Magyarázat

Délután kettő tájban gyakorta utazom a metrón. Felszállok a Batthyány térnél, ilyenkor zsúfoltak a szerelvények. A HÉV-ről az üzemekből ömlik a váltás, az iskolákból a diákhad. Tegnap is gimnazista lányok özönlöttek el a kocsit, ifjak, fürgék, ügyesek: ők ültek. Az idősebb korosztály állt. Az egyik sarokban három kislány ült egymás mellett, vidámak voltak, és gondtalanul csevegtek, eszük ágába se jutott, hogy talán akadna a köröttük szorongók között, aki nagyon is rászorulna az ülőhelyre.

Hármuk közül az első kiszállt a Kossuth téren. A második az Astoriánál. Amint a második is leszállt, a harmadik is felugrott, és átadta a helyét egy idős nőnek. Nem állhattam megjegyzés nélkül: - Nagyon kedves volt magától, kislányom, De mondja meg, miért nem adta át a helyét már két megállóval ezelőtt?

- Hogyne, hogy a többiek kiröhögjenek!


Mézcukor

Három hétig feküdtem a belosztályon. Mellettem Ilona néni. Három hét alatt háromszor jött meglátogatni a lánya. Műbőr kabátban, kalapban, kicsinosítva. Azt mondta: "Csókolom, mama, javul, javul?" - és már ment is. Szegény Ilona néni azt kérte, hozzon be neki egy kis salátát, olyan cukros-eceteset. "Még mit nem gondol, mikor pancsoljak vele? Én dolgozó nő vagyok." Ilona néni mesélte, hogy van egy fia is, azt már egy éve nem látta, de most üzent érte, hogy bejöhetne. Amikor Ilona néni mindezt mesélte, csak úgy fulladozott szegény a köhögéstől. Volt egy zacskó mézcukrom, odaadtam neki. Pár nap múlva tényleg bejött a fiú. Azt kérdezte: "Hát magával mi van, mutter? És van valami pénze?" Ilona néni ijedten védekezett. Nincs pénze, mert a nyugdíjat a Terus veszi fel, a műbőr kabátos lány. Nála nincs pénz. "Baj" - mondta a fiú, és már ment is. De előbb felvette az éjjeliszekrényről a zacskó mézcukrot, és zsebre tette.


Párbeszéd

Ingerült vita a buszon:

- Magának sose lesz annyi esze, mint nekem.

- Remélem is.


Dermesztő

Késő este. A villamoson rajtam kívül már csak két férfi utazik, hangosan beszélgetnek. Azt mondja az egyik: "Ahogy hazaérek, nem nyugszom, amíg a gyereken le nem verem, amit az ügyfelektől egész nap nyeltem."


Mégiscsak fejlődik a technika...

Kiváló gyermekpszichológus barátunk meséli, hogy a mai szülők már nem verik gyermekeiket poroló­val, nadrágszíjjal, seprűnyéllel sem. Ostorral sem. Pálcával sem. De azért verik. Össze­fogott vasalózsinórral.

Nehéz dolog optimistának lenni.


Még óvatosabban

Kerekesék óvatosak voltak: Ági lelkére kötötték, hogy egyszer-egyszer ott kell aludni a nagymamánál. "Te már nagylány vagy, meg kell értened. Nagymama öreg, beteg, egyedül van." "De én..." "Semmi de. Ki fogod bírni. És legyél kedves a nagymamához. Tudod, milyen nehezen írta alá a bejelentőt. Az ilyen öregek azt hiszik, hogy ki akarják túrni őket, hogy szociális otthonba dugni... és ha isten ne adja, meghal, mindenki rá akarja vetni magát a lakásra. Tudod, mekkora érték egy bérlakás? Hozomány a mai világban."

Tizenöt éves volt Ági, amikor a nagymamához bejelentették. Tizenkilenc, amikor a lakást örökölte. A szomszédok kellemetlenkedtek ugyan, feljelentésekkel támadták meg a lakáskiutalást. Pórné, aki a fiának szerette volna megszerezni a kétszobás összkomfortot - tanúkat állított. Ági sohasem lakott a nagymamánál. Minden szent évben egyszer odadugta az orrát, akkor is pénzt csalt ki a szegény, öreg nyugdíjastól, vagy a régi csipkéket hordta el. A nagymama sokat panaszkodott a házmesternének. És ha ott volt az unoka, veszekedés, kiabálás hallatszott. A tömbmegbízott viszont igazolta, hogy az ő Katalin nevű kislánya Ági iskolatársnője, és sokszor ment fel Ágihoz a nagymama lakására leckét írni. Csatoltak a lakáskérvényhez egy SZTK-igazolást is, a körzeti orvos többször találkozott Ágival, amikor a nagymamához jött.

Forintosék még óvatosabbak voltak. Amikor Lujzikát bejelentették a nagypapához, sorra bevitték a szomszédokhoz. Szíves, jóindulatú segítséget kértek: Lujzika még szinte gyerek, tapasztalatlan. Ha sürgősen orvost kell hívni, ugye megengedik, hogy a telefont használja? Ugye megmondják, hol lehet a közelben friss tejet kapni? Szép almát?

És Lujzika okos kislány volt: valahányszor ott aludt a nagypapánál, bekukkantott a szomszé­dok­hoz. Kölcsönkért egy kis köménymagot, paprikát. "Tetszik tudni, a nagypapának köménymag­levesre támadt gusztusa, de én most értem csak haza az iskolából." És néha saját magának küldött levelet, és másnap megleste a postást, hogy személyesen vegye át. Ez persze további bonyodalmakkal járt, a postás miatt nem mehetett aznap iskolába, a mulasztást igazoltatni kellett. De egy körúti lakásról van szó, másfélszoba-összkomfort.

Takácsék még annál is óvatosabbak voltak. Ők István nevű tizenhat éves fiúgyermeküket jelentették be a nagyszülőkhöz. István nem szeretett a nagyszülőknél aludni. Egyszer ott aludt, de majd megfulladt a régimódi dunyha alatt. És utálta a naftalinszagot, a birsalmaszagot, a kopott, barna bútorokat. És utálta a nyálas puszikat, a buta becézést, a rosszul világító csillárt. Az aggódó Takácsné viszont kitalált valami remeket. Minden harmadik szombat este István házibulit rendezett a nagyszülőknél. A szomszédok már előre rettegtek a lábdobogástól, kiabálástól és az elektromos gitártól. De a Takács szülők ilyenkor dús kapupénzt fizettek, így szerezték meg a házfelügyelő jóindulatát (tanú a leendő lakásperben!!!) - és szemforgatva mondták: "Hiába, ahol fiatalok laknak!" A házibulik alkalmával a nagyszülők Takácséknál aludtak.

Kabókék még óvatosabbak voltak. Géza érettségi előtt állt, amikor bejelentették a nagymamához.

És Kabók Gézáról senki sem állíthatta, hogy nem lakik igazán a nagymamánál. Hiszen minden este, pont nyolckor harsány párbeszéd verte fel a ház csendjét.

- Csókolom, drága nagymama, hogy tetszik lenni?

- Megvagyok, kisfiam.

- Itt volt a doktor? Adott orvosságot? Ne hozzak valamit a patikából? Vacsorára hoztam parizert.

- Jaj de szép, jaj de friss!

- Megterítek.

A megterítek a végszó. Utána egy percig csend, azután kezdődik a zene. Nagymama és unokája derűs asztali beszélgetését elnyomja a beat, a dzsessz, a tánczene. Csak úgy harsog a bérház attól, hogy "Bye, bye, boldogság", meg attól, hogy "Haverom a tavasz" meg attól, hogy "Um wah, um wah".

Az esti koncert nem tetszik a szomszédoknak, de nem lehet semmit sem szólni. Mert ahogy a csendrendelet megkívánja, pontosan tíz órakor a zene abbamarad. A szobából sem szűrődik ki fény. Nagymama és unokája nyugovóra térnek.

...Ezen az estén a szomszédok nem győztek idegeskedni. Fél tizenegy, és még mindig harsog a zene. Egyik szám a másik után. Dobok és trombiták, elektromos gitár és cintányér. Armstrong rekedt hangja és Kovács Kati üvöltése. Hát azért más is aludni akar.

Tizenegykor a szomszédok bezörögtek Kabók nagymama ajtaján. A zene csúfondárosan tovább üvöltött, a kopogtatásra nem nyílt sem ajtó, sem ablak. Fél tizenkettőkor már a házmesterné is feljött. Éjfélkor a gangon állt a ház. Dörömböltek és kiabáltak, csengettek, de hasztalan. A beatmuzsika szétverte a környék csendjét. Akkor a házmester feltépte a konyhaajtót.

A szobában lélekegyedül feküdt a nagymama. A villany égett. És szólt a magnó. És szólt a magnó. És szólt a magnó...


Hasznos munka

1.

Szín: a Valamitgyártó Vállalat kultúrterme. Jelen vannak a vállalat vezetői, Ifjú Imre vezérigazgató, Precíz Péter főkönyvelő, Vajszív Vladimír személyzetis, Gyors Győző fődiszpécser, Kellemes Katalin szakszervezeti megbízott és a nyugdíjba vonuló Koros Kázmér műszaki osztályvezető. A hosszú asztal felvirágozva. Nagybetűs felirat: NEM BÚCSÚZUNK- EGYÜTT MARADUNK. Másik felirat: MEGBECSÜLJÜK NYUGDÍJAS DOLGOZÓINKAT. Az asztalon sós tallér, jaffaszörp.

2.

IFJÚ IMRE El kell mondanunk, Kázmér bácsi, hogy amit a valamitgyártáshoz konyítok, azt mind tőled tanultam. Olyan voltál hozzám, mint a jó apa, és én most hadd legyek jó fiad. Nyugdíjba mész, kedves Koros elvtárs, kedves Kázmér bátyánk. De ez a nyugdíj csak annyit jelent, hogy a negyvenévi jól végzett munka jutalmául elsején becsenget a postás egy szép összeggel (taps minden oldalról); azt jelenti, hogy ha nem akarsz reggel hatkor kelni, hát lustálkodhatsz egy kicsit. De ha úgy érzed - és adja a Világfelelős, hogy úgy is legyen -, hogy egészséged, energiád ennél többre képesít, a mi gyárunk kapuja tárva előtted, mi; számítunk tovább is energiádra, tudásodra, tanításodra, alkotókedvedre. (Férfias csók, ölelés. A szakszervezeti megbízott könnyezik. A személyzetis átnyújtja a ajándékot: csiszolt borospoharak.)

3.

Szín a Valamitgyártó Vállalat vezérigazgatói szobája, idő: egy hónappal később.

IFJÚ IMRE Valahová be kell dugni.

VAJSZÍV Nehéz lesz. Kevés az ötszáz forintos helyünk.

IFJÚ IMRE Jön a karácsony. Úgyis fel kell venni kisegítő eladókat.

VAJSZÍV De hát Koros Kázmér nemcsak koros, hanem süket is. Hogy tudna a vevőkkel tárgyalni?

IFJÚ IMRE No, amennyire mi a vevőkkel tárgyalunk...

GYORS GYŐZŐ FŐDISZPÉCSER A raktárban elszöszmötölhet.

4.

Tíz nappal később jelentés fekszik Ifjú Imre íróasztalán: "Jelentem, hogy a raktárban egy sarokba bedobálva, körülbelül negyvenezer darab selejt Valamit tárolunk. Ezeket a Valamiket meg tudnám javítani úgy, hogy amelyik Valaminek az eleje hibás, annak a hátát ragasztanám össze egy olyan Valamivel, amelyiknek viszont a háta volt rossz. A selejt Valamiket jelenleg a MÉH-nek adjuk el, mázsánként négy fillérért. Az egy mázsa selejtből megmenthető Valami forgalmi értéke hozzávetőlegesen 86 417 forint. A munkához szíves hozzájárulást kérek, Koros Kázmér."

IFJÚ IMRE Szakvélemény?

GYORS GYŐZŐ Nem rossz ötlet. Körülbelül hatvanhárommillió-hétszázhetvenezer forint volna a tiszta haszon.

IFJÚ IMRE Jó. Legalább ledolgozza az ötszáz forintot.

5.

Két láda a raktár sarkában. Koros Kázmér egyiken ül, másikat asztalnak használja. Ragasztja a selejt Valamiket. Süket szegény, nem tud közben senkivel sem beszélgetni. Meg hát olyan a természete is, hogy munkaidőben inkább dolgozik. Meg aztán jó szakember is, tudja, hogy mit kell csinálni. A selejtből gyártott Valamik halma boszorkányos gyorsasággal nő, a negyvenezer selejtből már alig van.

KOROS KÁZMÉR No, adjatok munkát, fiam.

RAKTÁROS RÓBERT Mára nincs több, Kázmér bácsi. Majd holnapra gyárt az üzem egy kis selejtet. Minek tetszik úgy kapkodni vele?

KOROS KÁZMÉR Rossz szokásom. (Nagyot ásít.)

RAKTÁROS RÓBERT Miért nem ballag haza?

KOROS KÁZMÉR Bélyegzőóra is van, fiam.

6.

Ifjú Imre irodája. Ifjú ül, Koros bácsi áll.

IFJÚ IMRE No, csak gyorsan-gyorsan, ki vele, miről van szó? Öt perc múlva mennem kell.

KOROS KÁZMÉR Tudja, igazgató elvtárs, hogy azokat a selejt Valamiket...

IFJÚ IMRE Tudom, tudom, gratulálok, nagyszerű teljesítmény, ne kezdjük Ádám és Évánál. Év végén írásbeli dicséretet fog kapni.

KOROS KÁZMÉR Köszönöm. De az volna a nagy kérésem, hogy nekem harminc óra munkaidő is elég volna.

IFJÚ IMRE Mit kezd azzal a kétszázötven forinttal?

KOROS KÁZMÉR Nem úgy gondoltam, én elvégzem az egész munkát, de nincs annyi, amennyit én ne győznék harminc óra alatt. Tegnap egy óra leforgása alatt helyrepofoztam kilencszázhatvan darab Valamit, annak az értéke...

IFJÚ IMRE Harminc órát akar csak dolgozni, öregapám, az ötszázért? Jó volna, mi?

KOROS KÁZMÉR Így se dolgozom többet. Csak lógok, csak ásítozok. Megtanulhatnék a szabadidőmben eszperantóul, de minek ez már nekem? Vagy olvashatnám a péhovardot. De minek olvassak a ládán ülve, amikor otthon van karosszék? Meg dívány. Vagy sétálhatnék egy kicsit. Vagy akár...

