Új ruha

A szövet nem is tetszett igazán. Ha maga választja, inkább sötétszürkét választott volna, hal­szálkásat. Teri persze azt mondta volna, hogy ne őrülj meg, nincs is más ruhád, csak sötét­szürke. Egyszer csináltathatsz egy világosat, divatosat, zöldes árnyalatút. És egyszer legyen igazi öltönyöd, nem konfekció, mikor legyen, ha nem az ötvenedik születésnapodon? A szíve szerint inkább valami hülyeséget szeretett volna az ötvenedik születésnapjára, hat színnel író golyós­tollat, fényképezőgépet vagy akár villanyvonatot. De Teri úgy készül az öregségre, ahogy valaha a férjhez menésre készülhetett. Az idén áthúzatják a fotelokat, mert aztán már nyugdíjban... és venni kell két váltásra való krepp ágyneműt, azt nem is kell vasalni, és tartós, mert majd nyugdíjban... És most kell csináltatni egy jó öltönyt, elszakíthatatlan szövetből, kitűnő szalonmunkát. Elegánsat. Persze ha már ilyen gondos Teri, ezt a gálaruhát sötétebb szövetből kellene csináltatni, különben nem lesz elegáns az utolsó alkalomra.

A szövet megvolt, meg kellett köszönni, meg kellett csókolni Terit, nem a meghitt, kettős otthoni csókkal, hanem nyilvánosan, a család előtt. Tudomásul kellett venni, hogy senkinek sincs ilyen felesége, hogy viselje egészségben, százhúsz évig, és hogy ezt a gyönyörű szövetet sehol másutt nem lehet megcsináltatni, csak a Belvárosi Szuper-szalonban, ahol megkérik ugyan az árát, no de...

Sután és riadtan állt ingre vetkőzve, amíg Markos úr, a szabász a mérőszalaggal fontos művele­teket végzett rajta. Egy kislány írta a számokat. Szerette volna tudni, hogy a kilencvenkettő meg az ötvennégy mit jelent. Jó alakja van? Kimondottan előnyös? Normális? A pocakját megpróbálta jól behúzni, a vállát kissé megemelni. Markos úr halk volt és tárgyilagos, jólesett volna, ha valami megjegyzést tesz a szövetre, mondjuk, hogy pompás anyag, kellemes viselet lesz. Vagy őrá, hogy ez igen, erre a termetre könnyű lesz szabni. Mire ő szerényen megjegyezhetné, hogy valóban, eddig mindig simán kapott az alakjára konfekcióruhát, de most mégis úgy döntött, hogy más a csináltatott.

A kislány átnyújtott egy papírlapot. Nyugta volt hatszáz forint előlegről. Az első próba ideje is rajta volt: jövő kedden, déli egy és kettő között. Ettől kissé megriadt: egy és kettő között nem jöhet el az irodából ruhát próbálni. De már el is határozta, hogy csúsztatni fog, szabadnapot vesz ki. Van abban valami előkelő. Nem azért marad otthon, mert jönnek a gázt kifújni, vagy máskor nem csinálja meg a vécét a házmester. Szükségem van egy szabadnapra. Ruhát csináltatok. Esetleg veszek hozzá egy szép kalapot és egy nyakkendőt. Teri örülni fog. Teri nagyon jó feleség. Egy csokor hóvirágot visz neki.

Két nappal később az irodában telefonhoz hívták.

- A Belvárosi Szuper-szalonból keresnek - mondta Sulek, és nyújtotta a kagylót. A készülő ruháról akkor már mindenki tudott az osztályon. Sulek is, Forgács is, még Anci is a büfében.

- Tessék bejönni az anyagért, és visszavinni. Nem vállaljuk - mondta egy női hang.

- Tessék? Nem értem.

- Azt üzeni a főszabász úr, hogy önnek nem vállalja. Tessék bejönni az anyagért.

- Nem értem - mondta elhűlve, és letette a kagylót.

És valóban nem értette. Valami hülye vicc. Valaki irigyelné, hogy életében egyszer egy jobb ruhája lesz? Valami? Nem érti. Hogyhogy nem vállalják? Sulek döbbenten nézett rá. De ő nem magyarázott semmit. Érezte, hogy halottsápadt lett.

- A büfébe megyek.

Nem a büfébe ment, hanem ki, az utcára. Az első nyilvános telefonfülkéből felhívta a szalont.

- Kérem, nem tudom, nincs-e valami tévedés. Én rendeltem önöknél egy öltönyt...

- Igen. És az előbb telefonáltunk, hogy tessék visszavinni az anyagot.

Nem volt esedékes a hajvágás, de nem bírt ellenállni. Beült a székbe, és ahogy Jancsi úr rátekerte a fehér kendőt, megkérdezte:

- Mondja, előfordulhat az, hogy egy vendég bejön, és maga nem borotválja meg?

- Ennél az üzletmenetnél, uram? A dakszlikutyát is megnyírom.

- Komolyan kérdem. Leül ide valaki, és maga azt mondja: nem fogom önt megnyírni, uram. Az ön képét nem borotválom. Előfordulhat?

- Hát... esetleg. Ha mondjuk, tele van ronda pattanásokkal. Vagy nagyon részeg. Vagy olyan mocskos a haja, hogy elküldöm a KÖJÁL-ba előbb. Ez lehet. Hagyjunk egy kis barkót?

- Mindegy.

Kétszer is nekiindult, hogy elmegy a szövetért. Nem fog semmit kérdezni. Tessék a cédula, kérem vissza az előleget, volt szerencsém. Mentegetőzni fognak? Hogy tévesen vették fel a rendelést? Tönkremegy a szalon? Leltároznak, eltört a legjobb villanyvarrógépük, legyen inkább máskor szerencséjük? Vagy nem is mentegetőznek, odalökik a hatszáz forintját és a becsomagolt szövetet. Fogja, jóember, tűnjön el, magának nem varrunk ruhát. És ő a hóna alá csapja, elódalog. No nem.

Érezte, hogy a nyakán, hátán végigcsurog a veríték.

A sógor nem volt benn a munkaközösségben, várni kellett. Ideges ügyfelek közt üldögélt. Ketten válóperről beszéltek, a harmadik halkan tárgyalt az adminisztrátorlánnyal, sikkasztást és két évet emlegettek. Amikor Bandi bejött, meghökkenve és csodálkozva intett neki. Itt vár rá? Ilyen dúltan?

Az ügyvéd először nevetett. Hát persze hogy nincs joguk válogatni. Ez olyan, mintha az SZTK-ban azt mondanák, hogy a maga tüdejére nem vagyunk kíváncsiak. Bocsánat, ez nem is olyan egyszerű. A körzeti orvos se köteles mindenkit... az úgy van... Hát persze, kétoldalú szerződés, de ha visszaadták az előleget? Levonás nélkül? Legfeljebb polgári perrel lehetne kísérletezni. Ha például írtál egy színdarabot, miért, istenem, már nálad nagyobb marhák is írtak, és a premierre kellett volna a ruha, de a késedelmük miatt most már nem lesz kész. Vagy külföldi kiküldetéshez... Hagyd a fenébe az egészet. Nekem ugyan minden per üzlet is, sport is. Szívesen megtáncoltatnám a Szuper-szalont. Ismerem az elnököt, sokat eveztünk együtt, leesne az álla, hogy milyen disznóságok mennek náluk. Tudod mit? Fel is hívom és tisztázom. Egy a tízhez, hogy valami buta adminisztrációs tévedés.

- Gyere, hallgasd te is - intett az ügyvéd, és úgy tartotta fülén a kagylót, hogy ő is érthetett minden szót.

- De tudok róla, igen, jelentették - mondta az elnök. - Ragaszkodsz a magyarázathoz? Nézd, ez a Markos nagyon ideges ember, kétszer volt már infarktusa. Azt mondta, ne kívánjak többet, ő ennek a pasasnak nem vállalja. Ennyit mond, egy szóval se többet. Ha nem tetszik, felmond, ő megkapja már a rokkantnyugdíjat, neki nem kell az a sok macera, ő sétálni akar a kis unokájával az Állatkertben, ő még élni akar, ő ezt a szövetet nem fogja kiszabni. Most erőltessem, kérlek szépen? Nincs azon áldás. El fogja szabni, és a tisztelt vevő megpukkadhat. Vagy itt hagy engem. Vevőnk annyi van, mint a tetű, szabászunk ez az egy, és állandóan csábítja a konkurrencia. Vagy ha felizgatom, kap egy újabb infarktust. Vagy én kapok. Mondd meg a barátodnak vagy a sógorodnak vagy ügyfelednek, hogy ne szívóskodjon. Visszakapja a pénzt, ennyi pénzért, ilyen jól hat másik helyen is megcsinálják.

- Mi bajod? - kérdezte Teri.

- Semmi.

- Azt hittem, boldog leszel. Olyan ritkán kapni mirelit májat.

- Boldog vagyok.

Meg kellene mondani ezt a képtelen hülyeséget. A ruhát. Menjen el holnap Teri az anyagért. Csapjon botrányt. Verje meg őket. Hát persze, hogy erre nem gondolt! Be fog menni ő maga holnap reggel a szalonba, megvárja ezt a Markost, behúz neki kettőt. Egy beteg embernek? Na, gyerünk lefeküdni.

- Nem alszol?

- De alszom.

Megpróbál egyenletesen lélegzeni, megpróbálja kijátszani Teri aggódó gyanúját. Hagyja már békén, nem náthás, nem rontotta el a gyomrát, nem kell lázat mérni. Igen, forró az arca, ég az arca.

Amália néni. Ősz hajú, szemüveges, sovány. Kompótot oszt. Nyújtja a tányérokat. Nagy, barna ebédlőasztal körül ülnek. Közeledik egy tányér. "Köszönöm" - mondja ő lelkesen, de Amália néni átnyúl fölötte, a bátyjának adja az édességet. Most újabb tányér közeledik, ő mohón és lelkesen megköszöni, azután vérvörösen látja, hogy még ez sem az övé. Csak motyogni tud zavarában, már nem is ízlik a mandulával díszített barack.

Te menj haza, te nem kellesz. A tornatanár válogatja a tornaünnepély csapatát. Te nem kellesz, hazamehetsz. Sebők mézcukrot hoz az iskolába, sorba adják a pad alatt. A zacskóból elfogy. Éppen előtte fogy el, a Czikónál. Marhaság, sose szerette a mézcukrot. De a tánciskola! A lányok, akiket gyáván méregetett a majomszigetről. Az a rózsaszín ruhás kellett volna, de egy lépéssel előtte kérték fel.

Meleg van. Meg fog fulladni a takaró alatt. Ki kellene nyitni az ablakot. De mit szólna Teri? Ő sem alszik, egész biztosan nem alszik, őt figyeli.

A dolgok nem véletlenek. Miért utálta őt Mattyasovszky szakaszvezető? Az első perctől kezdve kiszúrt vele. Te kétballábas ragyás képű. Sose volt ragya az arcán. Vagy van? Valami bélyeg, jel, pattanás? Talán fényes, izzadó a bőre, csak eddig nem vette észre? Atyaisten, csak nincs kellemetlen szájszaga? Naponta kétszer fogkrém, szájvíz, negyedévenként fogorvos. Valami taszító lehet mégis benne. A főnöke is. Soha nem volt erről szó. Nem, nincs baj a munkájával. De a fizetésben mindig csak a tól-ig-ból a tól, a prémium lefelé kerekedik. Valamit változtatni kellene, valamit meg kellene oldani, valamit elrontott, valakit egyszer megsértett, és most utánanyúl. Ki lehet ez a Markos? Volt valaha valami peres ügye? Iskola? Katonaság? Tisztázni kellene. Védelmet kérni valahol.

- Mi van veled? Úristen, mi van veled?

Teri meggyújtja a kis lámpát.

- Mi van veled?

- Nem tudom. Nem tudom. Nem kapok levegőt.

- Hívjam az ügyeletet?

- Nem tudom... azt hiszem...

Markos Ágoston főszabász késő estig kártyázott az öccsével. Megemelte a paklit, és amíg az öccse osztott, rákönyökölt az asztalra. - Ja, mielőtt elfelejtem. Annak a Juhásznak visszadobtam a szövetjét.

- Milyen Juhásznak?

- Tudod te. Két napja meséltem, hogy benn volt az a könyvelő, a Juhász, megrendelt egy kétsoros zöldesbarna öltönyt. Hát te figyelmeztettél, hogy el ne vállaljam neki, micsoda ronda alak, ötször fog igazíttatni, leszekálja az életemet.

- Fenét Juhász. Akit én mondtam, nem Juhász, hanem Kerekes.

- Ja. Mindegy.


A kegyelem

Pribék, az író rendetlen volt. Az Eszmélkedés szerkesztősége még rendetlenebb.

Az író befejezte a novellát, kiszedte a papírt az írógépből, és vitte egyenesen a szerkesztőségbe. A főszerkesztő szobájába. "Úgy érzem, remekmű" - mondta szerényen, és otthagyta a kéziratot. A főszerkesztő éppen hogy belenézett, értekezletre kellett sietnie. A novellát az irodalmi rovat vezetőjének kezébe nyomta. "Pribék hozta, adjátok le."

A rovatvezető is sietett: hatig le kellett bonyolítania a randevúját, mert a felesége hétkor érkezett a Tokaj expresszel. A novellát be akarta tenni a "Közlendők" című dossziéba, az íróasztala jobb felső fiókjában. De a fiókot már bezárta, most nem vacakol a kulcsokkal. Begyömöszölte hát az irományt a középső fiókba, kazalnyi kitudjami papiros, két átzsírosodott uzsonnamaradék, egy beszáradt töltőtolltintás üveg, fél pár kesztyű, egy spanyol nyelvkönyv, egy patyolatcédula (ezt hetek óta keresi otthon a felesége), némi aprópénz, gemkapocs, kiszóródott dohány, egy pornográf folyóirat (ha nem adod vissza, meggyilkollak!), Makó város monográfiája és egy félárú vasúti bérlet mellé. És mindörökre megfeledkezett róla.

Három hét múlva az író összetalálkozott a főszerkesztővel. "Már régen nyomdába adtuk, nagyszerű" - hazudta a főszerk., és még aznap elővette a rovatvezetőt:

- Mi van a Pribék-novellával?

- Te jóisten! Máris. Azonnal - mondta a rovatvezető, és elrohant. Kirángatta a jobb oldali felső fiókból a "Közlendők" feliratú dossziét, és megfagyott benne a vér. A kézirat nem volt ott. Pedig határozottan emlékezett rá. Behozta... eltette... hol van? Hiszen el szokott ő veszíteni kéziratokat, egyszer a buszon felejtette az egész jövő heti számot, csak az nem téved, aki nem dolgozik. De most biztosan és határozottan emlékszik. Ki merészel a fiókjába nyúlkálni? Ki vette ki innen? És mire kellett valakinek egy Pribék-kézirat?

Kiszórt mindent, feltúrt mindent, hazatelefonált, ordított a feleségével, hogy nézze meg jobban, igen, a konyhában is, igen, most már emlékszik, hazavitte a Pribék-kéziratot elolvasni... de mégsem, összeveszett a szerkesztőségi gépírónővel, kollégáival, a takarítónővel, utóbbival csak szelíden, mert szerkesztőt annyit lehet kapni, hogy Dunát lehet velük rekeszteni, de takarítónőt... Rámolt és keresett, és a nagytakarítás közben elő is került egy fél üveg penészes eperlekvár, a régen elveszettnek hitt Parker tolla, egy levél, amit elfelejtett feladni. A Pribék-novella sehol.

- Sejtettem - felelte zordul a főszerkesztő, amikor értesült a novella eltűnéséről. - Ha ez még egyszer... no várj, felhívom Pribéket, de a prémiumod ugrott.

A főszerkesztő hosszan csevegett az íróval időjárásról, irodalmi helyzetről, epekőről, azután csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy ugyebár, a múltkori novelládból tudnál adni egy másolatot.

- Nem - felelte az író -, a műveimet általában egyetlen példányban írom. Mire kellene?

- Az illusztráció miatt - mondta kínban a főszerkesztő. - Gyorsabban menne a dolog, ha volna még egy példány.

- Ennyi idő alatt Leonardóval is illusztráltathattátok volna - mondta mérgesen az író.

A főszerkesztő behívatta a rovatvezetőt, és ordított:

- Reggelre meglegyen az a tetves Pribék-kézirat!

A rovatvezető egész éjjel kutatott. A naftalinból kivette a télikabátját, annak a zsebeit is kiforgatta. Lement a pincébe. Töprengett. Milyen ruha volt rajta, amikor Pribék... Valami támpontot keresett, valamit, amihez köthetné. "Csak magamat köthetem fel" gondolta keserű gúnnyal.

De az író sem aludt. Rettentő gyanúja támadt. Reggel elgyötörten és borotválatlanul berohant az Eszmélkedéshez.

- Hol a kéziratom?

- Már lement a nyomdába.

- Látni akarom.

- Minek?

- Javítani akarok rajta egy sort. Jogom...

- Majd kapsz levonatot.

- Most akarom.

A főszerkesztő összeszedte magát.

- Hát ide figyelj. Nem tudjuk, hol a kéziratod. De meglesz. Keressük. Rendes író másolatot készít a nyavalyás dolgozatairól.

- Te engem most ne oktass rendre! - üvöltött Pribék.

- Jó, kérlek, nyugodj meg, meglesz, megtaláljuk, a lónak négy lába van...

A kézirat pedig nem került elő. A szerkesztőségben már közmondást csináltak róla. Eltűnt, mint egy Pribék-kézirat - mondták mindenre, amit nem találtak. Az előszobára kitettek egy nagybetűs táblát:

KÉZIRATOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM ADUNK VISSZA!
A SZERKESZTŐSÉG NEM LEVÉLTÁR!
KÉZIRATAIK MÁSOLATÁT SZÍVESKEDJENEK MEGŐRIZNI!

A rovatvezető pedig minden reggel elsőnek a halálozás rovatot kereste az újságban. Istenem, az írók is halandók... és Pribék mostanában nagyon rosszul néz ki.

Pribék tényleg beteg volt. Belebetegedett az eltűnt novellába. Nem emlékezett rá pontosan, csak annyit tudott, hogy nagyon jó írás volt. A ritka, szerencsés magzat, amely az isteni kegyelemben fogant. Formás, arányos, könnyed és mély. Valamit megsejtett akkor írás közben, valami titok feltárult, valami nagyon szépet mondott el a szerelemről és a világról, valami megismételhetet­lent.

Próbált a szavakra emlékezni, mondatokra, de nem sikerült. Nem evett, nem ivott, nem tudott aludni, nem járt a barátai közé. Amikor a főszerkesztő felhívta, hogy kifizetik az elveszett novella honoráriumát, és megrendelnek nála egy kisregényt, üvöltve lecsapta a kagylót. A feleségével összeveszett, írni nem tudott. Vizes borogatással a fején nézte a plafont, várta újra a kegyelmet, az elveszett művet, a főművet, élete értelmét. Néha úgy érezte, felugrik, fog egy konyhakést, berohan az Eszmélkedéshez, vagy elmegy a főbírósághoz, feljelenti őket lopás, rablás, élete összetörése miatt, vagy az utcán ordítozni fog, de aztán csak feküdt tovább, és álmodott az elveszett Műről, élete fő értelméről, talán egy elveszett Nobel-díjról.

Véletlenül akadt rá a novellára. Először káprázatnak vélte. Mi? Hogyan? Hogy kerül ez ide? Igen, hát persze... ezt a novellát kétszer gépelte le, maszatos volt, baj volt az írógépszalaggal, ezért írta le újra, és itt maradt az egyik példány a kéziratlapok között.

A halántéka dobolt az izgalomtól, a keze remegett, amikor olvasni kezdte. Ez az, persze, a Vallomás. Kiolvasta, és nem értette. A novella az volt, de a fenébe is... Most, hetek múltával, elidegenedve, bírálva, más lett az egész. Nyúlós, rosszul szerkesztett, banális, érdektelen. Az isteni kegyelemnek nyoma sem volt benne. Rossz írás, pocsék írás.

- Istenem, tégy csodát - mondta az író. - Ne találják meg a kéziratot.


Örökösök

Az író írt.

Megszállottan, hajnaltól estéig és estétől reggelig. Regényt írt, élete nagy regényét. Gyermekéveit és ifjúkori szerelmeit, vágyait és tapasztalatait, szenvedélyeit, életét és halálát. Tizenhét esztendeig írta a regényt, azalatt családja főzeléken élt, ő maga üres feketekávén. Gyermekei stoppolt ruhában és elnyűtt cipőben jártak iskolába, a tandíjat részletekben fizették.

