A Duna Passaunál

- Mondd, mi lenne, ha mégsem Passauba mennénk?

- Teremtő isten, ez most jut eszedbe? Húsz kilométerre vagyunk Schärdingtől. És ezt írtuk a vízumkérésre. Átkelés Schärding-Passaunál. Hát hol akarsz átmenni?

- Mindegy.

- Passau gyönyörű város. Sosem jártál ott.

- De, majdnem.

- Hogyhogy majdnem? Voltál vagy nem voltál?

- Mindegy. Menjünk Passauba. Csak félek. Valami történni fog velünk a város előtt. Durrdefekt. Vagy nekünk jön valami marha, vagy elszakad az ékszíj, vagy derült égből lecsap a villám, vagy visszafelé fog folyni a Duna, az Inn és az Ilz. Vagy földrengés lesz, vagy ételmérgezést kapunk, vagy megvernek minket. Én ugyanis Passaut megátkoztam. Minden este, amikor lefeküdtem, azt imádkoztam, hogy istenem, tégy csodát, holnapra ne legyen Passau. Amikor éjszaka bemondták a vízállásjelentést, szorongva hallgattam, hogy a Duna Passaunál... hátha nincs is Passaunál a Duna, vagy megáradt, akkora, hogy felment a hegycsúcsra. Nem meséltem neked?

- Meglepő, hogy harmincévi házasságunk után még mindig vannak új történeteid.

- Ó, de még mennyi! Csak azt nem tudom, hol kezdjem.

- Talán ott, hogy megátkoztad Passaut.

- Világért sem. Ez a vége. Azt hiszem, ott kezdődik, hogy leráztam a pengőt.

- Jól vagy? Nincs lázad?

- Egyelőre prímán. Mondd, te éheztél már?

- Persze hogy éheztem. Amikor katona koromban a sivatagban nem jött meg a trén. Vagy egyetemista koromban már huszadikán elfogyott az egész havi menzapénz.

- Komolyabbra gondoltam. Olyan stabil, évekig tartó, kilátástalan éhezésre, amikor az ember azt álmodja, hogy kanállal eszi a zsírt, amikor nem tud másra gondolni, csak egy darab kenyérre, amikor a gyomra összeszűkül, és vizet iszik, és a víztől még jobban fáj. És képzeld, akkor én leráztam az egypengőst. Tizenkét éves voltam, és polgáriba jártam. Reszkettem, hogy iskolába járhassak, imádtam az iskolát. Németórán Goethét fordítottuk. Sprüchét. "Vom Vater hab' ich die Statur / Des Lebens ernstes führen / Vom Mütterchen die Frohnatur / und Lust zu fabulieren." Vagyis apámtól örököltem én - komoly, szigorú rendet, anyácskámtól vidám mosolyt és a mesélő kedvet. Sokszor elgondolkoztam, hogy Goethééknél milyen másképp volt, mint nálunk. Nálunk apa mesélt mindig, és derűs volt és reménykedő. És emlékszel anyura? Ő szorongott és szomorú volt és félt, és komolyan vett mindent. Amikor este apu hazajött, átfagyott lábbal, te, azt soha nem tudom elfelejteni, a cipője rongyos volt, újságpapírral kitömve, beázva, a lábfeje jéghideg és fehér, mint a halottaké. Anyu behozott egy lavór forró vizet, és dörzsölte apu lábát, mosta, dörzsölte, hogy élet jöjjön az ujjaiba, és közben kérdezte - nem tudom elfelejteni az aggódó, reménykedő, szorongó hangját -, volt valami munka? És apu mindig azt mondta: holnap biztosan lesz, holnap biztosan találok valamit, hát fel kell nevelni a három gyereket. És ezt olyan meggyőzően és olyan magától értetődően mondta, hogy a félelmünk megszűnt. Hát azért van a jóisten, hogy lenézzen ránk, és belássa, hogy a három gyereket fel kell nevelni. Apu Pilis­vörösvárra járt ki gyalog, ott ígértek munkát. És anyu megismerkedett Arnold bácsival, aki öreg volt, asztmás, özvegy borbélysegéd, és vállalta, hogy házikosztot főz neki. Arnold bácsi minden délben pontosan egy órakor felkapaszkodott hozzánk a harmadik emeletre, anyunak kezet csókolt, azt mondta, ha nem volna ilyen remek a főztje, akkor sosem mászna meg ezt a három dög emeletet. Aztán elfogyasztotta a fejedelmi ebédet, levest, húst, krumplit, palacsintát vagy fánkot vagy gombócot, csupa őrjítő kaját. Azután újra kezet csókolt, és elment, és az asztal sarkán ott hagyott egy pengőt. Ez a pengő volt családunk alapjövedelme, ebből a pengőből kellett elő­varázsolni Arnold bácsi pazar ebédjén kívül öt személy teljes napi kosztját, fejhúsból, pacalból, csirkelábból és csirkenyakból, grízből, hullott almából, már-senkinek-sem-kell paradicsomból. Ebből a napi egy pengőből még spórolni is kellett, a gázhoz vagy a házbérhez, ez a pengő a tartóoszlop volt. És ezt a pengőt egyszer kiráztam az abrosszal együtt, mert jó akartam lenni, segíteni anyunak, megfogtam a morzsás abroszt, alighogy Arnold bácsi elment, és a gang rácsánál leráztam, és nem tudtam, hogy még rajta van a vagyon. Sikítva rohantam le az udvarra, késő estig sírva kerestem a pénzt. Az udvaron kőművesek dolgoztak, vihogva állították, hogy nem láttak semmiféle pengőt leesni, nem tudom elfelejteni a kétségbeesett kutatásomat, ahogy minden kőkockánál lehajoltam, ahogy fulladtam a zokogástól, a félelemtől és az önvádtól. És nem felejtem el az estét, amikor nem kaptam pofont az elveszett pengő miatt, meg se szidtak, csak a döbbent csend ereszkedett a mellemre, a kilátástalan kétségbeesés, a komor hallgatás, mintha meghalt volna valaki.

Persze, Passaut akartam elmondani. Az iskolában szülői értekezlet volt, a tanárok agyba-főbe dicsértek minket. Csak egyet kifogásolt az igazgató: hogy van az, hogy a három kislány sosem vesz részt semmiféle iskolai kiránduláson? Sosem jelentkezik moziba, nincs bérletük a Nemzeti Színház diákelőadásaira. A kedves szülők nem látják be ennek fontosságát? Vagy a gyerekek érdeklődése olyan beszűkült? Múlt héten is, a vác-visegrádi tanulmányi kirándulás...

Otthon apa elővett minket. "Milyen kirándulásról van szó? Miért nem mondtatok itthon soha?"

Mi lesütött szemmel hallgattunk. Nem mondhattuk a szüleink szemébe, hogy gyengék vagytok és szegények, minek mondtuk volna a Lear királyt meg a Vác-Visegrádot, amikor kenyérre sincs? Amikor az iskolai füzetünkkel is takarékoskodunk, amikor nem mondjuk el otthon, hogy Rózsika nénitől naponta halljuk: ha nincs pénzed vonalzóra, ha nincs pénzetek körzőre, maradj otthon cselédnek. Amikor naponta remegünk, hogy ne derüljön ki, hogy hármunknak csak egy térképe van, egy tornafelszerelése van. Soha nem beszéltünk erről egymással, hallgatag és dühös összeesküvés volt, nem kértünk otthon pénzt se kirándulásra, se préselt képre, se fagylaltra. A két húgom sem, akik még igazán kicsik voltak.

"Ezentúl mindent megmondtok itthon" - fejezte be apám.

És akkor jött Passau. A körlevelet minden osztályban felolvasták. A nyári vakációban háromhetes kirándulás Németországba, Passauig hajón, onnan... A részletekre nem emlékszem, csak az árára. Hatvanhat pengő. Tessék otthon megkérdezni a kedves szülőket, aki jelentkezik, az igazgatói irodában kapja meg a szükséges nyomtatványokat.

A hatvanhat pengő túlment minden képzelet határán. Hatvanhat pengő annyi volt, mintha azt mondanám, hogy a turistaútlevelünkre kapott pénzből vegyük meg az Eiffel-tornyot vagy a Place des Vosges-t. Te meg azt mondanád, hogy ugyan minek, tavaly a Tower is alig fért be a háló­szobánkba, és folyton törülgetni kell róla a port... De azért este elmondtam otthon a Passaut. Apám fölnézett a rántott leves fölött, és azt mondta: jelentkezz, az idén te mész, jövőre a kicsik. Anyám szelíden mosolygott, lúgtól felmart kézzel osztotta a levest. Vártam, hogy apám is elneveti magát, vagy indulattal vág az asztalra, megátkozza a világot, ahol az ő gyerekének nem jut semmi. A két kicsi tágra nyílt szemmel szorongatta a kanalat, apa nem részeg és nem bolond, de az arca... "Apu - mondtam ijedten -, Passauig hajón, onnan... elszállásolás iskolákban, utazási költség hatvanhat pengő. - Hallottam - mondta erre apám -, lemész az igazgatói irodába, és jelentkezel." A polgári iskola a szegények iskolája volt. A Tisza Kálmán téri csősz gyereke járt oda, a bádogossegéd gyereke járt oda, a Párizsi Áruház eladójáé és a munkanélkülieké. Nagyszerű iskola volt, háztartástant tanultunk itt, kémiát, irodalomtörténetet. Az álmok iskolája volt: innen még mindenhová tovább lehetett menni, tanítóképzőbe, ötödik gimnáziumba, kereskedelmibe és Passauba is, ha van az embernek hatvanhat pengője.

Az egész iskolából mindössze négyen jelentkeztünk. Engem csodálkozó szemhunyorítással mért végig az igazgató, de odaadta a jelentkezési lapot. Magyarul és németül kellett kitölteni, rajta volt, hogy az utazás költségét három egyenlő részletben, felszólításra kell majd befizetni, és szülő vagy gyám beleegyezése.

És megkezdődött a lidércnyomás. Az igazgató időnként behívatta az irodába a négy passauit, és térképen megmutatta nekünk leendő utunkat. Nem tudom, miért volt olyan fontos számára ez az út. Valamelyik fővárosi tanácsos nyomorgatta az iskolákat, hogy szedjenek össze minél több jelentkezőt? Rokonszenvtüntetés volt, az akkor már nagyon is mozgolódó hitleráj mellett? Talán mert első eset volt iskolánk történetében, hogy külföldi kirándulást szerveztek? Vagy megadott tanulólétszám után az igazgató ingyen utazhatott? Remegő térdekkel álltam a hatalmas térkép előtt, tudtam, hogy szélhámos vagyok, megrendeltem a pazar ebédet, és nem tudom kifizetni; levágattam a szövetet a boltban, és nincs a zsebemben pénz. Reszkettem, hogy mi lesz ebből, kicsapnak az iskolából, megvernek, megaláznak, kihirdetik minden osztályban. És mi lesz apámmal? Perbe fogják, bíróság elé viszik, goromba levelet kap az iskolától, mint amilyet az ügyvédtől kapott, amikor haladékot kértünk a házbérre. Otthon nagy ritkán megemlítettem, hogy megint lenn voltam az irodában, hogy hamarosan esedékes az első passaui részlet. Anyám ilyenkor néma elképedéssel bámult rám, mintha most hallaná először a dolgot, apa bólintott, jó, rendben van, nagyon szép utazás lesz, és közben arra kérte anyát, szóljon Tóth bácsinak, a házmesternek, hogy hétfőn igazán fizetünk, legalább a felét megfizetjük. És apám másnap reggel odaadta anyámnak az ezüst cigarettatárcáját és a karóráját. "Hagyd annyiért, amennyit adnak" - mondta.

Esténként a rémülettől sírva és vinnyogva bújtam ágyba, körülöttem tiszta lelkiismeretű emberek, csak engem nyomott egyre mélyebbre a hazugság. Hát akkor csak tanuld, fiam, a der-die-dast, hogy tudj majd beszélgetni Passauban. Igenis, igazgató úr. Aztán megkapjátok a listát, hogy milyen cipőt és ruhát hozzatok magatokkal. Igenis, igazgató úr.

