László Ervin

A MODERNSÉG ÉSZREVÉTLEN ELAVULÁSA


Mielőtt nekifognánk a világ megreformálásának, nem árt, ha megállunk egy pillanatra és elgondolkoznunk azon, nem kell-e előbb önmagunkat megreformálni. Azok között a belső határok között, amelyek jelenleg az egész emberiség gyarapodását és fejlődését korlátozzák, olyan határok is vannak, amelyek azzal a móddal kapcsolatosak ahogyan gondolkodunk és cselekszünk a magánéletben és a közéletben. Értékeink, véleményeink és tetteink együttvéve hatalmas gazdasági, kulturális és politikai mozgásokat indítanak el, és ezek határozzák meg azokat az utakat, amelyeket az emberiség a jövő felé választ.

Hadd kezdjem ezért fejtegetésemet egy nagyon személyes megjegyzéssel. Hadd vessek fel kezdetnek néhány kérdést, amelyeket magamnak tettem fel, és amelyek naivnak és hétköznapinak tetszhetnek, de alapvetően fontosak, és őszinte választ érdemelnek. Hadd kérdezzem tehát meg mindegyiktektől, kedves olvasóim, valóban és őszintén hiszitek-e vagy sem:

Ha hiszed mindezt vagy legalább a nagy részét, nyájas olvasóm, akkor valóban modern ember vagy. Irigyelt eszményképe a világ legtöbb népének. És az emberiség jövőjét fenyegető súlyos veszedelemmé lettél.

Minden bizonnyal megdöbbentő ez a kijelentés. Végtére is, a "modern" jelzőt rendszerint olyasmire alkalmazzuk, ami mai, ami a "legfrissebb". Miért lenne oly nagy baj a modernség? De ne felejtsük el, hogy a "modern" szó egy történelmi korszakot is meghatároz. Ez a modern kor réges-rég, a 15. században kezdődött, amikor Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást, és utat nyitott vele a későbbi információrobbanáshoz, és amikor a hajósok először használták az iránytűt, hogy feltérképezzék a tengereket és utat nyissanak a világkereskedelem kifejlődése számára. A modern kor Európában a középkort követte, s a középkori világképet éppúgy átalakítottá, mint a középkori életformát. A reneszánsz, a reformáció, később pedig az ipari forradalom átalakította a Föld arculatát az északi féltekén, városközpontú demokráciákat és egyre gazdagabb középosztályokat hozott létre. Amikor azonban a modernség kezdett átterjedni a világ többi részére, társadalmi folyamatokat bomlasztott meg, és az emberiség lélekszámának hihetetlen növekedését idézte elő. 1650-ben mintegy 470 millióan élték a maguk hagyományőrző és többnyire falusi életét, helyi perpatvarokkal és nyomorúságokkal. 1978-ban több, mint 4000 millióan élnek a legváltozatosabb gazdasági és társadalmi körülmények között, s versengéseik, irigykedéseik és ellenségeskedéseik pusztulással fenyegetik a civilizációt és bolygónk életfenntartó rendszerét.

Öt évszázadnyi történelem - és sok nagy teljesítmény után, amelyet a tudomány, a gyógyítás, az ipar, a mezőgazdaság és a közlekedés terén ért el - a modern kor a végéhez közeledik. Meg kell őrizni és tovább kell vinni eredményeit, de új társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális keretbe kell illeszteni őket, mivel kezdenek visszafelé elsülni a modernség hagyományos értékei és céljai. Ezek, "mellékhatásaik" révén, most már több kárt tesznek, mint hasznot. A modernség nagyobb anyagi jólétet adott az emberiségnek, mint amit valaha is ismertek, de kiváltotta a népességrobbanást is, és hatalmasan megnövelte azoknak az embereknek a számát, akik igénylik a modernség jótéteményeit, de nem részesülhetnek bennük; nagyobb hatalmat adott az emberiség kezébe a természet felett, mint amiről korábbi nemzedékek álmodni merészeltek, de nagyon erősen el is szegényítette a természeti környezetet; anyagi jólétet biztosított az iparosodott országok lakosságának, de kezükbe adta a nukleáris önpusztítás eszközeit is.

