Málnóczi Márk:

Irodalom, a magasban

"Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot."


Vitaindító témafölvetésében ötletgazdag ötletgazdánk azt kérdezi tőlünk, léteznek-e határon túli magyar irodalmak, beszélhetünk-e kárpátaljai magyar irodalomról. Úgy érzem, hogy ez a kérdés álkérdés. Még akkor is az, ha kétségbe vonjuk a kárpátaljaiságnak mint irodalmi kategóriának a létjogosultságát, és elfogadjuk, hogy nem minden ide sorolt alkotás elégíti ki a "magas" irodalom kritériumait. De visszakérdezek: vajon a kárpátaljaiságról (felvidékiségről, erdélyiségről) eleve kijelenthető-e, hogy nem lehet köze az irodalomhoz, hogy nem alkalmas irodalmi értékekkel való szimbiózisra, így a nagybetűs literatúrának még a környékéről is kitiltandó? Meg aztán: akad-e ítész a Kárpát-medencében, aki vállalkozik rá, hogy az irodalom valamennyi ismérvét hiánytalanul és szabatosan megfogalmazza?

Elismerjük-e vagy sem, vitázunk róla vagy sem, Kárpátalján évtizedek óta létezik magyar irodalom. Azaz jelennek meg magyar nyelven írt, magyar szerzőktől származó versek, elbeszélések, regények, drámák, almanachok, gyűjteményes kiadványok. A létezés ténye nem vitatható. A kérdés legfeljebb az lehet, miféle irodalom ez, és miért éppen olyan, amilyen. A választ pedig nyilván nem kereshetjük csupán a mában, a magyarázatért lehet, hogy évtizedeket kell visszamennünk az időben.

Trianon után, a húszas-harmincas években, a kisebbségi lét kezdeti, első szakaszában az anyaországi irodalmi folyamatoktól való elszakadás még egyáltalán nem volt feltűnő és nyilvánvaló. A csehszlovák államhoz tartozó Kárpátalja magyar irodalmi élete - külső feltételeit tekintve legalábbis - nem sokban különbözött a Trianon előttitől. A kapcsolat a határ két oldalán élő írók között folyamatosnak volt mondható, így az elkülönülés igénye vagy kényszere ekkor még nem fogalmazódott meg markánsan. Az igazi változást a Magyarországtól való második elszakadás-elszakítás hozta meg. Az új, szovjet igények szerint készített határok sokkal szigorúbban osztották részekre a magyar területeket, és a kívül rekedtek számára sokkal mostohább életfeltételeket szabtak. A kultúra, az irodalom köldökzsinórját ha nem is vágták el teljesen, de annyira megszorították, hogy az tovább nem volt képes fenntartani a még magzati állapotban lévő kárpátaljai magyar irodalom életfunkcióit. Ennek az éretlen embriónak tehát nem maradt más választása: kénytelen volt megszületni.

Mint minden kényszer- és koraszülés, ez sem kecsegtette zavartalan és harmonikus fejlődéssel a szépnek vagy erősnek amúgy sem nevezhető kisdedet. Árva gyerekként cseperedett (kit idegenben löknek, vernek...), sokáig identitászavarokkal küszködve, helyét keresve a nagy szovjet képmutatásban. A sors úgy akarta, hogy végül mégis megismerhesse vér szerinti szüleit, testvéreit, s az egymásra találás örömében akkor senki sem firtatta szeplőit, kis testi hibáit. Sőt dicséretekkel halmozta el a sok jó rokon: csodálták szívósságát, dacos élniakarását, a szegénységben, az elnyomatásban is megőrzött egyenes gerincét, öntudatos használni vágyását. És jöttek a támogatások, jöttek az elismerések. Irodalom-édesanyánk könnyezve ölelte többi gyermekéhez az immár férfivá serdült ifjút.

Az újabb gondok akkor kezdődtek, amikor elmúlt az eufória, amikor ismét következtek a szürke hétköznapok. Amikor kiderült, hogy az átmulatott éjszakák után mindenki másnaposan ébred. Ez valamikor a kilencvenes évek első felének közepe táján vált érzékelhetővé. A magyarországi rendszerváltás utáni hónapokban még hihetetlenül nagy volt az igény a határon túli magyar írók publikációi, vendégszereplései iránt. Ám az anyaországi szellemi élet fokozatos átpolitizálódása a határon túliakhoz fűződő viszonyban is változásokat indukált. Egyszer csak vége lett annak a paradicsomi állapotnak, amelyben az oroszlán még együtt heverészett a kecskegidával, amikor még nem feltétlenül kellett színt vallani vagy színt választani. Hamarosan kialakultak, majd megcsontosodtak a határokon átívelő kapcsolatrendszerek, világnézeti vagy politikai vonzódások és kötődések. Alig néhányan maradtak, akik továbbra is azzal áltathatták magukat, hogy ők függetlenek a politikai széljárástól és szekértáboroktól.

