Történelem


Belépek a zöldségüzletbe, és csodál­kozom. Érdekes, mióta van itt ez a nagy hűtőpult?

- Ez mindig itt volt - mondja a csinos kis eladólány.

- Mindig? - bámulok rá, aztán észbe kapok és megkérdem:

- Mondja, kedves, mióta van maga ebben az üzletben?

- Két hete.




A legszebb történet, amit valaha hallottam

1945 jeges januárjában, rommá lőtt falvak között, az országúton mezítláb és rongyokban vánszor­gott egy anya a lányával. Egy náci koncentrációs táborból szabadultak fel, és a táborban a Vörös­kereszt listáját körözték a többi táborban megmenekültek névsorával. Ez az anya együtt szabadult fel az idősebbik lányával, és egy másik tábor listáján megtalálta a férje nevét, és egy harmadik felszabadult láger névsorában az élők között megtalálta a kisebbik gyereke nevét.

És ment, ment az asszony és a lány a végtelen országúton, fagyban és szélviharban, ment a másik koncentrációs tábor felé, hogy a férjével találkozzon. És akkor az úton szemközt jött velük egy csonttá soványodott férfi. Vánszorogva jött, és amikor meglátta őket, azt mondta: "Én most jövök a poklok poklából, ebből és ebből a náci lágerből. Most voltak nálunk a Vöröskereszt emberei, és képzeljétek el, tőlük hallottunk hírt egy olyan családról, ahol életben maradt egy férj, egy feleség és mind a két gyerekük."

- Mi vagyunk az a család - felelte az asszony -, és most megyek megkeresni az uramat és a kisebbik gyermekemet.

- Ti vagytok azok?! - kiáltott fel a nyomorult, vánszorgó ember. - Akkor ti olyan boldogok vagytok, hogy kell hogy tőlem is kapjatok valamit. - Azzal levette válláról a ronggyá szakadt kabátját, ráterítette az asszony vállára, és meztelen felsőtesttel, mezítláb eltűnt a viharban.


Könyves Kálmán

Abban az időben, drága barátaim, amikor nem méltatlankodtunk, ha sokáig tartott bérházunkban a födémcsere - mert egyszerűen nem volt födém -, nem kértünk panaszkönyvet, ha a közértben rosszul mérték a sonkát, vagy nem adtak rendes papírt a kenyérhez, mert nem volt közért, nem volt papír, nem volt sonka, és nem volt kenyér, továbbá nem morogtunk, hogy nincs időnk moziba menni vagy meglátogatni a barátunkat, mert mozi nemigen volt, barátunk, testvérünk, családunk isten tudja, merre volt... viszont időnk mindenre akadt; romeltakarításra, tanulásra, építésre, vitatkozásra, de még szerelemre is... egyszóval ezerkilencszáznegyvenöt vagy negyvenhat nyarán, a milliárd és trillió pengők világában, az építésnek és lelkesedésnek abban a csodálatos időszakában, amelyről hiába mesélünk huligánfrizurás gyermekeinknek, mert nem értenek belőle semmit... egyszóval ebben a félig már történelmi korban lefolytattam egy fegyelmi vizsgálatot.

Csak arra emlékszem, hogy Szolnok és Karcag között, úttalan utakon, porban, hőségben rázta ki a lel­künket egy kimustrált dzsip. Tanyáról tanyára térve kerestünk egy bizonyos földosztó bizott­sá­got, amelynek tiszte volt felosztani egy harmincezer holdas grófi birtokot, de amely tevékeny­sége közben számos hibát követett el. A hibákból panaszos levelek születtek, a panaszos levelekből utasítás: tessék odautazni, kivizsgálni. Hogy miért éppen én? Isten tudja. Vajúdott az új világ - mindenkinek ott kellett segítenie, ahová küldték...

Szigorú levelet vittünk a földosztó bizottság elnökének, találtassék akárhol, ott, azon nyomban adjon számot eddigi tevékenységéről.

Találtassék akárhol - de nem találtatott.

- Ó, a Könyves Kálmánt keresik? - kérdezték mindenütt. - Menjenek csak a Szalóki-tanyára, ott látták reggel. - A Szalóki-tanyán úgy mondták, kinn van a majorban. A majorból továbbküldtek a szomszéd majorba. Öreg este lett, amikor valami jótét lélek megmagyarázta, hogy ha még két kilométert megyünk ezen a földúton, és a gémeskútnál letérünk balra, ott találunk majd a falu legszélén egy zsúpfödeles házra, abban lakik Könyves Kálmán, tisztességes nevén Gerencsér István bácsi. Mire odaértünk, otthon is volt.

A sofőr meg én tisztességgel bezörgettünk, elmondtuk, mi járatban vagyunk.

- Tessék, tessék csak beljebb kerülni - mondta, és nyoma se volt rajta nagyobb meglepődésnek vagy riadalomnak.

A ház, úgy emlékszem, csak egy helyiségből állt. Sötét volt, mert csak olajmécses világított az asztalon.

- Nincs petró - mondta egy női hang. Akkor láttam meg egy fekete kendős, töpörödött anyókát, Gerencsér István feleségét.

- Miért nevezik magát Könyves Kálmánnak? - kérdeztem, amikor leültünk, és letettem az asztalra a hivatalos levelet.

- Hát a könyvem miatt - mondta -, az mindig énnálam van, merthogy abba írom bele a kiosztott földet.

- Hadd látom azt a könyvet.

- De azt már nem lehet. Ami abba bele van írva, az akárcsak a Szentírás. Nem lehet.

- Hát csak olvassa el, bátyám, ezt a hivatalos írást, minekünk éppen ez a dolgunk.

Felnézett, és nem szólt.

Nem tudom elfelejteni azt a tekintetet.

Mélyen ülő, dióbarna szempár a csontos arcban. Az olajmécses és a nyers akácgallyaktól füstölgő tűzhely rebbenő fényei különösen világították meg. Mintha köd vagy felhő gomolygott volna körülötte, és ebből a szinte misztikus homályból égve, villogva fénylett a szeme.

- Tessék... olvassa csak a levelet.

- Nincs itt az okulárém - felelte tompán.

- No jó, felolvasom én.

Végighallgatta. Az asszony a férje mögé állt, és nyugtalanul figyelt.

- Megértette, bátyám?

- Értem én. Hogyne érteném.

- És mit szól hozzá? Igaz ez? Sógornak, barátnak kedvezett a földosztásnál? Barnáéknak nem adott? Kétszer osztotta ki a Tomkáék hat holdját?

- Vannak rossz emberek - mondta siránkozva az asszony. De Könyves Kálmán még most se felelt.

- Szeretném látni a könyvét.

- Az nem úgy van - mondta lassan. - Barnáék is kaptak földet. Öt holdat jelöltünk ki nekik a Tarajoson, a bereknél. De akkor másnap bezörgetett a Barnáné, és mondta, hogy húzzuk ki a nevüket, mert nekik mégse kell az a föld, mert hát megeshet, hogy a gróf hazajön, nem jó nagyurakkal huzakodni. Ezt a pap mondta neki, egészen biztosan, mindig is a papra hallgatott... Mondtam neki, hát jó, kihúzom a nevét, de aztán meg ne bánja... Harmadnapra megint jött a Barnáné, hogy leszerelt a katona fia, és hát mégis úgy beszélték meg otthon, hogy jól jön az a kis föld, a Borjasék is írattak, meg hát a gyerek azt mondja, hogy nem kell félni a gróftól, ő látta, hogy a fehérvári meg a bécsi úton hogy menekültek az urak... Megmondtam neki, hogy az az öt hold már nincs meg, azt megkapták a Sánta Kerékgyártóék, de van még kiosztatlan a nádas mellett, ott volna egy hosszú csík, meglehet hat hold, hát az az övéké. De másnap megint visszajött a katona fiával, hogy ő azt a régi öt holdat akarja, mert az közelebb van a házához. Ő özvegyasszony, a fia gyerek még, hát nem tudtam volna igazságot tenni.

- Igen... és ha a könyvet láthatnám.

- Aztán ugye, nem volt itt inzsellér, magunk mértük, a tanító úr is velünk jött volna, de azt szegényt kórházba vitték, tífuszba esett... hát aztán, ahogy mi magunk tudtuk... de az nem igaz, hogy a Tomkáék földjét kétszer osztottuk ki... ők iratkoztak későn. A Szalókiéknak is pontosan mértük, de az meg két testvér, el akarták cserélni a földet, hogy egymás mellé kerüljön... de az egyik Szalókinak négy kis családja van, a másiknak csak egy asszony lánya, hát az se lett volna igazság, hogy egyformán kapjanak... meg aztán olyan család is volt, aki előbb földet íratott, aztán mégis máshová költözött a rokonsághoz. Volt, aki elment innen Baranyába is... akárcsak a népvándorlás.

A mécsesláng imbolygón, Könyves Kálmán tiszta, barna szeme kérdőn nézett rám. Akarok-e még ezek után is valamit?

- István bátyám, nekem meg kell néznem az írást.

- Milyen írást?

- Mondom. Hát azt a könyvet. Adja már elő.

- Elmondok én magának mindent kívülről...

- Ne tréfáljon már... tovább kell mennünk, meg kell írnom a jelentést.

Könyves Kálmán elsápadt, aztán égni kezdett az arca. Az asszony hangja felcsuklott:

- Mondd már meg... úgyis megtudják... mondd meg... nem te tehetsz róla, nem a te szégyened... nem tud írni-olvasni az én uram... lelencgyerek volt...

A könyv - hatalmas, vaskos, zöld kötéses üzleti könyv - a széles ablakpárkányon feküdt. Nem volt benne egy sor írás sem. Ezzel a könyvvel a hóna alatt járta hónapok óta a harmincezer holdat Könyves Kálmán. Harmincezer hold: öt-hatezer család. Öt-hatezer tétel. Ötvenezer kívánság és változtatás. Ezt kiosztani fejből. Emlékezetből. Nem több tévedéssel, mintha százféle lajstrom készült volna róla. Késő éjszaka volt, amikor visszafelé rázódtunk az úttalan utakon, alvó tanyák és csenevész akácok között.

- Följelenti? - kérdezte egyszerre a sofőr.

- Ugyan már, hiszen itt minden rendben van. Le kell küldeni egypár diákot, segítsenek a telekkönyvezésnél.

- No, akkor én is megkegyelmezek magának.

- Hogyan? - kérdeztem megborzadva.

A sofőr hangosan felnevetett.

- Hát ide figyeljen... én megfogadtam, ha maga beleköt abba a Könyves Kálmánba, én azt mondom, hogy motorhibám van, és tolatom magával ezt a dzsipet Karcagig. Pontosan harmincnégy kilométer ide...


A váza

Ti hárman, mint a romeltakarításban, újjáépítésben és tanulásban egyaránt kitűnt fiatalok, ti fogjátok képviselni ifjúsági szövetségünket a Freie Österreichische Jugend első kongresszusán. Dicsőséges küldetés ez, legyetek hozzá méltóak. És főleg vigyázzatok a vázára.

Az ünnepi beszéd után a főtitkár mindhármunkkal kezet rázott, kellemes utat kívánt, és mi vidám kedvvel siettünk a rozoga Fordhoz, hogy alig egy esztendővel a háború befejezése után, 1946 nyarán dicsőséges küldetésben Bécsbe induljunk.

Az autóban kissé kényelmetlenül ültünk, mert "úgyis autón megyünk" jelszóval meglehetősen könnyelműen csomagoltunk. Erzsi például ballonkabátján kívül a nővére szövetkosztümjét és egy pokrócot is hozott. Zoli egy gitárt cipelt. Jól jön az ilyesmi egy kongresszuson. Hoztunk azonkívül nagy mennyiségű szójababkolbászt, egy üveg lekvárt, egy üveg melaszt, egy tepsi kukoricamálét. Ezt az én mamám csomagolta. Ezenkívül ott volt a váza, a MADISZ ajándéka a FÖJ-nek, egy óriási herendi váza, gyönyörű, törékeny és nehéz.

A sofőr barátságosan üdvözölt minket. Zoli, a küldöttség vezetője előreült, a sofőr mellé. Erzsi, a gitár, a váza és én a hátsó ülésre kerültünk. Ragyogó kedvünk volt, teli torokból indulókat üvöltöttünk. Az áprilisi ég mosolygott. Az autó egy kissé rozoga volt már, de sebaj, azért egész jól gurult. Éjfélre Bécsben leszünk, holnap reggel kilenckor a Mozart Hallban mi is ott leszünk egy igazi kongresszuson, igazi küldöttekként...

Útközben alig volt szóra érdemes kalandunk. Egyszer felforrt a hűtővíz, egyszer kellett kereket ragasztani, néhányszor leállt a motor, de erélyes kurblizás után újra életre kelt. Éjfélre nem voltunk még Bécsben, csak Hegyeshalomnál. De hát sebaj, hol van még a reggel kilenc óra!

Udvarias és kedves volt a határőrség. Udvariasan és kedvesen gratuláltak kongresszusi küldeté­sünk­höz, és kérték az iratokat.

Rendben is volt minden. Útlevél, vízum, megbízólevél, ilyen engedély, olyan engedély.

- Nagyon helyes... és a kocsi iratai?

- Hogyhogy a kocsi iratai?

- Hát a sofőr elvtárs útlevele, az autó kilépési engedélye.

Egymásra néztünk. Az nincs. Nekünk mindegyikünknek csak a magunk iratát adták kézbe a titkárságon.

- Hogy jöhettél el iratok nélkül? - támadt Zoli a sofőrre.

- Én? Én? Hát én csak technikai személyzet vagyok, te vagy a küldöttség vezetője, te ló! - mondta felháborodva Feri, a sofőr, aki persze pont olyan MADISZ-tag volt, mint mi, többiek.

- Tessék itt adni neki valami engedélyt - javasoltuk a határőrség vezetőjének.

- Én? Drága barátaim, azt nem lehet.

- Hát láthatják, hogy küldöttség...

- Látjuk, látjuk, de van vonat is a világon. Illetve... holnap estig vonat sincs... hacsak az osztrák oldalon nem tudnak felszállni valamire, ami Bécsig visz.

- Csak nem tartják itt az autót?

- Nem tehetünk mást.

Sofőrünk, aki addig a világ legjobb cimborája volt, vérvörös lett a méregtől.

- Hát csak szálljatok ki gyorsan, mert én már megyek is Pestre.

- Határozottan emlékszem, hogy láttam a kocsi iratait - mondta Erzsike, a küldöttség harmadik tagja. - A Gizi kezében volt a titkárságon, és betette egy zöld színű mappába... tessék olyan szíves lenni felhívni a MADISZ-t, a Gizike megmondja...

- Éjszaka nem hiszem, hogy benn lenne a Gizike - mondta zordan a parancsnok. - Azonkívül nekem a Gizike hiába mond akármit, arra én nem engedhetek át senkit a határon. Pláne egy autót. Majd reggel felhívjuk a MADISZ-t, maguk pedig dönthetnek, hogy itt maradnak két napig, amíg megérkezik az irat, vagy visszamennek érte Budapestre.

- Elvtársak! - kiáltott Zoli kétségbeesve. - A kongresszus holnap reggel kilenckor kezdődik a Mozart Hallban. Nekünk, mint a magyar ifjúság képviselőinek...

- Menjenek vonaton - tanácsolta újra barátságosan a határőr.

- És hol a vonat?

- Várjanak csak.

Félóra. Egy óra. Másfél óra. Komoran, leszegett fejjel ülünk a tintapacnis íróasztal körül. A szomszéd szobában izgatott német nyelvű telefonálás. Feri háttal ül nekünk, mi nem merünk hozzá szólni.

A határőrparancsnok visszajön. Ragyog.

- No. Rendben van. Engedélyt kaptunk a szomszédéktól, hogy autón átmenjenek a senki földjén, a legközelebbi osztrák vasútállomásig. Jöjjön csak ide - intett Ferinek -, tessék, itt a térkép, ezen az úton megy, hét kilométerről van szó. Három fegyveres őr megy magukkal, a küldöttek a vasútnál kiszállnak, maga a kocsival visszajön, és itt jelentkeznek. Viszontlátásra, sok szerencsét.

A Fordban úgy utaztunk, mint a heringek. A nyomorult autó alig szuszogott. Éjjel két óra volt. És lassan megeredt az eső.

Nem tréfás, gyors áprilisi eső, hanem makacs, komor, hideg permet.

Bemázolta az autó üvegét, és zord félelemmel töltötte el amúgy is csüggedő szívünket.