A regényre a kiadó azt mondta: nna, megüti a mértéket. Kiadták 6410 példányban (ebből 410 nem honoráriumköteles.) A könyvesboltokból el is fogyogatott. Még negyven üzemi könyvtár is megvásárolta. Egy kritikus majdnem írt róla (az író barátja, aki négy sort el akart helyezni róla az egyik lapban, de a kritikai rovatban éppen nem volt hely, mert azon a héten jelent meg Ügyeletes Zseni két gondolatjele és egy kettőspontja, úgyhogy ez a recenzió is elmaradt).

Ebbe az író belehalt.

Négy évvel a halála után a művet felfedezték.

Megjelent új kiadásban, azután még egy újabb kiadásban, harmincezer példányban, azután hatvan­ezerben. A tévé kilencvenhárom folytatásos játékot csinált belőle. A magvasabb gondolatokat a tévéjáték hősei nemcsak elmondták, hanem még táblákra felírva is megmutatták a gyengébb nézőknek.

Ezután kiadták regényújságban, zanzában és zsebkiadásban.

Lefordították négyezerhatszáz nyelvre és nyelvjárásra. Egyedül dél-patagóniaiul nyolc kiadást ért meg. Urdu, hindi és szuahéli kiadásához a grafikai világverseny győztesei készítették az illusztrációt. Olyan pletykák is elterjedtek, hogy a Svéd Királyi Akadémia fontolóra vette a posztumusz Nobel-díjat.

Három ifjú irodalomtudósunk kandidátusi disszertációt írt róla. (Kettőt elfogadtak.) Egy magyar népművelés-könyvtár szakos főiskolai hallgató szakdolgozata témájául választotta. Egy bölcsész jelesre felelt a nagy műben fellelhető középfokú melléknevekből. Minden valamirevaló kritikát és irodalmi tanulmányt a kiváló regényből vett idézettel illett kezdeni.

Az író három fia szakajtóval kapta a pénzt.

Küldték a honoráriumot a kiadók, színházi ügynökségek és rádiótársaságok. Az örökösök lakást vettek és autót, nyaralót és motorcsónakot, bundát és színes televíziót. A Nemzeti Bank a nyugati kiadások után devizavásárlást is engedélyezett. Az örökösök síelni utaztak Svájcba, hajókáztak a Japán-tengeren.

Tizenöt évvel az író halála után emléktáblát lepleztek le a VIII. kerületben azon a bérházon, amelyben az író élt és alkotott. Szerencsére a ház csak jövőre kerül szanálásra. A három fiú is ott volt az ünnepségen, majd együtt mentek el a bankba, hogy az esedékes honoráriumokat felvegyék. Véletlenül épp egy vártnál nagyobb összeg érkezett. A három fivér összenézett.

- Menjünk ki a papához - mondta a legidősebb.

Vásároltak egy hatalmas koszorút, harminc szál piros szegfűvel, és elhelyezték a síron.

Már vissza akartak indulni Mercedeseikhez, amikor a második fiú így szólt:

- Meglehetősen kopottak ezek a betűk, hozassuk rendbe a papa sírkövét.

És mert szerető, jó fiúk voltak, ebben is azonnal megegyeztek. S ekkor a legkisebbik meghatottságtól elfúlva azt mondta:

- Gyerekek, olvassuk el azt a könyvet.


Szerény javaslat a magyar dráma felvirágoztatására

Pár nappal ezelőtt ügyes-bajos dolgom volt a kerületi tanácsnál. Kerestem valakit.

"Kérem - mondta a titkárnője -, Faragó doktor úr éppen birtokháborítási ügyet tárgyal. A tárgyalás nyilvános, tessék befáradni, helyet foglalni, megvárni, amíg végez."

Így csöppentem be a Kelevei kontra Darócz-ügy tárgyalására.

Tessék elképzelni a helyszínt: a dobogón asztal, mögötte három szék, az asztalon piros posztótakaró, korsó, poharak, nagy halom akta. Az asztal mellett kisebb gépíróasztalka, írógép, az emelvénnyel szemben négy széksor, öt-öt székkel. A pódiumon tárgyal doktor Faragó. Mellette ülnek Marnyainé és Kornyainé, az ülnökök, akik társadalmi munkában vesznek részt az ügyben. A kisasztalnál Gizike ül, a gépírónő. A szemközti széksorokban helyezkednek el az ügy szereplői, úgymint a feljelentő, Kelevei Valdemár 79 éves nyugdíjas, a bepanaszolt Darócz Ferencné és leánya, Darócz Katalin.

A tárgyalás elején doktor Faragó felolvasta az aktát:

FARAGÓ Ismertetem Kelevei Valdemár beadványát. "Panaszt teszek társbérlőm, özv. dr. Darócz Ferencné ellen, aki vénkisasszony leányával együtt..."

DARÓCZNÉ Aljas!

MARANYAINÉ Rendre, rendre.

FARAGÓ "...pokollá teszi az életemet. Legutóbb barátaim voltak nálam vendégségben. Az egyik vendég hölgy ki akart menni a mellékhelyiségbe, de ezt Daróczné társbérlő lehetetlenné tette, a vécét gyorsan lezárta, a hölgyet »mars ki innen, te kétszer kiköpött rágógumi« felkiáltással a szobába visszazavarta, és a partvissal megfenyegette. Kérem az illetékesek védelmét, hogy saját otthonomban emberi módon élhessek, továbbá a gázóra leválasztását, a vécékulcs visszaadását és nyugalmam háborítatlanságát elrendelni, továbbá a társbérlőmet példamutatóan megbüntetni szíveskedjenek. Kelevei Valdemár." Nos tehát...

KELEVEI Tisztelt elnök úr, én ezt most ünnepélyesen visszavonom. Én azt mondom, aki megüti a te jobb orcádat, annak tartsd oda a balt. Én a békességért inkább tűrök, szenvedek, egy fedél alatt élünk, én megelégszem egy egyszerű figyelmeztetéssel.

DARÓCZNÉ Kit figyelmeztessenek, te istenverése? Tiltakozom. Ha vádolt, csak vádoljon. Ha idecitált, hát itt vagyunk. Tessék csak letárgyalni, tessék csak minket is meghallgatni, a szégyen­telenje...

FARAGÓ Hát akkor tárgyalunk. Tessék ideadni a személyi igazolványokat, írjuk, kérem a jegyző­könyvet. Kelevei Valdemár, született 1903. Anyja neve Matonyai Borbála... Darócz Ferencné született Kelevei Aglája, anyja neve... Matonyai Borbála... hogyan? Önök?

DARÓCZNÉ Testvérek vagyunk. De ez ne zavarja a bíró urat. Mint egy áspiskígyó... amióta meghalt a felesége, én mosok rá, a szennyes gatyáit...

KELEVEI Te mosod? Ki hurcolja a Patyolatba?

DARÓCZNÉ Te hurcolod. Két hete, amióta olyan szemtelen voltál.

FARAGÓ Kérem, igaz, amit a panaszos állít? Önök lezárták a vécét.

DARÓCZNÉ De miért zártuk le, kérem? Mert a hölgy tökrészeg volt. Kitántorgott az előszobába, először a spájzba ment be, és leütötte a dunsztost, utána nekiesett a vécéajtónak, és ott... részletezzem?

FARAGÓ és a két ülnök Ne, ne, isten ments!

DARÓCZNÉ Azt mondtam, majd kinyitom az ajtót, ha te mosod fel.

DARÓCZ KATALIN A szobája hat éve nem volt kitakarítva, mi szívesen takarítanánk, de be sem enged a szobájába.

KELEVEI Azt elhiszem, hogy bejönnél a szobámba, hogy legalább lásd egy férfi ágyát!

DARÓCZNÉ Te szemét!

MARANYAINÉ Rendre.

KELEVEI Azt tessék nekem megmondani, jogom van-e a saját konyhámban, a saját tűzhelyemen főzni?

MARANYAINÉ Persze hogy joga van.

DARÓCZNÉ De mikor?

DARÓCZ KATALIN Este tízkor tántorog fel a kocsmából öt részeg barátjával.

DARÓCZNÉ Azzal a hölggyel. Meg a jómadarakkal. A nevüket nem is tudom. Az egyiket tanácsos úrnak szólítják, a másikat zugügyvédnek, a harmadikat, a legrondábbat Dzsentri Jóskának.

DARÓCZ KATALIN Este tíz után kezdenek főzni, darálnak, mozsárban törnek, edényekkel csörömpölnek, énekelnek, bűzlik a környék a hagymaszagtól.

KELEVEI Jogom van-e az én konyhámban, az én tűzhelyemen...

DARÓCZNÉ Odaégetik a zsírt, az én habverőmmel verik a habot.

KELEVEI A fél habverő az enyém. Családi örökség.

DARÓCZNÉ A fene hallott olyat, hogy egy férfi örököljön egy habverőt.

KELEVEI Inkább kettétöröm, de nem lesz a tied.

DARÓCZNÉ Majd én törlek ketté.

KORNYAINÉ Rendre! Rendre!

KELEVEI Akkor semmi bajod nem volt, amikor titeket is meghívtalak vacsorára.

DARÓCZ KATALIN Hogy utána mi mosogassunk el.

DARÓCZNÉ A Dzsentri Jóska barátod után, aki villával piszkálta a fogát, és kinyalta a tányért.

KELEVEI Mégis evett a fene, hogy a Dzsentri Jóska vegye el a lányodat.

DARÓCZNÉ A Dzsentri Jóska csak legyen boldog azzal a hennázott fejű Csöpikével, aki a vécé helyett a befőttesüvegeket...

KELEVEI Egy szót sem arról a hölgyről. Az a hölgy meg van kérve, az a hölgy az én feleségem lesz. Az odajön lakni hozzánk!

DARÓCZ KATALIN De akkor súrol is.

DARÓCZNÉ És mit szól majd a Dzsentri Jóska? Az akarta elvenni.

KELEVEI Haha! A Dzsentri Jóska sose akarta elvenni. Ha tudni akarod, a Dzsentri Jóska a te lányodat akarná elvenni, de ha ti brutaliter elzárjátok a mellékhelyiség kulcsát...

DARÓCZNÉ Azt a kulcsot én félóra múlva visszaadtam.

KELEVEI És a habverő?

DARÓCZNÉ Az a lányom stafírungjához tartozik.

FARAGÓ Gizike, diktálom a jegyzőkönyvet. A mai napon megjelentek előttem...

Elképedve hallgattam ezt a tárgyalást. Hiszen ez egy teljes estét betöltő színmű. Szenvedélyek. Cselekmény. Váratlan fordulatok. Happy end. Mai figurák, mai környezet. És megtudtam, hogy egyedül ebben a kerületben, egyeden esztendő alatt kétezer-négyszáz szabálysértési és birtokháborítási ügyet tárgyalnak. Az a főváros huszonkét kerületében több mint évi ötvenezer ügy, országos méretekben évi félmillió izgalmas történet. Minden egyes ügynek három, négy, öt, esetleg több szereplője van, tehát hatalmas költséget igényel, és két-hárommillió embert mozgat meg. És mindezt hogyan? Tintafoltos kis tárgyalószobákban, alig egy-két érdeklődő füle hallatára, anélkül hogy hasznosítanánk, hogy közkinccsé tennénk.

Szerény javaslatom a következő: ne hagyjuk veszendőbe menni ezeket a remekműveket. Tegyük valamennyit szellemi közkinccsé, a magyar drámairodalom szerves részévé. Alkossuk meg a pincestúdiók ezreit, az úgynevezett pincecirkuszokat. A lakóházak pincéi ma már úgyis nagyrészt parlagon hevernek, mert az olajfűtés, központi fűtés, távfűtés, gázfűtés, villanyfűtés feleslegessé teszi a tüzelőanyag otthoni tárolását. Néhány lócával és dekoratív penészmintával a volt fáskamrák stúdiócirkuszokká alakíthatók. És estéről estére itt tartanánk meg a birtokháborítási és szabálysértési előadásokat, tisztes helyárakkal.

Az érdeklődés hatalmas lenne. Mert ha a nagyérdemű közönség kíváncsi arra, hogy mi történt Boleyn Anna és VIII. Henrik között, még kíváncsibb arra, hogy mi történt Füleki Henrik és nyolc nője között. És ha feszülten lesi, hogy mit csináltak apjukkal a Lear lányok - még jobban odafigyel arra, hogy a Tokonyai testvérek először elszedték apjuktól a fél házat, azután magukra íratták a kertet, és végül bedugták az öreget egy szociális otthonba, és még karácsonykor sem látogatták meg. És milyen izgalommal hallgatnák, hogy Ripityákné mit mondott a férjének, aki négykézláb jött haza a kocsmából, és azt, hogy Pandúrné miért verte ki sodrófával a lánya udvarlóját, és a Ló utca negyvenötből kit vittek el a mentők, és miért rúgott bele Pemzliné az IKV ügyintézőjébe.

Mennyi történet, mennyi lélegzetelállító konfliktus! A dialógusok életszerűségéről nem is szólva, és nem említve a trágár szavak sokaságát, amely a legmodernebb irodalmi igényeket is kielégíti. És minden este meglepetés volna! Látható volna itt könnyű bohózattól - amelyben felborult fürdőkád, egymáshoz vágott habos palacsinta szerepel - véres krimiig minden, életveszélyes fenyegetéssel, repülő kisbaltákkal, bezúzott ajtókkal. És az egyperces esztrádjelenetektől kezdve a hetekig tartó, folytatásos előadásokig itt minden színre kerülhetne. Új commedia dell'arte teremtődne, a Brighellák és Arlecchinók a nézők soraiból kiabálnának közbe. A színdarabok szereplőit nem kellene költségesen verbuválni, csak az idézéseket kell szétküldeni. És az esténként befolyó két-háromezer forintokból végre rendbe lehetne hozatni a roskadozó lakóházakat.

Ha pedig valaki attól tartana, hogy egy év után a pincecirkusz veszítene népszerűségéből, hogy csökkenne az érdekes és fordulatos előadások száma, hogy lankadna a kíváncsiság vagy a veszekedő kedv - nem, erről szó sincs. Bízhatunk egymásban.


Csaknekemünnep

Mindenki tudja, hogyan kell az ünnepnapokat megtartani. Vasárnap tovább alszunk. Karácsony­kor megajándékozzuk és szeretjük egymást. Nemzeti ünnepen fellobogózzuk házainkat. Név­napra dísztáviratot küldünk. Fizetésemeléskor és előléptetéskor iszunk. Általában eszünk és iszunk a jeles napokon.

De mi van a Csaknekemünnepen?

Azokon a napokon, amelyeket nem jelöl piros betűvel a naptár, nincs munkaszünet, és mégis...

Ifjú költő barátomnak nyomdában volt az első kötete. Már réges-régen. A mi könyvkiadásunk ugyanis horatiusi eszméken nevelkedett: kilenc évig érleli a művet.

Az ifjú költő gyakran álmodott a nagy napról, amikor az első, friss, festékszagú példányok megszületnek. Behívják a kiadóba, a főszerkesztő kezet ráz vele, vállára vereget, talán kávéval is kínálja. Esetleg szerződést ajánl a következő kötetére. Hónapokig nem mert érdeklődni, hogy mikor lesz hát kész az a könyv, csak ólálkodott a kiadó tájékán, de nem tudott meg semmit. Végül is megunta a várakozást, dobogó szívvel feltárcsázta a kiadót.

Kapcsolták jobbra-balra, megszakadt a vonal, újrakezdte. Végre jelentkezett a műszaki osztály, onnan is egy leányhang: "Ki beszél?" "Tiszta... Tisztalélek Gergely." "A könyv címét mondja!" "Enyém a Világegyetem" - suttogta száraz torokkal a költő. "Ja, hát az a könyv már két hete megjelent, menjen be a raktárba, felszedheti a huszonnyolc ingyenpéldányát."

A költő dúltan rohant a szerkesztőjéhez, aki vállat vont.

- Édes öregem, a mi kiadónknál évente négyszáz kötet jelenik meg, minden munkanapra egy egész háromtized remekmű esik. Csak nem képzeled, hogy népünnepélyt rendezünk!

Vagy egy másik történet:

Szomszédunknál kisfiú született. Az ifjú apa berohant a klinikára (persze nem tudom, hogy ha lánya született volna, akkor is úgy rohan-e?), látni akarta az újszülöttet. A klinikákon, nagyon helyesen, nem lehet a kisdedeket összefogdosni, megpuszilgatni, csak ipari tévén nézhetik a hozzátartozók. Ámde szomszédunk, mint mesélte, hiába várakozott délután háromtól este nyolcig, hogy Zénó Csongor Rolandot megpillanthassa, mert a képernyőn egész délután egy pucér kislányt mutogattak. Hiába, a tévéhez protekció kell. A felháborodott atya felrohant az ügyeletes orvoshoz, panaszkönyvet kért, tiltakozott. De az orvos békéltetőn mosolygott. "Ugyan, kedves apuka, én elhiszem, hogy magának rettenetesen nagy szenzáció egy újszülött. De tudja, a nővér naponta tizennégyet lát belőle."

De folytathatom.

Kovácsék nyolc éve gyűjtöttek új bútorra. Kuporgattak, takarékoskodtak, hónapokon át nézték a kirakatokat, tervezgettek, latolgattak, rajzolgattak, kimérték az új bútorok helyét, azután ünnep­lőbe öltözött a család, együtt vonultak be az áruházba, ahol is senki sem tudott arról, hogy ez a nap Csakkovácséknak ünnep, és úgy szolgálták ki őket, ahogy kiszolgálták.

Vagy Peták néni nagy keservesen rászánta magát, hogy most igazán kihúzatja azt az odvas zápfogát, amely négy éve kínozza. Tiszta ruhát vett, tiszta kendőt kötött, csipkés zsebkendőt tett a zsebébe, és elindult, elfogódottan és ünnepélyesen az SZTK-ba, és azt remélte, hogy ha nem is kap rangot, rendjelet bátorsága jutalmául, de megünneplik a Csakpetáknéninekünnepet, kap némi biztató mosolyt, emberi szót, hogy "nem fog fájni, mindjárt túl lesz rajta, okos dolog ezt kidobni" - ehelyett hogyan folyt le az ünnepség? "Na, nyissa ki végre a száját, ne cirkuszoljon, kétszázan várnak odakinn!"

És elmondhatnám még Forgó néni Csaknekemünnepét, aki egyedül él, és nincs senkije, és elhatározta, hogy kis nyugdíjából egyszer különösen jó ebédet főz. Bement a henteshez, és kért egy szép szelet disznócombot. "Egy egész szeletet? - érdeklődött a hentes. - Talán munkavacso­rára várja a Biztonsági Tanácsot?"

És Csaknekemünnep volt Kenéz bácsi utazása is a kis unokájához Budapestről Békéscsabára, felpakolt mindenféle jót két kosárral, és amikor üggyel-bajjal fel akarta vinni a csomagokat a vonatra, akkor a mögötte sorakozók lelkesen ünnepelték: "Mozgás, fater, ha mi mozgatjuk, kiszáll a Tejútrendszerből."

Persze, nem hibáztatom a könyvkiadót, a klinikai tévét, a bútorüzletet, az útitársakat, senkit, elvégre nem tudhatták, hogy embertársunknak ünnepe van, nem viselt kokárdát, jelvényt, kék szalagot, mint az érettségizők, sem koszorút, mint a menyasszonyok. Más lenne a helyzet, ha a Csaknekemünnepnek is volnának külső jegyei, mint a karácsonynak a karácsonyfa vagy a Mikulásnak a puttony. Gondolkoztam is, nem lehetne-e valami megkülönböztető jele annak, akinek éppen Csaknekemünnepe van? Esetleg karszalag, úttörőnyakkendő, virágcsokor a kézben, felirat a trikón vagy díszes sisak? Amíg ezt nem tudjuk valahogy megszervezni, azt ajánlom, legyünk figyelmesek és kedvesek embertársainkhoz, mert nem tudhatjuk, hátha valamelyiküknek aznap Csaknekemünnepe van. Vagy talán éppen ettől lesz.


Beázva

A telefonunk egész este ciripelt. Cip-cip-pim-pim. Felveszem. Senki. Leteszem. Cip-cip-cirip-cip. No, hallgass végre.

Elhallgatott. Alaposan.

ELSŐ NAP

Fel kell hívnom az Elektromos Műveket. A Rádiót. Az IKV-t. A szerkesztőséget. A tanácsot. De nincs vonal. Úgy látszik, az iker beszél. De ennyit? Még mindig. Egész nap nincs vonal.