IFJÚ IMRE Ötszáz forint - az hatvan óra. Értsük meg.

KOROS KÁZMÉR De ha nincs itt csak harminc órára való munka...

IFJÚ IMRE Akkor oda teszem, ahol van hatvanórai munka. Holnap este jelentkezik éjjeliőrnek a hármas telepen. Nem vitatkozunk.

7.

Részlet Ifjú Imre év végi beszámolójából:

"Eladtunk törlőruhának tizenhét vagon selejt Valamit, mázsánként négy fillérért. A selejt tárolására egyébként a jövő évben három új raktár építését tervezzük.

A jövő év elején három idős dolgozónk fog nyugdíjba menni. Róluk is - mint eddigi nyugdíjasainkról szeretettel gondoskodni fogunk, hogy továbbra is tudásuknak, képzettségüknek, gyakorlatuknak megfelelően a társadalmunkra és üzemünkre egyaránt hasznos munkát végezzenek..."


Hogyan kell vígjátékot írni?

Azt kérdi kedves ifjú olvasóm: hogyan kell vígjátékot írni? Hogyan lehet mulatságos, derűs témát találni? Ő már annyit törte a fejét, de sehol, semmi vígjátékba való...

Vígjátékot mindenből lehet írni. Nem az anyagon múlik, hanem az író mélyből fakadó optimizmusán. Nézze. Találomra belenyúlok az előttem fekvő panaszoslevél-halmazba. Húzok egyet. Ez lesz a téma.

Az alapanyag:

Hetedik kerületi bérház. Ócska ház, lift nincs. Háromszobás lakás a negyedik emeleten. A lakás tulajdonosnője özv. Kincs Gusztávné, nyolcvanhét éves, magas vérnyomásos, szívasztmás, cukorbeteg. Kétszobás lakrészében lakott ő, valamint sógora, dr. Régly Péter és húga, Régly Péterné. Dr. Régly Péter egy évvel ezelőtt halt meg, a felesége két hónappal később. A harmadik szobában társbérlőnő lakik, a hatvannyolc éves özv. Kozirka Ferencné nyugdíjas tisztviselőnő.

A beteg, nyolcvanhét éves Kincsnét eddig húga ápolta. A húg, aki maga is a nyolcvanhoz közel járt, szívrohamban hirtelen meghalt. Kincsné alig tud járni, az emeletről többé nem jöhet le. Bevásárolni nem tud, ellátni magát nem tudja.

Szencz Géza technikus és fiatal felesége öt éve házasok. A fiatalasszony a szüleinél lakik, a férj albérletben hányódik. Gyereket várnak. Boldogan vállalnák, hogy ők majd ápolják Kincsnét, ha beköltözhetnek az elárvult szobába. Ámde. A lakásba nem jelenthetik be őket, még ideiglenes bejelentővel sem, a társbérlő beleegyezése nélkül. Kozirka Ferencné pedig nem egyezik bele. Nem mintha szívtelen, lelketlen boszorkány volna, nagyon jó viszonyban éldegélt Kincsnével és Réglyékkel. Csak éppen huszonöt éve él társbérletben. És nem óhajtja megmaradt kis nyugalmát új viharoknak kitenni. Fáradt. Öreg. Beteg. Nem szeretné, ha sorba kellene állnia a vécénél. Nem akarja, hogy a konyhában ne főzhesse meg nyugodtan a levesét. Nem akar gyereksírást, magnózást, vendégjárást. Van egy tanár fia is, valahol vidéken, lehet, hogy arra is gondol, hogy ha esetleg majd megüresedik a harmadik szoba is, hiszen emberek vagyunk, esendők, halandók...

Az ügyben már készülnek az akták, ügyvédi meghatalmazások, kérvények, beadványok, levelek szerkesztőségekbe, házmester és lakóbizottság tanúvallomása. De hát ez nem az én műfajom.

Lássuk a vígjátékot

1. kép. Válóperes tárgyalás. A békítés sikertelen volt. A férj, Szencz Géza beismeri, hogy többször durván bántalmazta (tepsivel fejbe vágta, megrugdalta) ifjú feleségét. A feleség elismeri, hogy szíve alatt hordott gyermekének más az apja. A házasság felbontatik.

2. kép. Szencz Géza rózsacsokorral a kezében, térden állva kéri meg özv. Kincs Gusztávné kezét. "De hiszen az unokám lehetne, drága fiam, sőt kis megerőltetéssel a dédunokám is." "A világ­mindenség évmilliárdjaiban mit számít az a hatvankét év? A történet röpülése / Csak egy sóhajtás lengése; / Pára minden pompa s ék; / Egy ezred egy buborék. / Esküvői lakománkra tejbe­gríz lesz, szaharinnal."

Özv. Kincs Gusztávné egy darabig pirulva vonakodik még. De Géza esküdözik: csalfa ifjú nőkből már elege volt. A komoly, érett nőre, meleg, boldog otthonra és főútra nyíló, saját szobára vágyik.

Az esküvőt megtartják. A törvényes férj természetesen egy fedél alá költözhet törvényes feleségével.

3. kép. A mézesórák hamar elmúltak. Két napig szorgosan takarított Szencz Géza. Herbateát is főzött, diabetikus őszibarackbefőttet is felhozott a közértből. A harmadik napon Géza kora reggel elment hazulról, késő este tért haza, be se nézett újdonsült feleségéhez. Sőt olyan halkan osont szobájába, hogy fel ne zavarja szendergő feleségét.

A menyecske nem aludt. Óvatosságból este nem vette be a két tardilt. Amint meghallotta férje lépteit, korát és száz nyavalyáját meghazudtoló fürgeséggel átrohant az ifjú férj szobájába.

Dialógustöredék:

- Megcsaltál.

- Esküszöm.

- Gazember! Hitszegő!

- Ördög öreganyja.

- Takarodj a házamból!

- A tiedből?

- Beadom a válópert.

- Én is.

4. kép. Válóperes tárgyalás. Minden békítés eredménytelen. Végzetes tévedés volt. Ebből a házasságból már utódot sem lehet remélni. A válás természetesen kimondatik. A férjnek el kell költöznie a lakásból. Majd ha lesz másik lakása. De nincs.

5. kép. Dialógustöredék:

- Szeretsz?

- Imádlak.

- Csendesebben.

- Mit törődsz vele? Süket is.

- Ne beszélj róla olyan csúnyán. Jobb volna békésen megegyezni, hogy ezeket a bútorokat kivághassuk innen. Ide jön majd a gyerekágy...

6. kép. Házasságkötő terem. Nászinduló. Szencz Géza és Szencz Gézáné (családi állapotuk elvált) a nászinduló hangjainál házasságot kötnek. Törvényeink nem tiltják, hogy ugyanazok a személyek többször is elváljanak, és többször is egymásra találjanak. Miért is tiltanák? Szívük joga.

7. kép. Szencz Gézáné beköltözik törvényes férjéhez a negyedik emeleti lakásba. A legjobbkor. Ifjabb Szencz Géza már alig várja, hogy erre a gyönyörű világra jöjjön.

A vígjáték befejezése

Sablonos befejezés: Társbérlők úm. özv. Kincs Gusztávné, azaz Szencz Gézáné 88 éves, továbbá Kozirka Ferencné (69 éves) kihalnak. Marad a lakásban a Szencz dinasztia.

Jólelkű befejezés: Szenczék szeretettel gondozzák Kincs-Szencznét, és megállapodnak Kozirkánéval, hogy bölcsőde helyett ő vigyázza a kis Gézukát. A függöny a bölcsődal hangjainál gördül le.

Harsány befejezés: Szenczék a középső szobában. Kozirkáné férjhez megy a szélső szobában. Kincs-Szencznének udvarolni kezd a lakóbizottság agglegény elnöke.

OTP-befejezés: Szenczék - a fiatalok - háromszobás öröklakást nyernek a lottón. Van viszont egy unokatestvérük, nős, szeretnének egy szobát, szívesen elvállalnák Kincs néni ápolását, ha a társbérlő beleegyezik...

Abszurd befejezés: szétnyílnak a felhők, és lakások potyognak a színpadra, egy... száz... tízezer... ötszázezer...

És most nézzük a következő témát. (...)


Jó kislány

Ehhez mit szólsz: bemegyek az orvosi rendelőbe. A főorvos úr még nincs benn, csak az asszisztensnő. Szól a telefon, mire az asszisztensnő: "Elvégre mit gondolsz, mama? Nekem itt az a dolgom, hogy a te kis jajgatásaidat hallgassam? Engem azért fizetnek talán, hogy arra gondoljak, hogy te mikor és mit eszel, hogy te mikor ájulsz el, mikor nem? Mondd, meddig akarod még rontani az életemet? Mondj már végre egy dátumot..." A következő pillanatban belép az orvos. Mire az asszisztensnő így folytatja: "Jaj, drága anyukám, ne sírj, délután átmegyek. Ne csinálj addig semmit, bújj be az ágyba. Mit vigyek? Egy kis párizsit? Vagy sajtot? De igazán, boldogan. Hiszen te neveltél fel engem." Hát mit szólsz ehhez?

Mit szóljak? Azt, hogy még nem veszett ki a drága gyermekből az emberi érzés utolsó szikrája. Legalább a főnöke előtt szégyelli magát.


Meggondolandó

- Hallja, kislány, miért szaladt át a pirosban?

- Mi köze ehhez, maga százéves vénség?

- Mit gondol, hogyan maradhattam meg száz évig? Hogy nem futottam át tilosban.


Az én fiam

- Mert nagyon jó ember az én fiam. Huszonöt éves volt az én fiam, amikor elment Kaliforniába, most már derék nagy ember az én fiam, betöltötte a negyvenkettőt. És nagyszerű ember az én fiam, amikor a rosszindulatú szomszédok azt kérdik, hogy és mit küldött magának Kaliforniából a maga híres, nagy fia, visszakérdezem, hogy és magának Ceglédről és Kispestről mit küldött a fia? Miért kellene egy gyereknek küldeni, amikor hál istennek mindenünk megvan? Ma estére is karfiollevest főzök, és tegnap krumplilevest főztem. És küldött már énnekem az én fiam egyszer háromezer forintot, amikor szereltettük a gázt, és egyszer ezer forintot az IKKÁ-val, amikor az apja hetvenedik születésnapja volt. Csak írni nem szeret az én fiam, inkább küldte a pénzt a gázszerelésre, de írni nem ír. Mert nagyon sokat dolgozik. De egyszer üzent egy illetővel, aki onnan jött. Hogy ő nem ír, de azért gondol ránk. És hála istennek, hogy nekem olyan jó fiam van, mert tudom, hogy egyszer haza fog látogatni, és azt fogja mondani: "Mama, ne járjon maga háromszázért a lottóba éjszaka dolgozni", és venni fog nekem egy szép meleg télikabátot, mert ilyen jó gyerek, csak éppen írni nem szeret az én fiam...


Szomorú történet

- Hát van értelme így az életnek? Ne legyen soha egy lélek, aki megkérdezi: hogy van, jól aludt-e, van-e gondja? Soha senkinek se tudja elmondani az ember, hogy mit gondol életről, halálról. Hogy vágyódik-e még valami után? Soha ne nyissa rá senki az ajtót? Soha ne hívja senki, soha ne mondja senki, hogy egyszer vasárnap együtt kirándulhatnánk...

- Ez igazán, igazán szörnyű. És tessék mondani, senkije? Családja? Rokona?

- Férjem van, két fiam, két lányom, két vőm, két menyem és hat unokám.






Férfiak, nők


- Én tudom, hogy Sándor soha-soha nem csal meg engem.

- Így bízni egy férfi tisztességében!

- A tisztességében? A lustaságában.




A jóslat

Nagyszombaton délben tizenkét órakor volt az esküvőnk, tizenegykor még dolgoztunk a szerkesztőségben. Akkor rohantunk mosakodni, fésülködni, az esküvői kosztümöt, zakót kicsit lekefélni, és futás le a lépcsőn, nehogy lekéssük a saját házasságunkat. (A haladó hagyományt őrizve, most is mindenhonnan elkésünk.)

Az első emelet fordulójában, futtában odaszóltam leendő élettársamnak:

- Te Lacikám, a csokor...

- Miféle csokor?

- Hát az esküvői virág.

Az ám. A virág. Nagyon kezdők voltunk még, kérem: mindketten az első házasságba indultunk.

- Persze, a csokor - ismételte elvörösödve. - Hát veszünk, most rögtön.

- Dehogy veszünk... a násznép már azt hiszi, hogy meggondoltuk magunkat.

- Hisznek, amit akarnak. Az én asszonyom nem fog virág nélkül esküdni!

Bántam, mint a kutya, hogy szóltam, de már nem tehettem semmit. Egy özönvíz előtti Ford taxi várt ránk a kapuban, indításnál kurblizni kellett szegényt, és olyan nehezen vánszorgott, hogy minden szemeteskocsi megelőzött minket.

- A szomszéd sarkon van egy virágüzlet - mondta leendő férjem -, egy pillanat az egész, csak tessék a motort járatni, hogy gyorsan továbbmehessünk.

Félhomályos moha- és ibolyaillatú üzletbe léptünk, pompás orchideák, művirág sírkoszorúk világába. Hatvan év körüli szikár nő jött elénk.

- Parancsoljanak.

- Egy szép nagy csokrot - mondta ifjú uram és parancsolom - abból...

Akkoriban még nem volt divatos ám a színes csokor.

- Nem abból - súgtam ijedten, és megrántottam a kabátja ujját.

- Miért nem?

- Ó, hát istenem... ez lila...

- Hát milyen kell? - kérdezte meghökkenve.

- Te, ne ízléstelenkedj, hát fehér.

- Persze, fehér. Hát akkor azt...

Rémületemben behunytam a szememet. Most egy hatalmas, fehér orgonabokrot választott ki. Ennyi orgonát! Márciusban!

Behunytam a szemem, amíg félhavi fizetésünket leszámolta a pénztárnál, felnyaláboltam az orgonafát, és rohantunk vissza a Fordba, gyerünk esküdni...

Két héttel később barátnőmnek kisfia született. Eszembe jutott, hogy virágot kellene küldeni. Ó, hiszen van itt egy virágüzlet a szerkesztőség közelében. Majd onnan.