Mentünk, zötyögtünk az ismeretlen úton, a senki földjén, a hallgatag sofőrrel és az álmos határőrökkel. Ők négyen szerettek volna mihamarább megszabadulni tőlünk, és visszamenni aludni. Mi viszont szerettük volna, ha jó messzire visznek, ha lehetne, egészen Bécsig.

Az autó váratlanul megállt.

- Kiszállni - mondta Feri.

- Hol vagyunk?

- A vasútállomásnál.

- Nem látunk semmiféle vasutat.

- Ott van jobbra.

- Nincs ott semmi.

- Dehogynincs - mondta buzgón az egyik kísérő is. - Pár száz lépés.

- Nem vinne oda a kocsival?

- Nem.

- De hát...

- Nincs tovább autóút. Na, gyerünk, gyerünk, ti is siettek, én is sietek!

Akkor vettük észre, hogy milyen álmosak vagyunk. Mi azt hittük, hogy éjfélkor Bécsben... holnap reggel a Mozart Hallban... Mi az, hogy holnap reggel? Ma reggel, hiszen már mindjárt hajnalodik.

Nem emlékszem, hogy raktuk ki csomagjainkat. Egy ruhásbőrönd. Rajta egy másik óriási bőrönd a vázával, egy hátizsák az ennivalóval, egy pokróc, egy gitár, egy pár bakancs, amit isten tudja, miért, külön betettünk a kocsiba... és mindez a sáros földön, és szitál az eső, és koromsötétség van... az autó pedig megfordul... még látjuk rubinlámpáit... már azt sem... és ott vagyunk a nagy osztrák éjszakában, pár schillinggel a zsebünkben, se zseblámpánk, se térképünk.

Szemünk lassan megszokta a sötétséget. És ekkor megláttuk a vasútállomást. Csinos kis házacska volt, meglehetősen elhagyott. Sínt se láttunk a közelben - biztosan ritkán jár erre vonat. De az állomásfőnöktől mindenesetre felvilágosítást kaphatunk. Odamentünk. Zárva volt az ajtó. Zörögtünk. Senki. Ekkor megkerülvén a kis házat, a zsalukon kopogtattunk. Először illendően: ujjal. Azután kevésbé illendően: ököllel. Legvégül néhány kőhajítással. Ez utóbbi módszer használt. A zsalut kivágta valaki, kibújt egy hálósipkába bugyolált fej, és üvöltve megkérdezte, hogy kik azok az elmebetegek, akik éjszaka az ablakát verik.

Zoli összeszedte minden német tudását.

- Bitte, wir sind Mitglieder der ungarischen Jugend Delegation.

- Ungarische Jugend Delegation?! - üvöltött a pasas. - Hát mi vagyok én? Műemlék? Engem látogattok? Piszkos, utolsó betyárok! - Zsupsz!

A zsupsz egy vödör víz volt. Nem sokat számított: úgyis esett az eső, de minket lehangolt.

- Uram - üvöltött Zoli csuromvizesen -, ön félreért! Mi csak a vasútállomást keressük.

- Vasútállomást? Nálam? Disznók!

- Uram, hol itt a vasút?! - kiáltottunk most már kétségbeesve.

A bácsi erre mondott valamit, de ez a tájékoztatás nem a vasútállomás irányába küldött minket, és dühösen becsukta a zsalut.

- Semmi baj - mondta Zoli derűsen, és nagyot prüszkölt, mert a hideg zuhany nagy részét ő kapta. - Cserkész módszerrel meg fogjuk mi találni a vasutat. Végeredményben Ausztria kultúrország. Vasútja több mint százesztendős. Az lehetetlen, hogy öt-hat kilométeres körzetben ne volna egy vasútállomás. Igaz?

- Igaz - mondtuk kevés lelkesedéssel.

- Tehát mindig ketten elindulnak vasutat keresni, a harmadik marad a csomagokkal. Váltjuk egymást. Aki megtalálja a vasútállomást, füttyjelekkel hívja a másik kettőt.

Majd egyszer, talán egy kalandos ifjúsági regényben részletesen megírom ezt az éjszakát. De most még az emlékére is náthás leszek és elalszom. Mentünk, mentünk a sárban, esőben, cipőnk beragadt az agyagba, szemünket meresztgettük... és sehol semmi. Erzsi egyszer már azt hitte, hogy visszakerültünk Magyarországra, mert rémülten látta, hogy az egyik kilométerkövön magyar nyelvű felírás van. Az volt rajta:

186 km

Aztán találkoztunk egy fogvicsorgató fehér kutyussal. Szerettük volna elkergetni, de nem tudtuk, mire hallgatnak az osztrák kutyák. És mentünk újra és újra, elszántan, kétségbeesve, és talán hajnali négy óra lehetett, amikor Erzsi diadalordítással jött vissza: megvan a vasútállomás! Alig egy kilométernyire, ott, azon a kis ligeten túl (mert most már szürkület volt, kérem, már látszottak a fák, sőt távoli tanyák is), ott van, és áll benn egy vonat, nem valami elegáns, a fele marhavagon, és a vonat tele van csempészekkel, akik azt üzenik, hogy nyugodtan felszállhatunk mi is, de csak akkor, ha olyan halkan jövünk, hogy nem hozzuk a nyakukra a határőrséget. A vonat különben egy óra múlva indul, és tizenegykor Bécsben lesz.

- Tizenegykor? Hiszen a kongresszus kilenckor...

- Akkor menjetek gyalog - felelte Erzsi sértődötten.

Beláttuk, hogy igaza van, és elfogadtuk a csempészek feltételeit.

Felragadtuk cókmókunkat, amelyet az eső alaposan átjárt, és mázsányi súlyúvá tett, és elindultunk a csenevész fák irányába.

Indultunk? Vánszorogtunk. Ólmos tagokkal, még csomag nélkül is alig bicegtünk volna. De így...

- Gyerünk, gyerünk - mondta Erzsi -, egy óra múlva indul a vonat, de lehet, hogy hamarább.

- Gyerünk - mondta Zoli mérgesen -, ezzel a két marha nagy bőrönddel.

- Minek hoztál annyi ruhát?

- Nem a ruhák nehezek. Ez a váza...

Megemeltük mi is. Tényleg iszonyú nehéz volt.

- Mintha nem lehetett volna egy csokor virágot küldeni. Vagy egy díszoklevelet.

- Akkor még úgy volt, hogy autón megyünk.

- Akkor...

Erzsi letette a földre a pokrócot.

- Azt mondom a mamámnak, hogy elvesztettem.

Én nagy lelkitusa után kitettem a hátizsákból az üveg melaszt, és megettük a kukoricamálét.

Csak Zoli cipekedett kimelegedve, lihegve, szótlanul.

Rengeteg ideje mehettünk.

Már benn jártunk a ligetben, amikor éles füttyszót hallottunk.

- A vonat! - kiáltotta Erzsi.

- Biztosan mindjárt indul... siessünk, siessünk - ijedeztem én is.

- Nem bírom - mondta Zoli tompán -, én leteszem.

- Várj, segítünk.

Pár lépést vittük együtt a hatalmas vulkánfíber bőröndöt és benne a mázsás herendit, amikor a sors kifürkészhetetlen akaratából leszakadt a bőrönd füle.

- Toljuk...

- Nem lehet. Összetörik.

Nem tudom, melyikünk mondta ki először, hogy hagyjuk itt. De ekkor már percek óta erre gondoltunk. Hiszen a porcelán törékeny. A FÖJ-nek pedig mi szüksége egy vázára? Nevetséges. Senki se fogja otthon számon kérni. És ha igen, együtt tettük, együtt vállaljuk, elestünk, összetörtük, ott maradt valahol a mezőn.

Otthagytuk a bőröndöt, és iszkoltunk, hátra se nézve. Zoli még egy darabig ölelte a gitárt, de aztán letette azt is, már csak kis fehérneműs csomagjainkat cipeltük, és ázott ballonkabátban, sártól cuppogó cipővel el akartuk érni a vonatot.

Erzsi, a főóvatos esett hasra. Mert amikor felléptünk a félhomályos vagonba, valamibe meg­bot­lott. Egy doboz volt vagy vödör, nem tudni, mi, de hasra esett, felkiáltott, valami csörömpölés... és egyszerre megelevenedett a kis vasútállomás. Az osztrák határőrség körülvette a vonatot, és meg­kezdődött a passzkontroll. A vagon telis-teli volt emberekkel. Batyukat, zsákokat, karton­dobozokat cipelő férfiakkal és nőkkel, akik percek alatt szabályosan igazolták magukat, és nagyon csúnya tekintettel méregettek minket. Mi nyugodt önérzettel kerestük elő dokumentjeinket, és átnyújtottuk a hatóságnak.

- Tudnak németül?

- Igen.

A férfiú hosszan és elgondolkozva nézte a papírokat.

- Önök hivatalos küldöttség?

- Igen.

- Önöket tegnap küldték Pestről a FÖJ-kongresszusra Bécsbe?

- Igen.

- Önöket?

- Igen.

A vagonban éktelen röhögés tört ki. Nem értettük, hogy miért.

- No, akkor szálljanak csak le.

Reggel öt óra lehetett. És a reggeli fényben megláttuk egymást. Hát nem. Igazán nem volt olyan külsőnk, mint egy küldöttségé.

Szemünk vörös volt a kialvatlanságtól. Cipőnk, ruhánk, de még a fülünk hegye is vizes, sáros. Zoli arcán borosta, Erzsi szoknyája elszakadt - valószínűleg a hasra eséskor. Magamról szerénységből nem is szólok...

A kihallgatás hosszú volt. Válaszaink zavarosak és kétségbeesettek. Viszont a papírok kitűnőek. Ez meggondolásra késztette a határőrséget.

- Szóval önök Hegyeshalomig autón jöttek... hm... majd áttelefonálunk.

- Közben elmegy a vonat.

- A vonat meg fogja várni önöket.

Megvárt. Reggel kilencig tartott az ellenőrzés. De megvárt. Amikor visszaszálltunk a vagonba, sanda szemmel méregető útitársaink közé, a karóránkra néztünk. Ebben a pillanatban Bécsben, a Mozart Hallban...

- Tulajdonképpen vissza kellene fordulnunk - mondta Zoli leszegett fejjel. - A kongresszust elkéstük, az ajándék váza...

Igen. A váza. Most, hogy a vonat döcögve megindult, egyszerre érthetetlennek, sőt főbenjáró bűnnek éreztük a vázát. Hogyan mehetünk üres kézzel? Mit mondjunk? Hiszen még a szép üdvözlő levélben is, amit a titkárságtól a kongresszusnak hoztunk, szerepel, hogy csekély ajándékként fogadják szeretettel...

- A, ajándékot nem illik elkérni - mondta Erzsi -, majd mi is úgy csinálunk, mintha nem tudnánk a vázáról, meg ők is...

Dél volt, és a vonat még mindig nem ért Bécsbe. Fél egykor kisült, hogy soha nem is fog. Csak Schwechatig megy, Bécs egyik külvárosáig. Az újabb csapás már olyan súlyos volt, hogy nem is érintett minket. Erzsi azzal foglalkozott, hogy szakadt szoknyáját szemérmesen maga alá gyűrögesse. Zoli vizes ruhájában akkorákat prüszkölt, mint Nemecsek A Pál utcai fiúkban. Én az otthon ránk váró fegyelmire gondoltam, és arra, hogy négyéves koromban majdnem meghaltam diftériában... milyen egyszerű megoldás lett volna.

Háromkor Schwechatban voltunk. Hogy innen hogy jutottunk be a FÖJ központi házába, az örök rejtély, mert akkor már állva aludtam. Valami villamoson, valami kalauznak megmondtuk, hogy mi küldöttség vagyunk, valami kedves, kövér néni valamit magyarázott, valahol átszálltunk, valahol leszálltunk, és egyszerre csak egy nagy iskolaépület előtt voltunk, ahol kék inges, piros nyakkendős fiúk és lányok ölelgettek minket, és azt üvöltöttek, hogy unsere treue Gäste... unsere ungarische demokratische Freunde...

- Aludni és mosakodni szeretnénk - motyogtuk.

- Jetzt??? - kérdezték megdöbbenve. - Hiszen folyik a kongresszus, most rögtön oda, drága barátaink.

- Aludni, mosakodni - ismételtük makacsul.

- Majd azután.

Csomagostul, mindenestül benyomtak minket egy autóba, és vittek a Mozart Hall fényben úszó épületéhez, fel a márványlépcsőkön. Lábunk nyomán fekete sártócsák keletkeztek a tükörfényes lépcsőn. "Itt nem szabad kéregetni" - állta utunkat egy rémült rendezőgárdista. "Pszt, ezek nem kéregetnek, ez a magyar delegáció" - súgta kísérőnk.

- Csak öt percet engedjetek... a mosdóban egy száraz inget veszek - mondta Zoli, akinek orra inkább érett paradicsom volt már, mint orr.

- Öt percet - kértük mi is.

- Jó, de siessetek, én bejelentem az elnökségnek, hogy itt vagytok.

Óriási tükrök a lépcsőházban körös-körül, ahová néztünk, félelmes torzkép vigyorgott ránk vissza. Csapzott, piszkos, vánszorgó képünk; ilyenek lehettek a gyászmagyarok az utolsó, vereséges kalandozás után.

És minden lépcsőfordulóban vázák álltak. Gyönyörű kínai porcelánok, meisseni csodák, méteresek, karcsúak... vázák...

- Öt perc, ti megfésülködtök, én száraz inget veszek - mondta Zoli suttogva -, és mi lenne... ha lopnánk egyet?

- Gyorsan öltözz át.

Erzsivel rendbe szedtük magunkat. Három nagy öltéssel megvarrtam az elszakadt szoknyáját, ő lerázta a sarat ázott ballonkabátomról, megpróbáltuk szomorúan lógó hajunkat kissé nőiessé varázsolni, cipőnkről egy újságpapirossal leszedtünk egy kevés agyagot, és vártuk Zolit. De Zoli nem jött. A kedves osztrák barátunk is visszajött értünk, türelmetlenül topogott. Zoli nem jött.

- Majd én bemegyek érte - mondta a kedves Heinrich, és megzörgette a férfimosdó ajtaját.

És két perc múlva valóban megjelent Zoli.

Ugyanolyan koszosan, ugyanolyan csuromvizesen, gyűrött ingben... kezében az óriási herendi vázával.

- A ruháimat tettem le - mondta elcsukló hangon.

- Barátaim, barátaim! - sürgetett minket Heinrich.

- Most már mindegy. Gyerünk.

És elindultunk a márványpadlón, cuppogó, vizes cipőkben, a kialvatlanságtól tántorogva. Zoli prüszkölt, mint egy ló, a ballonkabátomról hiányzott két gomb, Erzsi szoknyáján újra kiszakadt a varrás, a terem szárnyas ajtói zajtalanul kinyíltak, felsorakoztak az osztrák ifik, kürtök szólaltak, dobok perdültek, filmfelvevő gépek fordultak felénk, "a magyar küldöttség" - bömbölte száz hangszóró, négyszáz ifjú állt fel a teremben, száz nyelven kiáltott éljent. Bécs városában felzengett a Rákóczi-induló...

- Odaadom nektek, amíg el nem töröm - mondta Zoli a meglepő ünnepi beszédet, és letette a terem közepére a vázát.

Másra nem emlékeztünk. Egyikünk sem. A váza átadását követő pillanatban ugyanis már a díszelnökségben ültünk. És aludtunk. Horkolva, mélyen, szájunk szélén kicsorduló nyállal, ártatlanul, édesen, vizes ruhában, vizes cipőben. Mindent átaludtunk. A beszédeket, az ebédet, a szüneteket, a zászlók kicserélését. Mindent.

Harmadnapra megszáradtunk és hazautaztunk.


A csónak

Szín: egy kolostor cellája az Adria egy kis szigetén, a görög partoknál. Idő: 1942 nyara. Amikor a függöny felmegy, tucatnyi rabruhás fogoly áll sűrű sorban a falnál. Kurt von Theimer előttük sétál fel-alá. Úgy méregeti őket, mint ahogy az iskolában felelés előtt a tanár nézi az osztályt. Minden arcon ugyanaz a néma szorongás.