De azt jelenti-e mindez, hogy az említett kapcsolatok egyszersmind szavatolják is a kárpátaljai és az anyaországi irodalom integrálódását, szervesülését? Bizonyos értelemben talán igen, hisz a magyarországi szellemi áramlatokhoz, műhelyekhez való kötődés a kárpátaljai alkotók számára nemcsak egzisztenciális okok miatt fontos, hanem az irodalmi vérkeringésbe való bekapcsolódásuk szempontjából is. Ugyanakkor a pártosodás, az eszmei-politikai szempontok felerősödése nemhogy megszüntetné, inkább elmélyíti a meglévő törésvonalakat. Pedig az sohasem tett jót az irodalomnak, ha a lantok és a hárfák helyett puskák és ágyúk szóltak, ha irodalmon kívüli eszközökkel, érvekkel döntötték el a kérdéseket, oldották meg a vitákat. Amikor a hruscsovi és brezsnyevi évtizedekben az irodalom szentélyébe való belépőt egy Lenin-vers jelentette, sokan visszahőköltek. Aztán persze legtöbben előbb-utóbb beadták a derekukat, hiszen kéznél volt az önfeloldozás: a színlelt behódolásnál sokkal károsabb a hallgatás. Csakhogy a politika nem érte ám be ennyivel. Lenin apánk mellett ott volt még a párt, meg a komszomol, meg a haza, meg a BAM... Megannyi magasztos tárgy egy-egy hazafias ódához. Akinek nem bírta a gyomra, az elhallgatott vagy elmenekült Akinek viszont bírta, annak nem kellett esztétikai kérdésekkel bajlódnia. Így sikerült rövid idő alatt megvetni az ahhoz képest irodalom alapjait.

Hagyjuk azonban most a minőséget, maradjunk továbbra is az irodalmon kívüli tényezőknél. Bárki mondhatja: ma már nem kell Lenin-verseket írni, Ukrajnában nincs politikai nyomásgyakorlás, nincs cenzúra, mindenki azt ír, amit akar. Ez talán igaz. Az alkotói szabadságnak azonban vannak másfajta korlátai vagy próbakövei is. Fűtetlen szobában, korgó gyomorral, állástalanul nemcsak Lenin-verset nehéz írni. A költősors vállalásához ilyen körülmények között egy Csokonainak vagy Petőfinek kell születni. És a politikai meg gazdasági tényezők mellett sajnos itt vannak még az emberi tényezők is. Ha puskaporos ma a levegő kárpátaljai irodalmi berkekben, annak hátterében a szokásos gyarlóságok is ott csücsülnek: rivalizálás, sértődés, irigység, intolerancia. Kárpátalján sok az eszkimó (relatíve), Magyarországon kevés a fóka. Vannak jól működő impexek, és vannak élhetetlenek. Van, akit a tehetség hajt, és van, akit a teljesítménykényszer (el kell számolni a juttatással). Ha szerencsére csak vaktölténnyel puffogtatnak is, nem okozva gyógyíthatatlan traumákat, a bekövetkező halláskárosodás épp elég ahhoz, hogy senki se értse, mit mond a másik. És eközben ki-ki nyalogathatja a saját sebeit, az egocentrista világpolgár csakúgy, mint a nagyonmagyar nagyonkárpátaljai távolmaradók.

Miként kezeljük kárpátaljaiságunkat? A helyzet egyszerre komikus és drámai. Mert vannak, akik megbélyegzettként viselik, mások meg dagadó kebellel. Akadnak, akik megkapják az anyaországi elismerést, de nem tudnak maradéktalanul örülni neki, mert az motoszkál a fejükben: nem íróként, hanem csak (!) kárpátaljaiként kapták. Számukra a kárpátaljai és a magyar (főleg ha még szolgálatos is) egyet jelent a tehetségtelennel, a műveletlennel, a maradival, a provinciálissal. Mások épp kárpátaljai mivoltukban látják azt a többletet, ami az esetleg elmaradó díjakért kárpótlást jelenthet. Mert számukra meg a kárpátaljaiság, a magyarság, sőt a szolgálat is az a megkerülhetetlen szubsztancia, amelynek még csak antonimája sem lehet a tehetségtelenség vagy a maradiság, hiszen a tehetség, a minőség egészen más kategóriába tartozik. Ugyanez a kettősség természetesen az anyaországi megítélésből sem hiányozhat. A liberális, a modern vagy az internacionalista gondolkodás nehezen tud mit kezdeni az ilyen elavult, röghöz tapadt identitással. Nemzeti-konzervatív megközelítésben viszont magától értetődő, megőrzendő és támogatandó az ilyen fajta elkötelezettség. Az elismerések, a díjak sem voltak soha függetlenek az adományozók hovatartozásától, szimpátiájától. Könnyen előfordulhat tehát, hogy valaki azért - vagy legyünk nagyvonalúbbak: azért is - lesz kitüntetett, mert kárpátaljai, másvalaki meg éppenséggel annak ellenére. És a tehetségről meg a minőségről még mindig nem beszélünk.