Beléptem a mohaszagú birodalomba. Ugyanaz a szikár, idős nő - azonnal megismertem. Ő azonban engem nem. Még egy vevő volt a boltban, csinos, barna férfiú, esküvői csokrot állíttatott össze. Egy szál fehér orgona, két szál fehér szegfű, két szál liliom. Névjegykártyát vett elő, felírta a címet, ekkor és ekkor tessék ide elküldeni. Fizetett és ment.

A boltos néni álmodozva nézett utána.

- Tetszik látni... ez igen... ilyen egy vőlegény. Az ember szíve örül, ha ilyet lát. Mert tetszik tudni, én már negyven éve vagyok a szakmában. Virágüzletben negyven év... tudnék én magának mesélni. Mi mindent lát itt az ember. Szerelem, élet, boldogság, siker, halál. Mind eljut ide hozzám. Kérem, ön nem is hiszi, hogy mik vannak. Két hete sincs, hogy benn volt nálam egy pár. Esküvői csokrot akartak. A pasas rángatta a nőt, mint a tehenet. Kiválasztott egy akkora orgonabokrot, hogy csak néztem: teherautóval akarja ez elvinni? Akkor fogta a drága virágot, úgy dobta oda a nőnek, mint a kórót, asszonyom, én ismerem az életet. Nem fog ez a házasság semeddig tartani...

És ezzel a sötét jóslattal élünk együtt, békében és boldogságban, immár harmincadik esztendeje...


A bölcs bíró

Élt egyszer valahol, nem is nagyon régen, Ózdtól és Salgótarjántól nem is nagyon messze, három jó cimbora. Szerették egymást, de még jobban szerették a bort. Az egyik, Kázmér nevezetű pedig legeslegjobban a feleségétől szeretett volna megszabadulni. Jóllehet igen takaros, szorgalmas, kedves felesége és két szép kicsi fia is volt. De hát mit ér a feleség, ha folyton szidja az embert, ha folyton csak azt hajtogatja, hogy "mit kocsmázol mindig azzal a két lókötővel, gyere haza idejében, segíts inkább a ház körül, látod, én megszakadok a munkában"?

- Segítsetek megszabadulni attól a boszorkánytól - szokta volt mondogatni Kázmér a második lityi után, és a két cimbora szomorúan bólogatott. Hiszen segítenének ők, csak tudnák, hogyan.

Egy alkalommal, amikor már glédában álltak az üres üvegek az asztal alatt, és a három cimbora kedve az égig ért, Kázmér szent esküvéssel megfogadta, hogy beadja az asszony ellen a váló­keresetet, és folytatja vidám legényéletét ott, ahol tíz esztendővel ezelőtt abbahagyta.

Meg is tette, amit ígért. Megindította a válópert. De hát a bíróság előtt az asszonynak is volt szava. Az asszony pedig azt vallotta: igaz, hogy az ura egy kicsit italos, de azért ő csak szereti, meg a gyerekeknek apa kell, és kéri a tekintetes bíróságot, hogy ne mondja ki a válást.

A bíró pedig hazaküldte őket, gondolják meg jól a dolgot, egyezzenek meg, és ha semmire se mennének, jöjjenek vissza négy hét múlva, újabb tárgyalásra.

Ettől kezdve a három cimbora, ha lehet, még többet ivott, mint annak előtte, és kalandosnál kalandosabb terveket főztek, hogyan segíthetnék barátjukat a házasságbontó perben. A legtöbb és legokosabb tanácsot a gebines vendéglős hajadon lánya adta, aki úgy gondolta, elég a kedves vendéget a feleségétől elszakítani, utána már könnyű lesz őt egy másik házasság hálójába fogni.

Elkövetkezett a második tárgyalás napja. A bíró, aki talár helyett tarka mintás szoknyát és nylonblúzt viselt, minthogy a természet nőneművé, a népköztársaság pedig egyenjogúvá és bíróvá tette - szíve mélyén a házasságon belüli békés együttélés és a gyermekeit védő anya pártján volt, meghökkenve hallotta, hogy a férj most már nemcsak összeférhetetlenséggel, hanem hűtlenséggel is vádolja feleségét.

- Én hűtlen voltam hozzád?! - kiáltott az asszony sírva. - Én megcsaltalak téged? Te tudod legjobban, hogy ez nem igaz. Soha más férfit nem ismertem kívüled!

- Majd a tanúk elmondják. Kérem az igen tisztelt bíróságot, hallgassa csak meg a tanúkat.

És a kétségbeesett feleség és a megrökönyödött bíróság előtt felvonultak a tanúk. Jött a két cimbora. Az egyik eskü alatt vallotta, hogy a házaspár nagyobbik fia, a négyéves Gáspár az ő gyereke, a másik cimbora megesküdött, hogy a kisebbik fiú, a kétéves Boldizsár az ő szerelmük gyümölcse.

- Nem igaz, nem igaz! - kiáltott kétségbeesetten az asszony, és felháborodásában, szégyenében eltakarta az arcát.

De jöttek a tanúk, és bizonyítottak. Jött a gebines kocsmáros szép hajadon lánya, és megesküdött, hogy egy szép tavaszi estén látta a feleséget az egyik cimborával, karonfogva sétáltak a tóparton, és bementek a bokrok közé, éppen kilenc hónappal a kis Gáspár világra jötte előtt. És vallott a cimbalmos, és vallott egy hórihorgas fiatalember, aki húsz forintért a piactéren vállalkozott az üzletre, és minden bizonyítható volt, és mindenre volt tanú - holdfényre, sétára, csókra, és ott volt a két koronatanú és az eskü és a vállalt apaság, és a szegény asszony a haját tépte, és a kezét tördelte...

A bíróság pedig határozathozatalra visszavonult, és igen sokáig tárgyaltak, és igen sokáig latolgatták a döntést. "Az asszony ártatlan" mondta a bíró. "Vagyis ne bontsuk fel a házasságot?" - kérdezték az ülnökök. "Éppen azért bontsuk fel" - felelte a bölcs bíró, majd a következőképpen hozták meg az ítéletet:

Kimondták a válást az asszony hibájából, mert hiszen a vallomások tanúsága szerint vétett a házasság tisztasága ellen, és két gyerekét nem a férjétől hozta a világra. De ugyanakkor kimondta a bíróság azt is, hogy az önként jelentkezett apákat gyermektartásra kötelezi, és ezen határozat életbelépésekor mindkettőjük munkahelyére értesítést küld, és fizetésük igen tetemes részét a gyermekek nevelésére foglalja le.

És az ítélet nyomán rettenetes fájdalom és elkeseredés támadt a feleség szívében, és pokoli félelem szállta meg a két újdonsült apát. Hogyhogy gyerektartás? Hogyhogy a fizetést lefoglalni? Hiszen ha ezt az üzemben megtudják... ha ezt otthon a feleség megtudja... És hány évig? Amíg fel nem nőnek? Hát minek nézik őket? Bolondnak? Idegen kölyökért fognak húsz évig fizetni? A bírák elvonultak, de az elégedetlen kárvallottak nem mozdultak a folyosóról. Hiába hívta őket Kázmér, hogy jöjjenek, igyanak áldomást, semmi az, majd eligazítják ezt a gyerektartásdolgot is - a két cimbora ugyancsak kijózanodott.

- Keressük meg a bírót - mondta a fiatalabb -, megmondom neki, hogy nem igaz...

- Dehogy mondod - felelte erre Kázmér. - Hamis tanúzásért öt évre lecsukat, te bolond.

- Hát akkor inkább leülöm az öt évet, te nem ismered az én asszonyomat... ha ennek ez a végzés a fülébe jut...

A másik tanú is keservesen vakarta a fülét.

- Nem erről volt szó, te Kázmér, azt mondtad, semmiség, de azt, hogy gyerektartás...

- De ötévi börtön, értsétek meg...

- Hát én akkor is megyek, én ezt nem hagyom, és te is jössz.

A bíró komor képpel hallgatta a megtört vallomást.

- Nem szép dolog ez, kérem. Nem is hiszem el. Hát hogy hinném el rendes, komoly emberekről, hogy csak hazudtak volna? Meg az a sok tanú, itt van a jegyzőkönyv, itt is látták magukat, ott is látták. Megijedtek attól a pár száz forinttól? Sajnálják a saját kis porontyuktól? Hát nem jó érzés az, növekszik, erősödik, iskolába jár a gyerekük, gondoskodnak róla.

- De hát mi magunk is nős emberek vagyunk.

- Ezt már maguknak akkor kellett volna meggondolniuk.

- Esküszöm mindenre, ami szent, soha egy ujjal se illettem!...

- És a tanúk?

- Húsz forintot kapott az, aki azt vallotta, hogy a dűlőúton... aki meg a szalmakazlat mesélte, azt reggel tanítottam ki a piacon.

- Sajnálom. Most gépelik az aktát. Holnap kikézbesítik a végzést a lakásukra.

- A lakásunkra is?

- Hát persze.

- De ha a feleségem kezébe kerül...

- Befejezett ügy ez, kérem, nincs itt mit tárgyalni.

- És... és nem lehet ezen az ítéleten igazítani?

- Hát dehogynem. Ha valamennyi tanú eskü alatt visszavonja a vallomását. Ha a férj bocsánatot kér a feleségétől, és ha a feleség megbocsát neki.

- De hát ha ma kiküldik azt az iratot...

- No hiszen, várhat az igazság még három napot, ha már eddig várt, annyi időt adok maguknak - mondta a bíróasszony, és kegyelemben elbocsátotta őket.

És három nap után ott álltak újra a bíróság folyosóján, a három ivócimbora, a gebines megtört lelkű leánykája, a brácsás, a piacon felbérelt hórihorgas tanú, aki most már csak nyolcvan forintért hajlott arra, hogy visszavonja a holdfényt, ott volt mindenki, és elmondták szépen, hogy Kázmér felesége tisztább a patyolatnál, hogy sose látták, nem is ismerik, és megesküdött a két koronatanú is, hogy még az ujja hegyét sem illethette soha az asszonynak, és ott volt a férj is, akinek bal orcáján óriási véraláfutás jelezte, hogy számos és kemény érvvel győzték meg a cimborák arról, hogy okosabb eljönni és bocsánatot kérni az asszonytól, és ott volt az asszony, és könnyek peregtek az orcáján.

- Én bocsánatot kérek a feleségemtől, és kérem, hogy fogadjon vissza, és felejtse el, amit vétettem ellene - mondta Kázmér.

- Mi majd vigyázunk, és nem engedjük, hogy sokat igyon, és este korán hazaküldjük - buzgólkodott a két cimbora.

- Bocsássak meg? - rebegte a feleség, és a bíróra nézett.

- Persze - intett sóhajtva a bíró -, ó, ha mi, asszonyok nem tudnánk megbocsátani, már régen kihalt volna az emberiség...


A világ legnyugodtabb férje

Elromlott a hűtőszekrényünk. Mikor romolhat el egy hűtőszekrény? Kánikulában.

A jégkocka elolvadt benne, a főzelék megerjedt, a felvágott megzöldült. A hűtőszekrény oldala felforrósodott. Pedig a motor tovább járt, kellemes, duruzsoló hangot hallatott.

- Csak a szervizbe ne küldd - mondta barátnőm. - A szállítás oda-vissza százasokba kerül, a jó alkatrészt rosszra cserélik benne, hónapokig tart, amíg viszontlátod, ha viszontlátod. Ámde van nekem egy villanyszerelő ismerősöm, majd megnézi.

Jött az ismerős, meg is nézte. Azt mondta, rendben van, át fogja tekercselni a motort.

- És akkor hűteni fog? - kérdeztem aggódva.

- Azt nem tudom - felelte feltűnően tisztességesen -, de én csak a motortekercseléshez értek. De ha önnek ez nem felel meg, tessék kihívni egy maszek hűtőgépszerelőt.

Újsághirdetés alapján felhívtam egy derék magánszektorbelit. Megígérte, hogy másnap eljön. Öt napig otthon rostokoltam, a hatodik napon úgy éreztem, hogy nem tölthetek több időt egy hűtőszekrénnyel, mint amennyi idő alatt a világot meg lehetett teremteni, és ezért felhívtam egy másik maszekot. Ez már egy modern ember volt, és úgy intézte a dolgot, ahogy hajóorvosok rádióutasítással veszik ki a matrózok vakbelét a viharos tengeren.

- Kapcsolja be a hűtőszekrényt - mondta a telefonba. - Zúg? - Zúg. - Hűt? - Melegszik. - Hol? - Az oldalán. - Akkor le kell fűrészelni a motort, és fel kell tölteni az ammóniákot. Kilencszáz forint, holnap jövök.

- Ez nem is ammóniákos, ne hagyja a motort lefűrészelni, hanem adja el a hűtőszekrényt, és az érte kapott pénz plusz a megspórolt javítási díj majdnem elég lesz egy új hetvenliteresre, legfeljebb egy ezrest hozzádobnak - mondta a házmesterné. - A keresztlányom úgyis szeretne jutányosan egy hűtőszekrényt.

A hőmérő harminckét fokot mutatott árnyékban, negyvenötöt a lakásban. A rádió bemondta, hogy hazánk ma Európa legmelegebb pontja. (Ezt megszokhattuk, mi mindig valamiben legek vagyunk.) Vacsorára sajtot ettünk, mert már negyedik hete minden este sajtot eszünk. Azt sem forralni, sem hűteni nem kell. Mire lefeküdtünk, már rettenetesen utáltam az egész modern technikát, a lézersugarat, a pilóta nélküli repülőgépet és legfőképpen a hűtőszekrényünket.

Álmatlan forgolódásom közben egyszerre csak fény cikázott át agyamon. Olvastam én egy cikket. Egész komolyan, pár héttel ezelőtt olvastam egy cikket, valamelyik lapunk tudományos rovatában. A hűtőszekrényről. Hogy azt mondja, sose állítsuk a hűtőszekrényt túl közel a falhoz, mert ha a háta mögött nincs legalább tíz centiméter szabad tér, a levegő nem tud cirkulálni, és akkor...

Heuréka! Rohantam a konyhába, és a hűtőszekrény egészen a falnál volt. Takarítás közben valahogy hátrább löktük, én nem tudom, mi volt, de nem volt hely mögötte. Semennyi.