Azelőtt szerettem lefeküdni. Jó barátom volt a félálom. Ilyenkor kedves regényhőseimmel utaztam. Főleg a Karib-tengeren hajóztam, többnyire hajótörött lettem, Robinson voltam, kalóz, életmentő hős, Nemo kapitány. Vitorlásom szelte a fehéren tajtékzó habokat. Pálmafákkal hívogatott a part. Ezek szép és reális álmok voltak, tudtam, hogy ide majd eljutok. De Passau... ó, istenem, tegyél csodát, tegyél csodát, irgalmazz, töröld el a föld színéről ezt a várost! Legyen tűzvész, földrengés, nőjön körülötte tüskés dzsungel, rombolják porig! Vacogva hallgattam éjszaka a vízállásjelentést. A Duna Passaunál... öntsön ki a Duna, árassza el, varázslók vigyék odább tornyostul, házastul, kénköves láng csapjon ki a földből! Még nem tudtam, hogy nemsokára náci hordák fognak átmasírozni onnan Ausztriába, még nem tudtam, hogy a Duna Passaunál is és mindenütt véres hullákat fog sodorni, a gyűlöletem teljesen magánjellegű volt és erkölcstelen. Viharos indulataim az égre csaptak... énistenem, jóistenem, lecsukódik máraszemem, és mire ébredek reggel... az a város, az a gyűlölt város... Jött a reggel, a dél és az este: Jónás egész nap az ég alját leste. S már a láthatár elmerült az éjben, / s egy árva ház sem égett Ninivében...

Nem volt durrdefektünk, és nem mentünk neki semminek, nem nyúlt senki a csomagjainkhoz, és kaptunk szállodaszobát, kaptunk parkolóhelyet, találtunk nyitott benzinkutat. A nyári vasárnap délután napsütésében a Hotel zum König kerthelyiségének színes ernyője alatt nyújtóztunk, fagylaltot nyalogattunk, néztük a Dunán békésen sikló hajókat, a fényképező turistákat, a szemközti gót stílusú házakat, a vízen túl a hegyfokot, ahonnan lenézve látni lehet, hogy még kilométereken át egy mederben is megtartja külön színét a Duna, az Inn és az Ilz. Nevetés hangzott, és harang szólt.

- Nem fejezted be a történetet. Mi lett a kirándulással?

- Semmi. Talán nem jött ki a létszám. Talán hazafias felbuzdulásból egy fővárosi tanácsos azt mondta, hogy mégse kell most Németországba menni. Talán a náciknak volt más gondjuk, mint magyar diákokat fogadni. Felolvastak egy körlevelet, hogy a kirándulás elmarad.


Két emlék, zongorával

Gondolom, nagyon olcsó, alkalmi vétel lehetett. A Népszínház utcai udvari lakás egyszerre megtelt vele. Hatalmas, fekete Bösendorfer volt. Hármunk közül, azt hiszem, csak Marinak volt tehetsége a zongorához. Zsóka, a kicsi mérhetetlenül utálta. A könnyei potyogtak, amíg a skálákat és etűdöket kigyötörte a billentyűkön. Engem némi büszkeséggel töltött el, hogy zongorázni tanulok. Egy alkalommal, forró nyár volt, a nyitott ablaknál gyakoroltam. Egy bajuszos bácsi állt meg az ablak előtt közvetlenül, némán figyelte művészetemet. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Szerényen, de örömrepesve produkáltam magamat. Allegro, vivace, forte, fortissimo.

A bácsi váratlanul behajolt az ablakon.

- Vagy becsuktok ablakot, spalettát, nyavalyások, vagy abbahagyjátok ezt a ricsajt. Rögtön hívom a házmestert!

A zongora olyan hirtelen tűnt el az életünkből, ahogy jött. Lili néni, a zeneiskola igazgatónője tandíjkedvezményt, részleteket ígért, csak maradjon a három növendék. "Nagyon sajnáljátok?" - kérdezte apám, és még aznap jött egy idegen házaspár. Mustrálták a Bösendorfert, kottafüzetein­ket lesöpörték róla.

Amikor a zongorát kivitték, anyám azt mondta:

- Meglátjátok, minden jóra fordul. Meglátod, kapsz munkát, meglátod... Ettől a zongorától én mindig féltem, mert amikor vettük, ott, ahol vettük... amikor odamentünk megnézni, egy asszony sírni kezdett...

Egy doboz süteményt vittünk a gyerekeknek. Zsóka átölelt, azután azt mondta:

- Ugye, megtennéd, hogy ha Frau Gürtner hazajön, odaadod neki ezt a dobozt, és mondd, hogy neki hoztad.

Ez át is segített minket a kezdeti nehézségen. Volt miről beszélni. Frau Gürtnerről, aki szörnyű, rigolyás vénasszony. No, nem is olyan szörnyű, de félti a lakását, és hát tiszteletben kell tartani a szokásait. Mindenesetre csodálatos szerencse, hogy van. Mert ki akar ma Bécsben szobát kiadni kivándorlóknak? Átjáróház ez a város, száz és száz család lakik táborokban. Ők is egy iskolában voltak elszállásolva. Nyolcvan ember egy vízcsaphoz. És Palkónak középfülgyulladása volt. De most már rendben. Azt ígérték, két hónapon belül megjön a beutazási engedély. Mondjuk három hónap múlva. Addig csöndben meg kell húzódni. És Frau Gürtner alig van itthon, a rokonaihoz jár meg misére. Ha nincs itthon, gyorsan főznek valamit a konyhában. Egy saját fazekuk is van. "Azt magunkkal visszük Amerikába" - mondják a gyerekek.

Az albérleti szobában (kétezer schilling egy hónapra!) alig fér el négy vaságy a vázák és nippek között.

Egy negyedóra múlva Frau Gürtner elfogyott, és ezzel megszűnt minden téma. Csak néztük egymást. Testvér, mi lesz velünk? Tetőtől talpig sebzettek voltunk, sehol se mertük egymást megérinteni. Jól teszitek? Rosszul teszitek? Honvágy? Kemény munka? A gyerekekért? Jobb lesz nekik? És otthon, az öreg szülők? Elmondjam-e, hogy éjjel-nappal sírnak? Valami bölcs tanácsot kellene adni? Vagy tréfálkozni?

A gyerekek oldották meg a problémát. A tizenegy éves Ági és a kilencéves Palkó terítéshez láttak. Zsóka remekelt. Egy doboz szardíniából és egy tál zöldségből fejedelmi szendvicseket készített. Zsókát nem kell félteni. Egy kanál lisztből is jóllakatja az éhes családot, ha kell. Palkó a hűtőszekrényből óriási kólás üveget hozott elő. "Sokkal olcsóbb a családi üveg - magyarázza. - És ezt én kerestem."

Mert dolgoznak is, persze feketén. Palkó és a sógor a szomszédos áruházban vállalnak cipekedést, rakodást. Zsóka gyöngyöt hímez. Selyem estélyi ruhákra gyönyörű virágfüzéreket. Szemrontó, vakító, pici gyöngyökből. Valaki hozza a munkát, továbbadja valakinek, az megint másnak. Két nappal ezelőtt a Kärntner Strasse egyik kirakatában viszontlátta a rózsaszín selyem­gallért, a rózsaszín gyöngyözéssel, a keze munkáját. Harminc schillingért hímez egy gyöngy­gallért. Nyolcszáz schillingért látta a kirakatban. De hiszen ez csak átmenet, nincs bedeszkázva a világ. Erősek, fiatalok, dolgozni fognak, és hát mekkora ez a földgolyó? Harminchat óra alatt körül lehet repülni. Rakétával meg éppen semmiség. Fogunk mi még találkozni, testvér.

Isszuk a kólát, esszük a salátát, kicsit hangosabban is beszélünk a kelleténél, túlbeszéljük szorongásunkat.

Zsóka hallotta meg Frau Gürtner kulcsfordítását. Intett, fogtam a doboz süteményt (Palkó és Ági szívfájdító gyerekvágyakozással néztek a dobozra), és bekopogtattunk Frau Gürtnerhez. Igen, nagyon örül az ismerkedésnek. Köszöni a figyelmességet. Véletlenül találkoztunk itt össze? Igazán? Ja, önök nem Amerikába mennek? Vissza, Budapestre? Igen, mi Svédországból hazafelé tartunk. Elbúcsúzunk. Igen, azt megérti, neki is van egy nővére Klagenfurtban, rossz dolog távol lenni. Még egyszer köszöni a süteményt.

- Kösz - mondja Zsóka, amikor kilépünk Frau Gürtner szobájából. - Ugye, ki lehet jönni vele? Palkót különösen szereti az öreglány, mert Palkó cipeli neki a kosarat, és Palkó tud vele legjobban beszélni, Palkó nyelvzseni, úgy ragad rá a német, és micsoda istenáldása ez a gyerek! Mindig nevet, és felvidít minket, és Ági szorgalmas és okos. Ugye, fognak boldogulni?

Hát persze. Zsóka most kávét főz. A sógor pedig elővesz egy üveg tokajit. Ezzel az egy üveggel van. Valami nagyon ünnepi alkalomra szánta. De hát legyen ez most ünnep. Ne a búcsúra igyunk, a viszontlátásra. Hány poharunk van? Hozzad a szájmosó poharakat is.

Talán a bor teszi, de egyszerre beszélni kezdünk. Kérdezni és mesélni egymás szavába vágva. Hiszen ez a mai este még valóság, még nézem a testvéremet, a sógort, a két kicsit, bevésem a szívembe az arcokat. Egy magnó kellene, hogy a hangjuk is velem maradjon...

Frau Gürtner áll az ajtóban, nem is hallottuk, hogy kopogtat.

Felállok, poharat nyújtok felé. Kedves, hogy bejött.

De Frau Gürtner keresztülnéz rajtam. Egyenesen Zsókához megy.

- A házirend értelmében este kilenc után idegenek nem tartózkodhatnak a lakásban.

Levegő után kapok. Azt mondanám, hogy... azt mondanám...

Zsókára nézek.

Zsóka szótlanul bólint Frau Gürtner felé. Nekünk azt mondja:

- Lekísérünk titeket.

A poharakban ott marad a bor. A bérház hatalmas, szürke, komor. A Victor Gasse zord és kihalt. Az égen egyetlen csillag sincs. Kellemetlen, hideg eső szitál. A nyirkos sötétség olyan hatalmas, félelmes és hideg, mint az Atlanti-óceán.

Még fogjuk egymás kezét.

Az egyik ablakból vékony, keserves kalimpálás hallatszik. Beethoven bűbájos zongoradarabját, a Für Elisét próbálgatja valaki.

Állunk a hideg esőben.

Azután Zsóka hirtelen azt mondja:

- Te... emlékszel? Gyerekkorunkban egyszer nekünk is volt zongoránk.


Amikor az ember ír

a hegyek vajúdnak,
a kráterekből a láva az égre tör,
a tenger kicsap medréből,
megreszketnek a galaxisok,
ősködökből új csillagmilliárdok születnek,
szupernóvák szétrobbannak és kihunynak,
figyelnek az erdők,
és alélnak a füvek,
együtt legel farkas és a bárány,
a kardokból ekevasat kalapálnak,
az emberszívek csordultig telnek szeretettel és gyönyörrel,

és ha minden jól megy, még holnap is
egy forintot ad kilójáért a MÉH.






Lehet egymilliárddal több?


Csúcsforgalom. A busz ajtaját már nem lehet becsukni, az oldala ki­pukkad, minden vesében és tüdőben négy könyök, minden lábon három csomag és egy gyerek, nyögés, ká­romkodás, lihegés, fulladás. Egy kalapot leütnek, egy gyerek orra vérzik, egy nő sikít.

- Mondja, maga ló, magának ilyenkor még van kedve röhögni?

- Most olvastam, hogy kétezerre nyolcmilliárd ember él a földön.




Illem és jó modor a fő

A kritikus végigunatkozott egy szörnyű színdarabot. Unalmas volt a mű, rossz az előadás, és ráadásul már majdnem éjfél volt, mire véget ért.

A közönség megrohanta a ruhatárat, tépték, lökték, marták egymást, és közben a szenvedélyes dohányosok persze már rágyújtottak, szomszédjuk arcába fújták a fullasztó füstöt, nem törődtek azzal sem, hogy kiégetik valaki ruháját. A kritikus csöndesen nézte őket, aztán kajánul mondta:

- Azt kaptátok, amit megérdemeltetek.


