1

Az első fürdőzők, a korán kelők már kijöttek a vízből, és lassan sétálgattak, párosan vagy magányosan, a nagy fák alatt, az envali sziklatorokból lezúduló patak mentén.

Mások éppen most érkeztek a faluból, és sietősen léptek be a gyógyintézetbe. A nagy épület földszintjén vízgyógykezelést végeztek, az első emeleten pedig kaszinót, kávézót és biliárdtermet rendeztek be.

Mikor Bonnefille doktor fölfedezte az envali völgy mélyén a nagy forrást, amit Bonnefille-forrásnak nevezett el, néhány ottani és környékbeli földbirtokos, óvatos spekuláns, rászánta magát, hogy itt, ennek az óriás dió- és gesztenyefákkal teli, pompás, vad és mégis derűs auvergne-i völgynek a közepén egy mindenre, gyógykezelésre és szórakozásra egyaránt használható nagy épületet emeljen, ahol lenn ásványvizet, zuhanyt és fürdőt, fönt pedig sört, likőrt és muzsikát árulnak.

A patak mentén elkerítették a vízmosás egy részét, abból lett a minden fürdővárosban nélkülözhetetlen park; három fasort ültettek benne, egyet majdnem egyenesen, és kettőt kanyargósan; a fő forrásból vizet vezettek el, és az első fasor végében mesterséges forrást fakasztottak, amely ott bugyogott egy nagy cementmedencében, szalmasátor árnyékában, s egy közönyös asszony vigyázott rá, akit bizalmasan mindenki csak Marie-nak hívott. Ez a csendes auvergne-i asszony, aki mindig kis hófehér főkötőt viselt, és akit majdnem egészen elborított a szolgálati ruháját takaró és mindig nagyon tiszta, széles kötény, lassan felállt, mihelyt észrevette, hogy az úton fürdőző tart felé. Amikor ráismert, kikereste a vendég poharát egy kis, hordozható üvegszekrényből, majd lassan vizet töltött bele egy bot végére szerelt bádogbögre segítségével.

A fürdőző szomorúan mosolygott, ivott, visszaadta a poharat ezekkel a szavakkal: "Köszönöm, Marie!", majd megfordult és elment. Marie pedig visszaült szalmaszékére, és várta a következőt.

Különben nem volt sok vendég. Az envali fürdőt csak hat éve nyitották meg a betegeknek, de hatéves fennállása után alig kereste fel több vendég, mint az első év elején. Úgy ötvenen járhattak oda, különösen a vidék szépsége vonzotta az embereket, ez a bájos kis falu - amely ott húzódik meg a hatalmas fák alatt, melyeknek görbe törzse mintha olyan vaskos lenne, mint egy-egy ház -, a sziklatorok hírneve, ez a furcsa völgyzug, amely a nagy auvergne-i fennsíkra nyílik, és hirtelen ér véget a magas hegy, az ősrégi kráterekkel borzolt hegy lábánál, ott ér véget a leomlott vagy megcsusszant sziklákkal teli, vad és pompás szakadékban, ahol patak folyik, és zúdul alá az óriás köveken, és minden kő előtt tavacskát alkot.

A gyógyfürdő úgy létesült, ahogy a többi: Bonnefille doktor prospektust adott ki a forrásáról. Először is fennkölt és érzelmes modorban dicsérte a vidék alpesi varázsát. Csak válogatott, csillogó jelzőkkel élt, amik semmitmondóan is hatásosak. Az egész környék festői, fönséges vidékek váltakoznak ott bájosan meghitt tájakkal. Minden sétaút, még a legrövidebb is, valami rendkívüli eredetiséget kínál, ami megkaphatja a művészt és a turistát. Azután hirtelen, átmenet nélkül átcsapott a bikarbonát-, nátrium-, szénsav-, lithium-, vas- stb. tartalmú Bonnefille-forrás gyógyhatású és minden betegséget kúráló tulajdonságainak részletezésébe. A betegségeket különben ilyen cím alatt sorolta fel: az envali kúrára speciálisan reagáló idült vagy heveny megbetegedések; ezeknek az envali kúrára reagáló megbetegedéseknek hosszú volt a jegyzéke, hosszú, változatos, és mindenféle beteg számára vigasztaló. Végül a prospektus hasznos gyakorlati felvilágosításokat adott a szállodai, lakás- és élelmiszerárakról. Mert a kaszinó-gyógyintézettel egyidőben három szálló is létesült. Éspedig: a fürdő fölé emelkedő hegyoldalban épült vadonatúj Splendid Hotel, egy régi, tatarozott fogadó, a Forrás Szálló és a Vidaillet Szálló, ami egyszerűen úgy jött létre, hogy megvásároltak három szomszédos házat, és egybevágták őket.

Azután egyszer csak egy reggelre két másik orvos is megtelepedett a vidéken; ki tudja, hogy kerültek oda, mert a fürdővárosokban az orvosok mintha a forrásokból kelnének ki, akár a légbuborék. Éspedig: az auvergne-i Honorat doktor és a párizsi Latonne doktor. Latonne doktor és Bonnefille doktor közt nyomban vad gyűlölködés tört ki, Honorat doktor pedig, ez a nagydarab, mosolygós és nyájas, tiszta és gondosan borotvált ember a jobb kezét az egyiknek, a bal kezét a másiknak nyújtotta, és mindkettejükkel jó viszonyt tartott fenn. De a helyzet ura az envali fürdő- és vízgyógyintézet főorvosának címét viselő Bonnefille doktor volt.

Ez a cím volt az ereje, s a gyógyintézetet a magáénak tekintette. Ott töltötte napjait, sőt állítólag az éjszakáit is. Falusi házából, onnan a tőszomszédságból délelőttönként százszor is benézett a rendelőjébe, amit a folyosó bejáratától rögtön jobbra rendezett be. Ott húzódott meg, mint egy pók a hálójában, leste a betegek jövését-menését, szigorú szemmel figyelte a maga betegeit, és dühös szemmel a másokéit. Úgy szólt rá mindenkire, mint egy valóságos hajóskapitány, és elrémítette, ha ugyan meg nem mosolyogtatta az újonnan érkezőket.

Aznap, amint megérkezett gyors léptekkel, hogy öreg szalonkabátjának két széles lebernyege mint két szárny csapongott utána, egyszer csak megtorpant, mert egy hang rákiáltott: "Doktor úr!"

Megfordult. Nagy, csúnya és sötét aljú ráncokkal barázdált, keskeny arca, amit beszennyezett a ritkán vágott, őszes szakáll, kényszeredett mosolyra húzódott; megemelte foltos, feslett, zsíros, selyem kürtőkalapját, amellyel hosszú, őszbe csavarodott - ahogy vetélytársa, Latonne doktor mondta, "koszba csavarodott" - hajzatát borította. Majd előrelépett, meghajolt, és ezt mormolta:

- Jó napot, márki úr, na hogymint vagyunk?

Ravenel márki, ez a gondosan ápolt emberke, kezet nyújtott az orvosnak, és így válaszolt:

- Nagyon jól, doktor úr, vagy legalábbis meglehetősen. Még mindig bajlódom a vesémmel, de azért jobban vagyok, sokkal jobban; pedig még csak a tizedik fürdőnél tartok. Tavaly csak a tizenhatodiknál kezdtem érezni a hatását; emlékszik?

- Hogyne, persze.

- De nem erről akarok beszélni. Ma reggel megjött a lányom, és előbb őróla kívánok önnel értekezni, mert a vőm, Andermatt úr, William Andermatt, a bankár...

- Igen, tudom.

- A vőm Latonne doktorhoz kapott ajánlólevelet. De én csak önben bízom, és megkérem, fáradjon föl a szállóba, mielőtt... szóval érti... Inkább őszintén meg akartam mondani önnek, hogy áll a dolog... Ráér most?

Bonnefille doktor nagyon megilletődve, nagyon izgatottan tette föl a kalapját. Azonnal válaszolt:

- Igen, ráérek, máris. Óhajtja, hogy önnel menjek?

- Jöjjön csak.

Hátat fordítottak a gyógyintézetnek, gyors léptekkel haladtak fölfelé egy ívben kanyarodó fasorban a Splendid Hotel kapuja felé; a szálló a hegyoldalban épült, onnan szép kilátás nyílt a vendégeknek.

Az első emeleten bementek a Ravenel és Andermatt család lakosztályának szalonjába; a márki magára hagyta az orvost, és bement a lányáért.

Hamarosan jött is vele vissza. Halvány, nagyon csinos, szőke kis fiatalasszony volt a lánya, a vonásai akár egy gyereké, de szúrós kék szeme határozott tekintettel nézte az embereket, s ez valami kedves, szilárd jelleget és nem mindennapi határozottságot kölcsönzött ennek az apró és törékeny teremtésnek. Kisebb panaszai voltak, enyhe rosszullét, levertség, megmagyarázhatatlan sírógörcsök, oktalan dührohamok, egyszóval vérszegénység. De főleg a gyerek hiányzott neki, hiába várta, noha már két éve férjnél volt.

Bonnefille doktor kijelentette, hogy az envali víz nagyon jót fog tenni, és tüstént megírta a receptjeit.

Mindig félelmetes receptet írt, olyat, akár egy vádirat.

Egy nagy, fehér irkalapra, több bekezdéssel, két-háromsoros szakaszokban írta fel az utasításait, szálkás betűkkel teletűzdelt, indulatos kézírással.

Vadul sorakoztak az éhgyomorra, reggel, délben vagy este beszedendő kanalas orvosságok, porok és labdacsok.

Az ember ilyesmiket hámozhatott ki belőle: "Tekintve, hogy X úr idült, gyógyíthatatlan és halálos betegségben szenved, az alábbi orvosságokat kell szednie:

1. Kininszulfát, amitől megsüketül, és elveszti az emlékezőtehetségét.

2. Brómkáli, ami tönkreteszi a gyomrát, legyengíti mindenét, amitől tele lesz pattanással, és büdös lesz a lehelete.

3. Valamint jódkáli, ami kiszárítja minden kiválasztó mirigyét, az agyi mirigyeket és az összes többit, és csakhamar tehetetlenné és hülyévé teszi a beteget.

4. Szódaszalicilát, amelynek gyógyhatása még nincs bizonyítva, de ami a jelek szerint a kezelt betegek hirtelen és azonnali halálára vezet.

Egyidejűleg:

Klóralkohol, ami őrültséget okoz, belladonna, ami a szemet támadja meg, mindenféle növényi oldatok, mindenféle ásványi vegyületek, amik megrontják a vért, szétroncsolják a szerveket, elemésztik a csontozatot, és gyógyszerrel pusztítják el azokat, akiket a betegség megkímél."

Sokáig írt a lap mindkét oldalára, majd aláírta, mint a bíró a halálos ítéletet.

A fiatalasszony csak ült előtte, és nézte; olyan nevethetnékje volt, hogy megvonaglott tőle az ajka szöglete.

Amikor az orvos nagy köszöngetve elment, az asszony fogta a tintával feketére mázolt papírt, galacsinná gyűrte, majd bedobta a kandallóba, és végül így szólt szívből felkacagva: "Ugyan, apa, hol szerezted ezt az ásatag figurát? Szakasztott egy zsibárus... Ó, ez vagy te, előbányászol egy ilyen ódivatú orvost!... Milyen fura alak... és milyen piszkos... az ám... piszkos... bizony, azt hiszem, bemocskolta a tollszáramat..."

Nyílt az ajtó, és behallatszott Andermatt hangja: "Tessék, doktor úr." Megjelent Latonne doktor. A merev, vézna, kortalan és kimérten mozgó párizsi orvos elegáns mellényt viselt, selyemcilindert tartott, a kezében, amiről az auvergne-i fürdőhelyek nagy részén meg lehet ismerni a kezelőorvost; szakálla, bajusza nem volt, és nyaraló színészhez hasonlított.

A márki nem tudta, mit tegyen, mit mondjon zavarában, a lánya pedig úgy tett, mintha zsebkendőjébe köhögne, hogy a vendég képébe ne nevessen. Az orvos fesztelenül köszönt, és a fiatalasszony intésére helyet foglalt. A vele tartó Andermatt aprólékosan elmondta neki a felesége állapotát, az asszony gyöngélkedését minden tünetével, a Párizsban fölkeresett orvosok véleményét, majd a saját véleményét is, amely szakkifejezésekkel kifejtett különleges érveken nyugodott.

Aránylag nagyon fiatal ember volt, egy zsidó üzletember. Üzletelt is mindenfélével, értett is mindenhez, fürge elméje, mozgékony értelme és biztos ítélete igazán csodálatra méltó volt. Kissé már elhízott a termetéhez képest, amely nem volt valami magas; ebből a dundi, kopasz, pufók képű, hájas kezű, kurta combú, betegesen kicsattanó emberkéből káprázatos könnyedséggel folyt a szó.

Számításból vette feleségül Ravenel márki lányát, hogy olyan körre is kiterjessze ügyleteit, ahová még nem tudott beférkőzni. Különben a márkinak körülbelül harmincezer frank jövedelme és csak két gyereke volt; de Andermatt, amikor megnősült, alig harmincéves korában, máris hatmillióval rendelkezett; akkorára már elvetette egy tíz-tizenkétmilliós aratás magvait. Ravenel, ez a tétova, határozatlan, gyenge és ingatag ember, eleinte mérgesen elhárította az ajánlatokat, ha erről a házasságról beszéltek neki; a puszta gondolat is felháborította, hogy a lánya egy izraelitához menjen feleségül, de később a felhalmozott arany hatására, félévi vonakodás után, engedett azzal a feltétellel, hogy a gyerekeiket katolikusnak nevelik.

De hiába vártak, gyereknek még semmi jele. Ekkor jutott eszébe a márkinak, aki már két éve rajongott az envali vízért, hogy Bonnefille doktor prospektusa a meddőségre is gyógyulást ígér.

Elhívatta hát a lányát, akit a márki veje is elkísért, hogy elhelyezze, és, párizsi orvosának tanácsát megfogadva, Latonne doktor gondjaira bízza feleségét. Így hát Andermatt, mihelyt megérkezett, fölkereste az orvost, megint elsorolta a nején tapasztalható tüneteket. Végezetül kifejezte, mennyire bánkódik apai reményeinek meghiúsulása miatt.

Latonne doktor végighallgatta, majd a fiatalasszonyhoz fordult:

- Van valami hozzátennivalója, asszonyom?

Az asszony komolyan válaszolt:

- Nem, uram, semmi.

Az orvos ismét megszólalt:

- Akkor kérem, szíveskedjék levetni útiruháját és fűzőjét, és fölvenni egy közönséges fehér, tiszta fehér pongyolát.

Az asszony csodálkozott; az orvos élénken magyarázgatta a módszerét:

- Ó, nagyon egyszerű, asszonyom. Valamikor meg voltak győződve, hogy minden betegség valami vérbajtól vagy szervi bajtól származik, ma pedig pusztán annyit teszünk fel, hogy sok esetben, és kivált az ön különleges esetében, ezek a határozatlan rosszullétek, amelyektől szenved, sőt komoly, nagyon komoly, halálos egészségi panaszok is csupán onnan is eredhetnek, hogy valamilyen szerv, könnyen meghatározható hatások következtében, rendellenes változáson megy át a szomszédos szervek rovására, megbontja az emberi test egész összhangját, egész egyensúlyát, módosítja vagy megszünteti életműködéseit, akadályozza a többi szerv összmunkáját. Csak egy kis gyomorpuffadás kell, és máris szívbetegségre gyanakodunk, mert a szív, akadályoztatva mozgásában, hevesen, szabálytalanul, sőt olykor kihagyva dobog. A máj vagy bizonyos mirigyek felpüffedése olyan panaszokat okozhat, amiket a kevéssé éles szemű orvosok ezer más oknak tulajdonítanak. Így hát mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy a beteg minden szervének megfelelő-e a helye és kiterjedése; mert igazán csak egy apróság kell, és máris kárt szenved tőle az ember egészsége. Így hát, asszonyom, ha megengedi, gondosan megvizsgálom, és kirajzolom a pongyoláján szerveinek körvonalait, méreteit és elhelyezkedését.

A kalapját már korábban egy székre tette, és fesztelenül csevegett. Széles szája, amint kinyílt meg összezárult, két mély ráncot vésett borotvált arcára, és ez kissé papossá tette.

Andermatt elragadtatottan kiáltott fel:

- Nahát, ez óriási, nagyon ötletes, nagyon újszerű, nagyon modern.

"Nagyon modern"; az ő ajkán ez volt a bámulat netovábbja.

A fiatalasszonyt nagyon szórakoztatta a dolog, fölállt, átment a szobájába, majd pár perc múlva fehér pongyolában tért vissza.

Az orvos lefektette egy heverőre, majd kivett a zsebéből egy háromszínű: fekete, piros, kék ceruzát, és nekilátott, hallgatta, kopogtatta új betegét, telefirkálta a pongyolát kis színes vonalakkal, rögzítette minden megfigyelését.

Ebben a nagy munkában negyedóra múlva az asszony olyan lett, akár egy térkép, amelyen fel vannak tüntetve földrészek, tengerek, folyók, fokok, országok és városok, és minden földrajzi egységnek a neve is ott volt, mert a doktor minden határvonalra két-három latin szót írt, amit csak ő maga értett.

Amikor meghallgatta Andermattné valamennyi belső zörejét, és kitapogatta az asszony testének minden tompán vagy öblösen kongó részét, kivett a zsebéből egy arany cirádás, piros bőrkötéses noteszt, szemügyre vette a betűrendes mutatóját, kinyitotta és felírta: "6347. vizsgálat - A...-né, huszonegy éves."

Azután megint sorra vette színes följegyzéseit a pongyolán, úgy olvasta őket, ahogy az egyiptológus silabizálja a hieroglifákat, majd bevezette őket a zsebkönyvébe.

Ahogy ezzel megvolt, kijelentette:

- Semmi aggasztó, semmi különös, csak enyhe, egész enyhe kis rendellenesség, de huszonöt-harminc savas fürdőtől meg is gyógyul. Ezenkívül vegyen be mindennap délelőtt háromszor fél pohár gyógyvizet. Semmi mást. Négy, öt nap múlva meglátogatom.

Azután fölállt, elköszönt, és olyan sietséggel távozott, hogy mindenki elcsodálkozott rajta. Ő így szokta, ez volt az ő eredeti fogása, hogy így sebtiben szedte a sátorfáját. Úgy gondolta, ez nagyon előkelő, és nagy hatással van a betegre.

Andermattné odaszaladt a tükörhöz, megnézte magát, csak úgy rázta a kirobbanó, víg gyerekkacaj:

- Jaj, milyen mókásak, milyen fura alakok! Mondják, ugye, van még egy belőlük? Látni akarom azonnal! Will, menjen, hívja el! Biztos van egy harmadik is.

A férje meglepetten megkérdezte:

- Hogyhogy harmadik, miféle harmadik?

A márki kénytelen volt magyarázkodni, mentegetődzött, mert kissé tartott a vejétől. Elmondta, hogy nála járt a kezelőorvosa, Bonnefille doktor, ő pedig bevitte Christiane-hoz, hallani akarta a véleményét, mert nagyon bízik a tapasztalt öreg orvosban, aki odavaló a vidékre, és a gyógyforrást is ő fedezte fel.

Andermatt vállat vont, és kijelentette, hogy az ő feleségét csakis Latonne doktor kezeli, és így a márki módfelett nyugtalanul törte a fejét, mitévő legyen, hogy is intézze el a dolgot, hogy meg ne bántsa indulatos orvosát.

- Gontran itt van? - kérdezte Christiane. Gontran a fivére volt.

- Igen, négy nap óta - válaszolt az apja -, egy barátjával jött, akiről sokat hallottunk tőle, Paul Brétignyvel. Együtt utazzák be Auvergne-t. A Dore hegységből és Bourboule-ból jöttek, és a jövő hét végén mennek tovább Cantalba.

Azután megkérdezte a fiatalasszonytól, nem óhajt-e lepihenni ebédig, hiszen vonaton töltötte az éjszakát; de Christiane remekül aludt a hálókocsiban, csak egy órát kért, hogy átöltözhessen, utána körül akart nézni a faluban és a gyógyintézetben.

Apja és férje visszavonult; szobájukban vártak, míg Christiane készülődött.

A fiatalasszony nemsokára hívatta őket, és elindultak hármasban. Christiane eleinte lelkesedett, amikor meglátta ezt a mély völgyben épült erdei falut, amely mintha mindenfelől hegymagasságú gesztenyefákkal lenne körülzárva. Mindenfelé gesztenyefák tűntek az ember szemébe, ahogy négy évszázados tenyészetük szórta szét őket, szeszélyesen, kapuban, utcán, udvarban, meg aztán mindenfelé kutak is, vagyis egy-egy nagy, felállított kő, rajta egy kis lyuk, amelyből tiszta vízsugár buggyant ki, kis kerek tócsát alkotott, és lefolyt egy vályúba. Üde, zöld lombok és istálló illata lebegett ez alatt a nagy zöld sátor alatt, az utcán auvergne-i asszonyok jártak-keltek megfontolt léptekkel, vagy kint álltak a kapuban, és fürge ujjukkal fonták a derekukra erősített orsó fekete gyapját. Rövid szoknyájuk alól kilátszott kék harisnyás, vékony bokájuk, holmi tartópántokkal vállukra erősített ruhaderekuk pedig szabadon hagyta ingük vászonujját, ahonnan szikkadt, erős karok és csontos kezek nyúltak ki.

Hanem egyszer csak fura, pattogó muzsika szökött a magasba a sétálók előtt, mint valami cérnahangú verkli, egy elnyűtt, köhögő, beteg verkli zenéje.

- Mi ez? - kiáltott fel Christiane.

Az apja fölnevetett:

- A kaszinó zenekara. Négy zenész csapja ezt a lármát.

Odavezette Christiane-t egy parasztház sarkához, ahol egy kiakasztott piros plakáton ez volt kiírva fekete betűkkel:

Christiane hangosan elolvasta, és csodálkozva fölnevetett.

- Jól fogsz szórakozni - szólalt meg újra az apja. - Nézzük csak meg őket.

Jobbra fordultak, és bementek a parkba. A fürdőzők lassan, komolyan sétálgattak a három fasorban, megitták a pohár vizüket, és elindultak visszafelé. Egyik-másik vonalakat rajzolt a homokba a sétapálcája vagy a napernyője végével, amint ott üldögéltek a padon. Egy szót se szóltak, mintha nem is gondolkoznának, mintha csak pislogna bennük az élet, mintha elzsibbasztotta, megbénította volna őket a gyógyfürdők unalma. Csak a zenekar fura lármája szökdécselt az enyhe és nyugodt levegőben, ki tudja, honnan jött, ki tudja, hogy jött létre, csak jött-ment ott a lombok alatt, mintha az mozgatná ezeket a mogorva járókelőket.

Felharsant egy hang: "Christiane!" A fiatalasszony megfordult, a fivére volt az. Odaszaladt Christiane-hoz, megcsókolta, majd kezet szorított Andermatttal, és karon fogta a húgát, magával vonszolta, hátrahagyva az apját és sógorát.

Önfeledten beszélgettek. Gontran jóvágású, megtermett fiatalember volt, derűs, mint Christiane, fürge, mint a márki, közönyösen fogta fel a dolgokat, de mindig kevesebbje volt ezer frankkal, mint amennyire szüksége lett volna.

- Azt hittem, hogy alszol - mondta -, különben beugrottam volna hozzád. Meg aztán Paul ma reggel kivitt a tournoëli kastélyhoz.

- Ki az a Paul? Ja, igen, a barátod!

- Paul Brétigny. Igaz, nem is ismered. Éppen fürdik.

- Talán beteg?

- Nem. De azért lábadozik. Egy szerelemből.

- És savas fürdőket vesz... ugye, savasnak mondják?... hogy felépüljön.

- Igen. Mindent megtesz, amit én mondok neki. Ó, ez a szerelem nagyon megviselte. Szörnyű heves fickó. Majd belepusztult. Meg is akarta ölni a nőt. Egy színésznő volt, egy ismert színésznő. Paul őrülten szerette. Persze aztán a nő nem volt hű hozzá. Iszonyú dráma lett belőle. Akkor lehoztam ide. Már jobban van, de néha még eszébe jut a dolog.

Christiane még mosolygott az imént; de most elkomolyodott, és úgy válaszolt:

- Szívesen találkozom vele.

Pedig őneki nem sokat jelentett a "szerelem". Úgy gondolt rá olykor, ahogy a szegényember gondol egy gyöngyös nyakékre, egy briliáns diadémra, ha vágya támad ilyen lehetséges, de távoli dologra. Unalmában olvasott néhány regényt, azok alapján képzelte el a szerelmet, de különben nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Sose volt nagyon hajlamos az álmodozásra, szerencsés, nyugodt és elégedett kedéllyel született; noha már két és fél éve férjnél volt, még mindig nem ébredt föl abból a szendergésből, amelyben az ártatlan lányok élnek, a szív, a gondolat és érzékek szendergéséből, amelyben egyes nők halálukig megmaradnak. Úgy érezte, hogy az élet jó és egyszerű, nincs benne semmi bonyodalom; ő sose kereste az élet okát és értelmét. Csak élt, aludt, ízlésesen öltözködött, nevetgélt és elégedett volt! Mi mást kívánhatott volna?

Amikor bemutatták neki Andermattot mint a vőlegényét, eleinte tiltakozott, gyerekesen húzódozott tőle, hogy egy zsidónak legyen a felesége. Apja és fivére osztozott idegenkedésében, és akárcsak Christiane, határozott elutasító választ adtak. Andermatt odébbállt, mintha a föld nyelte volna el; de három hónap múlva több mint húszezer frankot adott kölcsön Gontrannak, és más okokból a márki is más húrokat kezdett pengetni. Először is elvből mindig engedett a kitartó követelésnek, mert önzően imádta a nyugalmat. "Ó, a papának olyan vegyes eszméi vannak" - mondta róla a lánya, és ez igaz is volt. A márkinak nem volt hite, se nézete, csak lelkesedni tudott, de a lelkesedése is pillanatonként változott. Valami múló és költői felbuzdulással hol családjának ősi hagyományaihoz ragaszkodott, és királyt kívánt, de értelmes, szabadelvű, felvilágosult királyt, aki halad a korral; hol meg, ha elolvasta Michelet-nek vagy valamelyik demokrata gondolkodónak a könyvét, az emberek egyenlőségéért, a modern gondolatokért, a szegények, az eltiportak, a szenvedők jogaiért hevült. Mindent elhitt, mikor mit, és régi barátnéja, Icardonné, aki több izraelitával kapcsolatban volt, és jó szemmel nézte Christiane és Andermatt házasságát, amikor szorgalmazni kezdte ezt a házasságot, jól tudta, milyen érveléssel kell a márkit sarokba szorítani.

Elmondta a márkinak, hogy a zsidó nép éppen úgy el van nyomva, mint a francia nemzet volt a forradalom előtt, de ennek a népnek most eljött a bosszú órája, és az arany hatalmával most majd ez fogja elnyomni a többit. A márki nem volt vallásos, de meg volt győződve, hogy Isten fogalma, mint csupán jogi fogalom, erősebben féken tartja az ostobákat, a tudatlanokat és a pipogyákat, mint az Igazság puszta fogalma; tiszteletteljes közönnyel tekintett a hittételekre, őszinte és általános tiszteletében összekeverte Konfucét, Mohamedet és Jézus Krisztust. Így aztán Krisztus keresztre feszítését egyáltalán nem úgy fogta fel, mint valami eredendő bélyeget, hanem mint valami otromba politikai balfogást. Következésképpen, pár hét alatt csodálatot lehetett benne ébreszteni a mindenfelé üldözött zsidók titkos, szüntelen és mindenható munkálkodása iránt. Hirtelen más szemmel nézett a zsidók fényes diadalára, és úgy tekintette, mint jogos elégtételt hosszú megaláztatásukért. Úgy nézett rájuk, mint a népek urainak, a királyoknak uraira, akik támogatnak vagy bukni hagynak trónokat, akik úgy juttathatnak csődbe egy országot, mint egy borkereskedőt, akik büszkén állnak a megjuhászodott fejedelmek előtt, és mocskos aranyukat bedobják a legkatolikusabb uralkodók nyitott kincsesládájába, míg azok nemesi címekkel és vasútvonalakkal mondanak nekik köszönetet.

Beleegyezett William Andermatt és Christiane de Ravenel házasságába.

A márkiné halála után régi barátnője, Icardonné lett Christiane meghitt tanácsadója, és az ő észrevehetetlen hatására - s ez apjának hatásával és fivérének önző közönyével párosult - Christiane is beleegyezett, hogy feleségül menjen ehhez a testes, dúsgazdag fiatalemberhez, aki nem volt csúnya, csak nem nagyon tetszett neki; beleegyezett, mintha csak abba egyezett volna bele, hogy valami kellemetlen vidéken nyaraljon.

Most már kedves, derék fiúnak találta Williamot, aki nem is szamár, és olyan nyájas, ha kettesben vannak; de gyakran gúnyolódott rajta Gontrannal, akinek furcsa fogalmai voltak a háláról.

- A férjed rózsaszínűbb és kopaszabb, mint valaha - mondta a húgának. - Olyan, mint egy satnya virág, vagy mint egy megborotvált szopós malac. Honnan veszi ezeket a színeket?

- Gondolhatod, hogy én nem tehetek róla - válaszolt Christiane. - Néha szeretném ráragasztani egy doboz drazséra.

De már oda is értek a gyógyfürdő elé.

Az ajtóban kétoldalt két ember üldögélt fonott széken, és falnak vetett háttal pipázgatott.

- Nicsak, két eredeti fickó - mondta Gontran. - Nézd, ott jobboldalt, azt a görög sapkás púpost! Az Printemps apó, valamikor börtönőr volt Riomban, azután az envali gyógyintézet portása, majdnem igazgatója lett. Őneki semmi se változott, úgy dirigálja itt a betegeket, mint hajdan a rabokat. A fürdőzők neki mindig foglyok, a fürdőszobák csak zárkák, a tusoló a sötétzárka, az a hely pedig, ahol Bonnefille doktor gyomormosásokat végez Baraduc-szondával: valami titokzatos kínzókamra. Híven ahhoz a felfogásához, hogy az elítéltek csakis megvetést érdemelnek, férfiembernek nem köszön. A nők iránt sokkal nagyobb tiszteletet tanúsít, mondjuk, valami ámulattal vegyes tiszteletet, mert a riomi börtönben nők nem voltak a keze alatt. Azt a remetelakot csak férfiaknak tartották fenn, és az egykori őr még nem szokta meg, hogy kell beszélni a gyöngéd nem képviselőivel. A másik a pénztáros. Fogadjunk, hogy nem tudja leírni a nevedet; majd meglátod.

Ezzel Gontran odafordult a bal oldali emberhez, és lassan tagolva így szólt hozzá:

- Séminois úr, ez itt a húgom, Andermattné asszony, szeretne befizetni tizenkét fürdőre.

A nagyon magas, nagyon sovány és nagyon nyomorúságos külsejű pénztáros felállt, bement az irodájába, ott a felügyelő orvos szobájával szemben, kinyitotta a könyvét, és ezt kérdezte:

- Mi a neve?

- Andermatt.

- Kérem?

- Andermatt.

- Tessék betűzni.

- A-n-d-e-r-m-a-t-t.

- Ez már igen.

És lassan beírta. Amikor befejezte, Gontran megkérte:

- Legyen szíves, olvassa föl a húgom nevét.

- Igenis, uram. Anterpatné asszony.

Christiane-nak a könnye is csörgött, úgy nevetett, kifizette a szelvényeket, majd megkérdezte:

- Mi az a lárma odafenn?

Gontran karon fogta:

- Megnézzük?

A lépcsőházban dühös hangok hallatszottak. A testvérek fölmentek, kinyitottak egy ajtót, és egy nagy kávéháztermet láttak maguk előtt, középen egy biliárdasztallal. A biliárdasztalnál kétfelől két ingujjas férfi - dákó a kezükben - dühösen szidta egymást.

- Tizennyolc.

- Tizenhét.

- Mondom, hogy tizennyolcam van.

- Nem igaz. Magának csak tizenhete van.

A kaszinó igazgatója volt, Petrus Martel úr, az Odéon tagja; éppen szokásos partiját játszotta társulatának komikusával, Lapalme úrral, a Bordeaux-i Nagyszínház tagjával.

Petrus Martel, akinek hatalmas, löttyedt hasa himbálódzott az inge alatt, az úgy-ahogy felkötött nadrág fölött, ripacs színész volt többfelé, majd átvette az envali kaszinó igazgatását, és naphosszat itta a fürdőzőknek szánt italokat. Hatalmas őrmesterbajsza volt, és ez reggeltől estig sörhabban és szutykos likőrszirupban ázott; s az öreg komikusban, akit ő szedett föl valahol, mértéktelen biliárdszenvedélyt fejlesztett ki.

Alighogy talpon voltak, nekiálltak a partijuknak, szidták, fenyegették egymást, letörölték a poénokat, majd újrakezdték, csak éppen ebédre hagyták abba, és nem tűrték, hogy két vendég elkergesse őket a zöld asztaltól.

El is martak onnan mindenkit, és úgy gondolták, hogy egész szép az élet, noha Petrus Martelt csőddel fenyegette az idényzárás.

Az elcsigázott pénztárosnő napestig nézte ezt a végtelen partit, napestig hallgatta ezt a szüntelen civakodást, és napestig hordta korsószámra a sört vagy a stampedliket a két fáradhatatlan játékosnak.

De Gontran magával vonszolta a húgát:

- Gyere le a parkba. Ott sokkal kellemesebb.

A gyógyintézet végében egyszer csak meglátták a zenekart egy kínai lugasban.

Egy szőke fiatalember hegedült vadul; a fejével, ütemesen lobogó hajával és hajlongó, kiegyenesedő, jobbra-balra karmesterpálcaként imbolygó felsőtestével három fura zenészt dirigált, akik ott ültek vele szemben. Ez volt maestro Saint-Landri.

Ezt a hamisítatlan, rossz kintornautánzatot, amelyre Christiane már a falu utcáin fölfigyelt, maestro Saint-Landri és munkatársai művelték nagy fáradsággal: egy zongorista, akinek kerekekre szerelt hangszerét minden reggel a fürdő ruhatárából tolták ki a lugasba, egy behemót fuvolás, aki mintha egy gyufaszálat szopogatott volna, tömzsi, ormótlan ujjaival simogatva, meg egy tüdőbajos képű nagybőgős.

Christiane megállt, és szemügyre vette őket, egy úr pedig üdvözölte a fivérét:

- Jó napot, kedves gróf úr.

- Jó napot, doktor úr.

Gontran bemutatta őket egymásnak:

- A húgom. Honorat doktor úr.

Christiane alig tudta megállni nevetés nélkül, hogy a harmadik orvossal is találkozik.

Az orvos meghajolva üdvözölte:

- Remélem, nem beteg, asszonyom.

- De igen, egy kicsit.

Az orvos nem kérdezősködött, hanem másra terelte a szót.

- Tudja, kedves gróf úr, hamarosan igen érdekes látnivaló akad itt a közelben.

- No, mi már, doktor úr?

- Oriol apó felrobbantja a szikláját. De hát önöknek ez nem sokat jelent, csak nekünk olyan nagy esemény.

Azután elmagyarázta a dolgot.

Oriol apó a leggazdagabb paraszt az egész vidéken - úgy tudják, hogy több mint ötvenezer frank a jövedelme -, az övé minden szőlőföld a síkság felé, az envali völgy torkolatában. Hát ahogy kiérünk a faluból, és a völgy éppen kiszélesedik, ott emelkedik egy kis hegy, vagy inkább egy nagyobbacska halom, és ezen a halmon vannak Oriol apó legjobb szőlőskertjei. Az egyiknek a közepén, az út mellett, a pataktól pár lépésnyire egy hatalmas szikla emelkedik, s ez a kőtömb akadályozza a szőlőművelést, árnyékba borítja a föld jó részét.

Oriol apó tíz éve minden héten bejelentette, hogy felrobbantja a szikláját, de sose szánta rá magát.

Valahányszor egy legény bevonult a vidékről katonának, az öreg így szólt hozzá: "Ha szabadságra jössz, hozz ám egy kis puskaport a kupacomnak."

És a hátizsákjában minden kiskatona vitt lopott puskaport Oriol apó kupacának. Volt már a puskaporból egy egész ládával, de a szikla nem repült a levegőbe.

Hanem egy hét óta az emberek arra lettek figyelmesek, hogy az öreg nagyban vájja a követ a fiával, a nagydarab Jacques-kal együtt, akit csak úgy hívtak, hogy Colosse, de a nevét auvergne-i tájszólásban úgy ejtették, hogy "Kolos". Még aznap reggel puskaporral töltötték meg a hatalmas szikla kivájt belsejét; azután betömték a nyílást, csak a gyújtózsinórt vezették ki, egy darab öngyújtóbelet, amit a trafikban vásároltak. Két órakor akarták meggyújtani. Tehát két óra után öt vagy legfeljebb tíz perccel várták a robbanást, mert a zsinór elég hosszú volt.

Christiane-t nagyon érdekelte a történet, már a puszta gondolat is szórakoztatta, hogy majd robbantanak, valami - egyszerű szívének kedves - gyerekjátékot fedezett föl benne újra.

A park végére értek.

- Hova megyünk még? - kérdezte a fiatalasszony.

- A Világ Végére, asszonyom - válaszolt Honorat doktor -, vagyis egy híres, zárt auvergne-i katlanba. Ez a vidék egyik legszebb természeti nevezetessége.

De mögöttük megkondult egy harang. "Nocsak, kész az ebéd!" - szólalt meg Gontran. Visszafordultak.

Egy magas fiatalember ment elébük.

- Kishúgom - mondta Gontran -, bemutatom neked Paul Brétignyt.

Aztán a barátjához fordult:

- Kedves barátom, ez itt a húgom.

Christiane csúnyának találta. Paulnak egyenes szálú, fekete tüskehaja volt, szinte kemény tekintetű, nagyon kerek szeme, és szintén kerek, nagyon kemény feje - az ilyen fejek ágyúgolyóra emlékeztetik az embert -, díjbirkózó válla, kissé lomha és erőszakos, elvadult külseje, de a kabátjából, a fehérneműjéből, talán a bőréből valami nagyon finom illat áradt, amit a fiatalasszony nem ismert; "Micsoda illat lehet ez?" - töprengett Christiane.

- Ma reggel érkezett, asszonyom? - kérdezte Brétigny.

A hangja kissé tompán csengett.

- Igen, uram - válaszolta Andermattné.

De Gontran észrevette, hogy a márki és Andermatt integet a fiataloknak, hogy siessenek, várja őket az ebéd.

Honorat doktor elbúcsúzott tőlük, és megkérdezte, igazán meg akarják-e nézni, hogy robbantják fel a sziklát.

Christiane kijelentette, hogy ő megnézi; aztán belekarolt a fivérébe, a szálló felé vonszolta, és ezt súgta neki: "Farkaséhes vagyok. Igazán szégyellem, hogy annyit fogok enni a barátod előtt."

Az ebéd sokáig tartott, mint a társas étkezések. Christiane egy arcot se ismert, így csak csevegett az apjával és fivérével. Majd fölment a szobájába, és lepihent a szikla felrobbantásáig.

Jó korán elkészült, és mindenkit sürgetett, hogy induljanak már, el ne késsenek a robbantásról.

A falu végén, a völgy torkolatában valóban ott emelkedett egy magas domb, egy valóságos hegy; tűző napsütésben kapaszkodtak fel rá egy keskeny ösvényen a szőlőföldek közt. Amikor fölértek a tetejére, a fiatalasszony felkiáltott meglepetésében, hirtelen olyan széles látóhatár bontakozott ki a szeme előtt. Végtelen síkság terült el ott előttük, s az ember hamarjában azt hitte, maga az óceán. Ez a könnyű párába, kék és lenge párába burkolt síkság nagyon távoli, alig látható, talán ötven vagy hatvan kilométerre húzódó hegyekig nyúlt. S az áttetsző, leheletszerű ködben, amely ott lebegett ezen a hatalmas, sík vidéken, városok és falvak tűntek fel, erdők, az érett gabona nagy sárga táblái, a legelők nagy zöld táblái, hosszú, vörös kéményű gyárak, hajdani tűzhányók lávájából épített, hegyes, fekete templomtornyok.

- Fordulj csak meg - mondta a fivére. Christiane megfordult. Maga mögött meglátta a hegységet, a kráterekkel lyuggatott óriási hegységet. Előbb az envali lapály tűnt szemükbe, egy széles, zöld hullám, melyen alig látszott meg a szakadékok rejtett sebe. A fák hulláma fölcsapott a meredek hegyoldalba egész az első gerincig, amely eltakarta a felsőbb gerinceket. Éppen ott álltak a síkság és a hegység határán, tőlük balra Clermont-Ferrand felé húzódtak a hegyek, és amint távolodtak, fura csonka csúcsokat rajzoltak a kék égre, mint megannyi szörnyű fekélyt: kialudt vulkánokat, halott vulkánokat. És messze, egész messze, két orom közt, egy harmadik, még magasabb és még távolibb is feltűnt kereken és fönségesen, valami furcsa dologgal a tetején, ami egy várromhoz hasonlított.

A Dôme-hegy volt, az auvergne-i hegyek hatalmas és ormótlan királya, s a fején ott hordozta, mint egy koronát, amit a népek leghatalmasabbika helyezett oda, egy római templom maradványait.

- Ó, de boldog leszek itt! - kiáltott fel Christiane. Máris boldognak érezte magát, átjárta az a testünket, lelkünket átható jó közérzet, amitől szabadabban lélegzünk, amitől felvidulunk és megkönnyebbülünk, mihelyt olyan vidékre érünk, amely simogatja a szemünket, elbájol és földerít bennünket, mintha csak minket várt volna, s ahol úgy érezzük, ezt a vidéket az Isten is nekünk teremtette.

- Asszonyom, asszonyom! - kiabált valaki Christiane-nak. A távolban észrevette Honorat doktort, fölismerte nagy kalapjáról. A doktor odasietett, és a domb másik lejtője felé vezette a családot, egy pázsitos ereszkedőn, egy fiatal erdő mellett, ahol már vagy harminc-harmincöten ácsorogtak, idegenek és helybeliek vegyesen.

Lábuk alatt a meredek hegyoldal egész a riomi útig lejtett, csak a keskeny folyócskát rejtő fűzfák vetettek rá árnyékot; a patak partján, egy szőlőskert közepén, egy hegyes kőtömb emelkedett, s a lábánál két ember térdelt, mintha imádkoznának hozzá. Ez volt a "szikla".

Oriolék, az apa és fia, éppen a gyújtózsinórt kötötték be. Az útról kíváncsi tömeg figyelte, előtte alacsonyabb alakok izegtek-mozogtak rajvonalban: a gyerekek.

Honorat doktor kényelmes helyet keresett Christiane-nak, és ő dobogó szívvel ült le, mintha a sziklával együtt ez az egész népség levegőbe repülne a szeme láttára. A márki, Andermatt és Paul Brétigny leheveredett a fűbe a fiatalasszony mellé, csak Gontran maradt állva. Csúfolódva szólalt meg:

- Doktor úr, szóval önnek sokkal kevesebb a dolga, mint a kollégáinak? Mert őnekik biztos nincs egy óra elvesztegetni való idejük, hogy megnézzék ezt a kis mulatságot.

Honorat derűsen válaszolt:

- Nincs kevesebb elfoglaltságom, csak kevesebbet foglalkozom a betegeimmel... Meg aztán jobb szeretem szórakoztatni a betegeimet, mint orvossággal tömni őket.

Sunyi képe volt, de ez nagyon tetszett Gontrannak.

Mások is csatlakoztak hozzájuk, éttermi asztaltársak, a Paille család két hölgytagja, két özvegy, anya és leánya, két Monécu, apa és leánya, és egy igen alacsony és kövér ember, aki úgy fújtatott, mint egy repedt kazán, Aubry-Pasteur úr, az egykori bányamérnök, aki Oroszországban vagyont szerzett.

A márkival nagyon összebarátkoztak. Nagy nehezen letelepedett, óvatos és körültekintő előkészületei, izgése-mozgása nagyon mulattatták Christiane-t. Gontran kissé távolabb ment tőlük, hogy szemügyre vegye a többi kíváncsiskodót, akik, mint ők, kijöttek a hegyre.

Paul Brétigny a távolból odalátszó környéket mutogatta Christiane Andermattnak. Először is ott volt Riom, egy vörös folt, cseréptetők foltja a síkságon; aztán Ennezat, Maringues, Lezoux, egy sereg alig kivehető falu, kis sötét lyukak egy összefüggő, zöld terítőn, és ott, egész messze, a Forez hegység lábánál, mintha Thiers látszana.

Tűzbe jött, amíg magyarázott:

- Nézze, nézze itt az ujjam irányában, épp az ujjam irányában. Én egész jól látom.

Christiane ugyan nem látott semmit, de nem csodálkozott, hogy Brétigny látja, mert Paul úgy nézett szúrós, kerek szemével, mint a ragadozó madarak; az ember úgy érezte, olyan erős a szeme, mint a tengeri látcső.

- Az Allier itt folyik előttünk a síkság közepén, csak nem látszik ide - szólalt meg újra. - Nagyon messze van, harminc kilométernyire.

Christiane nem is nagyon próbálta kivenni, amit Brétigny mutatott, mert minden figyelme és minden gondolata a sziklára irányult. Az jutott eszébe, hogy ez a nagy kő csakhamar nem lesz többé, elszáll, porrá válik, s elfogta valami furcsa szánalom a kő iránt, ahogy egy kislány bánkódik egy törött játékszer miatt. Hiszen oly régen ott van már az a kő; meg olyan szép is, úgy odaillik. A két ember most már fölkelt, és kavicsot hordott a kő lábához, ástak szaporán, sietős parasztmozdulatokkal.

Az úton egyre nőtt a sokaság, és most közelebb ment szemlélődni. A kölykök ott voltak a két szorgoskodó sarkában, ott futkostak, lábatlankodtak körülöttük, mint a pajkos állatkák; onnan, a magaslatról nézve, ahol Christiane tartózkodott, ez a sok ember olyan apró volt, mint egy sereg rovar, egy serénykedő hangyaboly. A zsivaj hol halkan, alig észrevehetően szállt fölfelé, hol élénkebben: emberi mozgolódás és kiáltozás zavaros moraja, de már szétaprózódva, szétporladva a levegőben, mint valami lármapor. A hegyen is nőtt a tömeg, szüntelenül jöttek a faluból, s már elborították a halálra ítélt szikla fölé hajló lejtőt.

Az emberek szólongatták egymást, és összecsődültek, szállodák, osztályok, rétegek szerint. A színészek és muzsikusok csoportja volt a legzajosabb, amelyet igazgatójuk vezetett és irányított, Petrus Martel, az Odéon tagja, aki ez alkalommal félbeszakította ádáz biliárdpartiját.

A bajuszos színész parancsnoki pózokba vágta magát, mutogatta, magyarázta és megjegyzésekkel kísérte a két Oriol minden mozdulatát: a homlokára panamakalap borult, a vállát fekete alpaka kiskabát födte, amelyből mint valami púp dudorodott ki nagy, fehér hasa, mert úgy gondolta, hogy falun fölösleges a mellény. Alárendeltjei, a komikus Lapalme, a bonviván Petitnivelle és a zenészek, maestro Saint-Landri, a zongorista Javel, a behemót Noirot fuvolás, a nagybőgős Nicordi körülfogták, és hallgatták. Előttük három hölgy üldögélt, három napernyő, egy fehér, egy piros és egy kék napernyő árnyékában, amelyek a délutáni kétórás napsütésben fura és rikító francia zászlót alkottak. Odelin kisasszony volt az, a fiatal színésznő, az édesanyja, egy jegyszedő néni, ahogy Gontran mondta, és a kávéház pénztárosnője, a két hölgy szokásos társasága. A nemzetiszín napernyők összeállítása Petrus Martel ötlete volt, aki az idény elején meglátta a kéket és a fehéret Odelinné és a lánya kezében, és ajándékozott egy pirosat a pénztárosnőjének.

Mindjárt mellettük egy másik csoport is magára hívta a szemlélődök figyelmét és tekintetét: a szállodai szakácsok és kukták, szám szerint nyolcan, mert a fogadósok egymással versengve öltöztették fehérbe még a mosogatólegényeiket is, hogy elkápráztassák a járókelőket. Álltak mindnyájan, az éles napfény odatűzött lapos sapkájukra, s olyanok voltak, mint fehér lándzsások fura vezérkara és egyszersmind egy szakácsküldöttség.

A márki megkérdezte Honorat doktortól:

- Honnan jön ez a rengeteg ember? Nem is hittem volna, hogy ennyien laknak Envalban.

- Ó, jöttek mindenünnen, Châtel-Guyonból, Tournoëlból, Roche-Pradière-ből, Saint-Hyppolite-ból. Mert erről már régóta beszélnek a vidéken; meg aztán Oriol apó nevezetes és tiszteletre méltó személyiség a befolyása és a vagyona miatt, különben igazi auvergne-i, megmaradt parasztnak, sose hagyta abba a munkát, takarékosan élére rakja a garast, okos ember, csupa ötlet és csupa terv a gyerekei érdekében.

Gontran csillogó szemmel, izgatottan jött vissza. Halkan így szólt:

- Paul, Paul, gyere csak velem, mutatok két csinos lányt; de igazán kedvesek ám!

A másik fölemelte a fejét, és így válaszolt:

- Nagyon jól érzem magam itt, barátom, nem megyek én sehova.

- Rosszul teszed. Nagyon bájosak.

Majd fölemelte a hangját:

- Majd a doktor úr megmondja, kik azok. Két tizennyolc-tizenkilenc éves kislány, két afféle vidéki úrikisasszony, furán kiöltözve szűk ujjas, fekete selyemruhában, afféle intézeti egyenruhában, zárdai ruhában, két barna kislány...

Honorat doktor félbeszakította:

- Tudom már, Oriol apó lányai, két igazán szép csitri, apácáknál nevelkedtek Clermont-ban... szép házasság vár rájuk... A fajtánknak, ennek a jó auvergne-i fajtának két szép példánya, de két igazi példánya; mert magam is auvergne-i vagyok, márki úr; meg is mutatom önöknek ezt a két gyereket...

Gontran a szavába vágott hamiskásan:

- Ön az Oriol család orvosa?

A másik elértette az ugratást, és csak ennyit válaszolt jókedvűen:

- Azt meghiszem!

- Hogy tudott a bizalmába férkőzni egy ilyen gazdag embernek? - szólalt meg újra a fiatalember.

- Sok jó bort rendeltem neki a betegségére.

Majd részleteket mesélt Oriolékról. Különben szegről-végről rokonuk is volt, és régóta ismerte őket. Az öreg, a családapa nagyon eredeti ember, és igen büszke a borára; van egy szőlőskertje, annak termését a családjának szánja, csakis a családjának és a vendégeinek. Egyik-másik évben sikerül is kiüríteni a hordókat, amiket ez a csodaszőlő tölt meg, de egyik-másik évben csak alig-alig.

Úgy május, június felé, amikor az apa látja, hogy már bajosan isszák meg a maradékot, buzdítani kezdi a nagyfiát, Colosse-t, és ezt hajtogatja: "Rajta, fiam, ezt el kell szopogatni." Akkor aztán nekilátnak, reggeltől estig literszámra öntik a torkukba a vörös bort. Minden étkezéskor hússzor is elmondja a derék öreg, nagy komolyan megdöntve a kancsót a fia pohara fölött: "Ezt el kell szopogatni." Aztán az a rengeteg szeszes ital felforralja a vérét, és nem hagyja aludni, így éjszaka fölkel, nadrágot húz, lámpást gyújt, és felébreszti "Coloche"-t; magukhoz vesznek a konyhaszekrényből egy darab kenyérhajat, lemennek a pincébe, egyre-másra töltögetik meg a poharukat a hordóból, és beleáztatják a kenyeret. Majd amikor annyit ittak, hogy úgy érzik, csobog a bor a hasukban, az apa megpaskolja a hordó kongó dongáit, hallgatja, hogy fogyott-e valamit a bor.

- Ők dolgoznak most ott a szikla körül? - kérdezte a márki.

- Igen, igen, ők azok.

Ebben a pillanatban a két ember nagy léptekkel igyekezett minél messzebb a puskaporral töltött szikla mellől; körülöttük az odalenn bámészkodó sokaság is futásnak eredt, mint egy vert hadsereg. Futott Riom és Enval felé, otthagyta a nagy sziklát egy kis, gyepes és köves halmon; mert a szikla éppen kettészelt egy szőlőskertet, és közvetlen a közelében még fel se törték a földet.

Odafenn már éppoly sokan voltak, mint lenn, és mindenki repesett örömében és türelmetlenségében; Petrus Martel harsányan jelentette:

- Figyelem, ég a gyújtózsinór.

Christiane valósággal borzongott a nagy várakozásban. De a doktor ezt mormolta a háta mögött:

- Ó, ha meghagyták az egész gyújtózsinórt, amit a szemem láttára vásároltak, van még vagy tíz percünk.

Minden szem a kőre szegeződött; egyszer csak egy kutya, egy kis, fekete kutya, egy kis korcs mopszli ment oda. Körüljárta a követ, megszaglászta, és biztos valami gyanús szagot tapasztalt, mert torkaszakadtából csaholni kezdett, a lábát megvetette, a hátán felborzolta a szőrét, a fülét hegyezte, a farka égnek állt.

Nevetés futott végig a közönségen, kegyetlen nevetés; remélték, hogy a kutya nem tud idejében eliszkolni. Azután szólongatták, hogy elcsalják onnan; a férfiak fütyülgettek neki; kaviccsal próbálták dobálni, de a kődarabok feleannyira se jutottak. De a mopszli most már nem tágított, dühösen ugatta a sziklát.

Christiane-on erőt vett a remegés. Szörnyű félelem fogta el, hogy a szeme láttára szaggatja szét azt az állatot a robbanás; minden öröme odalett; nem is akart tovább maradni, reszketett kínjában, egyre ezt hajtogatta idegesen dadogva:

- Jaj, istenem! Jaj, istenem, elpusztul! Nem akarom látni! Nem akarom! Nem akarom! Gyerünk innen...

Paul Brétigny felállt mellette, és szó nélkül elindult lefelé a szikla irányában, olyan gyorsan, ahogy csak hosszú lába bírta.

Az iszonyat kiáltásai szakadtak föl a szájakból; rémület hullámzott végig a tömegen; a mopszli pedig, amint meglátta, hogy ez a megtermett ember őhozzá közeledik, a szirt mögé menekült. Paul utánaeredt; ekkor a kutya átkerült a másik oldalra, és egy-két percig kergetődztek a kőtömb körül hol jobbról, hol balról bukkanva ki, mintha bújócskáznának.

Végül a fiatalember belátta, hogy nem éri utol az állatot, és visszaindult fölfelé, a hegyoldalba, a kutyát pedig ismét elfutotta a düh, és újrakezdte az ugatást.

Haragos ordítozás fogadta a zihálva visszatérő meggondolatlant, mert az emberek nem bocsátják meg, ha megijesztik őket. Christiane lihegett izgalmában, két kezét kalapáló szívére szorította. Annyira elvesztette a fejét, hogy megkérdezte: "Csak nem sebesült meg?", Gontran pedig mérgesen kiabált: "Bolond ez az állat; mindig ilyen marhaságokat csinál; sose láttam ilyen hülyét..."

De a föld megrendült, megrázkódott alattuk. Iszonyatos robbanás remegtette meg az egész vidéket, majd egy hosszú percig dörgött a hegyek közt, és mindenünnen zengett a visszhang, mint megannyi ágyúlövés.

Christiane csak visszahulló kőzáport és egy magába visszahanyatló magas rögoszlopot látott.

Fentről a zsivajgó tömeg nyomban meglódult, mint az áradat. A kuktaszázad a nyakába kapta a lábát, lezúdult a domboldalban, és maga mögött hagyta a komédiásezredet, amely Petrus Martellel az élen iparkodott lefelé.

A háromszínű napernyőket hajszál híján elsodorták ebben a rohanásban.

Futott mindenki, férfiak, nők, parasztok és polgáremberek. Elestek, fölkeltek, újra megiramodtak, és a nézősereg két hulláma, melyet még az imént visszatartott a félelem, most egymás felé hömpölygött az úton, összecsapott és elvegyült a robbanás színhelyén.

- Várjunk egy kicsit - mondta a márki -, hadd csillapodjon a kíváncsiságuk, aztán majd mi is megnézzük.

Aubry-Pasteur úr, a mérnök, nagy üggyel-bajjal feltápászkodott, és így válaszolt:

- Én az ösvényen visszamegyek a faluba. Nekem már itt nincs keresnivalóm.

Kezet fogott velük, elköszönt és elment.

Honorat doktornak nyoma veszett. Őróla beszélgettek. A márki így szólt a fiához:

- Három napja ismered, de mindig ugratod, egyszer még megsérted.

De Gontran vállat vont:

- Ó, bölcs ember ez, egy derék kétkedő! Én mondom, hogy nem veszi zokon. Ha kettesben vagyunk, mindenből és mindenkiből csúfot űz, először is a betegeiből és a gyógyvizéből. Kapsz tőlem egy jutalomfürdőt, ha úgy tapasztalod, hogy megsértődik a tréfáimon.

Odalenn az eltűnt szikla helyén ezalatt nagy volt a mozgolódás. Ott hömpölygött, tolongott, zsivajgott a hatalmas, hullámzó tömeg, nyilván meglepte, váratlanul felizgatta valami.

Andermatt, ez az örök-kíváncsi örökmozgó, ezt hajtogatta:

- Mi leli őket? Ugyan mi leli őket?

Gontran azt mondta, majd ő megnézi; el is indult, Christiane pedig most már közönyösen arra gondolt, hogy ha csak egy kicsit is rövidebb az a gyújtózsinór, a szomszédja, ez a nagy bolond fiú, megölette, széttépette volna magát a kődarabokkal, mert egy nőismerőse aggódott egy kutya életéért. Azt gondolta, fölöttébb heves és szenvedélyes lehet ez az ember, ha így, ok nélkül, vállalja a veszélyt, mert egy ismeretlen asszony megkívánt valamit.

Az úton emberek tűntek fel: a falu felé szaladtak. Most a márki is gondolkodóba esett: "Mi lehet velük?" Andermatt pedig már nem bírt magával, elindult lefelé a hegyoldalban.

Gontran odalentről integetett, hogy menjenek le.

- Felajánlhatom a karomat, asszonyom? - kérdezte Paul Brétigny.

Christiane elfogadta a férfi karját, és érezte, hogy olyan kemény, mint az acél; a lába csúszkált a forró füvön, és Christiane olyan vak bizalommal támaszkodott a férfi karjára, mintha korlátra támaszkodna.

Gontran elébük ment.

- Forrás - kiáltotta. - A robbanás forrást fakasztott!

Elvegyültek a tömegben. A két fiatalember, Paul és Gontran, elöl járt, félrelökdösték a kíváncsiskodókat, nem törődtek a zúgolódásukkal, utat vágtak Christiane-nak és apjának.

Puskaporos-fekete, éles törmelékkövek rendetlen kupacai közt jártak; egy lyukhoz értek, amelyből sáros víz bugyborékolt, és lefolyt a patak felé a nézelődők lába alatt. Andermatt már ott volt, áttört a tömegen, a Gontran szerint rá jellemző furakodó módszerrel, és mélységes figyelemmel nézte, hogyan bugyog a víz a földből, és hogyan folyik tova.

Honorat doktor ott állt vele szemben, a lyuk másik oldalán, és ő is a vizet nézte valami unott meglepetéssel.

- Meg kellene ízlelni, hátha ásványvíz - mondta neki Andermatt.

- Biztosan ásványvíz - válaszolt az orvos. - Itt minden víz ásványvíz. Több lesz itt már a forrás, mint a beteg.

- De azért meg kell ízlelni - szólalt meg újra Andermatt.

Az orvost nem nagyon izgatta a dolog:

- Legalább várjuk meg, hogy kitisztuljon.

Mindenki látni akarta. A második sor belökte az elsőt a sárba. Egy gyerek bele is esett, lett is nagy nevetés.

Oriolék, az apa és fia, csak álltak ott, és komolyan nézték ezt a váratlan dolgot, még nem tudták, mire véljék. Az apa szikár ember volt, nagy, sovány, csontos feje, sima képe, komoly parasztfeje volt; a fia még magasabb, valóságos óriás; ő is sovány volt, és bajuszt viselt, olyan volt, mint egy baka és egyszersmind egy vincellér.

A víz mintha jobban bugyogott volna, egyre több gyűlt össze, és már tisztulni kezdett.

A tömegben mozgolódás támadt, és megjelent Latonne doktor egy pohárral a kezében. Izzadt, fújtatott, és magába roskadt, amikor meglátta, hogy kartársa, Honorat doktor ott tartja a lábát az új forrás szélén, mint egy tábornok, aki elsőnek vonul be egy helységbe.

- Megízlelte? - kérdezte zihálva.

- Nem, várom, hogy kitisztuljon.

Ekkor Latonne doktor megmerítette a poharát, s olyan elmerült képpel ivott, ahogy szakértők szoktak bort kóstolni. Utána kijelentette: "Kitűnő!", amivel nem sokat mondott, majd vetélytársának nyújtotta a poharat: "Óhajtja?"

De Honorat doktor határozottan nem kedvelte az ásványvizet, mert mosolyogva így válaszolt:

- Köszönöm! Elég, ha önnek ízlett. Ismerem az ízüket.

Ismerte az ízüket, minden forrásét, és becsülte is őket, de másképpen. Majd Oriol apó felé fordult:

- Nem ér föl a maga jó fajborával!

Az öregnek hízelgett a dolog.

Christiane már megelégelte a látnivalót, és indulni akart. A fivére és Paul megint utat törtek neki a sokaságban. A fiatalasszony követte őket apja karjára támaszkodva. Egyszer csak megcsúszott, majdnem elesett, és amint a lába alá nézett, észrevette, hogy egy véres húsdarabra lépett, amit sártól összeragadt fekete szőr borít; a robbanástól széttépett mopszli egy darabja volt, amit széttaposott a tömeg.

Christiane levegő után kapkodott, úgy elérzékenyült, hogy nem tudta visszafojtani a könnyeit. Zsebkendőjével törölgette a szemét, és ezt mormolta: "Szegény kis állat, szegény kis állat!" Hallani se akart semmiről, csak haza akart menni, bezárkózni. Olyan szépen kezdődött ez a nap, de számára rosszul végződött. Csak nem baljós előjel? A szíve elszorult, és nagyokat dobbant.

Most már egyedül haladtak az úton; előttük feltűnt egy cilinder és egy szalonkabát két csapkodó, fekete szárnya. Bonnefille doktor volt, aki utoljára értesült a dologról, és most arrafelé szaladt egy pohárral a kezében, mint Latonne doktor.

Amint meglátta a márkit, megállt.

- Mi az, márki úr?... Úgy hallom... egy forrás... egy ásványvízforrás...

- Igen, doktor úr.

- Bővizű?

- Hogyne.

- Mondja csak... mondja csak... ott vannak?

Gontran komolyan válaszolt:

- Hogyne, persze, Latonne doktor már vegyelemezte is.

Ekkor Bonnefille doktor ismét futásnak eredt; Christiane kissé földerült tőle, összeszedte magát, és így szólt:

- Meggondoltam magam, nem megyek vissza a szállóba, üljünk le a parkban.

Andermatt ott maradt, és nézte, hogy folyik a víz.

A Splendid Hotelban aznap este nagyon zajos volt az étterem. A nagy esemény, a szikla és a forrás élénkebbé tette a társalgást. Pedig nem sokan vacsoráztak, mindössze húsz-huszonöten, különben csendes, hallgatag emberek, betegek, akik sikertelenül végigpróbáltak minden ismert gyógyvizet, és most az új gyógyfürdőkkel kísérleteztek. Abban a sarokban, ahol Ravenelék és Andermatték foglaltak helyet, ott voltak még először is Monécuék, egy galambősz kis ember a lányával, egy magas, sápatag leányzóval, aki néha étkezés közben felállt, és kiment, félig hagyva a tányérját, a kövér Aubry-Pasteur úr, az egykori mérnök, Chaufourék, egy fekete ruhás házaspár, akit egész nap a park fasoraiban láttak, egy kiskocsiban sétáltatták torzszülött gyereküket, Paille-ék, két hölgy, anya és leánya, mindketten özvegyek, magasak, kövérek, mindenütt kövérek, elöl, hátul. "Látni való - mondta Gontran -, hogy megették a férjüket, és megfeküdte a gyomrukat."

A két hölgy csakugyan azért jött ide, hogy a gyomorbaját kezeltesse.

Távolabb egy vérvörös, téglaszínű ember, Riquier úr, aki maga is emésztési zavarokkal küszködött, aztán más, seszínű vendégek, afféle szótlan utasok, akik nejük mögött halk léptekkel mennek be a szállók éttermébe, már az ajtóból köszönnek, és félénken, szerényen foglalnak helyet a székükön.

Az asztal egész túlsó vége üres volt, bár a tányér és a teríték felrakva várta a jövendőbeli vendégeket.

Andermatt lelkesen beszélt. Egész délután Latonne doktorral társalgott: folyt belőle a szó és vele az Envallal kapcsolatos sok nagy terv.

A doktor izzó meggyőződéssel sorolta föl gyógyvizének káprázatos erényeit: ez a víz sokkal jobb, mint a châtel-guyoni, pedig az két év óta határozottan divatban van.

Jobbra ott az a vacak kis Royat, teljes fényében, teljes dicsőségében, balra ott az a vacak kis Châtel-Guyon, ami csak nemrégiben lendült föl igazán! Mi mindent tehetnének Envallal, csak egy kicsit érteni kell hozzá!

- Igen, uram - mondta a mérnökhöz fordulva -, minden ettől függ, érteni kell hozzá. Mindennek ez a titka: ügyesség, érzék, szemfülesség és bátorság. Egy gyógyfürdő létesítéséhez csak annyi kell, hogy divatba hozzuk, divatba pedig úgy hozhatjuk, ha érdekeltté tesszük a vállalkozásban a nagy párizsi orvosi kart. Én, uram, mindig sikerrel járok a vállalkozásaimban, mert mindig a gyakorlati módozatot kerestem, csakis az hozhatja meg a sikert minden egyes esetben, bármivel foglalkozom; amíg azt meg nem találom, én nem teszek semmit, csak várok. Nem elég, ha van vizünk, meg is kell itatnunk; és ha meg akarjuk itatni, nem elég, ha magunk verünk hírt neki a lapokban és máshol, hogy ez a víz páratlan! Oda kell hatnunk, hogy ezt halkan közöljék azok az emberek, és csakis azok, akik hatással vannak a vízivó közönségre, a beteg közönségre, amelyre nekünk szükségünk van, a különlegesen hiszékeny közönségre, amely hajlandó költeni orvosságra: az orvosok. A bírósággal csak ügyvédek útján tárgyaljon; úgyis csak őrájuk hallgat, csak őket érti; a beteggel csak az orvosok útján tárgyaljon, úgyis csak őrájuk hallgat.

