CSEKE GÁBOR & MIRCEA FLORIN SANDRU: SZÍNES KENGURU

Vissza Előre


Cseke
Gábor

 

Mircea
Florin Sandru
 
31

Kihullt egy fogam, ó de furcsa
Tenyeremen remeg, virágom
Kicsiny, fehérlő, könnyű álom
Helye nem is fáj. Kinő újra

Észrevétlenül, tolvajmódra
Nyelvemhez simult, tiéd vagyok
De tőled azért most búcsúzok
Nő helyembe más, itt az óra

Ne siess, kérleltem, el ne hagyj
Még csak egy éjszakát, egy napot
Tejfogam vagy s a tiéd vagyok
Hogy is válhatnánk el, még maradj

Nem lehet, súgta, életemnek
Szabálya: menni kell, hát megyek
Kihullott. Zománcos és kerek
Tésztát majszoltam. Észre se vettem.


32

Táncos párom volt
az óvodában,
ő fürgén ropta,
én botorkáltam.

Dúdolt is közben
ritmusra, szépen,
délcegen siklott
a víg zenében.

Mintha csak bábut,
cipelt magával,
mosolya unszolt:
feljebb a lábbal!

Sikerünk is volt,
tapsoltak egyre,
vele hajlongtam
nagy szégyenemre.

Hogy volt! - újráztak,
s mi egyre járjuk,
már alig bírjuk,
roggyan a lábunk,

s úgy megszédültem,
bár nem akartam,
egy életen által
táncos maradtam.

 

 
33

Kertünkben szilva s alma ért
Mélyén meg ribizlik bő sora
Sugaras fényküllők otthona
A bólogató sok levél

Hűvösség várt rám, száz virág
Száz szorgos bogár menedéke
A csönd világába lépve
Megtömte éhes potrohát

A vén almafa ágain
Lebegett minden, álomba fúlt
Csodás szirmok selymes hava hullt
Belepte vézna vállaim

Mi szilva s alma volt a fán!
Virágbaborult kék ligetek
Dombok között és völgyek felett
Ma, holnap, tegnap. Hajdanán.


34

A víz, a part, a nap, a gát:
miénk volt egész nyáron át!

Ki nem bírta a víz alatt,
a parton strázsának maradt.

A többi meg, a békanép
búvárolt, úszott szanaszét,

ugrott, sikoltott, libegett
a gát alatt s a gát felett,

senki se mondta: állj, vigyázz!
Felszökő kedvünk, mint a láz

a víz lett a mi elemünk,
azt mondtuk: haza se megyünk,

s ha nagyon hiányzunk nekik,
kihalásznak a szüleink!

 
 
35

Mezítláb jártam sok-sok nyáron át
Melengessen a föld, a füvek selyme
Kiszaladtam a rétre, surrogott
A tarló, mintha súrlókefe lenne
Az úti por bársonya rásimult
Talpamon át a nap melege áradt
Mint bolygó árnyék keringett az ölyv
Prédára lesve, kiterített szárnnyal
Feledtem mindent, vonzott a berek
Hegyipatak, a sok merész kanyarral
Vizébe léptem, lángra gyúltam én
S tűzként sodort, a fodrozódó habbal
Lábam egyre csak síkos kőhöz ért
Közöttük fürge pisztrángok cikáztak
Csöndes füzek és juharfák alatt
Vize ma is csobog, mossa a gátat
Nyáron mezítláb jártam mindenütt
Talpamon át a nap melege áradt
Izzó gömbje prédára lesve ring
A falu fölött, kiterített szárnnyal.
36

Álmodtam: lesz egy mozdonyom
mely sín nélkül is boldogul,
füttyentek neki, ott terem,
száguldhatok, föl nem borul,

bejárom az udvart vele,
s ha megunom, hogy körbefut,
három rövidet sípolunk
és kinyitjuk a kertkaput,

miénk az utca, a város,
utunkból minden félreáll,
ki minket lát, nevet és ujjong,
és ünnepel, és kiabál.

Hová mész, gőzös? - egyre kérdem,
választ nem ad, csak füttyjelet.
Valahol anyám hangja szólít.
Végállomáshoz érkezek.

 
 
37

Nyáron a hegyen kóricáltam én
A falu elmaradt a völgyben, távol
A házak csilló gyöngyök, hímzővásznon
Kézikönyv mélyén ködlő tünemény
A sűrű erdő befogadott, óvott
Végenincs, pompás levélpalota
Résein át a napfény aranya
Színes özönnel a fejemre csorgott
Ültem a fűben, majszoltam egyre-másra
Az áfonyát, hűvös volt és fanyar
Betakart az erdő árnyaival
Mint senki fiát, elnyomott az álom
Kék csönd honolt, sehol egy árva lélek
Voltam egy napra szóló kis vadóc
Múló pillanat, állj, ne foszladozz
Örökkön élj, ameddig én is élek!

38

Volt egyszer egy népünnepély,
mire elmúlt, leszállt az éj,
rakétacsillag hullt reánk,
fénybe vonva az éjszakát.

Aludni kell, ébren vagyok,
és azt hiszem, hogy álmodok:
ezernyi fürge pukkanás,
megannyi szikravillanás.

Táncol az utca, a liget,
s én nem mondom el senkinek,
mert még a végén elhiszem,
hogy az ágy is táncolt velem,

s mintha az áradó zene
házak alatt hömpölygene,
hullámok hátán jut tova,
nem alszom el többé soha.

 
  39

Cseresznyefák közt egy madárijesztő, seregélyek réme
Rajta nagyapó bő és molyette
Régi posztóruhája
Tán még viselte fiatalon. Most ágak között
Csüng, belseje csupa szalma
És vigyorog. Szörnyűség, borzong nagyanyó
Öltöztetnéd másba
Mintha téged látnálak odafönt
Nagyapó kuncog. A madárijesztő
Karjával int, a seregélyek tovaszállnak
És a piros cseresznyék tavasszal
Érnek.

40

Utazunk, mondja apukám,
s mert neki mindig igaza van,
bőrönddel teli a szoba,
bujkálok köztük boldogan.

Az állomásra érkezünk,
le-fel nyüzsög a sok vonat,
s még több utas: elszédülök,
számolván fürge lábukat.

Menedékem egy útitáska,
azon várom meg apukát,
már jön is, s mintegy varázsütésre
eltűnik e sürgő világ.

Jegyet lobogtat, ideadja,
rákulcsolódnak ujjaim,
s őrzöm, mintha érvényes lenne
a világ összes vasútjain.

 

Vissza Előre