CSEKE GÁBOR & MIRCEA FLORIN SANDRU: SZÍNES KENGURU

Vissza Előre


Cseke
Gábor

 

Mircea
Florin Sandru

  1

Selyemfészek tenyerében
Gyönge napfény melegében
Felbukkant egy jövevényke
Sűrű pihe kicsiny szárnyán
Máris indulna serényen
Pedig az utat se tudja
Pitypang bóbitája volna?
Vagy csipetnyi puha vatta
Meszes falak között szunnyadt
Jó sokáig, az ebadta
Csukott ablak óvta álmát
Hosszantartó éjszakáját
Jó melegben, csönd ölében
Mint a tészta közepében
Ha tehetné, ki se bújna
Összegömbölyödik szépen
De egy napon arra ébred
A fájdalom elborítja
Szikrázó fény elvakítja
Körül minden tisztán ragyog
Megszületett, nincs más dolga
Selyemfészek tenyerében
Kicsiny szárnyán sok-sok pihe
Pitypang bóbitája volna?

2

Hol volt, hol nem, egy reggelen
megszülettem nagy hirtelen.

Úgy tettek-vettek a nagyok,
akár egy ruháscsomagot.

Sírtam, fáztam-e, nem tudom,
más lesett be a kulcslyukon:

testvérem oly kiváncsi volt,
arca mosolygó telihold,

mikor nem látta senki sem,
babrálgatta szemem, fülem.

De megbosszulom ám magam,
csak nőne már ki a fogam!

S kistestvérem ha születik,
cibálom apró füleit.

 

 
3

Apám kezében a kezem
Mintha játékbabáé volna
De azért apám büszkén fogja
Hasonlítunk, kétségtelen
Hozzáérek, rögtön megérti
Mintha szólnék, mintha játék
Kötne, láthatatlan láng ég
Ujjaink között, mindörökre
Apám kezében - a kezem
Hazafelé, míg tart az álom
Égi utakon, csillagáron
Zsendülő búzaföldeken.
4

A kirakatban állt egy hintaló:
fából volt, piros kantáros, fakó.

Bámultuk egymást hónapokon át,
s az álom egyszer csak valóra vált:

kijött a boltos és beszólított,
és az áhított ló mellé állított.

Nosza, nyeregbe! - s mászni kezdtem én,
de lehuppantam a ló túlfelén,

másztam, leestem, másztam újra s megint,
látom: a boltos erre csak nevet és legyint,

végül megsajnál és feltuszkol a lóra,
a fából való, kantáros fakóra.

Egy pillanat volt: mily messzire látok!
S láttam lábam előtt heverni, a világot!

 
  5

Fényben állt minden, akár egy álom
Ablak, ház, udvar, gyümölcsfák, az ég
Félig lehunyt szemmel is látom
A titkok titkát, míg hív a messzeség
Elbódított a füvek illata
A kút fölött rengett-ringott a pára
Éreztem: minden a maga helyén
Ősidőktől mintha tükörben állna
A lépcsőt mászva körbenéztem én
Nyíló ablak a végtelen világra
A föld s az ég felkéklő peremén
Házunkból vezetett az út a határba
Azon túl meg, inkább csak sejtelem
Falu, az erdő, folyó, hegyek, a rét
Homlokom mögött születő világ
Távcsőben látott ezüstös, tiszta kép.
6

Ha megnövök, én tengerész leszek,
viharban edzett hajóskapitány!
Nevettek rajtam az otthoniak,
hát patakra szálltam egy délután.

Hajóm siklott, és elmaradt a part,
óriáslapuk intettek felém,
s mint aki makacsul előre tart,
egy pillanatra se néztem hátra én.

Mit bántam akkor, hogy tűvé teszik
miattam az udvart, a ligetet?
Egycsapásra el akartam érni
a tengert, a távoli vizeket,

a bősz vihart, tajtékos óceánt,
hogy megmutassam, ki ám a legény!
Hajóm azonban zátonyra futott,
megfeneklett a város közepén.

Szétfoszlott minden: tenger, láthatár,
kapitányság, távoli utazás.
Maradt házunk mögött a kis patak,
s örök emlékül az otthoni szidás.

 
  7

Fehér iszákban édes, ropogós
Egy feketében pedig vadcseresznye
Nagyanyó vajha hozzánk érkezett
Ünneplőt öltött, úgy cipelte
Kora reggeltől az ablak előtt
Az utca hosszát lestük, jön-e végre
Versenyt futottunk, ki nyisson kaput
Azt kapja föl elsőnek az ölébe
Alma- és szénaillatot hozott
A hegyi faluból, hol zúg a fenyves
Fehérlő, érdes, gyöngéd tenyere
Fejem búbja, homlokom fölött repdes
A házba lépett, mi meg utána-
Zúdultunk, repeső szívvel, lelkesen
Vezettük a hűs tiszta szobába
Kiváncsiskodva, szájtátin, csendesen
Körülültük, mint kotlót a csibék
Türelemmel, hadd pihenje ki magát
Elnéztük hosszan, amint kibomlik
Az otthonról cipelt két nehéz iszák
Nem kellett nékünk immár semmi sem
Mást se láttunk lábánál tülekedve
Fehér iszákban édes, ropogós
Feketében keserű vadcseresznye.

8

Nevemen szólít a baba:
éhes vagy kócos a haja.
Álmomból is felébredek,
ha kiejti a nevemet.
Rajtam kívül senkije nincs,
ajtó vagyok, s ő a kilincs,
amerre járok, jön velem,
az étele az ételem,
ha szidnak, ő is kesereg,
lefekszem, velem szendereg,
ő én, én pedig ő vagyok,
ezt nem értik meg a nagyok,
és máris attól rettegek:
én is olyan buta leszek.

 
  9

Szénán, szekéren ültünk, nagyapám
Csíkos csergébe bugyolálta testünk
Két bivaly állt a házunk udvarán
Sötét bőrük fehér páráit lestük

Az éj füstje fölöttük lobogott
Beleborzongtunk hűvös harmatába
Kapu nyílt és a bivalyszekeret
Ballagni hagyta egy távoli világba

Vasárnapon, egy szekér s rajta mi
Kölykök, kik titkon nem alusznak éjjel
Egy hegyi faluból mentünk virrasztani
Egy vásárba, mely álmainkban vész el.

10

A szomszéd kislány
egyre babázott,
autót vezetni
sehogy se vágyott.

Hátat fordított,
ahányszor hívtam,
de azért én
csöppet se sírtam,

eldugtam rendre
minden babáját,
majd bepiszkoltam
az új ruháját.

Nyelvét öltötte,
én kinevettem.
Majd nem köszöntött,
de visszafizettem.

Teltek az évek,
cipőm kinőttem,
a szomszéd kislány
lépdel előttem,

utol is érném,
ha nem lennék gyáva,
és elkísérném
az iskolába!

 

Vissza Előre