MÁSODIK RÉSZ

Első fejezet
Dervisek és hadzsik

A dervis a keleti élet személyesített mintaképe. Hivalkodás, rajongás, alázatosság és feltűnő hanyagság az ő ismertetőjelei, miket erényekül dicsérnek benne, s miket olyanokul papolva hirdet mindenütt. A mitsemtevésnek mentségül szolgál az ember gyámoltalansága, a rajongásnak isteni ihletség, az alázatosságnak a célzás arra, hogy porból születtünk, végre a hanyagságnak a sors-végzetek mindenhatósága.

Ha az európai polgárosodás előnye nem érvényesítette volna magát oly fényesen a keletieké fölött, csaknem hajlandó volnék mondani, hogy ama dervistől, ki rongyos hirkában vagy dzsübbében amott egy elhagyott rom kuckójában kucorog, irigylem a szeméből mosolygó boldogságot. Mily tökéletes nyugalom tükröződik arcvonásaiban, tetteiben és működésében, s mily kirívó ellentétet képez egész külseje a mi európai életünkkel! Áldervis koromban majd mindig a természetemmel ellenkező nyugodtság volt az, ami idegeimre bántólag hatott, s aminek utánzásában természetesen a legnagyobb hibákat követtem el.

Sohasem fogom felejteni: Heratban történt, midőn egyszer, felvillanyozva közeli megszabadulásom gondolatától, ülőhelyemről felpattanék, s a lakásomul szolgáló romban teljes hévvel fel s alá kezdtem járni. Néhány perccel utóbb észrevettem, hogy az átmenők csoportja a bejáráshoz gyűlt, s bámulva rám meresztette szemeit. Tüstént megálltam, s megszégyenülve leültem. Kevéssel rá, néhányan hozzám léptek, s hogylétemet kérdék. A jámborok tébolyodottnak néztek, mert az ő nézetük szerint csakugyan nem lehet helyén oly embernek az esze, aki szükség vagy különös cél nélkül ültéből fölkél, s föl-alá járkál szobájában.

De a keletieknek nemcsak általános jellemvonásait képviselik a dervisek, hanem kelet egyes népeinek árnyalatait is. Vallásuk ugyan azt hirdeti: "al-iszlám millatun váhidatun", vagyis "az egész iszlám egy nemzet"; mindazonáltal a különböző szerzeteknél meg lehet ismerni, ki honnan és hová való. A bektasi-, mevlevi- és rufái-félék leginkább Törökországban honosak, mert Bektas, a janicsárok lelkesedett alapítója, Molla Dzselál-eddin Rúmi, a Mesznevi magasztos költője Törökországban működtek, s ott nyugosznak is. Arábiában honosak a kadriék és dzselálik, Perzsiában az ovejszi núrbakhsi nímetulláhik, Indiában a khilálik és zahabíják, Közép-Ázsiában a nakisbendik és szúfi iszlám-félék a legszokottabbak.[74]

A testvériség benső köteléke fűzi össze mindegyik rend tagjait; a növendékek (mürid) és tagtársak (khalfa) vakon engedelmeskednek főnöküknek (pír), ki kénye-kedve szerint rendelkezhetik szellemi alárendeltjeinek élete és vagyona fölött; ámde e testületeknek eszük ágában sincs titkos politikai vagy társadalmi célokra törekedni, mint Európában hiszik, kik némely föllelkesült utas szava után indulva, a nagy puszta beduinjai közt is szabadkőműves testvéreket vélnek lappangani. A dervisek nem egyebek, mint az iszlám szerzetesei; a szellem, melyből eredtek, s mely őket fenntartja, a vallásbeli rajongás; ők pedig csak annyiban különböznek egymástól, amennyiben nem egyenlő módon tüntetik ki lelkesedésüket.

Míg például az egyik szerzet folytonos zarándoklást parancsol a szentek sírjaihoz, egy másiknak szigorú szabályai, úgy látszik, elmélkedést hagynak meg az istenség nagy véghetetlensége és földi létünk nevetséges semmisége fölött.

Egy harmadik megkívánja növendékeitől, hogy éjjel-nappal foglalkozzanak zikrrel (isten nevének emlegetésével) és telkínnel (dalimával vagy himnusszal); végre nincs miért fennakadnunk, hallván, hogy egy szerzet tagjai addig kiabálják teli torokkal a következő igéket: "Ja hú! Ja hakk! Lá iláha illállaha!"[75], míg a kiáltók zöme delírium tremensbe, vagyis reszkető őrjöngésbe esik. Az igazhitűeknek az ilyen állapot neve medzszúb, vagyis isten szerelme által magánkívül ragadtatni. Akit e szerencse ér, mert ez szerencsének tartatik, azt minden ember megirigyli. A roham idején betegek, nyavalygók, meddő asszonyok a közvetlen közelébe kívánkoznak, és szorosan tapadnak öltözetéhez, mert a vele való érintkezés csalhatatlanul gyógyítónak tartatik.

Hogy mit képesek a dervisek a zikr-féle elragadtatás idején véghezvinni, egyszer magam is megnéztem Szamarkandban. Dehbidben ugyanis, a Makhdum Ázam sírjának közelében egy ilyen rivalgó társaság együtt volt az odavaló főnök (pír) körül. Azzal kezdték, hogy nyugalmas hangon, mondhatnám, ütem szerint kiáltozák a szükséges igéket. A pír a legmélyebb tevedzsühbe (elmélkedésbe) vala merülve; minden szem és fül feléje irányult, s feje minden mozdulatával, minden lélegzettel, melyet hallatott, növekvék egyre tompább és szilajabb hangon éneklő tanítványainak lelkesedése. Végre álomszerű merengéséből fel látszott ocsúdni, s midőn fejét görnyedt helyzetéből felemelé, a dervisek mint valami ördöngősök, felugráltak helyeikről, a kör felbomlott, az egyes tagok hullám alakú testmozdulatokkal elkezdtek ugrálni, s alighogy a pír egészen talpraállt, a nekihevült táncolók oly őrültségbe estek, mely bennem, ki természetesen kénytelen voltam velük tartani, lelki borzalmat gerjesztett. Mintha forgószél sodorta volna őket, úgy csapongtak jobbra-balra tüskén-bokron keresztül, a rét puha szőnyegéről sokan beleugrottak a törmelékkövek közé, lábaikról csurgott a vér, s ők mégis folytatták, míg sokan elalélva összerogytak.

A keleten uralkodó társadalmi viszonyok mellett, hol mindenütt és minden tekintetben csak a végletekben gyönyörködnek, a dervisnek vagy koldusnak, jóllehet a társadalom legalsóbb fokán áll, oly tekintetben kellene állania, mint egy hercegnek, ki egy nép élén állva lelkek millióival és kincsekkel rendelkezik. Az ember labda a sors hatalmas kezében, ha sorsa úgy hozza magával, egy pillanat alatt egyik végletből a másikba juthat, mint ezt a történet számtalan példában igazolja, és valamint a költészetben gyakran előfordul egymás mellett a két ellenlábas, "sah ü keda", azaz király és koldus, így találjuk ezt igen gyakran a közéletben is, hol a rongyos, ronda, mocsokkal borított dervis a fényes díszöltözetébe öltözött herceggel egy és ugyanazon szőnyegen ül, elmerülve bizalmas beszédbe, sőt gyakran ugyanazon findzsából isznak. Európai utazóknak az ilyen négyszemközti társalgás különösnek tetszik, és néha mulatságul szolgál, de keleten ez nagyon természetes. Hadd lássa be a király (így áll ez az erkölcstanban) szomszédjának merész ellentétében az ő földi dicsőségének semmiségét, és tartózkodjék a kevélységtől.

A dervis ellenben fedezze fel a ragyogó díszruha alatt a halandó embert, és megismerve a hiú létet, nevessen az élet varázsjátékán.

E kölcsönös viszony tudatában e két véglet a türelem és engedékenység ritka nemével szokott egymás iránt viseltetni. A dervis, ki magánlakában a legbizalmasabb jó barát, nyilvános szertartásoknál sohasem feledi el, hogy ő minden szegények legszegényebbike. Hasonlólag tűr el az előkelő a dervistől mindent, ami más előtt elviselhetetlennek tetszenék. Kerkiben, a tartomány kormányzójánál egy dervis tartózkodék, akinek fogadalom parancsolta kötelessége volt alkonyattól napfelkeltéig a "Ja hú! Ja hakk! Lá iláha illállaha" igéket szakadatlanul és harsány hangon kiáltani. A sötétség beálltával, midőn a nappali élet zaja megszűnt, a dervis zord, egyhangú kiabálásai mindig hallhatóbbak valának a palota környezetében, s még inkább az épületben. Hogy áhítatossága többeknek zavarta álmait, nagyon természetes, de a kormányzó családtagjai kérelme dacára sem tett ellene kifogást, és ő tovább folytatta rikácsolásait, amíg csak Kerkiben lakott.

Mivelhogy szomszédságában laktam, nekem is kijutott e hangversenyből, és az áthatott kiáltozó hangjáról - mely reggel felé mindinkább gyengült - megtudtam a hajnal közeledését, anélkül, hogy sötét cellámból a szabadba léptem volna.

Mindazonáltal a szó szoros értelmében vett dervis - azaz oly férfi, aki belső meggyőződéséből lemondva a földi javakról és a világi kényelemről, tapasztalatok gyűjtéséért vagy vallási kötelességének él, mely fényben tüntetik fel Szádit, a költőt - manapság ritka tünemény. Akik ezen életpályára lépnek, azok vagy elv nélküli henyélők, vagy kitanult koldusok, kik a szegénység foltok köpenye alatt kincseket gyűjtenek, és ha jól meggazdagodtak, kereskedelmi célokba fognak. Ez leginkább Perzsiában honos. Míg a szerencse kedvez neki, addig a legnevetségesebb módon halmoz össze fényt és pompát, és nem jut eszébe a világ mulandósága. Ha pedig szerencsétlenség éri, akkor félrevonul magányába, kigúnyolja az emberek hiú törekvését és látszólagos önmegelégedéssel mondja: "Men dervis-em!" (Dervis vagyok!)

Valamint keletnek összes intézményei, szokásai és erkölcsei, minél tovább haladunk előre, annál plasztikusabb eredetiségben tűnnek szemünkbe, úgy van a dervisek szerzetével is. Perzsiában a dervisek már jóval fontosabb szerepet játszanak, mint Törökországban; Közép-Ázsiában pedig, hol több századon át folytatott elszigeteltség következtében semmi sem változott, e szerzetesek még teljes fényükben állanak, úgy, mint keletkezésükkor álltak, s hatályos befolyást gyakorolnak az ottani társadalmi viszonyokra. Hogy az isánnak, vagyis a világi papságnak mily hatásköre van Közép-Ázsiában, arra közép-ázsiai utazásom leírásában olykor felhívtam a figyelmet. E hatást, szemben a rettenetes önkénnyel és zsarnoksággal, szerencsésnek mondhatni, s innen van, hogy mindenki vallással foglalkozik, ki-ki a "csodatevők" (ehl-i kerámet) méltósága után áhítozik, vagy ha ezt el nem érheti, legalább a szent (veli ullah) címét igyekszik megszerezni.

Az ulemák osztálya, mely az írásmagyarázatával kérkedik, az isánokkal, kik misztikus szerepüknél fogva a nép előtt nagy becsben állnak, mindig heves versengésben él. Közép-Ázsia népét, mint Ázsiának legszilajabb gyermekeit, könnyebben megnyerhetni bűbájos igékkel, szertartásokkal, mint könyvekkel; s amily könnyen el tudna lenni molla nélkül, oly elkerülhetetlenül szükséges neki az isán, kinek fátiháját (áldását) vagy nefeszét (leheletét) kell, hogy csalhatatlan talizmán gyanánt magával vihesse, akár portyázni megy, akár nyájához, akár a pusztán barangol, akár sátrába vonul.

Az isánok mellett nem kevésbé érdekes tüneményt látunk a zarándok koldus-dervisekben vagy kalenterekben,[76] kiket a kirgizek és turkománok koldusnak vagy divánénak (megbódultnak) neveznek. Ama nagy és elláthatatlan sivatagokon, melyek Kína nyugati határaitól a Kaspi-tengerig terjednek, csakis ezek barangolhatnak háborítatlanul ide s tova, rongyos öltözetükben. A különbségre, mely törzsek, családok és ágak közt létezik, ők sohasem figyelnek; keveset gondolván az oly hatalmas jelszóval: jaghi vagy il (jó barátunk vagy ellenségünk), mindenkihez csatlakoznak, akivel találkoznak, nem kérdve, békés karaván-e az, avagy vad lelkű rablócsapat.

A kirgiz és turkomán pusztákat bebarangoló dervisek többnyire olyan emberek, kik különös vonzalommal az édes mitsemtevés iránt, koldus keresetre adják magukat, mely egész Ázsiában tisztességesnek tartatik. Az ehhez szükséges szaktudomány néhány imádságból és azon bizonyos taglejtésből áll, mellyel a kiromantikus fogásokat kísérik, s én sohasem láttam a puszták egyetlen lakóját sem, aki ne érezte volna magát megilletődöttnek vagy meghatottnak, midőn a hosszú hajú, födetlen fejű, mezítlábas dervis előtt állt, ki tüzes pillantásával élesen szembe fogja a puszták fiát, s a keskulját[77] rázza, vad "Ja hu" kiáltások közben.

Egy ilyen tatár fakír megjelenése valamely elhagyatva álló sátorcsoportban mindenkor ünnep vagy örvendetes esemény gyanánt vétetik. Különös fontossággal bír az a nők és leányok szemében, s jöttének idejét különféleképp magyarázzák. A reggeli órákban érkező dervis a teve- vagy lókanca szerencsés csikózását hozza magával, déli jövetele civódást jelent a házasok közt, este pedig bátor vőlegényt hoz az eladó hajadonnak. A dervist különben is leginkább a nők foglalják el, s azon édes reményben, hogy rongyos öltözetéből egyszer csak vagy csillogó színű üvegkalárist, vagy óhajtva óhajtott talizmánt fog előkeresni, a legjobb ízű falatokkal, miket a sátor felmutathat, kedveskednek neki. A könyöradomány, mely a nomádoknál sohasem áll pénzből, ritkán tagadtatik meg tőle. Többnyire ócska nemezterítőt kap, néhány maroknyi teveszőrt vagy gyapjút, olykor ócska ruhadarabokat is. Aztán ott időzhet bátran valamely családnál napokig, velük barangolhat, anélkül, hogy megunnák. Ha a dervis azonfelül zenéhez is ért, azaz néhány dalt megtanult, s azokat a két húrú dutár pengetése mellett is el tudja énekelni, már akkor tenyerükön hordják, s mindig fáradságába kerül gazdái körmei közül menekülnie.

Dervist megbántani vagy bántalmazni fölöttébb ritka merénylet, mely, hír szerint, csak a turkománoknál fordul néha elő, kiknek határtalan kapzsisága előtt semmi sem szent, s ez minden kigondolható kegyetlenségre ösztönzi őket. Egy fekete fürtű, izmos dervis Bokharából, kivel Majmenében találkozám, beszélé nekem, hogy egy tekke turkomán, elcsábítva a harminc darab arany reménye által, melyeket a dervis atlétai alakjából magának ígért, foglyává tette szegényt azon szándékkal, hogy néhány nap múlva elviszi a rabvásárra.

"Úgy tettem, mintha egy cseppet se volnék megilletődve - mondá nekem bajtársam -, s láncaim csörgése mellett is elmondám a szokott zikrt és imákat. Már közelgett a vásár napja, midőn bitor gazdám felesége hirtelen beteg lett, s ez hátravetette férje elindulását. Ebben ő Isten ujját látta, s máris mély gondolatokba merült vala, midőn kedvenc lova is a nyújtott eledelt visszautasítva, betegnek mutatkozott. Ez betölté a mértéket." - A megijedt ember tüstént leoldá foglya bilincseit, s a tőle elszedett holmit visszaadván, kérte, hagyná el a sátrat, éspedig oly hamar, amint csak lehet.

Míg a turkomán várja türelmetlenül, hogy a baljóslatú koldus menjen, ez motoza tarisznyájában, s mondá, hogy fésűje hiányzik, az a fésűje, melyet neki az ő pírje talizmánul adott útjára, s mely nélkül tapodtat sem mehet tovább. - A puszták megdöbbent fia nyílsebesen rohan a helyre, hol a holmik hevernek vala; keres, nyomoz soká-soká, s nem találván semmit, még nagyobb lett az ijedtsége, s Isten nevére kéré a dervist, lépne ki legalább csak egyet a sátorból, húsz fésű árát ígérvén neki. A ravasz bokharai, látván, mily magasra emelkedtek actiái, vigasztalhatatlannak tettette magát vesztesége fölött, s ismételgeté, mily szerencsétlennek érzi magát, hogy most ki tudja, hány esztendeig kell neki e sátorban időznie. El lehet képzelni a joggal elámított babonás zsivány zavarát! Őrültként lótott-futott szomszédaihoz tanácsért. Elkezdtek a dervissel alkudozni, s miután fésűjéért (mely egyébiránt nála el volt rejtve) egy ló, egy egész öltözet és 10 arany készpénzből álló tetemes ajándékkal megengesztelték, istenhozzádot mondott a sátornak, melynek gazdája nem egykönnyen fog ismét zarándokoló dervissel kikötni!

Ami a ravaszságot, titkos fogásokat és bűvöléseket stb. illeti, ebben India dervisei, különösen a kasmiriak, egész keleten levő mohamedán rendtársaik felett kitűnnek. Ezen emberek szemtelen játékot űznek a nép könnyenhivőségével Perzsiában és Közép-Ázsiában, sőt olykor-olykor különben élces és művelt emberek is hálóikba esnek, mert ahol egy ilyen kasmiri fellép - aki rendszerint érdekes alak, beszédes vonásokkal, kifejező, fekete tüzes szemmel, hosszú, lengő, fekete hajjal -, ott bizonyos az ő győzelme. India és a határos országok dervisei az egész iszlám világban régóta természetfeletti erejükről híresek.

Makacs betegségek gyógyítására, lelkek űzésére és elrejtett kincsek feltalálására gyakran és örömest használják ezen megérkezett szenteket, akik, jóllehet művészetük iszlám törvényeiben tiltva van, mindenütt a legbuzgóbb mohamedánoknak tartatnak.

Gobineau gróf Trois ans dans l'Asie című munkájában egy pompás csínyt beszél el, melyet egy kasmiri alkimista vitt véghez egy arany után sóvárgó teheráni hercegen. Hasonló tréfa történt a mostani khívai kán fivérével, aki arannyá akarván változtatni összes nyeregkészletét, a legfurcsább módon rászedetett. Sokszor elég lelkiismeretlenek, hogy a legszegényebb ember utolsó fillérét is kicsalják. Teheránban egy Közép-Ázsiából nemrég megérkezett hadzsi sírva beszélte el nekem a következő rémtörténetet:

"Mivel Meshedben sokat hallottunk beszélni a gyakori rablásokról, melyek a teheráni úton történnek, nagyon aggódtunk barátommal, hogyan tudnók elrejteni csekély összegünket s a próféta szent sírjához való utazás szükséges kellékeit; öt év óta meggazdálkodott filléreink voltak, és ismeretes előtted, mily bajos az utazás egy ily eretnek országban pénz nélkül. Mellettünk a karavánszerájban egy jámbor kasmiri isán lakott, ennek tudtára adtuk aggodalmunkat, és örömünk határtalan volt, midőn ajánlkozott, hogy pénzünket áldásadásával minden rablókéz ellen biztosítja. Az Imám Riza mecsetbe hívott minket, elvégeznünk parancsolta a szent mosdásokat, és miután pénzünket ölébe tettük, ő többször rálehelve, saját kezeivel tárcánkba rakta, hét papírba takarta, és szigorúan megparancsolta, hogy a pénzhez addig ne nyúljunk, míg Teheránba nem érve, ott a mecsetben háromszor elvégeztük imáinkat. Hat hete telt el, hogy elhagytuk Meshedet, és képzeld ijedtségünket, midőn tegnap a háromszori ima után kinyitva tárcánkat, abban aranyaink helyett nehéz, vereses homokot találtunk."

A szegény emberek erre szívszaggató panaszra fakadtak, és csaknem őrület szállta meg őket. A ravasz, ámító kasmiri már a megáldás alatt tüntette el a pénzt, anélkül, hogy a gyanútlan tatár észrevette volna; ilyen erős hitben haladtak szegények az úton, de ez esetben drágán fizették meg bizalmukat.

Minthogy a derviseknél vagyunk, egyúttal azokat a szenteskedőket is megérintjük, kik szent kötelesség örve alatt csak utazási vágyuknak engednek, egész tartományokat és földrészeket bekalandozván, hogy miután honukba visszatérnek, a "hadzsi" címmel tekintélyt és állást szerezzenek maguknak földijeik közt. A korán mondja: "Zarándokoljatok az én házamhoz (Kába), ha körülményeitek engedik." E körülményeket a szövegfejtők a következő hét föltételben foglalák össze: 1. elegendő útiköltség; 2. testi egészség; 3. nőtlen élet; 4. adósságot nem szabad hátrahagyni; 5. békés idők; 6. szárazon lehessen utazni veszély nélkül; 7. nagykorú legyen, vagyis tizenöt évesnél idősebb. Hogy a mi jó tatáraink e föltételekre alig vannak tekintettel, azt könnyen felfoghatja, akinek akár csak sejtelme is van az Oxus és Jaxartes közt elterülő országok népeiről. Perzsiában Kerbelába, Meshedbe vagy Mekkába csak akkor zarándokolnak, ha elegendő útiköltség mellett, kényelmesen tehetik. Közép-Ázsiában viszont mindig csak a legszegényebb néposztály tagjai adják fejüket zarándoklásra.

Különös hajlam a kalandos felé, némi kis vallási buzgalommal vegyítve, képezi az okot, mely a közép-ázsiai embert ráveszi, hogy a távol keletről veszélyes utazásra adja magát prófétája sírjához. Igaz ugyan, anyagi kárt nem vall, mert koldusbotját erszény gyanánt hordja; de igen gyakran teszi kockára legbecsesebbjét - az életét, minthogy Turkesztánból évenként elinduló zarándokoknak legalább egyharmada esik az éghajlat viszontagságainak áldozatául.

E hitbuzgó vagy világias utazásvágy a szemben levő veszélyek dacára, a sokféleképp magyarázható gondolat, hogy valaki elszakadva családja és rokonai kebléből, el földijei köréből a távol eső világnak indul: ez az, ami a hadzsi személyét a regényesség fénykörével övezi. Már több hete zarándoktársaim közt éltem, s mégis mindannyiszor megilletődtem, valahányszor őket pálmafa botjukra - Arábiából hozott e szent emlékükre - támaszkodva, mély homokon vagy iszapon át, egyre élénk és lankadatlan buzgósággal odább-odább törekedni láttam!

Ezek már szerencsés hazatérők voltak; de hánnyal találkoztam, kik a nagy körútnak még csak az elején jártak, lelkük azonban nem kevésbé volt derült és bátor amazokénál.

Midőn Szamarkandból Teheránba utaztam, egy kínai tatár ballagott oldalam mellett, kinek oly kevés tudomása volt útja irányáról vagy kitűzött célja távolságáról, hogy midőn Meshed táján jártunk, minden este azt kérdé tőlem, vajon holnap vagy legfeljebb holnapután érünk-e már Mekkába. A szegénynek legkisebb sejtelme sem volt arról, hogy mennyit kell még szenvednie, míg céljához ér! Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, hisz a keresztesháborúk idején nem egy, különben derék német ember, ki a szent földre zarándokolni indult, néhány napi járás után már Jeruzsálem tornyait vélte látni.

A hitbuzgó tatárok Arábiának indulva többnyire a következő négyféle irányban haladnak: 1. Jarkend, Kiljang, Tibet, Kasmir. Jarkendből Kiljangba (Kerija?), vagyis a határig három napot számítanak. Innen Tagarmán át húsz nap alatt érnek Tibetbe, Tibetből tizenöt nap alatt Kasmirba. 2. Dél-Szibérián át Kazánba és Sztambulba. 3. Afganisztánon keresztül, Indián át Dzsiddába. 4. Perzsián át Bagdadnak és Damaszkusznak. Ezen útvonalak egyike sem kényelmes ugyan, de a veszélyek nagyságát mindenkor az évszak és a politikai csillagzatok állása határozzák meg.

A zarándokok mindig kisebb-nagyobb társaságba gyűlnek, mely saját tagjai közül főnököt választ, csaus címmel, ki egyszersmind imámjuk (előimádkozó) is, és jókora felsőséget gyakorol. Az egész zarándoklás tetőpontját azonban nem annyira a búcsújárás képezi a Kábához és Mohamed sírjához (aminek különben bármikor van helye), mint az Arafát hegyének megmászása, ami évenként csak egyszer történhetik meg, úgymint a kurbán ünnepen (a zilhidzse 10. napján), és nem kevesebből, mint az Ábrahám- és Iszmael-féle áldozatnak drámai előadásából áll. Ez az igazi hadzs (búcsú), s akik ebben részt vettek, vagyis akik a többször ismételt felkiáltáshoz: "Labbejkellah!" (parancsolj, Allah!), mely Ábrahám példás engedelmességére céloz, maguk is hozzájárultak, azokat tartják valódi hadzsiknak.

A "labbejk! labbejk!" kiáltás, mely a búcsújárás legünnepélyesebb percét képezi, úgy látszik igen hatalmas benyomást gyakorol a zarándokok lelkére. Bajtársaim, valahányszor föllelkesültek vagy fölvidultak, mindig megemlékeztek róla, s e visszaemlékezés Arábia köves vidékeire nemegyszer szakította meg a tatár sivatagok csendjét.

Amily fájdalmas és szívszaggató az elválás a családi tűzhelytől - hogy is lehetne ez másképp, mikor valaki ily hosszú és veszedelmes útra vállalkozik! -, éppoly határtalan az öröm, mely a visszatért hadzsit honában várja. Rokonai, miután jöveteléről értesültek, több napi járásra sietnek eléje. Örömkönnyek s dalimák közt tartja bevonulását szülővárosába; ki-ki vágyik őt megtapogatni, mert a szent helyek illata még rajta van, Mekka és Medina pora még nincs lerázva ruhájáról! A hadzsit Közép-Ázsiában különben sokkal több tekintély övezi, mint az iszlám más tartományaiban. Fáradalmakkal szerzi meg magának méltóságát, de van is köszönet benne. Polgártársai által tisztelve és támogatva, sokkal inkább meg van védve a kormányok zsarnoksága ellen, mint bárki más. A hadzsi címben nemeslevelét bírja, melyet élve pecsétjén hord, sírkövén halva.

Remélem, nem fog megütközni rajta senki, ha elmondom, hogy a hadzsik, természetesen olyanok, akik nemcsak koldusbotjuk után élnek, e kegyeletes útjukban olykor kis kereskedelmi célokat is űznek. "Hem tidzsáret, hem zijáret", azaz "kereskedés és búcsújárás együtt", a vallás által el van ugyan tiltva, de az emberek nem sok lelkifurdalást éreznek azon, hogy néha nem nagy értékű árucikkeket magukkal visznek a távol eső Turkesztánból arab hitsorsosaik számára. Ezeknél ugyanis a nemes Bokhara és egyéb közép-ázsiai szent helyek terményei nagy becsben állanak; azonkívül az ember szívesen tesz valamit a hadzsi javára, és könnyen megadja neki a becses cikkek kétszeres árát is. E kis kereskedés forgalomban van az iszlám hitű Ázsia legkeletibb pontjaitól a sztambuli Galata-híd végéig. Ott igen sokszor láthatni egy-egy tatárt, kinek arcvonásai az ottani világhírű, tarka tolongásban szintúgy feltűnnek, mint elütnek az általa kínálgatott vékony selyemkendő színei az előttünk ismeretes gyártmányokéitól.

Csillogni vágyó hölgyek ritkán vesznek valamit tőle; ehelyett nem egy éltes asszonyságot látni, ki kegyeletből szívesen veszi meg jó árban a hadzsi szövetjét, s erősen megdörzsöli vele homlokát és arcát, hangos "Allahumma szallát"-t dörmögvén odábbálltában.

Hogy a kivitt áruk szerencsés kelete beviteli kereskedésre ösztönöz, egészen természetes. Egy hadzsi sem hagyja el a szent helyeket csekély bevásárlások nélkül hazája számára. Mekkából és Medinából illatszereket, datolyát, olvasókat, fésűket, de különösen Zemzem-vizet visznek magukkal.[78]

Jambuból és Dzsiddából európai csecsebecséket visznek magukkal, de mivel a hitetlen frengiknek nem akarnak tulajdonítani semmit, ami jó, tollkésekből, ollókból, tűkből, gyűszűkből álló portékájukat "mál-i Isztambul"-nak, vagyis sztambuli árunak nevezik. Aleppo és Damaszkusz arról híresek, hogy ott kapni a legjobb miszvakot, vagyis bizonyos rostos gyökeret, mely minden jámbor muzulmánnak fogkeféül szolgál. Bagdadban teveszőrű hirkát vásárolnak, mert ezt a ruhaneműt, melyet, mint állítják, a próféta is ing nélkül viselt, ott készítik a legjobban. Perzsiából végre némi kevés száraz tintát és nádpennát visznek haza. Mindezek a cikkek Közép-Ázsiában ritkaságok, s részint múlhatatlan szükségből, részint vallásos buzgóságból jól megfizetnek értük.

Egészben véve a hadzsi-karavánok (természetesen azok, amelyekben meg lehet bízni), ha az ember meg tud férni velük, a legjobb úti társaságok Közép-Ázsiában, sőt, mondhatnám, majdnem egész keleten. Mi az úti készületet illeti, a hadzsi mindig teljesen föl van szerelve, s mindig feltűnt nekem, hogy nem egyet láttam, kinek csak szerény kis szamara volt, de ha állomásra értünk, mégis szőnyeggel, saját teaedénnyel[79] és piláfkészülékkel pompázott. Senki sem tud a hadzsinál ügyesebben bánni a legkülönneműbb elemekkel - hitsorsosaival és hitetlenekkel, nomádokkal vagy letelepedett néppel. Kitelik tőle minden, mert a "Si fueris Romae..." elve nála vérré vált.

Csak ritkán látni őt oly szomorúnak és mogorvának, mint elrongyolt külseje után várná az ember; de különösen vidám kedélyű utaztában. Ilyenkor a legnagyobb szent és csodatevő is dévajkodik, s e különben oly komor arcok tréfás játéka nemegyszer felejteté el velem a legkeservesebb törődést és fáradalmakat is.

 

Második fejezet
Inkognitóm

A dervis-sorsba való belenyugvás nehéz munkája néhány napig tartott csupán. Ami a külsőt illeti, a dervisizmus ingó és ingatlan attributumaival, a szennyel stb. csakhamar megbarátkoztam. Teheránból hozott jobb öltözetemet egy gyönge és beteges hadzsinak adtam, ami minden szívet megnyert számomra. Egyenruhám egy szőrujjasból állt, melyet ing nélkül viseltem meztelen testemen, s egy számtalan foltdarabból összeállított dzsübbéből[80], melyet kötelekkel kellett magamhoz erősítenem. Lábaimat rongyokba tekergettem, fejemet egy óriási turbán alá dugtam, mely nappal napernyőül, éjjel fejvánkosul szolgált. Hasonlóan a többi hadzsihoz, én is egy nagy terjedelmű koránt tettem zsebembe tölténytáska gyanánt, s midőn így en pleine parade láttam magamat, büszkélkedve kiálthattam fel: "Igen, koldusnak születtem!"

Az inkognitó külső, vagyis anyagi részével csak ment még a dolog, de erkölcsi oldalát tekintve több bajjal kellett megküzdenem, mint egyelőre gondoltam. Az évek során át elég alkalmam volt az európai és ázsiai élet közti ellentéteket tanulmányozni, s válságos helyzetemnél fogva, melyben magamat találtam, résen kellett lennem folyvást, de mégsem kerülhettem el néhány otromba hibát. A keleti és nyugati társadalom közti különbség nem szorítkozik csupán a nyelvre, arcvonásokra és öltözetre. Mi, európaiak, másképp eszünk, iszunk, alszunk, ülünk és állunk, mondhatnám: másképp nevetünk, sírunk, sóhajtunk, intünk, mint a keletiek. Ezek csupán látszólagos, s mégis nagyon nehéz apróságok, melyeket azonban hasonlítni sem lehet ama gyötrelemhez, melybe az érzelmek elpalástolása kerül. Utazáson mindig érdekeltebb, mindig feszültebb és izgatottabb az ember, mint egyébkor; kimondhatatlan mármost azon erőfeszítés, mellyel mi, európaiak, leküzdeni iparkodunk a kíváncsiságot, bámulatot s egyéb kedélynyilvánulásainkat, szemben a minden iránt közönyös, alélt keletivel. Azonkívül, barátaim célja az volt, hogy elérjék hazájukat, az enyém: csupán utazás. Egyéniségem rájuk nézve csak az első pillanatban bírt érdekkel, míg az övéké nekem folyvást tanulmány volt, s bizonyára egyiküknek sem jutott eszébe, hogy szellemem, midőn a legbizalmasabban nevetgéltünk és tréfálkoztunk a társaságban, kétszeresen el volt foglalva.

Csupán a kelet praktikus ismerője láthatja be, mennyi nehézséggel jár beleszokni kezdetben e csodálatos ellentétekbe. Konstantinápolyban töltött négy évem természetesen jó iskola volt rám nézve, ám ott csak műkedvelő szerepét vittem, míg itt hajszálnyira sem volt szabad eltérnem a valótól. Nem akarok belőle titkot csinálni, hogy a küzdelem az első napokban ámbár rövid, de mégis kemény volt, s minden mutatkozó nehézségnél megbánás és lelkifurdalások rohanták meg lelkemet; szerencsére azonban lelkem sokkal inkább fellángolt a hiúságra, mindennek hátrálnia kellett emésztő tüze elől - s jó egészség által támogatva, győzelmesen elviselhetett mindent.

Az első napok kínlódásainak emléke még most is borzalommal tölt el. Különös dolgot adtak itt a nedves hideg, a vérlázító szenny s a fanatikus síiták örökös kínzásai, amik fáradságos és unalmas utazásainkban, a rossz utai miatt történetileg hírre kapott Mazanderánban alig voltak elviselhetők. Néha kora reggeltől késő estig esett, s amellett, hogy elrongyosodott öltözetemből egy tenyérnyi sem maradott szárazon, órákig térdig érő sárban kellett gázolnom. Némely helyeken a százados használat által már meglehetősen elmélyedt, szűk hegyi ösvény szennyes, kígyózó patakhoz hasonlít, melyből a csúcsokról letört sziklaomladékok meredeznek ki. Teljes lehetetlenség a nyeregben maradni, s a veszély elkerülésére a legjobb, ha saját lábainkat használjuk kutaszul a mélységekben, s úgy haladunk tovább. Hogy ilyen körülmények között kimerülve és lankadtan érkezünk meg este az állomásra, senki sem fogja kétségbe vonni. Tűz és fedél az, ami után sóváran tekint körül folyvást a szem. Mazanderánban feltalálhatni mindkettőt, de mi, szunnita koldusok, nyugalom kedvéért a lakoktól távol töltöttük az éjt. Tüzet gyújtottak, hogy magukat szárítgassák, de az öregebb tatár útitársak csakhamar észrevevék, hogy ez ártalmas az egészségre, s jónak látták egyéb, bizonyára sajátszerű módon eszközölni szárítgatásukat. Tudnivaló, hogy keleten megszárítják és szétdörzsölik a lóganajt, hogy éjjelre a ló alá szórják polyva gyanánt. Nappal elszórva vagy teke alakú rakásokban hagyják, kitéve a nap sugarainak, s nem kevéssé bámultam, midőn láttam, hogy útitársaim, levetvén ruháik nagyobb részét, átázott testüket nyakig dugták e különös poudre de santéba. Nem szükség itt konstatálnom, hogy az erősen maró porral való érintkezés nem valami kellemes dolog. Azonban ez csak az első negyedóráig tart, s ez az európai szemmel inesztétikusnak látszó ágynemű, mint később magam is meggyőződtem róla, üdítő, édes álomba szenderít.