Gyorsan előbbre húztam, bekapcsoltam, leültem vele szemben, és vártam. A motor halkan, kellemesen duruzsolt, az órámra néztem és vártam. Éjfél volt, azután éjjel egy óra, azután hajnali három, a fejem előre-előrecsuklott, el-elaludtam, felriadtam, és vártam türelmesen. És végre! Hajnali öt órakor, amikor kinyitottam a hűtőszekrény ajtaját, friss, hideg levegő csapott meg, és a betöltött víz helyén jégkockák csillogtak.

Óvatosan visszalopakodtam a szobába, de férjem felriadt.

- Hol jártál? - nézett rám csodálkozva.

- Képzeld - válaszoltam boldogan -, kerestem kilencszáz forintot!

- Mikor?

- Most.

- Így? Hálóingben?

- Így.

- Ügyes vagy.

És nyugodtan aludt tovább.


A zöld kosztümös nő

Ezt a történetet egy csinos, ifjú nőtől hallottam. Szórul szóra így:

- Nem is tudjátok elképzelni, hová vezethet az oktalan féltékenykedés.

A férj hazament a hivatalából. Jóformán még be se lépett az előszobába, amikor a felesége nekirontott: "Ki volt az az elegáns nő, akivel a Petőfi Sándor utcában sétáltál?"

A férfi fogasra akasztotta kalapját, aktatáskájából elővette a délutáni újságot, keresztültornázta magát a frissen súrolt padlóra terített újságpapíron, és nyugodtan válaszolta: "Drágám, te vagy tréfálsz, vagy lázas vagy. Ötig kuliztam, mint egy ló, aztán egyenesen hazasiettem. Nem sétáltam semmiféle nővel."

"Még letagadod? Szemérmetlenül? A szemembe? És keresztüllépsz rajtam? És legázolod a tiszta parkettet, amibe majd beleszakadtam? Ezt érdemlem tizenöt évi hűséges házasság után? Most már követelem, igenis mondd meg azonnal, ki volt az a nő, akivel a..."

"Drágám, ismétlem, semmiféle nővel... hagyj, szeretném elolvasni a totóeredményeket."

"Totóeredményeket? Amikor én belehalok a kétségbeesésbe... ki volt?"

"Senki se volt."

"Szóval a Kovácsné vak."

"Miféle Kovácsné?"

"Az első emelet hatból. Aki látott. Aki szövetet vásárolt a fiának a Petőfi Sándor utcai leértékelt boltban. Ő látott. A posta előtt sétáltál egy csinos, magas nővel. Zöld kosztüm volt rajta."

"Zöld kosztüm... ó, istenem... hát persze!... - kiáltott fel a férj, és nagyot sóhajtott. - Te kis csacsi, hát az a Terike volt, a levelezésből. Én még beszaladtam a főpostára, mert mondtad, hogy vegyek légipostapapírt, hogy írhassunk a kedves nagynénikédnek Montrealba, és akkor a Terike mondta, hogy ő is a főpostára megy, reméli, nem kell sokat várnia, mert ajánlott levelet akar feladni. Mire én azt mondtam, kedves kolléga, én szívesen feladom a levelét. Ennyi volt."

"Mondd, te egészen hülyének nézel engem?"

"De édes angyalom..."

"Ne mondd, hogy édes angyalom... mondd, hogy megcsaltál, mondd, hogy nem szeretsz, te bitang, te, két hete ígéred, hogy hozol egy légiposta-levélpapírt, és pont most jutott eszedbe, a zöld kosztümös nőről jutott eszedbe."

"Ha nem hozok levélpapírt, az a baj, ha hozok, az a baj."

"Az a baj, hogy az életemet, a fiatalságomat..."

"De az ég szerelméért, ne visítozz így, hát ide nézz, itt az ajánlott levél vevénye."

"Én nem értek semmiféle vevényhez, mióta ismered azt a nőt? Hol szoktatok találkozni, valld be, mert én..."

Szegény férj végleg lemondott arról, hogy még ma megtudja a totóeredményeket. Becézgetésre fogta, és esküdözésekkel és csókokkal és számos ajándékkal elérte azt, hogy felesége úgy-ahogy lecsillapodott, és néhány Antineuralgica bevétele után közepes fejfájással nyugovóra tértek.

Másnap a férj beérkezett a hivatalba, kiterítette maga elé elintézendő aktáinak tömegét, benyúlt az irattárcájába, és éppen szólítani akarta a hivatalsegédet, hogy legyen szíves, vigye át ezt a vevényt a levelezésbe a Terikének, amikor mást gondolt. Azt mondta a felesége, hogy csinos, elegáns nővel látták? Hiszen ő valójában még szemügyre se vette azt a Terikét. Átment tehát ő maga, átnyújtotta a feladóvevényt. És mert a levelezési osztályon kivételesen akkor éppen feketekávét főztek, Terike hálából ott marasztalta őt is egy feketére. És mert a levelezési osztályon kivételesen és véletlenül éppen csomagból jött mézeskalácsot árult valaki, hát megkínálták mézeskaláccsal is. És kisült, hogy Terike valóban csinos, valóban elegáns és azonkívül okos és mulatságos és kellemes és fiatal és...

- A válópert négy hónap múlva mondták ki. Két hónappal később volt az esküvő. Egyébként a kis zöld kosztümöm azóta is megvan. Most már hatéves szegényke, de nagyon jó szövet. Lehet, hogy átalakíttatom... most olyan rövid, egyenes hátú kabát a divat. De az is lehet, hogy mégse alakíttatok rajta. Őszintén szólva egy kicsit babonás vagyok...


Szegfűk

Bérfizetés volt az egyik Pest környéki téeszben. Taxit hívtak, azzal mentek a bérelszámoló kislányok egyik üzemegységtől a másikig. Vitték a pénzt.

Reggel héttől délután négyig tartott a munka. Az utolsó részleg a kertészet volt. Amikor befejezték az elszámolást, azt kérdezte a részleg vezetőnője: látott-e már virágházat?

A sofőr mondta, hogy még nem.

Hát akkor tessék, jöjjön.

Bevezették egy hatalmas, fóliával borított melegházba. Valósággal megszédült. Mintha Gül Baba kertjébe került volna. Odakinn hó, fagy, lucsok, tél, idebenn tízezer és tízezer szegfű. Pirosak, mély rózsaszínűek, tenyérnagyságúak. Végtelen színes szőnyeg, ameddig a szem ellát. És az az illat. Megtántorodik tőle az ember. A nők meg kérdezgették: tetszik-e?

El volt ragadtatva.

- Nős ember maga?

- Tizenkét éve.

- És gyakran visz virágot a feleségének?

- Hát... ami azt illeti... egyszóval...

No jó. Akkor most visz. És a kertészet vezetője levágott vagy húsz szál szegfűt. Álomszép lett a csokor. A férj alig várta, hogy hazaérjen vele.

Kinyitja az ajtót, a feleség meg rábámul.

- Mi ez?

- Neked hoztam.

- Te megőrültél. Nincs karácsony, nincs a nevem napja, mi jutott eszedbe?

- Hát szeretlek. Egyszer csak hozhatok neked virágot.

A feleség felemelte az öklét, és neki a férj arcának.

- Virágot? Nekem? Képzelem, mit kell jóvátenned, képzelem, mit csináltál, ha virágot hoztál. És ennyit? Bolond vagy te? Februárban? Amikor húsz forint egy szál szegfű? Még ha egy szálat! De ekkora csokrot! Én meggondolom, hogy vegyek-e egy harisnyanadrágot. Én kiszámítom, hogy hány deka húst vehetek, az úr meg adja a grófot. Hát téged be kell csukatni a bolondokházába. Nesze, nesze, nesze!

- Állj már meg, te bolond! - kiáltozott a megdöbbent férj. - Hát ide figyelj... tudod, hol voltam? Hát figyelj már, a Hóvirág téesz kertészetében, te még olyat nem láttál... földi paradicsom, virágmező, ameddig csak a szemed ellát, százezer szál szegfű, százezer szál rózsa, beleszédül az ember, ott voltam fuvarban, ott kaptam.

A feleség ránézett a csokorra.

- És csak ennyit adtak?


Nyári történet

Vonaton.

Mellettem a fülkében csinos, ifjú nő. Gondterhelten gyötrődik egy vaskos angol társalgási tankönyvvel. Hosszú az út, nincs más dolgom, megkérdem: segíthetek-e? Kihallgatom a leckét.

- Köszönöm, nagyon köszönöm. De még csak az elején tartok. Pontosabban, még nem tudok egy szót se, csak úgy az egybe mondatokat, hogy például találkozásnál azt kell mondani, hogy nagyon örvendek, és azt angolul úgy mondják, hogy "verinájsztumítjú". Tessék mondani, melyik ebből az örvendek?

- Egyik se. Szóról szóra azt jelenti, hogy nagyon kellemes találkozni önnel.

- Aha.

- De hát miért nem iskolakönyvből tanul? Miért nem az elején kezdi?

- Mert rém sürgős. Péntekre tudnom kell angolul.

- Melyik péntekre?

- Mostra.

Ez világrekord lesz. Ma kedd van.

- Mert ugyanis jön Oxfordból az ismerősöm.

- Hogyan értette meg eddig az ismerősét? A levelét?

- Á, hát az nem így volt. A barátnőmmel voltunk Fonyódon, és hozzánk csapódott egy olasz meg ez az angol. Az olasz tudott magyarul is meg angolul is, ő közvetített. Az oxfordinak haza kellett utaznia, mert valami családi öröksége van, de megígérte, hogy visszajön. Ha nem jönne, akkor táviratozik, és már intézi is a visszavízum ügyét. Hát nem táviratozott, akkor jön. Mert ilyen egy korrekt fiú, az látszott rajta. Nagyon komoly.

Ezen egy kicsit elmélázott. Mintha mérlegelné, hogy igazán olyan komoly és korrekt-e az az egy este látott gentleman.

- Az olasz, az nem jött vissza. Megüzente Ancinak, hogy sajnos nem jöhet. Ebből kifolyólag, ha Alex megérkezik, nincs tolmácsom. Meg kell tanulnom ezt az angolt.

Nincs szívem megkérdezni, hogy mi lesz, ha mégse jön. És itt áll egy feleslegessé vált világnyelvvel?

- Verinájsztumítjú - sóhajtott a leányzó. - És tudja, már a negyedik nyelvet tanulom.


Házasság

Az ifjú hölgy - nevezzük Helennek - a frankfurti repülőtéren gépe indulására várt. Zsebében még csörgött valami aprópénz, és jól tudta, hogy ezt a pár márkát okosabb lesz elkölteni, mivelhogy a bankok sehol sem váltanak be külföldi aprót. Vett tehát néhány vacak kis emléktárgyat, azután a büfében megivott egy kávét, és megevett két szendvicset, és még mindig maradt húsz pfennigje.

- Ezen mit kaphatok? - kérdezte a büfésnőtől.

- Ezen már semmit.

- Mégis, mit lehet vele kezdeni?

- Például bemenni a mellékhelyiségbe.

Nem rossz ötlet. Helen belépett a mosdóba, de meglepetten látta a felírást: a mellékhelyiség használata húsz pfennig, kézmosás külön húsz pfennig. És mert jó nevelése a kézmosást is elengedhetetlennek tartotta, lemondott erről az élvezetről. De mit lehet csinálni húsz pfenniggel? Valaki végül is felvilágosította: telefonálni lehet. Egy helyi beszélgetés ára.

Helen gondolkozott. Egy árva lelket sem ismert Frankfurtban. Elővette a telefonkönyvet. Azután tárcsázott. És mert őszinte lélek volt, a jelentkező férfinak be is vallotta: két óra múlva indul a gépe Kanadába, csak tréfa az egész, maradt még húsz pfennigje.

- Hol van most?

- A Panam repülőtéri irodája előtt.

- Ne mozduljon, rohanok, várjon.

A férfi - nevezzük Helmutnak - könyvelő volt és agglegény. Élete nagy bánata a pénz volt. Nem tudott vele bánni. Elsején megkapta a fizetését, ötödikén már nyomorgott. Ő a vállalati folyószámlákon százezer márkás tételeket könyvelt - nem tudott mit kezdeni a hatmárkás felvágottak és hárommárkás zoknik világában. És erre jön az égből egy angyal, egy nő, aki úgy tud beosztani, hogy még húsz pfenniget sem hagy kárba veszni.

El is vette feleségül.


Különös házasság

Július tizedikén, szombaton, a házassági apróhirdetések között a következő csábos ajánlatot találtam:

Nyolcéves kisfiammal gyermekszerető, anyagiak­kal
rendelkező házastársat keresek harmincnyolc-
negyven évesig. Gyermek nem akadály. "Lakás
van" jeligére a kiadóba.

Minden világos, csak az nem, hogy férfi vagy nő házastárs kerestetik?

Vagy mindegy?


Gerbera

Ez most a nagy divat, ez a margarétaszerű, hosszú szárú színes virág. Különösen esküvői csokornak szeretik, nincs már fehér orgonacsokor, szegfűcsokor, pláne liliom. Rozsdaszínű, tégla­színű gerberacsokrok vannak.

Már akinek.

Barátaink gyerekei házasodnak. Az ifjú menyasszony duzzogva hozta a hatalmas rózsacsokrot. Gerberát akart, de nem kaptak. Már kifelé jöttünk az esküvőről, amikor szemközt jött a következő pár. Jó negyvenes hölgy, hatvan körüli férfiú, elegánsak. A menyasszony karján pompás gerberacsokor. A mi tizenkilenc esztendős, gyönyörű kis menyasszonyunk rábámult a másik nőre, és könnypárás szemmel suttogta:

- Istenem, milyen boldogok!


Ez van

- Örömmel utazol?

- Nem. A feleségemmel.


Fénykép

Néhány éve az autósok jól ismerik azt a fényképet, amellyel a közlekedési rendőrség szokta meglepni a szabálytalankodókat. A fényképen látható az autó háta, a rendszám, a fénykép sarkában a hely és idő, a sebesség. És persze, a bírság összege is...

Ilyen fényképet hozott a posta Feri barátoméknak. Sajnos, a hivatalos irat egyenesen a feleség kezébe került. Mari, a harcias feleség nem a közlekedési kihágáson bőszült fel. Még azon sem borult ki, hogy ötszáz forint bírságot kell fizetni. Majd megfizeti a prémiumából, zsebpénzéből, titkos különkasszájából az a csirkefogó. A vihar azért tört ki, mert a fényképen nemcsak az autó volt látható, hanem az is, hogy Feri mellett egy szőke nő ült a kocsiban. Magas, hosszú hajú szőke nő. Mari pedig fekete és alacsony.