A határon túli magyar írók és műveik státusa, a nagy egészhez való kapcsolódásuk kérdése aligha választható el a többi magyarság-kérdéstől. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának volt egy igen nagy eseménye: a magyarság lelki egymásra találása. Nem lényegtelen apróság, hogy a nemzet egységének deklarálása - bár óvatos formában - Magyarország alkotmányába is bekerült. Később ez a konszenzus már lazulni látszott, de magának az egységnek a gondolatát tudtommal azóta sem tagadta számottevő politikai erő vagy irányzat. Ma azt mondjuk, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok ugyanúgy a nemzet részei, mint az anyaországiak. S vajon mi következik mindebből a nemzet attribútumaira: a hazára, a nyelvre, a kultúrára nézve? Hozzátartozik-e a hazához az a föld, amelyen a kárpátaljai magyarok élnek? Része-e a magyar nyelvnek az a nyelv, amelyet a kárpátaljai magyarok beszélnek? Magyar kultúra-e a kárpátaljai magyarok kultúrája? A válasz ez utóbbi kérdésre a legkönnyebb és legegyértelműbb. Akadhatnak ugyan olyan magyarok, akiknek az anyanyelve nem magyar, de ez inkább a szabályt erősítő kivételnek számít. A harmadik kérdés (sorrendben az első) látszik legfogósabbnak, hisz a kárpátaljai magyarság szállásterületét határok választják el a nemzettest többi részétől. Szerencsére Illyés óta tudjuk, hogy ennek a problémának is van megoldása. A haza nem föld, nem ország. Nem anyagi, de lelki és szellemi dimenziói vannak. Nem itt lent található, hanem ott fönt, a magasban.

Ezzel egészen közel jutottunk alapkérdésünkhöz: vízumköteles-e a kárpátaljai magyar irodalom? Akar-e, képes-e, kell-e integrálódnia valamibe? Van-e erre igény és fogadókészség az anyaország részéről?

Mindenekelőtt egy apró pontosítás. Ha már integrálódásról beszélünk, mibe is kell (lehet) integrálódnia a kárpátaljai magyar irodalomnak? Az anyaországi irodalomba vagy az egyetemes magyar irodalomba? Még pontosabban: mibe vagy mivé kell integrálódnia? Ha mindenképpen válaszolni akarunk ezekre a kérdésekre, csak azt mondhatjuk, hogy az egyetemes magyar irodalomba (jóllehet Budapestnek mint gravitációs centrumnak a szerepét nem lehet, nem is kell kiiktatni, és az anyaországon kívüli írócsoportok egymás közötti közvetlen kapcsolattartása egyelőre megoldhatatlannak látszik), illetve egyetemes magyar irodalommá (mert itt nem lehet szó egyszerű beolvadásról és az önálló arculat megszűnéséről, az integrációban az egésznek többnek kell lennie a részek összegénél).

Egyébként pedig úgy gondolom, hogy egyáltalán nem kell integrálódnia semmibe és semmivé.

Egyetlen lépést sem kell tennie, mert mindig is ott volt, ahol a helye van, abban a bizonyos égi hazában. Lehet, hogy kirekesztették, elszakították, határok mögé zárták, elszigetelték. Éheztették és fojtogatták, megalázták és bebörtönözték. Megtagadták és elárulták, magára hagyták és elfelejtették. De a babiloni fogságban is, a sorstalanságban is, a megosztottságban is, a viszálykodásban is minden pillanatban elválaszthatatlan volt és elválaszthatatlan ma is ettől a hazától. Mert kirekesztés, elszakítás, megalázás, viszály csak idelent van. Csak idelent vannak határok, idelent van pártoskodás, zöld, kék meg rózsaszín irodalom, kárpátaljai, felvidéki meg délvidéki irodalom. Odafönt megszűnik mindez. Eltűnnek a határok, összeolvadnak a színek, csitul a békétlenség, virágok nyílnak a puskacsövekben.

Idelent persze nem ússzuk meg a vízumkényszert. Míg Ukrajna fényévnyire lesz az Európai Uniótól, a határok légiesítése megoldhatatlannak látszik. S ha bölcs vezéreink találnak is majd valamilyen kiskaput a kárpátaljai (és a délvidéki) magyarok számára, az várhatóan nem lesz elég széles ahhoz, hogy mindenki kényelmesen átsétálhasson rajta. Ahhoz viszont túlságosan széles lesz, hogy visszatartaná azokat, akiknek semmi keresnivalójuk ennél a kapunál. Így a kárpátaljai magyar írótól bizonyára mindenféle bumázskákat fognak kérni a marcona határőrök, mert Budapest vízumköteles hely lesz számára. De aki az irányt a Parnasszus felé veszi, az Pegazusán szabadon száll majd kitűzött célja felé.


visszakezdőlapelőre