagykarácsonyi uradalmi intéző levele) [VISSZA]

88. L. Nagy Zsuzsa: i.m.: 34-35. [VISSZA]

89. Nečak, Dušan: Pokrajina ob Muri po letu 1918, in.: Ljudje ob Muri - Népek a Mura mentén 1996. 230. [VISSZA]

90. Slavič, Matija: Prekmurje na mirovni konferenci, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 46-47. [VISSZA]

91. Hornyák Árpád: A magyar-jugoszláv határ kialakulása az első világháború után, különös tekintettel a Muravidékre In.: A Mura mente és a trianoni békeszerződés - Lendvai Füzetek 17; MNMI, Lendva 2000. 82-86. [VISSZA]

92. Hornyák, Árpád: i.m.: 88. [VISSZA]

93. Slavič, Matija: Narodnosti in osvoboditev Prekmurcev, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 255-256. [VISSZA]

94. Jerič, Mihael: Ob zlati maši Ivana Jeriča (Beszélgetés Jerič Ivan aranymiséje alkalmából); In.: Stopinje 1975 - Pomursko pastoralno področje Murska Sobota 1973. 135-136. [VISSZA]

95. Slavič, Matija: Prekmurske meje v diplomaciji, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 213-217. [VISSZA]

96. Fall Endre: Jugoszlávia összeomlása - Magyar Revíziós Liga, Budapest; 1941. 61-62. [VISSZA]

97. Ormos Mária: Az első világháborút követő békerendszer néhány kérdéséről, In.: A Mura mente és a trianoni békeszerződés - Lendvai Füzetek 17.; MNMI 2000. 19. [VISSZA]

98. Slavič, Matija: Narodno življenje prekmurskih Slovencev, in: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 39. [VISSZA]

99. ZaML - Zalavármegye törvényhatósági bizottságának 1920. febr. 9-én tartott közgyűlése 364; 30209 sz.: ni 1919. jkv.14, 11072. 12. ni. 1920. jkv. 149 hat. [VISSZA]

100. VaML - Vasvármegye alispánja elnöki iratai, IV. 405. a/34. 75. [VISSZA]

101. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919 - 1941. 19. [VISSZA]

102. Slavič, Matija: Osvoboditev Prekmurja, In.: Naše Prekmurje - Murska Sobota, 1999. 44-46. [VISSZA]

103. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta Cancellariae 611/1920 és 4486/920. [VISSZA]

104. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919 - 1941; Pomurska založba Murska Sobota - 1974. 20-23. [VISSZA]

105. VaML - IV. 401/a/1. 70. [VISSZA]

106. VaML - IV. 402/b/1, 311, 312, 313, 314. [VISSZA]

107. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941; Pomurska založba Murska Sobota - 1984. 24-26. [VISSZA]

108. Pokrajinski Arhiv Maribor - 1141002/1. Naziv fonda: Velika občina D. Lendava 1942-45. [VISSZA]

109. Zsiga Tibor: i.m.: 81-86. [VISSZA]

110. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919 - 1941. 34-36. [VISSZA]

111. VaLE - IV. 402/b/1. 155-156. [VISSZA]

112. Tantalics Béla: Zalaszombatfa története - Lenti, 1997. 35-38. [VISSZA]

113. VaML - IV.402/b/1. 742, 743. [VISSZA]

114. VaML - IV.402/b/1. 285. [VISSZA]

115. VaML - IV.402/b/1. 561. [VISSZA]

116. Hetés sajátos, a szomszédos gyöcseji és őrségi vidékekkel számos tekintetben közös vonásokat magán viselő néprajzi tájegység a történelmi Zala vármegyében, amelynek földrajzi meghatározása korántsem egységes. A néprajzkutatók vizsgálataik tárgykörének függvényében határozták azt meg. Fontos megjegyezni, hogy ez a terület, melynek magvát mindenképpen a "-háza" szóval szereplő falvak körül tömörülő települések alkotják, jellegzetes textíliákat (hetési törülköző, női viselet stb.) és folklórhagyományokat tudhat magáénak. A hetési falvak gazdasági tekintetben leginkább Alsólendvához kötődtek, egyházkerületi vonatkozásban - római katolikusokról lévén szó - a dobronaki plébániához tartoztak. Dobronakon - amely települést a néprajzkutatók legtöbbje már nem sorolja a történelmi Hetéshez - volt a 19. század végéig a hetési települések közös temetője is, az ún. "hetisi temetű". [VISSZA]

117. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta cancellariae. 783-4/920. [VISSZA]

118. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta cancellariae. 6130/920. [VISSZA]

119. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta cancellariae. 920/4874-II. [VISSZA]

120. VaML - IV.402/b/1. 647. [VISSZA]

121. VaML - IV.402/b/1. 713. [VISSZA]

122. VaML - IV.401/a/1. 101. [VISSZA]

123. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta cancellariae. 5683/919. [VISSZA]

124. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta cancellariae. 5682/919 és 5683/919. [VISSZA]

125. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta cancellariae. 5863/919. [VISSZA]

126. Fujs, Metka: Kleklov politični portret - In.: Kleklov simpozij v Rimu - Mohorjeva družba, Celje 1995. 161-166. [VISSZA]

127. Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért - Hazánk Könyvkiadó, Győr - 1994. 12-13. [VISSZA]

128. Varga Sándor: Kronikaa lendavskega gasilstva - A lendvai tűzoltóság krónikája; Temeljna kulturna skupnost, Lendava - Lendvai Művelődési Alapközösség és a Pomurska založba Könyvkiadó - Muraszombat 1973. 22-25. [VISSZA]

129. Jerič, Ivan: i.m.: 90-93. [VISSZA]

130. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 96-108. [VISSZA]

131. VaML - IV.401/a/1. 20. [VISSZA]

132. ZML - Zala Vármegye Törvényhatósági Közgyűlése 1920. február 9-i ülésének jegyzőkönyve; 364/ 3692 sz., ni. 1920. jkv. 3. [VISSZA]

133. ZML - Zala megye főispánjának iratai (a továbbiakban: Z.V. F. I.); IV.401, 62. Doboz. 1/eln./921. [VISSZA]

134. ZML - Z.V.F.I.; IV.401. 11/eln./921. [VISSZA]

135. Parádi József: Határőrizet a húszas évek elején a Mura mentén. In.: A Mura mente és a trianoni békeszerződés - Lendvai Füzetek 17., MNMI Lendva 2000. 114-131. [VISSZA]

136. ZML - Z.V:F:I.; IV.401. 16/eln./921. [VISSZA]

137. ZML - T.M.F.I. ; IV.401. 18, 23 és 25/eln./921. [VISSZA]

138. VaML - IV. 423/A - Muraszombati járás Főszolgabírói Elnöki iratok. 61. és 63. sz. sz. irat. [VISSZA]

139. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. június 17-én - Markisevci. II. évf. 24. [VISSZA]

140. VaML - IV., 423/A Muraszombati Járás Főszolgabírói irat. Elnöki Iratok. 131. [VISSZA]

141. VaML - IV., 423/A - 12/1922. [VISSZA]

142. VaML - IV., 423/A - 60/1922. [VISSZA]

143. VaML - IV.402/b/12 - 273/1922. VaML - Klekl József-iratok XIV.10/ 430. [VISSZA]

144. VaML - IV., 423/A - 13. 1923. jan. 22-én. [VISSZA]

145. VaML - IV., 423/A - 83/1921. 125, 126. [VISSZA]

146. VaML - Klekl József iratok XIV.10/ 437. [VISSZA]

147. VaML - IV.402/a/3. 708. [VISSZA]

148. VaML - IV.402/a/3. 699-700. [VISSZA]

149. VaML - IV; 423/A. 35/1921; 56. [VISSZA]

150. VaML - IV; 423/A. 43/1921 - 68, 71/1921. [VISSZA]

151. VaML - IV; 423/A. 12/6-1921 ; 76. [VISSZA]

152. VaML - IV; Muraszombati járás, Főszolgabírói iratok 423/A. 71, 130. [VISSZA]

153. VaML - IV; 423/A. 12/6-1921, 74. [VISSZA]

154. VaML - IV; 401/a/3. 140-141. [VISSZA]

155. Slavič, Matija: Prekmurske meje v diplomaciji; In: Naše Prekmurje - Pomurska založba Murska Sobota 1999. 222-233. [VISSZA]