MÁSODIK NAP

Még mindig nincs vonal. Hát persze hogy nincs. Most mondja a rádió: esett az eső, négyezer-kétszáz telefon beázott. Ki érti ezt? A tenger alatt is vannak kábelek, azok nem áznak be. Pedig ott még nedvesebb van. Ne hülyéskedj - mondja a barátnőm -, már rég nincs kábel a tenger alatt. Műholdak közvetítik a telefont. Azt mégse kívánhatom, hogy műhold legyen a Tűzoltó utca és a Dob utca között. És ki tehet arról, ha a felhőkből nem szerelők potyognak és nem telefonpóznák, hanem eső?

HARMADIK NAP

Megpróbálok nyilvános telefonállomásról beszélni. A Szabadság presszó telefonja rossz, a sarki fülke is. A trafikban nincs telefon, egész háztömbünkben nincs telefon. Az elektromosokat most már muszáj felhívni. Megőrülök. Millió elintéznivalóm van. Mindenhová levelet írjak? Menjek el személyesen? Fel fogok szaladni Adél nénihez, akit utálok, és akit két éve nem látogattam meg, de van telefonja. És közben hányan próbálnak engem hívni? Ha holnapra nem lesz jó ez a k... telefon...

NEGYEDIK NAP

Mit dühöngök, mit dühöngök? A szerelők éjjel-nappal, térdig jeges vízben szerelik a vonalat, szárítják a kábeleket, cserélik a huzalokat. Majd sorra kerülök én is. Én istenem, jóistenem, csak ne essen újra az eső.

ÖTÖDIK NAP

A házban Kemenes Győzőné éjszaka rosszul lett, nem tudták kihívni az orvost. Este kezem ügyébe készítem a Nitromintot, a Diaphyllint, a Viskent, pohár vizet, mert ugye, két évvel ezelőtt, egy éjszaka nekem is volt paroxysmusos tachycardiám. Este nem merek enni a káposztából. Hülyeség. Éjszaka aludni kell, nem szívrohamra gondolni. És ahol egyáltalán nincs telefon? Mit csinálnak egy afrikai faluban, az őserdőben? Verik a tamtamot, és hívják a varázslót. És amikor egyáltalán nem volt telefon? Engem talán az asztal körül kergettek kiskoromban, amikor öten laktunk egy szobában a Naszvadi utcában, és petróleumlámpával világítottunk? No, elég ebből a telefonközpontú gondolkozásból. Az a bajom, hogy túl jó dolgom van. Elalvás előtt valami jó, vidám könyvet kell olvasni. Miért nem írnak vidámabbakat az írók? Verni kéne őket.

HATODIK NAP

A tejesnél általános jajgatás telefonügyben. Gáléknál se jó, Budaiéknál se jó. "Kérem, nekem tíz éve benn a kérvényem" - mondja egy asszony. Általános szájbefogás. A telefontulajdonos nagy­burzsoázia szemlesütve hallgat. Egy szót se szóljunk, a miatt a pár nap miatt.

HETEDIK NAP

Ennyi idő alatt meg szokták teremteni a világot. A telefonnal még mindig semmi. Kimentem a fodrászhoz, a tiszta hajamat megmosatni, mert ott van telefon. Egyik fülemet kilógattam a burából, és telefonáltam. Negyven perc alatt nem sikerült megkapnom az elektromosokat. Amiből az következik, hogy szinte mindegy, hogy van-e az embernek telefonja, vagy sincs.

NYOLCADIK NAP

Milyen jó, hogy süket ez a dög. Ezelőtt, valahányszor leültünk a tévéhíradót megnézni, puff, már hívott valaki. Van egy nagynénim, aki mindig a krimi közepébe ugrik be. "Valami nagyon érdekes dolog történt ma a közértben" - kezdi, és a harmadik híradó után hagyja abba. És most csönd van és nyugalom, nincs hivatalos telefon, nem sürgetik a kéziratot, nincs téves kapcsolás, nem kérdik meg, hogy mi volt a negyedik futam eredménye, nem szólítanak fel, hogy kapcsoljam Pintérnét a könyvelésből.

KILENCEDIK NAP

Távirat. "Napok óta hiába keressük, azonnal hívja fel..." Jó vicc. Majd ha lesz telefonunk. Az utcán szembejön egy kolléga. Mi az, ti Pesten vagytok? Miért nem veszitek fel a telefont? Már mindenki azt meséli, hogy Brazíliába utaztatok.

Meséljék. Csináljanak, amit akarnak. Fel kell hívnom az elektromosokat, a kiadót, a tanácsot, a... kétpillanatonként felugrálok az írógép mellől, odarohanok a telefonhoz, rázom, fújom, hátha... Négykor értekezlet, nem fogok odaérni. Gyorsan hívok egy taxit. Mármint hívnék. Telefonon. Ha volna telefon.

TIZEDIK NAP

A rádió azt huhogta, hogy újabb kétezer telefon elnémult. Kérem szépen, én tudom, hogy a telefon nem a legfontosabb dolog a világon, de életünk úgy lóg rajta, mint a köldökzsinóron. Még a Kék fényben is folyton arra szólítanak, hogy ha látom a gyilkost, telefonáljak; az úttörőműsor is úgy kezdődik, hogy pajtások, hívjátok fel. A porszívóm elromlott, fel kéne hívni a Ramovillt, az írógépem soremelője eltört, fel kéne hívni a szerelőt, hát ha egyszer feltalálták a telefont, ha van, ha úgy néz ki, mintha volna, hát meddig hallgat, hát meddig... Nem, én nem dühöngök, nem csapkodok, belátom, százmillióknak nem jut egy marék rizs, volt idő ugye, amikor azt mondtam, nem kívánok mást, csak ezt a háborút megúszni, egy szál ingben, de az régen volt...

TIZENEGYEDIK NAP

- Hívod végre az elektromosokat?

- Hívnám, de még mindig nincs vonal.

TIZENKETTEDIK NAP

- Mit csináljak, te, ez még mindig süket... megőrjít ez a telefon!

Férjem a fürdőszobaajtóban áll. Minden öltözéke egy fürdőlepedő. Talpig be van szappanozva, céklavörös és üvölt:

- Kit érdekel az a nyavalyás telefon? Nincs víz!






Szexmozi


Ha szereted a fiadat, utazni küldd.
(Japán közmondás)




Rizs curryvel

- Még egy pohárral...

- Nem, nem...

- Nem jó?

- Isteni. De kocsival vagyunk.

- Párizsban nem számít. Mindenki iszik.

- És ha karambol van?

- Akkor számít. Itt, amikor két ünnepnap van egymás után... hogy is mondják magyarul...

- Mit?

- Amikor vasárnap is ünnep, hétfő is.

- Kettős ünnep.

- Az. Gyerekek. Én már elfelejtettem magyarul.

- Most gyakorolhatsz az öregeiddel.

- Persze. Bébé és Szuszu, eredjetek kezet mosni. Mindjárt asztalhoz ülünk.

A két kis iker csodálkozva nézett a papára: csak a nevüket értették, a különös szavakat nem. Paul észbe kapott, megismételte franciául.

- És hogy beszélnek a gyerekek a nagymamával?

- Un vero miracolo - mondta a bolognai vendég, aki ugyanúgy, mint házigazdánk, tizennyolc éves korában került el Pestről, és húsz év után is szóról szóra el tudta mondani a Toldi első énekét. - Valóságos csoda. Ha mi szólítjuk őket magyarul, egyszerűen süketek. A nagymama órák hosszat meséli nekik a Tündér Ilonát, és odafigyelnek.

Yvette bejött, és ezzel a magyarul beszélgetés be is fejeződött.

- Én nem kapok? - kérdezte, és a konyakosüvegre mutatott. Francesco, a bolognai orvos készségesen ugrott, de Yvette a fejét rázta.

- Majd Paul...

- Látod? - mondta Paul, és büszkén nevetett. - Tizenkét évi házasság után. Ez se dobogtatja meg agglegényszívedet?

- Nem - mondta a bolognai szinte udvariatlanul.

Yvette csak ajkához érintette a konyakot.

- Egészségetekre! És tessék átfáradni az ebédlőbe, tálalva van.

- Kérlek szépen, talán várhatnánk öt percet - súgta Paul.

- Tudod, hogy a saláták...

Kínos csend. Paul elvörösödött. Francesco egy művészeti albumot vett le a polcról. A Saint Denis-i székesegyház királysírjait.

- Persze, drágám, a salátákat frissen kell... de azt mondták, pontosak lesznek.

- Ahogy kívánod - mondta Yvette, és könny csillogott a szemében. - Spanyol rizst csináltam.

Paul elnevette magát.

- Győztél. Asztalhoz. Kémiaprofesszorok ritkán főznek ebédet, és a spanyol rizs különben is ünnepi fogás. Tudjátok ti egyáltalán, mi az a spanyol rizs?

Nem tudtam. Férjem kijelentette, hogy ő olvasott már ilyesmiről, elegánsabb amerikai szerzőknél.

- Nem tudom, mi az a spanyol rizs, és nem is óhajtom előre tudni - mondta Francesco. - Egész hónapban makarónit eszem al burro, mert a szakácsnőm csak így szereti. És egész hónapban várom a párizsi kiruccanást, csodálatos összeveszéseinkért és Yvette pástétomfantáziáiért.

- És a két pusziért! - kiáltotta Szuszu.

- Természetesen, hölgyem, az ön csókjáért jövök Párizsba.

Yvette remekelt.

Az ebédlő egyébként is bűbájos szoba volt. Három fala három különböző pasztellszínre festve. Almazöld, halványkék és a fáradt rózsaszínnek cseppet sem rikító árnyalata. A negyedik fal helyén a teraszra nyíló üvegajtó volt, és a teraszon virágok a színek, formák, illatok valószínűtlen gazdagságában. A szoba közepén hosszú, nyersszínű, politúr helyett színtelen lakkal bevont asztal, körötte kényelmes, műanyag kárpitú székek. Mindegyik más színű. Mint ahogy az abrosz helyett szolgáló, szalmából font szetek, a tányérok, poharak, salátástálak, a boroskancsó, mindez csupa szín volt - piros, sárga, hamvaskék, zöld, vörös, ezüst és hozzá Yvette hollófekete hajával és hófehér ruhájában és a két gyönyörű ikerkislány.

- Üljetek le - mondta Paul. - Bébé, nem ez a helyed.

- Oda nagymama ül! - kiáltotta Szuszu.

- Előételt? - kérdezte gyorsan Paul.

- Ne hagyjátok magatokat salátalevéllel megtömni - figyelmeztetett Francesco -, ez a franciák trükkje.

- A francia konyha nagyon egészséges. Nem hizlal - mondta Yvette, és bosszús volt a hangja. - Szuszu nagyon hízik.

- Dehogy hízik. Egészen a korának megfelelő.

- Én az ő korában két kilóval kevesebb voltam. Nagyon jót tenne neki, ha az iskolában ebédelne.

Paul vérvörös lett.

- Én kaphatok még pástétomot? - kérdezte Bébé.

- Te kaphatsz - felelte Yvette.

Paul a karóráját nézte.

- Nem értem... nyugtalan vagyok... azt mondták az öregek, hogy pontosak lesznek.

- Messze laknak? - kérdezte a férjem.

- Á, dehogy! Ennek az utcának a végén. Isteni megoldás. Teljesen önálló lakás, modern, kertes, teraszos. Hétköznap a gyerekek ott tanulnak.

- És megszokták Párizst?

- Istenem. Ők nem a Champs Elysées után vágytak. Nekik Szuszu kell és Bébé.

Yvette kiment a konyhából, és két perc múlva ünnepélyesen behozta a spanyol rizst. A hatalmas üvegtálon fehér rizskásahegy, és a rizsből rózsaszín és ropogós-barnára sült csirkecombok, gombafejek, májszeletek, rákok, főtt hal és főtt kagylók kandikáltak ki.

- Gyorsan, amíg forró! - kiáltotta Yvette.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

Egy éve, hogy az öreg Jurányiék kijöttek Párizsba, a gyerekeik után. Emlékszem, amikor búcsúzni jöttek hozzánk, Paul levelét mutatták. Yvette barátságos sorait, az unokák fényképét, az útlevelet, és sírtak örömükben. Tizennyolc éves volt Paul, amikor elment, ezerkilencszáznegy­venben, az érettségi bankettet követő éjszakán. "Emlékszel - mondta Jurányi bácsi -, csak neked mondta meg, téged hívott, te voltál az egyetlen barátja... összeveszett veled, hogy te nem akartál Párizsba menni... futni a fasizmus elől..." És most itt találkoztak össze mind: Paul, az öreg Jurányiék és férjem. A két öreg tíz évig készült a kivándorlásra, és mégis minden készületlenül érte őket. A negyvenéves háztartást pillanatok alatt elkótyavetyélték, kétségbeejtő ajándéktár­gyakkal lepték meg barátaikat. Törött lábú asztali lámpa, spárgával megkötözve. Egy kedves regény, amelyből az utolsó nyolc oldal hiányzik. Színehagyott függöny... És járták a szomszédokat, barátokat, elmondták, hogy az öreg Jurányi sírva búcsúzott a gyárban. Az üzemi bizottságtól még emlékkönyvet is kapott, és a KISZ-nek megígérte, hogy beszámol hosszú-hosszú levélben, hogyan élnek Párizsban a munkásfiatalok. Jurányi néni Szuszuról és Bébéről álmodott. A papa majd kap valami kis állást, hiszen tud is franciául: annak idején a kereskedelmiben két évig tanult, és most három hónapja tanul egy Párizst járt idős hölgytől, aki minden lecke után azt mondja: "Trebien moszjő Jurányi, nagyon szépen haladunk." Ő maga pedig sütni-főzni fog a kis franciáknak, kis sapkát horgol nekik, annak idején milyen szép pulóvereket horgolt ő Palikának.

A spanyol rizs elhagyottan párolgott az asztal díszhelyén. Udvariasan felálltunk valamennyien, megvártuk, amíg Jurányi papa és Jurányi mama cuppanós puszival üdvözöl minket. A nagymama papírszalvétával bélelt cipődobozt tett az asztalra. "Túrós béles mondta. - Nem jöhettünk hamarább, meg kellett várni, amíg megsül. Az egyik fele Bébének és Szuszunak, a másik fele a kedves vendégeknek. Biztosan éheznek itt Párizsban. Ez az egy, az olajos koszt, amit nem tud a gyomrunk bevenni."

Francesco valódi sebészügyességgel operálta le az asztaltól a cipődobozt, kibontott spárgát, papírt és a zsírfoltokat.

- Kihűl a Max Frischek és Hemingwayk eledele... - különben is éhen halok mondta.

- Parancsoljanak, mama - szólalt meg Yvette, amikor végre ismét elhelyezkedtünk.

- Á, dehogy, köszönöm - mondta Jurányiné -, mi már ettünk egy kis levest.

Yvette boldogtalanul szedre össze a salátás tányérokat.

- Pault a párizsi összeomláskor a hasa mentette meg - mondta Francesco. - Ötödévesek voltunk, az egyetemi menzán üres leves volt, éheztünk, mint a kutyák. Megismerkedtünk egy olasz lánnyal, meghívott minket makarónit enni... akkor hajnalban vonultak be a nácik. A Quartier Latinben óriási razzia, mi szerencsére nem voltunk a szálláson. Az olasz lánnyal és a tál makarónival együtt szöktünk át a partizánokhoz, a maquis-ba.

- Zsö kompri - mondta az öreg Jurányi. - Zsö kompri boku. Ezt a történetet is kitűnően értem. Azt hiszem, Paul, írhatnék vasárnap az apróhirdetésekre.

- Ráér, papa, eleget dolgoztál.

- A postás azt mondta, itt a fűszer-nagykereskedésben is van felvétel. A postással úgy tudok már beszélni, mint egy francia.

- Jó. Majd beszélünk róla.

- Az ember reggel kimegy a térre, délben hazajön a térről... nincs mit csinálni. A gyerekek egész nap az iskolában vannak.

- Tessék, vegyenek végre a rizsből, csirkét is, rákot is, mama, a csirkét csak szereti... és parancsoljanak, itt a curry!

- Úgy van, a curry! - kiáltott fel Francesco. - Amíg nem szórtuk meg a rizst, szentségtörés hozzányúlni!

- Bocsánat, én már megkóstoltam - tettem le a villát -, isteni ez a rizs.

- Curryvel az igazi - ismételte Francesco, és nyújtotta a fűszeres dobozkát. Törött borsra emlékeztető, éles, különös szagú permet hullt a hófehér rizsre.

- Nem ismerik a curryt?

- Nem - vallottuk be. - Sose láttuk, sose ettünk. Én csak annyit tudok róla, hogy indiai fűszer, és minden valamirevaló alkirály ezzel fűszerezte ételét.

- Az igazi spanyol rizsre a konyhában szórják rá a curryt - mondta Yvette -, de a mamaék miatt...

Jurányiné a nagypapa tányérjára tálalt éppen a rizsből, gondosan visszatéve a tálra a rák- és kagylódarabokat.

- Mi már csak jobban szeretjük pirospaprikával. De a gyerekek is... hétközben velünk ebédelnek a kicsik. Bébé, Szuszu, bogárkáim, holnap palacsintát süt ám a nagymama!

- Mama édes - mondta Paul ingerülten -, ne haragudjék, de már kértük, a gyerekeknek se levest, se tésztafélét ne adjon. Az ebéd: saláta, bifsztek, sajt.

- Ahogy akarod, fiam. - És a nagymama hangja elcsuklott. - Ők kérik, ha mást főzök nekik, ők kérnek a mienkből.

Yvette átvette Francescótól a currys tégelyt.

- Szuszu, a tányérodat!

A nagymama kezében kés volt. A kés hegyén pirospaprika. Tétován megállt félúton a paprikás zacskó és Szuszu tányérja között.

- Szuszu, nem hallod? - mondta most már bosszúsan Yvette.

Dermedt csönd.

A kislány félig lehunyt pillái alól a mamára nézett és a nagymamára. Azután megmozdította a tányért.

- Kérek curryt, mama.

A paprika az asztallapra hullott. A nagymama ijedten törölgette a papírszalvétával.

- A kredencet... a konyhakredencet nagyon olcsón adtam el - motyogta.


Mentőangyal

Reggel nyolctól este hatig bolyongtunk, és nem kaptunk sehol sem szállodaszobát. Majd szeptem­berben tessék visszajönni - mondták barátságosan, és mi mentünk, házról házra, penzióról penzióra, fel az emeletekre, mert nem tudni miért, ezekben az olasz szállodácskákban mindenütt a földszinten étterem van, eszpresszó van és a szállodaporta fenn van az emeleten. De lift persze nincs. Már lihegtünk, fulladtunk, délelőtt még tréfára vettük, érdekes volt. Délben már fáradtak voltunk. Délután komorak. Estére rémültek és gondterheltek. A remény egyre kevesebb, és aludni mégiscsak kellene valahol. Bármit, bárhol elfogadtunk volna. De semmi nem volt sehol. A kis kávézók teraszán boldog, gondtalan nyaralók ültek, akik már januárban lefoglalták helyüket az augusztusi csúcsidényre. A strandról nevető, fürdőruhás népek jöttek. Mi meg kóvályogtunk tanácstalanul. Átmentünk egyik kis fürdőhelyről a másikra, Jesolóból Caorléba, mindhiába. Végül egy pici kis fürdőhelyen, Eraclea Maréban elhatároztuk, ha nincs, nincs, lemondunk a pár napos tengerről. Gyerünk haza, megalszunk valamelyik út menti motelben. Még egyszer végignéztünk a bűbájos fürdőhelyen, fenyőerdőn, tengerparton, amikor azt mondta férjem:

- Én oda bemegyek.

Ez az oda valami kereskedelmi iroda volt, semmi köze a szállodákhoz (a hivatalos turistairodából már kivágtak minket azzal, hogy nincs, semmi nincs, nem is lesz). Az irodában egy kislány ült. Bájos, több annál: gyönyörű, álomszép, mosolygós. Előadtuk, hogy tudjuk, hogy nem rá tartozik, csak úgy bejöttünk. Magyar turisták vagyunk.

A kislány odament a telefonhoz, valamilyen Nicolo bácsival beszélt, majd közölte velünk, hogy három kilométerre innen, egy térképen sincs pici faluban, lagúna mellett van egy kis családi szálloda, tessék, már rajzolja is, itt átmennek ezen a hídon, keresztül a Torre di Fine-i úton, bemennek jobbra... fogadják önöket. Kérem, semmiség. Minden jót.