Amikor a férj hazaérkezett, zengett a ház. Mari az ajtót csapkodta, tányérokat zúzott, és hisztériásan sírt.

- Te bitang, te gazember, én megszakadok a cipelésben, én villamoson jövök haza csúcsforga­lomban, neked nincs időd, hogy értem gyere, mert a nőidet furikáztatod!

Feri lelkiismerete nem volt patyolattiszta. Viharsebesen törte a fejét, hogy aznap, akkor, ott, ki lehetett a nő. Még jobban törte a fejét azon, hogy mit lehetne sebtiben hazudni.

- De esküszöm, édes szívem, hogy igazán... no, várj csak! Hogy ezt elfelejtettem, hát persze, a Pityu, az új gyakornok, tudod, ezt a hülye divatot, vállig érő hajú, szőke, a postára vittem el, mert sürgős értéklevelet...

- Hazudsz, agyonváglak, hazudsz!

- Egy óra múlva itt vagyok, idehozom a kollégámat.

- Nekem ne a kollégádat hozd. Egy nagyítót hozz, hogy jobban megnézhessem, ki az...

- Hozok! - üvöltött a férj, és örült, hogy elmehet hazulról.

A kollégát először egy üveg konyakkal próbálta hazugságra bírni. Végül megállapodtak egy üveg konyakban és ötszáz forintban. A mesét gondosan kidolgozták: vidéki üzemegységükbe sürgős pénzszállítmányt kellett küldeni. A nagy összegű értéklevelet az ifjú gyakornok nem merte egyedül a postára vinni. Ő készségesen felajánlotta, hogy átviszi a kocsiján. Közben a kolléga észrevette, hogy a személyi igazolványát otthon hagyta, ezért jártak pontosan ott, akkor, abban a kertes városrészben, ugye, a megengedett sebességnél valamivel gyorsabban...

A feleség komoran hallgatta az egybehangzó mesélést. Minden részlet egyezett, dátum, utcanevek, az ifjú gyakornok vállig érő szőke haja is (ó, ezerszer áldott, aki a hülye divatot kitalálta!). Mari kezében nagyítóüveg volt - a szomszéd bélyeggyűjtő gyerektől hozta át. Vizsgálta a képet, vizsgálta a kolléga fejét, "most forduljon hátra, most kicsit balra". Azután odament Ferihez, és lekevert egy óriási pofont.

- De hát... - hüledezett a férj. - Esküszöm, minden így volt.

- Lehet - mondta a feleség. - De a nagyítóval most vettem észre, hogy ez a szám nem hármas, hanem ötös. Ez nem is a mi Skodánk.


Levélváltás

"Drágám, én úgy szeretlek, hogy sokkal különbnek érezlek a többi nőnél. Tudom, hogy Te egy szál virágban is megérzed: virágoskertet akartam Neked küldeni. Én úgy szeretlek, hogy csodállak, mert Te nem ékszerben és bundában vagy gyönyörű, Neked nem kell párizsi illatszer, ha egy Amo szappant veszek neked karácsonyra, Te annak a habjától is tündérré változol. Én úgy szeretlek, mert okos vagy, és nem állsz versenyben ütődött barátnőiddel, nem hencegsz, nem mutogatni akarod az ajándékokat, Te a szívdobogásomat megérzed, amikor úgy gondoltam, hogy az ünnepre egy lemezt vagy verseskönyvet és semmi mást..."

"Drágám, ne szeress ennyire."


Abszolút magány

Elgondolkozva mentem a Rákóczi úton. A Huszár utcába akartam befordulni, amikor megragadta a karomat egy nő.

- Legyen szíves, kísérjen át. Ugráló, magas vérnyomásom van.

- Nekem is - mondtam mélabúsan -, de parancsoljon belém kapaszkodni.

- De én naponta két Rausedylt szedek, és már az se használ.

Mit mondjak erre? Hogy én már a napi ötnél tartok? No, közben át is értünk. Isten áldja...

De a nő nem engedte el a karomat.

- Jövőre nyugdíjba megyek - mondta hadarva. - Muszáj, mert nem bírom elviselni a főnökömet. Kiabál. Velem igen. A csinos, fiatal lányokkal nem. És mit fogok csinálni nyugdíj után? Magamnak főzzek, egyedül? Egy kutyám volt. Floki. Elgázolta egy motorbicikli. Talán veszek egy tévét. A körzeti orvos mondta, hogy az jó lesz. Ő se hallgat meg. Csak siet. Mindenki siet. Hová siet? Miért nem beszélgetnek velem? A munkahelyemen csak számolok, összeadok, számolok, összeadok.

- Ne haragudjon, de nem mehetek tovább. Vissza kell fordulnom.

- Megyek én is.

- Hát hová akar eljutni?

- Mindegy.


Cseresznye

Reggel van, egy kávé mellett dolgozom a presszóban. A szomszéd asztalhoz csinos, fiatal nő telepszik, kér egy cseresznyét és egy kólát. A cseresznyét egyből felhajtja, kér egy másodikat, azután egy harmadikat. Majd odainti a pincért.

- A három cseresznyét fizetem.

- Bocsánat, három cseresznye és egy kóla.

- Mondom, hogy a három cseresznyét fizetem.

- De kérem, és egy kóla.

- Jaj, istenem, de értetlen! Mindjárt itt lesz a férjem. Azt azért nem fogja elhinni, hogy semmit sem ittam.


Egyenjogúság

Nyilatkozatot szeretnék kérni öntől, kedves főmérnöknő, hogy el tudja-e képzelni a női egyenjogúságot?

- Ó, igen, hogyne. Egyenjogú akkor leszek, ha este nyolckor, amikor a férjemmel együtt ugyanarról az értekezletről egyszerre jövünk haza, egyszerre lépünk be a lakásunk ajtaján, és én az előszobában hozzá fordulok, és azt kérdem: "Ferikém, mi lesz ma vacsorára?"


A nagy titok

Abban az időben, amikor én a kereskedelmi iskola harmadik osztályába jártam, az iskolában nem volt szülői munkaközösség, osztálytitkár, iskolafórum, diákparlament meg nem tudom, mi. A tanárok nem jártak családot látogatni, az osztályzat titok volt, a félelmes és féltve őrzött tanári noteszban elrejtve. Tanáraink valahol az Olümposzon trónoltak, megközelíthetetlenül, elérhetet­lenül. Abban az időben koedukáció sem volt, a szomszédos fiúgimnázium növendékei két utcával odább vártak ránk. Ha más tanárnő közeledett, riadtan menekültünk, de Olginak lehetett köszönni, cinkos mosollyal viszonozta.

Olgi, vagyis Sályi Olga tanárnő a gazdaságtörténetet és a kereskedelmi levelezést tanította. Csinos, fiatal, barna hajú nő volt, tanáraink között az egyetlen, aki félig-meddig felnőttszámba vett minket, és időnként nővéri tanácsokkal látta el az osztályt. Például: Horányi, miért lóg a harisnyája? Nem tudja, hogy minden fiú először a lányok lábát nézi? Sebő, ne egyen annyi édességet, maga hajlamos a hízásra, hogyan akar férjet szerezni?

Sályi Olga nem volt férjnél, de biztosan volt valakije, akivel minden hétfőn és csütörtökön találkozott. Ezt csalhatatlanul tudtuk, mert ezen a két napon a mindig rendes haján frissek voltak a hullámok, lapos trottőrcipő helyett magas sarkú, elegáns cipőt viselt, a tanári köpeny alatt is észrevettük nyakában az aranyláncot. Ilyenkor a körme is frissen volt manikűrözve.

Összevihogtunk. Randevú lesz, gyerekek. Úgy látszik, felmegy hozzá a fiúja, és együtt mennek majd valahová. Színház? Mozi? Vagy otthon maradnak? De nem. Mert iskola után a tanárnő a suli melletti Krüger-cukrászdába ment be, egy tálca almás rétest vagy túrós lepényt vásárol. Ha vacsorára is otthon maradnának, bemenne a henteshez is.

Az évek folyamán rájöttünk a lovag nevére is. Horváth István. Mert Olga minden kereskedelmi levelet így kezdett: "Kérem, lányok, írják: Horváth István úrnak, Budapest. Rendelünk Önnél négy bála gyapjút." "Horváth István úrnak, Budapest. Köszönettel igazoljuk számlánk kiegyenlítését. Engedélyezünk Önnek két százalék skontót." Horváth István volt a példa, a jó példa. Mindig idejében fizetett, mindig késedelem nélkül szállított, és mindig príma árut. Horváth István tőzsdetag lett, kereskedelmi főtanácsos, és megnyert az államépítészeti hivatalnál minden versenytárgyalást.

"Írják, kérem" - mondta Sályi. "Horváth István" - üvöltött szemtelenül, kórusban az osztály, és Olgi álmodozva mondta: "Igen, kérem, Horváth István..."

Találgattuk, milyen lehet Horváth István. Magas, szőke, kis bajusza is van, és a Váci utcában csináltatja ruháit. Halálosan szerelmesek egymásba. Horváth István földbirtokos vagy tankerületi főigazgató. Á, lehet, hogy katonatiszt, és még nincs egyben a kaució, nem tudnak összeházasodni. Vagy még sincs Horváth István? Csak egy név, mint ahogy minden tanárnak megvan a rigolyája és szavajárása, kedvenc neve. Vagy ha mégis van Horváth István, és egyszer összevesznek, akkor attól kezdve hétszáz gyerek nem Horváth Istvánnak, hanem Csaplai Jeromosnak, esetleg Krampusz Teofilnak fogja írni a kereskedelmi leveleket? Egy derűs áprilisi napon, amikor már a hatodik levelet címeztük úgy, hogy Horváth István úrnak, helyben, Czikó a második padban hangosan megszólalt: "Tanárnő, kérem, nem lehetne egyszer kivételesen más nevet adni?" "Dehogynem - válaszolta Olgi szórakozottan. - Írják, kérem: Horváth István úrnak, Budapest."

Az év végi vizsga előtt Olgi behívatott a tanáriba.

- Mondja, kérem, nem vállalna szívesen munkát a vakációban?

Elpirultam az örömtől. Hogyne vállalnék. Boldogan. Nagyon kellett otthon a pénz.

- Jó, akkor jelentkezzék hétfő délután négykor az Ajtorjay ügyvédi irodában, Vilmos császár út három, első emelet kettő.

Hétfő délután sötétkék szoknyában és legtisztább matrózblúzomban, szívdobogva csöngettem be az iroda ajtaján. Az ajtó fölött fekete márványtábla volt, rajta aranybetűk. Biztosan egyenruhás hajdú vagy bóbitás szobalány fog ajtót nyitni - gondoltam. Majdnem elájultam. Sályi Olga nyitott ajtót.

- Jöjjön, csak jöjjön - mondta. - Oda tegye a kabátját. Hetenként kétszer én is itt dolgozom. Majd bemutatom a kollégáknak.

Hatalmas szobába vezetett. Ez még nem az ügyvéd úr rezidenciája volt - az ügyvéd urat mellékesen a két hónap alatt még csak nem is láthattam. A szobában nagy, elegáns íróasztalok voltak. Az egyik mellől felállt egy nagy orrú, pattanásos fiatalember.

- Doktor Horváth István.

Ha én ezt szeptemberben elmesélem a lányoknak! Nahát! Micsoda röhögés lesz! - gondoltam vigyorogva, amíg Horváth István megmutatta, mit kell csinálnom; a nagy iratszekrény millió aktáját szigorú betűrendbe rakni. Közben Olgi üvegtálra rendezett egy halom almás lepényt. Körbekínálta, nekem is, Horváth Istvánnak is. Horváth István nagyokat harapott.

- Senki sem tud úgy sütni, mint Olgácska - mondta.

Olga arcát könnyű pír futotta be. Tömtem magam a Krüger-féle almás lepénnyel, és arra gondoltam, hogy mégse fogom elmesélni a lányoknak.






Ezt kell szeretni


Szomszédunk üvöltve neveli hatéves kisfiát:

- Ne bőgj és ne ellenkezz, ha tetszik, ha nem, ebben a Naprendszerben születtél, ezen a bolygón, ezen a délkörön, ebben az évszázadban, ebben a történelmi helyzetben, a Malvin néni a nagynénid, én vagyok az apád, az anyád az anyád, és ezt a tökfőzeléket fogod megenni vacsorára.




Negyed liter chianti

A televízió közvetítette, a rádió bemondta, az újság megírta - mindenki tudott róla. Arról is, hogy a miniszter kezet fogott vele. Hogy az úttörők virágot adtak, és hogy Paksi, a vezérigazgató ünnepélyesen bejelentette: a vállalat kétszemélyes, kéthetes olaszországi üdülést ad jutalmul.

- Neked volt igazad - mondta Ági, amikor az ünnepségről hazafelé tartottak. - Neked volt igazad, hogy majd észrevesznek, hogy nem kell tülekedni, szólni, tiltakozni. Ne haragudj, Péter, hogy türelmetlen voltam, de én láttam, hogy mennyit érsz, hogy mit gürcölsz. Fontos, hogy most már minden rendben. Olyan büszke vagyok rád, olyan... Te, ne menjünk még haza, üljünk be valahová.

Mintha nászúton lettek volna. Egymás poharából ittak, egymás kezét szorongatták az asztal alatt. Paradicsomos makarónit rendeltek, utána véres bifszteket fejes salátával és két pohár vörös bort. Igazi vacsorát, előleget a csodára, az álomra.

- És semmit sem tudtál előre? Nem is sejtettél?

- Ha mondom... Tegnap szóltak, hogy valami nagy díj és az én formaterveim is... és téged is hívjalak meg.

Fagylaltot is rendeltek, feketekávét is. A pincér nézte őket, és megkérdezte:

- Nem az elvtársat láttam most délután a tévében?

- De igen - mondta Ági boldogan. - Mi kaptuk az olasz utat.

- Voltak már Olaszországban?

- Még nem. Mert lakásra gyűjtöttünk.

Ó, istenem! Ági közlékenysége. Mindenkinek mindent elmond. Hogy már nyolcéves házasok, de még nincs gyerek. Mert Péter formatervező, és a főnöke egy irigy pasas, nem engedi, hogy érvényesüljön, és nincs elég pénz. Előbb lakás kell. Mit kezdjenek addig a gyerekkel? És ő maga rajztanár, nyáron úttörőtábort is vállal, és mindent vállal. Különórát, rajzkört. És ők nem szoktak este vendéglőbe járni, felvágottat vacsoráznak vagy sajtot, rántottat, joghurtot. És nem isznak. Pláne este, vörös bort meg kávét, amitől szívdobogása van az embernek, és nem tud elaludni.