A márki nagyon csodálta vejének nagy és biztos gyakorlati érzékét.

- Lám, ez igaz! - kiáltott fel. - Ön különben is, kedves barátom, mindig fején találja a szöget.

Andermatt felhevülten folytatta:

- Ezen vagyont lehetne keresni. A vidék csodálatos, az éghajlat remek. Csak egy valami nyugtalanít: volna elegendő vizünk egy nagy gyógyintézethez? Mert a felemás dolgok mindig kudarcot vallanak! Nekünk egy jó nagy gyógyintézetre volna szükségünk, ennél fogva sok vízre, annyi vízre, hogy egyszerre kétszáz kádat is ellásson, gyorsan és állandóan; ez az új forrás pedig a régivel együtt se látna el ötven kádat, bármit mond is Latonne doktor...

Aubry-Pasteur úr közbeszólt:

- Ó, vizet annyit adok én önnek, amennyit csak óhajt.

Andermatt elámult.

- Ön?

- Igen, én. Ne lepődjön meg. Mindjárt megmagyarázom. Úgy tavaly ilyenkor itt jártam, mint az idén; mert énnekem nagyon jót tesz az envali fürdő. Hát egy reggel éppen a szobámban heverésztem, amikor belépett hozzám egy kövér úriember. A gyógyfürdő igazgatótanácsának az elnöke. Nagy zavarban volt, meg is mondom, miért. A Bonnefille-forrás annyira elapadt, hogy már-már attól tartottak, egészen kimerül. Tudta, hogy bányamérnök vagyok, s azért keresett föl, hogy megkérdezze, nem tudnám-e valami módon megmenteni a boltját. Tanulmányozni kezdtem hát a környék geológiai rendszerét. Tudják, hogy az ősi földmozgások az ország minden zugában különböző talajrendellenességeket és eltérő talajszerkezeteket hoztak létre. Ki kellett hát deríteni, honnan jön az ásványvíz, milyen repedéseken át, és ezek a repedések milyen irányúak, honnan erednek, és milyen természetűek. Előbb figyelmesen végigjártam a gyógyintézetet; az egyik sarokban felfedeztem egy kiszolgált, ócska kádcsövet, és észrevettem, hogy már majdnem eltömte a mészlerakódás, vagyis a víz lerakta a vezeték falára a sókat, amit tartalmazott, és hamarosan eltömte a vezetéket. Minthogy itt gránittalaj van, okvetlenül ugyanez történhetett a talaj természetes vezetékeiben is. Vagyis a Bonnefille-forrás eldugult. Semmi más. Távolabb kellett nyomára bukkanni. Mindenki az eredeti feltörési nyílása fölött kereste volna. Én egy havi tanulmányozás, megfigyelés és elmélkedés után ötven méterrel lejjebb kerestem, és meg is találtam. Miért? Az imént azt mondtam, hogy először is meg kell állapítani a vízvezető gránitrepedések eredetét, természetét és irányát. Könnyen rájöttem, hogy ezek a repedések nem a hegységtől a síkság felé, hanem a síkságtól a hegység felé haladnak, ferdén, mint egy háztető, bizonyára azért, mert a síkság, amikor lesüllyedt, maga után zúdította a hegyek szélső magaslatait. Tehát a víz nem lefelé folyik, hanem fölfelé a gránitrétegek minden repedésében. Ennek a váratlan jelenségnek az okát is felfedeztem. Valamikor Limagne, ez a hatalmas kiterjedésű, homokos és agyagos terület, amelynek alig látni a határait, a hegység első fennsíkjának magasságában helyezkedett el; de altalajának földtani összetétele folytán lesüllyedt, és magával rántotta a hegység szegélyét, ahogy az imént magyaráztam. Nos, ez az óriási süppedés, éppen a föld és a gránit határán, egy hatalmas, rendkívül mély és folyadékok számára áthatolhatatlan agyagréteget hozott létre. És mi történik? Az ásványvíz a régi tűzhányók méhéből származik. Ha nagyon messziről ered, útközben lehűl, és jéghidegen tör fel, mint a közönséges források; ha közelebbi tűzhányógyomorból fakad, még melegen buggyan fel, hőmérséklete attól függ, milyen messze van a katlana. És milyen utat tesz meg. Lehatol ismeretlen mélységekbe, egész addig, míg el nem éri a limagne-i agyagréteget. Azon nem tud áthatolni, de minthogy nagy nyomás nehezedik rá, utat keres magának. Megtalálja a gránit ferde repedéseit, beléjük hatol, és felhalad bennük, míg a föld felszínére nem ér. Ekkor ismét elindul eredeti irányában, megint a síkság felé folyik, közönséges patakmederben. Megjegyzem, mi az itteni völgyek ásványvizeinek századrészét se látjuk. Csak azokat fedezzük fel, melyek láthatóan bukkannak a felszínre. A többi, amely sűrű, megművelt televényréteg alatt éri el a gránitrepedések határát, elvész, beszívja a föld. Mire következtettem ebből?

1. Ha vizet akarunk nyerni, elég, ha az egymásra boruló gránitrétegek irányát és hajlását követve kutatunk.

2. Ha meg akarjuk óvni a vizet, elég, ha megakadályozzuk, hogy a mészlerakódás eltömítse a repedéseket, vagyis gondosan karban kell tartanunk a megfúrandó kis mesterséges kutakat.

3. Ha el akarjuk tulajdonítani a szomszédunk forrását, úgy kell elterelnünk a vizet, hogy le kell fúrnunk egészen a gránitrepedésig, de a szomszéd alatt, nem pedig fölötte, persze csak akkor, ha a vizet fölfelé kényszerítő agyagrétegen innen vagyunk.

E tekintetben a ma fölfedezett forrás csodálatos fekvésű, az agyaggáttól csak pár méterre van. Ha új gyógyfürdőt létesítenének, oda kellene építeni.

Amikor elhallgatott, egy kis csend támadt.

Andermatt csak ennyit mondott örömében:

- Lám, lám, ha a leplek leomlanak, szétfoszlik a nagy titok. Ön értékes ember, Aubry-Pasteur úr.

Rajta kívül csak a márki és Paul Brétigny értette, miről van szó. És csak Gontran volt az, aki semmit se hallott. Mindenki más csupa szem-fül volt, csüggött a mérnök ajkán, a szájuk is tátva maradt ámulatukban. Különösen a Paille család, ez a két igen jámbor hölgy töprengett rajta, hogy nincs-e valami vallásellenes egy ilyen Istentől rendelt és az ő titokzatos törvényei szerint működő jelenség magyarázatában. Az anya szükségesnek találta, hogy megjegyezze: "Milyen bámulatos is a gondviselés!" Az asztal közepén a hölgyek bólogatva helyeseltek, őket is nyugtalanította, hogy ilyen érthetetlen szavakat hallottak.

Riquier úr, a tégla vörös képű férfiú, kijelentette:

- Akár a tűzhányókból, akár a holdból jön ez az envali víz, én már tíz napja kúrálom magam vele, de még semmi hatását nem érzem.

Chaufour úr és neje tiltakoztak gyerekük nevében, aki már mozgatni kezdte a jobb lábát, pedig erre nem volt példa hat év óta, mióta kezelik.

- Ez csak annyit bizonyít - vágott vissza Riquier -, hogy nem egyforma betegségben szenvedünk, vigye el az ördög; de azt nem bizonyítja, hogy az envali víz gyógyítja a gyomorbántalmakat.

Szemmel láthatóan dühös volt, elkeserítette ez az újabb sikertelen kísérlet.

De Monécu úr is megszólalt a lánya nevében, és megjegyezte, hogy a lánya egy hét óta már jobban bírja a táplálékot, nem kell minden étkezést félbeszakítania.

A nagylány elpirult, s a tányérjába dugta az orrát.

Paille asszonyék is jobban érezték magukat.

Riquier erre méregbe jött, és hirtelen a két hölgy felé fordult:

- Maguknak a gyomruk fáj, hölgyeim?

A hölgyek egyszerre válaszoltak:

- Persze, uram, pang az emésztésünk.

Riquier majd felugrott a székéről, csak dadogni tudott:

- Maguk... maguk... csak rá kell nézni magukra! Maguknak fáj a gyomruk, hölgyeim? Mert annyit esznek.

Paille-né asszony, az anya, dühbe gurult, és nem maradt adós a válasszal:

- Önön pedig, uram, kétségtelenül olyan tünetek észlelhetők, mint azokon, akiknek rossz a gyomruk. Nemhiába mondják, hogy jó gyomor: kedves ember.

Egy nagyon sovány, idős hölgy, akinek senki se tudta a nevét, megszólalt méltóságteljesen:

- Azt hiszem, mindenkinek többet használna az envali víz, ha a hotelszakács arra is gondolna egy kicsit, hogy betegeknek főz. Igazán emészthetetlen dolgokat tálalnak itt az embernek.

Egyszeriben az egész asztal egyetértett. Méltatlankodtak, hogy a szállodás langusztát szolgál fel, kolbászt, tartáros angolnát, káposztát, igenis, káposztát meg hurkát, a világ legnehezebben emészthető ételeit ezeknek az embereknek, akiknek a három doktor, Bonnefille, Latonne és Honorat csakis zsenge, sovány és fehér húsfélét, friss főzeléket és tejtermékeket rendelt.

Riquier reszketett dühében:

- Az orvosok kötelesek volnának ellenőrizni a gyógyfürdők konyháit, nem kellene az ételek kiválasztását, ezt a fontos munkát, egy tökfilkó belátására bízniuk. Így napjában kemény tojást kapunk, ajókát és előételnek sódart...

Monécu úr közbeszólt:

- Ó, bocsánat, a lányom csak a sódart emészti könnyen, különben Mas-Roussel és Rémusot is azt rendelt neki.

- Sódar! Sódar! De hát, uram, az valóságos méreg - kiabálta Riquier.

Az asztal csakhamar két táborra oszlott, az egyik bírta, a másik nem bírta a sódart.

Végtelen vita indult meg - mint napjában - az ételek osztályozásáról.

Még a tejről is elszántan vitatkoztak, mert Riquier, ha csak egy borospohárral is megivott belőle, rögtön elrontotta a gyomrát.

Aubry-Pasteur szintén megdühödött, hogy olyasmit szapulnak, amit ő imád, és így válaszolt:

- De uram, az áldóját, ha ön emésztési zavarokban szenved, én meg gyomorgörcsben, éppen olyan különböző táplálékra van szükségünk, amilyen különböző a rövidlátók és a távollátók szemüveglencséje, pedig mindannyiuknak a szemével van baja. Én - tette hozzá - fulladok, ha megiszom egy pohár vörös bort, és azt hiszem, az embernek nincs nagyobb ellensége a bornál. A vízivók mind száz évig élnek, mi pedig...

Gontran szólalt meg nevetve:

- Szavamra, bor nélkül meg... házasság nélkül elég egyhangúnak találnám az életet.

Paille-né asszony és leánya lesütötte a szemét. Bőven és tisztán itták a remek bordeaux-i bort; kettős özvegységük arra vallott, hogy a férjükkel is ezt a módszert alkalmazták, mert a lány huszonkét éves volt, az anyja pedig jóformán negyven se.

Andermatt rendszerint nagyon beszédes volt, de most csak hallgatott és merengett. Egyszer csak megkérdezte Gontrantól:

- Tudja, hol laknak Oriolék?

- Igen, épp az imént mutatták meg a házukat.

- El tudna vezetni oda estebéd után?

- Persze. Sőt örülök, hogy elkísérhetem. Nem bánom, ha viszontláthatom azt a két csitrit.

Mihelyt befejezték a vacsorát, el is mentek, Christiane meg fáradtnak érezte magát, és fölment a márkival és Paul Brétignyvel együtt a szalonba, ott akarták eltölteni az estét.

Még jó világos volt, mert a fürdőhelyeken korán vacsoráznak.

Andermatt karon fogta a sógorát.

- Kedves Gontran, ha ezzel az öreggel szót lehet érteni, és ha a vegyelemzés igazolja Latonne doktor várakozását, valószínű, hogy itt nagy üzletbe vágok: egy Fürdővárost létesítek. Fürdővárost akarok alapítani!

Megállt az út közepén, és megfogta útitársa kabátjának két hajtókáját:

- Ó, önök nem is értik, hogy milyen mulatságos dolog az üzlet, de nem a kereskedők vagy a szatócsok üzlete, hanem a nagy üzlet, a miénk! Bizony, barátom, ha ért hozzá az ember, ez mindent magába foglal, amit szeret az emberiség, ez egyszersmind politika, háború, diplomácia, minden minden! Itt mindig kutatni, keresni, találni kell valamit, mindent felfogni, mindennel számolni, mindent kitervelni, mindent merészelni. Manapság pénzzel vívják a nagy csatát. Én úgy nézek a százsou-s pénzdarabokra, mint csillogó-villogó hadnagyokra, a százfrankos bankjegyekre, mint kapitányokra, az ezerfrankosokra, mint tábornokokra. Én verekedek ám, a mindenit, verekedek reggeltől estig mindenki ellen, mindenkivel. Ez ám az élet, ez ám az igazi élet, így éltek hajdan a hatalmasok. Mi vagyunk a mai hatalmasok, igen, az igazi, az egyedüli hatalmasok! Lám, nézze ezt a falut, ezt a szegény falut! Én ebből várost csinálok. Egy vadonatúj várost, tele nagy szállókkal, azok meg tele lesznek vendéggel, liftekkel, inasokkal, kocsikkal, egy sereg gazdag emberrel, akiket kiszolgál egy sereg szegény ember; és mindez csak azért, mert egy este kedvem támadt megmérkőznöm itt jobb felé Royat-val, itt bal felé Châtel-Guyonnal, itt mögöttünk a Mont-Dore-ral, a Bourboule-lal, Châteauneuffel, Saint-Nectaire-rel, és itt előttünk Vichy-vel! Sikert is aratok, mert megvan hozzá az eszközöm, az egyedüli eszközöm. Azonnal megláttam, éppoly világosan, ahogy egy nagy tábornok meglátja az ellenfél gyöngéjét. A mi szakmánkban vezetni és irányítani éppúgy kell tudni az embereket, mint megszelídíteni őket. A teremtésit, de mulatságos is az élet, ha ilyesmiket csinálhat az ember! Most három évig is elszórakozom a városommal. S nézze csak, micsoda szerencsénk van, hogy összeakadtunk ezzel a mérnökkel, aki olyan csodálatos dolgokat mondott a vacsoránál, igazán csodálatos dolgokat, barátom. Világos, mint a nap, az elgondolása. Neki köszönhetem, hogy tönkreteszem a régi társaságot, még meg se kell vásárolnom.

Megint elindult, és lassan haladtak fölfelé a bal oldali úton Châtel-Guyon irányában.

Gontran néha kijelentette: "Ha a sógorommal sétálgatok, tisztán hallom a fejében ugyanazt a zajt, amit a monte-carlói játéktermekben hallok, a forgó, hajigált, besöpört, begereblyézett, elvesztett és megnyert arany csengését."

Andermatt csakugyan valami furcsa emberi gépezet hatását keltette, ami csakis arra való, hogy elméjében pénzt számolgasson, olvasson, rakosgasson. Különben nagyon hiú volt különleges járatosságára, azzal dicsekedett, hogy első pillantásra bárminek fel tudja becsülni az értékét. Akárhol járt, minduntalan felvett, megvizsgált, megforgatott valami apró holmit, és aztán kijelentette: "Ennyit meg ennyit ér." Felesége és sógora sokat mulatott a hóbortján, szórakozásból rászedték, fura bútorokat mutogattak neki, és kérték, hogy becsülje fel; s amikor tanácstalanul méregette azt a lehetetlen furcsaságot, azok ketten bolondul nevettek rajta. Párizsban Gontran néha az utcán is megállította egy-egy üzlet előtt, és nógatta, hogy becsüljön fel egy egész kirakatot, vagy egy sánta konflislovat, vagy éppen egy szállítókocsit bútorostul, mindenestül.

Egy este, amikor a húga fényes vacsorát adott, Gontran az asztal mellett felszólította Williamot, hogy mondja meg, körülbelül mit érhet az obeliszk; majd amikor William mondott egy számot, ugyanezt kérdezte tőle a Solférino-hídról és az Étoile téri diadalívről is. Azután komolyan hozzátette: "Nagyon érdekes művet írhatna a földkerekség legfontosabb műemlékeinek felbecsüléséről."

Andermatt sose dühödött meg, minden mókát elviselt, fölényesen, magabiztosan.

Egyszer Gontran ezt kérdezte tőle: "Hát én, én mennyit érek?" William nem volt hajlandó válaszolni, de amikor a sógora egyre csak ezt hajtogatta: "De mégis, ha egyszer haramiák fogságába esnék, mennyi váltságdíjat adna értem?" Végül így válaszolt: "Hát... hát!... Kiállítanék egy váltót, barátom." A mosolya pedig annyi mindent mondott, hogy Gontran kissé bosszúsan abbahagyta a faggatást.

Egyébként Andermatt kedvelte a műtárgyakat, mert igen éles esze volt, bámulatosan ismerte, és szakértelemmel gyűjtötte őket, azzal a vizslaszimattal, amely minden üzleti vállalkozásában megnyilvánult.

Egy polgári külsejű házhoz értek. Gontran megállította, és így szólt hozzá: "Itt vagyunk."

A nehéz tölgyfa ajtón vaskopogtató lógott; kopogtattak, s egy sovány szolgáló nyitott ajtót.

- Oriol úr itthon van? - kérdezte a bankár.

- Tessék - mondta az asszony.

Egy konyhába léptek, tágas tanyasi konyhába, ahol még pislogott egy kis tűz a lábas alatt; onnan átvezették őket egy másik helyiségbe, ahol együtt volt az Oriol család. Az apa aludt, hanyatt dőlve egy széken, a két lába egy másikon hevert. A fia az asztalra könyökölt, és a Petit Journal-t olvasta a folyton elkalandozó, erőtlen elme feszült figyelmével, a két lány pedig ugyanabban az ablakmélyedésben, ugyanazon a kézimunkán dolgozott, amit a két végén kezdtek el.

Előbb a lányok keltek föl, egyszerre, meglepődve ettől a váratlan látogatástól, azután a nagydarab Jacques emelte föl a fejét, kipirult a nagy szellemi erőfeszítéstől; azután végül Oriol apó is fölébredt, és a másik székről egymás után levette hosszú, kinyújtott lábait.

A kopár, meszelt, köves szobában fonott székek, egy kazsufa komód, négy üvegezett épinali metszet és nagy, fehér függönyök alkották a bútorzatot.

Mindenki csak nézett egymásra, a szolgáló is ott várt az ajtóban, térdig feltűzött szoknyában, odaszögezte a kíváncsiság.

Andermatt bemutatkozott, megmondta a nevét, megmondta a sógorának, Ravenel grófnak a nevét, mélyen meghajolt a lányok előtt, rendkívül választékos, hajbókoló köszöntéssel, majd nyugodtan leült, és így folytatta:

- Oriol úr, üzletről akarok tárgyalni magával. Különben nem sokat kertelek, megmondom, mi járatban vagyok. Kérem. Maga fölfedezett az imént egy forrást a szőlejében. Pár nap múlva elkészül a víz vegyelemzése. Ha ez a víz semmit se ér, persze elállok a dologtól. Ellenben ha a remélt eredménnyel jár, ajánlatot teszek magának, hogy megvásároljam azt a darab földjét és az egész környéket. Gondolja meg. Ilyen ajánlatot, mint én, senki nem tehet magának, senki! A régi társaság a tönk szélén áll, így hát eszébe se jut, hogy újabb gyógyintézetet létesítsen, és a vállalat jelenlegi sikertelensége se csábít új kísérletekre. Ma ne adjon választ, beszélje meg a családjával. Ha a vegyelemzés elkészül, majd megteszi az árajánlatot. Ha megfelelőnek találom, elfogadom, ha nem találom megfelelőnek, visszautasítom, és már itt se vagyok. Én nem szoktam alkudni.

A paraszt szintén üzletember volt a maga módján, és párját ritkítóan ravasz is, és udvariasan azt felelte, hogy majd meglátja, hogy nagyon örvend, hogy majd meggondolja, és megkínálta őket egy pohár borral.

Andermatt elfogadta, és minthogy a nap lemenőben volt, Oriol így szólt a lányokhoz, akik lesütött szemmel ismét munkához láttak:

- Kerítsetek már világot, pulyák.

A két lány egyszerre kelt föl, átmentek a másik szobába, majd visszajöttek, az egyik két égő gyertyát hozott, a másik pedig négy talpatlan poharat, afféle szegény embernek való poharat. A gyertyák újak voltak, rózsaszín papírfodor díszítette őket, nyilván dísznek tartották a lányok kandallópárkányán.

Ekkor Colosse felállt; mert a borpincébe csak férfiember járt.

Andermattnak támadt egy ötlete.

- Szívesen megnézném a borpincéjét. Maga a legkiválóbb vincellér a vidéken, biztos gyönyörű pincéje van.

Oriol, mintha hájjal kenegették volna, tüstént kötélnek állt, fogta az egyik világlót, és előrement. Megint áthaladtak a konyhán, aztán leértek egy udvarba, ahol felállított üres hordók sejlettek a még derengő világosságban, egy sarokba összegurítva meg óriási gránit malomkövek - a közepükbe lyukat fúrtak úgy, hogy olyanok voltak, mint valami roppant ókori szekér kerekei - egy szétszedett prés a facsavarjaival, használattól kifényesedett, és egy-egy fénysugártól egyszer csak a homályban is megcsillanó, barna alkatrészeivel, azután szerszámok, melyeknek földben simára csiszolt acélja úgy csillogott, mint valami harci fegyver. Ez a sok minden, ahogy az öreg elhaladt mellettük, fél kézzel a gyertyát tartva, a másikkal pedig ellenzőt alkotva előtte, lassanként megvilágosodott.

Már érzett a bor, az összetört, kifacsart szőlő szaga. Egy ajtóhoz értek, amely két lakattal volt bezárva. Oriol kinyitotta, és hirtelen a feje fölé emelve a világlót, szélesen végigmutatott a hosszan sorba rakott hordókon, amelyek domború hasukon egy másik sor kisebb hordót tartottak. Előbb elmagyarázta, hogy a pince vízszintesen a hegybe van bevájva; azután apróra ismertette a hordók tartalmát, a bor évjáratát, termését, a fajták erényeit, majd amikor a saját termésű családi borhoz értek, a kezével végigcirógatta a hordót, ahogy egy kedves ló tomporán simít végig az ember, és büszkén így szólt:

- Ez aztán kedvére lesz. Nincs olyan palackbor, ami evvel fölér, se Bordeaux-ban, se másutt.

Mert, mint vidéki ember, imádta a termelői bort.

Colosse egy korsóval ment utánuk; most lehajolt, megcsavarta a csapot, az apja meg körültekintően magyarázott neki, mintha a fia aprólékos és nehéz munkát végezne.

A gyertyafény egyenest az arcukba tűzött, az apa vén fiskálisfejére és a fiú parasztos bakafejére.

- Milyen szép Teniers-kép! - súgta Andermatt Gontran fülébe.

- Jobban szeretem a lányokat - válaszolt halkan a fiatalember.

Visszajöttek a pincéből.

Akkor aztán inniuk kellett a borból, jó sokat inniuk, hogy a két Oriolnak kedvére tegyenek.

A lányok odamentek az asztalhoz, és folytatták a munkájukat, mintha csak magukban volnának. Gontran egyre csak nézte őket, töprengett, vajon ikrek-e, hogy így hasonlítanak egymáshoz. Pedig az egyik teltebb volt és alacsonyabb, a másik pedig előkelőbb külsejű. Halántékukra simított gesztenyebarna - nem fekete - hajuk meg-megcsillant fejük apró mozdulataira. Mint az auvergne-ieknek általában, kissé erős álluk és homlokuk volt, arccsontjuk kissé kiálló, de a szájuk szép, a szemük elragadó, a szemöldökük páratlanul szabályos, és gyönyörű bőrük üde. Csak rájuk nézett az ember, máris szembetűnt, hogy nem ott nevelkedtek abban a házban, hanem egy előkelő intézetben, abban a zárdában, ahová a gazdag és nemes auvergne-i kisasszonyok járnak, és eltanulták az előkelő lányok tartózkodó modorát.

De Gontran megundorodott attól az elébe tett vörös pohártól, és megbökte az Andermatt lábát, hogy menjenek már. Végül Andermatt felállt, és mindketten keményen megszorították a két paraszt kezét, majd ismét szertartásosan köszöntötték a lányokat, akik ezúttal nem álltak fel, csak egy biccentéssel fogadták a köszönésüket.

Amint kiértek az utcára, Andermatt újra megszólalt:

- Fura egy család, barátom, mi? Milyen kézzelfogható itt az átmenet a nép és a polgárság közt! A fiúra szükség volt, művelni kellett a szőlőt, s meg akarták takarítani egy ember bérét - ostoba takarékosság -, de sebaj, a bér megmaradt; a fiú is megmaradt népi sorban. De a lányok, a lányok már majdnem egészen polgársorba jutottak. Csak megfelelően menjenek férjhez, felveszik a versenyt a mi asszonyaink közül akármelyikkel, nagy részüket meg le is pipálják. Olyan örömmel szemlélem ezeket az embereket, mint egy geológus egy megtalált harmadkori állatot!

- Önnek melyik tetszik jobban?

- Melyik? Hogyhogy melyik? Micsoda melyik?...

- Hát a lányok közül?

- Ja úgy, tudom is én! Nem nézegettem, nem hasonlítgattam össze őket. De mit törődik vele, csak nem akarja megszöktetni az egyiket?

Gontran elnevette magát:

- Hát, azt nem, de örülök, hogy egyszer már üde, igazán üde nőkkel találkozom, olyan üdékkel, amilyenek a mi társaságunkban nem akadnak. Szeretem elnézni őket, ahogy ön egy Teniers-képet néz. Mit se kedvelek úgy, mint egy csinos lányt megnézegetni, akárhol, akármilyen környezetben. Ezek az én csecsebecséim. Nem gyűjtöm, csak bámulom őket, szenvedélyesen bámulom, barátom, mint egy művész, akinek vérében van és mindene a művészet! Tudja, én ebben lelem kedvemet! Apropó, nem tudna kölcsönadni ötezer frankot?

Andermatt megállt, és ingerülten felmordult:

- Már megint!

Gontran ártatlanul válaszolt:

- Mindig!

Aztán újra megindultak.

- Mi az ördögöt csinál a pénzzel? - szólalt meg ismét Andermatt.

- Elköltöm.

- Igen, de túlontúl sokat költ.

- Kedves barátom, én éppúgy szeretek pénzt költeni, ahogy ön pénzt keresni. Érti?

- Hogyne érteném, de ön nem keres semennyit.

- Ez igaz. Nem értek hozzá. Az ember nem érthet mindenhez. Ön például tud keresni, de egy cseppet se tud költeni. Azt hiszi, hogy a pénz csak kamatoztatásra való. Én meg nem tudom megkeresni, de bámulatosan értem a költekezést. Sok mindenre szert teszek a pénz segítségével, amit ön hírből sem ismer. Minket az Isten is sógoroknak teremtett. Bámulatosan kiegészítjük egymást.

- Maga hólyag! - mormolta Andermatt. - Ötezer frankot nem kap, de kölcsönadok önnek ezerötszáz frankot... mert... mert pár nap múlva talán szükségem lesz önre.

Gontran csöndesen válaszolt:

- Akkor előlegnek tekintem.

Andermatt szó nélkül Gontran vállára vert.

A parkhoz értek, amelyet faágakra kötött lampionok világítottak meg. A kaszinó zenekara lassú, klasszikus dallamot játszott, amely úgy tele volt szünettel és hézaggal, mintha sántikálna; ugyanaz a négy művész adta elő; már kimerültek, hogy reggeltől estig szakadatlanul játszanak abban a magányban a lomboknak és a pataknak, hogy csak erőlködnek, próbálnak úgy játszani, mintha húsz hangszer szólna, s abba is belefáradtak, hogy a hónap végén kapnak is fizetést, nem is, mert Petrus Martel úgy egészítette ki a bérüket, hogy kosárszámra hordta nekik a bort és literszámra a likőrt, amit a fürdőzők sose fogyasztottak volna el.

A hangverseny lármájából a biliárd lármája is kihallatszott, a golyók kopogása és a játékosok hangja: "Húsz, huszonegy, huszonkettő."

Andermatt és Gontran fölment. A zenészek mellett csak Aubry-Pasteur úr és Honorat doktor itta a kávéját. Petrus Martel és Lapalme vadul biliárdozott; a pénztárosnő fölrezzent, és megkérdezte Andermattéktól:

- Mit parancsolnak, uraim?

Amikor a kislányok lefeküdtek, a két Oriol jó sokáig beszélgetett. Andermatt ajánlata felizgatta, felkavarta őket, törték a fejüket, hogyan szíthatnák fel még jobban az érdeklődését, de úgy, hogy saját érdekeiket ne veszélyeztessék vele. Akkurátus, célszerű parasztemberek voltak, józanul fontolóra vettek minden lehetőséget jól tudták, hogy ezen a vidéken minden patak partján ásványvíz tör fel, és nem szabad mértéktelen követelődzéssel elriasztani ezt a váratlan érdeklődőt, mert ilyet másikat nem találnak. De azért azt se hagyhatják, hogy mindenestül megkaparintsa ezt a forrást, ami egyszer még nagy halom pénzt hozhat a konyhára, lám, ott van Royat és Châtel-Guyon példája.

Törték hát a fejüket, mi módon gyújthatnák fel a tébolyulásig a bankár lelkesedését, nem létező társaságokat eszeltek ki, hogy rálicitálhassanak Andermatt ajánlatára, sok-sok ügyetlen furfangot agyaltak ki, érezték is, milyen esetlen mindahány, de ügyesebbeket nem tudtak kitalálni. Rosszul aludtak; reggel aztán az apának, aki elsőnek ébredt fel, eszébe jutott, hátha az éjszaka eltűnt az a forrás. Utóvégre nem lehetetlen, hogy amint kibukkant, oda is lett, visszabújt a földbe, többé elérhetetlen. Kapzsi félelem fogta el, nyugtalanul felkelt, felrázta a fiát, és elmondta neki az ijedelmét; a nagydarab Colosse kinyújtotta a lábát a szürke takaró alól, és felöltözött, hogy az apjával együtt utánanézzen a dolognak.

Legalább egy kicsit rendbe hozzák a földet meg magát a forrást is, összeszedik a kődarabokat, szépen megtisztogatják a környéket, mint valami eladó jószágot.

Fogták hát a kapát meg a lapátot, és útnak indultak egymás mellett nagy imbolygó léptekkel.

Nem is néztek semerre, csak mentek, az üzleten járt az eszük; ha szomszédokkal, barátokkal találkoztak, egy-egy szóval fogadták a köszönésüket. Amikor kiértek a riomi útra, úrrá lett rajtuk az izgalom, csak néztek a távolba, látják-e már a reggeli napsütésben buzgó és csillogó vizet. Az országút fehér, poros és kihalt volt, mellette ott folyt fűzfák árnyékában a patak. Egyszer csak az egyik fűzfa alatt Oriol meglátott két lábat, majd amikor még hármat lépett, észrevette Clovis apót, amint ott ül az út mentén, mellette a fűben a két mankója.

Az öreg nyomorékot az egész vidék ismerte, tíz év óta kóborolt arrafelé, lassan, szánalmasan azon a két dongalábán, ahogy ő mondta; akár egy koldus egy Callot-képen. Valamikor vadorzó és orvhalász volt, számtalanszor rajtakapták és megbüntették, annyit és olyan sokáig hevert lesben a nyirkos füvön, annyit halászott a patakban éjszaka, derékig érő vízben, hogy sok nyavalyát összeszedett tőle. Most csak nyögött, és úgy vánszorgott, akár egy rák, amely elvesztette a lábait. Járás közben a jobb lábát, mint a rongyot vonszolta felhúzódott, meggörbült bal lába után. De a környékbeli legények, akik alkonyatkor nyulak vagy lányok után jártak, azt állították, hogy látták ők Clovis apót, úgy szaladt, mint a szarvas, olyan fürgén, mint a gyík a bokrok alatt és a tisztásokon, és az a híres csúz tulajdonképpen nem más, mint "csendőrámítás". Kivált Colosse hangoztatta makacsul, hogy nem egyszer, hanem ötvenszer is látta Clovis apót, amint a hóna alá csapta a mankóit, és tőrt vetett a vadaknak.

Az öreg Oriol már meg is állt az öreg csavargó előtt, az eszébe villant egy ötlet, még zavarosan, mert auvergne-i bunkófejében lassan született meg a gondolat.

Köszönt; a másik is köszönt. Azután beszélgettek az időjárásról, a viruló szőlőről meg még két-három dologról, de Colosse már előrement, s az apja nagy léptekkel utánaeredt.

A forrásuk szépen buzgott, most már kitisztult, s a gödör egész feneke piros, szép sötétpiros volt a bőséges vastartalomtól.

A két ember mosolyogva összenézett, azután nekilátott, megtisztogatta a környéket, összeszedték a kődarabokat, és halomba hordták. Amikor megtalálták a döglött kutya utolsó cafatjait, tréfálkozva elföldelték. Hanem egyszer csak az öreg Oriol letette az ásót. Egy huncut, örömteli és diadalmas redő ráncolta össze keskeny szája szögletét és sunyi szeme környékét; "gyere, nézd csak", mondta a fiának. Az engedelmeskedett; kimentek az országútra, vissza, a falu felé. Clovis apó még mindig a napon melengette tagjait és mankóit.

Oriol megállt előtte, és megkérdezte:

- Hé, nem kéne egy százfrankos?

Óvatosságból a csavargó nem válaszolt.

- Na, nem kéne száz frank? - szólalt meg újra a paraszt.

Ekkor a csavargó elszánta magát, és ezt mormolta:

- Fenének kérd ilyet!

- Hát, akkor megmondom, komám, mit kék csinálni.

És hosszan elmagyarázta neki, fondorlatosan, számtalan célzással és ismétléssel, hogy ha napjában hajlandó egy órát fürödni, tíztől tizenegyig, egy gödörben, amit ők ketten ásnak Colosse-szal együtt a forrásuk mellett, és egy hónap múlva meggyógyul, adnak neki száz frankot ezüsttallérban.

A nyomorék bamba képpel hallgatott, azután így szólt:

- Ha az a ménkű sok kotyvalék ki nem kúrált, a maguk vize ugyan meg nem teszi.

Hanem erre már Colosse is dühbe gurult.

- Na, ne magyarázz énnekem, te vén pojáca, tudom én a te nyavalyádat. A múlt hétfőn is mit csináltál éjszaka tizenegykor a comberombe-i erdőben?

Az öreg szaporán válaszolt:

- Nem igaz az.

De Colosse tűzbe jött:

- Nem igaz, te ripők, hogy átugrottal a Jean Mannezat árkán, oszt nekieredtél a Poulin-lapályon?

A másik erélyesen megismételte:

- Nem igaz az!

- Nem igaz, hogy utánad kiabáltam: "Hé, Clovis, itt a zsandár", te meg befordultál a moulinet-i ösvényen?

- Nem igaz az.

A nagydarab Jacques dühösen, szinte fenyegetően ráripakodott:

- Nem igaz hát! Akkor ide hallgass, te vén százlábú: ha éjszaka meglátlak az erdőn, vagy a vízben, nyakon csíplek, tudod-e, mert énnekem mégis hosszabb a lábam, oszt kikötlek egy fához, reggel meg az egész faluval együtt megyünk ki érted...

Oriol apó elhallgattatta a fiát, majd nyájasan megszólalt:

- Ide hallgass, Clovis, megpróbálhatnád ezt a dolgot! Mink ketten Colosse-szal csinálunk neked egy fürdőt; egy hónapig mindennap odajársz, ennek fejiben kapsz tőlem nem is száz, hanem kétszáz frankot. Aztán meg, ide hallgass, ha meggyógyulsz, a hónap utolján még kapsz ötszázat. Érted, ötszáz frank ezüsttallérban, meg kétszáz, az együttvéve hétszáz. Szóval egyhavi fürdőzésért kétszáz, a gyógyulásért meg ötszáz. Aztán meg ide hallgass: a nyavalyád kiújul. Ha ősszel megint elővesz, az már nem számít, azért a víz megtette a hatását.

Az öreg csendesen válaszolt:

- Hát akkor jó. Ha nem sikerül, majd meglátjuk.

A három ember kezet szorított, hogy megpecsételjék az egyezséget. Azután a két Oriol visszament a forráshoz, hogy kiássák Clovis apó gödrét.

Egy negyedórája dolgoztak, amikor hangokat hallottak az országútról.

Andermatt volt és Latonne doktor. A két paraszt összekacsintott, és abbahagyták a lapátolást.

A bankár odament hozzájuk, és kezet fogott velük; azután szó nélkül mind a négyen a vizet kémlelték.

Fortyogott, buzgott, mintha nagy tűz égne alatta, kavargatta a gázait és buborékjait, majd lefolyt a patak felé egy vékony barázdában, amit már kivájt magának. Oriol ajkán büszke mosoly jelent meg, és egyszerre megszólalt:

- Van ám benne vas meg vas, mi?

Csakugyan már a gödör egész alja vörös volt, és mintha bíbor bevonat borította volna azokat az apró kavicsokat is, amelyeket lefolytában áztatott a víz.

- Igen, de az nem jelent semmit - válaszolt Latonne doktor -, a víz egyéb tulajdonságait kell megismernünk.

- Mink már Colosse-szal megittunk egy pohárral tegnap este, és nagyon felfrissültünk tőle - szólalt meg újra a paraszt. - Ugye, fiam?

A nagydarab legény nagy meggyőződéssel válaszolt:

- Hát bizony nagyon felfrissültünk tőle.

Andermatt csak állt mozdulatlanul, a lába ott volt a gödör szélén. Az orvoshoz fordult:

- A terveimhez körülbelül hatszor ennyi vízre volna szükség, nemde?

- Igen, körülbelül.

- Gondolja, hogy találunk annyit?

- Én igazán nem tudom.

- Nahát! A földvásárlást csak a próbafúrások után véglegesíthetnénk. A vegyelemzés elkészülte után először egy jegyzőileg hitelesített adásvételi kötelezvényre volna szükség, ami csak akkor lépne érvénybe, ha a későbbi fúrások a várt eredménnyel járnak.

Oriol apó nyugtalan lett. Nem értette a dolgot. Akkor Andermatt elmagyarázta neki, hogy egy forrás nem elég, és értésére adta, hogy csak akkor áll a vásár, ha több forrást is találnak. De ő csak akkor foghat hozzá a többi forrás kereséséhez, ha aláírják az adásvételi kötelezvényt.

A két paraszt láthatóan rögtön biztosra vette, hogy annyi a forrás a földjükön, ahány a szőlőtőke. Csak fúrni kell, majd meglátják, majd meglátják.

Andermatt csak ennyit mondott:

- Igen, majd meglátjuk.

De Oriol apó belemártotta a kezét a vízbe, és kijelentette:

- Fenéjit, olyan meleg ez, hogy a tojás is megfő benne, sokkal melegebb, mint a Bonnefille-é.

Latonne is a vízbe nyújtotta az ujját, és elismerte, hogy meglehet.

- Meg aztán ízesebb, jobb ízű is - folytatta a paraszt -, nem olyan faramuci zamatú, mint a másik. Ez igen, ezért aztán jótállók! Ismerem én a környék vizeit, itt folynak a szemem előtt ötven esztendeje, ennél jobbat én még nem láttam, soha, de soha!

Pár pillanatig hallgatott, majd folytatta:

- Nem azért mondom én, hogy dicsérjem a portékámat, dehogy is. Szeretném kipróbálni ezt a vizet maguk előtt, de igazán kipróbálni, nem úgy, ahogy a magukfajta patikusok próbálják, hanem egy betegen kipróbálni. Fogadni merek, hogy meggyógyítana egy nyomorékot, olyan jó meleg, meg olyan jó íze van, fogadni merek!

Mintha gondolataiban kutatott volna, majd a környező hegyek tetejét fürkészte volna, hátha megpillantja a nyomorékot, akire szüksége lenne. De nem pillantotta meg, így lesütötte a szemét az országútra.

Kétszáz méternyiről odalátszott az út szélén a csavargó két béna lába, a testét eltakarta a fűzfa törzse.

Oriol a homlokához emelte a kezét ellenzőnek, és megkérdezte a fiától:

- Hát az meg nem Clovis apó már ott?

Colosse nevetve válaszolt:

- Az, az, még mindig ott van. Nem szalad az, mint a nyúl.

Oriol közelebb lépett Andermatthoz, és így szólt hozzá mély és komoly meggyőződéssel:

- Nézze csak, uram, ide hallgasson. Ahol egy nyomorék, ni, a doktor úr jól ismeri, az oszt igazán nyomorék, tíz esztendeje egy lépést se tesz. A doktor úr is megmondhatja!

Latonne helyeselt:

- Hát ha azt meggyógyítja, poharanként egy frankot adok a vizéért.

Azután Andermatthoz fordult:

- Az egy csúzos, köszvényes öregember, a bal lába görcsösen összerándult, a jobb lába teljesen megbénult; szóval, azt hiszem, gyógyíthatatlan.

Oriol végighallgatta, majd lassan folytatta:

- Nahát, doktor úr, őrajta kipróbálhatja egy hónapig a forrást. Én nem mondom, hogy sikerül, én nem mondok semmit, csak azt kérem, hogy próbálják ki rajta. Ni, gödröt akartunk itt ásni Colosse-szal a köveknek, hát majd Clovisnak ásunk egy gödröt; minden reggel beleül egy órára; aztán majd meglátjuk, majd meglátjuk!...

- Megpróbálhatják - mormolta az orvos. - Szavamat adom, hogy semmire se mennek.

De Andermatt örömmel fogadta a paraszt ötletét, megejtette egy valósággal csodás gyógyulás reménye; négyesben visszamentek a csavargóhoz, aki még mindig mozdulatlanul sütkérezett.

A vén vadorzó átlátta a fondorlatot, úgy tett, mintha vonakodna, sokáig húzódozott, de aztán beadta a derekát, azzal a föltétellel, hogy Andermatt napjában két frankot ad neki azért az óráért, amit a vízben tölt.

Így aztán nyélbe is ütötték az egyezséget. Sőt abban is megállapodtak, hogy mihelyt a gödör elkészül, Clovis apó még aznap megfürdik benne. Andermatt majd ruhát szerez neki, hogy utána felöltözködhessen, a két Oriol meg az udvarukból odaszállít egy elheverő, ócska pásztorkalyibát, oda zárkózik majd be a nyomorék, hogy göncöt váltson.

Azután a bankár és az orvos visszament a faluba. A falu végén elbúcsúztak, az orvos hazament, várta a rendelés, Andermatt pedig elindult a felesége elé, akinek fél tíz körül kellett gyógyfürdőbe mennie.

Az asszony szinte mindjárt fel is tűnt. Tetőtől talpig rózsaszínben volt, rózsaszín kalappal, rózsaszín napernyővel, rózsaszínűen, mint maga a hajnal; a szálló előtt lesietett a kis lejtőn, hogy megtakarítsa az útkanyart, szökdécselt, mint egy madárka, amely ki se tárja a szárnyát, csak ugrál kőről kőre. Amint meglátta a férjét, felkiáltott:

- Ó, de szép vidék, milyen boldog vagyok!

A csendes kis parkban néhány fürdőző bolyongott szomorúan; ahogy az asszony elhaladt, utánafordultak, és Petrus Martel, aki ingujjban pipázott a biliárdterem ablakában, odaszólította kartársát - Lapalme egy pohár fehér bor mellett ült a sarokban -, és csettintve így szólt hozzá:

- Ejha, de jó falat.

Christiane bement a fürdőbe, a bejárattól balra ülő pénztárost egy mosollyal, a jobbra ülő kiszolgált börtönőrt egy jónapottal köszöntötte; azután odanyújtott egy jegyet az egyik fürdősnéninek - aki ugyanolyan ruhát viselt, mint a másik az ivókútnál -, majd követte egy folyosón, ahová a fürdőszobák ajtaja nyílt.

Bevezették az egyikbe, egy tágas, csupasz falú helyiségbe, melynek bútorzata egy székből, egy tükörből és egy cipőhúzóból állt, és egy agyagsárga cementtel bevont, nagy, tojásdad alakú gödör volt benne a kád.

Az asszony megforgatott egy csapot, olyanfélét, amilyennel az utcai vízvezetékeket szokták megnyitni, és a medence mélyén egy kis, kerek, rácsos nyíláson megeredt a víz, csakhamar színig töltötte a kádat, s a túlcsorduló víz a falba vájt kis lefolyón ömlött ki.

Christiane a szállóban hagyta a szobalányát, s a vetkőzésnél az auvergne-i asszony segítségét is visszautasította; egyedül maradt, azt mondta, majd csenget, ha szüksége lesz valamire, vagy a lepedőt kéri.

Lassan vetkőzött, elnézte a tiszta medencében a ringó víz szinte láthatatlan hullámzását. Amikor már meztelen volt, bemártotta a lábát, és jó meleg érzés hatotta át egész a melléig; azután előbb az egyik lábszárát dugta a langyos vízbe, majd a másikat, és beleült ebbe a forróságba, ebbe az enyheségbe, ebbe az áttetsző fürdőbe, ebbe a forrásba, mely ott folydogált rajta, körülötte, apró buborékokkal borítva a testét, a lábán, a karján, véges-végig és a keblén is. Meglepetten nézte azt a számtalan, röpke légcseppet, amely tetőtől talpig felöltöztette apró gyöngyből összerakott, teljes vértezetbe. S ezek a parányi gyöngyszemek szüntelenül szálldostak fölfelé fehér testéről, és szétpattantak a víz színén, mert a testén új meg új buborékok keltek, és üldözőbe vették az előbbieket. Úgy keltek a bőrén, mint kedves és megfoghatatlan, könnyű gyümölcsök, ennek a rózsaszín és üde, kecses kis testnek gyümölcsei, amely gyöngyöt hintett a vízbe.

Christiane olyan jól érezte magát ott benn, a medence mélyén ott fakadt a lába alatt az a forrás, majd tovatűnt a kád szélén abban a kis nyílásban, de ringó habjai, mozgalmas habjai, hullámzó habjai olyan szelíden, olyan lágyan, olyan kellemesen simogatták, ölelgették, hogy Christiane szeretett volna örökre ott maradni mozdulatlanul, szinte gondolattalanul. A fürdő finom melegével egy nyugalomból és jó közérzetből, higgadt elgondolkodásból, egészségből, halk örömből és hallgatag derűből lett, csendes boldogság érzése járta át. A lefolyó víz csobogásában puhán ringatódzva elmerengett, hogy mit tesz a következő pillanatban, mit tesz holnap, sétákra gondolt, apjára, férjére, fivérére és arra a jóképű fiatalemberre, aki a kutyával történt kaland óta kissé nyugtalanította. Nem szerette a heves embereket.

Semmilyen vágy nem háborgatta a lelkét, mely - akárcsak a szíve - nyugodt volt ebben a langyos vízben, semmilyen vágy, csak az a kósza remény, hogy gyereke lesz, de semmilyen vágy, hogy más életben, érzésekben vagy szenvedélyekben legyen része. Jól érezte magát, boldog volt és elégedett.

Megijedt, mert nyílt az ajtó; az auvergne-i asszony adta be neki a lepedőt. Eltelt a húsz perc, öltöznie kellett. Szinte szívfájdalom, szinte sorscsapás volt ez az ébredés; szerette volna megkérni az asszonyt, hagyja még egy pár percig, de azután eszébe jutott, hogy ezt az örömöt mindennap megtalálja; nagy bánatosan kijött a vízből, és begöngyölte magát egy meleg fürdőköpenybe, amely egy kissé sütötte is.

Amint Christiane kifelé tartott, Bonnefille doktor kinyitotta a rendelője ajtaját, szertartásosan üdvözölte, és megkérte, hogy fáradjon be. Érdeklődött az egészségi állapota felől, megtapogatta az érverését, megnézte a nyelvét, tudakozódott, hogy milyen az étvágya, emésztése, megkérdezte, hogy alszik, majd kikísérte a szoba ajtajáig, s ezt hajtogatta:

- Ez igen, ez igen, nagyszerű, nagyszerű. Tiszteltetem a kedves atyjaurát, kevés ilyen finom úriemberrel találkoztam pályámon.

Christiane már unta ezt a nyomasztó kedvességet, végre kijutott, s a kapuban meglátta, hogy a márki ott beszélget Andermatt-tal, Gontrannal és Paul Brétigny-vel.

A férje fejében minden új gondolat szüntelenül ott dongott, mint légy a palackban: most is a nyomorék történetét mesélte, és szeretett volna visszamenni, megnézni, hogy fürdik-e a csavargó.

Az ő kedvéért a többiek is vele mentek.

De Christiane szép csendesen visszatartotta a bátyját, és amikor kissé elmaradtak a társaságtól, így szólt hozzá:

- Te, már beszélni akartam veled a barátodról; nem nagyon tetszik nekem ez a fiú. Mondd csak, ki is ez tulajdonképpen?

Gontran már több éve ismerte Pault, és most leírta neki barátja hol szilaj, szenvedélyes, hol meg őszinte, jóságos természetét.

Paul értelmes fiú, mondta, lobbanékony lelke hevesen adja át magát egy-egy gondolatnak. Enged minden indulatának, nem tud uralkodni magán, nem tud parancsolni magának, nem tud megfontoltan erőt venni érzelmein, nem tudja megalapozott meggyőződésekből leszűrt módszerrel irányítani az életét, enged minden gerjedelmének, nemesnek és visszataszítónak egyaránt, mihelyt egy vágy, mihelyt egy gondolat, mihelyt bármiféle érzelem felkavarja rajongó lényét.

Már hétszer párbajozott, mert éppoly könnyen sért meg embereket, ahogy később összebarátkozik velük; őrjöngve szeretett minden rendű és rangú nőket, ugyanolyan szenvedéllyel imádta őket a boltajtóban fölszedett munkáslánytól a színésznőig, akit elrabolt, igenis elrabolt egy este a bemutató után, amikor a hölgy éppen kocsiba szállt, hogy hazahajtasson, s ő pedig az elképedt járókelők közepette a karjába ragadta, és egy kocsiba tuszkolta, amely vágtában eltűnt, úgy, hogy a színésznőt senki se követhette, senki utol nem érhette.

- Szóval derék fiú - fejezte be Gontran -, de bolond, különben dúsgazdag, és mindenre, de mindenre képes, ha elveszti a fejét.

- Milyen fura parfümöt használ - folytatta Christiane -, olyan jó szaga van. Mi az?

- Tudom is én - válaszolt Gontran -, nem akarja elárulni; azt hiszem, Oroszországból kapja. A színésznője, az a színésznő, akiből éppen gyógyítgatom, az adta neki. Igen, csakugyan nagyon illatos.

Az országúton megláttak egy csapat fürdőzőt és parasztot, mert ebéd előtt szokás volt minden délelőtt kerülni egyet az úton.

Christiane és Gontran utolérte a márkit, Andermattot és Pault, és azon a helyen, ahol még tegnap a szikla emelkedett, csakhamar megláttak egy fura emberfejet, egy rongyos, szürke posztókalappal, nagy fehér szakállal, amint kiállt a földből; olyan volt, mint egy lenyakazott ember feje, mintha csak úgy nőtt volna ott ki, mint a növény. Körülötte szenvtelenül nézelődtek az ámuló vincellérek, mert az auvergneiek nem valami mókás népség, de három kövér úr, másodrendű szállodák vendége, nagyban nevetgélt és tréfálkozott.

Oriol és fia állva bámulta a csavargót, aki ott áztatta magát a gödörben, egy kövön ült, és a víz az álláig ért. Akárcsak egy hajdani elítélt, akit valami furcsa boszorkányságért kínvallatásra szántak; a két mankóját is ott tartotta, ott áztak mellette.

Andermatt lelkesen hajtogatta:

- Bravó, bravó! Lám, mindenkinek ez kellene a vidéken, akit nyavalya kínoz.

Odahajolt az öreg fölé, és úgy kiabált neki, mintha Clovis apó süket lenne:

- Jól érzi magát?

Clovis apót mintha teljesen elkábította volna a forró víz, így válaszolt:

- Alighanem mindjárt elolvadok, a kutyafáját, de meleg!

De Oriol apó kijelentette:

- Mennél melegebb, annál jobb.

- Mi ez itt - szólalt meg egy hang a márki mögött.

Aubry-Pasteur úrjött vissza mindennapos sétájáról, és megállt örökös zihálásával.

Andermatt elmagyarázta neki a kúra tervét.

De az öreg csak ezt hajtogatta:

- A kutyafáját, de meleg!

Ki akart szállni, kérte, hogy segítsenek, húzzák ki onnan.

Végül a bankár lecsillapította, fürdőnként húsz souval többet ígért neki.

Körülállták a gödröt, amelyben lebegtek az öreg testét borító szürkés condrák.

- Micsoda húsleves! - mondta egy hang. - Nem szeretnék mártogatni belőle.

- A húsban se lenne sok köszönet - folytatta egy másik.

De a márki megjegyezte, hogy ebben az új forrásban mintha több, nagyobb és dúsabb szénsavbuborék lenne, mint a fürdő vizében.

A buborékok egészen elborították a csavargó gönceit, és olyan bőséggel törtek felszínre, mintha apró, kerek gyémántokból összerakott rengeteg láncfüzér, végtelen hosszú rózsafüzér szelte volna át a vizet, s a tiszta égbolt tűző napfényében olyan tisztán ragyogtak, mint megannyi briliáns.

Aubry-Pasteur elnevette magát:

- A mindenit - mondta -, hallják csak, mit csinálnak a gyógyintézetben. Tudják, hogy a forrást úgy kell fogni, mint a madarat, valami kalitkafélével, vagy inkább burával. Ezt nevezik befogásnak. Hát lám, mi történt tavaly a fürdőt tápláló forrással. A szénsav könnyebb, mint a víz, és felgyülemlett a bura tetején, majd amikor már nagyon nagy mennyiségben felhalmozódott, benyomult a vezetékekbe, bőven elárasztotta a kádakat, megtöltötte a fürdőszobákat, és megmérgezte a betegeket. Két hónap alatt három szerencsétlenség is történt. Akkor ismét tőlem kértek tanácsot, és én feltaláltam egy igen egyszerű szerkezetet, amely két csőből áll, azok külön vezetik el a burából a folyadékot és a gázt, és csak közvetlenül a kád alatt vegyítik össze ismét őket, s így helyreállítják a víz természetes összetételét, de kiküszöbölik a szénsav veszedelmes túltengését. De az én szerkezetem belekerült volna vagy ezer frankba! S ekkor, tudják mit tett az a börtönőr? Találják ki. Lyukat fúrt a burába, hogy megszabaduljon a gáztól, s az persze el is illant. Úgyhogy önöknek sav nélkül árulják a savas vizet, vagy legalábbis olyan kevés savval, hogy az már nem sokat ér. Itt pedig, nézzék csak.

Mindenki méltatlankodott. Már nem nevettek, csak irigyen nézték a nyomorékot. Minden fürdőző szívesen kapát ragadott volna, hogy gödröt vájjon magának a csavargó mellett.

De Andermatt karon fogta a mérnököt, és beszélgetve odábbmentek. Aubry-Pasteur időnként megállt, mintha vonalat húzott volna pálcájával, itt-ott egy-egy pontot megjelölt; a bankár megjegyezgetett egy noteszba.

Christiane Paul Brétignyvel társalgott. Paul mesélt auvergne-i utazásáról az asszonynak, mit látott, mit érzett. A vidéket is ösztönös hevességgel szerette, melyből mindegyre kiütközött valami ősállati. Szerette, mint egy érzéki lény, akit a vidék felkavar, akinek felkorbácsolja testét, idegeit.

- Én, asszonyom - mondta -, úgy érzem, mintha nyitva volnék; minden belém hatol, minden átjár, könnyekre fakaszt, vagy fogcsikorgatásra bír. Lássa, ha elnézem ott szemben azt a hegyoldalt, azt a nagy zöld dombhátat, a hegyre kúszó fák rengetegét, az egész erdő itt van a szememben; eltölt, eláraszt, itt folyik a véremben; és úgy érzem, hogy meg is eszem azt az erdőt, tele a hasam vele, és magam is erdővé válok.

Nevetve beszélt, nagy kerek szemét hol az erdőre, hol Christiane-ra meresztette; az asszony pedig elámult, meglepődött, de fogékonyan hallgatta, úgy érezte, hogy, mint az erdőt, őt magát is felfalja ez a sóvár és tágra nyílt tekintet.

- Hátha meg tudná - folytatta Paul -, micsoda gyönyöröket köszönhetek az orromnak. Iszom ezt a levegőt, megrészegülök tőle, életet merítek belőle, és mindent megérzek, ami benne van, mindent, de mindent. Várjon, mindjárt elmondom, hogyan. Először is megfigyelte már, mióta itt van, azt a kellemes illatot, amihez semmi más illat nem fogható, olyan könnyű, olyan enyhe, mintha csak valami... hogy is mondjam... anyagtalan illat lenne? Mindenütt ebbe ütközünk, de sehol nem találjuk, megfoghatatlan, hogy honnan árad! Soha, soha ilyen... ilyen isteni élmény föl nem dúlta a szívemet... no hát, ez a virágzó szőlő illata! Hej, négy napomba került, míg rájöttem. És nem elragadó gondolat ez, asszonyom, hogy a szőlő, amelytől a bort kapjuk, a bort, amit csak fennkölt szellemű ember képes felfogni és méltányolni, a leggyöngédebb és legbódítóbb illatot is megadja nekünk, amit csak a legkifinomultabb érzékű ember képes érzékelni? S aztán érzi a gesztenyefák átható szagát, az akácok cukros zamatát, a hegy aromáit, és a füvet, a füvet, ami oly jó szagú, oly jó, oly jó, hogy nem is sejtené az ember?

Christiane csodálkozva hallgatta ezt a sok mindent, nem mintha meglepő volna, de úgy érezte, annyira más ez, mint amit napjában hallott maga körül, hogy megragadta, megindította, felkavarta a képzeletét.

Paul csak beszélt, kissé tompa, de meleg hangján.

- Meg aztán érzi-e maga is a levegőben, az utakon, ha meleg van, azt az enyhe vaníliaillatot? Érzi, ugye? Nahát ez... ez... de nem is merem megmondani.

Most már harsányan nevetett; egyszer csak kinyújtotta a kezét:

- Nézze csak!

Egy sor szénásszekér ment arra, két-két tehén húzta őket. A lomha állatok keservesen vánszorogtak, lógó homlokkal, fejüket leszegték a járom súlya alatt, a szarvuk oda volt kötve a farúdhoz; kidudorodó bőrük alatt meglátszott a lábuk mozgó csontozata. Minden fogat előtt egy ember haladt ingujjban, mellényben és fekete kalappal, pálca volt a kezében, és hajtotta az állatokat. Olykor megfordult, sose ütött a jószágra, csak hozzáért egy tehén marjához vagy homlokához, az meg hunyorgott nagy, báva szemével, és engedelmeskedett a kocsis mozdulatának.

Christiane és Paul félreállt, elengedte őket.

- Érzi? - kérdezte a férfi.

Az asszony meglepődött:

- Mit? Istállószag van.

- Igen, istállószag van; az a sok tehén, ami errefelé jár, mert ezen a vidéken nem tartanak lovat, ilyen istállószagot hint szét az országutakon, az keveredik össze a könnyű porral, s attól olyan vaníliaillatú a szél.

Christiane kissé megundorodott, és csak ezt dünnyögte:

- Ó!

- Bocsásson meg - folytatta Paul -, most vegyelemzek, mint egy patikus. Mindenesetre a legelragadóbb, a legnyájasabb és a legpihentetőbb tájon vagyunk, asszonyom, amit valaha is láttam. Aranykori táj. Hát még Limagne, jaj, hát még Limagne! De nem beszélek róla, inkább majd megmutatom. Majd meglátja.

A márki és Gontran utolérte őket. A márki belekarolt a lányába, visszafordult vele, és hazafelé vezette ebédre.

- Ide figyeljetek, gyerekeim - mondta -, ez a dolog mindhármótokra tartozik. William egész megszédül, ha valamit a fejébe vesz, most másra se gondol, csak az építendő városára, és meg akarja nyerni az Oriol családot. Szeretné hát, ha Christiane megismerkedne a kislányokkal, és megnézné, hogy szalonképesek-e. Csak az apjuk át ne lásson a szitán. Így támadt az a gondolatom, hogy egy jótékony célú ünnepséget tartsunk. Lányom, te majd meglátogatod a plébánost; közösen kiválasztotok a hívei közül két lányt, hogy járjanak veled gyűjtögetni. Tudod már, hogy melyik két hölgyet fogod neki javasolni; ő aztán majd a maga nevében meghívja őket. Ti pedig, fiaim, Petrus Martel segítségével, a társulatával és a zenekarával tombolát rendeztek a kaszinóban. És hogyha a kis Oriol lányok kedvesek, mert azt mondják, hogy a zárdában igen jó nevelést kaptak, Christiane majd meghódítja őket.

Christiane egy hétig mással se foglalkozott, csak az ünnepség előkészületeivel. A plébános valóban csak a két kis Oriol lányt találta méltónak hívei közül, hogy Ravenel márki lányával gyűjtögessen; boldog volt, hogy fontoskodhat, maga gondolt mindenre, megszervezett, elintézett mindent, és maga hívta meg a lányokat is, mintha ő maga találta volna ki az egészet.

A község megbolydult; a komor fürdőzők valami újdonságról beszélgethettek, az étteremben röpködtek is a különböző megjegyzések, hogy vajon mennyit jövedelmezhet ez a két ünnepély, a vallásos és a világi együttvéve.

A nap jól kezdődött. Csodálatos nyáridő volt, meleg és tiszta, a síkságon verőfényes, a falu fái alatt kellemes.

A misét, a rövid, zenés misét kilenc órakor tartották. Christiane a szertartás előtt érkezett, meg akarta nézni, hogy díszítették fel a templomot a Royat-ból és Clermont-Ferrand-ból hozatott virágfüzérekkel, s egyszer csak lépteket hallott maga mögött. A plébános, Litre abbé haladt utána a két kis Oriol lánnyal, és bemutatta őket egymásnak. Christiane rögtön meghívta ebédre a lányokat. Azok pirulva elfogadták, és illedelmes meghajlással megköszönték.

A hívek szállingózni kezdtek.

Ők hárman leültek a három díszhelyre, amit a szentély mellett állítottak föl nekik, három másik hellyel szemben, ahol ünneplőbe öltözött fiatalemberek ültek, a községi elöljáró fia, a helyetteséé és az egyik községi tanácsosé, akiket azért választottak ki, hogy a gyűjtést végző hölgyeknek kísérőjük legyen, és a helyi hatóságoknak is a kedvébe járjanak.

Minden remekül sikerült.

A szertartás rövid volt. A gyűjtés száztíz frankot hozott, és ez Andermatt ötszáz frankjával, a márki ötven frankjával és Paul Brétigny száz frankjával együtt hétszázhatvan frankot tett ki, amire még nem volt példa Enval községben.

A ceremónia után a kis Oriol lányokat átvitték a szállóba. Mintha kissé megszeppentek volna, de azért nem viselkedtek félszegen, csak nemigen szóltak, de nem félelemből, hanem inkább szerénységből. A szálló éttermében ebédeltek, és tetszettek a férfiaknak, minden férfinak.

Az idősebb komolyabb, a fiatalabb élénkebb, az idősebb a szó köznapi értelmében illedelmesebb, a fiatalabb bajosabb volt, de azért annyira hasonlítottak egymáshoz, ahogy csak két nővér hasonlíthat.

Az ebéd végeztével átmentek a kaszinóba, ahol kettőkor kezdődött a tombola.

A parkot már elárasztották a parasztokkal keveredő fürdőzők, s a park egy vásári mulatság képét mutatta.

A kínai lugasban a zenészek egy mezei szimfóniát játszottak, magának Saint-Landrinak a művét. Paul, aki Christiane-t kísérte, megállt.

- Lám - mondta -, milyen csinos kis muzsikus. Nem tehetségtelen ez a fiatalember. Zenekarral jól hatna a műve.

Azután megkérdezte:

- Szereti a zenét, asszonyom?

- Nagyon.

- Engem valósággal feldúl. Ha olyan művet hallok, amit szeretek, mindjárt úgy érzem, hogy az első hangok lefejtik húsomról a bőrömet, leolvasztják, feloldják, megsemmisítik, és mintha elevenen megnyúztak volna; védtelenül hagynak, kitesznek a hangszerek minden támadásának. Mintha valóban az idegeimen játszana a zenekar, csupasz és reszkető idegeimen, amelyek minden hangra megremegnek. Nemcsak a fülemmel hallom a zenét, hanem testem minden érzékével, és tetőtől talpig együtt rezgek vele. Semmi se okoz nekem ilyen gyönyörűséget, vagy inkább ilyen boldogságot.

Az asszony mosolygott, és így szólt:

- Ön nagyon hevesen érez.

- Teringettét! Mit érne az élet, ha nem éreznénk hevesen? És nem irigylem az olyan embereket, akiknek teknőcpáncél vagy vízilóbőr van a szívükön. Csak azok a boldogok, akik megszenvedik az érzéseiket, akik az érzésbe beleremegnek, és úgy ízlelik, mint valami nyalánkságot. Mert fel kell fognunk minden érzelmünket, akár boldog, akár szomorú, el kell telnünk vele, meg kell ittasulnunk tőle a legharsányabb boldogságig, vagy a legfájdalmasabb gyötrelemig.

Az asszony ráemelte a tekintetét, kissé meglepett volt, mint egy hét óta mindig, Brétigny minden szavától.

