Erős, mint a halál
FORT COMME LA MORT

FORDÍTOTTA
KIRÁLY GYÖRGY

 


 

ELSŐ RÉSZ

1

A nyitott tetőablakon keresztül napfény árasztotta el a tágas műtermet. A nagy, kékesen ragyogó, négyszögletes nyílás az azúr égbolt távoli messzeségére meredt, melyen villámgyorsan cikáztak a fecskék.

De alighogy bejutott a magas, komoly és kárpitozott terembe, az ég vidám ragyogása elhalványult, ellágyult, elszunnyadt a párnákon, elenyészett az ajtófüggönyök mögött, alig világította meg a homályos sarkokat, ahol csupán az aranyos képkeretek csillogtatták sötét tüzüket. Mintha a béke és az álom börtöne lett volna ez a műterem, a művészotthonokban uralkodó békéé, ahol az emberi lélek dolgozik. E falak között lakik, munkálkodik a gondolat, fáradozik hatalmas erőfeszítéseiben; mihelyt megnyugszik, mintha minden bágyadt és lankadt volna utána. Az élet lendülete után minden halottnak látszik. Minden elpihen: a bútorok, a szövetek, a vásznakon a befejezetlen, életnagyságú képek: mintha az egész helyiség megszenvedte volna a mester fáradságát, együtt kínlódott volna vele, és részt venne naponként megújuló küzdelmében. Festék, terpentin és dohány kósza, kábító illata lebegett a teremben, odatapadt a szőnyegekhez és székekhez. Más zaj nem zavarta a nehéz csöndet, csak a fecskék élénk, röpke csipogása, amint elsuhantak a nyitott ablak fölött, meg Párizs távoli, tompa zaja, mely alig hallatszott fel ide a tetők közé. Nem rezdült semmi a teremben, csak időnkint szállt egy-egy kis kék füstfelleg a mennyezet felé; Olivier Bertin a pamlagon hevert, és nagyokat szippantott az ajka között petyhüdten lógó cigarettából.

A távoli kék égbe vesző pillantással keresett tárgyat új képéhez. Mihez kezdjen? Még nem tudta. Különben sem volt határozott, magabiztos egyéniség, hanem nyugtalan művész; szeszélyes ihlete állandóan tétovázott a művészet megnyilatkozási lehetőségei között. Gazdag és híres volt, minden kitüntetést megszerzett, de még mindig nem tudta eldönteni, hogy milyen eszménykép megvalósításán dolgozik. Megnyerte a Római-díjat, védelmezte a hagyományokat, és annyi kitűnő példa után fölidézte a nagy történeti jeleneteket; azután korszerűsítette törekvéseit, portrékat festett enyhén klasszikus modorban. Értelmes, lelkes, kitartó munkásként kergette változó ábrándképeit, szerelmes volt a művészetébe; ismerte is minden csínját-bínját, finom szelleme segítségével nagy tökéletességre tett szert a kivitelben; tehetsége nagyon sokoldalú volt, részben tétovázásai és a különböző műfajokban tett kísérletei jóvoltából. A párizsiak elragadtatással fogadták elegáns, választékos és hibátlan műveit, talán ez is befolyásolta természetét; és megakadályozta, hogy azzá fejlődjék, amivé egyébként fejlődnie kellett volna. Első diadala után szüntelenül ösztökélte a sikervágy, s ez titokban, észrevétlenül megváltoztatta életútját, megingatta elveit. Egyébként az érvényesülés vágya minden módon megnyilvánult benne, és nagymértékben hozzájárult dicsőségéhez.

Kellemes modora, életmódja, ápolt külseje, erejének és ügyességének, vívó- és lovaglótehetségének híre sok mendemondával gyarapította növekvő népszerűségét. Amikor első vásznával, a Kleopátrá-val feltűnt, Párizs egyszerűen megszerette, felkarolta, ünnepelte, s ő máról holnapra egyik legragyogóbb nagyvilági művésze lett, olyan, aki a boulogne-i erdő lovas sétányain tündököl, akiért versengenek a szalonok, és aki egész fiatalon az Akadémia tagja. Ő meghódította az Akadémiát az egész város üdvrivalgása közepette.

A szerencse így kísérte dédelgetve, ajnározva egészen az öregedés kezdetéig.

Most, hogy érezte a kint áradó szép napsütést egészen a pamlagáig, valami költői tárgyat keresett. Egyébként kissé kábult volt a cigarettától és az ebédtől, álmodozott, semmibe meredő pillantással futó alakokat rajzolt az ég kékjébe, kecses asszonyokat ligeti fasorban vagy utcai gyalogjárón, szerelmeseket a vízpárton; képzelete szívesen időzött a gáláns jeleneteknél. A váltakozó képek az égre rajzolódtak, bizonytalanul és tűnő alakokban, színes látomása szerint; de a fecskék szüntelen röpködtek, nyílsebesen hasogatták a levegőt, mintha ki akarnák törölni, tollvonásokkal akarnák áthúzgálni a kialakuló képeket.

Nem talált semmit. Bármilyen kép jelent meg előtte, ő úgy érezte, mintha már megfestette volna, mintha minden elétűnő asszony a leánya vagy nővére lenne azoknak, akiket művészi szeszélye egyszer már megalkotott; elvonultak előtte korábbi művei, úgy érezte, nem tud már újat álmodni, ismeretlent fölfedezni, és ekkor hirtelen határozott alakot öltött a még bizonytalan félelem - több mint egy éve kísértette -, hogy tehetsége kimerült, tárgyaiból kifogyott, leleménye kiapadt.

Lomhán feltápászkodott, hátha mappáiban a félbenhagyott tervek között talál valamit, ami új gondolatra ihletné.

Cigarettázva lapozgatni kezdett a vázlatok, tervek, rajzok között; zár alatt tartotta őket egy nagy, régi almáriomban. De hirtelen megunta a hiábavaló keresést, rosszkedvűen félredobta a cigarettát, fütyülni kezdett valami divatos dalt, aztán lehajolt, és fölvett a szék alól egy nehéz súlyzót.

Másik kezével félrevont egy függönyt a tükör előtt - ebben szokta ellenőrizni a tartás helyességét, hogy kiigazítsa távlatait, és próbára tegye a valóságot -, szembe állt vele, és magát szemlélve tornázni kezdett.

A műtermekben híres volt erejéről, majd a társaságban szépségéről. De a halmozódó évek elnehezítették. A magas, széles vállú, domború mellű férfi kissé pocakosodni kezdett, mint az öreg birkózók, bár mindennap vívni járt, és minden reggel rendületlenül kilovagolt. A feje nagyon jellegzetes maradt, szép volt, mint azelőtt, bár kissé megváltozott. Őszülő, tömött és rövidre nyírt haja élénkebbé tette fekete szemét a sűrű szürke szemöldök alatt. Erős bajusza olyan volt, mint egy obsitos katonáé; majdnem egészen barna maradt, és arcának az erély és a büszkeség ritka kifejezését kölcsönözte.

Összeszorított bokával és kihúzott derékkal állt a tükör előtt, aztán izmos karja szabályos mozdulatokkal megforgatta a két öntöttvas golyót; nyugodt és biztos erőfeszítését jóleső pillantással követte.

Ám egyszer csak a tükör mélyén, ahonnan az egész műtermet láthatta, észrevette, hogy az ajtókárpit megmozdul, aztán egy női fej jelenik meg a nyílásban, csak egy fej, és őt nézi.

Mögötte hang csendült meg:

- Van itthon valaki?

- Itt vagyok - felelte a festő, és megfordult. Ledobta a súlyzót a szőnyegre, és kissé erőltetett fürgeséggel az ajtó felé sietett.

Egy asszony lépett be, világos ruhában. Kezet szorítottak.

- Tornázott? - kérdezte az asszony.

- Igen - felelt a festő -, páváskodtam a tükör előtt, és rajtakaptak.

Az asszony fölnevetett:

- A portásfülke üres volt - mondta -, tudtam, hogy maga ilyenkor egyedül van, bejelentés nélkül is fölmerészkedtem.

A festő az asszonyra nézett.

- Teringettét! Milyen szép maga, milyen elegáns!

- Igen. Új ruha van rajtam, ugye, csinos?

- Elragadó, csupa harmónia. Lám, milyen érzékük van a mai nőknek az árnyalatokhoz.

Körüljárta a hölgyet, megtapogatta a szövetet, ujja hegyével rendezgette a ruha fodrait, látszott, hogy ért az öltöztetéshez, akár egy szabó, hiszen művészi képzeletét és atlétaizmait egész életében arra használta, hogy ecsetje keskeny pamacsával elmesélje a változó és kedves divatokat, feltárja az asszonyi bájt a bársony- és selyempáncél börtönében vagy a csipkék hópelyhei alatt.

- Gyönyörű - jelentette ki végül a festő -, nagyon illik magához.

Az asszony bámultatta magát, örült neki, hogy a festő szépnek találja, és gyönyörködik benne.

Már nem volt egészen fiatal nő, de még mindig szép, nem magas termetű, kissé erős, de friss; ez a ragyogás még negyvenéves korban is az érettség zamatát adja a testnek; olyan volt, mint a rózsa, mely vég nélkül bontogatja szirmát, míg egyszer egyetlen óra alatt el nem virul.

Szőke haja alatt megőrizte a párizsi asszony fiatalos, fürge báját, mert egyes párizsi asszonyok nem öregszenek meg soha, meglepő életerőt, kifogyhatatlan ellenállóképességet hordoznak magukban, húsz év alatt sem változnak, diadalmasak és elpusztíthatatlanok, mert elsősorban testüket ápolják, és takarékosan bánnak egészségükkel.

Fölemelte fátyolát, és odasúgta a férfinak:

- Nos, nem kapok egy csókot?

- Cigarettáztam - felelte a festő.

- Piha! - szólt az asszony, de mégis odanyújtotta az ajkát. - Annyi baj legyen. - Ajkuk találkozott.

A festő kivette az asszony kezéből a napernyőt, lesegítette a hölgy tavaszikabátját; gyors és biztos mozdulatai megszokottságra vallottak. Az asszony leült a pamlagra, és a festő érdeklődéssel megkérdezte tőle:

- Hogy van a férje?

- Nagyon jól, talán épp e pillanatban mond beszédet a képviselőházban.

- Ugyan miről?

- Bizonyára a cukorrépáról meg a repceolajról, mint mindig.

A férje, Guilleroy gróf, Eure megye képviselője, szakember volt minden agrárkérdésben.

Az asszony megpillantott az egyik sarokban egy ismeretlen vázlatot; átment a műtermen, és megkérdezte:

- Mi ez?

- Egy pasztell, most fogtam bele, Pontève hercegnő arcképe.

- Tudja - szólt az asszony komolyan -, ha megint női arcképekre adja fejét, be fogom zárni a műtermét. Nagyon jól tudom, hová vezet ez a munka.

- Ó! - felelte a festő. - Any arcképe csak egyszer készül az életben.

- Remélem is.

Az asszony megnézte a pasztellvázlatot, látszott, hogy ért a művészethez. Hátralépett, közel ment, kezéből ellenzőt formált, kereste a legjobb helyzetet, a legjobb megvilágítást, azután kijelentette, hogy elégedett.

- Nagyon jó. Ön kitűnően ért a pasztellhez.

- Gondolja? - suttogta a festő; tetszett neki a bók.

- Igen, ez nagyon kényes művészet, sok tudás és ízlés kell hozzá. Nem a festészet kézműveseinek való.

Az asszony tizenkét esztendő óta ösztönözte a festő hajlamát a választékos művészet iránt; küzdött ellene, ha Bertin vissza akart térni a parlagi valósághoz, és a nagyvilági előkelő ízléshez híven egy kissé modoros és mesterkélt szépségeszmény felé terelte finoman.

- Milyen asszony a hercegnő? - kérdezte.

A férfinak el kellett mondani ezer apróságot - ilyen aprólékos részletekben leli kedvét az asszonyok alattomos és féltékeny kíváncsisága -, a hercegnő ruhájáról áttért szellemi tulajdonságaira.

- Kacérkodik magával? - kérdezte hirtelen az asszony.

A férfi felnevetett, és esküdözött, hogy nem.

Ekkor az asszony a vállára tette két kezét, és mereven a festő szeme közé nézett. A faggató pillantás tüze alatt megremegett a kerek pupilla a kék írisz közepén, melyet alig észrevehető apró pontok leptek el, mintha tintát fröccsentettek volna belé.

- Igazán nem kacérkodik? - kérdezte ismét suttogó hangon.

- Ó! Hogy kacérkodna!

- Különben nyugodt vagyok - tette hozzá az asszony. - Maga már nem fog mást szeretni, csak engem. Többé semmi köze sem lesz más nőhöz, ennek egyszer s mindenkorra vége. Késő, szegény barátom, már késő.

Fájó remegés futott végig a festő szívén, mint a többi érett korú emberén, ha a korukról beszélnek.

- Ma és holnap - suttogta -, éppúgy, mint tegnap, nem volt és nem lesz más asszony az én életemben, csak maga, Any.

Az asszony megragadta a karját, a pamlag felé vonta, és maga mellé ültette a festőt:

- Mire gondolt az imént?

- Tárgyat keresek egy festményhez.

- Miféle festményhez?

- Nem tudom még, hiszen mondtam, hogy keresem.

- Mivel foglalkozott a napokban?

A férfinak el kellett mondania, kik látogatták meg, milyen ebédeken és estéken vett részt, miféle beszélgetéseket és pletykákat hallott. Egyébként mindketten érdeklődtek a nagyvilági élet jelentéktelen és bizalmas részei iránt. Az apró versengések, az ismert vagy gyanított viszonyok, a megállapodott ítéletek - ezerszer elismételték, ezerszer hallották ugyanazokról a személyekről, ugyanazokról az eseményekről, ugyanazokról a nézetekről - izgatták, és elmerítették őket abban a zavaros és mozgalmas folyamban, melyet párizsi életnek neveznek. Ismertek mindenkit, minden társaságot, a férfi s a művész előtt megnyílt minden ajtó, a grófné egy konzervatív képviselő kedvelt, elegáns felesége volt, így hát mindketten gyakorlottak voltak a francia társalgás sportjában; ez a művészet finom, banális, szeretetreméltóan rosszakaratú, haszontalanul szellemes, közönséges és mégis előkelő és különös, sokaktól irigyelt hírnevet szerez mindazoknak, akiknek a nyelve simára csiszolódott a rosszmájú csevegésben.

- Mikor jön el hozzánk vacsorára? - kérdezte hirtelen az asszony.

- Amikor óhajtja. Mondja meg maga.

- Pénteken. Nálam lesz Mortemain hercegnő, Corbellék és Musadieu-ék, a kislányom visszatérését ünnepeljük; ma este érkezik. De el ne árulja senkinek, titok.

- Ó! Hogyne, szívesen elmegyek. Nagyon fogok örülni, hogy viszontláthatom Annette-et. Nem láttam három év óta.

- Igaz! Három év óta!

A kis Annette előbb Párizsban nevelkedett a szüleinél, majd a nagyanyja utolsó és szenvedélyes szeretetének tárgya lett. A félvak Paradin asszony az egész esztendőt vejének birtokán töltötte, a roncières-i kastélyban, Eure megyében. Az öreg hölgy lassanként mind hosszabb időre tartotta magánál a gyermeket, és minthogy Guilleroyék életüknek majdnem felét a birtokon töltötték - mindenféle gazdasági és politikai érdek szólította oda őket -, végül mind ritkábban vitték magukkal Párizsba a kislányt; Annette különben is jobban szerette a szabad és mozgalmas vidéki életet, mint a nagyváros kolostori elzártságát.

Három év alatt egyetlenegyszer sem járt Párizsban; a grófné jobbnak látta, hogy leánya egészen elszakadjon a várostól, és ne ébredjen benne semmiféle újfajta kívánság, míg el nem következik a kitűzött nap, amikor bevezetik a társaságba. Guilleroy grófné két kiváló, diplomás tanítónőt fogadott mellé, és gyakran meglátogatta anyját és leányát. Egyébként Annette-re feltétlenül szükség volt a kastélyban a beteges öreg hölgy miatt.

Hajdan Olivier Bertin minden esztendőben másfél-két hónapot töltött Roncières-ben, de három év óta a köszvény arra kényszerítette, hogy távoli fürdőket látogasson, és itt úgy feléledt benne a Párizs-imádat, hogy ha megérkezett, nem tudta többé elhagyni a várost.

Annette-nek csak ősszel kellett volna hazajönnie, de apja hirtelen valami házassági tervet eszelt ki számára, és hazahívta azzal a szándékkal, hogy rögtön találkozhassék kiszemelt vőlegényével, Farandal márkival. Ezt a tervet különben nagy titokban tartották, és Guilleroyné csupán Olivier Bertint avatta be bizalmába.

- A férje tehát végleg határozott? - kérdezte a festő.

- Igen, és én is azt hiszem, hogy ez kitűnő gondolat.

Azután más dolgokról beszélgettek.

Az asszony ismét a festészetre terelte a szót, és rá akarta bírni Olivier-t, fessen egy Krisztus-képet. A festő vonakodott, kijelentette, hogy már elég Krisztus van a világon, de az asszony nem tágított, makacskodott és türelmetlenkedett.

- Ó, ha tudnék rajzolni, megmutatnám magának, mire gondolok. Valami új, valami egészen merész volna. Leemelik Krisztust a keresztről, és az ember, aki a kezét leoldozta, leejti a testet. Krisztus a tömegre hull, s az emberek kinyújtott karral fogadják, s emelik. Érti, ugye?

Igen, Olivier értette, sőt eredetinek találta a gondolatot, de éppen modern hangulatban volt, és amint barátnője ott feküdt előtte a pamlagon, s az asszony finom cipős, lelógó lábán a majdnem átlátszó harisnya a test izgalmát közvetítette szemének, Bertin felkiáltott:

- Látja, ezt kellene lefesteni. Ez az igazi élet: egy női láb, amint kikandikál a szoknya szegélye alól! Ebben mindent ki lehet fejezni, az igazságot, a vágyat, a poézist. Semmi sem kecsesebb, semmi sem csinosabb, mint egy asszonyi láb, és micsoda titokzatosság veszi körül: a lábszár eltűnik a szoknya szövete alatt, és alig sejtem alakját!

A festő leült a földre törökülésben, megragadta a cipőt, és lehúzta az asszony lábáról. És a kiszabadult láb megremegett, mint egy kis állat, mely csodálkozik szabadságán.

- Milyen finom és előkelő, és mégis anyagszerű, anyagszerűbb, mint a kéz - ismételte Bertin. - Mutassa a kezét, Any!

Az asszony hosszú kesztyűje könyökig ért. Hogy lehúzza az egyiket, Any megfogta a felső szegélyénél, és gyorsan húzta lefelé, egészen kifordította, amint a kígyóról nyúzzák a bőrt. A kar felcsillant, fehéren, kövéren, puhán és oly hirtelen, hogy a tökéletes és merész meztelenség érzését keltette.

Az asszony odanyújtotta kezét, és engedte, hogy a férfi megragadja csuklóját. A gyűrűk megcsillantak a fehér ujjakon, a keskeny, rózsaszínű körmök olyanok voltak, mintha a szerelem karmai nőttek volna ki e kecses asszonyi kézen.

Olivier Bertin csöndesen forgatta és bámulta. Játszott az ujjakkal, mintha húsból való csecsebecsék lennének.

- Milyen furcsa jószág! - mondta aztán. - Milyen furcsa jószág! Micsoda kedves kis testrész, értelmes és ügyes, azt csinál, amit akar, könyvet, csipkét, házat, piramist, gőzgépet, süteményt, de legjobban mégis a cirógatáshoz ért.

Egyenként leszedegette a gyűrűket. És amikor a jegygyűrű, egy keskeny aranykarika került sorra, mosolyogva dörmögte:

- A törvény. Tisztelet, becsület!

- Csacsi! - mondta az asszony kissé megsértődve.

Olivier-ben mindig volt valami csúfolódó szellem, francia szokás szerint a legkomolyabb érzelembe is belevegyített egy csepp gúnyt, és így gyakran - bár akaratlanul - elszomorította az asszonyt; nem tudta megérteni az asszonyok érzékenységét, nem vette észre, hol kezdődnek - Bertin szavai szerint - a szív féltve őrzött tájai.

Any különösen akkor haragudott, ha Olivier az otthonos tréfálkozás némi árnyalatával beszélt hosszú szerelmi viszonyukról, melyről azt állította, hogy a XIX. század legszebb szerelmi kapcsolata. Az asszony hosszabb szünet után megkérdezte:

- Elvisz minket a kiállításra, Annette-et és engem?

- Szívesen.

Ekkor az asszony kikérdezte, hogy melyek lesznek a Szalon legközelebbi kiállításán a legjobb festmények, hiszen a megnyitás már itt a küszöbön, két hét sem kell már hozzá.

Azután talán valami elfelejtett tennivaló jutott eszébe, és hirtelen rászólt a festőre:

- Adja vissza, kérem, a cipőmet, megyek.

A festő elábrándozva játszott a könnyű kis cipellővel, szórakozott kézzel forgatta.

Aztán lehajolt, megcsókolta a lábat, mely a szoknya és a szőnyeg között lebegett, de már nem mozgott, mert megdermesztette a szabad levegő. Guilleroy grófné felhúzta cipőjét, és felkelt. Odament az asztalhoz, ahol mindenféle papiros heverészett, feltépett levelek, régiek és újak, egy kiszáradt tintatartó mellett. Az asszony kíváncsian szemlélte, felemelte a leveleket, és megnézte, mi van alattuk.

A festő közelebb lépett:

- Egészen felkavarja ezt a rendetlenséget.

Az asszony nem felelt, hanem megkérdezte tőle:

- Ki ez az úr, aki meg akarja venni a Fürdő nők-et?

- Egy amerikai, nem ismerem.

- Megegyezett már avval a vevővel, aki az Utcai énekesnő-re pályázik?

- Igen. Tízezer frankban.

- Jól tette. Kedves kép volt, de nem rendkívüli. Isten vele, kedves.

Odanyújtotta az arcát, melyre a festő egy nyugodt csókot lehelt. S az asszony eltűnt az ajtókárpit mögött.

- Pénteken, nyolc órakor. Kérem, ne kísérjen le! Isten vele! - ismételte halkan.

Amint az asszony eltávozott, a festő rágyújtott egy cigarettára, aztán lassú léptekkel fel-alá kezdett járni a műteremben. Viszonyának egész története lejátszódott előtte. Eszébe jutottak távoli, elhomályosult részletek, próbálta egymáshoz kapcsolni őket, és rendkívül izgatta ez az emlékvadászás.

Abban az időben történt, amikor csillaga feltűnőben volt a párizsi művészvilág látóhatárán, amikor a festők végképp magukhoz ragadták a közönség tetszését, és egy egész városrészt benépesítettek nagyszerű palotákkal, amiket néhány ecsetvonással szereztek.

Bertin 1864-ben Rómából tért vissza, néhány évig nem tudott sikerre és hírnévre vergődni, de 1868-ban, mikor kiállította Kleopátrá-ját, néhány nap alatt az egekig magasztalta a kritika és a közönség.

1872-ben, a háború után, mikor Henri Regnault halála összes kortársának dicsőséget szerzett, egy Jokaszté-kép - rendkívül merész tárgy - Bertint a legbátrabb festők közé emelte, bár a józanul eredeti kivitel még az akadémikusok tetszését is elnyerte. 1873-ban, afrikai utazása után, az Algíri zsidónő-vel szerzett aranyérem minden vetélytársa fölé emelte. 1874-ben megfestette Salia hercegnő arcképét, és ettől fogva az előkelő világ a kor legkiválóbb arcképfestőjének tekintette. E naptól kezdve keresett festője lett a párizsi nőknek, legügyesebb és legszellemesebb tolmácsa a párizsi nő bájának, mozdulatainak, egyéniségének. Néhány hónap alatt versengtek kegyéért az előkelő párizsi asszonyok, hogy megfesse az arcképüket. De ő zárkózottnak mutatkozott, és drágán megfizettette magát.

Mikor felkapta a divat és a jó társaság szokása szerint, világfihoz illőn, szalonokba kezdett járni, egy napon megpillantott Mortemain hercegnőnél egy gyászruhás fiatalasszonyt. A hölgy éppen akkor távozott, mikor ő megérkezett, csak egy pillanatra találkozott vele az ajtóban, de ez elég volt, hogy az asszony elkápráztassa a báj és választékosság gyönyörű látomásával.

Megkérdezte a nevét, és megtudta, hogy Guilleroy grófné, egy normand vidéki nemesnek, egy mezőgazdának és képviselőnek a felesége; megtudta, hogy azért viselt gyászt, mert meghalt férjének az apja, megtudta róla, hogy szellemes és körülrajongott asszony, mindenütt szívesen látják.

Még a művészszemét elkápráztató látomás hatása alatt rögtön kijelentette:

- Ah! Íme, egy asszony, akinek szívesen megfesteném az arcképét!

Szavait mindjárt másnap visszamondták a fiatalasszonynak, és még aznap este egy kék színű levélkét kapott, melyet kósza parfüm lengett körül; szabályos, kissé jobbra dőlő, finom betűkkel írták és a következő meghívást tartalmazta:

Uram!

Mortemain hercegnő az imént távozott tőlem, és értesített, hogy Ön hajlandó volna az én szerény arcomat egyik műremeke megalkotására felhasználni. Szívesen bíznám Önre ezt az arcot, ha tudnám, hogy komolyan beszélt, és valóban lát bennem valamit, ami megérdemli, hogy Ön lefesse és idealizálja.

Fogadja, uram, kiváló nagyrabecsülésem kifejezését.

Anne de Guilleroy

A festő levélben felelt, s megkérdezte, mikor teheti tiszteletét a grófnénál; ebédre hívták a következő hétfőre.

Guilleroyék nagy és fényűzően berendezett modern házban laktak, az első emeleten, a Malesherbes körúton. Először egy fehér és aranyszín faburkolatos, kék selyemmel kárpitozott hatalmas szalonon ment keresztül, azután egy budoárfélébe vezették a festőt; ez múlt századi, világos és kacér faliszőnyeggel volt díszítve, gyöngéd színárnyalataikkal Watteau modorában készült kedves képeket ábrázoltak, melyeket mintha szerelemről ábrándozó munkások terveztek, rajzoltak és szőttek volna.

A festő éppen helyet foglalt, mikor a grófné megjelent. Az asszony olyan könnyedén lépkedett, hogy a festő nem is hallotta, mikor a szomszédos szobán keresztülhaladt, és egyszerre csak meglepetéssel látta maga előtt. Az asszony barátságosan kezet nyújtott.

- Tehát igaz - kérdezte -, hogy ön meg akarja festeni az arcképemet?

- Nagyon boldog lennék, asszonyom.

A szűk, fekete ruha karcsúvá tette a grófné termetét, megfiatalította arcát, mely mégis komoly maradt, bár mosolygó ajka és ragyogó szőke hajkoronája meghazudtolta. Ekkor belépett a gróf, hatéves kislányát vezetve.

Guilleroyné bemutatta:

- A férjem.

Alacsony termetű férfi volt, bajusztalan, beesett arcát kékes árnyékkal borította borotvált szakálla.

Egy kissé paphoz vagy színészhez hasonlított, hosszú haját hátravetette, a modora udvarias volt, szája körül két nagy ránc húzódott le egészen az álláig, és arról tanúskodott, hogy gyakran beszél nyilvánosság előtt.

A gróf megköszönte a festő szíves ajánlkozását, s bőséges szóáradata elárulta a született szónokot. Már régóta szerette volna megfestetni feleségének az arcképét, és minden bizonnyal Olivier Bertin urat választotta volna, ha nem félt volna attól, hogy kosarat kap, mert tudta, mennyire ostromolják.

Kölcsönös udvariaskodás közepette megegyeztek, hogy a gróf másnap a műterembe fogja kísérni feleségét. Megkérdezte, hogy a nagy gyászra való tekintettel nem volna-e jobb várni, azonban a festő kijelentette, hogy szeretné első benyomását megrögzíteni, a megragadó ellentétet a ruha sötét gyásza és az élénk, finom fej között, melyet ragyogóvá tett az aranyos hajkorona.

A grófné felkereste hát másnap a festőt férjével, majd a következő napokon kislányával, akit leültettek egy könyvekkel és képekkel megrakott asztalka mellé.

Olivier Bertin - szokása szerint - tartózkodó viselkedést tanúsított. A nagyvilági, előkelő asszonyok egy kissé nyugtalanították, mert még alig ismerte őket. Feltette róluk, hogy romlottak, és mégis együgyűek, képmutatók és veszélyesek, könnyelműek, és mégis zavart okozhatnak az ember életében. Voltak futó kalandjai félvilági hölgyekkel, miket hírnevének, szellemességének, tetszetős atlétatermetének és erélyes, napbarnított arcának köszönhetett. Ezeket sokkal többre becsülte, szerette fesztelen viselkedésüket, szókimondó beszédüket, megszokta a műtermek és kulisszák könnyű, tréfás és vidám erkölcseit. Az előkelő társaságot inkább a dicsőség kedvéért kereste fel, nem pedig azért, hogy szíve vágyát kielégítse. Hízelgett vele hiúságának, fogadta a szerencsekívánatokat és megrendeléseket, begyeskedett a bókoló szép asszonyok előtt, de óvakodott attól, hogy udvaroljon nekik. Előttük nem ragadtatta magát merész tréfára, borsos szóra, azt hitte róluk, hogy szenteskedők, és iparkodott megnyerni a tetszésüket. Valahányszor egyiknek vagy másiknak az arcképét festette, bármilyen kedvesen bántak vele, és bárhogy keresték jóindulatát, mindig érezte közöttük azt a különbséget, amely megakadályozza a keveredést, noha a művészek és nagyvilági hölgyek között gyakori az érintkezés. A mosoly mögött, a bámulat mögött, mely az asszonyoknál egy kissé mindig színlelt, megsejtette annak a lénynek óvatos tartózkodását, aki magát felsőbbrendűnek tartja nála. Néha ágaskodott ugyan benne a gőg, modora ilyenkor tiszteletteljesebbé, szinte büszkévé lett; alacsony sorból küzdötte fel magát, ezért hízelgett hiúságának, ha hercegek és hercegnők úgy bánnak vele, mintha egyenrangú volna, mégis feltámadt benne a férfi büszkesége, aki eszének tulajdonítja azt a rangot, amit amazoknak a születésük biztosít. "Nagyon jól nevelt ember!" - mondták róla némi meglepetéssel. Ez a meglepetés jólesett neki, bár kissé lehűtötte, mert eszébe juttatta a társadalmi korlátokat.

A festő szándékos és szertartásos komolysága kissé zavarba hozta Guilleroy grófnét, aki nem tudta, miről társalogjon ezzel a hideg, bár szellemesnek mondott emberrel.

Leültette a kislányát, majd maga is egy karosszékbe telepedett a megkezdett vázlat mellett, és igyekezett a művész rendelkezése szerint kifejezővé tenni arcát.

A negyedik ülés alkalmával a festő egyszerre hirtelen abbahagyta munkáját, és azt kérdezte az asszonytól:

- Mi szórakoztatja önt legjobban az életben?

A grófné zavarba jött.

- Igazán nem tudom, de miért kérdi?

- Szeretnék valami kellemes gondolatot a szemébe csalni, amelyet eddig hiába kerestem.

- Nos hát, akkor igyekezzék beszélgetni velem, nagyon szeretem a társalgást.

- Különben vidám szokott lenni?

- Nagyon vidám.

- Akkor beszélgessünk, asszonyom!

Ezt, hogy "beszélgessünk, asszonyom", a legkomolyabb hangon mondta. Azután újra festéshez látott; beszédtárgyakkal kísérletezett, kereste a témát, amelyben szellemük találkozhatna. Először kicserélték észrevételeiket azokról az emberekről, akiket ismertek, majd önmagukról kezdtek beszélni, ez mindig a legkellemesebb és a legvonzóbb tárgy.

Mikor másnap újra találkoztak, sokkal könnyebbnek érezték helyzetüket, és Bertin, látván, hogy megnyerte az asszony tetszését és tudja mulattatni, részleteket kezdett mesélni művészéletéből, felidézte emlékeit azzal a szellemes képzelettel, amelyről híres volt.

Az asszony megszokta a szalonírók modorosságát, s meglepődött a festőnek kissé bolondos lendületén. Bertin nyíltan beszélt, találó iróniával, és az asszony rögtön felelni tudott neki ugyanabban a modorban, finom és merész bájjal.

Egy hét alatt meghódította, és levette lábáról a festőt jókedvével, szabad és közvetlen modorával. A festő teljesen elfelejtette előítéleteit az előkelő hölgyek iránt, és már-már arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy egyedül őbennük van báj és elevenség. Festés közben, amint ott állt vászna előtt, és közelebb vagy hátrább lépett olyan mozdulatokkal, mintha kardot forgatna kezében, szabadjára engedte legbensőbb gondolatait. Úgy érezte, hogy már régóta ismeri ezt a csinos, fekete ruhás, szőke asszonyt, aki mintha napfényből és gyászból lett volna összeszőve, és aki ott ült mellette, mosolyogva hallgatta, és vidáman felelgetett neki, olyan élénkséggel, hogy minden pillanatban kilendült a pózból.