KURT Még nem döntöttem. Még nem tudom, melyikteket szeressem, báránykáim. Látjátok, én nem ütök, én nem faggatok, én nem csinálok veletek semmit. Csak játszom. Érdekes, vidám, pszichológiai játékokat. Tudjátok ti, mi a pszichológia? Honnan tudnátok? Hidat robbantani, azt tudtok. Szökésen törni a fejeteket, azt tudjátok. Most például mire gondolsz, te... te kopasz, no persze, mind majdnem kopaszok vagytok... Valaha nevetek is volt, mi? Meg szeretőtök is, meg anyátok is. Talán házatok is, kis kerttel... most csak egy számotok van... Szóval mire gondolsz, nyolcas?

AZ ÖREG Nem gondolok semmire.

KURT Uram. Így mondod: nem gondolok semmire, uram. Nem válaszolsz? Jó. Akkor sem hozol ki a béketűrésből. Én nem verek. Én nem vagyok Heinrich őrmester, én nem mocskolom be a pálcámat. Kilépni! (Az öreg előrelép) És... nézzük csak... és te...

A FIATAL (17-es számú, rémült, kilép a sorból) Igen, uram.

KURT Ma ti ketten fogtok játszani, és mi valamennyien gyönyörködni fogunk bennetek. Nagyon kedves és ügyes játékot. 17-es, eredj az ablakhoz...

A FIATAL Uram... az ablak... az ablak...

KURT Látom, értelmes fiú vagy. Az ablak megközelítése halálbüntetés terhe mellett tilos. De most én mondom neked, menj oda az ablakhoz. És mondd el hangosan, mit látsz.

A FIATAL (felmegy az ablakhoz vezető lépcsőkön, de háttal, mindvégig a tiszt felé fordulva).

KURT Na, mozogj! Fordulj meg. Nézz ki. És beszélj.

A FIATAL (remeg a hangja) Uram, látom a tengert... (felordít) a tengert látom... a tenger kék... a tenger... a tengert látom és pálmákat és... ó, istenem...

KURT Tovább.

A FIATAL A tengert... a zöld füvet... a partot... a tengert...

KURT Ezt már hallottam. Mit még?

A FIATAL Semmit, uram... a tengert... és... és persze az égboltot, az égbolt is kék... és felhő van rajta. Egy kis fehér bárányfelhő.

KURT Öreg, menj oda te is. Mit látsz?

AZ ÖREG (határozott léptekkel odamegy az ablakhoz) Egy csónakot látok.

KURT Uram. Uram, mielőtt kijövök a béketűrésből.

A FIATAL Igen, egy csónak is van, uram.

KURT Hát ez a csónak lesz ma a játék. Kettőtök közül az egyik, még nem döntöttem, melyiktek, lemegy a csónakhoz. Civil ruhában. Mintha ember volna. Egy korsó vizet és egy kenyeret tesz a csónakba. És este hatig azt csinálhat, amit akar. A másik itt áll az ablakban, és nézi. Este hatkor, amikor a harang megszólal, itt lesz újra. Ha egy percet késik, a másik meghal. Hogy tetszik a játék, báránykáim? No, nem lelkesedtek? Este hatig evezhet a tengeren. Átevezhet akár Amerikába. A ruháit nem szagoltatom meg a kutyákkal. Nem köröztetem. Nem üldöztetem. Csak éppen meghal a másik, ha nem jön vissza. No, melyiktek megy, és melyiktek marad? Válasszatok. Nem szóltok? Nézzetek a szemembe. Ó, hogy ég benne az izgalom, hogy remeg a szájatok széle, hogy szeretnétek megmarkolni az evezőlapátot, mozogni a sós szélben! No, melyiktek megy, melyiktek marad? Nem mertek kérni, nem mertek térdre borulni, nem mertek könyörögni?

A FIATAL (térdre esik)

KURT No lám... kezdődik a játék. Hát mondd, te kis nyomorult féreg, mit csinálnál, ha téged engednélek, mit csinálnál ezzel a nappal, ezzel a gyönyörű, ragyogó nyári nappal, a kenyérrel, a vízzel?

A FIATAL (fuldokolva) Uram... én... lefeküdnék a fűbe... nem, először megfürdenék a tenger­ben... úsznék... és táncolnék, és ugrálnék a homokon. És innék egy korty vizet... és keresnék egy szem fügét vagy egy narancsot... egy narancsot, uram, narancsot, aminek édes, savanykás íze van, a héját is kirágnám... megenném az egész olajos, csípős, sárga héját is, bedörzsölném a bőrömbe, és újra úsznék a tengerben, és este hatra visszaérnék, pontosan harangszóra, uram, itt lennék már fenn a lépcsőn... uram, csak egy kicsit eveznék a part körül, a sziklákat megnézném, az eget nézném, a sós vizet szagolnám, lenyalnám a karomról a tenger ízét, uram, és pontosan hat órára itt volnék újra, uram... Én...

KURT Ez szép... és te?

AZ ÖREG Én megszöknék.

KURT Uram, vagy szájon váglak. Nocsak... nem, nem, tőlem mondhatod, ahogy akarod. Nem vagy ember, féreg vagy, egy féreg, azt nyüszít, amit tud. Te már fél hatkor itt lennél...

ÖREG Nem. Én megmondtam, hogy megszöknék.

KURT Ez izgalmas. Hiszen azt sem tudod, nyomorult, hogy hol vagy.

AZ ÖREG Hogyne tudnám, amikor én mindent tudok. Nekem barátom a szél, a tenger, még a legvadabb hullámverés is. Az Adrián vagyunk, ha felkel a nap, akkor a nap irányában van Igoumenica, északra tőlem az albán partok, ahol most vagyok, a Kolostor-sziget, innen háromórányi evezésre van az első halászsziget, ott már motorcsónakba ültetnének a halászok, és elvinnének, hogy soha nem találnátok rám.

KURT Halászmotorcsónak, azt hiszed, van még motorcsónakjuk a halászoknak?

ÖREG Ez nem a te gondod volna, hanem az enyém. Én megszöknék. És nem jönnék vissza.

KURT Hallod, tizenhetes? Nem jönne vissza. Mit bánja, hogy te megdöglenél helyette.

AZ ÖREG Én megszöknék. Mennék és mennék és mennék, húznám az evezőt, amíg a tenyerem felhólyagosodik, a fejem szédülne a tűző naptól, a gyomrom felfordulna, a szívem zihálna, kapkodva, akadozva verne. Csak eveznék és eveznék, a sós izzadságom belecsurogna a sós tengerbe, a sós könnyeim fürdetnék az arcomat a boldogságtól. Eveznék és eveznék és eveznék, a hullámok azt harsognák a fülembe: szabadság, a szél azt süvítené, szabadság, a szívem azt dobogná, szabadság!

KURT Nocsak, nocsak, költővé lettél. És közben itt ez a fiú.

AZ ÖREG Én megszöknék. Ha engem engednél le a partra, én megszöknék. Jobbra tőlem Igoumenica, arra kellene evezni, csak három órát kellene evezni, ott vannak a halászok.

KURT Ezt már hallottam, unalmas.

AZ ÖREG Csak a nevemet mondanám. Leonidasz. Leonidasz. És volna minden. Kenyér, olajbogyó, motorcsónak. Csak három órát eveznék Igoumenica felé, azt mondanám, Leonidasz, és utána szabadon járnék újra a mi drága hegyeinkben, ahol kék méhkasokban méhek gyűjtik a mézet, ahol a források vize tiszta, ahol énekelni lehet.

KURT Pontosan hat óra egy perckor a társadat odaállítanám a kolostorudvar falához. Nem, nem lövetném agyon. Tanultam tőletek, görögök. Oda, a kolostorudvaron, abba a kiszáradt kútba löketném, és mindenki rádobna egy követ. Egy olyan kicsit. Félkilósat, kétkilósat. Egyenként. Amíg elcsendesedik.

A FIATAL Én... uram... én csak fürdeni szeretnék... én itt volnék pontosan hatra, háromnegyed hatra... én már háromnegyed hatkor itt volnék, csak egypár szem fügét ennék és visszajönnék, nektek is hoznék narancsot, elhoznám, és együtt ennénk meg. (Most már az öreghez könyörög.) Én éppen csak lemennék egy kicsit, nem is tenném az evezőket a csónakba, nem is... csak... csak egy kicsit...

KURT No, nyolcas, melyiktek menjen?

AZ ÖREG Én megszöknék. Én nem ismernék se istent, se embert, én csak a szabadságot... én nem jönnék vissza, a városokban színes ruhák az üzletekben, a kis kávéházak előtt székek és asztalok, forró, édes feketét isznak az emberek, és nargilét szívnak, és a Peloponnészosz kertjeiben kiterítik a ponyvákat, és azon szárad a mazsolaszőlő... én futnék, én nem jönnék vissza a börtönbe, én nem... én nem... én megszöknék.

KURT Örülök, hogy világosan beszélsz. Könnyebb a választás. Heinrich őrmester! (Kifelé kiáltja.) A tizenhetesnek civil ruhát adni. És nyílt parancsot. Ma este hatig szabad. A csónakot is használhatja. Te pedig, nyolcas, ma nem kapsz se enni, se inni. Állj oda az ablakhoz, és mondd el a halotti imádat. Ha a nyolcas egy percet késik, fél hétkor már agyonverve fekszel a kútban.

A FIATAL Én esküszöm, háromnegyed hatra... Köszönöm... köszönöm...

KURT És ha mégis másképp döntenék, ha talán mégis téged...

A FIATAL (újra térdre borulva) Uram, esküszöm, háromnegyed hatra...

AZ ÖREG Én megszöknék.

(Sötét. A harang egyet üt. Majd kettőt. Kisvártatva hármat. Majd elüti a négy és az öt órát. A szín kivilágosodik. Az öreg az ablakban áll. Kurt előtte.)

KURT Öt óra van. Félsz?

AZ ÖREG (végigméri, nem szól).

KURT Jó. Még nem szólsz. Még nem könyörögsz. Még úgy gondolod, van még egy órád. Még reménykedsz, hogy hátha feltűnik a csónak. Még hallgatsz. Még nem látni az arcodon a reszketést. De a gyomrod már remeg. A beleid égnek. A szád kiszáradt a szomjúságtól. Kenyérre gondolsz és vízre. Ma jó ebédet kaptak a foglyok. Ma zöldséglevest főzettem a csürhének, hogy a szaga minél élesebb legyen. Hogy táguljanak az orrcimpáid, és kínodban nagyokat nyelj. De eddig csak az éhség mart és a szomjúság, te nyavalyás, bitang állat. De most már a félelem is. Hogy hátha nem jön vissza. A közelgő halálod. A kínos, lassú és irgalmatlan halálod.

AZ ÖREG Egyszer mindenki meghal.

KURT Hát persze hogy meghal. Hősi halottként a csatamezőn vagy nyolcvannyolc éves korában, unokáktól övezve, az ágyában. Vagy akárhogy. De te most fogsz meghalni és nyomorultul. Az egyik kő a halántékodat találja. Üvölteni fogsz és érezni. A másik a hátgerincedet zúzza. Nem. Először a karodat töri el. Csak azután zuhan a gyomrodra. Nehogy túl hamar elájulj. Kapkodni fogsz, védeni fogod a fejedet. Az ujjad fog először szétmorzsolódni. Te még nem tudod, hogyan halnak meg, akiket megköveznek. Én láttam már.

AZ ÖREG Aki meghalt, az már szabad.

KURT Aki meghalt, az már szabad. Szép mondás. Felírom a noteszomba. Örülök, ha valami újhoz is jutok néha. A halálfélelem pszichológiája. Amikor hozzákezdtem a tanulmányozáshoz, kisipari módszerekre fanyalodtam: egy-egy halálraítélt rablógyilkos a siralomházban. Kisváros. Mennyi akadt? Ha szerencsém volt, kettő egy hónapban. És most? A háború kedvez a tudománynak. A háborúban fejlődik a sebészet. A technika. A háború matematikai feladatokat old meg. A háború ingyen adja a kutatáshoz a nyersanyagot. A halálfélelem pszichológiája? Egyszerre tanulmányoz­hatom akár ezer emberen. Csak sorba kell állítanom az árok előtt, csak rájuk parancsolni: ássátok meg a sírotokat! És fényképezhetem a viaszra vált arcokat, a verítéket, a remegő térdeket, a félájultakat, a sírókat... de ha akarom, eljátszogathatok velük egyesével. Beszéltethetem őket. Mert a halálfélelem megnyitja a szájat. Aki az örök némaságra vár, az még egyszer beszélni akar: akit lekötöztek, az még egyszer mozogni akar... hát mesélj, öreg, mit akarsz még elmondani?

AZ ÖREG Én semmit.

KURT Uram... én semmit, uram, már figyelmeztettelek... különben a pimaszság is a félelemhez tartozik. A hetyke válaszaid. Takarod vele a remegésedet, mint a gyerek, aki fütyülni kezd az erdőben. Beszélni akarsz, kiabálni akarsz, sírni akarsz... és fogsz is még... Innen, ebből a noteszból előre felolvashatom, hogy mit fogsz mondani. Hacsak nem jársz úgy, mint az a nyomorult olasz Tarantónál... A frontról szökött a pondró, az ütközet elől akart elmenekülni. "Szereted a gesztenyefát?" - kérdeztem tőle. "Szeretem, signore" - válaszolta. "Hát jó, akkor gesztenyefán fogsz lógni." "Akarsz-e valamit mondani még, nyavalyás?" - kérdezte tőle Heinrich őrmester, mert szerette hallani, amikor az elítélt sírva rimánkodik előtte, és a kezét meg a csizmáját akarja csókolgatni. "No, mondj már valamit." De az olasz csak kidüllesztette a szemét, tátogott, a nyakát nyújtogatta, és nem szólt. A boncolóorvos megállapította, hogy megnémult a félelemtől. Te is néma vagy már?

AZ ÖREG Nem vagyok néma.

KURT Uram. Nem vagyok néma, uram. De úgy látszik, gyenge a felfogásod, nem tudlak illemre megtanítani. És most már minek is? Nem igaz? Egyszer kivégeztettem egy muzsikust. Vagy költő volt? A fene tudja. Valami félnótás. Nem értette, hogy meg fog halni. Nem hitte el. Kétoldalt megmarkolták a legényeim. Úgy, ahogy majd téged kísérnek a kútba. Mondták: no, lódulj, gyerünk! Az meg csak bámult. Azt mondta: "Lehetetlen, lehetetlen. Lehetetlen, hogy nem fogom még egyszer látni a csillagokat. Jövőre cseresznyék fognak érni a fán. Hogyhogy én már nem eszem cseresznyét?" Ez a költő tetszett nekem. Ezt majd külön beleírom a tanulmányomba. (Két harangkondulás.)

KURT Fél hat van. Szürkül. Egyszer kivégeztettem egy tanítót. Valami kétértelmű dalt énekeltetett az iskolában. Holmi elnyomókról locsogott. Tulajdonképpen megkegyelmeztem volna neki. Aznap már untam a kivégzést. Azt mondtam: akarsz szabad lenni? Igen? Akkor holnap reggel odaállsz az iskolában a kölykök elé, bocsánatot kérsz a megsértett Birodalomtól, és letérdelve megcsókolod a Führer képét. Azután a gyerekekkel is megcsókoltatod. És szabad vagy. A dolog el van intézve. Azt mondta: igen, uram. Hogyne, uram. Megteszem, uram. És reggelre megőrült. Ordítozott. Azt kiabálta: "Szabadság! Nincs is szabadság! Mindenkit fogva tart valami. A beduint a sivatag tartja fogva, megy, megy, megy a végtelen sivatagban, és nem jut ki belőle. A beduin is fogoly. A tengeren a hajós is fogoly. A távolság is börtön. Minden börtön. A beteget fogva tartja a láz. A nyomorultat az éhség. A földi lényt nem engedi szabadon a gravitáció. A szabadság kitalálás, nincs más, csak a halál és kerítés, kerítés, kerítés!" Amikor nyakán volt a kötél, még akkor is azt üvöltötte, hogy kerítés. (A karórájára néz.) Tíz perc múlva hat. Hm. Téged jól átejtett a barátod. Esküdözött, hogy uram, fél hatra itt leszek, csak a kikötőbe akarok lemenni, uram, csak egy narancsot akarok megenni, csak egyszer megmártom magam a tengerben. Ezt mondta... és hol van? Te fuldokolva tapadsz az ablakra, idáig látom, hogy táncolnak az erek a halántékodon. A nyakadon csurog a veríték a halálfélelemtől. És tudod, mit csinál a te barátod? Nem, ne is reménykedj... nem evez inaszakadtából hazafelé. Régen megfeledkezett az időről, régen meg­feledkezett az adott szaváról, az óráról, rólad. Tudod, mit csinál? Piláfot zabál egy kocsmában. Egy szép lány fizeti neki, akivel éjszaka henteregni fog majd az ágyon, bort fog inni, gyantás, fanyar bort, és szőlőszemeket dob a borba akkor, amikor te irgalomért ordítozol majd. Becsapott téged, téged csapott be. Hát átkozódj, görög. Annyi időd van még, hogy megátkozd a társadat, aki cserbenhagyott, átkozd meg a többieket is, mert ők fogják a követ rád dobálni, nem én. Nézd meg ezt a tizennyolc vitézt. Egy se fogja megosztani veled a halált, egy se fogja azt mondani, hogy inkább odaállok mellé a kútba, de nem dobom rá a követ... egy se... Nézd csak a tengert. Mit látsz? A közelgő sötétséget, felhőt, de a csónakot nem látod. Hiába reménykedsz... az órád betelt. Félj, közeledik a halál. Itt, ezen a helyen ígérte, hogy visszajön. Nem nekem ígérte, hanem neked. A te halálod árán szökött meg. Átkozd meg, görög, még van egy perc időd, hogy megátkozd.