Új barátja, mert az első órák viszolygása után hamarosan a barátjává fogadta Pault, egy hét óta csakugyan lépten-nyomon megrázta lelke békéjét, és felkavarta, ahogy egy medence vizét kavarjuk fel, ha követ dobunk bele. Paul pedig köveket dobált, jókora köveket ebbe a még szendergő gondolatvilágba.

Az apja, mint minden apa, mindig kislánynak nézte Christiane-t, akit nem kell nagyon komolyan venni; a fivérén Christiane csak nevetett, de a szavain nem gondolkodott; a férje nem is képzelte, hogy köznapi életük dolgain kívül bármiről is beszélgetnie kellene a feleségével; Christiane mindeddig valami szelíd és elégedett szellemi bénaságban élt.

Új ismerőse pedig éles gondolatokkal nyitogatta értelmét, mint egy-egy éles fejszecsapással. Különben az ilyen férfi tetszik is a nőknek, minden nőnek, éppen a természete miatt, érzelmeinek remegő hevessége miatt. Paul értett a nyelvükön, mindent el tudott mondani nekik, és mindent megértetett velük. Huzamos erőfeszítésre képtelen, de végtelenül fogékony volt, mindig szeretett, vagy szenvedélyesen gyűlölt, mindenről ártatlan hévvel beszélt, mint egy elszántan meggyőződéses ember, aki éppoly változékony, mint amilyen lelkesedő, végletesen megvolt benne a nők igazi jelleme, hiszékenysége, bája, szeszélyessége, idegessége, egy férfi fölényes, tevékeny, nyílt és átható értelmével párosulva.

Hirtelen Gontran odalépett hozzájuk:

- Forduljatok meg - mondta -, és nézzétek meg az Honorat házaspárt.

Megfordultak, és meglátták Honorat doktort egy kékruhás, idős és kövér hölgy mellett, akinek a feje olyan volt, akár egy csemetekert, a kalapján ott virított együtt mindenféle növény és virág.

Christiane meglepetten kérdezte:

- Ez a felesége? De hisz az az asszony tizenöt évvel idősebb, mint a doktor!

- Igen, hatvanöt éves: egykori bábaasszony, akivel az orvos két szülés közt esett szerelembe. Különben alighanem ez is afféle reggeltől estig civakodó házaspár.

Visszamentek a kaszinó felé, hívogatta őket a közönség zajongása. A gyógyintézet előtt, egy nagy asztalon ott voltak kirakva a tombolajegyek, Petrus Martel pedig Odelin kisasszonnyal, az Odéon tagjával, egy kis barna hölggyel együtt kihúzta és bejelentette a számokat, harsány ripacskodással, amin remekül szórakozott a közönség. A kis Oriol lányokkal és Andermatt-tal együtt ismét előkerült a márki, és megkérdezte:

- Itt maradunk? Nagyon lármás ez a mulatság.

Ekkor elhatározták, hogy sétálnak egyet a hegyoldalban az Envalból Roche-Pradiére-be vezető úton.

Odamenet előbb libasorban fölmentek egy keskeny ösvényen, a szőlőföldek közt. Elöl Christiane haladt gyors és könnyed léptekkel. Mióta ideérkezett erre a vidékre, úgy érezte, hogy újjászületett, azelőtt nem ismerte ezt a lobogó életörömöt. Talán a fürdők miatt érezte jobban magát, azok szabadították meg azoktól az enyhe szervi zavaroktól, amelyek érezhető ok nélkül leverik, lehangolják az embert, talán a fürdőknek köszönhette, hogy mindent jobban fölfogott, és jobban átérzett. De talán csak úgy érezte, hogy felszítja, felkorbácsolja ennek az ismeretlen fiatalembernek a jelenléte és heves szelleme, aki őt a dolgok megértésére tanította.

Christiane hosszan, teli tüdővel lélegzett, és eszébe jutott minden, amit Paul mondott a szélben szállongó illatokról. "Igaz - gondolta -, megtanultam tőle, hogy érezzem a levegőt." És újra fölfedezett minden szagot, különösen a szőlő könnyű, lenge, röpke illatát.

Christiane kiért az útra, és a társaság csoportokra oszlott. Andermatt és Louise Oriol, az idősebbik lány, előrement, és az auvergne-i földek hozamáról beszélgetett. Ez az auvergne-i lány ízig-vérig az apja lánya volt, benne voltak az öröklött ösztönök, és ismerte a földművelés minden apró és gyakorlati tudnivalóját; sorolta is őket kedves, illedelmes hangon, olyan tapintatos modorban, ahogy a zárdában tanulta.

Amint hallgatta, Andermatt oldalt nézett rá, és bájosnak találta ezt a komoly és a gyakorlati dolgokban máris oly járatos kislányt. A bankár néha kissé meglepetten mondta, nem is egyszer:

- Hogyan? Limagne-ban harmincezer frankot is megér a föld hektárja?

- Igen, uram, ha csemegealmát termő szép almafák vannak rajta. Majd minden gyümölcs, amit Párizsban fogyasztanak, a mi vidékünkről való.

Ekkor Andermatt megfordult, hogy elismeréssel szemügyre vegye Limagne-t, mert az országútról, ahol haladtak, a szemhatár széléig beláthatták ezt a mindig könnyű, kék ködpárával borított hatalmas rónát.

Christiane és Paul is megállt ott a tágas, fátyolos vidékkel szemben, s ez a látvány olyan simogató volt, hogy a végtelenségig elnézték volna ott.

Az út most óriás diófák tövében vezetett; sötét árnyuk hűvösséget lopott az ember bőrére. Már nem emelkedett az út magasabbra, ott kanyargott a lejtős hegyoldalban, amelyre alatta szőlő, fölötte meg, az itt elég alacsony gerincig, zöld gyep szőnyege borult.

- Ugye, szép - mormolta Paul -, mondja, ugye, szép? És miért érzékenyülök el ettől a tájtól? Igen, miért? Olyan mély, olyan bőséges, főleg olyan bőséges báj árad belőle, hogy a szívemig átjár. Ha ezt a rónát nézzük, ugye, mintha szárnyat bontana a gondolat? Szárnyra kel, itt lebeg, tovaszáll, el, arra messze, minden megálmodott vidék felé, amit sose fogunk meglátni. Igen, lássa, csodálatos ez, mert nem is látvány, hanem sokkal inkább álom.

Christiane szótlanul hallgatta, várta, remélte, felfogta Paul minden szavát; és maga sem igen tudta, miért, de meghatottnak érezte magát. Csakugyan fölsejlettek előtte más tájak, kék tájak, rózsaszín tájak, valószínűtlen és csodálatos, föllelhetetlen és örökké kutatott tájak, melyekhez képest minden más tájat középszerűnek vélünk.

- Igen - folytatta Paul -, szép ez, mert szép. Máshol megkapóbb és kevésbé harmonikus a kilátás. Ó, asszonyom, a szépség, a harmonikus szépség! Csakis ez van a világon. Nincs semmi más, csak a szépség! De milyen kevesen fogják fel! Egy test, egy szobor, vagy egy hegy vonalát, egy kép színét vagy itt ezét a síkságét, azt a kimondhatatlant a Giocondá-ban, azt a mondatot, ami a lelkünkbe sajdul, azt az apróságot, ami a művészt éppúgy teremtővé teszi, mint Istent, ugyan ki látja meg az emberek közül? Várjon, elmondok magának két versszakot Baudelaire-től.

És szavalni kezdett:

Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Oh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
az imádott, soha nem ismert Végtelent!

Légy Isten angyala, vagy a Sátán szirénje,
mit bánom! Bársonyos tündérszemmel ha kelsz,
úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,
enyhül a rút világ, s könnyül a lomha perc![1]

Christiane most Paulra nézett, meglepődött az ellágyulásától, fürkészte a szemével, nem egészen értette, mi az a rendkívüli, ami ebben a költeményben lappanghat.

Paul kitalálta a gondolatát, és fölingerült, hogy nem tudja átadni lelkesedését az asszonynak, mert igazán jól mondta el azt a verset, és most egy csepp megvetéssel folytatta:

- Bolond vagyok, hogy erőnek erejével meg akarok kedveltetni magával egy ilyen szövevényes ihletésű költőt. Remélem, hogy egy napon, akárcsak én, maga is érzi majd ezeket a dolgokat. A nőknek sokkal élesebb az ösztönük, mint az értelmük, és csak úgy fogják fel a művészet titkos és burkolt célzatát, ha gondolatviláguk érzelmi hatással találkozik.

Majd biccentve hozzátette:

- Meg fogok próbálkozni, asszonyom, ezzel az érzelmi ráhatással.

Christiane nem találta pimasznak, csak furának; különben nem is akart többet érteni a dologból, mert egyszer csak belenyilallt egy merőben új felismerés: Paul remekül öltözködik, de a termete olyan magas és olyan erős, a mozgása olyan férfias, hogy nem tűnik rögtön az ember szemébe öltözetének finom választékossága.

Meg aztán a fejében volt valami vad és darabos, amitől első pillantásra egész lénye kissé otrombának hatott. De ha az ember megszokta a vonásait, bájt, hatalmas és nyers bájt talált benne, amely, mindig fátyolos hangjának gyöngéd árnyalatai szerint, időnként nagyon nyájassá változott.

Christiane először vette észre, hogy Brétigny tetőtől talpig milyen ápolt, és megállapította magában: "Határozottan olyan ember, akinek egyenként kell fölfedezni az erényeit."

Gontran utánuk futott.

- Hé, Christiane, várj meg, kishúgom! - kiabálta.

Amikor utolérte őket, még mindig nevetve mondta nekik:

- Gyertek csak, hallgassátok meg a kis Oriolt, igazán furcsa kis szerzet, bámulatosan szellemes. Papa mellett végül is fölengedett, és rettentő mulatságos dolgokat mesél. Várjátok meg őket.

Meg is várták a márkit, aki a kisebbik lánnyal, Charlotte Oriollal jött.

A lány gyerekes, huncut elmésséggel mesélt falusi történeteket, együgyű paraszttréfákat. Utánozta is a parasztokat, a mozdulataikat, lomha járásukat, komoly beszédüket, azzal a sok ördögadtával, azzal a számtalan istenuccséval, amit a kislány úgy mondott: istókuccse; minden arcmozdulatukat úgy mímelte, hogy csinos, okos képe nagyon bájos lett tőle. Élénk szeme csillogott; elég nagy szája tágra nyílt, és szép fehér foga kivillant; kissé fitos orra szellemességre vallott; üde volt, üde, mint a virág, s a láttára sóváran megbizsergett az ember ajka.

A márki majd az egész életét a birtokán töltötte, Christiane és Gontran a családi kastélyban nevelkedett, büszke és megtermett normand földművelők közt, akiket szokás szerint olykor asztaluknál is vendégül láttak, s akiknek gyerekeivel, hiszen együtt voltak elsőáldozók, Christiane és Gontran családiasan bántak, s most is alá tudták adni a szót ennek a háromnegyedrészt úrivá lett, vidéki kislánynak, barátságos őszinteséggel, biztos és szívélyes tapintattal, amitől Charlotte rögtön fölengedett, derűs és bizakodó lett.

Andermatt és Louise már a falu alatt jártak, de nem akartak bemenni, és visszafordultak.

Az egész társaság leült egy fa tövébe, az árokparton, a gyepre.

Sokáig ott maradtak, csendesen beszélgettek minden semmiségről valami kókadt, kellemes bágyadtságban. Néha egy-egy szekér haladt arra, mindig két tehén húzta; fejüket lenyomta és kifordította a járom; a jószágokat mindig egy horpadt hasú paraszt hajtotta, nagy fekete kalapban, úgy terelgette őket vékony pálcája hegyével, mint egy karmester.

Az ember levett kalappal üdvözölte a kis Oriol lányokat; a kislányok meg fiatal hangocskájukon családiasan fogadták, hogy "jó napot". Azután hazaindultak, mert eljárt az idő.

Amint a parkhoz közeledtek, Charlotte Oriol felkiáltott:

- Ni, a bourrée! A bourrée!

Csakugyan bourrée-t táncoltak egy régi auvergne-i dallamra.

Parasztok és parasztlányok lépkedtek és szökdeltek, hajbókoltak, forgolódtak; a lányok kétfelől, két ujjal megfogták és fölemelték a szoknyájukat, a legények meg lógatták a karjukat, vagy csípőre tették, s úgy állt a karjuk, mint a korsófül.

Az egyhangú és kedves dal is táncolt a hűvösödő esti levegőben; mindig ugyanaz a dallam járta, a cincogó hegedű dalolta, a többi hangszer meg az ütemét nyomta meg, és szökdelőbbé tette a lejtését. Jó volt ez az egyszerű és parasztos, pattogó és mesterkéletlen muzsika, illett ehhez a lomha falusi menüetthez.

A fürdőzők is megpróbálkoztak a tánccal. Petrus Martel ott ugrabugrált a kis Odelinnel szemben, aki úgy kellette magát, mint egy kartáncosnő; Lapalme, a komikus valami fura táncot lejtett a kaszinó pénztárosnője körül, akiben láthatóan megbolydultak a Bullier tánciskola emlékei.

Egyszer csak Gontran észrevette Honorat doktort; az orvos szívvel-lélekkel ropta, ahogy csak a lába bírta, mint igazi telivér auvergne-i, járta a hagyományos bourrée-t.

A zenekar elhallgatott. Mindannyian megálltak. A doktor odalépett, és üdvözölte a márkit.

Fújtatva törölgette a homlokát.

- Néha jó fiatalnak lenni - mondta.

Gontran a vállára tette a kezét, és hamiskásan mosolygott:

- Nem is mondta, hogy házasember.

Az orvos abbahagyta a homloktörölgetést, és komolyan válaszolt:

- Igen, az vagyok, de nincs köszönet benne.

- Hogyhogy?

- Úgy értem, hogy rosszul házasodtam. El ne kövesse soha ezt a szamárságot, fiatalember.

- Miért?

- Miért! Nézze, húsz éve vagyok házasember, de bizony még nem szoktam hozzá. Minden este elmondom magamban, amikor hazamegyek: "Nicsak, ez az idős hölgy még mindig nálam van! Hát sose áll már odább?"

Mindenki fölnevetett, olyan komolyan és meggyőződéssel beszélt.

De a szállóban vacsorára csengettek. A mulatság véget ért. Louise és Charlotte Oriolt hazakísérték az atyai házba, és miután elbúcsúztak tőlük, a két lányról beszéltek.

Mindenki egyaránt elbájolónak találta őket. Csak Andermatt kedvelte jobban az idősebbet.

- Milyen hajlékony is a női jellem - mondta a márki. - Azt se tudják, mire jó az apjuk aranya, de az arany puszta szomszédsága úrihölgyet nevel ezekből a parasztlányokból.

- Hát ön melyiket kedveli jobban? - kérdezte Christiane Paul Brétignytől.

- Ó, én rájuk se néztem - mormolta a férfi. - Én nem őket kedvelem.

Nagyon halkan beszélt, és Christiane nem válaszolt.

A következő napok nagyon kellemesen teltek Christiane Andermattnak. Könnyű szívvel, örvendező lélekkel élte világát. Első gyönyörűsége a reggeli fürdő volt, ez a pompás, bőrcirógató gyönyörűség, egy remek félóra a meleg folyó vízben, ami egész napra boldoggá tette. Igazán boldog volt, boldog minden gondolata és minden vágya. Érezte, hogy szeretet veszi körül és járja át, ereiben ott lüktet a fiatal élet mámora s mindez, meg az új környezet is, ez az álmodozásra és pihenésre termett, tágas és illatos, fönséges vidék, amely úgy vette körül, mint a természet nagy ölelése, új érzelmeket ébresztett benne. Minden, amivel találkozott, minden, amivel érintkezésbe került, ezt a reggeli élményt folytatta, a langyos fürdő, egy nagy boldogságfürdő élményét, amelybe testestül-lelkestül belemerült.

Andermatt havonként két hetet akart Envalban tölteni, ezért visszautazott Párizsba, de a feleségének lelkére kötötte, hogy tartsa szemmel a nyomorékot, abba ne hagyja az öreg a gyógykezelést.

Ebéd előtt Christiane, az apja, a bátyja és Paul mindennap kiment hát, hogy megnézzék azt, amit Gontran "koldus levesének" hívott. Más fürdőzők is kijártak, körülállták a gödröt, és beszélgettek a csavargóval.

Az öreg azt mondogatta, hogy a járás még mindig nehezére esik, de úgy érzi, hogy tele a lába hangyával; el is mesélte, hogy jönnek-mennek a hangyák, fölhatolnak a combjáig, majd leszállnak újra a lába ujjáig. Még éjszaka is érzi őket. Ezek a kis állatok csípik, csiklandozzák, és elűzik az álmát.

Az idegenek és a parasztok két táborra oszlottak, voltak bizakodók, és voltak hitetlenkedők, de a kúra mindenkit érdekelt.

Ebéd után Christiane gyakran meglátogatta a kis Oriol lányokat, és elmentek sétálni. A fürdőhelyen nem volt más nő, akivel beszélgethetett, akivel kellemes kapcsolatot tarthatott, akit megajándékozhatott egy kis baráti bizalommal, és akitől egy kis női szeretetet várhatott. Mindjárt megkedvelte az idősebbik lány mosolygó és komoly józanságát, de még inkább a fiatalabbiknak fura és huncut szellemességét, s nem annyira a férjének akart kedvébejárni, most már inkább magától, szórakozásból kereste a két kislány barátságát.

Kirándulni is jártak, hol hintón, egy ócska hatüléses utazókocsin, amit egy riomi kölcsönzőnél találtak, hol meg gyalogszerrel.

Különösen egy kis vadon völgyet szerettek Chátel-Guyon mellett, amely a sans-souci remetelakhoz vezetett.

Lassan mentek a keskeny ösvényen, a fenyőfák alatt, a kis patak partján, csevegve haladtak párosával. A csapás minduntalan átvezetett a patakon, Paul és Gontran minden átkeléskor beállt a vízben levő kövekre, minden hölgyet karon fogtak kétfelől, és egyetlen lendülettel átszállították őket a túlsó partra. Minden átkelés után új párok alakultak a sétálók közt.

Christiane hol egyik férfival ment, hol a másikkal, de mindig talált módot, hogy egy időre kettesben maradjon Paul Brétignyvel, hol a menet élén, hol hátramaradva.

Paul már nem úgy viselkedett vele, mint az első napokban, már nem nevetett annyit, nem volt olyan szilaj, olyan pajtáskodó, de tisztelettudóbb és készségesebb.

A beszélgetéseik pedig meghittebbek lettek, és sok szó esett köztük a szívről. Paul avatottan beszélt érzelmekről és szerelemről, mint aki már kitapasztalta a női gyöngédséget, és ugyanannyi boldogságot köszönhet neki, mint amennyi szenvedést.

Christiane szívrepesve, kissé megindultan, fondorlatos és izzó kíváncsisággal sarkallta vallomásra. Amit tudott Paulról, heves vágyat ébresztett benne, hogy még többet tudjon róla, hogy gondolatban belehatoljon egy férfiéletbe, amilyennel futólag, csak könyvben találkozott, egy viharzó és szerelmi titkokkal teljes életbe.

Hogy Christiane vallomásra sarkallta, Paul mindennap kissé többet mondott el az életéről, a kalandjairól és keserveiről, és forró szavait az emlékezés égő sajgása olykor még szenvedélyesebbé tette, a tetszésvágy pedig sziporkázóvá.

Paul egy ismeretlen világot tárt Christiane szeme elé, és ékes szavakat talált, hogy kifejezze a vágy és a várakozás árnyalatait, a növekvő remények tombolását, a virágok és szalagok, minden megőrzött apróság áhítatos tiszteletét, a hirtelen támadt ernyesztő kétségeket, a riasztó gyanú aggodalmát, a féltékenység kínjait és az első csók kimondhatatlan tébolyát.

S mindezt nagyon illedelmesen, tartózkodóan, költőien és megkapóan tudta elmesélni. Mint minden férfi, akit szüntelenül kísért a szerelmi vágy, és aki mindig a nőre gondol, tapintatosan beszélt azokról a nőkről, akiket még most is parázsló lázzal szeretett. Ezer kedves apróságot idézett föl, ami megindítja a szívet, ezer gyöngéd emléket, amitől könny csillan meg az ember szeme sarkában, a széptevés minden parányi csacsiságát, amik az érzékeny lelkű és kiművelt szellemű emberek szerelmi kapcsolatát a legszebbé és legvonzóbbá teszi a világon.

Ezekben a mindennap megújuló, mindennap tovább tartó, meghitt és felkavaró beszélgetésekben úgy hulltak a szavak Christiane szívére, mint a földbe vetett magvak. És a nagyszerű vidék bája, a jó levegő, a kék Limagne, amely oly tágasnak tetszett, hogy mintha az ember lelke is kitárult volna tőle, a hegyen azok a kialudt kráterek, a világ ócska kályhái, amelyek már csak arra valók, hogy vizet melegítsenek a betegeknek, a lombos erdők hűvöse, a patakok halk csobogása a köveken, mindez szintén átjárta a fiatalasszony szívét és testét, átjárta és meglágyította, mint a csendes, langyos eső a még szűz talajt, olyan eső, amely virágba szökkenti a magot.

Christiane jól érezte, hogy ez a fiatalember kissé udvarol neki, és hogy őt csinosnak, sőt több mint csinosnak találja; ő is tetszeni akart Paulnak, s a vágy ezer furfangos és egyszersmind átlátszó fogást sugallt neki, hogy elbájolja, meghódítsa Pault.

Ha Paul ellágyult, Christiane hirtelen faképnél hagyta; ha megérezte, hogy Paul ajka gyöngéd szóra nyílik, Christiane meg se várta a mondat végét, csak rávetett egy rövid és átható pillantást, amely tűzként nyilall a férfiszívbe.

Christiane nyájas szavakat mondott, kedvesen illegette a fejét, a kezével egy-egy szórakozott mozdulatot tett, olykor kiült lényére a mélabú, de ezt csakhamar elhessentette egy mosoly, és szó nélkül is elárulta, hogy Paul erőfeszítése nem hiábavaló.

Mit akart Christiane? Semmit. Mit várt? Semmit. Szórakoztatta ez a játék, csak azért, mert nő volt, mert egyáltalán nem érezte a veszélyét, mert, mit sem sejtve, kíváncsi volt, hogy Paul mitévő lesz.

Meg aztán egyszer csak kivirult benne az a természetes kacérság, amely ott lappang minden női lény vérében. Ez a tegnap még szendergő és ártatlan gyermek egyszer csak föleszmélt, éber és éles szemű lett egy férfival szemben, aki szüntelenül szerelemről beszélt neki. Christiane kitalálta, hogy őmellette mind nagyobb zavar lesz úrrá Paul fejében, látta a férfi tekintetében a születő érzelmeket, fölfogta a férfi hangjának különféle árnyalatait, ahogy páratlan ösztönnel minden nő megérzi, hogy szerelmet várnak tőle.

Társaságban már más férfiak is udvaroltak neki. De egy pajkos csitri gúnyolódásán kívül mást se kaptak tőle. Christiane-t mulattatták udvarlóinak üres bókjai; örömmel töltötte el búbánatos, epekedő képük; minden érzelmes megnyilatkozásukra tréfával felelt.

De most egyszerre úgy érezte, hogy csábító és veszedelmes ellenféllel került szembe; ettől lett belőle ilyen ügyes, ösztönösen éleslátó és vakmerőséggel, hidegvérrel fölfegyverzett lény, aki, már amíg megőrzi a szíve szabadságát, kémleli, meglepi, és az érzelmek láthatatlan szövevényébe ragadja a férfiakat.

Paul eleinte butuskának találta Christiane-t. Megszokta a kalandos természetű nőket, akik olyan járatosak a szerelemben, mint egy öreg katona a hadgyakorlatban, akik kitanulták az udvarlás és a gyöngédség minden fortélyát, ezért mindennapinak tartotta ezt az egyszerű női szívet, és kissé fölényesen bánt vele.

De lassanként épp ez az ártatlanság mulattatta, majd rabul is ejtette; engedett lobbanékony természetének, és attól fogva gyöngéd figyelmességgel vette körül a fiatalasszonyt.

Jól tudta, hogy a tiszta lelket úgy lehet a legjobban megzavarni, ha szüntelenül szerelemről beszélünk neki, és úgy teszünk, mintha másokra gondolnánk; azután ravaszul kihasználva azt a mohó kíváncsiságot, amit maga ébresztett Christiane-ban, bizalmas vallomások ürügyén nekilátott, hogy az árnyas erdőben valóságos tanfolyamot tartson az asszonynak, a szenvedély tanfolyamát.

Akárcsak Christiane-t, Pault is mulattatta ez a játék, s valahány apró figyelmességet ki tudnak találni a férfiak, ő minden módon az asszony értésére adta, hogy egyre jobban kedveli őt, és szerelmesnek tettette magát, még nem is sejtve, hogy csakugyan szerelmes lesz.

Lassú sétáik közben mindvégig olyan természetesen tették ezt mindketten, amilyen természetes az, hogy megfürdünk, ha egy meleg napon patakpartra érünk.

De abban a percben, ahogy Christiane-ból kibújt az igazi kacérság, abban az órában, ahogy az asszony felfedezte a nők minden természetes férfi csábító fortélyát, mihelyt eltökélte, hogy leveszi lábáról ezt a szenvedélyes férfit, mintha csak egy krokettjátszmát akarna megnyerni, Pault, ezt a jámbor férfit lépre csalták az ártatlan női fogások, és nyomban beleszeretett Christiane-ba.

Félszeg, nyugtalan és ideges lett; Christiane pedig játszott vele, mint macska az egérrel.

Más nővel nem teketóriázott volna, csak beszélt volna, és meghódította volna sodró hevével; de Christiane-nal nem mert, úgy érezte, hogy annyira más, egyik nő se volt ilyen, akit addig ismert.

A többieket végeredményben már megperzselte az élet, őnekik már mindent megmondhatott az ember, a legmerészebb felhívásokkal is megpróbálkozhatott, elsuttogva az ajkuk mellett azokat a borzongató szavakat, melyek lángra gyújtják a vérüket. Ellenállhatatlannak tudta és érezte magát, ha a szeretett nő szívének, lelkének és érzékeinek szabadon átadhatta a heves vágyat, amely őt emésztette.

Ha Christiane-nal volt, úgy érezte, hogy egy kislánnyal van; annyira tapasztalatlannak sejtette, s ettől minden tudománya csődöt mondott. Attól fogva másképpen rajongott Christiane-ért, úgy, mint egy gyerekért, mint egy menyasszonyért. Kívánta Christiane-t, de félt, hogy ha hozzáér, bemocskolja, elhervasztja. Nem akarta a karjába ölelve összeroppantani, mint a többi nőt, csak elé akart térdelni, hogy ajkával illesse Christiane ruháját, és megcsókolja szelíden, lassan, végtelenül gyöngéden és szűziesen halántékának pihéit, a szája szögletét és a szemét, lehunyt szemét, melyen úgyis áthat a kék pillantás, a lezárt szemhéj alatt megbújó, kedves, eleven pillantás. Szerette volna védelmezni Christiane-t minden és mindenki ellen, hogy közönséges emberek hozzá se érhessenek, rút emberek rá se nézhessenek, és hogy ne járjon piszkos emberek közt. Szerette volna eltüntetni az utca sarát, ahol ő elmegy, az út kavicsát, az erdő bozótját és gallyait, mindent könnyűvé és kellemessé tenni körülötte, és a tenyerén hordozni őt, hogy a lába soha földet ne érjen. Bosszúsan vette tudomásul, hogy Christiane-nak beszélgetnie kell szállodai szomszédaival, a gyatra éttermi ételeket kell ennie, és el kell szenvednie a lét minden apró elkerülhetetlen kellemetlenségét.

Annyi gondolata volt Christiane számára, hogy nem talált mondanivalót; nem tudta kifejezni, hogy mit érez a szíve, bármit szeretett volna, semmire se volt képes, nem bírta tudomására hozni, mennyire lángol ereiben a kínzó vágy, hogy neki adja magát, s ettől olyan lett, mint egy láncra vert vadállat, és furcsa módon, minduntalan sírhatnékja támadt.

Christiane figyelmét semmi sem kerülte el, csak nem egészen értette a dolgot, és a kacér nő hamiskás örömével mulatott rajta.

Ha hátramaradtak a többiek mögött, és Christiane megérezte rajta, hogy végre valami nyugtalanítót akar mondani, az asszony hirtelen futásnak eredt az apja után, és amikor odaért, elkiáltotta magát: "Kergetőzzünk egy kicsit."

A kergetőzés rendszerint a kirándulás végét jelezte. Kerestek egy tisztást, vagy egy szélesebb útszakaszt, és játszottak, mint az elszabadult nebulók.

A kis Oriol lányok és maga Gontran is nagy örömét lelte ebben a mulatságban, minden fiatalban szüntelen ott motoszkál a vágy, hogy futkározzon. Csak Paul Brétigny dörmögött, mert máshol járt az esze, majd lassan tűzbe jött, és még a többieknél is hevesebben vetette magát a játékba, hogy megfoghassa Christiane-t, hozzáérhessen, egy pillanatra a vállára tehesse a kezét, vagy átkarolhassa a derekát.

A márki, ez a közönyös és nemtörődöm ember, mindenben benne volt, csak ne zavarják a nyugalmát: leült egy fa tövébe, és elnézte - amint mondta -, hogy viháncol az iskola. Nagyon jónak találta ezt a békés életet, és az egész világot tökéletesnek.

Hanem Paul tempói csakhamar megijesztették Christiane-t. Egyszer valósággal megrémült tőle.

Egy reggel Gontrannal hármasban lementek a furcsa szakadék mélyére, ahol az envali patak ered, s amit úgy hívnak, hogy a Világ Vége.

Az egyre szűkebb és kanyargósabb sziklatorok belehasít a hegybe. Óriási köveken kell áthágni benne, nagy kavicsokra lépkedve kelni át a patakon, és ha megkerül az ember egy több mint ötvenméteres sziklát, amely az egész mély vízmosást eltorlaszolja, valami keskeny árokfélébe zárva találja magát két irdatlan fal közt, amely kopáran emelkedik a magasba, csak a tetején borítják fák és cserjék.

A patak akkora tócsát alkot, mint egy teknő; igazán olyan vad, különös és szokatlan hely ez, hogy inkább mesében talál ilyet az ember, nem a természetben.

Hát, aznap Paul szemügyre vette azt a magas sziklafalat, amely elzárta az útjukat azon a helyen, ahol minden sétáló visszafordul, és észrevette, hogy a nyomok szerint már megmászta valaki.

- De hisz tovább is mehetünk - mondta.

Némi üggyel-bajjal felkapaszkodott a meredek falra, és felkiáltott:

- Hű, de szép! Jertek csak, itt egy kis liget a vízben.

Paul lehasalt, megfogta Christiane kezét, és húzta fölfelé, Gontran pedig odaigazgatta, rakosgatta a húga lábát a szikla parányi dudoraira.

A hegytetőről lehulló föld vad, buja kertecskét hozott létre ezen a kis fennsíkon, ahol gyökerek közt folyt a patak.

Kissé távolabb megint sziklafal zárta el ezt a gránitpárkányt; azon is felkapaszkodtak, majd egy harmadikon is, majd egy megmászhatatlan fal tövében találták magukat; a falon egy húszméteres kristálytiszta vízesés zúdult alá meredeken, egy maga vájta mély medencébe, amelyet gallyak és liánok borítottak.

A hegyhasadék úgy elszűkült, hogy a két férfi összefogódzkodva elérhette a két oldalát. Az égből csak egy csík látszott; csak a víz robaját hallották; mintha afféle föllelhetetlen zugban jártak volna, ahová latin költők rejtik az ókori nimfákat. Christiane úgy érezte, hogy tündérlakba tolakodott be.

Paul Brétigny egy szót se szólt.

- Ó, de szép lenne, ha egy szőke, rózsaszínű nő itt fürödne a vízben - kiáltott fel Gontran.

Visszafordultak. Az első két grádicson elég könnyen lejutottak, de a harmadiknál Christiane megijedt, olyan magas és meredek volt, és nem látszott rajta kapaszkodó.

Brétigny leereszkedett a sziklán, majd az asszony felé nyújtotta a két karját:

- Ugorjon le! - mondta.

Christiane nem mert. Nem attól félt, hogy leesik, Paultól félt, főleg a szemétől félt.

Paul sóváran nézett rá, mint egy kiéhezett állat, elvadult szenvedéllyel; két kitárt karja olyan parancsolóan hívta az asszonyt, hogy Christiane egyszer csak megriadt, kergülten sikoltozni szeretett volna, elfutni, neki a meredek hegynek, csak meneküljön ez elől az ellenállhatatlan hívás elől.

A fivére ott állt mögötte, rákiáltott: "Menj hát!", és letaszította. Amint Christiane érezte, hogy esik lefelé, lehunyta a szemét, és amikor elkapta egy erős és szelíd ölelés, csukott szemmel szorosan hozzásimult a fiatalember hatalmas testéhez, és arcába csapott Paul meleg, ziháló lehelete.

Azután már újra talpon is volt, és mosolygott most, hogy elmúlt az ijedtsége, s közben Gontran is leereszkedett.

Ez a riadalom óvatossá tette, Christiane pár napig vigyázott, hogy ne maradjon kettesben Brétignyvel, aki most már láthatóan kerülgette őt, mint a mesebeli farkas a bárányt.

De már egy nagy kirándulást is elterveztek. Úgy gondolták, hogy a hatüléses hintón élelmet visznek, és az Oriol nővérekkel együtt a kis tazenat-i tó mellett uzsonnáznak, amit a vidéken tazenat-i gödörnek hívnak, és csak este, holdfénynél térnek haza.

Útra keltek hát egy rekkenő napon, délután, amikor a tűző nap, mint egy kemence, áthevítette a hegy gránitköveit.

A kocsi lépésben haladt fölfelé a hegyoldalban, három izzadó, fújtató ló húzta; a kocsis lógatta a fejét, szundikált a bakon; az út mentén zöld gyíkok futkostak seregestül a köveken. A forró levegő mintha láthatatlan és súlyos tűzporral lett volna tele. Néha mintha kézzel foghatóvá meredt volna, mintha sűrű közegben járnának, néha kavargott egy kicsit, és arcukba csapta egy tűzvész izzó fuvallatát, melyben a nagy fenyvesek mentén ott lebegett a meleg gyanta illata.

A kocsiban senki se beszélt. A hintó mélyén a három hölgy lehunyta káprázó szemét a napernyők rózsaszín árnyékában; a márki és Gontran zsebkendőt borított a homlokára, és szundikált; Paul Christiane-t nézte, és lehunyt szemhéja alól az asszony is figyelte őt.

A hintó, fehér porfelleget kavarva, egyre haladt fölfelé a végtelen kaptatón.

Amikor a fennsíkra értek, a kocsis kihúzta magát, a lovak ügetésbe fogtak; tágas, dimbes-dombos, erdős, megművelt rónán haladtak át, falvak és magányos házak közt. Baloldalt, messze, meglátták a tűzhányók nagy csonka csúcsait. A tazenat-i tó, ahová igyekeztek, az auvergne-i hegylánc utolsó kráterében jött létre.

Háromórás utazás után egyszer csak Paul megszólalt: "Nini, láva." Az út mentén furcsán megcsavarodott, barna sziklák nyúltak ki a földből. Jobb felől egy tömpe hegyet láttak, lapos teteje mintha sima és homorú lett volna; megindultak egy úton, amely egy háromszög alakú hasadékon át vezetett befelé a hegyek közé, és Christiane, fölállva, egyszer csak meglátott egy széles és mély kráterben egy szép, üde tavat, amely kerek volt, mint egy ezüstpénz. A hegy jobb felől erdős, bal felől kopár, meredek lejtői valósággal a vízbe hanyatlottak, melyet, magas szabályos sáncfalként vettek körül. S ez a nyugodt, sík és fémesen csillogó víz olyan tisztán, tökéletesen tükrözte vissza egyfelől a fákat, másfelől a csupasz hegyoldalt, hogy nem is látszott a partja, úgyhogy ez a hatalmas tölcsér, amelyben középütt a kék ég tükröződött, csak egy fényes feneketlen gödörnek tetszett, amely mintha áthatolt volna a keresztüllyukasztott földgolyón, egész a másik mennyboltozatig.

Kocsival nem lehetett továbbmenni. Leszálltak, és az erdőség felé indultak meg egy úton, amely a tó körül vezetett, a fák alatt, a hegyoldal derekán. Ezen az ösvényen csak favágók jártak, és olyan zöld volt, mint a rét; az ágak közt kiláttak a szemközti oldalra és a csillogó vízre ott a hegyi teknő mélyén.

Azután egy tisztáson lejutottak a tópartra, és leültek egy gyepes buckára, tölgyfák árnyékába. Mindannyian leheveredtek a fűbe; kellemes, állati öröm járta át őket.

A férfiak hemperegtek, belemarkoltak a pázsitba; a hölgyek csendesen az oldalukra feküdtek, és a fűbe fektették az arcukat, mintha valami üdítő simogatást keresnének.

A rekkenő út után olyan édes, olyan mélyre ható és olyan jó érzés fogta el őket, hogy az már szinte maga volt a boldogság.

A márki megint elaludt, hamarosan Gontran is követte példáját; Paul Christiane-nal és a lányokkal társalgott. Miről? Semmi különösről! Időnként egyikük mondott valamit, majd, egyperces hallgatás után, egy másikuk válaszolt; a lassú szavak mintha elzsibbadtak volna a szájukban, akárcsak a gondolatok az elméjükben.

De a kocsis meghozta az elemózsiás kosarat, a kis Oriol lányok pedig, akik odahaza megszokták a háztartási tennivalókat, és még őrizték a háziasság eleven hagyományait, rögtön nekiláttak, hogy kissé távolabb, a pázsiton, kicsomagolják és elkészítsék az uzsonnát.

Paul csak heverészett az álmodozó Christiane mellett, és olyan halkan, hogy Christiane alig hallotta, olyan halkan, hogy a szavak csak úgy súrolták a fülét, mint a szélben szálló, zsongó neszek, ezt suttogta: "Ezek az életem legszebb pillanatai."

Miért kavarták fel Christiane-t a szíve mélyéig ezek a homályos szavak? Miért érezte úgy egyszerre, hogy annyira ellágyult, ahogy még soha?

Kissé távolabb egy icipici házat látott meg a fák közt, egy vadász- vagy halászkunyhót, amely oly parányi volt, hogy egyetlen helyiségnél több aligha férhetett el benne. Paul követte a tekintetét, és megszólalt:

- Gondolt már rá, asszonyom, néha, micsoda napokat tölthetne két szenvedélyes szerelmes egy olyan kunyhóban, mint az ott? Csak ők ketten lennének a világon, igazán csak ők, kettesben! És ha ilyen alkalom adódnék, nem kellene mindent félretennünk, hogy éljünk vele? Hiszen a boldogság oly ritka, elérhetetlen és múlandó! Hát él az ember az élet köznapjain? Van-e szomorúbb dolog, mint az, ha izzó remény nélkül kel föl reggel az ember, nyugodtan végzi a megszokott munkáját, mértéktartóan iszik, módjával eszik, és nyugodtan alszik, mint az oktalan állat?

Christiane még mindig a házikót nézte, szíve csordultig telt, már-már elsírta magát, mert egyszeriben olyan mámort fedezett föl, amit nem is sejtett soha.

Bizony, gondolta, jó lenne ott, kettesben, abban a fák alatt rejtőző kis hajlékban, s mellettük ott lenne a tó, ez a kis ékszer, ez a kis csecsebecse, mint szerelmük valóságos tükre! Jó lenne, hogy nincs ott senki, nincs szomszéd, nincs egy emberi hang, nincs egy életjel, csak egy szeretett férfi van, aki el nem mozdulna imádottja lába elől, csak őt nézné, míg a hölgy a kék hullámokat nézi, gyöngéd szavakat mondana neki, és a hölgy ujjai hegyét csókolgatná.

Ott élnének csöndesen a fák alatt, a kráter ölén, amely befogadná minden szenvedélyüket, mint a tiszta és mély vizet, zárt és szabályos sáncfalai közé, szemüket nem csábítaná más, csak a hegyhát körvonala, gondolataikat nem csábítaná más, csak szerelmi boldogságuk, vágyaikat nem csábítaná más, csak lassú és végtelen csókjaik.

Hát vannak emberek a földön, akik ilyen napoknak örvendhetnek? Igen, bizonyára! Miért is ne? Hogy is nem tudta eddig, hogy ilyen gyönyörűség is van a világon?

A kislányok jelentették, hogy kész az uzsonna. Már hat óra volt. Fölébresztették a márkit és Gontrant, és kissé távolabb letelepedtek törökülésben, a fűbe helyezett tányérok mellé. A két nővér felszolgáláshoz látott, és a kényelmes férfiak hagyták is őket. Lassan ettek, s a hulladékot, a csirkecsontokat a vízbe dobták. Pezsgőt is vittek magukkal; az első kipattanó dugó váratlan pukkanása olyan furán hatott ezen a helyen, hogy mindenkit meglepett.

Leszállt a nap; hűvösebb lett a levegő; ott a kráter mélyén az estével különös mélabú ereszkedett a szunnyadó vízre.

Amikor már majdnem lebukott a nap, lángba borult az ég, és a tó egyszerre olyan lett, mint egy tüzes teknő; azután, amikor a nap lenyugodott, s a látóhatár olyan vörös lett, mint a kihunyó parázs, a tó olyan lett, mintegy véres teknő. S a dombgerincen egyszerre fölkelt a majdnem teli holdkorong, halványsápadtan a még világos égbolton. Majd, ahogy homály borult a földre, fényesen és kereken szállt föl a kráter fölé, amely maga is kerek volt, mint a hold. Úgy tetszett, mintha mindjárt belezuhanna a tóba. És amikor a hold már magasan szállt az égen, a tó olyan lett, mint egy ezüstteknő. S ekkor a víz színén, amely egész nap mozdulatlan volt, fodrok futottak át, hol lassan, hol gyorsan. Mintha szellemek röpdösnének a víz színén, és láthatatlan fátylakat lebegtetnének fölötte.

Nagy, vízmélyi halak voltak, százéves pontyok és falánk csukák ficánkoltak a holdfényben.

A kis Oriol lányok minden edényt és palackot visszatettek a kosárba, és a kocsis elvitte. Elindultak hazafelé.

Amint a fasorban mentek, a fák alatt, ahol foltokban hullt a világosság, mint az eső, a levelek közt a fűbe, Christiane, aki mögött már csak Paul haladt, egyszer csak ziháló hangot hallott, amely szinte a fülébe súgta: "Szeretem! - Szeretem! - Szeretem!"

Christiane a lábát se tudta mozdítani, majdnem elesett, olyan eszeveszetten dobogni kezdett a szíve. De azért ment tovább! Ment kergülten, és szeretett volna megfordulni, kitárt karral, az ajkát nyújtva. Paul most megragadta a Christiane vállát borító kis kendő szélét, és szenvedélyesen megcsókolta. Christiane csak ment tovább, de úgy elhagyta az ereje, hogy már nem is érezte a földet a lába alatt.

Christiane egyszerre kiért a fák boltozata alól, és ahogy kijutott a holdfénybe, egyszerre erőt vett zavarán; de mielőtt beszállt a hintóba, és elvesztette szeme elől a tavat, félrefordult, és két kézzel nagy csókot dobott a víz felé, s az utánahaladó férfi megértette.

Egész úton hazafelé Christiane csak ült kábultan, lesújtva, testi-lelki bénaságban, mintha összetörte volna magát; mihelyt a szállóba ért, gyorsan felment, és bezárkózott a szobájába. Amikor rátolta a reteszt, a kulcsot is ráfordította, annyira érezte, hogy követik és kívánják. Azután csak állt reszketve a majdnem sötét és kihalt lakosztály közepén. Az asztalon álló gyertya a falra vetette a bútorok és a függönyök imbolygó árnyait. Christiane leroskadt egy karosszékbe. Minden gondolata száguldott, szökellt, rohant, nem tudta megragadni, összefogni, rendbe szedni őket. Úgy érezte, hogy most mindjárt sírva fakad, maga se tudta, miért, lesújtva, szánalmasan, elhagyatva abban az üres szobában, bolyongva, mint aki eltévedt az életben, mint valami erdőben.

Hova menjen, mihez kezdjen?

Levegő után kapkodva fölkelt, kinyitotta az ablakot és a zsalut, és kihajolt a könyöklőn. Hűvös volt. A hatalmas és szintén üres égbolt mélyén a távoli, magányos és szomorú hold most már felszállt az éjszaka kékes magasába, és kemény, hideg fényt hintett a lombokra és a hegyekre.

Aludt az egész vidék. Saint-Landri minden este jó későig gyakorolt, és most is csak az ő hegedűjének könnyű dallama sírt, és járta át időnként a völgy mélységes csöndjét. Christiane alig hallotta. A rezgő húrok fájdalmas és vékony sikolya elhalt, majd újrakezdődött.

És a kihalt égen bolyongó hold és a néma éjszakában bolyongó halk hang olyan magányérzést ébresztett a szívében, hogy Christiane fölzokogott. Remegett, borzongott minden porcikája, riadalom és hideg rázta, mintha valami félelmes kórban szenvedne; és hirtelen rájött, hogy ő is magányos az életben.

Eddig a napig nem tapasztalta; de most olyan élénken átérezte, lelke nagy gyötrelmére, hogy azt hitte, belebolondul.

Pedig apja van, fivére, férje! Szereti őket, és ők is szeretik őt! És lám, egyszerre eltávolodott tőlük, idegen lett, mintha alig ismerné őket! Apjának csöndes szeretete, fivérének barátságos pajtáskodása, férjének hideg gyöngédsége már semmi, már semmi neki! A férje! Hát a férje ez a rózsaszín képű, beszédes ember, aki ezt mondja neki közönyösen: "Hogy van, kedvesem?" Ezé az emberé ő testestül-lelkestül egy szerződés értelmében. Hát lehetséges ez? - Ó, milyen magányosnak és elhagyatottnak érezte magát! Lehunyta a szemét, hogy magába nézzen, a gondolatai mélyére.

S ahogy felidézte, szinte látta őket, mindazoknak az arcát, akik körülötte élnek: az apját, aki gondtalan és nyugodt, boldog, csak ne zaklassák, bohókás és kétkedő fivérét, izgő-mozgó férjét, aki ontja a számokat, és azt mondja: "Remek fogást csináltam az imént", amikor azt is mondhatná: "Szeretlek!"

Az imént egy másik férfi súgta a fülébe ezt a szót, amely még most is ott cseng a fülében és a szívében. Őt is látta, azt a másik férfit, aki meredt tekintetével majd felfalta őt, és ha ebben a pillanatban ott van mellette, Christiane a karjába veti magát!

Christiane jó későn feküdt le, de fölébredt, mihelyt a nap vörös fényárt zúdított a szobájába, a tárva-nyitva hagyott ablakon át.

Megnézte, hány óra - öt óra volt -, és csak feküdt tovább hanyatt a jó meleg ágyban. Olyan éber és derűs lélekkel ébredt, hogy úgy tetszett neki, boldogság, nagy boldogság, végtelen boldogság köszöntött rá az éjjel. Miféle boldogság? Kutatta, kutatta, milyen boldogító hír töltötte el ilyen vidámsággal. Álmában minden esti szomorúsága eltűnt, szertefoszlott.

Paul Brétigny szereti hát. Milyen másnak tűnt szemében Paul, mint az első napon! Hiába erőltette az emlékezetét, nem tudta felidézni, milyennek találta és ítélte eleinte; sőt azt a férfit se tudta már felidézni, akit a fivére mutatott be neki. Ebben a mostaniban semmi se maradt meg a másikból, semmi, se az arca, se a viselkedése, semmi, mert a férfi első képe lassanként, napról napra, átment minden apró változáson, amin egy olyan ember megy át gondolatvilágunkban, akivel találkozunk, majd aki ismerősünk lesz, majd bizalmasunk, szerelmesünk. Óráról órára jobban birtokunkba vesszük őt, észrevétlenül; birtokunkba vesszük a vonásait, a mozdulatait, a tartását, testi valóját és lelki valóját. Belénk hatol, a szemünkbe és a szívünkbe, a hangjával, minden taglejtésével, azzal, amit mond, és azzal, amit gondol. Magunkba szívjuk és megértjük, mosolyának és szavának minden árnyalatát kitaláljuk; végül már mintha mindenestül a miénk lenne, annyira szeretünk, még öntudatlanul, mindent, ami ő, és mindent, ami tőle való.

Akkor aztán már lehetetlen eszünkbe idézni, milyen is volt ez az ember, amikor még közönyös szemmel néztünk rá, amikor először került elénk.

Paul Brétigny szereti hát! Christiane nem érzett erre a gondolatra se félelmet, se szorongást, csak valami mély elérzékenyülést, valami új, gyönyörű és hatalmas örömöt, hogy szeretik, és ő tudja, hogy szeretik.

De azért kissé nyugtalanította, hogy viselkedik majd vele szemben Paul, és ő maga hogy viselkedik majd Paullal szemben. De ezeknek a dolgoknak puszta gondolatára is furdalta a lelkiismeret, ezért nem töprengett rajtuk tovább, bízott ügyességében és ravaszságában, hogy képes lesz irányítani a fejleményeket. A szokásos időben lement; Paul már odalent volt, ott cigarettázott a szálló ajtajában. Tisztelettel köszöntötte Christiane-t:

- Jó reggelt, asszonyom. Hogy van?

Az asszony mosolyogva válaszolt:

- Remekül, uram. Pompásan aludtam.

Kezét nyújtotta Paulnak, de félt, hogy Paul túl sokáig tartja a kezében. De a férfi alig szorította meg; nyugodtan csevegni kezdtek, mintha mindketten mindent elfelejtettek volna.

Elmúlt a nap, de Paul semmit se tett, hogy Christiane-nak eszébe juttassa a tegnap esti forró vallomást. A következő napokon is ugyanolyan tartózkodó és ugyanolyan tapintatos maradt, és Christiane már több bizalommal volt hozzá. Azt hitte, hogy Paul kitalálta, mennyire megbántaná őt, ha vérszemet kapna. Remélte, szilárdan hitte, hogy megállapodnak a gyöngédségnek ebben a kedves szakaszában, s egymásba mélyedt szemmel, lelkifurdalás nélkül, mocsoktalanul szerethetik egymást.

Azért óvakodott, hogy sose maradjanak kettesben Paullal.

Hát egy este, annak a hétnek szombatján, amikor a tazenat-i tónál jártak, amint a márki, Christiane és Paul, tíz óra felé, fölmentek a szállóba - Gontran nem ment velük, mert Aubry-Pasteur úrral és Riquier úrral meg Honorat doktorral kártyázott a kaszinó nagytermében -, Brétigny meglátta az ágak közt kibukkanó holdat, és felkiáltott:

- De szép is lenne kimenni egy ilyen éjszakán a tournoëli romokhoz!

Christiane a puszta gondolatra is elérzékenyült, a hold és a romok ugyanolyan hatással voltak rá, mint a legtöbb női lélekre.

Megszorította a márki kezét:

- Ó, apuka, ugye eljössz?

A márki habozott, nagyon szeretett volna lefeküdni.

De Christiane kérlelte:

- Gondold csak meg, Tournoël nappal is olyan szép! Magad mondtad, hogy sose láttál még ilyen festői romot azzal a nagy toronnyal a kastély fölött! Milyen lehet éjszaka?

Végül a márki beleegyezett:

- Na menjünk, de csak öt percig nézelődünk, aztán rögtön visszajövünk, szeretnék tizenegykor lefeküdni.

- Igen, rögtön visszajövünk. Húsz perc alatt oda is érünk.

Elindultak hármasban, Christiane az apja karjára támaszkodott, Paul pedig mellette haladt.

Az utazásairól beszélt, Svájcról, Olaszországról, Szicíliáról. Elmesélte, mit érzett egyes dolgok láttán, milyen lelkesen állt a Rosa-hegy ormán, amikor a nap fölkelt a jeges csúcsok rengetegének, az örök hóba dermedt világnak látóhatárán, és tündöklő fehér fényt ontott minden óriás csúcsra, s azok kigyúltak, mint sápadt világítótornyok, melyek nyilván a holtak birodalmában világítanak. Elmondta, milyen megindultan állt az Etna szörnyűséges kráterének szélén, amikor háromezer méter magasságban észrevehetetlen paránynak érezte magát a felhők közt, és körülötte nem volt más, csak tenger és ég, alatta a kék tenger, fölötte a kék ég, és ő odahajolt a föld iszonyú torka fölé, melynek lehelete fojtogatta.

Paul kiszínezte a képeket, hogy megragadja a fiatalasszony képzeletét, Christiane pedig dobogó szívvel hallgatta, gondolatai megiramodtak, és őelőtte is megjelentek azok a nagyszerű dolgok, amiket Paul látott.

Egyszer csak a kanyarból megpillantották Tournoëlt. Karcsú, magas, csipkés torony őrködött felette, melyet idő és hajdani háborúk tépáztak; ott állt a szirten az ősi kastély, és egy óriási, mesebeli vár körvonalait rajzolta a kísérteties égre.

Mindhárman megálltak meglepetten. Végül a márki megszólalt:

- Igazán gyönyörű; mintha Gustave Doré egyik álma valósult volna meg. Üljünk le pár percre.

Le is ült az árokparton, a fűbe.

De Christiane magánkívül volt lelkesedésében, és felkiáltott:

- Ó, apám, menjünk közelebb! Olyan szép, olyan szép! Kérlek, menjünk oda a kastély tövébe.

De most a márki nem engedett:

- Nem, drágám, eleget gyalogoltam, nem bírom tovább. Ha közelebbről akarod látni, menj csak Brétigny úrral. Én majd itt megvárlak benneteket.

- Óhajtja, asszonyom? - kérdezte Paul.

Christiane habozott, kettős aggodalom fogta el: félt, hogy kettesben marad Paullal, és félt, hogy megbánt egy derék embert, mert úgy tesz, mintha tartana tőle.

- Menjetek csak, menjetek! - szólalt meg újra a márki. - Majd megvárlak benneteket.

Ekkor Christiane-nak eszébe jutott, hogy az apja ott marad, hallótávolságban, és elszántan ezt mondta:

- Menjünk, uram.

Elindultak egymás mellett.

De alig ment pár percig, Christiane úgy érezte, hogy valami szívszorongató érzés, valami kósza, titokzatos félelem lesz úrrá rajta, fél a romtól, fél az éjszakától, fél ettől az embertől. A lába egyszerre ellankadt, mint akkor este a tazenat-i tó mellett, nem bírta tovább, összecsuklott alatta, mintha belesüppedne az útba, mintha leragadna, amikor emelni akarja.

Egy nagy fa, egy gesztenyefa állt az út mentén, s árnyékot vetett a rét szélére. Christiane úgy kifulladt, mintha futott volna, s nekidőlt a fatörzsnek.

- Nem megyek tovább... innen is jól látni - rebegte.

Paul leült mellé. Christiane hallotta Paul szívének hangos, gyors dobogását. Kis ideig hallgattak, majd Paul megszólalt:

- Nem hiszi, hogy már volt egy korábbi életünk?

Christiane annyira meg volt hatva, hogy nem is igen értette, mit kérdezett Paul.

- Nem tudom. Sose gondoltam rá! - mondta halkan.

- Én hiszem... - folytatta Paul - néha... vagy inkább úgy érzem... Az emberi lény test és lélek; ezek, ha különállónak tetszenek is, kétségkívül egyetlen, azonos természetű egészet alkotnak, és ha azok az elemek, amelyek már egyszer létrehozták, másodszor is összetalálkoznak, az emberi lény bizonyára új életre kel. Persze nem ugyanaz az egyén jön létre, de nyilván ugyanaz az ember tér vissza, ha egy előbbihez hasonló testben ahhoz a lélekhez hasonló lélek lakozik, amely azt a testet hajdan éltette. Hát én, asszonyom, ma este biztos vagyok benne, hogy már éltem itt, az enyém volt valaha ez a kastély, itt harcoltam s védelmeztem. Felismerem, biztosan tudom, hogy az enyém volt! És abban is biztos vagyok, hogy olyan asszonyt szerettem benne, aki magához hasonlított, és akit, mint magát, Christiane-nak hívtak! Annyira biztos vagyok benne, hogy mintha most is látnám magát, amint engem szólít onnan fentről, a toronyból. Gondolkodjon, nem emlékszik? Amott hátul egy erdő nyúlik le egy mély völgybe. Gyakran sétálgattunk benne. Nyári estéken magán könnyű ruha volt, én meg nehéz fegyverzetben jártam, amely meg-megcsörrent ott a lombok alatt. Hát nem emlékszik? Gondolkodjon hát, Christiane! Olyan ismerős nekem a neve, mint a gyerekkorunkban hallott nevek! Ha gondosan megvizsgálnák itt az erdőség minden kövét, most is megtalálnák ezt a nevet, úgy, ahogy kezem hajdan bevéste! Higgye el, hogy megismerem az otthonomat, a szülőföldemet, ahogy első pillantásra magát is megismertem!

Átfűtött meggyőződéssel beszélt, költői mámor fogta el, hogy ott ez az asszony, és ott az éjszaka, és ott a hold, és ott a rom.

Hirtelen odatérdelt Christiane elé.

- Hadd imádjam újra, ha már újra megtaláltam. Oly régóta keresem!

Christiane fel akart kelni, hogy megiramodjon, vissza az apjához; de nem volt hozzá ereje, nem volt hozzá bátorsága, izzó vágy bénította meg, tartotta vissza, hogy hallgassa még Pault, hallja, hogy hatolnak a szívébe ezek a mámorító szavak. Úgy érezte, hogy tovaragadja valami az álom szárnyain, kitárul előtte egy mindig remélt, édes és költői álom, teli holdsugárral, balladával.

Paul megragadta Christiane két kezét, és az asszony körmei hegyét csókolgatta:

- Christiane... - súgta. - Christiane... fogadjon el... öljön meg... szeretem... Christiane...!

Az asszony érezte, hogy Paul ott reszket borzongva a lábainál. Brétigny most Christiane térdeit csókolgatta; mélyről feltörő zokogás rázta mellét. Christiane megijedt, hogy Paul megőrül, és megindult, menekülni akart. De a férfi hamarabb felugrott, mint ő, a karjába ragadta, és az asszony szájának esett.

Ekkor Christiane szó nélkül, tiltakozás nélkül, ellenkezés nélkül lehanyatlott a fűbe, mintha ez az ölelés megroppantotta volna a derekát, és megtörte volna az akaratát. Paul pedig a magáévá tette, olyan könnyedén, mintha csak érett gyümölcsöt szakasztana le. De alig lazult meg Paul ölelése, Christiane felugrott, és ész nélkül futásnak eredt, egyszerre megborzongott, és hideg futott át rajta, mintha vízbe esett volna. Paul néhány szökkenéssel utolérte, elkapta a karját, és a fülébe súgta: "Christiane, Christiane!... Vigyázzon, itt az édesapja."

Christiane ismét elindult, egy szót se szólt, vissza se fordult, csak ment merev, botladozó léptekkel. Paul meg követte, de most már nem mert szólni hozzá.

A márki, amint észrevette őket, felállt:

- Gyerünk, hamar - mondta -, már fázni kezdtem. Nagyon szép az ilyesmi, csak nem tesz jót a kúrának.

Christiane az apjához simult, mintegy védelmet keresve, és meghúzódva apja szeretetének oltalmában.

Alig ért a szobájába, Christiane egy pillanat alatt levetkőzött, és ágyba bújt, a fejére húzta a takarót, és sírva fakadt. A párnába temette az arcát, és sírt, sokáig, sokáig, ernyedten, megsemmisülten. Már nem gondolkozott, egy cseppet se szenvedett, nem bánt meg semmit. Nem töprengett, nem gondolkozott, csak sírt, maga se tudta, miért. Csak sírt, ösztönösen, ahogy a jókedvű ember énekel. Majd amikor kiapadt a könnye, és már annyit zokogott, hogy egészen elbágyadt, ellankadt tőle, fáradtan és kimerülten elaludt.

Arra ébredt, hogy a szalon felől halkan kopogtatnak a szobája ajtaján. Már fényes nappal volt, kilenc óra. "Szabad!" - kiáltotta. És megjelent a férje, fürgén, derűsen, útisapkában, oldalán a kis pénzestáskájával, amitől sose vált meg, ha úton volt.

- Hogyhogy, te még aludtál, drágám? - kiáltotta Andermatt. - Én meg felköltöttelek. Látod, bejelentés nélkül jövök. Remélem, jól vagy. Párizsban pompás az idő.

Letette a sapkáját, és odament, hogy megcsókolja a feleségét.

Christiane a falhoz húzódott, bolond félelem, ideges félelem fogta el, hogy ez a pirospozsgás, elégedett emberke az ajkát nyújtja felé.

Azután hirtelen behunyta a szemét, és odanyújtotta a homlokát. Andermatt szelíden megcsókolta, és megkérdezte:

- Megengeded, hogy kissé megmosakodjam az öltözködőszobádban? Nem vártak mára, nem készítették elő a szobámat.

- Hát persze - hebegte Christiane.

És Andermatt eltűnt az ágy végénél nyíló ajtón át.

Christiane hallotta, hogy tesz-vesz, locskol és fütyörészik; majd a férje kikiáltott:

- Mi újság errefelé? Nekem remek híreim vannak. A víz vegyelemzése váratlan sikerrel járt. Legalább hárommal több betegséget tudunk itt gyógykezelni, mint Royat-ban. Pompás!

Christiane felült az ágyban, levegő után kapkodott, a feje kába volt ettől a váratlan visszatéréstől, amely úgy nyilallt bele, mint a fájdalom, és úgy gyötörte, mint a lelkifurdalás. A férje ismét megjelent, elégedetten, erős verbénaillatot árasztva maga körül. Bizalmasan leült az ágy szélére, és megkérdezte:

- Hát a nyomorék? Hogy van? Jobban tud már járni? Lehetetlen, hogy jobban ne legyen, annyi mindent találtunk a vízben!

Christiane-nak már napok óta eszébe se jutott a nyomorék:

- Hát... azt hiszem... hogy... hogy már jobban van... különben a héten nem is láttam... mert... kicsit gyöngélkedtem...

Andermatt figyelmesen nézett rá, és ismét megszólalt:

- Igaz, kissé sápadt vagy... Különben nagyon jól áll neked... Bájos vagy így... igazán bájos...

Közelebb húzódott, Christiane felé hajolt, és fél karját az asszony dereka alá akarta csúsztatni az ágyban.

De Christiane olyan rémülten hajolt hátra, hogy Andermatt egészen elképedt, s a keze úgy maradt, kinyújtva, s a szája csókra nyújtva.

- De mi bajod? - kérdezte. - Hozzád se lehet már nyúlni! Igazán nem akarlak bántani...

És megint közelebb húzódott, sürgetően, a szemében hirtelen kigyúlt a vágy.

- Nem... hagyj... - hebegte Christiane - hagyj... Mert... mert... azt hiszem... azt hiszem, hogy állapotos vagyok!...

Kínjában mondta, ész nélkül, hogy a férje hozzá ne nyúljon; ezt is mondhatta volna: "Leprás vagy pestises vagyok."

A férje is elsápadt, mélységes öröm járta át, és csak ezt mormolta: "Máris!" Most már szerette volna hosszasan, szelíden, gyöngéden megcsókolni, mint egy boldog és hálás apa. De aztán nyugtalanság fogta el:

- Lehet ez?... Hogyhogy?... Gondolod?... Ilyen korán?...

- Igen... lehet!... - válaszolta Christiane.

Ekkor Andermatt táncra perdült a szobában, és a kezét dörzsölve felkiáltott:

- Teringettét, de boldog nap!

Az ajtón ismét kopogtattak. Andermatt kinyitotta.

- Latonne doktor úr van itt, szeretne azonnal beszélni az úrral - szólt be egy szobalány.

- Jól van. Vezesse be a szalonunkba, megyek.

Andermatt átment a szomszéd szobába. A doktor nyomban megjelent. Ünnepélyes képet vágott, kimérten és hidegen viselkedett. Köszönt, éppen hogy csak megfogta a kissé meglepett bankár kinyújtott kezét, leült, és egy párbajsegéd hangján előadta a mondókáját.

- Kedves uram, nagyon kellemetlen dolog történt velem, be kell számolnom róla önnek, hogy megértse a viselkedésemet. Amikor volt szíves engem kihívni a felesége őnagyságához, én azonnal kimentem; ám a jelek szerint, Ravenel márki úr jóvoltából, pár perccel énelőttem, kollégámat, a főorvost is kihívták, akihez Andermattné asszonynak alkalmasint nagyobb bizalma van. Az lett a vége, hogy én, aki másodiknak érkeztem, olyan látszatba keveredtem, mintha fondorlatosan elhódítottam volna Bonnefille doktor úrtól egy hölgybeteget, akit már ő gyógykezelt, olyan látszatba keveredtem, mintha bárdolatlan, illetlen és minősíthetetlen dolgot követtem volna el egy kollégámmal szemben. Márpedig, uram, a mi hivatásunk gyakorlásában nagy körültekintést kell tanúsítanunk, hogy elkerülhessünk minden súrlódást, ami súlyos következményekkel járhat. Bonnefille doktor értesült itteni látogatásomról, és azt hitte, vétkes vagyok ebben az otrombaságban, mert a jelek valóban ellenem szóltak, és olyan hangon beszélt erről a dologról, hogy ha nem lettem volna tekintettel a korára, kénytelen lettem volna kérdőre vonni érte. Ha tisztázni akarom magamat az ő szemében és a vidék egész orvostársadalmának szemében, csak annyit tehetek, hogy, nagy bánatomra, megszüntetem a kedves neje gyógykezelését, és ismertetem a dologról a teljes igazságot, öntől pedig elnézést kérek.

Andermatt zavartan válaszolt:

- Jól megértem, doktor úr, hogy milyen nehéz helyzetben van. Nem én tehetek róla, se a feleségem, hanem az apósom, tudtunkon kívül ő hívta ki Bonnefille urat. Hátha fölkeresném a kollégáját, és megmondanám neki...

Latonne doktor félbeszakította:

- Fölösleges, kedves uram, ez szakmai méltóság és tisztesség kérdése, elsősorban erre kell tekintettel lennem, és bár fölöttébb sajnálom...