S mégis meg lettem volna elégedve, ha a sors e közös bajokon kívül még nem mért volna reám egy extra porciót is. Mint idegennek e társaságban, kötelességem volt magamat kiválólag szerénynek és alázatosnak bemutatnom, mindenki iránt nemcsak barátságosnak, hanem alázkodónak is lennem, s előzékenység és apró kedveskedések által hódítanom meg mind az öregek, mind az ifjak szeretetét. Szolgálatkészségemet természetesen eleinte nem fogadták el, mert nem akarták bennem az efendit sérteni. De nem volt szabad tágítanom, s egyre azon kellett igyekeznem, hogy hasznára lehessek egyiknek, másiknak. Nem is számítva az apróbb szolgálatokat, melyeket az útban tettem, törekednem kellett, hogy az állomásokon, akár a teakészítésben vagy a kenyérsütésben, akár a hátas állatok etetésében, fel- és lepakolásban hasznossá tudjam magamat tenni. Némelyek pedig szolgálatok által jutalmazták szolgálatkészségemet, mások, csakhamar feledvén korábbi állásomat, mint régi útitársat tekintettek; szolgálatokat kívántunk egymástól és tettünk egymásnak a legkisebb ceremónia nélkül.

Hogy szívélyes viszonyunk ilyeténképpen egyre növekvék, látni való volt. Minél inkább éltem magam a jelenbe, feledve a múltat, annál csekélyebbek lettek a köztem és a hadzsik közt fennálló korlátok. A társaság mindig hatalmas benyomásokkal rendelkezik; képes kiegyenlíteni a legkülönbözőbb elemeket, s miután egy hó telt el dervisi minőségemben, mindent természetesnek, elviselhetőnek találtam. Az új élet varázsa messze űzte emlékeimből Teheránt, Sztambult és Európát, s a folytonos szellemi feszültség oly lelkiállapotban tartott, melyet, dacára rendkívüliségének, nem lehetett kellemetlennek mondani.

Csak egy érzettel nem tudtam kibékülni, s ez a félelme volt a felfedeztetésnek, vagyis jobban mondva a felfedeztetés következményeinek, a szörnyű kínhalálnak, melyet büntetésemül a tatár kegyetlenség s a mélyen sértett mohamedán fanatizmus talált volna ki. Hogy inkognitóm veszedelmes játék volt, kitűnt már a turkománok közti tartózkodásom első napjai alatt, s ha nem vetettem volna teljes bizalmat útitársaim hűségébe és saját előkészületeimbe, ez az árny szüntelen sarkamban lett volna.

Mind mondottam, társaság, elfoglaltság s egyéb események folytán meglehetős nyugalommal tölthettem a nap nagyobb részét. De ha körülem minden elnémult, s egyedül ülve a sátor magányos szögletében vagy a sivár pusztaságban, gondolataim agyamra nehezedtek, akkor a félelem legfeketébb ruhájában, legborzasztóbb vonásaiban tűnt elém, s bármint iparkodtam is okoskodások és a vidám kedély fölizgatása által azt legyőzni, soká, soká nem menekülhettem az üldöző rémkép elől. Mint üldözött, gyötört ez a rémkép éppen akkor, midőn nyugalom után sóvárogva, a természet nagyszerűségének és az emberi szellem megnyilatkozásainak szemléletébe akartam bocsátkozni. S bár a soká tartott küzdelem részemre döntötte el a győzelmet, mégis pirulva kell visszagondolnom a küzdelemre, mert csodálatra méltó az, mily erőltetésbe kerül jó lábra állni a folytonos halálveszedelem eszméjével, s mily zsibbadás fog el, kétes alapon látva további létünket.

Hogy eleinte elővigyázó, a skrupulozitásig elővigyázó voltam, senki se fogja hibának venni, de oly végletekig vittem azt, hogy igazán nevetséges. Tudván szokásomat, hogy a beszédnél kezeimmel mindig gesztikulálok (amit sok európai tesz, a közép-ázsiaiaknak pedig tiltva van), félelemből, hogy e hibába ne essem, kényszert kellett magamon tenni. Azt állítottam, hogy karom fáj, s felkötöttem. A testhez erősített kar aztán csakhamar leszokott az önkéntelen mozgásról. Hasonlóképpen este nem mertem enni, nehogy a megterhelt gyomor nehéz álmokat okozzon, melyeknek hatása alatt talán valami idegen, európai nyelven beszélhetnék. Ma már nevetnem kell e kislelkűségen; hiszen eszembe kellett volna jutni, hogy a tatárok, nem ismervén az európai nyelveket, mit sem vettek volna észre. Örömestebb gondolok mégis egy útitársam szavaira, ki egy reggel naivitással jegyezte meg, hogy én egész más hangokkal hortyogok, mint a turkesztániak, mire egyikük fontos hangon közbevágott: "Így hortyognak Konstantinápolyban!"

Miután társaságban oly sok tettem lett feltűnővé, midőn egyedül tudtam magamat, mégis szabadabb mozgást engedhettem volna magamnak. De nem! Itt is rabja voltam az elővigyázatnak, s nem feltűnő vagy inkább nevetséges-e, hogy éjjel, a beláthatatlan kopárságon, meglehetős távolban a karavántól, a kovásztalan, homokkal és porral vegyített kenyeret vagy a büdös vízkortyot sem mertem a szokásos mohamedán áldásformulák nélkül magamhoz venni! Senki sem lát, mindenki alszik, gondolhattam volna. De nem! Úgy tetszettek a távoli homokdombok, mint lesen álló kémek, kik vigyáznak, elmondom-e a biszmillahot, s szertartásos módon töröm-e meg a kenyeret. Így történt Khívában, hogy egyesegyedül fekvén sötét és zárt cellámban, hirtelen felugrottam az imakiáltásra ágyamból, s hozzáfogtam a tizenhárom rikaat (térdhajtás) fáradságos munkájához. A hatodiknál vagy a nyolcadiknál azonban kedvem jött abbahagyni, gondolván, hogy hiszen jól el vagyok rejtve. De nem! Eszembe jutott, hogy kémkedő szemek benézhetnének az ajtó hasadékain, s lelkiismeretesen elvégeztem a terhes kötelességet.

Csupán a mindent megorvosló idő segített e bajomon. Habár az erkölcsi szenvedések súlyosabbak voltak, mint a fizikaiak, a megszokás mégis győzelemre segített később, s miután szerencsésen átmentem négy hónapon, lelkem éppúgy eltompult minden félelem és borzadály, mint testem a szenny és tisztátalanság iránt. A közönyösség korszaka állt be, s ezzel kezdtem kalandom valódi gyönyöreit élvezni. Különösen tetszett a kóbor élet korlátlan szabadsága, s a táplálás és öltözet iránt való gondtalanságom, mert a dervis ajándékokból él, s azonkívül még szellemi fensőbbséget is gyakorol a tömeg fölött. Nem csoda tehát, ha helyzetem előnyeit minden alkalommal ki tudtam zsákmányolni. Társaim is megvallották, hogy kitűnő tulajdonokkal bírok a dervisélethez, s ha valamely zártabb helyen kellett filléreket koldulni, vagy nagyobb mennyiségű élelmiszereket összeszerezni, mindig én vittem a vezérszerepet. E belém helyezett bizalomról egyszer fényes tanúságot tettem egy csapat sátoros csaudor turkomán előtt. Ezek a szörnyű, vad nomádok nagy istentelenség hírében állottak, s a hadzsik, isánok és dervisek mindig kikerülték sátraikat. Hallván ezt, fölkerekedtem három társammal, kik jeles énekesek hírében álltak, s magamhoz vettem egy nagy dózis szent port, Zemzem-vizet, fogpiszkálót, fésűt s egyéb zarándok-adományokat. Némelyeknél hideg fogadtatásra találtam, de bármily vad legyen is a puszták fia, mégsem állhat ellen a dervisstratégia szavainak és mimikájának, s így történt, hogy nemcsak búzával, rizzsel, sajttal és szőrruha-darabokkal ajándékoztak meg, hanem még sikerült arra is bírnom az egyiket, hogy saját szamarára rakta fel az aratást, s úgy hozta azt ámuló csapatunk elé.

A siker merésszé tesz. Nem csoda tehát, ha több szerencsésen keresztülvitt experimentumok után később fellépésemben némi szemtelenség látszott mutatkozni. Ily vádtól, persze, nehezen moshatnám magam egészen tisztára, de mint járhattam volna el másképp? Lehet-e fogalma európainak arról, mit tesz mint ál-frengi (a keletiek rémszava) állni szemben oly zsarnokkal, minő Khíva kánja, s hozzá még áldással tetézni fejét? A gondolat, hogy ez az ember fakó arcával és sötét tekintetével, körülvéve bakóitól, fölfedezhetné a veszedelmes játékot - bizonnyal csak úgy viselhető el, ha a lélek szilárdságát a végletekig vitte az ember. S valóban, oly határozottsággal léptem is föl az első audencián, mintha megjelenésemmel a kánt boldogítani kívánnám. Mindenki bámulva tekintett rám, hiszen a jámbornak és szentnek alázatosnak kell lennie. Azt gondolták azonban, hogy ez már így van Törökországban, s nem is hallottam semmiféle megjegyzést.

Ily merész föllépésekre egyébiránt ritkán volt szükségem, s a dervisélet közönséges folyásában a legboldogabb pillanatokat szerezte számomra. Anélkül, hogy hajlammal bírnék utánozni az orosz grófot, D...-t, ki megunva az európai szalonéletet, mint kolduló dervis húzódott meg Kasmir egyik völgyében, mégis meg kell vallanom, hogy sajátszerű gyönyört éreztem, midőn valamely romban vagy más magányos helyen, a szelíd őszi napsugarakon sütkérezve, valódi keleti módon merülhettem el a nem gondolkozó gondolataiba. Valami kimondhatatlan édes érzet tölti el az embert, ha pénz, állás és foglalkozás nélkül, szabadon minden gondtól, izgatottságtól és benyomásoktól, a keleti nyugalom és közöny lágy bölcsőjében ringathatja el magát! De ránk, európaiakra nézve természetesen e gyönyör nem tarthat sokáig, mert ha gondolataink ily pillanatokban a távoli, örökké mozgalmas és lázas nyugat felé veszik röptüket, rögtön elénk tűnik a két világ közti ellentét, s ösztönszerűleg az utóbbi felé vonzódunk. Európai törekvés és ázsiai nyugalom, e két kérdés foglalkoztatja a szellemeket - de csak a körülöttünk fekvő romokra kell tekintenünk, hogy beláthassuk, ki követi a valódi életfilozófiát. Itt minden enyészetnek és szolgaságnak indul, ott minden a virágzás és világuralom felé halad.

Ez a tarka életkép, melyben inkognitóm alatt folyvást mozogtam, korántsem volt oly sivár, mint némely megcsökönyösödött európai hinné. Magához láncolni, természetesen, csak rövid időre tudott, s ugyancsak megijedtem, midőn a khívai kán egy alkalommal komolyan előterjesztette, hogy házasodjam meg, s így aztán telepedjem le Khívában, miután kellemes volna maga mellett látni oly sokat utazott embert, mint én. A gondolat, egy özbeg feleséggel tölteni az egész életet Turkesztánban, borzasztó volt, s ha meg kellett volna tennem, bizonnyal tönkre silányított volna, de azt, hogy néhány hónapot töltöttem oly kalandon, mely szerencsésen végződött, sohasem fogom megbánni. Sohasem, mondom, mert élményeimnek még emléke is kimondhatatlanul édes, s most, midőn visszaérkezésem óta már három év telt el, még most is oly élénken él emlékezetemben minden kis részlet, oly közel képzelek magamhoz mindent, mintha csak tegnap este érkeztem volna meg a karavánnal, s holnap ismét neki kellene fognom szamaramat felnyergelni a továbbutazásra.

Az őszinte barátság benső viszonya, mely tatár útitársaimhoz fűzött, mindig újra éled bennem, ha rájuk gondolok. Tréfáltunk, nevetgéltünk, édelegtünk hosszú óráink alatt, mintha nem is kívánhattunk volna magunknak jobb életet. Különösen szerencsés humorom, mely annyira tetszett nekik, élceim és tréfáim, ha egymással voltunk (mert a nyilvános életben mint a szentek, mindnyájan hosszú, jéghideg arcot vágtunk), számukra a jókedv kiapadhatatlan forrásai voltak. Vajon mit mondanának, ha a hitetlenek közepette, a nekik oly furcsának tetsző villaruhában - így nevezik az európai nadrágot - látnának? Engem, kiben ők és a többiek is a nyugati mohamedán mollának valódi példányképét látták?

Valamint inkognitóm vidám epizódjai néha-néha még most is vidám perceket szereznek, úgy meg kell vallanom, hogy a sötét órák is, melyekben veszedelemben voltam, vagy szenvedtem, fekete felhőkként tűnnek fel jelenem látkörén. Nyomasztó árnyaik még élénken emlékeztetnek az elmúlt borzalmakra, s ha még most is felijedek nehéz éjjeli álmomból, úgy gyakran őfelsége a bokharai kán, a szomj iszonyú gyötrelmei vagy egy fanatikus molla-csapat azok, kik Morpheus szárnyain sietnek Közép-Ázsiából üdvözletemre. Mint örülök ily alkalommal ébredésemkor, hogy Európában, imádott hazámban, békés lakomban találom magamat! Valóban, sokszor sodortattam válságos, a legválságosabb helyzetbe, de egészben véve mégis csak néhány epizód hagyott hátra bennem letörölhetetlen emléket; megdöbbentő veszélybe hoztak, és sohasem fogom őket feledni.


Azon este, midőn a Khalata-pusztában feküdtem, a szomj már két nap óta gyötört; vizem utolsó cseppjeivel életerőmet is mindinkább fogyni éreztem. Köröttem útitársaim feküdtek, valószínűleg ugyanazon gyötrelmekben kimerülve, mert merev tekintetükből és vad vonásaikból látni lehetett a sóvár kimerültségét. Midőn nehéz fejemet felerőltettem, s szemem a hozzám közel fekvő tekintetével találkozott, úgy tetszett, mintha mindnyájan keserű haraggal néznének rám, mert délután a vén aszkéta, Kari Meszúd többször mondotta, hogy "fájdalom, mi egy nagy bűnös áldozatai vagyunk, ki karavánunkban tartózkodik". Meglehet, hogy senki sem gondolt éppen rám, mégis igen megdöbbentem. Eközben elérkezett az esti ima órája, melyben azonban csak kevesen vehettek részt. A nap már majdnem leáldozott, s midőn utolsó sugarai a nagy pusztában szenvedők szerencsétlen csapatára estek, nem állhattam meg, hogy ne tekintsek ama tájra, honnan a látkörről (mert kevés reményem volt, látni a másnapot) utolsó sugaraival felém világított, ama tájról, melyet nyugatnak, a drága nyugatnak neveznek. Kimondhatatlan fájdalomérzettel csüggtem e szón, a félig eltompult érzékek újra éledtek, mert a nyugattal eszembe jutott Európa, drága honom, kora kimúlásom, múltam nehéz küzdelmei s minden törekvésem, minden édes reményem meghiúsulása. Szívem megtört a fájdalom terhe alatt, sírni akartam, de nem tudtam. Ez egyike volt a feledhetetlen pillanatoknak, a borzalom mély nyomokat hagyott lelkemben, s valahányszor eszembe jut a Khalata-puszta, mindig mint rémes árny fog szemem elé tűnni.


Audienciám a bokharai emírnél a szamarkandi palotában. A nevezett fejedelem, kinek engem mint kétes jellemű egyént mutattak be, az egész idő alatt, míg nála ültem, szigorúan vonásaimban olvasott, hogy az állítólagos ál-frengit fölfedezze. A köztünk kifejlett beszélgetés egy része ismeretes olvasóim előtt; hízelegheték magamnak azzal, hogy megnyertem őt, hanem óriási küzdelmembe került, hogy el ne áruljam benső izgatottságomat arcvonásaimon, különösen szemeimben, s habár minden idegem lázasan lüktetett, mégis el kellett nyomnom a félelemnek legcsekélyebb jelét is. Régóta be lévén gyakorolva a szerepbe, melyet játszottam, sikerült is magamon annyira uralkodni, hogy el ne piruljak, vagy egyéb színt ne váltsak, de nem voltam biztos a sikerben, s képzelhető, minő helyzetben éreztem magamat, midőn az emír negyedórai kihallgatás után egy szolgát szólított elő, valamit óvatosan a fülébe súgott, s nekem komolyan intett, hogy kövessem.

Gyorsan felugrottam ülésemről. Az úton, melyen a szolga udvarokon és termeken át vezetett, sorsom bizonytalansága a legnagyobb rettegésbe ejtett, s miután egy elfogódott kedély mindig csak rémképeket lát, azt hittem, hogy ez ominózus út a kínpadhoz, ama szörnyű halálhoz vezet, mely annyiszor lebegett szemeim előtt. Kalauzom hosszas ide-oda menés után egy sötét szobába vezetett, ahol leültetett, jelezvén, hogy várjam visszatértét. Megálltam, azonban mily kedéllyel, bárki elképzelheti. Csak sejthettem volna, mi módon fog kivégeztetésem végbemenni, talán meg tudtam volna magam nyugtatni - de a bizonytalanság volt a pokoli kín, melyet sohasem fogok elfeledni életemben. Lázas feszültséggel számláltam a perceket, míg az ajtó ismét megnyílt. Még néhány pillanatig tartottak gyötrelmeim - végre megjelent a szolga, rámeredtem, s láttam a benyomuló világossággal, hogy a rettegett hóhérszerek helyett gondosan összehajtogatott csomagot hozott hóna alatt; az emírtől további utazásomra szánt díszöltöny és pénz volt benne.


A herati karaván érkezését várva az Oxus partján, a hő augusztusi napokat a lebab turkománok társaságában töltöttem. Egy elhagyott mecset udvarán ütöttem tanyát; a turkománok az esti órákban mindig dalgyűjteményeik vagy költői elbeszéléseik egyikét szokták magukkal hozni, melyekből felolvastam nekik. Ilyenkor különös örömömre volt feszült figyelmük, mellyel az éj csendjében tompán tovazajló Oxus zummogásánál hallgatták egyik vagy másik kedvelt hősük tetteit.

Egy este egész éjfélig eltartott az olvasás. Meglehetős fáradt voltam, s megfeledkezvén a sokszor hallott tanácsról, hogy el ne aludjam valamely omlatag épület közelében, kinyújtóztam egy fal hosszában, s mint gondolható, hamar el is aludtam. Körülbelül egy óra múlva lábamon érzett kínos fájdalom ébresztett fel; felkiáltva ugrottam fel fekhelyemről, s úgy tetszett, mintha száz meg száz mérgezett tű rohanna át lábszáramon, éspedig egy csekély kis pontot, közel a jobb láb nagyujjához. Kiáltozásomra fölébredt a legöregebb turkomán, ki közelemben feküdt; anélkül, hogy kérdett volna, így szólt: "Szerencsétlen hadzsi, téged egy skorpió mart meg, s hozzá még a szaratan (kánikula) szerencsétlen idején. Isten irgalmazzon neked!" E szavakkal megragadta lábamat, oly erővel kötötte át a bokánál, mintha ketté akarta volna vágni, azután szájával fölkereste hirtelen a sebhelyet, s oly erővel szívta, hogy megéreztem egész testemen. Őt aztán csakhamar más váltotta fel, s miután még kétszer bekötöztek, magamra hagytak, a vigasz azon szavaival, hogy ha Allah akarja, a legközelebbi reggeli imáig el fog dőlni, hogy a fájdalomtól szabadulok-é meg, vagy pedig a világ hiúságaitól.

Ámbár egészen el voltam kábulva a vonaglástól, szúrástól és égetéstől, mi egyre növekedett, mégis eszembe jutottak a mérges voltuk miatt már a régi időkben elhíresedett balkhi skorpiók. A nem alaptalan félelem még tűrhetetlenebbé tette a fájdalmat, s hogy több órai szenvedésem alatt lemondtam minden reményről, bizonyítja azon körülmény, hogy megfeledkezvén inkognitómról, oly panaszhangokban törtem ki, melyek a tatárok előtt, mint később megtudtam, igen furcsáknak tűntek fel, miután náluk ily eseteknél ujjongani szokás. Csodálatos az, hogy a fájdalom néhány perc alatt a lábujjamtól a fejtetőmig hatott, de csak a jobb oldalon, s tüzes árként rohant fel s alá. Leírhatatlan kín, melyet éjfél után egy óra alatt kiállanom kellett. Elvesztvén minden érdeket a további létezés iránt, a földön akartam szétzúzni fejemet; észrevették, s erősen odakötöttek egy fához. Így feküdtem félájultan néhány óráig, tekintetemmel a ragyogó csillagos égen csüggvén, mialatt homlokomat a halálverejtéktől éreztem gyöngyözni. A Plejádok mindjobban a nyugat, a drága nyugat felé vették útjukat, melyről azt hittem, hogy már sohasem látom meg többé, s mialatt, teljesen öntudatomnál lévén, vártam az ima kiáltó hangját, vagy jobban mondva, a hajnal hasadását, gyöngéd álom jött szemeimre, amelyből csakhamar az egyhangú "Lá iláha il-Allah!" ébresztett föl.

Midőn felocsúdtam, a fájdalom némi enyhülését éreztem. A szúrás és égetés mindinkább enyészett azon az úton, amelyen jött, és a nap alig állt egy lándzsányira, midőn gyengén és erőtlenül ugyan, de mégis lábaimra állhattam. Társaim biztosítottak, hogy az ördög, mely a skorpiómarás útján hatott a testbe, csak a reggeli ima által űzetett ki, amit kétségbe vonnom természetesen nem volt szabad. De az éj, az az irtózatos éj, mindörökké feledhetetlen lesz előttem.


Ez volna közép-ázsiai kalandos utazásomnak három válságos perce; egyébiránt a kíváncsi fürkészők szemei, a számtalan gyanúsítások, valamint a koldusruhában megtett utazás kimondhatatlan nehézségei, a nélkülözések és kellemetlenségek csak kevés szomorú emléket hagytak maguk után. A varázs, láthatni amaz idegen országokat, melyek után sóvár szemeim már ifjúkoromban epedtek, valami éltető, lelkesítő erővel bírt, mert a felhozott egypár esetet kivéve, mindig nagyon víg és boldog voltam - igen, annyi kétségtelenül igaz, hogy ma, az európai civilizált életben nagyrészt nélkülözöm azt a testi és szellemi élénkséget, és ki tudja, életem későbbi éveiben nem kívánkozom-e vissza abba a korba, midőn rongyokba burkolva, hajléktalanul, de jó erőben és víg kedéllyel barangoltam Közép-Ázsia sivatagjain.

 

Harmadik fejezet
A turkománok közt
(Naplómból)

Április 13.

Bámulattal és meglepetéssel telve ama csodálatos társadalmi viszonyok iránt, melyeknek közepette ma legelőször voltam, a kora délelőtti órákban Khandzsánnal, vendégszerető gazdámmal egy és ugyanazon szőnyegen üldögéltem, s feszült figyelemmel hallgattam elbeszéléseit a turkomán életről és a turkomán viszonyokról. E nagy tekintélyű nomád főnök, aki tetőtől talpig becsületes, derék ember, nemzetének hibáit is, előnyeit is meg akarta velem ismertetni; mert erősen meg lévén győződve oszmán és félhivatalos mivoltomról, úgy vélte, hogy általam a szultánnál, kire az egész szunnita világ bizalommal tekint, az oroszok és perzsák ellen segítséget nyerhet. Nagy készséggel beszélt, anélkül, hogy ezt elárulta volna, s miután az első oktatást megadta, fölkelt, hogy nekem, amint mondotta, házát s udvarát bemutassa, vagy, hogy - a mi szójárásunk szerint - a ház asszonyaival megismertessen. Ez különös kitüntetés az ázsiaiaknál; de a nagyúrnak egy vélt ügynöke mégiscsak méltó e figyelemre, s igyekeztem is ültömben ahhoz illő arcot és tartást csinálni magamnak.

Néhány perc múlva sajátságos csörömpölést és zakatolást hallottam, a sátor függönye felgördült, és egy egész csapat nő, leány és gyermek lépett be, kik egy testes és meglehetősen vén matrónától vezettetve, ülésemhez közelítettek. Az egész jelenet éppúgy meglepett, mint maguk a belépők, akik félénken tekintettek rám, s míg a fiatalabb nők szemeiket sütötték le, azalatt a gyermekek, amint észrevettem, félreismerhetetlen félénkséggel kapaszkodtak az öregek ruháihoz. Az öreg nő, akit nekem Khandzsán úgy mutatott be, mint hatvanéves anyját, vörös selyemingből álló, egyszerű öltözetén, mely jobbról és balról mellére volt vetve, több nagyobb és apróbb ezüst tokot viselt, mikben megannyi hathatós talizmán rejlett, sőt némelyeket drágakövek ékítették; valamint egy jó rakás kar-, nyak- és lábperecet is hordott, melyek mint a család örökölt díszei nemzedékről nemzedékre szállottak, s ha külsőjükről ítélünk, valóban a legnagyobb ódonság nyomait viselték magukon. A többi nőn és gyermeken is, már aszerint, hogy milyen rangban vagy minő kegyben állottak, hasonnemű dísztárgyak függtek. A ruhadarabokat, melyek imitt-amott rongyosak és piszkosak voltak, csak mellékdolognak tartják, és egy turkomán nő csakis akkor valóban fashionable, ha egy-két font ezüsttel többet cipelhet magán.

Először az öreg nő nyújtotta nekem ráncos kezeit a szokásos köszöntésül, azután következtek a többiek, s miután a leányok s gyermekek megöleltek, mivel azt a bon ton úgy kívánja, mindnyájan egy félkörbe guggoltak le körülöttem, s elkezdődtek a kérdezősködések egészségem, hogylétem s szerencsés megérkezésem felől. Mindegyik háromszor-négyszer is kérdezett ugyanazon egy tárgyról, s éppen annyiszor kellett felelnem, s nemcsak Európában történik meg, hogy egy női társaság egy tapasztalatlan szalonfit zavarba hozhat, hanem még Közép-Ázsia pusztáin is könnyen megeshetik velünk ilyesmi. Minthogy pedig a mohamedán kelet minden nomád törzsénél a nők, minél előbbre haladnak életkorukban, annál kevésbé tartják meg erkölcsi természeti tulajdonaikat, ennélfogva nekem is első megjelenésemkor a fiatalabbaknál a legdelikátabb kérdésekre kellett felelnem, míg ellenben az idősebbek csakis a vallásról, háborúról s a szomszéd törzsek belügyeiről beszélgettek.

Ügyelnem kellett, nehogy az egyik vagy a másik modor meglepjen; a fiatalabb nőkre molla-erényem egész teljével kellett hatást gyakorolnom, az idősebbeknek bőséges áldást osztogatnom. A látogatások alatt néhány férfi is, szomszédság, rokonság, megjelent, kik azonban a nőket teljességgel nem zavarták; mert, amint később is észrevettem, a turkománok női, dacára, hogy a társadalom dolgozó osztályát kizárólagosan csakis ők képezik, némi tiszteletben részesülnek, melyet különben meg is érdemelnek, mert példás erényüket, családjuk iránt tanúsított készséges önfeláldozásukat és fáradhatatlan szorgalmukat keleten másutt sehol sem találtam fel.

A látogatás bevégeztével, mely szinte egy óráig tartott, egynéhány talizmánt kellett írnom, miket aztán kisebb ajándékokkal, többnyire női kézimunkákkal viszonoztak. Az öreg nő azután még többször is meglátogatott, sőt egyszer férje sírjához is elvezetett, hogy a megboldogult lelkéért imádkozzam. A jó egyetértés, mely közöttünk uralkodott, maguknak a nomádoknak is feltűnt; de ennek oka már most világosan áll előttem. Megjelenésem idegenszerűsége és a kegyesség fénye, mely engem körülvett, vonta őt hozzám leginkább; amellett mindig türelmes figyelemmel hallgattam végig beszélgetéseit, panaszait a perzsa rabnők hibái felől a háztartásban, a mostani nők ügyetlensége felől a szőnyegek szövésében, a posztókészítésben stb., sőt magam is tettem néha egy vagy más észrevételt, mintha fiatal koromtól fogva e tárgyhoz lettem volna szokva; a nomád gazdálkodás iránt különös érdeket mutattam.

Úgy van, s mégis az utazó, ha tanulni akar valamit, mindenütt hasonló életbölcsességet kénytelen követni. Itt például a hajlékonyság, a hízelgés jelentékeny hasznot hajtott, mert a vén háziasszony vonzalma sokat tett arra nézve, hogy minél kellemesebb legyen tartózkodásom a turkománok között - egy olyan nép között, amelynek körében nemcsak az európai, de még a más országbeli ázsiai sem képes szabadon mozogni.


Április 16.

A reggeli ima után Khandzsán sátrába lépve, egy egész társaságra találtam ott. Különös figyelemmel hallgatták egy porral, piszokkal fedett fiatal turkomán elbeszélését, kinek arcán a felindulás és a kiállott fáradalmak nyomai félreismerhetetlenek voltak. Lassú hangon, de élénk színekkel rajzolta a rabló kirándulást, melyben a múlt este a perzsák ellen részt vett. Mialatt beszélt, asszonyok, cselédek és rabszolgák (szegények, vajon mit gondolhattak ők magukban?) körbe guggolva ültek, s az utóbbiakat nemsokára össze is szidták jól, mert láncaik csörömpölése lábaikon a csendet olykor-olykor megzavarta. Sajátságosnak tűnt fel előttem, hogy minél élénkebben adta elő az elbeszélő a megtámadott szerencsétlenek makacs ellenállását, a hallgatók dühe is azon mértékben fokozódott a perzsák merészsége miatt, hogy miért nem engedték magukat azonnal, ellenállás nélkül kiraboltatni.

Midőn e fegyvertény elbeszélésével készen voltak, mindnyájan fölkeltek, hogy megtekintsék a hozott zsákmányt, melynek látása a turkománoknál irigységgel s tetszéssel vegyült érzelmet szokott előidézni. Én is követtem a csoportot, s borzasztó volt a kép, mely a sátorban szemeim elé tárult. A középen két halálhalvány, aludt vérrel, mocsokkal és porral fedett perzsa feküdt, kiknek megtört tagjaira éppen vasat vertek, és minthogy az egyiknek a láncok gyűrűi szűkek voltak, vadul felordított, midőn a kegyetlen turkomán azokat erőszakkal is bokáira akarta verni. Egyik szegletben két kis gyermek ült halványan és reszketve a földön, fájdalomtelt szemekkel nézve a kínzott perzsára, mert a szerencsétlen az ő atyjuk volt; sírni akartak, de nem mertek, egy tekintete a rablónak, akikre ők fogvacogva néztek, elég volt ahhoz, hogy könnyeiket visszatartsák.

A másik szegletben egy tizenöt-tizenhat éves leány guggolt, vadul szétzilált hajjal, szétszaggatott ruhában, s csaknem egészen vérrel fedve. Jajgatott és zokogott, arcát kezébe rejtve. Egynéhány turkomán nő, szánalomból vagy kíváncsiságból, kérdezte őt, hogy mi baja, s meg van-e sebesítve. "Nem vagyok megsebesítve - kiáltotta a leány a legmélyebb fájdalom hangján. - E vér itt anyám vére, egyetlen, angyali jó anyámé. Ó, ana dzsan, ana dzsan! (drága anyám!)" Így panaszkodott, s fejét a sátor rács alakú fakerítéséhez verdeste, hogy az majdnem eldőlt. Egy ital víz még jobban feloldotta a leány nyelvét, s elbeszélte, hogyan kellett neki (természetesen mint becses zsákmánynak) a rabló mellett lován ülve, anyjának pedig gyalog, a kengyelhez kötözve, az utat idáig megtenni. Egy órai lovaglás után az anya oly fáradt lett, hogy minden pillanatban összerogyott. A turkomán megpróbálta őt ostorcsapásokkal erőhöz juttatni, de minthogy ez úton célt nem ért, s a csapattól nem akart elmaradni, oly dühbe jött, hogy kardját kirántotta, s fejét egy csapással levágta. A fölfreccsenő vér elborított leányt, lovast és lovat, s midőn a leány észrevette ruháján a veres foltokat, hangosan és keservesen sírt.

Míg a sátor belsejében ez történt, azalatt kint a visszatért rabló családtagjai a rablott tárgyak megtekintésével voltak elfoglalva. A vénebb nők mohón kaptak egyik vagy másik házi eszköz után, a vígan ugrándozó fiatalság pedig egyik vagy másik ruhadarabot próbálta magára venni, ami többször harsány kacajt idézett elő.

Így örvendett és ujjongott mindenki, s nem messze innen a legmélyebb fájdalom és bánat képe! De az ellentét senkinek se tűnt fel, mert egészen természetesnek találják, hogy a turkomán rablásból és pusztításból gazdagodik meg.

S ezek az iszonyító társadalmi viszonyok Szentpéterváron, Nyizsnyij Novgorodon és Asztrahánon át alig tizennégy napi távolságra vannak Európától!


Április 18.

Iljászkuli, aki az enyémtől a negyedik sátorban lakott, a Görgen-folyó partján, egy nyugalomban élő turkomán volt, ki harmincéves koráig a rablás és pusztítás szokott mesterségét űzte, s most visszavonult, mivel, amint maga mondá, e nyomorult, nevetséges élet (fán-i dünjá) hátralevő részét a törvény jámbor követésében akarja leélni; de amennyire én tudom, leginkább azért, mivel őt egynéhány seb a pokoli fegyverektől, Asuradánál, gyalázatos mesterségének további gyakorlásában megakadályoztatta. Azon reményben, hogy imádságaim által az égnek minden áldását gonosz fejére fogom lehozni, körülményesen elbeszélte, hogy az oroszok, miután a vallásháborút megüzenték - azaz hogy egynéhány fogságba esett oroszt ki akartak szabadítani -, miként kötöttek itt ki egyszer, s miként rohantak meg s borítottak lángba minden sátrat a Görgen partján. A harc egy egész napnál tovább tartott. Ámbár az oroszok, akik sokkal gyávábbak voltak, hogysem közeledni mertek volna, csak a távolból lődöztek, mindazonáltal a vitéz gázik (hitbajnokok) mégsem tudtak az ördögi mesterségnek ellenállni. Ő is kapott akkor néhány halálos sebet, s egy egész napig feküdött életjel nélkül, míg végre a pírje (lelki főnöke) újból életre ébresztette őt.

