Pompéry Judit:

Irodalomról szól-e a nóta?

Önmagunkról, értékrendünkről, kibontakozási lehetőségeinktől
az irodalom tükrében



Bánffyhunyad főterén az autóból megkérdeztük
a magyar paraszt nénit, hogy merre menjünk
tovább Kispetribe. Megmutatta.

- És tessék mondani, milyen az odavezető út?
- Hogy-hogy milyen? Hát, ... olyan, amilyen.


Megvallom, meglepődtem, amikor az ötletgazda nem irodalmárként engem is megszólított, szólnék hozzá a témához. Először - éppen, mert nem vagyok szakmabeli - elutasítottam a megtisztelő felkérést. Most, beleolvasván az eddig közzétett anyagba, kedvem támadt. Nem írói jogon, hanem nyugaton élő magyar értelmiségiként, akinek általában vannak gondolatai a magyarságról, nyelvhasználatról, értékrendről, annak változásáról az időben. Magamról röviden annyit: Közgazdász vagyok, 28 éve élek Németországban, nem politikai menekültként, hanem házasságkötés révén kerültem az akkori Nyugat-Berlinbe.

Minél több itt megjelent cikket olvasok, annál inkább az a meggyőződésem, hogy alapvetően nem az irodalom a téma, hanem többségi vagy kisebbségi létünk, annak formái, a köztünk lévő különbségek, az abból adódó nehézségek, amelyek természetesen kihatnak az élet minden terültére, így, pl. többek között az irodalomra. Ezen kívül persze létezik irodalmi kérdés is, de azt én inkább a fentiek függvényének, tükrének látom.

Az alcím úgy hangzik: Integrálni - mit és hová? A kérdésfeltevésben bennfoglaltatik, hogy vita a tárgyát képező irodalom elkövetői egy nyelven írnak. Bár már ezt sem lehet felelőtlenül kijelenteni, ezért inkább úgy fogalmazom, hogy magyarul írnak. Ez az egyetlen közös nevező ugyanis, amelyben nyilván vita nélkül meg tudunk állapodni. Az integrációval már egészen más a helyzet. De mielőtt az irodalomra térnék, nézzük át a kérdést felvető lét milyenségét.


Kik is vagyunk, honnan jövünk, hol vagyunk otthon?

Maradjunk tehát egyelőre annál a közös pontnál, hogy a vitatott irodalom magyarul születik. Ki az, aki magyarul ír, hol él, honnan jön, hová megy, hol van otthon? Virtuális konferenciánkat ugyanis az a helyzet teszi lehetővé - esetleg szükségessé -, hogy nem egyértelmű, ki is az, aki magyarul ír, ezt milyen minőségében teszi, ill. honnan nézve.

Az egyszerűség kedvéért fogadjuk el alaptételnek azt a nyilván pontatlan, de megközelítő statisztikai adatot, hogy a kb. 15 milliós magyarság mintegy kétharmada él az anyaországban. A maradék fele a Kárpát-medencében, így a Monarchia az anyaországgal szomszédos utódállamaiban, míg a másik fele szerte a világban. Ez a három csoport különböző módon viszonyul nemzeti identitásához, amelynek köztudottan legfontosabb kritériuma a nyelv.

A magyarságot ugyanis különböző módon lehet megélni annak függvényében, hogy hol, milyen környezetben és milyen körülmények között gyakorolják. Magyarnak lenni az anyaországban egy természetes és konfliktusmentes állapot. Ez, hogy úgy mondjam "von Haus aus" adott, nem követel áldozatot, sem megerőltetést. Ezt a kijelentést megkockáztatom tudván, hogy a szocialista internacionalizmus egységkonyhája a nemzeti létnek bizonyos határokat szabott.

Teljesen más dolog a magyar identitás, ha valaki a Kárpát-medencében kisebbségségi létben él. Itt gyakran nehezedik rá politikai, kulturális és néha gazdasági nyomás is, amely ellenállásra kényszeríti az egyént, ha meg akarja őrizni nyelvét, nemzettudatát.

Megint más dolog bárhol Nyugaton magyarnak lenni, ahol vagy maga az érintett, vagy szülei/nagyszülei telepedtek le. Itt többnyire nem kell politikai nyomással számolni, mégsem könnyű úgy beilleszkedni, integrálódni, hogy az ember ne adja föl a saját nemzeti hagyományait, identitását, ne sekélyesedjen el nyelvhasználata. Ez utóbbi két esetben - bár különböző módon -, de erőfeszítésbe kerül megőrizni a magyarsághoz való hovatartozást és a nyelvet.

A fentieknek megfelelően e három helyen más és más az egyedek magyarsághoz való viszonya, egyben különbözik a másik csoport magyarságához való viszonyától. Vagyis létezik egy öndefiníció, egyben a mindenkori másik definiálása. De mihez képest? Vagyis kell, hogy legyen egy viszonyítási alap, valami elméleti standard.