Andermatt is a szavába vágott. A gazdag ember, aki fizet, aki úgy vásárol egy öt-, tíz-, húsz- vagy negyvenfrankos orvosságot, mint egy háromsous doboz gyufát, aki mindent a magáénak tud, a pénztárcája hatalmánál fogva, aki az emberek és a dolgok értékét csakis a pénz értékén méri le, s a világon minden mást gyorsan és közvetlenül a pénzzé vert fémhez viszonyít, felingerült ennek az irkafirkáló gyógyszerkereskedőnek a nyegleségétől. Kimérten kijelentette:

- Rendben van, doktor úr, ebben maradunk. Kívánom önnek, hogy az eljárása ne legyen kellemetlen befolyással pályafutására. Majd meglátjuk, melyikünk sínyli meg jobban az ön elhatározását.

Az orvos sértődötten felállt, és nagy udvariasan elköszönt:

- Nem kétlem, uram, hogy én. Amit tettem, ezentúl minden tekintetben nagyon kínos lesz számomra. De ha az érdekeimről vagy a lelkiismeretemről van szó, sosem habozom.

Azzal elment. Ahogy kilépett az ajtón, a márkiba ütközött, aki egy levéllel lépett be. Ravenel úr, mihelyt egyedül maradt a vejével, kifakadt:

- Nézze csak, barátom, milyen kellemetlen dolog történt velem az ön hibájából. Bonnefille doktor zokon vette, hogy ön a kollégáját hívta el Christiane-hoz, elküldi a számláját, és egy igen rideg levélkében közli, hogy nem számíthatok többé a tudására.

Most már igazán dühbe gurult Andermatt. Járt föl-alá, beszéd közben tűzbe jött, hadonászott, eltöltötte az az ártalmatlan műharag, amit sose vesznek komolyan. Kiabálva hajtogatta az érveit. - Ki tehet róla tulajdonképpen? Csakis a márki, ő hívta el azt a tergenyés szamár Bonnefille-t, meg se kérdezte Andermattot, pedig ő, hála párizsi orvosának, tisztában volt vele, melyik mit ér a három envali kuruzsló közül!

Különben is mibe üti az orrát a márki, mit paktál a férj háta mögött, az ilyesmiben csakis a férj illetékes, csakis ő a felelős neje egészségéért! De hát ez van mindig, mindenben! Csupa szamárságot csinálnak körülötte, csupa szamárságot! Szüntelenül ezt hajtogatja, de csak pusztába kiáltó szó a szava, senki se érti, senki se bízik a tapasztalataiban, csak amikor már késő.

Olyan magabiztosan mondta, hogy "az én orvosom", "az én tapasztalataim", mint aki egyedülálló dolgokkal rendelkezik. Szájában ércesen csengtek a birtokos névmások, és amikor azt mondta ki, hogy az "én feleségem", nyilvánvalóan kiérződött, hogy a márkinak immár semmi joga a lányához, hiszen Andermatt feleségül vette Christiane-t, s az ő felfogása szerint: feleségül venni és megvenni, az egy és ugyanaz.

Javában vitatkoztak, amikor Gontran belépett, s leült egy fotelba. Derűs mosoly volt az ajkán. Nem szólt semmit, csak hallgatott, és remekül mulatott.

Amikor a bankár kifulladt és elhallgatott, a sógora fölemelte a kezét, és felkiáltott:

- Szót kérek. Ugye, most egyiküknek sincs orvosa? Nos, a magam jelöltjét ajánlom, Honorat doktort, ő az egyetlen, akinek határozott és rendíthetetlen véleménye van az envali vízről. Csak itatja, de ő maga a világért se inna belőle. Óhajtják, hogy fölkeressem? Vállalom a tárgyalásokat.

Mást nem is tehettek, megkérték Gontrant, hogy hívassa ki nyomban az orvost. A márki egyszerre nyugtalankodni kezdett a diéta- és kúraváltozás gondolatára, és rögtön tudni akarta az új orvos véleményét; Andermatt éppoly sürgősen kívánt beszélni vele Christiane miatt.

Christiane az ajtón keresztül akaratlanul is hallotta őket, de nem értette, hogy miről beszélnek. Mihelyt a férje magára hagyta, kiugrott az ágyból, mint valami ijesztő helyről, sebtiben felöltözött, szobalány nélkül; a feje kóválygott az eseményektől.

Mintha megváltozott volna körülötte a világ, s az élet más lenne, mint az este volt, s maguk az emberek is egész mások.

Andermatt hangja ismét felszökött:

- Nicsak, kedves Brétigny, hogy van?

Már nem úgy mondta, hogy "Brétigny úr".

Egy másik hang válaszolt:

- Remekül, kedves Andermatt; reggel érkezett?

Christiane éppen a haját fésülte fölfelé a halántékáról, s most megdermedt, elakadt a lélegzete, a karja megállt a levegőben. A falon át is látni vélte, amint kezet szorítanak. Leült, nem bírta a lába; kibomlott haja visszahullt a vállára.

Most Paul beszélt, ő pedig tetőtől talpig megborzongott, valahányszor egy-egy szó elhagyta Brétigny ajkát. Minden szó, bár nem fogta föl az értelmét, csengve hullt a szívére, és úgy érte, mint kalapács a harangot.

Egyszer csak Christiane majdnem hangosan megszólalt: "Szeretem... szeretem!", mintha valami új és meglepő dolgot állapítana meg, ami megmenti, ami megvigasztalja őt, és ártatlanságát tanúsítja lelkiismerete előtt. Hirtelen erőre kapott, és kihúzta magát; egy pillanat alatt határozott. Ismét fésülködéshez látott, és ezt mormolta: "Szeretőm van, és kész. Szeretőm van." S ekkor, hogy még több erőt merítsen, s hogy megszabaduljon minden szorongástól, hirtelen elszánta magát, izzó meggyőződéssel, hogy eszeveszetten szeretni fogja Pault, nekiadja az életét, a boldogságát, mindent feláldoz érte, az olyan legyőzött és aggályos szívek felajzottságával, akik úgy érzik, hogy megtisztulnak az önfeláldozásban és az őszinteségben.

És a fal mögül, amely elválasztotta őket, csókokat dobált Paulnak. Elvégeztetett, teljességgel odaadta magát Brétignynek, ahogy egy istennek kínálja fel magát az ember. Egyszerre meghalt benne a már kacér és furfangos, de még félénk, még remegő gyermek; és megszületett a nő, szenvedélyre készen, az elszánt, kitartó nő, akit eddig csak két szemében bujkáló erélye sejtetett, melytől kedves, szőke arca bátor, szinte vakmerő lett.

Hallotta, hogy nyílik az ajtó, de nem fordult meg, látatlanban is kitalálta, hogy a férje az, mintha most egy új érzék, valóságos ösztön is támadt volna benne.

- Hamar készen leszel? - kérdezte Andermatt. - Mindjárt indulunk a nyomorék fürdőgödréhez, megnézzük, csakugyan jobban van-e.

Christiane nyugodtan válaszolt:

- Igen, Will, drágám, öt perc múlva.

De Gontran visszajött a szalonba, és kihívta Andermattot.

- Képzelje - mondta -, a parkban találkoztam azzal az ostoba Honorat-val, ő se hajlandó kezelni önöket, mert fél a többitől. Szokásról beszél, tapintatról, gyakorlatról... Az ember azt hinné... mintha csak... Egyszóval tökfilkó, mint a két kollégája. Igazán nem hittem volna, hogy ilyen hólyag.

A márki le volt sújtva. Arra a gondolatra, hogy orvos nélkül él a gyógyvízzel, öt perccel tovább fürdik, egy pohárral kevesebbet iszik a kelleténél, félelem gyötörte, mert azt hitte, hogy a kezelésben minden adagot, minden időpontot és minden szakaszt pontosan szabályoz egy természeti törvény, amely a betegekre gondolt, amikor ásványvizet fakasztott, és amelynek minden rejtelmes titkát úgy ismerik a doktorok, mint ihletett és tudós papok.

- Akkor itt meg is halhatunk... - kiáltott fel. - Felfordulhatunk, mint egy kutya, ezek az urak a kisujjukat se mozdítják!

Harag fogta el, az egészségében fenyegetett ember önző és tomboló haragja.

- Van joguk ilyesmit csinálni ezeknek a csirkefogóknak, csak azért, mert iparengedélyt váltottak, mint a fűszeresek? Biztos rá lehet szorítani őket, hogy kezeljék az embert, ahogy a vonatokat is rászorítják, hogy minden utast fölvegyenek. Írok a lapoknak, megírom nekik ezt az esetet.

Izgatottan járt-kelt, és a fia felé fordulva újrakezdte:

- Ide hallgass, Royat-ból vagy Clermont-ból kell orvost hozatni! Így nem maradhatunk!...

Gontran nevetve válaszolt:

- De a clermont-i és royat-i orvosok nemigen ismerik az envali vizet, mert ennek nem ugyanolyan hatása van az emésztőcsatornára és az érrendszerre, mint az ő vizüknek. Meg aztán biztos lehetsz benne, hogy azok se jönnek el onnan, nehogy rájuk fogják, hogy a kollégájuk alatt vágják a fát.

A márki ijedten hebegte:

- Hát akkor mi lesz velünk?

Andermatt fogta a kalapját:

- Bízzák rám, kezeskedem, hogy estére mind a három, értik - mind - a három - itt fog térdelni a lábunk előtt. Most gyerünk, nézzük meg a nyomorékot. Kész vagy, Christiane? - kiáltotta.

Az asszony megjelent az ajtóban, nagyon sápadtan, elszánt képpel. Megcsókolta az apját és a fivérét, majd Paul felé fordult, és kezet nyújtott neki. Brétigny lesütött szemmel fogta meg a kezét, remegett izgalmában. Minthogy a márki, Andermatt és Gontran nem törődött velük, csak mentek előre, beszélgetve, Christiane gyöngéd és elszánt pillantást vetett a fiatalemberre, és határozott hangon így szólt:

- A magáé vagyok testestül-lelkestül. Most már tegyen velem, amit akar.

Azután szóhoz jutni se hagyta, csak elindult.

Amikor már közel jártak az Oriolék forrásához, meglátták Clovis apó kalapját, olyan volt, mint egy óriási gomba; szundikált az öreg a napon, a meleg vízben, odalenn a gödörben. Most már megszokta ezt a forró fürdőt, egész délelőtt benne ült, mert, amint mondta, virgoncabb tőle, mint egy fiatal házas.

Andermatt fölébresztette:

- No öreg, jobban van?

Amikor fölismerte a nadrágos emberét, az öreg fintorgott egyet örömében:

- Hát, hát, megvolnék, megvolnék, megjárja.

- Tud már járni valamennyire?

- Mint a nyúl, uraság, mint a nyúl. Hónap első vasárnapján táncot járok majd a szeretőmmel.

Andermatt érezte, hogy megdobban a szíve; megismételte:

- Igazán tud járni?

Clovis apó most már nem tréfálkozott:

- Ó, csak módjával, módjával. De azért megy az.

A bankár meg nyomban látni akarta, hogy tud járni a csavargó. Sürgölődött ott a gödör körül, izgett-mozgott, utasításokat adott, mintha egy zátonyra futott hajót akarna újra vízre bocsátani.

- Rajta, Gontran, fogja meg a jobb karját. - Ön meg, Brétigny, a bal karját. Én majd a derekát emelem. Gyerünk, egyszerre... egy, kettő, há... rom. Após uram, húzza maga felé az öreg lábát... nem azt, hanem a másikat, amelyik a vízben van. Gyorsan, kérem, mert nem bírom tartani! Megvan - egy - kettő - no - csakhogy.

Leültették a földre az öregapót, az meg csak hagyta, huncut képpel, hadd küszködjenek, világért se segített volna nekik.

Aztán megint fölemelték, talpra állították, odaadták neki a mankóit, de az Öreg csak botnak használta őket; kétrét görnyedve elindult, nyögve, zihálva vonszolta a lábát. Úgy haladt, mint a csiga, és az országút fehér porában hosszú vizes nyomot hagyott maga után.

Andermatt lelkesen tapsolt, kiabált, ahogy a színházban ünneplik a színészeket: "Bravó, bravó, csodálatos, bravó!" Azután, minthogy az öreg láthatóan kimerült, odaugrott, hogy segítsen neki, karjába fogta, bár az öregnek csuromvíz volt a gúnyája.

- Elég, ne fárassza magát - ismételgette. - Visszatesszük a fürdőbe.

És Clovis apót visszamerítették a gödörbe, a négy férfi megfogta az öreg négy végtagját, és olyan óvatosan vitte, mint egy becses és törékeny holmit.

A nyomorék meg kijelentette meggyőződéses hangon:

- Azért mégiscsak jó ez a víz, jó víz ez, nincs ennek párja. Aranyat ér az ilyen víz!

Andermatt egyszer csak odafordult az apósához:

- Ne várjanak ebédre, elmegyek Oriolékhoz, nem tudom, mikor szabadulok. Nem jó az efféle dolgokat halogatni.

Útnak indult, sietve, szinte futva, és vígan forgatta a pálcáját, mint a szélmalom a lapátját.

A többiek leültek a fűzfák alá az út szélére, Clovis apó gödrével szemközt.

Christiane Paul mellől szemügyre vette ott előttük azt a magas dombot, ahonnan a múltkor nézte, hogy repül levegőbe a szikla! Alig egy hónapja maga is odafenn volt! Ott ült azon a vöröslő füvön! Egy hónapja! Csak egy hónapja! Eszébe jutottak a legapróbb részletek, a háromszínű napernyők, a kukták, meg hogy ki mit mondott! Meg a kutya, szegény kutya, akit széttépett a robbanás! És az az ismeretlen fiatalember, aki neki egyetlen szavára megiramodott, hogy megmentse az állatot! "Most pedig ez az ember a szeretőm! A szeretőm! Szóval szeretőm van! Én meg a kedvese vagyok - a kedvese!" Ezt a szót hajtogatta magában, titkon - a kedvese! Milyen furcsa szó! "Ezt az embert, aki itt ül mellettem, és fél kézzel egyenként tépdesi a fűszálakat itt a ruhám körül, és próbál hozzáérni, ezt az embert most az a rejtélyes, kimondhatatlan és szégyellni való lánc fűzi testemhez és szívemhez, amivel a természet kötötte össze a nőt és a férfit."

Így, a gondolat szavával, ezzel a néma szóval, amely mintha oly hangosan beszélne a háborgó lelkek csöndjében, szüntelenül ezt hajtogatta magában: "A kedvese vagyok! A kedvese! A kedvese!" Milyen különös, váratlan dolog!

"Szeretem?" Gyors pillantást vetett a férfira. A pillantásuk találkozott, és Christiane úgy érezte, hogy Paul szenvedélyes tekintete végigsimogatja, és tetőtől talpig beleremegett. Most már vágy fogta el, valami ellenállhatatlan, bolond vágy, hogy megfogja ezt a fűben játszadozó kezet, és megszorítsa jó erősen, és elmondjon neki mindent, amit egy kézszorítással mondani lehet. A ruhája mellett lecsúsztatta a kezét a pázsitra, és ott hagyta, mozdulatlanul, kitárt ujjakkal. S látta, hogy a férfi közeledik, szép lassan, mint egy szerelmes állat, mely a párját keresi. Ő is közeledett, még jobban, még jobban, és a kisujjuk egymáshoz ért! Csak az ujjuk hegye simult össze lágyan, alig-alig, majd elszakadtak egymástól, meg újra találkoztak, mint a csókolódzó ajkak. De ez az észrevehetetlen simogatás, ez a röpke érintés olyan hevesen átjárta, hogy Christiane úgy érezte, mindjárt elalél, mintha Paul ismét a karjában szorongatná.

Akkor egyszerre megértette, hogyan lehet valaki valakié, hogyan semmisülünk meg, ha a szerelem a hatalmába kerít bennünket, hogyan lesz úrrá valaki rajtunk, testünkön és lelkünkön, húsunkon, gondolatunkon, akaratunkon, vérünkön, idegeinken, mindenen, mindenen, mindenünkön, amink van, ahogy egy hatalmas szárnyú, nagy ragadozó madár csap le az ökörszemre.

A márki és Gontran a jövendőbeli fürdőhelyről beszélgettek, őket is elkapta Will lelkesedése. Magasztalták a bankár erényeit, világos elméjét, biztos ítéletét, pontos elemzőkészségét, merész húzásait és módszerességét. Após és sógor egyaránt biztosnak tartották a sikert, és örvendeztek, hogy ilyen rokonságra tettek szert.

Christiane és Paul mintha nem is hallották volna, csak egymással törődtek.

- Tudod-e, bogárkám - mondta a márki a lányának -, hogy egyszer még könnyen Franciaország egyik leggazdagabb asszonya lehet belőled, és úgy beszélnek majd rólad, ahogy a Rothschildokról beszélnek. Will igazán jeles, igen jeles ember, nagy koponya.

De Paul szívében egyszerre fölütötte a fejét valami furcsa, kirobbanó féltékenység.

- Ugyan - mondta -, ismerem én az ilyen koponyákat, ezt a sok spekulánst. Csak a pénzen jár az eszük, máson se! Minden gondolat, amit mi a szép dolgokra fordítunk, minden lépés, amit a szeszélyeinkre pazarolunk, minden óra, amit szórakozásra szánunk, minden erőfeszítés, amit gyönyöreinkre fecsérelünk, minden hév és minden erő, amivel a szerelemnek, az isteni szerelemnek áldozunk, őnekik csak arra jó, hogy aranyat keressenek, aranyról álmodjanak, és aranyat halmozzanak vele! Az ember, az értelmes ember, a nagy vonzalmakért él önzetlenül, a művészetekért, a szerelemért, a tudományért, az utazásért, és csak azért keresi a pénzt, mert az elősegíti a szellem igazi örömeit, sőt a szív boldogságát! De őnekik más sincs az elméjükben és a szívükben, csak az üzérkedés nemtelen öröme! Az életnek ezek a lefölözői olyanok a valamirevaló emberekhez képest, mint a képkereskedő a festőhöz, mint a könyvkiadó az íróhoz, mint a színigazgató a költőhöz képest.

Egyszer csak elhallgatott, rájött, hogy elragadtatta magát, és csendesebben folytatta:

- Ezt nem Andermattról mondom, ő nagyon kedves ember. Nagyon szeretem, mert százszor többet ér, mint a többiek...

Christiane visszahúzta a kezét. Paul ismét elhallgatott.

Gontran elnevette magát, és megszólalt azon a gonosz hangján, amelyen mindent ki mert mondani, ha rájött a kópéőszinteség:

- De azért, barátom, ezeknek az embereknek van egy páratlan érdemük: feleségül veszik a húgainkat, és gazdag lányaik vannak, akiket mi veszünk feleségül.

A márki sértődötten felállt:

- Na de Gontran! Néha felháborítóan viselkedsz.

Paul pedig Christiane felé fordulva ezt mormolta:

- Képesek volnának meghalni egy nőért, vagy akár nekiadni minden vagyonukat... mindent... az utolsó fillérig?

Ez annyit jelentett, hogy "mindenem, amim van, az életem is a magáé", olyan világosan, hogy Christiane elérzékenyült, és cselhez folyamodott, hogy megfoghassa Brétigny kezét:

- Álljon föl, és emeljen föl engem is, úgy elzsibbadtam, hogy meg se tudok moccanni.

Paul fölkelt, megfogta Christiane csuklóját, talpra segítette az út szélén, és egész közel húzta magához. Christiane látta, hogy Brétigny szája azt suttogja: "Szeretem", és gyorsan elfordult, hogy ne válaszoljon neki ugyanezzel a szóval, amely önkéntelenül az ajkára tolult abban a lendületben, amely őt Paul felé sodorta.

Visszafordultak a szálló felé.

A fürdő ideje már elmúlt. Ebédre vártak. Christiane csöngetett, de Andermatt még nem tért vissza. Kerültek még egyet a parkban, majd úgy döntöttek, hogy asztalhoz ülnek. Az étkezés jó ideig tartott, de a bankár még a végére sem került elő. Megint lementek, és kiültek a fák alá. Teltek-múltak az órák egymás után, a nap végigsiklott a lombokon, a hegyek felé hanyatlott, elmúlt a nap, de Will csak nem mutatkozott.

Egyszer csak meglátták. Gyorsan lépdelt, a homlokát törölgetve, kalapja a kezében, a nyakkendője félrecsúszva, a mellénye kigombolva, mintha utazás, küzdelem, hosszú és rettentő erőfeszítés merítette volna ki.

Amint meglátta az apósát, felkiáltott:

- Győzelem! Megvan! De micsoda nap volt ez, barátaim! Hej, de meggyűlt a bajom azzal a vén rókával!

És nyomban elmondta, mit kínlódott, mit intézett.

Oriol apó eleinte olyan bakafántos volt, hogy Andermatt megszakította az alkudozást, és otthagyta. De aztán visszahívták. A paraszt nem akarta eladni a földjét, hanem társulni akart a bankárral a társaságba, fenntartva a jogot, hogy kudarc esetén visszakapja a földjét. Siker esetére pedig a haszon felét követelte.

A bankár kénytelen volt papíron, számokkal és parcellákat ábrázoló rajzokkal kimutatni neki, hogy a földek jelenleg együttvéve sem érnek többet nyolcvanezer franknál, a társaság kiadásai pedig mindjárt egymillióra rúgnának.

De az auvergne-i azzal vágott vissza, hogy éppen abból a hatalmas többletértékből akart részesülni, amihez a gyógyintézet és a szállodák létesítése révén jutnak javai, és nem az eredeti érték, hanem a megnövekedett érték alapján akar részesülni a bevételből.

Ekkor Andermatt kénytelen volt megmagyarázni neki, hogy a kockázatnak arányban kell állnia az esetleges haszonnal, rá kellett ijesztenie a veszteség rémével.

Végül is ebben állapodtak meg. Oriol apó betársul a társaságba minden földjével, ami a patak partján terül el, vagyis ahol valószínűnek látszik, hogy ásványvizet találnak, továbbá a dombtetővel, hogy ott kaszinót és szállót létesítsenek, és néhány lejtős szőlőskerttel, amiket fel akartak parcellázni és megvételre kínálni a legjobb párizsi orvosoknak.

Ennek a hozzájárulásnak fejében, amit kétszázötvenezer frankra, vagyis értékének körülbelül négyszeresére becsültek, a paraszt a társaság hasznának egynegyedében részesül. Minthogy a jövendő gyógyintézet körül tízszer annyi földje maradt, mint amennyit átengedett, biztos volt benne, hogy siker esetén jó vásárt csinált, amikor ilyen okosan eladta a földjeit, amik, mint mondta, a lányainak hozományát alkották.

Mihelyt megállapodtak ezekben a föltételekben, Willnek el kellett vonszolnia az apát és fiát a jegyzőhöz, hogy írásba foglalják az előzetes adásvételi szerződést, ami érvényét veszíti, ha nem találnak megfelelő mennyiségű vizet.

A cikkelyek megfogalmazása, minden tétel megvitatása, ugyanazoknak az érveknek végtelen ismételgetése, ugyanannak az okoskodásnak örökös újrakezdése egész délután tartott.

Végül meglettek vele. A bankár hozzájutott a gyógyfürdőjéhez. De azért sajnálkozva hajtogatta:

- De csak a vízzel lehet foglalkoznom, földügyletekre nem is gondolhatok. Ravasz volt az a vén majom.

Majd hozzátette:

- Eh, majd felvásárolom a régi társaságot, ott majd spekulálhatok!... Mindenesetre ma este vissza kell utaznom Párizsba.

- Hogyan, ma este? - kiáltott fel meglepetten a márki.

- Bizony, kedves após uram, véglegesen nyélbe kell ütnöm ezt a dolgot, amíg Aubry-Pasteur úr kutatásokat végez. Nekem is föl kell készülnöm, hogy két hét múlva megkezdhessük a munkálatokat. Egy óra vesztegetni való időm sincs. Különben közlöm, hogy ön az igazgatótanácsom tagja, mert ott nagy többségre van szükségem. Tíz részvényt adok önnek. Önnek is tíz részvényt adok, Gontran.

Gontran elnevette magát:

- Köszönöm, barátom. Én meg viszont eladom őket önnek. Vagyis tartozik nekem ötezer frankkal.

De Andermatt nem tréfált ilyen komoly dolgokkal. Szárazon folytatta:

- Ha nem veszi komolyan, máshoz fordulok.

Gontran már nem nevetett:

- Nem, nem, barátom jól tudja, hogy mindig számíthat rám.

A bankár Paulhoz fordult:

- Kedves uram, nem tenne egy baráti szívességet nekem? Nem fogadna el tőlem nyolc-tíz részvényt igazgatói címmel?

Paul meghajolt, és így válaszolt:

- Engedje meg, uram, hogy ne fogadjam el ezt a szíves ajánlatot, de százezer frankkal betársuljak ebbe a vállalkozásba, mert igazán remeknek tartom. Vagyis inkább én kérek szívességet öntől.

William kitörő örömmel ragadta meg Paul kezét, ez a bizalom levette a lábáról. Különben is mindig ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megölelje az embereket, ha pénzzel járultak hozzá a vállalkozásaihoz.

De Christiane a füle tövéig elpirult, feldúltan, megbántva. Úgy érezte, hogy őt adták el, és vásárolták meg. "Ha engem nem szeret, vajon felkínált volna Paul százezer frankot Andermattnak? Biztos nem! De legalább nem énelőttem kellett volna megtárgyalnia ezt az üzletet."

Vacsorára csengettek. Visszamentek a szállóba. Amint asztalhoz ültek, Paille-né, az anya, megkérdezte Andermatt-tól:

- Szóval másik gyógyintézetet létesít?

A hír már az egész környéket bejárta, ismerte mindenki, és felcsigázta a fürdőzőket.

- Hát igen - válaszolta William -, ez, ami van, már bizony nem kielégítő.

Majd Aubry-Pasteur úrhoz fordult:

- Megengedi, kedves uram, hogy asztal mellett beszéljek önnel egy dologról, amivel önhöz akartam fordulni, de ma este visszautazom Párizsba, és már nagyon sürget az idő. Nagyobb mennyiségű vízre volna szükségünk; elfogadná a kutatási munkálatok irányítását?

A mérnöknek hízelgett a dolog, és beleegyezett; mindenki hallgatott, s ők ketten megállapodtak a rögtön megindítandó kutatások minden lényeges részletében. Pár perc alatt mindent megvitattak, mindent lerögzítettek, olyan pontosan és világosan, ahogy Andermatt mindig intézni szokta üzleti ügyeit. Azután a nyomorékról beszélgettek. Délután látták, hogy az öreg csak egy bottal ment a parkban, pedig még reggel is két bottal járt. "Ez csoda, valóságos csoda! Rohamléptekkel halad a gyógyulása" - hajtogatta a bankár.

Paul a férj kedvében akart járni, és megszólalt:

- Maga Clovis apó halad rohamléptekkel.

Az asztal körül mindenütt helyeslően nevettek. Minden szem Willre nézett, minden száj őneki bókolt. Az étterem pincérei mindjárt őneki szolgáltak föl először, és olyan tiszteletteljes hódolattal, amely nyomban eltűnt az arcukról és mozdulataikból, mihelyt szomszédaihoz léptek az étellel.

Az egyik pincér egy tányéron névjegyet nyújtott át neki.

Andermatt átvette, és halkan elolvasta: "Latonne doktor (Párizsból) nagyon örülne, ha Andermatt úr szíves volna elutazása előtt pár szót váltani vele."

- Mondja meg neki, hogy nincs időm, de nyolc-tíz nap múlva visszajövök.

Abban a pillanatban átnyújtottak Christiane-nak egy csokor virágot Honorat doktor nevében.

Gontran fölnevetett.

- Bonnefille apó csak gyenge harmadik - mondta.

A vacsora már a vége felé járt. Andermattnak szóltak, hogy a hintója előállt. Fölment a szobájába kis útitáskájáért, s amikor lejött, már a fél falu ott tolongott a szálló kapujában, Petrus Martel odament hozzá, bizalmas ripacskodással kezet szorított vele, és a fülébe súgta:

- Volna egy ajánlatom az ön számára, remek ötlet a vállalkozásához.

Egyszer csak Bonnefille doktor tűnt fel, szokása szerint gyors léptekkel. Ott haladt el közvetlenül Will mellett, mély meghajtással köszöntötte, ahogy a márkit szokta, és ezt mondta neki:

- Jó utat, báró úr.

- Tus - mormolta Gontran.

Andermatt dagadozott büszkeségében és örömében, diadalmasan szorongatta az emberek kezét, köszöngetett, és ezt ismételgette: "Viszontlátásra!" De annyira máson járt az esze, hogy majdnem elfelejtette megcsókolni a feleségét. Közönye nagy megkönnyebbülés volt Christiane-nak, és amikor az asszony látta, hogy a hintó tovatűnik, a két sebesen vágtató lóval a homályba borult úton, úgy érezte, hogy ezután már soha életében nincs tartanivalója senkitől.

Egész este kint ült a szálló előtt az édesapja és Paul Brétigny közt; Gontran, mint mindennap, bement a kaszinóba.

Christiane nem akart se sétálni, se beszélni, csak ült mozdulatlanul, a kezét összekulcsolta a térdén, tekintete a sötétségbe veszett, csak ült bágyadtan, ernyedten, kissé nyugtalanul, de azért boldogan, alig gondolkozva, még csak nem is álmodozva, időnként homályos bűntudattal küzdve, de mindig elhessegetve bűntudatát, s ezt hajtogatva magában: "Szeretem, szeretem, szeretem!"

Jókor fölment a szobájába, hogy egyedül legyen, és révedezzen. Csak ült egy fotelban, lenge pongyolába burkolózva, és a nyitva hagyott ablakon át a csillagokat nézte; s az ablak négyszögében minduntalan felidézte annak a férfinak képét, aki meghódította. Megjelent előtte Paul, a jó, a nyájas és heves, aki oly erős, de ha ővele van, oly kezes. Érezte, hogy ez az ember a magáévá tette őt, örökre a magáévá. Ő már nincs egyedül, most már ketten vannak, ez a két szív már csak egy szív, ez a két lélek már csak egy lélek. Hol járhat Paul, Christiane nem tudta; de azt biztosan tudta, hogy Paul őróla álmodozik, ahogy ő is Paulra gondol. Szíve minden dobbanására egy másik szív dobbanását vélte hallani, amely válaszol neki valahonnan. Érezte, hogy vágy lengi körül, és meg-meglegyinti őt, mint egy madárszárny; úgy érezte, hogy a nyitott ablakon árad befelé ez a Paulból támadt vágy, ez az izzó vágy, amely őt keresi, és őhozzá eseng az éjszaka csendjében. Milyen jó, milyen édes és milyen új érzés, hogy szeretik! Micsoda öröm, már-már elérzékenyülten könnybe lábadó szemekkel gondolni valakire, vágyakozva kitárni a karját, hogy Pault hívja, ha nem látja is a férfit, kitárni a karját Paul megjelent képe felé, a csók felé, amelyet Brétigny minduntalan dobál neki közelről és távolról a várakozás lázában.

És a pongyola ujjából kifehérlő két karját a csillagok felé tárta. Egyszer csak fölsikoltott. Egy nagy fekete árnyék szökkent be az erkélyére, és megjelent az ablakában.

Christiane eszeveszetten felugrott! Paul volt az! Christiane-nak eszébe se jutott, hogy megláthatják őket, csak a Paul keblére borult.

Andermatt jó sokáig távol maradt. Aubry-Pasteur úr kutatásokat végzett. Négy új forrást talált, s ezek kétszer annyi vizet adtak az új társaságnak, mint amennyi szükséges volt. Az egész vidék megkergült a kutatásoktól, a felfedezésektől, a szállongó nagy újságoktól, a fényes jövő kilátásaitól, lázba jött, föllelkesült, másról se beszélt, másra se gondolt. A márki és Gontran maga is egész nap a gránit ereit fürkésző munkások közt volt, növekvő érdeklődéssel hallgatták, milyen felvilágosításokat és magyarázatokat ad a mérnök Auvergne földtani sajátosságairól. Paul és Christiane pedig szabadon és nyugodtan szerethette egymást, teljes biztonságban, senki se törődött velük, senki se talált ki semmit, senki se gondolt rá, hogy szemmel tartsa őket, mert mindenkinek minden figyelmét, minden kíváncsiságát, minden érdeklődését lekötötte a jövendő fürdőhely.

Christiane úgy tett, mint egy első ízben megrészegedő ifjú. Az első pohár, az első csók megperzselte, kótyagos lett tőle. A másodikat jó gyorsan megitta, ezt már jobbnak találta, és most már teli szájjal habzsolta a mámort.

Azóta, hogy Paul este bement a Christiane szobájába, az asszony már nem is tudta, mi történik a világban. Az idő, a dolgok, az emberek már nem léteztek számára; semmi se létezett, csak egy férfi. Semmi se volt többé, se égen, se földön, csak egy férfi, egyetlen férfi, az, akit szeretett. A szeme csak őt látta, az elméje csak őrá gondolt, minden reményét csak őbelé vetette. Christiane élt, jött, ment, evett, öltözködött, úgy tett, mintha figyelne, és válaszolt is, de nem értett semmit, és nem tudta, mit tesz. Nyugtalanság nem gyötörte, hiszen semmilyen csapás nem érheti! Érzéketlenné vált minden iránt. Hiába lenne testi fájdalom, hiszen testét csak a szerelem borzongathatja meg. Hiába lenne lelki fájdalom, hiszen a lelkét elkábította a boldogság.

Paul pedig minden szenvedélyének szokásos hevével szerette őt, és az őrületig csigázta a fiatalasszony szerelmét. Tudta, hogy a márki és Gontran estefelé kimegy a forrásokhoz, és Paul gyakran így szólt Christiane-hoz: "Menjünk, nézzük meg a mennyországunkat." Paul egy fenyőligetet hívott mennyországuknak, amely a hegyoldalban nőtt ki, közvetlenül a szakadék fölött. Egy kis erdőn át mentek föl, meredek ösvényen, ahol Christiane kifulladt. Kevés idejük volt, ezért gyorsan haladtak, és hogy Christiane ne fáradjon ki annyira, Paul átfogta az asszony derekát. Christiane a férfi vállára tette az egyik kezét, úgy húzatta magát fölfelé, néha pedig a Paul nyakába ugrott, és a szájára nyomta az ajkát. Ahogy följebb jutottak, csípősebb lett a levegő, s amikor elérték a fenyőligetet, a gyantaillat úgy felüdítette őket, mint a tenger fuvallata.

Leültek az árnyékos fák alá, Christiane egy gyepes buckára, Paul pedig lejjebb, a lábához. A fatörzsek közt a szél a fenyők édes, sóhajszerű dalát énekelte; és beláthatatlan távolságaival, a ködbe merült, hatalmas Limagne egészen úgy hatott rájuk, mint az óceán. Igen, odalenn a tenger van ott előttük! Hogy is kételkedhettek volna benne, hiszen arcukba csapott a tenger lehelete!

Paul incselkedett Christiane-nal:

- Adja csak ide az ujjait, hadd eszem meg őket; ez az én csemegém.

Be is kapta őket, egymás után, a szájába, és meg-megborzongott ínyenc gyönyörűségében, mintha nagyon ízlenék neki:

- Juj, de finom! Különösen a kicsi. Sose ettem ennél jobbat, mint a kicsi.

Azután, térden állva, a Christiane térdére könyökölt, és ezt mormolta:

- Nézzen rám, Hajnalka.

Hajnalkának hívta, mert amikor Christiane megcsókolta, úgy ráfonódott, ahogy a folyondár öleli át a fát.

- Nézzen rám. Hadd hatolok a lelkébe.

Egymásra néztek, azzal a kitartó, mozdulatlan tekintettel, amely mintha csakugyan egymásba vegyítene két embert!

- Csak azok szeretnek igazán, akik ennyire egymáséi - mondta Brétigny -, minden más csak gyerekjáték a szerelemben.

Szemtől szembe, összecsapó lehelettel, eszeveszetten keresték egymást szemük tükrében.

- Látom magát, Hajnalka. Látom azt az imádott szívét! - suttogta Paul.

- Én is látom a szívét, Paul - válaszolta Christiane.

Csakugyan látták egymást, a szívük, lelkük mélyéig, mert szívükben és lelkükben már csak tébolyult szerelmi vágy lobogott, az sodorta őket egymás felé.

- Hajnalka, olyan a szeme, mint az ég - mondta Paul -, kék, csupa sugár, csupa fény! Mintha fecskék röptét látnám benne; biztos a gondolatai.

S amikor sokáig, sokáig nézték így egymást, még közelebb húzódtak egymáshoz, és gyöngéden, apránként összecsókolóztak, és a csókok közt újra meg újra egymásra néztek. Néha Paul a karjába vette Christiane-t, és futott vele a patak mellett, mely az envali szakadék felé folyt, majd belezúdult. A keskeny völgyben rétek és erdők váltakoztak. Paul csak futott a pázsiton, és időnként magasra emelte a fiatalasszonyt hatalmas markában, és felkiáltott; "Hajnalka, repüljünk." Szerelmük, lobogó szerelmük oltotta beléjük ezt az ajzott, szüntelen, fájdalmas vágyat, hogy repüljenek. Körülöttük minden csak szította lelkük vágyát, a lenge levegő, ahogy Paul mondta, ez a röpke levegő, és a kékes, tágas látóhatár, amely hívta őket; hogy szerettek volna kézen fogva mindketten megiramodni, és eltűnni ezen a síkon, amely végtelennek tetszett, ha ráborult az éjszaka. Így szállnának el a ködös esti égen át, és soha vissza nem térnének. Hová mennének? Sejtelmük se volt, de micsoda álom!

Amikor Paul kifulladt, hogy annyit cipelte futva Christiane-t, letette egy sziklára, és odatérdelt elébe! A bokáját csókolgatta, imádatával halmozta el, gyöngéd és gyerekes szavakat suttogott neki.

Ha városban szerették volna egymást, szenvedélyük biztosan másféle, óvatosabb, érzékibb, kevésbé légies és kevésbé regényes lett volna. De itt ezen a zöld vidéken, amelynek végtelenje csak növelte a lélek felbuzdulásait, ahol egyedül voltak, semmi se vonta el őket, nem csillapította fölébredt szerelmes ösztönüket, egyszerre belevetették magukat egy önkívületből és tébolyból összetett, eszeveszetten költői vonzalomba. Körülöttük a táj, a langyos szél, az erdő, a vidék mámorító illata egész nap és egész éjjel játszotta nekik szerelmük muzsikáját; s ez a muzsika az őrületig ajzotta őket, ahogy a dobok és a sípok hangja vad bolondságokra sarkallja a megszállottan kerengő dervist.

Egy este, amint hazamentek vacsorázni, egyszer csak így szólt hozzájuk a márki:

- Négy nap múlva visszajön Andermatt, minden el van intézve. Mi meg az érkezése után másnap elutazunk. Már jó régen itt vagyunk, nem jó az a sok gyógyfürdő.

Úgy meglepődtek, mintha a világ végét jelentették volna be nekik, az étkezés alatt nem is szólt egyikük se, olyan meghökkenten gondolkoztak, hogy most mi lesz velük. Pár nap múlva elszakadnak hát egymástól, és már nem találkozhatnak szabadon. Ez olyan lehetetlennek és furcsának tetszett, hogy fel se fogták.

A hét végén csakugyan visszajött Andermatt. Táviratozott, hogy küldjenek érte két hintót az első vonathoz. Christiane le se hunyta a szemét, valami furcsa, új érzés birizgálta, valahogy félt a férjétől, és félelmébe harag vegyült, megmagyarázhatatlan megvetés, szeretett volna dacolni vele; korán reggel fölkelt, és várta Andermattot. Meg is jelent a férje az első kocsiban, és három jól öltözött, de szerényen viselkedő úr kísérte. A második hintó még négy urat hozott, azok valamivel alacsonyabb társadalmi állásúak lehettek, mint az első három. A márki és Gontran elcsodálkozott.

- Hát ezek kifélék? - kérdezte Gontran.

- A részvényeseim - válaszolt Andermatt. - Még ma megalakítjuk a társaságot, és nyomban kinevezzük az igazgatótanácsot.

Szó nélkül megcsókolta a feleségét, alig nézett rá, annyira el volt foglalva, és odafordult a mögötte álló hét szótlan és tiszteletteljes úriemberhez:

- Rendeljék meg a reggelijüket - mondta -, és sétáljanak egyet. Délben itt találkozunk.

Azok csöndben távoztak, mint a parancsnak engedelmeskedő katonák, kettesével lépdeltek fölfelé a terasz lépcsőjén, és eltűntek a szállóban.

Gontran csak nézett utánuk, és nagy komolyan megkérdezte:

- Honnan szedte a strómanjait?

A bankár mosolygott.

- Nagyon derék emberek, tőzsdések, tőkepénzesek...

Egy darabig hallgatott, majd hozzátette szélesebb mosollyal:

- ...akik az én ügyeimmel foglalkoznak.

Azután elment a jegyzőhöz, hogy még egyszer átolvassa az iratokat, amelyeknek elkészített fogalmazványát pár nappal azelőtt küldte el neki.

Ott találta Latonne doktort, akivel különben több levelet váltott, és most sokáig beszélgettek halkan az iroda egyik sarkában, míg az írnokok tolla halk bogárpercegéssel szántotta a papírt.

Megbeszélték, hogy két órakor találkoznak, és megalakítják a társaságot.

A jegyzői irodát úgy rendezték be, mintha hangversenyre készülnének. Két sor szék várta a részvényeseket az asztallal szemben, ahol Alain doktor fog majd ülni első írnoka mellett. Alain doktor frakkot öltött az ügy tiszteletére. Pöttöm emberke volt, egy hadaró, fehér kis gömböc.

Amint elütötte a kettőt, belépett Andermatt a márki, a sógora és Brétigny kíséretében, utánuk a hét úriember, akiket Gontran strómanoknak nevezett. A bankár úgy vezette őket, mint egy generális. Oriol apó rögtön megjelent Colosse-szal. Nyugtalannak, bizalmatlannak mutatkoztak, mint a parasztok mindig, ha aláírásra kerül a sor. Utoljára Latonne doktor érkezett meg. Békét kötött Andermatt-tal, teljesen beadta a derekát, előbb ügyesen kifundált bocsánatkéréssel, majd szolgálatainak feltétlen és fenntartás nélküli felajánlásával.

A bankár pedig, amikor érezte, hogy már a kezében van, odaígérte neki az új gyógyintézet főorvosának irigyelt tisztségét.

Mikor már mindenki odabenn volt, nagy csend lett.

A jegyző szólalt meg: "Uraim, foglaljanak helyet." Még mondott néhány szót, de azt senki se hallotta a nagy széktologatásban.

Andermatt fogott egy széket, és odatette a hadserege elé, hogy az egész társaságon rajta legyen a szeme, majd amikor leültek, így szólt:

- Uraim, szükségtelen, hogy magyarázgassam, milyen okból gyűltünk össze. Először is megalakítjuk az új társaságot, amelynek részvényesei óhajtanak lenni. Mindazonáltal tudomásukra szeretnék hozni néhány apróságot, ami némi gondot okozott nekünk. Az egész vállalkozás megindítása előtt biztosítékot kellett szereznem, hogy megkapjuk a szükséges engedélyeket egy új, közhasznú vállalat létesítésére. Ez a biztosíték a kezemben van. Ami tennivaló még hátravan ezen a téren, azt megteszem. A miniszter szóbeli ígéretet tett. De más itt a bökkenő. Uraim, harcot indítunk a régi envali fürdőtársaság ellen. Legyenek meggyőződve, hogy ebből a harcból győztesen fogunk kikerülni, győztesen és gazdagon; de ahogy a hajdani harcosoknak csatakiáltásra volt szükségük, nekünk, a modern harc harcosainak is egy névre van szükségünk a gyógyfürdőnk számára, egy reklámcélokra megfelelő, zengzetes és vonzó névre, amely megüti az ember fülét, mint a harsonaszó, és szembeszökik, mint a villámcsapás. Márpedig, uraim, Envalban vagyunk, és nem tudjuk átkeresztelni a vidéket. Csak egy megoldás kínálkozik. Valami új elnevezéssel kell illetnünk a mi gyógyintézetünket, és csakis a mi gyógyintézetünket. Íme, a javaslatom. A fürdőnk annak a dombnak a lábánál van, amelynek tulajdonosa a jelenlevő Oriol úr, jövendő kaszinónk pedig ugyanennek a dombnak a tetején fog épülni. Mondhatjuk hát, hogy ez a domb, ez a hegy, mert ez valóságos hegy, egy kis hegy, ez alkotja majd a gyógyintézetünket, amely a hegy lábára és csúcsára terjed ki. Akkor pedig nem természetes dolog-e, hogy Mont-Oriol fürdőnek nevezzük a fürdőnket, és ennek a fürdőhelynek, amely az egyik legjelentősebb lesz az egész világon, az első tulajdonos nevét adjuk? Adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Felhívom a figyelmüket, uraim, hogy ez a név igazán megfelelő. Úgy mondják majd, hogy Mont-Oriol, mint azt, hogy Mont-Dore. Megragad az ember szemében és fülében, szembetűnik, fülbe mászik, megmarad bennünk: Mont-Oriol!... Mont-Oriol!... Mont-Oriol fürdő...

Andermatt megcsengette a szót, feldobta, mint egy labdát, és hallgatta a zengését.

Majd folytatta, és képzeletbeli párbeszédeket idézett:

- Mont-Oriol fürdőbe utazik?

- Igen, asszonyom. Azt mondják, remek a mont-orioli víz.

- Valóban kiváló. Különben Mont-Oriol környéke is gyönyörű vidék.

Mosolygott, úgy tett, mintha csevegne, hangot váltott, ha jelezni akarta, hogy a hölgy beszél, és integetett, amikor az urat alakította.

Azután a maga hangján folytatta:

- Van-e valakinek ellenvetése?

A részvényesek kórusban válaszolták: "Nincs semmi."

Három stróman tapsolt.

Oriol apó meghatódott, hízelgett neki a dolog, levette a lábáról, legyezgette benne a meggazdagodott paraszt titkos büszkeségét, s az öreg mosolyogva forgatta a kalapját a kezében, önkéntelenül is bólogatott, hogy "jól van", s ez a "jól van" elárulta örömét; Andermatt észrevette, de úgy tett, mintha nem látná.

Colosse szenvtelen maradt, de éppen úgy örült, mint az apja.

Ekkor Andermatt így szólt a jegyzőhöz:

- Doktor úr, legyen szíves, olvassa fel a társaság alapító okiratát.

Azzal leült.

- Tessék, Marinet - mondta a jegyző az írnokának.

Marinet, egy szegény göthös fickó, krákogott és prédikátori hangon, szónokiasnak szánt árnyalatokkal sorolni kezdte a kétmilliós tőkével létesült envali Mont-Oriol Gyógyfürdő Társaságnak nevezett részvénytársaság alapító okiratának cikkelyeit.

Oriol apó félbeszakította:

- Megálljunk egy szóra - mondta. Előhúzott a zsebéből egy zsíros fedelű füzetet, amit egy hete hurcolt a megyében minden jegyzőhöz és minden üzletemberhez. A cikkelyek másolata volt, amit különben lassan már fejből tudott a fiával egyetemben.

Aztán lassan föltette az orrára a pápaszemét, hátrahajtotta a fejét, keresgélte a távolságot, ahonnan jól látja a betűket, és aztán kiadta az ordrét:

- Kezdheted, Marinet.

Colosse közelebb húzta a székét, és ő is olvasta az apja írásából.

Marinet újrakezdte. Az öreg Oriolnak nehezére esett ez a kettős munka, hogy egyszerre füleljen is, olvasson is, félelem kínozta, hogy egy szót megmásítanak, meg mindenáron azt is látni akarta, nem ad-e Andermatt valami jelt a jegyzőnek, és egy sorban tízszer is megállította az írnokot, és Marinet minden szónoki hatását tönkretette.

- He? Mit beszélsz? Nem értem! Ne olyan sebesen - hajtogatta. Aztán kissé a fia felé fordult:

- Jól van, Colosse?

Colosse jobban feltalálta magát.

- Jól van, apám, hagyjuk rá, jól van az! - válaszolta.

De a parasztnak nem volt hozzá bizodalma. Horgas ujja hegyével követte a papíron a szöveget, és az ajkai közt motyogta a szavakat; de egyszerre kétfelé nem tudott figyelni, amikor hallgatott, nem olvasott, és ha olvasott, nem hallott. Úgy fújtatott, mintha hegyet mászna; izzadt, mintha tűző napon kapálná a szőlejét, és időnként kérte, hogy pihenjenek egypár percig, hogy megtörölhesse a homlokát, és kifújja magát, mintha párbajozna.

Andermatt türelmetlenül dobbantott a padlón. Gontran egy asztalon meglátta a Moniteur du Puy-de-Dôme-ot, fölvette, és olvasgatni kezdte; Paul pedig lovagló ülésben ült a székén, és lehajtott fejjel, elfacsarodott szívvel gondolta, hogy ez a pirospozsgás, pocakos kis ember, aki itt ül vele szemben, másnap magával viszi azt a nőt, akit ő szíve mélyéből szeret, Christiane-t, az ő Christiane-ját, az ő szőke Christiane-ját, aki az övé, egészen az övé, csakis az övé. S azt forgatta a fejében, hátha még aznap este megszöktetné az asszonyt.

A hét úriember komoly és nyugodt volt.

Egy óra múlva készen is lettek. Aláírták.

A jegyző jegyzőkönyvbe vette a befektetéseket. Abraham Lévy úr, a pénztáros, amikor a nevét hallotta, kijelentette, hogy az alaptőkét bevételezte. Azután rögtön megalakult törvényesen a társaság, és minden részvényes jelenlétében megnyitottnak nyilvánították a közgyűlést, hogy kinevezzék az igazgatótanácsot, és megválasszák a társaság elnökét.

Andermattot két szavazat ellenében megtették elnöknek. A két ellenszavazatot, az öreg parasztét és a fiáét, Oriolra adták le. Brétignyt kinevezték a felügyelőbiztosnak.

Ekkor a tanács tagjai, Andermatt, Ravenel márki és Ravenel gróf, Brétigny, idősb és ifjabb Oriol, Latonne doktor, Abraham Lévy és Simon Zidler úr megkérték a többi részvényest, valamint a jegyzőt és írnokát, hogy vonuljanak vissza, mert a tanács meg akarja hozni az első határozatokat, és ki akarja jelölni a legfontosabb tennivalókat.

Andermatt ismét fölállt:

- Uraim, most térünk a dolog velejére, most a sikerről lesz szó, mert mindenáron sikert kell elérnünk. Az ásványvízzel úgy vagyunk, mint mindennel. Beszélni kell róla, sokat, mindig, hogy a betegek igyák. Korunk nagy kérdése, uraim, a reklám; napjaink kereskedelmének és iparának ez az istene. Reklám nélkül nincs üdvösség. Különben a reklám művészete nehéz és bonyolult, és igen nagy tapintatot kíván. Akik először alkalmazták ezt az új eljárást, durván tették, zajosan hívták föl magukra a figyelmet, nagy zenebonával és nagyágyúval. Uraim, Mangin csak előfutár volt. Manapság gyanús a lárma, a rikító plakátok mosolyt keltenek, és az utcán harsogó nevek több bizalmatlanságot, mint érdeklődést ébresztenek. Pedig föl kell hívnunk a közfigyelmet, és ha meghökkentettük az embereket, meg is kell nyernünk őket. Az hát a művészet, hogy felfedezzük a sikerre vezető módszert, az egyetlen módszert aszerint, hogy mit akarunk eladni. Mi, uraim, vizet akarunk eladni. Az orvosok révén kell megnyernünk a betegeket. Uraim, a leghíresebb orvosok olyan emberek, mint mi, olyan gyöngéik vannak, mint nekünk. Nem azt akarom mondani, hogy megvesztegethetők. Azoknak a jeles szakembereknek a hírneve, akikre nekünk szükségünk van, a korrupciónak még a gyanúját is elhárítja! De ki az, akit nem nyerhetünk meg, ha igazán törekszünk rá? Nők is vannak, akiket nem lehet megvásárolni! Az ilyen nőket el kell csábítani. Nos, uraim, javaslatot teszek önöknek, amit hosszasan megtárgyaltam Latonne doktor úrral. Először is három fő csoportra osztottuk a nálunk kezelhető betegségeket, 1. Mindenféle reuma, sömör, ízületi bántalom, köszvény stb. stb.; 2. gyomor-, bél- és májbántalmak; 3. a vérkeringési zavarokból származó mindenféle rendellenesség, mert vitathatatlan, hogy savas fürdőnk bámulatos hatással van a vérkeringésre. Egyébként, uraim, Clovis apó elképesztő gyógyulása csodákat ígér. Nos, tekintve a vizünkkel kezelhető betegségeket, a következő javaslatot tesszük a legnevesebb szakorvosoknak: "Uraim - mondjuk nekik -, jöjjenek, lássák saját szemükkel, kísérjék el a betegeiket, vendégül látjuk önöket. Jöjjenek, a vidék pompás, szükségük van egy kis pihenésre kemény téli munkájuk után. Jöjjenek, professzor urak, ne mihozzánk, hanem magukhoz, mert egy villát ajánlunk fel önöknek, amely, ha óhajtják, rendkívül előnyös feltételekkel az önöké lehet."

Andermatt kis szünetet tartott, majd nyugodtabb hangon újrakezdte:

- Ezt az elgondolást pedig a következőképpen sikerült megvalósítanom. Kiválasztottunk hat, egyenként ezer négyzetméteres parcellát. A Berni Szállítható Nyárilak Társaság vállalkozik, hogy minden parcellán felállítja egy mintaépítményét. Ezeket a tetszetős és kényelmes lakokat ingyen fogjuk az orvosaink rendelkezésére bocsátani. Ha jól érzik magukat, megveszik, de csak a Berni Társaság házát; a telket nekik ajándékozzuk... s ők majd megfizetik... betegekkel. Tehát, uraim, nem is egy előnyre teszünk szert, a földjeinket beépítjük bájos villákkal, amik egy vasunkba se kerülnek, odacsalogatjuk a világ legjobb orvosait és betegeik hadát, és főleg meggyőzzük gyógyvizünk hatékonyságáról a jeles doktorokat, akik csakhamar birtokosok lesznek a vidékünkön. Ami pedig a siker érdekében szükséges tárgyalásokat illeti, én vállalom őket, uraim, és nem üzletemberként, hanem társasági emberként fogom lebonyolítani.

Oriol apó közbeszólt. Auvergne-i zsugorisága felháborodott, hogy elajándékozzák a telket.

Andermatt latba vetette ékesszólását; összehasonlította a nagyvonalú földművest, aki marokszámra szórja a magot termékeny földjébe, a kapzsi paraszttal, aki számolgatva veti a magot, és mindig csak felényit arat.

Azután, mikor Oriol bosszúsan akadékoskodott, a bankár megszavaztatta a tanácsát, és hat szavazattal kettő ellenében elhallgattatta az öreget.

Azután kinyitott egy szattyánbőr tárcát, és előhúzta az új gyógyintézet, a szálló és a kaszinó terveit, valamint a vállalkozókkal elkészíttetett költségvetést és árajánlatokat, hogy az ülésen elfogadtassa és aláírassa. A munkálatokat már a következő hét elején el akarták kezdeni.

Csak a két Oriol akart belenézni az iratokba és vitatkozni. De Andermatt ingerülten rájuk szólt: "Pénzt kérek én maguktól? Nem! Akkor hagyjanak békében! Ha nem tetszik, megint szavazunk."

Oriolék is aláírták hát a tanács többi tagjával, és az ülést bezárták.

A vidéken nagy volt az izgalom, mindenki ott várakozott, hogy lássa őket, amikor távoznak. Tisztelettel köszöntötték őket. Ahogy a két paraszt hazafelé indult, Andermatt így szólt hozzájuk:

- Ne felejtsék el, hogy együtt vacsorázunk a szállóban. Hozzák el a kislányokat is, néhány apróságot hoztam nekik Párizsból.

Megbeszélték, hogy hét órakor találkoznak a Splendid Hotel társalgójában.

Nagy vacsora volt, és a bankár meghívta rá a falu legelőkelőbb fürdőzőit és az elöljáróságot. A díszhelyen Christiane ült, mellette jobbról a plébános, balról az elöljáró.

Csak a jövendő gyógyintézetről és a vidék jövőjéről beszélgettek. A két kis Oriol lány két ékszerdobozt talált a szalvétája alatt, és benne két gyöngy- és smaragddíszes karkötőt, és örömükben repesve csevegtek, ahogy még soha Gontrannal, aki köztük foglalt helyet. Még az idősebb is szívből nevetett a fiatalember tréfáin, aki tűzbe jött, míg beszélt hozzájuk, és akinek megvolt róluk a maga egyéni férfivéleménye, olyan merész és titkos vélemény, amely minden kívánatos nő láttára megszületik a férfi érzékeiben és elméjében.

Paul nem evett, nem beszélt... Úgy érezte, hogy aznap este vége az életének. Egyszerre eszébe jutott, hogy lassacskán éppen egy hónap telt el azóta, hogy együtt vacsoráztak a tazenat-i tó partján. Valami homályos szenvedés dúlta a lelkét inkább sejtelem, mint fájdalom, amit csak a szerelmesek ismernek, az a szenvedés, ami úgy elnehezíti a szívet, és oly érzékennyé teszi az idegeket, hogy a legkisebb neszre elfúl a lélegzetünk, és oly sanyarúan sajgóvá teszi a szellemünket, hogy bármit hallunk, valami gyötrő értelmet nyer, és visszatérít bennünket rögeszménkhez.

Mihelyt fölkeltek az asztaltól, a társalgóban odament Christiane-hoz:

- Látnom kell magát ma este - mondta -, azonnal, rögtön, mert nem tudom, mikor lehetünk ismét kettesben. Tudja, hogy éppen ma egy hónapja...

- Tudom - válaszolta Christiane.

Paul folytatta:

- Ide figyeljen, kinn várom a roche-pradière-i úton, a falun kívül a gesztenyefák alatt. Most senki se veszi észre, hogy nincs itt. Jöjjön gyorsan, búcsúzzunk el, mert holnap elválunk.

- Negyedóra múlva ott leszek - suttogta az asszony.

Paul kiment, nem akart ott maradni ebben az idegesítő tömegben.

A szőlőkön át azon az ösvényen ment, ahol már egyszer jártak, egyszer, amikor először nézték együtt Limagne-t. Hamarosan kiért az országútra. Egyedül volt, egyedül érezte magát, egyedül a világban. A tágas, láthatatlan síkság csak növelte magányérzetét. Megállt épp azon a helyen, ahol egykor üldögéltek, ahol Baudelaire versét szavalta Christiane-nak a Szépségről. Milyen messze volt már ez! És emlékezetében óráról órára újra felidézte, mi történt azóta. Sose volt még ilyen boldog, soha! Sose szeretett még ilyen eszeveszetten, és egyszersmind ilyen szűziesen, ilyen odaadóan. Eszébe jutott az az este, épp egy hónappal azelőtt a tazenat-i tó partján, a sápadt fényben fürdő, hűs erdő, a kis, ezüstös tó, és a felszínét borzoló nagy halak; és az útjuk visszafelé, amikor Christiane ott haladt előtte a homályban és világosságban, a cseppenként szitáló holdfényben, amely az asszony hajára, vállára és karjára hullt a fák lombjain át. Ezek voltak a legédesebb órák, amiket valaha is átélt.

Megfordult, megnézte, nem jön-e Christiane. Az asszonyt nem látta, de szemébe tűnt az ég alján kibukkanó hold. Első vallomásakor is fölkelt a hold, és most ugyanaz a hold kelt föl első búcsúzásakor.

Borzongás futott végig rajta, jeges borzongás. Eljött az ősz, az ősz, a tél hírnöke. Mostanáig nem érezte a hideg első legyintését, amely most úgy járta át hirtelen, mint egy sorscsapás fenyegető előjele.

A fehér, poros út úgy húzódott előtte, akár egy patak a partjai közt. Egyszer csak a kanyarban megjelent egy alak. Rögtön megismerte, és várta mozdulatlanul, reszketett titokzatos boldogságában, hogy érzi közeledtét, láthatja, hogy Christiane jön felé, hozzá.

Az asszony apró léptekkel haladt, nem merte szólítani a szerelmesét, és nyugtalan volt, hogy még nem látja, mert Paul meghúzódott egy fa alatt; Christiane-t zavarba ejtette a nagy csend, a föld és ég áttetsző magánya. Előtte járt óriási fekete árnyéka, messze elébe vetült, mintha őt magát is megelőzve vitt volna valamit Paul felé.

Christiane megállt, és az árnyék is mozdulatlanná dermedt, végigterült, lehullt az útra.

Paul néhány gyors lépést tett, odáig, ahol a fej kerek alakja az útra vetült. S ott, mintha semmit se akarna elveszteni az asszonyból, letérdelt, és leborulva az árnyék körvonalára tapasztotta az ajkát. Mintha egy szomjas eb inna hason fekve a forrásból, Paul forrón csókolgatni kezdte a port, véges-végig a kedves árnyék körvonalán. Így haladt az asszony felé, végig a keze és a térde árnyékán, ölelésével járta be az asszony testének rajzolatát, mintha ajkával akarná fölszedni a földre terített kedves és homályos képet.

Christiane meglepetten, kissé ijedten is várta, hogy odaérjen a lábához, és csak akkor mert megszólalni; majd amikor Paul fölemelte a fejét, és még mindig térden állva, most már átölelte a két karjával, Christiane megkérdezte:

- Mi van veled?

- Hajnalkám, elveszítelek! - válaszolta Paul.

Az asszony a tíz ujjával beletúrt barátja sűrű hajába, lehajolt, fölemelte Paul fejét, és megcsókolta a két szemét.

- Miért veszítenél el? - kérdezte Christiane mosolyogva, bizakodóan.

- Mert holnap elválunk.

- Elválunk? De olyan rövid időre, drágám.

- Ki tudja? De az itt töltött napokat már hiába keressük.

- Más napok, ugyanilyen szép napok várnak ránk.

Fölemelte Pault, a fa alá vezette, ahol a férfi várt rá, majd leültette maga mellé, kissé alacsonyabban, hogy kezével Paul hajában turkálhasson, és komolyan beszélt hozzá, mint egy megfontolt, de szenvedélyes és elszánt, szerelmes asszony, aki már mindent elrendezett, aki ösztönösen tudja, hogy mit kell tenni, és aki mindenre elszánta magát.

- Ide hallgass, drágám, én Párizsban nagyon szabadon élek. William sose törődik velem, elég neki az üzlet. Legényember vagy, majd eljárok hozzád. Eljárok mindennap, hol délelőtt, ebéd előtt, hol este, a cselédség miatt, mert pletykálkodhatnak, ha mindig egy időben járok el hazulról. Ugyanannyit találkozhatunk, mint itt, még többet is, mert nem kell tartanunk a kíváncsiskodóktól.

De Paul, a Christiane térdén nyugtatva a fejét és átfogva az asszony derekát, egyre csak ezt hajtogatta:

- Hajnalkám, Hajnalkám, elveszítelek! Érzem, hogy elveszítelek!

Christiane-t idegesítette ez az oktalan bánat, ez a gyerekbánat ebben az életerős testben; ő oly törékeny volt Paulhoz képest, mégis oly magabiztos, oly biztos volt benne, hogy semmi se választhatja el őket.

- Ha akarnád, Hajnalkám - súgta Paul -, elszöknénk együtt, elmennénk nagyon messze, egy virágos, szép tájra, és ott szeretnénk egymást. Mondd, elutazunk még ma este, akarod?

De Christiane csak vállat vont, kissé idegesen, kissé bosszúsan, hogy Paul rá se hallgat, pedig most nincs itt az ideje az álmodozásnak és a gyöngéd bohóságoknak. Most erélyesnek és óvatosnak kell lenni, ki kell eszelni, hogyan szerethetik egymást tovább, úgy, hogy gyanút ne keltsenek.

Ismét megszólalt:

- Ide hallgass, drágám, értsük már meg egymást, és ne csináljunk hibát, szamárságot. Először is, megbízhatsz a cselédségben? A besúgás a legnagyobb veszély, ha névtelen levelet írnak a férjemnek. Magától semmire se jön rá. Jól ismerem Williamot...

Ez a kétszer is elhangzó név egyszerre feldúlta Paul szívét. Idegesen mondta:

- Ugyan, ne beszélj róla ma este!

Christiane elcsodálkozott:

- Miért? Ez elkerülhetetlen... Ó, hidd el, nem nagyon ragaszkodik hozzám.

Christiane kitalálta a Paul gondolatait.

Brétignyben valami homályos, még öntudatlan féltékenység támadt. Egyszer csak térden állva megfogta Christiane kezét:

- Ide hallgass, Hajnalka!... - Elhallgatott. Nem merte kimondani, hogy milyen nyugtalanság, milyen szégyenletes gyanú ébredt benne; nem tudta, hogy is kezdjen bele.

- Ide hallgass... Hajnalka... Hogy vagy ővele?...

Christiane nem értette.

- Hát... hát... nagyon jól...

- Igen... tudom... De... ide hallgass... érts meg engem... Mégis... mégiscsak a férjed... szóval... hát... izé... nem is tudod, mennyit gondolok rá egy idő óta... Mennyire gyötör... úgy gyötör... Megérted... ugye?

Christiane pár pillanatig habozott, majd egyszerre egészen átlátta Paul gondolatait, és kitört belőle az őszinte méltatlankodás:

- Ó, drágám... hogy képzeled... hogy is gondolhatod?... Ó, én a tiéd vagyok... érted?... Csak a tiéd... hisz téged szeretlek... Ó, Paul...

Paul visszaejtette a fejét a fiatalasszony térdére, és nagyon lágy hangon így szólt:

- De hát... mégis... kis Hajnalkám... hiszen... hiszen a férjed... Mitévő leszel? Gondoltál már rá?... Mondd... Mitévő leszel ma este... vagy holnap... Mert nem mondhatod neki mindig... mindig nem mondhatod, hogy nem.

Christiane is nagyon halkan suttogta:

- Elhitettem vele, hogy terhes vagyok, és... ezzel ő beéri... Ó, neki különben se olyan fontos... ugyan... Ne beszéljünk már ezekről a dolgokról, drágám, nem tudod, mennyire bánt, mennyire sért ez engem. Bízd rám magad, hisz szeretlek.

Paul már nem moccant, csak csókolta Christiane ruháját, és belehelte illatát, az asszony pedig a férfi arcát cirógatta könnyű, szerelmes ujjaival. De hirtelen:

- Vissza kell mennünk - mondta Christiane -, mert észreveszik, hogy mindketten eltűntünk.