Iljászkuli ma Ana khán ovájához akart elvinni, aki, mint a jarali törzs főnöke, a Görgen felső futásánál, éppen a perzsa határ mellett lakik, s velem talán kíváncsiságból vagy talán más okokból, de meg akart ismerkedni. Utunkat előbb a bal part mentében vettük, de hogy a terjedelmes posványokat és mocsarakat kikerülhessük, nagy kerülőket kellett tennünk. Utazásom indokával ismeretlen lévén, jogosan gerjedhetett volna bennem gyanú, de az utóbbi napok tapasztalatai állapotom biztonsága felől teljesen megnyugtattak; s midőn láttam, hogy az úton, ha egyik vagy másik sátor mellett elhaladtunk, miként jönnek elém az emberek tejjel, sajttal és egyéb ajándékokkal, hogy őket megáldjam, akkor minden gondolatomnak el kellett enyésznie a bekövetkezhető szerencsétlen kimenetel iránt, s vidám kedéllyel lovagoltam tovább, csakis a nehéz turkomán bőrkucsma kínozott egy kissé, melyre még néhány rőfnyi vászon is volt tekerve turbán gyanánt, és a nehéz puska a hátamon, melyet molla mivoltom dacára is hurcolnom kellett az illem kedvéért.

Iljászkuli néha egy félórányira is elmaradott, hanem azért én folytattam utamat, s imitt-amott tekergőkkel találkoztam, kik engem, rosszul sikerült rablókirándulásukból üresen térve haza, sötét pillantásokkal méregettek. Néhányan üdvözöltek, mások csak azt kérdezték: "Ki vendége vagy, molla?", hogy a személyiségből kiraboltatásom lehetőségére következtethessenek; de csak "kelti Khandzsán baj"-jal kellett válaszolnom, s szembetűnő bosszúsággal vonultak tovább azonnal egy tompa "Aman bol"-t (Isten veled) mormogván szakálluk között.

Estefelé megérkeztünk a sátorcsoporthoz. (Khandzsán is, ki útját másfelé vette, hozzánk csatlakozott időközben.) Ana khán, a patriarchális főnök, aki már a hatvanas években volt, egy halom zöld lejtőjén ült unokái és kis gyermekei körében (ilyen hasonló korú rokonsági fokozattal csakis keleten találkozhatunk), megelégült pillantásokkal méregetve hol körötteit, hol pedig a gazdag legelőkről hazatérő juh- és tevecsordáit. Fogadtatásunk rövid, de valóban barátságos volt; elöl lépdelve a már készen álló sátorba vezetett minket, hol számomra tiszteletbeli helyet mutatott, s a tulajdonképpeni társalgás csak akkor kezdődött, miután a külön e célra vágott juhnak utolsó maradványai is eltűntek az asztalról.

Ana khán keveset beszélt, de figyelmesen hallgatta vázlataimat az oszmán életről és az orosz-török viszonyok felől; csak másnap reggel lett beszédesebb, és első beszéde, mellyel előállott, azon vendégszeretet előadása volt, melyben ő egy Khívába utazó angol elcsit (követet) részesített; azonnal kitaláltam, hogy ez Mr. William T. Thomson követsége volt, kit kormánya azért küldött oda, hogy a Perzsia és a khívai kán közt felmerült egyenetlenségeket békésen elintézze. Minthogy pedig Ana khán, midőn a frengi követ fegyvereit, drágaságait és személyét leírta, az ő arcvonásai s az enyémek között levő hasonlóságra különös hangsúlyt fektetett, azonnal világossá lett előttem kíváncsiságának s látogatásomnak oka, s miközben földijeire tüzes szemekkel tekintett, mintegy meggyőzni akarván őket éles belátásáról, hozzám közeledett, s gyöngéden vállamra ütögetve így szólott:

- Efendi, a rúmi szultán turája (parancsa) nálunk nagy tiszteletben áll; egyszer az, hogy ő minden szunniták fejedelme, másodszor meg az, hogy a turkománok és oszmánlik vérrokonok, s jóllehet te nem hoztál ajándékot, mégis kedves vendégünk vagy.

E megjegyzésből sok mindent magyarázhattam ki, s még többet érthettem. Dervis-inkognitóm nem talált mindenütt feltétlen hitelre, de a többség, különösen a molla világ mégis pártomon volt, s egyes kétkedők ez okból nem sokat nyugtalaníthattak.

Különben, amint észrevettem, Khandzsán nem osztotta Ana khán nézetét; e tárgyat nem is hozták elő többet, s teljes vendégszeretetben részesültem a gyanakvó főnök részéről.


Április 20.

A távoli Mergolánban, a kokandi kánságban, a vallásos buzgalom gyakran előforduló segélypénzgyűjtést rendelt a medinai magas tanintézetek számára. Medinában igen sok ilyen intézet van; az iszlám tan forrása hemzseg a tudományszomjas tanítványoktól, a korán magyarázóitól, kik a kegyes foglalkozás égisze alatt édes semmittevésükben az iszlám államaiban széltében-hosszában támogattatnak. A távoli Fezből és Marokkóból stipendiumok jönnek, s az algíri törzsek főnökei is adományokat küldenek ide évenként; Tunisz, Tripolisz, Egyiptom éppen úgy, mint az iszlám többi apróbb államai, elküldik ide adójukat. A porta vetélkedik Perzsiával a növendékek gyámolításában. Az orosz védelem alatt élő tatár éppúgy, mint a brit uralom alá hajtott indiai, gyakran gondol a medinai főiskolákra, de mindez még nem elég, még a turkesztáni sátrak szegény lakóitól is megkívánják, hogy filléreikkel hozzájáruljanak.

Közép-ázsiai utazásom idejében Hodzsa Buzurg, ama tartományok mélyen tisztelt szentje, hihetőleg nagy fáradsággal, négyszáz aranyat gyűjtött össze Medina számára. Molla Eszád, őszentségének egy meghittje, bízatott meg az összeg átvitelével. Ámbár a pénzt, mint minden veszedelem fő forrását, Közép-Ázsiában mindig el szokták titkolni, mégis az említett molla nem tartotta titokban utazása célját, abban a reményben, hogy a kegyes összeget növelheti. Bokhara, Khíva és más városok, melyeken átment, csakugyan hozzájárultak annak növeléséhez. Azt hitte, hogy a turkománoknál ugyanez történik, és néhány nomád tudóshoz címzett ajánlóleveleire támaszkodva, nekiindult a pusztai útnak.

Az utazás Gömüstepéig szerencsésen folyt le; megérkeztének hírével úticsomagjának tartalma is köztudomású lett. A turkománok hallották ugyan, hogy a pénz kegyes célokra van szánva, de azzal mit sem törődtek. Mindegyik szerette volna megcsípni őt, még mielőtt egyiknek vagy másiknak vendégévé lett volna; mert míg ez meg nem történt, addig az ember a nomádok között szabad jószág. Kirabolhatják, agyonüthetik, eladhatják - senki se fogja a tettest feleletre vonni. Egyedül a gazda az, kinek bosszújától félnek; azt, akit ő egyszer oltalma alá vesz, családja tagjának tekinti, s minden lehető megtámadás ellen meglehetősen biztosítva van.

E körülmény a mi kokandi mollánk előtt nem lehetett ismeretlen; mindazonáltal bízott a vallásos buzgalom bűvfényében, de midőn egy reggel a karavántól néhány lépésnyire eltávozott, két turkomán megtámadta őt, és kifosztotta minden pénzéből, egész vagyonából. Sem könyörgés, sem szent küldetésére való hivatkozás, sem fenyegetések a legborzasztóbb büntetésekkel - egyszóval semmi, de semmi nem használt neki; még jobb ruháit is elszedték, csak ócska könyveit és papírjait hagyták meg. Így tért vissza fölháborodva és félmeztelenül a karavánhoz. Ez megérkezésem előtt valami tizennégy nappal történt; ez idő alatt a tetteseket kifürkészték, s az egyházi ítélőszék elébe idézték. Nekem, mint konstantinápolyi mollának, az a szerencse jutott, hogy az ülésben való résztvehetéssel megtiszteltek, és a jelenet, melynél mint működő személy akkor jelen voltam, még sokáig élénken fog élni emlékezetemben.

Mi, mármint a tudósok, félkörben ültünk egy nyílt téren a szabad ég alatt, vaskos könyvekkel kezünkben, s a számosan összesereglett kíváncsi sokaságtól körülvéve. A rablók családjaikkal s törzsük főnökével oly nyugodtan, fesztelenül jelentek meg, mintha valami tisztességes ügy elintézéséről lett volna szó. Azon kérdésre, hogy "Ki vette el a pénzt?", egy kevélyen szilárd "Én!" felelt, s mindjárt az elején észrevettem, hogy itt a pénz visszaszerzése a lehetetlenségek közé tartozik. Miután szónoki tehetségét a korán-idézetek halmazával mindegyik eléggé kimerítette, magam is megkíséreltem a hősre hatni azáltal, hogy tettének gyalázatosságát bizonyítgatám.

- Miféle szégyen? - mondá nekem a turkomán. - Hát a te hazádban megbüntetik a rablást? Az valóban különös! Azt hittem volna, hogy a szultán, a világok ura, egy kissé okosabb ember. Ha nálatok a rablás tiltva van, hát akkor miből élnek ott az emberek?

Egy másik molla a seriattal (vallási törvénnyel) fenyegetődzött, s kiáltó színekkel festette a pokol kínjait, mik a másik világon a turkománra várnak.

- Mit nekem a seriat! - felelt ő újból. - Mindenkinek megvan a magáé! A te törvényeid, ó, mollám, nyelvedben vannak, melyet forgathatsz tetszésed szerint; az én seriatom kardomban van, mely oda sújt, ahová a karom vezeti!

Hosszas, hiábavaló intések és az akszakálnak hosszadalmas tanácskozásai után ülésünk eredménytelenül bezáratott. A turkomán eltávozott pénzével együtt, melyet a medinai növendékek gyámolítása helyett új fegyverek vásárlására fordított. Molla Eszád pedig nagy szomorúan visszatért Kokandba, azzal a keserű tapasztalással, hogy ámbár a turkománok igazhivőknek nevezik magukat, mégis a legfeketébb káfirok az egész földkerekségen.


Május 6.

Oraz Dzsan, egy fiatal, vakmerő és vad kinézésű, körülbelül tizennyolc éves turkomán, aki már tizenkét éves korától fogva foglalkozik rabló kicsapásokkal, mindennapos vendég volt etreki sátrunkban, hogy a rabszolgarablók pírjét (lelki főnök) a vallást és erkölcsöket illető előadásaiban hallgathassa. Egy ízben megjelent Omer Akhond is, egy szomszédságbeli molla, aki nagy tudománya, de még inkább egy kitűnően jó lónak birtoka miatt volt nevezetes. Midőn lovának jó tulajdonait dicsérni kezdették, a fiatal turkomán tűzbe jött, és félig tréfásan, félig komolyan így szólott: "Akhond, adok három szamarat meg egy perzsát a lovadért. Kár annak az istállóban nyugodni, míg a perzsák oly szabadon kóborolnak mezőiken. Ha pedig nem adod, jól vigyázz, mert egynéhány nap alatt aligha el nem lopják tőled." A molla és a pír keményen megdorgálták őt, de ő vadul fölkacagott, s a társalgás tovább folyt.

Alig telt el négy nap, midőn a molla szomorú arccal és könnytelt szemekkel lépett sátrunkba egy reggel.

- Lovamat ellopták! - kiálta sóhajtva. - Kulkhán, csakis te adhatod azt nekem vissza. A Csiharjar (a négy első khalifa) szerelmére kérlek, tedd meg, ami lehetséges!

- Az bizonyosan a haramzáde (bitang) Oraz műve - mormogott Kulkhán -, de majd kitépem én fekete lelkét piszkos testéből!

Az esti ima idején a jó Oraz megjelent a többi igazhivő között a lépcsőzetes magaslaton, mely a sivatag templomát képezi, s kegyes arca az imádság alatt a világért se árulta volna el, hogy éppen ma rabolt meg egy szent atyát. Midőn a namaz után a szokásos körben mentek (khalka), Oraz ott is jelen volt. Kulkhán azonnal megszólította őt, mondván:

- Fickó, a molla lovát ellopták, te tudod, hol van az; reggel korán ismét istállójában legyen, hallottad?

E megszólítás a fiatal rablót a legkevésbé sem hozta zavarba. Egyik kezével a homokban játszva, a másikkal nehéz bőrkucsmáját félrecsapva így felelt:

- A ló nálam van, de nem fogom visszaadni; akinek szüksége van rá, vigye el tőlem!

Azt hittem, hogy e szavak mindenkiben bosszankodást fognak előidézni, de ennek nyoma sem volt látható a társaság arcvonásain. Kulkhán előbbi nyugodt hangján beszélt tovább, de a rabló vonakodásánál maradt; midőn az akszakálok néhány fenyegető szót intéztek hozzá, ő is tűzbe jött, s lelki atyjához így szólott:

- Talán te másképp cselekedtél a hadzsi kancájával?

E szavak után fölkelt a társaságból, s a dallamok, melyeket a Köroglu című költeményből a csöndes esti órákban hangoztatott, eléggé bizonyították örömét a kivívott győzelem fölött.

Egy darab idő tanácskozásokkal telt el. Őt elfogni senki sem ajánlkozott, mert kánja, aki a szokás szerint, gyalázatos bűnei dacára is oltalma alá vette, sokkal hatalmasabb volt, semhogy meg lehetett volna támadni. Szellemi eszközökhöz kellett tehát folyamodni; és nem csoda, hogy ezeknek azonnal megvolt a maguk hatása. A deb szerint az a legnagyobb büntetés, mely egy élő embert találhat, ha őt meghalt atyjának vagy őseinek isteneinél bevádolják, ami azáltal történik, hogy egy lándzsát a sírhalom tetejébe megfordítva, azaz hegyével lefelé a földbe szúrnak, s arra, ha gyilkolásról van szó, egy véres rongyot, ha pedig más bűn forog szóban, egy tört nyilat (íjat) függesztenek. Egy ilyen fölhívás minden turkománt egyesít a vétkes törzs ellen, s hogy az illető milyen mélyen érzi azt, legjobban itt vettem észre; mert alighogy kitűzve látta Oraz a lándzsát nagyatyjának meglehetősen magas joszkájára (sírhalmára), az éj csöndjében a lovat azonnal visszavitte a molla sátrába, s előbbi helyére kötötte. A visszaadás, amint később saját magától hallottam, sokáig fájt neki. De jobb a fekete földben feküdni, mint az ősök nyugalmát megháborítani.

 

Negyedik fejezet
A sivatagon

Mindig hallottam barátaimtól, hogy a "Csil menzil-i Turkesztán", azaz a negyven állomás a turkesztáni sivatagon, sokkal fáradságosabb és nehezebb út, mint a "Csil menzil-i Arabisztán", vagyis a negyven állomás, melyet az embernek a damaszkuszi sivatagon keresztül, Mekka felé kell tennie. Emezen a zarándokok mindennap új ciszternákat találnak, melyek ezreket képesek vízzel bőven ellátni; lehet kapni kenyeret, főtt ételeket, hűvös árnyat, szóval minden kényelmet. De amott az emberek gondoskodása még éppen nem terjedt ki a szegény utazókra. A folytonos veszély, hogy szomjan meghalnak, meggyilkoltatnak és kiraboltatnak, vagy a homoktorlaszok által elevenen eltemettetnek, szüntelenül kíséri őket. A jól megtöltött kobakok és liszteszsákok, a legjobb lovak és fegyverek igen sokszor nem képesek segíteni, és csak "Allah! Allah!"-t kiáltozva kell az embernek szakadatlanul célja felé törekednie.

Hogy mennyire igaz vagy valótlan ez, mily borzasztóan nagyszerű a sivatagi utazás Perzsia és a közép-ázsiai oázföldek között, útleírásom olvasói előtt körülbelül tudva van. Csak némely részlet leírásával vagyok még adós karavánunk élményeiből.

Az első háromnapi úton a sivatag végtelenül sokat mondó, halálos csöndje a leghatalmasabb varázst gyakorolta lelkemre. Sokszor órák hosszat merengtem magam elé, anélkül hogy egy szót szólottam volna, s mert társaim vallási elmélkedésbe mélyedve gondoltak, ritkán háborítottak. Csak félig-meddig vettem észre, hogy mily pompásan mulattatta a társaságot a karaván néhány tagja útközben, amint tevéiken aludva himbálóztak, és különféle komikus mozdulatokat tettek, folytonosan föl-fölriadva. Az álom által elnyomott utas mindkét kezével erősen szokta magát a magas nyereggombon tartani; ez azonban nem menti attól, hogy vagy előrehajlás által állát oly erősen megüsse, hogy fogai meginognak, vagy hogy a hátrahajlás egy bukfences lehullással ne fenyegesse. Néha ez utóbbi az egész karaván hangos kacagásának kíséretében meg is történik. A leesett a nap hősének lesz nyilvánítva, s a legdurvább élceket kénytelen végighallgatni ügyetlensége miatt.

A jókedvnek valósággal kimeríthetetlen forrását képezte egy fiatal turkomán, név szerint Nijazbirdi, aki lelkileg éppoly csodálatosan élénk, mint testileg fürge volt, s minden mozdulata és szava által még a tiszteletre méltó mollákat is mosolyra indította. Bár több megterhelt teve tulajdonosa volt, mégis leginkább gyalog szokott járni, miközben ideje volt jobbra és balra szaladgálni, hogy minden csoport vadszamarat, mely csak mutatkozik, tagjártatással vagy kiabálással elriasszon. Egyszer sikerült neki egy fiatal szamarat elfogni, mely fáradtsága miatt a csapattól elmaradt. A félénk állatot kötélen vezette, s valóban mulatságos jelenetek következtek, midőn három kanálnyi juhfark-zsírt tűzött ki jutalmul annak, aki rá mer ülni. Három kanál juhzsír! Nagyon kecsegtető díj a hadzsiknak a sivatagon. Csakugyan sokan csábítva érezték magukat; hanem a civilizálatlan paripával nem lehetett boldogulni. Alig ültek fel a szegény hadzsik, jobbra-balra hullottak a homokra.

Csak több órai utazás után vehetni észre általános bágyadtságot. Ilyenkor minden szem a kervánbasira van irányozva, aki aztán minden irányban körüljártatja tekintetét, hogy alkalmas pihenőhelyet kémleljen ki, vagyis olyan tért, melyen a legtöbb vagy legjobb takarmányt lehet találni a tevék számára. Ha ilyet talált, előresiet, míg a karaván ifjabb tagjai jobbra és balra szétszóródnak, hogy száraz gyökeret, cserjét vagy más tüzelőanyagot gyűjtsenek. A letelepedés csak néhány pillanat műve. Az édes pihenés reménye fölüdíti a kimerült erőket. Gyorsan meg vannak oldva a kötelek, s a legnehezebb málhák hamar kis halmokba téve. Ezeknek árnyékában szokott a fáradt utazó leheverni, s az éhes tevék alig távoznak legelni, midőn a karavánban ünnepélyes csönd áll be. E csönd némi mámorosságnak, mondhatnám, kábultságnak az eredménye, mert minden a nyugalom és pihenés élvezetébe merült

Egy ilyen éppen letelepedett karaván a nyári hónapokban, méghozzá Közép-Ázsia pusztáin, valóban érdekes képet nyújt. Míg a tevék láttávolban mohón legelnek, vagy a nedvteljes bogáncsot tördelik, az utazók - még a legszegényebbek is - egy csésze teával kezükben ülnek, s mohó kortyokban szürcsölik a drága folyadékot. Az egész nem egyéb, mint zöldes, cukor nélküli meleg víz. Néha zavaros is, hanem azért emberi művészet még nem gondolt ki ételt, még nem talált föl nektárt, mely oly ízletes, oly üdítő volna, mint ez az igénytelen ital a sivatag állomásain. Még teljesen emlékezem csodás hatására. Az első csöppekkel szelíd tűz terjedt el az erekben, mely éltet, anélkül, hogy különösen ingerelne. A többiek a szívbe és fejbe nyomulnak, a szem fényleni és ragyogni kezd. Ily percekben leírhatatlan gyönyört és kéjt éreztem, s míg társaim álomba merültek, én ébren maradtam, s oly boldog voltam, hogy nyitott szemekkel álmodhattam.

Miután a tea megújította az erőket, a karaván fokonként mozgalmasabb és zajosabb lesz. Az utasok többnyire külön csoportokba vagy körökbe vannak osztva, melyeket itt "kos"-oknak neveznek, s melyek a vándorló város egyes házait képezik. Mindenütt van valami dolog, s mindenütt az ifjabb tagok végzik, míg az öregek nyugosznak. Itt például kenyérsütéssel vannak elfoglalva. Egy rongyos hadzsi nagy buzgalommal dagasztja piszkos kezeivel a fekete tésztát; már jó félórája, hogy dagaszt, s kezei mégsem tiszták, mert a többnapi piszok a tészta által nem is mosható le. Amott főznek; hogy megtudja az ember, mit főznek, nem is kell nagyon nézegetni, mert az avas juhzsír szaga, különösen pedig a kissé nagyon pikáns teve- vagy lókotlett aromája rögtön elárulja. Szemre nézve az étkek nemigen kecsegtetők, hanem a sivatagon nem gondol az ember vele, az óriási étvágy eltakar minden hiányt, s az éhség tudvalevőleg a legjobb szakács.

Ha a pihenés ideje egy kissé továbbra nyúlhat, a táborozó karaván mulatságban nem szenved hiányt. Legkedvesebb szórakozás a céllövés, melynél a díj mindig bizonyos mennyiségű lőpor vagy golyó. A mi karavánunkban e mulatság csak ritkán lehetséges, mert kis számunknál fogva folytonos veszélynek voltunk kitéve, s nem volt szabad zajjal járnunk. Útitársaim korán-olvasással vagy más vallási kötelességek teljesítésével, alvással és toalettel töltötték a pihenési időt. Toalettet mondok, hanem valószínűleg senki sem fogja hinni, hogy budoárról, finom illatszerekről vagy mesterséges cicomázásról van szó. A turkománok egy kis fogóval szokták kitépni felső állukról a szőrszálakat. Ami a hadzsik és a magam toalettjét illeti, ez oly egyszerű és prózai volt, hogy alig lehet említeni. A szükséges kellékek: homok, tűz és hangyák voltak. Az alkalmazás módjának kitalálását, mint rejtvényt, az olvasóra bízom.

Különben Ázsia minden népe közt a tatár az egyetlen, mely a sivatagi élet bizarr képébe teljesen beleillik. Mint babonás és vak végzethivő, a folytonosan fenyegető veszélyhez könnyen hozzászokik; szenny, szegénység és nélkülözések házi körében is otthonosak; nem csoda, ha hónapok óta nem változtatott ruházatban, arcán piszokréteggel, oly megelégedetten tud ülni. E lelki elégültség sohasem volt rám nézve közönyös, hatása azonban legfőbb fokát érte el az esti imakor, melyben mindenki részt vett, hogy Allahnak az élvezett jótéteményekért hálát adjon.

Ily alkalommal az egész karaván egyetlen hosszú láncolatot képezett, és egy imámmal az élén, a leáldozni készülő nap felé fordulva, végezte az imádságot. A messze, körös-körül elterjedő halotti csend emeli a pillanat ünnepélyességét, s ha a lehanyatló nap piros sugarai társaim vad és mégis oly megelégedett arcaira estek, ilyenkor úgy látszott, mintha minden földi kényelem birtokában, már semmi kívánnivalójuk nem volna. Ilyenkor sokszor gondoltam, mint találnák ez emberek magukat valamely ruganyos párnájú, első osztályú kupéban vagy valamely elsőrangú, pompásan bebútorozott vendéglőben. Mily végtelenül távol vannak még a civilizáció áldásai ez országoktól!

Legyen elég ennyi a karavánok nappali életéről. Éjjel a sivatag sokkal regényesebbé, hanem sokkal veszélyesebbé is válik. A szem hatalma megtöretvén, a biztonság köre csak a legközvetlenebb környezetre szorítkozik, s útközben csakúgy, mint az állomáson, mindenki egymáshoz közel igyekszik maradni, szorosan egymáshoz simulni. Nappal az utazó karaván egyetlen hosszú láncolatot képez, éjjel pedig hat-nyolc kisebbre oszlik, melyek jól összeszorulva, erős négyszögeket formálnak, külső részeiken a legbátrabbakkal.

Holdfénynél az elvonuló tevék hosszú árnyékai különös látványt nyújtanak. Csillagtalan, sötét éjjel minden borzalmas, s egy lépésnyire a sorból eltávozni annyit tesz, mint az otthoni tűzhely mellől puszta elhagyatottságba jutni.

Nappali állomáson mindenki olyan helyet keres magának, mely leginkább tetszik. Éjjel a kervánbasi felügyelete alatt erős tábort szokás ütni. Középen vannak a málhacsomagok, ezek körül feküsznek az emberek, s védfalul a tevéket sűrűn egymás mellé körbe fektetik. "Fektetik", mondom, mert e csodálatos állatok parancsszóra elterülnek, egész éjjel mozdulatlanul maradnak helyükön, s a legközelebbi reggel szintén csak parancsszóra emelkednek föl, mint a gyermekek. Fejükkel kifelé, hátsó részükkel a karaván belseje felé fektetik őket, mert már messziről megérzik az ellenséget, és tompa horkolás által tudatják a veszélyt, így még pihenési idejük alatt is őrökül szolgálnak.

A körön belül alvók közvetlen a tevék mellett - melyek tudvalevőleg a legkellemetlenebb szagúak a világon - nem a legjobban érzik magukat. Sokszor megesik, hogy a sós abrak és víz, melyet ez állatok nappal ettek, a lőtávolban fekvőkre kézzel fogható hatást gyakorol. Magam is igen sokszor ébredtem fel ily freskó-festménnyel ékesítve, hanem itt alig törődik az ember vele, mert ki tudna az állatra haragudni, mely oly utálatos alkatú ugyan, de oly türelmes, oly kevéssel megelégedő, oly szelíd és hasznos.

Nem csoda, ha a sivatag utazója a tevét minden állat fölé emeli, és majdnem az imádásig szereti. Néhány bogánccsal táplálkozva, melyet a többi négylábú megvet, tesz meg több hétig, sőt több hónapig tartó utat, anélkül, hogy elfáradna. E puszta, elhagyott vidékeken az ember léte az övéhez van kapcsolva, s emellett oly türelmes, hogy egy gyermek egész csapat ily magas, erős állatot egy "csukh" szóval letérdepeltet, s egy "berr"-rel fölállít.

A tevék nagy, sötétkék szemeiből sokat tudtam kiolvasni. Ha a napi út igen hosszú, vagy a homok nagyon mély volt, e szemek élénk fájdalmat árultak el. Leginkább látható az a megterhelésnél, midőn nagyon nehéz árucsomagot tesznek a hátára; a teher alatt meggörnyedve, fejét ura felé fordítja, szemeiben könny csillog, s nyögése oly nehéz, oly megindító, mintha mondani akarná: ember, légy irgalommal irántam!

A teve külseje, kivéve az év bizonyos időszakát, midőn a természeti törvények félig ittas, bódult állapotba helyezik, mindig feltűnően komoly. Vonásaiban a khaldeus sémi típus kifejezése félreismerhetetlen, s a földtekének bármely részén található is már most, mégis elvitathatatlan, hogy első hazája a Tigris és Eufrátesz közti sivatag, vagyis az arab puszták.

A turkománok e komoly tekintetet azzal a barbár eljárással zavarják meg, hogy a kötőféket átlyukasztott orrához erősítik. Az orráról mellére lecsüngő kötéllel nagyon hasonlít a szegény teve egy szemüveggel vadul felfegyverzett európai uracshoz, vagy megfordítva. Mindketten magasra tartják fejüket, s mégis mindkettőjüket orruknál fogva vezetik.

Amily kellemes és felüdítő hatást tesz emberre és állatra a letelepedés jele, oly kedvetlenítő és zavaró az indulási parancs. Legelőször is a kervánbasi emelkedik föl ültéből, kiáltására vagy jeladására mindenki kászálódik, még a szegény legelő tevék is értik, és sokszor anélkül, hogy hajtanák, a karavánhoz sietnek; sőt, mi több, azon málha vagy utas mellé állnak, amellyel vagy akivel előbb megterhelve voltak. Egy negyedóra alatt minden rendben van, mindenki elfoglalta helyét a láncolatban; az állomáson csak az elfogyasztott hús lerágott csontjai s a rögtönzött tűzhelyek fekete foltjai maradnak. E momentán élet nyomai a sivatagon sokszor oly gyorsan elmúlnak, amilyen gyorsan támadtak; néha azonban égalji véletlenségek által fennmaradnak, s mint örül aztán a későbbi utazó, ha itt elhagyott tűzhelyre akad. E megégett, sötét helyek környezete mint pompás karavánszeráj tűnik föl szemei előtt; s a gondolat, hogy itt emberek voltak, hogy itt mozgó élet létezett, a sivatag leverő magányát elviselhetőbbé teszi.

Égett foltokról szólva, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzem azokról a sokszor több napi útra terjedő leégett síkságokról, melyeket a Perzsia és Khíva közt levő sivatagon láttam, s melyekről a nomádok beszédje után oly sok csodálatosat hallottam.

A forró évszakban, midőn a perzselő nap a füvet és az apró cserjét pozdorjává szárította, gyakran megesik, hogy egy vigyázatlanul eldobott szikra az egész pusztát felgyújtja. A feltartóztatás nélkül terjedő tűz oly gyorsasággal harapózik, hogy még lóháton is nehéz előle menekülni. A száraz füvön lappangva eszi magát tova, s hasonlít a terjedő árhoz; sűrűbb bokroknál vad dühvel csap föl, s így - nagy tereket haladva rövid idő alatt - csak egy folyó vagy tó képes szilaj futását feltartóztatni.

Éjjel borzasztó látvány lehet, midőn a láthatár hosszan és szélesen a tűztenger által vörösre van festve, s mondják, hogy a legbátrabbakat is megfélemlíti. A gyáva csakhamar elvész; akinek azonban lélekjelenléte van, megmenekülhet, ha - még midőn a tűz távol van - a közvetlen környezetében levő füvet felgyújtja. Az új tűz puszta tért hagy hátra, melyen a közelgő lángok nem találnak többé tápanyagot, s mely ennélfogva biztos menhelyet nyújt. Csak így képes az ember tűz által védelmezni magát a tűz elől.

A puszta felgyújtása sokszor fegyverül szolgál egyik törzsnek a másik ellen, s mondják, hogy az ekképpen okozott dúlás rettenetes. Gyakran egy-egy szökevény szerelmespár is használja, hogy magát az üldözés ellen biztosítsa. Ha szél nincs, könnyen ki lehet térni a terjedő tűz elől, hanem a legkisebb szellő elégséges, hogy őrült sebességre ingerelje, s a menekvők közös halálukat éppen mentési eszközükben találják.

A sivatag képe és a leggyakrabban előforduló természeti tünemények különös benyomást gyakorolnak még az otthonos nomádokra is. Midőn Kaflankir fennsíkjain voltunk, mely az északkeletnek terjedő Üszt-Jurt egy részét képezi, a láthatár sokszor a leggyönyörűbb fata morganával volt díszítve. Egy fata morgana Közép-Ázsia nagy sivatagján, abban a forró, mégis tiszta légkörben, tagadhatatlanul a legszebb optikai jelenség, amelyet az ember elképzelhet. A légben táncoló városok, tornyok és várak, a nagy karavánok képei, harcoló lovasok, egyes óriási alakok, melyek az egyik helyen eltűnnek, hogy a másikon ismét felmerüljenek: engem mindig igen gyönyörködtettek. Társaim, különösen a nomádok, csak néma tisztelettel néztek ama tájak felé. Véleményük szerint e jelenségek az egykor ott létezett és elsüllyedt városok és elveszett emberek árnyékai, melyek most a nap bizonyos idején kísértetszerűen megjelennek, s a légben lebegnek. Sőt, kervánbasink még azt is állította, hogy bizonyos helyeken már évek óta mindig ugyanazon alakzatokat látta, és hogy ha mi is elvesznénk a sivatagon, évek múlva megsemmisülésünk helyén szintén a légben ugrándoznánk és táncolnánk.

E mese, mely a nomádoknál általánosan el van fogadva, élénken emlékeztet arra az európai állításra, mely szerint az a tér, melyet mi sivatagnak nevezünk, nem annyira természeti, mint inkább társadalmi törvényeknél fogva változott sivataggá. Példaképpen az afrikai Szaharát s Közép-Ázsia sivatagját említik, melyeken hajdan munkás kezekben és művelt földekben nem volt hiány. Egyes helyeken ez állítás jogosult lehet, de Közép-Ázsia sivatagjára nem alkalmazható. Némely helyeken, amilyenek Merv, Mangislak, Görgen és Otrár, a múlt századokban több élet volt ugyan, mint most, hanem egészben véve Közép-Ázsia sivataga emberek emlékezete óta mindig rettenetes sivatag volt. Az egyetlen csepp ivóvizet is nélkülöző, több napi járásnyi tér, a sokszor száz mérföldre terjedő, feneketlen mély homokkal borított földek, az égalj vad dühe és szeszélyei oly akadályok, melyekkel a művészet, tudomány vagy bármely más szellemi hódító erők csak nagyon nehezen mérkőzhetnek.

"Turkesztánt és lakosait - mondotta nekem egy ízben egy közép-ázsiai - Isten haragjában teremtette, mert amíg a sivatag forrásainak keserűsós íze meg nem változik, addig a gyűlölség és rosszaság el nem távozik a turkesztániak szívéből."

 

Ötödik fejezet
A tatár sátor és lakói

Különös érzelem fogja el az embert, ha városaink mozdulatlan háztengerében visszagondol a könnyű sátorokra! A dervisség bűne ragadós, azonban nem mindenkire nézve, s így tán nem lehet veszélyes, ha olvasóim néhány pillanatra Közép-Ázsiába kísérnek, hogy ott a mi kőépületeink ellentéteit szemléljék.

Délfelé jár az idő. A kirgiz család, házát és holmiját néhány teve hátán szállítva, s nyája által kísérve, lassan vonul ama hely felé, melyre egyik lovasa magasra emelt dárdával mutat. Nomád felfogás szerint a karaván akkor pihen, midőn kóborol, s nyüzsgővé csak letelepedésekor, azaz akkor válik, midőn a mi nézetünk szerint pihenni kezd. A tevéken ülő idősebb nők - mert a fiatalabbak gyalog baktatnak - még itt sem nyugodhatnak, hanem a teve durvább szőréből zsáknak való fonalat készítenek. Csak a család eladó lányainak van arra kiváltságuk, hogy az inogva lépegető állaton teljes semmittevésben lézengjenek. Az ilyen orosz, ó-baktriai, mongol vagy khívai pénzekből álló, s egészen keblére alácsüngő nyakfüzérét tisztogatja, s annyira belemerül munkájába, hogy az európai érembúvár e szak műkedvelőjének tarthatná; de emellett egyetlen mozdulata sem marad észrevétlen előtte a karaván körül tornászó kirgiz ifjaknak, kik lovagi ügyességükkel igyekeznek tündökölni. Végre a kijelölt helyre jutnak. A városi lakos azt hinné, hogy most ugyancsak lesz zűrzavar - de nem! Mindenkinek megvan a maga tisztje, mindenkinek a maga hivatása, mindenkinek a maga feladata.