156. Zsiga Tibor: i.m.: 138-139. [VISSZA]

157. VaLE - XVI/1b/18 (17), Obal-iratok. VaML - XV/1b/18 (5), Obal-iratok. [VISSZA]

158. A települések nem egyeznek meg a magyar határbiztos, Vassel által korábban átnyújtott jegyzékkel. Az első hat település, valamint Kobilje (az utóbbi ugyan a magyar jegyzékben is szerepelt) szlovén települések, ugyanakkor a Mura menti, Alsólendvától nyugatra fekvő települések (Alsólakos, Felsőlakos, Gyertyános, Kapca és Kót) a tervezett visszacsatolási listáról kimaradtak. A szlovén települések magyar, illetve magyarul is használt nevei zárójelben szerepelnek, mivel Slavič tanulmányában az összes település csak szlovén nyelven szerepel. [VISSZA]

159. Salvič, Matija: Prekmurske meje v diplomaciji; In: Naše Prekmurje - Pomurska založba Murska Sobota 1999. 229-230. [VISSZA]

160. VaML - Muraszombati járás; Főszolgabírói iratok. 88/eln/1921, 5/eln/1922, 17/eln/1922. [VISSZA]

161. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta cancellariae 4825/922. I. és II. [VISSZA]

162. Vassel Károly: A déli országhatár kitűzése - Nagykanizsa , 1924.

Bánffy Miklós: Huszonöt év - Budapest, 1993. 144-152. [VISSZA]

163. Mörszka Krajina - Muravidék, 1922. december 17-én - Markisevci. I. évf., 9. [VISSZA]

164. Szombathelyi Püspöki Levéltár - Acta cancellariae 353/922-II. [VISSZA]

165. Novak, Miroslav: Prekmurje v Kleklovem času - In.: Kleklov simpozij v Rimu - Mohorjeva družba, Celje, 1995 16. [VISSZA]

166. Fujs, Metka: Izhodišča madžarske okupacijske politike v Prekmurju; In.: Prispevki za novejšo zgodovino (Ferenčev zbornik) - Inštitut za novejšo zgodovino, Ljubljana. 1997. 175-186. [VISSZA]

167. Mörszka krajina - Muravidék, 1923. március 25-én - Markisevci. II. évf., 12. [VISSZA]

168. A nyolcvanas évek végén - a magyarság két világháború közötti helyzetéről, céljairól szóló beszélgetéseim során - négy-öt személy megerősítette az elmondottakat. Kérték azonban, hogy nevüket ne tüntessem fel. [VISSZA]

169. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. január 14-én - Markisevci. II. évf., 2. [VISSZA]

170. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. január 28-án - Markisevci. I. évf., 4. [VISSZA]

171. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. január 14-én - Markisevci. II. évf. 2. [VISSZA]

172. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. január 28-án - Markisevci. II. évf., 4. [VISSZA]

173. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. február 4-én - Markisevci. II. évf., 5. [VISSZA]

174. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomrska založba MurskaSobota 1984. 141-143. [VISSZA]

175. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. április 29-én - Markisevci. II. évf., 17. [VISSZA]

176. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 158-159. [VISSZA]

177. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. március 25-én - Markisevci. II. évf., 12. [VISSZA]

178. Mörszka Krajina - Muravidék (átvett cikk a Bácsmegyei naplóból), 1923 április 15-én. II. évf., 15. [VISSZA]

179. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. február 11-én - Markisevci. IV. évf., 6. [VISSZA]

180. Kokolj, Miroslav: Prekmurskí Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 192-194. [VISSZA]

181. Mörszak Krajina - Muravidék, 1925. november 22-én - Markisevci. IV. évf., 46. [VISSZA]

182. Mörszka Krajina - Muravidék, 1926. április 11-én - Markisevci. V. évf., 15. [VISSZA]

183. Néplap - Dolnja Lendava, 1926. május 23-án. I. évf., I. [VISSZA]

184. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 201-207. [VISSZA]

185. Néplap - Dolnja Lendava, 1926. június 13-án. I. évf., 4. [VISSZA]

186. Mörszka Krajina - Muravidék, 1926. december 5-én - Markisevci. V. évf., 49. [VISSZA]

187. Mörszka Krajina - Muravidék, 1926. december 12-én - Markisevci. V. évf.,50. [VISSZA]

188. Mörszak Krajina - Muravidék, 1927. január 30-án - Markisevci. VI. évf., 5. [VISSZA]

189. Muravidék, 1927. szeptember 4-én - Murska Sobota. VI. évf., 33. [VISSZA]

190. Muravidék, 1927. szeptember 18-án - Murska Sobota. VI. évf., 35. [VISSZA]

191. Muravidék, 1927. október 9-én - Murska Sobota. VI. évf., 38. [VISSZA]

192. Népújság - Politikai, Társadalmi és Gazdasági Havilap (A továbbiakban: Népújság), 1928. március 4-én - Murska Sobota. III. évf., 5. [VISSZA]

193. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 241-243. [VISSZA]

194. Népújság, 1928. szeptember 23-án - Murska Sobota. III. évf., 20. [VISSZA]

195. Népújság, 1928. október 7-én - Murska Sobota. III. évf. 21. [VISSZA]

196. Népújság, 1928. október 7-én - Murska Sobota. III. évf., 22. [VISSZA]

197. Népújság, 1929. július 14-én - Murska Sobota. IV. évf., 28. [VISSZA]

198. Novine, 1928. november 11-én, 18-án és 25-én - Murska Sobota. XV. évf.,47. , 48. és 49. [VISSZA]

199. Muravidék, 1928. december 2-án - Murska Sobota. VII. évf., 49. [VISSZA]

200. Népújság, 1929. július 28-án - Murska Sobota. IV. évf., 30. [VISSZA]

201. Népújság, 1929. augusztus 11-én - Murska Sobota. IV. évf., 32. [VISSZA]

202. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota - 1984. 253-254. [VISSZA]

203. Népújság, 1929. augusztus 25-én - Murska Sobota. IV. évf., 34. [VISSZA]

204. Muravidék, 1929. augusztus 25-én - Murska sobota. VIII. évf., 34. [VISSZA]

205. Muravidék, 1929. szeptember 8-án - Murska Sobota. VIII. évf., 36. [VISSZA]

206. A Muravidék 1929. augusztus 18-i számában megjelent vers teljes szövege:

      Tépett rózsa

  Oly néma hallgatag minden - az fáj,
  Midőn felettünk sötét felleg jár.
  Remegve várjuk, hogy mit hoz reánk?
  Pusztulást, vagy áldást te jó Atyánk?
  Mikor vihar tőlünk jó messze száll,
  Lehajtja szirmát tépett rózsa száll.

  A könnyek hullnak szemünkből ott;
  Hol a szép rózsafa virított.
  Fáj a lelkem, mikor arra járok,
  Rózsafánál zokogva megállok.
  Ne hervadj el! - Úgy mint régen,
  A keblemen nyíló
rózsád égjen!

  Gyöngyharmat száll árva rózsafára,
  Beteg tőnek szép lesz koronája.
  Már nem sírok, mosolyog az ajkam,
  Nem hervad el az én rózsa szálam.
  A vihartól nem fél többé soha,
  Erős vagy már szegény "tépett rózsa".
[VISSZA]

207. Népújság, 1928. június 10-én - Murska Sobota. III. évf., 12. [VISSZA]

208. Muravidék, 1928. január 22-én - Murska Sobota. VII. évf., 4. [VISSZA]

209. Muravidék, 1929. november 10-én - Murska Sobota. VIII. évf., 45. [VISSZA]

210. Népújság, 1928. szeptember 9-én - Murska Sobota. III. évf., 19. [VISSZA]

211. Muravidék, 1928. november 4-én - Murska Sobota. VII. évf., 45. [VISSZA]

212. Muravidék, 1928. augusztus 26-án - Murska Sobota. VII. évf., 35. [VISSZA]

213. Népújság, 1929. február 2-án - Murska Sobota. IV. évf., 5. [VISSZA]

214. Népújság, 1929. április 14-én - Murska Sobota IV. évf., 15. [VISSZA]

215. Népújság, 1929. június 9-én - Murska Sobota. IV. évf., 23. [VISSZA]

216. Muravidék, 1930. július 20-án - Murska Sobota. IX. évf., 29. [VISSZA]

217. Novine, 1930. december 7-én - Alsólendva. XVIII. évf., 48. [VISSZA]

218. Muravidék, 1931. január 25-én - Murska Sobota. X. évf., 4. [VISSZA]

219. Novine, 1931. január 18-án - Alsólendva. XVIII. évf., 3. [VISSZA]

220. Muravidék, 1931. március 22-én - Murska Sobota. X. évf., 12. [VISSZA]

221. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 271-275. [VISSZA]

222. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919 - 1941; Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 271-275. [VISSZA]