Biztonság

Vett egy komondort,
egy rugós kést,
két lakatot,
egy wertheimzárat,
egy biztonsági láncot,
építtetett rácskerítést szögesdróttal,
falat,
még egy falat,
páncélinget öltött,
építtetett egy felvonóhidat,
bástyát,
barbakánt,
őrtornyot,
még egy őrtornyot.
Lándzsás őröket állíttatott.
Ágyút állíttatott.
Azután a halántékán megpattant egy ér.



Dicsőség

A kis olasz szállodában a vendégek közt volt milánói ápoló, torinói karosszérialakatos, háziasszony, trevisói biztosítótisztviselő, de író egy se volt. Mondták is, hogy nem láttak még soha eleven írót.

- Látod, hogy tisztelnek minket - mondtam férjemnek nagy büszkén -, pedig soha, egyetlen sorunkat se olvasták...

- Talán azért.


Vendéglőben

A vendég elkeseredetten rágja a mócsingos húst, amikor végre végez a vacsorával, odahívja a pincért.

- Beszélhetnék a séffel?

- Miért, uram?

- Gratulálni szeretnék, hogy ezt a marhát ilyen sokáig életben tudták tartani.


Edzés

Barátunk tizennégy éves kisfia rendszeresen jár az Operába. Ami szép volna, jó volna, csak egy nagy baj van: botfülű, nem szereti a zenét, végigásítozza a Bohéméletet és A végzet hatalmát. De apai parancsra minden héten ott ül az Operaház nézőterén, bárha minden alkalommal, indulás előtt megpróbálja a dolgot egy mozira átalkudni.

- Minek erőlteted a srácot? - kérdem. - Az eredmény az lesz, hogy végleg meg fogja utálni a zenét.

- Szó se róla. Tudom, mit csinálok. Unatkozik? Nem baj. Tanulja meg, hogy vannak az életben hosszú értekezletek, unalmas konferenciák, és azokat is végig kell ülni. Edzem a kölyköt. Tanulja meg, hogy az életben az is fontos, hogy ki mivel tölti a szabadidejét. A főnököm két fiának is ugyanarra a napra van operabérlete, és általában ilyen jobb helyeken jobb emberekkel lehet találkozni. De azért is akarom, hogy eljárjon az operába, hogy tanuljon meg figyelmesen hallgatni és intelligensen figyelni akkor is, ha sejtelme sincs róla, hogy miről beszélnek, vagy mit adnak elő. Miért, te még nem voltál életedben olyan vitán, szakmai megbeszélésen, értekezleten, amikor nem értettél egy szót sem, de hozzáértőn kellett bólogatnod, elmosolyodnod vagy éppen tapsolnod? És... még egy. Az operába mindig a feleségem viszi a fiamat. Ez az egyetlen szabad estém a héten...


Képtár

A turistacsoport szorgalmasan gyalogol a világhírű képtárban. Az egyik turista szakadatlanul kérdez:

- Ez kinek a műve? Tizenegyedik század? Milyen iskola? Hol festette? Melyik az a Murillo-kép? Hányadik században élt?

- De fiam, mit kérdezel annyit? Téged sose érdekeltek a képek - mondja a felesége.

- Befizettük. Feleljen.


Egy kis lélektan

Az egyik szövetkezet elnökségválasztása után a szónok köszöntőbe kezd. Méghozzá imígy:

- Most, amikor megválasztottuk az ellenséget.

Más.

- Majd a titkárnőm felírja önnek a közvetlen számomat - mondta a hivatalvezető.

A titkárnő fel is írta. Így: Kiss osztályvezető kartárs kövezetlen száma...

És a harmadik:

Tartózkodó és szemérmes barátnőm így szólt agglegény ismerősünkhöz:

- Szívesen látnám vacsorára, Pista, ha nem baj, hogy csak lecsókot tudok főzni.


Rémálom

Este elolvastam háromszáztizenhét olvasólevelet (becsurog a víz, hiába jelentem az IKV-nak, azt mondja rólam a szomszéd, már megint nem kaptam prémiumot, a fiam még karácsonyra sem jön haza), és amikor fáradtan lefeküdtem, álmomban tovább olvastam a panaszokat, de tessék elképzelni, nem emberek panaszkodtak, hanem tárgyak. Miket? Parancsoljanak, néhányat mutatóba:

A csengő: nyomnak és nyomnak.

A szappan: mossák kezeiket, és a végén engem áztatnak el.

A telefon: kérem, ne ordítsanak velem, ne csodálják, hogyha megsüketülök.

A boríték: azt hiszik, ha nyalnak, ragadni fogok?

A szemüveg: csak keresztülnéznek rajtam.

A járda: mindenki rám tapos.

A kávéfőzőm: néha szeretnék felrobbanni.

A csatorna: hogy én mit nyelek!!!

Az asztalomon egy szelet kenyér is belekezdett valami sületlenségbe, de erre felébredtem.


A világ legkedvesebb ügyirata

Kollégám felesége téves adókivetést kapott. Az ügyben panasszal élt, és levelére az illetékes tanács pénzügyi osztálya válaszolt is. A panaszt kivizsgálták, utánanéztek, ügyiratot szerkesz­tettek, a döntést meghozták. Szám is volt rajta, kelet is, bélyegző is, aláírás is, és imígy szólt:

HATÁROZAT:

bocsánatot kérünk.

E határozat ellen tizenöt napon belül
fellebbezés nyújtható be.

Nem fellebbezett.


Abszolút balszerencse

- Ez a Kovács olyan peches ember, hogy nála a gyógyszernek is csak mellékhatása van.


De szép, de szép

Egyik nagyvállalatunk farsangi mulatságot tartott. Tombolával egybekötve. Megkérték a szom­szé­dos általános iskola igazgatóját, engedje meg, hogy egy kis úttörő átjöjjön a tombola nyerő­számait ünnepélyesen kihúzni.

Persze hogy megengedik. Kész örömmel.

Az iskola szívességét a gyár így igazolta:

"...megrendeltünk Önöknél egy fő úttörőt..."


Protekció

Panaszos levél a kórházból:

"...és kérlek, gyere be hozzám, mert nagyon rosszul bánnak itt velem... hogy csak egyet mondjak: a nővér kiosztja reggel a napi gyógyszeradagot, és tudod, mit adott nekem? Három darab fél tablettát. Mert én egy szegény özvegyasszony vagyok. Bezzeg a szomszéd ágyon a Kozákné mindenből egész tablettát kapott..."


Kultúrhely

Vidéki új étterem mosdója. Víz van, villany van, szappan van, és ami szinte hihetetlen hófehér, hótiszta, frissen vasalt törülköző. Délben, a legnagyobb forgalomban.

- El vagyok ragadtatva - mondom az üzletvezetőnek. - Ugye, önök naponta többször is váltják a mosdóban a törülközőt?

- Nem, kérem szépen. Mi csak hetenként egyszer váltjuk. De a közönségünk nem használja.


Őszinte beszéd

A 44-es villamoson olvastam:

"A vezetőállásban idegenek nem tartózkodhatnak. "

Csak rokonok?


Igaza van

- Nővérke, tessék már jönni - panaszkodnak a betegek.

- Az az új beteg olyan rettenetesen horkol, hogy belebolondulunk. Csináljon már valamit...

- Csak nem képzelik, hogy fel fogom ébreszteni azt az egy szem beteget, aki végre elaludt.


Találós kérdés

Mit mond az üzemi pszichológus, ha megkérdik tőle, hogy be lehet-e jutni a vállalathoz?

- Csak a tesztemen keresztül.


Vízió

Azt hiszem, kedves doktor úr, én úgy nagyjából majdnem egészen normális vagyok, csak amikor a pesti autóbuszon utazom, akkor van velem ez a furcsa dolog. Tetszik tudni, leszálláshoz készültem, odaálltam az ajtóhoz, és ránéztem arra a táblácskára, amely így szól:

LESZÁLLÁS ELŐTT SZÍVESKEDJÉK
A GOMBOT MEGNYOMNI!

Ez általában rendben is van így, mert körülbelül tudom, hogy hol lesz az állomás, kivéve, ha éppen áthelyezték, vagy kivéve azt az esetet, ha először járok azon a környéken, és nem tudom pontosan, hol kell majd leszállnom. Én jártam már így, kedves doktor úr, pár évvel ezelőtt beteglátogatóba, kórházba igyekeztem, siettem, az ételhordóban még meleg volt a leves. Már megállt a busz, amikor észrevettem, hogy hiszen ez a kórház főbejárata, itt kéne leszállnom, megnyomtam a gombot, de már késő volt, illetékes dolgozó azt mondta, már nem érvényes, mert már áll a busz, és már nincs előrejelzés. Én vitatkoztam, hogy még áll a busz, még semmi baj nem esnék se renden, se szabályzaton, de illetékes vigyorgott, a busz együttérző közönsége kajánul kárörvendezett, én nyolcszáz métert futottam vissza, hegynek föl, hűlő, lötyögő levessel, sírva, dühöngve és elkésve. Én belátom, helyes és okos rendelkezés, hogy a gomb csak akkor érvényes, ha előre nyomták meg, mert mi lenne a világból? Igaz, Stockholmban például úgy nyílik ki a busz ajtaja, hogy az ember rálép a lépcsőre. Kész. De lehetne ezt nálunk megtenni? Ugye nem? Mert milyen a magyar közönség? Csak lépkedne rá összevissza, menet közben, és kiesne. Sőt volna olyan elvetemült utas is, aki egyszerre négy ajtón szállna le. Különben is, ha egyszer ilyen ajtókat rendeltünk, akkor ilyenek is maradnak, nem lehet ezt olyan egyszerűen átprofilírozni. Kapaszkodók is mióta kellenének a buszra, de nem lehet.

Egyszóval, doktor úr, valahányszor ott állok a busz ajtajában, nézem a kis gombot, amitől kigyullad a jelzőlámpa, nézem a szigorú feliratot, és egyszerre az a félelmem támad, hogy énnekem most a Lósóska utca 104-be kell eljutnom, életbevágóan fontos, egy találmányomat fogadták el, megtaláltam a rák szérumát, ezen múlik az emberiség sorsa, továbbá valami egész fontos javaslatom van világbékeügyben, és most kapom meg a Nobel-díjat. De nem tudom pontosan, melyik ház az a Lósóska utca 104. Kalauz nincs, nem lehet megkérdezni, nem is tudná. Az útitársak pláne nem tudják, ha az ő tanácsuk szerint szállnék le, akkor nyolc-tíz helyen kellene leszállnom. Nincs más, oda kell állnom az ajtóhoz, és kiguvadt szemmel figyelni a számokat. Lósóska utca 4... 6... most egy nagy telek jön, kertészet, rengeteg retekkel és salátával. Alkonyodik, rosszul látok, kezem a gombon. Senki nem száll se föl, se le. Rohanunk, már 76... 78... lenyomom a gombot, a busz megáll, az ajtó kinyílik, de még csak a Lósóska utca 78/b. Az ajtó visszacsukódik, ez megismétlődik hatszor, tízszer. A vezető hátranéz a fülkéből, zordul, odales: ki ez az őrült, aki játszik vele? Csengetek, megáll. Lósóska utca 88. Hatalmas, üres telek. Mit csináljak? Lelépek és visszalépek, most már ezt játszom. Úgy teszek, mintha leszállnék, és a másik lábammal már vissza. A veríték csurog rólam, az idő múlik, a Nobel-díjat más kapja. Megint leszállók, a vezető leugrik, vérvörös az arca, irgalom... berohanok egy házba, megvárom, amíg a motor tovaberreg, nézem a házszámtáblát, Lósóska utca 4614. Átrohanok a túloldali buszmegállóhoz, gyerünk visszafelé... jön a busz, és kezdődik minden elölről...


Levél a campből

Amerikában, mint tudjuk, igen nagy a kényelem. A levélírónak nem kell sokat fáradnia, bemegy a boltba, és kész nyomtatott szöveggel megvásárolhatja az üdvözlőlapokat. Hogy például:

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT A VILÁG LEGJOBB NAGYNÉNIJÉNEK.
KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET DÉDNAGYPAPÁNAK.
SOK BOLDOGSÁGOT A LEGDEREKABB SÓGOR ELŐLÉPTETÉSÉHEZ.
ÚGY KELL NEKED, HA MEGHÁZASODTÁL -

és így tovább.