AZ ÖREG Boldog vagyok, hogy megértette a parancsot.

KURT Félrebeszélsz? Hallod a harangot? Hat óra van! Hallod, hogyan kondul? Nem iszonyodsz? A halálharangod.

AZ ÖREG Hallom a harangot. Ünnepet hirdet. Közülünk egy megmenekült. (A harangszó egyre erősebb.)


Furcsa éjszaka

Szín: elhagyott fogadó a francia Riviérán. 1964 ősze. Esős, novemberi délután. Amikor a függöny felmegy, a barátságtalan szállodaszobában egy férfi éppen csomagol. Ruhát, könyveket hajigál egy bőröndbe. Az asztalon nyitott írógép. A másik férfi mellette áll, és szeretné marasztalni.

PADRONE Uram, még egyszer biztosíthatom, hogy véletlen volt.

COLLE Már kértem, hogy állítsa össze a számlát.

PADRONE Uram, szívesen engedek heti tíz frankot. November van, uram, ilyen szép, nyugodt szoba. Minden penzió zárva van. Nálunk villanyfűtés...

COLLE (nem is válaszol, az írógépet csukja be, és a kávéfőzőt csomagolja).

PADRONE Átalányban lakott itt, uram, nyáron sem számítottunk többet, pedig akkor ötszörös árat ígértek a szobáért. De nem - mondtuk mi a feleségemmel -, mi becsületes emberek vagyunk. Éves bérlet, azt meg kell becsülni. Hát mi panasza volt önnek, uram? Minden héten tiszta ágynemű... öt hónapja lakik itt, uram, még sohasem zavarta senki. Már annyiszor kérdezték tőlem, hogy ugyan, Carlo, ki lakik nálad július óta? A tejes is kérdezte, a postás is kérdezte. Uram, én legfeljebb ha annyit mondtam, hogy egy tudós úriember, nagy lexikonokat bújik reggeltől estig, nem szabad zavarni őt, a teáskannát és a rántottát is csak letesszük az ajtaja elé...

COLLE A múlt hétre jár önnek hatvan frank, hétfőre és keddre... (A tárcájából bankjegyet vesz elő.)

PADRONE Uram, ne tréfáljon, kérem, igazán nem a pár frank miatt, de hát olyan jól megvoltunk. Igazán csak a szimpátia. Még annak a fiatalembernek is mondtam, ó, monsieur, valami tévedés lesz, itt nálunk nem laknak magyarok, a magyarok mulatnak, kérem, dáridóznak, azt láttuk mi a moziban. A feleségem még akkor is azt mondta, hogy "téved, monsieur, biztosan téved, monsieur", amikor felmutatta a fényképet.

COLLE Ne tartson már fel, ördögbe is, lekésem a nizzai autóbuszt.

PADRONE Uram, a délutáni busz elment már, az éjféli pedig...

COLLE Vigye, kérem, a pénzét, a többi nem tartozik önre.

PADRONE Hát nem várja meg? Hiszen mondtam, hogy a fiatalember, aki a névjegyet itt hagyta, visszajön... azt mondta, hogy csak az ön kedvéért utazott idáig... uram, hiszen én megmondtam neki, hogy ön négy órára hazajön...

COLLE (kirobban) Maga őrült... megmondtam, hogy soha senkinek... se levelet, se telefont... senkit... nem lesz készen a munkám... nem érti, hogy dolgozom? Mit áll? Hozza a csomagomat az autóbuszhoz!

PADRONE Uram, órákig akar állni az esőben?

COLLE Nem önre tartozik.

(Kopogtatás, és már nyílik is az ajtó.)

TAMÁS Jó napot kívánok, Feri bátyám. Te azután jól elbújtál. A fél világot átkutattam utánad.

COLLE Jó napot. Nem tudom, kérem, kit keres, és kihez van szerencsém.

TAMÁS Bocsánat... de... de hiszen már itt voltam, itt hagytam egy névjegyet is. Orlay Tamás vagyok. A nagybátyámat keresem, Imreh Ferencet.

COLLE Sajnálom, rossz helyen jár. Nem ismerek ilyen nevű urat.

TAMÁS Szinte... szinte hihetetlen.

COLLE Úgy értsem, hogy kétségbe vonta a szavaimat?

TAMÁS Isten ments... dehogyis... csak hát...

PADRONE Mit csináljak, uram, a csomagokkal?

COLLE Jókor kérdi! Eredjen a pokolba! (Padrone vállat vonva el.)

TAMÁS Ekkora pechem van, uram... három napja azt hittem, hogy nyomon vagyok... nahát... bedobtam az egész hetven dolláromat. Uram, tudja, mi az, nálunk a Nemzeti Banktól hetven dollárt szerezni? Turistaútlevelet?

COLLE Nem, kérem. Nem tudom.

TAMÁS Bocsásson meg... látom, hogy zavarom.

COLLE Bocsásson meg, de nem hagyhatom abba a csomagolást. Éppen utazom.

TAMÁS Most persze meg kellene hajolnom, elnézést kérni az alkalmatlankodásért, és pillanatok alatt távozni.

COLLE Valóban, monsieur, így illik.

TAMÁS De mifelénk más a szokás. Nálunk a vendégnek... a váratlan vendégnek... a hívatlannak is azt mondják, hát üljön le és fújja ki magát...

COLLE Kérem, foglaljon helyet. Elvégre Európában élünk, nem a dzsungelban.

TAMÁS Egy percet akarok csak öntől, uram. Valami kevés útbaigazítást. Képzelje el a helyzete­met. Megyek, megyek, mint a hülye, egyik helyről a másikra. Pestről Vöcklabruckba, Vöckla­bruck­ból Ulmba, Ulmból Kammbergbe, Kammbergben megadják a svájci kiadó telefonszámát, és most, amikor az utolsó öt dolláromnál tartok, egyszerre csak zutty... Uram, két éjszakára való pénzem van, és a vonatjegyem Nizzától Pestig. Nihil aliud. Kész.

COLLE Mennyit akar?

TAMÁS Mit?

COLLE Pénzt.

TAMÁS Isten ments, uram, ha csak annyi felvilágosítást tud adni, mint a körmöm feketéje. (Cédulát néz.) A svájci kiadónál annyit tudnak, hogy Hotel Robinson Crusoe... Kérem, uram, van itt a Riviérán másik Hotel Robinson is?

COLLE Legfeljebb kétszáz. Szent Raffaelban van. Agayban van, Antibes-ban van, Juan-les-Pinsben van.

TAMÁS És ön igazán nem hallotta soha ezt a nevet? Imreh... Imreh Ferenc...

COLLE Úgy értsem, hogy ön kétségbe vonja...

TAMÁS Dehogy vonom, uram, keresem a nagybátyámat. Esetleg Franz Kolbe néven?

COLLE Micsoda?! (Kopogtatás.)

COLLE Tessék.

PADRONE (teát hoz) Ha nincs ellene kifogásuk, uram.

COLLE Köszönöm. (A padrone kimegy.) Na, most kisül, hogy uzsonnára is meghívtam magát. Citrommal, tejjel?

TAMÁS Köszönöm, de... így igazán nincs sok értelme, hogy feltartsam. Citromot kérek.

COLLE Maga magyar?

TAMÁS Igen.

COLLE Meglehetősen jól beszél franciául.

TAMÁS Amennyire az egyetemen meg lehet tanulni egy idegen nyelvet. Magyar-francia szakos tanár vagyok.

COLLE Kész tanár?

TAMÁS Igen, hogyne, már két éve. Huszonnyolc éves vagyok.

COLLE Huszonnyolc éves? Tehát 1934-ben született?

TAMÁS Harmincötben.

COLLE Harmincötben... harmincötben...

TAMÁS Először vagyok Nyugaton. Francia nyelvterületen. Istenem, milyen másképpen tanítanám a franciát, ha egy évet hallgathatnék a Sorbonne-on! De most már ez az álmom is szétfoszlott. Azt hiszem, mégis nagyon zavarok.

COLLE Most jut eszébe? Már meghívtam teára. Vegyen süteményt.

TAMÁS Engedje meg, hogy megkínáljam én is valamivel. Ha úgyse találom meg a nagybátyá­mat... ezt a csomagot cipelem neki fél Európán keresztül. (Kibontja a zsákját, kolbászt, pálinkát vesz elő.) Hazai.

COLLE Tegye vissza. Sosem iszom szeszt.

TAMÁS Egy kortyot?

COLLE Nem.

TAMÁS Akkor igazán rossz helyen járok. Az anyám azzal adta oda a vöcklabrucki címet és egy elmosódott fényképet, hogy lehet, fiam, hogy a fényképpel nem sokra mész. Feri bátyád talán a bajuszát is levágatta, és pápaszemet visel, de arról megismered, hogy egy húzásra megiszik egy üveg barackot, és meghal a majoránnás kolbászért...

COLLE Miért hajkurássza úgy a nagybátyját?

TAMÁS Megmondom őszintén. Nemcsak rokoni szeretet. Verseket írok. Lírai verseket. Magyarul. Szeretnék kinn lenni a világban. Több mint hárommilliárd ember él a Földön, és abból mindössze tízmillió beszéli az én nyelvemet. Ön boldog ember, monsieur, nem értheti meg ezt a problémát. Fordító kell. Ismeretség. Valaki, aki elindít. Amikor megkaptam az útlevelemet, a barátaim elláttak jó tanáccsal és címekkel. Akkor mondta anyám, hogy van kinn egy unokaöccse, aki a negyvenes években ment Nyugatra. Olyan hírek jöttek róla, hogy svájci kiadónál dolgozik, nagyszerű összeköttetései vannak. Persze, hogy mi igaz ebből? A családdal ugyan nincs kapcsolata, de hát ez nem tesz semmit. Az elmúlt évtizedekben hol onnan nem mertek ide írni, hol innen nem mertek oda írni.

COLLE Szóval szeretne kinn lenni a világban?

TAMÁS Igen.

COLLE Magyar versekkel. Óriási!

TAMÁS Azt mondják, egész jó versek. Sajnálom, hogy ön nem értheti. Magyarul vannak.

COLLE Sajnálom. No, kínáljon meg azzal a majoránnás kolbásszal.

TAMÁS Boldogan. Olyat úgysem ehetett még.

COLLE Hogyne ettem volna. Nagyon szeretem.

TAMÁS De hiszen a majoránna magyar fűszer.

COLLE Ne legyen olyan beképzelt. Origanum majorannae. Angolul marjoram. Az ajakos füvek csoportjába tartozik. Földközi-tengeri fűszernövény. Gyógyszernek is használják. De maguknak minden magyar. Extra Hungariam non est vita. Ha a föld isten kalapja...

TAMÁS Ön ilyeneket tud Magyarországról?

COLLE Nehéz nem tudni. Elég hangosan jelzik, hogy élnek. Nem haragszik, de nem szeretem a magyarokat.

TAMÁS Sajnálom. Jöjjön el hozzánk, nézze meg, hogyan élünk.

COLLE Köszönöm, arra én nem utazgatok.

TAMÁS Arra?

COLLE Kelet-Európába.

TAMÁS Miért?

COLLE Nincs kedvem.

TAMÁS Csak nem fél?

COLLE (indulattal) Én? Félek? Hogy érti ezt? Azt mondja, én gyáva...

TAMÁS Dehogy... csak tudom, hogy annyi mindent mesélnek Nyugaton. Hogy nálunk az embereket nyereg alatt puhítják. Elhiheti, hogy otthon nyugalom és szabadság van.

COLLE Akkora, hogy még itt se mer róla mást mondani.

TAMÁS Mernék én, ha akarnék. Még ezer ember előtt is. Nem így kettesben, tanúk nélkül.

COLLE Tanú mindig van. Egy elrejtett fényképezőgép, egy magnószalag. Vagy valaki a kályhában. Vagy a falban. Vagy a tengerparton. Tudja mit? Legyen ma ünnep. Adja ide azt az üveget.

TAMÁS Boldogan.

COLLE Csak vizespoharam van. (Nézi, bontja.) Barack.

TAMÁS Egészségére. Én nemigen szoktam inni. De most jólesik, ilyen nyirkos időben.

COLLE Ilyenkor a Riviérán utálatos. Csak az marad itt, aki csendben akar dolgozni.

TAMÁS És elbújni.

COLLE Ezt meg hogy értette?

TAMÁS Mindig ez volt a vágyam. Senki sem zavar, verseket írok egy csendes penzióban. Az írók mindig ezt csinálták.

COLLE És az összeesküvők és az emigránsok, igaz?

TAMÁS Bonnban volt egy mulatságos élményem. A Beethoven-házat kerestem. Megszólítottam egy fiatalembert. Nagyon rosszul beszélek németül. Megmutatta az utcát, azután megkérdezte: "Maga magyar?" Mondtam, hogy igen. Erre magyarul válaszolt. Ötvenhatban disszidált a szüleivel. Akkor tizenöt éves volt. A szülei megszerezték a nyugatnémet állampolgárságot.

COLLE A német állampolgárságot.

TAMÁS (vállat von) Ő azonban menekült papírral van. Hontalan. A szülei már jártak azóta Pesten, ő is menne, de nem mer.

COLLE Nem csodálom.

TAMÁS Először én is azt hittem, amit ön, hogy a magyar hatóságok miatt... hogy elhitte azt a sok hülyeséget... hogy Pesten lefogják... Kisült, hogy szó se róla. Azért nem látogathat haza, mert a németek fogják kirakni. Azt kérdik: "Mi az, pajtás, te politikai menedékjogot kértél, hontalan papírod van, és csak úgy hazalátogatsz? Milyen menekült az, aki vizitbe járkál oda, ahonnan lelépett?" No!

COLLE És miért nem kap német állampolgárságot?

TAMÁS Mert nem akar katonának menni. Ha kéri az állampolgárságot, mehet a Bundeswehrbe.

COLLE Pfuj!

TAMÁS Én is azt mondom. Undorító dolog a katonaság. Nekem szerencsére, mint egyetemistának, csak...

COLLE Pfuj. Az nem ember, aki nem akar katonának menni. Az egyetlen jog, ami az állampolgárságot megpecsételi, a vér; aki fegyvert fogott, annak joga van a földhöz, érti?

TAMÁS Gyűlölöm a háborút.

COLLE Persze elfelejtettem, hogy alanyi költő. Tavaszról és szerelemről ír verseket, nem? Vagy a termelésről? Meg a munkaversenyről, gondolom, ez maguknál az előírás.

TAMÁS (az ennivalóra) Megengedi, hogy ezt azért itt hagyjam? És ha legalább megnézné a fényképet... ezt... hátha látott valahol egy ilyen embert, persze, legalább húszéves kép.

COLLE Úgy értsem, hogy mégis kételkedik?

TAMÁS Dehogy, uram. Kétségbe vagyok esve. És ami mindent megnehezített, az, hogy én Imreh Ferencet kerestem, és Vöcklabruckban találkoztam valakivel, aki a háborúban együtt volt vele, de akkor Imreh Ferenc már az anyai neve után megváltoztatta a nevét, Franz Kolbénak hívták.

COLLE Sajnálom. Ez az egész ügy... (Jelzi, hogy nem rá tartozik.)

TAMÁS Voltam Ulmban, voltam Kammbergben, itt beszéltem egy öregúrral, aki olyan süket volt, mint egy ágyú. Úgy kellett vele ordítani.

COLLE Sajnálom.