A szállodát megtaláltuk, a szoba remek volt, olcsó volt, a társaság kedves. Úsztunk a boldog­ságban. (És a tengerben.) Másnap reggel összeszedtünk mindent, amink még volt, kulacsot, magyar babát, hogy bevigyük mentőangyalunknak. Az irodát megtaláltuk, egy fiatal nő ült benn. De nem a mi lányunk. Ez a lány csúnya volt, széles orrú, apró szemű és... De ránk nézett, azt kérdezte: "Sikerült?" Döbbenten köszöntük meg, döbbenten adtuk át ajándékainkat, döbbenten néztünk egymásra, amikor kimentünk az irodából. Elvarázsolták? Egyetlen éjszaka alatt megcsúnyult? "Talán másképp fésülte most a haját - mondta férjem -, vagy más ruha volt rajta..."

Vagy addig látjuk szépnek az embereket, amíg szükségünk van rájuk?


Szegény gazdagok

Hallom, hogy X-nek Kanadában igen felvitte isten a dolgát. Nem tudja már, mit csináljon a pénzével, építtetett magának egy háromemeletes hiperszuperextra házat, van belül faburkolat, úszómedence, hat fürdőszoba, három lift. Mindössze ketten lakják a feleségével. Csak az a baj, hogy ha egyikük elmegy hazulról, a másik nem mer a liften felmenni, nehogy beleragadjon...


A San Remó-i lakoma

A világirodalom számos jelese megörökítette egy-egy kínos ebéd vagy vacsora történetét. Nagy együttérzéssel olvastam Maugham Ebédjét, amikor is a falánk vendég hölgy rémületes étvágya csöppet sem áll arányban a vendéglátó fiatalember pénztárcájával. És a kedves Esti Kornél Omelette à Woburnja se kutya, az ezüsttálon szervírozott nyomorúságos kis rántotta, amelynek fejét-farkát még le is vágja a kegyetlen pincér. Ezeket a történeteket - amolyan ifjúkori, bohém kedves élményeket - mosolyogva mesélik el az írók, a történetek kivétel nélkül jól végződnek (véletlenül mindig pontosan annyi svájci frank, angol font, USA-dollár, indiai rúpia van az író zsebében, hogy órája elzálogosítása, pofonok, rúgások, adósok börtöne nélkül hagyhatja el a terepet, azonkívül az olvasó nyugodt lehet, hogy most, amikor ezt a történetet olvassa, egy jóllakott negyven-ötven éves író meséli el neki).

Annyi nagyszerű író nagyszerű története után nem is volna létjogosultsága a mi San Remó-i történetünknek, ha szerény esetünk nem különbözne valamicskét az előbbiektől. Ugyanis a mi lakománk máshogy végződött.

A ferragosto legforróbb napján utaztunk a liguri partokon. Ferragosto: augusztus közepe. Ferragosto: augusztus-ünnep. Vakáció. Az olasz gyárak három hétre leállnak, az adóhivatalok nem hajtják be az adót, a bíróságok pihenni térnek, Justitia szeméről leveszik a kendőt, mérlegét kölcsönadja a szőlőt, fügét, dinnyét áruló piaci kofáknak, a sebészek szeptemberre halasztják az átfúródott vakbelek eltávolítását, a tengerre kiteszik a táblát, hogy "megtelt". A ferragostóban Olaszország nyaralni indul. Nyaralnak a turista vendégek milliói, a tehetősek és a nincstelenek. Megtelnek az előkelő szállodák és a koszos kis penziók. A gondos olasz családapák már január­ban lelevelezik a sestri levantei és chiavari penziókkal, hogy legyen szoba. A rádió naponta közli az országúti forgalom áldozatainak számát. A milánói családok a szicíliai nagymamát látogatják meg, a torinói cserkészcsapatok Riccionéba utaznak. Olaszország mindig mozog, nyüzsög, de ferragostóban ez a mozgás egeket csapkod. A ferragosto egyetlen nagy, vásári kavargás, hőségben, sós tengerszagban, dinnyeszagban, szikrázó napsütésben.

És mi ebben a ferragostóban szállodai szobát kerestünk.

Livornóból indultunk el reggel. Mögöttünk millió szerpentin, erdő, kanyar, szikla, tengeröböl. Délutánra járt már az idő. Szerettünk volna megállni az autóval. Akárhol. Megmosdani, meg­füröd­ni a tengerben, tiszta fehérneműt venni, aludni. Az országutakat elöntötte az autóáradat. Gyerekekkel, csomagokkal megtömött Fiatok és Volkswagenek, Renault-k és Volvók szágul­dottak mellettünk. Karavánkocsik imbolyogtak, gyerekekkel teli mikrobuszok rohantak. És az autók tetején színes gumicsónakok, vitorlások, gyerekkocsik, biciklik. Vidám népvándorlás, integetés, jókedv volt az országút. És ezen a felhőtlen ferragostón egyetlenegy kis felhő borongott csak: hol az ördögben fogunk aludni?

Tagadó fejcsóválás mindenütt. Szoba? Ferragostóban? Már fél évvel ezelőtt lefoglalták. A szállodák, penziók, vendéglők százaiban sehol egy üres ágy...

Délután négyig még élvezni is tudtuk a tájat. Még szívünket meg tudta dobogtatni a bűbájos Chiavari, a vidám Rapallo, a romantikus Portofino. Még tudtunk álmélkodni az új genovai autó­sztráda alagút és viadukt csodáin. Még remegett a szívünk, amikor álomkék vizével előttünk nyújtózott a Tirrén-tenger, még felkiáltottunk egy pálmafasorra, hogy istenem, de gyönyörű! Azután már csak a szobára gondoltunk. A kék ég lassan sárgásrózsaszínűre vált, a napfény narancsszínre, a fák sziluettje feketedett, és mi még mindig robogtunk, országúton mentünk, megálltunk, kérdezősködtünk. A kis vendéglők teraszain már vacsoráztak, a penziók asztalai zsúfolásig telve. Makarónit ettek nagy tálakból és sült tengeri halakat. "Csak egy éjszakára, egy szoba... akármilyen." "Egy félórára sincs, uram."

Genova nem volt hozzánk kegyes és Párma sem és Savona sem. Hiába reménykedtünk Albengában és Imperiában. Tovább mentünk és tovább mentünk és... este tízre befutottunk San Remóba. A virágkarnevál városába. A táncdalfesztivál városába. A méregdrága hotelek városába.

Pedig most már aludni akartunk. Akárhol, akárhogyan, akármennyiért.

A szálloda a város szélén volt. Hatalmas, szürke kőtömb, óriási park kellős közepén. Millió lépcsőn jutottunk el a portáig. De volt üres szoba. És viszonylag olcsó áron.

Fellihegtünk bőröndjeinkkel a harmadik emeletre, és végignyúltunk az ágyon.

- Van egy nagyon erkölcstelen indítványom - mondta férjem.

- Ha erkölcstelen, máris elfogadva.

- Ne főzz most neszkávét, és ne melegíts rakottkáposzta-konzervet. Ne együnk mackó sajtot. És ne mosogassunk. Menjünk le az étterembe vacsorázni.

Hát ekkora erkölcstelenségre azért nem voltam elkészülve.

- Lázad van?

- Hatszáz kilométert vezettem. Lassan úgy utazunk, mintha nem vakáción volnánk, hanem kényszer­munkán. Valami nagyon keveset, nagyon szerényet, de együnk emberhez méltóan, terített asztalnál.

Fél tizenegy van. Ilyenkor már nincs is vacsora.

Volt.

Étlap is volt. Bőrkötésben. Hat nyelven. Árak nélkül.

Kívülünk csak egy amerikai házaspár ült már az étteremben. Ők a fagylaltnál tartottak.

De valamennyi csillár újra felragyogott. Az asztalra friss damaszt került és ezüst és ólomkristály.

- Csak valami egészen könnyűt szeretnénk... egyszerűt...

- Amit parancsolnak.

Kis kocsin tolták az aperitifet. Gin, whisky, francia konyak, Black and White, Gordon, Martini, Napóleon brandy. Nem, kérem szépen, mi nem iszunk.

Gurulva érkezett a következő kis, kerekes kocsi.

Nem ijedeztünk volna tőle jobban akkor sem, ha sebészeti műszerek csillogtak volna rajta. De a kések és ollók itt az előételek felszolgálását jelezték, csak ezüstfogókkal, lapátkákkal, csipeszek­kel halat, rákot, majonézes salátacsodákat nyújtogattak felénk, hogy beleremegtek érzékszerveink és nyálkahártyáink.

- Nem... köszönjük - mondtuk kínban. - Előételt nem.

- Valami franciás előételt? Provanszi paradicsomot?

- Nem... nem...

- Ó, amerikai... sárgadinnyét nyers sonkával?

- Köszönjük, nem.

- Olaszosat? Makarónit bolognai módra?

Zord fejrázás. Ilyenkor este mi már nem szoktunk. Nem kellett az előétel, a hideg erőleves sem. És nem kellettek a nehéz húsételek. A világtörténelem nagyjairól, Metternichről, Chateaubriand-ról, Clemenceau-ról és Napóleonról elnevezett ürübordák, töltött borjúszegyek, párolt marha­sültek és hízott pulykák. A pincérek arcán végtelen türelem és jóindulat tükröződött. Még akkor is, amikor elrebegtük, hogy legszívesebben rántottát ennénk, két tojásból, simán.

- Ha parancsolják, hercegnő mártással, finom füvekkel...

- Nem. Közönségesen. Tessék felverni a két tojást, és serpenyőben megsütni.

Megettük (megettük? egy pillanat alatt eltüntettük, megsemmisítettük, jóformán alig éreztük) a két tojásból rántottat, és fizetni akartunk. De a megpróbáltatás ezzel nem ért véget. Három pincér tovább riszálta előttünk a lehetséges fogásokat. Előbb salátákat mutogattak, gyönyörű, hamvas salátákat, nagy kristálytálakon, paradicsom- és uborkaszeleteket. Azután gyümölcssalátákat. Utána csokoládé- és vaníliapudingok következtek. Azután a gyümölcskosár, szőlővel és banánnal.

- Nem - mondtuk száradó torokkal. - Nem. Köszönjük. A számlát.

A sajtnál már alig volt erőnk. A hófehér Bel Paese, az ízes Camembert, a tízféle érett és kemény sajt illatozott a márványtálon. Ingerülten ráztuk a fejünket, megmondtuk, hogy semmit.

- Fagylaltot sem?

- Azt sem.

- De egy kávét csak parancsolnak? - kérdezte újra a főpincér. - Egy jó, erős kávét.

- Éjfélkor már nem iszunk kávét, köszönjük. A számlát.

- Reggel méltóztatnak fizetni, a szobával együtt - válaszolta a főpincér, és jó éjszakát kívánt.

Kissé éhesen aludtunk el, de azzal, hogy okosak voltunk. Fegyelmezettek és erősek. Az a provanszi paradicsom gyönyörű volt... és az a sárgadinnyés előétel!... a majonézes rák... no, majd egyszer, ha milliomosok leszünk.

Reggel kifizettük a számlát.

A szoba valóban nem volt drága. A rántotta...

Úristen. A rántotta.

A számlán csak ennyi állt: "Két vacsora."

És az összeg. Letaglózó, fejbe vágó, csillagászati szám.

Két vacsora. Mindegy, hogy miből ettünk, mennyit ettünk. Vacsora az vacsora.

Legalább azt a sárgadinnyés sonkát megkóstoltuk volna.


Belga macska

Mi minden van egy ilyen kempingben!

Színes sátrak, autók, pingpongasztal, felfújt csónak, levesfőző kondér, nyugágy. De ilyet még nem láttam. Az egyik belga rendszámú lakókocsi mögött piros pórázon, és még vagy hétméteres meghosszabbító zsinóron kikötve egy hatalmas fekete macska.

A macska körbesétálhat a tizenöt méteres átmérőjű körben, eljut a kis kávézó teraszáig, ahol cukrot is dobnak neki, eljut egy fáig, egy rózsatőig, és visszamehet aludni az autó alá. De mindig csak ezt a kört rohanja: kávézó terasza, rózsatő, kisasztal, újra meg újra.

Gazdája odamegy hozzá, ölbe veszi, kényezteti, beszél hozzá, tejjel kínálja, reszelt májjal kínálja, meg meg is csókolja. De a macska felborzolja a szőrét, dühösen nyávog, boldogtalan.

A másik macskát irigyli, a szürke francia macskát, amelyiket a szomszéd sátorhoz kötöttek ki, és amelyiknek nyolcméteres kötele van.


Hogyan csinálják a divatot?

Két darab útlevél, két darab statisztikai lap, két nemzetközi oltási bizonyítvány. Devizaengedély. Forgalmi engedély. Jogosítvány. Zöld kártya. Autókilépési engedély. Tű, fehér cérna, fekete cérna, kisolló, biztosítótű, inggomb, fogkefe, fogkrém...

Csomagolunk, csomagolunk, csomagolunk. Csak a legszükségesebbet. De hát ki tudja előre, mi lesz a legszükségesebb? Ilyen hosszú úton kell törülköző és pulóver, kalmopirin és papucs, fürdőruha és tartalék szemüveg. És a bőröndök nincsenek gumiból, a kis kocsi csomagtartója sincs gumiból, nem lehet mindent magunkkal vinni.

Férjem a próbáljuk-csak-begyömöszölni pártján áll. Szerintem viszont, ami otthon maradt, az tiszta haszon. Az nem veszhet el útközben, azt nem kell a szállodákba felcipelni, azt nem kell mosni, vasalni, nincs vele vesződség. Legszívesebben egy szál pendelyben, mezítláb utaznék. Férjuram szerint nyári ruhát is kell vinni, mert hátha mégis lesz nyár, téli ruhát, mert hátha mégsem lesz. És kitaposott cipőt, mert sokat kell gyalogolni, és azért sötét ruhát és nyakkendőt is.

- Az ám - mondom gúnyosan -, hátha útközben színházba megyünk, vagy a svéd király fogadására, esetleg egy görög milliomos garden partyjára...

Csomagoltunk, csomagoltunk, csomagoltunk. Férjem berakta a bőröndöket, én meg titokban, amit csak lehetett, visszacsempésztem a szekrénybe.

Az első háromezer kilométeren át nekem volt igazam. Szandál, nyári ruha, ócska ing, semmi más nem kellett. Este kimostuk, reggel felvettük, a nagy piros bőröndünket három hétig ki se nyitottuk.

A negyedik héten elérkeztünk Monte-Carlóba. És itt váratlan meglepetés ért. A monte-carlói operaház igazgatójának kedves meghívása egy hegedűkoncertre. A hangverseny nem is volt akármi: Nathan Milstein játszik a monacói hercegi palota díszudvarán. Megjelenés: lehetőleg estélyi ruhában.

Nem kötelezően estélyi ruhában. De lehetőleg...

Forgattam a meghívót.

- Hát ide se megyünk el - mondtam.

- Már miért ne mennénk? Olyan gyakran hallhatod Milsteint?

- Nincs kedvem. Álmos vagyok. Nem szeretem Brahms hegedűversenyét. A fejem fáj. Menj te egyedül.

Mindenféle kifogást mondtam. Csak az igazat nem. Azt, hogy a piros bőröndben ott volt egyetlen kisestélyi ruhám, egy szép sötétkék lurex, hozzávaló stólával, úgy, ahogy férjem becsomagolta. De a kézitáskát és magas sarkú cipőt Pesten, az utolsó pillanatban kidobtam a csomagból. Nem akarok elmenni a koncertre, mert nincs cipőm.

- Öltözöl vagy nem öltözöl?

- De úgy öltözöm, ahogy akarok. Semmi megjegyzést nem teszel, jó?

A sötétkék lurexhez felvettem egy sötétkék trottőrcipőt. Szép, kényelmes, jól kitaposott fűzős félcipőt. Kézitáskát egyáltalán nem vittem. Karomra borítottam a stólát, alatta fogtam a zsebkendőt. Ki látja, hogy van-e alatta táska? Nem igaz? Néha kényelmetlenül pillantottam a cipőmre, azután vállat vontam. Estélyi ruhát említett a plakát, estélyi cipőt nem. Különben is: nem a dobogón leszek, hanem a nézőtéren.

A hercegi díszudvar mesebelien szép volt. Vagy inkább operettdíszlet. Árkádok, fények, márványlépcsők. Folyton azt vártam, hogy a lépcső tetején megjelenik Honthy Hanna, és elénekli a Hajmási Pétert. A koncert közönsége elegáns volt, megjelent a hercegnő is. Milstein gyönyörűen hegedült, a zenekar kiválóan játszott, a siker óriási volt. A cipőmről teljesen megfeledkeztem. Volna. De mögöttem két nő franciául beszélgetett.

- Azért estélyi ruhához trottőrcipő nagyon ronda.

- Szokás dolga. A római kirakatok tele vannak trottőrcipővel. Minden alkalomra. Inkább érdekesnek találom. Emlékszel, milyen nehezen szoktuk meg a minihez a csizmát? Majd ha tavaszra ez lesz az új divat...

Izgatottan várom a tavaszt és a párizsi divatlapokat. Lehet, hogy divatot teremtettem Monte-Carlóban?


Történet a benzinről

Olaszországban annyi a benzinkút, mint égen a csillag. Tíz méterre egymástól, öt méterre egymástól Esso-kút, BP-kút, Shell-kút, Agip-kút, Api-kút, Texaco-kút és mit tudom én, még milyen. A turisták a határon kedvezményes benzinjegyeket kapnak, ötliteres címletekben. Ebből következik, hogy ha a tankból tizennégy-tizenöt liter hiányzik, az óvatos sofőr csak tíz litert vásárol, nehogy pár deci kárba vesszék.

Riminiből igyekeztünk Firenzébe. Forlinál, az Appenninek lábánál megkérdeztem férjuramat, hogy nem kellene-e tankolni.

- Ugyan. Rómáig van benzinünk.

Hát jó. Ő tudja. Bár énszerintem az a mutató nagyon is a középvonalon áll. De hát nem probléma: mindenütt sok a benzinkút.

Mindenütt. De nem az Appenninekben.

Kanyarog az út, emelkedik. Csoda táj. Sziklák, fenyvesek. Napfény. Kristálytiszta levegő. Megyünk a fényben, élvezzük. Szerpentin, szerpentin. Hegyóriások. Vajon merre lehet a Gran Sasso?

- Ha jobb oldalon látok egy benzinkutat, azért tankolni fogok.

- Jól teszed.

Megint kapaszkodunk. Föl a hegyre, le a völgybe. Erdők, hegyek, sziklák. Sehol egy falu. Szembejövő autó is ritkán akad.

- Most már azt se bánom, ha az út bal oldalán lesz a kút - hallom most, kissé gondterheltebbnek hallom férjem szavait.

A táj zordan, félelmesen gyönyörű. A csúcsok égig érnek. És az utak még mindig felfelé és felfelé kapaszkodnak. Ekkor valami felvillan. Először nem akarom észrevenni. De újra villog, most már állandóan, makacsul. Ég a piros kontroll-lámpa. Azt jelzi, hogy az utolsó öt liternél tartunk.

- Normális úton, síkságon ennyi benzinnel száz kilométert elmegyek - morogja a kiváló vezető.

- És itt a hegyekben?

- Jó, ha ötvenet.

Kanyar, kanyar és kanyar. Fölfelé megy az út, azután lefelé. Álomszép táj. Szakadékok. Erdők. Se vége, se hossza. Végre egy falu a hegytetőn. Néhány ház. És nincs benzinkút.

- Elképesztő, hogy erről nem gondoskodtak - hallom.

"Elképesztő, hogy az ember ne tankoljon Forlinál" - gondolom.

Aztán megint csak sziklák, szerpentinek, sziklák.

- Legalább ez a vacak kontroll-lámpa ne égne, ez is csak idegesít.

Erre nem felelek.

- Ez a kocsi zabálja a benzint. Ez egy rossz konstrukció.

Erre se felelek.

San Godenzónál egyszerre látjuk meg a benzinkutat. Szent Godenzo csodatettei eggyel szaporodtak. A harmincliteres tankban akkor már legfeljebb fél liter benzin lötyögött.

Teli tankkal, vidáman gurulunk Firenze felé. Férjem rám néz.

- Remélem, élvezted a tájat? Az ember életében egyszer autózhat keresztül az Appennineken.

Utójáték:

Két nappal később Firenzéből tovább indulunk Siena felé. Valdarno és Poggibonsi között egy mellékúton belekeveredtünk a hegyekbe. Megint elhagyott táj, körös-körül meredek csúcsok, erdők, szakadékok. Délután három óra van, és egyszerre csak koromsötét lesz. Hatalmas viharfelhők telepedtek a hegyormokra. Ködök, süvítő szél. A fák földig hajolnak, és úgy gurul hegyről völgybe az égzengés, mintha sziklák zúdulnának alá, vagy mintha ágyú dörögne. És a villámcsapások! Szikrázik az égbolt, sokágú, sok kilométeres izzó nyilak csapnak le körülöttünk, és lángol az ég. Fenséges és iszonyatos tűzijáték. Akármerre kanyarodunk, megyünk a tűzcsóvák felé. Se falu, se autó, se ember, csak a tomboló vihar, a szerpentinek, az égzengés, a sűrűsödő villámcsapások. Megállni nem lehet, továbbmenni nem lehet...