Hosszú csókot váltottak, és olyan szorosan összeölelkeztek, hogy majd összetörték egymást; aztán elsőnek Christiane indult el, futva, hogy hamarabb visszatérjen, Paul pedig nézte, ahogy távolodik, és eltűnik, és olyan szomorú volt, mintha Christiane-nal együtt minden boldogsága és minden reménye semmivé lett volna.

1

A következő évben, július elsején már alig ismertek volna rá az envali fürdőhelyre.

A völgy két kijárata közt emelkedő domb tetején ott állt egy mór stílusú épület, és a homlokzatára az a szó volt felírva arany betűkkel, hogy Kaszinó.

A Limagne felé ereszkedő lejtőn egy kis liget felhasználásával kis parkot létesítettek. Az épület előtt elterülő terasz az egész auvergne-i síkságon uralkodott; a terasz kőkerítését véges-végig nagy műmárvány vázák díszítették.

Lejjebb, a szőlők közt elszórva, hat villa fényezett fahomlokzata látszott.

A déli lejtőn egy hatalmas, hófehér épület már messziről fölhívta magára az utasok figyelmét; mihelyt Riomot elhagyták, már a szemükbe tűnt. A Mont-Oriol Nagyszálló volt. Éppen alatta, a domb tövében egy egyszerűbb, de tágas, négyszögletes ház egy kertben, melyet átszelt a szorosból eredő patak, azzal a csodálatos gyógyulással kecsegtette a betegeket, amelyet Latonne doktor prospektusa ígért nekik. A ház homlokzatán ez volt olvasható: "Mont-Oriol fürdő." Majd a jobb szárnyán apróbb betűkkel: "Vízgyógyászat - Gyomormosás - Folyóvizes medencék." A bal szárnyán pedig: "Gépesített gyógytornaintézet."

Minden fehér volt, frissen, csillogón, vakítóan fehér. Még mindig dolgoztak a munkások, szobafestők, bádogosok, kertészek, pedig már egy hónapja megnyitották az intézetet.

Különben a siker már az első napokban az alapítók minden várakozását felülmúlta. Három neves orvos, három híresség, Mas-Roussel, Cloche és Rémusot tanár úr vette pártfogásába az új fürdőhelyet, belement, hogy egy időt ott töltsön a Berni Szállítható Nyárilak Társaság villáiban, melyeket a fürdőigazgatóság bocsátott a rendelkezésükre.

Ez megtette a hatását: özönlöttek a betegek. A Mont-Oriol Nagyszálló zsúfolásig megtelt.

Bár a fürdőt már június első napjaiban üzembe helyezték, a gyógyintézet hivatalos megnyitását július elsejére halasztották, hogy népes közönsége legyen. Az ünnepséget három órakor akarták kezdeni a források megáldásával. Estére pedig díszelőadást terveztek, utána tűzijátékot és bált minden helybeli fürdőző, a környező fürdőhelyek vendégei, Clermont-Ferrand és Riom legelőkelőbb lakói számára.

A hegytetőn a Kaszinót egészen elborították a lobogók. Már csak kék, piros, fehér, sárga színfolt látszott, valami sűrű, lüktető gomolygás, a park fasorai mentén felállított óriási rudak hegyén pedig hatalmas zászlók lobogtak a kék égen, kígyózó hullámzással.

Petrus Martel úr, aki elnyerte az új Kaszinó igazgatását, ebben a zászlóerdőben valami fantasztikus hajó mindenható kapitányának képzelte magát. Olyan szörnyű, harsogó hangon parancsolgatott a fehér kötényes pincéreknek, ahogy bizonyára tengernagyok vezényelnek kartácstűzben. Zengő szavait felkapta a szél, és egész a faluig röpítette.

Andermatt feltűnt a teraszon; már egészen kifulladt. Petrus Martel odaszaladt hozzá, és széles, fönséges mozdulattal köszöntötte.

- Minden rendben? - kérdezte a bankár.

- Minden rendben, elnök úr.

- Ha szükség volna rám, a főorvos rendelőjében vagyok. Ma délelőtt ülésünk van.

Lement a dombról. A fürdőépület ajtajában a gondnok és a pénztáros elébe szaladt a gazdájának; őket is a másik társaságtól hozták el, amelyből vetélytárs lett, bár alighanem kénytelen lesz harc nélkül megadni magát. A hajdani börtönőr tisztelgett. A másik meg úgy hajolt meg, mint egy alamizsnát kapó szegényember.

- A főorvos úr itt van? - kérdezte Andermatt.

- Igenis, elnök úr, mind megjöttek az urak - válaszolt a gondnok.

A bankár belépett az előcsarnokba, a fürdőszolgálók és a tiszteletteljes pincérek közt, jobbra fordult, kinyitott egy ajtót, és egy könyvekkel, tudósok mellszobraival tele, komoly külsejű, tágas helyiségben ott találta együtt az igazgatótanács minden Envalban tartózkodó tagját: apósát, a márkit és sógorát, Gontrant, idősb és ifjabb Oriolt, akikből valóságos úriember lett - olyan hosszú szalonkabátot viseltek, hisz maguk is olyan nagydarab emberek voltak, hogy úgy néztek ki, mint egy temetkezési vállalat reklámja -, Paul Brétignyt és Latonne doktort.

Gyorsan kezet szorítottak, leültek, és Andermatt felszólalt:

- Meg kell még tárgyalnunk egy fontos kérdést, a források nevének kérdését. Ebben egész más véleményen vagyok, mint a főorvos úr. A doktor úr azt javasolja, hogy a három fő forrásunkat az orvostudomány három jelenlevő kiválóságáról nevezzük el. Ezt a kedvességet bizonyára jó néven vennék, és még inkább megnyernénk őket az ügyünknek. De higgyék el, uraim, hogy örökre elriasztaná tőlünk jeles kollégáikat, akik még nem válaszoltak a felhívásunkra, pedig őket is meg kell győznünk minden erőfeszítés, minden áldozat árán gyógyvizünk fölülmúlhatatlan hatásáról. Igen, uraim, az ember csak ember marad, meg kell ismernünk, és emberismeretünket hasznunkra kell fordítanunk. Plantureau, Larenard és Pascalis tanár úr, hogy a gyomorbántalmak és emésztési zavarok három specialistáját említsem, sose fogják elküldeni a betegeiket, a pácienseiket, a legjobb pácienseiket, a legrangosabbakat, a hercegeket és főhercegeket, a sok nagyvilági előkelőséget, akiknek hírt és egyszersmind vagyont köszönhetnek, sose fogják elküldeni, hogy a Mas-Roussel forrás, a Cloche forrás vagy a Rémusot forrás vizével gyógykezeljék őket. Mert minden páciens és a nagyközönség is, némi joggal, azt hinné, hogy Rémusot, Cloche és Mas-Roussel tanár úr fedezte föl a vizünket és minden gyógyhatását. Nem kétséges, uraim, hogy Gubler neve, amelyről az első châtel-guyoni forrást elkeresztelték, hosszú időre elidegenítette ettől a manapság virágzó fürdőhelytől legalább egy részét azoknak a jeles orvosoknak, akik már a kezdet kezdetén pártfogásukba vehették volna. Azt javasolom hát, hogy az első felfedezett forrást nevezzük el egyszerűen a feleségem nevéről, a másik kettőt pedig az Oriol kisasszonyok nevéről, így lesz Christiane-, Louise-, és Charlotte-forrásunk. Ez igazán nagyon jó, nagyon kedves. Mit szólnak hozzá?

Javaslatát még Latonne doktor is elfogadta, sőt hozzátette:

- Akkor megkérhetnénk Mas-Roussel, Cloche és Rémusot urat, hogy vállalják a keresztapaságot, és nyújtsák karjukat a keresztanyáknak.

- Remek, remek - mondta Andermatt. - Már szaladok is hozzájuk. El is fogadják. Erről felelek! El is fogadják. Akkor találkozunk háromkor a templomban, ott áll fel a menet.

És elviharzott.

A márki és Gontran csakhamar követte. A két Oriol cilinderben szintén megindult egymás mellett, komolyan és talpig feketében a fehér úton; Latonne doktor így szólt Paulhoz, aki csak az este érkezett, hogy részt vegyen az ünnepélyen:

- Azért tartóztattam, kedves uram, hogy megmutassak önnek valamit, amitől csodát várok. A gépesített gyógytornaintézetemet.

Karon fogta, és magával vonszolta Brétignyt. De alig értek az előcsarnokba, egy fürdőszolga megállította az orvost:

- Riquier úr vár gyomormosásra.

Latonne doktor tavaly még ócsárolta a gyomormosást, amit Bonnefille doktor ajánlott és végzett az intézetben, amelynek ő volt a főorvosa. De idővel megváltozott a véleménye, és a Baraduc-szonda lett az új főorvos kedvelt kínzószerszáma, amit gyerekes örömmel dugdosott le mindenkinek a nyelőcsövébe.

- Látta már ezt a kis műveletet? - kérdezte Paul Brétignytől.

- Nem, soha - válaszolt a másik.

- Jöjjön csak, barátom, nagyon érdekes.

Beléptek a zuhanyozóba, ahol Riquier úr várt rájuk egy fa karosszékben; ez a téglavörös képű ember az idén a frissen fölfedezett forrásokat próbálta ki, ahogy minden évben kipróbált minden új gyógyfürdőt.

Akárcsak régi korok halálraítéltje, ott szorongott valami feszes viaszosvászon kényszerzubbony-félében, ami arra való volt, hogy megóvja ruházatát a szennytől és fröcskölő mocsoktól; nyugtalan, szánalmas és sanyarú képet vágott, mint minden páciens, akit éppen operálni akar a sebész.

Mikor a doktor megjelent, a szolga fogott egy hosszú és a közepe táján háromfelé oszló csövet, mely olyan volt, mint egy vékony kétfarkú kígyó. Azután az egyik végét egy kis csapra erősítette, melyből forrásvíz folyt. A másik végét belelógatta egy üvegedénybe, abba kellett folynia a beteg gyomrából kizúduló folyadéknak; a főorvos úr pedig nyugodtan kézbevette a cső harmadik ágát, nyájas képpel odatartotta Riquier úr állkapcsához, beledugta a szájába, és ügyesen mozgatva lecsúsztatta a beteg torkába, hüvelyk- és mutatóujjával egyre lejjebb nyomva, kedvesen, jóakaratúan, és ezt mondogatva: "Jól van, jól van, jól van! Úgy, úgy, úgy, úgy, nagyszerű."

Riquier szeme fátyolos lett, az arca elkékült, az ajka habzott, a páciens fuldoklott, zihált, és kínosan csukladozott; belekapaszkodott a szék karjába, és rettentően erőlködött, hogy kidobja ezt a gumibestiát, amely a testébe hatolt.

Amikor már lenyelt belőle vagy fél métert, a doktor így szólt:

- Lejutottunk. Nyissa meg a csapot.

Ekkor a szolga kinyitotta a csapot, és a beteg hasa csakhamar láthatóan felpuffadt, lassanként megtöltötte a forrás langyos vize.

- Köhögjön - mondta az orvos -, köhögjön, hogy meginduljon a tisztulás.

Köhögés helyett hörgött a szerencsétlen, és úgy rángatta a görcs, mintha dülledt szeme már-már kiugrana a helyéből. Aztán egyszer csak halk bugyogás hallatszott a földről a karszék mellől. Végre működésbe lépett a kétcsöves vezeték szívócsöve, és most a gyomor kiürítette tartalmát az üvegedénybe, ahol az orvos figyelmesen kutatta a gyomorhurut jeleit és a tökéletlen emésztés felismerhető nyomait.

- Sose egyen cukorborsót - mondta -, se pedig salátát! Ó, salátát, azt nem! Sehogy se tudja megemészteni. Epret se! Már tízszer is elmondtam önnek, epret ne!

Riquier úr láthatóan dühös volt. Izgett-mozgott, de nem tudott beszélni, mert a cső betömte a torkát. De amikor a gyomormosás véget ért, és az orvos óvatosan kihúzta a gyomrából azt a szondát, felkiáltott:

- Tehetek én róla, ha mindennap moslékot eszek, és tönkreteszem az egészségemet? Nem önnek kellene vigyáznia a betegei étrendjére? Idejöttem az önök új csapszékébe, mert a régiben megmérgeztek azokkal a szörnyű eledelekkel, de, szavamra, a maguk híres Mont-Oriol fogadóhodályában még rosszabbul vagyok!

Az orvos kénytelen volt csillapítani, és többször is megígérte, hogy maga fogja irányítani a betegek étkeztetését.

Azután ismét belekarolt Paul Brétignybe, és magával vitte:

- Lám, milyen rendkívül ésszerű elvekre alapítom különleges, gépesített gyógytornás kezelésemet, amit rögtön meglátunk. Ismeri organometrikus gyógyászati módszeremet, nemde? Úgy vélem, hogy betegségeink nagy része csakis abból származik, hogy valamely szervünk túlságosan kifejlődik, elnyomja a szomszédos szervet, zavarja életműködéseit, csakhamar megbontja a test általános összhangját, és ebből a legsúlyosabb zavarok keletkeznek. Nos, ez a testgyakorlat, a zuhanyozással és vízgyógykezeléssel együtt, egyik leghathatósabb gyógyszer a szervezet egyensúlyának helyreállítására, hogy a túltengő szerveknek visszaadjuk természetes arányaikat. De hogyan szorítsuk az embert testgyakorlásra? A járásban, a lovaglásban, az úszásban vagy az evezésben nemcsak jelentős testi erőfeszítés van, hanem, és főleg, erkölcsi erőfeszítés is. A szellem irányít, az tartja fenn és sarkallja a testet. Az erélyes ember: mozgékony ember! Márpedig az erély a lélekben lakik, nem pedig az izmokban. A test csak engedelmeskedik az erős akaratnak. Arra gondolnunk se lehet, barátom, hogy bátorságot öntsünk a gyávákba, vagy határozottságot a puhányokba. De valami mást tehetünk, többet tehetünk, kiiktathatjuk a bátorságot, kiiktathatjuk a szellemi erőt, kiiktathatjuk az erkölcsi erőfeszítést, és akkor csak a testmozgás marad. Az erkölcsi erőfeszítést sikeresen helyettesítem egy külső és tisztán mechanikus erővel! Érti? Nem, nem egészen. Menjünk be.

Kinyitott egy ajtót, mely egy tágas terembe vezetett; a teremben fura szerkezetek sorakoztak, nagy, falábú karszékek, behemót fenyőfa lovak, csuklós támlapok, padlóra erősített székek előtt felállított, mozgatható korlátok. S ez a sok minden fogaskerékkel is fel volt szerelve, melyeket hajtókarok hoztak mozgásba.

A doktor folytatta:

- Íme. Négy főgyakorlatunk van, ezeket természetes gyakorlatoknak nevezem; éspedig: járás, lovaglás, úszás és evezés. Minden ilyen gyakorlat különböző végtagokat fejleszt, és különleges módon hat. Nos, itt mesterségesen előállítva mind a négy rendelkezésünkre áll. Itt az ember ne gondoljon semmire, csak hagyja el magát, és futhat, lovagolhat, úszhat vagy evezhet egy órát, úgy, hogy az esze ott se jár ezen a tisztán izomzati tevékenységen, de még közel se.

Ebben a pillanatban Aubry-Pasteur úr lépett be, nyomában egy ember, akinek felgyűrt ujja alól erőteljes karizmok látszottak ki. A mérnök még jobban meghízott. Szétterpesztett lábbal, zihálva járt, a karjával kétfelé hadonászva.

- De visu tanulmányozhatja a módszert - mondta a doktor. Majd a betegéhez fordult:

- Hát, kedves uram, ma mit csinálunk? Járunk vagy lovagolunk?

Aubry-Pasteur úr kezet szorított Paullal, és így válaszolt:

- Egy kis ülve járást szeretnék, az nem fáraszt annyira.

Latonne úr folytatta:

- Csakugyan, nálunk van ülve járás is, állva járás is. Az állva járás hatásosabb, de elég kimerítő. Úgy történik, hogy az ember pedálokra áll, azok pedig mozgásba hozzák az ember lábát, s közben falba erősített gyűrűkbe kapaszkodva egyensúlyozunk. De íme, az ülve járás.

A mérnök belehuppant egy karos hintaszékbe, és lábait belehelyezte a székhez erősített, nyitható-csukható falábakba. A combját, lábikráját és bokáját leszíjazták, úgy, hogy magától moccanni se tudott; azután a felgyűrt ujjú ember megragadta a hajtókart, és teljes erejéből csavarta. A karszék eleinte csak ringott, mint egy függőágy, aztán egyszer csak megindult a két láb, kinyújtózott és begörbült, ide-oda, rendkívül gyorsan.

- Szalad - mondta a doktor, majd utasítást adott: - Lassabban, lépésben.

A szolga lassította az iramot, csendesebb ülve járást diktált a kövér mérnöknek, s ettől a mérnök testének minden mozdulata mulatságosan szétzilálódott.

Ekkor két másik beteg tűnt fel, mindkettő nagyon kövér, s utánuk is belépett két csupasz karú ápoló.

A betegeket felnyomták egy-egy falóra, amelyeket mozgásba hoztak, s azok rögtön helyben ugrándozni kezdtek, iszonyúan rázva lovasaikat.

- Vágta! - kiáltotta a doktor. A műállatok fel-felszöktek, mint a hullámok, bukdácsoltak, mint a hajó, és úgy kifárasztották a két pácienst, hogy azok siralmas, ziháló hangon egyszerre kiabálni kezdtek: "Elég! Elég! Nem bírom tovább! Elég!"

Az orvos kiadta az utasítást: "Állj!", majd hozzátette: "Fújják ki magukat egy kissé. Öt perc múlva folytatjuk."

Paul Brétigny pukkadozott, majd elnevette magát, és megjegyezte, hogy a lovasoknak nincs melegük, de a hajtókar csavaróiról dől a veríték.

- Nem volna jobb, ha megcserélné a szerepeket? - kérdezte.

A doktor komolyan válaszolt:

- Dehogyis, barátom. Nem szabad összekeverni a testgyakorlatot a fáradsággal. A kerékforgató ember mozgása rossz, a gyalogló vagy a lovas mozgása pedig kitűnő.

Hanem most Paul észrevett egy női nyerget.

- Igen - mondta az orvos -, az este a hölgyeknek van fenntartva. Délután férfiak már nem léphetnek be. No, nézze csak meg a száraz úszást.

Ez a szerkezet végükön és közepükön összecsavarozott, mozgatható deszkákból állt, amelyek rombusz alakban megnyúltak, vagy négyzet alakúra visszahúzódtak, mint az a gyerekjáték, amelybe katonák vannak tűzve; ezzel egyszerre négy úszót lehetett gúzsba kötni és fölnégyelni.

- Fölösleges dicsérnem önnek - mondta a doktor - a száraz úszás előnyeit, amely csak verítékkel áztatja a testet, ennélfogva semmiféle reumatikus bántalomnak nem teszi ki képzeletbeli fürdőzőnket.

De most egy szolga kereste; névjegyet hozott.

- Ramas herceg van itt, barátom, elbúcsúzom. Bocsásson meg.

Paul egyedül maradt, és megfordult. A két lovas megint ügetett. Aubry-Pasteur úr még mindig gyalogolt; a három auvergne-i pedig zihált, a karjuk majd letört, a derekuk majd leszakadt, hogy így rázzák betegeiket. Mintha kávét őröltek volna.

Ahogy kilépett, Brétigny meglátta Honorat doktort, amint a feleségével az ünnepi készülődést nézegeti. Szóba elegyedtek, szemük a domb fölött lobogó zászlókon nyugodott.

- A templom előtt áll össze a menet? - kérdezte az orvos felesége.

- A templom előtt.

- Három órakor?

- Három órakor.

- A professzor urak ott lesznek?

- Igen. Ők kísérik a keresztanyákat.

Azután Paille-né asszony és lánya állította meg, majd Monécuék, az apa és leánya. De ő kettesben akart ebédelni a barátjával, Gontrannal a Kaszinó kávéházban, ezért lassú léptekkel fölment a Kaszinóba. Paul csak az este érkezett, s már egy hónapja nem látta négyszemközt a barátját; sok körúti történetet akart mesélni neki, történeteket lányokról, kártyáról.

Így csevegtek fél háromig, ekkor Petrus Martel szólt nekik, hogy indulnak a templomba.

- Menjünk el Christiane-ért - mondta Gontran.

- Menjünk - felelte Paul.

Az új szálló teraszán találták; Christiane ott álldogált, az arca beesett volt, halvány, mint a terhes asszonyoknak, és erősen megvastagodott dereka legalább hathónapos terhességre vallott.

- Vártam már magukat - mondta -, William előrement. Annyi tennivalója van ma.

Gyöngédséggel teli pillantást vetett Paul Brétignyre, és belekarolt.

Lassan elindultak, kerülgették a kavicsokat. Christiane csak ezt hajtogatta:

- Milyen lomha vagyok! Milyen lomha vagyok! Már járni se tudok, úgy félek, hogy elesek!

Paul nem válaszolt, csak óvatosan támogatta, de nem kereste az asszony szüntelenül felé irányuló tekintetét.

A templom előtt sűrű tömeg várta őket.

- Végre, végre! - kiáltott fel Andermatt. - Siessenek már! Ez lesz a sorrend: két ministráns gyerek, két kántor karingben, kereszt, szenteltvíz, pap, majd Christiane Cloche tanár úrral, Louise kisasszony Rémusot tanár úrral, és Charlotte kisasszony Mas-Roussel tanár úrral. Azután az igazgatótanács jön, az orvosi kar, majd a közönség. Világos? Indulás.

Ekkor az egyházi személyek kiléptek a templomból, és a menet élére álltak. Azután egy magas úr - hosszú fehér haja a füle mögé volt fésülve -, egy akadémikus értelemben vett, klasszikus tudósfigura, odalépett Andermattnéhoz, és mély meghajlással köszöntötte.

Fölegyenesedett, és elindult az asszony mellett födetlen fővel, hogy megcsodáltassa szép tudóshajzatát, kalapját oldalt maga mellett tartva, és tekintélyes képpel, mintha a Comédie Francaise-ben tanult volna járni, s a becsületrend tiszti rózsáját fitogtatva, ami bizony akkora volt, hogy szerény ember föl nem tette volna.

- Asszonyom - csevegett -, a férjeura épp az imént beszélt nekem önről és az ön állapotáról, amit némi szeretetteljes aggodalommal figyel. Említette, hogy tanácstalan, és önnek némi kételyei vannak a szülés várható időpontjával kapcsolatban.

Christiane fülig pirult:

- Igen - mondta halkan -, sokkal hamarább anyának hittem magam, mintsem teherbe estem. Most meg már nem is tudom... nem is tudom...

Christiane zavartan dadogott.

Mögöttük megszólalt egy hang:

- Erre a fürdőhelyre a legszebb jövő vár. Máris meglepő eredményeket tapasztalok.

Rémusot tanár beszélgetett a párjával, Louise Oriollal. Ez a professzor meg kicsi volt, kócos, sárga hajú, elhanyagolt külsejű, igazi, szutykos tudós; rosszul szabott szalonkabátot viselt.

Mas-Roussel tanár, aki Charlotte Oriolnak nyújtotta a karját, ápolt, mosolygós, jóképű orvos volt, szakállt, bajuszt nem viselt, alig őszült, kissé hízásnak indult, és nyájas, borotvált képe nem emlékeztetett se papra, se színészre, mint a Latonne doktoré.

Azután az igazgatótanács jött Andermatt vezetésével; fölöttük ott imbolygott a két Oriol óriási kalapja.

Mögöttük egy másik, cilinderes csoport haladt, az envali orvosi kar; hiányzott belőle Bonnefille doktor, de őt két új orvos pótolta, Black doktor, egy igen alacsony öregember, valóságos törpe, akinek határtalan ájtatossága már érkezése napján ámulatba ejtette az egész vidéket, és egy igen jóképű és igen gáláns fiatalember, kis kalapban, Mazelli doktor, egy olasz, aki Ramas herceg környezetéhez, némelyek szerint a hercegnő környezetéhez tartozott.

S mögöttük a tömeg, a fürdőzők, parasztok és környékbeli lakosok hullámzó tömege.

A források megáldása igen gyorsan végbement. Litre abbé egymás után meghintette őket szenteltvízzel, mire Honorat doktor megjegyezte, hogy a nátriumkloriddal új tulajdonságokat ad a víznek. Azután minden külön meghívott vendég belépett a nagy olvasóterembe, ahol uzsonnát szolgáltak fel.

- Milyen csinosak lettek a kis Oriol lányok - mondta Paul Gontrannak.

- Nagyon bájosak, barátom.

- Nem látták az elnök urat? - kérdezte hirtelen a fiatalemberektől a gondnok, a hajdani börtönőr.

- Dehogynem, ott van a sarokban.

- Mert Clovis apó összecsődíti itt az embereket az ajtóban.

Amint a források megáldására mentek, már az egész menet elhaladt az öreg nyomorék előtt, aki tavaly meggyógyult, de most bénább lett, mint valaha. Idegeneket szólított meg úton-útfélen, kiváltképpen az újonnan érkezőket, és mesélte nekik a történetét:

- Lássák, ez a víz fabatkát se ér, igaz, gyógyítni gyógyít, de aztán visszaesik az ember, de úgy ám, hogy majd belepusztul. Énnekem a lábam volt rossz, most meg a karom is oda ettől a kezeléstől. A lábam akár a vas, de olyan vas, hogy az inkább eltörne, de meg nem hajlana.

Andermatt kétségbe volt esve, megpróbálta lecsukatni, beperelte a mont-orioli víz hitelének rontásáért és zsarolási kísérletért. De nem tudta elítéltetni, se befogatni a száját.

Mihelyt megtudta, hogy az öreg ott fekszik a gyógyintézet ajtajában, rohant, hogy elhallgattassa.

Az országút szélén egy csődületből dühös hangokat hallott. Az emberek tolongtak, hallani, látni akartak. Hölgyek kérdezősködtek: "Mi ez?" Férfiak válaszoltak: "Egy beteg, akit tönkretett az itteni víz." Mások azt hitték, hogy egy gyereket eltapostak. Rángógörcsrohamot is emlegettek, ami állítólag egy szegény asszonyra jött volna rá.

Andermatt átvágott a tömegen, ahogy csak ő tudott, erőszakosan begurította kis kerek hasát a többi has közé. "Ez - mondta Gontran - a golyók fölényét bizonyítja a hegyes tárgyakkal szemben."

Clovis apó ott ült az árokparton, ott nyöszörögte kínjait, sopánkodva mesélte szenvedéseit, közben ott állt előtte a két Oriol, távol tartották tőle a tömeget, dühösen szidták, és teli torokból fenyegették az öreget.

- Nem igaz - kiabálta Colosse -, vén hazug, csak teszi magát, ez egy orvvadász, egész éjszaka kint futkos az erdőn.

De az öreg nem zavartatta magát, csak hajtogatta kis, sipákoló hangján, ami mégis kihallatszott a két Oriol ordítozásából:

- Tönkretettek ezek az uraságok, tönkretettek a vizükkel. Tavaly erőnek erejével megfürdettek, ehun e, most meg, ehun e, ehun e!

Andermatt mindenkit elhallgattatott, odahajolt a nyomorékhoz, mélyen a szemébe nézett, és így szólt hozzá:

- Ha betegebb, mint volt, maga tehet róla, érti? De ha rám hallgat, jótállok érte, hogy tizenöt, legfeljebb húsz fürdővel meggyógyítom. Jöjjön be hozzám egy óra múlva a gyógyintézetbe, amikor mindenki elmegy, aztán majd elintézzük ezt, öregapó. De addig hallgasson.

Az öreg megértette. Elhallgatott, kicsit gondolkozott, majd így válaszolt:

- Hát megpróbálhatjuk. Meglátjuk.

Andermatt karon fogta a két Oriolt, szaporán magával vonszolta őket, Clovis apó meg ott maradt, hevert a fűben, a mankói közt, az út szélén, és hunyorgott a napfényben.

A tömeg kíváncsian fogta körül. Urak kérdezgették, de ő nem válaszolt, mintha nem is hallotta, vagy nem értette volna; ez a most már haszontalan érdeklődés végül is untatni kezdte, és torkaszakadtából énekelni kezdett hamis és sipító hangon egy végeérhetetlen dalt érthetetlen tájszólásban.

A tömeg lassanként szétoszlott. Csak néhány gyerek maradt ott jó ideig, álltak ott előtte, és az orrukat piszkálva nézték az öreget.

Christiane nagyon kifáradt, hazament lepihenni; Paul és Gontran az új parkban sétálgatott a vendégek közt. Egyszer csak meglátták a színésztársulatot, amely szintén faképnél hagyta a régi Kaszinót, és az új intézet felkelő szerencsecsillagához csatlakozott.

Odelin kisasszony nagyon választékosan kiöltözve sétált karonfogva az édesanyjával, akinek jócskán fejébe szállt a dicsőség. Petitnivelle úr, a Vaudeville tagja, látható buzgósággal sürgölődött a hölgyek körül, mögöttük Lapalme úr, a Bordeaux-i Nagyszínház tagja társalgott a zenészekkel; a zenekart régi ismerőseink alkották: maestro Saint-Landri, a zongorista Javel, a fuvolás Noirot és a bőgős Nicordi.

Amint meglátta Pault és Gontrant, Saint-Landri odaszaladt hozzájuk. A télen egy parányi zenés jelenetét eljátszották egy parányi kültelki színházban, de az újságok valamelyes elismeréssel emlékeztek meg róla, és most fölényesen beszélt Massenet, Reyer és Gounod úrról.

Jóságosan, szélesen széttárta a két karját, és rögtön elmesélte, miről vitázott a vezetése alatt álló tisztelt zenekarral.

- Igen, barátom, vége, vége, vége a régimódi hangicsálásnak. A dallam ideje lejárt, ezt nem akarják megérteni. A zene új művészet. S ebben a dallam csak gagyogás. Az avatatlan fül még kedvelte a dalocskákat. Gyerekes örömét lelte benne, mint egy vadember. Megjegyzem, hogy a nép, a tudatlan közönség, az egyszerű fül mindig is kedvelni fogja a kis dalokat, szóval a melódiát. Ez is afféle szórakozás, ami a zenés kávéházak törzsvendégeit csábítja. Hogy megvilágítsam a szavaimat, egy hasonlattal élek. A pórias szem kedveli a vad színeket, a rikító képeket, a tanult, de nem művész polgárember szeme szereti a kedvesen igényes árnyalatokat és a megható tárgyakat; de a művészszem, a kifinomult szem ugyanannak a színnek érzékelhetetlen változatait is felfogja, szereti és megérti, az árnyalatok titokzatos összhangját, amely mindenki számára láthatatlan. Ugyanígy az irodalomban: a házmesterek a kalandregényeket szeretik, a polgáremberek a megható regényeket szeretik, és az igazi irodalomértők csak a mindenki más számára érthetetlen művészi könyveket szeretik. Ha egy polgárember nekem zenéről beszél, szeretném megölni. Ha az operában szólít meg, akkor megkérdezem tőle: "Meg tudja-e mondani, hogy játszott-e hamis hangot a harmadik hegedű a harmadik felvonás nyitányában? - Nem. - Akkor hallgasson. Magának nincs füle. Ha valaki egy zenekarban nem hallja egyszerre az egészet, és nem hall külön-külön minden hangszert, annak nincs füle, az nem muzsikus. Nahát! Alászolgája!"

Megperdült a sarkán, és folytatta:

- Egy művész számára egyetlen akkordban benne van az egész muzsika. Ó, barátom, bizonyos akkordok megtébolyítanak, egész testemen végighömpölygetik a kimondhatatlan boldogság hullámát. Ma már oly gyakorlott, oly kifinomult, oly érett fülem van, hogy már-már bizonyos hamis akkordokat is szeretek, mint a műértő, akinek ízlése már a romlottságig érik. Már-már romlott vagyok, különleges hanghatásokat keresek. Igen, barátaim, bizonyos hamis hangok! Micsoda gyönyörűség! Micsoda mély és perverz gyönyörűség! Hogy feldúl, hogy felkavarja az idegeket, hogy hasogatja a fülünket... hogy hasogatja... hogy hasogatja...

Mámorosan dörzsölte a kezét, és ezt dudolászta:

- Majd meghallja az operámat... az operámat...; az operámat. Majd meghallja az operámat.

- Operát írt? - kérdezte Gontran.

- Igen, már a végén járok.

De fölharsant Petrus Martel vezényszava:

- Értik? Szóval egy sárga rakéta, és rajta!

Utasításokat adott a tűzijátékra. Odamentek hozzá; és ő elmagyarázta a rendelkezéseit: kinyújtott karjával, mintha egy ellenséges hajórajt fenyegetne, fehér karókat mutatott a hegyen, a szoros fölött, a völgy túlsó oldalán.

- Onnan lövik majd fel. Megmondtam a tűzmesteremnek, hogy fél kilencre legyen a helyén. Mihelyt véget ér az előadás, én innen jelt adok egy sárga rakétával, és akkor ő meggyújtja a nyitóröppentyűt.

A márki is előkerült.

- Iszom egy pohár vizet - mondta.

Paul és Gontran elkísérte, és lementek a dombról. Amint a gyógyintézet elé értek, meglátták, hogy Clovis apó megy befelé, a két Oriol támogatja, s utánuk megy Andermatt és a doktor; valahányszor húzott egyet a lábán, az öreg fintorgott kínjában.

- Gyerünk be - mondta Gontran. - Mulatságos lesz.

A nyomorékot egy karosszékbe ültették, majd Andermatt így szólt hozzá:

- Ide hallgasson, maga vén gazember. Naponta vesz két fürdőt, és azonnal meggyógyul. Mihelyt járni tud, kap kétszáz frankot...

A nyomorék nyöszörögni kezdett:

- Vasból van a lábam, jó uram.

Andermatt letorkolta és folytatta:

- Ide figyeljen... kap még kétszáz frankot minden évben, amíg csak él... érti?... Amíg csak él, ha továbbra is tapasztalja a vizünk gyógyhatását.

Az öreg gondolkodóba esett. A tartós gyógyulás a létérdekeit fenyegette.

Tétován megjegyezte:

- De ha... ha bezár... a maga boltja... oszt újra rám jön a nyavalya... akkor mit csináljak... magamban... hiszen be van zárva... a maguk vize...

Latonne doktor közbeszólt, és Andermatt felé fordult:

- Remek!... Remek!... Gyógykezeljük minden évben... még jobb is így, azt bizonyítja, hogy évenkénti kezelés szükséges, és ide vissza kell térni. Remek, megállapodtunk.

De az öreg megint csak ezt hajtogatta:

- Most nem lesz ám olyan könnyű, jó urak. Vasból van a lábam, valóságos vasból...

A doktor fejében új gondolat fogamzott meg:

- Ha néhány ülve járó gyakorlatot végeztetnénk vele - mondta - Jócskán növelnénk a gyógyvíz hatását. Meg kellene próbálni.

- Kitűnő ötlet - mondta Andermatt, majd hozzátette: - Most pedig, Clovis apó, menjen dolgára, és ne felejtse el a megállapodásunkat.

Az öreg még mindig nyöszörögve elment, és minthogy már esteledett, Mont-Oriol minden igazgatója visszatért vacsorára, mert a színházi előadást fél nyolcra hirdették.

Az új Kaszinó nagytermében rendezték, ahová ezer ember fért be.

Azok a nézők, akiknek nem volt számozott helyük, már hét órakor megjelentek.

Fél nyolckor megtelt a terem, a függönyt felhúzták, és egy kétfelvonásos bohózatot mutattak be, majd Saint-Landri operettjét, melyben erre az alkalomra átengedett vichyi énekesek léptek föl.

Christiane az első sorban, apja és férje közt, nagyon szenvedett a hőségtől.

Minduntalan mondogatta:

- Nem bírom tovább! Nem bírom tovább!

A bohózat után, amikor az operett elkezdődött, Christiane kis híján rosszul lett, és a férjéhez fordult:

- Kedves Will, ki kell mennem. Megfulladok!

A bankár kétségbe volt esve. Mindenáron azt akarta, hogy a mulatság sikerüljön, zavartalanul folyjon le elejétől végig.

- Szedd össze magad, bírd ki - válaszolta. - Könyörgök. Ha kimennél, minden fölborulna. Az egész termen végig kellene menned.

De Gontran, aki ott ült mögötte Paullal, meghallotta. A húgához hajolt:

- Nagyon meleged van? - kérdezte.

- Igen, megfulladok.

- Jó. Várjál csak. Mindjárt nevetni fogsz.

Az egyik ablak közel volt. Odalopódzott, fölállt egy székre, és kiugrott; alig vették észre.

Azután bement a kihalt kávéházba, benyúlt a pult alá, ahová Petrus Martel a szeme láttára rejtette el a jelzőrakétát, kilopta, aztán kiszaladt, elbújt egy ligetben, és meggyújtotta a rakétát.

A sárga csóva gyorsan felröppent a fellegek felé, görbe vonalat írt le, és tűzcseppekkel záporozta végig hosszan az eget.

Szinte abban a pillanatban rettenetes robbanás rázta meg a szomszédos hegyet, és csillagnyaláb szóródott szét az éjszakában.

Valaki elkiáltotta magát a nagyteremben, ahol Saint-Landri akkordjai zengtek: "Kezdődik a tűzijáték!"

Az ajtóhoz legközelebb levő nézők felpattantak, hogy le ne maradjanak a tűzijátékról, és kisiettek. Mindenki más az ablakok felé nézett, de nem láttak semmit, mert az ablakok a limagne-i tájra nyíltak.

"Igazán? Igazán?" - kérdezgették.

Mozgolódás futott végig a türelmetlen tömegen, mely főleg egyszerű szórakozásokra sóvárgott.

"Igazán, tűzijáték" - szólt be egy hang kívülről.

Akkor egy pillanat alatt az egész terem talpra ugrott. Rohantak az ajtó felé, lökdösődtek, ordítoztak, hogy ne állják el a kijáratot: "Mozgás, mozgás már!"

Hamarosan mindenki odakinn volt a parkban. Csak Saint-Landri verte kétségbeesetten az ütemet szórakozott zenekara előtt. Odakinn pedig egyre-másra szöktek a magasba a napkorongok és a római gyertyák nagy pukkanások közepette.

Egyszer csak egy rémítő hang háromszor dühösen felordított: "Állj, az istenit! Állj, az istenit! Állj, az istenit!"

S amint egy hatalmas bengálitűz gyúlt ki a hegyen, jobbról pirosan, balról kéken megvilágítva az óriási sziklákat és a fákat, meglátták, hogy a Kaszinó teraszát díszítő műmárvány virágvázák közt az egyikben ott áll Petrus Martel, kétségbeesésen, födetlen fejjel, üvölt és hadonászik.

Aztán, hogy a nagy világosság kialudt, már csak az igazi csillagok látszottak. De csakhamar újabb rakéta röppent föl, Petrus Martel leugrott a földre, és ezt kiabálta: "Micsoda csapás! Micsoda csapás! Istenem, micsoda csapás!"

Járt-kelt a tömegben, tragikus mozdulatokkal, öklével olykor a levegőbe csapott, dühösen toporzékolt, és egyre hajtogatta: "Micsoda csapás! Istenem, micsoda csapás!"

Christiane belekarolt Paulba, ki akart ülni a szabadba, és örvendezve nézte az égbe szálló rakétákat.

Egyszer csak odament a fivére, és így szólt:

- Sikerült, mi? Ugye, muris?

- Hogyhogy? Te csináltad?... - suttogta Christiane.

- Persze hogy én. Jó, mi?

Christiane elnevette magát, igazán murisnak tartotta. De Andermatt bosszúsan lépett oda. Nem értette, ki tehetett ilyet. Ellopták a rakétákat a pult alól, és megadták a megállapított jelet. Ilyen galádságot csakis a régi társaság valamelyik megbízottja, Bonnefille doktor ügynöke követhetett el!

Ő meg ezt hajtogatta:

- Kétségbeejtő, igazán kétségbeejtő. Lám, tönkrement, egészen tönkrement egy kétezer-háromszáz frankos tűzijáték!

- Dehogy, barátom - szólalt meg újra Gontran -, ha jól számítjuk, a veszteség legfeljebb egynegyedére, vagy ha úgy tetszik, mondjuk, egyharmadára rúg, vagyis hétszázhetven frankra. Tehát a meghívottak ezerötszázharminckét frank ára tűzijátékot élveztek. Igazán nem rossz.

A bankár haragja a sógora ellen fordult. Hirtelen karon ragadta:

- Önnel meg szeretnék komolyan beszélni. Ha már itt van, kerüljünk egyet a fasorban. Különben csak öt percről van szó.

Aztán Christiane-hoz fordult:

- Brétigny barátunkra bízom, kedvesem, de kímélje magát, ne maradjanak kint sokáig. Tudja, megfázhat. Vigyázzon, vigyázzon!

- Ne féljen, barátom - mormolta az asszony.

Andermatt magával vonszolta Gontrant.

Mikor kettesben voltak, kissé távolabb a tömegtől, a bankár megállt:

- Barátom, az anyagi helyzetéről óhajtok beszélni.

- Az anyagi helyzetemről?

- Igen! Tisztában van az anyagi helyzetével?

- Nem. De ön helyettem is tisztában van biztosan, mert kölcsönad nekem.

- Hát igen, én tisztában vagyok vele, éppen ezért beszélek róla.

- Csak azt hiszem, a pillanat nem a legalkalmasabb... egy tűzijáték kellős közepén!

- Ellenkezőleg, a pillanat nagyon is alkalmas. Én nem egy tűzijáték kellős közepén beszélek önnel, hanem egy bál előtt...

- Egy bál előtt?... Nem értem.

- No, majd megérti. Íme, az anyagi helyzete: mása sincs, csak adóssága, és nem is lesz soha semmije, csak adóssága.

Gontran komolyan szólalt meg:

- Kissé nyersen mondja.

- Igen, mert így kell. Ide figyeljen: fölélte az édesanyjáról maradt vagyonrészét. Egy szót se róla.

- Egy szót se róla.

- Az édesapjának harmincezer frank járadéka van, vagyis körülbelül nyolcszázezer frank tőkéje. Az ön része tehát később négyszázezer frank lesz. Márpedig nekem százkilencvenezer frankkal tartozik. Ezenkívül uzsorásoknak is tartozik...

Gontran büszkén mormolta:

- Mondja csak, hogy zsidóknak.

- Legyen, zsidóknak, noha köztük van a Saint-Sulpice egyházközség egyik kurátora is, aki egy pap közvetítésével tárgyalt önnel... de ilyen apróságon nem akadok fenn... Szóval különböző izraelita és katolikus uzsorásoknak körülbelül ugyanannyival tartozik. Mondjuk, durván százötvenezerrel. Ez összesen háromszáznegyvenezer frank, aminek a kamatait folyamatos kölcsönökből fizeti, kivéve az enyémeket, mert nekem egy vasat se fizet.

- Ez igaz - mondta Gontran.

- Vagyis önnek nem maradt semmije.

- Csakugyan semmim... csak a sógorom.

- Csak a sógora, aki megelégelte a kölcsönözgetést.

- Szóval?

- Szóval, barátom, ott azokban a kalyibákban a legutolsó paraszt is gazdagabb, mint ön.

- Pontosan... hát aztán?

- Hát aztán... hát aztán... ha az édesapja holnap meghalna, önnek csak úgy lenne betevő falatja, érti, betevő falatja, ha a cégemnél alkalmazásba lépne. S az még mindig csak azt álcázná, hogy kegydíjat fizetek önnek.

- Kedves William barátom - mondta Gontran ingerült hangon -, ezek a dolgok az idegeimre mennek. Különben éppoly jól tudom, mint ön, és ismétlem, ez a pillanat nem a legalkalmasabb rá, hogy ezt itt emlegesse nekem, ilyen... ilyen... ilyen kevéssé udvariasan...

- Bocsásson meg, hadd fejezem be. Ebből a kutyaszorítóból csak egy házasság révén kerülhet ki. Márpedig ön siralmas parti, bár a neve jól cseng, ha nem is ragyogó. Mindenesetre nem olyan, hogy egy örökösnő, akár izraelita is, a vagyonával fizessen érte. Találnia kell hát egy megfelelő és gazdag nőt, ami nem valami könnyű dolog...

Gontran közbevágott:

- Jobb, ha mindjárt megmondja a nevét.

- Legyen: Oriol apó egyik lánya, önre bízom. Ezért beszélek erről a bál előtt.

- No, most már magyarázza el részletesebben - szólalt meg újra Gontran hidegen.

- Nagyon egyszerű. Látja, milyen sikert arattam egy csapásra ezzel a fürdőhellyel. No hát, ha a kezemben volna, vagy inkább ha a kezünkben volna minden föld, amit ez a ravasz paraszt megtartott magának, ez aranybánya volna. Hogy mást ne mondjak, a szőlőföldekért, melyek a gyógyintézet és a szálló meg a szálló és a Kaszinó közt terülnek el, én, Andermatt, egymilliót adnék. Nos, ez a sok szőlőföld, meg a többi is körös-körül a dombon, a kislányok hozománya lesz. Az apjuk csak az imént is emlegette, talán nem is ok nélkül. No hát... ha akarná, itt mind a ketten jó üzletet csinálhatnánk...

Gontran úgy tett, mintha töprengene, és ezt mormolta:

- Meglehet, meggondolom.

- Gondolja meg, barátom, és ne feledje, hogy én mindig csak holtbiztos dolgokról beszélek, amikor már jól meghánytam-vetettem magamban, és amikor már ismerem minden lehetséges következményét és minden biztos előnyét.

De Gontran fölemelte a karját, és felkiáltott, mintha egyszerre mindent elfelejtett volna, amit a sógora mondott neki:

- Nézze, nézze, milyen szép.

A rakéta fellobbant, egy lángba borult palotát rajzolt ki az égre, amelyen egy lobogó zászló a Mont-Oriol nevet hirdette vérvörös tűzbetűkkel, és vele szemben, a síkság fölött, mintha a szintén vörös hold is azért jött volna föl, hogy megbámulja ezt a látványosságot. A palota pár percig égett, majd amikor szétrobbant, ahogy egy hajó repül a levegőbe, az egész eget teleszórva szeszélyes csillagokkal, melyek maguk is szétpukkantak, a hold maradt ott magában, gömbölyűn és nyugodtan a mennybolton.

A tömeg nekivadulva tapsolt és kiabált: "Hurrá! Bravó! Bravó!"

Andermatt hirtelen így szólt:

- Gyerünk, nyissuk meg a bált, barátom. Óhajt velem szemben táncolni az első négyesben?

- Hogyne, kedves sógorom.

- Kit óhajt fölkérni? Én Ramas hercegnőt választottam.

Gontran közönyösen válaszolt:

- Én Charlotte Oriolt kérem föl.

Visszamentek. Amint odaértek, ahol Christiane-t hagyták Paul Brétignyvel, már nem találták ott őket.

- Christiane megfogadta a tanácsomat - mormolta William -, elment, lefeküdt. Ma nagyon fáradt volt.

Elindult a bálterem felé, amit a cselédség már a tűzijáték alatt előkészített.

De Christiane nem ment vissza a szobájába, ahogy a férje gondolta. Mihelyt tapasztalta, hogy egyedül van Paullal, megszorította a kezét, és nagyon halkan így szólt hozzá:

- Eljöttél hát, már egy hónapja várlak. Minden reggel azon tűnődtem: meglátom-e ma őt?... És minden este megjegyeztem magamban: akkor majd holnap?... Miért késtél ilyen sokáig, szerelmem?

Paul zavartan válaszolt:

- El voltam foglalva, dolgom volt.

Christiane Paul fölé hajolt:

- Nem volt szép - súgta -, hogy itt hagytál velük egyedül, különösen az én állapotomban.

Brétigny kissé félrehúzta a székét:

- Vigyázz, megláthatnak. A rakéták az egész vidéket megvilágítják.

Christiane alig vetett rá ügyet.

- Úgy szeretlek! - mondta.

Aztán repeső örömmel:

- Ó, de boldog vagyok, de boldog vagyok, hogy megint együtt vagyunk itt! Fel tudod ezt fogni, Paul, micsoda öröm! Hogy fogjuk még szeretni egymást.

Christiane felsóhajtott, s a hangja olyan gyönge volt, mint egy fuvallat.

- Őrülten szeretnélek megcsókolni, őrülten... de igazán őrülten. Olyan régen nem láttalak.

Aztán egyszerre a szenvedélyes asszony vad erejével, aminek semmi sem állhat ellen:

- Ide figyelj, ki akarok menni... érted... ki akarok menni rögtön arra a helyre, ahol tavaly elbúcsúztunk! Emlékszel, ugye, a roche-pradière-i útra.

Paul meglepetten válaszolt:

- De hát ez butaság, nem tudsz járni. Egész nap talpon voltál! Ez butaság, nem engedem.

Christiane fölállt, és megismételte:

- Akarom. Ha nem jössz velem, egyedül megyek.

És megmutatta Paulnak a kelő holdat:

- Nézd, éppen ilyen este volt! Emlékszel, hogy csókoltad az árnyékomat?

Paul visszatartotta.

- Christiane... hallgass rám... ez nevetséges... Christiane.

Az asszony nem válaszolt, csak elindult a szőlőföldek felé vezető lejtőn. Brétigny ismerte ezt a nyugodt akaratot, amit semmi se hajlíthat meg, Christiane kék szemének, kis szöszke homlokának bájos konokságát, ami nem ismer akadályt, és belekarolt, hogy támogassa az úton.

- Hátha meglátnak, Christiane?

- Tavaly nem ezt mondtad. Különben is mindenki az ünnepélyen van. Mindjárt visszajövünk, észre se veszik, hogy odavoltunk.

Hamarosan fölfelé kellett menniük a köves ösvényen. Christiane zihált, teljes súlyával Paulra támaszkodott, és lépten-nyomon ezt mondta:

- De jó, de jó, de jó így szenvedni!

Brétigny megállt, vissza akarta kísérni. De az asszony rá se hallgatott:

- Nem, nem. Boldog vagyok. Te ezt nem érted. Ide figyelj... érzem, hogy itt mozog... a gyerekünk... a gyereked... micsoda boldogság!... Add a kezed... Figyeld csak... érzed?...

Christiane nem látta át, hogy ez az ember nem az apák, hanem a szeretők fajtájából való. Mihelyt megtudta, hogy az asszony teherben van, önkéntelenül eltávolodott és megundorodott tőle. Valamikor gyakran mondogatta, hogy ha egy asszony már ellátta a szaporodás feladatát, nem méltó többé a szerelemre. A szerelemben az részegítette meg, hogy két szív szárnyal egy elérhetetlen eszmény felé, két anyagtalan lélek ölelkezik: az a csalóka és megvalósíthatatlan álom, amivel a költők ruházzák fel a szenvedélyt. A testté lett nőben Vénuszt imádta, akinek szent öle mindig megőrzi a meddőség tiszta alakját. Arra a gondolatra, hogy egy kis lény született belőle, egy kis emberporonty mocorog ebben a testben, amelyet bemocskolt, és amely máris megcsúnyult, szinte leküzdhetetlen viszolygás támadt benne. Az anyaság állattá tette ezt a nőt. Már nem az az imádott, megálmodott, kivételes lény, hanem egy állat, amely szaporítja fajtáját. Sőt testi undor is vegyült benne ehhez a lelki idegenkedéshez.

Hogy is érezhette, találhatta volna ki ezt Christiane, akit a sóvárgott gyerek minden moccanása szorosabban fűzött a szeretőjéhez? Ehhez az emberhez, akit ő imádott, akit napról napra kissé jobban szeretett, első csókjuk órája óta, aki nemcsak asszonyi szíve mélyéig férkőzött, hanem, íme, testének is mélyére hatolt, s elvetette ott tulajdon életét, és most parányi lénnyé visszaváltozva kél ki belőle. "Igen, a kedvesemet hordom itt, keresztbe tett kezem alatt, az én jó, az én kedves, az én gyöngéd, az én egyetlen barátomat, aki a természet rejtelméből újjászületik méhemben." Kétszeresen szerette Pault, most, hogy kettő is volt neki belőle, egy nagy és egy még ismeretlen kicsi, az, akit látott, akit simogatott, akit csókolt, akinek a szavát hallgatta, és az, akinek még csak a mocorgását érezhette a teste mélyén.

Az útra értek.

- Ott vártál engem akkor este - mondta Christiane.

És odanyújtotta az ajkát Paulnak. A férfi válasz nélkül megcsókolta, hideg csókkal.

Christiane másodszor is ezt suttogta:

- Emlékszel, hogy csókoltál a földön? Nézd, így voltunk.

Remélve, hogy Paul most is megteszi, Christiane kissé messzebb futott tőle. Azután megállt, zihálva, és csak várt, ott állt az út közepén. De a hold elnyújtva árnyékrajzolatát a földön, alaktalan hasának dudorát is kirajzolta. Paul pedig, amint ránézett a lábánál Christiane terhességének az árnyékára, csak állt mozdulatlanul vele szemben; mindez sértette költői szemérmét, kétségbeesett, hogy az asszony nem érzi ezt, hogy nem találja ki szerelmesének gondolatait, hogy nincs benne elég kacérság, tapintat és női érzékenység, hogy megértsen minden árnyalatot, amelyek oly különbözővé teszik a körülményeket; s így szólt hozzá türelmetlen hangon:

- Ugyan, Christiane, nevetséges ez a gyerekség.

Az asszony visszament hozzá, meghatottan, szomorúan, kitárt karral, és a mellére borult:

- Ó, már nem szeretsz úgy. Érzem! Biztosan tudom!

Paul megszánta, megfogta az asszony fejét, és kétszer hosszan megcsókolta a szemeit.

Aztán szó nélkül visszamentek. Paul nem tudta, mit mondjon Christiane-nak. Az asszony rátámaszkodott, fáradtságtól kimerülten, ő pedig szaporán lépkedett, hogy ne érezze már az oldalán ennek a szétterült testnek az érintését.

Amint a szállóhoz közeledtek, elváltak, és Christiane fölment a szobájába.

A Kaszinó zenekara tánczenét játszott, és Paul bement szétnézni a bálba. Keringőt húztak, mindenki keringőzött: Latonne doktor az ifjabb Paille asszonnyal, Andermatt Louise Oriollal, a jóképű Mazelli doktor Ramas hercegnővel és Gontran Charlotte Oriollal. Gontran olyan gyöngéden sugdosott a lány fülébe, ahogy az udvarlást szokták kezdeni; Charlotte pedig mosolygott a legyezője mögött, irult-pirult, és láthatóan el volt ragadtatva.

- Nini, Ravenel márki teszi a szépet a páciensemnek - hallotta Paul maga mögött.

Honorat doktor volt, aki az ajtó mellett állt, és szórakozásból nézelődött.

- Igen, igen - folytatta -, már félórája tart a dolog. Már mindenki észrevette. Különben úgy néz ki, hogy a kislánynak sincs ellenére.

Kis szünetet tartott, majd hozzátette:

- Aranyat ér ez a gyerek, jó, vidám, egyszerű, áldozatos, egyenes, tudja, derék teremtés. Olyanból, mint a nővére, csak tíz érne föl vele. Én gyerekkoruk óta ismerem... ezeket a kislányokat... Pedig az apjuk az idősebbet szereti jobban, mert az inkább... inkább... olyan, mint ő... parasztosabb... nem olyan egyenes... takarékosabb... ravaszabb és... és... irigyebb... Ó, azért az is derék lány... nem akarnék rosszat mondani róla... de hát, tudja, önkéntelenül összehasonlítom őket... és ha megvan az összehasonlítás... ítélek is... szóval így van ez.

A keringő véget ért; Gontran odament a barátjához, és meglátta a doktort:

- Na, mit szól hozzá, alighanem jócskán megnőtt az orvosi kar Envalban. Itt van Mazelli úr, aki tökéletesen táncol, és itt van Black úr, aki láthatóan nagyon jóban van a mennyországgal.

De Honorat doktor tapintatos volt. Nem szeretett ítéletet mondani a kollégáiról.

Envalban most már égető kérdéssé vált az orvosok kérdése. Egyszeriben hatalmukba kerítették a vidéket, lakóinak minden figyelmét, minden érdeklődését. Valamikor csak Bonnefille doktor igazgatása alatt buzogtak a források, a fürge Latonne doktor és a csendes Honorat doktor ártalmatlan ellenszenve közepette.

Most egész más volt a helyzet.

Mihelyt a siker, melyen Andermatt a tél folyamán munkálkodott, teljes arányaiban kibontakozott, hála a három professzor: Cloche, Mas-Roussel és Rémusot úr hathatós közreműködésének, mert mindegyikük két-háromszáz beteget szerzett a fürdőnek, Latonne doktor, az új gyógyintézet főorvosa jelentős személyiség lett, különösen Mas-Roussel professzor pártfogolta, akinek Latonne a tanítványa volt valamikor, és akinek utánozta a modorát és taglejtését.

Bonnefille doktorról már alig esett szó. Az öreg orvos dühöngött, kesergett, szidta Mont-Oriolt, egész nap ott kuksolt a régi gyógyintézetben néhány öreg beteggel, akik hívek maradtak hozzá.

Néhány páciens csakugyan meg volt róla győződve, hogy csak Bonnefille doktor ismeri a gyógyvíz igazi tulajdonságait, úgyszólván birtokában van a víz titka, hiszen a fürdőhelyet kezdettől fogva ő igazgatja hivatalosan.

Honorat doktornak jóformán csak az auvergne-i betegei maradtak. Ő meg be is érte ezzel a szerény jövedelemmel, jó viszonyban maradt mindenkivel, és meg is vigasztalódott, mert sokkal többre tartotta a kártyát és a fehér bort, mint az orvostudományt.

De hogy szeresse is a kartársait, azt azért mégse.

Latonne doktor lett volna hát Mont-Oriol atyamestere, ha egy reggel föl nem tűnik egy pöttöm emberke, valóságos törpe, akit nagyon furává tett két válla közé mélyedt nagy feje, két nagy kerek szeme és nagy keze. Ez az új orvos, Black úr, akit Rémusot professzor hozott magával a vidékre, rögtön nagy feltűnést keltett roppant ájtatosságával.

Két vizit közt majd minden reggel betért pár percre a templomba, és majd minden vasárnap áldozott. A plébános hamarosan szerzett neki néhány beteget, vénlányokat, szegény embereket, akiket az orvos ingyen kezelt, kegyes hölgyeket, akik tanácsot kértek a lelkiatyjuktól, mielőtt a tudomány emberéhez fordultak, s mindenekelőtt annak érzelmeiről, titoktartásáról és szakmai illemtudásáról akartak tudakozódni.

Aztán egyszer csak híre járt, hogy megérkezik Maldeburg hercegnő, egy idős német fenségesasszony, egy buzgó katolikus hölgy, aki mihelyt megérkezett, elhívatta Black doktort egy római bíboros ajánlatára.

Az orvos egyszeriben divatba jött. Ízléses, illendő és előkelő dolog volt, hogy vele kezeltesse magát az ember. Úgy tartották, hogy ő az egyetlen kifogástalan orvos, akihez egy hölgy teljes bizalommal lehet.

Reggeltől napestig futkosott egyik szállóból a másikba ez a bulldogfejű emberke, aki mindig, mindenkivel, minden sarokban halkan beszélgetett. Mintha szüntelenül fontos titkokat kellene közölnie vagy meghallgatnia, mert a folyosókon minduntalan nagy rejtélyes megbeszélésekben találták szállótulajdonosokkal, betegeinek szobalányaival, mindenkivel, aki csak páciensei közelébe férkőzhetett.

Az utcán, mihelyt meglátott egy ismerőst, gyors, rövid lépteivel egyenesen odament hozzá, és rögtön új és aprólékos utasításokat mormolt neki, akárcsak egy gyóntató pap.

Különösen a vénasszonyok imádták. Végighallgatta a mondókájukat, közbe nem szólt volna, figyelmesen tudomásul vette minden megjegyzésüket, minden kérdésüket, minden kívánságukat.

Mindennap növelte vagy csökkentette betegeinek ivóvízadagját, s azok mélységesen meg voltak győződve, hogy az orvos nagyon gondosan kezeli őket.

- Tegnap két és háromnegyed pohárnál tartottunk - mondta -; nohát, ma csak két és fél pohárral iszunk, holnap meg három pohárral... Ne feledje... holnap három pohárral... Nagyon, de nagyon fontos!

És minden betege meg volt győződve, hogy csakugyan nagyon fontos neki.

Hogy el ne felejtse ezeket a számokat és törteket, és soha el ne tévessze, felírta őket egy noteszba. Mert a páciens meg nem bocsátana egy fél pohárnyi tévedést.

Ugyanilyen aprólékosan szabályozta és változtatta a mindennapos fürdő időtartamát, csak általa ismert elvek alapján.

Latonne doktor bosszús és féltékeny volt, megvetően vállat vont, és kijelentette: "Sarlatán." Úgy gyűlölte Black doktort, hogy néha elragadtatta magát, s még az ásványvizet is szapulta. "Alig ismeretes, hogyan hatnak az ásványvizek, ezért lehetetlen előírni napjában az adagváltoztatásokat, mert az adagolást semmiféle gyógyászati szabály nem irányíthatja. Az efféle eljárások teszik a legnagyobb kárt az orvostudománynak."

Honorat doktor csak mosolygott. Rendelés után öt perc múlva mindig gondosan elfelejtette, hány pohárral rendelt. "Kettővel több vagy kevesebb - mondta vidám pillanataiban Gontrannak -, ezt csak a forrás veszi észre; de azt se nagyon izgatja!" Csak egyetlen gonosz tréfát engedett meg magának vallásos kartársa rovására. Úgy hívta, hogy a "Szentszékfürdő-orvosa". Ő okosan, csúfondárosan és nyugodtan irigykedett.

Néha még hozzátette: "Ó, ez aztán alaposan ismeri a beteget... s ez még fontosabb nekünk, mint a betegség ismerete!"

Hanem egy reggel egy spanyol nemes család érkezett a Mont-Oriol szállóba, Ramas-Aldavarra herceg és hercegné, és magukkal hozták orvosukat, egy olaszt, a milánói Mazelli doktort.

Az orvos magas, karcsú, jóképű, harmincéves fiatalember volt, csak bajuszt viselt.

Már az első este nagy sikert aratott az étteremben, mert a herceg, ez a szörnyűségesen elhízott, bánatos ember, irtózott a magánytól, és a közös étteremben óhajtott étkezni. Mazelli doktor már majdnem minden törzsvendéget névről ismert; volt egy kedves szava minden férfihoz, egy bókja minden hölgyhöz, sőt egy mosolya minden cselédhez is.

Ott ült a hercegnének, egy halvány arcú, fekete szemű, kékes hajú, harmincöt-negyven éves szép hölgynek jobbján, és minden fogásnál így szólt hozzá: "Nagyon keveset", vagy: "Nem, ebből nem", vagy: "Igen, ebből lehet." Maga töltött italt az asszonynak, végtelen gondosan, pontosan kimérve a bor és víz keverésarányát.

A herceg táplálkozására is felügyelt, de látható hanyagsággal. Különben a páciense ügyet se vetett a tanácsaira, állati mohósággal felfalt mindent, minden étkezéshez megivott két kancsó tiszta bort, majd leroskadt egy székre, a szabad levegőn, a szálló ajtaja előtt, kínosan nyöszörgött, és panaszkodott az emésztésére.

Mazelli doktor egyetlen pillantással fölmérte és megítélte egész környezetét, és az első vacsora után kiment a Kaszinó teraszára Gontranhoz, aki ott szivarozott, bemutatkozott neki, és szóba elegyedett vele.

Egy óra múlva meghitt barátok lettek. Másnap a fürdő kijáratánál szerét ejtette, hogy bemutassák Christiane-nak, tízperces beszélgetés során megnyerte a hölgy rokonszenvét, és még aznap összeismertette a hercegnével, aki szintén nem kedvelte a magányt.

Mindenre felügyelt a spanyolok háztartásában, a szakácsnak remek konyhai tanácsokat adott, a szobalánynak értékes felvilágosításokat a fejápolásról, hogy megóvja úrnője hajának csillogását, pompás színárnyalatát és dús tenyészetét, a kocsisnak igen hasznos állatorvosi utasításokat, röviddé és könnyűvé tudta varázsolni az órákat, értette a módját, hogy szórakozásokat eszeljen ki, és a szállókban okosan megválogatott futó ismeretségekre tegyen szert.

A hercegné ezt mondta róla Christiane-nak:

- Kedves asszonyom, ez a csodálatos ember mindent tud, mindenhez ért. Neki köszönhetem az alakomat.

- Az alakját? Hogyhogy?

- Igen, hízni kezdtem, és ő mentett meg a diétájával és a likőrjeivel.

Különben Mazelli magát az orvostudományt is érdekessé tudta tenni, olyan könnyedén beszélt róla, derűsen, valami enyhe kétellyel, így győzte meg hallgatóságát tulajdon felsőbbségéről.

- Nagyon egyszerű - mondta -, nem hiszek a gyógyszerekben. Vagy inkább: alig hiszek bennük. A régi gyógyászat abból az elvből indult ki, hogy mindenre van orvosság. Azt hitték, hogy Isten az ő isteni jóságával minden betegségre teremtett gyógyszert, csak, talán kajánul, az emberekre bízta, hogy fedezzék föl ezeket a gyógyszereket. Hát az emberek föl is fedeztek számtalant, de sose tudták, hogy egy-egy gyógyszer igazában milyen betegségre való. Orvosság tulajdonképpen nincs is; csak betegségek vannak. Ha valami betegség lép föl, egyesek szerint meg kell gátolni, hogy kifejlődjék, mások szerint valami módon siettetni kell a lefolyását. Minden iskola a maga eljárását vallja. Ugyanabban az esetben a legellentétesebb módszereket alkalmazzák, és homlokegyenest ellenkező gyógykezelést: egyik szerint hideg, a másik szerint forróság kell, ez azt mondja, diéta, a másik azt, hogy bőséges táplálkozás. Nem is beszélek az ásványokból nyert számtalan, mérges készítményről vagy a növényi eredetű gyógyszerekről, melyeket a vegytannak köszönhetünk. Igaz, ez mind hat, csak senki se tudja, hogyan. Néha sikerül, néha meg halál a vége.

S aztán nagyon szellemesen rámutatott, hogy a bizonyosság lehetetlen, és hogy nincs semmiféle tudományos alapunk, amíg nem a szerves kémia, az élettani kémia lesz az új gyógyászat kiindulópontja. Adomákat mesélt, felidézte a legnagyobb orvosok szörnyű tévedéseit, kimutatta állítólagos tudományuk oktalanságát és hamisságát.