- Hát majd Olaszországban isznak igazi kávét - mondja a pincér. És ő is közlékeny: két évig dolgozott Olaszországban. Micsoda eszpresszókávé van ott! Egy kortynyi az egész, de sűrű és méregerős. Ám a bor fanyar és könnyű. A negyed liter chiantit odateszik a tányér mellé, az benne van a menüben, de ha lejjebb mennek, Rómába, ott nem illik chiantit inni, mert ez toszkánai bor. A frascati...

- Hát persze hogy megyünk Rómába, biztosan megyünk.

- És Palermóba? És Amalfiba?

Ági beszél, és a pincér beszél, és Péter azon kapta magát, hogy ő is beszél. Berúgott a szokatlanul nehéz ételtől, a pohár bortól, a cigányzenétől, a melegtől, attól, hogy ma este nem lesz "a Bandiék új tévét vettek", és nem lesz "Tóth már megint fizetésemelést kapott", és nem lesz "a mama kérdi, hogy akarunk-e olcsón ágyneműre való damasztot". Most nem lesz néma szemrehányás, összehasonlítgatás, már megint elfelejtettem virágot venni a házassági évfordulóra. És ez most nem olyan, mint az Ibi sógornő összekuporgatott félpenziós olasz útja, mackósajttal, gyaloglással, negyedosztályú kempingben. Ez fejedelmi ajándék, így ékszert adnak feleségnek, új nyaraló kulcsát adják át; gyere, drágám, én se vagyok akárki. Én nem hőzöngök, és nem pofázok, és nem is könyökölök, és mégis, látod, tessék, Velencét adom neked, Nápolyt adom neked, Vezúvostul, Tirreni-tengerestül. Igen, nagyszerű volt a vacsora, meg voltunk elégedve, viszontlátásra, arrivederci, máskor is bejövünk.

Nem érdekes a számla, a borravaló, az sem, hogy a házmester majd dühös morgással jön kaput nyitni. Dehogy jött dühös morgással!

- Gratulálok, kedves lakótárs - mondja a házmester, és ráérősen áll hálóingben, papucsban. - Itália, Itália, ott voltam tizennyolcban hadifogoly, tessék elhinni, nagyon jó emberek azok, csak alkudni kell, mert átejtenek, a Santa Luciát még most is tudom énekelni. És tessék adni nyolc forintot, egész délután hordták a dísztáviratokat, adtam a postásnak.

És következtek a mézeshetek.

Egy picit megbillent a költségvetésük is, úgyhogy a megtakarított pénzhez kellett nyúlni. Mert vásárolni kellett mindent. Útikönyvet, térképet, szótárt, Michelangelo-albumot, Leonardo-albumot, Botticelli-albumot és Tiepolót és Canalettót, és egy Olasz Irodalom Kincsesházát. És könnyű, kényelmes cipőt és pólóinget és egy nem gyűrődő jerseykosztümöt. És le kellett mondani a délutáni különrajzot, helyette moziba kellett menni, megnézni egy olasz filmet. És az Operába is el kellett végre menni, mert egy olasz énekes vendégjátékát hirdetik az Aidában. És Olaszországot járt barátokkal és kollégákkal kellett összeülni és tervezni és álmodni, éjjel-nappal. Merre fognak menni? Travisión át? Vagy a Brenneren? Vonaton? Esetleg repülőgépen? Nem, nem szabad repülőn menni, nem látnak semmit. De a vonatúthoz idő kell. Esetleg autóbusz? Társasutazással? Vagy circolarét vásárolhatnak, körutazási jegyet. Talán pénzben kapják meg az ösztöndíjat, és a legtöbb időt Firenzében tölthetik. De Sienát sem szabad kihagyni. És Orvietót... istenem, az orvietói dóm! Vagy Szicíliáig kellene lemenni, Palermo, la terribile. Etna, Taormina, maffia... Nem, csakis Rómáról lehet szó. Il Colosseo... Foro Romano... Etelka néni szerint Tivoliba kell kimenni, Tivoli nélkül semmit sem ér az egész, ő tudja, ott volt nászúton ötven évvel ezelőtt.

Ha elég pénzt kapnak az útra, akkor visznek szalámit és egyebet. Esetleg három nappal meg tudják hosszabbítani az utat. Még három nap Firenze, Dávid-szobor, Loggia del Lanzi.

Két hét telt el. Három.

Valahányszor belépett valaki a rajzterembe, Péter felkapta a fejét. Most hozzák a borítékot, az utazási jegyeket. Ha megcsörrent a telefon: most hívják a titkárságra.

Este Ági kérdezte:

- Szóltak?

- Még nem.

Majd szólnak. Ők tudják, mikor. Most különben is október van. Nagy, őszi esők. Az újság megírta, hogy a tenger elöntötte a San Marco környékét. Lehet, hogy csak tavasszal. Az se baj, ha tavasszal.

- Szóltak?

- Még nem.

Péter kitalált egy játékot. A vezér mindig pontosan fél egykor ment ebédelni. Úgy intézte, hogy kétszer is sikerült ugyanabba a liftbe lépnie. Udvariasan köszönt. A vezér szórakozottan bólintott. No most... most eszébe fog jutni, szólni fog, hogy persze, persze, az olasz út, megkapta már? Mikor indul? De a vezér úgy nézett rá, mint aki meg sem ismerte.

- Hát kérdezd már meg...

- Mit kérdezzek? Ők tudják, mikorra jelöltek ki. Biztosan előjegyeztettek egy IBUSZ-útra. Tudják, hogy tanárnő a feleségem, biztosan a nyári vakációra.

Ez reális volt. Hát persze. Úgyis bonyolult lett volna tanévben, rendkívüli szabadsággal.

Az olasz könyveket azért még nézegették. És amikor Ági az új cipőt befogta az iskolába, megmagyarázta: kényelmesebb lesz, ha már egy kicsit kitaposta.

Áprilisban Kordáné a személyzetiről végigjárta az épületet. Össze kellett írni a szabadságokat. Ja persze, magának az az olasz út. De ez nincs tisztázva, hogy az évi rendes szabadsága terhére vagy külön szabadság. Hát menjen, kérdezze meg.

Ági is lelkesedett. Igaza van Kordánénak. Ez nem tolakodás, ez tisztázandó dolog. Mikor, merre, hogyan? Már régen meg kellett volna kérdeznie.

Másnap reggel Péter bement a munkaügyire. Nem - mondta fejcsóválva a szemüveges, rossz fogú Fellner bácsi -, nem tudja, és ez nem rájuk tartozik.

A szakszervezeti irodán általános vállvonogatás. Nem az ő hatáskörük.

A személyzetin éppen értekezlet volt, de kiüzentek, hogy nem kaptak semmiféle utasítást.

Maradt a gazdasági vezérkar. Péter bement a rajzolócsoport vezetőjéhez, Szitnyaihoz, aki elsőnek gratulált akkor a díjnyertes tervekhez.

- Gőzöm sincs - mondta Szitnyai. - Azt hittem, maga már régen vissza is jött.

Liska, a főmérnök felbőszült. Ösztöndíj? Neki mi köze ehhez? Ezentúl már mindennel őhozzá fognak jönni? Ha a zsebkendőjét otthon felejtette, akkor is? Ha Paksi vezérigazgató úr mondta, akkor kérdezze meg a vezérigazgató úrtól.

A vezér titkárságán négy íróasztal, négy csinibaba titkárnő, millió telefon, iratszekrény, fotelok, sürgés, kávéillat.

- Aha - mondta a négy szőke közül a legszőkébb. - Aha.

És odafordul a másik szőkéhez, valamit izgatottan sugdos, és Péterre mutat.

- Kérem, arról az olasz útról, amit a televízióban is...

- Mondtam, hogy tessék helyet foglalni - felelte a szőke, kissé emeltebb hangon. Most már a harmadik szőkét is bevonják a sugdosásba, odanéznek Péterre, azután a vezér ajtajára.

Az órát csak most vette észre a falon. Szép, modern óra, de túl hangosan ketyeg. De hiszen ország-világ előtt kihirdették, gratuláltak. Milliós nyereség a gyárnak. "És örülünk, hogy tehetséges, fiatal munkatársunknak átadhatjuk a vállalat különdíját, kétszemélyes kéthetes tanulmányút... jelentsen ez új formákra ihletést, pihenést, a megérdemelt..."

A szőke most bement a vezérhez. Hülyeség. Hát persze, mindennek megvan a formája. Most be fogja hívni a vezér. Vagy most írja alá a vezér. Elvégre ami neki olyan életbevágóan nagy ügy, az a vállalatnak semmi.

- Tessék átvenni.

A szőke titkárnő kijött. Rámosolyog. Papírlapot nyújt. Hát akkor... köszönöm...

Mi ez? Fél szemmel nézi a papírt, azután káprázik előtte minden. Mi ez?

- Jutalomüdülés - mondja a titkárnő. - Két hét Hajdúszoboszló.

Nem igaz. Ez nem ő. Nem, nem ő ordít. Mintha szennyes lé fröcskölne és zubogna a szájából. Hörögve, artikulátlanul.

- Hol a beutalóm? Nem ezt ígérték. Gazemberek! Ki utazott el rajta? A tévében is bemondták... követelem...

Dobol a feje. Nem lát. Csupa veríték a teste. Lecsapja a papírt. Mintha paprikával kenték volna be az arcát, nyakát. Fullad. Ági hangját hallja. "Ezt csak veled lehet megcsinálni. Mindent csak veled lehet megcsinálni. Ezer forintot kérni albérletért, kihagyni a prémiumból, ezt is csak veled lehet megcsinálni. Miért nem mentél másnap az utalványért, vagy harmadnap azon melegibe? Mire vártál?"

Az utcán megy, tántorog. Megtörli az orrát, véres a zsebkendő. A szíve körül szúró fájdalom. Egy belvárosi csemegebolt kirakatában ital. Rengeteg ital. Martini. És fonott kosárban olasz bor. Vörös bor. Ilyet adnak az ételhez. Ingyen. Már annak, aki eljut oda. Mindenki röhögni fog rajta... Bemondták a tévében...

Hóna alatt egy üveg Martini és egy vörös borral telt demizson.

Ági megrémül.

- Mi van veled? Hogy nézel ki?

- Főzzél makarónit. Nem hallod? Főzzél makarónit. Gyerünk. És vedd fel a kosztümödet. És énekeld nekem a Santa Luciát.

- Péter, mi van veled?

- Vedd le a cipődet. Mezítláb énekelj. Úgy énekelnek a dizőzök a pármai fesztiválon.

Valakinek odaadták. Az egyik csinibabának. Az volt a Via Venetón. Az ő utazását adták oda. De nem hagyja. Ordítani fog. Mindent kitálal. Azt is, hogy bércsalás volt a vállalatnál. Hogy minden rajzoló felesége be van jelentve havi ezer forinttal létszámnak, hogy kijöjjön az átlagbér. Azt is ki fogja ordítani, hogy karácsonykor tizenkét üveg pezsgőt vettek "a nyugdíjasok köszöntésére", és a nyugdíjasok jaffát kaptak, két-két szelet nápolyival, és a pezsgőt a vezér sofőrje elvitte a főnök lakására, szilveszterre.

- Ne igyál már annyit, az istenért!

- Fogd be a szádat! Te is. Mindenki. Az egész...

Másnap délben ébredt. Keserű szájjal, szédülve, karikás szemmel. Ági nem volt otthon. Szerdán délután egytől hatig van órája. Egy termosz feketekávé oda volt készítve az ágy mellé.

Megitta a kávét. Azután feltápászkodott, és hideg vízzel megmosta az arcát, nyakát. Utána sokáig bámulta magát a fürdőszoba tükrében.

És félni kezdett. Attól félt, hogy fél. Hogy tudta, hogy vissza fog sompolyogni a vezér titkár­ságára. Magyarázkodni fog, hogy tegnap felindulásában... és világért sem akart senkit meg­bántani... nem úgy értette... és ma reggel rosszullét miatt... és természetesen hálás köszönettel a Hajdúszoboszlót...

Tudta, hogy vissza fog menni, és utálta magát, hogy vissza fog menni. Azért, mert jobb a békesség, mert ne szólj, szám, nem fáj fejem, mert még egy légy is árthat az embernek, mert majd egyszer összegyűjtenek egy IBUSZ-útra, mert...

A négy titkárnő szorgalmasan verte az írógépet, amikor belépett. Fel se néztek.

Ő egy darabig ácsorgott a legszőkébb íróasztala előtt.

A csinibaba felnézett, beleszólt a telefonba, azután hozzá:

- Ne a fél hetesre vegyél, az késő. Várj... mit akar?

- Tegnap... ha megkaphatnám a hajdúszoboszlói beutalást...

- Azt a beutalót már odaadtuk másnak... Nem neked mondtam. Hatkor kezdődik?

A csinibaba már háttal állt Péternek. Péter még egy pillanatig tanácstalanul nézte. Azután kifelé indult.

- Köszönöm szépen. Kezit csókolom - mondta még egyszer az ajtóból.


Hol a magnó?

- Te, hol a magnó?

- Hogyhogy hol a magnó? A helyén. A szekrényben. A második polcon.

- Ott nincs.

- Nézd meg jobban.

- Már jobban is megnéztem. Kétszer megnéztem. Nem tudod, hol a magnó?

- Ahová tetted.

- Ha én tettem volna, oda is tettem volna.

- Más meg nem nyúl hozzá.

- Megfoghatatlan. Egy magnó nem porszem és nem gombostű. Nem adtad kölcsön valakinek?

- Én? A magnót?

- Csak azért, mert mindent kölcsönadsz. Kovácsnénak a kávéfőzőt, Szabóéknak egy kiló krumplit, a Faragó gyereknek az érettségi bankettre a legjobb ingemet adtad kölcsön.

- Nem nyúltam a magnódhoz.

- Akkor itt volna.

- Biztosan nem tetted helyre.

- Én mindig a helyére teszem.

- Hát akkor hol van?

- Húsvét óta elő sem vettem.

- Dehogynem vetted elő. Amikor Feriék itt voltak, megmutattad az új kazettákat.