A festő hol hátralépett, lehunyva egyik szemét, lehajolva, hogy modelljének általános hatását vizsgálja, hol egész közel ment hozzá, hogy megjegyezze arca legcsekélyebb árnyalatait, a legfutóbb kifejezéseket, hogy megragadja és visszaadja az asszonyi arcból azt, ami több a külső látszatnál, az eszményi szépségnek azt a kisugárzását, azt az ismeretlen visszfényt, azt a belső és félelmes szépséget, mely az asszonyok legegyénibb sajátja és annak oka, hogy ezt az egyik férfi szereti, és amazt egy másik.

Egy délután a kislány odaállt a vászon elé, és nagy gyermeki komolysággal ezt kérdezte:

- Ez a mama, ugye?

A festő karjába kapta a kislányt, tetszett neki ez a naiv elismerés, melyet munkájának hasonlatossága ébresztett.

Egy másik napon a kislány nagyon csöndes volt, egyszer aztán kijelentette, szomorú, vékonyka hangján:

- Mama, unatkozom.

A festőt annyira meghatotta ez az első panasz, hogy másnap egész sereg játékszert hozatott a műterembe.

A kis Annette meglepődött, örült, és mégis eltűnődve, nagy gonddal sorba rakta a játékszereket, hogy egymás után vegye fel őket pillanatnyi szeszélye szerint. Az ajándékozás napja óta a kislány szerette a festőt azzal a gyermeki szeretettel, azzal a szinte állati és becézgető barátsággal, mely olyan bájossá és elragadóvá teszi a gyerekeket.

Guilleroy grófné lassankint örömét lelte az ülésekben. Nem volt semmi szórakozása azon a télen, hiszen gyászt viselt, ezért társasági élet és estélyek híján minden kedvtelését erre a műteremre korlátozta.

Egy dúsgazdag és vendégszerető párizsi kereskedő leánya volt. Apja évekkel azelőtt meghalt, anyja folyton betegeskedett, és egészségének gondozása évenkint hat hónapra ágyhoz láncolta. Így a leány egész fiatalon a ház úrnője lett, megtanult vendéget fogadni, tudott mosolyogni, társalogni, különbséget tenni az emberek között, tudta, kinek-kinek mit mondjon, eligazodott az életben, tisztán látott, és tudott alkalmazkodni. Mikor vőlegényül bemutatták neki Guilleroy grófot, rögtön megértette, miféle előnyöket hozhat számára ez a házasság, ellenkezés nélkül elfogadta férjét, mint okos leány, aki nagyon jól tudja, hogy az ember nem érhet el mindent, és az élet minden helyzetében föl kell állítani a jó és rossz üzleti mérlegét.

Belekerülve az élet forgatagába, mindenekfelett azért szerették, mert vidám volt és szellemes; csakhamar észrevette, hogy a férfiak udvarolgatnak neki, de egy pillanatra sem vesztette el nyugalmát, mert szíve hideg volt, mint az értelme.

Kacér volt, de azzal a kihívó és mégis óvatos kacérsággal, amely sohasem lépi túl a kellő határt. Tetszettek neki a bókok, hízelgett neki, hogy vágyakat ébreszt a férfiakban, de színlelt, mintha észre sem venné. És ha esténkint érezte, hogy az egész szalon neki tömjénezett hódolatával, utána igen jól aludt, mint aki teljesítette asszonyi hivatását a földön. Így folyt az élete hét éven keresztül; nem fáradt belé, nem találta egyhangúnak, mert szerette ezt a folytonos nagyvilági izgalmat, pedig ez olykor más dolgok után is vágyat ébresztett benne. Az ismerős férfiak, politizáló ügyvédek, bankárok és más dologtalan társasági emberek kissé úgy mulattatták, mintha színészek volnának. Nem vette nagyon komolyan őket, bár becsülte foglalkozásukat, rangjukat és címeiket.

A festő azért tetszett meg neki, mert egészen új típust képviselt. Jól mulatott a műteremben, szívből nevetett, élvezte a saját szellemességét, és hálás volt a festőnek a szórakoztató ülésekért. Tetszett neki azért is, mert szép férfi volt, erőteljes és híres. Nincs asszony, bármit mondjanak is, aki közömbös volna a testi szépség és a dicsőség iránt. Hízelgett neki, hogy szépségét észrevette ez a szakember, s ezért szívesen hajlott arra, hogy ő is elismerje a férfi kiválóságát, és hamar meglátta benne, milyen művelt és élénk a gondolkozása, mennyi benne a finomság, a képzelőerő, az értelem igazi bája és a színes szó, amely szinte megvilágította mondanivalóját.

Hamar benső barátság támadt közöttük, és a kézszorításba, melyet az asszony megérkezésekor váltottak, nap nap után valamivel több vegyült a szívükből.

Ekkor az asszony érezni kezdte, mint támad benne minden számítás, minden meggondolt elhatározás nélkül a természetes vágy, hogy meghódítsa ezt a férfit, és ennek a vágynak nem tudott ellenállni. Nem gondolt ki semmit előre, nem volt semmi előkészített terve, csupán kacérabb volt hozzá, de nem törekedett több kedvességre, mint amennyit az olyan embernek szoktak ajándékozni az asszonyok, aki jobban tetszik nekik a többinél. Vele szemben való viselkedésébe, pillantásaiba, mosolyába belevegyült az a kábító illat, mely az asszonyokból sugárzik, ha arra vágynak, hogy szeressék őket.

Hízelgő szavakkal árasztotta el, amelyek mintha ezt mondták volna: "Ön nagyon tetszik nekem, uram." És engedte, hogy a festő hosszasan beszéljen, meg akarta neki mutatni, hogy milyen figyelemmel, mekkora érdeklődéssel tudja hallgatni. A festő abbahagyta munkáját, leült az asszony mellé, és a lelki izgalomban, melyet a tetszés mámora idéz elő, egész válságait élte át a költői, tréfás és bölcselő hangulatoknak, ahogy éppen kedve tartotta.

Az asszony mulatott, mikor a férfi vidám volt. És mikor Bertin gondolata magasabbra szárnyalt, Guilleroyné igyekezett követni röptét, bár ez nem mindig sikerült; de ha más gondolat járt az eszében, akkor is úgy tudott ránézni, olyan figyelmes arccal, mintha tökéletesen megértette volna, mintha szívből élvezné a kinyilatkoztatást, úgyhogy a festő el volt ragadtatva, amint nézte a figyelmes arcot; meghatotta őt, hogy végre talált egy finom, nyílt és tanulékony lelket, amelybe csírázó magként hullott a gondolat.

Az arckép sikerrel kecsegtetett, és nagyon szépnek ígérkezett, a festő végre megtalálta azt a szükséges izgalmat, amelyben fel tudta fedezni modelljének minden szépségét, és ki tudta fejezni azzal a lelkes meggyőződéssel, mely az igazi művészek ihlete.

Odahajolt hozzá, kémlelte arcának minden mozdulatát, bőrének minden színváltozását, húsának minden árnyalatát, szemének minden kifejezését és csillogását, arckifejezésének minden titkát, és úgy teleszívta magát, mint a víztől duzzadó szivacs. Így vitte át vásznára ennek a bódító szépségnek a kisugárzását, melyet pillantásával magába szítt, és amely úgy folyt át lelkéből az ecsetjébe, mint a hullámverés. Egészen beleszédült, elkábult, mintha megrészegedett volna az asszonyi szépségtől.

A grófné érezte, hogy a férfi szerelmes lesz belé, mulattatta ez a játék, ez a mind bizonyosabbá váló hódítás, és maga is hamar lángot fogott.

Valami új érzelem új értelmet adott életének, titokzatos örömöket ébresztett benne. Mikor a festőről hallott, szíve gyorsabban dobogott, és szeretett volna közbekiáltani - bár az ilyen vágy sohasem ér föl az ajkig -: "Ő szerelmes belém." Boldog volt, ha dicsérték a festő tehetségét, és még jobban örült, ha szépnek mondották. Ha rágondolt magányában, ahol kíváncsiak nem zavarták, úgy képzelte, hogy Bertin valóban jó barátja, mindig meg fog elégedni egy szívélyes kézszorítással.

De a festő ülés közben gyakran hirtelen ledobta palettáját a székre, és karjába kapta a kis Annette-et, gyöngéden megcsókolta a szemét vagy a haját, s közben az anyjára nézett, mintha azt akarta volna mondani: "Ön az, nem a kislány, akit így csókolgatok."

Időnként megtörtént, hogy Guilleroy grófné nem vitte magával a kislányt, hanem egyedül érkezett. Ilyenkor a festő alig dolgozott, leginkább társalgással töltötték el az időt.

Egy délután az asszony késett. Hideg, február végi nap volt. Olivier jókor hazatért, mint mindig, valahányszor az asszonyt várta, mert azt remélte, hogy korábban fog érkezni. Miközben várta, fel-alá járt a műteremben, cigarettázott és tűnődött, bár meg volt lepve, hogy egy hét óta már századszor teszi fel magának ezt a kérdést: "Csak nem vagyok szerelmes?" Nem tudta, mert még sohasem volt igazán szerelmes. Voltak ugyan elég makacs, elég hosszan tartó szeszélyei, de ezeket sohasem tévesztette össze a szerelemmel. Ma azonban megdöbbenten vette észre, hogy valami új érzés vert fészket a szívében.

Vajon szereti-e ezt az asszonyt? Annyi bizonyos, hogy alig vágyódik utána, hiszen még nem is gondolkozott azon, vajon magáévá tehetné-e. Mindeddig, valahányszor megtetszett neki egy asszony, rögtön elragadta őt a vágy is, szerette volna karját kitárni feléje, hogy leszakítsa a gyümölcsöt. De legbensőbb gondolatát soha mélyebben meg nem zavarta az ilyen viszony.

Most azonban alig érintette őt a vágy szele, mintha megbújt, elrejtőzött volna egy másik érzés mögött, mely hatalmasabb volt, bár homályosabb, és még alig ébredezett. Olivier azt hitte, hogy a szerelem ábrándokkal és költői rajongással kezdődik. De amit most érzett, az mintha valami bizonytalan izgalomból, bár inkább testi, mint lelki izgalomból áradt volna. Ideges volt, meg-megrezdült, nyugtalankodott, mint ha betegség bujkál az emberben. Ám semmi fájdalom nem vegyült vére felpezsdülésébe, mely úrrá lett rajta, és gondolatait is felkavarta. Tudta jól, hogy ezt a zavart Guilleroy grófné okozza, az ő emléke és a türelmetlen (várakozás, hogy újból találkozzanak. Nem azt érezte, mintha egész lényét valami ellenállhatatlan erő sodorná az asszony felé, hanem úgy tetszett, mintha az asszony folyton benne élne, mintha sohasem hagyta volna el: mikor eltávozott, valami maradt belőle, valami kifejezhetetlen, finom utóhatás. Mi ez? Talán ez a szerelem? A festő szíve mélyén kutatott, hogy átlássa és megértse a dolgot. Az asszonyt szépnek találta, noha Guilleroyné nem felelt meg annak az eszményi asszonytípusnak, amelyet elvakult reménye alkotott lelkében. Bárki vágyakozzék is a szerelem után, előre látja annak a nőnek szellemi tulajdonságait és testi adottságait, aki őt meg fogja hódítani. És Guilleroy grófné, bár végtelenül tetszett neki, mintha nem ezek közé a nők közé tartozott volna.

De miért foglalkoztatta ennyire, jobban, mint a többiek, másképpen és szüntelenül?

Vajon egyszerűen a hálójába került volna ennek a kacér asszonynak, bár már régóta sejtette és észrevette a csapdát? Mesterkedéseinek áldozatul esett, hatalmába jutott annak a különös varázserőnek, melyet tetszésvágyuk szerez az asszonyoknak?

Fel-alá járt, leült, újra megindult, ahány cigarettára rágyújtott, rögtön el is dobta. Minden percben felnézett az óra mutatójára, mely lassan, zavartalanul haladt a szokott számjegy felé.

Néha alig tudta türtőztetni magát, hogy körmével le ne feszítse a domború üveglapot, mely a két, körbejáró aranynyilat védte, és ujja hegyével oda ne lökje a nagymutatót ahhoz a számjegyhez, mely felé olyan lomhán közeledett.

Úgy érezte, mintha ez elég volna ahhoz, hogy egyszerre megnyíljon az ajtó, és a várt lény megjelenjen, megcsalva és odacsábítva ettől a ravasz fortélytól. Aztán elmosolyodott ezen a makacs és ostoba gyermeki kívánságon.

Végre feltette magában a kérdést: "Vajon lehetnék-e a szeretője?" Ez a gondolat különösnek látszott, alig kivihetőnek, alig megvalósíthatónak, mert rendkívüli bonyodalmakat támaszthatott volna az életében. De az asszony szerfölött tetszett neki, és most ezzel végezte tépelődését: "Annyi bizonyos, hogy furcsa helyzetbe kerültem."

Az óraütés zajára a festő összerezzent. Nem is a lelke rezdült meg, inkább az idegei. Azzal a türelmetlenséggel várta, mely percről percre növekszik. Az asszony mindig pontos volt: tehát tíz percen belül be fog lépni az ajtón. Mikor a tíz perc letelt, valami aggodalom kezdte gyötörni, mintha valami szomorúságtól retteg az ember, majd azon bosszankodott, hogy így kell vesztegetnie az idejét, aztán hirtelen ráeszmélt, hogy ha az asszony nem találna eljönni, ez nagy fájdalmat okozna neki. Mit tegyen? Várni fog! Nem - elmegy hazulról, hogy ha az asszony elkésve véletlenül mégis megérkeznék, üres műterem fogadja.

Elmegy hazulról; de mikor? Mennyi időt engedjen még az asszonynak? Nem volna-e jobb várni és néhány udvarias és hideg szóval értésére adni, hogy ő nem olyan ember, akit bolonddá lehet tenni? De hátha egyáltalában nem jön? Akkor bizonyára küldeni fog egy sürgönyt, vagy névjegyet, vagy egy szolgát, vagy egy hordárt! És ha nem jön, akkor mit tegyen? Elvesztegette a napot, dolgozni már úgysem tudna. És akkor?... Akkor fel fogja keresni, hogy megtudja, mi baja, mert úgy érezte, hogy feltétlenül látnia kell az asszonyt.

Úgy van, látnia kell őt; valami ellenállhatatlan, nyomasztó, fájdalmas kívánság gyötörte. Mi ez? Talán a szerelem? De elméje nem rajongott, érzékei nem lobogtak, lelke nem álmodozott; csupán megállapította, hogy ha az asszony nem jönne el ma, ez nagy szomorúságot okozna neki.

Az utcai csengő fölberregett a kis palota lépcsőházában, és Olivier Bertin hirtelen úgy érezte, mintha fáradt lenne, aztán olyan öröm vett erőt rajta, hogy perdült egyet a szobában, és cigarettáját feldobta a levegőbe.

Az asszony belépett, egyedül volt.

A festő a legnagyobb merészséggel rögtön megkérdezte:

- Tudja, min tűnődtem, míg magára vártam?

- Nem tudom, honnan tudnám?

- Azon tűnődtem, vajon nem vagyok-e szerelmes magába?

- Szerelmes belém! Megőrült?!

De azért mosolygott, és a mosolya ezt jelentette: "Nagyon kedves, nagyon boldog vagyok."

Azután hozzátette:

- De, ugye, nem beszél komolyan, miért tréfál velem?

- Nagyon is komoly vagyok - felelt a férfi. - Nem állítom, hogy szerelmes vagyok magába, de azon tűnődtem, vajon nem hatalmasodik-e el rajtam a szerelem.

- És hogyan jutott erre a gondolatra?

- Nyugtalan vagyok, ha maga nincs itt, és boldog vagyok, ha megérkezik.

Az asszony leült.

- Ó, ne nyugtalankodjék ilyen csekélységért. Ameddig alszik, és étvágya is van, nincs veszély.

A festő elnevette magát.

- Hát ha nem tudok majd aludni, és elvesztem az étvágyamat?

- Akkor szóljon nekem.

- És aztán?

- Aztán rajta leszek, hogy nyugodtan meggyógyuljon.

- Köszönöm szépen!

Ezen a szerelmi témán egész délután eltréfáltak.

Így folyt ez a következő napokon is. Az asszony úgy fogadta, mint egy szellemes és jelentéktelen tréfát, és a legjobb kedvvel azt kérdezte a festőtől beléptekor:

- Hogy érzi magát ma a szerelme?

És a festő elmondotta neki komoly és mégis könnyed hangon, miképp halad a betegsége, hogyan fejlődik állandóan, és mélyül el az a szerelem, amely felébredt, és hatalmaskodni kezdett benne. Gondosan elemezte érzéseit az asszony előtt óráról órára, attól a pillanattól kezdve, hogy előző nap elváltak egymástól, tréfás közvetlenséggel, mintha egy előadó tanárt utánozna. Az asszony érdeklődéssel, szinte meghatva figyelt, mintha regényt olvasna, melynek ő a hősnője. Mikor a festő könnyed, udvarló hangon felsorolta, mennyi gond szakadt reá, a hangja meg-megrezdült, egy-egy szó vagy csupán egy hangsúly elárulta szívének fájdalmát.

És az asszony egyre faggatta, reszketett a kíváncsiságtól, rámeresztette a szemét, kíváncsi füllel hallgatta ezeket a kissé nyugtalanító vallomásokat, melyeket mégis kellemes volt hallania.

Néha, mikor a festő odalépett hozzá, hogy helyreigazítsa a pózt, megragadta kezét, és meg akarta csókolni. De az asszony hirtelen mozdulattal elrántotta ujjait, és kissé összeráncolva szemöldökét, rászólt a festőre:

- Gyerünk, dolgozzunk!

A festő újra munkához látott, de nem telt bele öt perc, az asszony kérdést intézett hozzá, s ügyesen ismét ráterelte a szót arra az egyetlen tárgyra, mely foglalkoztatta őket.

Ekkor az asszony úgy érezte, hogy szívében aggodalom támad: szerette volna, ha a festő beleszeret, de nem túlságosan. Ő maga biztos volt benne, hogy nem fogja elveszteni a fejét, mégis félt, hogy Olivier el találja ragadtatni magát, és akkor ő el fogja veszíteni, és kétségbeesésbe kergeti a festőt, noha előbb úgy tett, mintha bátorítaná. Mégis, ha abba kellett volna hagynia ezt a gyöngéd és enyelgő szerelmeskedést, ezt a könnyű társalgást, mely úgy vitte hullámain a szerelmet, mint egy patak, melynek homokja telve van arannyal, nagy bánatot érzett volna, bánatot, mely közel van a szívet tépő fájdalomhoz.

Mikor eltávozott hazulról, hogy felkeresse a festőt műtermében, hirtelen valami meleg öröm ömlött el rajta, s ez könnyelművé, vidámmá tette. Mikor megnyomta Olivier kapuján a csengőt, szíve türelmetlenül dobogni kezdett, és a lépcső szőnyege puhább volt, mint bármely szőnyeg, amelyen valaha is taposott. De Bertint komor hangulatban találta; a festő kissé ideges volt, sőt ingerlékeny. Néha elkapta a türelmetlenség, bár rögtön visszafojtotta érzelmeit.

Egy nap, amint az asszony belépett, a festő leült melléje, ahelyett, hogy munkához látott volna.

- Asszonyom - mondotta -, értse meg végre, hogy ez már nem tréfa, hogy én önt őrülten szeretem.

Az asszonyt megzavarta ez a kezdet, érezte, hogy közeledik a félelmes válság, szerette volna megakadályozni, de a festő nem hallgatott rá többé. Az izgalom túláradt a szívén, és az asszony sápadtan, reszketve, ijedten hallgatta. A férfi sokáig beszélt, nem kérdezett semmit, csak beszélt, gyöngéden, szomorúan, csüggedt megnyugvással. Az asszony hagyta, hogy kezébe vegye kezét, s Olivier többé el sem engedte. A festő letérdelt - az asszony észre se vette -, és olyan pillantással, mintha káprázatot látna, arra kérte, hogy ne bántsa! Miért bántaná? Az asszony nem értette, nem is akarta megérteni, egészen megbénította a kegyetlen fájdalom, hogy a férfi szenvedését látta, és ez a fájdalom majdnem örömet keltett benne. Egyszerre csak könnyeket pillantott meg Olivier szemében, és annyira megindult, hogy egy halk "ó!" hagyta el az ajkát; szerette volna megcsókolni a festőt, amint az ember megcsókol egy síró gyermeket. A festő gyöngéd hangon ismételgette: "Látja, látja, mennyire szenvedek!" S az asszonyt hirtelen elkapta a fájdalom, könnyekre fakadt, zokogásba tört ki, feldúlt idegzettel, remegő, ölelésre kész karral.

De egyszerre úgy érezte, hogy a festő átöleli, és szenvedélyesen ajkon csókolja; szeretett volna fölsikoltani, küzdeni, vissza akarta lökni a férfit, de hiába, tudta, hogy elveszett, mert még ellenállás közben engedett, vergődés közben megadta magát, s míg magához szorította Olivier-t, azt suttogta: "Nem, nem, nem akarom."

Sokáig nem tudta leküzdeni zavarát, arcát kezébe rejtette, aztán hirtelen felpattant, felkapta kalapját, mely a szőnyegre esett, fejére tette, s elrohant: hiába könyörgött Olivier, hiába akarta visszatartani.

Mihelyt leért az utcára, szeretett volna leülni a gyalogjáró szélére, annyira összetörtnek érezte magát; térde megroggyant. Egy bérkocsi haladt el mellette, odaintette a kocsist, és azt mondta: "Gyerünk lépésben, hajtson, amerre akar." Bevetette magát a kocsiba, behúzta az ajtót, összekuporodott a sarokban. Végre egyedül volt a fölhúzott üvegablak mögött, egyedül volt a gondolataival.

Néhány percig csak a kerekek zörgése és a kocsi döcögése visszhangzott fejében. Nézte a házakat, a járókelőket, a többi bérkocsit, omnibuszt; réveteg szeme mit se látott; nem is gondolt semmire, mintha időt, egy kis haladékot akarna adni magának, mielőtt vissza meri idézni emlékezetébe a történteket.

De eleven gondolkozása nem hajlott semmiféle lomhaságra, ezért megállapította magában: "Lám, bukott asszony vagyok." S még néhány percig így maradt a felindulás súlya alatt, abban a tudatban, hogy helyrehozhatatlan ballépést követett el; rémült volt, mint aki leesett a háztetőről, és nem mer megmozdulni, mert sejti, hogy eltörte a lábát, de még nem akar tudomást venni róla.

De a szíve, ahelyett, hogy megszakadt volna a fájdalomtól, amint rettegve várta, most, hogy túl volt a szerencsétlenségen, nyugodt maradt és csöndes; lassan, halkan dobogott a nagy zuhanás után, mely megrendítette lelkét, mintha semmi köze sem volna feldúlt lelkiállapotához.

Hangos szóval ismételgette, hogy maga is hallja, s meggyőződjék róla: "Lám, bukott asszony vagyok." De nem kelt szívében semmi visszhang, bármilyen hangosan nyöszörgött is a lelkiismerete.

Engedte, hogy egy darabig elringassa a kocsi mozgása, félretett egy időre minden okoskodást kegyetlen helyzetéről. Nem, nem szenvedett. Csak félt gondolkozni, félt a tudattól, az értelemtől és az emlékektől; de úgy érezte, hogy lényének sötét és áthatolhatatlan mélyén, ahol hajlamaink és vágyaink szüntelen küzdelme folyik, valószínűtlen nyugalom uralkodik.

Talán egy fél órával e különös nyugalom után végre megértette, hogy a kétségbeesés, melyet hiába szólított, nem fog megérkezni, lerázta hát magáról ezt a tompultságot, és azt suttogta: "Furcsa, de szinte semmi bánatot nem érzek."

Ekkor szemrehányásokat tett magának. Feltámadt benne a harag vaksága és gyöngesége ellen. Hogy nem látta ezt előre? Hiszen tudta, hogy ennek a küzdelemnek az órája el fog érkezni, hiszen ez az ember annyira tetszett neki, hogy sejthette, végül is nem bír majd ellenállni, hiszen néha a legegyenesebb szívekben is olyan erővel támad fel a vágy, mint a szélroham, és elsodorja az akaratot.

Kemény vádakkal illette, pirongatta önmagát, majd ijedten arra gondolt, mi fog ezután történni.

Első terve az volt, hogy szakít a festővel, és többé nem fogja viszontlátni.

Alighogy megfogant benne ez az elhatározás, azonnal ezer oka támadt, hogy lemondjon róla.

Hogyan magyarázza meg ezt az összezördülést? Mit fog mondani férjének? Úgyis sejteni fogják az igazságot, suttogni fognak róla, és a pletyka mindenütt elterjed.

Nem volna-e jobb, a látszat megőrzése kedvéért, Olivier Bertinnel szemben is a közöny és a feledés képmutató komédiáját játszani, és tudtára adni, hogy kitörölte azt a percet emlékezetéből és életéből.

De vajon meg tudja-e cselekedni? Lesz-e bátorsága, hogy úgy tegyen, mintha nem emlékeznék semmire, méltatlankodó megbotránkozással a szemébe nézzen, és azt mondja: "Kérem, mit akar?" Így nézzen arra az emberre, akinek hirtelen és heves vágya őt is magával ragadta?

Sokáig töprengett, és végül erre határozta el magát, minthogy más lehető megoldást nem tudott elképzelni.

Másnap bátran elmegy hozzá, és rögtön megérteti vele, mit akar tőle, mit kíván tőle. Soha egyetlen szóval, egyetlen célzással, egyetlen tekintettel nem szabad eszébe juttatnia azt a szégyent.

A festő is bizonyára szenved, és mint lovagias és jól nevelt ember vállalni fogja a szerepet, és ezentúl is az marad, ami eddig volt.

Alighogy ez az új elhatározás megérlelődött benne, megadta címét a kocsisnak, hazatért, de lelkén olyan mélységes levertség vett erőt, hogy rögtön lefeküdt, nem akart senkit sem látni, csak aludni, felejteni. Bezárkózott szobájába, estebédig bénultan hevert a kereveten, fáradt lelke nem akart ezzel a veszélyes gondolattal foglalkozni.

A szokásos időben pontosan lement, és megdöbbenten vette észre, milyen nyugodt, megszokott arccal várja a férjét. Az megjelent, karján a kisleánnyal. Az asszony kezet szorított vele, és megcsókolta a gyermekét anélkül, hogy bármi nyugtalanság gyötörte volna.

Guilleroy gróf érdeklődött, hogy mit csinált egész nap. Az asszony ugyanazzal a közönnyel felelt, melyet bármikor tudott színlelni.

- És az arcképe szép lesz? - kérdezte a férje.

- Nagyon szép lesz.

A gróf rátért saját ügyeire - ezekről szeretett evés közben beszélni -, a parlamenti ülésre és az élelmiszerek hamisításáról szóló törvényjavaslat tárgyalására.

Ez a fecsegés most ingerelte az asszonyt, bár különben elég türelmesen elviselte; nagyobb figyelemmel nézte ezt a közönséges, szószátyár embert, akit ilyen dolgok érdekelnek. De azért mosolyogva hallgatta, sőt szeretetre méltóan felelt, a szokottnál kedvesebben, előzékenyebben, minden közhelyét megbocsátva. Mikor a férjére nézett, ezt gondolta magában: "Megcsaltam. A férjem, és mégis megcsaltam, nem furcsa? Ezt már semmi sem akadályozhatja meg többé, semmi sem törölheti el! Behunytam a szemem néhány másodpercre, csak néhány másodpercig engedtem egy férfi csókjának, és nem vagyok többé tisztességes asszony. Néhány másodperc az életemből, amit nem lehet kitörölni, néhány másodperc idézte elő ezt a helyrehozhatatlan ballépést, mely olyan súlyos, olyan rövid, igazi bűn, a legszégyenteljesebb egy asszony számára... és egyáltalán nem érzek semmiféle kétségbeesést. Ha valaki tegnap ezt mondja, nem hiszek neki. Ha váltig erősítgeti, rögtön arra gondoltam volna, hogy szörnyű lelkifurdalások fogják marcangolni szívemet. De nem érzek semmit, szinte semmit."

Guilleroy gróf, mint mindig, vacsora után eltávozott hazulról.

Ekkor az asszony a térdére ültette kisleányát, sírva fakadt, és megcsókolta. Őszinte könnyeket sírt, a lelkiismeret könnyeit, de nem a szív könnyeit.

Aznap éjjel nem tudott aludni.

Szobájának sötétjében még nagyobb gyötrelmet érzett, mikor eszébe jutottak a veszélyek, melyekbe a festő viselkedése sodorhatja, és félelemmel gondolt a másnapi találkozóra és azokra a szavakra, amiket mondania kell, ha a férfi szemébe néz.

Korán felkelt, de egész délelőtt nem mozdult a kerevetről, azzal foglalkozott, hogy előre kitalálja mindazt, amitől félnie kell, amire felelnie kell, szeretett volna elkészülni minden meglepetésre.

Jókor elindult hazulról, hogy útközben is gondolkozzon.

A festő nem várta, és az este óta azon töprengett, hogyan kell majd viselkednie az asszonnyal.

Mikor tegnap Guilleroyné eltávozott, mikor elrohant - ezt nem merte megakadályozni -, a festő egyedül maradt, és - bár az asszony már messze járt - még sokáig hallgatta lépteinek, ruhájának neszét és a becsapódó ajtó zaját, amint az asszony kétségbeesetten bevágta.

A festő ott állt a műteremben, forrt benne a gyönyör, és lelke egész mélyét felkavarta. Övé lett, övé ez az asszony! Megtörtént. Lehetséges ez? Győzelmét az első meglepetés után csak most kezdte élvezni, és hogy jobban gyönyörködjék, leült, majdnem végigfeküdt a díványon, ahol övé lett az asszony.

Hosszú ideig feküdt ott, eltelt a gondolattal, hogy Guilleroyné a kedvese, és hogy köztük, közte és az asszony között, aki után annyit sóvárgott, néhány másodperc alatt összebogozódott az a rejtélyes kötelék, amely két lényt titokban egymáshoz kapcsol. Még remegett a röpke pillanat égő emlékétől, mikor ajkuk találkozott, mikor testük egyesült, egész testében érezte a remegésüket, az élet nagy borzongását.

Aznap este otthon maradt, hogy tovább gyönyörködjék ebben a gondolatban, korán lefeküdt, reszketve a boldogságtól.

Másnap, alighogy felébredt, föltette a kérdést: "Mit tegyek?" Egy félvilági hölgynek, egy színésznőnek virágot, sőt ékszert küldött volna, de most ezer zavar gyötörte új helyzetében.

Minden bizonnyal írnia kell... De mit? Elkezdett firkálni, kitörölte, amit írt, összetépte a levelet, belefogott vagy húsz levélbe, de valamennyit sértőnek, gyűlöletesnek, nevetségesnek találta.

Szerette volna gyöngéd és megható szavakkal kifejezni lelkének háláját, őrült szerelmének elragadtatását, végtelen odaadásának áldozatát, de hogy ezeket a szenvedélyes és érzelmi árnyalatokkal telt szavakat kifejezze, csak ismerős frázisokat, elcsépelt, esetlen és gyerekes kifejezéseket talált.

Lemondott hát arról a gondolatról, hogy levelet írjon, és elhatározta, fel fogja keresni az asszonyt, mihelyt az ülés órája letelt, mert azt hitte, hogy az asszony nem fog eljönni.

Bezárkózott a műtermébe, és lelkesedéssel bámulta az arcképet, az ajkát csiklandozta a vágy, hogy megcsókolja a festményt, mely valamit megrögzített az asszony szépségéből, és időről időre kinézett az ablakon. Valahányszor egy szoknya feltűnt a távolban, azonnal megdobbant a szíve. Vagy húszszor azt hitte, hogy felismeri az asszonyt, aztán, hogy az illető nő elhaladt a ház előtt, leült egy percre, mintha lesújtotta volna ez a csalódás.

Egyszer aztán igazán meglátta az asszonyt, de nem mert hinni a szemének, elővette látcsövét, ráismert, és elvesztette a fejét a hirtelen felindulástól; leült, és úgy várt. Mikor az asszony belépett, térdre vetette magát előtte, és meg akarta ragadni a kezét. De az asszony hirtelen mozdulattal hátralépett, és mivel a festő nem állt fel, hanem ijedt szemmel nézett rá, az asszony gőgösen rászólt:

- Mit csinál, uram? Nem értem ezt a viselkedést!

A festő hebegni kezdett:

- Ó, asszonyom, könyörgök...

De az asszony nyersen közbevágott:

- Keljen fel, ne tegye nevetségessé magát.

A festő felkelt, és elképedve suttogta:

- Mi baja? Miért bánik így velem, hiszen szeretem!...

Ekkor az asszony néhány gyors és száraz szóval tudtára adta akaratát, és megmondta neki, hogy ezentúl miképpen viselkedjék vele.

- Nem értem, mit akar mondani! Ne beszéljen többé a szerelemről, különben itt hagyom ezt a műtermet, és nem jövök többé vissza. Ha egyetlenegyszer el találja felejteni ezt a feltételt, amelyhez megjelenésemet kötöm, nem fog többé viszontlátni.

A festő az asszonyra nézett; Guilleroyné szigorúsága szinte megőrjítette, de aztán megértette, és csak ennyit suttogott:

- Engedelmeskedni fogok, asszonyom.

- Nagyon helyes - felelt az asszony -, ezt várom öntől! Most pedig lásson munkához, különben sohasem fogja befejezni ezt a képet.

A festő fogta a palettáját, és festéshez látott. De a keze remegett, és zavaros szemével alig látta a képet, sírni szeretett volna, olyan szívfájdalmat érzett.