De éppúgy nem változtathatjuk át a modern kort valamilyen korábbi korszakká, mint ahogy nem tudunk nyerssé tenni egy főtt tojást. Túllépni azonban túlléphetünk a modern koron. Sokak szilárd meggyőződésével ellentétben a modernség nem a végső beteljesülése az emberi természetnek. Csupán egy szakasza az emberiség társadalmi és kulturális fejlődésének. Minden elmúlt korszak azt hitte, hogy értékei és vélekedései helyesek és örökérvényűek - a valóság természetében, az isteni akaratban vagy az emberi erkölcsiségben gyökereznek -, holott minden korszak olyan értékeket és vélekedéseket alakított ki, amelyek összhangban voltak az emberi létezés objektív feltételeivel. Azok a mai törekvések, melyek az emberi természet végső beteljesüléseként tüntetik fel a modern kort, éppoly kevéssé érvényesek, mint a hasonló próbálkozások a múltban.

E szemfényvesztő próbálkozások ellenszere a társadalmak és kultúrák történetének tanulmányozása; annak tudatosítása, hogy számtalan sok emberi lény élt a miénktől nagyon különböző életet, mégpedig nem egyszerűen azért, mert túl primitívek voltak, és nélkülözték a mi csodás technikáinkat, hanem azért, mert egészen más típusú társadalmi, gazdasági és politikai rendszerekben hittek, és olyanokat tartottak fönn. Még a tévesen "primitívnek" nevezett népeknek is megvan a maguk világnézete, sajátos elveken nyugvó társadalmi szervezete és a maguk tudománya (az antropológusok által leírt science concrète). Mitikus világnézetük és az egyenlőség elvére épülő értékrendjük volt, s a közösségnek nagyobb értéket tulajdonítottak, mint az egyénnek. Jogrendjük abból állt, hogy helyreállították a természetes egyensúlyt, amelyet egyesek erőszakos cselekedetekkel vagy tabuk áthágásával megsértettek, s állandóan tudatában voltak egy olyan - látható és láthatatlan erőkkel benépesített - valóságnak, amely dinamikus, áramló, de ciklikus jellegű volt. Világukat nem egy kezdettől valamilyen végső állapot felé tartó haladás kategóriáiban fogták fel, hanem finoman kiegyensúlyozott erők dinamizmusától hajtott, örök ismétlődések megnyilvánulásait látták benne. Az emberi lényeket és társadalmaikat e kozmikus harmónia részének tekintették, s e harmónia erőit meg tudták ugyan idézni megfelelő rítusokkal és rituálékkal, de különféle egyensúlyait örökre tiszteletben kellett tartaniuk és meg kellett óvniuk.

Ma már csak pár ilyen "primitív" társadalom létezik Afrika, Dél-Amerika, Ázsia és Ausztrália eldugott zugaiban. De amíg a modernség el nem terjedt a szélrózsa minden irányában, addig a primitív társadalmak a szabály voltak és nem a kivétel. Lényegében változatlanul megmaradtak százezer éveken át. Most, hogy a modernség csaknem teljesen kiirtotta ezeket, törhetjük a fejünket azon, hogy nyert-e vagy vesztett-e az emberiség ezzel a változással. Mert a modern társadalmak jelenlegi állapotukban nemhogy százezer, de száz évig is aligha tarthatják fenn magukat.

De az antikvitás és a modernség mítoszokon alapuló kultúrái között a társadalmi és kulturális formák hatalmas, tarkabarka sokasága helyezkedik el, s értékeiket és világnézetüket tekintve mindegyikük gyökeresen különbözött a modernségtől.

Azokban a fejlett mezőgazdasági társadalmakban, amelyek i.e. 3500-ra létrejöttek a Nílus, a Tigris és Eufrátesz, a Jangce és a Huang-ho völgyében, lényege szerint teokratikus világnézet alakult ki, amely valamilyen tételesen megfogalmazott és intézményesített valláson alapult. Tekintetüket az égre emelték, amelyet az istenek hierarchiájával népesítettek be. Hitük szerint az uralkodó kapcsolatban állt az istenekkel, vagy maga is isten volt. Megbízatása felülről származott, s az abszolút hatalomban fejeződött ki. Erősen központosított hivatali hálózat hajtotta végre a parancsokat, és egyre terjedelmesebb birodalmak működését irányította. Az egy főre eső mezőgazdasági termelékenység növekedése lehetővé tette a specializációt; már nem volt szükség minden kézre a gyűjtögetésnél, a vadászatnál vagy az élelemtermesztésnél.

E változásokkal párhuzamosan theisztikus valóságfelfogás váltotta fel a naturalista világszemléletet. Az emberi létezés szféráján túli világot hierarchikus tagolásúnak képzelték: a csúcson a legfőbb lény áll, akit kisebb istenségek pantheonja vesz körül. Az emberek rendjének a mennyei rendet kellett tükröznie; ahogyan fent van, úgy kellett lennie lent is. Az embereket megkülönböztette a gazdagság, a hatalom és a származás. Úgy vélték, hogy a kasztokat és osztályokat isteni elrendelés alakította, vagy az isteni rendet tükrözik.

A gyűjtögető, a halász- és a vadásztársadalmak megszámlálhatatlanul sok évezreden át fennmaradtak, bár technikáik csigalassúsággal fejlődtek, amit az értékek és világnézetek lassú fejlődése kísért. Egyiptom, India, Mezopotámia és Kína archaikus birodalmai, valamint amerikai megfelelőik legalább ötezer évig álltak fenn. Európában, a Földközi-tenger medencéjében a klasszikus civilizáció következett, amelyet - a római birodalom és később Konstantinápoly bukásával - a középkor váltott fel. A reneszánsz létrehozta az államnak és az egyháznak, valamint a vallási tekintélynek és a tudományos megismerésnek a szétválasztását. A vesztfáliai békében, amellyel 1648-ban befejeződött a harmincéves háború, megszületett a világi nemzetállam fogalma. A tudományos megismerés és a gyakorlati mesterségek találkozása az alkalmazott tudomány vagy technika születését jelezte. A tudományos technika kialakulása - ami olyan európai nemzetállamokban történt, amelyek urai voltak a hét tengernek és teljesen szuverénnek tekintették magukat - megnyitotta az utat az iparosodás előtt, annak összes jól ismert következményével együtt. A merkantilizmus, valamint az új nyersanyagok és új piacok keresése a világ többi részén is elterjesztette az ipari civilizáció értékeit.

Afrika és Ázsia gyarmati népei anélkül jutottak el a modern korba, hogy átélték volna az európai klasszicizmus és középkor változatos fejlődési szakaszait. Néhány gyarmat maga is független és erős állam lett. Önkéntelenül elterjedtek a modern kor értékei és törekvései, amint azok a népek, amelyeket korábban kötött a hagyomány, kezdték igényelni a technika nyújtotta kényelmet és hatalmat, miközben a modern kor gondolkodásmódjának is hatása alá kerültek. Így terjedt el a világon mindenhová a materializmus, az önzés, a sovinizmus, a pozitivizmus és az "elmaradottság" türelmetlen elutasítása. Ha némelyek magának az emberi természetnek a beteljesülését látják ezekben a magatartási formákban, ez azért van, mert annyira magukévá tették őket, hogy nem is tudnak már mást észrevenni.

Lehetséges, hogy ezek a történeti összehasonlítások sem tudják megrendíteni az embereknek a modern értékek változhatatlanságába vetett hitét; de megváltoztathatják felfogásukat, ha nagyobb körültekintéssel veszik szemügyre tulajdon önérdeküket. A modernség éppen azért vált elavulttá, mert nem szolgálja többé az emberek igazi érdekeit. Nagyon megváltoztak a körülmények azóta, hogy a 15. és 16. században megszületett Európában a modern kor. A második ipari forradalom lágyan zümmögő elektronikus számítógépeinek és nyomtatott áramköreinek éppoly kevés közük van az első ipari forradalom "sötét és sátáni taposómalmaihoz", mint a szuperszonikus repülőgépnek a lóhoz és a bricskához. Hihetetlenül megnőttek a méretek, a sebességek, az energiák és azok a hatások, amelyeket a technika a társadalomra és a környezetre gyakorol. Tekintsük pusztán az energiafogyasztást: amíg a modern kor kezdetén az energiafogyasztás naponta mintegy 70 000 kalória volt (szemben a vadásztársadalmak 2000 és az archaikus civilizációk 24 000 kalóriájával), addig az Egyesült Államokban ma a fejenkénti energiafogyasztás több mint 250 000 kalória, és még mindig növekszik. A hatalmasan megnövekedett energiafelhasználást más természeti erőforrások fogyasztásának ugrásszerű növekedése kíséri. Ez kimerítette jó néhány nem megújítható természeti erőforrás ismert készletét, és erősen növelte a környezetszennyezést.

Ezekhez a tényezőkhöz járulnak világszerte a különböző ideológiájú országok közötti, valamint a szegény és gazdag népek közötti világméretű konfliktusok, és az a tény, hogy a jövő századig újabb kétmilliárd emberi lény jelenik meg a színen. Azok a célok és törekvések, amelyek a siker komoly reményével kecsegtettek 1850-ben, amikor mintegy egymilliárd ember élt a Földön, hatalmas területek álltak benépesítetlenül és korlátlannak látszottak a természeti tartalékok, katasztrófát fognak hozni a 20. század végének túlnépesedett és félig kifosztott világában.