Most hallottam, hogy a választék tovább bővült. Kapható előre nyomtatott levél, a nem kívánt törlendővel vagy a kívánt aláhúzandóval. A campekből, vagyis nyaralásból, nyári táborokból ilyen leveleket küldenek haza a gyerekek. Íme, egy példa:

Drága Papa, Mama, Öcskös, Húgocska, Fivér, Nővér, jól vagyok, nem vagyok jól, náthás vagyok, híztam, fogytam, nőttem,

jó a kaja, elég a kaja, kevés a kaja, rossz a kaja, sétáltam, kirándultam, úsztam, teniszeztem, motoroztam, bicikliztem, fára másztam, leestem, nem estem le, van itt egy erdő, tó, patak, vízesés, rét, szikla, sok barátom van, egy barátom van, nincs barátom, verekedtem, megvertek, győztem,

elvesztettem a magnómat, késemet, anorákomat, rádiómat,

eltörtem a szemüvegemet, a termoszomat, a bokámat, térdemet, van itt egy kutya, tud pitizni, nem tud semmit, harap,

nem harap, vizsla, agár, bokszer, farkas,

küldjetek tíz dollárt, húsz dollárt, minél többet,

fiatok, lányotok, öcsétek, bátyátok, húgotok, nénétek, unokátok, unokatestvéretek.

- Jimmy írt a campből - újságolja este a mama a papának. - Istenem, milyen jól fogalmaz az a gyerek...


Jubileum

Az egyik benzinkúton hatalmas tábla hirdeti:

EZ A KÚT ÖT ÉVE MŰKÖDIK A VEVŐK SZOLGÁLATÁBAN

Elmerengek. És azelőtt kinek a szolgálatában működött?


Seprűnyél

Vásároltam egy seprűt. Mindenre elkészültem. Arra is, hogy külön adják a seprű fejét, külön a nyelét, hogy nem fog összeilleni, hogy otthon kell majd átbarkácsolnom. Mindenre felkészültem, csak erre nem: a seprűnyél nem volt lesimítva, kidolgozva, gyalulva, csiszolva (nem ismerem a seprűnyélkészítés pontos technológiáját), a seprűnyélből szálkák tömege meredezett a tenyerem felé, a seprűnyelet csak védőkesztyűvel lehet kézbe venni.

Azt kívánom annak, aki ezt a seprűnyelet meózta, forgalomba hozta, hogy egy éjszakára váljék boszorkánnyá, és ezen lovagoljon a Gellérthegyre.


Eszmei nevelés

Az általános iskolák második osztálya számára készült Énekeskönyv (Tankönyvkiadó, 8. kiadás) lapozgatása közben felfedeztem, hogy a zenei nevelés mellett nem feledkezik meg a könyv a kisdobostörvények oktatásáról sem. Így például igen helyesen a

Messze száll a fecske, messze száll a nyár.
Felhő jár az égen, ősz van újra már,
Visszajöttünk hozzád, kedves iskolánk,
Vár a dal, a játék, vár a munka ránk...

szövegű dalhoz mottóként írták: "A kisdobos szorgalmasan tanul, és segíti társait."

Az is nagyon rendben van, hogy a

Dalolnak a madarak, tájról tájra szállnak,
Mint szabadság zászlait, lebegtetik szárnyaik...

mondanivalójához odaillik: "A kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának."

De az már egy kicsit meglepett, amikor ezt olvastam:

Elvesztettem zsebkendőmet,
szidott anyám érte,
Annak aki megtalálja,
csókot adok érte.

"A kisdobos tiszta, rendes és pontos."


Mire álmaink valóra válnak

Számtalanszor megírtam az alacsony növésűek szíve fájdalmát. Hiába hirdeti fényreklámon a BKV, hogy mozgó járművön kapaszkodjunk, ha nincs mibe. Itt van például örömünk, büszkeségünk, a metró. A kocsiban a mennyezet alatt vízszintes rúd található, nem éri el senki. Valamivel lejjebb másik vízszintes rúd is van, ezt már elérik a colos fiatalok. De hol vannak a kapaszkodók? A rudakról lelógó, elérhető, megfogható bőr- vagy fémkarok?

Nemhiába siránkoztam. Van már. Örömmel jelenthetem, hogy igenis van. A felső rúdból indul ki. És leér - a másik rúdig.

Hajaj!


Hétfő reggel

Óvónő barátnőm borús kedvvel megy az utcán.

- Veled mi van?

- Hétfő van.

- ?

- Ilyenkor legszívesebben megszöknék az óvodából. Ha kíváncsi vagy, gyere velem, nézd meg, milyen az, amikor két nap után visszahozzák a gyerekeimet az óvodába. Azt kiabálják: "Már megint azzal a pasassal csámborogtál? Te rongy!" "Kuss, most tévénézés van!" "Ha van pénzed púderra, akkor legyen pénz rántott húsra is!" És amikor már lejátszották és elkiabálták mindazt, amit két napig otthon látták-hallottak, leülnek a reggelihez, rákönyökölnek az asztalra, és koccintanak a kakaósbögrékkel: "Isten, isten!"


Ábécé, ábécé

Ezt egy alföldi nagyközségből, az első osztályt tanító kedves Mária néni írta nekem:

- A t betűnél tartunk. No, gyerekek, mondjatok italt, ami t betűvel kezdődik.

Csend.

- Hát nem tudjátok, mi az, hogy ital?

Most már felélénkül az osztály: bor, sör, pálinka.

- No még - biztatja őket a tanító néni.

Jaffa. Bambi. Kóla. Presszókávé. Valaki még azt is tudja, hogy "vicski". Nagy nehezen rájönnek a vízre is.

A tej senkinek se jutott eszébe.


Takarékos kislány

A hétéves Zsófia édesanyjával sétál az áruház előtt, ahol szezon végi kiárusítást hirdetnek. A kislány nézelődik, azután elbűvölve áll meg egy hófehér menyasszony baba előtt. Nézi a fehér csipkés ruhát, koszorút, földig érő fátylat, és lelkesen kiált:

- Most vedd meg nekem! Most olcsóbb!


Telhetetlenség

A kempingben óriás sakkjáték is van, a betonra rajzolt táblával, méter magas figurákkal. Két kisfiú játszani szeretne, felrakják a bábokat, de egy fekete lovat nem találnak. Végül is észreveszik, egy háromévesforma kislány lovagol rajta.

Odaszaladnak, elveszik tőle. A kislány toporzékol mérgében, és zokogva szalad a mamájához.

- Elvették tőlem... amikor nekik annyi van!


Nem a valóság, annak égi mása

Úgy fájt a kezem, hogy nem halaszthattam tovább: el kellett mennem az orvoshoz. Az orvos forgatni, rángatni, gyömöszölni kezdte beteg ujjaimat. Amikor már félájult voltam, meg­nyugtatott, hogy semmi baj, szakmai ártalom: ínhüvelygyulladás, teniszkönyök, meszesedés a csonthártyán, minden jobb embernek van ilyesmije. Sétáljak át a sebészetre, majd gipszbe teszik a karomat. Addig is, hogy ne szenvedjek annyit, szépen betekeri gézzel, a gézcsík végét a nyakamba akasztja, hetek kérdése az egész. Volt már arra példa, hogy a beteg meggyógyult.

Jó, mondtam, persze hogy átmegyek a sebészetre, de csak délután, mivelhogy déli tizenkettőkor kamerapróbám van a tévében, egy esti kerekasztal-beszélgetés próbája.

Felkötött karral bementem hát a tévébe, ahol is óriási lelkesedéssel fogadtak. Az öröm amint kiderült - a beteg kezemnek szólt. A rendező el volt ragadtatva.

- Ez igen, gyerekek! - mondta. - A beszélgetésnek a valóságból kell kiindulnia. Te, amikor kérdez­ni kezdesz - intett a riporternek -, mindjárt azzal kezded, hogy mi történt a kezével. Mire ön lesz szíves, ugyebár, azt válaszolni, hogy most tették gipszbe, ezért meg ezért. Mert a kedves néző nem is tudja, hogy az írónak nemcsak a feje fájdul meg, nemcsak a vérnyomása lesz magas, nemcsak ül az íróasztalnál, hanem még a keze is belerokkan. Majd egy nagy karosszékbe tetszik ülni. Sanyika, a kettes kamerával menj rá az írónő jobb könyökére... ez a jó... és akkor a beszélgetés, hogy úgy mondjam, mindjárt emberközelbe kerül.

Végigpróbáltuk a könnyed, rögtönzött esti beszélgetést, kezdőszavakat és végszavakat, stoppoltuk az időt, kijelölték a mozgást, azután nyargaltam a kórházba, a sebészprofesszorhoz, hogy gyorsan gipszeljék be a karomat, mert estére vissza kell térnem a stúdióba.

A nagy tekintélyű, komoly tudós forgatni, rángatni, gyömöszölni kezdte fájó csuklómat, hajlítgatta a könyökömet, röntgenbe küldött, és amikor már a szemem szikrázott a kíntól, barátságosan megnyugtatott, hogy nem kell erre a kézre gipsz, nem kell kötés, borogatás, öreganyám orvoslási módszerei. Hydrocortison kell ennek vagy műtét, de legjobb volna, ha egyszer és mindenkorra abbahagynám az írást (majd azért még megérdeklődöm, melyik kritikus rokona a főorvos úrnak!), mindenesetre jöjjek vissza holnap reggel. A gézt le is szedte a karomról, bedobta a szemétvödörbe.

Este fél nyolckor újra benn voltam a tévében.

- Mi van a karjával? - kérdezte a rendező.

- Kösz a kedves érdeklődést. Hydrocortisont...

- A fene érdeklődik. Hol a gipsz? Hol a kötés?

- Nem kell.

- Mi az, hogy nem kell? Ez a kezdő mondat.

- Kezdjék máshogy.

- De ez kellett. Egészség. Betegség. Emberközel.

- Már megbocsásson. Ahhoz nem kell gipsz. Megkérdezheti a riporter: "Hogy van, kedves írónő? Nem fáj a feje? Nem fáj a gyomra?"

- Ez nem rádió. Ez tévé. Ezt látni kell. Ehhez az kéne, hogy a feje be legyen dagadva vagy a szeme beverve. Kellékes... vonalzót és a gézpólyákat. Rengeteget.

- Mit akarnak?

- Majd mi gipszelünk.

Tíz perc múlva úgy festettem, mint az egyetlen élve maradt utas a nagy repülőszerencsétlenség után. Kétszáz méter pólyát tekertek rám. A vonalzó, amit sín helyett a karomra erősítettek, repedt volt, és becsípte a bőrömet. A kötés szorított. És amikor a riporter szövege szerint gyengéden azt kérdezte, hogy nagyon fáj? - valódi könny folyt végig az orromon.

Másnap reggel rohantam a kórházba.

A főnővér közölte, hogy a főorvos úr nem fogad. Látott este a tévében, látta, hogy tanácsa ellenére sínbe tetettem a karomat, most már folytassák csak ott a kezelést, ahol elkezdték...


Hirdetés

Amerikában és a többi kapitalista államban, mint tudjuk, szent dolog a hirdetés. Az Ötödik szimfóniát vagy akár a nemzeti himnuszt is félbeszakítják, ha szükségét érzik, hogy közben elmondják, hogy a Bobby kutyaeledel a legkiválóbb, hogy műfogsort csak igazgyöngyből.

Örömmel figyelem, hogy a hirdetés nálunk is egyre jelentősebb szerepet kap. A rádióban legutóbb a Hirdetésturmix című műsor már nemcsak azt mondta, hogy cipőt a cipőboltból és jó dolog az átalány-tévéjavítás. Nem bizony. Hanem valóságos kis történetet kerekített a hirdetések köré. Ilyenformán:

Autóberregés. No, papa, mikor indulunk végre?

- Csak akkor, ha megtaláltam a napszemüvegemet!

- MINEK KERESNI? MINDEN ÉVBEN ÚJ NAPSZEMÜVEG!!!

- Bandika, Bandika, indulunk, hozod a térképet?

- HOZOM. ÉS HOZOM A LEGFINOMABB MÁJKRÉMKONZERVET IS! KIRÁNDULÁSRA KONZERVET!

És így tovább. Még el se indultak, már vettek termoszt, nyugágyat, körömreszelőt, öröm volt hallgatni. Több cselekmény volt benne, mint négy modern filmben és regényben együtt.