Mialatt a családapa lehűtött lovát lenyergeli, hogy legelni ereszthesse, a fiatalabb legények pokoli zaj közt terelik össze a csatangolni nagyon kész juhokat és tevéket, minthogy elérkezett a fejés ideje. Közben a sátrat is levették. Az öreg matróna előveszi annak rács alakú vázát, s azt jobbra-balra való buzgó köpködés között felállítja. Más személy a boltozatot képező, meghajlított dorongokat erősíti meg, míg a harmadik ráteszi a kürtőül és ablakul szolgáló korona alakú fedőt. Míg kívül még ráaggatják a sátorvázra a nemezdarabokat, azalatt a gyermekek belül már felaggatták a zsákokat és tarisznyákat, s a hatalmas katlan-lábast is felállították a lobogó tűz fölé. Mindez csak néhány perc műve; bűvészi gyorsasággal verik fel a nomádok sátraikat, de éppoly tüneményes gyorsasággal szedik is szét azokat.

A sátor előtt a juhok, tevék, kiabáló asszonyok és rívó gyermekek folytonos zaja hallatszik. Különös karzene ez az elhagyott puszta déli csendjében. Egyébiránt a fejés ideje, a nomád naponkénti szürete, itt a nap legizgalmasabb órája. A legtöbb baj a torkos gyermekekkel van, akiknek hasa a folytonos tejivástól egész dobbá puffad. Az asszonyoknak hébe-hóba igen sokat kell az állatok nyugtalansága vagy rossz erkölcse miatt szenvedniök; a férfiak közel állnak körülöttük, de a legcsekélyebbhez sem nyúlnak hozzá, mert igen nagy szégyennek tartatnék, ha valamely férfi női munkához fogna.

Midőn Etrekben búzával telekoldultam tarisznyámat, s ezt szállásomon kézi malmon meg akartam őrölni, a turkománok harsogó kacajra fakadtak. Megütődve kérdezősködtem e gúnyolódás okáról, mire egyikük barátságosan közeledve hozzám, így szólt: "Az szégyen, ha asszonyi munkához látsz. Természetes, hogy a mollák és hadzsik nemigen értenek a világi műveltséghez, s azért irányotokban elnézők vagyunk."

Miután a tejkészletet betakarították, s tömlőkbe töltögették - mert a korsók vagy faedények csak fényűzési cikkek -, a nyáj szétszóródik a tágas síkságon. A zaj lassanként elhal; a nomád sátrába vonul, felemeli annak alsó nemeztakaróját, s míg a farácsozaton át befújdogáló nyugati szellő déli álomba ringatja őt, azalatt a nők a sátoron kívül elővesznek egy félig kész nemezdarabot. Mulatságos látvány, midőn megpillantunk hat, sokszor még ennél is több pusztai lányt, amint egymás mellé sorakozva a kákagyékénybe takart nemezt erős taposás közben tovább-tovább hengergetik. E működéshez az ütemet az élükön levő idősebb hölgy veri, aki ezen iparbeli táncnak balettmesternője, s aki előre is tudja, hol lesz a szőnyeg ritka és idomtalan.

A nemeznek, az emberi értelem által föltalált kelmék legegyszerűbbikének készítése Közép-Ázsia vándor népeinél még ugyanazon ponton áll, melyen feltaláltatásakor állhatott. Legjobban szeretik ennél a szürke színt alkalmazni; a tarkák fényűzési cikkek, s fehéreket csak különösen ünnepélyes alkalmakkor használnak. Szőnyegeket csak a gazdagabb nomádoknál, mint a turkománoknál és özbegeknél láthatni, minthogy készítésük ügyességet s a művelt világgal sűrűbb érintkezést igényel. A beléjük szőtt alakok mintáit rendesen Európában készült zsebkendőkről s más kelmékről kölcsönzik, s én valóban gyakran csodálkoztam rajta, hogy mily ügyesen másolják le azokat a nomádok, vagy ami még több: miként képesek azokat egyszeri látás után is emlékükben megtartani.

Míg a szegény nők a terhes házi munkákban istenigazában kifáradnak, azalatt a családapa is elhortyogta déli szundikálását. A nyáj is közeledik a sátorhoz, s alig kezd hűvösödni, a sátor pillanat alatt föl van szedve, s a tevék hátára rakva, mire megint nekiindul a karaván. Ez már a második járat aznap, s mégis az állatok úgy, mint az emberek, oly jókedvűek, mintha évekig fészkeltek volna egy helyen, melyről az unalom űzte őket el, változatosságot keresni.

Napnyugta után nemsokára, midőn a puszta véghetetlen látkörére lassanként reáborul a sötét ég kupolája, a vándorló család megállapodik, hogy meleg nemeztakarók alatt töltse az éj hideg óráit. Gyorsan tűz fölé állítják az óriási konyhaedényt, s éppoly gyorsan ki is ürítik. A nomád hallatlan étvágyáról európai embernek nem lehet fogalma.

Alig múlt el egy óra, s az ételek elfogytak, az imádságok le vannak darálva, s az idősebbek a sátorokban, a fiatalabbak pedig a szabad ég alatt, a nyáj körül álomba merülnek. Csak ahol eladó leány van, ott történnek némi kivételek. Közép-Ázsia nomádjainál az iszlám még nem bírta eltiltani, hogy a férfiak a nővilággal szabadabban ne érintkezhessenek. Itt még ismeretlen a hárem, s a fiatal nomád tudja mindig, melyik csillag után kell indulnia, hogy szíve ünnepeltjének sátrát föltalálja a nyomtalan pusztaságban. Megjelenése ritkán történik váratlanul, mert a nomád kisasszony is gyanítja, melyik oldalról fog a csendes éjben hallatszani a vágtató ló dobogása, s azért rendesen ez irányban ő a karaván legszélsőbb előőrse.

Hogy a puszták gyermekeinek gyöngéd találkáján a társalgás nemigen felel meg a mi szépészeti fogalmainknak, ebben alig kételkedhetünk; a költészetet azonban mindenütt föllelhetni, s mondhatom, hogy a nomádoknál tán nagyobb mértékben, mint nyugaton. Némelykor a szerelmespárokból egész társaság alakul, s ilyenkor aztán a vad tatár képekkel fölcicomázott párbeszéd, melynek mindig rímekben kell futnia, alig ér véget. Eleinte igen mulattattak engem az efféle párbeszédek, de mennyire bosszankodtam, ha ilyen szerelmes társasággal egy és ugyanazon sátorban kellett az éjt eltöltenem, hol aztán nagy fáradtságom dacára sem alhattam.

Ez lenne a nomádok nyári életének gyengén rajzolt képe. Télen azonban, kivált Közép-Ázsia északi részein, ahol már sokkal kegyetlenebb a hideg, a mi nézetünk szerint ez a vándorló élet elveszíti minden költőiségét, sőt még maguk a közép-ázsiai városi lakosok is csodálkoznak rajta, miként élhet meg e nép az irtózatos viharokban s a hetekig tartó havazások idején.

Ha 30 fokos hideg van Réaumur szerint, akkor nemigen lehet kellemes a sátor, s ez még sincs valami nagyon terhére a természettől megedzett pusztafinak. Ilyenkor kettős ruhadarabokba öltözik, s valamely mélyedésben vagy más, a széltől kevésbé járt helyen fölvert sátorát kétszeresen aggatja be nemezdarabokkal. Ekkor a sátor lakói is megszaporodnak, s ha a szakszaul (az igen nehéz és csomós fagyökér) órákig eltartó parazsa meleget kezd terjeszteni, akkor aztán nemigen érzik a szilárd anyagból épült lakás hiányát. Ekkor szűkebb körbe szorulnak a tűzhely körül, s a ház leányának a kumisszal telt tömlőt szakadatlanul körül kell hordania. E kedvenc ital megnyitja a szívet, feloldja a nyelvet, s ha a bakhsi hébe-hóba az ily téli estét dalaival vidámmá teszi, akkor még a vad orkán sivítása is zenévé válik.

Ha a mindennapi élet folyamát rendkívüli természeti jelenségek, például homok- vagy hózivatarok, meg nem háborítják, úgy a nomád boldog, mondhatnám, olyan boldog, amilyenné a világ semmilyen polgáriasultsága sem tehetné.

Minthogy Közép-Ázsia népei rendkívül kevés szükségletet ismernek, ez okon nagyon ritkán találkozhatni náluk szegénységgel, mely sohasem is oly nyomasztó, mint nálunk, s a puszták lakóinak élete szelíden folyna le, ha jellemük fő vonása nem lenne a rablásra és viszálykodásra való hajlam. A háborúnak, mely mindenütt csapás, ott a lehető legfélelmetesebb következményei vannak. A legcsekélyebb ok nélkül rohanja meg a magát erősebbnek érző törzs a gyöngébbet. A fegyvertfoghatók győznek vagy meghalnak; a nők, gyermekek és nyájak zsákmányként elosztatnak, s hányszor esik meg, hogy a család, mely este még a legnagyobb boldogságban hajtotta fejét nyugalomra, a következő reggel szüleitől, szabadságától s minden vagyonától megfosztva, egymástól messzire hurcoltatik.

Khíva mellett, a turkománok közt, több, azelőtt jómódú, fogoly kirgiz családra akadtam. E szegény szerencsétlenek, még csak nemrég vagyonos ifjak és lányok, annyira megnyugodtak sorsukban, mintha azt a természet törvényei mérték volna rájuk. Milyen őszintén, milyen szorgalommal igyekeztek uruk érdekeit előmozdítani, s mennyire dédelgették, szerették annak gyermekeit! Pedig uruk rabolta el őket, az gyilkolta le apjukat, s az bélyegezte meg őket örökre a "kul", vagyis rabszolga névvel.

A buddhizmus, a kereszténység s az iszlám egymást fölváltva tettek kísérletet Ázsia pusztáiba behatolni, s bár az első s utolsó gyökeret vert, de a közép-ázsiai nomád ennek dacára ma is ugyanaz, aki volt az arabok hódítása vagy macedóniai Nagy Sándor hadjárata idején; olyan, amilyennek őt még Herodot látta. Örökre emlékezetesek előttem azon órák, melyeket idősebb turkománokkal vagy kirgizekkel világi dolgokról való beszélgetésben töltöttem el. A legigénytelenebb egyszerűséget ugyan magunk elé képzelhetjük, de mennyire különbözik még ettől is az, ha az évezredes múlt ezen élő emlékköveit látjuk magunk előtt!

A közép-ázsiai úgy beszél Rómáról (Rúmról, vagyis a mai Törökországról), mint beszélt Julius Caesar idejében, s ha hallja az ember, hogyan dicséri és magasztalja egy-egy ősz szakállú ezen ország hatalmát és nagyságát, majdnem azt kellene hinnünk, hogy a győzhetetlen légiók csak tegnap csatáztak a párthusokkal, hol ő is jelen volt a segélycsapatokban. Hogy az ő Rúmja (Törökország) a régi Rómához viszonyítva nagyon szegényül áll, azt nem hiszi el, mert ő a Rúm név alatt nagyságot tanult ismerni. Rómát nagyságra és hatalomra nézve legföljebb Kínával méri össze, bárha a Kínáról hangoztatott különböző mesék és mondák a kínai népeknek inkább művészetét és szépségét, mintsem vitézségét dicsérik.

Oroszországot a ravaszság s fortély fészkének tartják, hangoztatva, hogy ez ilyen tulajdonságaival vitte végbe legújabb hódításait, s Angliára vonatkozólag tudvalevő dolog, hogy még a nemrég elhalt bokharai emír is, midőn első ízben érintkezett angolokkal, "egészen felháborodott amiatt, hogy az »ingilizek«, kiknek neve csak nemrég merült fel, vele szemben devletnek (kormánynak) merik magukat nevezni".

Az idegenre nézve igen meglepő az a vendégszeretet, mely Közép-Ázsia nomádjainál oly mértékben megtalálható, amilyenben keletnek talán egyetlen tartományában sem. A törökök, perzsák és arabok még megemlékeznek némileg e régi kötelességükről, de a mi európai utazóinknak - azt hiszem - bőséges alkalmuk lehetett meggyőződni arról, hogy a szolgálatkész lábmosás, a birkaleölés és a vendégszeretet más ilyen jele csupán csak dús borravaló - vagy mint Perzsiában mondják: piskes - reményében történik. A korán ugyan azt mondja: "Tiszteljed vendégedet, habár hitetlen volna is", mindazonáltal e tisztelet gyakran csak bizonyos követségi vagy konzulátusi rendeletek visszhangja.

Egészen másként áll a dolog Közép-Ázsiában. Itt a vendégszeretet szinte ösztönszerű, mert a nomád lehet ugyan kegyetlen, vad és hitszegő, de vendégszeretetlen soha.

A turkománok közti tartózkodásom idején koldustársaim egyike legrongyosabb öltözékébe burkolózva, kolduló látogatásokat ment tenni, s egész napon át tartott kóborlás után magányosan álló sátorba tért be, hogy ott töltse el az éjt. Ide érkeztekor, mint ez rendesen szokott történni, barátságosan üdvözölték, de csakhamar észrevette, hogy a szegényes háztartás gazdája nagy zavarban van, s mintha valamit keresne, tétovázó szemekkel ide s tova lót-fut. A koldus már nem jól kezdte magát érezni, midőn gazdája feléje közelített, s fülig elpirulva, néhány kránt kért tőle kölcsön, hogy előteremthesse a szükséges estebédet, minthogy neki magának szárított halon kívül nem volt egyebe, s vendégét mégiscsak jobb falattal szeretné ellátni. Ilyen kölcsönt mindenesetre adni kellett.

Társam kinyitotta öltönye rongyaiban eldugott erszényét, s miután abból öt kránt gazdájának adott, minden rendben látszott lenni. Barátságos beszélgetés közt fogyasztották el az estebédet, lágy nemezszőnyeget terítettek le az idegen számára ágynak, s ez a következő reggel tisztességesen elbúcsúzott.

- Alig távoztam félórányira a sátortól - így mesélte barátom -, midőn egy turkomán nyargalt felém, s dühös fenyegetések közt követelte erszényemet. Mily nagy lett csodálkozásom, midőn a rablóban tegnapi gazdámra ismertem! Azt hittem, hogy csak tréfál, s barátságosan kezdtem hozzá szólani, de ő mind komolyabbá vált, s hogy a gonosz következményeket megelőzzem, nem volt mást mit tennem, mint erszényemet, kevéske teámat, fésűmet és késemet, szóval: minden vagyonomat odaadnom. Ezzel tovább akartam menni, de ő még föltartóztatott, megnyitotta az én, vagyis most már az ő erszényét, s abból öt kránt következő szavakkal nyújtott át nekem:

- Íme vedd, itt van tegnap esti adósságom! Most már nem tartozom, s így továbbmehetsz!

 

Hatodik fejezet
Öröm és szomorúság

Az öröm és bánat elvitathatatlanul az a tükör, melyben egy nép jellemét, szokásainak hű képét megláthatjuk. Az örömben és bánatban tovatűnnek a színlelés mesterségének jelei; az ember mivoltának valódi színében tűnik fel, árny- és fényoldala egyaránt előtérben lesz, mert ahol az érzelmek visznek szerepet, ott hasztalan volna másnak mutatkozni, mint amilyenek vagyunk, másként szólani és cselekedni, mint ezt belső szózatunk parancsolja.

Az emberi nem nagy családjában az életnek három állapota van: születés, házasság és halál, ama képek, melyekben az öröm és bánat vonásait a legjobban tanulmányozhatjuk. A körvonalak ugyan mindenütt egyenlők, de a színben és kivitelben imitt-amott találunk különbségeket. Az etnográfia fáklyája e tárgyat a világ különféle részeiben gyakran világosságba helyezte, mindazonáltal meg kell vallanunk, hogy Közép-Ázsia mezején még meglehetős sötétség uralkodik. Ezért egypár szikra nem lesz éppen felesleges, és ha a vad polinéziai és közép-afrikai hiába dacolt a vizsgáló szemével, miért ne lebbentenők meg a fátylat a gyanakodó özbeg felett is? Ez az első és így csak gyenge kísérlet.


Születés

Midőn a közép-ázsiai nő a vajúdás közeledését érzi, elhívatja közeli rokonait, egy szülésznőt és gyermekápolónőt. A sátorban vagy szobában leterítenek egy új nemezt vagy szőnyeget, és arra ül a szülő nő összecsomporodott lábakkal. A szülési fájdalom nagyobbodtával közeli rokonai melléje guggolnak, ő pedig karjait legjobb barátnéjának nyaka köré fűzi, és a bába által, aki ágyékánál fogja, mindaddig ide s tova csúsztatik, amíg méhgyümölcsétől megszabadul. És csak ezután fektetik ágyba, amikor is a rokonság a gyermekágyast, a bába a gyermeket veszi gondjaiba. Az előbbi a halántékon és ütőéren alkalmazott dörzsölések által felüdíttetik, s míg az utóbbi rejtve fekszik, addig a bába pólyákat vág egy darab új gyolcsból, s ezekbe, különféle babonás szokások szoros megtartása mellett, betakarják. A pólyaszeletek hulladékait elviszik az anyának, s egyszersmind a gyermek neméről és külsejéről tudósítják. Hasonló módon megviszik az atyának is az örvendetes hírt éspedig az úgynevezett pólyavágó (kindik keszen), aki különösen fontos szerepet játszik, és tudósításáért megajándékoztatik.

Három napig a gyermeket senkinek sem mutatják, s ezalatt szorgalmasan kenegetik vajjal, szemeit megmossák sós vízzel, különben veres szemei lesznek, úgy hiszik, melyek nagyon gyűlöletesek, és miután ráadták az első inget, teveszőrön közszemlére kiteszik. Ekkor a barátok és ismerősök látogatást tesznek, a férj nejének valamely ajándékot ad, s az anya mindig remeg, hallván a gyermek jövője feletti jóslatokat, melyeket tapasztalt matrónák a kis testnek tagjaiból és mozdulataiból olvasnak. Így például rossz jelnek tartják, ha a gyermek bal lábbal vagy bal kézzel jött a világra; a kis szemgolyó azt jelenti, hogy magzatuk tolvaj lesz; széles homlok bátorságot, a lábakkal való nyugtalan tombolás jövendő gazdagságot jósol stb. Mindenki jelentős arccal bámul, és ha nem kötötte volna az anya saját kezével gyermeke bal karjára a fehér varázskövet, bizonyára nyugtalanítaná a gonosz szemektől való félelme.

Csak miután a csille (első negyven nap) eltelt, kezdik meg az ünnepélyeket. Leánynál ezek jelentéktelenek, de fiúnál még a legszegényebb is rajta van, hogy minél nagyobb számú vendéget maga köré gyűjtsön, és a legfényesebben megvendégelje őket. Nagy lakoma, versenyfutás, küzdés, zene napirenden levő dolgok, és a születési ünnepnek sajátságát képezi az úgynevezett altin-kabak, mely abban áll, hogy egy magas fa csúcsára egy arany vagy ezüst golyót tesznek, és aki azt egy lövésre, akár puskával, akár nyíllal lelövi, az nemcsak a golyót nyeri el, hanem azonfelül bizonyos számú juhot, sőt tevéket és lovakat is, melyek díjul kitűzettek.

Egy év eltelte után, mialatt a gyermeket macskáktól, gonosz szellemektől és más veszedelmes dolgoktól szigorúan őrzik, az említett fehér kő helyét egy kerek csont pótolja, és sapkájára egy argusteket (egy titokzatosan faragott és festett fadarabot), egy tudós kéz által íratott nuszkhát (talizmánt), több korallt, egy hiénafogat, és ha a körülmények engedik, Mohamed szent sírjáról való földdel telt kis zacskót raknak. Ez gyakran jókora csomóvá növi ki magát, amely a szegény teremtés fejét terheli, de ők ezt nem veszik figyelembe. Sőt vigyáz az anya, és aggodalmas szemmel őrködik, nehogy ezek egyike vagy másika hiányozzék, mert mindegyik biztos óvszer némely veszélyek ellen.

A gyermekek játékkora Közép-Ázsiában, valamint egész keleten csak nagyon rövid ideig tart. A leánnyal nagyon hamar megkedveltetik a fonást, szövést, varrást, túrókészítést stb., a fiút már ötéves korában lóra ültetik, és tizedik évében, sokszor már korábban, a szintusákban mint lovas, vagy a pályafuttatásokban mint zsoké szerepel. Csak a tehetősebbek adják fiaikat mollának. Miután olvasni megtanult, megkezdődik a korantói vagy koráni ünnep, mely az oszmánli hatim düjünü ünnepével azonos, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi csak akkor áll be, midőn a fiú Mohamed szent könyvét először átolvasta, az itteni pedig akkor tartatik, midőn az olvasást megkezdi.


Házasság

Jóllehet a gyermekkor csak rövid tartamú, mindazonáltal a férfi csak tizennyolc éves korában neveztetik jigidnek (érett ifjúnak), a leány pedig csak tizenhat éves korában kiznek (hajadonnak). Vidéken a két nem közötti társalgásra a korán a legkevesebb befolyással sincs. Valamint nyugaton, úgy találjuk az özbegnél is képviselve a szerelem rózsás játékát, minden örömével és kellemetlenségével, minden varázsával és ihletségével. Hogy miként találhatnak helyet a leggyöngédebb érzelmek egy közép-ázsiainak a szívében, aki kora ifjúságától csak rabláshoz, gyilkoláshoz, árvák, özvegyek és rabszolgák könnyéhez szokott, az eleinte engem is csodálatra ragadott; de volt alkalmam meggyőződni arról, hogy a szerelmi viszonyok itt sokkal sűrűbben, mint más iszlám országokban, a legtarkább kalandokban nyilvánulnak meg. Az özbeg szenvedélyes kedvelője a zenének és a költészetnek, hogyan lehetne hát a szerelem idegen az ő ábrándos érzelmeitől?

Ha hosszabb viszony két szívet közeli bizalomba helyezett, ha a szerelmesek kölcsönös egyetértése a határozatot megérlelte, az illetők csak akkor avatják be szüleiket titkukba. Ha ezek beleegyeznek, akkor a kezdeményezés az ifjú részéről történik, aki elküld két asszonyt (szoucsi-khatun), hogy a leány kezét szüleitől megkérje. Ezek a követségről nagyobbára már eleve értesültek; a küldöttség tisztelettel és kitüntetéssel fogadtatik, az ajánlattal megelégednek, de mégsem adnak feltétlen, határozott választ. A nyers "igen"-t kimondani nem éppen tetsző, és az ifjúnak a kis célzásokból kell kiolvasnia kívánatának teljesülését.

Egy ilyen követség után mindenekelőtt a kalimot (nászhozományt) tárgyalják meg, melyet a férfi jövendőbelijéért adni szándékszik vagy adhat. Így szokták kérdeni: "Hányszor kilenc?" - azaz hányszor kilenc juhot, tehenet, tevét vagy lovat, vagy hányszor kilenc darab aranyat, a városban divatozó szokás szerint, kell az atyának leánya átengedéséért fizetni. A szegényebbek adnak kétszer kilencet, a gazdagabbak hatszor kilencet, a kánnak kilencszer kilenccel kell menyasszonyát megvásárolnia. A kalim után a második horderejű kérdést képezi az eginbas (ékszerajándék), melyet a vőlegény adni köteles. Ez áll nyolc gyűrűből (jüzüg), egy fél tiarából (segendzsin), egy egész tiarából (sekergül), egy karkötőből (bilezig), fülfüggőkből (iszirga), orrperecekből (arabek) és mellfüggőkből (öngülük). E tárgyakból semminek sem szabad hiányoznia, és megállapíttatik egyszersmind, hogy ezeket aranyban vagy ezüstben kívánja-e megadni. A közép-ázsiai tehát nagyon drágán vásárolja meg nejét.

Az alkudozások hosszan folynak, és miután minden határozottan megköttetik, összehívják a szomszédokat és a rokonokat az eljegyzési ünnepélyre (fátiha toj), amelyet két napig a menyasszony házában, két napig a vőlegény házában tartanak. A molla vagy egy akszakál tudtára adja az összegyűlt vendégeknek a viszonyt. Elmondja, milyen nagy volt az átengedési ár, milyen lesz a menyegző, és rövid beszédét egy fátihával végzi, mire mindenki az ünnepélyhez lát, és négy napig mulat.

Ilyen ünnepélyeknél, melyeket tojnak (magyarul tornak) neveznek, mindnyájan egy szobában, de több csoportra oszolva vannak. A terem fő részét az öregek foglalják el, a jobb oldali fal mellett tartózkodnak a nők, míg a leányok és ifjak egy szegletbe, jobbára a zenészek és énekesek mellé telepednek. A toj nemcsak ünnepi lakomából áll, hanem a zenét, énekelőadásokat, daljátékokat is magában foglalja, de főleg a lófuttatást, mely utóbbi Közép-Ázsiában minden ünnepélynél kiváló szerepet játszik. Jókora összegeket tűznek ki díjul, s fiatalok és öregek élénk részt vesznek benne. A pálya egy vagy három mérföld nagyságú; az egyikre csak kétéves csikókat bocsátanak, a másikra teljes évű, erős lovakat. Mindig két, megnevezett távolságban fekvő helyet választanak, s míg az egyiken az ünnepi tömeg gyülekezik, addig a másik helyre felügyelőül egy toj emírt (ünnepi tisztet) rendelnek. Ő felvigyáz rá, hogy egyszerre induljanak, és az a lovas a nyertes, aki a másik hely bejáratánál alkalmazott jelt legelőször átfutotta. Az erre az alkalomra hetekig gyakoroltatott lovakat kisfiúk szokták megülni, akik ilyenkor szűk, rövid ruhát viselnek, mely nem nagyon elütő az angolországi zsoké-öltözettől.

A fátiha toj és a menyegző közti időközt a menyasszony kora szerint állapítják meg. Az utóbbi előtti héten a vőlegénytől a tojlukot (nászköltséget) kérik. Húst, lisztet, rizst, zsírt, cukrot és gyümölcsöt küld jövendőbelije lakására, s nemsokára több szekéren jönnek anyja és nőrokonai, kik a jövendőbelinek vendégei lesznek. Az ünnep előtt két nappal lóra ül a vőlegény, barátjai kíséretében; minden a legünnepiesebb pompában, így az ember és a ló. Ő is ipához meg; csak atyja marad otthon, nem a házat őrizni, hanem az előkészületek megtevéséért, hogy az új házaspárt visszatérésében ünnepélyesen fogadja.

Ezalatt a dolgok a menyasszony házában, hol a nászünnep megkezdetett, egyre-másra a legtarkább rendben folynak. A fiatal nők viszik a szakácsnői szerepet, buzgón és szorgosan sürögnek-forognak az óriási üstök körül. Rendkívül nagy egy özbeg nászünnep ételkészlete, mert a tömeg étvágya is rendkívüli. Míg a fiatal leányok sütnek, főznek, addig a kedvhajhászó ifjúság mindenféle élcekkel enyeleg. Az élcelő, aki az üstből egy koncot vagy másnemű nyalánkságot kap, az ebben jóakaratot lát kedvese részéről; de aki izmos ütleget kap a főzőkanállal, az még boldogabb, mert az a nyalánkságoknál is többre becsültetik.

Közel a főzőhelyiséghez a férfi- és nővilág egyes csoportokra oszolva tréfál, fecseg, kiabál és nevet, zenészek játszanak és énekelnek, gyermekek kurjongatnak és ujjonganak, juhok bőgnek, kutyák ugatnak, lovak nyerítenek, szamarak ordítanak; és ezen iszonyatos zűrzavarban kell a bohóskodónak hatalmas, harsány hangon az özbeg humor durva élceit mindenfelé hangoztatnia. Ő az egész vígságnak valódi achillesi sarkpontja. Taglejtései, torzképei, melyekkel kíséri élceit, forrásai a folytonos kacajnak. Most egyiket, majd a másikat utánozza, majd elbeszél egy tréfás bohóságot, majd fütyül, mint a madár, majd nyávog, mint a macska, és jóllehet sűrűn folyik az izzadsága, mégis szakadatlanul kell folytatnia művészetét. Csak nagyon különös, hogy a vőlegénynek az első napokban nem szabad elhagynia a számára kijelölt sátrat; a menyasszony és barátnői kíváncsian kémlelődnek a sátor körül, s az előbbi olykor-olykor már barátnőitől és rokonaitól unszoltatik egy titkos négyszemköztre, és csak az esketési jelenet bevégezte után szabad a társasághoz csatlakoznia.

Ez a második nap után, az egész társaság jelenlétében megy véghez. Mindkét rész két-két tanú által személyesíttetik. A molla megkérdi ezektől a házasulandó beleegyezését, és már végre akarja hajtani az esketést, midőn a menyasszony tanúi tiltakoznak. Értésére adják (természetesen csak külszínleg), hogy a rájuk bízott kincset addig ki nem adják, míg a vőlegény egy bizonyos összeget vagy ajándékot nem ad. Az utóbbi a követelt összeget igen nagynak találva, addig ígérnek és alkusznak, míg a tanúk kielégíttetnek, és csak akkor fognak az esketés ünnepélyes végrehajtásához. A molla felolvassa a rejsz (vallásfő) engedélyét, erősítik és esküvel állítják, hogy az illetők valóban eljegyeztettek, ők ezt mindig felette fontos arccal teszik, és miután egy rövid imát elmondtak, megtörténik az esketés.

Zsíros pogácsát és gyümölcsöt hordanak körül, éspedig maga a menyasszony, aki egyszersmind fehér kendőket, ruhákat vagy más ilynemű ajándékokat osztogat a molláknak, akszakáloknak, de főleg a tanúkként szerepelt ifjaknak. Most a vőlegény is megjelenik a vendégségnél, mindazonáltal néhány lépésnyire az ajtótól meg kell állnia, és miután ez is véget ér egy óriási lakomával, bevégződnek a vendégségek a leány házánál.

A vének és házasok eltávoznak, a fiatalok pedig szekérre rakják a menyasszonyt és hozományát, s ő barátnőinek kíséretében jövendőbelijének házához megy. Törekednek az odavezető utat hosszabbítani, és gyakran, midőn a távolság nagyon közeli, egy-két órányi körutat tesznek, hogy a menet alatt, melyet bolusnak (válásnak) neveznek, a játékokat és tréfákat minél tovább űzhessék. Az első szekéren ül a menyasszony jövendőbeli ángyával, a fiatalság gyors lovakon körülöttük sürög, és aki sebes vágtatásban megkerülve a menetet legelőször hozzájuk érkezik, annak jutalmul egy kendőt dobnak. A többi lovas iparkodik azt tőle elragadni, de ő a tőle kitelhető módon vágtat, és nem szabad őt többé űzni, ha a szekeret újra elérte. A nyert kendőket a ló kantárára kötik, és még sokáig megőrzik.[81]

Ha a nászmenet egy falun visz keresztül, gyakran feltartóztatják, és vámpénzt követelnek tőle; a menyasszony mellett ülő ángy kalácsot osztogat, és az átjárás szabad.

Folytonos tréfa és bohóság között a menyasszony jövendőbelijének háza elé érkezik, és alighogy ezt észrevette, arcát újra elfátyoloznia és víg kedvét komoly arccal felcserélnie kell. A vőlegény atyja a szekérről leemeli, a házba vezeti, és a háznak egyik szegletében függönyökből és szőnyegekből rögtönzött sátorba vonul. A vőlegény nemsokára utánamegy, és atyja jelenlétében már másodszor emeli le fátylát, és az atya, menyének néhány bókot téve, bájainak első megtekintését ajándékokkal köteles megfizetni. Az új házaspárt magára hagyják, de még sokáig kell a sátron kívül levő csoportnak tréfáit és célzásait meghallgatnia. Mindenki kirakja szellemi készletét, és csak az éj beálltával lesz általános csend.

A turkománoknál, valamint a kirgizeknél is az új házaspárt néhány napi együttlét után egy évre elkülönítik. A férfi megjelenhetik ugyan nejének házában, de csak éjjel, és akkor is csak nagyon titkosan. A nomádok azt hiszik, hogy ezáltal - azon mondás szerint, hogy "a lopott vizek édesek" - a házasság első idejét annál kellemesebbé teszik; innen az a vélemény is, hogy az elsőszülöttnek mindig erőteljes és szép gyermeknek kell lennie.

A születési és házassági ünnepélyeken kívül az özbegek noruzkor (újévkor) egy, a perzsa őslakosoktól származott nemzeti ünnepet ülnek. Mulatságos játékokban nincs hiány, és csodálatos, hogy némelyek a legveszélyesebb vakmerőségig elfajulnak. A kártya (sokti), mely Oroszországból hozatott át, még nem egészen divatos, de annál elterjedtebb az asik (juh-bokacsont) játék, melyet ők, az európai kockákhoz hasonlóan, négy juh-bokacsonttal játszanak, éspedig példátlan szenvedéllyel. A kis csontocska felső részét tavának, az alsót alcsinak, a két oldalsót jantarapnak nevezik. A játszó mind a négyet feldobja tenyerével, és a betét felét kapja, ha két tava és egy alcsi esik, ellenben az egész betétet megnyerte, ha mind a négy tava vagy alcsi megüti. A fortély csak a dobásban rejlik, mert a csontocskákkal csalás nem történhetik.

E játék a letelepülteknél, valamint a nomádoknál egyaránt kedvelt, és minden kicsinyes látszata ellenére gyakran megesik, hogy az asik-játszó, midőn szenvedélyre gyúl, egész vagyonát, sőt nejét is a betétbe adja. Igen, az emberek mindenütt egyenlők. A finom európai a rouge et noir asztal mellett áldoz, az özbeg a homokos talajon négy csontdarabbal.


Halál

Ha egy családtag halála közeledik, közeli rokonai el szoktak távozni a házból vagy sátorból. A molla vagy az idősebb szomszédok körülfogják a haldoklót, és míg kívülről jajveszékelés tölti be a levegőt, azalatt bent imák közt várják az utolsó lehelet kibocsátását. Némely haldoklónak, aki egy idő óta szótlanul fekszik, nedves gyapjúval vizet csepegtetnek a szájába, nehogy a szólástól megfosztott a szomjúságnak essék áldozatul. A halál jelének tekintik a szem ferdítését és az orrhegy vékonyodását, és miután az utolsó leheletről meggyőződtek, felkötik a halott állkapcsát, és ha végképp levetkőztették az egész testet, betakarják. A ruhákat megsemmisítik, mert még a legszegényebb özbeget sem lehetne rábírni, hogy a halott ruhái közül egyet is fölvegyen.