Aztán beszélni próbált az asszonyhoz, de az alig méltatta feleletre. Mikor megpróbálta, hogy egy bókot mondjon az arcszínére, az asszony olyan metsző hangon vágott közbe, hogy a festőben hirtelen feltámadt a szerelmi düh, amely a vonzalmat gyűlöletté változtatja. Testét-lelkét egyetlen nagy, ideges remegés járta át, és hirtelen, minden átmenet nélkül gyűlölni kezdte az asszonyt. Igen, igen. Így van ez, ilyen az asszony! Ez is csak olyan, mint a többi. S miért ne? Ő is hamis, szeszélyes és gyönge, mint a többi. Magához vonzotta őt, elszédítette ravaszságával, mint egy közönséges utcalány, azon volt, hogy megőrjítse, s azután kielégítetlenül hagyja, belekötött csak azért, hogy elutasítsa, felhasználta ellene a kacér és gyáva nő minden fortélyát, aki mindig kész, hogy levetkőzzön, csak elérje azt, hogy a férfi lihegjen a vágytól, és olyan legyen, mint a kóbor kutya.

Utóvégre az ő baja, az asszonyé. Hiszen az övé volt, magáévá tette. Lemoshatja testét, és arcátlan feleleteket adhat, de semmit sem törölhet el, ő pedig el fogja felejteni. Valóban szép őrültséget követ el, ha nyakába vesz egy ilyen szeretőt, aki tönkretenné művészéletét, és szétmarcangolná csinos, fehér, szeszélyes fogaival.

Szeretett volna fütyörészni, mint a többi modellje előtt. De érezte, hogy az idegei cserbenhagyják, és attól félt, hogy valami ostobaságot talál elkövetni, ezért megrövidítette az ülést azzal az ürüggyel, hogy valahová el kell mennie. Mikor búcsúzáskor üdvözölték egymást, mindketten biztosra vették, hogy távolabb vannak egymástól, mint azon a napon, amikor először találkoztak Mortemain hercegnőnél.

Alighogy az asszony eltávozott, a festő fogta a kalapját, felöltőjét, és kiment. A hideg nap a köddel bélelt kék égen sápadt, kissé hamis és szomorú világossággal árasztotta el a várost.

Egy ideig gyors és haragos léptekkel sietett előre, belebotlott a járókelőkbe, nem akart kitérni senkinek, de nagy haragja csakhamar szétmorzsolódott apró bánatokká és sajnálkozásokká. Elismételt magában minden szemrehányást, amit a grófnénak akart mondani, de aztán, a többi nőt látva, eszébe jutott, milyen szép és csábító az az asszony. Mint annyi más férfi, bár egyik sem vallja meg, a festő is egyre várta a lehetetlen találkozást, az egyetlen, ritka, költői és szenvedélyes szerelmet, amely álmainkban a szívünk fölött lebeg. Hátha most talált rá? Nem ez az asszony adhatná-e meg neki ezt a majdnem hihetetlen boldogságot? Mért van az, hogy semmi ábránd nem tud megvalósulni? Mért nem tudjuk elérni soha azt, amit kergetünk, vagy miért csak törmelékeit tudjuk elérni, amelyek még fájdalmasabbá teszik ezt a csalódással teli vadászatot?

Már nem a fiatalasszonyra haragudott, hanem magára az életre. Most, hogy okoskodni kezdett, már nem tudta gyűlölni. Elvégre mit is vethetne a szemére? Hogy szeretetre méltó, jó és kedves volt hozzá? De neki szemére vethetné az asszony, hogy úgy viselkedett vele, mint egy kapcabetyár!

Szomorúan tért haza. Szeretett volna bocsánatot kérni az asszonytól, felajánlani a szolgálatát, mindent elfelejteni, és azon töprengett, mit csináljon, hogy elhitesse vele, milyen szófogadó híve lesz mindhalálig.

Másnap Guilleroyné a kislánya kíséretében jelent meg, olyan komor mosollyal az ajkán, olyan bánatos arccal, hogy a festő felfedezni vélte meggyötört kék szemében, mely azelőtt örömtől sugárzott, az asszonyszív minden fájdalmát, minden lelkifurdalását, minden kétségbeesését. Könnyekig meghatotta a szánalom, és hogy az asszonyt feledésre bírja, a leggyöngédebb tartózkodást, a legfinomabb előzékenységet tanúsította iránta. Guilleroyné ezt gyöngédséggel jósággal viszonozta, egy szenvedő asszony fáradt és megtört magatartásával.

A festő elnézte az asszonyt, és őrült vágya támadt, hogy szeressen, és őt is szeressék; töprengett, miképp lehet, hogy az asszony nem haragszik rá jobban, hogyan tudott hozzá visszatérni, hogyan tudja őt meghallgatni, hogyan tud neki válaszolni, hiszen ott van közöttük az az emlék.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az asszony viszontláthatta őt, hallgathatta a hangját, és elviselhette jelenlétében azt a gondolatot, amely nem hagyhatta el soha, attól a pillanattól kezdve bizonyossá vált, hogy ez a gondolat már nem tűrhetetlen gyötrelem. Ha egy asszony gyűlöl egy férfit, aki erőszakkal magáévá tette, nem tud a szemébe nézni kitörő gyűlölet nélkül. Ez a férfi nem lehet közömbös számára, az asszonynak gyűlölnie kell, vagy meg kell bocsátania neki. És ha megbocsát, akkor nincs messze attól, hogy szeresse.

A festő lassú ecsetvonásokkal festegetett, és apró, szabatos, tiszta és biztos érvekkel okoskodott. Érezte, hogy tiszta a gondolkozása, erős az akarata, és ezentúl a helyzet ura lesz.

Csak okosnak, türelmesnek, alázatosnak kell lennie, és egy napon újra az övé lesz ez az asszony.

A festő tudott várni. Hogy megnyugtassa és visszahódítsa az asszonyt, maga is cselhez folyamodott, látható lelkifurdalások leple alatt gyöngédséget színlelt, tartózkodó figyelmet tanúsított, és közömbös viselkedést tettetett. Biztos volt a jövendő boldogságában, nem törődött azzal, vajon valamivel előbb vagy később fog-e bekövetkezni. Sőt valami furcsa és huncut örömet talált abban, hogy még ne vigye dűlőre a dolgot, hogy megfigyelje az asszonyt, és megállapítsa magában: "Fél tőlem!" Mert az attól fogva sohasem mert a kislánya nélkül megjelenni.

Érezte, hogy lassan közelednek egymáshoz, és a grófné pillantásaiban feltűnt valami különös, kényszeredett, fájdalmasan édes jel, a küszködő léleknek, az ingadozó akaratnak hívó szava, amely mintha ezt mondaná: "De hát légy már erőszakos velem!"

Egy idő múlva az asszony újra egyedül ment hozzá, megnyugtatta a festő tartózkodása. Ekkor Olivier úgy bánt vele, mint egy barátnővel, mint egy pajtással, beszélt neki az életéről, a terveiről, a művészetéről, igaz, testvéri szeretettel.

Az asszonyt levette lábáról ez a megadás, örömmel vállalta a tanácsadó szerepét, hízelgett neki, hogy a festő megkülönböztette a többi asszonytól, és meg volt győződve róla, hogy tehetsége csak finomodik ebben a szellemi meghittségben. Eleinte azzal is megelégedett, hogy tanácsot kért tőle, és tiszteletet tanúsított iránta, azután a legnagyobb természetességgel előléptette az asszonyt a tanácsadó szerepköréből az ihlető papnő méltóságába. Az asszony boldog volt, hogy befolyását így kiterjeszthette erre a nagy emberre, és lassankint beleegyezett, hogy Bertin mint művész szeresse őt, minthogy ő ihleti munkáit.

Egy este hosszasan beszélgettek a híres festők kedveseiről, s az asszony ellenkezés nélkül belesimult a férfi karjába. Ezúttal ott maradt, nem iparkodott menekülni, és vissza is adta csókjait.

Ekkor már nem volt lelkifurdalása, csak a bukás bizonytalan érzése vett rajta erőt, és hogy megfeleljen az ész szemrehányásainak, hinni kezdett a végzetben. A szíve, amely tiszta volt, és a lelke, amelyet hidegen hagyott a szenvedély, a festő felé vonzotta, testét meghódította a becézgetés lassú igézete, lassankint beleszeretett, ahogy a gyöngéd asszonyok szeretnek belé valakibe, mikor első ízben szeretnek.

De a férfi éles, érzéki és poétikus válságot élt át a szerelemben. Néha úgy tetszett neki, mintha kinyújtott kézzel el tudná érni a szárnyas és nagyszerű álmot, amely mindig ott kering reményeink egén.

Befejezte a grófné arcképét; bizonyára a legjobb kép volt, amit valaha festett, mert meg tudta látni és meg tudta rajta rögzíteni a kifejezhetetlent, amelyet szinte egyetlen festő sem tud vászonra vetíteni, a léleknek azt a visszfényét, titokzatos kifejezését, amely ott lebeg elérhetetlenül minden arcon.

Azután hónapok, majd évek múltak, de alig lazítottak azon a köteléken, amely Guilleroy grófnét és Oliver Bertin festőt egymáshoz fűzte. A festőnek ez a kapcsolat már nem az első idők rajongását jelentette, hanem egy nyugodt, mély szerelmet, egyfajta szerelmes barátságot, amely lassankint szokássá válik.

Az asszonyban viszont szüntelenül növekedett a szenvedélyes vonzalom, bizonyos asszonyok makacs vonzalma, akik egészen és mindenkorra odaadják magukat egy férfinak. Tisztességesek és egyenesek a házasságtörésben, ahogyan a házasságban azok lehettek volna; egyetlen szerelemnek áldozzák föl magukat, s attól semmi sem tudja eltéríteni őket. Nemcsak szeretik kedvesüket, hanem akarják is szeretni, és szemük állandóan rajta függ; annyira foglalkoztatja szívüket ez a gondolat, hogy abba senki más nem tud beférkőzni. Hozzákötik életüket a legnagyobb elhatározottsággal, mint az úszni tudó öngyilkos köti össze a kezét, mielőtt a híd magasáról a vízbe veti magát.

De attól a perctől kezdve, hogy a grófné így odaadta magát, szüntelen aggodalmat érzett, vajon meddig tart Olivier Bertin hűsége. A festőt semmi sem köti, csak férfiúi akarata, szeszélye, futó vonzalma egy asszony iránt, akivel egy nap találkozott, éppúgy, amint annyi mással azelőtt! Az asszony érezte, hogy a férfi milyen szabad, és milyen kísértések fenyegetik, hiszen kötelesség, rendszeresség és gond nélkül él, mint minden férfi!

Szép, híres, keresett; hamar ébredő vágyait szívesen kielégítené minden nagyvilági hölgy - hiszen szégyenérzetük olyan törékeny - és minden könnyűvérű nő meg színésznő, hisz könnyen pazarolják kegyeiket ilyen emberekre. Megtörténhetik, hogy vacsora után valamelyik követi a festőt, megnyeri tetszését, kedvese lesz, és magához fűzi.

Az asszonyt állandóan kínozta a félelem, hogy el találja veszítem kedvesét, egyre leste arcvonásait, viselkedését, zavarba hozta egyetlen szó, megőrült az aggodalomtól, mihelyt Olivier megbámult egy másik asszonyt, dicsérte az egyiknek az arcát vagy a másiknak a tartását. A férfi életének minden ismeretlen részlete megremegtette, és mindaz, amit tudott róla, aggodalomban tartotta. Minden találkozásuk alkalmával ravasz kérdéseket intézett hozzá - ezeknek a célját a festő nem is sejtette -, elmondatta vele véleményét az emberekről, akiket látott, a házakról, ahol vacsorázott, a legapróbb benyomásairól. És mihelyt az asszony azt hitte, hogy valakinek a legkisebb befolyását észreveszi rajta, csodálatos ravaszsággal küzdeni kezdett ellene, kifogyhatatlan volt fortélyaiban.

Ó, gyakran megérezte azokat a rövid szerelmi évődéseket, amelyeknek nincs mély gyökerük, legfeljebb egy vagy két hétig tartanak, és időnkint minden művész életében előfordulnak. Az asszony szinte sugallatszerűen megérezte a veszélyt, s mielőtt megtudta volna, hogy valami új vágy ébredt Olivier-ben, megsejtette a ragyogó színből, mellyel a férfi szeme és arca árulja el, ha valami gáláns kaland felizgatja.

Ekkor az asszony megismerte a szenvedést; nem tudott aludni, álmát megzavarták a kínos aggodalmak, s hogy rajtakapja a festőt, bejelentés nélkül jelent meg nála, kérdéseket intézett hozzá, melyeket Olivier együgyűnek tartott, igyekezett kitapogatni a szívét, kihallgatni a gondolatát, ahogy az orvos tapogatja, hallgatja betegét, hogy megismerje a szervezetében rejtőző betegséget.

Amint egyedül maradt, rögtön sírva fakadt, biztos volt benne, hogy egyszer el fogják rabolni tőle a férfit, el fogják orozni ezt a szerelmet, amelyhez annyira ragaszkodik, mert beléje fektette egész akaratát, érzelmei minden mélységét, minden reményét és összes álmait.

S mikor érezte, hogy a festő visszatért hozzá egy ilyen rövid eltávolodás után, az asszony úgy fogadta vissza, ahogyan az ember egy elveszett és újra megtalált tárgyat vesz újra birtokába, s mély és néma boldogság árasztotta el, amely néha, mikor templom mellett haladt el, arra késztette, hogy betérjen, és hálát adjon Istennek.

Mindig a festő tetszését kereste, hogy jobban tessék neki, mint bármilyen más asszony, és megtartsa magának minden nő ellenében, így egész élete a kacérság szakadatlan küzdelme lett. Harcolt érte állandóan, szépségével, bájával, választékosságával. Azt akarta, hogy mindenütt, ahol beszélnek róla, dicsérjék szépségét, ízlését, szellemét és ruháit. Szeretett volna másoknak is tetszeni a férfi kedvéért, szeretett volna hódítani, hogy a festő büszke és féltékeny legyen rá. És valahányszor úgy érezte, hogy a férfit féltékennyé tette, egy kis kínzás után úgy intézte a dolgot, hogy kedvese könnyű győzelmet arathasson, amely legyezgeti szerelmét, és növeli büszkeségét.

De megértette, hogy a férfi mindig találkozhat társaságban egy asszonnyal, kinek testi bája hatásosabb, hiszen még új és szokatlan, ezért más eszközökhöz is folyamodott: hízelgett neki, és kényeztette. Tapintatosan, de állandóan elárasztotta dicséreteivel. Bámulatban ringatta önmaga felől, és bókokkal halmozta el, hogy bárhol másutt, ahol barátságra vagy szerelemre találhatna, hidegebbnek és tökéletlenebbnek érezzen mindent, és észrevegye, ha mások szerethetik is, senki sem tudja úgy megérteni, mint ő.

Az asszony a házát és két szalonját, ahol a festő annyiszor megfordult, olyan hellyé akarta avatni, amely Olivier művészi büszkeségét éppannyira vonzza, mint férfiszívét, olyan hellyé, ahová legjobban szeret eljárni Párizsban, mert itt minden vágya kielégülést nyerhet.

Az asszony nemcsak azt tanulta meg, hogy a festő minden szeszélyét kitalálja és kielégítse, hogy az elégedettségnek azt az érzését keltse benne, amelyet semmi sem bír pótolni, hanem új vágyakat is tudott fakasztani benne, mindenféle kívánságot tudott támasztani, mind kényelmit, mind érzelmit, hogy Olivier megszokjon mindenféle apró figyelmességet, bámulatot, hízelgést! Iparkodott, hogy elkápráztassa a festő szemét eleganciájával, parfümjei illatával, hogy elkábítsa fülét bókjaival és száját csemegéivel.

De az asszonynak, mikor az önző és ünnepelt agglegény lelkébe és testébe belecsempészett egy sereg zsarnoki szükségletet, mikor biztos volt felőle, hogy semmiféle szerető nem tudja úgy kielégíteni, és nem tud gondoskodni róla, hogy lekösse az élet apró örömeivel, hirtelen új aggodalma támadt, mert látta, hogy Olivier megunja saját lakását, panaszkodik, milyen nehéz egyedül élni, és minthogy nem lehetett örökké nála, és tekintetbe kellett venniük a társasági előítéleteket, kénytelen klubba járni, és más módon csillapítani magánya fájdalmát. Ekkor az asszony attól kezdett félni, hogy esetleg házasságra gondol.

Voltak napok, amikor annyira gyötörték ezek az aggodalmak, hogy szeretett volna megöregedni, és így örökre, egyszer s mindenkorra véget vetni ennek a szenvedésnek, és megnyugodni a kihűlt és békés vonzalomban.

Múltak az évek, de semmi sem szakította el őket egymástól. A lánc, mellyel az asszony magához kötötte a férfit, erős volt, és ő rögtön kicserélte azt a láncszemet, amely kopni kezdett. De azért egyre aggódott, úgy figyelte a festő szívét, ahogy a felnőttek figyelnek egy gyermeket, ha forgalmas utcán megy keresztül, és mindennap félt valami váratlan eseménytől, amely fenyegetően ott lebegett fölötte.

A gróf nem gyanakodott, nem érzett féltékenységet, természetesnek találta ezt a benső viszonyt a felesége és egy híres művész között, akit mindenütt nagy tisztelettel fogadtak. Sőt a két férfi végül annyira megszokta egymást, hogy jó barátok lettek.

 

2

Mikor Bertin péntek este megérkezett a grófnéhoz - vacsorára volt hivatalos, hogy megünnepeljék Antoinette de Guilleroy hazatérését -, a kis XV. Lajos-szalonban nem talált még mást, csak Musadieu urat, aki éppen akkor érkezett.

Musadieu szellemes öregúr volt, talán értékes ember lehetett volna belőle, és nem tudott soha megvigasztalódni, hogy valóban az nem lett.

A császárság alatt múzeumigazgató volt, de a köztársaság alatt is sikerült kineveztetnie magát szépművészeti felügyelőnek; ez nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is elsősorban a hercegek barátja maradjon, az európai arisztokrácia összes hercegeinek és hercegnőinek barátja és mindenféle művésznek szenvedélyes pártfogója. Eleven eszű ember volt, mindent előre látott, jól tudott beszélni, és szellemesen tudta elmondani a legközönségesebb dolgokat is, hajlékony gondolkozásával jól érezte magát minden környezetben, diplomataszimatjával első pillantásra megítélte az embereket, s napjában minden este így sétáltatta szalonról szalonra felvilágosult, haszontalan, fecsegő személyét.

Mindenhez értett, és mindenről olyan figyelmet keltő hozzáértéssel és népszerűsítő világossággal beszélt, hogy ezért nagyon megbecsülték a társaságbeli nők, akiknek nagy szolgálatot tett, mint egy keréken mozgó, tudományos bazár. Valóban sok mindenfélét tudott, bár alig olvasott el mást, csak a legszükségesebb könyveket, de igen jó barátságban volt az öt akadémiával, az összes tudósokkal, az összes írókkal, az összes szakemberekkel, akiket józan okossággal hallgatott meg. Rögtön el tudta felejteni a nagyon is szakszerű magyarázatokat, amelyek haszontalanok lettek volna az ő ismerősei számára, annál jobban megjegyezte a többit, és az így összetallózott ismereteknek tetszetős, könnyű és kellemes külsőt tudott kölcsönözni, amelyet könnyen meg lehetett érteni, mint valami tudományos mesét. Olyan volt, mint valami eszmeraktár, mint egy olyan áruház, ahol sohasem találni ritka cikket, de minden egyéb halomszámra olcsón kapható, bármilyen természetű, bármilyen eredetű áru, a konyhaedényektől kezdve egészen a közönséges fizikai játékszerekig és a házipatikáig.

A festők, akikkel hivatalból állandó összeköttetésben volt, gúnyolták és féltek tőle. Egyébként sok szívességet tett nekik, vevőket szerzett a képeiknek, összehozta őket társaságbeli emberekkel, szerette bemutatni, pártolni, segíteni őket, mintha az lett volna a becsvágya, hogy az arisztokráciát és a művészeket valami titokzatos módon egybekösse. Azzal dicsekedett, hogy benső barátságban van X. báróval, bejáratos Y. gróf családjához, együtt ebédel a walesi herceggel, ha az Párizsban időzik, és még aznap este együtt vacsorázik Paul Adelmans, Olivier Bertin és Amaury Maldant társaságában. Bertin szerette az öregurat, mulatságosnak találta, és azt mondta róla: "Valóságos Verne-lexikon szamárbőrbe kötve."

A két férfi kezet szorított, és a politikai helyzetről kezdett beszélni, a háborús hírekről, amiket Musadieu komolynak tartott, érthető okokból, melyeket nagyon jól tudott előadni. Németországnak megvan minden oka, hogy tönkretegye Franciaországot, és siettesse a várva várt pillanatot, melyre tizennyolc év óta számít Bismarck herceg, viszont Olivier Bertin megcáfolhatatlan érvekkel bizonyította, hogy ezek csupán agyrémek, Németország nem lehet olyan őrült, hogy egy kétes kalanddal veszélyeztesse eddigi hódításait, és a kancellár nem lehet olyan oktalan, hogy utolsó napjaiban egyetlen tollvonással kockára tegye egész élete munkáját és dicsőségét.

Musadieu úr azonban, úgy látszik, olyan dolgokról tudott, amiket nem akart elárulni. Egyébként aznap találkozott egy miniszterrel, és beszélt Vlagyimir nagyherceggel, aki tegnap este tért vissza Cannes-ból.

A művész nem engedett, és nyugodt gúnnyal kétségbe vonta a legjobban értesült emberek hozzáértését. Mind e hírek mögött bizonyára valami börzemanőver rejlik! Egyedül Bismarck hercegnek lehet erről határozott véleménye.

E percben lépett be Guilleroy gróf, melegen kezet szorított velük, és kenetteljes szavakkal mentegetőzött, hogy nem tudta fogadni őket.

- És ön, kedves képviselő úr - kérdezte a festő -, ön mit szól a háborús hírekhez?

Guilleroy rögtön nagy beszédbe fogott. Mint a Kamara tagja, többet tudott bárkinél, mégsem volt azon a véleményen, mint legtöbb kartársa. Nem, ő nem hisz egy közeli összetűzés lehetőségében, hacsak a franciák izgágasága vagy pedig az úgynevezett Hazafias Liga uszítása nem provokál ilyet. Azzal megrajzolta nagy vonásokban Bismarck herceg arcképét, valósággal Saint-Simon modorában. Ezt a nagy államférfiút nem akarják megérteni, mert az emberek mindig készek arra, hogy a saját gondolkozásuk szerint ítéljenek meg másokat, és azt hiszik, hogy mások is azt fogják tenni, amit ők tennének a helyükben. Szerinte Bismarck herceg nem álnok és hazug diplomata, hanem becsületes, nyílt; nyers ember, aki mindig az igazságot hangoztatja, és sohasem titkolja szándékát. "Békét akarok" - mondotta. És igazat mondott, békét akar, semmi egyebet, csak békét, és valóban minden ezt bizonyítja szembeszökő módon tizennyolc év óta, minden, még a fegyverkezések is, még a szövetkezések, még a hármas szövetség is, melyet a francia izgágaság ellen hozott létre. Guilleroy gróf mélységes meggyőződés hangján fejezte be beszédét: "Igazi nagy ember, nagy államférfiú, a nyugalmat kívánja, de meg van győződve, hogy ezt csak fenyegetések és erőszakos eszközök árán lehet fenntartani. Egyszóval, uraim, igazi nagy barbár."

- Aki a célt akarja, az az eszközöket is akarja - szólalt meg Musadieu úr. - Megengedem önnek szívesen, hogy a kancellár rajong a békéért, de ön ismerje el, hogy ennek elérésére folyton háborúskodni szeretne. Ez különben csodálatos és megcáfolhatatlan igazság: a népek csak azért háborúskodnak, hogy békében élhessenek!

- Mortemain hercegnő - jelentette az inas.

Az ajtó két szárnya kinyílt, és egy magas termetű, erős asszony lépett a terembe, méltóságteljes testtartással.

Guilleroy odarohant hozzá, megcsókolta az ujjait, és megkérdezte tőle:

- Hogy szolgál az egészsége, hercegnő?

A másik két férfi kitüntető barátsággal üdvözölte a hercegnőt, akinek igen megnyerő és leereszkedő volt a modora.

Mortemain hercegnek, a tábornoknak özvegye volt, egyetlen leánya Salia herceghez ment nőül; ő maga is - Farandal márki leánya - előkelő és királyian gazdag családból származott. Varenne utcai palotájában a világ minden híres emberét fogadta, akik nála adtak találkozót egymásnak, és ott tették kölcsönös tiszteletüket. Ha bármilyen fenséges vendég átutazóban volt Párizsban, a hercegnőnél vacsorázott, és ha bárkinek sikerült hírnévre vergődnie, Mortemainnének okvetlenül meg kellett ismerkednie vele. Látni akarta, beszéltetni, hogy meg tudja ítélni. Ez nagyon mulattatta, elevenséget hozott az életébe, és állandóan táplálta fölényes és jóakaró kíváncsiságának lángját, amely szüntelenül égett benne.

Alighogy helyet foglalt, újra megszólalt az inas:

- Corbelle báró és neje!

Egy fiatal házaspár lépett be; a báró kopasz volt és tömzsi, a bárónő nyurga, elegáns, sötétbarna hajú.

Ennek a két embernek különös helyzete volt a francia arisztokrácia körében, és ezt egyedül ismerőseik gondos megválogatásának köszönhették. A férfi kisnemesi házból származott, értéktelen, szellemtelen ember volt, de mérhetetlen vágyat érzett minden után, ami választékos, kifogástalan és előkelő, és minthogy csak a legrangosabb családokat látogatta, és minden alkalommal tüntetett jámbor, egyenes, királypárti érzelmeivel, feltétel nélkül tisztelt mindent, amit tisztelni kell, és megvetett mindent, amit meg kell vetni, elérte azt, hogy sohasem tévedett semmiféle társasági dogmában. Sohasem habozott, ha etikett-kérdésről volt szó, úgyhogy sok ember szemében a high-life színét-virágát képviselte. Véleménye az illem valóságos törvénykönyve volt, és ha megjelent egy házban, azzal mintegy a tiszteletreméltóság oklevelét adta át vendéglátó gazdáinak. A Corbelle házaspár rokonságban volt Guilleroy gróffal.

- De - szólalt meg most a hercegnő meglepődve - hol a felesége, gróf?

- Egy pillanatnyi, egy rövidke, pillanatnyi türelmet kérek - szólt a gróf -, valami meglepetés készül; rögtön itt lesz.

Mikor Guilleroy grófnét mint egyhónapos menyecskét bevezették a társaságba, először Mortemain hercegnőnek mutatták be, aki rögtön megszerette, leányának fogadta, pártfogásába vette.

Húsz év óta ez a barátság nem csökkent, és ha a hercegnő így szólította meg a grófnét: "kicsikém", mindig érezni lehetett hangjában ennek az első szeszélynek rezdülését, melyből aztán oly tartós barátság fejlődött. Különben nála találkozott a festő a grófnéval.

Musadieu odalépett a hercegnőhöz, és megkérdezte tőle:

- Megnézte már, hercegnő, a "Féktelenek" kiállítását?

- Nem én, kik azok?

- Egy új művészcsoport, mámoros impresszionisták. Van közöttük két igen tehetséges ember.

Az előkelő asszony megvetéssel mormolta:

- Nem szeretem ezeknek az uraknak a tréfáit.

Hatalmaskodó és erőszakos volt kijelentéseiben, nem ismert el más véleményt, csak a magáét; ezt teljesen társadalmi helyzetének tudatára alapította, mert szinte akaratlanul úgy tekintette a művészeket és tudósokat, mint intelligens zsoldosokat, akiket az Úristen azzal bízott meg, hogy mulattassák a társaságbeli embereket, és szolgálatokat tegyenek nekik. Egyébként ítéleteinek nem volt más alapja, csak megdöbbenésének mértéke vagy a megokolatlan gyönyörűség, melyet valami kép láttára, egy könyv olvasására vagy egy felfedezés hallatára érzett.

Magas termetű, erőteljes, nehézkes, vörös arcú nő volt, hangosan beszélt, és igen kiváló asszonynak tartották, mert sohasem jött zavarba, mindent ki mert mondani, és mindenkit pártfogásába vett: trónjuktól megfosztott uralkodók tiszteletére ünnepi lakomákat rendezett, sőt magát a Mindenhatót is támogatta, mert bőkezű volt a papokhoz, és ajándékokkal halmozta el a templomokat.

Musadieu új beszédtárgyat keresett.

- Hallotta-e, hercegnő, hogy a rendőrség azt hiszi, sikerült letartóztatnia Marie Lambourg gyilkosát?

Erre már figyelni kezdett a hercegnő:

- Nem, mesélje el, kérem!

Musadieu minden részletet elmesélt. Magas termetű, ösztövér ember volt, fehér mellényt hordott, és az inggombjaiban apró gyémántok csillogtak, taglejtések nélkül beszélt, kifogástalan arckifejezéssel, mely megengedte, hogy kimondhassa a legmerészebb dolgokat is, s ebben nagy jártasságra tett szert. Nagyon rövidlátó volt, és bár szemüveget viselt, úgy látszott, mintha senkit sem ismerne fel, ha pedig leült, mondhatni, hogy testének egész csontrendszere a karosszék alakjához idomult. Hajlott dereka teljesen összeroppant, meggörnyedt, mintha gerincoszlopa gumiból lett volna. Keresztbe rakott lábai olyanok voltak, mint két összegöngyölt szalag, és hosszú karjairól, melyek a szék karfáján nyugodtak, lelógtak halvány kezei, végtelenül hosszú ujjakkal. Bajusza és haja művészi módon volt festve, ügyesen kihagyott fehér fürtöcskékkel, melyek gyakori tréfa tárgyai voltak.

Éppen azt magyarázta a hercegnőnek, hogy a meggyilkolt leány ékszereit az állítólagos gyilkos odaajándékozta egy másik könnyűvérű teremtésnek, amikor újra megnyílt a nagy szalon ajtaja, kitárult mindkét szárnya, és megjelent két szőke nő, fehér ruhában, melyet a könnyű Malines-csipke úgy lepett el, mint a tejhab. Hasonlítottak egymáshoz, mint két különböző korú testvér, az egyik kissé túlságosan érett, a másik kissé túlságosan fiatal, az egyik kissé erősebb, a másik kissé soványabb, egymást átkarolták, és mosolyogva előreléptek.

A vendégek felkiáltottak, tapsoltak. Olivier Bertin kivételével senki sem tudott Annette de Guilleroy visszatéréséről, mindenkit meglepett, mikor a fiatal leány megjelent anyja oldalán, aki messzebbről nézve majdnem olyan frissnek látszott, sőt szebbnek, mert bár közeledett az elvirágzáshoz, megtartotta ragyogó színét, míg a gyermek még alig bontogatta szirmait, és csak most kezdett igazán csinosodni; szépségük azonban így egymás mellett kiegészítette egymást.

A hercegnő el volt ragadtatva, tapsolt és felkiáltott:

- Istenem! Milyen bájosak és mulatságosak így egymás mellett! Nézze csak, Musadieu úr, hogy hasonlítanak egymáshoz!

Összehasonlították a két hölgyet, és csakhamar két vélemény alakult ki: Musadieu, a Corbelle házaspár és Guilleroy gróf szerint a grófné és a lánya nem hasonlított egymáshoz, csak arcszínük, hajuk és főként a szemük, amely megtévesztésig hasonló volt: mindkettőnek szemében apró fekete pontok tündököltek, s a kék íriszre hullott parányi tintacsöppekhez hasonlítottak. Azonban szerintük ez a hasonlóság rövidesen el fog tűnni, mihelyt asszony lesz a leányból.

Ellenben a hercegné és Olivier Bertin szerint a két nő mindenben hasonlított egymáshoz, és csupán a korkülönbség miatt mutatkozott eltérés.

- Hogy megváltozott a kislány három év óta! - szólt a festő. - Nem ismertem volna rá, már tegezni sem merem.

A grófné elkezdett nevetni.

- Ah, ugyan, szeretném látni, hogyan fogja magázni Annette-et!

A leány, akinek fejlődő öntudata már feltűnt félénken ravaszkodó arckifejezése mögött, így szólt a festőhöz:

- Én nem merem tegezni többé Bertin urat!

Az anya mosolygott:

- Csak tartsd meg ezt a rossz szokásodat, megengedem neked. Remélem, hamar ismét jó barátok lesztek.

De Annette a fejét rázta.

- Nem, nem. Restellem magam.

A hercegnő megcsókolta a leányt, és szakértő arccal, figyelmesen vizsgálgatta.

- Lássuk, kicsikém, nézz a szemem közé! Igen, egészen olyan a tekinteted, mint az édesanyádé, szép leszel te is nemsokára, majd ha egy kis színe lesz az arcodnak. Egy kissé azonban még híznod kell, nem sokat, csak egy keveset. Még kissé soványka vagy.

A grófné felkiáltott:

- Ó, ne mondjon ilyet!

- És miért ne?

- Milyen kellemes, ha sovány az ember! Én is igyekszem, hogy lesoványodjak.