Elgondolkoztam. Ez így jó és helyes és szórakoztató. De minek külön reklámsztorikat írni? Kiizzadni, kiagyalni? Amikor itt van az egész csodálatos világirodalom? Mennyivel méltóbb és szebb volna magvas és irodalmi szöveghez fűzni a tudnivalókat. Mondjuk Shakespeare-hez. Csapjuk csak fel a III. Richárdot, mondjuk Gloster nagy monológjánál:

York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett...

Mennyi lehetőség a színvonalas hirdetésre. Tessék csak megpróbálni!

York napsütése rosszkedvünk telét

YORK MESSZE VAN! NEW YORK MÉG MESSZEBB! DE KITŰNŐ DISZNÓTOROS VACSORÁT MÁR A SZOMSZÉD UTCÁBAN IS EHET! KIS PISZKOS BISZTRÓ, KEMÁL PASA UTCA 8.

Tündöklő nyárrá változtatta át

MÉG NYÁR VAN, DE ELJÖN MAJD A TÉL IS! MOST RENDELJE MEG TÉLI TÜZELŐJÉT, 20 SZÁZALÉK ENGEDMÉNNYEL!

Családunkról már elvonult a köd

APU, KÖSSÜNK ÉLETBIZTOSÍTÁST!

S alámerült az óceán szívébe

ÓCEÁN LAVÓRBAN JÓL PANCSOL A GYEREK! ÓCEÁN LAVÓRT MINDEN CSALÁDNAK!

Most homlokunkon győztes koszorú

SZÁRAZ A BŐRE? RÁNCOS A HOMLOKA? KENEGESSE DISZNÓHÁJJAL!

Diadalemlék csorba fegyverünk

EMLÉKTÁRGYAK, KIS KANCSÓK, MAGYAR BABÁK, SZUVENÍR BUTIKBAN

Vad riadónkból víg vacsora lett.

VACSORÁRA? TÖPÖRTYŰT! PÁSTÉTOMNAK, UBORKÁVAL, FIATAL HAGYMÁVAL REMEK VACSORA A TÖPÖRTYŰ! RIKÁRD, HOZZÁL HÚSZ DEKA TÖPÖRTYŰT!


Abszolút naivitás

- Képzeld - meséli barátnőm -, leküldtük az új kollégát, hogy hozzon egy fél cseresznyét. Vissza­jött a jóember egy félliteres almakompóttal, és mentegetőzött, hogy cseresznye nem volt.


Az öltöny

Barátunk - harmincéves műszaki osztályvezető - vidéki kiküldetésben járt. Ebédszünetben kíván­csian nézegette a viharosan fejlődő városka szép új áruházát, és felfedezett a férfiruhaosz­tályon egy öltönyt. Reggel még esze ágában sem volt öltönyt vásárolni, de ez a konfekcióruha ész­bontóan szép volt. Könnyű, világos, szürkéskék anyagból, a legdivatosabb szabású, steppelt zakós műremek, magyar gyártmány, alighanem exportból visszamaradt. És nem is olyan drága! Ezerhatszáz forint mindenestül. Gondolta: felpróbálja. Nem, még sose volt ilyen szép, ilyen elegáns, ilyen kedvére való öltönye. Nem, nem hagyja ott.

Alig várta, hogy hazaérjen, és megmutassa a feleségének.

- Milyen?

- Milyen? Csodálatos! Csak éppen nem neked való. Mit kezdesz vele? Ezt akarod gyűrni a buszon, amikor a gyárba mész? Vagy vasárnap, amikor kimegyünk ásni Lonci néniék kertjébe? Ehhez, fiacskám, egy riviérai villa kell, hófehér Mercedes és teniszütő.

- De hát megvettem...

- Tudod mit? Lacinak hétfőn lesz a tizennyolcadik születésnapja. Érettségi előtt álló ifjú, megkapja ezt a csodaöltönyt.

Laci, az unokaöcskös meg is kapta az öltönyt. Forgott a tükör előtt. Öccsei és húgai vigyorogva nézték.

- Mint egy filmszínész. Lángolva fogsz égni. Egy csaj se megy veled táncolni. És ha a suliban megtudják, hogy ilyen menő huzatod van, megvonják a szociális ösztöndíjat.

- Nekem ez nem kell - mondta zordul Laci. - Én azt a farmernadrágot kértem, amit egy ezresért...

- Ez van - mondta a mama. - Köszönd meg Feri bácsinak, és ne vitatkozz.

- Nekem nem kell öltöny.

- Jó, majd én elhordom a zakóját - mondta a papa -, te meg a nadrágját.

De a család úgy döntött, hogy a zakót ne hordja a papa, mert olyan kirívóan elegáns, hogy nem fog prémiumot kapni, egyébként is ehhez a zakóhoz operabérlet kell és külföldi utazás.

- Akkor a zakót eladjuk, és hordod a nadrágot - döntött a mama.

A zakót senki sem akarta megvenni, mert nagyon fiatalos, és ugye, melyik fiatal hord ma zakót? Végül egy ószeres megkönyörült a családon, és megvette száz forintért.

Így a nadrág ezerötszázba került, és Laci boldogtalanul hordja, elérhetetlen vágya, egy igazi, alig használt Lee farmer helyett.


Procsek, az ördög

Legjobb barátaink kislánya szőke, bűbájos és boldog. Most végezte az iskolát, és tanít. Napköziben, igazi harmadik osztályosok vannak a kezére bízva, akik Juli néninek szólítják őt, és többé-kevésbé szót fogadnak. Procsek, az ördög például kevésbé. Verekszik, rúg, nevetgél, szemtelen, nem használ a jó szó. Igaz, miért is használna neki, amikor papa, mama mindig részeg, és otthon nem a szóbeli intelem járja. Procsek két napig sírdogált az iskolában, a tanító néni jött rá, hogy azért, mert két ujja el volt törve. Otthon ezt észre se vették. Az iskolából vitték begipszelni. Procsek büszke volt és boldog, mert a gipsszel még jobban tudott verekedni, mint csupasz kézzel.

Juli "néni" összeszedte ifjúkori játékait, színes ceruzáit, és behordja gyerekeinek. Juli néni mesét talál ki és társasjátékokat, bábfigurákat varr, és éjszakákon át nem alszik, azon töpreng, mit kezdjen Procsekkel. Megtette ablakfelelősnek, szemétfelelősnek, játékfelelősnek. Procseknek nem hagy egy szabad pillanatot sem a rosszalkodásra. Legutóbb azzal tüntette ki, hogy Procsek ebédfelelős, és terítés után saját magának a tanári asztalnál teríthet. Ami Juli néninek nagyon nagy áldozat, mert világéletében válogatós gyerek volt, és most ő is kénytelen az utolsó cseppig megenni a sárgarépát és a tejbegrízt, hogy Procseknek és társainak példát mutasson.

És megjött az első sikerélmény. A Procsek-talajba hintett sok kis magból virág fakadt. A szomszéd osztály tanító nénije észrevette, hogy egy kis borzas gyerek ácsorog az iskola előtt.

- Hát te ki vagy, és miért nem mész haza?

- Procsek József harmadik osztályos... és a Juli nénit várom.

- Minek várod?

- Hogy adjak neki egy puszit.


Letzey, a hatodikból

- Szervusz, nem ismersz meg?

- Szervusz. Nem.

- Ne hülyéskedj. Én vagyok Letzey, a hatodikból. Letzey Veronika Annamária. Nem érettségiztem veletek, mert közben férjhez mentem. A férjem is ipszilonos.

- Micsoda? - tátom el a számat.

- Ipszilonos. Imreffy. Képzeld, ezért jöttem fel Pestre, most már egybevannak a papírok. A férjemé is háromszáz éves család, de azért én engedéllyel megtartottam a lánynevemet is. Mégis, Letzeyek csak hatan vannak az országban. Egy hetedik Argentínában él. Van még Letzey, de az jogtalanul használja, mert Lipschitzről magyarosított, képzeld.

Nem képzelek semmit. Letzeyt bámulom. Ha nem volna októberi borongás, azt hinném, nap­szúrása van. Ő meg csak áll a buszmegállóban, el nem engedi a karomat, és hadarva meséli, hogy képzeljem, Zala megyében él. Abban a kis faluban nyolcan vannak ősi nevek viselői, képzeljem, milyen remek társaság. Az állatorvos például...

Meg vagyok hatva. Az elmúlt hónapokban már hallottam az őskutatódiliről, de nem hittem komolyan. Most először állok félméteres közelségben egy boldogságtól ragyogó magyar nemessel. És most felrémlik az is, hogy miért nem emlékeztem a Letzey névre - mert a negyvenes években az akkor hasznosabb Letzter nevet vette vissza a családja. (Később, gondolom, újra Letzey lett, de így: Letzei, a család férfitagjai micisapkát hordtak, a nők lódenkabátot.) Most viszont eljött az idő, padlásról-pincéből elő a régi családi bibliát, benne a születések hiteles feljegyzéseit, elő a papírokkal, címerekkel, kutyabőrrel, elő... de minek???

Mert ha valaki büszkén őrzi a családi hagyományt, hogy Madách Imre vagy Jedlik Ányos vagy Herman Ottó vagy Lóczy Lajos vagy Korányi Sándor vagy Kossuth Lajos ős volt, hogy vala­milyen ágon rokon volt, ha szeretettel emlékezik arra, aki sokat adott a hazának, ha példa­képnek tekinti, hát ez nagyszerű. De rég elporladt rangot, címet, nevetséges előneveket bányászgatni? Mi ez? Státusszimbólum, mint az autó, a külföldi utazás, a pedigrés kutya, a telek, a kerti törpe? És gyermekei, Kinga, Zénó, Amarilla, Temisztoklész járókája fölé őseinek rozsdás kardja kell?

Vagy más valamire jó az ipszilon? Talán azt reméli, hogy ha lángossütő-engedélyért, óvodai felvételért folyamodnak, villanybojler után szaladgálnak, prémiumot remélnek, akkor két pedigrés összekacsint?

Vagy egyszerűen belekerültek a világ divatos áramlatába, ugyanattól a sznobizmustól haldokolnak, mint az amerikai milliomos családok? Akik a cipőpasztagyárost Cipőpasztakirály­nak, a grillcsirkebárok tulajdonosait Csirkekirálynak tisztelik? És boldogok, ha legszebb lányaikat részeges, lecsúszott Bourbon-ivadékhoz adhatják?

De miért meséli Letzey mindezt nekem? Akiről tudhatta, hogy nevembe se elöl, se hátul nem fér be ipszilon, és ha őseim valaha összekerültek Letzey ősökkel, akkor legfeljebb úgy, hogy deresükön feküdtek, vagy menekültek a rájuk uszított kutyáiktól. Letzey fogta a karomat, és várta a hatást. És akkor rájöttem: nem elég az ősi név és a kutyabőr. Közönség is kell. Aki hasra esik tőle.

Hát legyen neki karácsonya. Barátságosan rávigyorogtam.

- Gratulálok, Letzey. És ámbár tudom, hogy rajtad kívül minden földi embernek volt két szülője, négy nagyszülője, nyolc dédszülője, és végső soron valamennyien a majomtól származunk, de készséggel elismerem, hogy a tied egy szebb majom volt.


Sport

Baráti társaság beszélget.

- Én már tudom, mit kapok karácsonyra a feleségemtől. Igaz, drága mulatság, de ezt kértem, és megígérte. Egy szobaevezőt.

- Micsodát?

- Hát azt a kitűnő sportszert. Tudjátok, mást se olvas az ember, mint az elhízás veszélyei, az eltunyulás veszélyei, így a szívinfarktus, úgy a szívinfarktus. Hát engem ne ijesztgessenek. Ifjúságomban úgyis eveztem, nagyszerű dolog az. Megmozgatja a vállizmokat, a hasizmokat, nyújtás, húzódás, előre-hátra, tágul a mellkas.

- A jó levegőn - szólt közbe valaki. - De a szobában? Ülj be a csónakba, igaziba, menj le a Dunára.

- Nincs nekem arra időm. Majd kitárom az ablakot. Munka közben. Amikor eszembe jut, húzok néhányat az evezőn.

- De hát mi a jó abban? Hiszen nem jutsz el vele semerre sem.

Barátunk fölényesen nevetett.