Valamint minden iszlám országban, úgy itt sem marad a hulla 12 vagy 15 óránál tovább temetetlenül. Nem deszkán, hanem egy gyékényen (burija) mossák meg, s ezt azonnal elégetik. Miután a rokonok és szomszédok, sőt az illető hely összes lakosai eleget sírtak, kiabáltak és panaszkodtak, a holttestet sírba teszik. A letelepült közép-ázsiaiaknak temetőik vannak, a nomádoknál minden egyes halottat külön temetnek a pusztában, és ha valami különös tekintélyben állt, nagy halmot (tumulus) szoktak fölébe rakni, mely munkában a törzs összes férfi tagjai részt venni tartoznak. Minél tiszteltebb volt az elhunyt, annál magasabbra és nagyobbra rakják a halmot (joszka). A hátramaradott rokonok büszkeséggel tekintenek rá, és bizonyos ünnepeken, valamint a halálnapon ételeket és némi ajándékokat szoktak a szegények részére kirakni. A nomád, jóllehet a legnagyobb távolságból való, ha ilyet észrevesz, sohasem szokta elmulasztani, hogy a halottért egy rövid imát magában el ne mormogjon.

A csatában elhullottakat sem le nem vetkeztetik, sem meg nem mossák, mert a bátornak vérét a legnagyobb ékességnek tartják, és ártalmasnak vélik azt eltávolítani.

A halotti tort mindjárt az eltakarítás után egy rövid ebéddel ülik meg, melynél ijiszt (zsírban sült kenyeret) osztanak gazdagnak, szegénynek, és mindenki tartozik azt megenni. Ezt a halálozás utáni harmadik, hetedik és tizennegyedik napon megismétlik, és később az évfordulati napot is megülik egy halotti torral, melyet a legszegényebb sem szokott elmulasztani, mert félnek, hogy e kötelesség elmulasztása esetén a halott éjjel megjelenik, és a hátramaradottakat megintve panaszkodik, hogy elfeledték a világot meghívni, hogy a lelkének üdvéért imádkozzanak.

A nomádoknál a halotti tor nagyobb szerepet játszik. Ugyanis az egész első éven át, minden héten a halálnapon lakomát rendeznek, és az asszonyok - mint ez útleírásomban a turkománokról már említettem - naponta abban az órában, midőn a családtag meghalt, gyászdalokat énekelnek. Egyáltalán a halott az utóbbiaknál különös tiszteletben részesül.

 

Hetedik fejezet
Lakás, élelem, ruházat

A ház vagy állandó lakás Közép-Ázsiában ez ideig még ott sem tudott erős gyökeret verni, ahol a település már több száz év óta fennáll. A népesség egy része épít ugyan házakat, de ezekről azt tartják, hogy mogorvák és búskomorságot okoznak, s így a könnyű sátornak mindig elsőbbséget adnak. Ez okból főképpen csak az özbeg lakosoknál találhatunk építményekre, miknek előállítását ők a perzsa őslakóktól tanulták el; minthogy pedig ez utóbbiak építkezése sok tekintetben hasonlított a mai Irán lakóiéhoz, ennélfogva Közép-Ázsia építészete a kezdetleges iránihoz s többnyire az új-perzsához is hasonló.

Ha egy házat akarnak építeni, legelőbb is az arra szánt talajt szokták egy nehéz fabutykóval megveregetni, s egyenlővé tenni. Alapot csak nagyobb épületeknél ásnak, míg közönséges mód szerint egy-két lábnyi magas töltést hánynak fel puha sárból, s miután az keménnyé száradt, rá rakják a falat, melynek közvetlen alapjául nád és fa szolgál, hogy az a földből felszivárgó nedvességet a falaktól visszatartsa. Az utóbbiak vagy timnek neveztetnek, azaz agyagból vagy kőből vannak, vagy pedig akcsubnak: ez vékony fagerendákból áll, melyeket rács alakban állítanak fel, s a közöket agyaggal és vályoggal tömik ki. A padlás szorosan egymáshoz csatolt gerendákból áll, melyek a szegényebbeknél pusztán maradnak, de a tehetősebbeknél bemázoltatnak, s gipsszel és mésszel vonatnak be. Az ablakok helyét apró nyílások pótolják, melyek nyáron nyitva állnak, télen pedig olajos papirosokkal vannak beragasztva. A fedél, mint Perzsiában, terüfokos és a forró nyári éjeken alvóhelyül szolgál.

Tulajdonképpeni kőművesek nemigen vannak, mert mindenki azt hiszi magáról, hogy van annyi építészeti tudománya, amennyivel egy szükségének megfelelő lakást építhet magának; minthogy pedig a mérőón még ismeretlen előttük, ne csodálkozzék rajta senki, ha a falak - melyek hol görbék, hol hajlottak, és vagy nagy kidülledésekkel, vagy bemélyedésekkel vannak ellátva - előbb-utóbb összedőlnek.

Egy ház belső elrendezése a következő: a főbejáratot képező széles kapun át egy fedett folyosóba jutunk, melyet dalonnak neveznek. A kaputól jobbra két vagy három nagyobb szoba van (mihmánkháne), melyek vendégszobákul szolgálnak, s amellett fegyvereket s egyéb, inkább használt házi szereket tartalmaznak, és ezek mellett még két kisebb kamara, éléstárak. Balra feküsznek a kocsiszínek és istállók, míg a bejárattal szemben, a dalon hátterében egy kis ajtó a belső szobákba vagy a háremrészekbe vezet. Ez utóbbiak többnyire ejvánok, azaz olyan szobák, melyek egy vagy két oldalról egészen nyitva állanak, s a legtöbbször egy kertre nyújtanak kilátást. Ezeket a városokban kedvenc nyárilakokul használják, és a bennük tartózkodás valóban igen kellemes, kivált éjnek idején, ha ágyunk fölébe pesekhánét, egy szúnyoghálóból készült, négyszögű sátrat állítunk; mert egészen a szabadban hűléseknek tesszük ki magunkat, melyek Közép-Ázsiában éppen úgy, mint Perzsiában is, felette veszélyesek.

Vidéken a házak szétszórtabban feküsznek. Minden udvar (havli), mely több részből áll, magas, bástya alakú védfallal van körülvéve, és egy kis erőd külsejével bír. Belseje mindig téres. Egyik felől az épületek állanak, melyek mindig alacsonyabbak, mint a védfal, másik felől a sátrak; mert az állandó épületek csak az állatok számára vagy éléstárakul szolgálnak. Imitt-amott a belső tér olyan nagy, hogy egy kis konyhakert is elfér benne.

A falon kívül, annak közelében, egy nagy víztartó van, melynek partjai platánokkal beültetve, nyáron át a legkedvesebb nyughelyül szolgálnak. Ezen fák Ázsia e részében kitűnően tenyésznek, s bámulatos magasságot, szélességet és magas kort érnek el, úgyhogy nem ritkán találhatunk olyanokat is, melyek három-négyszáz évesek, és a rekkenő nyári napokban üdítő árnyékkal kedveskednek. Az özbeg órákig elalhatik ott, mert míg a sűrű lombozatú korona a perzselő napsugaraktól védi, addig a platánok alól sohasem hiányzó szél tovakerget minden kínzó bogarat.

A ház bútorzata, mint Perzsiában is, szőnyegekből, nemeztakarókból, nagy, vörös színű ládákból, melyekben a ruhák állanak, néhány üstből s más konyha- és vízedényekből áll. A pompa és fényűzés teljesen hiányzik, s még azon újítások is, melyek néhanapján az ablakokon és ajtókon történnek, mind Perzsiából származnak, honnan azokat ügyes rabszolgák hozták be itt-ott. Európából csak úgy juthat el ide valami, ha előbb a török és perzsa műveltség csatornáján áthatol. És így minden a maga megszokott csigaútján halad; mert valamint hogy a perzsa az európai intézményeket csak a törökök után majmolja, úgy látjuk, hogy Közép-Ázsia népei meg csakis azt fogadják el, ami hozzájuk Perzsiából került.

A tatárok eledele kiválólag húsétkekből áll, sőt sok vidéken a kenyér, habár nem ismeretlen, mégis ritka csemege. Legkedveltebb húsnemű a juhhús, aztán a kecske-, marha- és lóhús; legkevesebbre becsülik a tevehúst. A lovat is mekruhnak (utáltnak) tartják imitt-amott a kegyesebbek, s húsát nem eszik, de vidéken türelmesebbek az emberek, sőt a torama, mely vöröshagymával, sárgarépával és tésztával vegyített, puhára főtt lóhúsból áll, igen kedvenc ételük. Sajátságos az, hogy a lóhús első leve még a tatár gyomor számára is nagyon erősnek és nehéznek látszik, s csak a második levét szokták használni. Némely vidékeken a ló beleiből hurkát készítenek, mely nyalánkság gyanánt szerepel, de azt mégsem tapasztaltam sehol, hogy ezen állat nemi részei oly kedvenc ételek lettek volna az özbegeknél, miként azt Perzsiában közönségesen állítják. Az igen kemény és szívós tevehúst előbb összedarabolják, s tésztatáskában megfőzik, és csak azután sütik meg zsírban. Ez a szomszának nevezett étel nem egészen íztelen, de a mi gyomrunknak olyan, mint egy ólomteher.

A mindenfelé általánosan kedvelt nemzeti étel a piláf vagy as volt, és az is marad, mely a perzsák és a törökök piláfjával ugyan rokon, de ízletességre azokat jóval fölülmúlja. Sokáig táplálkoztam vele, s készítéséből az európainak egy kis oktatást fogok adni. Felolvasztunk néhány kanálnyi zsírt (Közép-Ázsiában a kövér farkú juhok faggyúját használják) egy vaslábasban, s mikor egészen forróvá lett, apróra vágott húsdarabokat vetünk bele. Miután ezek félig megsültek, három ujjnyi vizet öntünk rá, s addig főzzük, míg a hús puhává lesz. Ezután borsot és vékonyra szelt sárgarépát kell ráhinteni, mindezekre pedig nyálkás alkatrészeitől megtisztított rizskását kell szórni. A rizsre aztán egy harmadrésznyi víz öntetik, s miután ezt a rizs felitta, a tüzet el kell fojtani, és a szorosan elzárt vasedényt addig kell a szénen tartani, míg a rizs, hús és sárgarépa a gőzben kellőleg megpuhult.

Egy félórai gőzölgés után a fedelet föl kell nyitni, és az ételt oly módon kell kitálalni, hogy a különböző rétegek a tálban is elkülönítve maradjanak. Alul lesz a rizs, mely zsírban úszik, efelett a sárgarépa, legfelül a hús, s ennél kell kezdeni az evést is. Ez az étel kitűnő, s az egyetlen, melynek sem a királyi asztalról, sem a legszegényebbek viskójából hiányoznia sohasem szabad. Innen az afgánokhoz is elterjedett, s minthogy ez utóbbiak ismertették meg vele a perzsákat, ez okból Iránban kabulinak nevezik. Ha nem csalódom, a piláf eredeti hazája Közép-Ázsia, s onnan terjedett el széltében és hosszában Nyugat-Ázsiában.

A tatárok második nemzeti étele a böreg, egy levesfajta tésztatáskával, melyet apróra vágott hússal és fűszerekkel töltenek meg. Levesnek mondom, pedig ez az étel egymagában is elégséges egy egész ebédre, mert olyan mennyiségben élvezik, hogy mellette más ételekről könnyen lemondhat az ember. Ez az oszmánliknál is ismeretes tatár böreg név alatt.

Harmadszor, seöle, vékony rizsétel, hússal s aszalt gyümölccsel vegyítve.

Negyedszer, bulamuk, mely egyszerűen lisztből, vízből és zsírból készül.

Ötödször, mesztava, savanyú tejben főtt rizs, nyári étel, az előbbi pedig téli eledel.

Ezeken kívül készítenek még jarmát, mely kásává őrölt búza, tejben főve; gödzsét, mely pépforma étel Holcusorghumból készítve.

Általában véve a nehéz, erős és pikáns ételek a túlnyomók. Édeset nemigen esznek, mivel a cukor és méz náluk ismeretlenek; a különféle sirék (szörpök), miket szőlőfürtökből, dinnyéből s más gyümölcsnemekből készítenek, a konyhákban felette ritkán használtatnak. A kenyeret, mint Ázsiában mindenütt, itt is csak a napi szükségre sütik. A tésztát nem nyújtják el oly nagyon lepénnyé, mint Perzsiában, hanem inkább hasonlít azon kerek, vastag kenyérnemhez, mely Erzerum körül található, s lavasnak neveztetik. Ezenkívül még van egy neme a zsírban sütött kétszersültnek is, melyet utazáskor használnak.

Italok tekintetében a letelepült közép-ázsiaiaknál a tea, a nomádoknál, különösen pedig a kirgizeknél a kumisz viszi a főszerepet. Az előbbiek nyáron át a zöld teát használják, mely a vért vékonyabbá teszi, s az emésztést elősegíti, télen pedig a fekete téglateával élnek, mely rendkívüli izgató hatása és fanyar íze miatt sokkal szenvedhetetlenebb, s bizonyosan veszélyesebb is. Ezeken kívül még hűsítő italul használják az ajrant, mely vízzel föleresztett savanyú tejből s aszalt gyümölcsből készült különféle dekoktokból áll. A kávé egészen ismeretlen; mokka-nedv magában Perzsiában is csak a délen fekvő Farsz tartományban és Irakban a felsőbb osztályoknál tudott elterjedni.

A szeszes italok közül bort és pálinkát a fővárosokban imitt-amott ugyan árulgatnak titokban a zsidó gyárosok, de a fogyasztók száma igen csekély. A szigorú iszlám törvények halálos büntetés terhe alatt tiltják a szeszes italok élvezetét, ámde ezzel még nem vették elejét a bűnnek. Aki izgató szert kíván, mákonyhoz, tirjákhoz vagy más narkotikus méreghez folyamodik, és ennélfogva, hogy egy kis bajon segíthessenek, egy nagyobbnak tárnak ajtót és kaput, mely a legtöbbnek, aki ráadja magát, életébe kerül.

Közép-Ázsia lakóinak szegénysége leginkább öltözetükön mutatkozik, s a szemnek igen nehezére esik, hogy az egyszerű gyapotkelmékhez vagy a kiáltó színű selymekhez szokjék, miket az egész világ, férfi és nő, ifjú és öreg visel. Posztót vagy más európai gyártmányt, mint a fényűzés netovábbját, csakis rendkívüli ünnepélyek alkalmával, a gazdag és előkelő hivatalnokokon láthatunk. Máskor, akár tél van, akár nyár, csak a már említett aladzsát láthatjuk, és a különböző évszakok öltözetei közt levő különbség csak abban áll, hogy azokat kevesebb vagy több gyapjúval, vászonnal vagy prémbőrrel bélelik. Öltözetük szabása is, mondhatnám, Ázsia minden bennszülött népei között a legkezdetlegesebb. A test növését kiemelni, célszerűen és ízlésesen öltözködni senkinek se jut eszébe. Csak arra törekszenek, hogy befedjék vagy bebónyálják magukat, s a perzsának tökéletesen igaza van, ha durva szomszédait azzal gúnyolja, hogy az egész nemzet ágytakaróba burkolva jár. A ruhatár fődarabját a csapan (felsőruha) képezi, mely a mi hálóköpenyünkhöz hasonlít. Ezt Khívában eléggé testhezállóan szabják, de már Bokharában olyan bő, hogy két ember is beleburkolózhatik, Kokandban pedig a legbővebb. A látvány, midőn egy férfit ebben a kaputforma, redős, dagályos öltözetben ide s tova tipegni látunk, nagymértékben komikus, és habár azt fel is tudnám fogni, hogy valaki melle körül oly sok ráncot csináljon, hogy azokban egy egész konyhakészletet, úti készlet és két napra való élelmiszert elrejthessen, az mégis talány maradna előttem, hogy az ujjak miért két akkora hosszúságúak, mint a karok, s voltaképpen miféle előny az, ha az ujjak felgyűrése által a karokon nagyobb ruhatömeg támad. A csapan alatt nyáron jektejt (vékony alsóruha) viselnek, ez alatt pedig bokáig érő inget, mely az Ázsiában szokásos többi ingtől abban különbözik, hogy nyílása a bal vállon s nem elöl van, és egészben véve egy zsákhoz hasonlít. Feltűnő, hogy a turkesztániak éjjelre kihúzzák az ingujjakból karjukat, s összeguggoltan, mintegy vászontokokban alusznak. Télen ez öltözetet még egy csekmennel, egy durva kelméből készült, széles öltönnyel szokták növelni, s imitt-amott, főképp Khívában, hol a hideg nagyobb, idétlen, vastagon vattázott nadrágot is hordanak.

A föveg Khívában a telpek, egy kúp alakú, széles, igen nehéz nemezkalap, Bokharában pedig közönségesen a turbán, mely a balról lecsüngő csokor és a felkötés ügyes módja miatt felette regényesen hat. Kokandban még ezelőtt húsz évvel is egy kicsi vékony sapkát viseltek, de az újabb időben a bokharai műveltség a turbán által kiszorította ezt. A lábviseletben a Bokharában és Kokandban készült férficsizmák a legjobbak. A bőr jó, az alak is elég szép, csakhogy a vékony hosszú sarok miatt felette komikus, mert a sarok vége nem szélesebb egy szeg fejénél. Az előkelőbbek egy szattyánbőrből (meszt) készült harisnyanemet viselnek, s ezen pedig felső sarukat, melyek közül a legjobbak Szamarkandban készülnek.

Ami a nők viseletét illeti, úgy látszik, abban még inkább kerülni akarnak minden közeledést a pompa, fényűzés és feltűnő külső felé, mint a férfiruhákban. Pongyolában a nők nyáron át egy hosszú, bokáig érő inget viselnek, melynek hátsó részét durva vászonból, előrészét pedig többnyire világos színű, erős orosz kartonból készítik. Éppen így a nadrág is térdig érő felében vászonból, az alantibb része pedig, mely szorosan simul a bokákhoz, kartonból vagy más színes kelméből készül. Télen a nők ingen felül még egy vagy két vastagon vattázott öltönyt viselnek, melyek a cipő körül egy kendővel meg vannak erősítve. A házon kívül mindezek fölé egy férfikabáthoz hasonló hosszú ruhát vetnek, melybe a nő magát egészen beburkolja, s kebelén mind a két kezével összetartja. Lábaik esetlen csizmákkal vannak fedve. Valóban nem képzelhetünk szomorúbb látványt, mint amikor Közép-Ázsiában a városi nőt e visszatetsző öltözetben járkálni látjuk. Minden figyelmét arra kell fordítania, hogy az öltöny kezeiből ki ne csússzék, mert becstelen dolognak tartják az alsóbb ruhákat mutogatni, s jóllehet a durva lószőrfátyol a legmerészebb pillantást sem engedi áthatolni, mégis mindig fél, hogy a járókelők tekintetét magára vonja.

Vidéken a viselet sokkal szabadabb. A nők nagyon ritkán, a leányok pedig soha sincsenek elfátyolozva. Az öltöny rövidebb, s csak a vállra van vetve, míg a cipők, vastag sállal körülkerítve, annak ide s tova lebegő végei által meglehetősen szép színezetet nyernek. Fájdalom, e türelmességet a vidéken csak Khívában és Kokandban gyakorolják. Bokharában az iszlám polgárosultság érvényre juttatta zsarnoki törvényét a nők felett, és csak ritkán akadunk egy-egy kivételre.

A férfiaknál ékszerül szolgálnak a kosbagról lecsüngő tárgyak, mint jó kések ezüstös vagy másképpen díszített nyelekkel, arannyal hímzett zsebecskék teának, borsnak és sónak; továbbá gyűrűk, teszbih (olvasó), néha pecsétnyomók, de csak ritkán karperecek, arany- és ezüsttokok amulettek és órák számára, mely utóbbiak, mint különös fényűzési tárgyak, csak az előkelőknél találhatók. A nők ékszereiről a lakodalmi szokásoknál már tettünk említést.

Tehát kényelmet vagy fényűzést Közép-Ázsiában hiába keresünk akár a házban és háztartásban, akár az élelemben és ruházatban. Itt minden az ősrégi szokások és erkölcsök bélyegét viseli, s minden hű akar azokhoz maradni. A kormány a mollákkal vállatvetve dolgozik azon, hogy a dolgok státus quója fenntartassék, főképpen azáltal, hogy a külföldi termékek bevitelét törvényellenesnek nyilvánítja, s a vásárpiacról azokat kiszorítani törekszik, mert félnek, hogy Turkesztán lakóinak a nem annyira természet okozta, mint inkább a társadalmi viszonyokból folyó szegénység igen érezhetővé lesz. Pedig ez mégis hiú törekvés! A vasutak és gőzösök még a puszta vidékeken is végigdörögtetik hatalmas vétójukat a visszamaradás ellen. A hajók, melyek az indiai tengeröblöt, a Fekete- és Kaspi-tengert, az Aral-tót, a Volgát s újabb időben a Jaxartest is szeldesik, Közép-Ázsiát a nyugati világhoz tetemesen közelebb hozták. A gőzmozdonyok, melyek délen Lahore-ig, északon Nyizsnyij Novgorodig rohannak tombolva a keletiek nagy bámulatára, távol vannak ugyan az Oxus és Jaxartes belföldeitől, mindazonáltal a közlekedésre jelentékeny befolyást gyakorolnak. Az özbeg kereskedőnek csak Orenburgot és Pesavert kell elérnie, s már Pétervár, Bombay s egész Európa nyitva áll előtte.

 

Nyolcadik fejezet
Fővárosi élet Bokharában

"Hadzsi, te sok országot láttál már; mondd csak, van-e a világon még egy város, melyben oly kellemesen lehet élni, mint Bokharában?" Ez volt a kérdés, mellyel a tatár fővárosban oly gyakran alkalmatlankodtak nekem azok is, akik már többször meglátogatták Indiát, Perzsiát és Törökországot. Hogy mit felelhettem ilyen esetekben, könnyű átlátni. Az ilyen kényes természetű kérdések épp annyira zavarba ejtik az utazót Párizsban, Londonban és Pétervárott, mint Konstantinápolyban, Teheránban és Bokharában. Hiúságot mindenütt találhatunk, s habár egy és más tekintetben elismerik is az elsőbbséget, mégis városok és országok éppen úgy, mint egyesek, mindig törekszenek bizonyos tulajdonságokat kiemelni, melyekben fölülmúlhatatlanoknak tartják magukat. Ezen előjogok egy összehasonlító átnézetnél gyakran kicsinyesek és nevetségesek, de csak világpolgárok tesznek összehasonlító átnézeteket.

Bokhara, a tatár műveltség e központja, kétségkívül sok olyannal bír, ami egy fővárosra emlékeztet, főleg az idegenre nézve, aki hetekig tartó pusztákon és sivatagokon át jutott oda. A fény, melyet lakásban, öltözékben és életmódban űznek, összehasonlítva Nyugat-Ázsia városaival, alig méltó említésre; mégis van benne valami sajátságos, s a legkevésbé sem lehet csodálnunk, ha a szokás és önszeretet a bokharaiakat büszkévé teszi fővárosukra.

Az agyagból és fából épített házak, görbe és meszeletlen falaikkal, még komorabb képet mutatnak, mint más mohamedán városok házai. Ha az alacsony ajtón át az udvarba lép az ember, azt hiszi, hogy egy várba jutott. Minden oldalon magas védfalak emelkednek, nem annyira a tolvajok ellen, mint inkább a szomszédok kacsintgatásai ellen. Bokharában a távolból vetett pillantást is megbecstelenítőnek tartják. Az egyes szobák száma a tulajdonos vagyoni állása szerint változik. A nagyobb rész a háremet foglalja magában, melyet itt enderunnak (belső hely) neveznek, továbbá a kisebb vendégszobát és az elfogadó termet; ez utóbbit, a ház legtágasabb részét, leginkább felékesítik; mint minden szobának, úgy ennek is kettős padlása van, melyet lomtárnak használnak. A padozat téglákkal és kövekkel van kirakva, és csakis körös-körül a falak hosszában borítja szőnyeg. Az egyik szegletben egy kivájt négyszögű kő van felállítva, hogy a szent mosakodást a szobában nyugalmasan lehessen végezni; ez oly szokás, ami egyetlen mohamedán országban sincs meg.

A falakon nincs valami különös díszítmény, csakis azt ékesítik festett virágedények és arabeszkek, mely Mekka felé mutat.

Az ablakok egyszerű nyílásokból állanak, kétfelé nyíló fatáblákkal; üveget sehol sem lehet találni, s még annyi fáradságot is kevesen vesznek maguknak, hogy zsírba mártott papírt használjanak. A bútordarabokat, melyek egész keleten ritkák még, itt nevükről is alig ismerik; s nem is igen csodálkozhatunk ezen, mert gyakran magam is hallottam Európában megfordult keletieket így beszélni: "Nem esztelen-e a frengiknek az a szokása, hogy szép, tágas szobáikat egy csomó asztallal, kanapéval és egyéb eszközökkel úgy megtömik, hogy alig marad nekik annyi hely, ahová kényelmesen leülhessenek?" (Tudniillik a földre.)

A fényűzés a ruházatban egészen megfelel a háznak és berendezésének; posztót igen ritkán lehet találni, és azt a kán csakis mint különös ajándékot osztogatja főbb hivatalnokainak. Különböző minőségű aladzsát (gyapotkelme) használnak ruházatul minden osztálybeliek, a királytól le a dervisig, télen és nyáron. Bár a bokharai felsőruha alakja mindig hasonlít egy bokáig érő hálóköntöshöz, szabásában, ujjában, nyakában és szegélyében mégis van időnként némi kis változás, mely megfelel a mi divatunknak, s melyre éppoly szigorúan ügyelnek Bokharában, mint Párizsban. Egy dendi Bokharában igen ügyel, hogy turbánja a szokott divat szerint legyen ráncolva, minthogy ez jó ízlésről tanúskodik. Különös gondot fordít sáljára, úgyszintén kosbagjára; ez utóbbi egy több ágból álló bőrdarab, amelyen egy vagy két kés függ hüvelyével együtt, egy kis teazacskó, egy miszvak (fogtisztító) és egy bőrzacskó a rézpénz számára stb. A közép-ázsiainak ez nélkülözhetetlen kelléke, és az egyes tárgyak minősége és becse után ítélik meg az ember állását, jellemét és neveltetését.

Aki Bokhara fashionable világát akarja látni, az pénteken délelőtt 10 és 12 óra között álljon meg azon az utcán, mely a Der-i Rigisztántól a Meszdzsid-i kelánhoz (nagymecset) visz. Ekkor szokott az emír nagyjai kíséretében, teljes díszöltözetben a pénteki imára menni. Mindenki legjobb ruháit ölti magára, s lovát, mely itt a fogatokat helyettesíti, a legfényesebben díszíti fel. A bő, kemény és rikító színű atresz (selyem)-ruhák feltűnő ellentétben állnak a sarkantyús, hosszú csizmákkal. Igen komikus az a vánszorgó, jobbra-balra himbálódzó járás, melyben mindannyian ki akarnak tűnni. Azt az ingadozó és csoszogó járást (reftár-i khiraman), melyet kelet költői oly bájteljesnek találnak, s melyet a szellőtől megmozgatott ciprus hajlongásaihoz hasonlítanak, Perzsiában és itt igen gondosan tanulmányozzák. Előttünk, európaiak előtt egy ilyen divatfi úgy tűnik fel, mint egy hízott lúd, mely bicegve megy haza a mezőről; mégsem kellett volna nevetségessé tennem, mert a mi feszes és gyors mozgásunk éppen annyira visszatetszik a keletieknek, s udvariatlannak kellene lennem, ha felhoznám azt a hasonlatot, melyet ők miránk alkalmaznak.

Nem kevésbé feltűnő Bokharában az, hogy a férfiakat bő és világos, a nőket szűk és sötét ruhában látjuk. Bokharában, ahol az iszlám a keleti műveltség ősi bélyegét a leghívebben megtartotta, a nőknek, a keleti törvényhozás e mártírjainak, a legrosszabb dolguk van.

Törökországban a keresztény elemekkel való érintkezés máris sokat változtatott, és a jasmakot (fátyol) inkább tekintik az öltözék kiegészítő részének, mint valami bilincsnek. Perzsiában még eléggé el van ugyan takarva a női világ, de mégis kiáltó színű csaksurt (nadrág és harisnya egy darabban) viselnek, és a rubendet (vászonlepel, melyen a szemek számára háló van) aranyos boglárok díszítik. Bokharában még semmi nyomát sem lehet észrevenni efféle türelmességnek. Itt a nőknek semmijük sincs, amit ékességnek és díszítménynek nevezhetnénk. Az utcán sötétkék, hosszú kabáttal tekerik körül fejüket, annak üres ujjai hátra vannak akasztva, úgyhogy kissé hátulról tekintve, Bokhara szépeit az ember hajlandó lenne vándorló ruhatartónak nézni! Az ábrázatot s még a mell nagyobb részét is egy lószőrből szőtt fátyol fedi, egy olyan szövet, amelyet nálunk, Európában, még szitának is igen rossznak tartanának, és ennek az arccal és az orral való érintkezése bizonyára nem lehet kellemes. A lábbeli idomtalan, nehéz csizmából áll, melyekben a szegény női lábacskák egy csomó kapca között rejtőznek.

Az efféle öltözék nem nagyon csábító, és még ebben sem szabad igen gyakran az utcára menniök. Előkelő és jóhírű nőknek sohasem szabad a bazárt és nyilvános helyeket látogatniok; a bevásárlásokat a férfiak teszik, s ha rendkívüli látogatások ki is csalják őket, úgy illik, hogy mint szegények és öregek tűnjenek fel. Azt kívánni, hogy egy 18 vagy 20 éves ifjú nő, pezsgő életerővel, elfedve, botra támaszkodva járjon, csak azért, hogy öreges külsejével bizonyos tekinteteket kikerüljön - ez valóban a zsarnokság és képmutatás netovábbja! Az erkölcsösségről ilyen téves fogalmakat az egész keleten többé vagy kevésbé mindenütt találhatunk, mégis sehol sincsenek olyan lázító példái a keleti szélsőségnek, mint Bokharában, az óiszlám műveltség székhelyén.

Konstantinápolyban s Törökország más városaiban is vannak bizonyos szejr jerik (sétatér), hol a nők, bár csendesen és elrejtve, de mégis élvezik bizonyos mértékben a férfivilág társaságát. Teheránban, Iszfahánban, Sirázban szokás az, hogy a felcicomázott nők pompás lovaikon a város környékén fekvő búcsúhelyeket meglátogatják. A szent sírja rendez-vous hellyé lesz, és imák helyett gyakran mondanak egymásnak szerelmi vallomásokat. Bokharában mindezeknek még az árnyékát sem lehet észrevenni. Sohasem láttam együtt egy férfit és egy nőt nyilvános utcán, az emberek kikerülik saját házastársukat is (ami talán nálunk, Európában, sokaknak tetszenék), mert minél kevesebbre becsülnek egy nőt a nyilvános helyen, annál nagyobb a tisztelet, melyet iránta tanúsítanak, és ismeretes dolog, hogy ha az emír nejei valahol megjelennek, a férfiak mindegyikének gyorsan távoznia kell onnan.

Hogy miféle társasági élet lehet ilyen viszonyok között, mindenki könnyen elgondolhatja. Ahol annyira el van különítve a két nem egymástól, ott a társadalom sohasem mutathat örvendetes látványt; minden mesterkélt, tettetett, minden elnyomott azon természetellenes törvények alatt, melyeket, isten parancsaként lévén fölállítva, szigorúan meg kell tartani.

Ha a nyilvános életet akarjuk tanulmányozni, először a teabódékat kell fölkeresnünk, melyek a különböző osztályok gyűlhelyei. A bokharai vagy a közép-ázsiai általában, ha nincs valami különösen sürgős teendője, bizonyára nem tud elmenni két vagy három teabódé mellett egymás után. Mint már mondottuk, mindenki magával hordja teazacskóját, melyből, midőn belép, egy bizonyos adagot átnyújt a hely tulajdonosának, akinek a fő keresete inkább a meleg víz, mint a tea eladásában áll. Nappal s főleg nyilvános helyeken csak könnyű, cukor nélküli teát isznak, egy vagy két gulcse kíséretében; ez juhzsírból és lisztből készült pogácsa, melynek előállításában Bokhara kitűnik. Minthogy a tea megfúvását, bárminő meleg legyen is az, a legnagyobb illetlenségnek, sőt véteknek tartják, a közép-ázsiai addig himbálgatja a csészében kedvenc italát, míg megiható lesz. A jobb könyökét a bal kezére támasztva, különös bájjal kell a csészét rázogatnia, hogy illedelmes embernek tartsák, és egy cseppet sem szabad elöntenie. Órákon át képes csevegni a bokharai egy ilyen teakörben, és amilyen kevéssé fárasztja ki a társalkodás, éppoly kevéssé van ellenére a végtelen teaivás, s előre lehet tudni, mennyi idő szükséges, hogy bizonyos teanemeket végigizzadjon. Valahányszor a kanna kiürült, a kifőzött tealeveleket körbe nyújtják, s csak annyit szabad venni belőle, amennyit két ujj között meg lehet fogni, minthogy ezt e hivatott teaivók valóságos csemegének tekintik.

Nagyobbszerű időtöltések azok a kirándulások, melyeket a város környékére tesznek, részint a szentek sírjaihoz, részint a szentség hírében álló bizonyos isánok (hitfőnökök) khankájához (klastrom), vagy a Derváze-Imám közelében fekvő Csiharbag-Abdullah-Khanba. Az elsőfajta kirándulásokat zijáretnek (búcsújárás) nevezik, de a vallás mégis igen gyakran csak cégér, s ha elmondanak is néhány rövid imát, a teljesített kötelesség kontójára nemsokára a legaljasabb vétkeket követik el. Perzsiában, főleg Iszfahán némely városrészeiben, gyakran részesültem abban a lázító látványban, hogy az emberek a benső áhítatosság után azonnal a leggyalázatosabb tivornyába rohantak, de Bokharában tett tapasztalataim mégis árnyékba borították a perzsák bűneit. De hogyan is lenne másképpen? Ott, hol a szűziességet és erényességet a tökéletességnek oly túlzott és nevetséges fokára akarják emelni, múlhatatlanul a legélesebb ellentét szélsőségébe kell esni.

Egy khanka meglátogatása költségesebb élvezet, mint a búcsújárás egy sírhoz. Valamint a meghalt, úgy az élő szenteknek is vannak bizonyos fogadónapjaik. Ott őszentsége utódai azok, akik az adót elfogadják, s itt azon szerencsében részesül az ember, hogy maguk a szent kezek ürítik ki a zsebeket. Az isán mindig komorabb kedélyű látogatás alkalmával, mint rendesen, és amint szent szeme már a vendég külsejéről fölismeri az elveendő ajándék mennyiségét, épp azon mérték szerint szokott hosszabb vagy rövidebb áldásokat is mondani. Ilynemű jelenetek engem, ki mint alárendelt néző szerepeltem, mindig érdekeltek, és egyet, amelyen szívemből hosszasan nevettem, sohasem fogok elfeledni.