- Hadd működjék az a test - mondta -, hadd működjék az a bőr, az izmok, minden szerv, különösen a gyomor, hisz az az egész emberi természet tápláló atyja, szabályozója és éléstára.

Kijelentette, hogy pusztán étrend segítségével kénye-kedve szerint vidámmá vagy bánatossá tudja tenni az embereket, testi munkára vagy szellemi munkára tudja őket képesíteni aszerint, hogy miféle táplálkozásra fogja őket. Még az agyi képességeket is befolyásolhatja, az emlékezetet, a képzeletet, az értelem minden megnyilvánulását, s tréfálkozva ezekkel a szavakkal fejezte be:

- Én masszázzsal és rummal kezelek.

Áradozott a masszázsról, és úgy beszélt a holland Hamstrangról, mint egy istenről, aki csodákat művelt. Azután megmutatta finom fehér kezét:

- Ezzel a holtakat is fel lehet támasztani.

- Csakugyan tökéletesen masszíroz - tette hozzá a hercegné.

Kis mennyiségben a szeszt is ajánlotta, hogy olykor serkentse a gyomrot; ügyesen összeállított keverékeket készített, s azt a hercegnének a megszabott órában kellett meginnia, hol étkezés előtt, hol étkezés után.

Mindennap fél tíz felé bement a Kaszinó kávéházba, és néhány palackot kért. Meg is kapta, kis ezüstlakattal lezárva, melynek nála volt a kulcsa. Lassan töltött egy kicsit az egyikből, egy kicsit a másikból egy gyönyörű kék pohárba, melyet egy igen előkelő szobainas tartott tisztelettel.

Azután a doktor utasítást adott:

- Na! Vigye be a hercegnének a fürdőbe, amikor kijön a vízből, ezt igya meg felöltözés előtt.

S amikor kíváncsian megkérdezték tőle: "Mi van abban az italban?", így válaszolt: "Csak finom ánizslikőr, egész tiszta rum és kitűnő angolkeserű."

Pár nap múlva már minden beteg erre a csinos orvosra pályázott. Minden fondorlatot latba vetettek, hogy néhány tanácsot kihúzzanak belőle.

Ha séta idején ott járt a park fasoraiban, más se hallatszott, csak "Doktor úr!", minden székből, ahol szép hölgyek, ifjú hölgyek üldögéltek, pihentek egy kicsit két pohár Christiane-forrásvíz közt. S amikor Mazelli megállt mosolygó ajakkal, pár pillanatra bevonszolták a patakparton vezető kis ösvényre.

Előbb csak elbeszélgettek vele egyről-másról, majd tapintatosan, ügyesen, kacéran az egészségükre terelték a szót, de csak úgy mellesleg, mintha valami apróság lenne.

Mert ő nem akart keresett orvos lenni. Őt nem lehetett megfizetni, őt nem lehetett házhoz hívni, ő a hercegnéé volt, csakis a hercegnéé. Ez a körülmény maga is erőfeszítésre sarkallt, vágyakat ébresztett. S minthogy rebesgették, hogy a hercegné féltékeny, nagyon féltékeny, minden hölgy ádáz küzdelmet vívott, hogy tanácsot kapjon a csinos olasz orvostól.

Adott is, nemigen kérette magát.

A nők közt pedig, akiket megtisztelt tanácsaival, elkezdődött a bizalmasdi, hogy eldicsekedhessenek az orvos érdeklődésével.

- Ó, drágám, elkezdett kérdezgetni, de úgy kérdezgetni...

- Nagyon tolakodóan?

- Hogy tolakodóan? Egyenesen ijesztően. Azt se tudtam, mit mondjak már neki. Olyan dolgokat akart tudni... de olyan dolgokat...

- Akárcsak tőlem. Sokat kérdezgetett a férjemről!...

- Engem is... részletesen... olyan... olyan bizalmasan! Nagyon kellemetlen az ilyen faggatás. De azért megérti az ember, hogy szükség van rá.

- Hát persze. Az embernek ezektől az apró részletektől függ az egészsége. Nekem megígérte, hogy Párizsban a télen majd megmasszíroz. Nagy szükségem is van rá, kiegészíteni az itteni kezelést.

- Mondja, kedvesem, hogy intézi el vele? Pénzt nem fogad el?

- Hát, egy nyakkendőtűt szántam neki. Biztos szereti, mert máris van neki két-három gyönyörű...

- Ó, hogy zavarba hoz. Én is erre gondoltam. Akkor én egy gyűrűt adok neki.

Meglepetéseket sütöttek ki, hogy az orvosnak kedvére tegyenek, elmés ajándékokat, hogy meghassák, és kedvességeket, hogy levegyék a lábáról.

Ő volt a "nap hőse", a nagy beszédtéma, a közfigyelem egyetlen tárgya, amikor elterjedt a híre, hogy Gontran de Ravenel gróf udvarol Charlotte Oriolnak, és feleségül akarja venni.

Azóta, hogy akkor este a Kaszinó avatásán vele nyitotta meg a bált, Gontran nem tágított a lány szoknyája mellől. Nyilvánosan is a leplezetlenül tetszeni vágyó férfiak apró figyelmességeivel vette körül a lányt; köznapi kapcsolatuk pedig a derűs és kellemes széptevés jellegét öltötte, aminek előbb-utóbb mélyebb vonzalom a vége.

Szinte napjában találkoztak, mert a kislányok szerfölött megbarátkoztak Christiane-nal, amiben kétségkívül a hiúságnak is nagy része volt. Gontran most bezzeg nem mozdult a húga mellől, délelőttre kirándulásokat szervezett, estére játékokat, Christiane és Paul nem győzött csodálkozni rajta. Azután észrevették, hogy Charlotte-nak csapja a szelet; derűsen ugratta a lányt, egy csöppet se szertartásosan bókolt neki, és azt a számtalan figyelmességet tanúsította iránta, mely gyöngéd szálakat sző két ember közt. A lány már megszokta ennek a nagyvilági párizsi ficsúrnak fesztelen és bizalmas viselkedését, eleinte nem vett észre semmit, engedett tulajdon bizakodó és nyílt természetének, és játszani, nevetgélni kezdett Gontrannal, mintha a fivére volna.

Egyszer a nővérével egy estély után hazafelé ment a szállóból, ahol Gontran egy zálogosdi játékban többször is megpróbálta megcsókolni őt, és Louise, aki egy idő óta mintha ideges és gondterhelt lett volna, ingerülten rászólt:

- Vigyázhatnál egy kicsit a viselkedésedre. Gontran úr nagyon illetlen veled.

- Illetlen? Mit mondott?

- Tudod te azt, ne tedd az ártatlant. Ha így haladtok, hamarosan hírbe hoz. Ha te nem tudsz vigyázni magadra, az én dolgom, hogy rajtad tartsam a szememet.

Charlotte zavartan szégyenkezve motyogta:

- De én nem tudom... hidd el... nem láttam semmit...

A nővére szigorúan folytatta:

- Ide hallgass, ennek vége legyen! Ha feleségül akar venni, majd a papa meggondolja, és nyilatkozik; de ha csak mókázni akar, akkor ennek rögtön véget kell vetni.

Hanem erre Charlotte egyszeriben dühbe gurult, maga se tudta, miért, maga se tudta, mitől. Most már felháborodott, hogy a nővére beleavatkozik az ő dolgába, dirigálja és korholja; meg is mondta neki, remegő hangon és könnyes szemmel, hogy sose üsse az orrát olyasmibe, ami nem őrá tartozik. Feldúltan hadart, az ösztöne homályosan, de biztosan azt súgta neki, hogy Louise megkeseredett szívében föltámadt a féltékenység.

Csók nélkül búcsúztak el, és Charlotte sírt az ágyában, s olyan dolgok jártak az eszében, amiket nem is sejtett, nem is gondolt soha.

Lassanként fölszáradtak a könnyei, és töprengeni kezdett.

Az igaz, hogy Gontrannak megváltozott a viselkedése. Charlotte eddig is érezte, csak nem értette. Most már megértette. Gontran lépten-nyomon gyöngéd, kedves dolgokat mondott neki. "Egyszer a kezemet is megcsókolta. Mit akarhat Gontran? Tetszem neki, de vajon mennyire? Netán meglehet, hogy feleségül venne?" És a kihalt éjszakában, ahol álmai szárnyra keltek, valahol a levegőben, mintha rögtön egy hangot hallott volna, amely ezt kiáltja: "Ravenel grófné."

Ez olyan erősen felizgatta, hogy felült az ágyában; azután meztelen lábával kikotorta a papucsát a szék alól, amelyre a ruháját dobta, és maga se tudva, mit tesz, odament az ablakhoz, kinyitotta, hogy távlatot nyisson reményeinek.

Hallotta, hogy a földszinti szobában beszélnek, és kihallatszott Colosse hangja: "Hagyjad csak, hagyjad csak. Majd meglátjuk. Majd elintézi édesapám. Idáig semmi baj. Majd édesapám rendbe teszi a dolgot."

Charlotte a szemközti házon meglátta az alatta levő nyitott ablak kivilágított fehér négyszögét. "Ki lehet odalenn? Miről beszélnek?" - töprengett. A tündöklő falon egy árnyék haladt át. A nővére volt! Így hát Louise nem feküdt le. Miért? De a világosság kialudt, és Charlotte megint csak a szívében kavargó új dologra gondolt.

Most már nem tudott elaludni. "Szeret engem Gontran? Dehogyis! Még nem! De szerethet, mert tetszem neki! És ha nagyon, eszeveszetten megszeret, ahogy nagyvilági körökben szeretnek, biztos feleségül is vesz."

Charlotte vincellérházban született, és bár a clermont-i zárdában nevelkedett, megőrizte a parasztlány szerénységét és alázatát. Azt gondolta, hogy majd egy jegyző, talán egy ügyvéd vagy egy orvos lesz a férje; de az a vágy, hogy igazi nagyvilági hölgy legyen, és nemesi cím legyen a neve előtt, sose született meg benne. Csak akkor legyintette meg ez a szép sóvárgás, mely nyomban elszállt a lelkéből, ahogy elszállnak az álomképek, csak akkor álmodozott pár percig, ha kiolvasott egy-egy szerelmes regényt. S íme, ez a váratlan, lehetetlen dolog, amit a nővérének néhány szava idézett föl egyszerre, mintha most közeledne hozzá, akárcsak egy szélfútta hajóvitorla.

Minden lélegzetvételre ezt suttogta az ajka: "Ravenel grófné." És lehunyt szemhéjának sötétje látomásokkal gyúlt ki az éjszakában. Szép kivilágított szalonokat látott, szép hölgyeket, akik mosolyogtak rá, szép kocsikat, amelyek rá vártak egy kastély feljárójánál, és magas, libériás inasokat, akik meghajoltak, amint ő elhaladt előttük.

Melege lett az ágyban, a szíve hevesen dobogott! Megint fölkelt, ivott egy pohár vizet, és pár pillanatig ott állt mezítláb a szobája hideg kövezetén.

Azután kissé lecsillapodott, és végül is elaludt. De már hajnalban fölébredt, úgy átjárta az ereit lelke háborgása.

Elszégyellte magát kis, fehér falú szobája miatt, amit a helybeli üveges vízfestése díszített, szegényes, színes gyapotfüggönye miatt és két fonott széke miatt, amely mindig ott áll a komód két sarkánál.

Parasztlánynak érezte magát itt a falusi bútorok közt, melyek gazdájuk eredetéről árulkodtak, póriasnak érezte magát, méltatlannak ehhez a kedélyes, szép fiúhoz, akinek derűs, szőke képe ott lebegett a szeme előtt, elmosódott, majd újra felötlött, lassanként a hatalmába kerítette őt, és már a szívébe férkőzött.

Kiugrott az ágyból, és elszaladt a tükréért, kis toalett-tükréért, mely akkora volt, mint egy tányér alja; azután visszafeküdt, kezében a tükörrel; elnézte az arcát, zilált hajának keretében, a vánkos fehér alapján.

Néha letette a takaróra ezt a könnyű üvegdarabot, amely a képét mutatta, és arra gondolt, hogy milyen bajos dolog lesz ez a házasság, milyen nagy távolság választja el őket egymástól. S ekkor nagy bánat szorította el a torkát. De rögtön ismét megnézte magát, és mosolygott, mert tetszeni akart magának, s minthogy csinosnak találta a képét, mindjárt elhárultak az akadályok.

Lement reggelizni; a nővére láthatóan ingerült volt, és megkérdezte tőle:

- Mit akarsz ma tenni?

Charlotte habozás nélkül válaszolt:

- Hát nem kocsizunk át Royat-ba Andermattnéval?

- Akkor egyedül mégy - folytatta Louise -, de az után, amit az este mondtam, jobban tennéd...

A kisebbik a szavába vágott:

- Nem kérek tőled tanácsot... törődj a magad dolgával.

Többet nem is beszéltek.

Oriol apó és Jacques is megjelent, és asztalhoz ültek. Az öreg szinte rögtön megkérdezte:

- Na, mit csináltok ma, gyerekeim?

Charlotte nem várta, hogy a nővére válaszoljon:

- Én Royat-ba megyek Andermattnéval.

A két férfi elégedetten nézte a lányt, s az apa azzal a megnyerő mosollyal mormolta, ahogy az előnyös üzletekről szokott beszélni:

- Jól van az, jól van az.

Ettől az egész magatartásukból kiérezhető, titkos elégedettségüktől Charlotte még jobban meglepődött, mint Louise látható haragjától; kissé zavartan gondolta: "Hát együttesen tárgyalták meg a dolgot?"

Étkezés után rögtön fölment vissza a szobájába, fölvette a kalapját, fogta a napernyőjét, könnyű kabátot vetett a karjára, és elindult a szálló felé, mert már fél kettőkor indulniuk kellett.

Christiane csodálkozott, hogy Louise otthon maradt.

Charlotte érezte, hogy elpirul, amikor válaszol:

- Kissé fáradt, azt hiszem, fáj a feje.

Fölszálltak a hintóba, a nagy hatüléses hintóba, amin kirándulni szoktak. A márki és lánya a hátsó ülésre ült, így a kis Oriol lány a menetiránynak háttal helyezkedett el a két fiatalember közt.

Elhaladtak Tournoël mellett, aztán a hegy lábánál mentek tovább egy dió- és gesztenyefák alatt kígyózó, szép úton. Charlotte többször is észrevette, hogy Gontran odasimul hozzá, de olyan óvatosan, hogy a lány meg ne sértődhessen. A fiatalember jobb felől ült, és amikor beszélt hozzá, egész közel hajolt a lány arcához; Charlotte nem mert odafordulni, amikor válaszolt, félt a Gontran leheletétől, mert máris az arcán érezte a férfi száját, és félt a szemétől is, mert a tekintete zavarba hozta volna.

Gontran hódolatteljes bohóságokat mondott neki, mókás szamárságokat, kedves és mulatságos bókokat.

Christiane alig szólt. Megsínylette a terhességét, nagyon elnehezült tőle. Paul láthatóan szomorú, szórakozott volt. Csak a márki csevegett gondtalanul és fesztelenül, egy magának való öreg úriember derűs kedélyével.

A royat-i parknál kiszálltak, hogy zenét hallgassanak; Gontran belekarolt Charlotte-ba, s előrement vele. A lugas körül, ahol a karmester vezényelt a rézfúvósoknak és a hegedűsöknek, a fürdőzők hada a székekről nézte a sétálók vonulását. A nők a ruháikat mutogatták, a szomszédos széklábtartó rúdjáig nyújtott lábukat, szellős nyári frizurájukat, amitől még bájosabbak voltak.

Charlotte és Gontran ott bolyongtak az üldögélő emberek közt, mulatságos arcokat kerestek, tréfálkozni akartak rajtuk.

Gontran minden pillanatban hallotta, hogy megjegyzik mögöttük: "Ni, milyen csinos lány." Hízelgett neki a dolog, és törte a fejét, hogy a húgának, a feleségének vagy a szeretőjének nézik Charlotte-ot.

Christiane az édesapja és Paul közt üldögélt, és többször is látta őket, amint arra mentek, és úgy találta, hogy kissé "bohókásan viselkednek", ezért odahívta, hogy csitítsa őket. De azok rá se hallgattak, csavarogtak tovább a tömegben, és szívvel-lélekkel szórakoztak.

Christiane így szólt halkan Paul Brétignyhez:

- Ez a Gontran még hírbe hozza azt a lányt. Estére, hazamenet, beszélnünk kell a fejével.

- Már én is gondoltam - válaszolt Paul. - Teljesen igaza van.

Vacsorázni egy clermont-ferrand-i étterembe mentek, mert a royat-i éttermek nem értek semmit, ahogy a márki mondta, aki nagy ínyenc volt; mire hazaértek, éjszaka lett.

Charlotte elkomolyodott, mert amint felkeltek az asztaltól, Gontran megszorította a kezét, amikor átnyújtotta a kesztyűjét. Egyszeriben felbolydult a lány önérzete. Ez aztán már vallomás, közeledés, illetlenség! "Mit kellett volna tennem? Szólni neki? Mit mondhattam volna? Megsértődni nevetséges lett volna! Az ilyen dolgokban annyi tapasztalatra van szükség! De nem tettem semmit, nem szóltam semmit, s úgy néz ki, mintha elfogadnám a közeledését, a cinkosa volnék, és igennel válaszolnék a kézszorítására."

Mérlegelte a helyzetet, hibáztatta magát, hogy olyan pajkos és bizalmas volt Royat-ban, most már úgy gondolta, hogy igaza van a nővérének, és hírbe hozta, tönkretette magát! Az úton csak gördült a kocsi tova, Paul és Gontran csendesen dohányzott, a márki aludt, Christiane a csillagokat nézte, Charlotte pedig csak nagy nehezen tartotta vissza a könnyeit, mert három pohár pezsgőt megivott.

Amikor hazaértek, Christiane így szólt az apjához:

- Most már éjszaka van, kísérd haza a kislányt.

A márki a karját nyújtotta, és rögtön megindult Charlotte-tal.

Paul a Gontran vállára tette a kezét, és a fülébe súgta:

- Gyere már, a húgod meg én szeretnénk öt percig beszélgetni veled.

Fölmentek a kis társalgóba, amely Andermatt szobáját választotta el a felesége szobájától.

Mihelyt leültek, Christiane így szólt:

- Ide figyelj, Paul és én szeretnénk egy kicsit prédikálni neked.

- Prédikálni?... De miről? Alkalom híján olyan jámbor vagyok, mint egy szentkép.

- Ne tréfálj már. Te meggondolatlanul valami nagyon oktalan, nagyon veszélyes dolgot művelsz. Hírbe hozod azt a kislányt.

Gontran láthatóan nagyon meglepődött.

- Kit már?... Charlotte-ot?

- Igen, Charlotte-ot!

- Hírbe hozom Charlotte-ot... Én?

- Igen, hírbe hozod. Itt már mindenki erről beszél, és az imént is a royat-i parkban nagyon... nagyon... könnyelműek voltatok. Ugye, Brétigny?

- Igen, asszonyom - válaszolta Paul -, teljesen osztom a nézetét.

Gontran megfordította a székét, lovagló ülésbe helyezkedett, elővett egy új szivart, rágyújtott, és fölnevetett.

- Aha! Szóval hírbe hozom Charlotte Oriolt?

Pár pillanatig várt, figyelte, milyen hatással van a válasza, majd kijelentette:

- Nohát, honnan tudjátok, hogy nem akarom feleségül venni?

Christiane összerezzent meglepetten.

- Feleségül venni? Te?... Te bolond vagy!

- Mért lennék bolond?

- Ezt a... ezt a kis... parasztlányt...

- Lárifári... előítéletek... a férjedtől tanulod?...

Christiane nem válaszolt erre a találó érvre, ezért Gontran folytatta, kérdéseket tett föl, és maga válaszolt is rájuk:

- Csinos ez a lány? - Igen! Jól nevelt? - Igen! - És ártatlanabb, és kedvesebb, és egyszerűbb, és egyenesebb, mint a társaságbeli lányok. Ő is tud annyit, mint akárki más, mert beszél angolul és auvergne-i tájszólásban, ami két idegen nyelv. Olyan gazdag lesz, mint egy örökösnő az arisztokrata Saint-Germain negyedben, amit Szentcsőd negyednek kellene elkeresztelni, és végül, ha paraszt lánya, annál egészségesebb lesz, és szép gyerekeket szül majd nekem... Slussz...

Még mindig úgy tett, mintha nevetne, tréfálkozna, ezért Christiane tétován megkérdezte:

- De hát komolyan beszélsz te?

- Ugyan! Ez a kislány bájos teremtés. Jó szíve és csinos arca van, derűs természete és jó kedélye, rózsás képe, tiszta tekintete, fehér foga, piros ajka, hosszú, fényes, dús és lágy haja; az apja, az a vincellér meg dúsgazdag lesz, hála a férjednek, kedves húgom. Mi mást akarsz még? Parasztlány! No hát, egy parasztlány nem ér annyit, mint valamennyi lány a romlott pénzarisztokráciából, amely olyan drágán megfizeti a kétes hercegeket, és valamennyi lány abból a rangos félvilági társaságból, amit a császárság hagyott ránk, és mint valamennyi két papával rendelkező lány, akikkel a jó társaságban találkozunk? De ha ezt a lányt feleségül venném, ez volna életem első okos és értelmes cselekedete!...

Christiane elgondolkozott, majd hirtelen megadóan, meggyőzve és elragadtatottan fölkiáltott:

- De hisz minden szava szent igaz! Ez a tiszta igazság, a tiszta valóság!... Szóval feleségül veszed, Gontran, fiacskám?...

Most már Gontran csitította:

- Ne hamarkodjuk el... ne hamarkodjuk el... hadd gondolom meg én is. Én csak megállapítom: ha feleségül venném, ez volna életem első okos és értelmes cselekedete. Ez még nem azt jelenti, hogy feleségül is veszem; csak fontolgatom, gondolok rá, kissé udvarolok neki, kíváncsi vagyok, igazán tetszik-e. Szóval nem mondok neked se igent, se nemet, de inkább hajlok az igenre, mint a nemre.

Christiane Paulhoz fordult:

- Mit szól hozzá, Brétigny úr?

Hol Brétigny úrnak, hol csak Brétignynek hívta.

Pault mindig vonzották az olyan dolgok, melyekben nagyvonalúságot vélt fölfedezni, előnytelen házasságok, amikben nagylelkűséget talált, minden olyan érzelmi megnyilvánulás, amiben emberszív lappang, és így válaszolt:

- Most már azt hiszem, hogy igaza van Gontrannak. Ha tetszik neki a lány, vegye feleségül. Jobbat nem is találhatna...

De a márki és Andermatt hazatért, és másra terelődött a szó; a két fiatalember elment a Kaszinóba, hátha még nincs zárva a játékterem.

Ettől a naptól fogva Christiane és Paul láthatóan pártfogolta Gontran nyílt udvarlását.

Gyakrabban meghívták Charlotte-ot, vacsorára is marasztalták, szóval úgy bántak vele, mintha már a családban volna.

Charlotte mindent észrevett, és átlátott, és repesett tőle! Fejecskéjében szárnyra kelt a képzelet, és mesés légvárakat épített. Pedig Gontran egy szót se szólt neki, csak mintha a viselkedése, minden szava, a Charlotte-tal megütött hangneme, elmélyültebb udvarló modora, simogató tekintete ismételte volna mindennap a lánynak: "Magát választottam, maga lesz a feleségem."

S a nyájas, baráti hang, a tapintatos engedékenység, a szűzies tartózkodás, amit most Charlotte tanúsított iránta, mintha ezt válaszolta volna: "Tudom, és ha megkéri a kezem, igent mondok."

A lány családjában súgtak-búgtak. Louise már inkább csak azért szólt hozzá, hogy sértő megjegyzésekkel, epés, bántó szavakkal bosszantsa. Oriol apó és Jacques láthatóan elégedett volt.

De azért Charlotte-nak eszébe se jutott, hogy szereti-e ezt a csinos kérőt, akinek bizonyára ő lesz a felesége. Tetszett neki Gontran, szüntelenül őrá gondolt, szépnek, szellemesnek, előkelőnek találta, főleg azon törte a fejét, hogy mitévő legyen, ha majd Gontran feleségül veszi.

Envalban elfelejtették az orvosok és forrástulajdonosok utálatos vetélkedését, a találgatásokat arról a vonzalomról, amit Ramas hercegné tanúsított a doktora iránt, minden apró pletykát, amely a gyógyfürdők vizével folydogál, és csakis ezzel a rendkívüli dologgal foglalkoztak: Gontran de Ravenel gróf el akarja venni a kis Oriol lányt.

Ekkor Gontran úgy érezte, hogy itt a pillanat, és egy reggel, ahogy felkeltek az asztaltól, karon fogta Andermattot, és így szólt hozzá:

- Barátom, a vas meleg, csak ütni kell! A helyzet egész pontosan a következő. Még nem tettem le a garast, de a lány várja, hogy megkérjem a kezét, és legyen nyugodt, nem fog kikosarazni. Most már csak az apjánál kell puhatolózni, hogy egyszerre nyélbe üssük az ön üzletét is meg az enyémet is.

- Legyen csak nyugodt - válaszolt Andermatt. - Még ma a végére járok, nem fogom önt lejáratni, nem megyek ajtóstul a házba; csak akkor nyilatkozok, ha világos lesz a helyzet.

- Remek.

Pár pillanatig csend volt, majd Gontran folytatta:

- Lássa, ez talán legényéletem utolsó napja. Átmegyek Royat-ba, ahol a minap néhány ismerőssel találkoztam. Este jövök vissza, majd bekopogok önhöz érdeklődni.

Fölnyergeltette a lovát, és elindult át a hegyeken, szívta a könnyű, tiszta levegőt, időnként vágtatott, érezni akarta, amint a szél gyors simogatása végigsuhan üde arcbőrén, és csiklandozza a bajuszát.

Royat-ban víg estét töltött. Barátokra lelt, akik lányokkal voltak. Jó sokáig tartott a vacsora, jó későn ért haza; A Mont-Oriol Szállóban már mindenki lepihent, amikor Gontran kopogtatott Andermatt ajtaján.

Eleinte nem kapott választ, majd ahogy a kopogás erősebb lett, egy rekedt hang, egy álmos hang ezt dörmögte odabenn:

- Ki az?

- Én vagyok, Gontran.

- Várjon, kinyitom.

Andermatt hálóingben jelent meg, a képe fel volt puffadva, az állán borzas volt a szakáll, s a feje kendőbe volt bugyolálva. Azután visszafeküdt az ágyba, felült, és a kezét kinyújtotta a paplanon:

- Hát, barátom nem megy a dolog. Ez a helyzet. Puhatolóztam ennél a vén róka Oriolnál, önt nem említettem, csak azt mondtam, hogy egy barátom, talán úgy értette, hogy Paul Brétignyről van szó, megfelelő férj lenne az egyik lányának, és megkérdeztem, hogy mennyi hozományt adna a lányoknak. Válaszképpen ő is megkérdezte, hogy mekkora vagyona van a fiatalembernek; háromszázezer frankot mondtam meg némi várandóságot.

- De hisz semmim sincs - mormolta Gontran.

- Majd én kölcsönadom, barátom. Ha együtt tető alá hozzuk ezt az üzletet, az ön földjeinek a jövedelméből bőven megtérül a pénzem.

Gontran gúnyosan nevetett:

- Ez igen. Nekem a nő, önnek a pénz.

De Andermatt nagyon megdühödött:

- Én itt fáradozom önért, és sértegetés érte a köszönet, akkor elég volt, végeztünk...

Gontran mentegetődzött:

- Ne dühöngjön, barátom, bocsásson meg. Tudom, hogy ön igen derék ember, és üzleti ügyekben feddhetetlenül becsületes. Nem kérnék borravalót, ha a kocsisa volnék, de önre bíznám a vagyonomat, ha milliomos volnék...

William lecsillapodva folytatta:

- Erre majd mindjárt visszatérünk. Előbb végezzünk a főkérdéssel. Az öreg nem dőlt be a cseleimnek, és így válaszolt: "Attól függ, melyik lányról van szó. Ha Louise, az idősebbik az, akkor ez a hozománya." Azzal felsorolt minden földet, ami a gyógyintézet körül van, azokat, amelyek a fürdő és a szálló meg a szálló és a Kaszinó közt fekszenek, szóval mindazokat, amik nekünk nélkülözhetetlenek, amik nekem fölbecsülhetetlen értékűek. Ellenben a kisebb lánynak a hegy túlsó oldalát adja; később kétségkívül az is sok pénzt ér majd, de énnekem nem ér semmit. Minden lehető módon megpróbáltam módosíttatni ezt az elosztást, hogy cserélje meg a hozományokat. De egy öszvér konokságával találtam szembe magamat. Ő ugyan nem változtat, így határozott. Gondolja meg, mit szól hozzá?

Gontran nagy zavarban, nagy tanácstalanul válaszolt:

- Hát ön mit szól hozzá? Azt hiszi, hogy rám gondolt az öreg, hogy így osztotta el a hozományt?

- Semmi kétség. A vén kópé így gondolkozott: "Tetszik neki a kisebb, akkor megtartjuk a jusst." Remélte, hogy úgy adhatja önnek a lányt, hogy legjobb földjeit is megtarthatja... Meg talán a nagyobbik lányt is pártfogolni akarta... Azt jobban szereti... talán... jobban hasonlít az apjához... ravaszabb... ügyesebb... gyakorlatiasabb... Azt hiszem, erős lány az a csitri... én, ha önnek volnék... átnyergelnék...

De Gontran csak ezt motyogta elhűlve:

- Mi a fene... mi a fene... mi a fene!... Hát a Charlotte földje... az nem kell önnek?

- Nekem... ugyan... ingyen se! - kiáltott fel Andermatt. - Az a föld kell, ami a fürdőm, a szállóm és a kaszinóm közt van. Világos. Egy petákot se adnék a többiért, azokat majd csak később lehet eladni parcellánként magánszemélyeknek...

Gontran csak ezt hajtogatta:

- Mi a fene... mi a fene... hű, de bosszantó... Szóval mit tanácsol?

- Én nem tanácsolok semmit. Azt hiszem, jól tenné, ha meggondolná a dolgot, és csak azután választana a két nővér közt.

- Igen... igen... helyes... meggondolom... alszom rá egyet... az éjszaka tanácsot ad...

Fölállt, de Andermatt visszatartotta:

- Bocsánat, barátom, még egy szót egy más dologról. Úgy teszek, mintha nem érteném, pedig nagyon is jól értem, milyen célzásokkal csipked szüntelenül, és elegem van belőlük. Azt dörgöli az orrom alá, hogy zsidó vagyok, vagyis futok a pénz után, fösvény vagyok, és úgy spekulálok, hogy az már-már szélhámosság. De szót se róla! Hanem van valami, amit nem tűrök! Nem, én nem vagyok fösvény; az is bizonyítja, hogy húszezer frankos ajándékokat adok a húgának, az édesapjának egy tízezer frankos Théodore Rousseau-képet adtam, mert megtetszett neki, s amikor idejöttem, egy lovat ajándékoztam önnek, amelyen épp az imént járt Royat-ban. Miben vagyok hát fösvény? Abban, hogy nem hagyom meglopni magamat. Ez már a fajtámban van, és igazunk is van, uram. Ezt egyszer s mindenkorra tudomására akarom hozni. Fösvénynek mondanak bennünket, mert tisztában vagyunk a dolgok pontos értékével. Önnek a zongora az zongora, a szék az szék, a nadrág az nadrág. Nekünk is, de emellett minden értéket, fölbecsülhető és pontos kereskedelmi értéket is képvisel, amit a gyakorlatias embernek egy szempillantás alatt föl kell mérnie, nem takarékosságból, hanem hogy be ne csapják. Mit szólna hozzá, ha egy trafikosnő négy sout kérne egy bélyegért, vagy egy doboz gyufáért? Rendőrért szaladna, uram, egyetlen souért, igen, egyetlen souért, úgy fel volna háborodva! Csak azért, mert véletlenül ismeri ennek a két cikknek az árát. No hát, én meg minden megvásárolható cikknek ismerem az árát; és ahogy önt felháborodás fogja el, ha négy sout kérnek egy bélyegért, én ugyanúgy felháborodok, ha húsz frankot kérnek tőlem egy esernyőért, ami tizenötöt ér! Érti? Tiltakozom a kereskedők, inasok, kocsisok utálatos, szüntelen, jóváhagyott rablása ellen. Tiltakozom az önök egész fajtájának kereskedelmi tisztességtelensége ellen, pedig önök megvetnek bennünket. Én annyi borravalót adok, amennyit a szolgáltatás arányában adnom kell, nem olyan szeszélyes borravalót, amit önök vetnek oda, nem is tudják, miért, s ami lehet öt sou is, száz sou is, aszerint, hogy milyen kedvükben vannak. Érti?

Gontran fölállt, és azzal az enyhe gúnnyal mosolygott, ami olyan jól illett az ajkára:

- Igen, barátom, értem, önnek teljesen igaza van, annál is inkább, mert a nagyapám, az öreg Ravenel márki szinte semmit se hagyott szegény apámra, mert az a rossz szokása volt, hogy ha fizetett valami áruért, mindig otthagyta az aprót, amit a kereskedő visszaadott. Úgy gondolta, hogy ez méltatlan egy úriemberhez, és mindig kerek összeget fizetett, egyben.

Ezzel Gontran kiment, nagyon elégedetten.

Másnap éppen asztalhoz akartak ülni vacsorára az Andermatt és Ravenel család külön éttermében, amikor Gontran kinyitotta az ajtót, és bejelentette: "Oriol kisasszonyék."

Betuszkolta a két zavart lányt, és nevetve mentegetődzött:

- Ehol vannak, nyílt utcán megszöktettem mind a kettőt. Na, szép kis botrány volt. Erőszakkal hoztam ide őket, mert egy kis beszédem van Louise kisasszonnyal, azt mégse lehetett odakinn elintézni.

Elvette a kalapjukat, a napernyőjüket, ami még náluk volt, mert sétáról mentek hazafelé, leültette őket, megcsókolta a húgát, kezet szorított az édesapjával, a sógorával és Paullal, majd visszament Louise Oriolhoz:

- No hát, kisasszony, most már megmondhatná, mi baja van velünk egy idő óta?

Louise láthatóan úgy megijedt, mint egy tőrbe csalt madár, amikor viszi a vadász.

- Semmi, uram, a világon semmi! Honnan veszi ezt?

- Mindenhonnan, kisasszony, de mindenhonnan! Ide se jön már, Noé bárkájába se jön már - (így keresztelte el a nagy hintót) -, és mindig olyan durcás, ha találkozunk, és szólok magához.

- Dehogyis, uram, higgye el.

- De bizony, kisasszonykám, én meg azt mondom. De semmiképp se akarom, hogy ez tovább tartson, és még ma békét fogok kötni magával. Tudja, én nagyon makacs vagyok ám! Nekem aztán hiába vág savanyú képet, majd kifogok én ezen a bakafántoskodáson, és ráveszem, hogy olyan kedves legyen hozzám, mint a húga, ez a bűbájos angyal.

Jelentették, hogy a vacsora tálalva, és átmentek az ebédlőbe. Gontran karon fogta Louise-t.

Csupa figyelem volt iránta és a húga iránt, bámulatos érzékkel osztotta meg köztük a bókjait, s így szólt a kisebbikhez:

- Maga a mi kis barátunk, pár napig most hanyagolom magát. Tudja, a barátaira kevesebbet költ az ember, mint másokra.

A nagyobbnak meg ezt mondta:

- Magát pedig megfőzöm, kisasszony, előre is megmondom, mint nemes ellenfél. Még udvarolni is fogok magának. Aha, pirul már, ez jó jel. Majd meglátja, milyen kedves tudok lenni, ha nagyon akarok. Ugye, Charlotte kisasszony?

Ettől aztán mindkét lány elpirult, és Louise ezt dadogta megszokott komolyságával:

- Jaj, uram, milyen bolondos maga!

- Ó - válaszolt Gontran -, hallanak maguk még szebbeket is később, társaságban, ha már férjnél lesznek, ami nemsoká bekövetkezik. Akkor hallanak csak majd bókokat meg bókokat!

Christiane és Paul Brétigny helyeselte, hogy Gontran elhozta Louise Oriolt; a márki mosolygott, mulattatta ez a gyerekes évődés; Andermatt meg arra gondolt: "Nem is olyan szamár ez a fickó." Gontran meg bosszús volt, hogy ezt a szerepet kell játszania, az érzékei Charlotte-hoz húzták, az érdekei pedig Louise-hoz, és míg váltig mosolygott Louise-ra, ezt mormolta a foga közt: "Hej, az a zsivány apád azt hitte, kifog rajtam; de majd elbánok én veled, kicsikém, majd meglátod, hogy kivágom a rezet."

És egymás után szemügyre vette, összehasonlította őket. Mi tagadás, a fiatalabbik jobban tetszett neki; bohókásabb volt, vidorabb, kissé fitos orrával, eleven szemével, keskeny homlokával és kissé széles szájában szép, kissé nagy fogaival.

De azért a másik is csinos volt, hűvösebb, nem olyan derűs. Meghitt kettesben ugyan sose lenne benne se tűz, se báj, de ha bejelentenék, amint belép a bálterembe, hogy "Ravenel grófné asszony", méltóképpen tudná viselni a nevét, talán jobban, mint a kisebbik, ha egy kicsit megszokna, és társaságbeli emberekkel érintkezne. Hiába, ő mégis bosszankodott, haragudott a lányokra, mind a kettőre, az apjukra és a bátyjukra is, és fogadkozott magában, hogy megfizet még nekik ezért a balsikerű kalandért, később, ha majd ő lesz a gazda.

Amikor visszamentek a társalgóba, kártyát vettetett magának Louise-zal, aki remekül értette a jövendőmondást. A márki, Andermatt és Charlotte figyelmesen hallgatta, önkéntelenül is vonzotta őket az ismeretlen rejtélye, a valószínűtlen lehetősége, az a legyőzhetetlen hiszékenység, amely a csoda láttára kísérti az embert, és gyakran a legtisztább elméket is megzavarja a szemfényvesztők legbárgyúbb leleménye láttán.

Paul és Christiane egy nyitott ablak mélyedésében beszélgetett.

Christiane egy idő óta búnak eresztette a fejét, úgy érezte, hogy már nem szeretik úgy, mint azelőtt; elhidegülésük, kölcsönös hibájukból, napról napra növekedett. Christiane az avatóünnepély estélyén tapasztalta először, hogy valami baj van, amikor Pault kihívta az országútra. Látta, hogy Paul tekintetében már nincs meg az a gyöngédség, a hangjában az a simogatás, az a szenvedélyes érdeklődés, mint régen, de nem tudott rájönni a változás okára.

Ez a változás már régen kezdődött, aznap, hogy Christiane, amint megérkezett mindennapos találkájukra, kitörő boldogsággal mondta Paulnak: "Tudod, azt hiszem, igazán teherben vagyok." Ekkor Paul úgy érezte, hogy valami kellemetlen kis borzongás fut végig rajta.

Azután Christiane minden találkozásukkor szívrepesve beszélt neki a terhességéről; de Paul ezt kellemetlen, csúf, tisztátalan dolognak tartotta, és ez a lelkendezés lehűtötte imádott bálványa iránt érzett áhítatát, rajongását.

Később, amikor látta, hogy Christiane megváltozik, lefogy, az arca beesik, elsárgul, úgy gondolta, hogy az asszony megkímélhette volna őt ettől a látványtól, eltűnhetett volna pár hónapra, s aztán újra megjelenhetett volna üdébben és csinosabban, mint valaha, ügyesen elfeledtetve ezt a balesetet, vagy talán kacér szeretői báját ügyesen párosítva a kismama tapasztalt és tapintatos bájával, aki csak távolról mutatja meg rózsaszín szalagokkal felcicomázott gyermekét.

Különben Christiane-nak ritka jó alkalma volt, hogy tanúságot tegyen arról a tapintatról, amit Paul várt tőle; lemegy nyaralni Mont-Oriolba, és Pault Párizsban hagyja, hogy a férfi ne lássa őt hervadtnak és alaktalannak. Paul igazán remélte, hogy Christiane lesz ilyen belátó!

De mihelyt Auvergne-be ért, Christiane szüntelenül áradó, kétségbeesett levelekben, oly sok és oly sürgető levélben hívta maga után, hogy Paul gyengeségből, szánalomból utánautazott. Most pedig Christiane elhalmozta esetlen és nyafogó gyöngédségével; Paul mértéktelen vágyat érzett, hogy otthagyja, és akár ne is lássa többé Christiane-t, csak ne hallja már idegesítő és alkalmatlankodó szerelmes turbékolását. Szerette volna kiönteni a szívét, megmagyarázni neki, hogy milyen ügyetlen és csacsi ez a viselkedés, de képtelen volt rá, nem merte faképnél hagyni, de türtőztetni se tudta magát, epés, sértő szavakkal fejezte ki előtte ingerültségét.

Christiane pedig szenvedett tőle, annál is inkább, mert napról napra betegesebb lett, egyre jobban elnehezült, gyötörte a terhes nők minden baja, sokkal nagyobb szüksége volt vigaszra, babusgatásra, dédelgető szeretetre, mint valaha. Testestül-lelkestül, egész lényével szerette Pault, azzal a teljes odaadással, ami néha feltétlen és határtalan önfeláldozássá teszi a szerelmet. Úgy érezte, hogy ő Paulnak már nem is szeretője, hanem a felesége, a társa, odaadó, hű barátnője, alázatos rabszolgája, játékszere. Úgy gondolta, hogy kettejük közt már nem egyszerű udvarlás, kacérkodás, szüntelen tetszésvágy, szokványos bájolgás van, hiszen ő már egészen a Paulé, hiszen őket már összefűzi ez az édes és erős lánc: a gyermek, aki csakhamar a világra jön. Mihelyt magukra maradtak az ablakban, Christiane máris rákezdte a gyöngéd sopánkodást:

- Paul, drága Paul, mondd, még mindig úgy szeretsz?

- Hát persze! De mindennap elkérdezed, már nagyon egyhangú.

- Bocsáss meg! Mert már nem tudok hinni benne, és szükségem van rá, hogy bizonygasd, szükségem van rá, hogy mindig halljam tőled ezt a kedves szót; de te már nem ismétled olyan gyakran, mint azelőtt, ezért kénytelen vagyok kérni, könyörögni, koldulni érte.

- Hát akkor szeretlek! De, kérlek, beszéljünk már másról!

- Juj, de gonosz vagy!

- Dehogy vagyok gonosz. Csak... csak nem érted meg... nem érted meg... hogy...

- De igen! Értem én jól, hogy már nem szeretsz. Ha tudnád, hogy szenvedek!

- Ugyan, Christiane, könyörgök, ne idegesíts már. Ha tudnád, milyen butaságot csinálsz.

- Ó, ha szeretnél, nem beszélnél így.

- De, a mindenit, ha már nem szeretnélek, nem jöttem volna ide.

- Ide figyelj. Most már hozzám tartozol, az enyém vagy, és én a tied. Olyan kapocs van köztünk, ez a születő élet, amit semmi el nem szakít; de ígérd meg, hogy egyszer, később, ha már nem szeretsz, megmondod.

- Jó, megígérem.

- Esküszöl?

- Esküszöm.

- De azért akkor is barátok maradunk?

- Persze hogy barátok maradunk.

- Egyszer, ha már nem szeretsz szerelemmel, eljössz hozzám, és ezt mondod: "Kicsikém, Christiane, szeretlek, de már nem úgy, mint azelőtt. Legyünk ezután barátok, csakis barátok."

- Rendben van, ígérem.

- Esküszöl?

- Esküszöm.

- Hát, azért nagy fájdalomban lesz részem! Hogy imádtál tavaly!

Mögöttük harsány hang szólalt meg:

- Ramas-Aldavarra hercegné asszony!

Látogatóba jött a szomszédba, mert Christiane minden este úgy fogadta az előkelő fürdőzőket, ahogy az uralkodók fogadják vendégeiket a birodalmukban.

Mazelli doktor mosolyogva és hódolatteljesen követte a szép spanyol nőt. A két hölgy kezet fogott, helyet foglalt, és beszélgetni kezdett.

Andermatt elhívta Pault:

- Jöjjön csak, kedves barátom, Oriol kisasszony csodálatosan érti a kártyavetést, meglepő dolgokat mondott nekem.

Karon fogta Pault, és folytatta:

- Milyen fura egy ember ön! Párizsban hónapszám nem látjuk, hiába hívogatja a feleségem. Innen is tizenöt levél kellett, hogy leutazzon hozzánk. S amióta megérkezett, olyan sanyarú képeket vág, mintha naponta egymilliót vesztene. Csak nem titkol valami kellemetlen ügyletet? Talán segíthetnék? Csak szóljon.

- Dehogyis, barátom. Igaz, Párizsban nem megyek túl gyakran látogatóba... de hát Párizsban, hiszen tudja?...

- Persze... értem... De legalább itt megerőltethetné magát. Rendezek két-három estélyt, azt hiszem, jól fognak sikerülni.

- Barre-né és Cloche professzor úr - jelentették. A tanár belépett a lányával, egy vörös és kihívó, fiatal özveggyel. Majd szinte nyomban utána ugyanaz az inas hangosan közölte: "Mas-Roussel professzor úr."

A felesége volt vele, egy sápadt, elvirágzó asszony, a halántékán simára fésült hajjal.

Rémusot professzor már az este elutazott; előzőleg megvásárolta a villáját, amint mondják, rendkívül kedvező feltételekkel.

A két másik orvos is szívesen megismerte volna ezeket a feltételeket, de Andermatt csak ennyit válaszolt: "Ó, van néhány apró ajánlatunk, ami igazán mindenkinek előnyös. Ha követni óhajtanák az ő példáját, megegyezhetnénk, nem vesznénk össze... Ha döntött, csak szóljon nekem, és majd megbeszéljük."

Latonne doktor is megjelent, majd Honorat doktor, de a felesége nélkül, mert azt sose vitte sehová.

Most hangzavar, zsibongó beszélgetés töltötte be a társalgót. Gontran egy tapodtat se mozdult Louise Oriol mellől, a vállára hajolva beszélt hozzá, és ha valaki elment mellettük, időnként megjegyezte:

- Javában főzöm egy ellenségemet.

Mazelli leült Cloche professzor lánya mellé. Pár napja szüntelenül a sarkában volt, s a hölgy kihívó vakmerőséggel fogadta közeledését.

A hercegné le nem vette róla a szemét, láthatóan ideges és ingerült volt. Egyszer csak felállt, átment a társalgón, és megzavarta orvosának és a csinos vörös nőnek édes-kettesét:

- Kérem, Mazelli, induljunk. Kissé rosszul érzem magam.

Mihelyt elmentek, Christiane odament Paulhoz, és így szólt:

- Szegény asszony! Hogy szenvedhet!

- Ki már? - kérdezte Brétigny indulatosan.

- A hercegné! Nem látja, milyen féltékeny?

Paul nyersen válaszolt:

- Ha már minden vacakságot megsirat, akkor ki se fogy a könnyekből.

Christiane elfordult, most már igazán sírhatnékja volt, olyan gorombának találta Pault, és leült Charlotte Oriol mellé, aki egyedül volt, és értetlenül, meglepetten nézte, mit tesz Gontran.

- Néha szeretne meghalni az ember - mondta neki Christiane, de a kislány nem fogta fel szavai értelmét.

Andermatt az orvosok közt Clovis apó rendkívüli esetét mesélte, hogy megjavult az öreg lába. Olyan meggyőződés sugárzott róla, hogy senki se vonhatta kétségbe a jóhiszeműségét.

Mióta rájött a parasztok és a nyomorék furfangjára, s átlátta, hogy tavaly lépre ment, és bedőlt nekik, csak azért, mert olyannyira hinni akart a gyógyvíz hatékonyságában, s főleg mióta nem tudott olcsón megszabadulni az öreg félelmetes sopánkodásától, hatalmas hírverést csinált Clovis apónak, és remekül kihasználta.

Mazelli, amint hazakísérte páciensét a lakosztályába, visszatért, most már felszabadultan.

Gontran karon fogta:

- Nem adna egy jó tanácsot, szép doktor? A két kis Oriol lány közül melyiket kedveli jobban?

A csinos orvos a fülébe súgta:

- Szeretőnek a kisebbet, feleségnek a nagyobbat.

Gontran nevetett:

- Lám, pontosan egy véleményen vagyunk, igazán örülök!

Majd odament a húgához, aki még mindig Charlotte-tal beszélgetett:

- Tudod-e, mi jutott eszembe? Csütörtökön felmegyünk a Nugère-hegyre. Ez a hegylánc legszebb krátere. Mindenki benne van. Szóval fix.

Christiane közönyösen mormolta:

- Ahogy jónak látjátok, nekem minden jó.

Cloche professzor búcsúzkodott a lányával együtt, Mazelli pedig ajánlkozott, hogy elkíséri őket, és elment az ifjú özvegy után.

Pár perc alatt mindenki távozott, mert Christiane tizenegykor feküdt.

A márki, Paul és Gontran elkísérte a kis Oriol lányokat. Gontran és Louise előrement, Brétigny pedig pár lépéssel hátrább a karján érezte Charlotte kissé remegő karját.

Elköszöntek, és még odakiáltották egymásnak: "Csütörtökön tizenegykor ebéd a szállóban."

Visszafelé menet Andermatt-tal találkoztak, akit a park szögletében Mas-Roussel professzor szólított meg, és így szólt hozzá:

- Hát ha nem alkalmatlan, holnap reggel benéznék önhöz, megtárgyalnánk ezt a kis villa-dolgot.

William csatlakozott a fiatalemberekhez, együtt mentek haza, odahajolt a sógora füléhez:

- Gratulálok, barátom, remek volt.

Gontran két év óta anyagi gondokkal küszködött, és ezek megrontották az életét. Amíg anyai örökségéből futotta, apjától örökölt közönnyel és léhasággal élte világát azok közt a gazdag, fásult és romlott fiatalemberek közt, akikkel minden reggel tele vannak az újságok, akik társaságbeli emberek, de keveset járnak jó társaságba, akik kétes nők közt forgolódnak, s erkölcsi világuk és szívük olyan, akár egy örömlányé.

Tízen-tizenketten voltak a társaságban, minden éjszaka ott látták őket ugyanabban a kávéházban, a körúton, éjfél és hajnali három óra közt. Nagyon választékosan öltözködtek, mindig frakkot és fehér mellényt viseltek, húsz lajos-aranyas kézelőgombjukat havonta váltogatták, és a legjobb ékszerészeknél vásárolták, egyetlen gondjuk a szórakozás volt, nőket fogtak, beszéltettek magukról, és minden lehető módon pénzt hajhásztak.

Minthogy mást se tudtak, csak a legfrissebb botrányokat, a hálószobák és istállók híreit, a párbajokat és a kártyatörténeteket, egész gondolatviláguk bezárult ezek közé a falak közé.

Minden nő az övék volt már, aki csak számított a széptevés mezején, átpasszolták, átengedték, kölcsönadták őket egymásnak, és úgy megbeszélték a hölgyek szerelmi erényeit, mint egy versenyló tulajdonságait. A lármás, előkelő társaságba is jártak, amely közszájon forgott, és amelynek hölgyei szinte kivétel nélkül ismert viszonyokat folytattak férjük közönyös, vagy félrenéző, vagy lehunyt, vagy nem túl éleslátó szeme előtt; ők pedig ezeket a hölgyeket is fölbecsülték, akárcsak a többit, egy kalap alá vették őket, csak születés és társadalmi rang alapján tettek némi különbséget köztük.

Szüntelenül fondorkodtak, hogy előteremtsék a megélhetésükhöz szükséges pénzt, egyre-másra csapták be az uzsorásokat, kölcsönkértek mindenfelé, kijátszották szállítóikat, szemébe nevettek a szabónak, aki minden félévben eléjük tett egy háromezer frankkal megnövekedett számlát, hallgatták a lányokat, azt a sok kapzsi nőstényt, akik ravasz mesékkel tömték a fejüket, annyi csalást láttak a klubokban, tudták, érezték, hogy őket is meglopja mindenki, az inasok, a kereskedők, az előkelő vendéglősök és mások, tudomásuk volt bizonyos gyanús tőzsdei vagy üzleti üzelmekről, és az ő kezük is benne volt, hogy néhány Lajos-aranyat keressenek rajta, és így az erkölcsi érzékük lassan elnyűtt, eltompult, s már csak egyetlen dologra adtak: párbajt vívtak, mihelyt úgy érezték, hogy mindazzal gyanúsítják őket, amire különben képesek, vagy amiben vétkesek voltak.

Pár évig élték ezt az életet, majd valamennyien, vagy szinte valamennyien úgy végezték, hogy gazdagon nősültek, vagy botrány középpontjába kerültek, vagy öngyilkosságot követtek el, vagy valami rejtélyes eltűnés lett a végük, olyan teljes, mint a halál.

De főleg a gazdag házasságra számítottak. Némelyek a családjukban bíztak, hogy az majd gondoskodik róla, mások maguk néztek utána, de sikertelenül, s olyan jegyzékük volt az örökösnőkről, amilyen jegyzékeket eladó házakról tart az ember. Különösen az egzotikus nőkre, észak- vagy dél-amerikaiakra lestek, hogy azokat majd elkápráztatják a fellépésükkel, társasági hírnevükkel, közismert sikerükkel és személyi varázsukkal.

Szállítóik is számítottak a gazdag házasságra.

Hanem ez a gazdaglány-vadászat jó sokáig eltarthatott. Mindenesetre kutatást kívánt, vesződséges hódítást, fáradalmat, látogatásokat, sok-sok erőfeszítést, amire a természettől fogva nemtörődöm Gontran teljességgel képtelennek bizonyult.

Napról napra jobban szenvedett a pénz szűkében, és már jó ideje forgatta a fejében: "Igazán kieszelhetnék már valamit." De nem eszelt ki semmit, nem talált ki semmit.

Már apró összegek leleményes fölkajtatására is ráfanyalodott, a megszorult emberek valamennyi gyanús fogására, s végül arra is, hogy sokat időzzön családja körében, amikor Andermatt egyszer csak azt az ötletet sugallta neki, hogy vegye el az egyik kis Oriol lányt.

Eleinte óvatosságból hallgatott, bár első pillantásra nagyon alantasnak érezte a lányt magához képest, és rangon alulinak érezte ezt a házasságot. De pár percig gondolkodott, és gyorsan megváltozott a véleménye, nyomban elhatározta, hogy játékosan udvarolgat, ahogy fürdőhelyen szokás, ez nem kötelezi el, és még visszavonulhat.

Bámulatosan ismerte a sógorát, tudta, hogy ezt a javaslatot nyilván hosszasan megfontolta, mérlegelte és előkészítette, és az Andermatt szájából az ilyesmi aranyat ér, ilyesmit máshol nem talál.

Különben igazán nem nagy fáradság lehajolni, és felcsípni egy csinos lányt, mert a kisebbik nagyon tetszett neki, gyakran mondta is magában, hogy később nagyon kellemes volna találkozni vele.

Charlotte Oriolt választotta hát, és rövid idő alatt odafejlődtek a dolgok, hogy szabályos lánykérésre kerülhetett a sor.

Igen ám, de az apja a másik lánynak szánta azt a hozományt, amire Andermattnak fájt a foga, így Gontran vagy lemondhatott a házasságról, vagy az idősebbik lánnyal kellett foglalkoznia.

Nagyon lázadozott magában, és az első pillanatokban arra gondolt, hogy a sógora menjen a pokolba, ő meg agglegény marad, amíg új alkalom nem adódik.

De éppen akkor egy fillérje se volt, úgyannyira nem, hogy a kaszinói játszmájára is huszonöt lajosaranyat kellett kérnie Paultól, sok más kölcsön után, amit sose adott meg. Aztán meg azt a nőt még keresni kellene, megtalálni, meghódítani. Talán viaskodhatna egy ellenséges családdal, itt pedig helyben, pár napi figyelmességgel és udvarlással megkaphatná a nagyobbik Oriol lányt, ahogy a kisebbiket is meg tudta hódítani. Így sógora személyében egy bankárra is szert tenne, akit mindig felelőssé tehetne, akit örökké elhalmozhatna szemrehányásaival, és akinek a pénztárcája nyitva maradna előtte.

A feleségét pedig elvinné Párizsba, úgy mutatná be, mint Andermatt üzlettársának a lányát. A lány különben is a fürdőváros nevét viseli, ahová ő soha, de soha vissza nem vinné Louise-t, mert az az elve, hogy a folyó nem tér vissza a forráshoz. Jó megjelenésű és talpraesett lány, elég választékos modorú, és majd egészen az lesz, elég értelmes, hogy megértse a helyzetet, ahhoz tartsa magát, hogy reprezentáljon, sőt férje becsületére váljék. Majd mondogatják: "Ez a nagy kópé feleségül vett egy szép lányt, de alighanem csúfot űz belőle", és csakugyan csúfot is űz majd belőle, mert úgy számít, hogy a felesége mellett folytatja a legényéletét, csak most már pénz is csörög a zsebében.

Louise Oriol felé fordult hát, és önkéntelenül is kihasználta, hogy a lány borongó szívében föltámadt a féltékenység, és fölébresztette benne a még alvó kacérságot és valami homályos vágyat, hogy elvegye a húgától ezt a csinos udvarlót, akit "gróf úrnak" hívnak.

A lány nem is gondolt az egészre, nem töprengett, nem tervezgetett, úgy meglepte ez az egymásra találás és kettejük fellobbanása. De hogy Gontran úgy serénykedett körülötte, úgy udvarolt neki, megérezte a fiatalember viselkedésén, a tekintetén, egész magatartásán, hogy egy cseppet se szerelmes Charlotte-ba, és őt több már nem is érdekelte; amikor nyugovóra tért, boldognak, vidámnak, szinte diadalmasnak érezte magát.

Csütörtökön sokáig haboztak, mielőtt elindultak a Nugère-hegyre. Az ég borús volt, a levegő fülledt, az idő esőre állt. De Gontran úgy buzgólkodott, hogy a tanácstalanokat is meggyőzte.

Az ebéd szomorú volt. Az este Christiane és Paul ok nélkül veszekedett. Andermatt félt, hogy Gontran házassága füstbe megy, mert Oriol apó épp aznap reggel elég felemásan nyilatkozott a fiatalemberről. Gontran értesült a dologról, dühbe gurult, és eltökélte, hogy sikert arat. Charlotte már sejtette nővére jövendő diadalát, bár mit se értett ebből a fordulatból, és mindenáron a faluban akart maradni. Nagy üggyel-bajjal rábeszélték, hogy velük menjen.

Noé bárkája teljes számban szállította hát a megszokott kiránduló társaságot a Volvic fölé emelkedő fennsík felé.

Louise Oriol egyszerre beszédes lett, és fölcsapott útimarsallnak. Elmondta, hogy Volvic köve nem más, mint a környező hegyek lávája, abból épült a környék minden háza és minden temploma, ettől olyan komorak és füstösek az auvergne-i városok. Megmutatta a telepeket, ahol a követ faragják, felhívta a figyelmüket a lávaömlésre, ahonnan mint egy kőbányából termelték ki a nyers lávát, és egy csúcson állva, mintegy Volvic fölött lebegve, megcsodáltatta velük a hatalmas fekete Szűzanyát, aki a várost oltalmazza.

Azután fölmentek a felső síkságra, ahol öreg vulkánok domborultak. A lovak lépésben haladtak a hosszú és fáradságos úton. Az utat szép zöld erdők szegélyezték. Már mindenki hallgatott.

Christiane Tazenat-ra gondolt. A kocsi ugyanaz volt, az emberek ugyanazok, de a szívek már nem! Mintha minden hasonló volna... és mégis... és mégis... Mi történt hát? Szinte semmi!... Ő valamivel szerelmesebb!... Paul valamivel kevésbé szerelmes... szinte semmi!... Csak a születő vágy és az elhaló vágy különbsége... szinte semmi!... Az a láthatatlan feslés, ahogy a megszokás koptatja a vonzalmakat!... Ó, szinte semmi, szinte semmi!... és a szem megváltozott tekintete, mert ugyanaz a szem már nem ugyanúgy látja ugyanazt az arcot!... Egy tekintet, mi az?... Szinte semmi!

A kocsis megállt, és így szólt: "Itt jobbra, ezen az ösvényen az erdőben. Csak menjenek, ez odavezet."

Mindnyájan kiszálltak, csak a márki nem, ő úgy érezte, nagyon meleg van. Louise és Gontran előrement, Charlotte hátramaradt Paullal és Christiane-nal, aki alig bírt haladni. Úgy tetszett neki, hosszú ez az út az erdőn át; majd egy magas fűvel borított hegyhátra értek, amely egyre emelkedett a régi kráter széléig.

Louise és Gontran megállt a gerincen; magas, karcsú volt mind a kettő, és mintha felhőkben állnának. Mikor utolérték őket, Paul Brétigny rajongó lelkén eláradt a lírai hév.

Körülöttük, mögöttük, jobbról balra, fura, csapott kúpok fogták körül őket, az egyik fölmeredt, a másik meglapult, de mind megőrizte a kialudt vulkán különös képét. Ezek a lapos tetejű, súlyos hegytömbök délen és nyugaton egy hatalmas, sivár síkságon emelkedtek, amely maga is ezer méterrel magasabban feküdt, mint Limagne, és uralkodott a vidéken, keletre és északra, ameddig csak a szem ellátott, a láthatatlan, mindig fátyolos, mindig kékes szemhatárig.

Jobbra a Dôme-hegy magasabbra nyúlt minden testvérénél, annál a hetven-nyolcvan, ma már kialudt tűzhányónál. Távolabb a Gravenoire-, a Crouel-, a La Pedge-, a Sault-, a Noschamps-, a Vache-hegy. Közelebb a Pariou-, a Côme-, a Jumes-, a Tressoux-, a Louchadière-hegy: egy óriási tűzhányótemető.

A fiatalok ámultan nézték. A lábuk előtt tátongott a Nugère első krátere, egy mély, gyepes teknő, a fenekén még ott látszott három óriási, barna lávatömb: még a szörnyeteg utolsó szusszanása emelte fel őket, majd visszahulltak kifulladt torkába, és ott maradtak századokon és századokon át, örökre.

- Én lemegyek a fenekére - kiáltotta Gontran. - Látni akarom, hogy lehelik ki a lelküket ezek a jószágok. Gyerünk, kisasszonyok, egy kis futás a lejtőn.

Karon kapta Louise-t, és magával vonszolta. Charlotte követte őket, futott utánuk, majd egyszerre megtorpant, csak nézte, hogy szaladnak, szökdécselnek összekapaszkodva, majd hirtelen megfordult, és visszament Christiane-hoz és Paulhoz, akik a fűben ültek fönt az ereszkedő tetején. Amikor odaért, térdre rogyott, a fiatalasszony ruhájába rejtette az arcát, és felzokogott.

Christiane mindent megértett, egy idő óta a mások fájdalma is úgy nyilallt belé, mint tulajdon sebei, és most, maga is könnyeivel küzdve, átölelte a Charlotte nyakát, és ezt mormolta: "Szegény kislány! Szegény kislány!" A gyerek csak sírt magába roskadva, a fejét eltakarta, és földre ejtett kezével önkéntelenül tépdeste a füvet.

Brétigny fölkelt, úgy akart tenni, mintha nem látta volna, de ez a kislánybánat, ez az ártatlan gyötrelem egyszeriben felháborodással töltötte el Gontran iránt. Christiane mélységes szomorúsága kihozta a sodrából, de most a szíve mélyéig felkavarta ez az első csitricsalódás.

Visszament, ő is letérdelt, és így szólt Charlottehoz:

- Na, nyugodjon meg, kérem. Mindjárt visszajönnek, nyugodjon meg. Ne lássák, hogy sír.

A lány fölegyenesedett, megrémítette a gondolat, hogy a nővére megláthatja könnyes szemét. Mellét szorongatta a visszatartott, magába fojtott zokogás, amely újból a szívére telepedett, és csordulásig töltötte kínnal. Csak hebegett:

- Igen... igen... már elmúlt... semmiség... már elmúlt... Nézzék... már nem is látszik... ugye?... Már nem is látszik.

Christiane megtörölte a zsebkendőjével Charlotte arcát, majd a magáét is.

- Nézze már meg, mit csinálnak - mondta Paulnak. - Már nem látszanak. Eltűntek ott a lávatömb mögött. Én majd vigyázok itt a kislányra, és vigasztalgatom.

Brétigny fölkelt, s a hangja remegett:

- Megyek... és visszahozom őket, de lesz egy-két szavam hozzá... a bátyjához... még ma... megkérem, magyarázza meg a minősíthetetlen viselkedését azok után, amit a minap mondott nekünk.

Futva megindult lefelé, a kráter torka irányában.

Gontran magával ragadta Louise-t, teljes erejével sodorta lefelé a nagy gödör meredek lejtőjén, hogy visszatarthassa, támogathassa, hogy a lány kifulladjon, kóvályogjon és megijedjen. Louise-t elragadta Gontran lendülete, hebegve próbálta megállítani: "Jaj, ne olyan gyorsan... elesek... megbolondult... elesek!..."

Lávatömbökbe ütköztek, és mindketten megálltak zihálva. Azután körüljárták a tömböket, nézegették a széles repedéseket, melyek alant valami kettős kijáratú barlangfélét alkottak.

Amikor a kihunyó vulkán kilökte ezt az utolsó tajtékot, de már nem tudta az égig hajítani, mint azelőtt, csak kiköpte megsűrűsödve, félig-meddig kihűlve, s a tajték rádermedt haldokló ajkára.

- Oda le kell menni - mondta Gontran.

És előretuszkolta a lányt. Majd amint leértek az üregbe:

- No, kisasszony, itt a pillanat, hogy egy vallomást tegyek magának.

Louise elámult:

- Egy vallomást... nekem?

- Bizony, mégpedig három szóval: bájosnak találom magát.

- Ezt a húgomnak mondja.

- Ó, maga nagyon jól tudja, hogy a húgának nem teszek vallomásokat.

- Nono.

- Ugyan, maga nem is lenne nő, ha nem értette volna meg, hogy csak azért legyeskedtem a húga körül, hogy lássam, maga mit szól hozzá!... Milyen képet vág hozzá!... Dühös képet vágott. Ó, milyen boldog voltam! S akkor megpróbáltam a lehető legtapintatosabban kimutatni, hogy mit gondolok magáról!...

Louise-zal sose beszélt így senki. Zavarban volt, és repesett boldogságában, szíve dagadozott örömében és büszkeségében.