És ekkor férjem kajánul elmosolyodik.

- Ugye, most nem adnád egy vak lóért, ha nem lennénk tele benzinnel!


A bőrönd

Az indulás előtti este csöngettek. Szomszédunk, Bölcskey, a lakóbizottság tagja állt az ajtóban.

- Kérem szépen, önök Bécsen át utaznak?

- Igen.

- Autóval?

- Autóval.

- Megtennének nekem egy nagyon-nagyon nagy szívességet?

- Kérem.

- Az unokanővérem Bécsben lakik. Öreg, rigolyás, egyedül élő asszony. Tavaly, amikor nála voltunk, kölcsönadott nekünk egy öreg bőröndöt. És most visszakéri. Tessék, itt a levél, ezt írja: "Rettenetesen hiányzik nekem a bőrönd." Tegyék meg azt a nagy szívességet, vigyék neki vissza. Itt a címe, a Favoritengassén lakik, benn, a város közepén.

- Jó, tessék csak áthozni.

Ócska, ütött-kopott vulkánfíber bőrönd volt. Belehajigáltunk néhány cipőt, és betettük a kocsiba.

Bécsben összesen két napunk volt. A Kunsthistorisches Museumra persze megint nem jutott idő. Schönbrunnra sem. Semmire. És még meg kell keresni azt az öreglányt a Favoritengassén.

- Te, azért én nem értem, hogy mi a fenének küld valaki vissza egy ilyen szakadt, kopott szemetet.

- Hacsak nincs gyémánt a fogójában - mondta a férjem.

- Úristen! És hátha van?

Ez a beszélgetés Bécsbe érkezésünk estéjén, a szállodaszobánkban történt.

Rémülten bámultunk egymásra.

Hiszen mi hülyék vagyunk. Könnyelműek. Elmebetegek. Ki az a Bölcskey? Évek óta egy házban lakunk vele, és összesen tíz mondatot ha beszéltünk. Tagja a lakóbizottságnak. No és? Hogy jutott eszébe, hogy késő este becsöngessen hozzánk? Miért minket szemelt ki erre a bőrönd­vivésre? Miért volt olyan fontos ez az ócskaság? És egyáltalán, már a magyar határon nem lett volna szabad átvinnünk egy idegen bőröndöt. Hátha el van rejtve valami a fogantyúban. A bőrönd bélése alatt. Értékpapír. Ékszer. Kábítószer. Titkos levél. Térkép. Kémjelentés. És ki az a nő, akinek át akarjuk adni? Mi közünk az ügyhöz? Lehet, hogy heroin van a fogantyúban. Láttunk mi már ilyen filmet. És amikor belépünk a favoritengassei lakásba, nyomunkban az INTERPOL. Vagy ami legalább olyan borzasztó, valami iszonyatos ügyet szolgálunk.

- Át kell nézni a bőröndöt - mondtam.

- Nem nézek át idegen holmit - mondta a férjem. - Legfeljebb visszavisszük Pestre a bőröndöt.

- Hogyne. Határokon át oda-vissza. Esetleg felrobban - mondtam én.

- Nem fog felrobbanni.

- Szerinted ez egy tiszta és egyenes dolog?

- Mit tudom én.

Kidobáltuk a bőröndből a cipőket. Ráztuk, tapogattuk, a lámpa felé tartottuk. Bőrönd volt. Ócska, vacak, régi bőrönd.

- Adj egy borotvapengét.

Egy helyen megemeltem a bélést, és belenyúltam. Semmi.

Továbbhasítottam.

- Tönkreteszed - mondta a férjem. De most már ő is rázta a bőröndöt, nem hull-e ki valami a bélésből.

Reggelre szeletekre trancsíroztuk az egészet. A fogantyút úgy vágtuk fel, mint egy vajas kiflit. Minden varrást, minden ragasztást szétszedtünk.

A bőrönd tökéletesen üres volt.

- Ez nagy marhaság volt - nézte a férjem a roncsokat.

- És ha titkosírás volt a bélésen? Láthatatlan vegytintával? - makacskodtam teljes izgalomban.

- Ezt a bőröndöt így nem lehet odavinni.

Hát nem.

Magunkhoz vettük a roncsot, és áruházról áruházra járva találtunk egy ugyanolyan színű, méretű koffert. Vacak volt, olcsó volt, de magyar turistákhoz méretezett vagyonunkat jelentősen megtépázta a bevásárlás. Most már mindegy. Akárki ez a Bölcskey, az ember ne legyen haragban a lakóbizottsággal. Leszállítunk egy bőröndöt.

Szürke bérház. Sötét lépcsőház. Csigalépcsők. Harmadik emelet. Alkonyodott, az eső szemerkélt. Igazi krimibe való idő és környezet. A névtáblán megtaláltuk Frau Engelbert nevét. Szótlanul és kissé szorongva kapaszkodtunk a millió lépcsőn. A ház olyan barátságtalan és elhagyott volt, hogy úgy éreztük: nagyon helyes volt a titokzatos bőröndöt kicserélni. A második emelet fordulójában még valami eszünkbe jutott. Ha ez a bizonyos Frau Engelbert azt a bőröndöt várja, akkor ez a bőrönd nagyon és feltűnően szép és új. Tehát azt cselekedtük, amit a valamirevaló svéd hippi csinál a vadonatúj nadrágjával: dörzsölni kezdtük a lépcsőház kövéhez és falához, körmünkkel több helyen végigkarcoltuk, hogy kissé nyűttebb külseje legyen.

Csöngettünk.

Senki.

Hosszan és újra csöngettünk.

Senki.

Végre az ötödik vagy tizedik csöngetésre valaki mintha azt rikácsolta volna odabentről, hogy "sofort".

Negyedóra múlva kinyílt az ajtó, és megjelent Frau Engelbert. Hosszú, fakó pongyolában, bekrémezett arccal, felcsavart hajjal. Legalább százévesnek látszott. Izzadt volt és náthás.

- Budapestről jöttünk. Herr Bölcskey...

- Nem tudok vendégeket fogadni. Nincs kiadó szobám. Influenzás vagyok. Az unokafivérem megírhatná előre, ha vendégeket küld.

- Kérem, tévedés, mi nem... Csak ezt a bőröndöt...

- Mit akarnak ezzel a bőrönddel?

- Bölcskey úr kérte, hogy hozzuk önnek vissza, mert nagyon fáj a szíve utána.

- Mit csinál az én szívem? Er ist ganz verrückt... beszéljenek nyugodtan magyarul, pesti vagyok, igen, itt voltam férjnél, már ötven éve. Hogy mi? Hát mit sérteget engem ez a hülye? Ki kérte vissza a bőröndöt? Nekem? Minek? Mondtam, amikor elvitték, hogy dobják el, ki őriz ilyen vackot? Az én sógornőm, az nem dobna el egy elhasznált gyufát sem, olyan fukar, hogy a szilvából sajnálja kiköpni a magot... Ha...apci... bocsánat, de lázam is van.

- Mi kérünk bocsánatot... igazán, de... mégis... saját szemünkkel láttuk az ön levelét... ön írta, hogy "rettenetesen hiányzik nekem a bőrönd".

- Én? Hogy hiányzik? Ó, grosser Gott! Ezek nem tudnak olvasni! Azt írtam, hogy honvágyam van, és rettenetesen hiányzik nekem a Körönd, a tér, az, tudják, a Liget felé van... valaha ott laktunk... ha...a...apci... Ne haragudjanak, de én lefekszem... És bevágta orrunk előtt az ajtót.

Egész este cipeltük a nyomorult, piszkos, agyondörzsölt bőröndöt. Azzal sétáltunk a Ringen és a Kärntnerstrassén. Mert eldobni azért már sajnáltuk. (Kilencven schilling volt, emberek!) Reméltük, hogy nem kaptuk el Frau Engelberttől a náthát.

Nem kell annyi krimit nézni a tévében.


Egy kis félreértés

Kedves kanadai ismerős járt itthon látogatóban. Ötvenöt évvel ezelőtt került ki messze, óceánon túlra. A kalandjait meséli:

- Tizennégy évig éltem ám New Yorkban is. Nagyon szegény voltam, a legrosszabb hírű környéken laktam, mert ott kaptam legolcsóbban szobát. Naponta leütöttek, leszúrtak valakit az utcánkban, percenként volt egy "hold up", vagyis útonállás. Én baj nélkül megúsztam, mert nekem első nap azt tanácsolta egy barátom, hogy mindig mindkét kezemet vágjam zsebre: azt hitték, hogy pisztoly van nálam.

- És egyáltalán, hogyan határoztad el, hogy világgá mész?

- 1922-ben, tizenhét éves koromban egy tévedés folytán. Inas voltam, és halálosan szerelmes. A szívszerelmem bátyja megszökött hazulról, és munkát vállalt egy hajón, kijutott Brazíliába. Onnan írt haza egy lelkes levelet: cukorkát árulok, ötven dollárt keresek naponta. Ettől én megőrültem. Hiszen ez tündérmese! Árva gyerek voltam, nem tartoztam senkihez, útnak indultam. Kijutottam Brazíliába, megvolt a fiú címe, meg is találtam. Éhes volt, rongyos volt, alig lézengett. Rátámadtam. Miket írtál haza? Ötven dollárt keresel naponta? És így nézel ki? "Ötven dollárt kerestem igazán - védekezett -, a karnevál négy napja alatt. De a többi háromszázhatvan­egy napon semmit."


Turisták

Dániában csak kedves és barátságos emberekkel akadtunk össze. Egyetlenegy olyan nő akadt, aki nem nagyon szerette a turistákat. Bizonyára jó oka volt rá: negyven éve idegenvezető. Ő volt anyai gondozónk a koppenhága-helsingőr-kronborgi kiránduláson. Induláskor így üdvözölt minket:

- Most mindenki mutassa fel a részvételi jegyét. De mindenki külön. Nem úgy, hogy az én jegyem a negyedik sorban az unokaöcsémnél vagy a nagynénikémnél van. És Helsingőrben negyven percre kiszállhatnak, nem negyvenkét percre, nem ötvenre, hanem a negyvenedik percben fenn legyenek a buszon. És találják meg a kettes jelzésű buszt, kérem. Mert a turista az a lény, aki Tokióból, San Franciscóból, Kuala Lumpurból eltalál Koppenhágáig, de a főtéren már sosem találja meg a saját buszát.


Dániai utazás

Az író nem volt rossz író. Regényeket és néha vidám történeteket is írt, ezért az olvasók szerették, a kritika lenézte. Nem volt kedvenc író, művei nem jelentek meg zsebkönyvtárban. Ötvenedik születésnapján nem írtak róla kéthasábos cikket, nem kapott rangot, díjat, nem remélt díszsírhelyet. Csak írt.

Egy reggel táviratot kapott az írószövetségtől. Azonnal jelentkezzék.

- Önt dániai ösztöndíjra javasoljuk - közölték vele.

- És mit kell tennem?

- Ha eljön az ideje, csomagolni és elutazni. Hajlandó?

- Boldogan - felelte, és elfúlt a hangja. - Boldogan.

Őszintén szólva eddig sosem fordult meg a fejében, hogy Dániába kellene utaznia. Járt már külföldön IBUSZ-csoporttal, meglátogatta Zakopanét és Krakkót. Tél volt, hideg volt, és náthás lett, de ebből született legmulatságosabb vígjátéka, a Síelők. Egyszer utazott tengerentúlra is, öreg nagynénikéjéhez, Kanadába. Rettenetesen szerette volna megnézni a Szent Lőrinc-folyó torkolatát, az ezer kis szigettel vagy a Niagarát. De Hermin néni öreg volt már, kicsit süket, és mindig otthon ült, mert mint mondta, ő megtette a családért (kedves nővére emlékéért), hogy össze­spórolta a pénzt repülőjegyre, de kirándulásra nem dobálunk. Otthon ültek egész nap. Hermin néni elmesélte az epebaját, a gyerekkorát és a férje hosszas haláltusáját. Azután letelt a negyvenöt nap, és a repülőgép visszavitte (via London, éjszaka, izzadó rohanás, hogy a csatlakozást elérje). De ebből az útból született két legszebb novellája, a Vágy a folyó után és a Hermin néni. A novellában érezni lehetett a kanadai erdők fanyar szagát. (Ezt reggelenként a konyhaablakból ízlelgette.) Ha utazott volna még, őszintén szólva Párizsba szeretett volna menni. De utazás! Tibi, a fia maholnap nősül, és mi lesz a lakással? Eszter főiskolás... na hagyjuk. Majd egyszer, ha Nobel-díj, Kossuth-díj vagy ha nagyon jól megy, a József Attila-díj második fokozata és két hét Parád, alvás és ivókúra.

- Egy kis formaság van még - mondták az írószövetségben -, holnap reggelre kitöltve kérjük vissza ezt a néhány űrlapot.

A "néhány űrlap" lehetett vagy hat mázsa.

Az író meghatódott.

- Holnapra? Ilyen közeli az utazás?

- Nem az utazás. A jelentkezési határidő.

Az író begyömöszölte aktatáskájába a millió kérdőlapot, és az örömtől kissé bódultan indult hazafelé. "Jütland félsziget. Dán szövetkezetek. Vaj. Sajt. Szélmalmok. Helsingőr. Hamlet dán királyfi. Andersen. Ó, persze, Hans Christian Andersen, a Mesélő bácsi az esernyővel. A rendíthetetlen ólomkatona." És még mi? Törte a fejét, hogy még valami dán jusson eszébe. "Vikingek, Skagerrak és Kattegat. Fjordok? Vannak Dániában fjordok?"

Úgy érezte, szorosabb barátságba kell lépnie a földdel, amely hívogatóan kitárta felé síkságait és tengeröbleit. Bement az első csemegeboltba. Dán vajat vásárolt, dán szardíniát és egy doboz dán kaviárt. Ez utóbbit utálta, és csalánkiütést kapott tőle.

Végigjárta az antikváriumokat, és könyveket keresett Dániáról. Vásárolt egy földrajzi atlaszt. Mire hazaért, már tudta, hogy a koppenhágai kikötőben Den Lille Havfrue a neve a híres kis sellőnek. Ízlelgette a nevet. "Lille-little?" Kicsit jelent? A Hav rendben van, az Hafen, a Frue pedig Frau.

Egyszerre szerelmes lett a dán nyelvbe. Mire hazaért, már kívülről tudta a Koppenhágából kivezető főbb utakat: Hillerőd felé, Slangerup, Dragőr- Lufthavnen, Roskilde, Ballerup, Kőge, Helsingőr... ó, kivezető Helsingőr felé... Lenni, vagy nem lenni? Menni, vagy nem menni? Hát persze hogy menni. Hogyan is élhetett eddig, hogy nem látta Tivolit és a Raadhus komor, méltóságteljes épületét?

Tudta már a koppenhágai utcákat. Nörre Allé, Blegdamsvej, Österbrogade, Söndre Fasanvej, Nordre Fasanvej. Most csak nevek. De emlékeiben meg fognak telni nevető gyerekekkel, szép tiszta házakkal, csillogó üzletekkel, autókkal és biciklikkel, rengeteg biciklivel.

Mire hazaért, tudta már, mennyi Dánia lakóinak száma, területe, hány kis szigeten épült, hány lakatlan szigete van, hogyan tajtékzik az Északi-tenger, és mit halásznak a dán halászok.

"Milyen lehet a dán zászló? - töprengett, amíg otthon íróasztalán kiterítette a millió kérdőlapot. Biztosan fehér kereszt van benne. Vagy kék? Ezek az északi államok mind olyan lobogót tűznek ki, mintha most indulnának útra viking hajókon vagy keresztes hadjáratba. Kék, feszes égbolt, csattogó zászlók, mélyzöld fenyvesek, no lássuk, hogyan kell ezt kitölteni."

Apja, anyja, nagyanyja, szülőhelye, iskolája, rokona belföldön, külföldön, régi foglalkozás, új foglalkozás, önéletrajz, szakmai önéletrajz, írt és írt és vallott, boldogan, kitárt lélekkel. Az igazat és csak az igazat, a barátságos és ismeretlen Hivatalnak, amely kegyes és ajándékozó. Törte a fejét, hogy minden pontos legyen, hűséges és szerény. Igen, himlő ellen újraoltották, hat foga idegen anyag, és növekszik szívében a halál... Hát ez mi?

A 47. ív 218. számú kérdése: Mit kíván tanulmányozni? Kutatásának tárgya. Tüzetesen leírva.

Ó - hunyta be a szemét az író -, kutatásom tárgya.

Egy pillanatra átvillant agyán, hogy ide most valami nagyon tudományosat kellene írni. Valami elegánsát és meghökkentőt, gazdaságilag és társadalmilag fontosat. Ha biológus volna, beírhatná témának az üszökpenésztúró gubózásának neuroszexuális vonatkozásait. Ha építész volna: a skandináv házak parapetmagassága, különös tekintettel a műkémény díszítőelemeire. Ha orvos: genetikai összefüggés a hüvelykujj körmének csipkézettsége, felnőttkori tonzilektómia után, nagy mennyiségű antibiotikum adagolására. De hát ő csak író. Le akar ülni a Raadhusszal szemben egy kávéház teraszára, nézni az utcát. Talán a szomszéd asztalhoz leül egy matróz, és elmesél valamit, mint annak idején Defoe-nak az a bizonyos Selkirk. Vagy megérezni a tenger felől jövő szélben, hogy Koppenhágában járt az ősz, vagy hallgatni az eső kopogását... hány trópusi eső zuhogását hallgathatta Maugham? Andersen szobrát szeretné látni, a neonfényeket a Tivoliban, a pici tengeri sellőt, a Den Lille Havfrue-t, a hangulatot, ízlelgetni az utcaneveket: Österbrogade... nézni az öreg szivarozó nőket, a szexmozik plakátjait, a farmernadrágos srácokat... Istenem, mit akar tanulmányozni Dániában?

És beírta a kérdőívre: Az ÉLETET.

Azután várt, izgatottan. Eltelt egy hónap. Két hónap. Tíz hónap. Végre megérkezett a hivatalos boríték, hivatalos nyomtatványon, hivatalos pecséttel. A válasz.

Ösztöndíjkérelmét elutasítottuk. Mert tárgya kutatásra nem alkalmas.


Velence háromszor

1.

Hat óra tizenöt percünk lesz Velencére.

Reggel fél kilenckor indul a busz Eraclea Maréból. San Donà di Piavénál át kell szállni, tízkor fogunk beérni Velencébe, délután negyed ötkor indul egy busz visszafelé. Hat óra tizenöt percünk marad Velencére: végigrohanni a Piazzale Román, a hajókikötőhöz, a vaporettóval bemenni a Szent Márk térre, hat óra tizenöt percbe kell beleférnie a Doge-palota csámpás ablaksorának, a Sóhajok hídjának, a harangtoronynak, a templomnak, az óraháznak, a hatalmas tér árkádjainak, a képeslapok színes tömegének, a fekete gondoláknak, a lépcsőkön üldögélő turistáknak, a sikátoroknak, a meghökkentő pici tereknek, a szívszorító szép kis hidaknak, az árujukat csónak­ból kínáló zöldségeseknek, a piros motorcsónakon száguldó tűzoltóknak, a gondolás temetési menetnek, Muránó szűk üvegfúvó műhelyeinek. De már nem fér bele a Biennálé távoli szigete, sem az Accademia képei, nem fér bele a fürdés a Lidón. De hát amennyi benne lesz, az gyönyörűség és csoda, hat óra tizenöt percünk lesz, egy korty a zöld lagúnákból, egy lélegzetnyi ebben a semmivel össze nem hasonlítható díszletcsodából, ebből a vásári, zsúfolt, szomorú, nyüzsgő, menthetetlenül süllyedő városból, ebből a tengerrel dacoló, félelmes, büszke, nevetséges pici világból, ahol sosem kívántam még magamnak a San Marco üzleteinek ékszercsodáit, de szívemhez tudok szorítani egy százlírás vacak, giccses kis gondolát. Velencét láthatjuk, ahol a lábnyomunk sem marad meg, mert irgalmatlanul el fog nyelni mindent a tenger, de ahol az ember úgy érzi, hogy ha kihűl a nap, talál majd az emberiség egy másik napot, mert nem lehet elhinni, hogy minden könyv, zene, gondolat, vágy elmúljon nyomtalanul. Velence, ahol az ember úgy érzi, hogy nem fontos az én, csak az a fontos, hogy valaki mindig álljon a Szent Márk téren, és hallgassa az óraütést, Velence, ahol érzed, hogy hat óra tizenöt perc is része a végtelennek.