Bokhara környékén betértem egy hitfőnökhöz, hogy áldást és egy kevés pénzsegélyt kérjek tőle. Az elsőt csakhamar megadta, de a másodiknál vonakodott. Ekkor jelentkezett egy turkomán, hogy egy áldóimát nyerjen; bebocsáttatott; őszentsége a legnagyobb buzgósággal tette meg a hókuszpókuszt; a turkomán úgy ült ott, mint egy ártatlan bárány, és miután hathatósan meg lett lehelve, pénzzacskójába nyúlt, amelyből néhány darabot, anélkül, hogy megszámlálta vagy megnézte volna, az áldó kezeibe tett. Én láttam, hogy az utóbbi miként dörzsölte meg ujjai között az ajándékot, s valóban meg voltam lepve, amikor intett nekem, és a pénzdarabokat a turkomán jelenlétében, anélkül, hogy csak meg is nézte volna, átadta. Ez mégis nagylelkűség, fogják mondani némelyek. Igen, én is úgy gondoltam egészen addig, míg a bazárba mentem, ahol egy kenyérárus a pénzdarabok egyikét mint hamisat nem akarta elfogadni; erre előmutattam a többieket, s mindegyiket rossznak és értéktelennek találta. Az éppoly ravasz, mint babonás nomád a nem valódi ércet már fogásáról megismerte; engem tettek vele szerencséssé, és a kettős gazságnál én voltam az utolsó megcsalatott.

Midőn a város környékére kirándulásokat tesznek, a jobb birtokosok konyha- és teaeszközeiket is magukkal szokták vinni. Mások az ilyen összejövetelekre alkalmas helyiségeket keresnek fel. Amilyen kevéssé szeretnek az út közelében telepedni le, éppen annyira igyekeznek, hogy a bódéban a lehető legjobban el legyenek rejtve. Minthogy az a szokás, hogy minden elmenőt, bárminő állású és korú is, különbség nélkül az evéshez és iváshoz meghívnak, ezért jogosan tartanak attól, hogy a szokásos köszönés: "khos!" (jó) helyett sok résztvevőt találnának. Valakit meg nem hívni, rút véteknek tartják, azonban csak egyes vidékeken szokták feltétlenül elfogadni a felszólítást. A legnagyobb és mégsem igaz vendégszeretet e szabályai mindkét félre nyomasztók és kellemetlenek, és a meghívó megütközött, sőt, mondhatnám, zavart arcvonásai előttem mindig furcsán tűntek fel. Általában ezen egyes körök tekintete igen szomorú vidámság képét mutatja fel. Ámbár nincsenek szűkében a nyers élceknek, nevetéseknek és kiabálásoknak, de mégis ott, ahol a társaság koronája, a nő hiányzik, ott minden hiábavaló, ott nem lehet és soha nem is lesz valódi élet.

Ha nem csalódom, a Csiharbag-Abdullah-Khan még a legtöbbet tud felmutatni abból, ami egy nyilvános mulatóhelyet jellemez. Ez egy magas fáktól elég jól beárnyékolt hely, melyen át egy csatorna folyik, partjain pénteken délután szoktak megjelenni nagyobbrészt a számos medresze növendékei és a tehetősebb osztályok ifjai. Mint mindenütt, úgy itt is nélkülözhetetlen a teaedény, de mint egyedüli nevezetessége a helyiségnek, érdekessé teszik a kosviadalok, melyeket itt szoktak tartani.

Az erős és fölizgatott állatok vad egymásra rohanása, a két homlok hatalmas összeütése, de főleg a kísérlet, hogy ellenüket visszataszítják, olyan látványt nyújtanak, mely a bokharait és minden közép-ázsiait szerfelett gyönyörködtet. Ami a bikaviadal Spanyolországban, ami a lófuttatás Angliában, az Turkesztánban a kosok küzdése. A kosokat erre betanítják, s valóban feltűnő, hogy ezen állatok némelyike miként áll ki száz lökést is. Amint az állatok a színkörben megjelennek, a közönség fogadásokat tesz, hogy egyik vagy másik kos hány ütést fog kiállani. A gyengébb néha visszavonul, de igen gyakran az egyik vagy másik viaskodó összerogyásával végződik a harc, ami a koponya szétzúzása miatt következik be. Szörnyű látvány, mégsem annyira Tatárország közepén, mint nálunk, Európában, ahol efféle játékok még vannak, és amelyekben némely művelt nyugati országok még időtöltést találnak.

A bokharai fővárosi élet külső színezetét a következő rövid vázlatban kísérlem meg ecsetelni. Reggel - gondolom, még napfeljötte előtt, minthogy vallásos kötelezettségének mindenki kora reggel tesz eleget - lehet egyes egyéneket találni, akik félig álmosan, félig megmosdva, félig felöltözve, a legnagyobb gyorsasággal sietnek a mecsetbe, mert az elkésés nemcsak szégyent, hanem büntetést is vonna maga után. E vakbuzgók gyors lépéseikkel felkeltik a részint utcazugokban, részint trágyadombokon alvó kutyákat, melyek mellett konstantinápolyi testvéreiknek még fejedelmi külsejük van.

A kutyákkal egyszerre ébrednek fel a tatár főváros páriái, akik semmivel sincsenek jobban elszállásolva. Azon szerencsétleneket értem, akik gyógyíthatatlan fehér rühvel borítva, az utcaszegleteken, nyomorúságos sátrak alatt laknak. Perzsiában is vannak ilyenek, de távol a városoktól és falvaktól, itt pedig az egészségügyi szabályok hiánya miatt a város közepén tűrik meg őket; sorsuk mégis a legborzasztóbb, ami csak földi halandót érhet, s legnagyobb szerencsétlenségük az, hogy még sokáig élnek. Míg az anya átokban nemzett gyermekét rongyokkal takarja be, az apa, többnyire elrútított sarjadékaival, az út mellé ül, hogy az elmenőktől alamizsnát kérjen.

Miután a nap ezen irtózatos látványokat már eléggé megvilágította, a város is minden részében lassan föléledni kezd. Az emberek csoportosan térnek haza a mecsetből, és már találkozhatunk a minden kapun benyomuló szamárcsordákkal is, amelyek fával, gabonával, fűvel, nagy tejfazekakkal és tejfölösedényekkel megterhelve, a legvegyesebb zűrzavarban mozognak a szűk és görbe utcákon. A hajcsárok rikoltásai közé vegyülnek a vásárlók, és eladók alkudozásai és a szamarak erős "iá"-jai (amikről ezek az állatok Bokharában mindenfelé híresek).

Első tekintetre azt hinné az ember, hogy itt a forgács tejjel, a fű tejfellel, a szén gabonával, a selyembogárgubó savával tutti-fruttiként tálaltatik fel. De nem, semmit sem öntenek el, semmit döntenek fel. A hajcsárok ugyan testvériesen el szokták egymást páholni, mégis minden sértetlenül lejut rendeltetése helyére. Napfeljötte után egy órával már sirsaj (tejes tea) csészéje mellett ül a bokharai, amely italt a fekete, dohányhulladék forma téglateából főzik, s tejjel, tejföllel vagy megsózott juhzsírral dúsan megfűszerezik. A tatárok e kedvenc italát, melybe egy csomó kenyeret aprítanak, inkább levesnek lehetne nevezni, s mindamellett, hogy ízét olyan jónak mondották nekem, mégiscsak nehezen tudtam megszokni.

A tea után megkezdik a napi munkát, s az utcákon bizonyos élénkségeket lehet észrevenni; hordárok nagy csomaggal megrakva sietnek a bazárba. Ez a zsibárusok portékája, kik áruikat minden este összecsomagolják, s hazaviszik. Itt hosszú sor üres, kétpúpú tevék vezetnek a karavánszerájba, melyek közép-ázsiai termékekkel megrakva, minden irányba szét fognak menni, ott Oroszországból érkezik egy nehéz karaván, a vámszedők és társaik kémlő szemétől kísérve, mert a hosszú csomagok hitetlen kezek által előállított becses termékeket tartalmaznak, melyeket a nemes Bokharában kétszeresen kell megvámolni. Nemzet- és valláskülönbség nélkül sietnek a kereskedők a karaván után, s az új árucikkeket gyakran már a kicsomagolás előtt elárusították, és az ilyen percekben afgánok, perzsák, tadzsikok és hinduk sokkal felindultabbaknak látszanak, mint a mi börzehőseink Párizsban, Bécsben, majnai Frankfurtban stb.

Csak a kirgiz, ez a pusztáról megérkezett tevehajcsár, a legnyugodtabb mindegyik között. Ő egészen meg van zavarodva, és nem tudja, hogy az agyagkunyhók fényét, a ruházatok színét vagy a hullámzó tömeget bámulja-e. Előttem mindig a legmulatságosabbnak tűnt fel az, hogy a bokharai az ő nagyvárosi minőségében miként gúnyolta e nomádokat, és az ő finom szokásai és műveltsége által miként akarta megszégyeníteni a puszták fiának darabosságát.

A déli órákban (csak a nyári időszakról szólok, mert a télről nincs személyes tapasztalatom) valamivel csendesebb lesz az utca és a bazár. A víztartóedények és a csatornák partjain a szent mosakodással foglalkoznak az igazhivők. Míg az egyik izzadt és mocskos lábait mossa, a legközelebb álló ugyanazon vizet már szájmosásra használja, a harmadik pedig éppen szomját enyhíti azzal. A víz, amely több mint 120 pintből áll, az iszlám rendelete szerint vak, azaz piszok és szenny elenyésznek benne, s az igazhivőknek az a kiváltságuk van, hogy minden mocskot úgy élvezhetnek, mint tisztát. A mecsetbe menés után minden újraéled, másodszor térnek a napi munkához, de ez erőre és tartósságra nézve meg sem közelíti az elsőt. A muzulmán lakosság korán megszűnik munkálkodni, csak a zsidók és hinduk foglalkoznak hosszabban; az előbbiek, akik itt nagyobbrészt selyemfestők, félénken és remegve mozognak az utcákon, megrettentve a hosszú és nehéz szolgaság által; az utóbbiak folytonosan futnak ide s tova, mintha őrültek volnának, és bátor magukviselete azt bizonyítja, hogy hazájuk nincs távol, s nem régen volt, midőn ők is saját kormánnyal bírtak.

Három óra van naplemente előtt. A társaság java a khankába (klastrom) megy, hogy ott vallásos irodalmi élvezetben részesüljön. Ez a Mesznevinek, egy költeménynek nyilvános felolvasása, amelyet a nap ezen óráiban begyakorlott olvasók tartanak a khanka előcsarnokában. A keleti bölcsészet e remekműve a földi lét felőli elmélkedésben igen sok felemelőt tartalmaz, versezete, stílusa és hasonlatai valóban elragadó szépek, de a hallgatók Bokharában nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt megérthessék, és lelkesültségük mindig csak színlelt. Ilyen körben gyakran volt oldalam mellett egy férfi, aki entuziazmusában mélyen felsóhajtott, és ordított, mint egy bika. Egészen el voltam bámulva, és amint később jelleme felől tudakozódtam, hallottam meg, hogy ő a legzsugoribb fösvény, akinek több háza van, és mégis egy fillérért bukfencet hányna. Mindenki távol van attól, hogy életét az olvasmány szelleméhez idomítsa, de mégis szokás az, hogy a szavak szépsége megragadja őket. Mindenki tudja, hogy szomszédjának sóhaja és fölkiáltása hamis, de mégis vetekednek a lelkesültség nyilvánításában.

Még mielőtt a lemenő nap utolsó sugarai elenyésznének a nyugati homokpusztában, a tatár főváros már nyugodni kezd. A beálló hűvös idővel eltűnnek a fojtó porfellegek. Sok ház előtt, ott, hol a csatorna vagy a víztartó közel van, öntöznek és sepernek. Leülnek az árnyékba, hogy bevárják az esti imára való ezánt, ami után valóságos csend áll be, mert azonnal mindenki a hatalmas piláf tál körül ül, s miután a gyomrot, e nehéz és kövér étellel megtömték, elmúlik a sétára menés kedve. Naplemente után két órával minden utca kihaltnak látszik. A sötét éjben csak a fel- és lejárkáló mirsebek (éjjeli őrök) nehéz léptei visszhangoznak, kik a legszigorúbb rendőrséget képezik a tolvajok és szerelmi kalandok ellen, s a legbecsületesebb embert is elfogják, ha háza küszöbét átlépte az után, hogy a fejedelmi takarodó trombitái mindenkinek alvást parancsoltak.

Azt, ami a bokharainak e városi életben annyira tetszik, s ami őt olyan elfogulttá teszi fővárosa előnyei iránt, könnyű kitalálni. Nem egyéb ez, mint az életmód megszokott egyszerűsége, melyben még kevés a fényűzés, és amelyben a külső formaságok csak kevésé teszik észrevehetővé az osztályok közötti különbséget. E belenyugvás az egyenlő szegénységbe, vagy jobban mondva, a látható vagyonkülönbség hiánya Bokharát sok ázsiai szemében igen kedves hellyé varázsolja. Teheránban egy perzsával találkoztam, aki tizenöt évig rabszolga volt Bokharában, és mégis, síita hazájában rokonai között a tatár főváros után sóhajtozott és epedett. Kezdetben tetszett neki a perzsa székhelynek európai fényűzési cikkekkel kirakott bazárja, mert gyermekesen örült annak; de később látta, hogy a gazdagok milyen vásárlásokat tesznek, és hogy őt, szegényes gyapotruhájában itt mindenki miként vetette meg. Nem csoda tehát, ha arra a helyre vágyott vissza, ahol, semmi nagyobb földi kényelmet nem ismerve, szívében egyetlen tövist sem érzett.

 

Kilencedik fejezet
Rabszolgakereskedés és rabszolgaélet Közép-Ázsiában

Az utolsó ágyúlövés, melyet a győzelmes unió-harcosok szeparatista testvéreik ellen elsütöttek földgömbünk nyugati oldalán, hatalmas rést tört a rabszolgakereskedésben, ha nem döntötte is azt romba egészen. Nagy-Britannia lobogói Kelet-Afrika vizein s az egész Kazukázusnak iménti meghódítása Oroszország által, ezen utálatos kereskedésnek Nyugat-Ázsia mohamedánjainál is meglehetősen szárnyát szegték. A tunya, elpuhult keletiek még sokáig fognak Európa humanitárius törekvéseire keserű haraggal tekinteni, de az emberek vevése és eladása mégis mindenütt bizonyos tartózkodással történik, mindenütt az európaiak előtti szégyen vagy inkább félelem miatt.

Korlátlanul és akadálytalanul ez a kereskedés csakis Közép-Ázsiában található még meg. Itt, az ázsiai durvaság és barbarizmus ősi székhelyén, még most is minden évben ezrével esnek a rabszolgakereskedésnek a legkeservesebb áldozatul. Nem gyámoltalan és az emberiség legalsóbb lépcsőjén álló négerek azok, hanem olyan nemzet tagjai, mely magas műveltsége miatt már ősidőktől fogva híres volt, s e szerencsétleneket a jobb műveltségi állapotok tűzhelyétől, családjuk köréből hurcolták rabszolgaságra. Szívszaggatóbb és elszomorítóbb a közép-ázsiai rabszolgaélet képe, mint az, melyet egy szellemdús amerikai írónő vázolt a négerek sorsáról saját honában, s minthogy Európa ama távoli vidék szerencsétlen viszonyairól mostanig csak kevés és nemigen kielégítő tudósításokat nyert, éppen a maga helyén fog lenni, ha mi arra vonatkozó tapasztalatainkat itt megismételjük és kimerítően közöljük.

Amik a portugál rabszolgahajhászok és arab elefántcsont-kereskedők Afrika belsejében, éppen azok a turkománok Irán északkeleti és északnyugati részeire, sőt, mondhatnók, egész Perzsiára nézve. Ahol beláthatatlan, puszta sivatagokon nomádok élnek valamely művelt ország közvetlen közelében, ott a rablás és a rabszolgaság többé-kevésbé mindig elkerülhetetlen. A kopár, szegény és meztelen természet a maga gyermekeit fékezhetetlen kalandszomjjal és nagyobb fizikai erővel ruházza fel; amit hazájuk terméketlen földje tőlük megtagad, kénytelenek azt áldottabb szomszédaiknál keresni. A közlekedés pedig nagyon ritkán történik barátságos úton, s minthogy a megrabolt és erősen megviselt, békés szántóvető a gyors lovú nomádot a nyomtalan homokmezők határain túl nem üldözheti, de üldözni nem is meri, az utóbbi, hazai földjének védelme alatt, rabló mulatságait egész büntetlenül gyakorolhatja.

E szerencsétlen helyzetben voltak korábban a Szahara és az arab sivatag szélén fekvő városok is; az utóbbin a karavánok még ma is a legnagyobb veszélynek vannak kitéve, és Perzsiára e nyomorúság annál nagyobb súllyal nehezül, minthogy az északi határainál fekvő sivatagok a legterjedelmesebbek és legfélelmetesebbek, s azok lakói is a nomádok között a legvadabbak.

A sötét hajdankor harcainak is az irániak és turániak között, melyeket a Királyok könyvének mesterdalnoka megénekelt, úgy látszik, hogy az utóbbiak erőszakoskodása volt alapoka. Ámbár ama kor harcosai egy és ugyanazon törzs fiaiként vannak bemutatva, mégis úgy találjuk, hogy északi Irán népei Nagy Sándor hódításaikor a nagy macedónitól kértek segélyt és védelmet északi szomszédaik ellen, kiket ők irtóztató, embertelen alakoknak vázoltak (hihetőleg valódi mongol jelleggel, mely az iránitól erősen elüt). Sándor a Kaspi-tengertől egészen a kurd hegyekig egy nagy kőfalat vonatott, de ezen óriási mű, mely alapítója nagyságának egészen megfelelt, éppoly kevéssé nyújthatott maradandó hasznot, mint Kína hasonnemű építménye. A barbárok ellenállhatatlan dühvel tovaáramló folyama ezt éppen úgy, mint az előbbit, csakhamar áttörte, és az irtózatos pusztításokat csak olyankor lehetett kisebb vagy nagyobb mértékben enyhíteni, mikor erélyes fejedelmek a kőfal helyett jól szervezett hadseregek védfalát tudták azok ellen felállítani. És még ma is így áll a dolog.

A turkománok és özbegek iráni száguldozásaik idejét és mértékét most is az ország békés vagy nyugtalan viszonyai, vagy a megtámadandó tartományok kormányzóinak erélye és hatalma szerint irányíthatják. A Kadzsari-uralkodóház alapítása alkalmával előfordult zavargások alatt egyes jomut turkomán csapatok, noha nagy részük Aga Mehemmed kán lobogói alatt szolgált, csaknem Iszfahánig terjeszték ki rabló száguldozásaikat, míg északkelet felé a tekkék Szeisztánig nyomultak előre.

Ma Khoraszán és Mazanderán tartományok szenvednek a legtöbbet. A turkománok az újonnan kinevezett kormányzók személyes tulajdonságait és jellemét előbb szoros figyelemmel kísérik, s ha gyávaságukról és kötelességmulasztásukról meggyőződtek - ami különben gyakran megtörténik -, akkor ők éppen olyan gyorsan és gyakorta rajtaütnek a védtelen kerületeken, miként alig merik mutatni magukat olyankor, ha e határvidékeken jeles tisztek állnak az ügyek élén.

Utazásom idejében a khoraszáni utak annyira biztosak voltak, hogy magányos utazók is járhattak olyan területeken, ahol azelőtt a legnagyobb karavánok is csak egy ágyúüteg és egy csapatosztály védelme alatt bátorkodtak átvonulni, mert Szultán Murád Mirza kormányzó a rabló nomádokat jól sakkban tudta tartani, minden mozdulatukat kikémleltette, s csakis olyankor volt szabad mutatniok magukat, mikor őket saját búvóhelyükön megtámadták, s szigorúan megfenyítették. Asztrabádban ellenben, ahol egy gyenge fejű kormányzott, olyan bizonytalan lábon állott minden, hogy a jomutok a perzsákat éppen az említett város kapui előtt támadták meg.

A sivatag szélén és belsejében valamennyi turkomán törzs olyannyira elválhatatlannak tartja saját fennállásától a rabszolgarablást, hogy csaknem elképzelhetetlennek tűnik fel előttük a pusztaságon való további megélhetés azon esetben, ha ez a fő életforrás kiapadna. Amit más nemzetek a "gazdag aratásra való kilátás"-on értenek, azt náluk az "Iránba vivő nyílt utak reményé"-nek nevezik, és azt az időt, melyet más helyen mezei munkával, öntözéssel stb. szoktak eltölteni, ők a lovak idomítására, fegyverek készítésére és harcjátékokra fordítják. A szokás e gyalázatos mesterséget becsületes keresetmóddá tette náluk, úgy tekintik azt, mint dzsihádot (vallási harcot) a hitetleneknek nyilvánított síiták ellen, a rablásra induló hősöket a papság áldása kíséri, és ha valamelyik gyalázatos tetteiért életével talált lakolni, otthon szent vértanúvá teszik, a holtteste fölé, melyet ritkán hagynak az ellen kezei között, nagy sírhalmot emelnek, s annak tetejére egy lobogót tűznek föl, és a buzgólkodók ájtatos szívvel zarándokolnak az ilyen szent haramia sírjához.

Hogy az erősen látogatott tartományok pusztulása milyen nagy, az a turkománok említett vakmerőségéből könnyen elképzelhető. Semmi háború vagy bárminő elemi csapás nem képes fölérni a rájuk mért szerencsétlenséggel. Nemcsak hogy az országutakon a kereskedés és a forgalom elakad, hanem a szántó-vető is a maga földjére, melyet művelni akar, előbb védőbástyát kénytelen építeni, hogy a hirtelen megtámadtatások ellen a szabadban magát oltalmazni tudja; még a legkisebb falucska is magas kőfalakkal van körülvéve, de azért még itt sincsenek eléggé elrejtve, mert a turkománok az efféle megerősített helyeket nagy csoportban szokták megszállani, s gyakran az egész lakosságot magukkal hurcolják minden pereputtyostul együtt.

Keleti Khoraszánban olyan falvakon utaztam keresztül, melyek lakossága a közeli környéken elterülő leggazdagabb erdők ellenére is, télen fagyoskodni volt kénytelen, mivel senki sem mert a falakon kívül menni, hogy fát vágjon. Mások éhséget szenvednek, mivel vízimalmaik a falun kívül feküsznek, és útra kelni meg éppen a legveszélyesebb vállalkozás, melyre csak a legsürgetőbb szükségből vagy fegyveres védelem alatt szánja el magát valaki.

Egyébiránt, hogy e félelem a turkomán fogságtól mennyire igazolva van, az útleírásomból eléggé látható. A négerek sorsa, kiket egy hajó szűk terébe összeszorítva, Amerikába küldenek, elég kemény ugyan, de nem kevésbé terhes az is, amikor egy turkomán nyerge mögé csatolva a ló csuklójához kötött lábakkal, gyakran eleség és ital hiányában, órákig, sőt napokig lovagolva kénytelen valaki az édes hazától, kedvesei köréből eltávozni. Hát még mily nagyok lehetnek az iráni nélkülözései és szenvedései, aki főtt ételekhez, egy állandó lakhely kényelmeihez és hazájának polgáriasult állapotaihoz van szokva, a szegény és vad turkomán sátrában, a kopár sivatagok zordon égalja alatt, ahol éjjel-nappal, nehéz vassal terhelten, zsarnok ura szidalmainak és gúnyjainak, átkozódásainak és ütéseinek ki van téve! Valóban, a nomádok közötti tartózkodás a legnehezebb megpróbáltatások egyike, egy nagy nyomorúságnak a kezdete az, és mint minden kezdet, szerfölött nehéz és fáradságos.

Az emberrablás mesterségével ma már csak özbegek és turkománok foglalkoznak. Az elsőbbek között különösen Khíva lakói érdemelnek említést, de csak olyankor, ha a turkománokkal való ellenségeskedéseik Irán határaira hozzák őket. A bokharaiak e század kezdete óta nem is közeledtek Iránhoz, Kokand pedig úgyszólván sohasem került közvetlen érintkezésbe vele. A turkomán törzsek közül ma a tekkék és jomutok azok, akik e mesterséget a legnagyobb számban űzik, az előbbiek Khoraszánban, Heratban, Szeisztánban, sőt Afganisztán nyugati határai mentén is, az utóbbiak a Kaspi-tengeren és annak déli partvidékein. Utánuk a szalorokat és szárikat kell megemlítenünk, akik számban és erőben megtörve, ritkán, de annál féktelenebb dühvel lépnek föl. Az aliélik és karák csak olykor-olykor csíphetik meg a hinduk és tadzsikok s néha az afgánok egy-egy karavánját, s azt is csak a Bokhara felé vivő úton. Ennélfogva a rabszolgák Közép-Ázsiában, nemzetiségükre nézve, számuk többsége szerint síita perzsák, a már említett tartományokból s közbe-közbe Irán többi részéből is, kik részint meshedi búcsújáró útjukon, részint pedig a háborúkban estek szerencsétlen sorsuknak áldozatul. Továbbá szunnita perzsák Khafból és Heratból; az utóbbiakat nagyrészt a mezőkön és pisztáciagyűjtésnél fogdossák össze. Dzsemsidik és hazárék, akik kölcsönös harcaikban pusztulnak el, ritkábban találhatók, s még csekélyebb az afgánok és hinduk száma. Az arabok és oszmánlik, akik nagyra becsülésük ellenére is csakúgy eladatnak, tudtommal mostanában alig vannak négyen vagy hatan, s csak a zsidók azok, akiktől a nomádok, mint varázslóktól félnek, s ennélfogva a turkesztániaknál a felette nagy utáltatás miatt eladhatatlanok lévén, a fogság láncaitól mentek maradnak.

Amily nehéz az évenként fogságba hurcoltak összes számát meghatározni, minthogy ez, miként már megjegyeztük, az Iránban uralkodó viszonyok szerint különböző, éppen oly nehéz a jelenleg egész Turkesztánban élő rabszolgák mennyiségét csak megközelítőleg megállapítani. Minthogy nem mindenkit adnak el rabszolgának a kánságokban, aki a turkománok kezébe esik, ennélfogva az Iránban uralkodó vagyoni viszonyok mellett föltehetjük, hogy a Mazanderánban és a tengerparton elfogott irániaknak majdnem egyharmadát kiváltják, mely körülmény a nomádra nézve különösen hasznos, mivel először a hosszasabb tartás költségeitől kíméli meg őt, s másodszor meg a vásár esélyeinek sem kell kitennie magát; mert ha például zsákmánya hibás, el sem adhatja.

Hanem ez a viszony nem mindenütt egyforma. Fogságba rendszerint csak a szegényebb emberek jutnak, mivel ezek mint pásztorok és mezei munkások a megtámadtatás veszélyének inkább ki vannak téve, s ritkábban is válthatják ki magukat. Ha tehát az egyharmad viszonya az egészhez némely helyen fennáll is, mindazonáltal a jóval szegényebb Khoraszánban és Szeisztánban felette bajosan állíthatnók fel azt, mivel a rabszolgakereskedésben megőszült hajhászok szájából hallottam, hogy e vidéken alig váltanak vissza egy tizedrésznyit a turkománoktól, s kilenc tizedrész mint eladó portéka a vásárra kerül.

A maga számára csak akkor tart meg a turkomán egy rabszolgát, ha az: 1. vén vagy nyomorék, de mégis tehet annyi szolgálatot, hogy kenyerét megérdemli, mert ellenkező esetben könyörtelenül lemészároltatik; 2. csecsemő, aki aztán turkománná neveltetvén, a legvadabb martalóc lesz; 3. ha Kupidó egy szép barna iráni nőt oly kedvessé tesz előtte, hogy az elválás nagyon is nehezére esnék. Egyébiránt az utóbbi felette ritkán történik - tudvalevőleg a turkománok a legzsugoribbak a kerek világon -, s minthogy náluk az erény érzete, melyet a cserkesz hurikereskedőknél oly nagyra becsülnek, teljesen hiányzik, ennélfogva a khívai és bokharai udvarok sok olyan virágot kapnak Iránból, melyekről a harmatcseppeket a turkomán kezek rég lerázták. Éppen ezért a puszták lakóinál csak olyan perzsákra találunk, akik saját hazájukban sem igen részesülnének jobb sorsban, mint a turkománoknál, vagy pedig megszökött fegyencek és gonosztevők, akik előbbi mesterségüket, tudniillik a rablást és a gyilkolást, most már a nomádokkal együtt gyakorolják.

A kereskedés rendes folyamában a turkomán emberrablók zsákmányukat legfeljebb két vagy három napig tartják maguknál, akkor aztán az alkuszok kezébe jut a fogoly, kik az előbbieknek pénzt vagy élelmiszert adtak előlegül. Ezek a lelkiismeretlen uzsorások húzzák a legtöbb hasznot e gyalázatos üzletből, mert a rablók többnyire könnyelmű egyének, akik a nomádok általános jellemével ellenkezőleg, mindent eltékozolnak és eljátszanak. Kétféle alkusz van: a) turkománok, akik a pusztai lakók és a kánságok között folytatnak kereskedést. Ők hosszabb ideig várnak, míg harminc-ötven rabszolgát összegyűjtenek, hogy akkor aztán egy karavánban Khívába vagy Bokharába menjenek. Ezek ezen időköz alatt az árut, hogy az élelmezés és rakhely költségei némileg fedezve legyenek, mint napszámosokat, kikölcsönzik, de csakis a megrongálás elleni kezesség mellett.

b) Perzsia szunnita határlakói, kik sajátságos, kétértelmű szerepet játszanak, és ezen üzlet legmegvetésreméltóbb közreműködői. Míg egyfelől a perzsáknak szolgálnak közbenjárókul, hogy az elrablottak tartózkodási helyét a pusztában vagy Turkesztánban kifürkészhessék, másfelől ők a rablók legjobb kémei, kikhez ők juttatják el az egyik vagy másik falu vagy karaván állapotáról a közelebbi tudósításokat. Némelyek, főképpen az Irán keleti határain lakók, Heratban, Majmenében és Bokharában még raktárakat is tartanak rabszolgák számára, s míg évenként egyszer a mindkét nemű szerencsétleneknek egész csoportját viszik vásárra, visszafelé jöttükben a megszabadultaknak vagy a közbenjárásuk által kiváltottaknak egy másik csoportját hozzák vissza magukkal. A szerencsétlenek családjától mindig háromszorta nagyobb árat követelnek, mint amennyi a közönséges váltságdíj, a fölkeresés és kiváltás nehézségeit hozzák elő, annak ellenére, hogy a szerencsétlen áldozat tartózkodási helyét, kit talán éppen ők juttattak oda, a legpontosabban ismerik, és számos ügynökük segélyével már a váltságdíjban is meg vannak egyezve.

Valóban érdekes, hogy e gazemberek miképpen változtatják érzelmeiket, politikájukat és hitüket útjaik iránya szerint. Bokharába utazásuk alatt, azaz rabszolgakereskedői minőségükben a buzgó bokharait játsszák, szidják az eretnek síita világot, és ujjonganak a perzsa rabszolgák méltó sorsa felett. Iránba visszautazásukkor pedig, mikor tudniillik a rabszolgaszabadítót adják, keserves könnyeket sírnak a szegény perzsák állapota felett, egyszóval a világ legérzékenyebb szívű emberei.

Abban a karavánban is, mellyel Bokharából Heratba mentem, utazott két ügyes alkusz, kik Khafban és Kainban laktak. Mind a ketten hodzsa (azaz a próféta utóda) előnevet viselték, mely vallási címre ők nem kevéssé büszkék. Példátlan gyöngédséget és gondoskodást tanúsítottak a felügyeletük alatt hazatérő rabszolgák iránt - ők, akik csak egynéhány hónappal azelőtt, miként nekem a karavánvezető beszélte, egy csoport szerencsétlent vittek a kemény rabszolgaságba.

Sőt a rabszolgakereskedők, akiket dogmafurusoknak neveznek, a khívai és bokharai kánságban már rendezett céhet is képeznek, és nemzetségükre nézve inkább szártok, tadzsikok és szabaddá lett perzsák, mint özbegek vagy bármiféle más turkomán törzsbeli emberek. Az eladás a raktárakban vagy más, a városoktól távol eső nyilvános vásárokon történik, ahová az árut természetesen egy-két nappal előbb elszállítják. A legjelentékenyebb raktárak a khívai kánságban találhatók, egyrészt a fővárosban, azután Hezareszben, Gazavatban, Görgenben és Köhnében. Ezeken kívül minden jelentékenyebb helységben van egy kiskereskedő, aki részint a nagykereskedőkkel áll üzleti összeköttetésben, részint lerakott áruk felett rendelkezik. Bokharában Karaköl helység említendő legelöl, azután a főváros, továbbá Karsi és Csardzsuj.

Különös az, hogy Szamarkandtól keletre ez a gyalázatos kereskedés mindinkább apad, annyira, hogy a kokandi kánságban már nincsenek nagy rabszolgakereskedők, és az ott levő rabszolgák nagy részét bokharai területen vásárolták. A kánságoktól észak felé terjedő pusztaságokon, hála az orosz uralomnak, csak igen kevés rabszolga van, s azok is, mint fényűzési cikkek, inkább csak a gazdag bajoknál találhatók.

A rabszolgák ára Közép-Ázsia piacain, mint minden egyéb árué is, leginkább a raktárakban található mennyiségtől függ, mely béke idején csekélyebb, háborúk alkalmával nagyobb. Mindazonáltal van egy folyó vagy állandó ár, melyet ma a következőképpen határozhatnánk meg:

Férfi rabszolgák

 

Khívában

Bokharában

10-15 évesek

40 tilla

35 tilla

15-25 évesek

60 tilla

45-50 tilla

25-40 évesek

70- 80 tilla

80 tilla


Női rabszolgák

 

Khívában

Bokharában

10-15 évesek, feltűnő szépség mellett

70-80 tilla

70-80 tilla

15-25 évesek

50-60 tilla

50-60 tilla

25-40 évesek

40 tilla

40 tilla

Az ár különfélesége az egyenlő korú férfi rabszolgáknál többnyire testi minőségüktől és nemzetiségüktől függ. Észak-Irán törökjeinek legtöbbször elsőbbségük van, mert először a közép-ázsiai török nyelv testvérdialektusát könnyebben elsajátítják, másodszor pedig erőteljesebbek, s jobban is hozzá vannak szokva a dolgokhoz, mint Irán többi lakói. Legcsekélyebb árat adnak az afgánokért, mert ők a legrosszabb munkások, s azonfelül még bosszúvágyuk és könnyen fölingerelhető jellemük miatt is veszedelmesek, ami egy-egy kegyetlen gazdára nézve gyakran szomorú következményeket von maga után.

Ami a nő rabszolgákat illeti, ezek távolról sem örvendezhetnek az életben olyan helyzetnek, amilyenben Cserkeszország és Georgia leányai Törökországban és Perzsiában részesülnek, s szerepük inkább ahhoz hasonlítható, melyet a néger nők játszanak az említett országokban. Ennek oka könnyen megmagyarázható. Először is Turkesztán leányai inkább megfelelnek az özbegek és tadzsikok szépérzékének, mint az iráni nők, akik olajszínű vagy barna arcukkal és nagy orrukkal a fehér, telt arcú özbeg nőkkel szemben sohasem nyerhetik el a Páris almáját. Másodszor, a többnejűség a közép-ázsiainál, szegénysége következtében, távolról sem olyan általános, mint a nyugati mohamedánoknál. S azonkívül az özbeg sokkal arisztokratikusabb, semhogy asztalát és ágyát a pénzen vásárolt rabnővel meg akarná osztani, s bárha Bokharában imitt-amott a főbb hivatalnokoknál előfordul is ilyen eset (mindig csakis egészen fiatalon bevitt és Turkesztánban fölnevelt perzsa nőkkel), ám a középosztálynál fölöttébb ritka jelenség. S aztán itt a házasság is könnyebb, mint más iszlám hitű országban, és a rabnőket vagy a nagyok háremében, csakis fényűzési cikk gyanánt, vagy pedig szolgálókul alkalmazzák.