- Valami rémlik... te, mikor voltak itt Feriék?

- Hát június tizedikén, Margit-napkor.

- És Margit még mondta is, hogy szereti a beatet.

- Nem kérte kölcsön? Nem ő mondta, hogy rossz a magnója, és elkérte kölcsön?

- Dehogy mondta, hogy rossz a magnója. Azt mondta, hogy Feri utazik Bonnba, és hogy egy Grundigot akar hozni.

- De nekem rémlik... akkor valaki más...

- Ahogy mondod... valaki elkérte...

- Azzal, hogy a fiának kellene gyakorláshoz az egyetemi felvételhez.

- Még emlékszem, bosszankodtam is, hogy lehet ilyesmit kölcsönkérni.

- De kínos lett volna visszautasítani.

- Arra is emlékszem, hogy házaspár volt itt, két gyerekkel...

- Nekem is úgy tűnik... te, a férfi ott ült abban a fotelban.

- De ki lehetett?

- Mintha most lenne, az asszonyon piros ruha volt, a West Side Storyt hallgattuk, várj csak... Beleznaiék voltak.

- Hát persze, a Gábor most fog felvételizni.

- Emlékszel, a német szótárt is milyen nehezen adták vissza.

- Persze, kérte, hogy egy hónapra adjuk kölcsön, augusztusban visszahozzák.

- Most november van.

- Te még azt mondtad, hogy kérlek, Gáborkám, ne felejtsd el.

- És még magyaráztam neki, hogyan kell kapcsolni.

- Beleznainén piros ruha volt. Még gondoltam is, milyen rosszul áll neki.

- De jó, hogy eszünkbe jutott!

Egy magnó nem két fillér.

- Fel kell hívni őket.

- Majd valami ürüggyel: hogy vagytok, sikerült-e Gábornak a felvételi?

- Hogyhogy ürüggyel? Magyarul: kérlek, a magnó...

- Megsértődnek.

- Szép. Elviszik az ember magnóját, hónapokig nem jelentkeznek. Még arra is emlékszem, hogy az öreg Beleznai azt mondta, úgy vigyázunk rá, mint a szemünk fényére. És a vizsga utáni napon itt lesz. Még rászólt a gyerekre, hogy Gábor, ne a spárgánál fogd a dobozt, hanem vedd a hónod alá.

- Persze, vigyáztak rá, mert gondolták, úgyis az övék lesz.

- Ha mi elfelejtjük.

- Még szerencse.

- Nem is telefonálni kellene. Ügyvédi felszólítást küldeni.

- Az ilyen nem barát. Csak kihasználja az embert.

- Sose szerettem. A szemük se áll jól.

- Te, mi az ott... ott, az alsó polcon?

- Atyaég, hát itt a magnónk!

És ha arra gondolok, hogy szerte a világban, százezer és százezer bíróság előtt milliók és milliók tesznek naponta eskü alatt és tiszta lélekkel tanúvallomást.


Kísérlet

Benn ülünk a buszban, jó sokan. A vezető még nincs ott, várunk, unatkozunk. Én már elolvastam minden elolvashatót, újságot, jegyzeteimet, most az ajtó fölötti táblával szórakozom:

ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ
AZ AJTÓNAK TÁMASZKODNI TILOS
LESZÁLLÁS ELŐTT IDEJÉBEN JELEZZEN!

Gondolatban lefordítom németre a szöveget, azután angolra, azután átfogalmazom tisztelettudó emberi nyelvre. Így:

ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ
KÉRJÜK, NE TÁMASZKODJÉK AZ AJTÓNAK, VESZÉLYES
LESZÁLLÁS ELŐTT SZÍVESKEDJÉK IDEJÉBEN JELEZNI!

Minél többször elolvasom, annál jobban bosszant. Miért olyan udvariatlanok nálunk a feliratok? Azután hirtelen jó játék jut az eszembe. Kísérlet. Milyennek találják útitársaim a szöveget?

Először egy aktatáskás, szemüveges férfit szólítok meg:

- Bocsánat, uram, milyen hibát talál ön ebben a feliratban?

- Hm, önműködő ajtó, kérem, ez nem szabatos, mert az ajtó nem önműködő, a sofőr nyitja, zárja, kompressziós megoldás. Egyébként korrekt.

- Bocsánat, asszonyom, rendben találja ön ezt a feliratot?

A megszólított hölgy negyven év körüli háziasszony lehet. Figyelmesen nézi a szöveget, a homlokát is ráncolja.

- Elég kopottak a betűk, át lehetne festeni.

A harmadik megszólított ifjú nő. Ő is töprengve olvassa a "tilos"-t meg a "jelezzen"-t, azután bizonytalanul kérdi:

- Az ajtót nem rövid o-val kell írni?

- Nem. Egyéb hibát nem tetszik találni?

- Nem. Azt hiszem, teljesen rendben van.

- Hát ha rendben van, akkor én se szóltam.


Szelíd, meggyőző módszereink

Legjobb barátnőm - mellékesen ismert és kiváló kritikus - felszaladt hozzám egy csésze kávéra. Új művéből hozott dedikált példányt. Leült egy fotel mélyébe, és csevegtünk.

- Nézd, én őszinte ember vagyok - mondta. - Nagyra becsülöm az írásaidat. De a múltkor írtál egy olyan hülyeséget, hogy legszívesebben képen törültelek volna.

- Nocsak, nocsak. Melyik háborított úgy fel?

- Hát az a cukorkaügy. Kifogásoltad, hogy az óvodában a gyerekeknek cukorkát osztogatnak. Hogy rászoktatják őket az édességre. Hát mi a gyerek? Kis szamár? Répát egyen? Vagy kórót legeljen?

- A cukorkaügyben maximálisan igazam volt - méltatlankodtam. - Először is nemcsak a magam véleményét írtam meg, hanem a felháborodott orvosokét és szülőkét is. Végre akad modern, nagyszerű papa, mama, aki korszerűen akarja nevelni a gyereket, erre...

- Egy gyerek csak kapjon édességet. Az édesség finom. Az édesség öröm. Én a Gyurikámat úgy neveltem, hogy minden ötösért egy fagyi vagy egy tábla csoki. És mi lett belőle? Kiváló fizikus, négyszer kapott külföldi ösztöndíjat, osztályvezető-helyettes.

- Én nem azt mondtam, hogy ha egy gyerek cukrot eszik, elhülyül. De árt neki. Itt van például az iskolafogászati jelentés. A sok cukorkától meg kólától a gyerekek nyolcvan százalékának szuvas a foga. Kis kölkök fogsora valósággal elrohad. Ki kell húzni a fogaikat, nem éri meg az a vacak nyalánkság azt a sok fájdalmat.

- Kérlek, az én Gyurikám huszonnyolc éves, és még egy foga sincs betömve. És tudod mit? Még nekem sincs állandó fogorvosom, még az SZTK fogászatán se voltam egyszer se.

- Egy szerencsés kivétel nem számít. Háromszázezer cukorbeteg van Magyarországon. És annyi az elhízott, hogy nem győzzük konfekcióval. Fehérjét kell enni és vitaminokat. A korszerű étkezés joghurt, nyers sárgarépa, alma, káposztasaláta.

- Az étkezés öröm. Mindenki egye azt, ami ízlik.

- Mi ízlik? Amit megszokott. Ha gyerekkorában a jutalom a savanyúcukor, akkor persze hogy azt fogja szeretni. De ha jutalmul egy nyers paradicsomot kap vagy egy káposztatorzsát...

- Akkor nyuszi és nem gyerek. És aki a lekváros buktát szereti, az egyen lekváros buktát. És az orvostudomány is le van ejtve, ma erre mondják, hogy egészséges, holnap meg arra.

- Ezt csak az mondja, aki nem ért a biokémiához meg az élettanhoz. Tudod mit? Be kellene tiltani a cukorrépatermesztést, bezárni a cukrászdákat, hogy egy gyereknek ne is legyen módja arra, hogy megismerje ezeket a gyomorrontó, fogakat, ereket tönkretevő káros nyalánkságokat.

Megittuk a kávét, és megettük az almát. (Mert énnálam a kedves vendég almát kap, és nem krémest.) Azután baráti puszi, szervusz, jó éjszakát.

Késő volt, fáradt voltam, bebújtam az ágyba, és gondoltam, nekilátok barátnőm szellemi alkotásának. Aszongya: "A művészetek iterációja a komplex szuggesztibilitáshoz, szublimálás és nivellálás a tömegek érdekéhen, a lektűr totális negációjával." No, okosodjunk csak. Hát, ami azt illeti, szörnyen izgalmas dolgok voltak benne. Hogy (amennyire csekély értelmemmel felfogtam, és magyarra fordítottam) az emberi léleknek magasrendű táplálékra van szüksége. Le a közérthető, könnyen emészthető, a régi rossz ízlést kiszolgáló, andalító, édeskés tömegcikkekkel, a szégyenletes és öncélú röhögéssel, a pihenéssel és elaltatással. Kiirtani a kabarét és az operettet, a nyálas romantikus történeteket. Meg se ismerje a modern ember az ilyen ízlésrontó ízeket. Vállalni kell a harcot a Mélységért, a Bonyolultért, sokkolni, megrázni, fülbe-szájba tömni azt, ami egészséges, még ha...

"Ez igen - gondoltam. Micsoda nagyszerű látomás. Hazamegy az ember a munkából, nyolc óra esztergálás, gépkönyvelés, toroknézés és tüdőkopogtatás, tessék kérni, lehet két dekával több után, na, mi volt az iskolában, miből feleltél, azért nem főztem májat, mert nem kaptam májat, beáztatjuk az ágyneműt a mosógépbe után, és gyerünk, elmélyedni bonyolult világunkba, magasz­tos eszmékbe. Elő a polcról a T. S. Eliot-kötettel: »Protozoás iszapból-fénytelen szem, dülledő / Néz egy Canaletto képre. Füstös gyertyavég idő...« Majd a szép vers után egy kis modern zene. Penderecki vagy Durkó Zsolt... És vacsora után a két üveg Kinizsi sör mellett lapozgat egy Miro- vagy egy Klee-albumot, és Malraux-t minden dolgozó kezébe és Enquist-novellát..."

Nagyon helyes - sóhajtottam teljes elismeréssel, aztán szamárfület csináltam a tanulmánykötetbe, és letettem. Mezítláb kimásztam az ágyból, végignéztem könyvespolcunkon, ahol szívemnek kedves és sokszor olvasott Thomas Mannok, Hemingwayk és Csehov-novellák sorakoztak. Majd a polc legaljából kihúztam egy agyonolvasott Woodehouse-kötetet, benyomtam a tévé gombját, és szobámba bemászott egy bárgyú krimi. És hogy teljes legyen a happening, csavartam egyet a tranzisztoros rádión; szerencsém volt, az a nóta ment, amitől a falra szoktam mászni, az, hogy de nehéz az, iskolatáska, ilyen szép nyári délelőtt...

Arra gondoltam, hogy kritikus barátnőm mekkorát üvöltene felháborodásában, hogy ennyi szép, meggyőző okfejtése után az ilyen szégyentelen agyalágyult, mint én, éjfél előtt három perccel már nem kívánom a szellem egészséges táplálékait, méltót az atomkorszak emberéhez, hanem hangosan röhögök egy bizonyos Mr. Psmith kalandjain.

Üvöltene, ha nem volna tele a szája csokoládéval.


A költő és a kert

A költőnek négyes találata volt a lottón. Égből jött, ölébe hullt a pénz. Nem is volt igazi lottózó, nem kombinált, nem jegyezte, hogy eddig hányszor jött ki a negyvenötös vagy a huszonhármas. Nem tette meg az évei számát és a nyakbőségéét. Nem is meggyőződésből vett lottószelvényt, inkább csak azért, mert a füstös, koszos kávéházban, ahol műveit írta (a költeményeknek csak kis töredékét alkotta a még füstösebb, koszosabb és sötétebb Lósóska utca 2. szám alatti albérletben), minden csütörtökön megjelent a lottóárus bácsi, és addig bámult rá szomorú, nyugdíjas pillantással, amíg előkotorta zsebéből a három harmincat. A költőt váratlanul érte a pénz, még nem is igazán hitte el, elmélázva ült a kihűlt feketekávé mellett, amíg valahonnan, agyának ki tudja, melyik barázdájából előbukkant egy idézet. Nem is emlékezett rá, mikor olvasta, hol olvasta, talán egy hindu bölcs könyvében:

Boldog akarsz lenni három órára? Idd le magad.
Boldog akarsz lenni három napra? Nősülj meg.
Boldog akarsz lenni két hétig? Hizlalj disznót.
Boldog akarsz lenni egész életedben? Művelj kertet.

Ó, istenem, ez a megoldás! - markolt a költő szívébe az ige. Hát persze. Egy kert kellene, fűvel, fákkal, virágokkal, csicsergő madarakkal, egy pici víkendház a kertben, csak akkora, hogy bebújhasson, ha megered az eső, és ne ázzon el a kéziratpapírja. Egy kert kellene, ahol a füvön fekve a felhőket bámulná, ahol visszaálmodhatná gyermekéveit, ahol eltűnődhetne életről, halálról, a dolgok értelméről, ahol megírhatná mindazt, ami még a szívében van. Egy kert, ahol nem zavarná senki, ahol jól menne a munka, ahol ez a sok büdös bagó, pálinka és gyilkos feketekávé nem támadná szívét, tüdejét. Egy kert, persze, egy kert kellene... meg is fogja szerezni.

A költő néhány hónapig nem írt verset, mert a kert megszerzéséhez némi idő és energia kellett. Először is, hol van az a kert? Böngészte az apróhirdetéseket, azután elzarándokolt a meghirdetett címekre. Tagadhatatlanul sok élettapasztalatot szerzett ezalatt, de ezeket a tapasztalatokat egy lírai költő nemigen hasznosíthatta, inkább a humor és a büntetőjog körébe tartoztak. Volt olyan apróhirdető, akinek nem is volt kertje, hanem négy cserép tulipánt és egy kopott irhabundát akart rásózni. Volt, aki haldokló nagybácsija ingatlanát árusította, gyorsan-gyorsan, amíg nincs rá örökösödési illeték. Volt, akinek kertje nem volt megközelíthető, mert éppen a Duna öntözte; volt kert, amelyhez sziklákon át kellett felkapaszkodni, de végül mégis talált egyet, hat barackfával és két egresbokorral, hatvan négyszögöl fűvel, a fű közepére már oda is álmodta tuszkulánumát. Egyelőre persze még csak álmodhatta, mert hátravoltak bizonyos formaságok.