TAMÁS Ez a süket öregúr kidobott. De valahogy mégis rokonszenves volt nekem. Eddig mindig gyanakodva néztem a süketeket. Furcsa, mindig azt hallottam, hogy a vakok szelídek, jólelkűek, a süketek gyanakvóak és türelmetlenek. És amióta Bonnban láttam Beethoven szülőházát és a szobájában azokat a rettenetes hallócsöveket, akkorák, mint egy-egy óriás trombita vagy régimódi gramofontölcsér, akkor megrendültem... Elképzeltem Beethovent, amint küzd a süketsége ellen. Kétségbeesik. Nem hallja a dallamokat, nem hallja az emberi beszédet, a madárcsicsergést. Írtam is erről egy verset.

COLLE Erről?

TAMÁS Aha. Szépnek érzem.

COLLE És azért hajkurássza a nagybácsiját hegyen-völgyön át, hogy ezeket a verseket megmutassa neki? Hát el tudja képzelni, hogy ezek a versek érdekelnek valakit?

TAMÁS Istenem, olvasom a modern francia költőket. Ugyanilyenek.

COLLE Azt hiszi, szükségük van még egypár tucat ugyanilyenre? Azt hiszi, hogy ez csak úgy megy? Lefordítanak egy ismeretlen magyar költőt, és a kiadók kapkodnak érte? Tudja, kinek a versei jelennek meg? Akinek a papája megveszi a kiadóhivatalt. Vagy akinek van annyi pénze, hogy kinyomassa a könyvét, és a barátok között eladhassa. Persze hogy kell a vers. Híres költőktől. Kell a vers, amikor már üzlet. Vagy valami botrány van körülötte. Ha magát otthon halálra ítélték volna, és a letartóztatása elől szökött volna, éjszaka... és az árokban fekve figyelte volna, amíg a motorbicikli fényszórója tovafut az országúton... ha sebet kapott volna, és a szilánkkal együtt adja át a versét... esetleg. Adok magának tíz dollárt, tegye meg holnap Monte-Carlóban ruletten; hány éves is?

TAMÁS Huszonnyolc.

COLLE Huszonnyolc... harmincötben született? Tegye meg az életkorát ruletten, azután menjen haza.

TAMÁS Azt mondják, itt annyi a könyvkiadó, mint a szemét. Csak összeköttetés kérdése.

COLLE Ne legyen már olyan naiv és ostoba. Nekem is van összeköttetésem. Dolgozom francia meg svájci kiadókkal. Mit kérnek? Tudományos irodalmat. És krimit. Akar látni egy felkérést? (Olvassa.) "Érdekelné kiadónkat detektívregény, angol szerzőtől, öt-hat ív terjedelemben, folya­ma­tosan, minden mennyiségben."

TAMÁS Milyen kár, hogy nem vagyok angol. És nem tudok detektívregényt írni.

COLLE Tudja mit? Nem is rossz ötlet.

TAMÁS Éppen most mondom. Nem vagyok angol, és nem tudok krimit írni.

COLLE Nem angol. Ne ostobáskodjék. Keres magának egy nevet, és máris angol. Hogy hívják magát?

TAMÁS Orlay Tamás.

COLLE Az anyját?

TAMÁS Tornyai Erzsébet.

COLLE Tom Thornwall. No? Már van is neve.

TAMÁS Jó. Csakhogy én nemcsak írni nem tudok detektívregényeket. Nem is olvastam.

COLLE Az hogy lehet?

TAMÁS Nálunk nincs.

COLLE Régiek se? Agatha Christie, Conan Doyle? A sátán kutyáját se olvasta?

TAMÁS Nem. Nálunk a maximális izgalom P. Howard és Berkesi András. Őszintén szólva, még ha lenne is, sosem érdekelt engem semmi bűnügy. Erőszak, gyilkosság, ilyesmi.

COLLE Pedig nekem tetszik az ötlet. És ha én egy ötletet megszeretek... Jó ez a pálinka, fiatalember. A barack világsikerét is angolnak köszönhetik. A walesi hercegnek. Az ivott mindig barackot. Persze, ezt maga nem tudja. Hányban is született? Harmincnégyben?

TAMÁS Harmincötben.

COLLE Igen, már mondta. Harmincötben. Mennyi pénze van? Öt dollárja? Hát ha nekem megír reggelig egy detektívregényt, kap száz dollárt. Érti? Készpénzben. Meddig érvényes a vízuma?

TAMÁS A francia vízumom még egy hétig. Olasz vízumom még bőven van.

COLLE Átmegy Olaszországba. Kivesz egy kis szobát. Adok magának egypár jó címet: Rimini... Riccione... az Adria-part kellemes, sokat laktam ott. (Iszik.) Igaza volt a walesi hercegnek.

TAMÁS A gyomra miatt nem szokott inni?

COLLE Az elveim miatt. Szép vidék. Riccione, Ancona... onnan majdnem áthajóztam Dubrovnikba. Filmfesztivál volt. Forgatókönyvet fordítottam akkortájt. Hívtak. Már hajójegyem is volt. Nem. A szerbek vadak. Oda nem.

TAMÁS Minek menjek Riccionéba?

COLLE Dolgozni. Üljön a tengerparton, amíg a száz dollár tart, és írjon krimiket. Mindet megveszem, ha jók. Azután tőlem utazhat, ameddig a pénze tartja. Szicíliába kéne elutazni. Vagy Korzikára. A maffia... az izgalmas. Utálom az ilyen langyos demokráciákat.

TAMÁS Nagyon kedves. De azt hiszem, én az éjféli busszal...

COLLE Dehogy megy az éjféli busszal! Majd reggel...

TAMÁS De hiszen ön akart elutazni.

COLLE Nem olyan sürgős. Ez jó volna. Nézze, én nem élek rosszul. De őszintén szólva ez a svájci pofa remekül fizet. És nagyon nehéz eredeti angol krimit találni. Mindet lefordítják még az anyjuk hasában. Mire megszerzem, mire beküldők két ív próbát, kisül, hogy hat másik kiadónál már megjelent. De maga tud figurákat teremteni... egy ilyen süket öregúr, méteres hallócsővel, az orra előtt rabolják ki a lakást, nem vesz észre semmit...

TAMÁS Higgye el, megtisztelő... és száz dollár... nem is tudnék hozzákezdeni.

COLLE Ne haragudjon, ez aztán igazán nem tudás. Hallott Edgar Wallace-ről?

TAMÁS Nem.

COLLE Akkor nekem higgye el, hogy ez az Edgar nagyszerű dolgokat írt. De rengeteg szereplője volt, és szórakozott ember volt. Tudja, mit csinált? Papírból elkészítette az alakjait. Felsorakoz­tatta az íróasztalon. A detektívet, a gyilkost, a Maryt, a Johnnyt, a Williamst, mindenkit. És ha valamelyiket a regény folyamán legyilkolta, azt egyszerűen bedobta a papírkosárba.

TAMÁS Óriási!

COLLE Egyszer a takarítónője azt hitte, hogy tévedésből került annyi papírbaba a szemétbe, visszaállította valamennyit. Az író nem vette észre... és harmadnap az újság szerkesztőségébe ezerszámra érkeztek a reklamáló levelek - hogy lehet az, hogy az áldozatok sorra feltámadtak. Látom, ez se nagyon lelkesíti. Hát ahogy gondolja. Pedig nagyszerű módszer.

TAMÁS Életemben nem lesz száz dollárom.

COLLE Semmit se veszít, ha megpróbálja. Feltétlenül Nizzába akar érni ma éjszaka?

TAMÁS Dehogyis. Szobám sincs. Azt hittem, megtalálom a nagybátyámat.

COLLE Most mit csinál?

TAMÁS Keresek egy szemétkosarat. Kidobom az üres üveget.

COLLE Egyszerűbben is meg lehet csinálni. (Az erkélyhez lép.) Nézzen az erkély alá. A tenger. (Kihajítja az üveget.) Így intézek el minden szemetet. Még esik az eső. Ha itt, a Riviérán rákezdi az őszi eső, se vége, se hossza. A szélvihart szeretem, a dörgést, villámlást. De ezt az ócska nyirkosságot... beeszi magát a csontba...

TAMÁS Nem tudnám, hogy lássak hozzá...

COLLE Istenem, én már lefordítottam vagy hatszáz ilyen vacakot, egy időben, tudja, a háború után, még nem konszolidálódott, de éppen az vonz, hogy szűz kéz, hogy maga valami egészen mást tud kitalálni, mint a sablon. Vonatrablás, kábítószer a hajón. Mindenkinek a könyökén jön ki.

TAMÁS Olyan tehetségtelen vagyok ehhez, mint egy darab trappista sajt.

COLLE De miért csinál ebből ekkora problémát? Mi kell egy izgalmas krimihez? Kell egy helyszín.

TAMÁS Párizs.

COLLE Fenéket. Minél elhagyottabb. Sikátor Velencében. Az ajtó a lagúnára nyílik. Görög tenger­part. Mondjuk, egy Platamon nevű halászfalu az Olümposz tövében. Zúg a szél. Az erkély egészen a tenger fölött van. Vagy skóciai kastély. Köd. Eső. Tengerpart. Elrejtve jacht az öbölben.

TAMÁS Vagy egy helikopter a sufniban.

COLLE Hiszen van magának fantáziája, barátom. No persze, és kell valaki, akinek titka van. Valami régi bűn...

TAMÁS Kell persze egy asszony is. Egy szerető...

COLLE A szerető nem jó. A szererő elárulja az embert.

TAMÁS Anya.

COLLE Az anya már jobb. Azt vallathatják. Nem láttam a fiamat. Húsz éve nem láttam a fiamat. Nem tudok róla. És közben ott állnak a Scotland Yard emberei. A fiú meg a szekrényben.

TAMÁS A fiú hazaszökött az anyjához, mert nem bírta a honvágyat.

COLLE Ez nem lírai vers. Ha ilyen marhaságokat tud csak kigondolni, akkor kár... Hazaszökött, mert nincsen hol töltenie az éjszakát. Mert pénz kell. Mert el akar dugni valamit. Mert az anyját is meg akarja ölni. Mit tudom én. Maga döntse el, melyik jó. Maga írja.

TAMÁS Bűnt nem tudok kitalálni. Gyilkosságnál le kéne írni a szobát. Ott fekszik vérében a hulla, hacsak nem dobták a tengerbe.

COLLE Hacsak.

TAMÁS Akkor nincs bűnjel.

COLLE Annál izgalmasabb.

TAMÁS De valahogy meg kell oldani. Kell egy szemtanú.

COLLE Mi kell?

TAMÁS Persze. Így jó. Egy szemtanú, aki felbukkan.

COLLE Miért kereste maga a nagybátyját?

TAMÁS Hiszen mondtam. A verseim... tölthetek még?

COLLE Maga pesti?

TAMÁS Igen.

COLLE Sose élt vidéken?

TAMÁS Kisgyerek koromban. Rokonoknál. Tanyán. Még az Imrehéknél is nyaraltam. Hű, én nem iszom többet, egész kikészültem! Pedig most kedvem volna megírni.

COLLE Beleírhat egy tábornokot is.

TAMÁS Az nagyszerű ötlet. A tábornok esetleg süket.

COLLE Dehogy süket. Fiatal, nagyszerű sportember, szereti az italt, a nőket, igazi gavallér, csak nem jó katona... belekeveri a politikát, bolond. A jó katona harcol.

TAMÁS És ha nem sikerül mégse megírnom?

COLLE Akkor maga megkínált engem kolbásszal, én pedig vendégül láttam éjszakai szállásra. Le akar már feküdni?

TAMÁS Szokatlan volt az ital, fáradt vagyok.

COLLE Takarót, párnát talál a szekrény aljában. Nem zavarja, ha a bőröndömet itt hagyom?

TAMÁS Ugyan, inkább...

COLLE A fürdőszoba a folyosó végén van. Majd reggel tovább beszélgetünk.

TAMÁS Jó éjszakát.

COLLE Jó éjszakát. (Az ajtóból.) A süket egy vén hülye. Hülye tintanyaló. (Ki.)

TAMÁS (egyedül) Egy... kettő... tizennégy frank, nincs is egészen öt dollárom. A jegy, az útlevél... (Nyújtózik.) Na, gyerünk, nagytakarítás. (Még egy üres üveget kidob az erkélyen. Előveszi a takarót.) Ami azt illeti, elég koszos. Ha nekem száz dollárom volna, nem lennék itt. Lehet, hogy nyáron szép. Ez a tengermorajlás is. Ha száz dollárom volna, lemennék Rómába. Két hétig csavarognék Firenzében. Egyedül az Uffiziben ülnék egy hétig. És ha kedvem volna, átrándulnék Sienába. Muris hely ez. Úgy zuhog a tenger, mintha nem is víz, hanem félelmes üzenet volna. Fuss, szaladj, menekülj! Hogy lehet itt aludni? Tulajdonképpen meg kellene próbálni. Mi volna, ha kitalálnék egy jó kis krimit? Ki tudná meg otthon? Senki. És ha meg­tudják? Tom Thornwall, na és? Van egy álnevem, és felmarkolok száz dollárt. Egy kis deviza-bűncselekmény... Persze, könnyebb elkövetni egy kis bűnt, mint egy jót kitalálni. Várjunk csak... Mi kell először is egy jó detektívregényhez? Helyszín. Jó és izgalmas helyszín. Például Velence. Sötét gondolák siklanak a fekete vízen. Mélyek a lagúnák, csakhogy én még sosem jártam Velencében. Visszafelé mentem volna, ha maradt volna pénzem. Skót kastély. Hát még Skóciában sem voltam. Várjunk csak. Mi volna, ha ez lenne a helyszín? Valahol a Riviérán, Marseille és Monte-Carlo között, novemberi éjszaka, elhagyott penzió... abban lakik egy sikkasztó vagy egy gyilkos, mindenesetre egy bűnös, aki bujkál. No, most honnan szerezzek egy bűnöst? Kivágnék egypár figurát kartonból. Dehogy vacakolok vele. Itt a szoba közepén ez a szék legyen a bűnös, külsőre olyan legyen, magas, szemüveges, deresedő hajú, mint az én kedves házigazdám.

COLLE (belép, helyet foglal a széken).

TAMÁS Most lássuk, mit tudok róla. Hogy hívják önt, uram?

COLLE A magánügyem, uram.

TAMÁS Mindenkinek van neve.

COLLE Van.

TAMÁS Bemutatkozik vele.

COLLE Ha akar.

TAMÁS Ha megismerkedik valakivel.

COLLE Nem ismerkedem senkivel.

TAMÁS Ha hivatalosan megkérdik.

COLLE Ki kérdezne meg? Miért? Nem köröznek.

TAMÁS De hát amikor ideköltözött, a bejelentőcéduláját csak kitöltötte?

COLLE Ó...

PADRONE (belép) Dehogyis, uram, ön is nyugodtan kivehet egy szobát, itt maradhat, ameddig óhajt, dehogy alkalmatlankodunk. Úriemberek között ez... a számlát mi, kérem, csak úgy állítjuk ki, hogy monsieur et madame, természetesen nálunk nincs pletyka, nincs tolakodás. Odaát Olasz­országban alkalmatlankodnak ugyan kérdőívekkel, de csak egyházi okból. Tudja, uram, ott nézik azt, hogy férj és feleség legyen, ha együtt töltik az éjszakát. De a francia lovagiasság, uram...

COLLE Ne locsogjon annyit, kérem.

PADRONE Bocsánat, uram.

TAMÁS Levelet is biztosan poste restante kap, jeligével, ugye? Telefonon sose hívják. Pénze a bankban van. A vagyonából él, nem?

COLLE Ilyen kérdést jól nevelt ember fel se tesz.

TAMÁS Nem tetszik nekem, hogy semmi rendetlenség nincs ebben a szobában. Egy eldobott papírszelet. Egy boríték. Egy megkezdett levél. Még a bőröndjén sincs egyetlenegy szállodacímke sem. Semmi személyes, még a zsebkendőjén sincs monogram. Esküdni mernék, hogy még a szemüvege sem igazi szemüveg, ablaküvegből van.

PADRONE (hadarva) Hát persze hogy ablaküvegből van. Beppónál vette a Via Magentán. Még mondta is Beppo a sógoromnak, aki szakács a Ristorante Santa Catherinában, hogy mondd, Goffredo, hát ki a te hülye lakód? Bejön hozzám, szemüveget kér, de nem egydioptriásat vagy kétdioptriásat, nem konvexet és nem konkávot, de még csak nem is valami naptól védő színes üveget, hanem kivágatja ablaküvegből, mint a gyerekek a maszkabálon, ha professzort játszanak, de én csak azt üzentem vissza: Beppo, törődj a magad dolgával, ha kétszáz líráért eladtál egy darab ablaküveget, az is tiszta haszon, nekem meg tiszta haszon volt, hogy a bolond úriember egy hétre vette ki a szobát, de másnap már úgy ment el, hogy a színét sem láttam többé.