Egészen másképpen áll a dolog a férfi rabszolgák hasznosítását illetőleg. A turkesztáni sivatag-tartományok ezen századok óta szokásos embertartozéka a földmívelést unó özbegre nézve már oly nélkülözhetetlenné lett, hogy nélküle bajosan tudná kicsikarni élelemszükségletét a földtől, amit legjobban az bizonyít, hogy a gabona magasabb vagy alacsonyabb ára az Oxus vízállásától, de leginkább az évenként eladott rabszolgák nagyobb vagy kisebb számától függ. Tehát az a cél, melyre a rabszolgákat használják, leginkább a földművelés és marhatenyésztés, és minél nagyobbak valamely özbeg úr földbirtokai, annál nagyobb az azokra szükségelt rabszolgák száma is. Egy olyan országban, mint Turkesztán, hol a harcias elem túlnyomó, s hol minden szabadnak született egyén, már akár ösztönből, akár politikai kényszerűségből, örömestebb nyúl a kardhoz, mint az ekéhez, a gyilkos hadi kalandokra fordított karokat munkához szokott kezekkel kénytelenek helyettesíteni.

E viszonyt legjobban megvilágítja az a körülmény, hogy azon vidékeken, hol a népesség a leginkább ráadta magát a harcra és rablásra, a rabszolgák száma is a legnagyobb. A három kánság közül e tekintetben Khíva áll az első kategóriában, Bokhara a másodikban, Kokand pedig a harmadikban. Khívában a lakosság túlnyomó száma özbeg, a mindenfelől határos vad nomádok miatt a háború itt szakadatlanul folyik, és a féktelenség gyakoribb, mint a testvér-kánságokban. Bokharában, ahol a népesség a békés tadzsikkal erősen vegyítve van, a viszonyok egy régibb, jobban rendezett kormányzat által már több állandóságra tettek szert, míg végre Kokandban, ahol hasonlóképpen sok tadzsik él, a lakosok híres gyávasága miatt a belháborúk ritkábbak, és nem is olyan pusztítók soha.

A földművelés és marhatenyésztés mellett a rabszolgák egy csekély részét a hivatalnokok (szipáhi), valamint a fejedelem is magánszolgálatokra használják. Hanem e célra csak a fiatal korukban Közép-Ázsiába hozottakat fogadják el, kik a teljesen özbeg nevelés után a kul (rabszolga) gúnyneven kívül kemény helyzetüknek csak gyönge nyomait érzik. Ezek, Törökország cserkesz rabszolgáihoz hasonlóan, gyakran a legmagasabb méltóságokra jutnak, mert velük született iráni éleselméjűségükkel özbeg vetélytársaikat csakhamar háttérbe szorítják, s nemcsak az előkelők magánlakaiban, hanem az udvari hivatalnokok között is többekre találhatunk a két kánságban, akik foglyokul vitetetvén oda, később egész tartományok felett kormányoztak. Bokharában, ahol a túlnyomó perzsa elem mellett az özbeg arisztokrácia nem nagy jelentőséggel bír, az uralkodók gyakran szoktak rabszolganőket tenni törvényes nejeikké, s a mostani emírnek anyja és egyik neje is iráni eredetű.

Ennélfogva a férfi rabszolgák megvételekor különösen az egészséges, erőteljes testalkatra vannak tekintettel, s az ár annál nagyobb, ha ehhez egy később jelentkező jó természet is járul. Az eladó tartozik a rejtett testi hibákért három napig jótállani, mert jóllehet alkudozás közben a szerencsétlent, miként egy teherhordó állatot, testének minden részén gondosan megvizsgálják, jóllehet karjai erejét, mellét, hátát és hangját próbára teszik, mindazonáltal az alkuszok gyakran használt fogásai ellen igen óvatosak szoktak lenni. Különösen az életkor az, melyet a perzsa rabszolgáknál oly nehezen lehet kitanulni. A turkománok is meg szokták festeni foglyaik szakállát, az esetben, ha az szürke szálakkal vegyül, miként Iránban szokás. Húsz, sőt néha harminc évnyi különbség is alig ismerhető fel, s könnyen megeshetik, hogy egy fiatal külsővel és szénfekete szakállal vásárolt rabszolga néhány nap múlva, új ura birtokában, ősz emberré változik át.

A csalás és ravaszság e kereskedésnél annál könnyebb, minthogy a rabszolga, turkomán urának kegyetlen bánásmódja és az iránta érzett félelem által elijesztve, az utóbbinak állításai ellen sohasem mer kifogást tenni. Ez főképpen a szunnita hitvallású rabszolgáknál bír nagy fontossággal, mivel ők, mint a közép-ázsiaiak hitrokonai, a vallás törvényei szerint nem volnának eladhatók, ha uruk fenyegetései következtében felekezetüket önmaguk meg nem tagadnák. A közép-ázsiai egy afgánon vagy heratin azonnal fölismeri, hogy szunnita, tudja, hogy hithagyásra kényszerítették őt, s mégis azt hiszi, hogy e szégyenteljes képmutatás által nem követ el bűnt. Khívában és Bokharában még híres tudományosságú és kegyességű molláknál is találtam szunnita rabszolgákat, s mikor e nagy bűn miatt felelősségre vontam őket, azt mondták, hogy "a vásárlás alatt síita volt, és hogy most szunnita lett, csupán csak Turkesztán szent földjének tulajdonítandó". Így csalják meg a vallást éppen maga a vallás által!

Ha mármost azok után, amiket a rabszolgakereskedésről mondottunk, a rabszolgáknak a rabszolgaságban való állapotáról akarunk szólni, az fog kitűnni, hogy sorsuknak az a legmostohább ideje, amikor, elfogatásuk után, turkomán vagy alkusz-kezek által idomíttatnak, különösen pedig akkor, ha műveltségére méltán kevély iránival a durva és barbár turáni, kinek a nevét ő csakis gúnyolódva ejtette ki hazájában, úgy bánik, mint egy állattal. A perzsa, aki ifjúságától fogva mindig a legfinomabb, udvarias modorhoz, virágos nyelvű, választékos társalgáshoz, egyszóval ezeréves, jobb társadalmi viszonyai minden kényelméhez volt szokva, a turkesztáni világ darabos és egészen kezdetleges szokásai mellett erkölcsileg mindig szenvedni fog. Mindazonáltal a testi sanyarúságok korántsem esnek annyira nehezére.

A földművelésre szánt nagyobb szám jó magaviselete által urának szeretetét és bizalmát csakhamar meg szokta nyerni. Ha a rabszolga egyévi ottléte alatt semmit se hibázott, nemsokára az új családi kör egyik tagjának tekintik őt, sőt némelyek egy bizonyos idő eltelte után havi járulékot vagy tantième-et kapnak a rájuk bízott szántóföldek vagy barmok jövedelméből, s minthogy az iráni rendszerint munkásabb és takarékosabb turáni szomszédjánál, ennélfogva a rabszolgák Turkesztánban szembetűnően rövid idő alatt egy kis tőkét szoktak összekapargatni.

Ezt nagyobb részük arra fordítja, hogy a rabszolgaságból magát kiváltsa, amire hét évi szolgálat után joga van. Egyébiránt ezt a terminust imitt-amott, a szolgálati buzgalom jutalmául, vagy különös jóakaratból, az úr meg is rövidíti, s ekkor a rabszolgát oly módon lepik meg az azad-(szabadság-) levéllel, miként nálunk szokás egy hű szolgát valami ajándékkal megörvendeztetni. Az ilyen írást a kádi és a világi hatóság törvényesíti, s az, ki egy ilyennek birtokába jutott, azonnal ura saját helyzetének és tetteinek. Magát a fölszabadítási műveletet mindenütt bizonyos ünnepélyességgel viszik véghez. Juhokat ölnek, vendéget hívnak, a felszabadult megöleli a család férfitagjait, s miután urával egy és ugyanazon nemezdarabon helyet foglal, függetlenségét kihirdetik. A kirgizeknél az úr ilyen alkalmakkor a rabszolgának egy fehér csontdarabot szokott az övéhez kötni, ami azt jelenti, hogy már most ő a fekete csont (alárendelt nép) osztályából a fehér csont (nemesség vagy urak) sorába lépett.

Ennyit a szelíd és engedelmes rabszolgákról. Ott, ahol az ellenkező mutatkozik, az özbeg durvaság és barbarizmus is teljes szigorában érezteti magát. Hajmeresztő a büntetések sorozata, mellyel egy makacsot engedelmeskedésre szoktak kényszeríteni. Az úr a törvény szerint rendelkezhetik ugyan pénzen vásárolt szolgája élete felett, de hogy a vételár teljes elvesztése által önnönmagát ne károsítsa, ritkán öli meg őt: ám egy ilyen szerencsétlen teremtés kínjai sokkal borzasztóbbak, mint a halál. Némelyeket évekig tartanak egy kevés száraz kenyér és víz mellett a vad pusztaságban, másokat hétéves szolgálati idejük előtt egynéhány nappal újból eladnak, de már nem a kánságokban, mert őket itt csakhamar közhírűvé lett gonoszságuk miatt többé már el nem adhatják. Az ilyen csalfa vásárra a rabszolgakereskedésben tapasztalatlan kirgizeket szokták rászedni; a perzsa a városból a sivatagba kerül, ahonnan ő, ha megszabadul is, csak ritkán tér vissza hazájába.

Szembeötlőnek tűnt fel előttem, hogy a Közép-Ázsiába került perzsa rabszolgáknak a visszanyert szabadság után alig a fele tér vissza hazájába. Az utóbbi osztályhoz leginkább azok tartoznak, akiket vagy a hátrahagyott családi ügyek, vagy különös honvágy kényszerítenek a visszatérésre. Aki tizenkét évnél tovább élt Turkesztánban, az ritkán fogja azt Iránnal fölcserélni. Miként már fentebb említve volt, a rabszolgák nagyobb része szegény származású, s miután Turkesztánban biztos keresetre vagy egy kis vagyonra tettek szert, ritkán jut eszükbe, hogy Iránba menjenek, ahol az élet, a legnagyobb igyekezet és tevékenység mellett is, jóval nehezebb, ahol az élelmiszerek drágák, ahol a vagyonosabbak fényűzése és pompázása a szegényebbek szívében olyan sok óhajtást és kívánatot gerjeszt.

Ez a körülmény annál inkább csodálkozásra méltó, minthogy a szabaddá lett rabszolgák, habár a legnagyobb kincseknek vagy a legmagasabb méltóságoknak örvendenének is, a kul (rabszolga) szó gyalázatát minden alkalommal mélyen érezni kénytelenek. Még a legfényesebb viszonyok között sem lehetne a kulnak egy szabad özbeg leányát megkérni soha, s az özbegek közül még a legszegényebbek sem sógorosodnának össze vele; példákat idézhetnék, hogy egy özbeg még a kán parancsára sem adta oda leányát, s inkább fejedelme haragját vonta magára, mint hogy egy hajdani rabszolgát vejének nevezzen. Még a khanezádok is (rabszolga gyermekei), akiket már eladni nem szabad,[82] hasonló bánásmódban részesülnek, ők is csak más, szabaddá lett rabszolgák vagy szártok leányait vehetik nőül, s csakis a negyedik nemzedékben enyészik el egy kissé a kul szó gyalázata, de végképpen sohasem jut feledésbe. Egy olyan országban, mint Közép-Ázsia, hol a vitézséget tartják a legfőbb erénynek, egy rabszolga személyében a gyávaság netovábbját látják, olyan embert, aki a halálmegvetés hiányában magát láncokba veretni engedte; ez a vétek az, melyet nekik oly nehezen bocsátanak meg. E nézethez társul még a tatároknak - nomádoknak úgy, mint letelepülteknek - határtalanul arisztokratikus érzülete, melyben a legdühösebb torykat vagy a St. Germain-i tizenhárom próbás márkikat is fölülmúlják, olyan érzület, melyet nemcsak az idegen iránival, hanem a bennszülött tadzsikkal, az országnak ezen egykori birtokosával is éreztetnek.

Természetesen csakis a morális háttérbeszorítás az, mely a szabaddá lettnek előbbi szégyene nyomaiként szemei előtt lebeg. Polgári jogaiban senki sem gátolhatja, s minthogy a keleti általában véve könnyebben rabja lesz a szokásnak, mint más, így azt is könnyen meg tudtam fejteni magamnak, hogy a felszabadult perzsák közül miért települnek le sokan az előbb annyira megvetett és félt Turkesztánban, és rokonaik s Irán síita szentjeinek néhanapján való meglátogatása mellett hogyan tudnak oly egészen elégülten élni az idegen országban.

Fájdalom, a rabszolgáknak éppen ez az anyagi jóléte az, mellyel a közép-ázsiaiak, éppen úgy, mint kelet más mohamedánjai is, visszatorolnak minket, mikor utálatunkat fejezzük ki e gyalázatos emberkereskedéssel szemben. Valamint Turkesztánban, úgy Törökországban is gyakran halljuk ezt mondani: "A vad cserkesz fiai vagy leányai otthon szegény emberek voltak, akik szabad hegyeikben alig tudtak kenyérrel jóllakni, nálunk pedig gazdag hivatalnokokká, basákká, sőt néha hercegnőkké is lesznek, és hatalmas befolyásukkal az egész országot kormányozzák." A rabszolgákkal való szelíd bánásmódra hivatkoznak az előkelők házaiban, ahol köztük és a család többi tagja közt semmi különbséget nem tesznek, de azt elfelejtik, hogy ezek csak kivételes esetek, és hogy az ilyen szerencsés csillagzat a megvásároltak több vagy kevesebb testi szépségétől függ. Mit tesznek azok, akik kevésbé szerencsés külsejük által uraik kedvét nem tudják megnyerni? Mit tehet azon szánalomra méltók legnagyobb része, kik a legterhesebb szolgálatokra alkalmazva, szeszélyes, zsarnokoskodó uraik örökös sanyargatásainak és haragjának vannak kitéve?

Természetesen ezt senki sem veszi számításba, s még kevésbé az eladás borzasztó, irtózatos műveletét. De a Boszporusz vagy az Oxus partjain az emberek ritkán szokták maguk elébe képzelni azon pillanat nyomorát, midőn a szerencsétlen rabszolgát régóta megszokott életmódjából, övéinek köréből kiragadják. Mennyi árva, mennyi özvegy, mennyi tehetetlen és a kortól megviselt szülő marad elhagyatva, és tördeli kezeit a kemény rabságba hurcoltakért! Véghetetlen a száma, de még véghetetlenebb a siralmas állapota annak a sok tűzhelynek, falunak és vidéknek, melyek a rabszolgarablás ostorától meglátogattatnak. Az utas azon országokban minden lépten-nyomon a pusztítás legszomorúbb jeleire bukkan, s habár meg lenne is győződve egyik vagy másik rabszolga fényes jövőjéről, mégiscsak mindig így fog felkiáltani: "Ez a legutálatosabb foglalkozás, mely valaha emberi kezeket meggyalázott, s melynek megszüntetése nyugati civilizációnk emberiességi törekvéseinek legelső és legszentebb kötelessége!"

 

Tizedik fejezet
Khívából Kungrátba, s onnan vissza

A fiatal kungráti molla, aki további utazás végett Szamarkand felé, karavánunkhoz csatlakozott, fel akarta használni Khívában mulatásunkat arra, hogy szülővárosának s ottani rokonainak isten hozzádot mondhasson. Közölte velünk szándékát, s nagy volt az öröme, mikor megtudta, hogy magam is azon gondolkozom, hogy őt oda elkísérjem, részint azért, hogy egy kolduló körúton valamit összekaparinthassak, részint pedig azért, hogy az unalmas veszteglést a tikkasztóan forró Khívában elkerülhessem. A molla aranyhegyeket ígért nekem, s mindent a legtündöklőbb színekkel ecsetelt, hogy elhatározásomban megerősítsen. Egyébiránt egészen fölöslegesen buzgólkodott, mert az alkalom éppen kívánatom szerint jött, s két nap múlva már útban voltam Jengi Ürgendzs felé, hogy onnan az Oxust elérjem, ahol egy félig megrakodott hajó készen állott, hogy minket szerény vitelbérért magával vigyen.

Khívából Kungrátba nyáron többnyire vízen szoktak utazni, és az utazás, az Oxus gyors folyása miatt, lefelé sohasem tart öt napnál tovább. Ezt a forró nyári hónapokra kell érteni, amikor a víz a Hindukuson és a bedakhsáni hegyek ormain fekvő hó olvadása miatt legfőbb magasságát éri el. Ősszel s tavasszal, alacsonyabb vízállás mellett az utazás hosszadalmasabb, s télen egészen félbe van szakítva, mivel az Oxust, bár nem éppen mindenütt, de sok helyen jég borítja.

Már Khíva falai előtt mindjárt hajóra ülhetne az ember, tudniillik a Hazret-i Pehliván-csatornán, de akkor nagy kerülőt kellene tenni, minthogy ez észak helyett délen, Hezareszpnél ömlik az Oxusba; ugyanez áll a másik csatornára, a Gazavatra is, hanem ez a várostól meglehetősen távol van, s ez is inkább kelet felé, mint északra folyik. Ennél fogva inkább mennek Jengi Ürgendzsbe, a kánságnak egy igen szorgalmas és kereskedő városába, és onnan a part mellett fekvő Akhun-Babába, mely egy szent sírja, néhány szerteszét fekvő udvarral, és kikötőhelyül szolgál az említett két városnak. Az egész, körülbelül négy német mérföldnyi terület meglehetősen népes, és jól van művelve. Az út szántóföldeken, kerteken és réteken visz keresztül; itt találhatók a legszámosabb és legnagyobb eperfák, s ennélfogva a selyemtermelés is virágzó, sőt e vidék jogosan megérdemli, hogy az egész kánságban a legszebbnek nevezzük.

A parton izzó, csaknem tűrhetetlen hőség uralkodott, s midőn emiatt aggodalmamat fejeztem ki, a hajósok azzal nyugtattak meg, hogy e bajon lefelé igen könnyű lesz segíteni egy pesekháne (szúnyogház) által, mely minthogy a hajót csakis a két végén vezetik, senkinek sem fog útjában állani. Ezt egy mennyezet alakjában azonnal föl is állították, hogy nappal a nap ellen, éjjel pedig a veszélyes szúnyogok ellen védelmezzen, s miután az elindulásnál megkívántató fátihákat elvégezték, négy hajós és két más utazó társaságában a partot elhagytuk.

Kezdetben az út felette egyhangú volt. A két hajós a jármű felső és alsó végén a folyónak mindig olyan helyeire kormányozta azt, ahol a víz legzavarosabb és legsárgásabb volt, mivel ott, amint nekem mondták, a folyam gyorsasága legerősebb. A kormányrudak hosszú póznákból állanak, melyeknek végei laposra vannak faragva; és a kormányosok, mert a hajót mindkét felől együtt vezetik, ott, ahol különös figyelem kívántatik, ülve szokták végezni teendőjüket. Körülbelül minden két órában fölváltják egymást. A kimerültek, vagy jobban mondva, a naptól megaszaltak, olyankor társaságunkba jöttek a fedél alá, nagy alkalmatlanságunkra egész hosszúságukban végignyújtózkodtak, s nemsokára azután rágyújtottak duettben horkolni, míg újból fölváltották őket. Ami két útitársunkat illeti, szerencsére csak az egyik volt beszédes, és mennyire örültem, amikor láttam, hogy tatáromat gyakran fölvilágosította egy vagy más dolog felől, mindegyre kiigazítólag vágott beszédébe, s tudásvágyamat hosszadalmas magyarázgatásokkal elégítette ki.

Az Oxus partjai nemigen bírnak valami különös érdekességgel, ámbár sokkal többet nyújtanak, mint amennyit Buteniew útleírásából olvashatunk, aki követsége alkalmával 1858-ban ugyanazt az utat tette meg Kungráttól Jengi Ürgendzsig a folyamon fölfelé. A jobb parton, azon hely átellenében, ahol mi hajóra szálltunk, láthatók Sáhbáz-Veli (a szent hős) nagyszerű romjai, mely korábban, amint állítják, erős vár volt, és a kalmüköktől dúlatott szét. Általában úgy látszik, hogy a khívai kánság történelmi szétrombolói a kalmükök voltak. Dzsingisz kán alatti becsapásuk idejében az akkortájt virágzó Khorezmet kegyetlenül elpusztították, de az mégis túlzás, mintha minden rom pusztításaik műve volna, miként azt a hagyomány állítja.

Még beljebb egy más, az előbbinél sokkal terjedelmesebb rom is van kőépületek maradványaival, és ezt Gaur kaleszinek (a gaurok várának) nevezik. Kezdetben azt hivém, hogy a gaurokon az őskor gebreit, vagyis tűzimádóit értik, de nagy bámulatomra azt hallottam, hogy e név alatt egész Közép-Ázsiában az örményeket vagy, helyesebben mondva, nesztoriánusokat értik, kiknek ott az iszlám előtti időkben, egészen a mongol uralom elenyésztéig, jelentékeny telepeik voltak, melyek az Aral-tótól messze Kínáig terjedtek. Az előbb említett romtól lefelé három órányira, a jobb parton, egy meglehetősen sűrű, Khitabegi nevű erdő (tokaj) terül el. A fák különösen magasak, de a nap az Oxustól táplált posványokat nem képes kiszárítani, és az erdőt csak kevés helyen lakják a marhatenyésztést űző karakalpakok. A bal parton, melyet a tulajdonképpeni erdőnek tekinthetünk, a havlik (udvarok) láncolata ritkán szakad meg; imitt-amott nagyobb falvak is mutatkoznak egészen a part közelében, így például egy özbeg falu, Taskale, mely egy magas partvidéken fekszik, és a kis Vezér falu, melynek közelében a Kilidzsbaj-csatorna ömlik vagy, jobban mondva, tör be az Oxusba, hogy aztán Szilali mögött a homokban elvesszen.

Teafőzés, piláfkészítés, szent regék elbeszélése és hallgatása voltak a nap szüntelenül változó foglalkozásai. Néha az egész úti társaság, a kormányosokat kivéve, álomba merült, s e szünetelés nekem kedves változatosságot nyújtott; a vén Oxus sárga hullámaira tekintve, képzeletem oly örömest röpködött néhány európai folyó tükre felett, melyeknek habjait száz meg száz hajó sustorogva szeldesi, melyeknek virágzó partjai duzzadó élettel vannak telve - mily óriási különbség! Az Oxus megtestesült képviselője azon vidéknek, melyen átbarangol. Futásában vad és fékezhetetlen, mint a közép-ázsiaiak természete, sekélyeit és zátonyait éppoly nehéz kipuhatolni, mint a turkesztáni jó és rossz tulajdonait; naponként új ágyat ás magának, mert valamint a nomád nem tud sokáig egy vidéken időzni, úgy látszik, hogy régi ágyát ő is megunta.

Másnap korán reggel Görgen városa előtt haladtunk el, mely a parttól egy kissé távolabbra esik, s a tulajdonképpeni kikötőhely egy Isimidzsiran nevű falu. Ezzel átellenben, a jobb parton, fekszik Rehmiberdi bég vára, melyet csak azért említünk meg, mivel a délkeletről észak felé vonuló Ovejsz Karajne[83] hegység itt kezdődik. Első tekintetre mind magasságra, mind alakra nézve sok hasonlóságot mutat a Khíva és Asztrabád közti pusztaságon fekvő Nagy-Balkánnal, de a közelében csakhamar észrevesszük, hogy terjedelme nagyobb, s különösen a buja növényzet és erdőségek lepnek meg kellemesen, melyek a csúcsát borítják. Az említett hegy egyik csúcsán van Ovejsz Karajne állítólagos sírja, egy híres búcsújáróhely Khívában, s a távolban csakugyan több épületet fedezhetünk föl, melyeket Rehmiberdi bég építtetett a buzgólkodók kényelmére.

Ettől oldalra fekszik a Munadzsat daghi (buzgalom hegye), melyet egy Amberene (Ambra anya) nevű szent nő nyughelyének tartanak. A szent nők a szunnita iszlámban nemigen gyakoriak, de mégis van egynéhány Közép-Ázsiában, ami új bizonyítéka annak, hogy az iszlám nem bánik a szépnemmel olyan mostohán, miként azt Európában hiszik. Ami Amberene úrhölgyet illeti, a monda azt beszéli, hogy őt, ki szépségében egy Zulejka, erényben egy Fatima volt, férje azért gyűlölte, s később azért űzte el magától, mivel ő az iszlámot vallotta, holott férje halálos ellene volt annak. Jengi Ürgendzs-i fejedelmi lakából kénytelen volt e vadon vidékre menekülni, s bizonyosan éhen veszett volna el, ha egy szarvastehén barlangja nyílásánál naponként meg nem jelent volna, türelmesen hagyta magát megfejni, és akkor ismét eltűnt. Kinek nem jutna itt eszébe Genovéva története? Az akkori párizsiak nem voltak jobbak a mai özbegeknél, s hányszor nem találunk azonosságot vallási és világi mondákban a szellem megnyilatkozásait illetőleg egymástól oly messze élő népeknél is?

Ha Görgentől négy óra hosszat lefelé mentünk, a parttól másfél órányira fekvő Jengi Japhoz érünk, mely egy földfaltól körülvett, jelentéktelen mezővároska, s körülbelül két órányira tovább a khitaji kerületbe jutunk, mely ott kezdődik, ahol a jumalak, egy kúp alakú halom, közel a bal parton, emelkedik. Eközben a jobb oldalon az Ovejsz-hegység mind közelebb nyomul az Oxushoz, elhaladunk a kiálló Jampuk-hegycsúcs mellett, melyet egy régi kastély romjai koronáznak; a jumalakkal átellenben keletről nyugatra terjedő Sejkh-Dzseli hegylánc már egy szorosutat képez, melyet itt Kisraknak neveznek; sokkal keskenyebb, mint a Vaskapu a Dunánál, és a két szikla közé szorult folyam hatalma miatt a hajósoknak gyakran veszélyes. A víz e helyen tompa morajt okoz, úgy tetszik, mintha az Oxus a kemény kövekre morogna, hogy azok őt, a fékezhetetlen csavargót, úgy bebörtönözték. Különben a legszűkebb hely igen rövid, a bal parton a hegy hirtelen végződik, ellenben a jobb parton a magasság fokonként apad, s miután a balra eső Tamát elhagytuk, a vidék mindenfelé sík.

A hegyes vidékkel az Oxus-part minden regényes oldala is eltűnik. A kétnapi utazás alatt a képzelet és szem jóllakott, s habár a reggeli és esti órák még nyújtanak is némi kedves dolgot, de már nappal a hőség, s éjjel a szúnyogok és legyek, melyek mellett a kolumbácsi szúnyogok az Al-Dunánál gyöngéd pillangók lehetnének, csaknem kiállhatatlanok. Mihelyt a nap lement, mindenki szorgalmatosan a durva vászonból készített szúnyogház alá bújt, és keserves volt a kínom, hogy az útitársaimtól megrontott levegőt üdével nem cserélhettem föl. Estefelé végre elértük a Mangit kerületet, melynek hasonnevű városa a parttól két órányira fekszik, és a folyóról egy kis erdő miatt láthatatlan. Itt hosszasabban mulattunk a parton, s miután a hajó keskeny tüzelője helyett a szabadban kényelmesen ételt főztünk, utunkat tovább folytattuk.

Barátom nagy sajnálkozására az egy órányi távolra eső Bászujapot csak éjjel értük el. Meg akarta látogatni velem együtt az itt lakó, igen híres nogaj isánt, hogy tanácsát és áldását útiterveire kikérhesse. Ezeket a nogajokat, kik mindnyájan az orosz hatóságok vagy a katonai szolgálat elől menekültek ide, Közép-Ázsiában a szabadság és az iszlám vértanúiként tisztelik, de köztük mégis igen gyakran találtam kitűnő gazembereket, kik valószínűleg valami jól megérdemelt büntetés elől szöktek meg.

Korán reggel már Kipcsakot is elhagytuk, mely második állomásnak van kijelölve. Az Oxusban azon a részen, mellyel átellenben a város fekszik, egy, a folyam széltében húzódó szikla emelkedik, mely a folyamágynak csaknem a felét átfogja, és a hajónak csak a másik, azaz szabad felén enged átmenetelt. Alacsonyabb vízállásnál egynéhány sziklaél is látható, és a gyermekek egy lábnyi mély vízben gázolva játékból e sziklákon szoktak sétálgatni. Hanem a hajósoknak ez a hely nagy félelmet okoz, s csakis nappal merészelnek ott elhaladni.

Kipcsak maga jelentékeny hely, az özbegek hasonnevű törzsétől lakva, több mecsettel és kollégiummal, mely utóbbiak között a jobb parton fekvő és Khodzsa Nijáztól alapított, ennek gazdag adományai miatt, a leghíresebb. Nem messze e magányosan álló épülettől, egy szorosan a part mellett emelkedő hegyen láthatók Csilpik romjai, melyről a rege azt beszéli, hogy a régi időkben erős vár volt, és egy hercegnőnek szolgált lakásul, ki atyja rabszolgájába szeretett, s minthogy a vadul fölingerelt papa bosszújától félt, kedvesével ide menekült. Hogy vizet kaphassanak, a hegyet egészen az alapjáig át kellett fúrniok; a földalatti út még mai nap is megvan.

Kipcsaktól fölfelé, a jobb parton kezdődik az az erdő, mely, kevés megszakítással, a folyó hosszában Kungráton is jóval túl terjed. Hogy szélessége kelet felé mennyire terjed, a vízről nem láthattam, de amint állították, legföljebb nyolc-tíz órányira. A parttal határos részét általában posványok és mocsarak borítják, s csakis egynéhány ponton lehet hozzáférni. Kevésbé sűrű helyein a karakalpakok száz meg száz marhacsordája legelészik, és vadakban sem szenved hiányt, de a számtalan vadállat között különösen a párducok, tigrisek és oroszlánok felette sok bajt okoznak. A folyam bal partja - melyen innentől fogva Görgenig a legtöbb sekélyes hely van, annyira, hogy szüntelenül fennakadtunk - az említett ponttól kezdve egy messze északnyugatra terjedő fennsíkot képez; ez a bennszülöttek által Jilankirnak (kígyómezőnek) nevezett fennsík a puszta nyugati határánál éppen olyan meredek lejtőben végződik, mint a Kaflankir, vagyis az egész üszt-jurti fennsík. Az Oxus-part e részének népessége jomut turkománokból és csaudorokból áll; az elsőbbek a folyó közelében barangolnak, Porszu és Jilali vidékén; az utóbbiak a pusztaság szélén és az Üszt-Jurt oázain, és amint könnyen gondolható is, egymás között örökös villongásban élnek, ami éppen úgy saját hátrányukra, mint az özbegek előnyére szolgál, minthogy egy egyesült, erős nomád nép közvetlen közelsége a letelepültekre nézve mindig veszedelmes.

A harmadik nap estéjén Khodzsa-ili[84] előtt állottunk meg, amely város a parttól két órányira fekszik. A lakosok nagyobb része azt állítja, hogy ők a Khodzsa utódai, és igen büszkék erre a többi özbeggel szemben. Az egész kerület sűrűn lakott, és a bal part, messzire egész Nökszig az erdőségek és művelt földek szakadatlan láncolatát képezi. Itt van az Oxus egyik legveszélyesebb helye, egy három lábnyi magasságból nyílsebesen alázuhanó vízesés, melynek irtózatos zúgását már egy órányi távolságban hallhattuk. A bennszülöttek Kazankitkennek nevezik, ami azt jelenti: "ott, ahol az üstök elmerültek", minthogy itt egy jármű, amint mondják, az említett konyhaedényekkel telve elsüllyedt; és a hajókat a vízesés felett már egy negyedórányira a parthoz vonják, és vontatókötelekkel gondosan vezetik le. Innen kezdve lefelé a folyam áradások által jelentékeny tavakat képezett, melyek egymással apró, természetes csatornák által összeköttetésben állanak, s tavasszal ugyan kicsinyek, de csak ritkán száradnak ki egészen. A legjelentékenyebbek: Kujruklu, Köl és Szári-Csöngül. Az első, hír szerint, néhány napi járóföldnyire terjed északkelet felé, az utóbbi területben ugyan kisebb, de annál mélyebb.

Nöksz előtt a negyedik napon haladtunk el. A műveltség már a bal parton is mind jobban eltünedezik. A folyót mindkét oldalról erdők koszorúzzák, s fele útjában Kungrát felé egy jókora széles és mély, Ögüzkitken nevű csatornát alkot, mely délnyugati irányt vesz és a Sorkacsi tavába ömlik; ez utóbbit a nagy folyamtól gátak építése által hiába kísérelték meg elvágni; a víztömeg szerfölötti kiterjedése miatt éppen itt a legnehezebb a hajózás. Egy Afak-hodzsa nevű szent sírjánál az erdőnek vége szakad, s kezdődik a kungráti kerület, mely, ameddig csak a szem ellát, kertekkel, szántóföldekkel és havlikkal (udvarházakkal) van borítva. Maga a város csak az ötödik nap estéjén lett láthatóvá, miután egy vár romjai mellett, melyet a lázadó Törebeg épített Mehemmed Emin idejében, s egy közeli örvény mellett elhaladtunk.

Tartózkodásunk a khívai kánság e legészakabbra fekvő városában csak igen rövid tartamú volt, mert fiatal útitársam, aki szülőit már egy évvel ezelőtt elvesztette, egy itt lakó rokonától csakhamar elbúcsúzott, s maga sürgette a gyors visszautazást. A város sokkal szegényesebbet mutatott, mint a délen fekvő helységek, s leginkább nagy vásárai miatt nevezetes, melyeken a szomszédságban lakó nomádok felette sok marhát, vajat, nemezszőnyeget, teveszőrt és gyapjút adnak el. Halakkal is, kivált szárítottakkal, melyeket az Aral-tó partjáról szállítanak ide, jelentékeny kereskedést űznek a kánság többi része felé. Mint nevezetességet kell megemlítenem, hogy két iszlámhoz áttért oroszt is találtam itt, kik jó lábon álló háztartásnak, gazdaságnak és népes családnak örvendettek. Foglyok voltak a Perowsky-féle hadseregből, és Mehemmed Emin kántól azon kikötés mellett nyerték vissza szabadságukat, hogy az iszlámot elfogadják. Az egyiket egy perzsa rabnővel ajándékozták meg; a barna iráni nő s észak szőke fürtű fia jó egyetértésben él egymással, s bár az utóbbi előtt a hazatérés már több ízben lehetségessé vált, még eddig nem tudta rászánni magát, hogy adoptált hazáját az Oxus partján odahagyja.