Mortemain hercegnő megsértődött, és hirtelen haragjában megfeledkezett arról, hogy fiatal leány van a társaságban:

- Ah, hagyjátok már abba! Még mindig a csontok divatja járja, mert azokra jobban illik a ruha, mint a húsra. Én a kövér asszonyok nemzedékéhez tartozom! Manapság azonban a sovány asszonyok nemzedéke uralkodik! Eszembe jutnak az egyiptomi tehenek. Nem tudom megérteni a férfiakat, mi csodálnivalót találnak a ti csontvázaitokon. Az én időmben követelőzőbbek voltak a férfiak.

Mindenki mosolygott; a hercegnő elhallgatott, de csakhamar újrakezdte:

- Nézz az édesanyádra, kicsikém, milyen jó húsban van. Éppen a kellő teltségben, kövesd az ő példáját!

Átmentek az ebédlőbe. Mikor helyet foglaltak, Musadieu újból rákezdte a vitát.

- Én azt mondom, hogy a férfiaknak soványaknak kell lenniük, mivel arra vannak teremtve, hogy olyan testmozgásokat végezzenek, melyek ügyességet és fürgeséget követelnek, és nem férnek össze a kövérséggel. Az asszonyok esete egy kissé más. Ön nincs ezen a véleményen, Corbelle?

Corbelle zavarba jött, mert a hercegnő kövérkés asszony volt, a felesége meg túlságosan karcsú. De a bárónő férje segítségére sietett, és határozottan a karcsúak pártjára állott. Kijelentette, hogy tavaly nehéz küzdelmet kellett vívnia a kezdődő hízás ellen, de csakhamar sikerült legyőznie.

Guilleroy grófné megkérdezte tőle:

- Mondja már, hogyan sikerült?

A bárónő elmagyarázta, hogy milyen módszert alkalmaznak a modern, előkelő asszonyok. Nem szabad inni evés közben. Csupán evés után félórával kell felhajtani egy csésze teát, de nagyon forró legyen! Ezt mindenki sikerrel alkalmazhatja. Meglepő példákat idézett, elhájasodott asszonyok hogyan lettek három hónap alatt késpengénél is vékonyabbak! A hercegnő kétségbeesetten felkiáltott:

- Istenem! Micsoda ostobaság így kínozni magukat! Nem szeretnek maguk semmit, egyáltalában semmit, még a pezsgőt sem. De mondja csak, Bertin, maga művész, mi a maga véleménye?

- Istenem, hercegnő, én festő vagyok, nekem a ruha a fontos, a többi mindegy! Ha szobrász volnék, azt hiszem, volna okom panaszra.

- De mint férfi, mit becsül többre?

- Én?... Egy kissé telt eleganciát, amit a szakácsnőm úgy hív: magon hízott, jó kis csirke. Nem kövér, de húsos és finom.

Az összehasonlítás megnevettette a vendégeket, de a grófné hitetlen arccal nézett a leányára, és suttogva mondta:

- Nem, nem, nagyon kedves, ha valaki sovány, s a sovány nők nem vénülnek.

A vita még tovább folyt, és megosztotta a társaságot. Abban azonban valamennyien megegyeztek, hogy túlságosan kövér személynek nem szabad nagyon gyorsan lesoványodnia.

Ez a megjegyzés alkalmat adott arra, hogy sorra vegyék a társaságbeli asszonyokat, és új megállapításokat tegyenek az ízlésükről, eleganciájukról és szépségükről. Musadieu a szőke Lochrist márkinét összehasonlíthatatlanul bájosnak találta, míg Olivier Bertin inkább a barna Mandelière asszonyt becsülte alacsony homlokával, sötét hajával, kissé széles szájával, melyben fehér fogak tündököltek.

A festő a leány mellett ült, és hirtelen feléje fordult:

- Ide hallgass, Nanette. Mindezt, amit itt mondunk, hetenként legalább egyszer hallani fogod, míg meg nem vénülsz. Egy hét alatt meg fogod tanulni kívülről, hogy mint gondolkoznak a társaságban a politikáról, asszonyokról, színdarabokról és egyebekről. Csupán meg kell változtatni időnként a neveket és a művek címét. Ha meghallgattál valamennyiünket, és tudod a véleményünket, nyugodtan választhatsz magadnak egyet azok közül, melyeket helyesnek ismernek el, aztán már nem kell gondolkoznod, csak válaszolgatnod.

A kisleány nem felelt, hanem ránézett a festőre hamiskás szemével, melyben fiatalos, friss értelem ragyogott; még féken tudta tartani, de már kész volt a szárnyalásra.

De a hercegnő és Musadieu, akik úgy játszottak az eszmékkel, mint a biliárdgolyókkal, s nem vették észre, hogy folyton ugyanazokat váltogatják, tiltakoztak ez ellen a gondolat és az emberi munka nevében.

Ekkor Bertin megpróbálta, hogy kimutassa, mennyire értéktelen, megalapozatlan és jelentéktelen még a legtanultabb társaságbeli ember tudása is, mennyire szegényes a gondolkozásuk, mennyire gyönge és közömbös az érdeklődésük szellemi dolgok iránt, mennyire bizonytalan és változékony az ízlésük.

A festő egészen belelovalta magát félig igazi, félig színlelt méltatlankodásába: kezdetben az a vágy tüzelte, hogy ragyogtassa az ékesszólását, de aztán csakhamar a meggyőződés heve hatotta át, és a tisztánlátás élességével kimutatta, hogy azok az emberek, akiknek egyetlen foglalkozásuk, hogy látogatásokat tegyenek, társaságban ebédeljenek, valami ellenállhatatlan végzet következtében csakhamar fölületes és banális, bár kellemes lényekké válnak, akiket mindenféle kósza gond, hiedelem és könnyű vágy izgat.

Bebizonyította, hogy nincs bennük semmi mélység, semmi őszinteség, semmi lelkesedés, hogy műveltségük igen alacsony, hogy tanultságuk egyszerű máz, egyszóval bábok maradnak, azt a látszatot keltik, hogy a legelsők közé tartoznak, bár ennek semmi alapja. Kimutatta, hogy ösztöneik törékeny gyökerei nem a valóságba, hanem a konvenciókba kapaszkodnak, tulajdonképpen semmit sem szeretnek igazán, még fényűzésük is csak hiúságuk legyezgetésére szolgál, nem pedig testük valami kifinomult szükségletének kielégítésére, mert az ember igen rosszul eszik náluk, hitvány és drágán megfizetett borokat kap.

- Így élnek - mondotta - a dolgok mellett, semmit se látnak, semminek se hatolnak a mélyére. Így élnek a tudomány mellett, melyet nem ismernek, a természet mellett, melyet nem tudnak élvezni, a boldogság mellett, melyet képtelenek odaadóan átérezni, a természet és a művészet szépsége mellett, melyről állandóan fecsegnek, de föl nem fedezték, sőt nem is hisznek benne, mert sejtelmük sincs az élet és az értelem örömeinek mámoros gyönyörűségeiről. Képtelenek odaadni magukat egyetlen dolognak, hogy azt tökéletesen megszeressék, nem tudnak érdeklődni semmi iránt annyira, hogy felderüljön bennük a megértés boldogsága.

Corbelle báró kötelességének tartotta, hogy védelmébe vegye a jó társaságot.

Ezt igen erőtlen, de megcáfolhatatlan érvekkel tette, olyan érvekkel, melyek elolvadnak az értelem előtt, mint a hó a melegben, s mégis megfoghatatlanok, képtelen és mégis győzelmes érvekkel, amilyenekkel a falusi plébános bizonyítja Isten létezését. Végezetül összehasonlította a társaságbeli embereket a versenylovakkal, amelyek, az igazat megvallva, semmire sem használhatók, mégis a lovak fajának dicsőségét képviselik.

Bertint zavarba hozta ez az ellenfél, azért fölényesen és udvariasan csendben akart maradni, de a báró ostobasága hirtelen annyira felingerelte, hogy ügyesen közbevágott, és tüzetesen elmondta, milyen egy jól nevelt férfinak az élete felkeléstől lefekvésig.

A részleteket oly finoman rajzolta meg, hogy ellenállhatatlanul mulatságos torzkép alakult ki belőle. Mindenki látta az előkelő urat, amint inasával felöltözteti magát, aztán néhány köznapi szót vált borbélyával, majd reggeli kilovaglás előtt megkérdezi a lovászt, nincs-e valami bajuk a lovaknak, azután nyugodtan végigüget a liget sétányain, és egyetlen gondja, hogy köszönjön ismerőseinek, azok visszaköszönjenek, délben megebédel a feleségével, kikocsiznak a hintóban, és mindössze annyit beszél, hogy felsorolja, kikkel találkozott délelőtt, este szalonról szalonra jár, a vele hasonlóak társaságában edzi elméjét, egy királyi hercegnél ebédel, ahol az európai helyzetről vitatkoznak, végül ellátogat az Operába, a táncosnők termébe, ártatlanul kielégíti félszeg-bohém vágyait, abban a hiszemben, hogy valami rossz helyen járt.

Az arckép olyan találó volt, bár iróniájával senkit sem sértett, hogy az asztal körül valamennyien nevetésre fakadtak.

A hercegnőből már-már kitört a kövér emberek vidámsága, meg-megrázkódott, végül csak annyit mondott:

- Igazán, ez nagyon mulatságos, meghalok a nevetéstől.

De Bertin izgatottan folytatta:

- Ó, hercegnő, a társaságban nem halnak meg az emberek a nevetéstől. Nem is tudnak nevetni. Minthogy a jó ízlés úgy kívánja, olyan arcot vágnak, mintha jól mulatnának, sőt nevetést is színlelnek. Elég jól tudják utánozni az arcfintorokat, de igazán nevetni mégsem tudnak. Tessék elmenni egy népszínházba, majd meglátják, milyen az igazi nevetés. Tessék elmenni a polgárok közé, ha mulatságot csapnak, és meg fogják látni, hogy kell nevetni szakadásig. Tessék elmenni a kaszárnyákba, és látni fogják, mint fuldoklanak a katonák nevetéstől könnyező szemmel, hogyan fetrengenek az ágyon, ha valamelyik bohókás kedvű társuk mulattatja őket; de a mi szalonjainkban nem nevetnek az emberek. Állítom, hogy csak úgy tesznek, mintha nevetnének, de nem nevetnek.

Musadieu közbevágott:

- Bocsánatot kérek, de ön kissé szigorú. Hiszen, amint látom, ön sem veti meg, kedvesem, ezt a társaságot, amelyet ennyire kigúnyol.

Bertin elmosolyodott.

- Ellenkezőleg, nagyon szeretem.

- No, hát akkor?

- Megvetem egy kissé önmagamat, mint egy kétes származású félvért.

- Ugyan ne pózoljon - szólt rá a hercegnő.

A festő tiltakozott, hogy ő nem pózol, de a hercegnő befejezte a vitát azzal a kijelentéssel, hogy a művészek mind szeretik felültetni az embereket.

A társalgás általánossá vált, mindenféle beszédtárgyat szóba hoztak tapintatos és nyájas, baráti és banális modorban, és minthogy a vacsora vége felé közeledett, a grófné hirtelen felkiáltott, rámutatott maga előtt a telt poharakra:

- Nini, semmit sem ittam. Egyetlen cseppet sem. Majd meglátjuk, le fogok-e soványodni.

A hercegnő megharagudott, és kényszeríteni akarta, hogy legalább néhány korty ásványvizet hajtson fel, de hiába volt minden igyekvése, úgyhogy végül felkiáltott:

- Ó, a csacsi! Íme, a saját lánya elcsavarja a fejét! Kérem, kedves Guilleroy, ne engedje, hogy a felesége elkövesse ezt az őrültséget.

A gróf éppen azt magyarázta Musadieu-nek, hogy milyen az új amerikai cséplőgépek szerkezete, és nem figyelt a hercegnőre.

- Milyen őrültségről beszél, hercegnő?

- Arról az őrültségről, hogy mindenki le akar soványodni.

A gróf jóakaró és közömbös pillantást vetett a feleségére.

- Nem szoktam én semmiben sem ellenkezni vele.

A grófné felkelt az asztal mellől, karját nyújtva a szomszédjának. A gróf felajánlotta a magáét a hercegnőnek, és azzal átmentek a nagy szalonba, mert a háttérben levő budoár a nappali fogadásokra szolgált.

Ez tágas és világos terem volt. A négy falat széles, halványkék selyemkárpit födte régies hímzésekkel, fehér és arany keretekbe foglalva; a lámpák és a csillár fényében holdsugárszerű, nyájas és élénk megvilágításban ragyogtak. Ott volt az egyik falon a grófné arcképe, Olivier Bertin festménye, és szinte megelevenítette az egész termet. A kép mintha a ház úrnője lett volna, fiatalasszonyi mosolya, pillantásának bája, szőke hajának könnyű igézete elvegyült a szalon levegőjével. Szinte szokássá vált, udvarias gyakorlattá, mint a keresztvetés a templomba lépéskor, hogy a vendégek gratuláltak a modellnek, valahányszor megálltak a festő műve előtt.

Musadieu sohasem mulasztotta el ezt az alkalmat. Véleménye, mint hivatásos műértőé, majdnem fölért egy hivatalos szakértő véleményével, és ő kötelességének tartotta, hogy meggyőződéssel megállapítsa ennek a festménynek kiválóságát.

- Valóban - mondotta -, ez a legszebb modern arckép, melyet ismerek. Valami csodálatos élet van benne.

Guilleroy gróf állandóan csak dicséretet hallott erről a vászonról, s a megszokás beléoltotta a meggyőződést, hogy remekmű van a birtokában, odament, és ráduplázott a dicséretre; néhány percig eltartott, míg valamennyien elmondották a szokásos frázisokat, hogy a kép látható és szándékolt szépségeit magasztalják.

Valamennyiük szeme a képre szegeződött, úgy tettek, mintha el volnának ragadtatva a csodálkozástól, és Olivier Bertin, bár megszokta a dicséretet, s nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, mint ha az ember egészsége után érdeklődnek, megigazította a reflektort a kép fölött, mert az inas hanyagságból kissé ferdén helyezte el.

Aztán leültek, s a hercegnő így szólt a hozzálépő grófhoz:

- Azt hiszem, hogy az unokaöcsém el fog jönni értem; remélem nem tagad meg tőle egy csésze teát.

Egy idő óta kívánságaik találkoztak egymással, szinte kitalálták egymás gondolatát anélkül, hogy bizalmas közléseket tettek volna egymásnak, akár csak célzás alakjában.

Mortemain hercegnő bátyját, Farandal márkit, miután egész vagyonát eljátszotta, lovaglás közben baleset érte, meghalt, és özvegyet meg egy kisfiút hagyott maga után. Huszonnyolc éves korában ez a fiatalember Európa egyik legkeresettebb füzértánc-rendezője volt, néha Bécsbe és Londonba is meghívták, hogy keringőivel megtisztelje a főúri bálokat; s bár alig volt vagyona, a társadalmi helyzete, családja, neve és szinte királyi rokonsága révén Párizs egyik legünnepeltebb és legirigyeltebb embere volt.

Ezt a fiatalon, tánccal és sportolással szerzett dicsőséget meg kellett volna szilárdítani valami gazdag, igen gazdag házassággal, és a világi sikereket fel kellett volna cserélni politikai sikerekkel. Mihelyt képviselővé választatja magát, a márki ezzel az egyetlen cselekedetével a trón egyik jövendő oszlopa lesz, a király tanácsosa, a párt egyik vezető embere.

A hercegnő tájékozott volt, tudott Guilleroy gróf óriási vagyonáról, látta, hogy józan és takarékos ember, látta, milyen egyszerű a háztartása, holott nagyúr módjára Párizs egyik legszebb palotájában lakhatnék, hogy vállalkozásai mindig sikerrel járnak, s mint pénzembernek rendkívül jó szimata van, tíz év óta minden gyümölcsöző üzletben részt vesz; az a gondolata támadt, hogy jó volna unokaöccsét összeházasítani a normand képviselő leányával. Ez a házasság előkelő befolyást biztosítana neki az arisztokrata társaságban, királyi hercegek környezetében. Guilleroy viszont, aki gazdag nősülésével és ügyességével gyarapította szép magánvagyonát, már más becsvágyat melengetett.

Meg volt győződve róla, hogy a király vissza fog térni, és azt akarta, hogy ezen a napon a legtökéletesebb módon ki tudja használni ezt az eseményt. Mint egyszerű képviselő nem játszott valami nagy szerepet a Kamarában. Ha Farandal márki lesz a veje, akinek ősei a francia királyi ház hűséges szolgái és kegyeltjei voltak, ő rögtön az elsők közé fog emelkedni.

A hercegnőnek Guilleroyné iránt tanúsított barátsága révén ez a házasság egy igen értékes benső viszony jellegét öltötte, s a képviselő félt, hogy közben talán valamely más eladó lány nyerné meg a márki tetszését, ezért gyorsan hazahozatta leányát, hogy siettesse az eseményeket.

Mortemain hercegnő kitalálta a terveit, és hallgatag beleegyezését adta hozzá, s még ugyanazon a napon, bár nem értesítették előre a lány hirtelen visszaérkezéséről, magától felszólította az unokaöccsét, hogy jöjjön el érte Guilleroyékhoz.

Első alkalommal történt, hogy a gróf és a hercegnő burkoltan megemlítette tervét, és amikor elváltak egymástól, úgy érezték, mintha szövetséget kötöttek volna.

A szalon másik végéről hangos kacagás hallatszott. Musadieu úr mesélte Corbelle bárónőnek, hogyan mutatkozott be a néger követség a köztársaság elnökének, amikor az inas bejelentette Farandal márkit.

A márki megjelent az ajtóban, és megállt. Hirtelen és megszokott mozdulattal jobb szemébe nyomta monokliját, és azon keresztül szétnézett a szalonban, hogy lássa, kik vannak jelen, de talán azért is, hogy az ottlevőknek időt engedjen arra, hogy lássák őt, és észrevegyék érkezését. Azután arcának és szemöldökének szinte észrevétlen mozdulatával kiejtette szeméből az üvegkarikát, mely egy szál fekete selyemzsinóron függött, odasietett Guilleroy grófnéhoz, megcsókolta a hölgy feléje nyújtott kezét, és mélyen meghajolt. Ugyanígy üdvözölte a nagynénjét, aztán sorban kezet szorított a többiekkel, könnyed választékossággal üdvözölve egymás után a vendégeket. Megtermett, vörös bajszú, már kissé kopaszodó fiatalember volt, katonatiszti termettel és olyan mozdulatokkal, mint egy angol sportsman. Látszott rajta, hogy olyan ember, aki minden tagját jobban képzi, mint a fejét, és csak azokat a dolgokat kedveli, amelyek az erőt és a testi ügyességet fejlesztik. Pedig tanult ember volt, mert gondot fordított a művelődésre, és mindennap tovább tanult, nagy lelkierővel, minden iránt érdeklődve, ami később hasznára válhat: főleg a történelem iránt. Tudott minden évszámot, bár állandóan összekavarta az eseményeket, ismerte a közgazdaság elemi fogalmait, melyekre szüksége lehet egy képviselőnek, ismerte a társadalomtudománynak az uralkodó osztályok használatára összeállított ábécéjét.

Musadieu sokra tartotta, és azt állította róla: "Még értékes ember lesz belőle." Bertin az ügyességét és erejét becsülte. Ugyanabba a vívóterembe jártak mindketten, gyakran együtt vadásztak, és naponként találkoztak a liget fasoraiban. Így a közös kedvtelések folytán meleg barátság szövődött közöttük, az az ösztönszerű szabadkőműves testvériség, amelyet például egy hirtelen megtalált közös beszédtárgy teremt két ember között, ami egyformán kedves mind a kettőnek.

Mikor Annette de Guilleroynak bemutatták, a márkinak hirtelen az a gyanúja támadt, hogy ezt a lányt a nagynénje neki szánta, és miután meghajolt előtte, gyors, szakértő pillantással végigmérte.

Kedvesnek és főként ígéretesnek találta, mert annyi négyest rendezett már életében, hogy értett a lányokhoz, és szinte rögtön meg tudta mondani, hová fog fejlődni szépségük, mint a szakértő, aki megkóstol egy még kissé fiatal és nyers bort.

Csupán néhány jelentéktelen szót váltott vele, azután leült Corbelle bárónő mellé, hogy félhangon egy kis pletykába ereszkedjék vele.

A vendégek jókor szétoszlottak; amikor mindenki eltávozott, s a kislány lefeküdt, a lámpákat eloltották, és a szolgaszemélyzet visszavonult szobáiba, Guilleroy gróf még fel-alá járkált a szalonban, melyet csupán két gyertya világított meg, sokáig visszatartotta székében az álmos grófnét, hogy kifejtse reményeit, megállapítsa, milyen viselkedést kell tanúsítaniuk, eltervezzen minden lehetőséget, eshetőséget, és kifejtse, mire kell vigyázniuk.

Késő volt már, mikor visszavonult, nagyon el volt ragadtatva az estétől, és ezt dörmögte:

- Azt hiszem, hogy kész az üzlet.

 

3

Mikor keres már fel, kedves barátom? Nem láttam három nap óta, és ez már végtelenségnek tűnik. Nagyon elfoglal a leányom, de tudja, nem bírok meglenni maga nélkül.

A festő éppen vázlataival foglalatoskodott, még mindig kereste az új tárgyat. Még egyszer elolvasta a grófné levélkéjét, azután kinyitotta íróasztalának egyik fiókját, és rátette a többi levélre, melyek viszonyuk kezdete óta ott halmozódtak.

Megszokták, a társasági élet lehetővé tette, hogy majdnem mindennap találkozzanak. Időről időre a grófné felkereste műtermében a festőt, nem zavarta munkájában, hanem nyugodtan letelepedett egy-két órára abba a karosszékbe, amelyben modellt ült az arcképéhez. De félt a cselédség megjegyzéseitől, ezért jobban szerette, ha ezek a mindennapi összejövetelek, ahol a szerelmet aprópénzre váltják, nála történnek, vagy pedig valami idegen szalonban találkoznak.

Mindig előre megbeszélték a találkozókat, de Guilleroy sosem vette észre a szándékosságot.

A festő hetenként legalább kétszer a grófnénál ebédelt néhány közös barátjukkal, hétfőn felkereste az operai páholyban, és ott üdvözölte, azután hol itt, hol ott találkoztak vendégségben, ahol történetesen egyszerre jelentek meg. A festő tudta, milyen napokon marad a grófné odahaza, ilyenkor felkereste egy csésze teára, és egészen otthonosan érezte magát az asszony mellett, gyöngéden, biztonságosan elmerült ebben az érett szerelemben, annyira megszokta, hogy valahol találkozzon az asszonnyal, néhány pillanatot mellette töltsön, néhány szót váltson vele, néhány gondolatot kicseréljenek. Valóságos életszükséglet volt számára, hogy állandóan lássa, bár szerelmének viharos lobogása régóta elcsitult.

Vágyakozása a családi élet, a meleg otthon, a közös étkezések és estélyek után - ahol kényelmesen el lehet diskurálni régi ismerősökkel -, a vágyakozás az állandó érintkezés, a barátkozás, a meghittség után - mely ott szendereg minden emberi szív mélyén, és minden agglegényt ajtóról ajtóra kerget barátaihoz, ahol úgy rendezkedik be, mintha otthona volna - valósággal önző erőt kölcsönzött szerelmes érzéseinek. Ebben a házban, ahol szerették, kényeztették, ahol mindent megtalált, valóban meg tudott pihenni, és elringathatta magányát.

Három nap óta nem látta barátait, bizonyára nagyon elfoglalta őket leányuk visszatérése, már kissé unatkozott, haragudott, hogy nem hívják meg, mert a tapintat azt sugallta, hogy ne ő keresse fel őket először.

A grófné levelétől felpattant, mintha ostorcsapás érte volna. Délután három óra volt. Rögtön elhatározta, hogy felkeresi barátnőjét, mielőtt az még eltávozna hazulról.

Az inas megjelent az első csöngetésre.

- Milyen idő van odakint, Joseph?

- Nagyon szép, uram.

- Meleg?

- Igen, uram.

- Akkor fehér mellényt, kék zsakettet, szürke kalapot!

A festő mindig választékosan öltözködött, de bár a legkiválóbb szabónál rendelte ruháit, úgy állította össze öltözetét, hogy rögtön elárulta művész és agglegény voltát: úgy járt-kelt, fehér mellénybe szorítva növekvő pocakját és kissé hátracsapva a fején magas, szürke cilinderét. Mikor megérkezett a grófnéhoz, jelentették neki, hogy Guilleroyné éppen kikocsizni készül a városerdőbe. Ez nem tetszett a festőnek, és duzzogva várt. Szokása szerint fel-alá járkált a szalonban, egyik bútordarabtól a másikhoz vagy az ablaktól a falig, a függönyöktől homályos nagy teremben. Az arany lábú könnyű asztalkákon mindenféle haszontalan, csinos és drága csecsebecsék heverésztek keresett rendetlenségben. Apró, régi skatulyák vésett aranyból, miniatűrös dohányszelencék, elefántcsont szobrok, csiszolatlan ezüsttárgyak, egészen modern munkák, komor, groteszk stílusban, melyen meglátszott az angol ízlés: egy parányi konyhai tűzhely, rajta egy macska, mely tejet szürcsöl egy lábasból, egy cigarettatárca, mely nagy cipót utánoz, egy kávésibrik, melyben gyufát tartottak, aztán egy üvegszekrényben csupa babaékszer, nyaklánc, karperec, gyűrű, kösöntyű, fülbevaló, gyémánttal, zafírral, rubinnal, smaragddal, fantasztikusan parányiak, mintha Liliput ékszerészei készítették volna. A festő időnként megérintett egy-egy tárgyat, amelyet ő ajándékozott valamelyik évfordulóra, kezébe vette, megforgatta, ábrándos közönnyel vizsgálgatta, aztán visszatette a helyére.

Az egyik sarokban, egylábú asztalkán, díszkötésű könyvek hívogatták az olvasót, de igen kevés eredménnyel; előttük kis kerek kanapé állt. Az asztalkán ott hevert egy divatos folyóirat, a Két Világ elnyűtt, kopott példánya, szamárfüles lapokkal, mintha ki tudja, hányadszor olvasták volna végig, azután más, felvágatlan folyóiratok, Modern Művészet, amit csak azért kell járatni, mert előfizetési ára nem kevesebb, mint négyszáz frank évenként, aztán az Új Hang, egy kék fedeles vékony füzet, melyben a legújabb költők versei olvashatók, akik a "Dekadensek" csoportjához tartoznak.

A két ablak között ott állt a grófné íróasztala, múlt századbeli kacér bútordarab, amelyen megírta a válaszokat a fogadónapokon érkező sürgős kérdésekre. Itt is néhány munka heverészett, a grófné kedvelt könyvei, az asszonyi szív és szellem dokumentumai: Musset, Manon Lescaut, Werther. És hogy megmutassa, hogy a bonyolultabb érzések világa és a lélektan rejtélyei iránt is van érzéke, ott volt A romlás virágai, a Vörös és fekete, A nő a XVIII. században és az Adolphe.

A kötetek mellett ott hevert egy bájos kézitükör, valóságos mesterműve az ötvösművészetnek, üveggel lefelé fordítva, egy hímzett bársonyterítőn, hogy meg lehessen bámulni az érdekes arany- és ezüstmunkát a hátán.

Bertin fölvette a tükröt, és megnézte magát benne. Néhány év óta rettenetesen vénül. Bár úgy találta, hogy arca érdekesebb, mint azelőtt, igen elszomorította, mennyire püffedt az orcája, és ráncosodik a bőre.

Egy ajtó nyílott mögötte.

- Jó napot, Bertin úr - szólt Annette.

- Jó napot, kicsikém, hogy vagy?

- Nagyon jól, és ön?

- Hogyan, hát nem tegezel? Igazán nem szép tőled!

- Nem, igazán restellem, félek magától.

- Hogyhogy?

- Igen, félek, mert... maga már sem nem elég fiatal, sem nem elég öreg!...

A festő nevetni kezdett.

- Ez előtt az érv előtt meghajlok.

A lány hirtelen elpirult egészen a haja tövéig, ahol felcsillannak az első pihék, aztán zavartan hozzátette:

- Mama azzal bízott meg, hogy mondjam meg magának, rögtön le fog jönni, és azt kérdezteti, nem akar-e velünk kikocsizni a Bois de Boulogne-ba?

- Hogyne, szívesen. Egyedül lesztek?

- Nem, velünk jön Mortemain hercegnő.

- Rendben van, rendelkezésükre állok.

- Akkor megengedi, hogy feltegyem a kalapomat?

- Eredj csak, gyermekem.

Alighogy a lány távozott, a grófné lépett be, lefátyolozott arccal, kikocsizásra készen. Kezet nyújtott a festőnek.

- Mi az, hogy nem látjuk önt, Olivier? Mit csinál mostanában?

- Nem akartam zavarni magukat ezekben a napokban.

Ahogy az asszony kiejtette az "Olivier" nevet, minden szemrehányását és minden ragaszkodását éreztette vele.

- Ön a legjobb asszony a világon - szólt a festő, akit meghatott a mód, ahogy nevét kiejtették.

Ezt a kis szívügyet véglegesen elintézve, az asszony tovább folytatta a mindennapi társalgás hangján:

- Elmegyünk palotájába a hercegnőért, aztán egyet kocsizunk a Bois-ban. Meg kell mutatni ezt a várost Nanette-nek.

A tágas hintó ott várta őket a kapubejárat alatt.

Bertin szembeült a két nővel, és a kocsi nagy patkócsattogás közepette kigördült a visszhangzó boltozat alól.

Amint a nagy körút mentén haladtak a Madeleine irányában, mintha az égből a friss tavasz egész vidámsága a járókelők szívébe hullott volna.

A langyos levegő és a napsugár felragyogott az emberek arcán, az asszonyok szerelmes pillantásokkal néztek körül, a gyerekek hancúroztak az utcán, és a fehér cukrászinasok egy pillanatra letették kosaraikat a padra, hogy kitombolják magukat pajtásaikkal, az utcagyerekekkel. A kutyák is nagyon sok tennivalót találtak, a kanárik a portások fülkéiben torkuk szakadtából fütyörésztek, egyedül a bérkocsik elé fogott vén gebék baktattak görnyedt háttal, a haldoklók ingatag botorkálásával.

A grófné felsóhajtott:

- Ó, milyen szép nap, milyen jó élni!

A festő a szabad megvilágításban megnézte egymás mellett a leányt és az anyát. Annyi bizonyos, hogy különböztek egymástól, de annyira hasonlítottak is, hogy meglátszott: az egyik a másiknak folytatása, ugyanaz a vér, ugyanaz a hús, ugyanaz az élet lüktet bennük. Főként a szemek, a fekete csöppekkel telehintett kék szemek, melyek még frissen ragyogtak a kislány arcában, és már kissé elfakultak az anyáéban, csillogtak feléje ugyanazzal a pillantással, mikor hozzájuk beszélt; szinte várta, hogy ugyanazt a feleletet kapja tőlük. Meglepetéssel állapította meg, mikor nevetésre és fecsegésre bírta őket, hogy két teljesen megállapodott női jellem van előtte, az egyik már éli az életét, a másik csak most fogja élni. Nem, azt nem tudta előre, hogy mi lesz ebből a gyermekből, ha majd fiatal értelme, melyet még szunnyadó vágyak és ösztönök irányítanak, ki fog fejlődni, ha kitárulnak előtte a nagyvilág eseményei. Csinos kis fiatal teremtés, kész prédája a véletlennek és a szerelemnek, még nem ismerik, és ő sem ismer senkit, most hagyta el a kikötőt, mint az új hajó, míg anyja már visszatérőben van, bevitorlázta az életet és szerelmet.

Meghatotta ez a gondolat, hogy ő volt az, akit az asszony kiválasztott, és akit még most is többre becsül másoknál, ez a még mindig csinos asszony, akit itt előtte ringat a hintó a tavasz langyos levegőjében.

Hálával telt pillantást vetett feléje, melyet az asszony kitalált, és meg is köszönt azzal - legalább a festő úgy érezte -, hogy a ruhájával egy pillanatra hozzásimult Olivier térdéhez. Ő maga is felsóhajtott:

- Ó, igen, micsoda szép nap!

Felvették a hercegnőt a Varenne utcában, aztán elhajtottak az Invalidusok palotája mellett, keresztülmentek a Szajna-hídon, és befordultak a Champs-Élysées sugárútra, az Étoile téri diadalív irányában, ahol legsűrűbb volt a kocsitömeg.

A leány Olivier mellett ült a hátsó ülésen, és most tágra nyílt, mohó gyerekszemmel nézte a hintók szüntelen áradatát. Időnként, ha a hercegnő és a grófné egy-egy rövid fejbiccentéssel fogadott egy köszöntést, megkérdezte tőlük: "Ki ez?" Megmondták neki: "Pontaiglinék" vagy "Puicelciék" vagy "Lochrist grófnő" vagy "a szép Mandelière-né".

Éppen a városerdőbe vezető sugárúton haladtak, a kerekek vígan forogtak, nyikorogtak. A hintók most már nem szorongtak annyira, mint a diadalív előtt, sőt úgy tetszett, mintha versenyre keltek volna egymással. A bérkocsik, a nyolc, ünnepélyes rugón nyugvó nehéz hintók sorban megelőzték egymást, majd hirtelen eléjük vágott egy gyors kétkerekű, melybe egyetlen ügető ló volt fogva, őrült sebességgel ragadva magával ezen a kerekeken robogó, polgári és arisztokrata tömegen keresztül, ezen a sokféle világon, osztályon, rangfokon keresztül egy fiatal, közönyös asszonyt, akinek világos és merész ruhájából egy ismeretlen virág különös illata csapta meg a mögötte elmaradó kocsikat.