TAMÁS Miért ment el olyan hirtelen?

COLLE Mert sok volt a szúnyog.

TAMÁS Hány helyen lakott az utóbbi tíz évben?

COLLE Már az iskolában gyenge számoló voltam.

TAMÁS Ha tudni akarja, Herr Faber is ezt mondta.

COLLE Hagyjon békén azzal a vén marhával.

TAMÁS Önhöz vezettek a nyomok, egy Imreh Ferenc nevű urat keresek.

FABER (belép) Nem ismerek ilyen nevűt.

TAMÁS Magyarországról jött a negyvenes években.

FABER Egyvalakit ismertem itt, de azt nem úgy hívták, negyvenkettőben jött... Franz Kolbe, de azt lehetetlen megtalálni. Bolyong és bolyong és bolyong országról városra, városról országra, őszintén szólva, tőlem oda viheti az ördög, ahova akarja.

TAMÁS Családja nincs?

COLLE Nincs.

FABER Van.

COLLE Nekem az a nő ne írjon. Felbontatlanul küldöm vissza a levelét.

COLLE Mondja, maga nem szeret senkit?

COLLE Nem.

TAMÁS Barátja csak van?

COLLE Nincs.

TAMÁS De hiszen az lehetetlen.

COLLE Úgy értsem, hogy kétségbe vonta a szavamat?

TAMÁS Úgy. Kell hogy legyen egy barátja.

COLLE Megmondtam.

TAMÁS Nem is volt?

COLLE Nem volt.

ÁKOS (belép) Szervusz, Feri.

COLLE Nem ismerem.

ÁKOS Ne marháskodj. Jó. De mi ez rajtad, ez a maskara? Mióta hordasz szemüveget?

TAMÁS Vegye csak le azt a szemüveget.

COLLE Nem.

TAMÁS Hát lesz itt rend, vagy nem lesz rend? Ezt a detektívtörténetet most én találom ki, és tisztelt figurák, tessék azt csinálni, amit parancsolok.

ÁKOS Miért, milyen rangja van magának?

TAMÁS Rangom?

ÁKOS Mert neki őrnagy alatt nem imponál senki. Az is nehezen. Na, vedd már le azt a szemüveget, nem merlek megölelni, félek, hogy összetöröm az orrodon.

TAMÁS Ismeri jól ezt az urat?

ÁKOS Mint a rossz pénzt.

TAMÁS Mióta?

ÁKOS Amióta kikerültünk a tojásból.

TAMÁS Hogy hívják?

ÁKOS Marjay-Thegze Ákos, parancsára.

TAMÁS Nem önt. Ezt az urat.

ÁKOS Hát hogy hívnák? Imreh Ferencnek.

TAMÁS Ehhez mit szól, tisztelt uram?

COLLE Hazugság.

ÁKOS Ezt nekem mondod! Nevezd meg a segédeidet.

COLLE Semmi közöm Imreh Ferenchez.

ÁKOS Megáll az eszem! Ha anyád élne, ha ezt hallaná...

TAMÁS Kérem, ez nem probléma, majd idehívjuk az öreg hölgyet. A szekrény legyen a kedves mama.

ANYA (szikár, tekintélyt parancsoló nagyasszony, kilép a szekrényből, egyenesen Colléhez) A pénzt és az ékszereket vedd magadhoz. Az iratokat betettem egy belső borítékba. Fényképet ne vigyél egyetlenegyet sem. Senkiét. Ami volt, az elmúlt. Ha kell, eskü alatt vallom, hogy Imreh Ferenc nem volt az apád. Én von Kolbe lány vagyok. A Kolbe család befogad téged. Te német vagy, és a neved Franz Kolbe. (Körülnéz.) Ehhez senki másnak köze nincs. (Indul a szekrénybe)

TAMÁS Ne tessék még elmenni, kérem. Még kérdezni akarok...

ANYA Arról az ügyről én nem kívánok beszélni. Az én fiam azt tette, ami a kötelessége volt. Az én fiam katonatiszt. Ki mert szólni azért, ha megfenyít egypár cigányt és parasztot? (Elmegy.)

ÁKOS Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig Franz Kolbe néven élsz?

COLLE Semmit se mondtam.

ÁKOS (Tamáshoz) Nem haragszik, de én ezt a beszélgetést abbahagyom, látja, nincs már semmi szavunk egymáshoz.

TAMÁS Mióta nem látták egymást?

COLLE (leszegi a fejét, nem felel).

ÁKOS Az attól függ, kérem, hogy most milyen évet írunk. Ugyanis én az utóbbi időben nem használom a naptárt.

TAMÁS Amennyiben?

ÁKOS Ezerkilencszázhatvan őszén meghaltam.

TAMÁS Fogadja részvétemet. De talán az utolsó találkozásukat...

ÁKOS Hogyne, szívesen. Ugyanez a világos sportöltöny volt rajtam. Megállítottam az autómat valahol Anconától délre a tengerparton. Jólesett sétálni, fürödni egyet, egyszerre csak látom... hé, Feri...

COLLE (megrezzen).

ÁKOS Csak nem lettél süket? Franzi, hallod?

COLLE (a padronéhoz) Kiveszem ezt a szobát, egyelőre egy hétre. Dolgozni akarok. Senki sem zavarhat. A postás se. A cipőmet magam tisztítom. A reggeli teámat tegye az ajtó elé.

PADRONE (hadarva) Igenis, uram, megértettem, uram, semmi panasza nem lesz, uram.

ÁKOS Tudom már, mi az a furcsa rajtad, hol a bajuszod?

COLLE Levágtam.

TAMÁS Tegye csak vissza a bajuszát.

ÁKOS És megőszültél. Hogy megőszültél!

TAMÁS Na, hadd lássam a régi fejét. (Colle leveszi a parókát.) Jóságos ég, hiszen én magát már láttam, egyszer nagyon régen! Hatéves voltam, belebújtam a szénakazalba... láttam.

COLLE Ugye mondtam neked, ugye én mondtam neked, hogy azt a gyereket... Mikor született maga? Ezerkilencszázharmincnégyben?

TAMÁS Igaz, hogy itt most én kérdezek, és már néhányszor megmondtam, hogy ezerkilencszáz­harmincötben.

COLLE Ugye mondtam, hogy vissza kell menni, hogy el kell kapni, hogy ne maradjon tanú.

ÁKOS Mit izgulsz? Nem látott semmit. Egy hatéves gyerek.

COLLE De tíz év múlva már nem hatéves, húsz év múlva már nem hatéves.

ÁKOS Mi van, cimbora, itt nyaralsz?

COLLE Itt lakom.

ÁKOS Télen-nyáron?

COLLE Télen-nyáron.

ÁKOS Csak nem vásároltál birtokot?

COLLE Nem.

ÁKOS Mit csinálsz itt?

COLLE Fordítok.

ÁKOS Mit?

COLLE Ami jön. Tankönyveket a Földközi-tenger növényvilágáról, detektívregényeket, filmet. Szemetet. Ami van.

ÁKOS A pokolba is, de megsavanyodtál! Gyere, ülj be a Mercibe, iszunk valamit.

COLLE Nem iszom.

ÁKOS Nem vizet ajánlottam, hanem whiskyt.

COLLE Nem iszom.

ÁKOS Ez a legújabb. Te... nem vagy valami jó bőrben.

COLLE Megvagyok.

ÁKOS Ami azt illeti, többet is lekanyaríthattál volna magadnak a gazdasági csodából. Mivel segíthetnék rajtad?

COLLE Semmivel.

ÁKOS Ide figyelj. Holnap átrándulok Dubrovnikba. Szerzek neked is meghívót a filmfesztiválra.

COLLE Átmész a szerbekhez?

ÁKOS Miért ne mennék?

COLLE Nem, oda... oda nem, akárhová inkább...

ÁKOS Bolond vagy te! Ki tartja már számon? Különben is megvan a német állampolgárságunk.

COLLE Nekem nincs.

ÁKOS Hogyhogy nincs?

COLLE Az a süket, az a vén disznó...

FABER Nem hallom, uram.

COLLE Én harcoltam értetek. Én a Wehrmacht tisztje voltam. Követelem, hogy építsetek nekem lakást. Követelem, hogy... ki a főnökötök? Mondjátok meg, hol a főnökötök! A polgármester vagy a kormányzó vagy a tartományi főnök vagy a szövetségi elnök... majd megmutatom, hogy... nekem itt jár... nekem itt jogaim vannak.

FABER Nem hallom, uram.

COLLE Mit nem akarsz hallani, te süket állat?!

FABER Nem hallok jól, uram. A nácik szétverték a dobhártyámat.

ÁKOS Hát akkor milyen útleveled van?

COLLE Az én dolgom.

ÁKOS Bajtársak voltunk. Kamerad. Megesküdtünk.

COLLE Feloldalak az eskü alól.

ÁKOS A gőgös Kolbe. Hát ide figyelj. Estére viszem a papírokat. És a hajójegyet. És a meghívót a fesztiválra. Hol laksz?

PADRONE (széles gesztusokkal) Hát hol lakna, kérem szépen, másutt? Nálam lakik, azon a sziklán az öböl fölött. Tizenkét szobám van, elsőrendű ellátás, hideg-meleg víz, olcsó árak. Ha Porte Recanatiban jár, keresse fel szerény szállodámat. Ingyen prospektus, sokat adok a jó híremre.

ÁKOS Melyik a szobád?

PADRONE A kiugró szikla fölött, a négyes szoba, kérem. Gyönyörű erkély, bárha én nem szeretem, mert oda jönnek be este leginkább a szúnyogok.

COLLE Engem nem zavarnak a szúnyogok.

PADRONE De a kilátás gyönyörű, az erkélyről szinte be lehet lépni a tengerbe, bár elég nagy lépés volna, haha, aki szeret tízméterest lépni...

COLLE Ne locsogjon annyit.

ÁKOS Elhoztam a meghívókat, holnap reggel fél nyolckor...

COLLE Mondtam, hogy ne gyere ide!

ÁKOS Már megbocsáss, ha én nem félek veled találkozni...

COLLE Hogy érted ezt?

ÁKOS Jól tudod. Kettőnk közül, ha valakinek oka van rá, hogy kerülje a másikat...

COLLE Nem fogsz többé találkozni velem.

ÁKOS Megőrültél? Mit akarsz?

COLLE Arra... arra... indulj...

ÁKOS Mit akarsz? Segítségért kiáltok...

COLLE (megfogja a nyakát) Itt kiálthatsz, te őrült, nem hallod, hogy zúg a tenger?

ÁKOS Eressz... lezuhanok, te őrült... eressz... zuhanok...

PADRONE Igazán sajnálom, hogy elutazik, végtelenül sajnálom, hogy elutazik. Az a kedves úri­ember is, aki tegnap meglátogatta, megígérte, hogy idehozza egyszer a családját. Ha megengedi, emlékbe néhány prospektust. És egy szép kis címkét, ide a bőröndre.

COLLE Ne ragassza... veszi le... az ilyen paprikajancsidolgokat, az ilyen hülyeségeket gyűlölöm! (Dörgöli, tépi a címkét a bőröndről, aztán leveszi a bajuszát, feltesz egy szemüveget.)

PADRONE Beppónál vette, ablaküveg, de mondtam a sógoromnak, mondja meg Beppónak, azt üzentem: Beppo, törődj a magad dolgával, kétszáz líra is kétszáz líra, az is üzlet, nekem is üzlet, hogy egy hetet előre kifizetett, és másnap már elment.

TAMÁS Marjay-Thegze úr, legyen szíves, jöjjön vissza.

ÁKOS Parancsára.

TAMÁS Ez az egész dolog előttem nem tiszta. Miért lökte magát ez az úr a tengerbe?

ÁKOS A tanút meg szokták ölni.

COLLE Ha sikerül.

A FEKETE LÁNY Engem sikerült.

TAMÁS Kezét csókolom. Ki maga?

A FEKETE LÁNY Majd ezek az urak elmesélik.

COLLE Erről mindenki hallgatni fog.

A FEKETE LÁNY Majd kényszerítik őket.

TÁBORNOK Kényszeríteni? Magyar királyi tiszteket? Ugyan, édes Feri öcsém, ne félj, amíg engem látsz. Csak nem képzeled, hogy bíróság elé állítsanak magyar királyi tiszteket egypár rongyos szerbért meg zsidóért! Be voltatok rúgva, jó hecc volt. Kész.

A FEKETE LÁNY Mint az állatok, mint a barmok. Csak hallom a jajgatást, ordítozást az utcán. Mi van ott kinn? És már taszigálnak engem is, fel a teherautóra, diákok közé. Feri, Feri, igaz, hogy visznek? Mondja, mit akarnak tőlem? Feri... az előbb még átölelt. Hiszen én semmit... én semmit... én semmit...

COLLE De láttad... és aki látta...

A TÁBORNOK A miniszterelnöknek csak jár a szája. Elboronálják az egészet, édes öcsém. Csinál­tunk mi is ilyet, amikor fiatalok voltunk. A Zsolti felküldte az inasát a torony tetejére, és célba lőtt rá. Az özvegyének küldött egy tehenet meg két forintot. Még kezet is csókolt érte.

ANYA (kilép a szekrényből) Az én fiam azt tette, ami a kötelessége volt. Az én fiam katonatiszt. Ki mer szólni azért, ha megfenyít egypár cigányt és parasztot?

ÁKOS Ide nézz, hozom az iratokat... Hitler nyílt parancsa. Éjszaka jön értünk az autó. A Wehrmacht tisztjei lehetünk.

COLLE Hová lett az a szép fekete lány, az a szerb lány?

ÁKOS Hülye, hiszen te lőtted agyon a teherautón.

A TÁBORNOK Édes öcsém, higgy nekem, mintha szegény apáddal beszélnél. Elsimul az egész. A miniszterelnöknek csak a szája jár. Nyilatkozik, hogy az angolok ne bombázzanak minket. De magyar királyi tiszteket...

ÁKOS Hajnalban Grazban leszünk.

COLLE Hol a gyerek?

ÁKOS Részeg vagy? Nincs semmiféle gyerek.

COLLE Egy gyerek szaladt át az udvaron. Ott lapult a szénakazalban.

TAMÁS Gyermekkoromban egyszer elbújtam a szénába. Fülledt meleg volt, sötét, alig bírtam lélegzeni. Emberek futottak az udvaron és az utcán. Sikítás volt, és mintha puskák ropogtak volna.

ÁKOS Hajnalban Grazban leszünk. Hová mész? A Wehrmacht tisztjei leszünk.

COLLE Vissza kell menni a házba. Ott volt egy gyerek.

ÁKOS Miféle házba?

COLLE Tudod jól.

TAMÁS Sokszor kikaptam. Elcsatangoltam, nem értem haza ebédre. Jártam a szomszéd kerteket.

ÁKOS Indulni kell. Hajnalban Grazban leszünk. Hitler pátense szerint megtarthatjuk a rangunkat.

COLLE Azt a gyereket...

ÁKOS Mit törődsz vele?! Sohase látod többé.

TAMÁS És Grazból hová mentek?

ÁKOS Vöcklabruckba. Onnan Ulmba. Onnan társasutazás Európa legszebb tájaira.

TAMÁS Hogy került Kammbergbe?

ILSE (belép) Hogy került oda? A sátán küldte oda. A nyavalya küldte oda. A rossz sorsom küldte oda.

COLLE Akkor nem egészen így mondtad.

ILSE Mit mondtam? Meresztetted rám a szemedet. Táncba vittél.

COLLE Ágyba is.

ILSE Az ágy a mi házunkban volt, te jöttment.

COLLE Akkor mintha másképp szólítottál volna.

ILSE Ha hazahoztad volna a kabátodat, most is másképp szólítanálak.

COLLE Fogd be a szád. Ha adtál valamit, hát megfizettem. Párizsból küldtem pezsgőt, Amszter­damból sajtot és tulipánt, Kijevből az ikonokat.

ILSE És még mit küldtél?

COLLE Norvégiából neked küldtem a kaviárt, Brüsszelből a csipkét az ágyneműdre, a lengyel erdőkből karácsonyfát, Oradourból vörös bort.