- És amikor lejártam a Dunára? Hová jutottam? Római-part - Szentendre, Római-part - Szentendre, oda-vissza, oda-vissza. Már minden bokrot kívülről tudtam. Tudtam, hogy hányadik lapát a kisvendéglő, hányadik lapát a nehézipari üdülő stégje. De egy szobaevező! Behunyom, a szememet, és utazom: húzom a lapátot, és már fenn vagyok az esztergomi kanyarban, most a Szajnán evezek, egy pillanat múlva, ha úgy tetszik, lenn járok Mohácsnál; behunyom a szememet, és gyerünk, fiúk, jól meghúzni, részt veszek az oxford-cambridge-i versenyen. Oxford színeiben küzdök, hajrá, éljenez a tömeg a Temze-parton, behunyom a szememet, és gályarab vagyok, de meg fogok szabadulni, különben Victor Hugo nem tudná megírni rólam a Nyomorultakat, repülj, hajóm, Kolumbusz Santa Mariáján evezek... vagy a Húsvét-szigeteknél a Kon Tikin, ott szállok vízre, ott érek partot, ahol jólesik...

És a pocakosodó, ötvenes férfiú büszkén nézett körül.

Az ifjú költő álmodozva bámult rá és bólintott.

- Igen... persze... nagyon jó... de tudod, ehhez nekem szobaevező se kell...


A rejtélyes harmadik

Az üdülő éttermében a 47-es asztalnál ültünk. Az asztalon három teríték volt. De - bár negyedik napja nyaraltunk - a harmadik asztaltárssal még egyszer sem találkoztunk.

Ha pontosan egy órakor mentünk ebédelni - vagy ha fél kettőre -, az ismeretlen tányérja még érintetlen volt. Mi magunk befejeztük az evést, kényelmesen megittuk a kávénkat is - asztal­szomszédunk még mindig sehol. Ki a csuda lehet? Férfi? Nő? Miért nem jön a többiekkel együtt ebédelni? Miért várja meg, hogy már senki más ne legyen az étteremben? Így szereti a magányt? Vagy annyira szereti a Balatont, hogy megfeledkezik időről, ételről, mindenről? Vagy ennyire rátarti? Nem tud enni, ha más is ül az asztalnál? Vagy nagyon csúnyán eszik: markába fogja a húst, lenyalja a kést, leeszi a ruháját, és szégyell mások előtt enni? Esetleg van egy kis kutyája, és azt csempészi az étterembe, amikor már mások nincsenek ott? Vagy rokona a szakácsnak, és neki mást adnak?

Most már csak azért is lassabban ettük az ételt. Később jöttünk mi is. Kíváncsiak voltunk rá. De nem találkoztunk vele. Aztán már mérgelődtünk rajta. Micsoda dolog, hogy mindennap elkésik? A levesből a javát a tálban hagytuk: ne mondja, hogy mi előre kiszedtük a gombócot vagy a húsdarabokat. Őszibarackból otthagytuk a legszebbet, legnagyobbat. Ha az egyik teáscsésze csorba volt, inkább odavettük magunkhoz, nehogy azt higgye... A pokolba is ezzel az alakkal! Tulajdonképpen udvariatlanság is. Mégiscsak illene legalább egyszer, hogy idejében jöjjön, amikor más, és bemutatkozzék, ne éljen úgy, mint egy vadember. Különben csináljon, amit akar, nekünk is kényelmesebb, hogy kettesben étkezhetünk.

Az utolsó ebédnél váratlan dolog történt. A felszolgáló kislány kihozta a levest, azután elvitte a harmadik tányért.

- Az asztaltársunk már elutazott? - kérdeztem.

- Az nem asztaltárs volt - felelte -, hanem adminisztrációs hiba.


Lakótelep

Norvégiában egy vadonatúj alvóvárosban kicsit egyformára sikerültek a házak. Ugyanolyan utcákban, ugyanolyan kerítések, ugyanolyan ablakok, ugyanolyan színű házfalak.

A kicsi gyerekek hazaindultak az óvodából, és eltévedtek, sírva csellengtek. A táblákat elolvasni nem tudták (a mi új lakótelepeinken az sem segít, ha valaki olvasni tud, akkor sem igen tudja megállapítani, hogy merre jár). Valahogyan segíteni kellett a bajon. És akkor kitalálták. Minden ház bejáratára kiragasztották az anyukák fényképét. Ahol a csemete meglátja a mama hívogató, mosolygó képét - oda szalad be.


Csak őszintén

Barátaim kávét rendeltek az első osztályú presszóban. A kislány kihozta, a vendégek megkóstolták, és felháborodva tették le a csészét.

- De hát ez pocsék! Ez ihatatlan!

A felszolgáló kislány barátságosan elmosolyodott.

- Tudom. Én nem is szoktam itt inni.


Így már világos

Író-olvasó találkozó. Már sok mindent kérdeztek a kedves hallgatók: hogyan lesz az ember író, ahelyett hogy tisztességes mesterséget választana? Láttunk-e Ausztráliában koala mackót? És megvertek-e már a regényhőseink?

A sok felnőtt után egy úttörőkislány áll fel. "Én csak azt szeretném kérdezni, hogyan lehet, hogy Klári néni mindig olyan vidám dolgokat ír?"

Gondoltam, tréfával válaszolok. Rámutattam a mellettem ülő férjemre.

- Tudod, azért, mert ilyen szelíd, kedves, barátságos férjem van.

A gyerek komolyan bólintott, egy pillanatig töprengett, azután rám nézett.

- Így már teljesen világos. A Laci bácsi meg szegény csak írja, írja azokat a szomorú regényeit.


A majom

Jó ismerősömmel mentem a Körúton. Egyszerre csak megáll egy trafik előtt, berohan, faképnél hagy. Nem értem, csodálkozva állok az üzlet előtt. Öt perc múlva megjelenik, ragyog, izgatott. Hogy őneki milyen szerencséje van. És milyen jó szeme van. És hogy ez most milyen nagyszerű, pontosan ma, amikor a hetedik házassági évfordulója van.

Én csak bámulok rá. Nincs olyan meleg, hogy napszúrást kaphatott volna.

- Hát persze, üljünk le egy presszóban, megmutatom, megmagyarázom. Tudod, mi van ebben a dobozban? Egy majom. Egy műszőrme, felhúzható játékmajom. Pontosan ilyet vettem Mátra­füreden, a nászutunkon, hét évvel ezelőtt a feleségemnek. Te nem tudod, mit tud ez a kis rugós majom. Ugrik, bukfencezik, kezét-lábát, fejét mozgatja, meg kell enni, olyan édes. Megvettem a feleségemnek, rettenetesen örült neki, ebéd után felvittük az üdülőben a szobánkba, és játszani kezdtünk vele. Nagyokat nevetett, kapkodott utána. De persze én is játszani akartam, kivettem a kezéből, és túlhúztam. A majom meghalt, megbénult, megmerevedett. Hiába nyúztam, rángattam, nem bukfencezett többé. Szamárság persze az egész, de hidd el, még hét év után is hallom: te nem tudsz semmire vigyázni, te elrontottad a majmomat. És azóta kerestem egy ilyet, azóta próbáltam szerezni, hadd vigasztalódjék. De tudod, hogy megy nálunk? Egyszer van, máskor nincs. Egyszcr gyártották, importálták, árusították, aztán megszűnt. És most véletlenül megláttam. Azt mondja a trafikos, ötöt kaptak, ez volt az utolsó darab.

Leültünk a presszóban, amíg a kávéra vártunk, kiszedtük a majmot a dobozból.

Elbűvölő kis vacak volt. Akkorákat ugrott, nyújtózott, hogy nem lehetett megállni nevetés nélkül. Forgattuk, játszottunk vele, élveztük.

Aztán túlhúztuk.


Szemérmes kislány

Olyan kedvesek voltak, hogy az egész étterem őket leste. Nyúlánk, huszonhárom év körüli fiatalember, legfeljebb tizennyolc éves, kék szemű, barna kislány. Jegyespár. Húsvétkor lesz az esküvőjük. Az örömszülőkkel együtt azért jöttek, hogy az étterem vezetőjével megtárgyalják az esküvői ebédet.

- Terítés harminc személyre - harsog a mama. - A terítés élő virággal. Fehér orgona, fehér szegfű, ha kapnak, melegházi liliom is...

A menyasszony arcán halvány pír. Ő nem szól semmibe, őt nem érdekli a terítés, a disznósült, a marcipándísz a tortán. Ő csak szemérmesen lesüti a szemét, ő most csupa boldogság és szerelem.

- Tyúkleves, töltött csirke - rendel az egyik mama.

- Rántott sertésborda, rizs, krumpli, uborkasaláta, fejes saláta - teszi hozzá a másik.

- Igenis - írja az étterem vezetője. - És sütemény?

- Háromféle torta, egyik csokoládémázzal, kettő rózsaszín glazúrral, és rétesből meggyes rétes, túrós rétes, esetleg káposztás.

- Sajt. Feketekávé - mondja az egyik papa.

- Szürkebarát és leányka - mondja a másik.

- És étvágygerjesztőnek valami tömény? - kérdi az üzletvezető. - Skót whiskyt ajánlanék vagy vodkát, barackot.

- Barack - mondják a papák.

- Cseresznye - suttogja halkan a menyasszony. - Annak nincs szaga...


Büszkeség

Ismerősünk addig hívott, kapacitált, erőszakoskodott, amíg rászántuk magunkat, és elmentünk megnézni gyönyörű új házát. Illendő módon megdicsérünk mindent, kertet, szobát, konyhát, műanyag fotelt, tévét. Még a kovácsoltvas kerítést is.

- Ugye? Ugye, hogy nagyon szép? - ragyogott az újdonsült háztulajdonosnő. - És ha hiszitek, ha nem, mindenki megcsodálja. Figyeljétek meg, ahány autó erre jön, egy percre mind megáll a kertünk sarkánál.

Megfigyeltük. Igazat mondott. Minden autós megállt.

Ugyanis a kert végében vezetett az út a főútra, és stoptábla volt.


Futóbab

Szomszédaink addig hívogattak, amíg elmentünk megnézni gyönyörű kis nyaralójukat. A férfi a házat mutogatta: van víz, van villany, a zuhanyozóban mennyezetig érő csempe, a konyha mellett kis barkácsszoba, ahol kedvére fúrhat-faraghat. Hamarosan nyugdíjba megy, gyerekeik már nagyok, nincsenek a háznál, ő majd azzal tölti az idejét, hogy eszkábálgat ezt-azt. Valaha angyalföldi melóssrác volt, még kezében van a sok régi mozdulat.

Az asszony a kertbe vitt minket. Lehet vagy száz négyszögöl. Van benne minden: orgona, rózsa, aranyeső, szilvafa, cseresznyefa. Diófát is szeretne, de hát a diófának akkora a gyökere, hogy megeszi az egész kertet.

- Nekem ez a kert a mindenem. Tudok bánni az ásóval-kapával, gereblyével, tudok palántázni, gyomlálni, kacsolni, permetezni, amit kell. De nemcsak azért. Nekem ez a kert ajándék a sorstól. Kicsi gyerekkoromban egy Pest környéki faluban laktunk. Nem volt saját portánk, az udvar, a kert a háziaké volt. Apám Pilisvörösvárra járt dolgozni, már amikor volt munkája. Rengeteget éheztünk, és anyám röstellte az éhséget. Mi kicsi gyerekek voltunk, elküldött minket az erdőre, hullott ágat gyűjteni. A nyers, tüskés akác volt a tüzelő. A kertek alján pedig hullott gyümölcsöt szedtünk. Az árokba gurult kukacos almát, félig zöld barackot. Kinézett a gazda, vérvörösen kértük, hogy hadd vigyük malacnak vagy főzőcskét játszani... És most van kertem, igazi kertem, termő gyümölcsfákkal. No, itt meg nyúlik már a bab. Körös-körül a kerítésnél babot ültettem, az aztán nő, és jól takar.

- Aha. De minek a karó? Minek ez a sok zsineg? Miért nem ültetted a babot egész közel a kerítéshez?

- Hogyisne! Hogy az arra járók tépjenek belőle?


Meddig szigorú az ember?

Barátainknál voltunk vacsorázni. Későig elhúzódott a beszélgetés. Hazafelé indultunk már úgy éjféltájban, amikor férjem azt mondta:

- Gyerekek, most veszem észre, hogy otthon felejtettem a buszbérletemet.

- Idefelé is jegy nélkül jöttél?

- Úgy bizony.