- Hát ez a hölgy kicsoda? - kérdezte Annette.

- Nem tudom - felelte Bertin, míg a hercegnő és a grófné egy mosolyt váltott egymással.

A levelek rügyeztek, a párizsi kert meghitt lakói, a csalogányok, már nótára gyújtottak a zsendülő lombok között, és mikor a tó közelében a kocsik sorba igazodtak, szüntelenül hullottak egyik kocsiból a másikba a köszönések, mosolyok, barátságos üdvözlések, ha a kerekek súrolták egymást. Mintha csónakflotta ringott volna a folyón, telve komoly urakkal és hölgyekkel. A hercegnő feje minden pillanatban meghajolt a levett kalapok vagy női fejbiccentések előtt, úgy tett, mintha mindent sorba venne, és emlékezetébe idézné, amit tudott, amit gondolt, amit képzelt az emberekről, ahogy éppen felvonultak előtte.

- Nézd csak, kicsikém, itt van megint a szép Mandelière-né, a köztársaság szépasszonya.

A köztársaság szépasszonya látszólag közönyösen fogadta vitathatatlan dicsőségét; egy könnyű és kacér hintóban csodáltatta nagy, sötét szemét, alacsony homlokát barna hajsisakja alatt és kissé duzzadt, akaratos száját.

- Azért nagyon csinos - szólt Bertin.

A grófné nem szerette, ha a festő más asszonyokat dicsér a jelenlétében. Könnyedén vállat vont, és nem szólt semmit.

De a leányban hirtelen felébredt a versengés ösztöne, s megkockáztatta ezt a megjegyzést:

- Én nem úgy találom.

A festő feléje fordult:

- Mi az, nem találod szépnek?

- Nem én, olyan az arca, mintha tintába mártották volna.

A hercegnő elragadtatva kacagott fel.

- Bravó, kicsikém, igazad van, hat éve a párizsi férfiak fele odavan ettől a néger nőtől. Azt hiszem, csúfolódnak velünk. Nézd inkább Lochrist grófnőt, itt jön.

A grófnő egyedül ült hintójában egy fehér ölebbel, finom volt, mintha egy miniatűrből lépett volna ki, barna szemű szőke szépség, gyöngéd vonásai öt vagy hat év óta bámuló felkiáltásokra késztették lelkes párthíveit; most odaköszönt nekik, ajkára merevedett mosolyával.

De Nanette mintha most sem lett volna elragadtatva.

- Ó - jegyezte meg -, már ez sem valami fiatal.

Bertin, ha a mindennapi beszélgetés erre a két versenytársra terelődött, rendszerint egyáltalán nem volt a grófné pártján, de most ennek a csitrinek az igényessége kihozta a sodrából.

- Ejnye - mondta -, akár rajongnak érte, akár nem, még mindig nagyon bájos asszony, és kívánom neked, hogy te is olyan csinos légy, mint ő.

- Ugyan hagyja - szólt közbe a hercegnő -, maga csak akkor veszi észre az asszonyokat, ha már túl vannak a harmincon. Igaza van a kislánynak, ön csak a hervadt szépségeket dicséri.

A festő felkiáltott:

- Engedje meg, egy asszony csak bizonyos idő után válik igazán széppé, mikor arcának kifejezőkészsége teljesen kibontakozik.

Aztán tovább fejtegette gondolatát, hogy az első szépség hímpora csupán az érni készülő szépség máza, bebizonyította, hogy a társaságbeli emberek nem csalódnak, ha nem sokat törődnek a fiatalon ragyogó asszonyokkal, és igazuk van, ha csak akkor nyilvánítják őket "szép"-nek, ha virágzásuk utolsó korszakába értek.

A grófné úgy érezte, hogy a hízelgés neki szól, és felsóhajtott:

- Igaza van, úgy ítél, mint művészhez illik. A fiatal arc nagyon kedves, de kissé mindig hétköznapi.

A festő tovább erősködött, rámutatott, hogy mikor következik be az az időszak, amikor egy arc, elvesztve lassankint a fiatalság báját, végső formát, jelleget, kifejezést ölt.

És a grófné Bertin szavára igent intett egy-egy apró, meggyőződéses bólintással. A festő belemelegedett az érvelésbe, egy védőügyvéd hevével, azzal a gyanús lelkesedéssel, mint aki a saját ügyéért küzd; az asszony egy-egy tekintettel vagy mozdulattal igazat adott neki, mintha szövetkeztek volna arra, hogy veszély esetén támogatják egymást, hogy véd- és dacszövetséget kötnek egy hamis és fenyegető vélemény ellen. Annette nem is hallgatott rájuk, annyira elfoglalta az eléje táruló látnivaló. Mosolygó arca gyakran elkomolyodott, abbahagyta megjegyzéseit, egészen elkábította az öröm, melyet a mozgalmasság láttára érzett. A napsütés, a lombok, a kocsik, a gazdag és vidám élet, most mindez az övé.

Eljöhet ide mindennap, őt is meg fogják ismerni, köszönni fognak neki, irigyelni fogják; és a férfiak talán egymásnak mutogatják, és szépnek mondják. Kikereste magának azokat, akiket a legelegánsabbnak tartott, fáradhatatlanul kérdezgette a nevüket, mással sem törődött, csak ezekkel az összefűződő szótagokkal, melyek néha a tisztelet vagy csodálat visszhangját keltették benne, ha gyakran olvasta az újságokban vagy a történelemben. Alig tudta megszokni a hírességeknek ezt a felvonulását, azt hitte, csak álom, mintha színdarabban látná. A bérkocsik utálattal vegyes megvetést keltettek benne, zavarba hozták, és felingerelték, úgyhogy hirtelen megjegyezte.

- Azt hiszem, nem lenne szabad megengedni, hogy bérkocsik is erre hajtsanak.

- Ugyan, kisasszony - szólt Bertin -, mi lesz akkor a szabadsággal, egyenlőséggel és testvériséggel?

A kislány fintorgott, mintha azt akarná mondani: "Mondja ezt másnak", aztán így válaszolt:

- Hát volna egy liget a bérkocsik számára, például a vincennes-i erdő.

- Kissé elmaradtál, kicsikém, és nem tudod, hogy most a demokrácia kellős közepén élünk. Különben ha látni akarod a ligetet vegyes társaság nélkül, jöjj ki ide reggel, s akkor a társaság színét-virágát láthatod.

Aztán fölvázolt neki egy képet - ehhez kitűnően értett - a reggeli ligetről, lovasaival és amazonjaival, a legválogatottabb társasággal, ahol mindenki ismeri egymást, nevét, rokonságát, címeit, jó tulajdonságait és hibáit, mintha valamennyien ugyanabban a városnegyedben vagy kisvárosban laknának.

- Gyakran kijár ide? - kérdezte Annette.

- Nagyon gyakran, valóban ilyenkor a legbájosabb Párizs.

- Kilovagol reggelenként?

- Hogyne.

- És azután délutánonként látogatóba megy?

- Igen.

- Hát akkor mikor dolgozik?

- Hogy mikor dolgozom?... Néha... Aztán meg ízlésemnek megfelelő műfajt választottam! Minthogy szép asszonyok festője vagyok, gyakran kell látnom, és kissé mindenfelé követnem kell őket.

A kislány nevetés nélkül odasúgott:

- Gyalog meg lóháton?

A festő egy oldalpillantást vetett feléje, mintha meg volna vele elégedve, mintha azt mondaná: "Nini, már szellemes is, nemsokára egész helyes kis asszonyka lesz belőled."

Hideg fuvallat suhant el fölöttük, messziről jött, a még alig ébredő tágas mezőkről. És az egész liget beléremegett, ez a kacér, fázós és nagyvárosi liget.

A remegés néhány másodpercig borzongatta a fák vékonyka leveleit és a nők vállára boruló szöveteket. Az asszonyok, szinte azonos mozdulattal, felhajtották karjukra a lecsúszott ruhadarabokat, és a lovak a fasorban véges-végig élénkebb ügetésbe fogtak, mintha az érkező friss szellő ostorként legyintette volna meg hátukat.

Hamar visszafordultak, a zablavasak ezüstös csörgése közepette, a lenyugvó nap bíbor sugaraitól fürösztve.

- Hazamegy? - kérdezte a grófné a festőtől, akinek minden szokását ismerte.

- Nem, a klubomba megyek.

- Akkor útközben letegyük?

- Nagyon jó lesz, köszönöm szépen.

- És mikor hív meg bennünket ebédre, engem meg a hercegnőt?

- Tessék napot választani.

A párizsi nők hivatalos festője, akit bámulói "realista Watteau"-nak és ellenségei "ruha- meg kabátfotográfus"-nak neveztek, gyakran meghívott magához hol ebédre, hol vacsorára szép asszonyokat, akiknek megörökítette vonásait, és másokat is, minden híres és ismert nőt, s az asszonyok sokat mulattak ezeken az apró lakomákon a legénylakásban.

- Holnapután? Jó lesz holnapután, kedves hercegnő? - kérdezte Guilleroy grófné.

- Hogyne, nagyon kedves magától! Bertin úr sohasem gondol rám, ha ilyen mulatságról van szó. Látszik, hogy nem vagyok már fiatal.

A grófné megszokta, hogy a művész házát egy kissé a magáénak tekintse, s így folytatta:

- Csak mi négyen leszünk ott, akik most itt ülünk a kocsiban, a hercegnő, Annette, én meg ön; ugye, jó lesz, művész úr?

- Csak mi négyen leszünk ott - mondta a festő, s közben kiszállt a hintóból -, elzászi módra készített rákkal fogom magukat meglepni.

- Ó, el fogja kényeztetni a kicsikét.

A festő visszaköszönt a kapu alól, aztán hirtelen befordult a klub előcsarnokába, odavetette felöltőjét és sétapálcáját annak a csapat inasnak, amely felpattant előtte, mint egy szakasz katona, ha tiszt halad el mellettük, majd felment a széles lépcsőn, elhaladt egy újabb, térdnadrágos inasbrigád előtt, bement egy ajtón, és hirtelen olyan frissnek érezte magát, mint egy fiatalember, mert meghallotta az összecsapódó vítőrök zörgését, a lábdobbanásokat, a hangos vezényszavakat:

- Tus. - Nálam. - Tovább. - Megvan. - Tus. - Önnél.

A teremben a vívók - szürke vászonruhát viseltek, bőrmellénnyel, bokájukon szorosra kötött nadrággal, hasukon védőköténnyel - egyik karjukat behajlított kézfejjel a levegőbe emelték, másik kezükben, melyet ormótlanná tett a kesztyű, vékony és hajlékony tőrt tartottak; előrevetették testüket, majd visszapattantak olyan könnyed rugékonysággal, mintha dróton rángatott bábuk lennének.

Egyesek pihentek, beszélgettek vagy még lihegtek, vörös arccal, verejtékezve, zsebkendővel törölgetve a homlokukat és nyakukat, mások a díványon üldögéltek a nagyteremben, a falak mentén, és az összecsapásokat nézték. Liverdy Landa ellen, a klub vívómestere, Taillade, pedig a termetes Rocdiane ellen vívott.

Bertin otthonosan, mosolyogva szorított kezet társaival.

- Lefoglalom önt! - kiáltott feléje Baverie báró.

- Rendelkezésére állok, kedves barátom.

Átment az öltözőbe, és levetkőzött.

Régóta nem érezte magát olyan fürgének és erősnek, előre tudta, hogy nagyszerűen fog támadni, sietett, egy iskolás fiú türelmetlenségével, aki játszani készül. Mihelyt szemben állott ellenfelével, vad hévvel nekirontott, és tíz perc alatt tizenegyszer eltalálta, és annyira kifárasztotta, hogy a báró kegyelmet kért. Azután Punisimont-nal mérkőzött és kartársával, Amaury Maldant-nal.

Vívás után a hideg zuhany lehűtötte gőzölgő bőrét; eszébe jutott, hogyan fürdött húszéves korában, mikor fejest ugrott a Szajnába a külvárosi hidakról, ősz kellős közepén, hogy elképessze az arra járó jámbor polgárokat.

- Itt vacsorázol? - kérdezte tőle Maldant.

- Itt.

- Van egy asztalunk, Liverdyvel, Rocdiane-nal és Landával; siess, már negyed nyolc.

A zsúfolt ebédlő zsibongott, mint a kaptár.

Ott volt minden éjjeli korhely, dolgozók és foglalkozás nélküliek, mindazok, akik hét óra után nem tudnak mit csinálni, és ott vacsoráznak a klubban, hogy valami véletlen találkozó kapcsán belekapaszkodjanak valakibe vagy valamibe.

Mikor az öt jó barát együtt ült, Liverdy bankár, egy negyven év körüli, mozgékony és tömzsi ember, így szólt Bertinhez:

- Nagyon nekihevültél ma este.

- Igen - felelte a festő -, ma úgy érzem, hogy mindenre képes volnék.

A többiek mosolyogtak, és Amaury Maldant, a tájképfestő, sovány, kopasz emberke - szürke kecskeszakálla volt -, ravasz arccal megjegyezte:

- Én is úgy érzem minden áprilisban, hogy megerednek bennem a nedvek, mintha bimbók akarnának rügyezni, legalább egy fél tucat, de ez csupa érzelem, semmi gyümölcs nem lesz belőle.

Rocdiane márki és Landa gróf sajnálatukat fejezték ki. Mindketten idősebbek voltak nála, bár a leggyakorlottabb szem sem tudta volna megállapítani a korukat, igazi klubemberek voltak, kitűnő lovasok és vívók, az állandó gyakorlás megacélozta testüket, azzal dicsekedtek, hogy mindenben fiatalabbak, mint az új nemzedék idegbeteg puhányai.

Rocdiane jó családból származott, bejáratos volt minden szalonba, de gyanússá tették mindenféle pénzügyi műveletei; ez nem csodálatos, mondotta Bertin, mert világéletében annyi dolga volt a pénzzel, megházasodott, elvált a feleségétől, aki évjáradékot fizetett neki, belga és portugál bankok igazgatója volt, büszkén sétáltatta Don Quijote-szerű, erőteljes alakját, kissé megkopott gavallérbecsületét, melyet időnkint meg kellett tisztítania párbajban néhány csepp vérrel.

Landa gróf, a hatalmas kolosszus - büszke is volt termetére és vállára -, bár férj volt és két gyermek apja, csak alig tudta rászánni magát, hogy hetenként háromszor odahaza étkezzen, egyébként más napokon a klubban töltötte idejét barátaival, az étteremben vagy a vívóteremben.

A klub olyan, mint egy család, mondotta, azok családja, akiknek még nincs családjuk, vagy azoké, akiknek sohasem lesz, vagy azoké, akik unatkoznak a családjuk körében.

A társalgás asszonyokra terelődött, mindenféle adomák és kérkedő visszaemlékezések jártak körbe, egészen a legbizalmasabb vallomásokig.

Rocdiane márki szeretőit könnyű volt kitalálni, olyan pontos célzásokat tett rájuk, társaságbeli asszonyokra, éppen csak a nevüket nem mondta ki, hogy annál könnyebb legyen kitalálni. Liverdy bankár a keresztnevükön emlegette szeretőit. Azt mesélte például: "Abban az időben igen jóban voltam egy diplomata feleségével. Nos hát egy este, mikor elbúcsúztam tőle, azt mondtam neki: »Kedves Margitkám...« - megszakította a szavát, míg a többiek elmosolyodtak, aztán így folytatta: - Ejnye, kikottyantottam valamit. Meg kellene szoknia az embernek, hogy minden asszonyt Zsófinak szólítson."

Olivier Bertin nagyon tartózkodó viselkedést tanúsított, s ha faggatták, rendesen így válaszolt:

- Én meg szoktam elégedni a modelljeimmel.

Úgy tettek, mintha elhinnék, és Landa, ez a közönséges szoknyavadász, tűzbe jött arra a gondolatra, hogy mennyi kis nő szaladgál az utcán, és mennyi csinos modell vetkőzik le a festők előtt tíz frankért egy órára.

Ürültek a palackok; a "deresedők" - ahogy a klub fiataljai nevezték őket - vörös arccal nekihevültek, tűzbe jöttek, ösztökélték őket a felgyűlt vágyak és az újra erjedő szenvedélyek.

Rocdiane a feketekávé után mind őszintébb bizalmaskodásra ragadtatta magát, és megfeledkezve a társaságbeli nőkről, az egyszerű kokottokat kezdte dicsérni.

- Párizs az egyetlen város - mondta egy pohárka köménylikőrrel a kezében -, ahol a férfi nem öregedhet meg, az egyetlen város, ahol, ha egészséges, és ápolja magát, mindig fog találni egy tizennyolc éves fruskát, aki csinos, mint egy angyal, és hűségesen fogja szeretni.

Landa végre rátalált a likőr után barátjára, az igazi Rocdiane-ra, lelkesedéssel helyeselt, és felsorolt minden kis nőt, akit még mindig imádott.

De Liverdy gyanakodóbb természetű volt, és abban a meggyőződésben élt, hogy igazán ismeri a nőket, ezért csak ennyit dörmögött:

- Igen, azt mondják, hogy szeretnek benneteket.

Landa visszavágott:

- De be is bizonyítják, kedvesem.

- Ezek a bizonyságok nem számítanak.

- De nekem elegendők.

Rocdiane felkiáltott:

- De úgy is gondolkoznak, ahogyan beszélnek, az áldóját! Azt hiszitek, hogy egy húszéves kis tyúk, aki már öt vagy hat év óta mulat Párizsban, ahol annyi bajuszos gavallér tanította csókra unásig, még különbséget tud tenni egy harmincéves meg egy hatvanéves férfi között? Ugyan, hagyjátok, ilyet ne mondjatok. Nagyon sokat látott, és nagyon sokat tanult az ilyen kis nő. Higgyétek el, fogadni mernék bárkivel, hogy szíve mélyén jobban szeret, őszintén jobban, egy öreg bankárt, mint egy ifjú ficsúrt. Azt hiszitek, törődik vagy gondol az ilyesmivel? És azt hiszitek, hogy itt, Párizsban számít a férfiak kora? Eh, barátom mi őszülőben is fiatalodunk, és minél jobban őszülünk, annál jobban bizonygatják nekünk, hogy szeretnek bennünket, annál jobban mutatják, és annál jobban elhisszük.

Felkeltek az asztal mellől, az alkoholtól felkorbácsolt vérrel, telt gyomorral, minden kalandra készen, és azon kezdtek tanakodni, hol töltsék el az estét.

Bertin a cirkuszra gondolt, Rocdiane a lóversenyt ajánlotta, Maldant az Édent és Landa a Folies Bergère-t, mikor felhangolt hegedűk halk cincogása ütötte meg fülüket a távolból.

- Ejnye, hiszen ma hangverseny lesz a klubban - szólt Rocdiane.

- Igen - válaszolt Bertin. - Nem néznénk oda tíz percre, távozás előtt?

- Jó.

Átmentek egy szalonon, a biliárdtermen, egy játéktermen, aztán eljutottak egy páholyfélébe, mely szemben volt a zenészek emelvényével. Három úr karosszékbe süllyedve, már áhítatos arccal várta a muzsikát, odalent a teremben üres székek között vagy tízen álltak, vagy üldögéltek és diskuráltak.

A karmester megkopogtatta pálcájával az állványt, a hangverseny megkezdődött.

Olivier Bertin úgy imádta a zenét, ahogy mások imádják az ópiumot. Álmodozásra késztette.

Alighogy a zene zengő hullámai megütötték a fülét, úgy érezte, mintha valami ideges mámor ragadná magával, s rendkívül érzékennyé tenné testét és szellemét. Képzelete őrült száguldásnak eredt, megrészegítették a melódiák a csöndes álmodozások és a kellemes ábrándok közepette. Lehunyt szemmel, keresztbe vetett lábbal, elernyedt karral hallgatta a hangokat; szeme előtt és a lelkében látomások vonultak el.

A zenekar Haydn egyik szimfóniáját játszotta, és a festő, mihelyt lehunyta szemét, újra maga előtt látta a ligetet, a körülötte kavargó hintósereget és vele szemben a hintóban a grófnét és leányát. Hallotta hangjukat, követte szavaikat, érezte a hintó ringását, magába szívta a levelek illatát.

Egyik szomszédja háromszor zavarta fel álmából, ő azonban újra elmerült benne, ahogy tengeri utazása végeztével az ember mozdulatlan ágyban is újra érzi a hajó ringását. Aztán kitárult előtte a látomás, hosszú utazás lett belőle, a két asszony folyton ott ült előtte, majd a robogó vonaton, majd idegen szállók éttermeiben. Az egész zenei előadás alatt így kísértették, mintha a szabadban tett kocsiséta után a két arc képe ott maradt volna a szemébe vésődve.

Hirtelen csönd, aztán a székzörgés és a hangok zaja szétfoszlatta az álmok ködét, és Olivier megpillantotta maga mellett négy barátját, amint elszenderültek az álomba ringatott figyelem gyermeki pózaival. Felébresztette őket:

- Nos, mit tegyünk? - kérdezte.

- Én - felelte őszintén Rocdiane - legjobban szeretnék itt tovább szundikálni.

- Én hasonlóképpen - felelte Landa.

Bertin felállott:

- Hát én hazamegyek, kissé fáradt vagyok.

A valóságban nagyon üdének érezte magát, de el akart távozni, mert attól félt, hogy ez az este is olyan véget ér, mint a többi, a klub baccarat-asztala mellett.

Hazament hát, és másnap, egy idegzsongító éjszaka után, amilyen felébreszti a művészekben azt a szellemi elevenséget, amit ihletnek kereszteltek el, elhatározta, hogy nem fog elmenni hazulról, hanem estig dolgozik.

Pompás napja volt. Az ilyen napokon könnyű az alkotás, az eszme szinte leszáll az ember kezére, és magától megrögződik a vásznon.

Zárt ajtók mögött, távol a világtól, a palota csöndjében, ahová senki sem léphetett be, a műterem nyugalmas békéjében, tiszta szemmel, frissen látó lélekkel, izgatottan élvezni kezdte azt a boldogságot, amely csak a művészeknek adatott, hogy örömmel hozzák világra művüket. Semmi sem létezett számára a munka órái alatt, csak az a darab vászon, ahol ecsetjeinek cirógatása alatt megszületett a kép, és a termékenységnek ebben a válságában úgy érezte, hogy a kitáruló élet különös és jóleső érzése árasztja el, amely megrészegít, és mindent betölt. Estére kimerült, mint mikor az ember egészséges munkát végzett, s a másnapi ebéd kedves gondolatával tért nyugovóra.

Az asztalt virágok borították, az ételek rendjét nagyon gondosan megválogatta Guilleroy grófnéra való tekintettel, aki nagy ínyenc volt, és ebéd közben sikerült a nők erélyes, bár rövid ellenállása után arra kényszerítenie vendégeit, hogy pezsgőt igyanak.

- A kicsike be fog csípni! - szólt a grófné.

A hercegnő engedékenyen válaszolt:

- Istenem, ezt is meg kell egyszer tapasztalni.

Mikor átmentek a műterembe, kissé mindnyájukat felizgatta az a könnyű vidámság, amelytől szinte szárnya nő az embernek.

A hercegnőnek és a grófnénak délután ülése volt a Francia Anyák Bizottságában; vissza akarták vinni a kislányt, mielőtt elmennének az egyesületbe, de Bertin felajánlotta, hogy majd gyalog elkíséri őt a Malesherbes körúti palotába. Meg is indultak kettesben.

- Válasszuk a leghosszabb utat - szólt Annette.

- Akarsz kószálni egy kicsit a Monceau-parkban? Igen kedves hely, elnézegetjük a gyerekeket meg a dadáikat.

- Hogyne, nagyon szívesen.

A Velasquez sugárút felől beléptek a hatalmas arany rácsos kapun, mely cégére és egyben bejárata ennek a ragyogó és elegáns párizsi parknak. A Monceau-park a főváros kellős közepén teregeti mesterkélt és zöldellő báját, főúri palotáktól övezve.

A széles fasorok mentén, melyek ravaszul kanyarognak a pázsitok és ligetek között, sok férfi és nő üldögélt a vasszékeken, és nézték a járókelőket; az árnyas és kígyózó ösvényeken egész gyereksereg nyüzsgött a homokban, szaladgált, kötélen ugrált, s dajkák közönyös szempillantása vagy anyák nyugtalan tekintete kísérte őket. Az óriási fák lombos kupolákban hajtották össze ormukat, a terebélyes gesztenyefák nehézkes levelei között virágok vörös és fehér fürtcsomói ragyogtak, a nemes juharfák és ékes platánok művészien csavarodó törzsükkel díszítették a káprázatos tájat, a hullámos, nagy pázsitokat.

Meleg van, a gerlicék turbékolnak a lombok között, és fáról fára röpködnek, a verebek vígan fürdenek a szivárványban, amit a napsugár csal elő az öntözőcsövek permetező vizéből, mely állandóan hull a finom gyepre. Talapzatukon a fehér szobrok boldogan sütkéreznek ebben az üde zöldben. Egy fiatal márványfiú megtalálhatatlan tövist húz a lábából, mintha az imént lépett volna belé, míg Diana után futott, aki odalenn szalad a kis tó felé, melyet bokrok zárnak körül; a liget egy templomromot rejteget.

Más szobrok hideg szerelemmel csókolóznak az erdőcskék szélén, vagy pedig fél térdüket kezükkel átkarolva álmodoznak. Vízesés tajtékzik, és kackiás sziklára hullatja vizét. Egy fát - törzsét olyan egyenesre nyesték, mint az oszlop - elborít a repkény, távolabb tőle egy sírkő hever római felírással. De a pázsiton emelkedő kőlábak éppoly kevéssé idézik az Akropolisz emlékét, mint ahogyan ez az elegáns kis park sem emlékeztet semmiben a vadon erdőkre.

Mesterséges, bájos kis park ez, ahol a városi emberek nézhetik a melegházi virágokat, ahogy a színházban bámulják az élet látnivalóit, úgy nézhetik ezt a bájos képet, melyet Párizs kellős közepén nyújt a szép természet.

Olivier Bertin évek óta majdnem mindennap felkereste kedves helyét, hogy tanulmányozza a párizsi nőket, miképpen mozognak a hozzájuk illő környezetben. "Ez a park egyenesen a ruha számára készült - mondta -, a rosszul öltözött emberek rettentő látványt nyújtanak benne." Órákon keresztül kószált a kertben, ismert minden növényt és minden rendszeres látogatót.

Most itt sétált Annette mellett a fasorokban, és szórakozott szemmel nézte a kert tarka és mozgalmas életét.

- Ó, a drága! - kiáltott fel Annette.

Egy kis szőke fürtös kisfiút nézett, aki boldog és csudálkozó tekintetet vetett feléje nagy kék szemével.

Azután sorra vett minden gyermeket, és olyan öröme telt benne, amint elnézte ezeket a szalagos, élő babákat, hogy megeredt a nyelve, és közlékeny lett.

Apró léptekkel tipegett, megjegyzéseket tett Bertinnek a kicsikékről, a dajkákról, az anyákról. Mikor egy kövér gyereket látott, felkiáltott örömében, a sápadtak szánalmat keltettek benne.

A festő hallgatta, őt jobban mulattatta a leány, mint a kicsikék, és még mindig a festészetre gondolva, ezt mormolta: "Milyen elragadó!" És arra gondolt, milyen kitűnő képet lehetne festeni a park egyik zugáról, egy csomó dajkával, anyával és gyermekkel. Hogy erre nem gondolt már előbb!

- Szereted ezeket a lurkókat?

- Imádom őket.

Amint nézte, hogyan örül a leány a gyerekeknek, érezte, hogy a leány szeretné őket felkapni és összecsókolni, forgatni: a leendő anya gyöngéd testi kívánsága támadt fel benne; a festőt meglepte ez a titkolt, elrejtett ösztön az asszonyi testben.

Annette-nek megoldódott a nyelve, és a festő kikérdezte őt kedvtelései felől. A kisleány bevallotta neki gyerekes együgyűséggel, hogy társasági dicsőségre és sikerekre vágyik, szép lovakat szeretne; szinte úgy ismerte a szép lovakat, mint egy lókereskedő, mert az állattenyésztés nagyon elterjedt foglalkozás Ronciéres-ben. Leendő vőlegényével annyit sem törődött, mint majdani lakásával, márpedig lakást mindig könnyen talál az ember, még válogathat is.

Elértek a tóhoz; hat kacsa és két hattyú libegett békésen a vízen, olyan tiszták és nyugodtak voltak, mintha porcelánból lettek volna, aztán elhaladtak egy széken ülő fiatalasszony előtt; nyitott könyv volt a térdén, de szemével maga elé meredt, lelke ki tudja, hol repült, milyen álom szárnyán?

Mozdulatlanul ült, mint egy viaszfigura. Csúnya volt, egyszerű, szerény öltözetet viselt, úgy látszott, egyáltalában nem akar sikert aratni; talán valami tanítónő, akinek lelke elkalandozott az álom birodalmába. Elragadta egy szó vagy egy mondat, s megbabonázta szívét. Bizonyára reménysége sugallata szerint folytatta magában a könyvben megkezdett kalandot. Bertin meglepetten megállott:

- Milyen szép - mondta -, ha az ember így elábrándozik.

Elhaladtak az asszony mellett, visszafordultak, és újra elmentek mellette, de az asszony nem vette észre őket, annyira lekötötte figyelmét gondolatainak távoli röpte.

- Mondd csak, kicsikém - szólt a festő Annettehez -, untatna-e, ha arra kérnélek, hogy ülj nekem modellt egyszer-kétszer?

- Dehogy, ellenkezőleg.

- Nézd csak jól meg ezt a hölgyet, hogy sétáltatja gondolatát az eszmék birodalmában!

- Azt ott, a széken?

- Igen. Nos, ha te is így leülnél egy székre, kinyitnál egy könyvet a térdeden, és megpróbálnál úgy tenni, mint ő. Álmodoztál néha ébren?

- Hogyne.

- Miről?

A festő megpróbálta, hogy vallomásra bírja, milyen kalandjai voltak álomországban, de a leány nem akart felelni, megkerülte kérdéseit, elnézte az úszkáló kacsákat, amint kenyérdarabkák után kapkodtak, amiket egy asszony dobált nekik; Annette zavarban volt, mintha lelkének egy érzékeny húrját érintette volna a festő.

Azután, hogy másra terelje a beszélgetést, ronciéres-i életéről kezdett mesélni, beszélt a nagymamáról - mindennap hosszasan felolvasott az idős hölgynek -, aki most bizonyára szomorkodik, és igen egyedül érzi magát.

A festő, amint hallgatta, vidám lett, mint a madár; olyan öröm töltötte be a szívét, mint azelőtt soha. Mindez, amit a kisleány elmondott neki, egyszerű leányéletének apró és jelentéktelen részletei rendkívül mulattatták és érdekelték.

- Üljünk le - mondta.

Leültek a víz mellé, és a két hattyú odasuhant a lábuk elé, kenyérdarabkákat lesve.

Bertin érezte, hogy emlékek ébrednek benne, azok a rég eltűnt, feledésbe merült emlékek, melyek - ki tudja, miért? - hirtelen visszatérnek. Gyorsan követték egymást, sok és sokféle emlék, úgyhogy az az érzése támadt, mintha egy kéz felborította volna emlékezetének urnáját.

Kereste az okát, honnan van régi életének ez a hirtelen felpezsdülése, pedig már sokszor észlelte, ha nem is olyan nagymértékben, mint ma. Mindig volt valami oka ezeknek a hirtelen ébredéseknek, valami egyszerű és tárgyi oka, legtöbbször egy illat, egy parfüm. Hányszor történt, hogy egy női ruha suhogott el mellette, és a parfüm illata felidézte benne az eltűnt emlékek egész raját! Régi illatszeres üvegek mélyén gyakran múltjának darabjait találta. És a kósza illatok az utcán, a mezőn, a lakásokban, a bútorok között, a kellemesek és kellemetlenek, a nyári esték meleg párái, a téli esték hideg borzongásai, mindig felelevenítették benne a régi emlékeket, mintha az illó olajok megőrizték volna a halott dolgokat, ahogyan a balzsam sértetlenül megóvja a múmiákat.

Vajon a nedves fű volt vagy a gesztenyefák virága, amely vissza vitte őt a múltba? Nem. Hát akkor micsoda? A szeme okozta? Hirtelen élesebben látott? Mit látott? Semmit. Egyik-másik járókelő, akivel találkoztak, talán hasonlított egy régi baráthoz vagy barátnőhöz, és lehet, hogy valamelyik észrevétlenül megkongatta szívében a múlt minden harangját.

De nem inkább valami hang volt? Gyakran történt, hogy egy véletlenül hallott zongoraszó, egy ismeretlen hang, sőt egy kintorna, ha valamelyik téren egy régi, kopott nótát nyaggatott, hirtelen megifjította vagy húsz évvel a festőt, és elfelejtett gyöngéd érzelmekkel duzzasztotta keblét.

De ez az izgalom egyre tartott, nem szűnt, szinte ingerlően elhatalmasodott. Mi volt körülötte, mellette, ami úgy fel tudta szítani a kihunyt hevüléseket?

- Kissé hűvös van - szólalt meg -, gyerünk!

Felkeltek és megindultak.

Nézték a padokon a szegényeket, akiknek nem telt székre.