ÁKOS És Lidicéből gyerekcipőket. Heccből küldött egy láda gyerekcipőt.

ILSE De a kabátját, azt nem hozta haza.

TAMÁS Melyik kabátot?

ILSE A kabátot. A tiszti kabátot. A rangjelzéssel. A kitüntetéseivel.

TAMÁS Hová tette a kabátját?

COLLE Mit tudom én.

ILSE Ez hülyének nézi az embert.

TAMÁS A visszavonuláskor hagyta el?

ILSE Nem is akkor, amikor vaskeresztet kapott!

COLLE És mindent tudni akar? A kabátommal betakartam egy halottat.

A FEKETE LÁNY Vigyázz, Franz Kolbe, én láttalak!

COLLE Te? Hol láttál volna? Te már akkor régen... én téged akkor már régen... te vagy a fekete szerb lány, akit a teherautón...

A FEKETE LÁNY Lehet, hogy az voltam, lehet, hogy más. Hogyan emlékezhetnél valamennyiünkre, Franz Kolbe?

TAMÁS Mi volt azzal a zubbonnyal?

A FEKETE LÁNY Állj mellém, Franz Kolbe, ha nem félsz, állj ide, és mutasd meg.

COLLE Franz Kolbe őrnagyot még senki sem látta félni.

A FEKETE LÁNY (a földön térdel) Uram, ne vedd el róla, hadd temessem el tisztességgel.

COLLE Temesd el ebben, te hülye, nem lehet nagyobb tisztesség... temesd el a zubbonyomban, te nyomorult! (Ledobja a zubbonyt.) Még visszajövök, még nincs vége, még nincs vége, gyávák, koldusok, hazaárulók... még jönnek a rakéták, még jön a bosszú, nem futok, csak visszavonulok. Csak erőt gyűjtök. Csak megpihenek, csak... (Összehúzza magán a zsákmányolt rongyot.)

ILSE Ki zörget?

COLLE Eressz be, itt Franz.

ILSE Miféle Franz?

COLLE Én küldtem neked norvég kaviárt.

ILSE A kaviár elfogyott, a csipke elszakadt, az ikonokat meg elemésztette a tűz.

COLLE Én vagyok Franz Kolbe, aki ölelt téged, akivel sétáltál a korzón. (Colle megfordul, látszik a rongyos kabáton a sárga csillag, Colle iszonyodva letépné, de ott marad a helye.)

ILSE Az az ágy a mi házunkban van, te jöttment.

COLLE Én harcoltam, nekem jár a lakás, nekem jár az útlevél, nekem...

FABER Nem hallom, uram.

COLLE Engem ide hívtak, én itt nem vagyok akárki, én...

FABER Nem hallom, uram. A nácik szétverték a dobhártyámat.

COLLE Ezt a szobát kiveszem. Hová nyílik az ablaka?

PADRONE Gyönyörű szoba ez, uram... csodaszép a kilátás.

COLLE Attól tartok, a sekély parton a hullámverés kidob minden szemetet.

PADRONE Dehogy sekély part ez, uram. Nézze a meredek sziklát. Ami egyszer ott elmerül, azt elnyeli az örvény, ez a tenger soha semmit nem vet partra.

COLLE Ezt a szobát kiveszem. Egész évre. Senkinek sem vagyok itt. A postásnak se. Ki járkál a folyosón? Hová néz ez az erkély? Azt a szobát veszem ki...

PADRONE Ott sok a szúnyog...

COLLE Nem törődöm a szúnyogokkal. A teáskannát tegye le reggel az ajtóm elé. Ha a munkámban bárki zavar, azonnal elmegyek.

PADRONE Hát mi panasza volt önnek, uram? Öt hónapja lakik itt, uram, és még nem zavarta senki. Már annyian kérdezték tőlem, hogy ugyan, Carlo, ki lakik nálad július óta? A tejes is kérdezte, a postás is kérdezte, uram, én legfeljebb ha annyit mondtam, hogy egy tudós úriember, nagy lexikonokkal...

TAMÁS Jó napot, Feri bátyám, ön azután jól elbújt. A fél világot átkutattam maga után.

COLLE Miért jött utánam?

TAMÁS Elhoztam a verseimet.

COLLE Versek? Kinek kellenek a versek, uram? Detektívregény kell. Krimi kell. Vér kell. Bűn kell. Angol detektívregény kell.

TAMÁS Nem vagyok angol.

COLLE És ha nem angol... Tom Thornwall... Franz Kolbe... Francesco Colle... Tom Thornwall... mi a név? Semmi a név. Most mit csinál?

TAMÁS Rendet. Kiteszem az üres üveget az ajtó elé.

COLLE Egyszerűbben is meg lehet oldani. A tenger... így intézek el minden szemetet.

TAMÁS De valahogy meg kell oldani... kell egy szemtanú.

COLLE Nem kell tanú... meg kell keresni a tanút.

ÁKOS Meg kell ölni a tanút.

TAMÁS Emlékszem, hogy vert a szívem, ahogy ott kuksoltam a szénakazalban.

COLLE Miért keresett, miért mászkál a nyomomban?

TAMÁS Félek! (Felordítva.) Félek!

(Teljes világítás, a képzelt figurák eltűnnek, Tamás egyedül van a szobában.)

Nahát, én teljesen megőrültem. (Törli az arcát.) Én... teljesen elvesztettem az eszemet. Kitalálok egy marhaságot, egy képtelen... le kell feküdni... ez az őrület, ez az eső, ez a tengerzúgás, úgy ver a szívem... ostobaság! Levegőt... kinyitom az erkélyajtót... egészen kitárom... Kérek valami altatót a padronétól... Végeredményben... végeredményben Európában vagyok, nem a dzsungel­ban. A reggeli busszal bemegyek Nizzába... nem vagyok gyáva... nem vagyok idegbajos, nem vagyok kisgyerek.

Nem, mégis... megőrültem... én félek... én félek... félek.

(Felveszi a csomagját és a kabátját, óvatosan átlép az erkély korlátján, a színpad fokról fokra sötétebb lesz, majd amikor már félhomály van, nyílik az ajtó. Colle lopakodik be, kezében pisztoly, és nesztelen léptekkel a megvetett ágyhoz megy. De az már üres.)






Nem vagyunk angyalok


Nem volna semmi baj, ha az öregek
emlékeznének rá, hogy ők is voltak
fiatalok, és a fiataloknak eszükbe
jutna, hogy ők is meg fognak öregedni.




Nem vagyunk angyalok

A mama vendégeket várt.

Petényiné, a társbérlő meglepetten látta a nagy kavarodást a konyhában. A mama rétest sütött, méghozzá nem is réteslapból, hanem maga kavarta, nyújtotta, a cseresznyét kimagozta hozzá.

Petényiné tökfőzeléket habart éppen, lenyalta a főzőkanalat.

- Én nem tudom, mi az öregistent raknak ebbe a tejfölbe, nem jó. Hanem sose gondoltam volna magáról, Andrásné, hogy maga még sütni is tud. És hogy került haza ilyen hamar a hivatalból? Nincs tanfolyam?

- Nem akartam szólni, de látja, nem bírom ki. A fiamék jönnek át ma este. Képzelje, állapotos a menyem.

- No, hál' istennek - csapta össze a kezét Petényiné. - Ugye mondtam, hogy jót fog tenni neki a fürdő. Én is már ötéves asszony voltam, szegény jó uram azt mondta, kötéllel ver ki, ha nem szülök neki gyereket, akkor azt tanácsolta egyik szomszédasszonyom, nagyon derék asszony volt, áldom is őt a haló porában is, hogy járjak csak ki a sós fürdőre. A doktor azt mondta, nem kell, de mit értenek ehhez a doktorok? Ezt mi, asszonyok jobban tudjuk. És hát nem egymás után lettek a fiaim?! Kóstolja meg már, drága Andrásné, sós ez a tejföl vagy milyen... Ahogy így elnézem magát, hát még gyereket is dajkálhatna, nem unokát.

A mama nevetett, de nem tiltakozott. Előszedte a polcról a csiszolt üvegkészletet, feketéscsészé­ket rakott az asztalra, azután gondolt egyet, leszaladt a boltba, epret vásárolt és egy nagy csokor rózsát. A sarki ruhaüzlet kirakatában egy pillanatra megnézte magát, karcsú alakját látta csak és a rózsacsokrot. "Unokám lesz - mondta félhangosan, és elhatározta, hogy oda fogja neki adni a horgolt ruhás babát, ami ott ül a dívány sarkán. - És hátha kisfiú lesz? Akkor is játszhat babával..."

A gyerekek hat órára ígérkeztek, de negyed kilenc után jöttek csak. Gyuri rögtön végigterült a vászonhuzatos fotelon, lábát egy székre rakta, és az újsággal legyezte magát.

- Micsoda hőség van, mama! És milyen fáradt vagyok.

- Most pedig ne legyél fáradt. Mit szólsz majd, ha egész éjjel sír a kis kölyök, és úgy kell másnap munkába menni - mondta a mama, és vidáman ment a tálalószekrényhez, a kávéfőző masináért. Amikor visszafordult, akkor látta, hogy menye még mindig az ablaknál áll.

- Mi az, Vera, te nem vagy fáradt? Ülj le, szívem, neked igazán kímélned kell magad.

A fiatalasszony vállat vont, leült az ablak melletti székre, és kifelé bámult, a szomszéd ház muskátlis ablakára.

A mama meghökkenve nézte.

- Valami bajod van?

A fiatalasszony a szája szélét harapdálta, és a kézitáskájában babrált.

- Ugyan, mama, mi bajunk volna? Majd csak megoldjuk valahogy.

- Mit?

- Mit? Még kérdi?

A mama kezéből kicsúszott a kávédaráló. Lepottyant a szőnyegre, de szerencsére nem nyílt ki. A két fiatal egyetlen mozdulattal sem jelezte, hogy segíteni akar felvenni. A mama lehajolt, és most, életében először érezte, hogy fáj a dereka.

A délutáni jókedve egy pillanat alatt elmúlt. Mi bajuk van ezeknek? De mire visszajött a kony­hából a süteményestállal, a két fiatal már az asztalnál ült, nevettek. Vera bocsánatot kért, de egy kicsit ideges napja van, valami kellemetlensége volt a hivatalban. De hát ez a rétes, ilyet csak a mama tud sütni.

És dicsérik a rétest, áradozva, mintha a világ legjobb cseresznyéje lenne a rétesben, a világ legjobb porcukrával volna behintve. Dicsérik, mintha egész este nem akarnának másról beszélni.

- Ugyan már - mondja a mama örömmel is, szabódva is. - Süt nektek Rozi néni ilyet, vagy még különbet is.

- Rozi néni - mondja Vera, és megint éles a hangja. - Rozi néni is megéri a pénzét. Felmondott.

A mama leteszi kezéből a kávéscsészét. Gyuri is, Vera is merően néznek rá, mintha tőle kérnének számon valami rettenetes bűnt.

- Miért mondott fel?

- Jó vicc! Miért? Azért, mert minden baj emiatt van. Azt mondta, nem marad nálam pelenkát mosni. Majd ha bolond lesz. Öt forintot is megadnak óránként egy bejárónőnek, nálam havi négyszáza van.

- De Verukám. Ha üzemben takarítana, nyolcórai munkával alig keresne többet, nálad pedig négy-öt órát van.

- Ezt neki tessék elmondani, ne nekem. Én elhiszem enélkül is.

- Hát keressetek valaki mást.

- Persze, keressetek. Tudja, mama, milyen probléma bejárónőt találni? Gyuri kollégájánál felvettek egy idős nőt a gyerek mellé. Hazajön egyik este, a gyerek késsel játszik. Hívják az asszonyt, hogy került a járókába kés? Ő nem tud semmiről. Másnap hazajönnek, a gyerek kezében üvegcserép van. A nő persze erről sem tud. Kezdenek utánajárni, ki volt ezelőtt. Hát valami jóféle.

- Előtte kellett volna informálódni - mondja a mama, és a fiára néz. Gyuri mozdulatlan arccal a csészéjét bámulja, mintha két idegen viaskodna előtte, ő majd meglátja, ki marad a porondon.

- Ki tud előre információt szerezni? És mit ér az információ? Egyáltalán nem megoldás a gyereket idegenre bízni.

- Bölcsődébe... hiszen arról volt szó - mondja a mama, és közben epret kínál. "Úgy beszélek, mintha védekeznem kellene, mit tudnék én rajtuk segíteni?"

- Hogyne, lehet bölcsődébe is - feleli Vera, és Gyurira néz. - Mama is tudja, micsoda ápolás van a bölcsődében. Normára megy, etetés egy perc, fürdetés három perc, persze a víz nem elég meleg...

- Ugyan, Vera.

- Nem hiszi? Hát én akkor sem adom a gyereket bölcsődébe. Nem és nem. Énnekem ne hozzon haza kanyarót. Ott van a szomszédék gyereke, folyton lázas. Amióta megvan, az anyja állandóan otthon marad. De még ha nincs is semmi baj. A bölcsődéből ötkor haza kell hozni. Hát hol tudok én ötkor hazajönni? Néha nyolcig is benn maradok, és kultúrfelelős vagyok.

- Fiam, én négy gyereket neveltem fel - mondja a mama -, és özvegyen neveltem fel, varrtam közben, édes fiam, és tisztán tartottam őket, és iskoláztattam őket, én tudom, mi az élet, és mi az, a gyerekért megszenvedni. Amikor ott maradt az uram Voronyezsnél, Gyuri tizenkét éves volt, és háború volt... Hát nem kell mindjárt úgy odalenni, én nem ilyen körülmények között vártam az első gyermekemet.

- Hát jó... nem kellett volna egy szót se szólni - és Vera szeme sarkában megjelenik egy könnycsepp. - Igaza van a mamának, énnekem könnyű. Reggel bemegyek a hivatalba, egész nap a tervrajzokon dolgozom, hogy csak úgy káprázik a szemem, és ez felelős munka, mérnöki munka, és közben állandóan hányingerem van, és vérszegény vagyok, májinjekciókra járok, de igaza van, mama, majd meg fogjuk oldani. Ha nekem élne az édesanyám...

- Jaj, te kis bolond, hát nem akartalak én bántani, no, Verácskám, kislányom, hát hogy bántanálak én, olyan boldog vagyok, hogy unokám lesz, az első unokám. - És a mama odamegy a síró asszonykához, saját zsebkendőjével törli a szemét, orrát, legszívesebben leülne mellé, és etetné az eperrel.

- És nincs hely az üzemi bölcsődében - szipogja Vera, de már eszi a gyümölcsöt. - Ma megmondtam a csoportvezetőmnek, hogy gyerekem lesz, majd leesett a székről. Hogy őneki ez mennyi gond, hogy hol talál majd helyettest, és miért fogok már novemberben szülni, tegyem át inkább januárra, akkor megoldanák a státuskérdést, és hogy előre is vegyem tudomásul, hogy a három hónap után nem hosszabbítják meg a szabadságomat, nem lehet fizetés nélkül otthon maradni, akkor inkább mondjam meg egyenesen, hogy nem akarok többé dolgozni, legalább számolhatnak vele. Hát mondja, mama, azért végeztem el az egyetemet, hogy minden derékba törjön? Huszonnégy éves vagyok, még várhattunk volna...

A mama nem felel erre, mit is feleljen?

De amikor tizenegy óra tájban elmennek, nem tud lefeküdni, csak ül az asztalnál, ölbe ejtett kézzel, és nézi a szobát, külön-külön minden bútordarabot, a kis könyvespolcot, a fiókos szek­rényt, a rádiót, a horgolt terítőt a kisasztalon. Nyomasztó, rossz érzés fogja el, félelem valamitől, mintha búcsúznia kellene kedves, szívéhez nőtt emberektől és tárgyaktól. Kilenc­százötven forintot keres egy hónapban, be tudja osztani szépen, ruhája is van, színházbérlete is. Vasárnap hol egyik gyerekét látogatja meg, hol a másikat. Olyan jó volt így. És ha otthagyná az állását? Majd holnap felhívja Gyurit.

Reggel nem is az irodából telefonál, már hét órakor felhívja a fiát a szomszéd trafikból. Gyurinak nagyon vidám a hangja, és csöppet sincs meglepve. A mama meghökken. Ő csak annyit mondott, hogy iroda után találkoznak, talán tudna valami megoldást, talán el tudná vállalni, és Gyuri máris a szavába kapott. Kiderült, hogy ők már Verával apróra megbeszéltek mindent. A mama elsején mondja fel az állását, persze már most elsején, minek dolgozza át a forró nyarat, amikor ott van a szép kertes lakás, pihenhet, és úgyis le kell szedni a rengeteg gyümölcsöt, és befőzni. Ők nincsenek nagyon oda a lekvárért, de ha kisbaba lesz... Igen, és annak sincs értelme, hogy a mama külön lakjon, elvégre úgyis csak társbérlete van. Hát a saját gyerekei csak vannak olyan kedvesek, mint Petényiné? Kétszoba-hall untig elég nekik a gyerekkel, a harmadik szobát a mama úgy rendezi be magának, ahogy akarja. Gyuri még ma beszél egy építészmérnök barátjával, a nappali szoba ajtaját befalazzák, és az előszoba felől vágnak ajtót úgy, hogy a mama szobája egészen külön bejáratú legyen. És Rozi néni így már szívesen maradna, de persze nem is kellene mindennap jönnie, hetenként kétszer elég, éppen hogy a mosást elvégezze, és a nehezebb munkáknál segítsen. És Vera is részt vesz a háztartásban, és természetesen ő maga is készséggel felhoz szenet a pincéből, sőt a közértbe is elmegy. Eleget dolgozott a mama életében, legyen egy kis könnyebbsége.

A mama leteszi a kagylót, nagyot sóhajt, idegenül néz körül a trafikban: miért is van itt? És csak az utcán jut eszébe, hogy hatvan fillért kell fizetnie az érméért, visszamegy. A trafikosnő részvéttel kérdezi: "Talán valami baj van?" "Nem, nem, dehogyis" - mondja, és mosolyogni próbál.

Az irodában is mindenki sopánkodik. Alig pár esztendeje hiányzik a nyugdíjhoz. És jó dolog saját lakást feladni? Tudja-e, hogy mibe kerül még egy albérleti szoba is, ha újra külön akar költözni? A társaság mindjárt két pártra szakadt. A fiatalasszonyok azt mondták, hogy jól teszi, ha vállalja a gyereket, meg lehet érteni a menyét, bele is szakad abba az ember, gyerekkel is vesződni, munkába is rohanni, bevásárolni, és amellett a vállalatoknál nincsenek belátással. Múltkor is Korkesnét kiírták a szégyentáblára tíz perc késés miatt. Nézné csak a Murai szaktárs, hogy mit rohan reggel az a szegény anya, amíg az álmos gyerekét kiveri az ágyból, és az a kapkodva etetés, a gyerek sír, hány, újra lehet öltöztetni...

Murai szaktárs feltolja a szemüvegét, vérvörös a dühtől, elég legyen már a Korkesnéből, igenis, joggal íratta ki a szégyentáblára, nem a gyerek miatt késett el, ő maga mondta, hogy cseresznye­lekvárt főzött.

Erre megint az asszonyok: az ám, felkelt reggel négykor cseresznyét válogatni, magozni. Mit csináljon, ha lassan forrt fel a gázon, üljön bele? És kinek főzte a lekvárt, ha nem a gyerekeinek?

- Vegyen konzervet - kiáltott Murai -, mi is konzervet eszünk!

- Hát csak egye, én magam főzök be! - sivít bele Korkesné hangja is.

- Elmaradott nőszemély! - dühöng a könyökvédős Murai bácsi, erre a két sovány gépírólány vihogni kezd. - És jól teszi, András mama, hogy segít a fiataloknak, csak segítsen, de az istenért, csak ne költözzék hozzájuk, mert csak addig van békesség anyós és menye között...

Három hétig ez a főtéma az irodában. És tizenötödikére Andrásné átadja íróasztalát a kopasz Ormainak. A kislányok elkérik a naptárát. Murai örökli a fémvonalzót. És mindenkitől el kell búcsúzni, az igazolványt vissza kell adni. A műszaki rajztanfolyamon be kell jelenteni, hogy nem vizsgázik. Korkesné sírva fakad. Furcsa, az ember annyit szidja a kollégákat, és mégis, hogy a szívéhez nőttek.

A lakás még fájdalmasabb. Gyuri szerint csak a rekamiét és a polcot kell megtartani, no meg a rádiót. Minek az a sok kacat? Nincs elég hely. Mert átmenetileg a mama szobájában maradna még egy és más. És ez az ódivatú asztal sem illik a modern bútorokhoz. És ne fáradjon mama, majd ő elintézi az egész költözködést. Az edényekből Vera kiválogatja, ami kell, a többit adja el, vagy eloszthatja a többi testvér között.

- Jó - mondja a mama -, nekem olyan mindegy, édes fiam.

Azután először ébred fel az új otthonban.

Bömböl a rádió a szomszéd szobában. Gyuri türelmetlenül kérdi, hogy van-e tiszta inge. A mama meghökkenve figyel, sohasem gondolta volna, hogy Vera és Gyuri ilyen ingerülten tárgyalnak egymással. A mama szobájában naftalinszag van, mert itt maradt a nagy kombinált szekrény is, a berakott téli holmikkal. Milyen jó szaga volt a fehérneművel teli fiókos szekrényének, csupa diólevél és levendula.

De az első hét valóban mézeshét. Gyuri és Vera csupa figyelmesség és csupa lelkesedés. Milyen jó, minden pompás, minden ízlik, a mama nagyszerűen főz, a mama nagyszerűen vasal, a mamát el kell vinni moziba, a mamának egy tábla csokoládét kell hozni, és a mamának meg kell szavazni havi száz forint zsebpénzt is, ámbátor úgysem lesz mire elköltenie.

Elfutott az első hónap.

Késő este a mama az asztalra könyökölve körmöl. Mire is adta ki a hiányzó két forintot? Édespaprikát vett? Vagy köménymagot? Nem, az még tegnap volt. Sohasem vezetett háztartási könyvet, van ebben valami gyötrelmes és megalázó. Újra kiveszi a kis erszényt, átszámolja a pénzt. Az erszénnyel együtt a zsebkendőjét is kirántja a táskából, és a zsebkendővel egy ketté­hajtott kartonlapot. A színházbérlet. Két előadást mulasztott már. Gyuri hazatelefonált, hogy későn jön haza, értekezlet van, majd csak úgy fél tíz felé kérnek vacsorát. Ugye nem haragszik a mama, nincs semmi különös programja? Nem, persze hogy nem haragszik, persze hogy nincs. És most félredobja a lejárt bérletet. Nem, ősszel semmi esetre sem vált újat.

A mama hat órakor már lenn van a tejesnél. De akárhogy igyekszik, csak nyolcadik-tizedik a sorban. Előtte is csupa nagymama áll, tejesüveggel, piros zománcú fazékkal, bevásárlókosárral felszerelve, aggódva pislognak a villanyóra sebes mutatójára, és szótlanul hallgatják az utánuk érkező fiatalok morgását. "Jöjjenek maguk nyolc óra után, mi dolgozók vagyunk."

A mama felforralja a tejet, tálcára rakja a friss kiflit és a kék szélű csészéket. A keskeny kék csíkról mindig a rajztanfolyam jut eszébe, a körzők, vonalzók, a halványlila másolópapír, bonyolult szerkesztések. Milyen szépen haladt, hogy megbecsülték a munkáját, mennyi érdekes dolgot tanult.

- Mama, kérem, igazán nem haragudna, valami nagyon nagy szívességet kérnék...

A mama felriad ábrándozásából, vajat, retket, sót tesz a tálcára. Vera jött ki a konyhába, fésülködőköpeny van rajta.

- Tessék, szívem.

- De igazán, úgy röstellem, a világoskék blúzt szeretném felvenni, elfelejtettem rávarrni a gallért, a fehér blúzom már nem megy rám, és fél nyolckor osztályértekezlet.

- Jó, add csak ide.

Másnap reggel:

- Ugye nem haragszik, drága mama, de Gyurinak nincs stoppolt zoknija, a mama inkább ráér...

És a mama megstoppolja a zoknit, beszegi a szoknyát, összeszedi a széthagyott holmit, a fürdőszobában ledobott pongyolát, a sámfa nélkül tátogó cipőt. Kiszalad a gangra a porrongyot kirázni, a házmesterné teli torokból ordít: "Tíz óra elmúlt, már csak a dolgozók porolhatnak!" A mama meghökken, azután nem szól semmit, becsukja az ajtót.

November elején, esős, ködös hajnal volt, amikor Vera hirtelen rosszul lett. Gyuri használhatat­lanná vált az izgalomtól. Csak föl-le szaladgált. Vera és a mama csomagolták össze a babaholmit, a mama telefonált taxiért, a mama nyújtotta Gyuri felöltőjét az előszobában, mert úgy rohant volna el, kabát nélkül, kalap nélkül. Egy óra múlva Gyuri visszajött, fel s alá járkált a szobában, sóhajtózott, az ablaküvegen dobolt, és kétpercenként akarta felhívni a kórházat.

- Feküdj le - mondta a mama -, hallottad, délig úgysem lesz semmi.

- Könnyen beszél a mama - mondta Gyuri, és körmével a tenyerét marta, mint az iskolában, amikor nem tudta a leckét.

- Két napig kínlódtam veled - felelte csöndesen a mama. - Az első gyereknél ez így van.

A férfi elvörösödött. Soha máskor nem mondta volna ezt ki az anyja, és ő még sohasem gondolkozott ezen. Az ember megszokja, hogy él, és nemigen gondol saját születésére.

- Ne haragudj rám, mama.

- Jaj de bolondokat beszélsz. Miért haragudnék rád?

A kislány csak késő délután született meg. Vera névre keresztelték. Ötvenegy centiméter volt, három kiló harminc deka, harsányan sírt, és jóízűen szopott. Egyszóval csodálatos volt. Mint minden újszülött.

A mama egy hét múlva ismerte meg Verácskát, amikor a kórházból hazajöttek. Nézi, nem tud betelni a látásával. Ahogy hunyorogva ismerkedik a fénnyel, ahogy homlokát ráncolja, lábával rúgkapál, a nagymamának csak úgy repes érte a szíve. Karjára venné, ölelné, csókolná, le se tenné többet.

Az áruházból elhozzák a kiságyat és a pólyázóasztalt. Gyuri fel-alá sétál, arasszal méregeti a helyet, fejét csóválja. Itt nem lesz jó, ott nem lesz jó. Ide nem fér. Amott huzat van. Hiába, a mama szobája fűthető legjobban.

A mama nem szól semmit, hanem másnap reggel kitakarítja a konyha melletti, kamrának használt szobácskát. A vicinével együtt kicipeli a rekamiét és a rádiót, és Verácska megkapja a nagy szobát. A különbejáratból úgysem lett semmi. Gyuri még az ősz elején beszélt egy építész barátjával, de annyi mindenféle engedély kellett volna hozzá, hogy abbamaradt. Lám, milyen jó, hogy nem siettek az építéssel.

És furcsán megváltozott a világ.

Azelőtt volt hétfő és kedd és szerda, volt termelési értekezlet, volt hivatalos óra, volt munkaidő vége és nyári szabadság. Volt nappal és volt éjszaka. Most akkor kell felkelni, amikor az unoka egyet nyöszörög, most a csecsemőmérleg mutatja az idő múlását, és az, hogy a doktor bácsi egyre változatosabb kosztot engedélyez, krumplit, spenótot, reszelt almát. A konyhában mindig fülledt, nyirkos a levegő a száradó pelenkáktól, a gázon reggeltől estig fő valami: vacsora Gyuriéknak, akik olyan bizonytalan időben, későn járnak haza, vagy tejbegríz vagy tea Verácskának. És napjában legalább tízszer leszaladt a lépcsőn a mama, a csarnokba megy, jégért áll sorba, mert Verácska ételét jégen kell tartani, vagy azt hallotta, hogy a gyümölcsöshöz citrom érkezett. És a pihenés az, ha leülhet a karosszékbe, ölébe veheti a szőke hajú csöppséget, és gyors mozdulattal adogathatja a tátogó szájnak a főzelékkel teli kanalat.

Forró nyári nap van. Verácska az erkélyen alszik, a mama a konyhában vasal. Csöngetnek.

Petényiné áll az ajtóban, csinos vászonkosztüm van rajta, kezében nagy csokor virág.

- Adj' isten, szomszédasszony, meg se ismer? Vagy nem akar beengedni?

- Jaj, nyitom már az ajtót, kedves, úgy örülök magának!

- Kénytelen voltam eljönni. Hiszen magát hat ökörrel sem lehet elhúzni.

Összecsókolóznak az előszobában.

- Szép ám itt - mondja Petényiné. - Melyik a maga szobája?

- Menjünk tán egyenesen az erkélyre - kerüli el a választ a mama. Vázába teszi a virágot, és közben azon mesterkedik, hogy háta mögé rejtse agyonmosott kezét. - Jöjjön csak, megmutatom Verácskát.

- Ha nem zavarom - mondja Petényiné. De a mama szíveskedik, világért sem zavar, éppen most akart megmosdani, felöltözködni, már elég volt mára a munka. Legfeljebb egy kis foltoznivalót hoz ki az erkélyre, kézimunkázva jobb a beszélgetés.

Petényiné nevet. Kilenc évig laktak egy lakásban, mindig úgy tudta, hogy a mama nagyon nem szeret varrni. De észbe kap, nem mondja ki hangosan, amire gondol. És csak elnézi a volt szomszédasszonyt - öt évet öregedett egy év alatt.

- Jó cserét csinált, Andrásné?

- Nézze csak, milyen édesen alszik. Nem akarom felkelteni. Pedig a szeme a legszebb rajta. Olyan búzakék, mint a Gyurikámé.

- Azt kérdem, nem sokkal fárasztóbb ez így magának?

- Öröm ez, nem munka. Nézze, milyen kis inge van. Könnyű, mint a hab. A legkisebb fiam, aki most katona, őszi gyerek, mint ez a kislány. Hideg, komisz idő volt, amikor született. Négy pelenkát meg egy takarót a szomszédok adtak össze, az volt minden. Jaj, de szerettem volna, ha csak egy kis réklije lett volna, ilyen szép, kötött, mint amilyenből Verácskának egy tucat van. Úgy pólyázgatom, öltöztetem a kincsemet, mintha mind a négy gyerekemet dajkálnám újra.

- Szóval boldog?

- Fiam is, menyem is nagyon fontos munkát végeznek, semmi ahhoz képest, amit én az irodában csináltam. Most egyelőre... így jó ez... Csak hadd boldoguljanak. Majd mire Verácska felnő...

- Addigra? - kérdezi Petényiné.

- Nem is tudom, mit akartam mondani - feleli a mama -, igazán nem tudom.

- Én azt akarom, hogy az én unokámat bölcsődébe adják - mondja Petényiné, és feláll. - No, szomszédasszony, mikor jön moziba?

- Amint hozzájutok, el fogok menni.

- Majd meglátom. Mindig csak ígérgeti. A menye hány órára jár haza?

- Hát, ahogy tud.

Petényiné egy pillanat alatt végignéz a három egymásba nyíló szobán. A szélső - nagy, mahagóni íróasztal, könyvszekrény - nem lehet a mama szobája. A középső, ahonnan a nagy erkély nyílik, modern nappali szoba, itt nincs egy szem se a mama bútoraiból. A harmadikban pedig járóka, kiságy, pólyázóasztal. Hát igen.

- Köszönöm a virágot, Petényiné.

- Születésnapi virág, isten éltesse.

A mama arcából lefut a vér. Hányadika is van? Ma ötvenéves.

- Köszönöm... köszönöm szépen.

- Képzelem, szép ajándékot kapott a gyerekeitől.

- I... i... igen, egy... egy szép ruháravalót... már odaadtam a szabóhoz - feleli, és piros lesz, mint a pipacs.

Petényiné elmegy, a mama áll, nézi a rózsát, szegfűt, ötvenéves...

Gyuriék se felejtették el a születésnapot. Este kilenckor moziba mentek. (A mamának majd azt mondják, hogy értekezleten voltak, nem szabad szegényt megbántani.) De még jóval mozi előtt találkoztak, fél hatkor, amikor az áruházak még nyitva vannak. Egymásba karolva végigjárták a textilosztályt, válogattak az emprimék és tiszta selymek között. Háromszáz forint egy selyemruhára-való. És van is a mamának nyári ruhája. Végül is egy kendőt vettek és egy tábla csokoládét. A mama ennek is örülni fog - mondta Gyuri. Sok most a kiadás, nem lehet dobálni a pénzt. És istenem, végeredményben most mi tartjuk el a mamát...

(1954)




Kezdőlap Előre