223. Muravidék, 1931. december 6-én - Murska Sobota. X. évf., 49. [VISSZA]

224. Muravidék, 1931. szeptember 13-án - Murska sobota. X. évf., 37.
Muravidék, 1931. szeptember 27-én - Murska Sobota. X. évf., 39.
Muravidék, 1931. október 4-én - Murska Sobota. X. évf., 40. [VISSZA]

225. Muravidék, 1931. augusztus 9-én - Murska Sobota. X. évf. 32. [VISSZA]

226. Murska Krajina - 1932. március 6-án, Murska Sobota I. évf., 1. [VISSZA]

227. Murska Krajina - 1932. augusztus 7-én - Murska Sobota. I. évf., 23. [VISSZA]

228. Murska Krajina - 1932. szeptember 18-án - Murska Sobota. I. évf., 29. [VISSZA]

229. Muravidék, 1931. június 14-én - Murska Sobota. X. évf., 24. [VISSZA]

230. Murska Krajina - 1932. november 27-én - Murska Sobota. I. évf., 39. [VISSZA]

231. Murska Krajina - 1933. február 5-én - Murska Sobota. II. évf., 6. [VISSZA]

232. Murska Krajina - 1933. október 29-én - Murska Sobota. II. évf., 44. [VISSZA]

233. Murska Krajina - 1933. február 12-én - Murska Sobota. II. évf., 7. [VISSZA]

234. Murska Krajina - 1994. április 1-én - Murska Sobota. III. évf., 14. [VISSZA]

235. Murska Krajina - 1933. február 16-án - Murska Sobota. II. évf. 16. [VISSZA]

236. Murska Krajina - 1933. április 23-án - Murska Sobota. II. évf., 17. [VISSZA]

237. Varga, Sándor - Pivar, Ella: Dobronak, Göntérháza, Kót helytörténete (Kiadta a lendvai és muraszombati magyar nemzetiségi érdekközösség) Lendva, 1979. 104. [VISSZA]

238. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota. 316-317. [VISSZA]

239. Murska Krajina - 1933. október 22-én - Murska Sobota. II. évf., 43. [VISSZA]

240. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 172-173. [VISSZA]

241. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 322-325. [VISSZA]

242. Novine, Alsólendva - 1934. június 17-én. XXI. évf., 24. [VISSZA]

243. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 332-335. [VISSZA]

244. Novine, 1934. február 18-án - Alsólendva. XXI. évf., 8. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 328-331. [VISSZA]

245. Službeni list kraljevine banske upr. Dravske banovine (A Drávia Bánság hivatalos lapja) - 1934. április 11-én. 29/362. [VISSZA]

246. Murska Krajina - 1934. április 22-én - Murska Sobota. III. évf., 17. [VISSZA]

247. Murska Krajina - 1934. május 20-án - Murska Sobota. III. évf., 21. [VISSZA]

248. Murska Krajina - 1935. május 12-én - Murska Sobota. IV. évf., 19. [VISSZA]

249. Murska Krajina - 1935. július 28-án - Murska Sobota. IV. évf., 30. [VISSZA]

250. Novine, 1935. április 21-én - Alsólendva. XXII. évf., 16. [VISSZA]

251. Varga, Sándor - Pivar, Ella: Dobronak, Göntérháza, Kót helytörténete (Kiadta a lendvai és muraszombati magyar nemzetiségi érdekközösség) Lendva. 1979. 30. [VISSZA]

252. Murska Krajina - 1936. július 12-én - Murska Sobota. V. évf., 28. [VISSZA]

253. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1918-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 392-393. [VISSZA]

254. Novine, 1936. július 12-én - Murska Sobota. XXIII. évf., 28. [VISSZA]

255. Murska Krajina - 1936. október 25-én és november 1-én. V. évf., 43. és 44. [VISSZA]

256. Murska Krajina - 1937. június 13-án - Murska Sobota. VI. évf., 24. [VISSZA]

257. Murska Krajina - 1937. augusztus 22-én - Murska Sobota. VI. évf., 34. [VISSZA]

258. Murska Krajina - 1937. október 3-án - Murska Sobota. VI. évf., 40. [VISSZA]

259. Murska Krajina - 1938. szeptember 11-én - Murska Sobota. VII. évf., 37. [VISSZA]

260. Murska Krajina - 1938. szeptember 18-án - Murska Sobota. VII. évf., 38. [VISSZA]

261. Murska Krajina - 1938. december 4-én - Murska Sobota. VII. évf., 49. [VISSZA]

262. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založaba Murska Sobota 1984. 426-427. [VISSZA]

263. Murska Krajina - 1938. november 20-án - Murska Sobota. VII. évf., 47. [VISSZA]

264. Murska Krajina - 1938. november 13-án - Murska Sobota. VII. évf. , 46. [VISSZA]

265. Murska Krajina - 1938. december 18-án - Murska Sobota. VII. évf., 51. [VISSZA]

266. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. január 7-én - Markisevci. II. évf. 1. [VISSZA]

267. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota 1984. 111-116. old. [VISSZA]

268. Mörszka Krajina - Muravidék, 1922. október 22-én - Markisevci. I. évf., 1. [VISSZA]

269. Mörszka Krajina - Muravidék, 1922. december 3-án - Markisevci. I. évf., 7. [VISSZA]

270. Brumen, Borut: Na robu zgodovine in spomina - Pomurska založba Murska Sobota, 1995. 60-63. [VISSZA]

271. Mörszka Krajina - Muravidék, 1922. október 22-én - Markisevci. I. évf., 1. [VISSZA]

272. Mörszka Krajina - Muravidék, 1922. október 29-én - Markiševci. I. évf., 2. [VISSZA]

273. Mörszka Krajina - Muravidék, 1922. november 26-án - Markisevci. I. évf., 6. [VISSZA]

274. Mörszka Krajina - Muravidék, 1922. december 17-én - Markisevci. I. évf. 9. [VISSZA]

275. Mörszka krajina - Muravidék, 1922. december 31-én - Markisevci. I. évf., 11. [VISSZA]

276. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. január 7-én - Markisevci. II. évf., 1. [VISSZA]

277. Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918 - 1941., Püski - Budapest, 1995. 353-358., 487. ld.) [VISSZA]

278. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. április 15 - Markisevci. II. évf., 15. [VISSZA]

279. Szabadság, 1923. szeptember 9-én - Murska Sobota. I. évf., 17. [VISSZA]

280. Mörszka Krajina - Muravidék, 1923. október 28-án - Markisevci. II. évf., 43. [VISSZA]

281. Mörszka Krajina - Muravidék, 1924. február 17-én - Markisevci. III/7. [VISSZA]

282. Mörszka Krajina - Muravidék, 1924. március 9-én - Markisevci. III/10. [VISSZA]

283. Mörszka Krajina - Muravidék, 1924. június 29-én - Markisevci. III/26. [VISSZA]

284. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. augusztus 16-án - Markisevci. IV. évf., 32. [VISSZA]

285. Mörszka Krajina - Muravidék, 1926. október 3-án - Markisevci. V. évf., 40. [VISSZA]

286. Mörszka Krajina - Muravidék, 1924. március 16-án - Markiševci. III/11. [VISSZA]

287. Mörszka Krajina - Muravidék, 1924. december 3-án - Markiševci. III/45. [VISSZA]

288. Mörszka Krajina - Muravidék, 1925. május 3-án - Markisevci. IV. évf., 17.
Mörszka Krajina - Muravidék, 1926. június 13-án -Markisevci. V. évf., 24. [VISSZA]

289. Mörszka Krajina - Muravidék, 1926. június 6-án - Markisevci. V. évf., 28. [VISSZA]

290. Mörszka Krajina - Muravidék, 1926. július 25-én - Markisevci. V. évf., 30. [VISSZA]

291. Novine, 1928. június 24-én - Murska Sobota. XV. évf., 26. [VISSZA]

292. Három kategóriába sorolták be 1929 elején a tervezett határátkelőket, illetve az átlépésre kijelölt helyeket:

   - I. - ez a jelzés az ún. vámutat jelzi, tehát azt az utat, amelyen mindenki árut is szállíthatott (fuvarozhatott és vihetett), és amelyen keresztül útlevéllel mindenki közlekedhetett

   - II. - ez a jelzés az ún. határmenti forgalmi utakat jelzi, amelyen át igazolvánnyal (legitimációval) kelhettek át azok, akik a határmenti 10 kilométeres zónában laktak

   - III. - ez a jelzés azokat az utakat jelzi, amelyen az ún. kettős birtokosok, azaz a tulajdonosok járhattak át [VISSZA]

293. Népújság, 1929. március 3-án - Murska Sobota. IV. évf., 9. [VISSZA]

294. Novine, 1928. augusztus 19-én - Murska Sobota. XV. évf., 34. [VISSZA]

295. Muravidék, 1928. január 1-jén - Murska Sobota. VII. évf., 1. [VISSZA]

296. Muravidék, 1928 április 1-jén - Murska Sobota. VII. évf., 14. [VISSZA]

297. Népújság, 1928. június 10-én - Murska Sobota. III. évf., 12. [VISSZA]

298. Brumen, Borut: Na robu zgodovine in spomina - Pomurska založba Murska Sobota, 1995. 21-27. [VISSZA]

299. Muravidék, 1928. november 25-én - Murska Sobota. VII. évf., 48. [VISSZA]

300. Muravidék, 1929. május 12-én - Murska Sobota. VIII. évf., 19. szám [VISSZA]

301. Muravidék, 1929. május 19-én - Murska Sobota. VIII. évf., 20. [VISSZA]

302. Muravidék, 1929. augusztus 4-én - Murska Sobota. VIII. évf., 31. [VISSZA]

303. Muravidék, 1930. március 19-én - Murska Sobota. IX. évf., 10. [VISSZA]

304. Muravidék, 1930. március 16-án - Murska Sobota. IX. évf., 11. [VISSZA]

305. Népújság, 1929. július 7-én - Murska Sobota. IV. évf., 27. [VISSZA]

306. Muravidék, 1930. augusztus 3-án - Murska Sobota. IX. évf., 31.
Muravidék, 1930. augusztus 10-én - Murska Sobota. IX. évf., 32. [VISSZA]

307. Muravidék, 1931. június 28-án - Murska Sobota. X. évf., 26. [VISSZA]

308. Muravidék, 1931. május 3-án - Murska Sobota. X. évf., 18. [VISSZA]

309. Brumen, Borut: Na robu zgodovine in spomina - Pomurska založba Murska Sobota. 1995. 152-155. [VISSZA]

310. Muravidék, 1931. június 28-án - Murska Sobota. X. évf., 26. [VISSZA]

311. Muravidék, 1931. július 19-én - Murska sobota. X. évf., 29. [VISSZA]

312. Muravidék, 1931. április 26-án - Murska Sobota. X. évf., 17. [VISSZA]

313. Muravidék, 1931. április 26-án - Murska Sobota. X. évf., 17. [VISSZA]

314. Muravidék, 1932. február 14-én - Murska Sobota. XI. évf., 7. [VISSZA]

315. Murska Krajina, 1934. április 15-én - Murska Sobota. III. évf., 16. [VISSZA]

316. Murska Krajina, 1936. november 15-én - Murska Sobota . V. évf., 46. [VISSZA]

317. Murska Krajina, 1932, június 12-én - Murska Sobota. I. évf., 16. [VISSZA]

318. Murska Krajina, 1932. november 13-án - Murska Sobota. I. évf., 37. [VISSZA]

319. Murska Krajina, 1933. február 19-én - Murska Sobota. II. évf., 8. [VISSZA]

320. Murska Krajina, 1934. március 11-én - Murska Sobota (III. évf., 11. szám) [VISSZA]

321. Novine, 1934. szeptember 30-án - Alsólendva (XXI. évf., 39. szám) [VISSZA]

322. Novine, 1934. október 7-én - Alsólendva (XXI. évf., 40. szám) [VISSZA]

323. Novine, Alsólendva, 1935. szeptember 15-én (XXII. évf., 37. szám) [VISSZA]

324. Murska Krajina, 1934. december 23-án - Murska Sobota. III. évf., 52. szám [VISSZA]

325. Murska Krajina, 1935. január 27-én - Murska sobota. IV. évf., 4. szám [VISSZA]

326. Murska Krajina, 1938. április 17-én - Murska Sobota. VII. évf., 16. szám [VISSZA]

327. Murska Krajina, 1938. július 2-i, 9-i és 16- számok - Murska Sobota. I. évf., 16., 17. és 18. [VISSZA]

328. Kokolj, Miroslav: Prekmurski Slovenci 1919-1941 - Pomurska založba Murska Sobota, 1984. 442-445 [VISSZA]

329. Murska Krajina, 1939. október 8-án - Murska Sobota. I. évf., 30. [VISSZA]

330. Murska Krajina, 1939. november 19-én - Murska Sobota. I. évf., 36. [VISSZA]

331. Murska Krajina, 1939. december 24-én - Murska Sobota. I. évf., 41. [VISSZA]




Kezdőlap Előre