Annette szintén figyelni kezdte az embereket, nyugtalankodva gondolt az életükre, a foglalkozásukra, és megdöbbent, hogy ilyen nyomorúságos külsővel meg mernek jelenni ebben a szép parkban. Olivier egyre jobban elmerült a múlt emlékében. Úgy tetszett, mintha légy döngicsélne füle körül, és az eltűnt napok zavaros zümmögésével töltené be a lelkét.

A leány, amint látta, hogy elábrándozik, megkérdezte tőle:

- Mi baja, miért olyan szomorú?

A férfi összerezdült szíve mélyéig. Ki kérdezte ezt, ez a leány vagy az anyja? De az anyja sem a mai hangjával, hanem a hajdanival, amely annyira megváltozott, hogy a festőnek most újra fel kellett fedeznie.

Mosolyogva válaszolt:

- Nincs semmi bajom, nagyon mulattatsz, eszembe juttatod a mamádat.

Hogy nem vette észre hamarabb ezeknek a régi, jól ismert szavaknak különös visszhangját, amely mostan friss ajkakon megint életre fakadt!

- Beszélj még - mondta a lánynak.

- Miről?

- Mondd el nekem, mire tanítottak a nevelőnőid? Szeretted őket?

A kislány ismét fecsegni kezdett.

És a festő hallgatta, valami egyre növekvő zavar lepte meg, leste, várta ennek a kislánynak szavai között - melyek szinte idegenek voltak szívének - a hangot, a nevetést, amely anyja torkában rekedt ifjúsága elmúltával. Néha egy-egy különös hangsúly megreszkettette a meglepetéstől. Annyi bizonyos, hogy beszédjük annyira különbözött egymástól, hogy Bertin nem vette észre rögtön a hasonlóságukat. Sőt gyakran nem is sejtett hasonlóságot köztük, és ez a különbség csakhamar még megkapóbbá tette az anyai szó hirtelen felriadását. Eddig csak arcuk hasonlóságát állapította meg baráti és kíváncsi szemmel, de íme, hogy ennek a feltámadt hangnak rejtelme ilyen különös módon összevegyítette őket, csak el kellett fordítania a fejét, és nem a leányt látta többé, hanem időnként azon töprengett, hogy nem a grófné beszél-e hozzá tizenkét év előtti hangján.

Azután, hogy képzelődései eltűntek, visszafordult Annette felé, és pillantásuk találkozott. Felismerte magában azt az ellágyulást, melyet szerelmük első idejében az anya szeme keltett benne.

Már háromszor megkerülték a parkot, folyton ugyanazokat az embereket, ugyanazokat a dajkákat, ugyanazokat a gyermekeket látták.

Annette most a palotákat kezdte vizsgálni a park körül, és megkérdezte, kik laknak bennük.

Mindent szeretett volna tudni ezekről az emberekről, mohó kíváncsisággal kérdezősködött, adatokkal akarta megtömni női emlékezetét, és figyelemtől csillogó arccal, nemcsak fülével, hanem szemével is hallgatta a festőt.

Amint elértek a pavilonhoz, mely elválasztja egymástól a két kaput a külső körúton, Bertin észrevette, hogy már négy óra is elmúlt.

- Ó - mondta -, jó lesz hazatérni.

Lassan elértek a Malesherbes körútra.

Mikor elbúcsúzott a lánytól, a festő megindult a Concorde tér felé, hogy átnézzen a Szajna túlsó partjára.

Dúdolgatott magában, futni szeretett volna, szívesen felugrott volna a padokra, olyan fiatalnak érezte magát. Párizst ragyogóbbnak, szebbnek látta, mint valaha. "Annyi bizonyos - gondolta magában -, hogy a tavasz új mázzal von be mindent."

Ilyen órákban a felizgatott képzelet örömmel vesz tudomásul mindent, a szem jobban lát, tisztább és élesebb, az ember nagyobb örömét leli a szemlélődésben, élvezi az életet, mintha egy mindenható kéz megújította volna a föld összes színeit, fölfrissítette volna az emberek mozgását, és felhúzta volna bennük - ahogy az ember a megállott órát húzza fel - az érzékszervek elernyedt rugóit.

A festő ezer mulatságos dolgot fogott fel pillantásával, és azt gondolta magában: "Hihetetlen, hogy vannak pillanatok, amikor nem találok festésre való tárgyat!"

Olyan szabadnak és tisztának érezte a képzeletét, hogy eddigi művészi munkája egészen köznapinak tetszett szemében. Úgy érezte, hogy új stílust alakított ki magában, hogy őszintébben és eredetibb módon fejezze ki az életét. És hirtelen elfogta a vágy, hogy hazatérjen és dolgozzon. Visszafordult, és bezárkózott a műtermébe.

De amint szembekerült a megkezdett vászonnal, az a hév, mely még az imént szinte égette a vérét, hirtelen lelohadt. Fáradtnak érezte magát, leült a pamlagra, és ábrándozni kezdett.

Az elégedett ember gondtalansága, akinek már szinte minden vágya kielégült, az a boldog közöny, amelyben élt, most csöndesen elpárolgott szívéből, és helyette nagy hiányérzet támadt. Üresnek látta a házat, és pusztának a nagy műtermet. És amint körültekintett, úgy tetszett, mintha asszonyi árnyék suhant volna el, amelynek jelenléte kedves volt számára. Régen elfelejtette a szerelmes türelmetlenségét, aki kedvesének visszatértét várja, és íme, most hirtelen úgy érezte, hogy távol van tőle, és szeretett volna mellette lenni, egy fiatalember ideges vágyakozásával.

Elérzékenyült a gondolatra, hogy mennyire szerették egymást, és ebben a tágas teremben, ahol az asszony annyiszor felkereste, most számtalan emlék elevenedett föl: mozdulatok, csókok. Eszébe jutottak bizonyos napok, bizonyos órák, bizonyos jelenetek. És érezte maga körül a régi cirógatások melegét.

A festő felkelt, nem bírta tovább a pamlagon, elgondolkozva fel-le sétált megint, és úgy érezte, nem töltötte be életét ez a viszony, mégiscsak egyedül van, örökre egyedül. A munka hosszú órái után, mikor körülnézett és felébredt - és ez az ébredés visszavitte a mindennapi életbe -, nem látott és nem érzett mást, csak a négy falat, csak ezt érhette el kezével, szavával. Nem volt felesége, és csak a tolvaj óvatosságával találkozhatott azzal a nővel, akit szeretett, ezért szabad óráit mindenféle nyilvános helyeken kellett töltenie, ahol az ember megtalálja vagy megveheti azokat az eszközöket, amikkel agyonütheti az időt. El szokott járni a klubba, a cirkuszba és a lóversenypályára, bizonyos napokon az Operába, máskor látogatóba ment, hogy ne kelljen otthon lennie, bár szívesen otthon töltötte volna az idejét, ha asszony lett volna mellette.

Máskor, a gyöngéd hevülés bizonyos óráiban, kegyetlenül szenvedett, hogy az asszonyt nem tudta magával vinni és maga mellett tartani. De tüze később lecsillapult, és lázadás nélkül fogadta el, hogy külön kell élniük, és ő szabadon rendelkezik idejével. Most azonban újra sajnálkozni kezdett, mintha szerelme megint ébredezne.

A föléledő szerelem hirtelen lepte meg, szinte ok nélkül, csak azért, mert az imént meghallotta ennek az asszonynak megfiatalodott hangját. Milyen kevés kell ahhoz, hogy felinduljon a férfiszív, egy vénülő férfié, akiben az emlékek bánattá hervadnak.

Mint hajdan, most is érezte a vágyat, hogy viszontlássa az asszonyt, ez töltötte be testét, lelkét szinte lázas erővel; úgy ábrándozott róla, mint a fiatal szerelmesek, rajongva oltárt épített neki, hogy annál jobban megkívánja. Azután elhatározta, hogy, bár délben látta az asszonyt, fel fogja keresni még az este egy csésze teára.

Az órák hosszúnak látszottak, és mikor kiment, hogy elsétáljon a Malesherbes körút felé, elfogta a félelem, hogy nem találja otthon, és kénytelen lesz ezt az estét is egyedül tölteni, mint azelőtt annyi más estét.

Mikor megkérdezte: "Idehaza van a grófné?" s az inas azt felelte neki: "Igen, uram", szíve megdobbant örömében.

Mikor megjelent a kis szalon küszöbén, és meglátta a két nőt, amint egy magas talpú, karcsú, kétágú angol fémlámpa alatt a rózsaszínű ernyő félhomályában dolgoztak, ragyogó arccal köszönt:

- Itt vagyok megint.

A grófné felkiáltott:

- Hogyan? Ön az? Micsoda meglepetés!

- Igen, én vagyok. Nagyon egyedül éreztem magam, eljöttem.

- Milyen kedves magától!

- Talán várt valakit?

- Nem... De lehet... Az ember sohasem tudhatja.

Olivier leült, és meglepetve nézte a durva pamutból készült szürke kötést, melyen vidáman dolgoztak hosszú fatűkkel.

- Mi lesz ebből? - kérdezte.

- Paplan.

- Szegényeknek?

- Természetesen.

- Nagyon csúnya.

- De nagyon jó meleg.

- Lehet, de azért mégis nagyon csúnya, kivált egy ilyen XV. Lajos-szalonban, ahol mindenben örömét leli a szem. De még ha a szegényekről van is szó, azok is megérdemelnék, hogy kissé ízlésesebb könyöradományokban részesüljenek.

- Istenem, milyenek a férfiak! - szólt a grófné vállat vonva. - Most mindenütt ilyen takarókat készítenek.

- Jól tudom, nagyon jól tudom. Az ember nem látogathat el sehová este, hogy ott ne lássa ezeket a szörnyű szürke rongyokat a legszebb toalettasztalokon és a legkacérabb bútorokon. Mondhatom, ezen a tavaszon a rossz ízlés jegyében indult meg a jótékonyság.

A grófné, hogy megítélje, igazat mond-e, kiterítette a kötést a mellette levő üres selyemszékre, aztán beismerte közönyösen: - Bizony, ez csúnya.

Azzal tovább folytatta munkáját. Egymás mellett a két női fejet, amint összehajoltak a lámpa alatt, elárasztotta a rózsaszínű fény, a hajukról lecsurrant az arcbőrükre, a ruhájukra és mozgékony ujjaikra. Azzal a könnyű és állandó figyelemmel tartották szemmel munkájukat, mint a kézimunkához szokott asszonyok, akik csak szemükkel követik a munkát, de lelkük messze kalandozik.

A szoba négy sarkában négy másik kínai porcelán lámpa, aranyozott fából készült régi oszlopokon, szende és tompa fénnyel öntötte el a kárpitokat; az üveggömbökre vetett átlátszó csipketakarók enyhítették csillogásukat.

Bertin leült egy alacsony székre, egy törpe fotőjbe; éppen hogy belefért, de mindig szeretett benne ülni, ha a grófnéval diskurált, szinte a lábai előtt érezve magát.

- Hosszú sétát tettek Nanéval a parkban - szólt a grófné.

- Igen, diskuráltunk, mint régi barátok. Nagyon szeretem a maga lányát. Nagyon hasonlít magához. Néha úgy ejti ki a szavakat, hogy azt hinné az ember, maga felejtette ott a hangját az ő torkában.

- A férjem már gyakran mondta.

A festő elnézte, mint dolgoznak a lámpák fényében, és újra feltámadt benne a gondolat, mely annyiszor megkínozta, és ma is gyötrelmet okozott neki, mikor elhagyott, rideg, néma házára gondolt, mely mindig hideg, akármilyen az időjárás, akár tűz ég a kandallóban, akár gőz jár a fűtőtestben, és ez annyira elkeserítette, mintha csak most döbbent volna rá igazán magányosságára.

Ó, hogy szeretett volna a férje lenni ennek az asszonynak, nem pedig a szeretője! Azelőtt néha kedve támadt, hogy elszöktesse, hogy elvegye attól az embertől, hogy egészen elrabolja tőle. Ma féltékeny volt rá, erre a megcsalt férjre, amiért így megtelepedett az asszony mellett, s most élvezi az otthon és az asszony jelenlétének melegét. Mikor az asszonyra nézett, érezte, hogy a szíve megtelik mindenféle ébredő régi emlékkel, amit szeretett volna vele közölni. Valóban, még mindig szerette, sőt talán ma egy kissé jobban, sokkal jobban, mint régóta. És az a kívánsága, hogy elmondja neki megfiatalodását, melyet az asszony bizonyára örömmel hallgat majd, azt a vágyat keltette benne, hogy jó volna elküldeni aludni a kislányt, mégpedig minél előbb.

Egészen megszállta a sóvárgás, hogy egyedül legyen az asszonnyal, hogy odakússzon a térdéhez, és ráfektesse a fejét, kezébe vegye az ujjait, melyek közül kihull majd a szegények takarója, a fatű és a pamutgombolyag, s egy lebomló fonál mentén elgurul a karosszék alá. Felnézett az órára, nem beszélt többet, és úgy találta, valóban helytelen hozzászoktatni ezeket a kislányokat, hogy együtt töltsék az estét a felnőttekkel.

Léptek zaja zavarta meg a szomszédos szalon csendjét, és az inas bedugta fejét az ajtón, jelentette:

- Musadieu úr.

Olivier Bertin alig tudta visszafojtani haragját, és mikor kezet szorított a szépművészeti felügyelővel, nagy kedve támadt, hogy vállon ragadja, és kihajítsa az ajtón.

Musadieu telve volt hírekkel: a kormány meg fog bukni, és mindenfelől azt suttogják, hogy Rocdiane márki nagy botrányba keveredett. Majd hozzátette, a leányra pillantva: - Ezt később fogom elmondani. - A grófné felemelte szemét az ingaórára, és megállapította, hogy tíz óra elmúlt.

- Itt az ideje, hogy aludni menj, gyermekem - mondta leányának.

Annette nem felelt, letette a kötést, összegöngyölte a pamutot, arcon csókolta édesanyját, kezet szorított a két férfival, és kisurrant a szobából, úgy, hogy lépteinek nesze is alig hallatszott.

- Nos, halljuk azt a botrányt! - szólt a grófné, alighogy a kislány elhagyta a szobát.

- Azt állították, hogy Rocdiane márki, aki barátságos úton elvált a feleségétől, és ezért évjáradékot kapott, nem találta elegendőnek a járadékát, és most egy igen biztos és különös módszert talált ki, hogy megduplázza. Állandóan figyeltette, és tetten érte volt feleségét, és a márkiné kénytelen volt egy új évjáradékkal megvásárolni a rendőrbiztos által felvett jegyzőkönyvet.

A grófné kíváncsi pillantással hallgatta, keze nem mozdult, térdére tette a félbeszakított munkát.

Bertint kétségbe ejtette Musadieu jelenléte, s a lány távozása óta egyre jobban elfogta a düh; azzal a méltatlankodással, amely olyan jól illik ahhoz, aki mindent tud, de nem akar elárulni senkinek semmit erről a rágalomról, kijelentette, hogy ez hitvány hazugság, afféle gyalázatos pletyka, amit a társasági embernek sohasem kellene sem meghallgatnia, sem továbbadnia. Egyre jobban belelovalta magát a haragba, felkelt a székéről, és nekitámaszkodott a kandallónak ideges arckifejezéssel, készen arra, hogy személyes ügyet csináljon ebből a történetből.

Rocdiane a barátja, és ha bizonyos tekintetben szemére is lehet vetni könnyelműségét, nem szabad megvádolni, sőt még csak meggyanúsítani sem ilyen igazán hitvány pletykával. Musadieu meghökkent, és zavarba jött, védekezni kezdett, meghátrált és mentegetőzött:

- Engedje meg - mondotta -, az imént hallottam ezt a történetet Mortemain hercegnőnél.

Bertin megkérdezte tőle:

- Ki mesélte? Bizonyára egy asszony.

- Szó sincs róla. Farandal márki.

A festő keze ökölbe szorult: - Őtőle nem meglepetés!

Néma csönd támadt, a grófné újra munkához látott. Olivier megnyugodott hangon folytatta:

- Határozottan tudom, hogy a dolog nem igaz.

Pedig nem tudott semmit, most hallott először erről.

Musadieu veszélyesnek érezte a helyzetet, szeretett volna visszavonulni, és célzásokat tett, hogy még egy látogatást kell tenni Corbelle-éknél, mikor Guilleroy gróf jelent meg, aki benn vacsorázott a városban.

Bertin újra leült, lesújtva, kétségbeesve. Hogy fog most megszabadulni a férjtől?

- Nem tudják - szólt a gróf -, micsoda nagy botrányról beszélnek mindenfelé ma este?

Minthogy senki sem felelt, a gróf így folytatta:

- Úgy látszik, hogy Rocdiane tetten érte a feleségét az asszony szeretőjével, és drágán megfizettette vele ezt a könnyelműséget.

Ekkor Bertin kétségbeesett arccal, bánatos hangon és bánatos mozdulattal kezét Guilleroy térdére tette, és baráti, nyájas szavakkal megismételte mindazt, amit az imént szinte az arcába vágott Musadieu-nek.

És a gróf, félig meggyőzve, haragudott, hogy ilyen könnyelműen továbbadta ezt a kétes és talán kompromittáló mendemondát, tudatlanságára és jóhiszeműségére hivatkozott. Valóban annyi hazug és hitvány dolgot mesélnek az emberekről.

Ebben aztán nemsokára mind a négyen megegyeztek: hogy az emberek csak vádolnak, gyanúsítanak és rágalmaznak, sajnálatra méltó könnyelműséggel. Mind a négyen azt a meggyőződést hangoztatták, legalább öt percig, hogy minden suttogva terjesztett pletyka hazugság, az asszonyoknak, a szóbeszéddel ellentétben, nincs is szeretőjük, a férfiak sem követik el soha azokat a gazságokat, amiket nekik tulajdonítanak; egyszóval a dolgok látszólag sokkal rútabbak, mint a valóságban.

Bertin Guilleroy megérkezése óta már nem haragudott Musadieu-re, s most elhalmozta hízelgéseivel, Musadieu kedvelt témáira terelte a beszédet, megnyitotta ékesszólásának zsilipjét. És a gróf elégedett arccal ült közöttük, mint aki mindenüvé magával viszi a békét és a barátságot.

Két inas nesztelen léptekkel hozta a szőnyegen a teásasztalt, melyen szép fényes tartályban forró víz zuborgott a szeszlámpa kékes lángja fölött.

A grófné felkelt, elkészítette a forró italt, azzal a gondos eljárással, melyet az oroszoktól tanultunk, aztán felajánlott egy csészét Musadieu-nek, egy másikat Bertinnek, majd tálcákat hozott, melyen libamájpástétom és angol meg bécsi teasütemény volt.

A gróf odalépett a kerekes asztalhoz, amelyen szirupos és likőrös üvegek és mindenféle poharak sorakoztak, grogot készített magának, aztán tapintatosan átment a szomszéd szobába, és eltűnt.

Bertin ismét szemben találta magát Musadieu-vel, és újra felébredt benne a vágy, hogy kidobja ezt a tolakodót, aki most tűzbe jött, szónokolni kezdett, adomákat szórt magából, szójátékokat mondott, sőt maga is gyártott. A festő állandóan az ingaórát nézte, melynek hosszú mutatója az éjfél felé közeledett. A grófné észrevette pillantását, megértette, hogy szeretne vele beszélni, és azzal az ügyességgel, mellyel a társasági hölgyek a beszélgetés egy-két fordulatával meg tudják változtatni az egész szalon légkörét, és egyetlen szó nélkül is megértetik, hogy tessék még maradni vagy távozni, ő is egész viselkedésével, arckifejezésével, szemével, melybe kiült az unalom, olyan fagyot terjesztett maga körül, mintha ablakot nyitott volna.

Musadieu megérezte ezt a légáramlatot, mely beléfagyasztotta az eszméket, és maga se tudta, miért, kedve támadt, hogy felkeljen és távozzon.

Bertin illendőségből követte a mozdulatát. A két férfi egyszerre távozott, átment a két szalonon, a grófné kísérte őket, de még egyre szóval tartotta a festőt. Visszatartotta az előszoba küszöbén valami színlelt magyarázkodással, mialatt Musadieu-re felsegítette az egyik inas a felöltőjét. Guilleroy grófné még egyre beszélt Bertinhez, ezért a szépművészeti felügyelő néhány percig várakozott a lépcsőház ajtaja előtt, melyet egy másik inas tárt ki előtte, aztán elhatározta, hogy egyedül távozik, mert nem akart ott maradni a szolgák között.

Az ajtót csöndesen rácsukták, és a grófné a legnagyobb természetességgel azt mondta a művésznek:

- De valóban, minek távozik ilyen hamar? Még nincs éjfél. Maradjon még egy keveset.

Együtt visszamentek a kis szalonba.

Mihelyt leültek, a festő így szólt:

- Istenem, hogy felingerelt ez az állat - mondta.

- Miért?

- Valamit elvett magából tőlem.

- Ó, nem sokat.

- Lehetséges, de mégis zavart.

- Csak nem féltékeny?

- Miért nevezi féltékenységnek, ha az ember haragszik, hogy egy tolakodó van a társaságban? - Visszaült a kis karosszékbe az asszony lábaihoz, ruhája szövetét cirógatta, és elmondta, hogy micsoda meleg fuvallat hatotta át a szívét ezen a napon.

Az asszony meglepetve hallgatta, aztán nyugodtan rátette kezét a festő őszülő hajára, és csendesen megsimogatta, mintegy köszönet fejében.

- Nagyon szeretnék így maga mellett élni - szólt a festő.

És a férjre gondolt, aki már bizonyára mélyen alszik egy szomszédos szobában. Aztán így folytatta:

- Valóban, csak a házasság tud egyesíteni két embert.

- Szegény barátom! - suttogta az asszony, telve szánalommal Olivier és önmaga iránt.

A festő a grófné térdére fektette arcát, és szerelmes pillantással, kissé mélabúsan, kissé fájdalmasan, bár kevesebb hévvel, mint az imént, amikor még ott volt a lánya, a férje meg Musadieu, ráemelte szemét.

Az asszony mosolyogva felelt, és megsimogatta Olivier fejét.

- Istenem, hogy megőszült! Az utolsó fekete hajszálai is eltűntek.

- Tudom, sajnos hamar megöregszünk.

Az asszony megijedt, hogy elszomorította a festőt.

- Ó, már egész fiatal korában deresedni kezdett. Mikor megismertem, már őszült.

- Igaz.

Hogy az asszony teljesen eloszlassa azt a kis bánatot, amelyet felidézett a férfi szívében, lehajolt hozzá, két keze közé fogta fejét, magához emelte; és homlokára lehelt egy lassú és gyöngéd, hosszú csókot; az ilyen csók mintha sosem érne véget. Azután egymásra néztek, mintha szemük mélyén érzelmeik visszfényét keresnék.

- Szeretném - mondta Bertin -, ha egy egész napot magával tölthetnék.

A festő valami homályos gyötrelmet érzett, valami kifejezhetetlen vágyat a benső barátság után.

Az imént még azt hitte: csak távozzék el a többi vendég, és az elég lesz, hogy a reggel óta ébredező vágya teljesüljön, de most, hogy egyedül maradt kedvesével, és érezte homlokán kezének langyos melegét és a ruhán keresztül testének forróságát, ugyanaz a zavaros érzés támadt benne, ugyanaz a vágy az ismeretlen és tűnő szerelem után.

Most azt képzelte, hogy ezen a házon kívül, talán valahol künn a ligetben, ahol egészen egyedül lennének, és senki sem zavarná őket, szívének nyugtalansága lecsillapulna, és vágyai kielégülnének.

- Milyen gyerek maga! - felelte a grófné. - Hiszen majdnem mindennap látjuk egymást.

A festő kérte az asszonyt, találjon módot arra, hogy elmehessenek együtt ebédelni valahová Párizs környékére, ahogy azelőtt is tették négy-öt alkalommal.

Az asszony meglepődve hallgatta ezt a szenvedélyes kívánságot, melyet nehéz lett volna megvalósítani, kivált azóta, hogy a leánya visszatért.

Mégis megígérte, hogy meg fogja próbálni, mihelyt a férje visszatér Roncières-be, de majd csak a tárlat szombati megnyitása után.

- Addig is - mondta a festő - mikor láthatom?

- Holnap este Corbelle-éknél. Különben jöjjön hozzám csütörtökön három órakor, ha van ideje, és azt hiszem, hogy pénteken este együtt fogunk vacsorázni a hercegnőnél.

- Igen, nagyon jó lesz.

A festő fölkelt.

- Isten vele.

- Isten vele, kedves barátom.

A festő ott állt, nem tudta elszánni magát az indulásra, mert hiszen semmit sem mondott még el abból, amit el szeretett volna mondani, agya tele volt ki nem fejezett gondolatokkal, zavaros ömlengések kavarogtak fejében, de nem tudtak utat találni.

- Isten vele - mondta újra, és kezet fogott a grófnéval.

- Isten vele, barátom.

- Nagyon szeretem.

Az asszony mosolyogva nézett rá, azzal a pillantással, mellyel a nő egy másodperc alatt tudomására tudja hozni a férfinak, mi mindent köszönhet neki.

A festő remegő szívvel harmadszor is megismételte:

- Isten vele.

Aztán eltávozott.

 

4

Ezen a napon mintha minden párizsi kocsi a Műcsarnok felé zarándokolt volna. Reggel kilenc órától kezdve az összes utak, fasorok és hidak ontották a járműveket a szépművészetek csarnoka felé, ahová a művész Párizs meghívta a nagyvilági Párizst, hogy részt vegyen háromezer-négyszáz festmény kiállításán.

Az emberek sorba álltak a kapuknál, majd ügyet sem vetve a szobrokra, rögtön fölmentek a képtermek felé. Amerre az ember tekintett, már a lépcsőház tele volt az úgynevezett "előcsarnokfestők" képeivel, azokéval, akik szokatlan nagyságú képeket küldtek be, vagy akiket nem mertek visszautasítani. A négyszögletes teremben lármás és nyüzsgő tömeg hullámzott. A festők a közönség rendelkezésére álltak egészen estig, és arról lehetett rájuk ismerni, hogy sürögtek-forogtak, hangosan szónokoltak, tekintélyt parancsoló mozdulatokkal. Barátaikat ruhaujjuknál fogva hurcolták a képek elé, és széles kézmozdulatokkal, lármásan hadonászva magyaráztak, mint szakemberekhez illik. Volt ott mindenféle fajta, magas, ösztövér, hosszúra növesztett hajjal, mindenféle lehetetlen formájú, szürke vagy fekete puhakalappal, melyek szélesek voltak, mint a háztető, lelógó karimával, amely az egész arcot beárnyékolta. Voltak aztán kisebbek, mozgékonyak, soványak vagy tömzsik lobogó selyem nyakkendővel, rövid zekében vagy más különös ruhában, amilyeneket a festők szoktak hordani.

Aztán ott volt a gavallérok hada, a körutak művészei, az akadémikusok kifogástalan öltözetben. A gomblyukban a becsületrend piros rozettájával, amely széles volt vagy apró aszerint, hogy miképpen fogták föl az eleganciát és jó ízlést, végül ott voltak a kispolgári festők, akiket egész családjuk körülvett diadalmas kórusban.

Azok a képek, melyeket abban a megtiszteltetésben részesítettek, hogy a négyszögletes terem óriási falaira akasztották őket, már a bejáratnál elkápráztatták a nézőt ragyogó színeikkel és aranyos keretükkel, az új festékek nyers csillogásával, melyet még élénkebbé tett a fénymáz; szinte vakítottak a magasból lehulló éles napfényben.

A köztársaság elnökének arcképe a bejárattal szemben volt, míg egy másik falon egy aranysujtásos generális - strucctollas kalapban és vörös nadrágban - nézett farkasszemet egy csoport meztelen nimfával, akik fűzfák alatt fürdőztek, és közelükben egy hajó nehezen küszködött a habokkal, melyek majdnem elnyelték. Egy másik képen egy hajdani püspök valami barbár királyt közösített ki az egyházból, mellette egy keleti utca telve pestises halottakkal, majd Dante árnyéka, amint leszáll az alvilágba; ezek a képek a kifejezés ellenállhatatlan hatalmával ragadták meg az emberek pillantását.

Látni lehetett még a hatalmas teremben egy lovasrohamot, katonákat az erdőben, legelő teheneket, két múlt századi nemesurat, amint egy utcasarkon párbajt vívtak, egy bolond asszonyt, aki egy határkövön ült, egy papot, amint a halotti szentséget szolgáltatta ki, aratókat, patakokat, egy napnyugtát, egy holdfényes éjszakát, egyszóval mindazt, amit festeni szoktak a festők, és amit festeni fognak, míg a világ világ.

Olivier egy csoport híres kartársa, az Akadémia és a zsűri tagjai között állt, s kicserélte velük véleményét. A festő kényelmetlenül érezte magát, valami nyugtalanság környezte saját kiállított képe miatt, a sűrű gratulációk ellenére sem érezte sikerét.

Egyszerre elrohant. Mortemain hercegnő jelent meg a bejárat küszöbén.

- A grófné még nem érkezett meg? - kérdezte a hercegnő.

- Még nem láttam.

- És Musadieu úr?

- Az sem.

- Pedig megígérte, hogy itt lesz tíz órakor a lépcsőházban, hogy végigkalauzoljon a termeken.

- Megengedi nekem a hercegnő, hogy helyettesítsem?

- Nem, nem. Önre szüksége van a barátainak. Úgyis látni fogjuk egymást, mert számítok arra, hogy együtt fogunk ebédelni.

Musadieu sietve megérkezett. Mentegetőzött, hogy néhány percig a szobrok közt tartóztatták, szinte lihegett a rohanástól.

- Erre, hercegnő - mondta -, erre, jobbra, itt kezdjük meg a szemlét.

Eltűntek a hullámzó fejek között, mikor Guilleroy grófné lépett be leányával a karján, és pillantásával Olivier-t kereste.

A festő megpillantotta, eléjük ment, és így üdvözölte őket:

- Istenem, milyen csinosak maguk máma! Valóban, Nanette napról napra szépül. Egy hét alatt egészen megváltozott.

Figyelmes szemmel nézett végig rajtuk. Aztán hozzátette:

- A vonásai lágyabbak, olvadóbbak, az arcszíne ragyogóbb. Már nem az a kislány, aki volt, igazi párizsi nő.

Aztán rátértek a mai nap nagy eseményére.

- Kezdjük jobboldalt, még utolérjük a hercegnőt.

A grófné járatos volt a párizsi festők minden dolgában; aggodalmas arccal kérdezte, mintha ő is kiállított volna:

- Mit mondanak?

- Nagyon szép szalon. Le Bonnat feltűnő festményt küldött be, van két kitűnő Carolus Duran, egy csodálatos Puvis de Chavannes, egy meglepő Roll, egészen új dolog, egy bájos Gervex, egy csomó szép Béraud, Cazin, Duez, szóval egy csomó nagyszerű vászon.

- És a magáé? - kérdezte a grófné.

- Elhalmoznak gratulációkkal, de nem vagyok elégedett.

- Maga soha sincs megelégedve.

- De igen, néha. Azt hiszem különben, hogy ma igazam van.

- És miért?

- Nem tudom.

- Nézzük meg azt a képet.

Mikor a kép elé értek - két kis parasztlányt ábrázolt, amint a patakban fürödtek -, egy csomó bámuló vette körül. A grófné örült, és halkan odasúgott a festőnek.

- De hiszen ez bájos, igazi csecsebecse. Még sohasem festett ilyen jó képet.

A festő odasimult szerelmes gondolattal a grófnéhoz, hálás volt minden szóért, mert enyhítette szenvedését, írt rakott a sebére. Hirtelen gondolatok nyilalltak agyába; meggyőződött, hogy az asszonynak igaza van, jól látott éles párizsi szemével. Aggodalmát elcsitította ugyan, de elfelejtette, hogy tizenkét év óta éppen ő tett szemrehányást a grófnénak, amiért nagyon is bámulja a kedves semmiségeket, a tetszetős apróságokat, az érzelmes témákat, a divat fattyúhajtásait, de nem a művészetet, magát a művészetet, a célzatosság, az eszmék és a társadalmi előítéletek járma alól fölszabadult művészetet.

A festő tovább vezette a grófnét. - Folytassuk - mondotta. Lassan teremről teremre kalauzolta őket, megmutogatott minden képet, megmagyarázta tárgyukat, közöttük, bennük boldogságot talált. A grófné hirtelen megkérdezte:

- Hány óra van?

- Fél egy.

- Ó, gyerünk gyorsan ebédelni. A hercegnő Ledoyennél vár bennünket, megbízott azzal, hogy vigyem önt magammal, ha nem találkozunk vele a termekben.

A vendéglő egy fákból és bokrokból alkotott zöldellő sziget közepén olyan volt, mint egy telt és zümmögő méhkas. Hangok tompa moraja, pohár- és tányércsörgés hallatszott mindenfelől a kitárt ajtókon és ablakokon keresztül. Az asztalok körül számtalan vendég szorongott, asztalokat toltak ki hosszú sorban a szomszédos ösvényekre jobbra-balra a szűk gyalogjárótól, ahol a pincérek kipirult arccal száguldottak hússal, hallal vagy gyümölccsel megrakott tálakat cipelve.

A kör alakú teremben akkora sokaság volt, hogy egy megelevenedett pástétomnak látszott. Nők, férfiak, mindenki nevetett, beszélgetett, ivott, evett, felindult a bortól, a túláradó örömtől, amely bizonyos napokon a napfénnyel együtt elönti Párizst.

Az egyik pincér fölvezette a grófnét, Annette-et és Bertint egy különterembe, melyet a hercegnő foglalt le.

Mikor beléptek, a festő megpillantotta Farandal márkit a nagynénje mellett, amint mosolyogva sürgött-forgott a két belépő nő körül, kitárt karral vette át az ernyőket és a kabátokat. A festő hirtelen elkedvetlenedett, egyszeriben kedve támadt, hogy ingerlő gorombaságokat mondjon.

A hercegnő megmagyarázta unokaöccse jelenlétét, elmondta, hogy Musadieu eltávozott a szépművészeti miniszterrel; de Bertin arra a gondolatra, hogy ez a kikent-kifent márki fogja feleségül venni Annette-et, hogy a lány kedvéért jött ide, s már úgy tekint rá, mint jövendőbelijére, ideges lett, és a vére lázadozni kezdett, mintha lábbal tiporták volna a jogait, az ő titkos és megszentelt jogait.

Mikor asztalhoz ültek, a márki a lány mellett helyezkedett el, s buzgón foglalatoskodni kezdett vele, mint aki már fölhatalmazást kapott az udvarlásra.

Kíváncsi pillantásokat vetett rá - ezeket a festő merésznek és szemtelennek tartotta -, majdnem szerelmes, önelégült mosollyal beszélt vele, valami barátságos és szinte hivatalos, gáláns merészséggel. A viselkedésével és szavaival már arról tett tanúságot, hogy elhatározta, nemsokára nyilvánosságra hozza a közeli birtokbavételt.

De a hercegnő és a grófné úgy tett, mintha támogatná és helyeselné ezt a vőlegényhez illő viselkedést, és jelentős pillantásokat váltottak, mintha bűntársak lennének.

Mihelyt megebédeltek, visszamentek a kiállításra. Most már akkora tömeg hemzsegett a termekben, hogy lehetetlennek látszott bejutni. Az emberi pára melege, a testen áporodó ruhák avas illata utálatossá és nyomasztóvá tette a levegőt. Az emberek már nem a képeket nézték, hanem egymás arcát és ruházatát; ismerősöket kerestek. Néha nagy lökdösődés támadt, kénytelenek voltak utat nyitni egy magas, kettős létrának, melyet munkások vittek nagy kiabálva: - Vigyázat, uraim, vigyázat, hölgyeim! - Öt perc múlva a grófné s Olivier elszakadt a többiektől. A festő utánuk akart menni, de a grófné a karjára támaszkodva visszatartotta:

- Nem vagyunk így jól? Engedje őket. Hiszen megbeszéltük, ha elvesztjük egymást, négy órakor találkozunk a büfében.

- Igaz - felelte a festő.

De rosszul esett neki a gondolat, hogy a márki kíséri Annette-et, és ott legyeskedik körülötte ostoba udvarlásával.

- Hát még mindig szeret? - suttogta a grófné.

A festő elgondolkozó arccal válaszolt:

- Persze, hogyne.

Aztán tovább kereste az emberfejek fölött Farandal márki szürke kalapját.

A grófné érezte, hogy a festő szórakozott, és vissza akarta terelni gondolatait, azért így folytatta:

- Ha tudná, mennyire tetszik nekem a képe, melyet az idén kiállított! Igazi remekmű.

A festő mosolygott, hirtelen megfeledkezett a fiatalokról, és ismét eszébe jutott a reggeli nyugtalansága.

- Igazán? Úgy találja?

- Igen, mindnél jobban szeretem.

- Pedig sok bajt okozott nekem.

Az asszony becéző szavakkal újra körülfonta a férfit, tudta jól régóta, hogy semmivel sem lehet jobban hatni a művészre, mint gyöngéd és állandó hízelgéssel. Nyájas szavakkal fölélénkítette, fölvidította, magához édesgette, úgyhogy a festőnek megjött a szava, nem látott mást maga körül, csak az asszonyt, nem hallgatott másra, csak az ő szavára ebben a nagy, lármás, hullámzó embertömegben. A festő köszönetképpen a fülébe súgta:

- Őrülten vágyódom, hogy megcsókoljam.

Az asszonyt forró hullám öntötte el, csillogó szemmel nézett a festőre, és újra megkérdezte tőle:

- Hát még mindig szeret?

És a festő azzal a hanghordozással felelt, amelyet az asszony kívánt, de az előbb nem kapott meg:

- Igen, szeretem magát, drága Any.

- Keressen fel gyakran esténként - szólt a grófné. - Most, hogy itt a lányom, nemigen távozom el hazulról.

Mióta megérezte a festőben a szerelemnek ezt a váratlan újraébredését, nagy boldogság fogta el. Látta Olivier fehér haját, és tudta, hogy évei számával érzései is csillapultak, s így már kevésbé félt attól, hogy el fogja tőle csábítani egy másik asszony, de szörnyen aggódott, hátha meg fog házasodni, mert annyira irtózik a magánytól. Ez a régi félelme állandóan növekedett, mindenféle megvalósíthatatlan tervet érlelt meg benne, hogy a festőt minél többször maga mellett láthassa, és Bertinnek ne kelljen egyedül töltenie a hosszú estéket üres palotájának hideg némaságában. Minthogy nem tudta mindig magánál tartani, mindenféle szórakozást sugalmazott neki, színházba küldte, emberek közé, sőt jobban szerette asszonyok közt tudni, mint házának szomorú magányában.

Az asszony, mintha titkos gondolatára felelne, így folytatta:

- Ah! Ha mindig magam mellett tarthatnám, mennyire elkényeztetném! Ígérje meg, hogy gyakran fel fog keresni, hiszen mostanában alig távozom el hazulról.

- Megígérem.

A grófné suttogó hangot hallott a füle mellett:

- Mama!

A grófné összerezdült és megfordult. Annette, a hercegnő és a márki csatlakozott hozzájuk.

- Négy óra - szólt a hercegnő -, nagyon elfáradtam, szeretnék hazamenni.

A grófné hozzátette:

- Én is hazamegyek, teljesen kimerültem.

A belső lépcső felé mentek, amely a folyosókról - itt rajzok és akvarellek voltak kiállítva - a télikertbe vezetett, ahol a szobrokat helyezték el.

A lépcső tetejéről odalátszott a hatalmas, zsúfolt melegház; a szobrokat az utak mentén, a zöldellő bokrok körül állították ki; kimagaslottak a tömeg fölött, amely elárasztotta az ösvényeket és utakat nyüzsgő és fekete áradatával. A márványszobrok kicsillantak a kalapok és a vállak sötét tömegéből, ezernyi helyen át- és áthasogatták ezt a fekete áradatot, fehérségük szinte világított.

Bertin elbúcsúzott a nőktől a kijáratnál, és Guilleroy grófné halkan megkérdezte tőle:

- Ugye, eljön este?

- Természetesen.

Azzal visszament a kiállítás épületébe, hogy megvitassa a többi művésszel a napot.

A festők és szobrászok csoportokba verődve beszélgettek a szobrok körül, a büfé előtt, és megtárgyalták, mint minden évben, ugyanazokat az eszméket, ugyanazokkal az érvekkel, védték vagy támadták ugyanazokat a gondolatokat, szinte ugyanazokról a művekről társalogtak. Olivier rendszerint belemelegedett ezekbe a vitákba, híres volt visszavágásairól és támadásairól, melyekkel ellenfeleit kihozta sodrából, különben is nagy volt a tekintélye, mint szellemes teoretikusnak - büszke is volt rá -, s most igyekezett belehevülni a disputába, de csak kényszeredetten felelgetett, saját szavai éppoly kevéssé érdekelték, mint azok, amelyeket hallott; szeretett volna elmenni, nem volt kíváncsi senkire és semmire, előre tudta, mit fognak mondani ezekről az ősi művészi kérdésekről, amiket már tüzetesen ismert.

Pedig szerette ezeket a dolgokat, és idáig szinte csak ezeket szerette, de ma szórakozott volt, valami könnyű és makacs nyugtalanság gyötörte, valami apró gond, ami alig érinti az embert, de - hiába minden - mégis állandóan kísérti, s bármit mondjon is az ember, vagy bármit tegyen, belefurakodik agyába, ahogy egy láthatatlan tövis hatol a bőr alá.

Elfelejtette a fürdőző parasztlányok miatt érzett nyugtalanságát, nem jutott eszébe csak annak a kellemetlen viselkedésnek az emléke, melyet a márki tanúsított Annette mellett. De miért érdekli ez őt annyira? Mi köze hozzá? Miért akarná megakadályozni ezt a fontos házasságot, amelyet előre elhatároztak, és amely minden tekintetben megfelelő? De semmiféle okoskodással nem tudta elhessegetni a rosszullét és elégületlenség érzését, mely hatalmába ejtette, amikor látta, hogy Farandal márki vőlegényi mosollyal udvarol, és tekintetével a leány arcát cirógatja.

Mikor este meglátogatta a grófnét, egyedül találta a lányával; a lámpák fényében megint a pamutkötésen dolgoztak a szegények számára, s a festő alig tudta türtőztetni magát, hogy valami csúfolódó vagy kellemetlen megjegyzést ne tegyen a márkiról, s le ne leplezze Annette előtt leendő vőlegényének választékossággal palástolt közönségességét.

Megtörtént, hogy e vacsora utáni látogatások alkalmával gyakran sokáig, szinte szunyókálva hallgatott, néha lustán kinyújtotta lábát, mint egy régi házibarát, aki nem zavartatja magát. Karosszékébe süllyedve, keresztbe tett lábbal, hátravetett fejjel, elmélázva beszélgetett, pihentette testét, lelkét ebben a nyugalmas csöndben. De hirtelen felriadt benne a férfihiúság, mely mindent elkövet, hogy megnyerje a nők tetszését; másra sem gondolt, csak arra, hogy mit fognak róla mondani, kereste a legritkább és legszebb szavakat, hogy kacérul feldíszítse velük gondolatait. Nem hagyta, hogy ellaposodjék a beszélgetés, hanem ébren tartotta, táplálta és szellemesen irányította, és ha sikerült a grófnét és a lányát őszinte kacajra fakasztania, vagy ha érezte, hogy elérzékenyültek, vagy látta, hogy meglepett szemmel pillantanak föl rá, és abbahagyják a kézimunkát, hogy figyelmesebben hallgassák, megbizsergette a gyönyörűség, érezte a siker enyhe borzongását, s ez bőven kárpótolta fáradságáért.

Most már mindig fölkereste őket, valahányszor tudta, hogy egyedül vannak, és talán sohasem töltött el ilyen kellemes estéket. Guilleroy grófnét megnyugtatta ez a hűséges kitartás, és lecsillapította állandó aggodalmát, mindent elkövetett, hogy a festőt magához vonzza, és magánál tartsa. Lemondott vacsorai meghívásokról, bálokról, fogadásokról, csupán azért, hogy meglegyen az öröme, s három órakor, amikor elment hazulról, a sürgönyhivatal postaszekrényébe dobhassa a kis kék színű táviratot, melyen csak ennyi volt: "Ma estére." Eleinte, hogy a festő óhaja szerint minél előbb négyszemközt legyenek, mindjárt tíz óra után aludni küldte a lányát. Azután, mikor egy napon látta, hogy a festő elcsodálkozik, és nevetve megkérdezi, miért bánnak úgy Annette-tel, mint egy kisgyermekkel, aki rosszul viselkedett, kegyelemből adott egy negyedórát, majd egy félórát, majd egy egész órát. Különben a lány távozása után a festő nem maradt ott sokáig, mintha Annette-tel a szalon varázsának fele is eltávozott volna. Ilyenkor kis székén odatelepedett a grófné lába elé, leült a közelébe, és időnként becéző mozdulattal az asszony térdéhez szorította arcát. Az asszony odanyújtotta neki egyik kezét; a festő el sem engedte, és amint hirtelen lelohadt a láza, egy szót se szólt többet, erőfeszítése után szinte elringott a csöndben.

A grófné lassanként rájött asszonyi ösztönével, hogy Annette majdnem annyira vonzza a festőt, mint ő maga. De nem haragudott meg, hanem boldog volt, hogy Olivier talált náluk valamit, amitől ő fosztotta meg a festőt: családi érzést; szinte kettejük bilincsébe verte Bertint, mamát játszott, hogy a festő szinte a kislány apjának érezze magát, és újabb gyöngéd kapocs fűzze a házhoz.

Kacérsága folyton résen volt, de nyugtalankodott, mióta mindenfelől érezte, mint még alig észrevehető csípéseket, az érett kor számtalan hátrányát, s ez még élénkebb tevékenységre serkentette. Hogy olyan karcsú maradjon, mint Annette, mindegyre is tartózkodott az italtól, és valóban, termete olyan nyúlánk lett, hogy ha valaki hátulról látta, nem tudta megkülönböztetni őket, de ezt a kúrát csakhamar megszenvedte az arca. Bőre ráncosodni kezdett, és elsárgult, s ez a lánya kicsattanó szépsége mellett annál jobban meglátszott. Ekkor mindenféle színésznői eljárással gondozni kezdte az arcát, ami fényes nappal a fehérségét gyanússá tette, de lámpafénynél ugyanazzal a mesterkélt és bájos ragyogással tündökölt, amely olyan széppé teszi a kendőzött asszony arcát. Mikor megállapította szépségének hanyatlását, és hozzászokott ezekhez a mesterséges módszerekhez, életmódja is megváltozott. Lehetőleg kerülte, hogy fényes nappal ki kelljen járnia, többre becsülte a lámpafényt, mert előnyösebb színben mutatta az arcát. Ha érezte, hogy fáradt, sápadt vagy szokatlanul öreges, jótékony fejfájása támadt, s ez fölmentette attól, hogy megjelenjen a bálban vagy a színházban: de azokon a napokon, amikor szépnek érezte magát, diadalmasan játszotta az idősebb nővér szerepét, kismamához illő szerénységgel. Hogy ruhája mindig hasonlítson a leányáéhoz, fiatalasszonyoknak való öltözeteket kényszerített rá, melyek kissé komolyak egy lány számára, de Annette, akiben mindinkább kiütközött a vidám és nevető természet, kicsattanó elevenséggel viselte ezeket a ruhákat, s ez még kedvesebbé tette őt. Szívvel-lélekkel támogatta anyjának kacér mesterkedéseit, ösztönszerűen kedves és családi jeleneteket rögtönzött vele, eltalálta az alkalmat, mikor lehet megcsókolni, vagy derekát gyöngéden átölelni, vagy egy mozdulattal, simogatással vagy más szellemes ravaszsággal megmutatni, mennyire csinosak mind a ketten, és mennyire hasonlítanak egymáshoz.

Olivier Bertin, minthogy annyiszor együtt látta és szüntelenül egymáshoz hasonlítgatta, néha szinte összezavarta őket. Megtörtént, hogy a kislány megszólította éppen akkor, amikor ő másfelé nézett, és neki törnie kellett a fejét: "Melyik mondotta ezt?" Gyakran még mulattatta is ez a játék, hogy összecserélje a két nőt, kivált ha mind a hárman együtt voltak a XV. Lajos-szalonban. Ilyenkor behunyta a szemét, s arra kérte őket, hogy intézzék hozzá egymás után ugyanazt a kérdést, aztán változtassák meg a kérdések sorrendjét, vajon fel fogja-e ismerni a hangjukat. A két nő olyan ügyességgel tudta eltalálni ugyanazokat az árnyalatokat, olyan egyforma hangsúlyozással tudta kiejteni az azonos kérdéseket, hogy néha valóban összetévesztette őket. Így aztán a valóságban is annyira hasonlítani kezdett a kiejtésük, hogy az inasok gyakran a lánynak felelték: "Igen, asszonyom", és az anyának: "Igen, kisasszony."

Mulatságból így utánozták egymást, és majmolták egymás mozdulatait, és ezzel a viselkedésnek és a mozdulatoknak olyan hasonlóságára tettek szert, hogy maga Guilleroy gróf is összetévesztette őket, ha egyik vagy másik elsuhant a szalon homályos mélyén, úgyhogy meg kellett kérdeznie: "Te vagy az, Annette, vagy az édesanyád?"

Ebből a természetes és szándékolt, valóságos és mégis mesterkélt hasonlóságból a festő lelkében és szívében az a fura érzet támadt, hogy kettős lénnyel van dolga, egy régivel és egy újjal, egy jól ismerttel és egy még ismeretlennel, két testtel, melyet egymás mintájára alkottak ugyanabból az anyagból, hogy ez ugyanaz az asszony, az egyik csak folytatása a másiknak, megfiatalodva és azzá alakulva, ami régebben volt. Így élt köztük, megosztva szerelmét, nyugtalanul, zavartan; érezte, hogy az anya iránt fölébred régi szenvedélye, és a leányt valami bizonytalan vonzalommal árasztja el.

 

MÁSODIK RÉSZ

1

Párizs, július 20. Este 11 óra.

Kedves barátom!

Édesanyám meghalt Roncières-ben. Éjfélkor utazunk, ne jöjjön, nem értesítettünk senkit. Sajnáljon engem, és gondoljon rám.

Any


Július 21-én délben.

Szegény barátnőm!

Elutaztam volna akarata ellenére is, ha nem szoktatott volna rá, hogy minden akaratát parancsnak tekintsem. Mélységes fájdalom tölt el, ha magára gondolok. Eszembe jut az a néma utazás, melyet az éjjel tett meg kislánya és férje társaságában abban a rosszul megvilágított vasúti kocsiban, amely drága halottja felé vitte. Szinte láttam, mint kuporodnak össze mindhárman a pislogó olajmécses alatt; maga sírt, és Annette zokogott. Láttam, amint megérkeznek az állomásra, átszállnak a hintóba, megérkeznek a kastélyba, ahol a lesújtott cselédség fogadja, maga felrohan a lépcsőn a szoba felé, ahol az ágyon ki van terítve az édesanyja; első pillantása ráesik, és csókjaival halmozza el merev, kiaszott arcát. És gondoltam a maga szívére, a maga szegény szívére, arra a szegény kis szívre, amelynek fele az enyém, és amely most szinte meghasad a sok szenvedéstől, a fojtogató könnyektől és a fájdalomtól, mely most engem is kínoz.

Csókolom könnyel áztatott szemét mélységes részvéttel.

Olivier


Roncières, július 24.

A levele nagyon megnyugtatott volna, kedves barátom, ha ugyan valami meg tudna nyugtatni szörnyű szerencsétlenségemben. Tegnap temettük édesanyámat, és mióta szegény élettelen holttestét kivitték ebből a házból, úgy érzem, mintha egyedül maradtam volna a világon. Az ember szereti az anyját, nem is tudja, nem is érzi, mert ez olyan természetes, mint maga az élet, és csak a végső válás pillanatában vesszük észre, milyen mélyek a szeretet gyökerei. Semmiféle más érzést nem lehet ehhez hasonlítani, mert a többi csak később támad, de ez a születéssel kezdődik. A többi érzést mind az élet véletlene hozza, de ez ott él velünk együtt az első naptól kezdve, szinte vérünkké válik. És azután, azután nemcsak anyját veszíti el az ember, hanem félig-meddig a gyermekkora is eltűnik vele, mert kislányéletünk éppannyira az övé, mint a miénk. Egyedül ő ismerte azt úgy, mint mi, tudott sok-sok jelentéktelen és kedves dolgot, szívünk első édes érzelmeit csak őneki mondhattam: "Emlékszel, anyám, amikor... Emlékszel, anyám, a porcelán babára, melyet nagymamától kaptam?" Így morzsolgattuk ketten az apró és jelentéktelen emlékek hosszú és kedves rózsafüzérét, s ezeket senki sem ismeri többé, csak én. Életem egy része halt most meg, a legrégibb, a legjobb. Elvesztettem azt a szegény szívet, ahol még teljes egészében élt az a kislány, aki voltam. Most már senki sem ismeri a kislányt, senki sem emlékszik a kis Annára, rövid szoknyáira, nevetésére és mosolyára.

És eljön a nap, talán nincs is olyan messze, amikor nekem is el kell mennem, és egyedül kell hagynom a világon az én kedves Annette-emet, amint édesanyám egyedül hagyott engem. Mily szomorú, kemény és kegyetlen sors! Pedig az ember sohasem gondol rá, nem néz körül, és nem veszi észre, mint szedi áldozatait a halál, és hogy nemsokára mi is sorra kerülünk. De jó is, hogy nem nézünk körül, nem gondolunk rá, s a világ elszórakoztat, felvidít és elkápráztat, mert különben elviselhetetlen lenne az élet, megőrjítene bennünket a végtelen mészárlás látványa.

Nagyon megtörtem, kétségbeestem, nincs erőm semmihez. Éjjel-nappal szegény anyámra gondolok, mint szögezték koporsóba, hogyan eresztették le zuhogó esőben a fekete földbe, a rideg temetőben; öreg arca, melyet oly boldogan csókoltam, most csupa szörnyű rothadás lehet. Ó, micsoda borzalom!

Mikor elvesztettem édesapámat, fiatal házas voltam, nem éreztem annyira, ezeket a dolgokat, mint ma. Igen, sajnáljon, gondoljon rám, írjon nekem, nagy szükségem van magára.

Anne


Párizs, július 25.

Kedves barátnőm!

Bánata rendkívüli szomorúságot okozott. Én sem látom többé rózsásnak az életet. A távozása óta elveszítettem önmagamat, elhagyatva nincs semmi támaszom, semmi menedékem. Minden fáraszt, untat, ingerel. Szüntelenül magára és a kis Annette-re gondolok, éppen most vannak távol tőlem, amikor annyira szükségem volna, hogy itt legyenek mellettem.

Különös, hogy mily messze érzem magukat, és mennyire hiányoznak nekem. Soha, még fiatal koromban sem jelentett maga annyira mindent, mint éppen most. Egy idő óta éreztem ezt a közelgő válságot, tudtam, hogy a rövid boldogság olyan, mint késő őszbe tévedő nyári napsugár. Olyan furcsákat érzek, hogy el is mesélem magának. Képzelje el, mióta távol van, nem tudok kisétálni. Máskor, még az utóbbi hónapokban is rendkívül szerettem egyedül kószálni az utcán, szórakoztattak az emberek és a dolgok, örömet okozott, ha embereket látok, és vidáman rovom a kövezetet. Csak mentem, mentem, magam se tudtam, hová, a járás, a lélegzés, az ábrándozás kedvéért. Most ettől is elment a kedvem. Mihelyt utcára megyek, olyan szorongást érzek, mint a vak, akinek megszökött a kutyája. Olyan nyugtalan vagyok, mint az utas, ha elveszíti az ösvényt az erdőben, abba kell hagynom a sétát, és haza kell térnem a lakásomba. Párizs üres, minden csak riaszt és nyugtalanít. "Hová megyek?" - kérdem magamtól. "Sehová, hiszen csak sétálni akarok" - válaszolok magamban. Nos hát, még csak céltalanul sétálni sem tudok. Az a gondolat, hogy csak kószálok az utcán, fáraszt és unalommal tölt el. Ilyenkor elmegyek a klubba, hogy ott űzzem el mélabúmat.

És tudja, miért van mindez? Csupán azért, mert maga nincs itt. Ebben bizonyos vagyok. Ha tudom, hogy maga Párizsban van, akkor nem érzem hiábavalónak a sétát, mert mindig lehetségesnek tartom, hogy az első utcasarkon szembetalálkozom magával. Elkószálhatok mindenfelé, mert bárhol magára akadhatok. Ha magával nem találkozom, talán Annette kerül elém, s őbenne is a maga kisugárzását látom. Maguk ketten reménységgel töltik meg számomra az utcákat, azzal a reménységgel, hogy egyszer csak találkozni fogunk, vagy maguk jönnek messziről felém, vagy én sejtem meg, merre járnak, és követem lépteiket. Ilyenkor kellemesnek találom a várost, és magához hasonló termetű asszonyok megtöltik szívemet az utca minden mozgalmasságával, kellemessé teszik a várakozást, foglalkoztatják szememet, vágyakat ébresztenek bennem, hogy magát lássam.

Talán úgy gondolja, hogy önző vagyok, szegény barátnőm, mert annyit beszélek magányomról, mint egy vén, turbékoló galamb, pedig közben maga olyan fájdalmas könnyeket sír. Bocsásson meg nekem, hogy annyira megszoktam maga mellett a kényeztetést, hogy ha nincsenek itt Párizsban, szinte kiáltani szeretnék: "Segítség!"

Csókolom a kezét, és szánakozzék rajtam.

Olivier


Roncières, július 30.

Kedves barátom!

Köszönöm levelét. Nagy szükségem van arra, hogy tudjam, mennyire szeret! Szörnyű napokat éltem most át, valóban azt hittem, hogy megöl a fájdalom. Mint a sziklatömb, olyan volt a szenvedés keblemen, és egyre nőtt, fullasztott, fojtogatott. Az orvos, akit azért hívtam ide, hogy csillapítsa idegességemet, rohamaimat - mert naponkint ötször-hatszor rám támadtak -, morfiuminjekciót adott, és ez majdnem megőrjített; az itteni nagy hőség még súlyosabbá tette állapotomat, annyira fölizgatott, hogy közel voltam a megőrüléshez. Most egy kissé megnyugodtam a pénteki nagy zápor óta. El kell magának mondanom, hogy a temetés napja óta nem tudtam sírni, és íme, míg a vihar dühöngött - bár közeledése annyira feldúlta idegeimet -, egyszer csak érzem, hogy könnycseppek fakadnak szememből, lassú, ritka, apró, égető könnycseppek. Ó! Ezek az első könnyek milyen fájdalmat okoznak! Úgy marcangoltak, mintha karmok lettek volna, a torkom összeszorult, alig tudtam lélegzeni. Azután a könnyek mind gyorsabbak, mind nagyobbak, mind langyosabbak lettek. Úgy ömlöttek szememből, mint a forrás vize, egykettőre eláztatták a zsebkendőmet, úgyhogy másikat kellett elővennem. És a bánat súlyos sziklája egyszer csak lágyulni, hasadozni, olvadozni kezdett.

Attól az időtől kezdve reggeltől estig sírok, és ez a menekülésem. Különben megőrültem vagy meghaltam volna, ha nem tudok sírni. Most is nagyon egyedül érzem magam. A férjem látogatásokat tesz a környéken, és én rábírtam, vigye magával Annette-et, hogy szórakoztassa és vigasztalja egy keveset. Elmennek kocsin vagy lóháton nyolc-tíz mérföldnyire Roncières-től, és a kislány kipirult arccal jön vissza, szomorúsága ellenére szeme ragyog az élettől, felvidította a szabad levegő és a friss séta. Milyen szép, ha ilyen fiatal az ember! Azt hiszem, két vagy három hetet töltünk itt, azután még augusztusban visszatérünk Párizsba, tudja, hogy miért.

Elküldöm magának mindazt, ami megmaradt a szívemből.

Any


Párizs, augusztus 4.

Már nem bírom, kedves barátnőm. Alig várom a visszatérését, mert úgy érzem, még valami bajom talál történni. Már arra gondolok, hogy beteg vagyok, annyira undorodom mindattól, amit régen örömmel vagy közönyös megnyugvással szoktam tenni. Aztán olyan forró ez a Párizs, hogy minden éjszaka egy nyolc-kilenc órás gőzfürdéssel ér föl. Kimerültén ébredek álmomból, mintha kemencében aludtam volna, egy-két órát föl-alá sétálok a fehér vászon előtt azzal a szándékkal, hogy rajzolni fogok valamit. De nem jut semmi az eszembe, nincs semmi a szememben, semmi a kezemben. Nem vagyok többé festő!... Kétségbeejtő ez a haszontalan vágyakozás a munka után. Odarendelek modelleket, elhelyezem őket, de amikor látom pózaikat, mozdulataikat, kifejezéseiket, melyeket már annyiszor megfestettem unásig, rájuk parancsolok, hogy öltözzenek fel, és távozzanak. Mintha már nem tudnék semmi újat látni, úgy kínlódom, azt hiszem, meg fogok vakulni. Mi ez? A szemem vagy az agyam fáradt ki, vagy kimerült a művészi tehetségem, vagy pedig görcsöt kapott a látóidegem? Ki tudja? Néha úgy tetszik, mintha már semmi se volna a természetnek abban a föltáratlan zugában, amely nekem volt fönntartva. Csak azt látom, amit mindenki ismer, csak azt tudom festeni, amit minden rossz festő tud, nincs látomásom és megfigyelőkészségem, olyan vagyok, mint egy kontár. Máskor, nem is olyan rég, végtelen sok új motívumot láttam, és kifejezésükre az eszközök olyan változatossága állott a rendelkezésemre, hogy zavarba jöttem, ha választanom kellett, és ez habozóvá tett. De íme, most hirtelen elnéptelenedett a látomások világa, kutató szemem tehetetlenné és meddővé vált. Az emberek nem nyújtanak semmi érdekeset számomra, nem találom meg az emberekben azt a jelleget és kifejezést, amelyet annyira szerettem fölfedezni és vászonra rögzíteni. Mégis azt hiszem, hogy igen csinos arcképet tudnék festeni a leányáról. Talán azért, mert annyira hasonlít magára, hogy szinte összefonódnak gondolatban? Igen, talán azért.

Nos, minthogy hiába erőlködöm, hogy fölvázoljak egy férfi vagy női arcot, mely elüt az ismert mintától, elhatározom, hogy elmegyek ebédelni valahová, mert nincs bátorságom, hogy egyedül leüljek az ebédlőmben. A Malesherbes körút olyan, mint egy halott város házai közé zárt erdei fasor. Minden lakás üresnek látszik. Az úttesten az öntözők fehér esőbóbitákkal árasztják el a fakockákat, amelyekből ázott kátrány és felmosott istállók gőze párolog. A Monceau-parktól a Szent Ágoston-templomhoz vezető hosszú, lejtős út mentén alig látni öt-hat fekete alakot, jelentéktelen járókelőket: bolti szolgákat vagy inasokat. A platánok árnyéka különös foltokat vet a forró gyalogjáróra: mintha száradó víztócsák volnának. A levelek mozdulatlanul ülnek az ágakon, és a fák szürke árnya olyan az aszfalton, mintha ennek a kiégett városnak fáradtságát akarná kifejezni. Izzadtan alszik Párizs, mint egy munkás, aki a napsütésben szundikál el egy padon. Igen, izzad ez a koldusváros, és szörnyen bűzlik csatornanyílásain, pince- és konyhaablakain keresztül, és csurgóin az utcák piszka folydogál. Ilyenkor azokra a nyári reggelekre gondolok, amelyeket a maga kertjében töltöttem, mely tele van mézszagot árasztó mezei virágokkal. Azután émelygő gyomorral betérek valami étterembe, ahol kopasz és pocakos urak ebédelnek kimerült arccal, kibontott mellénnyel, verejtéktől csillogó homlokkal. Minden étel meleg, a dinnye is olvad a jégen, a kenyérhéj puha, a borjúszelet szétomlik, a főzelék újra felforr, a sajt bűzlik, a gyümölcs korán elrohad. Utálattal távozom, hazamegyek, és aludni próbálok egy kicsit vacsora idejéig, melyet a klubban töltök.

Ott találkozom Adelmansszal, Maldant-nal, Rocdiane-nal, Landával és sok más barátommal, de csak untatnak és fárasztanak, mint a kintorna. Mindegyiknek megvan a maga nótája - tizenöt év óta ezt kell hallgatnom -, és minden este rákezdik a klubban, amelyről azt mondják, hogy oda szórakozni jár az ember. Föl kellene frissíteni az én nemzedékemet, szemem, fülem, agyam teli már vele. Mert ezek mindig hódítanak, dicsekednek vele, és gratulálnak egymásnak.

Annyit ásítok, ahány perc van nyolc óra és éjfél között, aztán hazamegyek aludni, és mikor levetkőzöm, arra gondolok, hogy holnap mindent újra kell kezdenem.

Igen, kedves barátnőm, abban a korban vagyok, amelyben a legényélet elviselhetetlen, mert nincs már énnekem semmi új a nap alatt. A legényember fiatal, kíváncsi és mohó legyen. Ha ez elmúlik, akkor veszedelmes a függetlenség. Istenem, hogy szerettem azelőtt a szabadságot, míg magát annál is jobban meg nem szerettem! És most mily súlyosan nehezedik a vállamra! A magamfajta agglegénynek már csak üresség a függetlenség, üresség mindenütt, halálba vezető út, amelyen semmi sem akadályozza a szemet, hogy a végét ne lássa; folyton feltolul a kérdés: "Mit tegyek? Hová menjek, hogy ne legyek egyedül?" És elmegyek egyik barátomtól a másikhoz, kezet szorítok hol ezzel, hol azzal, egy kis barátságot koldulok. De csak morzsákat tudok fölszedni, egyetlen falat sem telik belőlük.

És maga, kedves barátném, maga nem az enyém. Talán maga miatt van minden aggodalmam - annyit szenvedek emiatt! -, mert vágyom a simogatása után, maga után, szeretném, ha ugyanaz a háztető borulna fölénk, ugyanazok a falak öveznék életünket, közös érdek kötné össze kettőnk szívét, szükségem van arra, hogy közös legyen a reményünk, a bánatunk, az örömünk, a vidámságunk és a szomorúságunk, sőt még apró dolgaink is, melyek nekem annyi gondot okoznak. Maga az enyém, s ez annyit tesz, hogy időről időre elrablok magából egy darabot. De azért szeretném, ha szüntelenül ugyanazt a levegőt szívhatnám, amelyet maga szív, megoszthatnék mindent magával, csak a kettőnk dolgaival foglalkoznék, hadd érezze, hogy ami engem éltet, éppannyira a magáé, mint az enyém, a pohár, amelyből iszom, a szék, amelyen megpihenek, a kenyér, amelyet eszem, és a tűz, amelynél melegszem.