Hát ez kínos. Amíg az ember jóhiszemű, nem tudja, hogy nincs nála bérlet, nyugodtan lóg a buszon. De úgy felszállni, szorongani, ellenőrt várni, megszégyenülni, vagy vagánykodva azt mondani, ha megbüntetnek, megbüntetnek, legfeljebb taxiárban utaztam... És hát ilyenkor ugye, jegyet nem lehet már váltani sehol, gondoskodott erről a BKV bölcsessége.

Szerencsére barátainknál akadt egy buszjegy, azt odaajándékozták. Én meg útközben szidtam a férjemet, hogy lehet valaki ilyen lehetetlen. Ha az ember másik zakót vesz vagy a másik kabátját, hát első dolga, hogy átrakja az igazolványát.

Ezt a szöveget addig nyomtam, amíg csak haza nem értünk. Otthon benyúltam a zsebembe, és megfagyott ereimben a vér. Én is a másik kabátomat vettem fel, abban hagytam a bérletemet. Én oda-vissza lógtam a buszon.


A csoport és B csoport

A helyszín: cukorkaüzlet. Idő: Mikulás előtti nap. Sorba állunk. Még csak azt sem mondhatnám, hogy különösebben sietek. Várok a soromra. Régen. Már majdnem célhoz értem, amikor elém tolakszik egy ifjú nő. Divatos vörhenyes irhakabát van rajta, fehér szőrmeszegéllyel. Csinos, szőke nő, divatos csizmában. Lök egyet, és máris ő következik, szemtelen-gúnyos ajkbiggyesz­téssel. Végiggondolom: ha nem szólok és hagyom, hülye vagyok. Ha szólok valamit... csak nem rendezek botrányt? Lenyelem a mérgemet, de lüktetni kezd a halántékom. Feszül a tarkóm, megy fel a vérnyomásom. A tehetetlenség bőszít, a nevetséges kiszolgáltatottság, az igazságtalanság, a jogos...

Ugyan, ugyan - csitítom magamat -, ezen bosszankodni? Béke van, otthonom van, egy kis­gyereknek veszek csokoládét, tele vagyok munkakedvvel, szeretem az emberiséget...

Nem szeretem az emberiséget - mondja bennem a másik indulat. - Ez a nő is emberiség, szemtelen, tolakodó, jogtalan...

És ég az arcom, és bőszülök, és majd kibújok a bőrömből, ezen a semmin, ezen a szóra se érdemes...

Pár nappal ezelőtt olvastam egy cikket. Arról, hogy az emberek nagyjából két csoportra oszthatók. Az A csoport a dühös, ingerlékeny, aktív, mindenre reagáló - ezek kapnak szívrohamot. A másik csoport a flegma, a hanyag, a gúnyos, a... És most rájöttem a sajnálatos tényre. Valóban, az emberiség A csoportja kap agyvérzést és szívinfarktust.

De a B csoporttól.


Töprengés

Hm. Hm. Kirendelték, hogy ezentúl a gyárunk mellett az italbolt csak a munkaidő kezdete után árulhat szeszt. Eddig csak részegen mentem reggel a gyárba, most meg majd el is késhetek...


Pesti telefon

Színésznő barátnőmmel történt a következő eset.

Férjével beszélt telefonon. Utána még valakit fel kellett hívnia. Tárcsázni akart, de nem jött vonal. Újra megpróbálta, újra hiába. A füléhez szorított kagylóból hangzavar áradt. Legalább három-négy beszélőpár csevegése hallatszott át. Türelmetlenül leste a búgó hangot, amikor az értelmetlen, érthetetlen félmondatok és szavak között egyszerre csak a saját nevét hallotta.

- És képzeld, drágám, egy perccel ezelőtt végighallgattam, amint X. Y. színművésznő beszélgetett a férjével...

A színésznő elvörösödött. Igaz, beszélgetésükben semmi megbotránkoztató vagy törvénybe ütköző nem volt, de hát azért mégiscsak olyan hangon csevegtek egymással, amilyet húszévi házasság után megengedhet magának az ember. És semmiképpen sem úgy és olyasmiről, amit nyilvánosságra óhajtott volna hozni.

Nagyot nyelt, azután beleszólt a telefonba:

- Drága asszonyom, itt X. Y. beszél. Valóban az előbb a férjemmel beszéltem, de átok rosszul hallottam. Ön, ugye, nagyon odafigyelt. Végtelenül lekötelezne, ha megmondaná, mit is mesélt a férjem.


Vendéglőben

Kisvendéglő, pici helyiség, egymás nyakán az asztalok. És mint mindenütt, itt is minden este üvölt, hörög, őrjöng a zene.

- Csak tudnám, hogy ehhez a zenekarhoz minek kell erősítő?

- Mert gyenge.


Beteljesülés

Kérelmezett,
vélelmezett,
sérelmezett,
fellebbezett,
kifizetett,
befizetett,
lefizetett,
térdelt,
könyökölt,
elutasították,
újratárgyalták,
engedélyezték,
felszerelték,
szép piros volt,
a tárcsáján a számok egytől kilencig és a 0.
De nem volt senki, akit felhívhatott volna rajta.


Modern védekezés

Génem
az énem.


Nyelvtudás

Szó esett valakiről, aki idehaza azzal hencegett, hogy anyanyelvi fokon beszél spanyolul, amikor aztán Madridban tolmácsolnia kellett volna, meg se tudott nyikkanni.

- Hazudott a disznó - méltatlankodott valaki.

- Dehogy volt hazug - védte a másik. - Csak a mamája néma volt.


Elkapósdi

Egyik bécsi napilapban olvastam, hogy új játékot találtak ki Amerikában. A zseniális játékhoz kényelmes karosszékbe kell ülni, és megragadni a nem létező autó volánját. Az indulás: vetített országút. Minél jobban adják a gázt, annál sebesebben rohan rajta a képzeletbeli autó. Az úttesten most gyalogosok tűnnek fel. "Elkapni! Elkapni! Elütni!" - hangzik a jelszó. Gázt, még több gázt, rohanás... és siker!

Az autó utolérte a gyalogost, a gyalogos figura eldől, mint egy kuglibábu, vagy felbukfencezik, mint a céllövöldében az eltalált majom. Egy lámpácska felvillant, találat, jó pont és... és... és valóságos, velőtrázó gyermeksikoly hangzik fel. Hogy a gyönyörűség teljes legyen.

Persze, a játékot tovább lehetne fejleszteni. A gyalogosvadászat diadalát mentőautó szirénázása is követheti, esetleg vértől ragacsossá válik a volán.

Hová-hová, emberiség???


Logikus

- Anyu - kérdi a négyéves Ágika -, miért megy olyan furcsán a néni?

- Kisbabája lesz.

- És most hol az a kisbaba?

- A néni hasában.

A gyerek szeme tágra nyílik.

- Megette?


Szűcstű

Férjem kedves bőrzakója elszakadt. Semmi, majd én megvarrom. Hozzá is láttam, beletörtem három tűt, összesebeztem minden ujjamat. Ördögbe is, miért olyan kemény ez a bőr?

- Mert ehhez szűcstű kell - mondta a barátnőm. - Mással nem lehet bőrt varrni.

Jó, szűcstű. De hol lehet azt kapni? Szűcsnél?

Nem, nem. Ő egyszer vett, hol is? Azt hiszi, varrógépalkatrész-boltban. A címe is megvan valahol, majd kikeresi.

Megkaptam a címet, és elindultam világgá. Jártam Óbudán és Sashalmon, a Mártírok útján és a Soroksári úton, a Magyar Jakobinusok terén és a Liliom utcában, loholtam, küldözgettek, fejüket csóválták; persze, árusítanak szűcstűt, mint ahogy létezik valahol alufólia, bőrös virsli, kukoricakonzerv és pirospaprika is, de hol? Betértem játékszövetkezetbe, bazárba, műszaki bizományiba, biciklialkatrész-üzletbe, rádiójavítóba, prém- és szőrmejavító szövetkezetbe, nem, kérem, mi nem tartunk, nem tudjuk... volt, ahol csodálkoztak is: szűcstű? Mi az, kérem?

- Megvarrtad a zakómat? - kérdezte a férjem.

- Hogyan varrtam volna, amikor négy napja lejárom a lábamat ebben a zimankóban. De nálunk csak hiánycikk és hiánycikk és hiánycikk. A Rencseiné sógora jövő héten jön Amerikából, megírja neki, hogy hozzon.

- Mondd, másfajta tűt hol szoktál venni?

- Ó, istenem, várj csak egy pillanatig...

Lerohantam a mellettünk levő házba, a Röltexbe.

- Kérem szépen, szűcstűjük van?

- Mennyit parancsol?


Telefon

Vendégeket várok, töltött sült almát készítek a konyhában. (Ha valakit esetleg izgat a receptje: egy tepsi almát héjastul megsütünk, amikor kihűlt, a magházat kivágjuk, helyébe mazsolával, reszelt citromhéjjal, tojással elkevert tehéntúrót töltünk, és húsz percre visszatesszük a sütőbe.) Nyakig maszatos vagyok a tölteléktől, amikor megszólal a telefon. Berohanok a szobába, türelmetlenül felkapom a kagylót; én vagyok, tessék.

A másik oldalon se jó napot, se bemutatkozás. Semmi. Azonnal a lényeggel kezdi egy női hang:

- Megkérhetném egy véleményre?

- Természetesen. Parancsoljon.

- Tapsol a világ, tapsolnak Londonban, Párizsban, Tokióban, Amerikában, tapsolnak ezren meg százan, tapsolnak mindenfélére, pedig az kellene, hogy csak egyre tapsoljanak, a szent békességre, tapsolnak sokat, pedig másképp kellene beosztani a fiatalokat. Mit szól ehhez? Ez irodalom?

- Nem. Ez nagyon tisztességes gondolat, de ezek csak klapanciák.

- Mi az, hogy klapanciák?

- Rettenetes kínrímek egy gyenge versben.

- Szóval nem irodalom.

- Nem.

- Biztos benne?

- Biztos.

- Nagyon köszönöm.

- Kérem, nincs mit.

Azóta rossz a lelkiismeretem.


Kocsma

- Megszomjaztam - mondta kollégám -, gyere, ugorjunk le ebbe a bormérésbe.

Ritkán járok ilyen helyen, hát kíváncsian elkísértem.

A pultnál két deci borokat adogattak, és ha valaki kérte, egy icipici szódát is belefröcsköltek.

- Egy deci bort kérnék, egy deci vízzel - mondta barátom.

- Azt nem lehet, kérem.

- ???

- Mert az már kisfröccs. Bort tessék, vizet nem adhatunk bele. A két decibe is csak illegálisan teszünk egy picit.

- Hogyhogy illegálisan?

- Mert kérem, ez borozó. Ez nem kocsma, nem italbolt, nem talponálló. Itt tartani kell a színvonalat. Itt nem lehet fröccsözni meg hosszúlépésezni meg berúgni. A fölöttesek rendelete, kérem, hogy nem adhatunk vizet.

- Szép, nem???


Példás magaviselet

A színházban ifjúsági előadás. Vígjátékot mutatnak be. A színpadon egyik tréfa a másik után, a nézőtéren síri csend. Sehol egy taps, egy nevetés, sehol jókedvű moraj.

A színészek vergődni kezdenek. Nem értik. Tegnap itt nyíltszíni taps volt. Tegnap ennél a jelenetnél fergeteges nevetés... Mi ez? Kínosan merednek egymásra. Belezavarodnak a szövegbe. Mi van itt? Verejték. Idegesség.

Az előadás után a helybeli gimnázium igazgatója melegen gratulál a művészeknek.

- Nagyszerű volt... és ugye, remekül viselkedett a közönség is? Mert mi jó előre megmondtuk a diákoknak, hogy példás magaviseletet követelünk: az egész előadás alatt egy moccanás, egy pisszenés, egy nevetés ne legyen, különben a rendzavarók másnap nálam jelentkeznek az irodában...


Repülés

- Hallom, repülőgépen utazol Londonba - mondták barátomnak.

- Igen.

- És nem félsz a repüléstől?

- De félek.

- Akkor miért repülsz?

- A földön is félek.


Megnyugtató

Vasárnap este a kórházban.

- Kocsis bácsi - sopánkodik az ápolónő, -, ugye tudja, hogy magának szigorúan tilos a szesz? És mégis behozták a bort. Márpedig a maga orvosságát nem lehet alkohollal együtt bevenni. Már el is veszem a gyógyszert, nem kap egy szemet sem.

- Nyugodtan elveheti, nővérke. Hoztak be nekem ilyen tablettát is két dobozzal.