- Jól tudom - folytatta Gontran -, hogy a kishúgával csúnyán viselkedtem. Sebaj. Meglátja, hogy ő ugyan nem vette a szívére. Lám, fönnmaradt a hegyoldalban, nem akart utánunk jönni... Ó, megértette ő ezt, megértette ő ezt!...

Megragadta Louise Oriol egyik kezét, és lágyan; hódolattal megcsókolta a lány ujjai hegyét, és ezt mormolta:

- Milyen édes maga! Milyen édes maga!

A lány csak támaszkodott a lávafalhoz, és szó nélkül hallgatta, milyen hevesen ver a szíve. Az egyetlen gondolat, amely zavart elméjében keringett, a diadal gondolata volt: legyőzte a húgát.

De a barlang bejáratánál egy árnyék jelent meg. Paul Brétigny nézte őket. Gontran természetes könnyedséggel leengedte azt a kis kezet, melyet az ajkához emelve tartott, és megszólalt:

- Nini, te vagy az... Egyedül vagy?

- Igen. Mindenki meglepődött, hogy eltűntetek idelenn.

- Már megyünk is vissza, barátom. Csak megnéztük ezt itt, ugye, érdekes?

Louise a füle tövéig elpirult, ő ment ki elsőnek, és elindult fölfelé a meredeken, utána a két fiatalember, és halkan beszélgettek mögötte.

Christiane és Charlotte nézte őket, amint közelednek, és kéz a kézben várta őket.

Visszaindultak a kocsi felé, ahol a márki várt rájuk; Noé bárkája elindult vissza, Enval felé.

Egyszer csak egy kis fenyőerdő kellős közepén a hintó megállt, és a kocsis elkáromkodta magát; egy vén döglött szamár torlaszolta el az utat.

Mindenki látni akarta, és leszálltak. Ott hevert a feketés porban, maga is sötéten, és olyan sovány volt, hogy a kiálló csontok láthatóan már éppen átdöfték volna a kimarjult bőrt, ha az állat nem lehelte volna ki a páráját. Oldalának koszlott bőre alatt egész csontváza kirajzolódott, a feje mintha óriási lenne, egy lehunyt szemű, szegény fej, nyugodtan ott a kavicstörmelék-ágyon, oly nyugodtan, oly halottan, mintha boldogan és meglepetten tapasztalná ezt az újonnan támadt nyugodalmat. Most már löttyedt, nagy füle úgy hevert, mint a rongy. A térdén két friss seb mutatta, hogy gyakran elesett, még aznap is, mielőtt utoljára összeroskadt; s az oldalán egy másik seb mutatta, hol bökdöste sok-sok éven át a gazdája egy bot végébe tűzött vasösztökével, hogy nógassa lomha járásában.

A kocsis megfogta a dög két hátsó lábát, és egy mélyedés felé vonszolta; az állat nyaka kinyúlt, mintha még ordítani akarna, hogy utolsót jajduljon. Mikor a szamár a füvön volt, a kocsis dühösen dünnyögte: "Micsoda barmok, itt hagyják az út közepén."

Senki más nem szólt; visszaültek a kocsiba.

Christiane feldúltan, lesújtva, maga előtt látta ezt az egész, nyomorúságos állatéletet, mely így ért véget, az út szélén: a nagy fejű, csillogó szemű, vidám kis csacsit, ezt a mókás, jó magaviseletű állatkölyköt, sörte szőrével, hosszú fülével, amint még szabadon ficánkol az anyja lába alatt, majd az első szekeret, az első kaptatót, az első ütlegeket! És azután, és azután a szüntelen és rettentő jövés-menést a végtelen utakon! az ütlegeket! az ütlegeket! a rettentő nehéz rakományokat, a rekkenő napsütést, meg az eleséget; azt a kis szalmát, azt a kis szénát, egy-két falombot, és a zöld rétek kísértését, végig a rögös utak mentén!

És aztán, hogy eljárt az állaton az idő, a hajlékony vessző helyett Christiane a vasösztökét látta maga előtt, az elnyűtt, elcsigázott, elgyötört állat szörnyű szenvedését, amint egyre vonszolja a súlyos terheket, és kínlódik minden tagjában, egész testében, amely ütött-kopott, mint a koldusgúnya. S aztán a halált, a jótevő halált, pár lépésre az árok füvétől, ahová most szitkozódva vonszolja le egy arra járó ember, valahogy szabaddá tegye az utat.

Christiane most értette meg először a rabszolgalények nyomorúságát; és úgy érezte, hogy néha valóságos megváltás a halál.

Egyszer csak egy kis szekér előtt haladtak el, amit egy majdnem pucér ember, egy rongyos asszony és egy ványadt kutya húzott kimerülten.

Izzadtak és ziháltak. A lógó nyelvű, sovány és rühes kutya be volt fogva a kerekek közé. A szekéren innen-onnan összeszedett, nyilván lopott rőzse, gyökerek, rönkök, letördelt gallyak, amik mintha takargattak volna valamit; azután az ágakon rongyok, és a rongyokon egy gyerek, csak egy fej, amely kikandikált a szürke condrákból, egy kerek golyó két szemmel, egy orral, egy szájjal.

Egy család volt, egy embercsalád! A szamár nem bírta ki a fáradalmakat, az ember pedig nem volt irgalmas a kimúlt szolgához, még az út szélére se lökte, csak otthagyta a közepén, az arra haladó kocsik útjában. Azután magát fogta be a feleségével együtt az elárvult rudak közé, és csak ők húzták a szekeret, ahogy az imént az állat húzta. Csak mentek! Hová? Minek? Van nekik akár csak pár fillérjük is? Azt a kocsit... mindig ők fogják húzni-vonni, nem tudnak másik állatot vásárolni? Miből fognak megélni? Mire jutnak? Alighanem úgy halnak meg, ahogy a csacsijuk.

Házastársak ezek a koldusok, vagy csak vadházasok? És a gyerekük ugyanúgy él majd, mint ők, az a még alaktalan kis jószág, aki ott lapul a piszkos ruhák alatt.

Mindez eszébe jutott Christiane-nak, és rémült lelke mélyén új gondolatok támadtak. Megjelent előtte a szegények nyomora.

- Nem tudom, miért - mondta Gontran hirtelen -, de nagy kedvem támadt, hogy ma este együtt vacsorázzunk valamennyien az Anglais kávéházban. Nagyon szeretném már látni a körutat.

- Á, itt olyan jól megvagyunk - mormolta a márki. - Az új szálló sokkal jobb, mint a régi.

Tournoël felé jártak. Christiane megismert egy gesztenyefát, és az emléktől megdobbant a szíve. Paulra nézett, de ő lehunyta a szemét, és nem látta Christiane alázatos felhívását.

Hamarosan két embert láttak meg a kocsi előtt, két vincellért, amint hazafelé tartott a munkából, kapa a vállukon; a munkásemberek hosszú, fáradt lépteivel haladtak.

A kis Oriol lányok fülig pirultak. Az apjuk és a bátyjuk volt, akik visszamentek a szőlőbe, mint annak előtte, naphosszat izzadtak a földön, amely gazdaggá tette őket, és görnyedten, napnak fordított tomporral forgatták a földet reggeltől estig, míg a szép szalonkabátok gondosan összehajtva ott pihentek a sifonban, a nagy kalapok meg egy fehérneműs szekrényben.

A két paraszt barátságos mosollyal köszönt, a hintóból pedig minden kéz fogadta a köszönésüket.

Amikor hazaértek, Gontran leszállt a bárkából, hogy fölmenjen a Kaszinóba, Brétigny pedig elkísérte, pár lépést tett vele, majd megállította:

- Ide hallgass, barátom, nem szép dolog, amit teszel, és megígértem a húgodnak, hogy beszélek a fejeddel.

- Minek akarsz beszélni a fejemmel?

- Hogy pár nap óta így viselkedsz.

Gontran felöltötte szokásos pimaszságát:

- Hogy viselkedek? Kivel?

- Azzal a kislánnyal, akit olyan aljasul faképnél hagytál.

- Úgy gondolod?

- Igenis úgy gondolom... és megvan az okom, hogy úgy gondoljam.

- Haha, milyen aggályos lettél a faképnél hagyásban.

- De barátom, itt nem valami senkiháziról van szó, hanem egy tisztességes lányról.

- Tudom én azt, nem is feküdtem én le vele. Elég világos, hogy tudom, kivel van dolgom.

Ismét megindultak egymás mellett. Pault felmérgesítette Gontran magatartása, és így folytatta:

- Ha nem lennék a barátod, jól odamondogatnék neked.

- Én meg nem hagynám.

- De hát ide hallgass, barátom, megesik a szívem ezen a gyereken, úgy sírt az imént.

- Jé, sírt? Ez igazán hízelgő!

- Na, ne viccelj már. Mit akarsz tenni?

- Én? Semmit.

- Na, de odáig mentél vele, hogy hírbe hoztad. A minap azt mondtad a húgodnak meg nekem, hogy feleségül akarod venni...

Gontran megállt, és tréfálkozó hangon, amelyben fenyegetés bujkált, így szólt:

- A húgom meg te is jobban tennétek, ha nem törődnétek a mások szerelmi ügyeivel. Azt mondtam, hogy az a lány meglehetősen tetszik nekem, és ha feleségül találnám venni, okosan és józanul cselekednék. Ennyi az egész. No hát, most pedig már a nagyobbik tetszik jobban! Meggondoltam magamat. Ez mindenkivel megesik.

Azután jól a Paul szeme közé nézett:

- Hát te mit csinálsz, ha már nem tetszik neked egy nő? Kíméletes vagy hozzá?

Paul Brétigny meglepetten próbált behatolni ezeknek a szavaknak mély értelmébe, rejtett értelmébe. Kissé a vér is a fejébe szállt, és hevesen ezt mondta:

- Még egyszer leszögezem, hogy nem könnyű nőről van szó, nem is férjes asszonyról, hanem egy tisztességes lányról, akit becsaptál, ha nem is az ígéreteiddel, legalább a viselkedéseddel. Ilyet pedig, vedd tudomásul, nem tesz se lovagias ember, se becsületes ember!...

Gontran sápadtan, elcsukló hangon közbevágott:

- Hallgass!... Eleget beszéltél... eleget hallgattam... Ha nem lennék a barátod, én is... én is megmutatnám neked, hogy az én türelmemnek is van határa. Még egy szó, és örökre vége köztünk mindennek.

Azután, szavait mérlegelve, lassan és a Paul arcába vágva:

- Nem tartozom neked számadással... inkább én kérhetnék számon tőled dolgokat... amit se lovagias ember, se becsületes ember nem tesz, az valami szívtelenségféle... ami több formát ölthet... amitől a barátság megóvhatna egyeseket... és amit még a szerelem se ment...

Hirtelen hangot váltott, és szinte évődve folytatta:

- Ami meg azt a kis Charlotte-ot illeti, ha úgy megesett a szíved rajta, és ha tetszik neked, nosza, vedd feleségül. Nehéz helyzetekben gyakran megoldás a házasság. Megoldás és erősség, ahová beveszi magát az ember a makacs sorscsapások ellen... Csinos és gazdag lány!... Előbb-utóbb téged is utolér ez a baleset!... Muris lenne itt megházasodnunk ugyanazon a napon, mert én feleségül veszem az idősebbet. Ezt csak titokban mondom neked, még ne add tovább... Most pedig ne felejtsd el, hogy éppen neked van a legkevesebb jogod, hogy valaha is érzelmi tisztességről és szerelmi aggályokról beszélj. Most pedig menj dolgodra. Én is megyek a magaméra. Jó éjszakát.

Hirtelen megfordult, és levágott a falu felé. Paul Brétigny tanácstalanul és háborgó szívvel, lassú léptekkel visszament a Mont-Oriol Szálló felé.

Próbált megérteni, emlékezetébe idézni minden szót, hogy kiderítse az értelmét, és elámult, hogy milyen titkos, szégyenletes és takargatni való tekervények rejtőzhetnek némely lelkekben.

Christiane megkérdezte tőle:

- Mit válaszolt Gontran?

Paul csak hebegett:

- Hát... most már az idősebbik tetszik neki... Azt hiszem, feleségül is akarja venni... S amikor kissé erélyes szemrehányásokkal illettem, elhallgattatott, nyugtalanító... célzásokat tett... kettőnkre.

Christiane leroskadt egy székre, és úgy mormolta:

- Ó, istenem!... Istenem!...

De éppen vacsorára csengettek, és belépett Gontran; vidáman homlokon csókolta a húgát, és megkérdezte:

- Na, húgocskám, hogymint vagy? Nem vagy nagyon fáradt?

Azután kezet fogott Paullal, és Andermatthoz fordult, aki mögötte ment:

- No, sógorok, férjek és barátok gyöngye, meg tudná mondani, hogy pontosan mennyit ér egy vén döglött szamár az országúton?

Andermatt és Latonne doktor kint sétált a Kaszinó előtt a műmárvány vázákkal díszített teraszon.

- Már nem is köszön - mondta az orvos a kollégájáról, Bonnefille-ről -, odalenn kuksol az odújában, mint egy vadkan. Azt hiszem, ha tehetné, megmérgezné a forrásainkat.

Andermatt hátratett kézzel, mélyen elgondolkodott; a kalapja, egy kis, szürke, posztó keménykalap, a tarkójára volt tolva, úgy, hogy kissé kilátszott kopaszodó homloka; végül a bankár megszólalt:

- Ó, három hónap múlva a társaság beadja a derekát. Már tízezer frank felé járunk. Az a nyomorult Bonnefille ösztökéli őket ellenem, hitegeti őket, hogy engedni fogok. De csalódik. Az új főorvos folytatta:

- Tudja, hogy tegnap már bezárták a Kaszinójukat? A kutya se járt hozzájuk.

- Igen, tudom, de nálunk sincsenek elegen. Túl sokat vannak a szállókban; a szállókban pedig unatkoznak, barátom. Mulattatni, szórakoztatni kell a fürdőzőket, hogy rövidnek találják az idényt. Mont-Oriol Szállónk vendégei minden este megjelennek itt, mert itt vannak a közelben, de a többiek meggondolják, és otthon maradnak. Ez csak utak kérdése, semmi más. A siker mindig észrevehetetlen apróságoktól függ, csak fel kell fedezni őket. A szórakozóhelyre vezető útnak magának is szórakozásnak kell lennie, ott kell kezdődnie a felüdülésnek, ami a szórakozóhelyen vár ránk.

Az idevezető utak rosszak, hepehupásak, rögösek, fárasztóak. Ha az ember csak úgy ímmel-ámmal akar elmenni valahová, de az út, ami oda vezet, kellemes, széles, napközben árnyas, este könnyen járható, és nem nagyon meredek, az ember elkerülhetetlenül arrafelé indul, nem pedig másfelé. Ha tudná, hogy megőrzi a test ezernyi apróság emlékét, amit az elme elmulasztott megjegyezni! Azt hiszem, ilyen lehet az állatok emlékezete! Ha valahová igyekezett, és nagyon melege volt, ha elfáradt a lába a darabosra tört kavicson, ha nagyon meredeknek talált egy kaptatót, még ha egész máson járt is az esze, a teste ellenállhatatlanul tiltakozni fog, nem akar visszatérni arra a helyre. Csak beszélgetett egy barátjával, észre se vette a gyaloglás apró kellemetlenségeit, nem látott semmit, nem figyelt oda semmire; de a lába, az izomzata, a tüdeje, az egész teste bizony semmit el nem felejtett, és amikor az ész ugyanarra az útra akarja vezetni őket, ezt mondják neki: "Nem, nem megyek, ott nagyon megkínlódtam." És az ész ellenkezés nélkül magáévá teszi ezt az elutasítást, hallgat őt hordozó társainak néma szavára. Szóval szép utakra van szükségünk, vagyis megint oda lyukadunk ki, hogy szükségem van annak a szamár Oriol apónak a földjeire. De türelem... Ja, most jut eszembe, Mas-Roussel ugyanolyan feltételekkel szerezte meg a villáját, mint Rémusot. Ez a kis áldozat bőségesen kárpótol majd bennünket. Próbálja kitudni, hogy Cloche-nak tulajdonképpen mi a szándéka.

- Úgy tesz, mint a többi - mondta az orvos. - De van még valami, ami pár napja jár az eszemben, és teljesen megfeledkeztünk róla; az időjárásjelentés.

- Miféle időjárásjelentés?

- A nagy párizsi lapokban! Ez elengedhetetlen! Szükséges, hogy egy fürdőhely hőmérséklete jobb, kevésbé szeszélyes, szabályosabb, kiegyensúlyozottabb legyen, mint a szomszédos, vetélytárs fürdőhelyeké. Bérelje ki a legnépszerűbb lapokban az időjárás rovatot, és én minden este táviratilag jelentem a légköri viszonyokat. Úgy állítom össze a jelentéseket, hogy az évi átlag jobb legyen, mint a környékbeli legjobb átlagok. Ha kinyitjuk a nagy újságokat, az első dolog, ami a szemünkbe tűnik a nyári idényben: Vichy, Royat, Mont-Dore, Châtel-Guyon stb. stb. hőmérséklete, a téli idényben pedig Cannes, Menton, Nizza, Saint-Raphaél hőmérséklete. Ezeken a vidékeken, kedves igazgató úr, mindig meleg és mindig jó idő legyen, hogy a párizsi ezt állapítsa meg magában: "Teringettét, de jól járnak, akik odamennek!"

- A mindenit - kiáltott fel Andermatt -, igaza van. Hogy is nem gondoltam erre? Még ma intézkedek. Ha már hasznos dolgoknál tartunk, írt Larenard és Pascalis professzornak? Igazán szeretném idecsalogatni ezt a két orvost.

- Megközelíthetetlenek, kedves elnök úr... hacsak... hacsak sok kísérletezés után maguk meg nem bizonyosodnak róla, hogy jó a gyógyvizünk... De őnáluk semmire se megy egy kis... előzetes rábeszéléssel.

Paul és Gontran mellett haladtak el, akik ebéd után átjöttek kávézni. Más fürdőzők is érkeztek, főleg férfiak, mert a nők, ha fölkelnek az asztaltól, egy-két órára mindig fölmennek a szobájukba. Petrus Martel szemmel tartotta a pincéreit, és ugyanolyan mély, gurgulázó hangon kiáltotta: "Egy köménypálinka, egy konyak, egy ánizslikőr", ahogy egy óra múlva a próbát fogja vezényelni, és megadja a hangot a primadonnának.

Andermatt megállt, pár pillanatig beszélgetett a két fiatalemberrel, majd folytatta sétáját a főorvossal.

Gontran keresztbe tett lábbal, keresztbe tett karral, hanyatt vetette magát a széken, a tarkóját a támlának támasztotta, szemét és szivarját az égre szögezte, és tökéletes boldogságba merülve dohányzott.

Egyszer csak megkérdezte:

- Nem akarsz sétáim egyet a sans-souci völgyben? A kislányok is ott lesznek.

Paul habozott, majd némi gondolkozás után:

- Jó, nem bánom.

Majd hozzátette:

- No, halad a dolog?

- De még hogy! A kezemben van: most már nem menekül a kislány.

Gontran most már bizalmába avatta a barátját, és napról napra elmesélte neki, hogy halad, mire ment. Sőt cinkos módon még a találkáira is elhívta, mert igen leleményesen találkákat beszélt meg Louise Oriollal.

A Nugère-hegyen tett séta után Christiane véget vetett a kirándulásoknak, nemigen mozdult ki többet, és ez megnehezítette a találkozásokat.

A bátyját eleinte zavarba hozta Christiane viselkedése, de azután megtalálta a módját, hogy segítsen magán.

Párizsi módin nevelkedett, és ott a magafajta férfiak úgy tekintenek a nőkre, mint gyakran elég nehezen elejthető vadra, és azelőtt maga is sokféle furfanggal élt, hogy megközelítse a sóvárgott hölgyet. Mindenkinél jobban értette, hogy közvetítőkhöz folyamodjék, élni tudjon az önös szívességekkel, és egyetlen pillantással meglatolja azokat a nőket vagy férfiakat, akik előmozdíthatják terveit.

Most, hogy egyszeriben nélkülöznie kellett Christiane önkéntelen támogatását, körülnézett, kereste a szükséges közvetítő személyt, ahogy ő mondta, "azt a nyájas lényt", aki pótolhatná a húgát; választása csakhamar Honorat doktor feleségére esett. Több ok is e mellett a hölgy mellett szólt. Először is a férje, aki nagyon jóban volt Oriolékkal, és húsz év óta kezelte a családot. Szeme láttára születtek a gyerekek, minden vasárnap náluk ebédelt, és minden kedden asztalánál látta őket vendégül. A felesége, egy öreg és kövér, félparaszt nő, rátarti, és hiúsága révén könnyen meghódítható, bizonyára készségesen kezére játszik Ravenel grófnak, minden kívánságát teljesíti, hiszen a grófnak nem más a sógora, mint a Mont-Oriol gyógyintézet tulajdonosa.

Egyébként Gontran jól ismerte a kerítőket, és csak meglátta, ahogy Honorat-né végigmegy az utcán, máris tisztában volt vele, hogy ezt a hölgyet az Isten is annak teremtette. A külseje olyan, gondolta, és ha a külső rávall egy szakmára, ott a lélek is megvan hozzá.

Egyszer, amikor hazáig kísérte a férjét, bement hát hozzájuk. Leült, elbeszélgetett, bókolt a hölgynek, és, minthogy vacsorára csengettek, felállt, és így szólt:

- Milyen jó szag van itt önöknél. Jobban főznek, mint a szállóban.

Honorat-né dagadozott büszkeségében, és csak hebegni tudott:

- Hát... ha meg nem sérteném... ha meg nem sérteném, gróf úr...

- Mivel nem sértene meg, kedves asszonyom?

- Kérném, hogy ossza meg velünk szerény vacsoránkat.

- Ejha... ejha... bizony elfogadnám.

A doktor nyugtalanul mormolta:

- De semmi, semmi sincs itthon: húsleves, marhahús, tyúk, és kész.

Gontran nevetett:

- Elég az nekem, elfogadom.

S ott vacsorázott Honorat-éknál. A kövér hölgy fölkelt, kivette a tálakat a cseléd kezéből, hogy a lány ki ne löttyintse a mártást az abroszra, és bár a férje türelmetlenkedett, maga végezte az egész felszolgálást.

A gróf gratulált neki a konyhájához, a lakásához, a kedvességéhez, és mire elbúcsúzott, a hölgy egészen felvillanyozódott.

Pár nap múlva Gontran megismételte a látogatást, újra meghívatta magát, és most már minduntalan benézett Honorat-néhoz, ahová évek óta a kis Oriol lányok is percenként átszaladtak, mint szomszédok és barátnők.

Órákat töltött hát ott a három hölggyel, mindkét nővérhez kedves volt, de napról napra jobban kimutatta, hogy inkább Louise-hoz vonzódik.

Az a féltékenység, amely akkor támadt a két lány közt, amikor Gontran udvarolgatni kezdett Charlotte-nak, a nagyobbikban most már gyűlölködő háborúskodásig, a kisebbikben pedig megvetésig fajult. Louise, azzal a tartózkodó modorával, több kacérságot és biztatást vegyített hallgatásába és mértéktartó viselkedésébe, mint amit a másik lány fejezett ki azelőtt, egész felszabadult és vidám önfeledtségével. Charlotte-nak vérzett a szíve, de büszkén leplezte fájdalmát, mintha mit se látna, mit se tudna, és látszólag szép nyugodtan járt tovább ezekre a találkozásokra Honorat-néhoz. Nem akart otthon maradni, félt, hogy azt hiszik, szenved, sír, és átadja a helyét a nővérének.

Gontran nagyon büszke volt a furfangjára, nem is tudta titkolni, nem állta meg, hogy el ne mesélje Paulnak. Paul pedig mókásnak találta a dolgot, és nevetett rajta. A barátja kétértelmű szavai után különben is megfogadta, hogy nem avatkozik többé a dolgaiba, és gyakran töprengett rajta nyugtalanul: "Tud valamit Christiane-ról és rólam?"

Jól ismerte Gontrant, tudta, hogy nem volna képes szemet hunyni a nővére viszonya fölött. De akkor hogyhogy nem éreztette már korábban, hogy sejti, vagy tudja a dolgot! Gontran igazában azok közé tartozott, akik szerint minden társaságbeli hölgynek nyilvánvalóan szeretője, vagy nem is egy szeretője van, akik szerint a család nem más, mint a családtagok kölcsönös segítőegylete, akik szerint az erkölcs csak azoknak a különböző kedvteléseknek palástolására szolgáló, kötelező magatartás, amelyeket a természet oltott belénk, akik szerint a társasági tisztesség csak spanyolfal, amellyel káros, de kellemes szenvedélyeinket kell takargatnunk. Különben is nemde azzal a homályos - ha ugyan nem jól kiszámított - gondolattal bírta rá a húgát, hogy feleségül menjen Andermatthoz, hogy ezt a zsidót minden módon ki fogja használni az egész család? És Christiane-t, ha érdekből és számításból választott férjéhez hű marad, talán éppúgy megvetette volna, ahogy önmagát megvetette volna, ha nem markol bele a sógora pénztárcájába.

Paulnak mindez megfordult a fejében, s mindez felkavarta a lelkét, ezt a modern Don Quijote-lelket, ami különben is hajlott a megalkuvásra. Attól fogva nagyon tartózkodó lett titokzatos barátjához.

Szóval, amikor Gontran elmondta neki, hogy veszi hasznát Honorat-nénak, Brétigny elnevette magát, sőt egy idő múlva abba is belement, hogy elmenjen a derék hölgyhöz, és nagy gyönyörűséggel társalgott Charlotte-tal.

Az orvos felesége a lehető legkészségesebben vállalta a rábízott szerepet, öt óra felé teát szolgált fel, mint a párizsi hölgyek, maga készítette aprósüteménnyel.

Amikor Paul először lépett a házba, Honorat-né úgy fogadta, mint régi barátot, leültette, erőnek erejével elvette tőle a kalapját, és odatette a kandallóra, az ingaóra mellé. Majd serényen sürgölődve sorra járta őket, kövéren, kidülledő hassal, és kérdezgette:

- Na, jöhet a kis lakoma?

Gontran bohóságokat mondott, tréfálkozott, és egész fesztelenül nevetgélt. Pár pillanatra bevonta Louise-t egy ablakmélyedésbe; Charlotte izgatottan figyelte őket.

Honorat-né Paullal társalgott, és anyai hangon mondta neki:

- Ezek a kedves gyerekek ide járnak szórakozni pár percre. Ez igazán ártatlan dolog, nemde, Brétigny úr?

- Ó, nagyon ártatlan, asszonyom.

Amikor Brétigny megint elment hozzájuk, Honorat-né meghitten Paul úrnak szólította, és kissé úgy bánt vele, mint házuk bizalmas barátjával.

Azontúl Gontran elmesélte csípős szellemességével a hölgy minden szívességét; az este például így szólt Honorat-néhoz:

- Mért nem járnak soha sétálni a kisasszonyokkal a sans-souci útra?

- Majd elmegyünk, gróf úr, majd elmegyünk.

- Mondjuk, holnap három óra felé.

- Holnap három óra felé, gróf úr.

- Igazán kedves, Honorat-né asszony.

- Szolgálatára, gróf úr.

- Tudod - magyarázta Gontran Paulnak -, itt, ebben a társalgóban a kisebbik lány előtt semmi komolyabbat nem mondhatok a nagyobbiknak. De kinn az erdőben előremegyek, vagy hátramaradok Louise-zal! Akkor jössz?

- Hát jó.

- Gyerünk.

Fölkerekedtek, és szép lassan elindultak az országúton; azután áthaladtak Roche-Pradière-en, majd balra fordultak, és a sűrű bokrok közt lementek az erdős völgybe. Ahogy átértek a patakon, leültek az ösvény szélére, és vártak.

A három hölgy csakhamar megérkezett, libasorban, elöl Louise, hátul Honorat-né. Mindenki nagyon meglepődött, hogy így összetalálkoztak.

- De milyen remek ötlet, hogy idejöttek! - kiáltotta Gontran.

- Az én ötletem volt ám! - válaszolt az orvos felesége.

Sétáltak szépen tovább.

Louise és Gontran lassacskán megszaporázták a lépteiket, előrementek, olyan messzire, hogy a keskeny út kanyarjában elvesztették őket szem elől. A kövér hölgy meg zihált, nyájas pillantást vetett rájuk, és ezt mormolta:

- Hej, a fiataloknak még tűz ég a bokájukban. Én nem tudok lépést tartani velük.

- Várjon, visszahívom őket - kiáltott fel Charlotte.

Meg is iramodott. De az orvos felesége visszatartotta:

- Ne zavard őket, kislányom, ha beszélgetni akarnak! Nem szép dolog zaklatni őket, majd visszajönnek maguktól is.

Azzal leült a fűbe, egy fenyőfa árnyékába, és a zsebkendőjével legyezte magát. Charlotte egy gyötrő pillantást, egy kétségbeesett, esdeklő pillantást vetett Paulra.

Brétigny megértette, és így szólt:

- No, kisasszony, őnagyságát itt hagyjuk, hadd pihenjen, mi meg a nővére után megyünk.

Charlotte felbuzdulva válaszolt:

- Jaj de jó lesz, uram.

Honorat-né nem tett ellenvetést:

- Menjenek csak, gyerekek, menjenek. Majd itt megvárom magukat, csak ne maradjanak sokáig.

Ők is megindultak. Eleinte gyorsan haladtak, mert nem látták a másik kettőt, és remélték, hogy utolérik őket. Azután pár perc múlva azt gondolták, hogy Louise és Gontran biztosan elfordult jobbra, vagy balra, be az erdőbe, és Charlotte remegő és fojtott hangon szólongatta őket. De senki se válaszolt. "Ó, istenem, hol vannak?" - suttogta.

Paul megint úgy érezte, hogy elárad benne az a mély szánalom, az a fájdalmas elérzékenyülés, amely már a Nugère kráterének szélén is elfogta.

Nem tudta, mit mondjon ennek a kétségbeesett gyereknek. Vágyat, atyai és heves vágyat érzett, hogy a karjába vegye, csókolgassa, kedves és vigasztaló dolgokat mondjon neki. De mit? Charlotte forgolódott mindenfelé, zaklatott pillantásával fürkészte a bozótot, fülelt a legapróbb neszekre is, és ezt hebegte:

- Azt hiszem, erre vannak... Nem, inkább erre... Nem hall semmit?...

- Nem, kisasszony, nem hallok semmit. Legjobb, ha itt megvárjuk őket.

- Jaj, istenem... Dehogy... Meg kell találnunk őket...

Paul habozott pár pillanatig, majd megszólalt nagyon halkan:

- Hát ennyire bántja?

Charlotte ráemelte riadt tekintetét, megcsillant a könnye, és a szemét könnyű, áttetsző pára vonta be, amelyet még visszatartott a hosszú barna pillával szegélyezett szemhéj. Szólni akart, de nem tudott, nem mert; pedig olyan jólesett volna, ha kiönti bánattal csordultig tele és magába zárkózott szívét.

- Úgy szerette hát... - folytatta Paul. - Pedig nem érdemli a szerelmét.

Charlotte már nem tudott uralkodni magán, és a szemére kapta a kezét, hogy elrejtse a könnyeit:

- Nem... nem... nem szeretem... olyan csúnyán viselkedett! Csak játszott velem... csúnya volt... galádság... de azért fáj... nagyon... mert nagyon rossz... nagyon rossz... de milyen... De még jobban fáj, hogy a nővérem... a nővérem már nem szeret... ő... ő még gonoszabb volt, mint Gontran... Érzem, hogy Louise már nem szeret... egy csöppet se... hogy gyűlöl... nekem nem volt senki másom, csak Louise... most már senkim sincs... pedig én nem vétettem semmit!

Paul Charlotte-nak csak a fülét látta és fiatal, üde nyakát, mely a ruha gallérja, a könnyű kelme alá simult, és gömbölyűbb idomok felé hajolt. Paul érezte, hogy felkavarja a részvét, a gyöngédség, felindítja az az odaadó, heves vágy, amely mindig hatalmába kerítette, valahányszor egy nő meghatotta. Hevülékeny, lobbanékony lelke fölgerjedt az ártatlan, megrendítő, jámbor és kegyetlenül bájos fájdalom láttára.

Akaratlan mozdulattal kinyújtotta kezét a lány felé, ahogy a gyerekeket szokták babusgatni, csitítgatni, és a lány hátára tette a válla tájékán. Érezte a lány szívét: zaklatottan vert, mint egy megfogott madár kis szíve.

És ez a szakadatlan, heves szívdobogás végigkúszott a karján a maga szíve felé, s ettől az is gyorsabban vert. Paul érezte ezt a sebes zakatolást, amely Charlotte-ból támadt, és őt is átjárta, a testét, az izmait és az idegeit, úgyhogy kettejüknek csak egy szívük lett, s az ugyanattól a szenvedéstől szenvedett, ugyanazzal a lüktetéssel dobogott, ugyanazt az életet élte, mint az olyan órák, melyeket hosszú lánc köt össze, és egyszerre mozgat másodpercnyi pontossággal.

De Charlotte lekapta a kezét kivörösödött, de most is csinos képéről, szaporán megtörölte, és így szólt:

- Hát ezt nem kellett volna elmondanom. Bolond vagyok. Menjünk vissza gyorsan Honorat-néhoz, és felejtse el az egészet... Megígéri?

- Megígérem.

Charlotte kezet nyújtott neki.

- Megbízom magában. Azt hiszem, maga nagyon becsületes ember!

Visszamentek. Amikor a patakon keltek át, Paul fölemelte a lányt, ahogy tavaly Christiane-t is fölemelte. Christiane! Hányszor járt itt vele, ezen az úton, azokban a napokban, amikor imádta az asszonyt. "Milyen rövid ideig tartott ez a szenvedély" - gondolta csodálkozva a változáson.

Charlotte a Paul karjára tette az ujját, és ezt súgta:

- Honorat-né elaludt, üljünk le csendben.

Honorat-né csakugyan aludt a fenyőfának támaszkodva, arcán a zsebkendőjével, és a hasán összekulcsolt kezével. A fiatalok leültek pár lépésnyire tőle, és nem beszéltek, hogy föl ne ébresszék.

Egyszer csak olyan mélységes lett az erdő csöndje, hogy úgy fájt nekik, mint valami szenvedés. Mást se hallottak, csak a kövek közt csobogó vizet, kissé lejjebb, majd a futkosó, apró állatok kivehetetlen neszét, a szálldosó legyek vagy az avart ingató, nagy, fekete rovarok megfoghatatlan zurrogását.

Hol lehet hát Louise és Gontran? Mit csinálnak? Egyszer csak meghallották őket, jó messziről; jöttek visszafelé. Honorat-né fölébredt és meglepődött:

- Nini, itt vannak? Nem hallottam, hogy jönnek!... Hát a többiek? Megtalálták őket?

- Ehol vannak. Már jönnek is - válaszolt Paul.

Megismerték Gontran nevetését. Ettől a nevetéstől nagy kő esett le a Charlotte szívéről. De maga se tudta, miért.

Hamarosan meglátták őket. Gontran szinte futott, és karonfogva vonszolta magával a fülig pirult lányt. Még oda se értek, Gontran sebtiben belefogott egy történetbe:

- Nem is gondolják, kiket kaptunk rajta!... Találják ki... A szép Mazelli doktort meg, ahogy Will mondaná, a jeles Cloche professzor lányát, azt a vörös hajú, csinos özvegyet... De még hogy rajtakaptuk... ha tudnák... de még hogy... hogy csókolta az a csibész... De hogy!... De hogy!...

Honorat-né asszonyban a mértéktelen jókedv láttára föltámadt a méltóság:

- Ejnye, gróf úr... gondoljon a kisasszonyokra!...

Gontran mélyen meghajolt.

- Kedves asszonyom, teljesen igaza van, hogy rendreutasít. Minden szava aranyat ér.

Nem akartak együtt hazatérni, ezért a két fiatalember elköszönt a hölgyektől, és az erdőn át ment vissza.

- Nos? - kérdezte Paul.

- Hát megvallottam neki, hogy imádom, és boldog lennék, ha feleségül jönne hozzám.

- És mit mondott?

- Azt mondta, nagyon kedvesen és okosan: "Ez apámra tartozik, majd őneki válaszolok."

- Most mitévő leszel?

- Rögtön megbízom a hivatalos lánykéréssel a meghatalmazottamat, Andermattot. Ha az a vén kópé bakafántoskodik, botrányosan hírbe hozom a lányát.

Minthogy Andermatt még mindig beszélgetett Latonne doktorral a Kaszinó teraszán, Gontran félrevonta a sógorát, és nyomban tájékoztatta a helyzetről.

Paul kiment a riomi útra. Egyedül akart lenni, annyira átjárta egész testét, egész lelkét az az izgalom, amely mindig elfogja az embert, ha olyan nővel találkozik, akit hamarosan szeretni fog.

Már egy idő óta észrevétlenül a hatása alá került az elhagyott kislány megkapó és üde bájának. Olyan kedvesnek, olyan jónak, olyan egyszerűnek, olyan egyenesnek, olyan ártatlannak találta, hogy eleinte meghatott részvét fogta el tőle, az a gyöngéd részvét, amellyel mindig eltölt bennünket a női báj. Azután, hogy gyakran találkozott vele, hagyta, hadd csírázzon ki szívében a gyöngédség magva, az a piciny mag, amit a nők oly gyorsan elvetnek bennünk, és ami oly nagyra nő. És most, különösen egy órája, érezni kezdte, hogy nem ura többé magának, érezte a távol levő hölgy állandó jelenlétét, ami a szerelem első jele.

Csak ment az úton, s a lány tekintetének emléke kísérte, hangjának csengése, mosolyának vagy sírásának redője, a járása, sőt ruhájának színe és suhogása.

"Azt hiszem, horogra akadtam - gondolta. - Ismerem magamat. Igazán bosszantó! Talán jobb lenne visszamennem Párizsba. A mindenit, ez hajadon lány. Mégse tehetem a szeretőmmé."

Azután Charlotte-ra gondolt, ahogy tavaly Christiane-ra gondolt. "Ez a kislány is mennyire más, hogy különbözik minden nőtől, akit ismertem, akik városban születtek, és nőttek fel, sőt azoktól a lányoktól is különbözik, akiket gyerekkoruktól fogva kitanít az anyai kacérság, vagy az utcai kacérság." Semmi sincs benne a csábításra nevelt nők mesterkéltségéből, semmi erőltetettség a szavaiban, semmi szokványos a mozdulataiban, és semmi hamisság a tekintetében.

Nemcsak ifjú és tiszta lény, hanem egy kezdetleges fajtának sarja is, igazán a föld lánya, aki éppen városi nővé válik.

Paul lázba jött, és Charlotte védelmére kelt a lelkében lanyhán még berzenkedő ellenállással szemben. Költői regényalakok vonultak el a szeme előtt, Walter Scott, Dickens vagy George Sand hősei, akik még jobban felcsigázták a képzeletét, amit úgyis mindig ösztökéltek a nők.

Gontran így vélekedett róla: "Paul! Az egy szilaj paripa, a hátán egy szerelem. Ha az egyik szerelmet leveti, egy másik pattan fel rá."

De Brétigny észrevette, hogy esteledik. Jó ideig sétált. Hazament.

Ahogy elhaladt az új fürdő előtt, meglátta Andermattot és a két Oriolt; rótták, méricskélték a szőlőföldeket; a mozdulataikról látta, hogy nagyban vitatkoznak.

Egy óra múlva Will belépett a társalgóba, ahol az egész család együtt volt, és így szólt a márkihoz:

- Após uram, bejelentem, hogy a fia, Gontran, másfél vagy két hónap múlva feleségül veszi Louise Oriol kisasszonyt.

Ravenel úr meghökkent:

- Mit beszél? Gontran?

- Azt, hogy másfél vagy két hónap múlva az ön beleegyezésével feleségül veszi Louise Oriol kisasszonyt, akire nagy vagyon vár.

Ekkor a márki csak ennyit mondott:

- Hát, ha Gontran jónak látja, én benne vagyok.

És a bankár elmesélte, mit végzett az öreg paraszttal.

A gróf rögtön tájékoztatta őt, hogy a lány beleegyezik a dologba, ő pedig azon melegében ki akarta csikarni a hozzájárulást a vincellértől, hogy ne hagyjon neki időt a fondorkodásra.

Elszaladt hát hozzá; otthon találta, az öreg éppen számadást csinált üggyel-bajjal egy zsíros papírdarabon, Colosse segítségével, aki az ujján végezte az összeadást.

- Meginnék egy pohárral abból a jóféle borukból - mondta Andermatt leülve.

Amikor a nagydarab Jacques visszajött, és hozta a poharakat meg a teli kancsót, a bankár megkérdezte, hogy Louise kisasszony hazaért-e már; azután kérte, hogy szólítsák be. Ahogy a lány ott állt előtte, Andermatt fölkelt, és mélyen meghajolva üdvözölte:

- Kisasszony, tekintsen most egy olyan barátnak, akinek mindent elmondhat. Jó? Nos, igen kényes megbízatás vezet ide magához. A sógorom, Raoul-Olivier-Gontran de Ravenel gróf beleszeretett magába, ami dicséretes dolog, és megbízott engem, hogy családja színe előtt kérdezzem meg magától, óhajtana-e a felesége lenni.

Hogy így meglepték, Louise az apja felé fordította zavart tekintetét. Oriol apó meg ijedten nézett a fiára, mindenkori tanácsosára, Colosse meg Andermattra nézett, aki némileg fölényesen folytatta:

- Beláthatja, kisasszony, hogy ezt a megbízatást csak úgy vállaltam, hogy azonnali választ ígértem a sógoromnak. Ő tisztában van vele, hogy talán nem nyerte meg az ön tetszését, s ebben az esetben holnap elutazik erről a vidékről, és soha vissza nem tér. Továbbá tudom, hogy maga elég jól ismeri őt, és nekem, az egyszerű közvetítőnek, megmondhatja, hogy "akarom" vagy "nem akarom".

A lány lehajtotta a fejét, és kipirultan, de elszántan ezt rebegte:

- Akarom.

Azután oly gyorsan kiszaladt, hogy futtában nekiment az ajtónak.

Ekkor Andermatt visszaült a helyére, és töltött magának egy pohár bort, parasztosan.

- Most pedig megbeszéljük az üzleti dolgokat - mondta.

A habozásnak még halvány lehetőségét is kizárva, egyenesen rátért a hozomány kérdésére, hivatkozott a vincellérnek három héttel azelőtt tett kijelentéseire. Gontran jelenlegi vagyonát a várományok nélkül háromszázezer frankra becsülte, és sejtette velük, hogy ha egy ilyen ember, mint Ravenel gróf, hajlandó megkérni a kezét a kis Oriol lánynak, aki különben bűbájos teremtés, akkor kétségtelen, hogy a lány családja anyagi áldozattal fogja meghálálni ezt a megtiszteltetést.

A paraszt nagy zavarban volt, bár hízelgett neki a dolog, már-már lefegyverezte; de azért megpróbálta védeni a vagyonát. Hosszasan vitatkoztak. Pedig Andermatt egyik kijelentése már a kezdet kezdetén megkönnyítette a dolgot.

- Készpénzt nem kérünk, se értékpapírt, csakis földeket, azokat a földeket, amiket említett, hogy Louise kisasszony hozományához tartoznak, meg még néhány darab földet, amit majd kijelöl.

Az a kilátás, hogy nem kell pénzt kiadniuk, ezt a lassan összekuporgatott pénzt, ami frankról frankra, souról soura került a házhoz, ezt a jóféle, fehér vagy sárga pénzt, amit kezek, bugyellárisok, zsebek, kávéházi asztalok, régi almáriumok mély fiókjai koptattak, ezt a pénzt, annyi kín, gond, fáradság, munka csengő történetét, ami oly kedves a paraszt szívének, szemének, ujjának, drágább, mint a tehén, a szőlőföld, a mező, a ház, ezt a pénzt, amit néha nehezebb feláldozni, mint magát az életet, az a kilátás, hogy most nem kel lába a pénznek a gyerekkel együtt, egyszer csak valami nagy nyugalmat árasztott az apa és fia lelkébe, valami egyezségvágyat, valami titkos, elfojtott örömöt.

De azért vitatkoztak, hogy még néhány talpalatnyi földet megtartsanak. Az asztalra kiterítették az Oriol-hegy részletes térképét, és egy kereszttel egyenként megjelölték a Louise-nak szánt földdarabokat. A két utolsó darab kicsikarása egy órájába került Andermattnak. Azután, hogy senki se legyen tévedésben, a térképpel együtt kimentek a helyszínre. Gondosan ellenőriztek minden földet, amit kereszttel megjelöltek, és újból kipipálták őket.

De Andermatt nyugtalan volt, attól tartott, hogy a két Oriol legközelebb képes lesz letagadni a megállapodásuk egyik-másik részét, vissza akarnak szerezni egy-egy darab szőlőt, egy-egy parcellát, amivel neki tervei vannak; törte a fejét, hogy milyen biztos és gyakorlati módszerrel véglegesítse a megállapodásukat.

Valami az eszébe jutott, eleinte mosolygott rajta, de aztán kitűnő, noha furcsa ötletnek találta.

- Ha jónak látják - mondta -, papírra vetjük a dolgot, hogy később el ne felejtsük.

Ahogy visszatértek a faluba, megállt a trafik előtt, és vett két ív pecsétes papírt. Tudta, hogy a földek listája ezen a hivatalos papíron szinte sérthetetlennek tetszik a parasztok szemében, mert ezek a papírlapok a mindig láthatatlan és fenyegető törvényt képviselik, amit a csendőr, a bírság és a börtön védelmez.

Felírta hát az egyikre, és átmásolta a másikra is: "Gontran de Ravenel gróf és Louise Oriol kisasszony tervezett házassága folytán idősb Oriol úr az alább fölsorolt javakat adja hozományul a leányának..." És felsorolta őket aprólékosan a községi helyrajzi számokkal együtt.

Azután ellátta kelettel, és aláírta, aláíratta Oriol apóval is, aki azt követelte, hogy a vőlegény hozományát is írják bele, s azzal a bankár elindult a szálló felé, zsebében a papírlappal.

Mindenki nevetett a történeten, de leginkább Gontran.

Ekkor a márki így szólt a fiához méltóságteljesen:

- Ma este mi ketten látogatjuk meg a családot, és, hogy szabályszerűbb legyen, magam fogom megismételni a vőm lánykérését.

Gontran tökéletes vőlegény volt, éppoly kedves, mint amilyen állhatatos. Ajándékokat vett mindenkinek az Andermatt pénzéből, és minduntalan meglátogatta a menyasszonyát, hol őnáluk, hol Honorat-nénál. Most már Paul majdnem mindig elkísérte, hogy találkozzon Charlotte-tal, pedig minden látogatás után elhatározta, hogy nem találkozik vele többé.

Charlotte derekasan beletörődött a nővére házasságába, sőt már fesztelenül beszélt róla, és láthatóan egy csepp fájdalom se maradt a lelkében. Csak mintha a jelleme változott volna meg egy kicsit, komolyabb lett, kevésbé nyílt. Amíg Gontran egy sarokban halkan tette a szépet Louise-nak, Brétigny komolyan beszélgetett Charlotte-tal, és lassacskán megadta magát, hagyta, hadd sodorja magával a szívét ez az új szerelem, mint a dagadó ár. Tudatában volt a dolognak, de elengedte magát, s azt gondolta: "Eh, a kellő pillanatban majd meglépek, és kész." Amint elbúcsúzott tőle, fölment Christiane-hoz, aki most már reggeltől estig egy kereveten hevert. Már az ajtóban idegesnek, ingerültnek érezte magát, ott motoszkált benne minden apró civódás, ami az unalomból fakad. Christiane minden szava, minden gondolata már előre bosszantotta. Az asszony szenvedő képétől, lemondó viselkedésétől, szemrehányó és esengő pillantásaitól haragos szavak tolultak Brétigny ajkára, csak illendőségből magába fojtotta őket; Christiane mellett is annak a lánynak állandó emléke, belerögződött képe kísérte, akitől éppen elbúcsúzott.

Christiane gyötrődött, hogy olyan keveset látja Pault, ezért kérdésekkel halmozta el, hogy mivel tölti az idejét, ő pedig kitalált mindenfélét, az asszony figyelmesen hallgatta, és próbálta kifürkészni, nem valami más nőn jár-e a Paul esze. Érezte, hogy tehetetlen, nem tudja megtartani a férfit, nem tud felé sugározni egy kicsit abból a szerelemből, amiben ő maga kínlódik, testi állapota nem engedi, hogy most is tessék Paulnak, nekiadja magát, és visszahódítsa ölelésével, ha már nem tudta megtartani gyöngédségével, ezért mindentől tartott, de nem tudta, mitől is fél igazában.

Homályosan érezte, hogy valami veszély, valami nagy, ismeretlen veszély lebeg a feje fölött. Féltékeny volt, csak úgy vaktában, féltékeny volt mindenre, a nőkre, akik ott mentek el a szeme előtt, az ablaka alatt, s akiket bájosnak talált, pedig azt se tudta, Brétigny beszélt-e valaha is velük.

- Nem látott egy nagyon csinos, elég testes barna nőt? - kérdezte Christiane. - Az imént fedeztem föl, biztos a napokban érkezett.

S amikor a férfi azt válaszolta: "Nem. Nem ismerem", Christiane rögtön hazugságot sejtett, elsápadt, és így folytatta:

- De az lehetetlen, hogy ne látta volna, nagyon szépnek találtam.

Brétigny csodálkozott az asszony makacsságán.

- Higgye el, hogy nem láttam. Majd utánajárok.

"Biztos ez az a nő" - gondolta Christiane. Néhanapján arról is meg volt győződve, hogy itt a környéken van Paulnak valamilyen viszonya, lehívott egy szeretőt magának, talán a színésznőjét. S mindenkit faggatott, apját, fivérét és férjét, minden Envalban ismerős fiatal és kívánatos nőről.

Csak járni tudna, maga nézne utána, ha nyomába ered, kissé megnyugszik tőle, de tűrhetetlen gyötrelemben élt, mert szinte teljes mozdulatlanságra volt kárhoztatva. És ha Paullal beszélt, már a hangja is elárulta fájdalmát, és felszította Paulban a kihunyt szerelem ideges türelmetlenségét.

Brétigny már csak egy dologról tudott nyugodtan társalogni vele, Gontran közeledő házasságáról; így legalább kimondhatta a Charlotte nevét, és hangosan is gondolhatott a lányra. Sőt valami titokzatos, zavaros, megmagyarázhatatlan gyönyörűség is volt neki, hogy Christiane szájából hallja ezt a nevet, amint az asszony dicséri a kislány bájosságát és minden jó tulajdonságát, szánakozik rajta, és sajnálja, hogy a bátyja cserbenhagyta, és azt kívánja, hogy egy derék, jószívű férfiember megértse, megszeresse, és feleségül vegye Charlotte-ot.

- Hát igen, Gontran nagy szamárságot csinált - mondta Paul. - Igazán bájos ez a gyerek.

Christiane gyanútlanul ismételte:

- Igazán bájos. Egy aranyos tündér!

Christiane-nak eszébe se jutott volna, hogy egy ilyen férfi, mint Paul, megszerethet egy lánykát, és egyszer meg is nősülhet. Brétignynek csak a szeretőjétől félt.

És Charlotte dicsérete a Christiane szájából - lám, milyen fura is a szív - hitelesebbnek hangzott Paul számára, szította a szerelmét, sarkallta a vágyát, és ellenállhatatlan varázserővel ruházta fel a lányt.

Hát egyszer, amint bement Gontrannal Honorat-néhoz, hogy a kis Oriol lányokkal találkozzon, már ott találták Mazelli doktort, aki nagyon otthonosan viselkedett.

Két karját kitárta az érkezők felé, olaszos mosollyal, mintha minden szóval és minden mozdulattal a szívét is odaadná.

Gontrant és a doktort inkább titkos vonzalomból, rejtett hasonlóságból, valamiféle ösztönös cinkosságból, mint igazi szeretetből és bizalomból fakadt, meghitt és léha barátság fűzte össze.

- Hova tette azt a csinos szőke nőt, akit a sans-souci erdőben láttunk? - kérdezte a gróf.

Az olasz mosolygott:

- Á, elhidegültünk. Ez is afféle nő, aki mindent kínál, de semmit se ad.

Beszélgettek. A szép orvos ott legyeskedett a lányok körül, különösen Charlotte körül. Ha hölgyekhez szólt, csupa imádat volt a hangja, minden mozdulata és a tekintete. Egész lénye tetőtől talpig ezt mondta: "Szeretem magukat!", olyan ékesszóló viselkedéssel, hogy az nem maradhatott hatástalan.

Úgy bájolgott, mint egy színésznő, könnyedén forgolódott, mint egy táncosnő, kecsesen illegette magát, mint egy bűvész, az akaratlan és szándékos csábítás egész tudományát felvonultatta, amivel állandóan élni szokott.

Amint Gontrannal visszafelé ment a szállóba, Paul mogorván kitört:

- Minek jött ide ez a ripacs?

A gróf nyájasan válaszolt:

- Az ember sose tudja, hányadán van ezekkel a kalandorokkal. Az ilyenfélék mindenhová befurakodnak. Nyilván megunta a kóboréletet, a könyökén jönnek ki a spanyol nő szeszélyei, hisz annak inkább inasa, mint orvosa, talán még többje is. Keres valamit. Cloche professzor lánya jó falat lett volna neki; de, amint mondja, elszalasztotta. Hanem a kisebbik Oriol lány se éppen megvetendő. Próbálkozik, puhatolódzik, szimatol, kísérletezik. A gyógyfürdő társtulajdonosa lenne, megpróbálná kiütni a nyeregből ezt a szamár Latonne-t, de mindenesetre minden nyáron remek klientúrát szerezne magának télire... A nyakam rá, hogy erre spekulál... mérget vehetünk rá.

Paul szívében valami vak harag, valami féltékeny, ellenséges érzület támadt.

Valaki rájuk kiáltott: "Hahó!" Mazelli utolérte őket.

Brétigny kötekedő gúnnyal mondta neki:

- Hova rohan, doktor úr, csak nem a jó szerencsét kergeti!

Az olasz mosolygott, meg se állt, csak szökdécselt tovább, most már visszafelé fordulva, s egy kecses, színpadias mozdulattal bedugta két kezét a zsebébe, kifordította, és két ujjal kihúzta mindkettőt a varrás csücskénél fogva, és mutatta, hogy üresek. "Még nem értem utol" - mondta aztán.

Majd megperdült könnyedén lábujjhegyen, és megiramodott, mint akinek nagyon sietős a dolga.

A következő napokban nem is egyszer ott találták Honorat doktornál, számtalan apró szívességgel járt a három hölgy kedvében, ugyanolyan ügyesen, ahogy nyilván a hercegné körül forgolódott. Remekül értett mindenhez, a bóktól a makaróniig. Különben pompás szakács volt, s hogy össze ne piszkolja magát, felkötött egy kék cselédkötényt, feltett egy papír szakácssapkát, és olaszul nápolyi dalokat énekelve, talpraesetten kuktáskodott, de semmiképp se tette nevetségessé magát, mulattatott és elbűvölt mindenkit, még az ostoba szolgálót is, aki ezt mondta róla: "Ez maga Krisztus urunk!"

Tervei csakhamar nyilvánvalóvá lettek, és Paul már nem kételkedett, hogy az olasz Charlotte kegyeit keresi.

Láthatóan nem is sikertelenül. Olyan kedves, olyan készséges volt, olyan leleményesen illegette magát, hogy a lány arcára, mihelyt meglátta Mazellit, kiült az az öröm, amely a lélek gyönyörűségére vall.

Paul meg, maga se igen tudva, mit tesz, szintén úgy viselkedett mint egy szerelmes, és felcsapott Mazelli vetélytársának. Mihelyt meglátta a doktort Charlotte körül, ő is ott termett, és a maga közvetlenebb módján megpróbálta megnyerni a lány vonzalmát. Gyöngéden, testvériesen, odaadóan serénykedett körülötte, meghitt őszinteséggel és olyan nyíltan ismételgette neki, hogy azt aligha foghatták fel szerelmi vallomásnak: "Igazán, úgy szeretem magát!"

Mazellit meglepte a váratlan versengés, és minden tudását latba vetette; amikor Brétigny, akit mardosott a féltékenység, az az együgyű féltékenység, amely minden nő mellett gyötri a férfiembert, akkor is, ha még nem szereti a nőt, ha csak tetszik is neki a nő, amikor a természettől fogva heves Brétigny fölényes és kihívó lett, az olasz, aki hajlékonyabb volt, és mindig megőrizte az önuralmát, elmés, szellemes szavakkal, ügyes és gunyoros bókokkal válaszolt.

Így folyt köztük a küzdelem nap nap után, mindketten nekibőszültek, de talán egyiküknek se volt meggondolt szándéka. Csak nem akartak engedni egymásnak, mint két kutya, ha összemarakodik a koncon.

Charlotte visszanyerte jó kedélyét, de a huncutsága csípősebb lett, a mosolyában és a tekintetében volt valami megmagyarázhatatlan, valami kevésbé őszinte. Mintha Gontran elpártolásából okult volna, mintha ez a tapasztalat felkészítette volna az esetleges csalódásokra, óvatosabbá tette és fölvértezte volna. Két szerelmese közt fesztelenül és ügyesen mesterkedett, csak mondta mindegyiknek, amit mondania kellett, sose ugrasztotta össze őket, egyikkel se éreztette volna soha, hogy jobban kedveli a másiknál, az egyik előtt kissé gúnyolódott a másikon, a másik előtt az egyiken, függőben hagyta a vetélkedést, sőt mintha egyiküket se vette volna komolyan. De mindezt olyan egyszerűen tette, egy csöppet se kacéran, inkább úgy, mint egy intézeti leányka, azzal a kópésággal, ami olykor ellenállhatatlanná teszi a csitri lányokat.

Hanem egyszer csak mintha Mazelli előnyre tett volna szert. Látszólag meghittebb viszonyba került Charlotte-tal, mintha valami titkos megállapodásra jutottak volna egymással. Ha a lánnyal beszélt, könnyedén játszadozott Charlotte napernyőjével és ruhája valamelyik szalagjával, amit Paul úgy fogott föl, mint valami elvi birtokbavételt, és úgy elkeseredett tőle, hogy kedve lett volna felpofozni az olaszt.

Egyszer, Oriol apó házánál, Brétigny, amikor Louise-zal és Gontrannal beszélgetett, és közben Mazellit figyelte, amint halkan beszél Charlotte-hoz, aki mosolyogva hallgatja, egyszer csak azt látta, hogy a lány elpirul, olyan zavartan, hogy Brétigny egy pillanatig se kételkedhetett benne: Mazelli szerelmet vall a lánynak. Charlotte lesütötte a szemét, már nem mosolygott, de csak hallgatott; Paul érezte, hogy ő mindjárt botrányt csinál, és így szólt Gontranhoz:

- Légy szíves, gyere ki velem öt percre.

A gróf elnézést kért a menyasszonyától, és követte a barátját.

Amint kiértek az utcára, Paul kitört:

- Barátom, mindenáron meg kell akadályozni, hogy ez a nyavalyás olasz elcsábítsa ezt a védtelen gyereket.

- Mit tehetek?

- Mondd meg Charlotte-nak, hogy ki ez a kalandor.

- De hát, barátom, ez a dolog nem tartozik rám.

- Charlotte mégiscsak a sógornőd lesz.

- Igen, de a világon semmi se vall rá, hogy Mazellinek bűnös szándékai volnának vele. Minden nőhöz éppen ilyen lovagias, és soha illetlent nem tett, nem mondott.

- No hát, ha te nem vállalod, majd megteszem én, bár ez a dolog énrám nyilván még kevésbé tartozik, mint terád.

- Szóval szerelmes vagy Charlotte-ba?

- Én?... Dehogy... csak belelátok ennek a csirkefogónak a kártyáiba.

- Barátom, kényes dolgokba ártod magad... és... hacsak nem vagy szerelmes Charlotte-ba...

- Nem... nem vagyok szerelmes... csak vadászok a szélhámosokra...

- Szabad kérdeznem, mit akarsz csinálni?

- Felpofozom azt a nyomorultat.

- Hát, ez a legjobb módszer, hogy megszerettesd Charlotte-tal. Megverekedtek, és akár ő sebez meg téged, akár te sebzed meg őt, a lány szemében hős lesz.

- Hát te mit tennél?

- Ha neked volnék?

- Ha nekem volnál.

- Jó barátként beszélnék a kislánnyal. Tebenned nagyon megbízik. Hát egyszerűen elmondanám neki pár szóval, hogy milyenek ezek a potyalesi világfiak. Te nagyon jól el tudod mondani az ilyesmiket. Van benned szónoki hév. Megmagyaráznám neki: 1. miért környékezte meg Mazelli a spanyol nőt; 2. miért próbálkozott meg Cloche professzor mostohalányának meghódításával; 3. s amikor a kísérlete nem sikerült, utoljára miért iparkodik elcsavarni Charlotte Oriol kisasszony fejét.

- Miért nem teszed meg te, hiszen te leszel a lány sógora?

- Mert... mert... tudod, mi történt köztünk... szóval... nem tehetem...

- Igaz. Majd én beszélek vele.

- Kimódoljam, hogy mindjárt négyszemközt maradj vele?

- De mennyire.

- Jó, sétálj tíz percig, majd én elviszem Louise-t meg Mazellit, te pedig, mire visszatérsz, egyedül találod a másik lányt.

Paul Brétigny elballagott az envali sziklatorok felé, és törte a fejét, hogy is kezdje ezt a kényes beszélgetést.

Csakugyan egyedül találta Charlotte Oriolt a szülői ház hűvös, meszelt társalgójában; leült mellé, és így szólt hozzá:

- Kisasszony, én kértem meg Gontrant: tegye lehetővé, hogy kettesben lehessek magával.

Charlotte ránézett tiszta tekintetével:

- Miért?

- Hát nem azért, hogy olaszos ízetlenségekkel tömjem a fejét, hanem hogy úgy beszéljek magával, mint egy barát, egy igazi, odaadó barát, aki egy jó tanáccsal tartozik magának.

- Tessék.

Paul jó messziről kezdte, hivatkozott saját tapasztaltságára és a lány tapasztalatlanságára, majd tapintatos, de világos szavakkal, szép lassan rátért a kalandorokra, akik mindenütt szerencsét próbálnak, egy szakember ügyességével használnak ki minden jóra való, derék embert, férfit, nőt egyaránt, akinek a pénztárcájába és szívébe látnak.

A lány csupa fül volt, kissé elsápadt, és komolyan hallgatta.

- Értem, de mégse értem. Maga céloz valakire, de kire? - kérdezte.

- Mazelli doktorra célzok.

Ekkor a lány lesütötte a szemét, pár pillanatig nem válaszolt, majd megszólalt akadozó hangon:

- Maga olyan őszinte, hogy én is őszinte leszek. Mióta... mióta... mióta a nővérem menyasszony, már nem vagyok olyan... olyan csacsi! Én már sejtettem, amit most mond nekem... és csak mulattam a Mazelli látogatásain.

Charlotte fölemelte a fejét, és a mosolyában, hamiskás tekintetében, kis, fitos orrán, ajkai közül kivillanó fogainak nedves, tündöklő ragyogásában annyi derűs huncutság, bájos pajkosság volt, hogy Brétigny úgy érezte, a lány felé ragadja az a viharzó lendület, amely mindig eszeveszett szenvedéllyel dobja őt legújabb szerelmese lába elé. Szíve repesett örömében, hogy nem kell félnie Mazellitől. "Enyém hát a diadal!"

- Hát nem szereti? - kérdezte.

- Kit? Mazellit?

- Igen.

Charlotte olyan szomorú tekintettel nézett rá, hogy Paul egész zavart lett tőle, és csak hebegett könyörgő hangon:

- És... nem szeret... senkit?

Charlotte lesütött szemmel válaszolt:

- Nem tudom... Azokat szeretem, akik engem szeretnek.

Paul hirtelen megragadta a lány mindkét kezét, őrjöngve csókolta őket, erőt vett rajta az a pillanatnyi téboly, amikor az ember elveszti a fejét, és az ajkunkról fakadó szavak nem is bódult elménkből, hanem fölgerjedt testünkből erednek, és ezt dadogta:

- Én szeretem magát, kis Charlotte-om, én szeretem magát!

A lány gyorsan visszarántotta az egyik kezét, és Paul szájára tapasztotta, ezt suttogva:

- Hallgasson... Kérem, hallgasson!... Nagyon fájna, ha megint hazugság volna.

A lány fölállt; Paul is fölkelt, a karjába ragadta, és szenvedélyesen megcsókolta.

Egy hirtelen zajra szétrebbentek; Oriol apó lépett be, és meghökkenten nézett rájuk. Azután elkiáltotta magát:

- Hé, te zsivány! Te zsivány!... Te zsivány... gazember...

Charlotte kiszaladt, és a két férfi ott állt szemtől szembe.

Pár pillanatnyi kínlódás után Paul magyarázkodni próbált:

- Izé... uram... úgy viselkedtem... igaz... mint egy...

De az öreg rá se hallgatott; elöntötte a harag, a dühös harag, és ökölbe szorított kézzel megindult Brétigny felé, ezt hajtogatva:

- Hé, te zsivány gazember...

Majd, amikor már szinte összeért az orruk, galléron ragadta Pault két bütykös parasztkezével. De a megtermett Brétigny, azzal az erővel, amit az állandó sportolás ad az embernek, egyetlen rántással kitépte magát az auvergne-i öleléséből, és odaszorította a falhoz:

- Hallja-e, Oriol apó, ne verekedjünk, hanem értsük meg egymást. Megcsókoltam a lányát, az igaz... Esküszöm, hogy először történt, és arra is esküszöm, hogy feleségül akarom venni.

Az öreg támadó kedve lelohadt ellenfele lökésétől, de a haragja egyáltalán nem csillapodott, és csak dohogott tovább:

- Aha! Ugye, kéne! A lányát kérik az embertől, pedig a pénzit akarják. Te zsivány szélhámos...

S ekkor elkeseredett szóözönnel szakadt ki belőle minden, ami a szívét nyomta. Vigasztalan volt a hozomány miatt, amit a nagyobbik lánynak ígért, a párizsiak kezére jutott szőlei miatt. Már gyanította, hogy Gontran éhenkórász, Andermatt pedig ravasz cselszövő, már elfelejtette, hogy milyen nem remélt vagyont köszönhet a bankárnak, minden titkos haragját és mérgét rázúdította ezekre a csirkefogókra, akik miatt már aludni se tudott.

Mintha Andermatt, a családja és barátai minden éjszaka kifosztanák, ellopnának tőle valamit, a földjeit, a forrásait és a lányait. Szemrehányásait Paul képébe vágta, őt is megvádolta, hogy az Oriolék pénzére fáj a foga, hogy szélhámos, hogy csak azért akarja Charlotte-ot, hogy megkapja a lány földjeit.

Paul hamar megunta, és az öreg képébe vágta:

- De hisz gazdagabb vagyok, mint maga, azt a keserves mindenit az ilyen vén szamárnak. Inkább én adhatnék pénzt magának...

Az öreg elhallgatott, hitetlenkedve, de figyelmesen és csendesebb hangon újrakezdte a zsörtölődést.

Paul pedig most már válaszolt, magyarázkodott; úgy érezte: most már, hogy rajtakapták, mégpedig csakis a saját hibájából, kötve a keze, és felajánlotta, hogy egy fillér nélkül is feleségül veszi Charlotte-ot.

Oriol apó csak rázta a fejét és a fülét, megismételtette a dolgot, de nem értette. Az ő szemében Paul még mindig nincstelen volt, az a nagy gazdagsága meg csak cifra nyomorúság.

Brétigny pedig dühében a képébe ordította:

- De hisz több mint százhúszezer frank járadékom van, vén marha. Érti?... Hárommillióm!

Az öreg erre mindjárt megkérdezte:

- Aztán papírra is vetné ezt?

- Persze hogy papírra vetném!

- Meg alá is írná?

- Persze hogy aláírnám!

- Közjegyző előtt?

- Persze hogy közjegyző előtt.

Ekkor az öreg fölkelt, kinyitott egy almáriumot, kivett belőle két árkus pecsétes papírlapot, előkereste a kötelezvényt, amit pár nappal azelőtt Andermatt követelt tőle, és összeeszkábált valami fura házassági kötelezvényt, amiben arról volt szó, hogy a vőlegény kezeskedik hárommillióról, és az egész alá Brétignynek oda kellett írnia a nevét.

Amikor Paul kívül találta magát, úgy érezte, a föld is másfelé forog. "Szóval vőlegény vagyok, pedig se én nem akartam, se Charlotte nem akarta, csak úgy véletlenül, az események árulása folytán, amitől kutyaszorítóba kerül az ember." "Micsoda őrültség!" - mormolta. Majd ezt gondolta: "Eh, talán sehol a világon jobbat nem találhattam volna." És a szíve mélyén örvendezett, hogy a sors így tőrbe csalta.

Másnap Andermattnak rosszul kezdődött a nap. Amint megérkezett a vízgyógyintézetbe, megtudta, hogy Aubry-Pasteur úr meghalt az éjszaka, megütötte a guta a Splendid Hotelben. Attól eltekintve, hogy a mérnök nagyon hasznos volt neki a tudása, önzetlen buzgalma és a Mont-Oriol gyógyfürdő iránt támadt szeretete miatt, mert Aubry-Pasteur szinte édesgyerekének tekintette a fürdőt, sajnálatos volt, hogy egy beteg, aki azért jött ide, hogy vértolulását gyógykezelje, éppen ebbe a betegségbe hal bele a kezelés kellős közepén, az idény kellős közepén, a születő város sikerének kezdetén.

A bankár nagyon izgatottan járkált föl s alá a távol levő főorvos irodájában, törte a fejét, mi másnak tulajdoníthatná a halálesetet, gondolt balesetre, felbukásra, valami vigyázatlanságra, érmegpattanásra; türelmetlenül várta, hogy jöjjön már Latonne doktor, ügyesen állapítsák meg az elhalálozás körülményeit, hogy senki ne is sejtse a halál igazi okát.

Egyszer csak belépett a főorvos, sápadt és feldúlt arccal, és már az ajtóból megkérdezte:

- Tudja a lesújtó hírt?

- Igen, meghalt Aubry-Pasteur úr.

- Dehogy, dehogy. Azt, hogy Mazelli doktor megszökött Cloche professzor lányával.

Andermatt hátán hideg futkosott.

- Hogyan?... Mit beszél?...

- Jaj, igazgató úr, ez rettenetes csapás, szörnyű katasztrófa...

Leült, megtörölte a homlokát, majd elmondta a dolgokat, ahogy Petrus Marteltól hallotta, aki meg egyenesen a professzor úr szobainasától tudta meg.

Mazelli nagyon hevesen udvarolt annak a csinos vörös nőnek, annak a tüzes és veszettül kacér teremtésnek, akinek az első férje sorvadásban halt meg, amint mondják, túlontúl gyöngéd kapcsolatuk következtében. De Cloche úr megszimatolta az olasz orvos terveit, és nem akarta, hogy ez a kalandor legyen a második veje, ezért, amikor meglepte a lánya lábai előtt, erélyesen kitette a szűrét.

Mazelli kiment az ajtón, de csakhamar visszatért az ablakon a szerelmesek selyemlétráján. Kétféle hír forgott közszájon. Az első szerint őrülten felcsigázta a professzor lányának szerelmét és féltékenységét; a második szerint továbbra is járt hozzá, de titokban, s úgy tett, mintha más nőnek udvarolna; végül, amikor a szeretőjétől megtudta, hogy a professzor még mindig hajthatatlan, még akkor éjjel megszöktette a hölgyet, és ezzel a botránnyal elkerülhetetlenné tette a házasságot.

Andermatt csak járkált leverten, Latonne doktor pedig fölállt, odatámaszkodott a kandallóhoz, és felkiáltott:

- Egy orvos, uram, egy orvos hogy tehet ilyesmit!... Egy orvosdoktor!... Micsoda jellemtelenség.

Andermatt lesújtva mérlegelte a következményeket, latolgatva felsorakoztatta őket, mintha összeadást végezne. Eszerint:

1. Ez a kellemetlen hír elterjed a szomszédos fürdőhelyeken, sőt Párizsban is. De talán egy kis ügyességgel reklámnak lehetne fölhasználni ezt a szöktetést. Tíz-tizenöt jól megfogalmazott beszámoló a nagy példányszámú lapokban jócskán fölhívná a figyelmet Mont-Oriolra.

2. Cloche professzor távozása: pótolhatatlan veszteség.

3. Ramas-Aldavarra herceg és hercegné távozása: másik elkerülhetetlen és mindenképpen pótolhatatlan veszteség.

Végeredményben Latonne doktornak igaza van. Szörnyű katasztrófa.

A bankár az orvoshoz fordult:

- Nyomban át kellene mennie a Splendid Hotelbe, és megírnia Aubry-Pasteur halálozási jegyzőkönyvét, de úgy, hogy ne is sejtsék a gutaütést.

Latonne doktor föltette a kalapját; már indulóban eszébe jutott:

- Ja, igen! Valami mást is rebesgetnek. Igaz, hogy a barátja, Paul Brétigny feleségül veszi Charlotte Oriolt?

Andermatt meglepetten összerezzent:

- Brétigny? Na de ilyet!... Kitől hallotta ezt?...

- Hát ezt is Petrus Marteltól. Ő magától Oriol apótól tudja.

- Oriol apótól?

- Igen, Oriol apótól, aki azt állítja, hogy jövendőbeli vejének hárommilliós vagyona van.

William már nem tudta, hogy mire vélje.

- Elvégre nem lehetetlen - mormolta -, egy ideje ugyancsak hevesen udvarol a lánynak!... De hisz akkor... az egész domb a miénk... az egész domb!... Hát ennek mindjárt utána kell nézni.

Kiment a doktor után, hogy még ebéd előtt beszéljen Paullal.

Amint belépett a szállóba, szóltak neki, hogy a felesége már több ízben kérette. Még az ágyban találta Christiane-t; az asszony az apjával beszélgetett és a bátyjával, aki röpke és szórakozott tekintettel futotta át a lapokat.

Christiane rosszul, nagyon rosszul érezte magát, és nyugtalan volt. Félt, de maga se tudta, mitől. Pár napja egy gondolata támadt, és lassan úrrá lett a fejében egy terhes asszony rögeszméje. Ki akarta hívatni Black doktort. Körülötte, a füle hallatára annyit tréfálkoztak Latonne doktorról, hogy minden bizalmát elvesztette benne, más véleményt is hallani akart, a dr. Blackét, akinek egyre nagyobb sikere volt. Christiane-t most már reggeltől estig félelmek szorongatták, minden félelem, minden lidércnyomás, ami a nőket terhességük vége felé kísérti. Álmodott valamit, ezért az este óta azt képzelte, hogy a gyerek farfekvéses, és úgy helyezkedik el, hogy a szülés lehetetlen, és császármetszésre lesz majd szükség. Gondolatban végignézte ezt a műtétet, amit rajta fognak végrehajtani. Látta magát, amint hanyatt fekszik felnyitott hassal, az ágya csupa vér, s közben valami pirosat elvisznek onnan, ami nem mozog, ami nem sír, ami halott. Minden tíz percben lehunyta a szemét, de újra ezt látta, megint csak ennek a szörnyű és fájdalmas kínszenvedésnek a tanúja volt. S akkor arra gondolt, hogy csakis Black doktor mondhatja meg neki az igazságot, azonnal hívatni akarta, követelte, hogy ő vizsgálja meg rögtön, rögtön, rögtön!

Andermatt nem tudta, mit válaszoljon nagy zavarában:

- De drága fiacskám, ez nagyon kényes dolog, tudod, hogy milyen viszonyban vagyok Latonne-nal... ez egyenesen lehetetlen. Tudod, mit, van egy ötletem, elmegyek Mas-Roussel professzorért, ő százszor különb, mint Black. Nem fogja megtagadni, hogy eljöjjön.

De Christiane megmakacsolta magát. Csak Blacket akarta, senki mást! Őt akarta látni, Black nagy szelindekfejét akarta látni maga körül. Ez volt a vágya, valami bolond és babonás kívánság. Ettől nem tágított.

William megpróbálta elterelni az asszony gondolatait:

- Nem is tudod, hogy az a bajkeverő Mazelli az éjszaka megszöktette Cloche professzor lányát. Elutaztak; elillantak valahová. Szép kis história!

Christiane fölemelkedett a párnáján, a szeme kimeredt bánatában; csak hebegett:

- Ó, a szegény hercegné... szegény asszony, hogy sajnálom.

Szíve már régóta megértette a hercegné meggyötört és szenvedély dúlta szívét! Ő is ugyanazt a kínt szenvedte, és ugyanazokat a könnyeket sírta.

De újrakezdte:

- Kérlek, Will, hívd el nekem Black urat. Érzem, hogy meghalok, ha nem jön!

Andermatt megfogta az asszony kezét, és gyöngéden megcsókolta:

- Ugyan, kis Christiane, térj észhez... értsd meg...

Látta, hogy az asszony szemében könny csillog, ezért a márkihoz fordult:

- Ezt önnek kellene megtennie, kedves após uram. Én nem tehetem. Black mindennap idejön egy óra felé Maldeburg hercegnéhez. Fogja el, amikor erre jár, és hívja be a lányához. Egy órát csak tudsz várni, Christiane?

Az asszony belement, hogy vár egy órát, de nem volt hajlandó fölkelni ebédre, ezért a férfiak egyedül mentek át az ebédlőbe. Paul már ott volt. Andermatt, amikor meglátta, felkiáltott:

- Mondja csak, mit hallok én itt az imént? Feleségül veszi Charlotte Oriolt? Ugye, nem igaz?

A fiatalember halkan válaszolt, egy nyugtalan pillantást vetve a csukott ajtóra:

- Bizony igaz!

Még senki se tudta biztosan a dolgot, ezért mindhárman elképedve hallgatták.

- Mi ütött önbe? - kérdezte William. - Megházasodik az ön vagyonával? Nyakába vesz egy asszonyt, pedig mind az öné? Meg aztán a család se valami előkelő. Gontrannak még megjárja, neki egy vasa sincs.

Brétigny elnevette magát:

- Apám liszttel szerezte a vagyonát, szóval molnár volt... nagyban. Ha ismerte volna, őróla is elmondhatta volna, hogy nem valami előkelő. Ez a lány pedig...

Andermatt közbevágott:

- Ó, pompás... kellemes... pompás teremtés... meg aztán... tudja... lesz olyan gazdag, mint ön, ha ugyan nem gazdagabb... én mondom... én mondom!...

- Hát, a házasságtól még mindent lehet - mormolta Gontran -, s az jó fedezék az embernek. Csak azt kifogásolom, hogy nekünk se szólt. Hogy az ördögbe történt ez, barátom?

Ekkor Paul elmesélte a dolgot, némileg módosítva. Elmondta a habozását, kissé eltúlozva, majd hirtelen elhatározását, amikor a lánynak egy szavára azt hihette, hogy Charlotte szereti őt. Elmesélte Oriol apó váratlan belépését, kissé felnagyítva a veszekedésüket, a parasztnak a vagyonnal kapcsolatos kétségeit meg az almáriumból előhúzott pecsétes papírt.

Andermattnak a könnye folyt nevettében, öklével verte az asztalt:

- Hát újra megcsinálta ezt a fogást a pecsétes papírral! Pedig ezt én találtam ki!

Paul kissé elpirulva ezt motyogta:

- Kérem, ne közölje még ezt a hírt a feleségével. Vagyunk mi olyan jóban, hogy illőbb, ha magam hozom tudomására...

Gontran valami fura és derűs mosollyal nézte a barátját, s a mosolya mintha ezt fejezte volna ki: "Jól van, ez igen, jól van! Így kell véget vetni a dolgoknak, lárma nélkül, nyavalygás nélkül, dráma nélkül."

- Paul, ha akarod, öregem - javasolta -, ebéd után, ha Christiane fölkel, együtt bemegyünk hozzá, és majd közlöd vele az elhatározásodat.

Kifürkészhetetlen gondolatokkal teli, merő tekintetük találkozott, majd félrefordult.

- Jó, szívesen - válaszolta Paul közönyösen -, majd mindjárt megbeszéljük.

Egy szállodai szolga lépett be, és jelentette, hogy Black doktor most érkezett meg a hercegnéhez; a márki rögtön kiment, hogy útközben elfogja.

Elmagyarázta az orvosnak a helyzetét, a veje zavarát, a lánya kívánságát, s az orvos nem ellenkezett, követte a márkit.

Amint a nagy fejű emberke belépett Christiane szobájába, az asszony megszólalt:

- Papa, hagyj magunkra bennünket.

A márki visszavonult. Ekkor Christiane elsorolta félelmeit, nyugtalanságát, riadalmait, csendes és halk hangon, mintha gyónna. Az orvos meg úgy hallgatta, mint a pap, néha ráemelte nagy, kerek szemét, apró biccentéssel jelezte, hogy figyel, néha ezt mormolta: "Igen", s mintha ezt mondta volna vele: "A maga esete a kisujjamban van, és akkor gyógyítom meg, amikor akarom."

Amikor Christiane elhallgatott, most már a doktor látott hozzá, hogy kikérdezze végtelen aprólékossággal, részletesen az életéről, szórakozásairól, étrendjéről és gyógykezeléséről. Egy-egy mozdulattal néha mintha helyeselt volna, néha meg egy fenntartással teljes "Ó-ó"-val rosszallását fejezte ki. Amikor Christiane rátért nagy ijedelmére, hogy a gyerek rosszul fekszik, az orvos felállt, és papos szemérmességgel, a takarón keresztül, finoman megtapintotta kezével, majd kijelentette: "Dehogy, nagyon jól fekszik."

Christiane szerette volna megcsókolni. Milyen derék ember ez az orvos!

Black fölvett egy papírlapot az asztalról, és felírta a rendelését. Hosszú volt, nagyon hosszú. Azután visszament az ágyhoz, és megváltozott hangon, mintegy hangsúlyozva, hogy szakmai és megszentelt munkája véget ért, beszélgetni kezdett.

Öblös, mély hangja volt, egy köpcös törpe hatalmas hangja; a legegyszerűbb mondataiban is kérdések bujkáltak. Beszélt mindenről. Gontran házassága láthatóan nagyon érdekelte. Majd egy torzszülött gonosz mosolyával megjegyezte:

- Brétigny úr házasságáról még semmit se mondok, noha már nem titok, mert Oriol apó fűnek-fának meséli.

Christiane ájulása az ujjai hegyén kezdődött, majd átjárta egész testét, karját, mellét, hasát, lábát. Pedig fel se fogta Black szavait; iszonyúan félt, hogy nem tud valamit, ettől egyszeriben óvatos lett, és ezt motyogta:

- Ó! Oriol apó fűnek-fának meséli?

- Igen, igen. Ő mondta nekem, még tíz perce sincs. A jelek szerint Brétigny úr dúsgazdag, és már régóta szereti a kis Charlotte-ot. Különben Honorat-né asszony hozta létre ezt a két frigyet. A házában ő hozta össze a fiatalokat...

Christiane lehunyta a szemét. Elvesztette az eszméletét.

A doktor kikiáltott, és beszaladt egy szobalány; azután megjelent a márki, Andermatt és Gontran, futottak ecetért, éterért, jégért, rengetegféle haszontalan dologért.

Egyszer csak a fiatalasszony megmozdult, kinyitotta a szemét, fölemelte a karját, velőtrázóan felsikoltott, és megvonaglott az ágyon. Beszélni próbált, de csak motyogott: "Jaj de rosszul vagyok... Istenem... de rosszul vagyok... a derekam... marcangol valami... Jaj, istenem..." És újrakezdte a jajgatást.

Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy megkezdődött a szülés.

Andermatt elszaladt Latonne doktorért, aki éppen befejezte az ebédet:

- Jöjjön hamar... a feleségem rosszul lett... hamar...

Azután cselhez folyamodott, és előadta, hogy amikor az első fájdalmak jelentkeztek, Black doktor éppen a szállóban volt.

Maga Black doktor is megerősítette ezt a hazugságot kartársa előtt:

- Éppen bementem a hercegnéhez, amikor értesítettek, hogy Andermattné asszony rosszul van. Idesiettem, éppen idejében!

De William nagyon izgatott volt, a szíve dobogott, a lelke háborgott, egyszer csak kétségei támadtak, hogy mit tudhat ez a két ember, megint kiment, csak úgy, födetlen fővel, elszaladt Mas-Roussel professzorhoz, és kérte, hogy menjen át hozzájuk. A professzor nyomban beleegyezett, és a vizitre induló orvos gépies mozdulatával begombolta szalonkabátját, és útnak indult nagy, sietős léptekkel, egy kiváló ember nagy, komoly lépteivel, akinek a jelenléte életet menthet.

Mihelyt beléptek, a két másik orvos tiszteletteljesen és alázatosan kérdezte a véleményét, és kórusban vagy szinte egyszerre ismételgették:

- Kedves mester, az történt, hogy... Kedves mester, nem látná jónak?... Kedves mester, nem kellene?...

A felesége jajgatása miatt Andermatt azt se tudta, hol a feje aggodalmában, és ő is kérdésekkel zaklatta Mas-Roussel urat, és teli szájjal ő is "kedves mesternek" szólította.

Christiane szinte meztelenül feküdt a férfiak előtt, már nem látott semmit, már nem tudott semmit, már nem értett semmit; olyan szörnyen szenvedett, hogy minden gondolat kiszállt a fejéből. Úgy érezte, hogy a csípője táján egy életlen fogú, hosszú fűrészt húzogatnak az oldalában, és a hátán, s az tépdesi a csontjait és az izmait, lassan, szabálytalanul, meg-meglódulva, egyre iszonyúbb szünetekkel és lökésekkel.

Amikor pár pillanatra enyhült a kín, amikor sajgó teste hagyta, hogy észhez térjen, akkor egy gondolat támadt a lelkében, még a testi fájdalomnál is kegyetlenebb, élesebb és iszonyúbb: Paul más nőt szeret, és feleségül akarja venni.

Hogy elcsituljon ez a fejében roncsoló mardosás, próbálta újra fölébreszteni testének szörnyű gyötrelmét; megmozdította az oldalát, rándított egyet a derekán; és ha a fájdalom újra beleállt, legalább nem gondolkozott.

Tizenöt órán át gyötrődött így, úgy összetörte a szenvedés meg a kétségbeesés, hogy már szeretett volna kimúlni, próbált meghalni kínzó görcsei közepette. De egy különösen hosszú és heves görcsroham után úgy érezte, mintha egyszerre az egész belseje kiszakadt volna a testéből! Minden véget ért; fájdalmai úgy elcsendesedtek, mint az elcsituló hullámok; s ettől úgy megkönnyebbült, hogy egy időre még a bánata is elzsibbadt. Szóltak hozzá, és ő válaszolt nagyon halk, nagyon bágyadt hangon.

Hirtelen Andermatt arca hajolt az övé felé:

- Megmarad... - mondta a férje - szinte pontos időre született... Kislány...

Christiane csak ezt tudta suttogni:

- Ó, istenem!

Gyereke van hát, egy élő gyereke, aki majd megnő... a Paul gyereke! Szeretett volna újra felkiáltani, ez az új csapás úgy a szívébe hasított. Lánya van! De ő nem akarja!... Látni se akarja!... Hozzá se nyúl soha!

Visszafektették, babusgatták, csókolgatták! Ki? Biztos az apja és a férje! Nem tudta. Hát Paul, ő hol van? Mit csinál? "Milyen boldog lennék most, ha Paul szeretne!"

Múlt az idő, csak teltek az órák, ő azt se tudta, nappal van, vagy éjszaka, mert csak ezt az égető gondolatot érezte: Paul más nőt szeret.

"Hátha nem is igaz?... - gondolta egyszerre. - Hogy lehet az, hogy én nem tudtam előbb a házasságról, mint ez az orvos?"

Azután az jutott az eszébe, hogy titkolóztak előtte. "Paulnak volt rá gondja, hogy ne tudjam meg."

Körülnézett a szobájában, látni akarta, ki van odabenn. Egy ismeretlen asszony virrasztott mellette, egy parasztasszony. Attól nem mert kérdezősködni. Akkor kitől tudhatná meg ezt a dolgot?

Egyszer csak kinyílt az ajtó. A férje lépett be lábujjhegyen. Andermatt látta, hogy a feleségének nyitva a szeme, ezért közelebb lépett.

- Jobban vagy?

- Igen, köszönöm.

- Tegnap ugyancsak ránk ijesztettél. Most már elmúlt a veszély! De azért nagyon fő a fejem miattad. Táviratoztam a barátnőnknek, Icardonnénak, akit a szüléskor akartunk elhívni, értesítettem az esetről, és kértem, hogy utazzon ide. De az unokaöccse skarlátos, és őt ápolja... azért te mégse maradhatsz itt egyedül, nincs melletted egy asszony, aki egy kissé... egy kissé... járatosabb... Ekkor egy itteni hölgy ajánlkozott, hogy ő majd ápol, és veled lesz mindennap, és én bizony elfogadtam. Honorat-né az.

Christiane-nak hirtelen eszébe jutottak Black doktor szavai. Összerezzent ijedtében; csak nyöszörgött:

- Jaj ne... ne... ő ne... csak ő ne!

William nem értette, és csak mondta a magáét:

- Ide hallgass, jól tudom, hogy elég közönséges asszony, de a bátyád nagyra tartja, az az asszony nagy szolgálatot tett neki, meg aztán úgy hírlik, hogy valamikor bábaasszony volt, és Honorat ott ismerte meg valamelyik hölgybetege mellett. Ha az idegeidre megy, másnap elküldjük. De azért próbáljuk meg. Hadd jöjjön el egyszer-kétszer.

Christiane révedezve hallgatott. Ellenállhatatlanul úgy érezte, hogy tudnia kell mindent, s remélte, hogy magát ezt az asszonyt bírhatja fecsegésre, egyenként szedheti ki belőle a szívébe hasító szavakat, és most már szerette volna ezt válaszolni: "Menj... menj érte rögtön... rögtön... Menj hát!"

Ez a leküzdhetetlen kíváncsiság valami növekvő szenvedésvággyal is párosult, hogy meghempergőzzön tulajdon kínjában, mintha tüskebozótban hemperegne az ember, a fájdalmat sóvárgó mártíromság zaklatott, beteges, titokzatos vágyával.

- Hát jó, akkor hívasd ide Honorat-nét - motyogta.

Aztán egyszer csak úgy érezte, hogy nem bír tovább várni, meg kell bizonyosodnia, kétségtelenül meg kell bizonyosodnia az árulás felől; a hangja olyan gyenge volt, mint egy sóhajtás, amikor megkérdezte Williamtól:

- Igaz, hogy Brétigny nősül?

A férje nyugodtan válaszolt:

- Igen. Már hamarább is megmondtuk volna, csak nem tudtunk veled beszélni.

Az asszony még ennyit mondott:

- Charlotte-ot veszi el?

- Charlotte-ot veszi el.

De Williamnak is megvolt a rögeszméje, ami nem hagyott békét neki: a lánya, aki éppen csak a világra jött, s akit minden pillanatban megnézett. Méltatlankodott, hogy Christiane az első szavával nem a gyereket kívánta; mondta is szelíd, szemrehányó hangon:

- Nocsak, még látni se kívántad a kicsit? Tudod, nagyon jól viseli ám magát.

Christiane megremegett, mintha a férje az elevenére tapintott volna; de végig kellett járnia ennek a kálváriának minden állomását.

- Hozd ide - mondta.

Andermatt eltűnt az ágy lábánál, a függöny mögött, majd visszatért, a képén ragyogott a büszkeség és a boldogság; egy fehér vászoncsomagot tartott ügyetlenül a kezében.

Letette a hímzett párnára, Christiane feje mellé, aki feldúltan kapkodott levegő után.

- Nézd csak, milyen szép! - mondta Andermatt.

Christiane megnézte.

Andermatt két ujjal félrehúzta a könnyű csipkét, amely egy lehunyt szemű és mozgó szájú, kicsi és piros, nagyon kicsi és nagyon piros arcot takart.

"Ez itt a lányom... - gondolta Christiane, a parányi lény fölé hajolva - a Paul lánya... ettől szenvedtem hát annyit... Ez... ez... ez... ez itt a lányom!"

Ennek a gyereknek a születése olyan vadul meggyötörte szegény szívét és gyönge asszonytestét, de most egyszerre eloszlott minden idegenkedése; most már izzó és fájdalmas kíváncsisággal szemlélte, valamilyen mélységes csodálkozással, ahogy egy állat csodálkozva nézi világra jövő elsőszülöttjét.

Andermatt azt várta, hogy Christiane szenvedélyesen megcirógatja a gyereket. Megint meglepődött, meghökkent és megkérdezte:

- Meg se csókolod?

Christiane szelíden odahajolt a kis, vörös homlok felé; minél közelebb került az ajka, annál inkább érezte, hogy a gyerek vonzza, hívja. És amikor az ajkát ráhelyezte, amikor ajkával illette ezt a kissé nedves, kissé meleg, a tulajdon életétől meleg testet, úgy érezte, vissza se tudja többé vonni az ajkát a gyerektestről, rajta hagyja örökre.

Valami megbizsergette az arcát; a férje szakálla volt; William odahajolt hozzá, és megcsókolta. Sokáig szorította magához Christiane-t, hálás gyöngédséggel, majd ő is meg akarta csókolni a lányát, és csücsörítő szájjal, apró, puha puszikat adott a gyerek orrára.

Christiane szíve elfacsarodott ettől az öleléstől, csak nézte őket ott maga mellett, a lányát és őt... és őt!

Andermatt hamarosan vissza akarta vinni a gyereket a bölcsőjébe.

- Nem - mondta az asszony -, hagyd még itt pár percig, hadd érezzem itt a fejemnél. Ne beszélj, ne mozogj, hagyj bennünket, várj egy kicsit.

Az egyik karjával átölelte a pólyában rejtőző testet, a homlokát egészen odanyújtotta a kis fintorgó arc mellé, lehunyta a szemét, meg se moccant, nem gondolt semmire.

De William pár perc múlva lágyan megérintette a vállát:

- Na, drágám, légy okos szépen, tudod, nem szabad izgatnod magad!

Andermatt elvitte a kislányukat, akit az anyja követett a tekintetével, míg a gyerek el nem tűnt az ágyfüggöny mögött.

Azután a férje visszatért:

- Akkor holnap reggel elküldöm Honorat-nét, hogy legyen veled valaki.

Az asszony most már határozott hangon válaszolt:

- Jó, barátom, elküldheted... holnap reggel.

Majd kinyújtózott az ágyban, fáradtan, összetörten, de talán már nem is olyan boldogtalanul.

Este meglátogatta az apja és a bátyja; elmesélték neki a helybeli pletykákat, hogy rohant el hanyatt-homlok Cloche professzor a lánya után, a Ramas hercegnével kapcsolatos találgatásokat, aki már szintén nem mutatkozott, s az emberek azt találgatták, hátha ő is elutazott Mazelli után. Gontran jót nevetett ezeken a fordulatokon, és mulatságos tanulságot szűrt le az esetekből:

- Bámulatosak ezek a fürdőhelyek. A földön már csakis itt van tündérország! Itt két hónap alatt több minden történik, mint a világ többi részében egész évben. Csakugyan, mintha a források nem ásványokat, hanem varázsitalt tartalmaznának. S mindenütt így van, Aixben, Royat-ban, Vichyben, Luchonban és a tengeri fürdőhelyeken is, Dieppe-ben, Etretat-ban, Trouville-ban, Biarritzban, Cannes-ban, Nizzában. Ott találja az ember minden nép, minden társaság díszpéldányait, bámulatra méltó szélhámosokat, máshol föllelhetetlen fajták és emberek keverékét és csodálatos kalandokat. A hölgyek könnyedén és bűbájos fesztelenséggel bolondoznak. Párizsban mindenki teketóriázik, akármit akar az ember, fuccs! Egyesek itt vagyont lelnek, mint Andermatt, mások halálukat lelik, mint Aubry-Pasteur, mások még ennél is rosszabbra lelnek... és megnősülnek... mint én... és mint Paul. Hát nem fura és ostoba dolog ez? Ugye, tudod, hogy Paul nősül?

- Igen, William az imént mondta - mondta halkan Christiane.

- Igaza van - folytatta Gontran -, nagyon igaza van. Parasztlánynak parasztlány... Na, de többet ér, mint egy kalandor lánya, vagy épp egy rosszlány. Ismerem Pault. Előbb-utóbb elvett volna egy senkiházit, csak hat hétig ellenálljon neki. Márpedig aki neki ellenáll, az vagy rosszcsont, vagy ártatlanság. Hát Paul egy ártatlanságra bukkant. Örülhet neki.

Christiane csak hallgatta, a fülén át minden szó a szívéig hatolt, és ott sajgott, rettenetesen sajgott benne.

Lehunyta a szemét, és így szólt:

- Nagyon elfáradtam. Szeretnék pihenni egy kicsit.

Megcsókolták és kimentek.

Christiane nem tudott aludni, olyan gyötrelmesen rajzottak benne a felzúdult gondolatok. Olyan elviselhetetlen volt már neki az a gondolat, hogy Paul már nem szereti, egy cseppet se szereti őt, hogy, ha nem látta volna ott azt a fotelban szendergő asszonyt, az ápolónőt, fölkelt volna, és az ablakot kinyitva levetette volna magát a terasz lépcsőjére. A függöny résén egy hajszál vékony holdsugár hatolt be, és egy kis, kerek, világos fényfoltot vetett a padlóra. Christiane észrevette, és egyszerre minden emléke megrohanta: a tó, az erdő, az az alig hallott, oly felkavaró, első "Szeretem", és Tournoël, és minden ölelésük, este a sötét ösvényeken és a roche-pradière-i úton. Egyszeriben maga előtt látta azt a fehér utat egy csillagos éjszakán, és őt, Pault, amint átkarolja egy nő derekát, és lépten-nyomon szájon csókolja. A nőt is megismerte. Charlotte volt! Paul magához szorította a lányt, mosolygott, ahogy csak ő tudott, a lány fülébe súgta azokat a kedves szavakat, amilyeneket csak ő tudott, majd a lába elé vetette magát, és csókolta a földet előtte, ahogy egykor Christiane előtt csókolta! Ez olyan, de olyan iszonyú volt Christiane-nak, hogy megfordult, a párnába rejtette az arcát, és felzokogott. Olykor már-már felsikoltott, annyira gyötörte a lelkét a kétségbeesés.

A szíve a torkában dobogott, zúgott tőle a halántéka, és minden szívverése ezt a szót dobogta: - Paul - Paul - Paul - s ismételte a végtelenségig. Kezét a fülére tapasztotta, csak ne hallja már, a fejét a párnába fúrta, de akkor ott zengett ez a név a mellében, csillapíthatatlan szívének minden dobbanásával.

Az ápolónő fölébredt, és megkérdezte tőle:

- Rosszul van, asszonyom?

Christiane megfordult, az arca csupa könny volt, és azt suttogta:

- Nem, csak aludtam, álmodtam... megijedtem.

Azután kérte, hogy gyújtsanak két gyertyát, csak ne lássa már azt a holdsugárt.

Reggel felé mégis elszunnyadt.

Pár órája szundikált már, amikor belépett Andermatt, és bevezette Honorat-nét. A testes hölgy nyomban otthonosan érezte magát, odaült az ágy mellé, megfogta a kismama kezét, és kikérdezte, mint egy orvos, majd a megnyugtató válaszokra kijelentette: "Jó, jó, rendben van." Akkor levetette a kalapját, a kesztyűjét, a kendőjét, és az ápolónőhöz fordult:

- Elmehet, leányom. Csak akkor jöjjön be, ha csöngetünk.

Christiane-ban máris feszengett az utálat; így szólt a férjéhez:

- Add ide egy kicsit a lányomat.

William, mint az este, odavitte a gyereket, gyöngéden megcsókolta, és letette a párnára. És Christiane-t csakúgy, mint az este, amikor a vásznon át megérezte ott az arca mellett ennek a pólyába göngyölt, ismeretlen testnek melegét, egyszerre valami jótékony nyugalom hatotta át.

Egyszer csak elpityeredett a kislány, metsző cérnahangon sírt. "Követeli a magáét" - mondta Andermatt. Csengetett, és megjelent a dajka, egy megtermett, pirospozsgás asszony, a szája akár egy emberevőé, tele csillogó lapátfogakkal, úgy, hogy Christiane valósággal megijedt tőle. Nyitott fűzőjéből kivett egy nehéz, puha és tejtől súlyos emlőt, amilyen a tehenek hasa alatt lóg. S amikor Christiane látta, hogy iszik a lánya ebből a húsos tömlőből, szerette volna megfogni, és visszavenni a gyereket, kissé féltékenyen és viszolyogva.

Honorat-né most tanácsokat adott a dajkának, aki elment, s magával vitte a kislányt.

Andermatt is kiment. A két nő magára maradt.

Christiane nem tudta, hogy beszéljen arról, ami a szívét nyomja, rettegett, hogy nagyon elérzékenyül, elveszti a fejét, sír, és elárulja magát. De Honorat-né asszonytól nem kellett kérdezni semmit, magától is fecsegett. Amikor minden pletykát elmesélt, ami a vidéken járja, rátért az Oriol családra:

- Derék emberek - mondta -, nagyon derék emberek. Ha ismerte volna az anyjukat, milyen jóra való, becsületes asszony volt! Tízzel is fölért, asszonyom. Különben a kislányok őrá ütöttek.

Azután, minthogy másra tért, Christiane megszólalt:

- A kettő közül melyiket kedveli jobban, Louise-t, vagy Charlotte-ot?

- Ó, asszonyom, én Louise-t szeretem jobban, a bátyja menyasszonyát, ő komolyabb, megfontoltabb. Nagyon rendes nő! De a férjem a másikat kedveli. Tudja, a férfiaknak megvan a maguk ízlése, nem olyan, mint a miénk.

Elhallgatott. Christiane-nak alábbhagyott a bátorsága, csak hebegett:

- A bátyám gyakran maguknál találkozott a menyasszonyával.

- Ó, igen, asszonyom, hogyne, mindennap. Minden énnálam történt, minden! Hagytam őket, hadd beszélgessenek a gyerekek. Tudtam én, miről van szó! De annak örültem csak igazán, amikor láttam, hogy Paul úr meg a kisebbikre vetett szemet.

- Nagyon szereti azt a lányt?... - kérdezte ekkor Christiane alig érthető hangon.

- De még hogy, asszonyom! Az utóbbi időben egész nekibúsult. Aztán, amikor az olasz, aki Cloche doktor lányát megszöktette, kissé legyeskedett a kislány körül, hát azt csak látni, hallani kellett, azt hittem, egymásnak esnek!... Hej, ha látta volna a Paul úr szemét! Úgy nézett arra a lányra, mint a Szűzanyára... Öröm nézni ezt a nagy szerelmet!

Ekkor Christiane kikérdezte mindenről, hogy mi történt Honorat-né szeme előtt, mit beszéltek, mit csináltak ott a sétán a sans-souci völgyben, ahol Paul annyiszor vallott neki szerelmet. Christiane váratlan dolgokat kérdezett, a testes hölgy meg is lepődött tőle, olyan dolgokat, amikre senki se gondolt volna, mert Christiane mindig összehasonlított, ezer tavalyi emléket idézett föl, Paul udvarlásának minden gyöngéd jelenetét, a figyelmességét, elmés ötleteit, amikkel szerelmesének kedvét kereste, azt a szakadatlan, gyöngéd serénykedést és kedves buzgólkodást, ami parancsoló tetszésvágyra vall a férfiemberben; Christiane tudni akarta, hogy Paul megtette-e mindezt a másik nővel; ugyanolyan hévvel, ugyanolyan lendülettel, ugyanazzal az ellenállhatatlan szenvedéllyel fogott-e újra egy másik szív ostromához.

És valahányszor egy apróságra, valami apró vonásra ráismert, valami kellemes semmiségre, valami szívdobogtató, izgató meglepetésre, amit Paul oly bőkezűen ontott, ha szerelmes volt, Christiane, az ágyán heverve, halkan és szenvedően felnyögött.

Honorat-né csodálkozott ezen a fura jajgatáson, és annál inkább bizonygatta:

- De bizony. Így van, ahogy mondom, pontosan ahogy mondom. Sose láttam még ilyen szerelmes férfit.

- Verseket is szavalt Charlotte-nak?

- Meghiszem azt, asszonyom, de milyen szépeket. És amikor mindketten elhallgattak, már semmi se hallatszott, csak a dajka egyhangú és halk dúdolása, aki a szomszéd szobában altatta a gyereket.

A folyosón léptek közeledtek. Mas-Roussel és Latonne úr látogatta meg a betegét. Úgy találták, hogy nyugtalan, kissé rosszabbul van, mint az este.

Amint elmentek, Andermatt újra kinyitotta az ajtót, be se lépett, csak jelentette:

- Black doktor óhajt meglátogatni. Bejöhet?

Christiane fölemelkedett az ágyon, és odakiáltott:

- Nem... nem... nem akarom... nem!...

William meglepetten lépett beljebb:

- De hát gondold meg... mégiscsak... ennyivel tartozunk... ennyivel tartozol...

Christiane-nak úgy kimeredt a szeme, és úgy reszketett a szája, mintha megtébolyult volna. Megismételte, olyan éles, erős hangon, hogy az biztos minden falon áthatolt:

- Nem... nem... soha!... Ide ne jöjjön soha... érted... soha!...

Majd, már azt se tudva, mit beszél, kinyújtott karjával Honorat-néra mutatott, aki ott állt a szoba közepén:

- Ez az asszony se... zavard ki... látni se akarom... zavard ki!...

Andermatt odarohant a feleségéhez, karjába ölelte, és homlokon csókolta:

- Christiane, kicsikém, nyugodj meg... Mi bajod?... Nyugodj már meg!

Az asszony már szólni is alig tudott. A szemébe könnyek szöktek.

- Küldj el mindenkit - mondta -, csak te maradj itt velem.

William fejvesztve futott oda az orvos feleségéhez, és szelíden az ajtó felé tuszkolta:

- Kérem, hagyjon magunkra bennünket pár pillanatra, láza van, tejláza. Majd lecsillapítom. Mindjárt én is megyek.

Mire visszafordult az ágy felé, Christiane már visszafeküdt, és megsemmisülten, mozdulatlanul sírt megállás nélkül. És életében először Andermatt is elsírta magát.

Estére csakugyan föllépett a tejláz, majd Christiane már félrebeszélt.

Pár órás rendkívüli nyugtalanság után egyszer csak megszólalt a gyermekágyas.

A márki és Andermatt ott akart maradni mellette; kártyáztak, halkan számolták a poénokat, s most azt hitték, nekik szólt a beteg, fölálltak, és odamentek az ágyhoz.

Christiane nem látta, vagy nem ismerte meg őket. Vállára omló, szőke hajával halálsápadtan feküdt fehér párnáján, és világoskék szemével csak nézte ezt az ismeretlen, titokzatos és lidérces világot, amit bolondok népesítenek be.

Két keze a takarón kinyújtva néha megmoccant, gyors, önkéntelen mozdulatok, rángások, remegések futottak át rajta.

Eleinte mintha csak magában beszélgetett volna, csak látott volna valamit, és mintha elmesélné, amit lát. S amit mondott, az érthetetlennek és zagyvának tetszett. Egy sziklát nagyon magasnak talált, onnan nem lehet leugrani. Félt, hogy kificamodik a lába, meg azt a férfit se ismerte eléggé, aki a karját nyújtja neki. Majd illatokról beszélt. Mintha elfelejtett mondatok után kutatott volna: "Hát van ennél édesebb?... Megrészegíti, mint a bor... A bor megrészegíti a gondolatot, de az illat megrészegíti az álmot... Az illattal a dolgok és a világ tiszta lényegét, leglényegét ízleljük... ízleljük a virágokat... a fákat... a mező füvét... még ódon otthonok régi bútorokban, régi szőnyegekben és régi függönyökben szunnyadó lelkét is érzékeljük..."

Azután az arca megrándult, mintha nagyon kimerült volna. Lassan, nehézkesen ment fölfelé egy hegyoldalban, és így szólt valakihez: "Jaj, vigyél még egy kicsit, kérlek, mert itt halok meg! Nem bírok továbbmenni. Vigyél, mint a szakadék fölött! Emlékszel?... Hogy szerettél!"

Azután ijedten fölkiáltott; a szemében borzalom suhant át. Valami döglött állatot látott maga előtt, és könyörgött, hogy szép kíméletesen vigyék el onnan.

- Egy szamárra gondol, amit az úton találtunk, amikor visszafelé jöttünk a Nugère-hegyről - mondta a márki egész halkan a vejének.

Most ehhez a döglött állathoz beszélt, elmondta neki, hogy ő is nagyon boldogtalan, sokkal boldogtalanabb, mert őt elhagyták.

Azután egyszer csak megtagadott valamit, amit követeltek tőle. "Ó, azt nem! Hát te... te... te azt akarod, hogy én húzzam ezt a kocsit!..." - kiáltotta.

Úgy zihált, mintha csakugyan kocsit húzna. Sírt, nyöszörgött, jajgatott, s közben több mint fél óráig ment fölfelé a hegyoldalban, iszonyú erőfeszítéssel vonszolva maga után nyilván a szamaras szekeret.

Valaki keményen verte, mert Christiane ezt mondogatta: "Jaj de fáj! Csak ne üss már, megyek én, csak ne üss már, kérlek... Azt teszem, amit akarsz, csak ne üss már!..."

Azután lassanként csillapult a szorongása, és reggelig már csak csendesen képzelődött. Akkor elbágyadt, és végül is elaludt. Amikor fölébredt, délután két óra felé, még lázban égett, de már ép eszénél volt.

De azért másnapig kába, kissé tétova, csapongó maradt a gondolkodása. Nem találta meg mindjárt a kellő szavakat, és iszonyú fáradsággal keresgélte őket.

De egy nyugodalmas éjszaka után egészen magához tért.

Hanem úgy érezte, kicserélték, mintha ez a megpróbáltatás megváltoztatta volna a lelkét. Kevesebbet szenvedett, és többet gondolkodott. A szörnyű és egész friss események mintha már távoli múltba merültek volna, már tiszta fejjel tekintett rájuk, elméje olyan világos volt, amilyen még soha. Ez a fény, amely egyszerre elárasztotta, s amely bizonyos embereket megvilágít a szenvedés bizonyos óráiban, olyannak mutatta neki az életet, az embereket, a dolgokat, az egész földet, mindennel együtt, ami rajta van, amilyennek még sose látta.

És most még inkább, mint akkor este, amikor oly egyedül érezte magát a világon, szobájában, amint visszajött a tazenat-i tóról, meg volt győződve, hogy egészen magára maradt az életben. Rájött, hogy az emberek csak mennek, mennek egymás mellett az élet útján, de soha semmi nem egyesíthet igazán két emberi lényt. Érezte, hogy annak árulása miatt, akibe minden bizalmát helyezte, a többi, az összes többi ember sose lesz több neki, csak közönyös útitárs ezen a kifürkészhetetlen másnapok szerint rövid, vagy hosszú, bús vagy víg utazáson. Rájött, hogy még ennek az embernek a karjai közt is, amikor úgy érezte, hogy egybeolvad vele, s beléhatol, amikor úgy érezte, hogy testük és lelkük már csak egy test és egy lélek, csak egy kissé kerültek közelebb egymáshoz, hogy összeérjen az az áthatolhatatlan porhüvely, amelybe a titokzatos természet zárta és száműzte az emberi lényeket. Jól tudta, hogy soha senki nem volt és nem is lesz képes áthágni ezt a láthatatlan gátat, mely az életben csillagtávolságnyira tartja egymástól az élőket.

Megsejtette, hogy a világ első napjai óta milyen tehetetlen, szüntelen erőfeszítéseket, fáradhatatlan erőfeszítéseket tesznek az emberek, hogy kitörjenek a burokból, amelyben örökre bebörtönzött, örökre magányos lelkük vergődik, a karok, ajkak, szemek, szájak, remegő és meztelen testek erőfeszítéseit, a szerelem erőfeszítéseit, amely csókokban tombolja ki magát, de ezzel is csak egy új elhagyatottnak ad életet!

Ekkor ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy viszontlássa a lányát. Bekérte a gyereket, s amikor odavitték neki, szólt, hogy vetkőztessék le, mert még csak az arcát ismerte.

A dajka kigöngyölte hát a pólyát, és feltárt egy szegény, újszülött testet, melyen suta mozdulatok futottak végig; ilyen mozdulatokat olt az élet ezekbe a kis aliglényekbe. Christiane óvatos, reszkető kézzel nyúlt hozzá, majd meg akarta csókolni a hasát, a derekát, a combját, a lábát, majd fura gondolatokkal telve, szemügyre vette.

Két ember meglátta, megszerette egymást, valami kellemes bódulatban; s ölelésükből ez született! Paul és ő ez a valami, összevegyülve egész addig, amíg ez a kisgyerek meg nem hal, Paul és ő, akik együtt új életre keltek, "egy kissé Paul, egy kissé én", meg még valami ismeretlen dolog, ami megkülönbözteti tőlük ezt az új embert. Mindketten újjászülettek benne, a testalkatában és lelki alkatában, a vonásaiban, a mozdulataiban, a szemében, a mozgásában, az ízlelésében, a szenvedélyeiben, sőt a hangja csengésében és a járásmódjában is, de ez a gyerek már mégis új ember lesz!

Ők pedig már örökre elváltak egymástól! A tekintetük soha többé nem találkozik abban a gyöngéd gerjedelemben, amely elpusztíthatatlanná teszi az emberi nemet.

A szívéhez szorította a gyereket, és ezt suttogta: "Isten veled - Isten veled!" A lánya fülébe Paulnak mondott búcsút, egy büszke lélek bátor és vigasztalan búcsúját, egy asszony búcsúját, aki még sokáig szenved majd, talán örökké, de legalább mindenki előtt titkolni tudja könnyeit.

- Hohó! - kiáltott be William a félig nyitott ajtón. - Rajtakaptalak! Adod vissza mindjárt a lányomat?

Odaszaladt az ágyhoz, most már gyakorlottabb kézzel fogta meg a kislányt, a feje fölé emelte, és ezt mondogatta:

- Jó reggelt, Andermatt kisasszony... jó reggelt, Andermatt kisasszony...

"Ez hát a férjem" - gondolta Christiane. És olyan meglepett pillantással nézte, mintha most látná először. Ez az a férfi, akihez ő tartozik, akivel törvény egyesítette őt, az a férfi, aki emberi, vallásos és társadalmi felfogás szerint jogszerűen az ő párja, sőt több ennél: az ő ura, napjainak és éjszakáinak, szívének és testének ura! Szinte mosolyogni szeretett volna, olyan furcsának találta most ezt, mert közte és e közt a férfi közt soha semmilyen kötelék nem lesz majd; semmi afféle kötelék, amit sajnos oly könnyen széttépnek, de ami mégis mintha örök, kimondhatatlanul édes, szinte isteni lenne.

Megcsalta, elárulta ezt a férfit, de lelkifurdalásnak nyomát se érezte! Csodálkozott is rajta, és törte a fejét, hogy miért. Miért?... Nyilván nagyon különböztek, nagyon távol álltak egymástól, nagyon eltérő fajtából valók voltak. Ez a férfi semmit se ért őbelőle, és ő semmit se ért ebből a férfiból. Pedig a férje szívélyes, készséges, jóravaló ember.

De talán csak az egyívású, azonos természetű, azonos lelki alkatú emberek érezhetik úgy, hogy összefűzi őket az önként vállalt kötelesség megszentelt lánca.

A gyereket felöltöztették. William leült:

- Ide hallgass, drágám - mondta -, mióta olyan szépen fogadtál Black doktorral, már nem merek neked látogatókat bejelenteni. Pedig nagyon örülnék, ha egy vendéget mégis fogadnál: Bonnefille doktort!

Christiane ekkor nevette el magát először, sápatag nevetéssel, ami csak az ajkán derengett, de a lelkéig nem hatolt.

- Bonnefille-doktor? Csoda történt! Hát kibékültetek? - kérdezte.

- Hát persze. Ide hallgass: nagy újságot mondok neked, nagy titokban. Megvásároltam a régi gyógyintézetet. Most már az egész vidék az enyém. Micsoda diadal, mi? Ez a szegény Bonnefille doktor persze előbb tudta meg, mint bárki. Ügyeskedni kezdett; mindennap eljött, érdeklődött felőled, itt hagyta a névjegyét egy-egy kedves szóval. Én egy látogatással viszonoztam a közeledését, és jelenleg a legjobb viszonyban vagyunk.

- Hadd jöjjön, amikor kedve tartja - mondta Christiane. - Örömmel látom.

- Jó, köszönöm. Holnap délelőtt majd elhozom. Mondanom se kell, hogy Paul szüntelenül számtalan jó kívánságot küld neked, és mindig érdeklődik a kislány felől. Nagyon szeretné látni.

Hiába volt a nagy eltökéltség, Christiane úgy érezte, hogy elszorul a szíve. De ennyit ki tudott mondani:

- Köszönd meg a nevemben.

Andermatt folytatta:

- Nagyon izgatta a dolog, hogy teveled közölték-e a házasságát. Mondtam neki, hogy igen; akkor többször is kérdezte, hogy mit szólsz hozzá.

Christiane minden erejét összeszedte, és ezt suttogta:

- Mondd meg neki, hogy nagyon örülök.

William kegyetlen makacssággal folytatta:

- Azt is mindenáron meg akarta tudni, hogyan fogod nevezni a lányodat. Mondtam, hogy még habozunk, Marguerite vagy Geneviéve legyen.

- Meggondoltam magam - mondta Christiane -, Arlette-nek akarom hívni.

Valamikor, terhessége első napjaiban megbeszélték Paullal, milyen nevet válasszanak a gyereknek, ha fiú lesz, és milyet, ha lány; a lánynévben nem tudtak határozni, hogy Geneviéve legyen, vagy Marguerite. De Christiane már egyiket se akarta.

William ismételgette:

- Arlette... Arlette... Nagyon kedves... igazad van. Én szerettem volna Christiane-nak nevezni, mint téged. Imádom ezt a nevet... Christiane!

Az asszony nagyot sóhajtott:

- Ó, aki a Keresztrefeszített nevét viseli, azt sok szenvedés érheti.

Andermatt elpirult; erre nem is gondolt.

- Különben Arlette igazán kedves - mondta felállva. - Akkor a viszontlátásra, drágám.

Amikor a férje kiment, Christiane behívta a dajkát, és megparancsolta, hogy ezentúl ott tartsák a bölcsőt az ágya mellett.

Amikor a sajka alakú, mindig ringó, könnyű nyoszolyát, mely úgy viselte fehér függönyét csavart rézárbocán, mint valami vitorlát, odagurították a nagy nyoszolya mellé, Christiane kinyújtotta a kezét a megint alvó gyerekhez, és egész halkan így szólt: "Tente, kicsikém. Soha senki se fog téged úgy szeretni, mint én."

A következő napokat nyugodt mélabúban töltötte, sokat gondolkozott, edzette a lelkét, erősítette a szívét, hogy pár hét múlva újra kiléphessen az életbe. Most leginkább azzal foglalkozott, hogy nézegette a lánya szemét, próbálta fölfedezni az első tekintetet, de csak két kékes nyílást látott, mely mindig az ablak nagy világossága felé fordult.

Mélységes szomorúságot érzett arra a gondolatra, hogy ezek a még szunnyadó szemek úgy fogják nézni a világot, ahogy maga is nézte valamikor, az álmodozás ábrándködén keresztül, amely boldoggá, bizakodóvá és vidámmá teszi a fiatal női lelket. Mindent szeretni fognak ezek a szemek, amit ő szeretett valamikor, a szép, derült napokat, a virágokat, az erdőt és sajnos az embereket is! És nyilván egy férfit is szeretnek majd! Egy férfit is szeretnek majd! Magukban hordozzák majd kedves, ismerős képét, látják a távolból is, és kigyúlnak, ha ez a férfi eléjük kerül... És aztán... és aztán... sírni is megtanulnak! Könnyek, izzó könnyek folynak majd ezen a kis arcon! És a megcsalt szerelem szörnyű szenvedése felismerhetetlenné, kíntól és kétségbeeséstől eszelőssé teszik ezeket a szegény, révedező, majdan kék szemeket.

És eszeveszetten megcsókolta a gyereket, s így szólt hozzá: "Csak engem szeress, kislányom!"

Végül egy napon Mas-Roussel professzor, aki minden reggel meglátogatta, kijelentette:

- Hamarosan már föl is kelhet kissé, asszonyom.

Amikor az orvos elment, Andermatt így szólt a feleségéhez:

- Nagy kár, hogy még nem álltál talpra, mert ma nagyon érdekes kísérletünk lesz a Gyógyintézetben. Latonne doktor valóságos csodát művel Clovis apóval, gépesített gyógytornára fogta. Képzeld el, az a vén csavargó most majdnem úgy jár-kel, mint akárki. Különben a rohamos gyógyulás minden kezelés után nyilvánvaló.

Christiane a William kedvében akart járni, ezért megkérdezte:

- És nyilvánosan fogjátok kezelni?

- Igen is, nem is, mert orvosok és néhány barátunk előtt végezzük a kezelést.

- Hánykor?

- Háromkor.

- Brétigny is ott lesz?

- Igen, igen. Megígérte, hogy eljön. Az egész igazgatótanács is ott lesz. Orvosi szempontból nagyon érdekes dolog.

- No hát - mondta Christiane -, én akkor éppen fönt leszek, kérd meg Brétignyt, hogy látogasson meg, majd ő szórakoztat, amíg ti a kísérletet nézitek.

- Jó, drágám.

- Nem felejted el?

- Nem, nem, légy nyugodt.

Azzal Andermatt elment a kísérlet szemtanúiért.

Hogy a nyomorék első kezelése alkalmával Oriolék úgy kijátszották, most ő is kijátszotta a betegek hiszékenységét, mert azokat könnyű meggyőzni, ha gyógyulásról van szó, és most önmagának játszotta el ezt a kúrakomédiát, annyit beszélt róla, olyan hévvel és meggyőződéssel, hogy maga is nehezen tudta volna megmondani, hisz-e benne vagy se.

Három óra felé mindenki, akit csak összecsődített, ott gyülekezett a Gyógyintézet kapujában, és várta Clovis apó érkezését. Meg is jött, két botra támaszkodva, még mindig vonszolva a lábait, és amint elhaladt, udvariasan köszönt mindenkinek.

Utána a két Oriol ment a két lánnyal. Paul és Gontran a menyasszonyát kísérte.

A nagyteremben, ahol a csuklós szerkezetek álltak, ott várt Latonne doktor; Andermatt-tal és Honorat doktorral beszélgetett.

Amint meglátta Clovis apót, örömteli mosoly futott át simára borotvált ajkán. Megkérdezte:

- No, hogy vagyunk?

- Hát, megjárja, megjárja!

Petrus Martel és Saint-Landri is előkerült. Ők is kíváncsiak voltak. Az első hitt, a második kételkedett. Mögöttük, meglepetést keltve, belépett Bonnefille doktor, odament, köszöntötte versenytársát, és kezet nyújtott Andermattnak. Utolsónak Black doktor érkezett.

- Nos, uraim és kisasszonyaim - mondta Latonne doktor, meghajolva Louise és Charlotte Oriol felé -, most valami nagyon furcsa dolgot fognak látni. Először is figyeljék meg, hogy a kezelés előtt ez a derék ember csak egy kissé, de nagyon kissé tud járni. Tud bot nélkül járni, Clovis apó?

- Hogy tudnék, uram.

- Jó, akkor kezdjük.

Föltették az öreget a karosszékbe, lekötötték a két lábát a szék mozgatható lábaihoz, majd amikor a főorvos úr utasítást adott, hogy "Rajta, szép lassan", a felgyűrt ujjú szolga megforgatta a hajtókart.

A csavargó jobb térde a szemük láttára felhúzódott, kiegyenesedett, behajlott meg újra kinyújtózott, majd a bal térde ugyanígy, Clovis apó meg hirtelen, nagy örömében, elnevette magát, s fejével, hosszú, fehér szakállával minden mozdulatot követett, amire a lábait késztették.

A négy orvos és Andermatt a beteg fölé hajolt, egy jövendőmondó komolyságával vizsgálgatta, Colosse és az öreg pedig hamiskásan összekacsingattak.

Az ajtókat nyitva hagyták, ezért szüntelenül tódultak befelé az emberek, meggyőződéses és aggályoskodó fürdőzők tolongtak kíváncsian. "Gyorsabban", rendelkezett Latonne doktor. A bakó erősebben forgatta a kart. Az öregnek a lábai futásnak eredtek, őt magát pedig valami ellenállhatatlan jókedv fogta el, olyan volt, mint a gyerek, akit csiklandoznak, teli torokból nevetett, és kergülten rázta a fejét. Nevetőgörcsei közepette csak ezt hajtogatta: "De muris, de muris"; ezt a szót nyilván valamelyik vendég szájából hallotta.

Colosse is felkacagott, dobogott a lábával, a combját csapkodta a tenyerével, és úgy kiabálta:

- Hej, te zsivány Clovis... te zsivány Clovis...

- Elég! - rendelkezett a főorvos.

Feloldozták a csavargót, és az orvosok félrevonultak, hogy mérlegeljék az eredményt.

Clovis apó pedig, a szemük láttára, egyedül leszállt a karosszékből, és elindult, igaz, apró léptekkel haladt, görnyedten és minden erőfeszítésre fáradtan fintorogva, de járt!

Elsőnek Bonnefille doktor jelentette ki:

- Ez igazán figyelemre méltó eset.

Black doktor tüstént rálicitált kartársára. Csak Honorat doktor nem mondott semmit.

Gontran a Paul fülébe súgta:

- Nem értem. Figyeld a képüket. Ostobák vagy jóakaratúak?

De Andermatt javában szónokolt. Elmesélte a kúrát az első naptól kezdve a visszaesésig, és végül a most már teljesnek és véglegesnek ígérkező gyógyulást. Vidáman hozzátette:

- És ha a betegünk minden télen visszaesik egy kicsit, minden nyáron újra meggyógyítjuk.

Azután ékesen magasztalta Mont-Oriol vizét, dicsérte a tulajdonságait, minden tulajdonságát:

- Magam is tapasztaltam ennek a víznek a hatását - mondta - egy olyan személyen, aki nekem nagyon kedves, és ha nem hal ki a családom, ezt csakis Mont-Oriolnak köszönhetem.

De egyszer csak eszébe jutott valami: megígérte a feleségének, hogy Paul Brétigny meglátogatja. Nagyon bántotta a lelkiismeret, mert a feleségének minden kívánságát a szívén viselte. Körülnézett hát, meglátta Pault, és odalépett hozzá:

- Kedves barátom, egészen kiment a fejemből, hogy megmondjam önnek: Christiane várja.

Brétigny csak hebegett:

- Engem... most?...

- Igen, ma kelt föl, és először is önt akarja látni. Szaladjon hát hozzá gyorsan, és bocsásson meg.

Paul elindult a szálló felé, a szíve izgatottan dobogott.

Útközben találkozott Ravenel márkival, aki így szólt hozzá:

- A lányom fent van, és csodálkozik, hogy ön még nem látogatta meg.

Azért a lépcső első fokain megállt, és gondolkodott, hogy mit mond majd Christiane-nak. Hogyan fogadja majd az asszony? Egyedül lesz? "Ha a házasságomról beszél, mit válaszolok neki?"

Mióta tudta, hogy Christiane megszülte a gyerekét, csak nyugtalanul, remegve tudott rágondolni; és valahányszor felötlött elméjében első találkozásuk gondolata, egyszerre elpirult, vagy elsápadt kínjában. Mélységes zavarral gondolt arra az ismeretlen gyerekre is, akinek ő az apja, motoszkált benne a vágy, hogy lássa, de félt is a látványtól. Úgy érezte, belesüppedt valami erkölcsi fertőbe, ami egész életében foltot hagy az ember lelkiismeretén. De főleg ennek az asszonynak a tekintetétől tartott, akit oly nagyon, de oly rövid ideig szeretett.

"Vajon szemrehányással, könnyekkel vagy megvetéssel fogad? Csak azért hív, hogy elkergessen?

Hát én milyen legyek hozzá? Alázatos, vigasztalan, esdeklő vagy hideg? Magyarázkodjam, vagy válasz nélkül hallgassam? Leüljek, vagy állva maradjak?

És ha megmutatják a gyereket, mit csináljak? Mit mondok? Viharzó érzéseimből mit áruljak el?"

Az ajtó előtt ismét megállt, és amint a csengő után nyúlt, észrevette, hogy remeg a keze.

Azért rányomta az ujját a kis elefántcsont gombra, és hallotta, hogy odabenn a lakásban megszólal a villanycsengő.

Egy szolgáló ajtót nyitott, és bevezette. Már a társalgó ajtajából meglátta a második szoba végében, a kereveten heverő Christiane-t, aki őt nézte.

Mintha a végtelenségig tartott volna, amíg átmegy azon a két szobán. Úgy érezte, mindjárt megtántorodik, félt, hogy nekimegy a székeknek, de nem mert a lába alá nézni, hogy le ne süsse a szemét. Christiane meg se moccant, meg se szólalt, csak várta, hogy Paul odaérjen hozzá. Jobb karja a ruháján hevert kinyújtva, bal karja a függönyökkel egészen eltakart bölcső oldalán támaszkodott.

Amikor már három lépésnyire volt, Paul megállt, nem tudta, mitévő legyen. A szobalány becsukta az ajtót mögötte. Egyedül voltak.

S ekkor szeretett volna térdre hullni, és bocsánatot kérni. De Christiane lassan fölemelte a kezét ruhájáról, és kissé felé nyújtotta: "Jó napot" - mondta komolyan.

Paul nem mert hozzáérni az ujjaihoz, csak az ajkával lehelt rájuk, amint meghajolt.

- Foglaljon helyet - folytatta az asszony.

Paul leült egy zsámolyra, Christiane lábához.

Érezte, hogy beszélnie kell, de nem jutott eszébe egy szó, egy gondolat, és rá se mert nézni Christiane-ra. Végül mégis ki tudta nyögni:

- A férje elfelejtette megmondani, hogy maga vár, különben már hamarább is jöttem volna.

- Ó, nem baj! - válaszolt Christiane. - Hiszen úgyis találkoznunk kellett... Előbb... vagy utóbb... mindegy...

Az asszony mást nem mondott, ezért Paul gyorsan megjegyezte:

- Remélem, most már jól van.

- Köszönöm. Amilyen jól csak lehet az ember ilyen megrázkódtatások után.

Christiane nagyon sápadt volt, le is fogyott, de csinosabb volt, mint a szülés előtt, különösen a szemében támadt valami mély kifejezés, amit Paul nem ismert. Mintha sötétebb lenne a szeme, nem olyan világoskék, nem olyan áttetsző, de mélyebb. A keze olyan fehér volt, akár egy halotté.

- Nagyon nehéz órákat kellett átélnem - folytatta Christiane. - De ha így megszenvedett az ember, úgy érzi, most már erős lesz élete végéig.

- Igen, ezek szörnyű próbatétek - mormolta Paul megindultan.

- Szörnyű próbatétek - ismételte Christiane, mint a visszhang.

Pár pillanat óta valami könnyű mozgolódás volt a bölcsőben: egy alvó gyerek ébredésének észrevehetetlen neszezése. Brétigny már le se vette a szemét a bölcsőről, valami növekvő, fájdalmas, rossz érzés kerítette hatalmába, kínozta a vágy, hogy lássa, mi mozog odabenn.

S ekkor észrevette, hogy a kis ágy függönyei véges-végig össze vannak tűzve azokkal az aranytűkkel, amelyeket Christiane rendszerint a fűzőjében hordott. Valamikor Paul gyakran szórakozott vele, hogy kiszedte és visszatűzdelte őket kedvesének vállára, ezeket a vékony, félhold fejű tűket. Megértette, hogy mit akart Christiane; valami kínzó megindultság fogta el, s a szívébe markolt az aranytüskés sorompó láttára, amely örökre elválasztja őt ettől a gyerektől.

A fehér börtönből halk sírás, valami gyenge nyöszörgés hallatszott. Christiane rögtön megringatta a sajka-bölcsőt, és kissé nyers hangon így szólt:

- Bocsásson meg, hogy tovább nem marasztalhatom, de most már a lányommal kell törődnöm.

Paul felállt, ismét megcsókolta Christiane kinyújtott kezét, és már indult kifelé, amikor Christiane megszólalt:

- Kívánom, hogy boldog legyen.

Antibes, Muterse-villa, 1886.

1. Tóth Árpád fordítása. ^[VISSZA]

---