Karl Hess
KÖZÖSSÉGI TECHNIKA
Szemelvények
Egyetlen nagy intézmény vagy szervezet sincs ma
a világon amely kielégítően betöltené mindazokat a
feladatokat, amelyeket várnak tőlük. Recsegnek-ropognak, sőt,
összeroskadnak a saját súlyuk alatt. Mindenütt érezhető, hogy zűrzavar
kezd úrrá lenni mindenen. De maguk az emberek kitartanak, megpróbálnak
segíteni magukon, sőt, javítani a helyzetükön, s közben egyre kevesebbet
törődnek a nagy intézményekkel.
Az emberek erre haladnak, az
intézmények amarra.
A legnagyobb intézmény, a nemzetállam, a világ
túlnyomó részén puszta erőszakkal tartja fenn magát. Még ahol állítólag
támogatja a lakosság, ott is eltűnőben van a régi lelkesedés. Amerikában a
szavazásra jogosult állampolgároknak kevesebb, mint egyharmada választotta
meg a legutolsó elnököt. Amerika legutóbbi háborúja - bár a háború a
nemzetállamnak rendszerint legdicsőbb ténykedése - zűrzavaros összevisszaság
volt. Egyre többen vannak, akik a kormányuktól főleg azt várják, hogy
tűnjön el - természetesen azután, hogy megadta nekik azt a különleges
kedvezményt, amely létének egyetlen mentsége!
Az egyházak betegek az intézmény szintjén, és helyi szinten élednek újjá:
új szektákban, közösségekben és kultikus csoportokban. A legnagyobb,
szigorúan szervezett egyház, a római katolikus, töredezik-repedezik, s
valóságos földcsuszamlás megy végbe benne: más úton járnak a hívők, és
megint más úton a pápai hatalom.
Jóformán valamennyi város elérte már fejlődésének
azon határát, amely a méretétől és e méret fenntartásának költségeitől függ.
New York továbbra is a legnagyobb város
- és egyben a legbizonytalanabb, a legkétesebb és a legveszedelmesebb is.
A nagysága nem mentette meg. Ellenkezőleg, alighanem a nagysága tette
tönkre. Azokban a városokban, ahol újjászületni látszik az emberek
önbizalma és új lehetőségek nyílnak előttük, ott újjászületik az élet a polgári
egységek legkisebbikében, a szomszédságban, a helyi közösségben is.
Az iskolák, amelyek mindenütt kudarcot vallottak, mindenütt
növekedésnek is indultak: az egytantermes iskolák átadták helyüket a
városi iskoláknak, ezeket pedig újabban felváltották az összevont iskolák.
De mit eredményeztek a ragyogó új épületek és a szakosított osztályok: az
írni-olvasni tudás válságát és néhány győztes rögbicsapatot. Az új iskolai
részvénykötvényekre ma mindenütt nehéz idők járnak.
A rendőrség tankokat, helikoptereket és golyóálló ruhákat kap, a rablók viszont
egyre bátrabbak lesznek, egyre több a nemi erőszak, mivel senki sem törődött azzal, hogy
legyenek rendőrök, akik figyelik is a bűnözőket.
A kórházak úgy csillognak, mint az űrhajók irányítóegységei. Ritka és
csodálatos műtéteket hajtanak végre bennük, az újságok nagybetűs címekkel
adnak hírt a orvosi szenzációkról - és közben szokványos betegségek teszik tönkre
az embereket. ...
... Az iparban és az üzleti életben, ahol szintén törekszenek a
nagy méret állítólagos hatékonyságának kihasználására, annyira előrehaladt
a tulajdon központosítása, hogy a 200 000 amerikai iparvállalat
közül ma 2000 (1 százalék) szerzi meg az évi profitmennyiség mintegy 90
százalékát, és ez az 1 százalék ugyanilyen arányban részesedik a teljes
tőkeállományból is. A termékek viszont egyre silányabbak, és a reklámnak
a legalantasabb motívumokhoz kell folyamodnia, hogy el lehessen adni ezeket
a termékeket. Tervezőik és készítőik pedig egyre jobban unják, amit csinálnak, és
egyre elégedetlenebbek vele. Ahogy gyorsul a termelés üteme, úgy növekszik
az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás, az öngyilkosságok, a válások és a
szándékos munkahelyi szabotázscselekmények száma.
A televízió - amelynek birtoklásán három kommerciális és egy politikailag
irányított állami társaság osztozik - a középszerűség és a szenzációhajhászás között
ingadozik, miközben a szórakoztató ipar emberi annyit keresnek egy év alatt,
mint költők, tudósok és farmerek egész életükben.
A családi gazdaságokat mezőgazdasági nagyüzemek váltják fel, ugyanazt a
terményt hatalmas, egész vidékekre kiterjedő földterületeken vagy éppen
külön országokban termesztik (a paradicsomot a Bahama-szigeteken, a
spárgát Mexikóban), a Földön pedig éhínség söpör végig, a hatalmas
gazdaságokat járványok pusztítják, és a gépek, amelyek felváltották a
gazdákat, minden gondosság és érzékenység nélkül működnek.
A kis vállalatok tönkremennek, s
velük együtt hanyatlik a vállalkozás szabadsága, ahogyan az egyesített
vállalatok igazgatóságai és a köztük kötött megállapodások váltják fel a
régimódi alkudozást. A tényleges újítást a választék bővítése váltja fel, és a stílus
uralkodik a hasznosság vagy a szükségesség felett.
A növekedés jelenségei még a szomszédi és baráti kapcsolatokra is rányomják
bélyegüket, úgyannyira, hogy az egymás iránti természetes érzelmet kiszorítják a
helyéről az önmegfigyelés és a meditáció új iparágai, a divathóbortok, a "magányosok
bárjai", a partnerközvetítő irodák és a "gyönyörszerzési" tanácsadók.
Végül, a hely, ahol lakunk, egyszerűen ingatlanná
válik, melynek elsődleges rendeltetése, hogy spekulálni lehessen
vele. A megfelelő város a növekvő város, noha a növekedés kimozdítja helyükről
a lakosokat, szétszórja őket; s bár előbb keresnek azzal, hogy kiköltöznek az
ingatlanukból, azután egyre többe kerül nekik, hogy újat szerezzenek. Ma már a
legtöbb ember számára elérhetetlen - s ez a végső csapás az Amerikai
Álomra -, hogy saját háza legyen, ahol lakjon. Haladás. Növekedés. Odébbállás.
Emelkedés, egyre feljebb és feljebb.
A patológiában a korlátlan növekedés egyik formáját ráknak nevezik. A Kereskedelmi
Kamara sok tagja számára a korlátlan növekedés még mindig "haladást" jelent.
De az emberek - önmagukban és nem mint az intézmények tagjai -
kezdenek más irányba tartani.
A városlakók közül némelyek egyszerűen becsukják az ajtót.
Nem kell több növekedés.
A fiatalok közül egyesek kijelentik, hogy
a közösség a céljuk és nem a siker. Egyik napról a másikra a kisvállalat
lett az ellenkultúra egyik jelensége. Az "új úttörők" ismertetőjele a családi farm.
Mindez jól látható a hétköznapi életben. Nem
szükségesek tudományos vizsgálatok ahhoz, hogy legalább a körvonalakat lássuk.
Az emberek hétköznapi beszélgetésekben fogalmazzák meg elégedetlenségük okait.
Valamint reményeik körvonalait, felsejlő álmaikat és az óhajtott változásokat.
Ha az egésznek a gyökerét keressük, véleményem szerint erre a
kikerülhetetlen megállapításra jutunk: az embereket bántja az, és elégedetlenek
akkor, ha úgy látják, hogy a munkájuknak nincs értelme, vagy a munkájuk
csupán kicserélhető része egy érthetetlen gépezetnek; ha életük egyetlen
ház vagy lakás területére zsugorodik össze; ha megszűnnek a jószomszédi viszonyok; ha
részekre szabdalják, előre csomagolják és iparilag állítják elő az egész életet;
ha mindenütt személytelenség uralkodik, és az ember nevéből szám lesz.
Az éppoly kikerülhetetlen alternatíva a közösség, az érthető munka,
a barátság, egy hely, ahol megvethetjük a lábunkat, egy igazság,
amely értelmet ad az életünknek, és amelyért kiállhatunk, és annak a
bizonyossága, hogy számítunk, hogy hallgatnak ránk, hogy felismerhető, nem pedig
arctalan része vagyunk az egésznek.
Nem látszik nagy igénynek, hogy egész világban akarunk egész emberek
lenni. De a világnak mégis meg kell változnia ahhoz, hogy ez lehetséges legyen.
Lehetséges ez egyáltalán? Meg vagyok róla győződve. Lehetséges és praktikus. Nem a jövő zenéje,
hanem olyasmi, ami itt és most megvalósítható.
A két döntő mozzanat a közösség és a technika. Egy hely, ahol, és egy
mód, ahogyan emberek békességben, egymással együttműködve társas életet élhetnek;
továbbá eszközök és technikák, amelyek biztosítják ennek az életmódnak
a szükséges anyagi alapját.
Egy közösség természetesen mindig emberek műve; közösségek emberi döntésekből és
cselekedetekből születnek. De hogy jön ide a technika, a szakismeret, a dolgok készítésének
tudása? Annyira elterjedt az a felfogás, mely szerint ezek az intézmények hatáskörébe
tartoznak, hogy egészen újfajta gondolkodásmód kell ahhoz, hogy közösségi vállalkozásnak
tekinthessük őket. Könyvem azoknak szól, akik hajlandók legalább fontolóra
venni ezt az új gondolkodásmódot. Biztatásul szolgálhat számukra az a
gondolat, hogy ők, mi, nem vagyunk egyedül. A Földön mindenütt
egyre többen lesznek azok - ha egyelőre nincsenek is többségben -, akik
közösségeken és a közösségeknek megfelelő technikákon törik a fejüket.
A legtöbbjüket nem ideológiai rögeszmék mozgatják.
Egy egyszerű és nagyon tisztességes, nagyon emberi indíték alapján
csinálják a dolgukat: úgy látszik, hogy napjainkban valóban nincs más
járható út. Kipróbáltuk már a központi irányítás, a hatalmi piramisok,
az ideológiai tisztogatások, a növekedés, a nagyság és a haladás
összes nagy elméletét. És látjuk, hogy a dolgok egyszerűen nem mennek. ...
... A technikát legtöbben valami távoli dolognak tekintjük: terméknek,
amelyet valahol egy gyárban csinálnak, és amelyet megvásárolhatunk. Mint
az élelmiszereket. Mint az örömöt. Mint a megbecsülést.
Meg vagyok győződve róla, hogy vannak más lehetőségek is. Eleget
foglalkoztam e lehetőségek gyakorlati kidolgozásával és alkalmazásával ahhoz, hogy
lássam: teljességgel megvalósítható alternatívák ezek, itt és most.
Lehetséges az, hogy pontosan azzal töltsük az időnket,
amivel akarjuk, s az igényeinknek megfelelően különböző nagyságú
közösségekben dolgozzunk együtt. Azok a szabályok és felszólítások,
amelyeket a közfelfogás erőltet ránk, csak annyira köteleznek bennünket,
amennyire engedjük.
Technikák, munkamódok, eszközfajták kidolgozhatók, alkalmazhatók
és fenntarthatók közösségi szinten.
Azok a közösségek, amelyek a közösséget
alkotó emberek értékeinek és céljainak megfelelő életmódon alapulnak, nagy
lépéseket tehetnek az önellátás ama mértékének megvalósítása felé, amely legjobban
szolgálja a közösség céljait. A közösségek - bonyolult társadalmi
szabályozás nélkül - együttműködhetnek más közösségekkel, hogy
hozzájussanak a helyileg nem beszerezhető dolgokhoz, hogy gazdagítsák
kultúrájukat, s hogy megvalósítsák mindazt, ami gyarapítja a közösséget
anélkül, hogy kárára lenne. ...
... Napjainkban a közgondolkodás sajátos tudathasadással viszonyul a
tudományhoz és a technikához, s ez a közösségi tudathasadás éppoly káros,
mint az egyéni. Egyrészt a politikusok és a gazdasági élet irányítói -
a Rockefellerek, a Morganok, a Du Pont-ok és a Fordok - szinte kivétel nélkül
mindnyájan olyan iker-istenségeknek tekintik a tudományt és a technikát, amelyek a
tőkeexpanzió és az üzleti világ nagyobb dicsőségére ragyogják be az eget az egész
világon. Szocialista politikusok és üzletemberek - vagy miniszterek, ahogyan ők
magukat nevezik - ugyanilyen tiszteletet tanúsítanak a tudomány és a technika
iránt, mégpedig ugyanezeknél az okoknál fogva a különbség csak annyi, hogy
ez utóbbiak más címkéket használnak.
Így például, kapitalisták és szocialisták egyaránt úgy
érzik, hogy egy ország ereje egyszerűen haderejének függvénye, amely
viszont a maga részéről az ország technikai állapotától függ. Továbbá úgy
vélik, hogy bármi legyen is a probléma - mondjuk, környezetszennyezés -,
előbb-utóbb meg fog születni a baj technikai ellenszere; ezért voltaképpen
nem is léteznek problémák, csak politikai prioritások.
Mindezzel szemben állnak azok, akik gyűlölik a tudományt és
a technikát. Ezek úgy gondolják, hogy a tudomány és a
technika hozta ránk az összes bajt, amelyek most sújtanak minket, s mivel
a tudomány és a technika csak növelni tudják a bajokat, fel kell váltanunk őket másfajta
gondolkodási és cselekvési módokkal, ha meg akarjuk menteni lelkünket és
életünket. A tudománynak olyan gondolkodásmódot tulajdonítanak, amely
semmibe veszi az emberi szempontokat. A technikának pedig olyan működési
módot tulajdonítanak, amely semmibe veszi a természetet.
Könyvünk alapgondolata az, hogy
szembe kell szállni mindkét felfogással: a kapitalista-szocialista
felfogással, valamint a tudomány- és technikaellenes felfogással is.
Semmi sincs a természetben, a
szervezetben, a tudományban vagy a technikában, ami arra kényszerítené az
embereket, hogy másodosztályú közösségekben, másodrangú pártok uralma
alatt másodkézből vett életet éljenek. Ellenkezőleg: minden amellett szól,
hogy az emberek - ha ezt választják - vegyenek részt az életüket érintő
döntésekben, vállaljanak felelősséget az életükért, és más emberekkel együtt
éppen olyan közösségekben éljenek, amelyek megfelelnek képességeiknek és
igényeiknek, ahelyett, hogy a másoktól megszabott keretek között,
másoktól kihasználva élnének.
Ez semmiképpen sem jelent korlátlan
választási szabadságot, amely csakis a vágyainkon alapul. Azt sem jelenti,
hogy a kívánságok uralma alatt álló gondolkodás lesz a társadalom alapja,
hanem azt jelenti, hogy a felelős cselekvésre való képesség az alap. Az így értelmezett
választási szabadság azt jelenti, hogy ha egy bizonyos formájú közösséget
választanak az emberek, akkor képesnek is kell lenniük rá, hogy
kialakítsák az ilyen formájú közösséget. Máskülönben a szabadság halálává lesz
a választási szabadság. Ha a választási szabadság abban áll - és ma valóban ebben
áll -, hogy szabadon választhatunk adott szituációk között, amelyeknek a
kialakításában közvetlenül semmi részünk nem volt, akkor az nem egy szabad,
hanem egy diktatórikus társadalomnak a kifejeződése.
Egy szabad társadalom számára, úgy vélem, jobb követelmény az alkotásra való
szabadság, sőt, az alkotás szükségessége, annak szükségessége, hogy döntéseket
hozzunk, hogy tényleg cselekedjünk, s ne csupán vásároljunk "termékeket", legyenek azok
akár konkrét dolgok, akár társadalmi szolgáltatások.
Technikai szempontból Amerika ma elmaradott ország.
Amerikában sok a technika, de ez a technika frivol technika, mely a
nagyvállalatok szeszélyeihez igazodik.
A technika nagyon hasonló lett a politikához. Nagyon sok van mind a kettőből -
mindenütt ott van a technika és a politika, életünk minden zugában és minden
pillanatában velük találkozunk. De frivol a politika is. A politika a két nagy politikai
pártnak van alárendelve, a politikusok becsvágyát és azoknak a nagykapitalistáknak
az érdekeit szolgálja, akik az egészet fizetik abból a profitból, amelyre a
technika alkalmazása által tesznek szert!
Valójában szorosan összefüggenek a helyzetek. A technikának az a
fajtája, amely lehetséges és amely megfelelne az Amerikai Álomnak,
pontosan az volna, amelyik aláásná a mostani politikai játékot, amelyben
az emberek csak nézők és szurkolók lehetünk. Ennek a technikának a közember
aktív részese lenne. Ez a technika olyan eszköz lenne, amely az
emberek céljait szolgálná, és olyan életet tenne lehetővé, amilyet az
ember valóban élni akarnak. Ha egyszer szerepet játszanának a technika
kialakításában, alkalmazásában és fenntartásában, nem igényelnének-e
vajon az emberek nagyobb szerepet a politikában is? Vajon ahelyett a
politika helyett, amely nem a politikának, hanem a politikusoknak
rendeli alá az életet, nem inkább olyan politikát kívánnának-e, amely
demokratikus életet tesz lehetővé?
Ami a politikát illeti, az ember nem
állampolgár akkor, ha egyetlen funkciója az, hogy leadja a szavazatát. A választók
megválasztják azokat, akik azután állampolgárokként cselekszenek. Ezek
vitatkoznak. Ezek szabják meg azokat a formákat, amelyek között az emberek az
élik az életüket. Ezek csinálják a politikát. Akik csak szavaznak rájuk, azok
csak politikusokat csinálnak. Akik viszont egy városi tanácskozáson érvekkel
támasztják alá az álláspontjukat, azok állampolgárokként cselekszenek. Ha valaki
egyszerűen papírdarabokat dob be egy ládába vagy meghúz egy fogantyút,
akkor nem állampolgárként, hanem fogyasztóként viselkedik, aki előre csomagolt
politikai árucikkeket vesz meg. Az ilyen embernek semmi köze sincs a politikához.
Csupán annyit tehet, hogy megveszi, amit elébe tesznek. Nem vehet cselekvően részt
annak kialakításában, hogy mi történjen.
Ugyanez vonatkozik a technikára is. Ha valaki csupán fogyasztója a
technikának, akkor mindig csak azt kapja és fogadja el, ami van, és sohasem
ő alakítja ki azt, ami lehetne.
A feltalálás, a tudomány, a művészetek, a közösségi
élet: mindezek a társadalmi élet kisebb egységeiben, közösségi szinten
élvezhetők. Mindezeken a területeken az emberiség legszebb alkotásainak nagy része nem
az óriási intézményektől, hanem a munka, a kutatás, a nevelés és a társadalom
kicsiny szervezeteitől származik. ...
... Mindezek tekintetében, úgy vélem, a
méret kérdésének van döntő jelentősége. Egy szabad társadalom számára az az
elfogadható és kedvező méret, amelynél az emberek részt tudnak venni az
őket érintő döntésekben. Az ennél nagyobb lépték természetszerűleg
vezet a képviseleti formák kialakulásához, s ekkor az ember
legfeljebb abban reménykedhet, hogy talál valakit, aki majd meghozza a
döntéseket. Rosszabb esetben az ember természetesen még ettől a
választástól is meg van fosztva. De a döntések mindkét esetben "fönt"
születnek, távol azoktól, akiket érintenek. ...
... Ám közösségek nem létezhetnek a természettől függetlenül. Mindig
részét alkotják a természetnek, habár ezt a tényt olykor eltakarja az a körülmény,
hogy bizonyos közösségek városok kellős közepén helyezkednek el.
Az emberek a természeti világgal elsősorban épp a technika által
érintkeznek: azáltal, hogy eszközöket alkotnak és használnak fel, melyekkel
emberi célok szolgálatába állítják a természeti erőforrásokat. A helyi
közösségnek éppen olyan technikára van szüksége, amely
méretének és céljának megfelel. Ha technikáját tekintve a helyi
közösség teljes egészében külső intézményektől függ, akkor arculatát nem
annyira a közösséget alkotó állampolgárok céljai, mint inkább ezeknek a külső
intézményeknek a céljai fogják meghatározni.
Egy szomszédság lakosainak ugyanazért kell törődniük a technikával, amiért
részt kell venniük a társadalmi és politikai cselekvésben. Az első lépés a
titokzatosság látszatának megszűntetése. A politikában ez azt jelenti: le kell
leplezni azt a gondolatot, hogy mindent "nekik" kell csinálniuk. Valójában
"nekünk" kell csinálnunk mindent. A technikában ez azt jelenti: le kell leplezni azt
a gondolatot, hogy a technika felülmúlja a közönséges értelmet, és hogy az
egyszerű embereknek minden további nélkül el kell fogadniuk, amit "ők"
adnak nekünk. Hozzá kell látnunk, hogy magunk állítsuk elő,
amire szükségünk van. Ez vonatkozik még a tudományra is.
A legfontosabb dolog, amit a közösségi technika megteremtésére irányuló
törekvésekkel kapcsolatban hangsúlyozni kell, a következő: ha az emberek saját
céljaikat követve ismét a kezükbe veszik életük bármely területét, akkor a
helyi szinten megvalósuló szabadság ügyét segítik, márpedig ez a szabadság a legszilárdabb
alap, amelyen felépíthető egy tisztességes kultúra, melyben az emberek kölcsönösen
segítenek egymáson, és emberi célokat valósítanak meg. Egy ilyen forradalmi
változásnál, amely egy önkéntes egyesülésekből álló, szabad társadalom
megteremtésére irányul, a szabadságot helyi szinten, a közösségekben kell
definiálni, és megvalósítani. Mert az emberek ezekben élnek. ...
... A helyi szinten megvalósuló szabadságot főleg politikai indokok alapján
szokták támadni. A helyi érdekek állítólag túl szűkek a nemzeti célokhoz képest. A helyi
életmódok túlságosan eltérőek ahhoz, hogy egységes nemzet létezhessék: A helyi
erőforrások túl egyenlőtlenek ahhoz, hogy a társadalmi
"igazságosság" megvalósulhasson. A lakóhelyükön az emberek megbízhatatlanok.
Így a politika annak a világnak a politikája lesz, ahol az emberek
nincsenek jelen: a nemzetközi vállalatoknak, a növekedésnek és az elvont nemzeti
céloknak a politikája.
Mivel a fenti nézet olyan politikai előítéleten alapul, melynek gyökere a
létező nemzetállam politikai hatalma, ezért e nézet csak vélemény, amelyet
felül lehet vizsgálni, meg lehet változtatni, vagy egyszerűen el lehet
felejteni. A helyi szinten megvalósuló szabadság, ami egykor vonzó gondolat volt,
ismét vonzó gondolattá válhat - legalábbis addig, amíg más politikai véleményekhez
hasonlóan csupán felfogás dolgának tekintjük.
De van-e a kérdésnek olyan vonatkozása, amely nem felfogás dolga?
Vannak-e a helyi szintű szabadságnak olyan feltételei, amelyek nem a társadalmi és
politikai szférában, hanem a természeti és fizikai világban gyökereznek?
Igen. A helyi szinten megvalósuló szabadság kérdését nem tekinthetjük a természeti világtól
függetlenül. Ha nincs anyagi alapja a helyi szinten megvalósuló szabadságnak, akkor végső
soron semmiféle alapja sincs. Az országos szinten megvalósuló politikai szabadságnak - az
országos politikai vezetők cselekvési szabadságának - van ilyen anyagi alapja. A
tábornokok számára ez az anyagi alap az államilag finanszírozott fegyvergyártás,
mert ténylegesen ez ruházza fel őket fizikai hatalommal a politikai döntések
megvédésére és megvalósítására. A multinacionális vállalatok számára ez az alap
azoknak a nyersanyagoknak a folyamatos bányászata, amelyek a termeléshez szükségesek.
Ha a helyi közösségeknek nincsen megfelelő alapjuk az
anyagi világban - olyan alapjuk, amely a szó szoros értelmében
hordozója lehet a helyi lakosság szabadságának, annak a lehetőségének,
hogy az életüket érintő kérdésekben politikai döntéseket hozzon -, akkor
a helyi szintű szabadság pusztán adminisztratív javaslat marad, és csak
annyi valósul meg belőle, amennyit azok engedélyeznek a helyi lakosságnak,
akik a hatalom gyakorlásához tényleg rendelkeznek alappal az anyagi világban.
Első pillantásra teljesen kilátástalannak látszik, hogy a helyi szinten
megvalósuló szabadságnak lehetne anyagi alapja, és ezért érthető, hogy a róla folyó
vitákban rendszerint csak politikai érvek hangzanak el, mint például az,
hogy a felsőbb hatalom számára kényelmes bizonyos hatalmat "meghagyni"
helyi szinten.
Az a feltételezés, hogy a helyi szinten megvalósuló
szabadságnak nincs alapja az anyagi világban, oly szilárd meggyőződéssé
vált, hogy a politikai intézmények fejlődése a helyi szinten megvalósuló szabadságtól
a hatalomnak egyre nagyobb fokú központosítása felé haladt, dacára annak hogy a távoli
és központosított politikai intézmények újból és újból kudarcot vallottak.
Ha a nagy intézmények csődöt mondtak, a kiutat egyszerűen abban látták
hogy még nagyobb intézményeket kell létrehozni. Egyik fontos oka ennek,
úgy vélem, az a feltételezés, hogy a helyi szinten megvalósuló szabadság
nem praktikus és politikailag nem kívánatos. Röviden: minek
kísérletezzünk vele, ha úgyis irreális? Hogyan tudnák egy környék lakosai
megcsinálni azt amire egy város nem képes?
Ez a feltételezés elhamarkodott és tájékozatlanságon
alapul. És sok más politikai döntéshez hasonlóan ellentétes
a tudományos megismeréssel és a technikai fejlődéssel is.
Az élelmiszer kérdése azonban mintha szilárd alapot kölcsönözne
ennek a feltételezésnek. Egy városi lakónegyed betongettója aligha lehet alkalmas
mezőgazdasági termelésre: Való igaz. A mezőgazdaság szemmel láthatóan
összeegyeztethetetlen a várossal. De nem összeegyeztethetetlen a város és
a kertészet. Vajon lehet-e kertészkedéssel elég élelmiszert termelni
egy lakónegyed számára?
Hidropóniás kertészetek (ezekben a növények nem hagyományos
termőföldben, hanem vékony homok- vagy finom kavicsrétegbe eresztik
a gyökerük, s vízben oldva kapják tápanyagaikat - a szerk. megjegyzése)
kis üvegházakban sokszorta több zöldséget termesztenek, mint a
rendes mezőgazdaság. Nevezetes példa volt erre az, amikor tíz acre-nyi
területű üvegházakban évente kilencszáz tonna zöldséget
termesztettek kilogrammonként 50 cent költséggel, amiben benne volt az
üvegházak amortizációja, a tengervíz sótlanítása és az adminisztráció is
(ez egy tengerparti kísérlet Abu Dhabiban, a Perzsa-öbölben).
A legérdekesebb tulajdonsága ennek a technikának az, hogy könnyen
kicsinyíthető, s háztető nagyságú üvegházakkal is nagy
terméshozamokat lehet elérni a felhasznált területhez képest. Városokban
hasznosítani lehet a háztetőket, az üres telkeket, sőt. még az utcák
középső részét is, és bőségesen el lehet látni zöldséget a helyi
lakosságot. Jó példát mutat erre Washingtonban az Institute for
Local Self-Reliance (Helyi Önellátással Foglalkozó Intézet). Ez nem
jelenti azt, hogy egy lakónegyed ne egészíthetné
ki a helyben termesztett zöldségeket olyanokkal, amelyeket más, távolabbi
közösségek termesztenek. Feltétlenül megteheti ezt. Ez viszont azt jelenti, hogy
egy-egy környék lakosainak természet adta lehetőségük van arra, hogy
"külkereskedelemmel" foglalkozzanak.
Marhacsordák nyilvánvalóan nem
tarthatók városi lakónegyedben sem. De csirkét és halat tenyészteni nagyon jól
lehet városban is. Házak alagsorában nagy mennyiségű, kiváló minőségű fehérjét
lehet előállítani akvakultúra, vagyis mesterséges körülmények között folyó
haltenyésztés segítségével. A szerző és munkatársai egy kísérlet során egy
belvárosi ház alagsorában, harmincszor ötven lábnyi területen
tartályokat állítottak fel, amelyekben pisztrángot tenyésztettek kilónként
kevesebb, mint két és fél dollár költséggel. Becslésünk szerint egy ilyen
berendezéssel - szabályos üzemeltetés esetén - évente öt tonna halat lehetne termelni.
A helyi szinten megvalósuló szabadság anyagi vonatkozásainak tárgyalásánál
készségesen elismerjük, hogy egy technikai lehetőség megvalósítása nem teszi
elkerülhetetlenné azt a társadalmi döntést, hogy el is fogadják azt. Ez továbbra
is politikai és kulturális vita tárgya lehet. De az a döntés, hogy elutasítjuk vagy
elfogadjuk-e a helyi szintű szabadságot, kétségtelenül döntés. Nem természeti
szükségszerűség. A helyi szinten megvalósuló szabadság anyagi alapja kétségtelenül létezik.
A hulladék eltávolításával kapcsolatos problémák szintén hozzájárultak
ahhoz a feltételezéshez, hogy a szabadság megvalósítása helyi szinten
lehetetlenség. Egy városi szennycsatorna-rendszer
valóban meghaladni látszik egyetlen lakónegyed lehetőségeit. Legalábbis
annyi feltételezhető - és úgy vélem, joggal -, hogy egy lakónegyednek
egyesülnie kell az összes szomszédos lakónegyedekkel, avégett, hogy
létrehozzanak vagy akár csak fenntartsanak egy hagyományos városi
szennycsatorna-rendszert. És ha ezt már megtették, miért ne engednének szabad
utat a "természetnek", és miért ne maradnának együtt az összes többi cél kedvéért
is? Minek akadékoskodni a szabadság miatt?
A városi szennycsatorna-rendszerek erőforrásokat pazarolnak el,
fölöslegesek, gyakran veszélyesek, és határozottan elavult technikát képviselnek. A
lakónegyedek nem valamilyen jelenlegi szükségszerűség következtében, hanem történeti
okoknál fogva vannak beléjük kötve. Először is, a hulladék nem probléma, hanem
erőforrás. A városi szennycsatornarendszerek ezt egyszerűen nem veszik tudomásul.
Elpazarolják a hulladékot. Azok a lakásban felállítható hulladékfeldolgozó-rendszerek,
amelyek jelenleg már kereskedelmi forgalomban vannak és nem kerülnek többe ezer dollárnál,
szagtalan trágyává alakítanak át minden emberi és konyhai hulladékot.
Bizonyos típusok közben még némi gázt is termelnek. (Egy átlagos
család a saját hulladékából megtermelhetné azt az egész gázmennyiséget, amelyre a
főzéshez szüksége van.) Az egyes lakásokra kidolgozott hulladékfeldolgozó-rendszerek
bizonyos változatai között vannak olyan feldolgozó üzemek is, amelyek egy egész
környéket ki tudnának szolgálni, és amelyeket egy üres lakásban vagy egy háznak
az alagsorában lehetne felállítani. Azt a pénzt, amit jelenleg a meglevő
rendszerek fenntartására, pótlására és bővítésére költenek, közvetlenül
annak a végleges megoldásnak a finanszírozására lehetne fordítani, amelyet
a zárt hulladékfeldolgozó-rendszerek képviselnek. (Az esővizet például, amelyet
jelenleg hatalmas csöveken a közeli folyókba vezetnek, tárolni lehetne egy-egy
lakónegyed alatt vagy egy mesterséges "tóban".)
A tulajdon összpontosításának szószólói hatalmas, nagy
méretű rendszernek képzelik el az iparcikkek gyártását is.
Ez a rendszer véleményem szerint csak a szükségleteinkre vonatkozó sajátos
feltételezések következtében látszik megfelelőnek, melyek szerint gyorsan elavuló
termékekre, és a különböző divatmániák termékeire van szükségünk.
Valójában az iparcikkek gyártása századunkban ugyanazon
a technikai változáson ment keresztül, mint az összes, tudományos
alapon nyugvó tevékenység, s e változás jellemzője a decentralizáció és a
kis méretű egységek előtérbe kerülése. Például egy igazán modern, automatikus
vezérlésű üzem, amely gépalkatrészek hatalmas választékát állítja elő,
könnyen elhelyezhető egy városi lakónegyedben, hagyományos
hivatali épületben. Az ilyen üzem számítógépeket használ gépeinek
vezérlésére, és megfelelően irányíthatják olyan munkások, akiket ott a
szomszédban képeztek ki. A tranzisztortechnika - az elektronika lelke -
kiváló minőségű anyagokat és speciális berendezéseket igényel, ennek
ellenére bevezethető kis méretekben folyó, helyi termelése. A műanyagok között -
bár ezekre most általában rossz szemmel néznek eldobható csomagolóanyagként
való felhasználásuk miatt - egészen kiváló építőanyagok, az acélnál erősebb
szerkezeti anyagok is vannak, s ezeket is elő lehet állítani kis méretek
között. Még az acélgyártásban is határozottan megfigyelhető az
a tendencia, hogy kezdenek áttérni kisebb méretű berendezésekre.
Természetesen nyersanyagokat rendszerint nem lehet
lakónegyedekben - városi lakónegyedekben - előállítani. De a legtöbb
nyersanyagot mégis annyira helyhez kötött körülmények között termelik
(például a bányában vagy olajkutak csoportjai jóvoltából), hogy azt
mondhatjuk: ezek is kisközösség méretű tevékenységek, csak éppen nagy
távolságra vannak.
Ha a nyersanyagokat örökre központi
felvásárlóknak és központi kormányzatoknak adják át, akkor örökre
távoli lehetőség marad az, hogy helyi közösségek használják fel saját
erőforrásaik gyanánt. Technikailag azonban semmi akadálya sincs annak, hogy
a nyersanyagokat előállító közösségek közvetlenül azokkal a feldolgozó
üzemekkel kereskedjenek, amelyeket helyi közösségek vagy ilyen közösségek
csoportjai tartanak fenn.
Az energiatermelés nagyon jól adaptálható a
helyi közösségek méreteihez. Bármely belvárosi lakónegyed fűtési és hűtési
energiaszükségletének legalább a felét szolgáltathatja a napenergia, amelyet
hő alakjában gazdaságosan össze lehet gyűjteni. A napenergiát közvetlenül
elektromossággá átalakító fényelektromos elemek gyártása terén pedig
várhatóan olyan technikai forradalom fog bekövetkezni, amely az eddigi
legolcsóbb és legdecentralizáltabb energiaforrássá fogja tenni ezeket.
A lakónegyedeken belüli közlekedést általában úgy fogják fel,
mint ami csupán a nagyvállalatok - és nem a lakosok - közlekedési
igényeinek kiterjesztése. Ám e két fajta igény különböző. Nem
szükségszerű azonban, hogy egy helyi közösség teljes közlekedési terét a
nagyvállalatok közlekedése foglalja el. A lakosok legtöbb útja rövid ideig
tart, és eszményien alkalmas arra, hogy elektromos járművekkel bonyolítsák le.
Ezek a járművek a maguk részéről egyszerű szerkezetűek, és jól adaptálhatók a helyi
gyártási lehetőségekhez. A General Motors azzal dicsekszik, hogy az általa
tervezett úgynevezett Basic Transportation Vehicle (alapközlekedési jármű)
összeszerelhető egy istálló nagyságú helyen, és a szükséges teljes
tőkebefektetés 50 000 dollár. A BTV, amelyet nem belső égésű, hanem
elektromos motor hajt, vagy más hasonló jármű, kielégíthetné bármely amerikai
helyi közösség legtöbb közlekedési és szállítási igényét. És helyben elő
is lehetne állítani. ...
... Az egészségügy terén jelenleg érvényesülő irányzat - amely
lerombolja a kis méretek között történő helyi betegellátást és hatalmas
klinikarendszerekben összpontosítja a gyógyítást - azt a látszatot kelti, hogy a helyi
szinten megvalósított egészségügyi ellátás lehetőségén még gondolkodni sem érdemes.
Viszont az a józan észből táplálkozó felismerés, hogy egészségügyi középkádereknek
kellene ellátni a közönséges egészségügyi problémák többségét, és hogy döntő
fontossága van az emberek egészségügyi tudatosságának, azt mutatja, hogy újabban
az egészségügy decentralizálásának tendenciája legalább olyan erős, mint az
egészségügyi óriásközpontok kialakításának tendenciája. A ritka betegségeket
valóban nem lehet megfelelően kezelni a helyi egészségügyi intézményekben,
de az is igaz, hogy a legtöbb ember nem igényel ilyen szolgáltatást, és
ugyancsak kétes értékű gyakorlat az, ha kevesek igényeiért feláldozzák
a többség igényeit.
A mai központosított egészségügyi intézmények nagy részét már az is feleslegessé
tenné, ha egyszerűen ismét bevezetnék azt, hogy hívásra az orvos kimegy a beteghez.
A kommunikációs és információs rendszerek már olyan technikákat képviselnek,
amelyek vitathatatlanul alkalmasak a lehető legdecentralizáltabb felhasználásra.
Amerikában szinte mindenütt vannak megfelelően magas képzettségű amatőr
hírközlési szakembereket. A CB-rádiók még demokratikusabbá teszik a rádiós
hírközlést. Továbbá, egy kis közösséget maga a mérete teszi alkalmassá az
érintkezés leghagyományosabb módjainak alkalmazására, amilyenek a hirdetőtáblák,
falragaszok, sőt városi kikiáltók és hangszórós autók. Egy közösség
számára egyszerű körülmények között is lehet újságot készíteni, az anyagokat
okos újra felhasználásával vagy éppen helyettesítésével (például olyan anyag
felhasználásával, amelyet könnyen lehet törölni és újra felhasználni), vagy lehet
elektronikus újságot csinálni. A helyi közösség nagyjából önellátó lehet még a
nyomtatott sajtótermékek nyersanyagai tekintetében is. Nem azt akarjuk ezzel
mondani, hogy egy közösség vágja el magát ily módon az érintkezésnek minden
más formájától, hanem csak azt állítjuk, hogy egy helyi közösségben
kialakítható a belső hírközlés olyan rendszere, amely elégséges a belső
szabadság célját szolgáló politika megvalósításához, és ezenfelül a közösség olyan
hírösszeköttetést tarthat fenn más közösségek világával, amilyet akar.
Az információk tárolása és a tárolt információkhoz való hozzájutás
a számítógépek jóvoltából ma már egészen kis fizikai méretet kíván. A számítógépeket
helyben is elő lehet állítani, és tökéletesen alkalmasak arra, hogy helyi közösségek
használják fel őket. S ha a helyi közösségek bensőségesen ismerik és kezükben
tartják a számítógépeket, akkor a számítógép inkább eszköz, mint fegyver.
A hagyományos információk - amelyeket például egy könyvtár
könyvállománya tartalmaz - szintén tárolhatók oly módon, hogy a megoldás
teljességgel összhangban van egy helyi közösség méretével. Hála a rendkívül
fejlett - de szerencsére elég egyszerűen és kis méretben előállítható -
mikrofilm-olvasóknak, a Kongresszusi Könyvtár egész tartalmát el lehet raktározni
egy akkora hivatali helyiségben, amely nem nagyobb, mint a kutya- és
macskaételek részlege egy nagy élelmiszer-áruházban.
Mivel az anyagi világban kell keresni a helyi szinten megvalósuló
szabadság anyagi alapját, ez a szabadság feltétlenül összefügg a tudománnyal és
a technikával. Szerencsére a legtöbb helyi közösségben vannak már olyan lakosok,
akiknek tudományos észjárásuk van, és több technikában is járatosak. Az viszont megint csak
puszta vélemény, hogy azok a készségek, amelyekre egy helyi közösségben
szükség van, inkább adminisztratív, mint gyakorlati készségek. Oly sokáig tekintettük
a gyakorlati készségeket a nagyvállalatok és az állam megvásárolt tulajdonának,
hogy sokan egészen újnak, sőt, nyugtalanítónak találják azt a gondolatot, hogy ezek
valójában a hétköznapi emberek hétköznapi képességei, amelyeket a hétköznapi
életben is hasznosíthatnak.
De a legtöbb helyi közösségben vannak mesteremberek, műszaki emberek és
tudományos képzettséggel rendelkező személyek. Sok mindent elárulna és biztató
eredményre vezetne, ha leltárt készítenénk azokról az eszközökről és gyakorlati készségekről,
amelyek egy helyi közösségben rendelkezésre állnak. A helyi iskolákban természetesen
vannak tudományokat és gyakorlati ismereteket tanító tanárok. De egy helyi közösség
életében mindenütt jelen vannak a gyakorlati készségek - az emberek
együtt javítanak, szerelnek dolgokat és így tovább.
Továbbá, oktalanság feltételezni, hogy a tényleges tudományos kutatás
(amelyhez elsősorban, mint Albert Einstein mondta, "a végletekig vitt józan ész"
szükségeltetik) felülmúlja egy helyi közösség lakosainak képességeit. Ha a
tudomány "magas" nekik - vagy nekünk -, akkor mi tartozik ránk? Csak
mások véleménye? Vagy csak a dal és tánc? Mindenesetre, a helyi szabadság
anyagi alapjának tárgyalásakor nem feltételezhetjük, hogy a tudományos
megismerést egyszerűen az a hely teszi lehetetlenné az emberek számára,
ahol laknak! Ha a helyi közösség egyetem, akkor senki sem
lepődik meg azon, hogy vannak olyanok a környéken, akik értenek a
plazmafizikához. De azon sem kell meglepődni, hogy tíz háztömbbel arrébb
is van valaki, aki meg akarja érteni a plazmafizikát. Nem az
agyak változnak meg, míg átmegyünk az egyik városrészből a
másikba, hanem a lehetőségek. És ha egy helyi közösség tudatára ébred
annak, hogy szabadsága jórészt az anyagi és természeti világgal
kialakított célszerű kapcsolataitól függ, és azt is megérti, hogy
tudományos ismeretek valamint politikai döntések közvetítik ezeket a
kapcsolatokat, akkor az embereknek nem fog nagy nehézséget okozni, hogy
meg is szerezzék azokat az ismereteket, amelyekre szükségük van.
Összefoglalva: a helyi szinten megvalósuló szabadság anyagi alapja
megvan. A döntés, hogy legyen-e szabadságunk helyi szinten vagy se, egyszerűen csak
döntés, amely az emberi akarattól függ. A természet nem irtózik a
szabadságtól. E tekintetben inkább semleges, s az élet legtöbb formáját az
ösztönök és reflexek olyan diktatúrájában fogja össze, ahol nincs
helye a szabadságnak. Az embereknek azonban van választásuk. Az emberek
gondolkodnak, spekulálnak és szándékosan megváltoztatják környezetüket. Az
emberek választhatnak e változtatások között. S a természetben az egyik
választási lehetőség a helyi szabadság.