Új szakasz kezdődik a történelemben. Ez a korszak az egész Földet átfogó globális korszak lesz (és az is marad, ha nem pusztítjuk el önmagunkat, és nem fosztjuk ki teljesen a környezetünket), s ezt a korszakot új feltételek és a nekik megfelelő új értékek fogják jellemezni. De az emberiség nagy része nem látja, hogy ez a korszak közeledik. Az emberiség egyharmada, amely a fejlett világban él, büszke arra, hogy modern, a fejlődő országokban élő másik kétharmad pedig modernné kíván válni. Eltekintve néhány elszigetelt törzstől, valamint kevés számú (de nem jelentéktelen) csoporttól, amely fiatalokból és értelmiségiekből áll, ma mindenki a modernséget és a modernség értékeit keresi. A látni tudó megfigyelő előtt azonban napról napra világosabbá válik, hogy ami a modernség értékeit illeti, beléptünk a csökkenő hozadékok szakaszába.

A modernség eljutott arra a pontra, ahol beruházásainak hozadékai csökkenni kezdenek, egykor irigyelt jótéteményei közül pedig nem egy kezd teherré változni. De meddig fog tartani, míg az emberiség többsége rájön erre, s alkalmasabb célokat és értékeket tesz magáévá?

Akár az erkölcs, akár az önérdek ösztönzi rá, az emberiségnek meg kell változtatnia értékeit és céljait most, hogy olyan világban kell élnie, melynek jellemzői az egész Földet átfogó kölcsönös függés, a zsúfoltság és a technikára utaltság. A történelem az emberi kultúrák alkalmazkodóképességéről tanúskodik; ezt bizonyítják az új értékek, új szemléletmódok és törekvések, és a történelem ösztönzője is a társadalmi és technikai fejlődésnek. Ám a történelem főleg azokról a társadalmakról beszél, amelyek fenn tudtak maradni a változások közepette. Sok nép és kultúra vagy kihalt, vagy beleolvadt sikeresebb társadalmakba. Akárcsak a dinoszauruszok, ezek sem tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ma a modernség, amelyért annyira rajongunk, teszi leginkább próbára a társadalmi és kulturális alkalmazkodóképességet. Boldogulni fog-e az emberiség, vagy továbbra is fogva tartják majd az elavult értékek béklyói? A pesszimisták talán tagadó választ adnak, és arra mutatnak rá, hogy mennyire mélyen gyökereznek a modern értékek az emberi lélekben. Az optimisták azzal vághatnak vissza, hogy rámutatnak a modernség értékeinek és eszményeinek történeti jellegére és arra a tényre, hogy árnyoldalait lassan kezdi felfogni már a társadalom tudata.

Az igazi kérdés azonban nem az, hogy túl tud-e lépni az emberiség a modernségen - hiszen semmi sem indokolja, ne tudjon -, hanem az, hogy túl akar-e lépni rajta, minthogy a rendelkezésére álló idő rövid. Évezredekbe telt, amíg kialakultak a fejlett mezőgazdasági társadalmak, évszádokba, amíg a középkor megszűnt Európában; nem egy nap alatt épült Róma sem. Ám a mostani új korszak mintha villámsebességgel érkezett volna el. Az emberiség kétségtelenül bele tud nőni a globális korszakba, mint ahogy belenőtt minden előző korba is, ha meg lehet állítani féktelen lendületét, hogy maradjon ideje. Ma világproblémákat kellene megoldanunk, de nemzeti keretek között gondolkodunk; és hamarosan megfordíthatatlanná váló, hosszú távú tendenciáknak kellene elébe mennünk, de többnyire egyik évről a másikra élünk és tervezünk.

Már most meg lehet nevezni a globális korszakhoz illő értékeket, jóllehet ezek még idegen legtöbb embertársunktól. Ezek az értékek annak felismerésében gyökereznek:

Ilyenfajta felismerésekben kell gyökerezniük az új kor értékeinek. Talán, nyájas olvasóm, nem fogod kedvedre valónak találni ezeket a gondolatokat. Talán úgy véled, hogy még mindig időszerű a modernség, és hogy a fentiekhez hasonló kijelentések korunkban eretnekségszámba mennek. De ha nem tévesek az emberiség életfeltételeinek megváltozásáról tett megállapításaim, akkor már nem a modern korban vagyunk. Az új, globális korszakban maga a modernség válik gyors ütemben eretnekséggé.

A modernség valóban hanyatlóban van - jellegzetes értékei és törekvései kezdenek elavulttá válni. Többé nem a modernség az, ami a legújabb. Modernnek lenni nem korszerű, hanem korszerűtlen.

És te, nyájas olvasóm, igazán modern ember vagy-e vagy sem?




Hátra Kezdőlap Előre