Végezetül még meg akarom említeni azon kevés tudósítást, melyet itt az Oxus további futásáról Kungráttól az Aral-tóba ömléséig hallottam. Az utóbb nevezett várostól két órányira lefelé a folyó két hatalmas ágra oszlik, melyek egymástól csak igen keveset különböznek. A jobb ág, mely az Amu-Darja nevezetet megtartja, hamarább éri el a tavat, de gyakori szétágazása miatt nagyon sekély, és alacsony vízállásnál a hajózásra nézve szerfölött alkalmatlan. A bal pedig, mely a Tarlik (szorosság) nevet viseli, keskeny, de általában mély, s csak azért járnak rajta ritkábban, mivel a tóig menő útjában igen nagy kerülőt tesz. Ami az Oxus legalsó futásán űzött forgalmat illeti, ezt hasonlítani sem lehet a Csardzsujtól Kungrátig terjedő szakaszához, mely Bokhara és Khíva között a fő kereskedelmi utat képezi. Ősszel különösen a halászás űzi az özbegeket a tóhoz, és a szárított tavi halakkal űzött kereskedés a három kánságban jelentékeny. Olyan árucikk ez, melyet a sivatag lakói nem nélkülözhetnek, mivel nyájaik gazdagsága ellenére is sokkal fösvényebbek, semhogy hússal táplálkoznának, és pótszerül inkább szárított halat használnak. Tavasszal ismét a torkolatoknál nagy számban tartózkodó vadludak csalogatják a vadászatkedvelőket az Aral-tó partjaira. Ebben az évszakban történik errefelé a legtöbb búcsújárás is, melyeket a kegyes özbegek visznek végbe Tokmak-Baba sírjához, egy kis hasonnevű szigeten, a torkolathoz közel. Ez a szent, ki egyszersmind a halászok védszentje is, egy kis mauzóleum alatt pihen, melynek belső tere még most is híven őrzi a szent igen régi öltönyeit és konyhaeszközeit; ezek közül az üst nagy tisztelet tárgya, s azt beszélik, hogy maguk az oroszok is, kiknek az idejövetel a gőzösök által meg van könnyebbítve, e szigetre csak ritkán lépnek, s ha idejönnek is, önkéntelen tisztelettől indíttatva az ereklyékhez sohase nyúlnak.

Az ellenkező irányban, Kungráttól Khíváig az utazás többnyire a szárazon történik, mivel a folyón felfelé 18-20 napot venne igénybe, s ennélfogva csakis teherszállításra használtatik. Szárazföldi út három van, mégpedig: a) Köhne-Ürgendzsen át, melyet nyári útnak neveznek; ez az Oxusnak minden, az említett évszakban megnövekedett tavát, kiöntéseit és karjait kikerüli; 56 ferszakhot számlál, s ennélfogva leghosszabb; b) Khodzsa-ilin keresztül; ezen csak télben szoktak járni, ha az említett tavak stb. be vannak fagyva, s csak 40 ferszakhnyi hosszú; c) az Oxus jobb partján, Surakhánon keresztül vezető út, amelynek nagy kerülői s amellett számtalan homoksivatagjai vannak.

Visszautazásunknak a lehető leggyorsabbnak kellett volna lennie, mindazonáltal kénytelenek voltunk a Köhne-Ürgendzsen keresztül vivő, hosszú útba belenyugodni. Szerencsénkre, egy kis útitársasághoz csatlakozhattunk, melyből néhányan Köhne-Ürgendzsig, mások pedig egészen Khíváig utaztak. Mindnyájan jó lovakon ültek, sőt még azok is, melyeket nekünk "lillah" (kegyes jószívűségből) rendelkezésünkre bocsájtottak, fiatal, erős állatok voltak, s minthogy némi süteményen és egy kevés útikészleten kívül semmit se vittünk magunkkal, így a már kora reggel nagyon érezhető hőség ellenére is gyorsan lovagoltunk előre. A városkaputól kezdve a kungráti jól művelt kerületen keresztül északnyugat felé tartottunk, onnan kezdve pedig egy puszta vidéken haladtunk át, míg az Atjolunak neveztetett nagy állóvízhez értünk, mely első állomásul volt kijelölve, és hét ferszakhnyi hosszú. Ennek egy keskeny részén egy híd vezetett keresztül, és az út itt kétfelé válik: az egyik a Kazak-Örge nevű vadon hegység hosszában, az Üszt-Jurt nagy fennsíkján át, Orenburg felé visz, a másik pedig Köhne-Ürgendzs felé tart. Mi az utóbbit választottuk.

Erdőségeken és homokos vidékeken vonultunk át; jobbra és balra romok voltak láthatók. Ezek közül megemlítem a Kara-gömbezt (fekete kúp), melynek közelében a kánságban a legjobb kristályfehér sót nyerik, és a Barszakilmezt (aki megy, vissza nem jön), egy még a jelenkorban is gonosz szellemektől lakott, veszedelmes fészket, hol már sok kíváncsi lakolt életével. Ötórai lovaglás után a második állomást is elértük, Kabil-beg-Havlit. Ez egy magányosan álló udvar; birtokosa, régtől fogva bevett szokás szerint, igen jól megvendégelt, s minthogy a legközelebbi állomásig, Kizilcsagaláig nyolcórányi hosszú lovaglás állott előttünk, vendégszerető gazdánk nem feledett el minket reggelire hússal és kenyérrel is ellátni. Még sötét volt, mikor elindultunk. Fegyvert viselő útitársaink rendkívüli gonddal vizsgálták meg fegyvereiket, én azt gondoltam, hogy talán valamelyik ellenséges turkomán törzsön kell áthaladnunk; de megnyugtattak e tekintetben, midőn azt mondták, hogy egész nap sűrű erdőn fogunk keresztülmenni, melyben sok oroszlán, párduc és vaddisznó tanyázik, s ezek néha az utazót is megtámadják.

Bár a veszedelmes helyet csak fényes nappal értük el, mégis mindig a legnagyobb óvatossággal haladtunk előre; igen sok bizalmat helyeztek a lovakba, mert mihelyt ezek füleiket hegyezték vagy horkanni kezdtek, mindenki fegyvert ragadott. Hogy az oroszlánok és párducok Közép-Ázsia éghajlati viszonyai következtében nem oly veszélyesek, mint indiai és afrikai testvéreik, könnyen megfogható. Nem is osztottam fiatal tatár útitársam félelmét, sőt inkább nagyon vágytam valami érdekes vadászkalandban részt venni. De valamint minden ázsiainak, úgy az özbegnek is túlfeszített képzelőtehetsége van; egy nyom, egy hang sem árulta el, hogy az állatkirály lakhelyének közelében vagyunk, csak egynéhány csürhe vaddisznót láttunk, melyek nagy csörtetéssel vonultak a sűrűn át. Annál nagyobb, mondhatnám, mesés volt a gyöngytyúkok és fácánok száma, melyekkel találkoztunk, s így gazdag vadászzsákmányt vittünk magunkkal az esteli állomásra. E vidék említett szárnyasai sokkal ízletesebbek, mint a mazanderániak, és az özbegek jobban is tudják elkészíteni azokat, mint a perzsák. Ott, ahol az erdő végződik, nemsokára láthatóvá lesz a megerősített Kizilcsagala helység, melyet özbegek laknak; elég jókor érkeztünk meg oda, és másnap reggel utunkat a jomutoktól lakott kerületen keresztül folytattuk.

Köhne-Ürgendzset negyedik állomásnak veszik, noha az út oda csak három óráig tart. A Közép-Ázsiában kitűnő hírű Khorezmnek e régi fővárosa a legszegényebb minden sorstársai között Ázsiában, s bármennyire dicsőíti is letűnt fényét a szó és írás, a meglevő romokat látva, úgy fogjuk találni, hogy az csakis tatár műveltség központja volt. A mai város kicsiny, piszkos és jelentéktelen, de hajdan sokkal nagyobb lehetett, mert a falon kívül szétszórva heverő romok gyanítani engedik hajdani terjedelmét. Ezek csak az iszlám korból, Sáh-i Kharezmián műveltségi korszakából származnak. Legnevezetesebb itt a Törebeg-Khanim mecset, mely nagyobb és pompásabb, mint a Hazret-i Pehliván, pedig ezt Khíva város legszebb emlékének tartják, és túlnyomóan sárga színű kási műveivel Turkesztán hasonnemű építészeti emlékeinek nem áll utána. Nevezetes még Sejkh-Seref síremléke, magas, azúrkék kupolájával, valamint Pírijárnak, a nagy hírű Pehliván atyjának és sejkh Nedzsm-ed-din Kübrának a sírja.

Az utóbbit, mely az összeomláshoz közel állt, újabb időben Mehemmed Emin kán bőkezűségéből helyreállították. Hír szerint a környéken több kőből épült egyes torony és fal van, mint például Puldzsajdu (pénzt pusztít), mely három órányi távolságban fekszik. Ha ott egy-egy vihar a homokfelületet felszántja, pénzdarabok, ezüst- és aranyszerszámok jönnek a fölszínre, és az emberek, akik ott homokot szitálnak, munkájukat gyakran gazdagon jutalmazva látják. Ajszanem, vagy Ajszanem és Sahszanem kettős kioszkja a híres szerelmespár nevéhez fűződik, kiknek sorsát egy regénybe gyűjtve, a trubadúrok gyakran megénekelték. Úgy látszik, hogy ez minden magányosan álló rompárnak a gyűjtőneve, mert Sahszanemek éppen úgy találhatók Khíva és Bokhara más részeiben is, mint Herat közelében, és kevés változtatással ezekről is ugyanazon mondákat regélik el.

Köhne-Ürgendzsből az út kétfelé válik, melyek távolság tekintetében csak igen csekély különbséget tesznek. Az egyik, kevésbé lakott, Porszu és Jilali felé megy, és csak nagy útitársaságok járnak rajta, mert a rabló csaudorok és jomut turkománok közelsége az utat, legalább Tashauzig, nemigen teszi nagyon biztossá. A másik mindinkább közeledik az Oxushoz, és annak csekély megszakítással majorudvaroktól, falvaktól és mezővárosoktól fedett partvidékén vonul végig. Nyáron legtöbben az utóbbi utat választják, bárha hosszabb, s az útban található sok öntözőcsatorna és árok miatt fáradságosabb is, mert míg az előbbiben a karaván csak Tashauznál oszlik fel, mivel útját mindenki csak egyedül folytathatja, ez az eset az utóbbi úton már Kipcsaknál beáll.

 

Tizenegyedik fejezet
Tatárom

Képzelhetünk-e két nagyobb ellentétet, mint egy ázsiait s amellett éppen közép-ázsiait, ki ezelőtt két évvel még bő, redős öltönybe burkolva, egy nomád nép kezdetleges és egyszerű ételeivel táplálkozott, és most európai s azonfelül még szűk, magyar viseletben, csizmában és sarkantyúval jár, s a nyugat étkeit és szokásait már egészen magáévá tette; egy ázsiait, ki a molla-osztálynak szánva, Khívában a Medresze Mehemmed Emin magányos szobácskájában órákig foglalkozott imádságokkal és az iszlám tanaival, és most egy európai tudós társaság könyvtárában dolgozik, s bölcsészetről, világ- és egyháztörténetről írt fóliánsokat, görög, latin s mindenféle más kigondolható szerzőket keresgél; egy ázsiait, ki Európa nevét alig, vagy csak a legnagyobb utálattal hallotta említeni, ki csupán vad, keleti világának intézményeit és gondolkodásmódját ismerte egyedül helyesnek és józannak, és most európai hírlapok vezércikkeit tanulmányozza, a nyugati államok politikai viszonyairól fecseg, s amellett a két világrész felől a legmerészebb összehasonlításokat állítja fel?

Ezek bizonyára szembeszökő ellentétek, s mégis ez ellentétek mollámban megtestesülve mutatkoznak, abban a hadzsiban, kit Közép-Ázsiából magammal hoztam, ki mekkai útja közben találkozott velem Khívában, de a legszentebb város helyett most már velem együtt Magyarhon fővárosában él. Hogy e tatárt miként bírhattam ezen elhatározásra, az már sok embert kíváncsivá tett, különösen pedig azon benyomás után tudakozódtak igen élénken, melyet átváltozásom gyakorolt rá, mikor jámbor dervisből európai utazóvá lettem. E kíváncsi kérdezgetők legnagyobb tévedése természetesen azon sajátságos hiedelmen alapszik, hogy én magamat egyszerre, hirtelen lepleztem le. Ó, nem, sőt az átváltozás még ugyancsak fokozatosan történt, és annak egyes mozzanatai annál is inkább érdekesek, mivel azok a keleti és nyugati élet kiszínezésére igen jó szolgálatot tesznek. A történet valóban megérdemli, hogy részletesebben elbeszéljük.

Amint említettem, legelőször Khívában találkoztunk össze. Tatárom, egy vándorlási vágytól égő, fiatal molla, társat keresett mekkai útjára, s mivel azt hitte, hogy az áltörökben, a szent helyek szülöttjében, a legjobb útitársra fog találni, mindjárt kezdetben nagyobb bensőséggel ragaszkodott hozzám. Eleinte csak a tudós, vakbuzgó mollát látta bennem, kivel csak a legnagyobb tisztelettel bátorkodott szembeülni, s kinek ajkairól minden szót a legmélyebb figyelemmel lesett el. E viszony fennállott közöttünk Bokharán, Szamarkandon és Karsin keresztül egészen az Oxus partjaira tett utazásunk alatt.

Az utoljára említett helyen egy kissé már bizalmasabb lettem, a kölcsönzött szentség fátyolát egy kissé föllebbentettem, pajtásokká lettünk, csekély útikészleteinket egy közös tarisznyába pakoltuk, s minthogy igen becsületes és jó szíve volt, tettetés nélkül, hű barátsága valóságos vigaszul és támaszul szolgált magányos, veszedelmes utamon. Ő természetesen csak lassan és nehezen tudta megszokni a valódi meghittséget; teljesen bele látszott nyugodni a famulus szerepbe, és kolduló körutainkon elvitázhatatlan feladatának tartotta a nehezebb súlyú adományok, mint fa, liszt stb. összeszedését, míg a krajcárok gyűjtését rám hagyta. Este a konyháról is ő gondoskodott, s ha a rizst egy darab rongyon vagy deszkán föltálalta, mindig gondja volt rá, hogy csak azután nyúljon hozzá, ha én markommal már kétszer jó példát mutattam neki. Vajon tisztelet vagy bizalom gerjesztett-e benne oly nagy respektust irántam - nem tudom; elég az hozzá, hogy mindig vonakodott velem egyenlő lábon állni. Nem akartam kedvét szegni, és szabad tetszésére bíztam az egészet.

Az Oxus túlsó partjától Heratig azon mértékben apadott kegyességem, amint a vakbuzgó Bokharától távolodtunk. Imádságok, mosakodások, jámbor elmélkedések - minden ritkábbá lett. Tatárom ugyan észrevette ezt, de nem sokat törődött vele, s ő is maestrójához alkalmazkodott. Vallásos kérdezősködései mind ritkábbakká lettek, de annál inkább növekedett a figyelem, mellyel elbeszéléseimet és leírásaimat a távol frengi földről és vázlataimat ama csodálatos vidékekről hallgatta. Az efféle előadások mindig az éji menetek alakalmával történtek, mikor mi a karavántól egy kis távolságra magányosan s bizalmasan lovagoltunk együtt. Amennyire igazán jólesett nekem, hogy e veszedelmes barbárság közepette a kedves nyugatról beszélhettem, éppen olyan nagy volt tatárom csodálkozása is, midőn hallotta, hogy vannak városok, melyek Bokharánál szebbek; midőn hallotta, hogy vannak országok, hol a rablóktól való félelem és a szomjanhalás veszélye nélkül lehet utazni ide s tova; és különösen meglepte őt az a biztosításom, hogy a frengik, akiket ő úgy ismert, mint durva, kérlelhetetlen emberevőket, a világért sem olyan szívtelenek és érzéketlenek, és hogy sokkal jobbak, mint a hírük keleten. Ő ezt minden más körülmények között kétségbe vonta volna, de hisz ezt maga az efendi, az ő tanítója és ura állítja, akinek föltétlenül hitt.

A fiatal tatár tudásszomja és ragaszkodása tetszett nekem, s az én hajlamomat is megnyerte számára. Mindig távol tartotta magát a többi közép-ázsiaitól, saját földijeitől, és annál szorosabban csatlakozott hozzám. Mivel csakhamar átláttam, hogy a fiatalemberből még valóban lehet valami, nemsokára azt határoztam el magamban, hogy a fiút nem hagyom el többé, sőt, ha lehetséges, magammal viszem Európába. Ez akkor történt, amikor még Herattól meglehetősen távol jártunk. E városban ragaszkodásának és hűségének fényes tanúbizonyságait adta. Amint már elbeszéltem, ott kellett a legtöbbet szenvednem. Az élelmiszerek teljes hiánya nemritkán érezteté velem az éhség kínjait, és ha az előrehaladott évszakban a hideg éjek fagya az alvásban akadályozott, tatárom volt az, aki vékony rongyait velem becsületesen megosztotta, hogy melegebb takarót és nyugalmas álmot szerezhessen nekem. Hatheti tartózkodásunk alatt Heratban igen sokat szenvedtünk. Biztatásaim, hogy a közeli Perzsiában biztos segélyt fogunk találni, útitársam bátorságát megerősítették. Az a gondolat, hogy az eretnek síiták földjén a jámbor szunnitának jól fog menni dolga, elég furcsának tetszett előtte, de gyermeki ártatlansága és zavartalan bizalma minden további fontolgatástól visszatartotta - s ő is, mint én, vágyva tekintett Irán határaira, Khoraszán fővárosa felé.

Végre megérkeztünk Meshedbe. Az ott talált angol tiszt benső barátsága, jóakarata irántam s tatárom iránt is, ez utóbbi előtt kezdetben rejtély volt. Tudta, hogy Dolmage frengi, s mi mindent nem gondolhatott bámulatában, mikor engem, egy jámbor mohamedánt, az ő adoptált szellemi főnökét, egy hitetlennel órákig beszélgetni hallott egy idegen nyelven, sőt egy és ugyanazon tálból látott vele enni. Az angol tiszt környezete s a városban sok egyéb dolog is gyakran fölvilágosította őt afelől, hogy ura egy átöltözött frengi. E gondolat elborzasztotta. Haraggal és bosszankodással hallotta e gyanítgatásokat, de sohasem intézett egyetlenegy kérdést se hozzám e tekintetben, és régi hite még most rendületlenül erős maradt.

További utazásunkon Teherán felé, hol tatár öltözetben a bosszúvágyó síitáktól megtámadtatva, bennem védelmezőre és barátra talált, hozzám való ragaszkodásának eo ipso növekednie kellett. Természetesen nem kevés merészség volt tőlem, hogy ezzel az emberrel egy hónapig egészen egyedül utaztam, s vele oly sok éjet töltöttem egyedül egy-egy elhagyatott, puszta helyen: egyetlen gonosz gondolat, és könnyű dolog lett volna engem a néptelen országúton megölni déli álmom közben, s lovaimmal, fegyvereimmel és pénzemmel az északon elterülő pusztába, a turkománokhoz futni. De e gyanú mindig távol maradt tőlem. Egész bizalommal adtam át neki puskámat, kardomat és lovamat, ha fáradtan a homokra vetettem magamat. Egész gondtalanul aludtam, mialatt ő őrt állott, mert mindjárt ismeretségünk kezdetén fölismertem jó szívét, s nem mondhatnám, hogy e tekintetben valaha is csalódtam volna.

Sahrudban másodszor látta, hogy egy hitetlent megöleltem. Feltűnt neki, de mégis azt mondta: "Uram, valóban helyesen teszed, hogy mindig a frengikkel tartasz, mert ezek a perzsák, bárha a koránban és Mohamedben hisznek, istenemre, százszorta gonoszabbak, mint a hitetlenek!" Itt, mikor Britannia második fiát meglátta, csodálkozását fejezé ki az iránt, hogy ezek a frengik külsőleg is, belsőleg is mind olyan kedves emberek; de csak nagy nehezen közeledett hozzájuk, s órahosszáig is eltartó bámulata elég világosan mutatta, hogy jóllehet meggyökerezett előítéleteinek egy része eltűnt, még mindig megvolt benne a félénk tartózkodás bizonyos mértéke.

Utazásunk utolsó napjaiban a perzsa főváros felé vidám kedélyem gyakran dalokat ébresztett föl bennem. Bizonyos dalművekből kedvenc dallamokat kezdtem előbb fütyülni, később énekelni. A fütyülés keleten nincs szokásban, s igen illetlennek és frivolnak tartják; mindazonáltal a szép melódiák a Trubadúrból, Ernaniból és Luciából nagyon tetszettek neki. Egész naivul kérdezte: "Vajon Mekkában a koránt e dallamok kíséretében éneklik?", s midőn tagadólag feleltem, nagyon csodálkozott.

Hogy az ahuáni postaházban mi történt, az olvasó előtt nem ismeretlen. Először hallotta európai nevemet. E név szívének leggyöngédebb izmait is megrendítette. Kétségkívül sokáig küzdött magával, míg végre elhatározta, hogy megkérdez. Mondtam, hogy majd Teheránban fogok felelni, ami őt egyelőre megnyugtatta. Teheránban régi barátaimhoz szállottam a török követségen. A fiatal efendik, akik a szultánt képviselik, egészen fashionable európai diplomaták, öltözetüket és modorukat illetőleg a frengiségnek sokkal erősebb színezetét viselték magukon, mint akár én magam. Ez és nyugaton élő szunnita testvéreinek modern polgárosodása felől tett fölvilágosításom egy kissé apasztotta gyanúját, s lassanként megmutatta neki azt a nagy örvényt, mely Sztambul és Bokhara között tátong. Hallotta az oszmánlik folytonos törekvését, hogy nyugattal, s ha lehetséges, annak műveltségével azonosulhassanak, s nem tudta megállni, hogy e példát ne kövesse maga is. Ehhez járult még az is, hogy ama néhány frengitől, kiket eddigelé megismerni alkalma volt, csak szépet és jót látott, és így gyűlölete és előítéletei is napról napra tünedeztek.

Teheránban földimmel, Szántóval, ki engem gyakran meglátogatott, közelebbről megismerkedett, s lassanként meghittjévé lett. Szántó nem csekély örömmel beszélte el neki, hogy csakis ő és ura (mármint én) az egyedüli magyarok Perzsiában. Ezenfelül a magyarok rokonai az oszmánliknak, vélte a filologizáló szabó, ami a tatárnak nagyon feltűnt, anélkül azonban, hogy különösen nyugtalanította volna, mert a hosszasabb együttlét és régi barátság mindennel kibékítették. És mivel nálam több szeretetre talált, mint a valódi törököknél, ennélfogva abból a kis nemzetiségi különbségből nem sokat csinált. Jó kedvvel járkált erre s arra Teheránban, a perzsák szokásaival és nyelvével megismerkedett, s nagyon örvendett, midőn több heti mulatás után lovainkat a továbbutazásra Kosnstantinápoly felé újra felnyergeltük.

Eddigelé még mindig úgy volt, hogy csakis Konstantinápolyig fog elkísérni, s onnan Alexandrián keresztül Mekkába utazik. De csakhamar észrevettem, hogy ez az eredeti terv neki nem tetszett, és mást forgat elméjében. Az európai mintára berendezett török követség Teheránban, és a többi követséggel való gyakori érintkezés a nyugati élet némely oldalait már kellemes színben tüntette fel előtte, s fölébresztette benne a kedvet, hogy ezt a csodálatos országot társaságomban meglátogathassa. Hogy az az előbbi vágya, hogy homlokát a szent próféta sírjához dörzsölhesse, mindinkább háttérbe szorult, nem nehéz felfogni. Egészséges, józan esze csakhamar átlátta a vallásos humbugot, s mivel természeténél fogva sajátságos hajlama volt a kalandokra, könnyen elhatározta magát arra, hogy a magasztos Mekka helyett az előbb annyira félt és utált Frengisztánt látogassa meg.

Tettem magamat, mintha semmit se vettem volna észre. Konstantinápolynál partra tettem, s miután pénzzel eléggé elláttam, el akartam búcsúzni tőle. A szegény tatár mereven nézett rám, szemeiben egy könnycsepp rezgett, s dacára a büszke minaretek látásának, dacára az igazhivők tömegének, mely körülötte hullámzott, mintegy kényszerítette őt valami, hogy reszkető hangon és zokogva így szóljon:

- Efendi, ne hagyj itt engem egyedül. Te Turkesztánból engem ide, ebbe az idegen országba hoztál, én itt senkit sem ismerek, csak téged; szívesen követlek, bárhová mégy is!

- Mit, hát Frengisztánba is eljössz velem? - kérdeztem tőle. - Onnan igen messze van Mekka, ott nincsenek mecsetek és fürdők, s nincs muzulmán konyha; hogy fogsz megélni ott?

Meg volt ütközve, néhány percig hallgatott, s aztán így szólt:

- Ó, a frengik olyan jó és barátságos emberek, nagyon szeretném a hazájukat látni, s azután Sztambulba visszatérni!

Ez nekem elég volt. Közép-ázsiaimat megértettem, a Boszporusz partjain újra összepakoltam őt, s három nap múlva már egy dunai gőzösön volt, csupa európaiaktól környezve, s a közeli magyar főváros felé utazva. A gőzös fedélzetén gyakran gondolatokba merülve találtam; még nem mert európai ételhez nyúlni, környezetére mindig félelemmel tekintett, de lassanként mégis hozzászokott mindenhez, és - néhány nappal ezután Pest utcáin sétálgatott bokharai öltözetében.

Az első napok alatt alig tudott szóhoz jutni bámulatában, mert minden varázsszerűnek tűnt fel előtte. Mindent megbámult, amit csak látott; az utcai járda kockára faragott köveitől kezdve egészen föl a magas épületekig és tornyokig, s könnyen elgondolható, hogy milyen furcsa kérdéseket, Milyen különös és néha felette komikus megjegyzéseket tett a puszták e gyermeke az első európai város közepette. A gyors járás az utcákon, az emberek és kocsik élénk lótás-futása különösen meglepte őt. Legjobban pedig a nők bilincselték le figyelmét, s nem tudta elképzelni, hogy a frengik, akik máskülönben olyan okos emberek, miként engedhetik nőiket olyan esetlen öltönyökben, minden felügyelet nélkül kóborolni.

Nappal gyakran láttam őt a távírdasodronyoknál órákig leskelődni; hallani akarta a hangokat, melyek azokon végigfutnak. Éjjel a gázlámpákat bámulta, s kíváncsian tapogatózott körül, hogy vajon csakugyan a vas ég-e. A vendéglőben a fényűzés és pompa túlságosnak tetszett előtte, s minthogy az embereket csak öltözetük után ítélte meg, mindenkit nagy úrnak tartott, s gyakran mondta: "Ó, ez az igazi boldog ország, hiszen itt nem is lát az ember szegényeket!" A fürkésző tekintetekhez is hozzászokott nemsokára, melyek őt mindenfelé kísérték. Egykori félelme a frengiktől egészen eltűnt, mindenkinek barátságos arcot mutatott, s gyakran bocsátkozott élénk beszélgetésbe bárkivel is, aki elébe akadt. Ami a legsajátságosabb, egészen elfeledte, hogy itt őt senki se érti, s kedélyesen diskurálgatott tovább, anélkül, hogy a megszólítottak bámuló arca zavarba hozta volna.

Örömest magammal vittem volna londoni utamra, de mégis jobbnak láttam egyelőre Magyarhonban hagyni. Szilády Áron és Budenz József, tudós barátaim, vendégszeretően magukhoz vették, s mikor egy év múlva Angliából visszatértem, nem kevéssé csodálkoztam el, ahogy tatáromat magyar öltözetben, turbán helyett gondosan fodorított hajfürtökkel, furcsa illedelmességgel s némi feszes méltósággal, viszontláttam. Nagyon rövid idő alatt magáévá tette a magyar nyelvet; mindenfelé szerették, és szívesen látták, s mikor legelőször láttam őt kesztyűben és felcicomázva, egy nővel szemben, szépelgő beszélgetésbe merülve, a nevetést nem tudtam visszafojtani. Ki ezelőtt két évvel még egy medresze mollája volt, ma már félig dendivé nőtte ki magát. Mi mindent nem csinálhat az ember egy keletiből! Minthogy a nyelvvel együtt az írást is elsajátította, barátaim jóakarata nemsokára állást is szerzett számára. A magyar akadémia könyvtárában alkalmazták.

Ha új életmódja felől kérdezem őt, s a keleti és nyugati élet között levő különbségekről beszélek vele, úgy találom, hogy múltja álomként lebeg lelke előtt, olyan álomként, melyre szívesen visszaemlékszik a távolból, de amelyet mostani helyzetével éppen nem cserélne föl. A honvágy nemritkán bántja. A mi nyugati műveltségünket a következő okok miatt szereti: először, különösen tetszik neki a tökéletes biztonság a társadalomban s a kormány zsarnoki önkényének teljes hiánya. Közép-Ázsiában az országúton az ember puszta élete sem biztos a rablók elől, s a városban örökös veszély fenyegeti a hatóságok barbár rendeletei miatt. A gyakori kegyetlen kivégeztetések, a pusztító polgárháborúk még csak most tűnnek fel neki, mert látja itt, hogy ezer meg ezer ember érintkezik naponként egymással, anélkül, hogy veszekedés, verekedés és vérontás történnék, ami pedig hazájában gyakran megesik.

Másodszor, az európai kényelem az, mely neki jólesik, és őt, ha nem is sokára, de a jelenben még leláncolja. Látja, hogy nálunk egy egyszerű polgár lakhelye jobban el van látva, mint fejedelme palotája. A tisztaság ruhában úgy, mint ételben, a finomabb modor, melyet itt az emberek egymással szemben használnak - mindezek mágnesek, melyek őt ide vonzzák, anélkül, hogy a zordon hazát elfeledtetnék vele.

Harmadszor, különös tetszésére van az, hogy itt a vallások és nemzetiségek közti különbségek alig érezhetők, míg ezek a távoli keleten hatalmas válaszfalakat képeznek. Náluk otthon már az a gondolat is, hogy valaki a frengik földjéhez közeledik, bizonyos halál volna, s íme most ő ezen ország kellős közepében él nemcsak minden megtámadtatás nélkül, hanem mindenütt és mindig szeretettel és melegséggel fogadva.

Ami az iszlám érzelmeit illeti, e tekintetben már saját szemlélődései világosították fel. Ugyanis észrevette, hogy minél jobban közeledett a nyugathoz, a mohamedán fanatizmus annál inkább apadott, s minthogy ugyanazon mértékben az emberiességhez és jó rendhez is mind közelebb jött, csakhamar gyanítania kellett, hogy az iszlám, legalábbis az az iszlám, melyet ő ismert és vallott, a polgárosodásnak és az Európában megismert finomabb életmódnak határozott ellensége. Gyűlöletet vagy rosszallást az arab próféta tanait illetőleg még ugyan nem nyilvánított, de okoskodásai és szemlélődései eléggé eléárulják, hogy belsejében hatalmas változás ment végbe. Anélkül, hogy a nagy különbség okát kelet és nyugat között feltétlenül a keresztyénségnek akarná tulajdonítani, következtetéseiben mégis annyira ment, hogy most már a mi nyugati műveltségünk és életmódunk összeférhetetlenségét a Mohamed tanaival ő is átlátja. Határozottan még nem nyilvánította ki, hogy melyiknek adja az elsőséget, s bizonyára sokáig fog tartani, míg egy ilyen gondolatot nyíltan ki mer mondani. Mindazonáltal célzásai és szakadozott észrevételei azt bizonyítják, hogy e kérdésekkel sokat foglalkozik, s önmagával még mindig heves küzdelemben áll.


Jegyzetek

74. A szúfi iszlám-féle szerzet még csak harminc évvel ezelőtt keletkezett. Alapítója, egy Balkhba való tadzsik, a nakisbendik folytonosan gyarapodó hatalma ellen akart gondoskodni gátról. E szerzet tagjai közt a közösség és a testvériség elve uralkodik. Prémmel szegélyezett nemezkalpag által szokták magukat kitüntetni, s leginkább az Oxuson innen Heratig, valamint a turkománok közt is találhatók. [VISSZA]

75. "Igen, ő az! Ő az igaz! Nincs isten kívüle!" - a legszokottabb igék, melyeket a zikrnél használnak. [VISSZA]

76. Kalenter nem más, mint az óperzsa kelanter elferdítése, ami annyit tesz, mint "a legnagyobb". Kelet-Perzsiában még ma is ez a falu bírájának címe. [VISSZA]

77. Keskulnak neveztetik a dervisek vademecumja, vagyis a kókuszdióhéj feléből készített, tojásdad alakú edény, melybe az összekoldult ételek, folyékony és száraz, meleg és hideg, savanyú és édes egyaránt, összetöltetnek. Egy ilyen tutti-frutti olla potrida-féle ebéd, tudom, nemigen volna gasztronómjaink ínyére, de mily felségesnek tetszett az nekem egy hosszú napi zarándokolás után! [VISSZA]

78. Zemzemnek neveznek egy nagy becsben tartott kutat, a Kába közelében. Vizét, melynek csodás erejéről annyit regélnek, kis edényekben az iszlám világ minden pontjára elviszik. Aki halálos ágyán iszik belőle néhány cseppet, ötszáz évet ró le a tisztítótűz kínjaiból. Eredete a forrásnak az, hogy a Hágár által magára hagyott Iszmael fakasztotta azt az égető homokból, piciny lábaival rugdalózva. [VISSZA]

79. A kancsó alakú réz teaedény (csajdzsus) az utazó tatárnak a korán mellett nélkülözhetetlen vademecumja. A legszegényebb koldusnak is van egy ilyen edénye, fogantyújánál fogva az övéhez erősítve. [VISSZA]

80. Hirka-i dervisánnak (dervisöltönynek) nevezik ezt, s még a legvagyonosabb derviseknek is viselniök kell különben jó öltönyeik felett. Jelképe ez a szegénységnek, és gyakran a legkülönbözőbb darabkákból állítják össze; eleje egyenetlen és mindig cikcakkos, s míg külseje durva szálakkal, nagy öltésekkel van varrva, bélése selyemből vagy egyéb értékes kelméből készül. A képmutatás netovábbja ez; azonban: mundus vult decipi, ergo decipiatur, mondták már a rómaiak előtt a keleti bölcsek. [VISSZA]

81. Ez Magyarországon ma is divatos; az a szokás, hogy a nászünnep alkalmával a lovak kantáraira tarka kendőket kötnek, valószínűleg még Ázsiából veszi eredetét. [VISSZA]

82. Egy khanezád eladását kárhoztatandó ténynek tekintik, s aki elköveti, rablónak vagy tolvajnak minősül. [VISSZA]

83. Ovejsz Karajne Mohamed egyik hű párthívének a neve, aki a próféta iránti vonzalmából minden fogát kiverette, mivel az utóbbi az ohudi csatában egy ellenséges fegyver által két előfogát elvesztette; és amikor Mohamed meghalt, egy rendet akart alapítani, melynél ez az öncsonkítás főszabály lett volna, hanem ez neki természetesen nem sikerült. Az az állítás, hogy ő Khívába jött, és ott halt volna meg, úgy látszik, a mesék országába tartozik. [VISSZA]

84. Khodzsa-ili annyi, mint a Khodzsa népe vagy a próféta utódai, kiknek meglehetősen nagy száma lakja e vidéket. Éppen olyan tisztán özbeg arckifejezésük van, mint a Perzsiában lakó számtalan szejdnek iráni jellegű, de több előjogot élveznek, mint az utóbbiak. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap