CSEKE GÁBOR & MIRCEA FLORIN SANDRU: SZÍNES KENGURU

Vissza Előre


Cseke
Gábor

 

Mircea
Florin Sandru
 
21

Gyermekként színes kengurum vala
Ablakom mellett strázsált egymaga
Álmából nyíló szeme sugara
Mintha a létbe tért volna haza
Úgy néztem őt, rózsaszínű vala
Markomban óvtam, ne essen baja
Levél remegett, ághegy csillaga
És néztem, néztem őt ábrándosan
Gyermek voltam, s egy kengurum vala
Az ágyam mellett strázsált egymaga
És útrakeltünk ketten néhanap
Hegyeken-völgyeken át, hallgatag
Valaha színes kengurum vala
Széltől is óvtam, ne essen baja
Gyermek voltam, rügyező rózsafa
Virágos ablak málló illata.

22

Indul már a hinta,
harsog a zene,
lendülnek a székek,
borzongok bele,
rozsdásodó láncon
lóg az életünk,
szembe tűző napfény
játszadoz' velünk.

A föld körbefordul,
szédület fog el,
leszállok! - kiáltom,
senki sem felel,
elég volt! elég volt!
Vidám zene szól,
ujjongást hallok a
körhinta alól.

Lendül a, pörög a
szék is alattam,
mindenki elrepült,
én lemaradtam,
s ha a nagy forgásban
megállunk ma még,
próbáljuk ki újra,
hisz ez - semmiség!

 



  23

A varázstóra emlékszel-e még?
Míg szürke fák hajoltak rá a jégre
A hulló hó hüvös arcunkra ér le
Pedig gyémántot szór reánk az ég
Gyermekkorunkban, világ kezdetén
Egy égi tó jegén, sorsunkra hagyva
Szelíd, földöntúli arcunkra fagyva
Buzgó örömként világlott a fény
Mint ki selyemre, úgy léptünk a hóra
Ezüst szánok száguldoztak velünk
Netán az Északi Sarkra megyünk
Gyöngén verdeső szárnyakon suhogva
Te hótiszta tükör, gyermekkorom
Jégtáblák között, Nansennel, kutyaszánon
Fagyos gyöngyök gyűlnek egyre a számon
Hull, csak hull, s hogy mióta, nem tudom.

24

Csillagfények, delfinek,
el nem hinném senkinek,
hogy a tenger oly szelíd,
ha nem látnám fodrait.
Nem is tenger - tó csupán,
csillagtükör, délután
ringat, mesél, fénybe von,
hetedhét országokon
hajót hordoz, számosat,
rajta víg matrózokat,
s ha vihar támad, szél csahol,
hullámok hátán bujdokol.
 
 
25

Jött egy hószín madár, vállamra ült
És megszólított engem.
Beszédét megértettem, szava tetszett
Akár a hangja, amelyben megfürödtek szárnyai.
Legyünk barátok, mondta ő
Engedd, hogy veled tartsak s mindig együtt maradjunk
A repülésről meséljek majd neked
A tavaszról, a hegyekről és a levegőről,
A csillagokról. Leszek a madarad
A gyermekkori madarad leszek én
Együtt utazunk, hetedhétországon át
Ha elfáradsz, kölcsön adom a szárnyaimat
Hátha könnyebbnek tűnik az út
Te is mesélsz majd saját magadról
Az emberekről, a játszadozásról
Madarad leszek
Örökké együtt maradunk.

26

A kidobott bicikli sírva kért:
ne hagyjam veszni, felfalja a rozsda!
Megsajnáltam s magamhoz vettem őt,
világot járok vele, pedálozva.

Vígan csönget, tetszik neki az út,
és mindenhová elhordoz magával,
este hazafelé kanyarodunk,
ilyenkor nem is vágtat, de szárnyal!

Nekem a mesebeli táltos ő,
ha szólít, máris szállhatok nyeregbe,
és sose fárad el velem, tudom,
amerre fordítom, oda viszi kedve.

Talán, ha majd egy frissen csillogó
kerékpár vár rám odakinn,
utoljára még elhordoz a táltos
a város nyílegyenes útjain.

Lassan, döcögve vánszorgunk tova,
itt egy pedál hull el, ott egy kerék,
már csak a kormányt szorongatja kezem,
s haza kellene menni még...

 
 
27

Anya és apa fényképről néz le rám
Anyukám hószín fátyolruhában
Szürke öltöny és kalap van apukán
Szombat este volt, így mentek bálba
Még sose kísértük el oda őket
Alig-szülőket alig-gyerekek
Egy titokzatos hegedűhang mélyen
Búgott a víg, bársonyos éj felett
A táncteremben sok-sok tükör kéklett
A csillogó gyertyatartók között
S mint ki álmok palotájába tér be
Borzongva léptük át a küszöböt
Gyerekként a fal mellett, vigyázzban
Szédülve forgott velünk a világ
Tangó, valcer, táncoló fiúk, lányok
Sodorták messze anyát és apát
Sok selyem, fátyol, csipke suhogott
Villogtak kékes tükörkeretek
Anyáékat így látjuk álmainkban
Alig-szülőket alig-gyerekek.


28

Szavalni fogok. Ünnepélyen.
Kiosztották a verseket.
Már a család is azt tanulja.
Jobban megy, mint az egyszeregy.

Azzal kelek és azzal fekszem.
Próba. Főpróba. Taps. Siker.
Nehogy a végén belesüljek!
Izgulok. Félek. Kezdjük el!

Kiöltözök. Színpad. Csöndet!
Hallani, hogy zümmög a légy.
Mikrofon reccsen. Zene szól.
Sokat fogunk így várni még?

Rajtam a sor! Hangom hallom.
Tompa. Nyekergő. Halk. Hamis.
Vége van! És e perctől kezdve
Néző lehetek magam is.

 
 
29

A hegyekről alászállt az este
elsötétedett az erdők homálya
A folyó volt, nincs, partjai között
Minden megfeketedett. Fönt: feszülő ég
A falu néma, csak halk zajok
Neszek moccannak, csupán itt-ott
Szólítják egymást gyér fények
Békés csönd telepedett a világra
Csak a jászol mellett a fekete bivalyok
Zörgették láncukat, az ablak alatt
Csupán a kút nyikorgott
A régi padláson csak a ládák reccsentek
A szú miatt. Felütöttem a könyvet
Akár egy harang alatt ülnék, mintha elvarázsolt teremben
Ahol ezernyi zongora szól, a billentyűkről
Láthatatlan muzsika hömpölygött alá.
30

A hasraesést még gyakorolni kell,
nem lehet bárhogy fölbukni az utcán.
Térdünk, könyökünk legyen mindig sebes,
s tápászkodjunk föl minél lassabban, lustán.

Maradjunk a fülünkig maszatosak,
nem árt egy puha, gézből font kötés sem,
és sírjunk, ríjunk, könnyekkel, sokat,
mindig akad, ki megvigasztal szépen.

Ha szétpotyog, amit kezünkben tartunk,
meglásd, bennünket sajnál az utca népe,
s ha néhányszor még el is terülünk,
mi leszünk a hasraesők vezére!

 

Vissza Előre