Elszámolás

A hetesre várunk a Rákóczi úton, és ez néha reménytelenebb, mint Godot-ra várni. Eltelt öt perc, tíz perc, már régi ismerősök vagyunk, már ununk mindent, már beszélgetünk.

- Kérem - mondja egy férfi -, azért ez igazságtalanság. Az ember életéből mennyit elvesznek: felesleges ácsorgás, várakozás buszra, szerelőkre, ügyintézésre, telefonvonalra, az értekezleten az az üres locsogás... hát nem volna méltányos, ha azt a sok jogtalanul elrabolt időt, mindazt, amivel életünket megrövidítették, az ember egy összegben visszakaphatná?

- Lehet - mondta elgondolkozva egy másik férfi -, de ha esetleg levonnák belőle azt az időt, amivel mi rövidítettük meg mások életét, még jó, ha a pénzünknél maradnánk.


Szülői értekezlet

Részlet egy kétségbeesett papa felszólalásából:

- Mert rendben van, az iskola nem tudja beszerezni a nyelvtani munkafüzetet, és végig kellett kajtatnom a várost. Mert lenyeltem azt is, hogy a májusi iskolai kirándulásra már most kellett befizetnem az első húsz forintot, hogy az iskola első legyen a kerületi takarékossági versenyben, de kérem, hogy jövök én ahhoz, hogy negyvenöt éves, büntetlen előéletű állampolgár létemre kétszer egymás után petúniát kelljen lopnom egy közkertből, mert a gyereknek élővilágórára nagyítót, szikét, itatóst, petúniát, őszibarackot, mandulát, szöcskelábat kell vinni, mert éppen arról tanulnak? És mi lesz, kérem, amikor majd a tehenet tanulják?...


Meseautó

Nemrég a tévében láttam egy jelenetet a Meseautó című filmből. Ezt a filmet valamikor, évtizedekkel ezelőtt, ifjú leány koromban láttam, őszintén megmondom, akkor nagyon tetszett, mert nem tudtam, hogy ízlésrontó, hazug, a valóságtól messze elrugaszkodó filmről van szó.

Néztem a jelenetet, amely azt ábrázolta, hogy a vállalatnál úgy terjesztik a pletykát a gépírónők, hogy egymás fülébe súgják a hírt: az új tisztviselőnő meg a vezérigazgató, képzeljétek, nahát, és milyen autóban, hallatlan...

Eddig a jelenet nagyon is reális, istenem, ma is akad autó, tisztviselőnő, vezérigazgató, sőt uram bocsá, még pletyka is. A képtelenség a jelenetben a hogyan. A pletykázó hölgyek ugyanis nem a büfében csevegtek, nem a folyosón, nem ültek fel az íróasztalra, nem szaladtak ki munkaidőben a közeli presszóba, nem csúsztattak, nem ültek be a fodrászhoz, hanem egy pillanatra dugták csak össze a fejüket, de a kezük még azalatt is szorgalmasan járt, alig néztek fel, lélegzetnyi szünet nélkül verték az írógépet, dolgoztak - szélsebesen, viharsebesen.

Hát kérem, nem, ez tényleg nem reális, ez lakkozás, ez álomvilág, ez túl szép.

Ilyen filmet valóban nem szabad bemutatni.


Emlék a nyárról

Vagy húsz évvel ezelőtt történt. Húgom kislánya akkor ötesztendős volt. A nagypapa családi beutalót kapott a vállalata balatonboglári üdülőjébe, úgy tervezték, hogy oda viszik két hétre a kis unokát. Julika boldogan készült az utazásra, előző évben is ott volt már nagypapával, nagy­mamával. Remekül érezte magát, mert sok gyerek volt ott, mert Balaton volt ott, és mert ha nem ízlett az üdülő reggelije vagy ebédje, nagymama lágy tojást főzött, kakaót főzött, kényeztette, kedvében járt.

Valami családi baj, betegség miatt a nagyszülők nem utazhattak. Gond, tanácskozás, végül is megoldás: adják ide azt a beutalót meg a Julcsa gyereket, majd én elviszem nyaralni.

Gyerekem sajnos nincs, de szigorú pedagógiai elveim vannak. A gyerek azt eszi, amit kap. És egyáltalán. Húgom becsomagolt a pici lánynak egy nagy bőrönd ruhát. Könnyű, fodros, habos fehér és rózsaszínű, almazöld és hupikék ruhácskák, kis blúzok, szoknyák, hímzettek, csipkések, sok-sok éjszakai munka szülöttei. Juli már akkor is nagyon szép volt, nyúlánk, éjfekete hajú, hófehér bőrű, nagy, kék szemű. Ha ráadtunk egy frissen vasalt, szép kis ruhát, az emberek az utcán rámosolyogtak. De én nem adtam rá. Nem arra való a nyár, hogy egy szegény gyereknek folyton arra a nyomorult göncre kelljen vigyáznia. Hogy ezt ne fogd meg, oda ne nyúlj, jaj, ne ülj le arra a piszkos padra, nem szabad homokozni, mi lesz a szoknyácskával, a fehér cipővel?

Julika reggel felkelt, megmosakodott. "Klári néni, mit vegyek fel?" "Nincs fürdőnadrágod?" "De van." "Hát akkor? Mi a kérdés?" És a hűvös estében persze mindig a kék melegítő járta. Este kimostuk a blúzt, kis inget, zoknit, reggelig megszáradt. A bőröndöt még csak ki se nyitottuk. Julcsi egész nap a Balatonban ázott, hintázott, homokozott, a fa tetején volt, evett, mint a farkas, nagyot nőtt, és csokoládébarnára sült. Ha kedve volt, a többi gyerekkel játszott, ha mesét akart vagy tréfát: meséltem neki. És két hét múlva nagy-nagy barátságban váltunk el.

Azután Julika messzi került, évekig nem láttam. Két éve meglátogattam Amerikában. Fiatalasszony. Kedves, boldog, gyönyörű. És meghívott bűbájos otthonába, maga főzte ebédre. "De nem tudom, hogy ízlik-e majd neked, tudod, ez olyan amerikai ebéd. Padlizsán paradicsom­mal és sajttal sütve meg vajas kukorica." "Biztosan ízleni fog."

Julika rám nézett. "Hát persze... te nem válogatsz... emlékszem életem legborzasztóbb nyarára..."

Megállt a szívem verése.

- A legborzasztóbbra? Amikor...

- Igen, ott Bogláron - felelte nevetve. - Amikor két hétig abban az utálatos, kopott kék sortban járattál... és én már akkor úgy szerettem szépen öltözni...

Mert néha azt tesszük boldogtalanná, akit a legjobban szeretünk.


Utazás a Vágy Autóbuszán

Tavaly ősszel Amerikában jártunk.

Vásároltunk egy tizenöt napos autóbuszbérletet és egy részletes Amerika-térképet. A térképet kiterítettük magunk elé az asztalra, és beleőrültünk. A buszbérlet mindenhová érvényes. Utazhattunk vele Kanadában és az Egyesült Államokban, északra és délre, éjjel és nappal, minden fővonalon és minden mellékvonalon, minden helyi járaton és minden expresszbuszon. No gyere, Amerika, megeszünk.

Már amennyit tizenöt nap alatt meg lehet enni belőle.

Elméletben utazhatnánk keletről nyugatra. Kiindulhatnánk például Denver felé (ó, Sziklás-hegység, havas csúcsok!), vagy meglátogathatnánk Salt Lake Cityt (mormonok!), elérhetünk San Franciscóig, Los Angelesig, Las Vegasig. (Egek! Golden Gate, Csendes-óceán, játékkaszinó, Frank Sinatra!) Kijuthatnánk, de nem jutunk, mert kevés a tizenöt nap.

Jó, hát akkor nekivágunk észak-dél felé.

Így indultunk el New Yorkból Montrealba, onnan vissza Torontóba, érintettük a Niagarát, ezután az Ohio folyó mentén lefelé, keresztül az Allegheny- és Appalache-hegységeken, le a Karib-tengerig, Floridáig. Ez persze azt jelentette, hogy sehol sem tudtunk rendesen körülnézni. Montrealra egy napunk jutott, Torontóra egyetlen óránk. A Niagara mellett egy esős, párás hajnali átutazás. Clevelandben csak átszálltunk egy másik buszra. Csak rohantunk és rohantunk és rohantunk, és néztük az országutakat, benzinkutakat, farmokat, útjelző táblákat, a csábító messze­séget, ide is el kéne menni, oda is, oda is...

Így jutottunk el a tizenharmadik napon a Dél fővárosába, a georgiai Atlantába. És itt határoztuk el, hogy Florida előtt teszünk még egy kis kitérőt, és leszaladunk New Orleansba. Amerikai barátaink azt mondták, hogy meg vagyunk tébolyodva. Ez a kis kitérő ugyanis körülbelül kétezer kilométeres utat jelentett. És körülbelül huszonhárom órás autóbuszozást. Mert Amerikában komoly sebességkorlátozás van ám, és az autóbuszok folyton letérnek a fő útról, minden kis hegyi faluba bemennek, kávészünetet tartanak, postacsomagokat szednek össze.

De hát hogy lehetne New Orleansról lemondani? New Orleans maga az eleven irodalomtörténet. Többek között ott élt Tennessee Williams, ott játszódnak drámái a Mississippi-delta erkélyes, emeletes, fehér ültetvényes házaiban, ott van a Vágy Utcája, ott játszódik legszívbemarkolóbb drámája, A vágy villamosa is.

Este tizenegykor indult a busz Atlantából. Elneveztük a Vágy Autóbuszának. Egész éjszaka törődtünk, zötykölődtünk, hánykolódtunk, fel-felriadtunk. Reggel kilenckor hullafáradtan meg­érkeztünk New Orleansba. Úgy-ahogy rendbe szedtük magunkat, megmosakodtunk, azután gyorsan tájékozódtunk, hogyan nézhetnénk meg minden megnézhetőt egyetlen nap alatt.

Azt tanácsolták, menjünk le a kikötőbe, ott minden délelőtt egyórás sétahajózásra indulnak a gőzösök. Délután kettőkor pedig üljünk fel egy városnéző autóbuszra, úgy ismerkedjünk meg a szárazföldi nevezetességekkel.

Fél tizenegyre járt már. Végigrohantunk az irdatlan hosszú Canal Streeten, le a kikötőbe. Pontosan tizenegyet ütött az óra, amikor messziről megláttuk a Mark Twain nevű gőzöst, és hallottuk a hajókürt indulást jelző bugását. Mark Twain! Mississippi! New Orleans! Ezt nem mulaszthatjuk el. Üvöltöztünk. Várjanak meg! Várjanak meg!

Annyi időnk volt, hogy jegyet válthattunk, és már fenn is voltunk a kikötőhídon. Egy matróz kezét nyújtotta, és a hajó elindult. Csak akkor érdeklődhettük meg, hány órára fogunk vissza­érkezni.

- Délután négyre - hangzott a válasz.

Hogyan? Az egyórás túra a másik mólóról indul. Ez ötórás utazás. Nem város körüli nézelődés, hanem kifutunk a Mississippire.

Életünk egyetlen New Orleans-i napján semmi mást sem láthattunk és filmezhettünk, csak az iszapos, barna Mississippi mocsaras torkolatvidékét. Pálmát, magnóliát, mocsári ciprust, pálmát, magnóliát, mocsári ciprust. (Mindhárom látható a vácrátóti arborétumban!) Mellékesen nem értünk vissza délután négyre, hanem csak este hatra, mert két órát vesztegeltünk egy lezárt zsilip előtt. Koromsötét volt, mire partra szálltunk, eltűntek előlünk New Orleans sohasem látott és soha többé nem látható csodái. Éjfélig jártuk az utcákat, meresztgettük a szemünket, hogy legalább az éjszaka sejtelmes hangulatából, lampion- és csillagfényes varázslatából ellessünk valamit. És azzal vigasztalódtunk, hogy legalább a kikötőt és a Mississippi torkolatát lefilmeztük.

Floridából repülőgépen mentünk vissza New Yorkba. A miami repülőtéren csomagunkat meg­röntgenezték. Az előhívatlan film tönkrement. Az utolsó kockáig. Semmi sem látható rajta.

És ez így van rendjén. A Vágy Villamosa és a Vágy Autóbusza csak akkor igazi, ha sosem ér célba.




Hátra Kezdőlap