A költő további hónapokig nem írhatott verseket, mert igazolást kellett szereznie a lakása szerint illetékes kerületi tanácstól, hogy sehol semmiféle ingatlana nincs.

Azután hivatalos helyszínrajzot kellett szereznie a megvásárlandó kertről.

A helyszínrajz után telekkönyvi kivonatot.

Ezek után meg kellett kötni az adásvételi szerződést.

A szerződést el kellett készíteni hat példányban, és a szerződésből megtudhatta a költő, hogy a kerttel együtt bizonyos kötelességeket is megvásárolt, többek között a kert előtti betonjárda tisztán tartását, azzal a figyelmeztetéssel, hogy amennyiben hó, jég, kosz miatt a járdán valaki a lábát töri, azért büntetőjogilag felelős. A költő megrettent: a kerttel kapcsolatban eddig eszébe se jutott, hogy tél is lesz, jég is, hó is és piszkos járda is. Ő eddig csak barackvirágzásra gondolt. De hát legyintett, mi ez a várható gyönyörökhöz képest?

Az adásvételi szerződéssel be kellett menni a Kikbe vagy Fikbe, vagy valami ilyesmibe, kérvén, hogy állapítsák meg az ingatlan formai értékét.

A felértékelt ingatlan után be kellett fizetni az átírási illetéket. A költő akkor már másfél éve nem alkotott, és nem volt egy vasa sem.

Felrohant a Mindent a Lélekért kiadóba, és előlegért könyörgött. Elmondta, hogy lesz egy kertje, barackok és horáciuszi ódák teremnek majd a fákon, a dombról egy patak foly, továbbá nyílnak a völgyben a kerti virágok. A kiadók már régen leszoktak arról, hogy az íróknak előleget adjanak, ezért az igazgató úgy meglepődött a kérésen, hogy folyósított némi pénzt a költő Boldog almafák című megírandó kötetére. Az előleg persze nem volt elég az illetékre, ehhez még személyi kölcsönt is fel kellett vennie az OTP-től, a kölcsönhöz két kezest szereznie, ezenkívül zálogba tette egyetlen atyai örökségét, egy pecsétgyűrűt. "Majd megírom a verset, és kiváltom" - gondolta, de egyelőre szó sem volt versírásról.

Az illetékezés után a szerződést be kellett nyújtani a telekkönyvi hivatalhoz.

A telekkönyvezés után el kellett készíttetnie az üdülőház tervrajzát.

A tervrajzhoz be kellett szereznie egynémely egyéb iratot. Így például véleményezést a Köjáltól, engedélyt a vízművektől és az elektromosművektől, nyilatkozatot valamennyi telekszomszédtól, hogy az építkezés ellen kifogásuk nincs, a költő fóliának percegése nem fogja zavarni az éjszakai nyugalmukat, és a lírai versektől nem fognak megveszni a komondorok. Csatolni kellett továbbá a kérelmet két fa kivágására. Mindezen mellékletekkel együtt a költő a tervrajzot benyújtotta az illetékes építési osztályhoz.

Az építési osztály a tervrajzokat véleményezésre felterjesztette a Magánmérnökök Munkáját Minősítő Valamilyen Bizottsághoz. A Bizottság először úgy minősítette, hogy nem felel meg. Másodszor úgy minősítette, hogy nem felel meg. Harmadszor is benyújtotta ugyanazt, ugyanoda, és akkor megfelelt.

A költő boldog volt. Úgy érezte, már testközelségbe került a kert. Írni fog. Vett egy új golyóstollat, és felment a Gyermekélet kiadóhoz, és előleget rimánkodott Ültessetek, gyerekek, a szép jövőért című megírandó verseskötetére. Nagyon kis előleget kapott, de úgy se tudott írni. Még hátravolt egy-két jelentéktelen probléma.

A költőnek kőművest és vízszerelőt, asztalost és villanyszerelőt, ácsot és burkoló szakembert, ezeknek több láda sört kellett beszereznie. Ezenkívül meg kellett tanulnia, hogy mi a különbség folyami sóder és gyöngykavics között, hol lehet homokot vásárolni, hol árulnak meszet, cementet és bé harmincas téglát. Fuvarosokkal kellett tárgyalnia, és a rákosligeti tüzéptelepre kirohannia egy eternit könyökcsőért és Pesterzsébetre a vasútállomáshoz két kanna bonobitért. A bonobitra rá volt írva, hogy tűzveszélyes és robban, és a költő azt se tudta, mire használják, de már nem törődött vele. Sovány lett, borostás, a szeme ködpárás, és nem volt egy fillérje sem. Elzarándokolt a Hajrá című irodalmi folyóirathoz, és némi előlegért felajánlotta "Nehéz az élet" kezdetű százstrófás elégiáját. Eközben november lett, korán leesett az első hó, az építkezést még el sem kezdték, de a megrendelt sódert leszállította a szövetkezet. A kocsi nem fért be a kapun, tehát leszórták az utcára. A költőt megbírságolták, mert nem volt járdafoglalási engedélye. "Nem tudom, mi az" - mondta kétségbeesetten az eljáró Illetékesnek. "Tessék mondani, hol kell olyat szerezni?" "Menjen vissza, mérje meg, hány négyzetméter helyet foglal el a sóder, aszerint kell fizetnie a hetibért." A költő visszament egy méterrúddal, de szerencséje volt, mert addigra a sódert az utolsó szemig ellopták. Tavaszig nem volt más gondja, mint hajnali háromkor kimenni a telek végébe, lesni, hogy nem esik-e a hó, és ha esett, cirokseprűvel lesöpörni a járdát. Este átfázva hazament, megivott egy csésze forró teát, és közben eszelősen olvasgatta az Építési Engedélyt. "Most szenvedek, de van értelme a szenvedésnek. Tél van, de jön a tavasz. Fürge ásók és csákányok nyomán felépül gyönyörű kis házam, búvóhelyem, fészkem, erdei lakom, elefántcsonttornyom. Mi volt az eddigi életem? Semmi. Tudatlanság. Felkelni és lefeküdni, langyos kis dalokat írogatni holmi szerelemről és múlandóságról. Most megtanultam harcolni valamiért, férfiasan söpörni a hóviharban, most fog megérni a költészetem is."

És elrohant a Mindent Bele ifjúsági lap szerkesztőségébe, és viharos vita után előleget szerzett a Harc és küzdelem az élet című, majd egyszer megalkotandó művére.

Tavasszal ismét némi akadályok gördültek alkotómunkája elé. Csak néhány rövid címszó: kőműves részeg, vízszerelő részeg, első fal ledőlt, második fal ledőlt, gödör bedőlt, kerítés kidőlt, szak­embernek nincs iparengedélye, fusi munka, bírság, előleggel megléptek. "Isten ujja - gondol­ta a költő -, én is már hány előleggel lógok." Nyár lett, forró, érlelő nyár, amikorra vala­hogy mégiscsak álltak a falak, csálén, de rajta volt a tető, már csak a használatbavételi engedélyt kérelmezte, amihez ismét csatolni kellett egyet s mást, így a KÖJÁL-szemle eredményét, a Vízművek nyomáspróbájának igazolását, az Elektromos Művek ellenőrzési jegyzőkönyvét, és mindezzel ismét jelentkeznie kellett a telekkönyvi hivatalban, továbbá adólapot kért a kerületi pénzügyi osztálynál, és fizetni kezdte az üdülőhelyi illetéket. Hosszas töprengés után felkereste az Érett Évek nevezetű nyugdíjas-folyóiratot, és némi előlegért sorozatot ígért az "Ember elfárad" témakörből.

Bútorra már nem telt, de annyi igazolás, engedély, kijárás, bejárás, jegyzőkönyv, szemle, szerző­dés, másolat, leirat, felirat, átirat, kiadmány, beadmány hevert a kis kalyibában, hogy nyugodtan lefekhetett rá. "Most már igazán dolgozni kezdek" határozta el, de csak jámbor óhaj maradt a szándék. Mert jöttek a szomszédok, akik annak idején nyilatkozatot adtak, hogy nem zavarja őket a költő (de olyan ígéretet sohasem tettek, hogy ők sem fogják zavarni a költőt), jött Plehák Arthur nyugalmazott lovassági ezredes, verskötetét hozta elbírálásra, azzal a kis kéréssel, hogy termésé­nek javát legyen szíves elhelyezni a televíziónál, ahol ő már többször hasztalan próbálkozott, de hát nem volt pártfogója. Jött továbbá Kellemffy Amália (művésznév, valódi nevén Holcer Endréné), kérvén az új szomszédot, hogy hozza be szavalóművésznőnek. Bemutatta tudományát, azonnal elszavalta az István öcsémhezt és a Zalán futását. Megjelentek a Koszorú Dalkör tagjai is, kérvén, hogy a dalkör alakulásának negyvenhetedik évfordulójára írjon nekik kantátát, a megzenésítésről házilag gondoskodnak. Ezenkívül bezörgetett a szomszédos Háziasszonyok Klubja vezérkara is: jöjjön át író-olvasó találkozót tartani. A költő megtartotta a találkozót, a klub vezetője a zárszóban lelkesen ecsetelte, mennyire emelkedni fog a környék kulturális színvonala. Ezentúl hetenként tartanak majd irodalmi esteket, saját költőjük vezetésével. Persze jó volna még néhány költőt rávenni, hogy ezen a domboldalon vásároljon kertet. Milyen nagyszerű volna itt üdvözölni Radnóti Miklóst és Szabolcska Mihályt.

A költő most már gyakori látogatója volt a kerületi ideggondozónak, és főleg Eleniummal táplálkozott. Pedig a kert most szép volt. A fű térdig ért, tele volt színes vadvirággal, a fák lombosodtak, és az ágakon pirosodni kezdett a barack. A költő egyébként már négyhavi házbérrel tartozott a Lósóska utcában, barátaitól kisebb-nagyobb kölcsönöket kért, sőt írt Hermin néninek is Belgiumba, hogy nem tudna-e valami családi ereklyét küldeni, úgy fáj a szíve, hogy sem szegény Balambér bácsitól, sem tőle nincs egyetlenegy becses darabja sem. Hermin néni meglepő gyorsasággal válaszolt, azt írta, hogy ugyan semmi jót nem érdemelnek tőle a pesti rokonok, de unokaöccse kívánságát mégsem tudja megtagadni, elküldi Balambér bácsi utolsó fényképét és saját, kézzel írott receptkönyvét, száz hasznos háztartási tanáccsal.

A költő rászánta magát, és elment a Népszerű Filozófia című tudományos folyóirathoz. Elmondta, hogy mostanában filozofikus költészettel foglalkozik, némi előlegért örömmel írna gondolati poémákat Elidegenedő család címmel. És megesküdött, hogy a kertbe egyetlen szomszédot sem fog beengedni.

A következő szomszéd nem is akart bejönni, csak megállt a kerítésnél, és ordított:

- Hé, költőke, mi lesz a tetvekkel?!

A költő éppen azon töprengett, hogy a családon kívül még mitől lehetne elidegenedni, és főleg ki ad arra előleget. Megriadva ugrott fel.

- Mitvekkel?

- Mondja, maga nem lát a szemétől? Nézze meg a barackja levelét.

A költő nézte, de nem tudta, mit kell látnia. A leveleken gyönyörű halványzöld pici állatkák mászkáltak, és áttetsző, nyúlós lé folydogált.

- Most se látja? Amik ott mozognak?

- Látom, de nekem tetszenek.

- Hogy magának mi tetszik, az nekem nyolc. De ha maga miatt az én fáim is eltetvesednek, akkor én magát feljelentem, baltával agyonvágom, és a házát felgyújtom, ahhoz tartsa magát.

A költő ijedten vásárolt egy permetezőkannát, hat kiló mérget, és elkeseredett szívvel pusztítani kezdte a tetveket. Közben azon tűnődött, hogy ha történetesen megírná Struggle for life című elmélkedését, hol lehetne azt elhelyezni? De azt sem írta meg. Mert a kedves kis zöld levéltetvek után jöttek az amerikai szövőlepkék, a csillagrozsda, a lisztharmat, a peronoszpóra, az üszök. A kert elvadult, buján nőttek a gazok és az indák, és akkor a költő döntő lépésre szánta el magát. Eldobta a kapát és a permetezőkannát, nem fogadta a szomszédok köszönését, és cselhez folyamodott. Nappal járt aludni a Lósóska utcába, és késő este, titokban lopakodott ki a kertbe, gyökerekkel és kukacos barackkal táplálkozott, és gyertyafénynél belekezdett Apokalipszis című hatalmas költeményébe.

Egy reggel fehér papírt talált a postaládában. Idézést a lakóhelye szerint illetékes tanácstól. "Semmi dolgom a világgal - gondolta a költő. - Nem megyek el." De gyáva volt és elment.

- Magának van egy kertje - mondta az Illetékes.

- Van - felelte a költő.

- Miért nem jelentette be?

A költő elgyötörten bámult. Sorolni kezdte a telekkönyvet, az adóhivatalt, a...

- Nálunk nem jelentette be.

- Kérem, nekem nem mondták.

- Azt nem kell mondani. Azt tudni kell.

- Kérem, én megkérdeztem...

- Biztosan rosszul kérdezte. Mi csak értelmes kérdésekre tudunk válaszolni. Na mindegy. Nem büntetem meg. Ezt most kitölti, és ha bármi változás történik, tizenöt napon belül itt jelenti.

- Milyen változás? - kérdezte a költő, mert kialvatlan volt, és az Apokalipszisre gondolt.

- Istenem, milyen változás? - sóhajtott türelmesen az Illetékes. - Ha például eladja a kertet.

A költő szemében zöld láng villant. A sorban mögötte állt a következő beidézett ügyfél, egy hamis mérésen ért lángossütő.

- Nem akar kertet venni? - kérdezte tőle a költő.

- Mennyiért adja?

- Mondjon egy nagyon kis számot.

- Száz forint.

- Vigye - mondta a költő. Sarkon fordult, és úgy, ahogy volt, borostásan és álmosan berohant a kávéházba, ami most, három év után valamivel koszosabb, füstösebb és kopottabb volt. A költő otthonosan beült egy sarokba.

- Feri - intett a pincérnek. - Egy kávét és egy lottószelvényt.




Hátra Kezdőlap Előre