Kialakult az a gyakorlat, hogy Magyarország testesíti meg ezt a viszonyítási alapot, hajlamos önmagát etalonnak tekinteni. A nemzetállam hivatalossága jogán, de egyben többségi alapon is. Az anyaországban az etalon szerepkör, az abszolút egyedüli értékmérő mivoltának feltételezése azon a tényen alapul, hogy az ezeréves magyar állam jogutóda a mai Magyarország. Ha ez a nemzetállam, akkor automatikusan az itt élők "a" magyarok, ők itt vannak otthon, itt beszélnek, itt írnak magyarul, ez "a" magyar kultúra. Itt van a bent. Ehhez képest minden más kívül van. Ami pedig kívül rekedt, az hozzá idomul, feléje orientálódik, messzemenően őt tekinti irányadónak. Ő a mérce. A külhoni magyarság az anyaország ugyan soha ki nem mondott, de mégis létező értékmérő minőségét többnyire a múltban annak megkérdőjelezése nélkül elfogadta.

A hivatalosságon kívül ehhez a tudathoz hozzájárult továbbá az a sajátságos helyzet, hogy az anyaország szocialista érájának 40 esztendejében az iskolai oktatás tudatosan kerülte a Trianon-témát, annak következményeit. A látensen meglévő traumát igyekezett nem tudomásul venni. Ennek eredményeképpen felnőtt egy nemzedék, amely vajmi keveset tud/tudott a szomszédos államokba szorul magyar kisebbségekről és annak kulturális hagyományairól, az összmagyar kultúrát befolyásoló szerepéről.

Még kevésbé ismert az anyaországban a nyugatra került magyarság helyzete, története, értékei. Odáig mindenki tudja, hogy az országot elhagyták Rákóczival a bujdosók, Kossuth-tal a 48-asok (itt bukkan fül először az emigráció mint politikai kategória), az I. VH után Amerikába tántorogtak ennyien, a II. VH. után elmenekültek annyian. 56-ban nyugatra ment 200.000, és azóta is folytonosan létezik különböző intenzitású, de permanens vándorolás. "Otthonról" nézve a több száz éve uralkodó szemlélet szerint egy közös vonása van ezeknek az idegenbe kerülteknek: Elmentek = megszűntek létezni az otthonmaradtak szempontjából. Az anyaország egyszerűen leírta őket. Fel sem tételez tehát az elvándoroltakban nemzeti folytonosságot, netán potenciális kulturális tényezőt.

A kívülre került 1/3 a kívül rekedtséget természetellenes állapotként éli meg még akkor is, ha azt netán maga választotta - mint pl. a nyugati emigráció esetében. Az anyanyelv használata mindkét határon kívüli csoport esetében körülményessé vált, részben áldozatot követel, ezért a nemzettudat, a nyelv fontossága felértékelődik az anyaországi helyzethez képest. A kívül rekedtek már csak a nyelv miatt is valóban orientálódnak "otthon" felé. Ez megnyilvánul egy sajátságos információáramlásban: Kint lényegesen többet tudnak az anyaországról, mint fordítva. A nyugatiak nosztalgiával, a Kárpát-medenceiek pedig a nagyobbra, az erősre való felnézéssel tekintenek Magyarországra. Ez a jelenség tovább mélyítette az anyaország mintajellegű monopolhelyzetének tudatát.

Európában az információ Nyugatról Keletre áramlik, és nem fordítva. A franciák pl. nem tudnak szinte semmit a csehekről, magyarokról, mi viszont szintén alig tudunk valamit keleti szomszédainkról. Csak ez utóbbi senkinek nem tűnik fel, hisz számunkra Szerbia, Bulgária épp annyira "érdektelen", mint mi vagyunk, pl. az angoloknak. Ez utóbbit viszont felháborítónak tartjuk. Így magyarjaink sértődötten észlelik, hogy a "Nyugat" alig tud róluk. Gyakran tapasztaljuk külföldön e tájékozatlanság láttán magunkban a bizonyítási kényszert. Lelőni sem lehet a hosszú listát, mi mindent adtak "a" magyarok a világnak zenében, irodalomban, műszaki felfedezésben, sportban, Nobel-díjban stb.

Hasonló egyenáram-jellegű a magyar-magyar kommunikáció: az anyaországtól a kisebbségek felé és nem fordítva. Ebben a fennállásban az erdélyiek, felvidékiek ütköznek meg azon, hogy az anyaország mennyire tájékozatlan felőlük. Hasonló vehemenciával bizonygatják határon túli honfitársaink, hogy az ő régiójuk mi mindenben előzte meg a mai Magyarországot, gótikus templomok csak a határon túl vannak, népi hagyományápolás, bizonyos nyelvi eredetiségek stb. Mindkét esetben ez egy ambivalens lelkiállapot, amely egyszerre hordozza magában a büszkeséget és a kisebbrendűségi érzést. Mert ugye vannak felmutatható értékek, de a mindenkori többség ezt nem vagy nem eléggé ismeri (el). Bosszantónak tűnik, hogy eközben a többségnél megdönthetetlennek látszik a maga értékmérő etalon szerepének tudata.


Értékrendünk

A nemzeti öntudat kérdése erős összefüggésben áll a 19. századi eszmékkel. A kultúr- és történelemtudathoz szorosan kapcsolódik a magyar irodalom ismerete. A nemzeti romantika korszakának legjelentősebb költői feltételezik, sőt alapvető követelményként fogalmazzák meg a hazához való abszolút hűséget, amelyet legpregnánsabban Vörösmarty fogalmaz meg a Szózatban.

Még mai is sokan vallják a fenti 19. századi nézeteket. Elítélik, ha valaki hátatfordít a hazának. Szomorúnak tűnik nekik, hogy a magyarság sok sikeres képviselője - a világhírűek legtöbbje - elhagyta az országot. Például az összes Nobel-díjas. Gyakran lehet az otthonmaradtak körében ellenszenvet tapasztalni sikeres külföldre szakadt hazánkfiai iránt. (Ha sikeres, akkor persze majdnem megbocsáttatik nekik ez a félrelépés. Erről árulkodik különben a "külföldre szakadt hazánkfia" kifejezés is.) Elgondolkoztató, hogy mennyiben időszerű még ez a nézet a több országban végzett tanulmányok, az internacionális konszernek kínálta munkahelyek, a nemzetközi karrier lehetősége mellett a mai mobil világban. Ha valaki lépést akar ma tartani, akkor semmilyen garancia nincs arra, hogy a szülőföldjén, de akár csak egy ország határain belül fogja leélni az életét.

Az utóbbi időben mintha egy vita robbant volna ki arról, hogy ki az igazi magyar, ki "magyarabb" a másiknál. Az anyaország politikai megosztottságában ez is fontos szerepet játszik és exportcikké nőtte ki magát a határon kívüli magyarság körében is. Ez a verseny kívülállók számára meglehetősen groteszk. Mintha a nemzeti hovatartozás nem egy adottság, hanem egy vívmány lenne. Minta azért harcolni kellene, valami/valakivel, de főleg egymással szemben megvédeni.

A rendszerváltás rengeteg újat hozott és lehetőségeket nyitott meg. A szemléleti változáshoz azonban nem elég a politikai szabadság lehetősége, az egy folyamat, amely emberöltőt vesz igénybe. Sok régi beidegződés, tradíció, gyakorlat továbbél. A szólásszabadság is ugye sokaknak csak addig tűnik előnyösnek, amíg ők mondhatják meg a magukét. Baj van, ha más is él vele, de más előjellel.

Korábbi korokból megmaradt az a szinte általánosnak tekinthető igény, hogy egységesnek kellene lenni, hogy rendnek kellene lenni. Mindez lehetőleg autoriter hierarchikus irányítás mellett. (Még élénken él emlékezetemben a Nádasdy Ádám nyelvész anyanyelvünk mai állapotáról tartott előadása utáni vita, amelynek során a hallgatóság rendpárti része vehemensen követelte, hogy a nyelvész foglaljon állást, mit hogyan szabad mondani, milyen szóhasználat tilos. A leíró elemzés helyett vagy mellett elvárta a felemelt mutatóujjat.)

Akinek Isten rangot adott, annak észt is adott hozzá - mondja a népi bölcsesség. Az uram-bátyám világ tovább él - ezt most pályázati rendszernek hívják. Ennek szellemében változatlanul rettentő fontos a kapcsolati infrastruktúra.

A rohamosan gyorsuló és változó világ hatása azonban nem hagyja érintetlenül a magyarságot sem. Lehet a hivatalos struktúrákon kívül is élni, alkotni, lehet szabadon mozogni a világban. Megszűnt az emigráció, de létezik idegenben tartózkodás. Pénzt lehet nemcsak az államtól, hanem egyéb forrásokból is kapni, de lehet ilyeneket saját kezdeményezéssel is teremteni. A korábbi egysíkú hierarchikus struktúra mellett megjelentek az alternatívák. Az új és szerteágazó lehetőségekkel való élés azonban az egyéntől nagyobb kezdeményezőkészséget, tájékozódási igényt és képességet követel. Itt egyértelműen ütközik az autorier világ kedvezményezettségi rendszere az újabb, antiautoriter mobilitással: érdekek sérülnek. A korábbi értékrend változik, amely kihat a szemléletmódra.