2.

Holnap reggel megyünk be Velencébe, tehát stílusosan velencei újságot olvasunk az ágyban, az Il Gazzettinót. Abból is a legizgalmasabb oldalt keresem ki: az olvasóleveleket.

T. Mario negyvenkét éves velencei lakos felháborodottan írja: százlírás kiegészítő jegyet akart venni bérletéhez a vaporetto pénztáránál. Ezerlírással fizetett (ó, milyen pici pénz manapság itt az ezerlírás!), de a pénztáros aprót követelt. T. Mario kiforgatta a zsebeit, közölte, hogy nincs aprópénze. (Meglehet. A fém százlírások eltűntek Olaszországban. Helyettük mi is számtalanszor kaptunk egy szem karamellát vagy egy cetlit, amit száz-százötven líra értékben a Banca del Friuli vagy a Banca San Paolo di Brescia bocsátott ki, és amit tőlünk nem fogadott el már senki.) Egyszóval a panaszos T. Mario nem talált aprópénzt, ezt közölte a pénztárossal. "Add csak elő - mondta erre tegezve a pénztáros -, van apród, legfeljebb kevesebbet fogsz elinni." A vita további részletes leírása után ismerős érv: nem szégyellik magukat a velencei hatóságok? Ilyen közlekedési alkalmazottak vannak ott, ahol turisták is járnak?

3.

Hőség, napsütés, árusok nyüzsgése, égig érő parkolóházak, autók és buszok tömege és hidak és lagúnák és Velence, Velence, Velence.

Hol a vaporetto-állomás? Hol lenne? Ott van. Ez a tízezer, százezer, millió ember mind fel akar férni? És persze nincs százlírásod. Te is úgy fogsz járni... Ne izgulj, az ezerlírásból csak kétszázat adtak vissza. Ne őrülj meg, legutóbb százötven líra volt egy jegy. Mikor legutóbb? Hat éve? Hol van az már... No, még egy lökés, fenn vagyunk, ez még nem a hajó, csak a kikötőhíd, most vagy a hajón, mit látsz? Semmit. Két hátizsákot és egy kövér német nő fenekét. Próbálj kapaszkodni. Mibe? Nem mibe, kibe. Egyik lábam egy lépcsőn van, a másik levegőben. Nem fog elsüllyedni ez a vacak? De igen. A fényképezőgépre vigyázz. Az erszényedre vigyázz. Azt a zseb­tolvajt, aki ma nem idejön, gyengeelméjűnek kell nyilvánítani. Most megyünk a Canale Grandén. Lehet. Még jó, hogy már láttuk a palotákat. El tudod képzelni? El. A San Zaccarián kellene leszállni. Ha tudnánk, hogy egyáltalán jó hajón vagyunk. Vagy hogy hajón vagyunk. Vagy hogy Velencében vagyunk. Érzed a lagúna szagát? Nem vagyok benne biztos, hogy ez az. Vigyázz a fényképezőgépre. Itt a San Dona-i buszjegyed. Minek? Hogy ha elkerülnénk egymást... te, ha elveszítjük egymást, négykor a Piazzale Román... hallasz engem?... Ha elveszít­jük egymást... ha elveszítjük... ha elve...


Köd

Dániából utaztunk hazafelé. Berlinben akkora köd volt, hogy nem szállt fel a repülőgép. Már benn ültünk a gépben, már zúgtak a motorok, amikor minden leállt, és a pilóta sajnálattal közölte: a rendkívül rossz időjárás miatt nem kapunk felszállási engedélyt. Az utasok többsége ezzel nagyon is egyetértett: jobb csütörtökön hazaérni, mint szerdán éjszaka nekimenni egy magas­vezetéknek vagy hegycsúcsnak. Csak hát... reggel még mindenki azt remélte, hogy otthon alhat, ehelyett megkezdődnek a kalandok, nehézségek, bonyodalmak.

Az ifjú MALÉV-es izgatottan és fáradhatatlanul válaszolt mindenkinek. Igen, gondoskodnak éjszakai szállásról, megoldják, hogy a csomagokat ne kelljen cipelni, tudja, hogy mindenki fáradt, de hát bizonyos formaságok vannak, a repülőjegyeket vissza kell ragasztani a füzetekbe, ahonnan kitépték, útlevélvizsgálatra újra be kell mennünk, az előbb kiléptünk, most visszalépünk. Fél­álomban indultunk az emeletre, onnan vissza a földszintre, ajtókon át, lépcsőn föl-le, várakozunk, újra elindulunk, bejelentőlapot töltünk ki, két házaspár kap egy szobát, hajnalban ébresztő.

Másnap reggel picivel lazább a köd, a hírek biztatók. Ferihegy fogad, mindjárt indulunk. Néhányan csoportba verődünk, jókedvűen mesélünk útikalandokról, viharról. Van, aki már negyedik napja úton van. Brazíliából jön haza. Egy mérnök négyéves afrikai kiküldetésből, a másik Lappföldről indult, de hát egy ilyen kis késés hozzátartozik a kalandhoz. Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Livingstone valamivel keservesebben utazott. Gyerünk, igyunk meg még egy kávét, a következőt már Pesten isszuk.

Akkor vesszük észre, hogy útitársaink közül néhány alig huszonéves ifjú sápadozik, zölden, gyűrötten ásítozik a sarokban. Nevetve biztatjuk őket, hogy ugyan, jöjjenek kávézni ők is. Mitől vannak így elkenődve? "Ez hallatlan - mondja az egyik -, menetrend szerint már este tizenegykor otthon kellett volna lennem. Ki a fene bírja ezt, éjfél után ágyba kerülni, és már négykor felvertek." "Mióta vannak úton?" "Tegnap este óta, mint maguk." "Ó, drága ifjú barátaink, mi nem tegnap este óta utazunk, hanem negyvennyolc meg száz órája." "Könnyű maguknak - mondják hárman is. - Maguk bírják. Az ilyen öregek hozzászoktak, mert a maguk életében mindenféle nehézség volt meg legalább két világháború."

Irigyelték tőlünk.


Szexmozi

A szendvicsautomatába bedobtunk egy huszonöt centest. A pénz alul kihullott, a szendvics meg se mozdult. Újabb kísérlet. Még egy. Hasztalan. Belerúgtunk az automatába. Nem szuperált. Csak nekünk lehet ilyen pechünk. Amerikában, ahol gombnyomásra jön-megy a lift, automata hűt, fűt, süt, darál, ahol tökéletes a telefon, mi kifogtuk Ohio állam Y. városkájának autóbuszállomásán az

EGYETLEN NEM MŰKÖDŐ SZENDVICSAUTOMATÁT.

A helyzet több volt, mint kétségbeejtő.

Hatodik napja voltunk már úton, zsebünkben egy kéthetes autóbuszbérlettel. New Yorkból indultunk el, útitervünket szigorúan tudományos alapon állítottuk össze, aszerint, hogy hol terülnek el a rokonaink. Voltunk Montrealban (nagynéni), Waterloo-Kitchenerben, félúton Toronto és a Niagara között (unokaöcs), és tegnap érkeztünk Ohio állam S. városába, és itt kezdődött a nyomor.

A történet megértéséhez tudni kell, hogy a cukorbaj legjobban egy őrült vekkerre hasonlít. (Ha egyáltalán hasonlít valamire.) A vércukor összevissza ugrál, hol kevés, hol sok. A beteg ettől is elájulhat, attól is. Ezért rendkívül pontosan kell szednie az orvosságot, pontos időben, előírt mennyiséget kell ennie. Ha sokat eszik, az is baj, ha keveset, még nagyobb. És én cukorbeteg vagyok.

Utazásunk első napjaiban nem is volt semmi vész. A vendéglátó rokonok azzal kezdték, hogy asztalhoz ültettek, etettek-itattak minket, búcsúzóul pedig sajtos kenyérrel, almával, kaláccsal tömték meg sportszatyrunkat. Ezek ugyanis valamennyien szegény rokonok voltak. Ohio S.-ben elérkeztünk a gazdag rokonsághoz.

Az autóbusznál maga a seriffhelyettes várt, hatalmas Cadillac kocsijában. Elmondta, hogy nagyon nehezen talált ki a buszmegállóhoz. Amíg mi nem táviratoztunk, sejtelme sem volt róla, hogy S.-ben autóbusz is közlekedik. (Ötven éve lakik ott.) Ezek után elvitt szerény otthonába.

A szerény otthon előtt a család autói parkoltak, csupa Buick, Mercedes, Cadillac. Az emeletre vezető lépcsőt húsz centiméter vastag, hófehér szőnyeg borította. Az emeleten jelölték ki vendégszobáinkat. Két szoba. Két fürdőszoba. Az én fürdőszobám halványkék volt, halványkék szappannal és halványkék fogmosó pohárral. Tizenhét darab halványkék frottírtörülközőt is kaptam, különböző méretűeket. Rendbe hoztuk magunkat, és lementünk a földszinti óriás szobába. Negyven centi vastag szőnyeg, műkandalló, színes tévé. Itt megismerkedtünk a családdal. A nagybácsi, aki 1912-ben munka nélküli szerszámlakatosként hajókázott ki Clevelandbe, sajnos már nem él. Az utódok másod-unokafivérek, harmad-unokasógorok, másod-unokahúgok unokái, elhalmoztak puszival és öleléssel, készültek a színes fényképek, újra meg újra körbejártak a whiskys poharak. Minden volt, csak kaja nem.

Este hétkor már ájulás környékezett. Zsebem alján volt egy kekszdarab, azt megeszegettem. Kilenc­kor végre asztalhoz szédeleghettem. Óriási ezüsttálon hónapos retek, halpástétom és ananász. Mindenki evett egy falatot. Kenyér nem volt. Azt hittem, ez az előétel. Nem. Ez volt a vacsora.

Éjfélkor végre felmehettünk szobácskáinkba. Sportszatyrunk alján találtunk egy darab megszáradt sajtos kenyeret, azt felfaltuk.

- Te Laci - mondtam férjemnek -, úgy látszik, ezek az előkelő amerikánusok este már nemigen esznek.

- Majd holnap - vigasztalgattuk magunkat.

A holnap ha lehet, még sanyarúbb volt. Kaptunk whiskyt, gint, kaptunk ezüst nyakkendőtűt, selyemsálat, berámázott családi képet, egy példányt Harry nevű másod-unokatestvérem fia disszertációjából (Csigafélék szerelmi szokásai a Kordillerákban), de reggeli nem volt. Ebéd sem volt. Fél tizenkettőkor villásreggeli: egy szem pirítós, egy darab lágy tojással.

Fellógtam a szobába, hátha még nem takarították ki a sajtos kenyér papírját, és találok benne néhány morzsát. Kitakarították. A lépcsőn szerencsére találkoztam a szobalánnyal, aki három szem kockacukrot vitt Gingernek, a ház elkényeztetett, divatosra nyírt foxijának. Kikértem a cukrot, mondtam, imádom a kutyákat, én szeretném az ebnek odaadni. Az egyik kockacukrot viharsebesen lenyeltem, a másik kettőt eltettem vastartaléknak.

Délután négykor ismét beültünk a seriff kocsijába. Akkor én már csak ködfelhőn át élveztem S. város gyönyörű házacskáit. A buszállomásra gondoltam, ahol kis kávézó van, szendviccsel, tejjel, banánnal. Kiköszönünk a rokonoktól, és fülig zabáljuk magunkat.

Vasárnap volt. A kávézó zárva volt. Az állomásépület is zárva volt. Pont négykor jött a busz, és felvett minket. Addig a seriffhelyettes szórakoztatott bennünket S. város történelmével.

S.-ből Y.-ba egy óra az autóbuszút. Ott át kell szállni az este hétkor induló pittsburghi buszra. Y. nagy város, repülőtere is van. Y.-ban biztosan nyitva lesz a kávézó.

- Bírod Y.-ig? - kérdezte Laci aggódva.

- Bírom - sóhajtottam, és megettem Ginger kutya második kockacukrát.

Y.-ban, mint sejteni tetszettek, a kávézó zárva volt. De volt szendvicsautomata. Az a nyomorult, álnok, pimasz, nem működő álautomata.

Akkor már a harmadik kutyacukrot is megettem. Laci kabátzsebében volt egy százéves köhögős cukorka, azt is nekem adta.

Rúgtuk az automatát. Odajött a felügyelő, és részvéttel segített az ütlegelésben.

- Hm. Ez rossz - mondta. - Szerelőnk csak holnap lesz. De a szomszéd sarkon van egy büfé, tessék onnan kiflit hozni.

Ezután már csak annyira emlékszem: ülök egy széken a váróteremben. Laci elrohant. Zsebében az útlevelem, minden pénzünk, a notesz is, amibe rokonaink címét, telefonszámát írtuk. Kitelik félóra. Egy óra. Már negyed hét. Mellettem egy népes család fasírtot és kenyeret eszik. Kérni kellene. Nem is kérni, harapni. Mindjárt elájulok. Mi történt a férjemmel? Kirabolták? Leütötték? Atyaisten! Kitévedt. Hol keressem? Párás köd borul rám. Szédülök. Hová is akartam utazni? A buszjegyek is nála vannak. A mentőknek a nevemet se tudom már megmondani. Nincsenek is mentők. Mi a fenének kell utazni? Nem jó nekem Pesten? Gulliver is mindig megbánta. Megafon. Autóbusz indul Pittsburghbe. Novemberi este. Odakinn már koromsötét.

- Tessék, egyél!

Laci áll mellettem, izzadt, csapzott, liheg, kimerült.

- Képzeld, a szomszéd büfé zárva volt. Persze: vasárnap. Minden zárva volt. Futottam tovább, hátha a szomszéd utcában... felhőkarcolók, felhőkarcolók, sehol egy üzlet, sehol egy járókelő, eleven lélek. Féltem, hogy eltévedek, nem találok vissza. De tudtam, hogy muszáj ennivalót szereznem. Futottam. Beértem a városközpontba. Templom, iskola, városháza, bíróság. Üzlet sehol. Autók elsuhantak. Taxit kerestem, taxi nem jött. Néha egy-egy gyanús alak ólálkodott a házak között... alkonyodott. Féltem. Eszembe jutott, hogy leüthetnek, tudod, mi mindent hall itt az ember. És hogy minden pénzünk nálam van, és mi lesz veled... és csak felhőkarcolók és nyílegyenes végtelen utcák és sötétség... Reménytelen. Visszafordultam a buszvégállomás felé, futottam, és akkor megláttam egy tündöklő neonfényt:

A NIMFOMÁNIÁS ANITA ESETE A NEGYVEN GENGSZTERREL

Odarohantam. Egy szexmozi volt. Ahol mozi van, ott büfé is. Nem kell jegy, csak a büfébe engedjenek... ezt lehetett ott kapni. Tessék, egyél.

Kezembe nyomott egy óriási dobozt. Fél kiló pattogatott kukorica volt benne. Sós-vajas, émelyítő, amerikai módra pattogatott kukorica.

- Ez volt, semmi más.

Y.-tól Pittsburghig kukoricát ettünk a buszon. Laci időnként keservesen sóhajtott.

- Nem ízlik a kukorica? - kérdeztem.

- Nem - mondta komoran. És arra gondoltam, hogy ennyit élvezhet egy szexmoziból, aki feleséggel utazik Amerikába.






Rövid önéletrajz


Írói pályám úgy kezdődött, hogy har­madik elemista koromban költeményt írtam a számtanfüzetembe. A szorzási példa eredménye helyett tündérekről, erdei manókról, cso­dákról szólt a versezet.

Tanítóm szigorúan összehúzta a szemét. "Ha már verset írtál, miért nem olyasmiről írsz, ami veled történt?" "Mert velem soha semmi sem szokott történni" - mondtam elkeseredve. Azóta nincs okom pa­naszra.




Rövid önéletrajz

Tulajdonképpen most azt kellene írnom, hogy már kora gyermekkoromban az igazság forró szeretete késztetett arra, hogy tollat ragadjak. De hát ez nem egészen így történt. Ötéves koromban életem első írói alkotását, mondhatnám talán úgy, hogy az írói fantázia első meg­nyilvánulását nem a gyengék védelme, magasabb eszmékért folyó harc, lángoló szabadságvágy sugallta, hanem keserves kényszerűség.

Ugyanis nagyon szeretem a cseresznyebefőttet. A teli befőttesüvegek a szekrény tetején sorakoz­tak, pirosan és csábítóan, de a befőttből csak ünnepek és betegségek alkalmával kaptunk. Mivel pedig ritkán esik karácsony is, torokgyulladás is, sokszor bámultam sóvárgó tekintettel a befőttesüvegeket, és vártam az alkalmat.

Az alkalom bekövetkezett. Egy délután egyedül maradtam otthon. Nagy üggyel-bajjal fel­kapaszkodtam az asztalra, az asztalra tett székre, és megkaparintottam egy üveget. A cseresznyét villámgyorsan felfaltam, az üveget elrejtettem az asztal alá. Egy óra múlva anyám hazajött, és kezdődött a vallatás.

- Ki nyúlt a befőttesüvegekhez?

- Nem tudom.

- Miért hiányzik egy üveg?

- Nem tudom.

- Miért nincs a helyén az asztal?

- Nem tudom.

- Hogyan másztál fel a szekrényhez?

- Nem másztam fel.

A kérdések egyre jobban szorítottak, a tagadás egyre nehezebbé vált, pláne, amikor előkerült az asztal alól az üveg is. És ekkor, keserves kínomban, a következőket mondtam:

- Hát tudod, édesanyám, hazafelé jöttem az óvodából, amikor mögöttem az úton szekérzörgést hallottam. A Kincses bácsiék kocsija volt, a Kese volt befogva, de senki sem ült a bakon, és a Kese egyszerre csak megbokrosodott. Felkapta a fejét, ugrált, ágaskodott, felém rúgott, rángatta a szekeret, nyerített, én meg rettenetesen megijedtem, és futottam, futottam hazafelé. A ló mindenütt a nyomomban. Éppen annyi időm volt, hogy beszaladjak a házba, és bereteszeljem az ajtót. És képzeld, a Kese akkor bedugta a pofáját az ablakon, és azt mondta: "Te kislány, vagy adsz nekem egy üveg cseresznyebefőttet, vagy menten megeszlek." Hát én úgy gondoltam, hogy jobban szereted te a kislányodat, mint az üveg cseresznyebefőttet, és odaadtam neki, ugye, jól tettem?

- Nagyon jól tetted - bólintott édesanyám. De tudod, kislányom, mi tetszik nekem legjobban ebben a történetben? Hogy milyen jól nevelt ló ez a Kese. Mert a cseresznyéből a magokat mind visszaköpte ide az üvegbe.

Ez volt legelső irodalmi alkotásom.

Ezt követte az első kritika.

Kemény volt, de igazságos.


A farkas

Ötéves lehettem, amikor életemben először utaztam vonaton. Nagymamámhoz utaztunk, a szomszéd városkába.

Apám előresietett, helyet keresett a homályos kupéban. Aztán visszajött értünk, a levegőbe kapott, úgy emelt át a magas lépcsőkön meg a batyukon és kosarakon, amelyek eltorlaszolták a peront.

Csodálatos hely volt ez a vonat. A széngáz savanykás szagával, sistergő gőzfelhőkkel, falusi nénikékkel, nevetgélő diákokkal, a vonat mellett futó ezüst sínekkel, kiabálással.

- Erre, erre - mutatta édesapám, és félrehúzott egy ajtót. A fülkében egy férfi újságot olvasott, két termetes asszonyság a padra terített asztalkendőn kolbászt és kenyeret szelt. Az ablaknál, a sarokban egy szürke felöltővel borított valami vagy valaki mocorgott.

- Ott a farkas - mondta édesapám anyámnak. - Alszik.

- Jó - felelte anyám. - Hát akkor üljünk le.

Megrettenve bámultam édesanyámra. Hogyhogy üljünk le? Hiszen most mondta apám, hogy a farkas...

Szüleimen azonban nyoma sem volt a rémületnek. Apám feltette a polcra a bőröndöt, a nagymamának szánt kosarat, amelyet reggel borral, süteménnyel, gyümölccsel töltöttünk meg. Rólam levették a kabátot, hagyták, hogy a fülke túlsó ablakához húzódjam, és mit sem törődve szepegő félelmemmel, anyám elővette a könyvét, apám az újságját, és engem sorsomra hagytak.

A farkas pedig aludt.

Néha horkant egyet, ilyenkor megrebbent feje fölött a kabát. Máskor előrenyújtotta hosszú lábát. A lábán valóságos fekete cipő volt, de ez persze nem tette kevésbé félelmessé. Minden valamire­való gyerek tudja, hogy a farkas liszttel szokta bekenni a mellső lábát, hogy becsapja a kecske­gidát, cipőt húz, és elváltoztatja a hangját, amikor Piroskát akarja felfalni.

Bejött a kalauz, kérte az új felszállók jegyeit, apámmal barátságosan üdvözölték egymást, majd a farkas felé bökött.

- Hadd aludjon.

- Persze - mondta édesapám.

Persze - nyugodtam meg én is. Hát persze. A farkas most alszik. Nem szabad hangosan beszélni, nem szabad sokat mocorogni, nehogy... Jaj! A kabát most félelmesen mozogni kezdett, a farkas szuszogott, morgott, cipőbe bújtatott szőrös lábát előre-hátra csúsztatta a padlón. Aztán megint elcsitult, békésen hortyogott tovább. Szerencsénk volt, nem érezte meg az emberszagot.

- Kérsz almás rétest? - kérdezte édesanyám. Csak némán ráztam a fejemet. Nem kérek, dehogyis kérek.

- Mindig ilyen jó ez a kislány? - érdeklődött csodálkozva az egyik asszonyság.

- Talán beteg - tódította a másik.

- Dehogyis. Csak először utazik vonaton. Meg van illetődve - így édesapám.

Istenem, istenem, miért beszélnek olyan hangosan? - akadozott a lélegzetem. Nem látják az út mentén húzódó sötét erdőket? A piros cseréptetőket kivillanni a fák közül? Valamelyikben ott lakik ez a farkas, mielőtt leszáll, felébred, ha felébred, szőröstül-bőröstül bekap minket. Ha volna valami varázsszerünk. Ha kővé lehetne változtatni a gonosz farkast. Vagy önmagunkat láthatatlanná. Ha jönne a mesebeli vadász vagy legalább egy tündérkirályfi...

A vonat zakatolva nyelte az utat. Erdők, patakok, sorompók, falvak, felhők szaladtak visszafelé, és a farkas még mindig aludt. Egy-egy állomásnál vészesen horkant.

- A következő állomásnál leszállunk, készülj - mondta édesapám.

Megint levették a bőröndöt, a kosarat, a kabátomat, még piros sapkát is nyomtak a fejembe. Igazán olyan voltam, mint a mesebeli Piroska, csak az hiányzott, hogy a farkas megegyen.

Még mindig nem mertem elmoccanni a sarokból. Megbabonázva néztem a farkast. Tudtam, hogy komiszság, amit kívánok, de szívből óhajtottam, hogy még egy kicsit aludjon, még legalább egy negyedórát, legalább addig aludjon, amíg mi leszállunk. Egye meg helyettünk a barátságos néniket és az újságot olvasó idegen bácsit.

A vonat sípolva megállt.

- Te, én felkeltem a farkast - mondta apám. - Erdőbényén neki is le kell szállnia.

- Ne, apu, ne keltsd fel! - kiáltottam magamon kívül.

- Igaza van a gyereknek - mondta anyám. - Majd a kalauz.

Másnap nagymama üres teára és ricinusra fogott, mert szerinte csakis elrontott gyomrom okozhatta, hogy egész éjjel fogcsikorgatva ordítoztam, hogy a kalauz bácsit se egye meg a farkas.

- Már a vonaton is olyan szótlan volt, még almás rétest sem akart enni - mondta apám. - Ja igen, nem is meséltem, mama. Egy kupéban utaztunk a Farkas Jenővel, tudod, most nevezték ki Erdőbényére.


Vizsgahangverseny

Ifjúkoromban zongorázni is tanultam, mégpedig két esztendőn keresztül, egy Erzsébet körúti államilag engedélyezett magán-zeneiskolában. A zongoratanulás heti egy elméleti órából, az igazgató néni Pistuka nevű kutyájának etetéséből, némi skálázásból és az év végi növendékhang­versenyből állt.

Tulajdonképpen ez a vizsgahangverseny volt az iskola lényege, létalapja, éltető eleme, jövője, büszkesége, az államilag engedélyezett igazgató néni és az államilag engedélyezett tanári kar legfőbb gondja. Két húgommal együtt jártam a zenedébe. Nyolcesztendős voltam én, egyik húgom hétéves, a másik pedig öt - még nem is járt iskolába.

Három ifjú leánytestvér - éppen egy hatkezesre való.

Az igazgató néni honnan, honnan nem, kibányászott egy Gyermekszívek című zongorahatkezest, és attól kezdve minden kedden és csütörtökön délután négytől ötig, ha fújt, ha esett, ha tört, ha szakadt, ott kellett ülnünk a zongoránál, és szigorú "egyet-kettőt, hármat-négyet..." pálcaülésekre (szerencsére nem ránk, hanem a szegény zongorára mért ütések ritmusára) gyakorolni a vizsgadarabot. Nagyobbik húgom játszotta a dallamot - a prímet, én középen ültem, a kicsi, a terzo, a zongora alsó végében ült, és brummogó akkordokkal kísérte művészi játékunkat. A kicsi különben mélységes haraggal rugdosta a pedált, gyűlölte a billentyűket, a kottát, a zeneiskolát, és keserves könnyek között nézte a szemközti falat, amelyen a zeneiskola jelmondata volt: "A zenetanulás élvezet!"

Négyhónapi keserves gyakorlás után már ment is a hatkezes. Már csak az egyforma fehér matrózblúzok kellettek: egyforma fehér masni a hajunkba, és jöhetett a nagy koncert.

Azonban egy nappal a vizsgahangverseny előtt bekövetkezett a tragédia. Nagyobbik húgom torokgyulladást kapott. Az "első kéz", a dallam, a hatkezes pillére, tartóoszlopa, reménysége. Harmincnyolc fokos lázzal feküdt, és az államilag engedélyezett magán-zeneiskola egész tanári kara hordta az aszpirint, hogy el ne maradjon a semmi mással nem pótolható szereplés. Még azt is megígérték, hogy taxit küldenek értünk, de a hatkezest be kell mutatni.

A hangverseny délutánján szegény húgocskámat kikeltették az ágyból, borzongó, lázas testére ráhúzták az új blúzt, izzadságtól csapzott hajába szép masnit kötöttek, és vittek minket szerepelni. Az ünnepi alkalomra bérelt terem fényárban úszott. Izgatott szülők, kis majmoknak öltöztetett zeneiskolai növendékek szorongtak a ruhatárban. Az igazgató néni nem kiabált senkivel. Pistukát, a kutyát se kellett etetni. A szereplőket betuszkolták egy öltözőnek kinevezett szobába, és egymás után szólították színpadra őket.

Alig félóra múlva mi következtünk. Kottával a kezünkben felügyetlenkedtünk a magas emelvényre. Maga az igazgató néni mutatott be minket a nagyérdemű közönségnek: "Három testvér, iskolánk büszkeségei." Később megtudtam, hogy minden növendéket az igazgató néni mutatott be, és mindenkit így mutatott be, nehogy a kedves szülő megsértődjék, és jövőre más iskolát keressen.

Az igazgató néni intett... Egyszerre ütöttünk hat kézzel a zongorába. De csak az első hangokat ütöttük egyszerre. Ijedten füleltem - a primo előreszaladt. Torokgyulladásos húgom a láz okozta izgalomban nem a tanult tempóban játszott. Gyorsan, szinte kapkodva futottak ujjai a billentyűkön. A Gyermekszívek című lírai képből izgatott, zaklatott zenemű lett. Egy tized másodpercnyi döbbenet után átvettem én is a tempót. Csak legkisebb húgunk nem zavartatta magát. Ő nem látott, nem hallott semmit, ő csak játszott, lelkiismeretesen és becsületesen, úgy, ahogy azt a keserves gyakorlóórákon beleverték. "Egyet-kettőt, hármat... egyet-kettőt, hármat..."

Még egy búcsúakkord...

Ketten befejeztük a hatkezest. Felálltunk. A dobogó közepére mentünk, meghajoltunk. És vártunk. A kicsi ugyanis nem állt fel. A közönség teljes hatkezesre fizetett be - hadd kapja meg. A hallgatóság viharos derültsége közepette nyugodtan lejátszotta a hátralevő nyolc taktust. Azután felállt, szépen lecsukta a zongora fedelét, és odajött mellénk meghajolni.

Olyan zúgó tapsot kaptunk, hogy a siker akkor sem lehetett volna nagyobb, ha Backhaus, Richter, Fischer Annie játszotta volna a hatkezest.


Szereti a sajtot?

Szigonyi Annamáriánál lustább kölyköt nem hordott hátán a föld. Első kereskedelmibe jártunk mind a ketten, vért izzadtam, hogy beleverjem a leckét. A világon semmit sem tudott. Nem tudott megoldani egy első fokú egyismeretlenes egyenletet; nem tudta, kik voltak a gepidák; nem sejtette, merre folyik a Kongó. Az egyszeregyet se tudta.

Szigonyit mérhetetlenül nem izgatta az intő, a szidás. Ha könyörgőre fogtam, hogy írja meg a leckét, vállat vont: "Írd meg te, neked fontos, hogy átmenjek."

És ez igaz is volt. Szigonyi ősz atyja, egy kövér sajtnagykereskedő, gazdag jutalmat ígért, ha fáradozásaim eredménnyel járnak, és Annamária átcsúszik a vizsgán.

A gazdag jutalomra gondoltam, amíg megragasztottam Szigonyi helyett a mértani testet, rajzoltam a térképet, és elkönyveltem a három bála gyapot költségeit, fuvardíját és biztosítását. Mennyit fog fizetni Szigonyi papa egyévi munkámért? Legalább tíz pengőt. Odaadom édesanyámnak. Vegyen rajta magának cipőt, apunak egy inget. És ha marad belőle... a Corvinban láttam egy pingpongkészletet, ötven fillérért... De az is lehet, hogy húsz pengőt fizet vagy harmincat. Úristen, harmincat! Na gyerünk, Szigonyi, mikor kötötték meg a vasvári békét? Holnap felelni fogsz történelemből. Ha nem tudod, agyonváglak.

Szigonyi levizsgázott. Átment mindenből.

- Menj be apuhoz az üzletbe - mondta. - Fizetni akar neked.

Az üzlet a József körúton volt. Fényes üvegkirakatát malomkerék ementálik, kövér, gömbölyű, piros héjas eidamik és százféle ismeretlen, ínycsiklandó csemege töltötte meg. Ezekből én csak a trappistát ismertem. Nagy ritkán vettünk a Párizsi Áruházban kilencvenhat fillérért egy kilós, kerek sajtot, és ebből édesanyám papírvékony szeleteket osztott.

- Ja, te vagy? - mondta a kövér Szigonyi papa. - Szereted a sajtot?

- Igen - válaszoltam. - A testvéreim is. A szüleim is.

- Akkor jó. Mert gyereknek nem való pénz. Mire kellene neked? Pista, adjon ennek a gyereknek annyi sajtot, amennyit elbír.

Amikor letettem otthon a konyhaasztalra a kosarat, édesanyám első tekintete a rémült csalódás volt. Ő is, szegény, a pár pengőt remélte, gondolatban százfelé osztotta. De a sajt lenyűgöző volt. Olyan lett a konyhaasztal, mint egy boldog Mikulás-kirakat. A parenyica füstölt karikái, a kockasajtok, krémsajtok, rokfort, ementáli, az ezüst és piros csomagolópapírok, címkék, karikák, tömbök, rengeteg, rengeteg!

Vacsorára sajtot ettünk. Papírvékony szelet kenyéren, tenyérnyi sajtdarabokat. Ebből is, abból is vágtunk, elbűvölve, nevetve, amennyi belénk fért. Apám is jókedvű volt, diákkori csavargásairól mesélt. Hollandiáról, ahol ilyen gömbölyű, piros eidami sajtok vannak; Franciaországról, ahol minden étkezést sajttal fejeznek be. Márványtálon húszféle sajt, felszeletelve, tessék, tessék, messieurs, mesdames, un peu du fromage, és Olaszország, ahol a levesbe is reszelt parmezánt tesznek, és a makaróni!

A sajt csupa fehérje! Vitamin! Pótolja a tojást, a húst! A törökök közmondást is tudnak róla: Pejnir ekmek, hazir jemek. Vagyis akinek sajtja és kenyere van, az nem éhezik. Gazdagok leszünk és jóllakottak.

Másnap reggelire is sajt volt.

Ebédre sajtos metélt.

Estére sajt.

Következő reggel sajt.

Ebédre főzelék rántott sajttal. És nemcsak egy kis szeletke. Tessék. Van bőven.

Pedig másnak is juttattunk a sajtból. Például a szomszédasszonyunknak, a szívbeteg Lizi néninek is átvittünk egy gyönyörű darab ementálit. Lizi néni hálából rögtön kikelt az ágyból, levitte a sajtot, megmutatni a házmestereknek. A házmester elmesélte a háziúrnak. Estére már üzent is, hogy ha ilyen jól megy nekünk, emelni fogják a házbérünket.

Az iskolai évzáró előtt édesanyánk azt javasolta, hogy az idén ne vegyünk tanárnőinknek virágot. A hat és tíz fillérek előteremthetetlenek voltak. De itt a sajt. Mária néninek, Gizi néninek adjunk át egy-egy szép csomagocska sajtot. Nézzétek, milyen szépen összekészítettem. Komoran indultunk az iskolába, kezünkben a szalagocskákkal átkötözött sajtszeletekkel. Nem fogunk Gizi néninek közröhejre sajtot adni. Az első kapualjba beálltunk, és magunkba tömtük a csemegét.

Pedig akkor már utáltuk a sajtot.

Spenótra vágytunk, málnaszörpre, galuskára, retekre, hagymára, mákos metéltre, mindenre, csak sajtra nem.

- Csak te lehetsz olyan hülye - mondta keserűn Zsóka húgom -, ha rád nézek, már sajtízt érzek a számban.

De hiába. Otthon még mindig sajt volt a menü, tápláló kincs, dús fehérje. Persze ravaszul elrejtegetve, krumpli alá, zöldbab alá, de mindig sajt.

Egy nap viszketni kezdtem. Piros foltok, vízhólyagok, szúnyogcsípésszerű kiütés támadt hol a nyakamon, hol a kezemen. A szemem is bedagadt, az ajkam öklömnyi lett.

Az iskolaorvost még benn találtam a suliban.

- Csalánkiütés. Ritka ronda. Mit ettél össze?

- Sajtot.

- Mennyit?

- Körülbelül két kilót.

- ???

- Összesen. Mi mindig azt eszünk. Három hete. Reggel, délben, este.

- Fiam, te nemcsak csalánkiütéses vagy, hanem hülye és szemtelen is. A három baj közül csak az elsőt tudom gyógyítani. Ebből az orvosságból vegyél be naponta kétszer három szemet.

Este két kis húgom dühös irigységgel nézte vacsorámat. Egy főtt krumplit és egy bögre keserű teát.

- Mindig neki van szerencséje - mondta Zsóka, és könnyeivel sózta az amúgy is sós rokfortot.

A következő évben nem vállaltam Szigonyit.

Új tanítványomat Bertalan Eszternek hívják. A papájának lekvár-nagykereskedése van.


Hogyan érettségiztem matematikából?

Kincses felírta a képletet a táblára. Nem értettem. Már nem is figyeltem. Megszoktam, hogy harmadik esztendeje úgy ülök a matematikaórákon, mintha ejtőernyőn csöppentem volna egy zulukaffer kongresszusra. Valamit össze kellett adni, valamit ki kellett keresni a logaritmus­könyvből, valamit valamiért négyzetre emeltek, mindez távoli volt, érthetetlen, céltalan és főleg félelmetes.

Kegyetlenül közelgett az érettségi.

Minden ki fog sülni.

Valamikor, tizenegy-tizenkét esztendős életem dzsungelében értettem, sőt szerettem a matema­tikát. Játszottam a logikus összefüggésekkel, könnyedén oldottam meg a feladott példákat, akárcsak a képes gyerekújságban a rejtvényt. És akkor következtek a rombuszok. Egy végzetes mértanórán azt tanultuk, hogy a rombuszok, a romboidok területét megkapjuk, ha az alapot a magassággal megszorozzuk. A magasságot úgy kaptuk meg, hogy azt vonalzóval és szaggatott vonalakkal a rombuszba berajzoltuk, és centiméterrel megmértük. Akkor támadt az a kétségbeejtő ötletem, hogy én a magasságot nem fogom centiméterrel megmérni, mert hiszen a valóságos életben is egészen biztosan van más mód a magasság meghatározására. A magasságot biztosan meg lehet határozni valamilyen számítással, ha ismerjük az oldalélek hosszát és a szögek nagyságát. Az elgondolás helyes volt, ámde ez időben trigonometriáról persze még sejtelmem sem volt (később se sok), matematikai műveltségem a négy alapműveletre és az egyszerű aránypár ismeretére korlátozódott.

Otthon megszállottan láttam hozzá a titokzatos összefüggés megfejtéséhez. Rombuszok és romboidok ezreivel díszítettem minden fellelhető papírlapot, újságszélet, rajzfüzetet, térképet, nyelvtankönyvet. Rombuszok kerültek a fehér tanulóasztalra, sőt a falra is. Száz és száz rajzon határoztam meg az alapot, a szögek nagyságát és a magasságot, osztottam-szoroztam, kerestem az arányt, és mindig más eredményre jutottam.

Több heti kísérletezés után elhatároztam, hogy minden tudomány és bölcsesség kútfejéhez, Rózsika nénihez, szeretett számtantanárnőmhöz fordulok. Rózsika néni elemi iskolai tanítónő volt, aki egy egyéves tanfolyamon szerezte meg a polgári iskolai szaktanári vizsgát.

Matematikai felkészültsége - gondolom - mindig egy-két leckével lehetett előbbre, mint a második/b osztályé.

Rózsika néni zordul hallgatta izgatott kérdéseimet.

- Ha a rombuszok szögeinek nagyságát az oldallapok hosszával arányba állítjuk...

- Igen - felelte szórakozottan. - Mi a te apád?

- Most... jelenleg... munka nélkül van.

- Hát akkor mi a fenének neked a rombusz, nem mondanád meg? Úgyis cseléd leszel, mint az anyád. Különben is azt tanuld, amit feladok. Eredj vissza az osztályba.

Bíborvörösre váltan álltam a folyosón. Rózsika néninek igaza van. Mi a fenének nekem a rombusz? Mi a fenének nekem az egész vacak, ostoba matematika?

Ettől kezdve nem oldottam meg a számtanleckéket. A dolgozatokat a régen megtanult szabályok emlékével és egy kevés józan ész adta logikával oldottam meg. Ez így ment egy évig. Két évig. Az első kereskedelmiig. Azután következett a fuldoklás. Képleteket vágtam be, amiket nem értettem, hadarva feleltem a táblánál, és reszkettem, nehogy Kincses, a kereskedelmista tanárunk megkérdezze, hogy mit miért számítok így. Talán a többi tárgyból szerzett kitűnőim, talán Kincses rokonszenve tette, magam sem értem, hogyan, de nem tört ki a botrány. Matematikából jelest kaptam, pedig nem tudtam, nem értettem semmit. És fojtogató félelemmel éreztem, hogy a végzet közeledik. A végzet eljön.

És eljött.

Az érettségi előtt már hónapokkal oldalas példákat kaptunk. Kincses szemhunyorításából tudtuk, hogy ezek közül kerülnek majd ki érettségi tételeink. Megpróbáltam egyiket-másikat tisztessége­sen megoldani. Belevágtam újra, újra, újra... Nem ment. Egyik se ment. A gyenge tanulókat kihívták a táblához. Gyötörték őket. "Egyeztessék az eredményeiket" - mondta Kincses, és én hasfájós hallgatagon ültem a helyemen, időnként bólogattam, mintha rendben volna minden. Tudtam, hogy engem úgyse hív ki a táblához.

Az írásbeli előtti hetekben már aludni sem tudtam. Megvárjam-e a szégyenteljes bukást, vagy már előtte ugorjam a Dunába? Írjak-e búcsúlevelet a szüleimnek? Menjek el Kincses lakására, hulljak térdre előtte, valljam be, hogy minden tévedés volt, hogy nem tudom megoldani a tételt... nem, nincs segítség. Hacsak... hacsak az isteni kegyelem nem segít rajtam.

Az utolsó napokat tanulás helyett buzgó imádkozással töltöttem. A naptár minden rokonszenves szentjét közbenjárásra kértem fel. Tegyenek csodát, hiszen ha módjukban volt kézrátevéssel nyavalyatörősöket gyógyítani, a kötényre való kenyérhajat rózsává változtatni - akkor talán jeles fakadhat az én mérhetetlen tudatlanságomból is. Volt olyan perc, amikor már nem is a menny­beliekhez, hanem a sátánhoz könyörögtem. Már nem bántam volna kolerajárványt vagy pusztító földrengést sem, amely elnyeli az iskolát, matematikatételekkel, tanári karral, érettségi biztossal és velem együtt.

Az ég és pokol hatalmai azonban, úgy látszott, nem óhajtanak matematika érettségimen részt venni. A vészes reggel elérkezett. Fehér blúzunknál is sápadtabban beültünk a padokba. Kincses közölte, hogy az érettségi vizsgálat komolysága és méltósága érdekében semmiféle puskázást, susmogást, csalást nem tűrnek el. Töltőtollon és zsebkendőn kívül senki semmit nem vihet be a terembe, egy-egy osztályterembe mindössze tizenhat leányzót ültetnek, egymástól tisztes távolságra, és még a tizenhat lány is kétféle tételt kap, tessék, maguk nyolcan lesznek az Á csoport, maguk nyolcan a B csoport.

És Kincses már írta is a táblára a feladatot. Ha egy külkereskedelmi vállalat vásárol Egyiptomban 10 000 kantár gabonát (vigyázat, kérem, egy kantár 50 688 kilogramm, nem török kantárt számítunk, hanem tuniszit!), és a New York-i tőzsdén az egyiptomi font... megoldandó, feltéve, hogy az árut cif Rio de Janeiro számlázzák, és a Lloyd Triestino hajóján a fuvardíjtétel lírában számítva...

Á! Kár a fáradságért. Nem értem. Nem értem.

Valamit összeadok, valamit levonok belőle, mindenféle szorzást végzek. Mögöttem, mintha valaki azt súgná, hogy másodfokú egyenlettel... erre felállítok egy kétismeretlenes másodfokú egyenletet, X egyenlő az ügynöki jutalékkal, nem tudom, miért. Kincses most írja fel a B csoport példáját. Aszongya, ha egy család elhatározza, hogy életbiztosítást köt, és a járadékszámítást úgy kell elvégezni... Megnyugszom: a B csoport példáját se tudnám megoldani. Az arcom ég. Kincses járkál a sorok között, a Fótihoz odamegy, persze, a Fóti elégséges tanuló. Kincses nem akarja, hogy bukás legyen, énhozzám ne jöjjön, meg ne álljon mellettem... ne lássa... ne is lássa... úgyis meghalok.

Cif azt jelenti, hogy cost, insurance, freight, költség, biztosítás, szállítás... ha a Lloyd Triestino hajója... nem kapok állást, nem vesznek fel az egyetemre... Kincses idenéz, írni kell, mindegy, ha megszorzom a líra árfolyamát...

Kész. Valamit kétszer aláhúztam, leitattam egy letépett itatósdarabkára, hatmillió-tizen­négyezer-nyolcszázhárom, rajta maradt az itatóson is az eredmény. Aztán átadom Kincsesnek a füzetet, és kitámolygok a folyosóra. Jön a többi jeles tanuló is, mindnél kis itatósdarabka a végeredménnyel. Te Gráf, várj, mennyi jött ki neked? Huszonkilencezer-háromszáztizenkettő egész negyvenöt század. Te jóisten! Raskónak is annyi jött ki? Nem értem... mindegy... szervusztok...

Otthon ünnepi ebéd, óriási kérdezgetés. Milyen volt? Hogy sikerült? Biztosan kitűnő.

Könnyek szivárognak a paradicsomlevesbe. Ti boldogok, ti nem tudjátok, hogy holnap én már halott leszek. Reménytelen tizennyolc évemmel, ebben a gyönyörű napfényes májusban, amikor még nem is ettem az idén cseresznyét. Holnap kihirdetik az írásbeli eredményét, holnap felolvas­sák, hogy kit bocsátanak szóbelire, holnap... Mindegy, holnapig még élhetek. Még mindenesetre moziba megyek, és megeszem egy adag fagylaltot.

Tulajdonképpen gondolkoztam, hogy bemenjek-e másnap az iskolába. De Raskó reggel felszaladt értem, hát elmentem, csak a sarokról néztem még egyszer vissza a szülői házra.

A tornateremben százhúszan vártuk az eredményhirdetést. Félelmemben egy bordásfalba kapasz­kodva vártam, amíg Vastagnyakú Tokás, szeretett igazgatónk megkezdte a felolvasást.

- Antal, magyar irodalom jeles, német kereskedelmi levelezés jeles, francia nyelv jeles, számvitel jeles, politikai számtan és matematika jeles, szóbelire jelentkezhet... Bakos, magyar irodalom elégséges...

Lüktető dobogás a halántékomon, lélegzeni szeretnék, de mintha megbénulna a tüdőm, most az én nevemet mondja... magyar irodalom jeles... német jeles... francia jeles... kereskedelmi számtan és matematika jeles... szóbelire... te... hé... Horváthkám, az istenért, mit mondott Vastagnyakú? Hányasom van matematikából? Jeles? Dehogy hülyültem meg, egy kis vizet, nem lehet, Fodor, te is hallottad? Pszt... ne susmogjatok ott, Vastagnyakú idenéz.

- A kijavított dolgozatokat megnézhetik odafönn az osztályban - mondta Kincses, amikor az eredményhirdetés véget ért. - Egyáltalán nem árt maguknak, ha szóbeli előtt még egyszer megnézik, hogy mit hibáztak.

Megyünk felfelé az osztályterembe. Félálomban. Nem értem, nem értem, nem értem. Valami végzetes tévedés lesz, valami elírás. Vastagnyakú vissza fog hívni. De Vastagnyakú már kiment a tornateremből. Kincses udvarias mosollyal viszonozza köszönésemet. Nem értem.

Az osztályban megkapom a dolgozatomat. Sehol semmi piros tinta benne. Csak a végén egy nagy jeles.

Az egyik táblára Raskó írja fel az A csoport példáját, a másikra Benkő a B csoportét. Nézem az enyémet, már az első sora rossz. Minden rossz. Rosszul számítottam át a súlymértéket, nem adtam hozzá az árfolyamkülönbözetet, nem hasonlítottam össze a New York-i és a londoni jegyzést, kezemmel eltakarom a dolgozatot, nehogy valaki meglássa, mi ez... ha volna bennem egy csöpp tisztesség, felállnék, megmondanám Kincsesnek... de szerencsére nincs bennem.

- Kész - mondja Raskó, és aláhúzza az eredményt.

- Kész - mondja Benkő is, és ő is aláhúzza az életbiztosítást kötött család húsz év alatt befizeten­dő járadékát.

Odanézek a szomszéd táblára, az idegen példa megoldására, és... ott a végeredmény, az én végeredményem. A számok végtelenjében, a lehetőségek végtelenjében, a milliárdszor, milliárd­szor milliárd eshetőség közül ez az egy, én olyan rosszul oldottam meg a saját példámat, hogy a másik csoport példájának megoldását kaptam eredményül.

Lehet, hogy találhatnék rá félig-meddig reális magyarázatot. Hogy például Szalkai Teri, aki B tételt kapott, félhangosan morogta maga elé a számításokat, és én az érettségi rémületében és révületében akaratlanul addig osztottam, szoroztam, hatványoztam és rontottam a magam példáját, amíg nekem is a mellettem duruzsolt számok jöttek ki. Továbbá valószínű, hogy Kincses, akinek szegénynek azon a délutánon százhúsz matematika érettségi dolgozatot kellett osztályoznia, nem nagyon nézte a jeles tanulók részleteredményeit, meg azt, hogy melyik csoport példáját kapták, egy jó végeredmény, ellenőrzés nélkül ráírta a jelest. Lehet, lehet, minden elképzelhető...

Most már csak arra várok, hogy még két csoda történjék velem életemben, és akkor szentté avathatnak.


Milliós üzlet

A második világháború félelmes esztendei alatt gyakornok voltam a Mezőgazdasági Gépgyárban. A gépgyárnak az egész világra kiterjedő exportja volt. Ménesi cégvezető úr naponta hatalmas boríték bélyeget vitt haza kisfiának, a British Empire szolíd, György királyt ábrázoló bélyegei mellett nagy, színes afrikai bélyegeket is, pálmafákkal, elefánttal, vízilóval ékesítve. Az exportlevelezés lelke és irányítója az undok, szemüveges Malvinka volt, a gyakornokok kínzója és réme. Malvinka vagy minket szekírozott, vagy angolul beszélt. Diktált a gyorsírónőnek, angolul telefonált, minket csak annyiban vett emberszámba, hogy odakiáltott: "Hívja fel nekem Bombayból a Taylor and Sont vagy Durbanból a John Highwood LTD-t! Hol van Durban, maga szerencsétlen, Dél-Afrikában van!" Angolul más nem tudott a vállalatnál. Többen tudtak németül, Zsilley kolléga, az ifjú nyilas lélekszakadva tanult japánul, hogy le ne késse a japán-magyar határt... én viszont olaszul tanultam.

Ez az olasztanulás a kéttucatnyi al- és főfőnök vicceinek céltáblája volt. Megkérdezték, hogy szerelmes vagyok-e a Ducéba. Talán kaptam valakitől ajándékba egy karácsonyi makaróni-árjegyzéket, és azt akarom lefordítani? Hódító útra készülök-e Szomáliföldre vagy Eritreába? Mert angolul, franciául, németül, spanyolul, tehát kereskedelmi világnyelveken tanulni, az értelmes dolognak számított a Mezőgazdasági Gépgyárnál. A japántanulásból nem mertek gúnyt űzni, a jövőbe látó orosztanulásból sem. De olaszul? Miért nem ógörögül vagy perzsául?

Persze, annál makacsabbul magoltam, hogy "la lingua italiana é bella e melodiosa... ella é la più bella lingua del mondo..." Tanultam Carducci ünnepi ódáját, sőt az iskolakönyv jegyzeteinek segítségével tíz-tizenöt sornyit le is tudtam fordítani a Divina Commediából.

Egy szép reggelen maga a vezérigazgató úr őméltósága hívatott. Ritkán léphettünk be a mahagó­nival borított, perzsaszőnyeges dolgozószobába, ezért elfogódottságomban alig vettem észre, hogy Malvinka áll a vezérigazgató jobbján. Malvinkát egyébként is nehéz volt észrevenni, valahogy összement tegnap óta.

- Ön, ugye, tud olaszul? - fogadott a vezér.

Szerényen azt kellett volna mondanom, hogy tanulok, de csak igent bólintottam.

- Akkor fordítsa le, kérem.

Nem fogom soha elfelejteni Cavaliere Giacomo Larderello levelét. Remegett a kezem, amikor kézbe vettem. Részben a meghatottságtól: először fogtam a kezemben olyan papirost, amely Dante szülővárosából érkezett, az ezüst Arno partjáról. Részben azért, mert féltem, hogy nem tudom lefordítani.

Lefordítottam. Cavaliere Giacomo Larderello hivatkozott a Mezőgazdasági Gépgyár dél-európai vezérképviselőjének levelére, és kijelenti, hogy készséggel lép vele üzleti összeköttetésbe. Érdeklődik ekék, boronák és szecskavágók iránt: "...ho interesse degli aratri, erpici e trinciaforaggi..." - harsogtam diadalmasan.

- Tudna rá válaszolni is?

- Természetesen, kérem.

- Akkor ön fogja írni az olasz leveleket. Majd keresünk valakit, aki ellenőrizni tudja.

- Majd én ellenőrzöm! - kiáltotta Malvinka. Ebből megértettem, hogy valóság, amit hetek óta suttognak az irodában: az angolszász export haldoklik. A háború ellenére fennálló titkos üzleti utak, a svéd és svájci ügyfelek címére küldött vagonok ritkulni fognak, pedig a magas igazgatóság most exportra játszik - kivinni, kivinni az árut, pénzt, mindent, és szökni, ha lehet. Olaszország az új piac, Olaszország az új út. Malvinka napja leáldozóban - az enyém felkelőben van. Malvinka pozíciójának roncsait védi. Nekem ez nagyon kellemes: egy szót sem tud olaszul.

Elment az első levél Larderello lovagnak. A válasz - különösképpen - német nyelven érkezett. Furcsa. De azért én ismét olaszul írtam, amire - isten tudja, miért - megint csak német nyelven érkezett a válaszlevél. De mivelhogy a válaszlevelek tartalmukban megfeleltek az én leveleimben feltett kérdéseknek, az ügyet senki sem firtatta.

Az olasz levelezés közben szépen megszaporodott, már olasz nyelvű fuvarleveleket és deviza­jelentéseket is kellett kitöltenem. Voltak napok, amikor már magam is azt hittem, hogy tudok olaszul.

És egy verőfényes délelőttön - az idő tájt, amikor a verőfény nem strandolás, hanem a légitámadás lehetőségeit ígérte - újból behívatott az igazgató.

- Örömhír - mondta mosolyogva. - Giacomo Larderello lovag holnap Budapestre érkezik. A Gellértben fog lakni, a vállalat vendége, holnapután ellátogat irodánkba, és autón kivisszük a gyártelepre is. A tárgyalások rendkívül bizalmasak, ezért magán kívül nem lesz más tolmács. Nekünk a gyártelepen - ezt most hét lakat alatt közlöm önnel - van vagy egymillió pengő értékű szecskavágónk. Príma áru, de e percben eladhatatlan. A paraszt a fronton van, a tőke menekül. Ki vesz ma szecskavágót? Ha maga ezt az olasznak eladja, a vállalat nem lesz hálátlan. Igen magas jutalmat fog kapni.

Két éjszaka nem aludtam. Nem az igen magas jutalom feletti örömömben, hanem tanultam. Olaszul. Átvettem az igeragozást, a névmásokat és a Calabro-féle nyelvkönyv beszélgetési gyakorlatait. Ezek a gyakorlatok kedvesek voltak és mulatságosak, arról szóltak, hogy Enzónak reggel hétkor fel kellene kelni, de mennyivel jobb a meleg takaró alatt lustálkodni, meg hogy Aldo hívja a barátját, menjenek el az Operába, hallgassák meg a Parasztbecsületet, Mario Rossival. És mi történik, ha Cavaliere Giacomo Larderello beszélgetésében nem ragaszkodik a Calabro-féle nyelvkönyv szókincséhez? Azonkívül az olaszok rém gyorsan beszélnek. Azonkívül... mindegy. A vezérigazgató nem tud olaszul, a lovag nem tud magyarul, majd gyorsan beszélek, és azt fogom ismételgetni, hogy kitűnő a szecskavágónk, kitűnő a szecskavágónk.

A lovag ötven év körüli, kövér és derűs férfiú volt. Lelkesen itta a bort, falta a sajtos süteményt, és rengeteget beszélt. Dicsérte Budapestet, elmondta, hogy az utazás szép, a szállodában korán keltek, este moziba fog menni. Mintha ő is a Calabro-féle nyelvkönyvből tanult volna olaszul. Sajnos azonban nem jött egyedül. Társa, egy savanyú képű férfi, aki sajtos rúd helyett szóda­bikarbónát kért, hadart, elharapta a szavak végét, és állandóan az üzletről és ügyvitelről kívánt tárgyalni. Én szorgalmasan jegyeztem. Tudniillik azokat a szavakat jegyeztem, amelyeket majd otthon utólag meg fogok nézni a szótárban. "Campioni, magazzinaggio, rubinetti" - hadarta. Időnként felnéztem rá, és azt kérdeztem: érdekli-e önöket egymillió pengőért szecskavágó? "Si, naturalmente" - mondta erre, és újra visszatért a campionihoz, a rubinettihez és magazzi­naggióhoz.

- Mit mond? Mit mond? - kérdezte időnként nyugtalanul a vezér, aki nem tudott se angolul, se olaszul, se németül, se gyárat vezetni, ellenben báró volt, nyugalmazott tengerésztiszt, a kereske­delem­ügyi miniszter sógora, és 1942-ben vásárolta tekintélyes mennyiségű Mezőgazda­sági Gépgyár részvényét és vele a vezérigazgatói széket.

- Azt mondja, hogy megvásárolják a szecskavágókat - nyugtattam meg. És a biztonság okából még egyszer a lovagra néztem: - "Vogliono comprare tutti i nostri trinciaforaggi."

- Si - bólintott a lovag.

- Si, signorina - bólintott a Savanyú Vendel.

- Akkor talán holnap elkészítjük a megállapodást - mondta a vezér -, szívesen látom az urakat ebédre.

Ezt legalább könnyű volt lefordítani. Az urak autóba vágták magukat, én pedig rohantam haza, és kétségbeesetten kerestem a szavakat a szótárban. A "campione" megvolt, mintát jelent. A "magazzinaggió"-ról is kisült, hogy fekbér. De mi lehet a "rubinetti"? Nem találtam. Meg­kérdeztem néhány olaszul tudó barátomat. Nem tudták. "Egy szót nem érteni, á, hát az semmiség" - vigasztaltam magamat. Biztosan a szavajárása annak a hülyének. Talán olyasmit jelent, hogy nofene vagy ejnye-bejnye - ami nincs benn egy középiskolások használatára készült szótárban.

Másnap meglepően simán ment a tárgyalás. Az olasz ügyfeleknek is az volt a véleményük, hogy gyorsan le kell bonyolítani mindent, mert sok a "magazzinaggio", és tekintettel a vagonhiányra, majd ők gondoskodnak arról, hogy holnap hajnalban a gyártelepen legyenek a szállításhoz szükséges vagonok, és majd ők elintézik a miniszterrel a kiviteli engedélyt meg a beviteli engedélyt, és majd elszámolják a szecskavágókat... és rubinetti. Körülbelül ennyit értettem, és ennyit fordítottam az ügyletből. Csak ne mondta volna a sovány minden szecskavágóra azt a rubinettit! A lovag megígérte, hogy beszél a kereskedelmi attaséval, aki neki iskolatársa volt Bolognában, a vezér felhívta telefonon sógorát, a minisztert, az altiszt bort hozott, a vezér melegen megrázta a kezemet, az urak mindenféle bank- és vasúti nyomtatványokat hozattak az altiszttel, én pedig távozhattam. Isten tudja, miért kissé nyomott kedéllyel.

Másnap reggel az irodában szörnyű botrány fogadott.

A gyár főmérnöke telefonált.

Hajnalban az iparvágányra befutott tíz olasz vagon. Zsúfolásig megtömve vízcsapokkal. Sárgaréz és műanyag mosdócsapokkal, rozsdás csövekkel, törött fürdőkád- és mosogatódugókkal. Az utasítások értelmében egy budapesti vállalat telepéről tegnap este adták fel, a lovag Larderellóval aláírt megállapodás értelmében.

- Mi ez?! - üvöltött a vezér. - Mi ez?!

- Megőrültek...

- Mutassa a megállapodást!

Mutattam.

A levelek és blanketták világosan azt állították, hogy mi eladtunk egymillióért szecskavágót. De csodálatosképpen minden "szecskavágó" szó mellett, mindenhol, ahol "egymillió pengő" szerepelt, az őrült vevők tintával bejegyezték: "equivalente rubinetti".

- Mi az a rubinetti? Mi ez a tintabejegyzés?! - hörgött a vezér.

- Nem tudom.

- Malvin, rohanjon át a Singer és Wolfnerhez, és vegyen egy olasz szótárt.

Tíz perc múlva az asztalon volt a Koltay-Szabó-Virányi-féle olasz kéziszótár. És benne a titokzatos szó jelentése: csap.

A szecskavágókat eladtam egymillióért, és vásároltam helyette fürdőkádcsapot egy másik millióért. A fürdőkádcsapok öt éve hevertek eladatlanul. A raktározási díjakat (ó, istenem, "magazzinaggio"!) a Mezőgazdasági Gépgyár fizeti...

Lovag Larderello diplomáciai botránnyal fenyegetőzött. A vezér írásba adta, hogy tisztviselőjük, aki a tárgyalásokat vezette, elmebeteg. A szecskavágók ügyét ismét tárgyalni kezdték, a vagonok a gyárudvaron vesztegeltek, csapokkal telve. "Risarcimento!" - harsogták a tárgyaló felek. Amely szó kártérítést jelent...

A tárgyalás tolmácsa egy olasz szakos tanárjelölt volt, de nem sikerült összebékítenie a dühöngő feleket. A lovag és társa hazautazott, a MÁV perelt, a kereskedelmi miniszter óránként hívta sógorát a telefonhoz, a vezér nem fogadta a köszönésemet, és én éjszakáimat rettegésben töltöttem.

...Még évek múlva is szorongva gondoltam arra, hogy lelkemet talán háborús bűntett terheli: mert azt a légiaknát, amely a Cavaliere Giacomo Larderello-Mezőgazdasági Gépgyár per aktáit örök időkre megsemmisítette - tulajdonképpen én imádkoztam az iroda épületére...




Hátra Kezdőlap Előre