Irodalom

Hogy ezt miért fejtettem ki ilyen hosszan? Mert mindez tapasztalható az irodalomban is. A fenti a hármas tagolódás az ott is érvényesül. Így sokáig az anyaország képviselte "a" magyar irodalmat. A kisebbségi szomszédos magyar irodalomról Magyarországon keveset tudtak - még ha irodalmi berkekben nyilván azért többet, mint az utca embere. A nyugati irodalomról pedig sokáig szinte semmit. Így különösen sajnálatos, hogy Márai már nem élhette meg újrafelfedezését.

Megfigyelésem szerint az irodalomban ugyancsak megmutatkozott az a gyakorlat, hogy a kívül rekedtek az anyaország felé orientálódtak. Ez annál inkább nyilvánvaló, hisz az író szeretné, hogy minél többen olvassák. Magyarul nyomtatásban nagy létszámú olvasótábort nyilván elsősorban Magyarországon lehet remélni. A hagyományos publikációs módszerek, a nyomtatás biztosította lehetőségekkel elérhető olvasó így elsősorban az anyaországbeli. Jelentősebb elismerés - anyagilag, erkölcsileg, díjakban kifejezve - elsősorban szintén innen várható. Ahhoz pedig, hogy a külhoni szerző Magyarországon babérhoz jusson, igazodnia kell az anyaország értékrendszeréhez, ottani kapcsolati infrastruktúrákat kell ismernie, alkalmazkodnia hozzá, használnia azt. Ha a hivatalos struktúráktól várja a megélhetést vagy megdicsőülést. A babér-rendszer pedig - mint a bánffyhunyadi paraszt néni mondá - olyan, amilyen.

Ami az egységet illeti, úgy az nemcsak politikai-társadalmi síkon nincs, de az irodalomban sem létezik. Ezt én mindkét vonatkozásban előnynek vélem. A változatosság nemcsak gyönyörködtet, hanem gazdagít is. Nehezen kap babért az, aki elüt a normától, nem azonosul a mércével. Másrészt a modern kommunikációs eszközök hirtelen olyan távlati lehetőségeket nyitottak meg, mint amilyen pl. ez a konferencia is. Állami elrendelés, támogatás, szankcionálás, valamihez való igazodás és hivatalos babérok nélkül, magánkezdeményezésre.

Nyilván az az író, aki az eladott példányszámok honoráriumából él, fontosnak tartja a magyarországi nyomdai megjelenést, az anyaország irodalmi Parnasszusára való bevonulást. Ma viszont már sok párhuzamos helyszín van. Úgy az anyaországban, mint a határokon túl Keletre, Nyugatra. Az Internet jóvoltából olyan nemzetköziségre nyílik lehetőség, amelyről álmodni sem lehetett még 10 éve. Világszerte képtelenség már mind felsorolni a magyar nyelvű irodalmi honlapokat, fórumokat. Ma és a közeljövőben különösen már sokkal nagyobb ismertségre tud szert tenni az, aki él ezzel a lehetőséggel.

Ami pedig a magyar irodalom nemzetközi elismertségét illeti, az a termék, a mű színvonalán kívül nagymértékben múlik a fordításon, de legalább ekkora mértékben a szerző nyelvtudásán, kifelé nyitottságán, külföldi tanulmányútjain, a nemzetközi kapcsolatain. Hogy ezekre támaszkodva mekkora sikert lehet elérni a magyar hivatalos struktúráktól függetlenül, arra a legjobb bizonyíték az idei Nobel-díj. Sőt, fordítva lesz igaz a képlet: A Nobel-díjból az egész (egyben a hivatalos) magyar irodalom fog nemzetközi szinten profitálni annak ellenére, hogy a kitüntetett semmilyen otthoni normához nem igazodott és hazai babérjai nem voltak.


Integráció

Ugyan nincs éppen kéznél az értelmező szótár, hogy a definíciót pontosan idézhessem. Az integráció az én felfogásom szerint a "dolognak" egy nagyobb egységbe, közösségbe való bevonását és befogadását jelenti, beilleszkedést, bizonyos azonosulást.

Tekintve azonban, hogy ez az irodalmi helyzetkép a fentiek alapján nagyon színes és szerteágazó, a többségi területen sem egységes, miközben az alternatív kommunikációs technikák a határokat már rég átjárhatóvá tették, nos, ezen körülmények között nem tudom megmondani, hogy minek kellene mihez illeszkednie. Kinek kellene mivel azonosulnia. Honnan kellene hová integrálni. Lehet-e, kell-e egyáltalán integrálni. Igen, az irodalom vízummentes éspedig mindenféle irányban. És ez jól van így. De integrációról nem beszélnék.

Berlin, 2003-01-08


visszakezdőlapelőre