Isten vele, térjen vissza minél előbb. Nagyon szenvedek, hogy olyan távol van tőlem.

Olivier


Ronciéres, augusztus 8.

Kedves barátom!

Beteg vagyok, és olyan fáradt, hogy alig ismerne rám. Azt hiszem, hogy túlságosan sokat sírtam. Pihennem kell egy keveset visszatérésem előtt, mert nem akarnám, hogy ilyen állapotban lásson, amilyenben most vagyok. Férjem holnapután délben visszautazik Párizsba, és híreket fog vinni magának. Szeretne magával vacsorázni valahol, és megbízott, kérjem meg magát, legyen otthon hét órára, fel fogja keresni.

Ami engem illet, mihelyt jobban leszek, mihelyt eltűnik arcomról a halálos sápadtság, melytől magam is megijedtem, én is rögtön vissza fogok térni magához. Nekem nincs a világon más, csak Annette és maga, és én is szívesen feláldoznék mindent bármelyikükért anélkül, hogy egyiküket meglopnám a másikért.

Kisírt szemeimet küldöm magának, hogy csókolja le róluk a könnyeket.

Anne

Mikor Olivier megkapta a levelet, mely azt jelezte, hogy a grófné újra elhalasztotta visszatérését, kedve támadt, szinte ellenállhatatlan kedve, hogy kocsiba vágja magát, kihajtson a pályaudvarra, és felüljön a roncières-i vonatra, de azután eszébe jutott, hogy Guilleroy holnapután megérkezik, belenyugodott hát, és olyan türelmetlenül kezdte várni a férjet, mintha a felesége érkeznék.

Sohasem szerette annyira Guilleroy grófot, mint e huszonnégy órás várakozás ideje alatt.

Mikor meglátta, feléje rohant kitárt karokkal, és felkiáltott:

- Ah, kedves barátom, milyen boldog vagyok, hogy láthatom!

A másik igen elégedettnek látszott, főként annak örült, hogy visszatérhetett Párizsba, mert az élet nem volt valami vidám Normandiában, kivált a három utolsó hétben.

A két férfi leült a kétüléses kis kanapéra, a műterem egyik sarkában, egy perzsaszőnyegekből épített baldachin alatt, újra megragadták egymás kezét elérzékenyült arccal, és újra melegen megrázták.

- Hát a grófné hogy van? - kérdezte Bertin.

- Ó! Nem nagyon jól. Nagyon szívére vette a halálesetet, és nagyon lassan tér magához. Sőt meg kell vallanom, hogy kissé nyugtalankodom miatta.

- De hát akkor miért nem tér vissza?

- Nem tudom. Nem tudtam rávenni, hogy velem jöjjön.

- Mivel foglalkozik egész nap?

- Istenem, siránkozik, anyjára gondol. Ez pedig nem tesz jót neki. Nagyon szeretném, ha rászánná magát a levegőváltozásra, és elhagyná a szomorú esemény helyét. Ugye, igazam van?

- És Annette?

- Ó, ő akár a nyíló rózsa!

Olivier mosolygott, aztán megkérdezte:

- Ő is sokat bánkódott?

- Igen sokat, nagyon sokat, de tudja, a tizennyolc éves lány bánata nem szokott tartós lenni.

Pillanatnyi csend után Guilleroy tovább folytatta:

- Hová megyünk vacsorázni, kedvesem? Nagy szükségét érzem, hogy lerázzam magamról ezt a tompultságot, lármát halljak, és mozgalmas életet lássak.

- Ebben az évszakban, azt hiszem, az Ambassadeurs kávéház a legjobb.

Elindultak karonfogva a Champs-Élysées irányában. Guilleroyt a hazatérő párizsiak izgalma hevítette, akik számára minden távollét után fiatalabbnak és meglepőbbnek látszott a város; ezer apróságról faggatta a festőt, mi történt azalatt, míg ők távol voltak, miről pletykáltak. Olivier előbb közönyös feleleteket adott, melyekben magányának minden unalma visszatükröződött, majd Roncières-ről kezdett beszélni, szeretett volna kivenni ebből az emberből valamit, kiszedni belőle valami majdnem anyagi dolgot, amelyet azok az emberek hagynak bennünk, akikkel érintkeztünk, valami könnyű kisugárzást, melyet magunkkal viszünk, ha elhagyjuk őket, és még néhány óráig megőrzünk magunkban, míg újra el nem párolog a levegőbe.

Nyáresti nehéz égbolt súlyosodott a városra; a nagy fasorban a lombok alatt felcsendült a szabadtéri hangversenyek friss ritmusa. A két férfi kiült az Ambassadeurs kávéház erkélyére, és nézte az előttük elterülő üres padokat és székeket a zárt nézőtéren; elláttak egészen a kis színpadig, ahol az énekesnők az utolsó napsugarak és a lampionok fényében ragyogtatták csillogó ruhájukat és arcbőrük rózsás színét. A pecsenye, mártás és meleg ételek szaga elvegyült az alig észrevehető fuvallatokkal, melyekkel a gesztenyefák üzengettek egymásnak, és ha egy asszony haladt el mellettük, fenntartott helyet keresve egy sötét ruhás férfi kíséretében, szédítő parfümszag lebegett mögötte, mely ruháiból és testéből áradt.

Guilleroy ragyogó arccal dörmögte:

- Ó, mennyivel jobb itten, mint odalenn!

- Én - felelte Bertin - jobb szeretnék ott lenni.

- Ugyan, ugyan!

- De az istenért, az idén nyáron Párizs kibírhatatlan!

- Eh, kedves barátom, Párizs mégiscsak Párizs marad!

A képviselőnek, úgy látszik, nagyon boldog napja volt. Ritka nap az ilyen, ilyenkor kicsattanó jókedvükben még komoly emberek is képesek ostobaságokra. Elnézett két kokottot, amint a szomszédos asztalnál vacsoráztak három sovány fiatalember társaságában, akik a lehető legudvariasabb viselkedést tanúsították, aztán ravaszul faggatta Olivier-t a hírhedt és drága nőkről, akiknek nevét mindennap hallotta. Aztán mélységes bánattal odasúgott:

- Milyen szerencséje önnek, hogy legényember maradt, annyi mindent csinálhat és láthat.

A festő tiltakozott, és mint mindazok, akiknek nyomja valami a szívét, megvallotta szomorúságát és elhagyatottságát. Mikor mindent elmondott, és végigénekelte bánatának litániáját, hogy a szívén könnyítsen, őszintén megvallotta, mennyire vágyik szeretetre és egy asszonyi kéz simogató melegére; ekkor a gróf is elismerte, hogy a házasságban is van valami. Aztán belemelegedett parlamenti ékesszólásába, és dicsérni kezdte a családi élet előnyeit, nagy hozsannát zengett a grófnéról, és Olivier komolyan, sűrű bólogatással helyeselt.

Boldog volt, hogy valaki beszél az asszonyról, de egyszersmind féltékeny lett erre a meghitt boldogságra, melyet Guilleroy kötelességtudásból dicsért, s a festő őszinte meggyőződéssel felsóhajtott:

- Igen, önnek nagy szerencséje volt!

A képviselőnek tetszett a hízelgés, ő is élénken helyeselt, aztán így folytatta:

- Nagyon szeretném már, ha a feleségem visszatérne, valóban nagy gondot okoz nekem e pillanatban. De nézze csak, minthogy ön nagyon unatkozik Párizsban, menjen el érte, és hozza fel. Önre hallgatni fog, mert ön az ő legjobb barátja, míg egy férj... Hiszen tudja...

Olivier el volt ragadtatva, és rögtön beleegyezett:

- Nekem is ez volna a legfőbb vágyam. Azonban... hátha kellemetlen volna a grófnénak, ha így hirtelen betoppannék.

- Ugyan, a világért sem. Utazzék csak el, kedves barátom.

- Akkor szívesen megyek. Elutazom holnap délután az egyórás vonattal. Küldjek sürgönyt?

- Nem, nem kell, majd én elintézem. Értesíteni fogom az asszonyt, hogy kocsit küldjön az állomásra.

Amint megvacsoráztak, visszatértek a körútra. De már egy félóra múlva a gróf hirtelen elbúcsúzott a festőtől, azzal az ürüggyel, hogy sürgős dolga van, amelyről egészen megfeledkezett.

 

2

A grófné és a leánya gyászruhában, egymással szemben ültek a roncières-i tágas ebédlőben, és az ebédet várták. A falakon az elhunyt Guilleroy grófok képei sorakoztak ódon keretükben, melynek aranyozása lemállott; naiv ízlésű arcképek voltak, az egyik vértben, a másik testhez álló ujjasban ábrázolta az elhunytat, a harmadikon egy hajporos francia gárdatiszt, a negyediken egy restauráció korabeli ezredes látszott. Két inas nesztelen léptekkel szolgálta ki a két hallgatag nőt. A legyek az asztal fölött függő kristálycsillár körül röpdöstek, kavargó és zümmögő sötét felhőben.

- Nyissák ki az ablakokat - szólt a grófné -, kissé hűvös van idebenn.

Kitárták a három magas ablakot, mely a padlótól a mennyezetig ért, és széles volt, mint egy erkélynyílás. A három nagy ablakon keresztül hirtelen elárasztotta a szobát a langyos légáramlat, mely magával hozta a meleg fű illatát és a rétek távoli neszét, aztán elvegyült a kastély vastag falai közé zárt helyiség kissé nyirkos levegőjével.

- Milyen jó - szólt Annette, és teli tüdővel szívta magába a friss levegőt.

A két asszony az ablak felé tekintett, és a világoskék eget nézte: kissé elfátyolozta a köd, mely ilyenkor a napsugárban fürdő földek felett ragyog; nézték a park hosszú zöld pázsitját, az elszórt facsoportokat, a távolba nyíló kilátást, a sárga mezőt, amelyen az érett vetés arany abrosza csillogott a látóhatár széléig.

- Délután hosszú sétát teszünk - szólt a grófné. - Elgyalogolhatunk egészen Berville-ig, a folyó mentén, mert a réten keresztül nagyon meleg volna.

- Igen, anyám, magunkkal visszük Juliót is, hadd hajszolja a foglyokat.

- Tudod, hogy édesapád megtiltotta.

- Ó, hiszen papa Párizsban van. Aztán milyen mulatságos, ha Julio lesbe áll. Nézd csak, hogy kötözködik most is a tehenekkel. Istenem, milyen mulatságos.

Hátratolta székét, felkelt, és odafutott az ablakhoz, aztán uszítani kezdte a kutyát: - Fogd meg, Julio, fogd meg!

A pázsiton három lomha tehén oldalt fekve pihent; legeltek jóllakásig, eltikkadtak a hőségben, domborodó hasukat szinte paskolta a napsugár. A vadászkutya nagy ugatással, őrült ugrálással, vidám, dühös és színlelt haraggal táncolta körül a teheneket. Karcsú, vörös-fehér tarka állat volt, tincses füle minden ugrásra meglebbent. Azon erőlködött, hogy felriassza a három nehézkes állatot, de mozdulni sem akartak. Úgy látszik, ez volt a kutya kedvenc játéka, mindig újrakezdte, valahányszor a tehenek ledűltek pihenőre. Azok rosszallóan, de ijedtség nélkül nézték vizenyős nagy szemükkel, és fejükkel követték mozdulatait. Annette az ablakból biztatta:

- Rajta, Julio! Rajta!

A vizsla egyre vakmerőbb lett, izgalmában mind hangosabban csaholt, odamerészkedett az állatok mellé, mintha beléjük akarna harapni. A tehenek nyugtalankodni kezdtek, bőrük ideges borzongása, mellyel a legyek ellen védekeznek, mind gyakoribb és tartósabb lett. Egyszer azonban a kutya annyira nekiiramodott, hogy nem tudott idejében megtorpanni, és teljes lendülettel ért az egyik tehén közelébe, úgyhogy kénytelen volt keresztülugrani, ha nem akart átbukfencezni rajta. Az otromba állat az ugrás szelétől megsuhintva, először felemelte a fejét, azután lomhán, nehézkes szuszogással feltápászkodott a négy lábára. Mihelyt felkelt, a másik kettő követte példáját, és Julio körültáncolta őket diadalmas ugatással; Annette az ablakból dicsérte a kutyát:

- Bravó, Julio, bravó!

- Kérlek - szólt a grófné -, gyere már ebédelni, gyermekem!

De a lány a fél kezét szeméhez emelte, és így válaszolt:

- Nini, a sürgönykihordó!

A búza- és zabtáblák között kanyargó láthatatlan ösvényen mintha egy kék zubbony úszott volna a kalászok között a kastély irányában; egy férfi közeledett ütemes léptekkel.

- Istenem! - sóhajtott a grófné. - Csak valami rossz hírt ne hozzon!

Még most is borzongott attól a félelemtől, amely hosszú ideig fogva tart bennünket, ha a sürgönyben valami szeretett rokonunk haláláról értesülünk. Mostanában nem tudta feltépni a kis kék papirost reszkető ujjaival, és izgalmában most is arra gondolt, hogy abból az üggyel-bajjal kibontható papirosból valami fájdalom fog származni, mely könnyekre fakasztja.

De Annette tele volt fiatalos kíváncsisággal, és szeretett minden meglepetést. Szíve először érzett nagyobb fájdalmat, ezért most csak örömet várt a levélhordó oldalán lógó fekete és félelmes bőrtáskából, amelyből a postás annyi izgalmat hint széjjel a városok utcáin és a mezők ösvényein.

A grófné sem ebédelt tovább, gondolatban követte a kihordót, aki egyre közeledik, és néhány írott szót hoz, néhány szót csupán, de őt talán úgy meg fogja sebezni, mintha kést döfnének a torkába. Annyira kíváncsi volt, hogy elállt a lélegzete, és szerette volna kitalálni, micsoda sürgős hírt hoznak. Vajon miről lehet szó? Kiről? Hirtelen Olivier jutott az eszébe. Talán beteg? Talán ő is halott?

A tíz perc, míg várni kellett, végtelennek látszott. Feltépte a sürgönyt - meglátta a férje nevét -, végigfutott rajta: "Értesítelek, hogy Bertin barátunk Roncières-be érkezik az egyórás vonattal. Küldj kocsit az állomásra. Csókollak."

- Nos, anyám? - kérdezte Annette.

- Bertin bácsi jön le hozzánk.

- Ó, milyen jó lesz, és mikor?

- Nemsokára.

- Négy órára?

- Igen, de kedves!

De a grófné elsápadt, mert egy idő óta új aggodalom hatalmasodott el rajta, és a festőnek hirtelen megérkezése fájdalmas fenyegetésnek látszott; rosszat sejtett.

- Kihajtasz eléje - mondotta a leányának.

- Hát te, mama? Te nem jössz?

- Nem. Én itt várlak benneteket.

- De miért? Rosszul fog esni neki.

- Nem valami jól érzem magam.

- Hiszen még az imént gyalogolni akartál Berville-ig.

- Igen, de nem esett jól az ebéd.

- Addig majd jobban leszel.

- Nem, rögtön felmegyek a szobámba, majd értesíts, ha megérkeztetek.

- Igen, anyám.

A grófné parancsot adott, hogy fogjanak be a kellő időben, készítsék el a vendégszobát, aztán felment a szobájába, és bezárkózott.

Eddig egész élete szinte szenvedés nélkül telt el, egyetlen, nagyobb eseménye Olivier iránt érzett szerelme volt, és az a gond, hogy ezt a szerelmet megőrizze. Ez mindig sikerült neki, és mindig diadalmasan került ki ebből a küzdelemből. Szívét elringatta a siker és a dicsőség, követelőző lett, mint egy társaságbeli szép asszonyhoz illik, akinek joga van az élet minden öröméhez, beleegyezett egy ragyogó házasságba, amelyben a vonzalom mit sem számított, s később lassanként úgy fogadta a szerelmet, mint egy boldogsággal teli élet kiegészítését. Azután belesodródott abba a bűnös viszonyba, nagyrészt vonzalomból, kissé az érzelmek iránt érzett áhítatos tiszteletből, mintegy kárpótlásul a mindennapi élet robotjáért. Szíve bezárkózott, eltorlaszolta magát boldogságával, melyet a véletlennek köszönhetett, és nem volt más vágya, csak hogy ezt megvédje a mindennapi meglepetések ellen. Egy szép asszony jóakaratával fogadta hát a kellemes eseményeket, nem szerette a kalandokat, keveset törődött új vágyakkal, ismeretlen szenvedélyekkel, inkább állhatatosan és okosan megmaradt régi szerelmében, megelégedett a jelennel, és természetesen nyugtalankodott a holnap miatt, megtanulta, hogyan kell okosan és takarékosan élni a sors kegyeivel.

Nos hát, lassankint - magának se merte volna bevallani -, ha a múló napokra és a közeledő vénségre gondolt, valami sötét aggodalom lopózott szívébe. Valami enyhe, de makacs bizsergést érzett. Jól tudta, hogy ha az ember megindul az öregedés lejtőjén, nem tud többé megállni, ezért, engedve a veszély ösztönének, behunyta a szemét, és ellenkezés nélkül csúszott lefelé, hogy megőrizze ábrándjait, el ne kapja az örvény szédülete és a tehetetlenség kétségbeesése.

Úgy állt hát mosollyal az ajkán, valami színlelt büszkeséggel, hogy olyan sokáig szép tudott maradni. És mikor Annette megjelent mellette, tizennyolc évének frissességében, nem szenvedett ettől a szomszédságtól, inkább büszke volt rá, hogy még most is vannak, akik többre becsülik az ő érett és tudatos báját a viruló fiatal leány ragyogó szépségénél.

Sőt azt hitte, hogy életének boldog és nyugodt korszaka kezdődik, mikor anyjának halála egyszerre szíven találta. Az első napokban valami mély csüggedés fogta el, és minden más érzést elnyomott. Reggeltől napestig vergődött a kétségbeesés örvényében, mindenféle apró emléket idézett fel a halottról, baráti szavakat, régi arcát, egykori ruháit, mintha ereklyéket akarna gyűjteni, emlékezete mélyén össze akarná hordani az eltűnt múltnak minden meghitt és jelentéktelen emlékét, hogy kegyetlen álmodozásait táplálja velük. Amikor eljutott a kétségbeesés tetőpontjára, és minduntalan ideggörcsök és ájulások környékezték, minden fájdalma könnyekben fakadt ki, és szeme éjjel-nappal könnyben ázott.

Egy reggel komornája lépett be, kinyitotta az ablak fatábláit, és felhúzta a függönyöket, majd megkérdezte: - Hogy van ma, asszonyom? - A grófné, akit kimerített és egészen elgyengített a sírás, azt felelte:

- Ó, nagyon rosszul érzem magam, nem bírom tovább.

A komorna a teás tálcát tartotta kezében, úrnőjére nézett, egészen meghatódott, hogy olyan sápadtnak látja a fehér párnán, aztán őszinte és szomorú hangon hebegte:

- Valóban, asszonyom, nagyon rosszul néz ki. Jól tenné, ha kissé ápolná magát.

Olyan hangon mondta ezt, hogy a grófné tűszúrást érzett szívében; amint a leány kiment, kiugrott az ágyból, hogy megnézze arcát a nagy, tükrös szekrényben.

Egészen meghökkent, mikor szemben állt önmagával, megijesztette beesett arca, kivörösödött szeme, a pusztítás, melyet az a pár napi szenvedés okozott neki; arca, melyet olyan jól ismert, melyet annyi tükörben tanulmányozott, hogy minden kifejezését, minden kedves vonását, minden mosolyát ismerte, s amelynek már egyszer-kétszer eltüntette sápadtságát, felüdítette múló fáradtságát, kisimította könnyű ráncait, melyek nappal meglátszanak a szem szögletében, ez az arc most hirtelen olyan lett, mintha egy más asszonyé volna, egészen más arc, melyet valami gyógyíthatatlan betegség tett tönkre.

Hogy jobban láthassa magát, hogy jobban megállapítsa ezt a váratlan bajt, olyan közel hajolt, hogy homlokával érintette a tükröt, és leheletének párája a hideg üvegre csapódott, elhomályosította, s egészen eltüntette a rámeredő sápadt arcot. Elő kellett vennie zsebkendőjét, hogy letörülje leheletének páráját, és valami furcsa felindulástól megborzongva, hosszasan és türelmesen szemügyre vette arcának elváltozásait. Könnyű ujjával megfeszítette arcán a bőrt, kisimította homlokredőit, felborzolta a haját, kifordította szemhéját, hogy lássa a szeme fehérjét. Azután kinyitotta a száját, megnézte a fogait - kissé fénytelenek voltak, bár itt-ott aranykorona csillogott rajtuk -, s ijedten látta, milyen fakó a foghúsa, és mennyire elsárgult a bőr az arcán és a halántékán.

Olyan figyelemmel vette sorra hanyatló szépségének tüneteit, hogy nem is hallotta, hogy kinyílt az ajtó, csak akkor rezzent össze, amikor a komornája megszólalt mögötte:

- Asszonyom, elfelejtette meginni a teáját!

A grófné zavartan, ijedten, szégyenkezve visszafordult, és a leány, kitalálva a gondolatát, így szólt hozzá:

- Asszonyom nagyon sokat sír, és a bőrnek a könny árt a legtöbbet. Az ember vére válik ilyenkor vízzé.

A grófné szomorúan hozzátette:

- A vénség is számít ám.

A komorna ijedten felkiáltott:

- Ó, ó, hol vagyunk még attól! Csak pár nap pihenésre van szüksége, aztán nyomtalanul eltűnik a petyhüdtség, csakhogy jó volna, ha asszonyom mindennap kisétálna, és nem sírna annyit.

Mihelyt felöltözött, a grófné lesietett a parkba, és anyja halála óta első ízben felkereste a kis kertet, ahol azelőtt annyira szerette gondozni és bokrétába kötni a virágokat, aztán lement a folyó partjára, és a víz mentén sétált egészen ebédig. Mikor leült az asztalhoz, férjével szemben, leánya mellé, megkérdezte tőlük, hogy megtudja véleményüket:

- Ma jobban érzem magam. Ugye, már nem vagyok olyan sápadt?

- Ó, még elég rosszul néz ki - felelt a gróf.

Az asszony szíve fájdalmasan megvonaglott, szeretett volna sírni, a szeme nedves lett, annyira megszokta már a könnyeket.

Aznap este, másnap és a következő napokon, talán azért, mert az anyjára gondolt, vagy talán azért, mert a maga baja jutott az eszébe, minden percben úgy érezte, hogy zokogás fojtogatja a torkát, és könnyek lepik el a szempilláját. De visszafojtotta könnyeit, nem engedte, hogy tönkretegyék az arcát, visszafojtotta valami emberfölötti erőfeszítéssel, gondolatát idegen dolgokra terelte, legyűrte magában a fájdalmat a könnyekkel együtt, igyekezett vigasztalódni, szórakozni, hogy ne gondoljon többé szomorú dolgokra, s visszanyerje egészséges arcszínét.

Főként pedig Párizsba nem akart visszatérni, nem akarta látni Olivier Bertint, míg össze nem szedi magát. Észrevette, hogy nagyon lesoványodott, pedig a magakorabeli nőknek szükséges, hogy testük telt legyen, és így megőrizze ruganyosságát. Azért hosszú sétákon kereste elveszett egészségét, a mezők ösvényein, a szomszédos erdőkben, és bár fáradtan tért vissza, és étvágya sem volt, iparkodott sokat enni.

A gróf már nagyon vágyódott Párizs után, nem értette sehogy sem a makacsságát. Végre a legyőzhetetlen ellenállás láttára kijelentette, hogy egyedül is visszamegy, és a grófné tetszésére bízza, hogy akkor jöjjön, amikor jól érzi magát.

Másnap az asszony sürgönyt kapott, amely Olivier megérkezését jelezte.

Szeretett volna menekülni előle, annyira félt az első találkozástól. Szeretett volna még legalább egy vagy két hetet várni. Egy hét alatt, ha egy asszony gondosan nekilát, egészen meg tudja változtatni az arcát, hiszen az asszonyok, még a fiatalok és egészségesek is, a legkisebb élmény hatása alatt, egyik napról a másikra felismerhetetlenné válnak. De a gondolat, hogy napfényben, szabad levegőn mutatkozzék Olivier előtt, a fiatal Annette mellett, ebben az augusztusi napsütésben, annyira nyugtalanította, hogy rögtön elhatározta, nem fog kimenni eléje az állomásra, hanem megvárja a szalon félhomályában.

Felment szobájába, és elgondolkozott. A meleg fuvallat időről időre meglobogtatta a függönyöket.

Tücskök cirpelése töltötte meg a levegőt. Soha nem érezte magát ennyire szomorúnak. Nem a nagy fájdalom sújtotta le, és őrölte fel szívét, nem az a nagy fájdalom, mely halott anyjának élettelen teste előtt szakadt rá megsemmisítő súlyával. Ez a fájdalom, melyet gyógyíthatatlannak tartott, eltűnt néhány nap alatt, lecsillapult, és nem maradt belőle más, csak fájdalmas emlék; de most úgy érezte, hogy a mélabú mélységes árja ragadja el, egészen elmerül benne - holott csak lassan ereszkedett belé -, és ebből soha ki nem lábal többé.

Sírni szeretett volna, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy sírva fakadjon, de ezt nem akarta. Valahányszor azt érezte, hogy szempillái megnedvesednek, rögtön letörölte a könnyeket, felkelt, fel-alá járt, nézte a parkot és az irtást körülvevő magas szálfákat, melyek fölött hollók keringtek a kék égen, sötét és lomha szárnycsapással.

Aztán odaállt a tükör elé, egyetlen szempillantással ítéletet mondott maga fölött, eltörölte egy könnycsepp nyomát - gyöngéden a szeme sarkába nyomta a rizsporos pamacsot -, aztán felnézett az órára, és próbálta kitalálni, hol járhat a kocsi.

Mint minden asszony, ha valamely oktalan vagy igazi lelki gyötrelem ejti prédául, eszeveszett vonzalommal ragaszkodott szerelméhez. Hiszen neki mindene volt a festő, mindene, több mint maga az élet, az az egyetlen lény, akit akkor szeretünk, ha öregedni kezdünk.

A távolból hirtelen ostorpattogást hallott, odaszaladt az ablakhoz, és megpillantotta a kocsit, amint gyors irammal megkerüli a nagy pázsitszőnyeget. Olivier Annette mellett ült a kocsiban, s zsebkendőjét lobogtatta, mikor észrevette a grófnét, és ő az üdvözlésre úgy felelt, hogy a két kezével integetett neki. Azután lement dobogó szívvel, de boldogan, remegett az örömtől, hogy a festő ott van mellette, beszélhet vele, és láthatja az arcát.

Az előszobában találkoztak, a szalon ajtajában.

A festő ellenállhatatlan lendülettel kitárta feléje karját, és igazi felindulástól hevített hangon felkiáltott:

- Ah, szegény grófném, engedje meg, hogy megcsókoljam!

Az asszony behunyta szemét, meghajolt, odasimult a festőhöz, és odanyújtotta az arcát, s míg ez megcsókolta, az asszony a fülébe súgta: - Szeretlek.

Olivier el sem engedte a kezét, egyre csak szorongatta, a szemébe nézett, és így szólt:

- Lássuk hát azt a bánatos arcot!

A grófné attól félt, hogy összerogy. A festő hozzátette:

- Igen, kissé sápadt, de ez nem tesz semmit.

A grófné hálásan rebegte:

- Ah, kedves barátom, kedves barátom! - Nem tudott mást mondani.

A festő hátrafordult, Annette-et kereste, aki eltűnt, aztán Olivier hirtelen felkiáltott:

- Milyen furcsa, ugye, a maga leányát gyászruhában látni.

- Ugyan miért? - kérdezte a grófné.

A festő lelkendezve felkiáltott:

- Hogyan! Miért? De hiszen szakasztott a maga arcképe, melyet én festettem, az én képem! Egészen olyan, mint maga volt, olyan, mint amikor először találkoztunk a hercegnőnél! Hát nem emlékszik arra az ajtóra, amelyen belépett, és elhaladt az én pillantásom alatt, mint egy fregatt, mikor elhalad egy erőd ágyúi alatt. Szent isten! Mikor megpillantottam azt a kislányt az állomáson, még alig néhány perce, amint ott sétált talpig gyászban a peronon, és a napsugár glóriát font hajából az arca körül, a vérem forrni kezdett. Azt hittem, mindjárt sírva fakadok. Mondom magának, meg kell őrülni, ha az ember úgy ismerte magát, mint én, aki jobban figyeltem az arcát, mint bárki, és jobban szerettem bármelyik asszonynál, én, aki megfestettem az arcképét! Szinte azt hittem, hogy azért küldte egyedül elém az állomásra, hogy ezt a meglepetést szerezze nekem. Istenem, istenem, micsoda meglepetés! Azt mondom önnek, hogy meg kell őrülni!

- Annette! Nané! - kiáltotta a festő.

A lány hangja felcsendült kívülről, éppen cukorral kínálta a lovakat.

- Itt vagyok, itt vagyok!

- Gyere hát be!

Annette odafutott.

- Nézd csak, állj az édesanyád mellé.

A leány szót fogadott, és a festő összehasonlította őket, de meggyőződés nélkül, gépiesen ismételte:

- Igen, egészen megdöbbentő, megdöbbentő!

Pedig most sokkal kevésbé hasonlítottak egymásra, mint annak idején, mielőtt elutaztak Párizsból. A gyászruhás lány ragyogó fiatalságában tündökölt, az anya pedig már rég elvesztette hajának és arcszínének lángolását, mellyel valaha elkápráztatta és megmámorosította a festőt, mikor első ízben találkozott vele.

A grófné és a festő bement a szalonba. A festőnek ragyogott az arca.

- Ah, milyen kitűnő ötlet volt, hogy lejöttem ide! - mondotta.

Aztán helyreigazította szavait:

- Nem, nem is az enyém volt az ötlet, hanem a férjéé. Megbízott, hogy vigyem vissza magát. És én, tudja, mit ajánlok magának? Nem, ugye, nem? Nos, én ellenkezőleg, azt tanácsolom magának, hogy maradjon itt. Ebben a hőségben Párizs kiállhatatlan, falun meg nagyszerűen lehet élni. Istenem, milyen jól érzem magam!

A napnyugta friss fuvallatokkal töltötte meg a parkot, hűvös szellő kerekedett, megborzongatta a fákat és a földből pehelykönnyű párákat csalt elő, melyek átlátszó, finom fátyollal borították a látóhatárt. A három tehén lehajtott fővel, állva legelészett, mohón harapdálta a füvet, a négy páva meg hatalmas szárnycsapással felszállt egy cédrusfára, ott szokott aludni a kastély ablakai alatt. Messziről, a faluból kutyaugatás hangzott, és az alkony nyugalmas levegőjében emberi hangok hallatszottak, mondattöredékek röpködtek a mezőn parcelláról parcellára, és rövid torokhangok, melyekkel az állatokat terelgetik.

A festő hajadonfővel, csillogó szemmel, teli tüdővel szívta be a levegőt.

- Íme, a boldogság - mondta, amint ránézett a grófné.

Az asszony odament hozzá.

- Csak az a baj, hogy nem tartós.

- Ragadjuk hát meg, amikor kínálkozik.

- Ez ideig nem szerette a falut - mondta az asszony mosolyogva.

- De most szeretem, mert magát is itt találom. Nem tudnék többé olyan helyen élni, ahol nem lehetek a maga közelében. Ha fiatal az ember, a távolból, levelek, gondolatok útján, tiszta epekedéssel is szerelmes lehet, talán azért, mert még maga előtt érzi az életet, talán azért, mert még több benne a szenvedély, mint a szív kívánsága. De az én koromban a szerelem beteges szokássá fajul, ápolni kell vele a lelket, melynek megbénultak szárnyai, és nem tud többé eszmei magaslatra emelkedni. A szívben nincs már lelkesedés, csupán önző igények. Aztán, nagyon jól érzem, nincs már sok veszteni való időm, ki kell élvezni azt a keveset, ami még megmarad.

- Ó, kedves öreg barátom - szólt a grófné, és megfogta a kezét.

- Igen, igen - ismételte a festő -, megöregedtem. Minden ezt bizonyítja: a hajam, változó arckifejezésem, a rám szakadó szomorúság. Szent isten, lám, ezt eddig nem ismertem: a szomorúság! Ha harmincéves koromban azt mondták volna, hogy egy napon ok nélkül el fogok szomorodni, nyugtalan leszek, mindennel elégedetlen, nem hittem volna. Mindez azt igazolja, hogy a szívem is megöregedett.

Az asszony mélységes meggyőződés hangján felelt:

- Ó! Az én szívem még egészen fiatal. Semmit sem változott, sőt talán még meg is fiatalodott. Tegnap még húszéves, ma talán nincs több tizenhatnál.

Hosszú ideig beszélgettek így a nyitott ablak előtt, lelkükkel beleolvadtak az esti hangulatba, egész közel simultak egymáshoz, közelebb, mint valaha ebben a szerelmes órában, mely rájuk alkonyult, mint a késő esti óra.

Egy inas lépett be, és jelentette:

- Asszonyom, a vacsora tálalva.

- Szólt a lányomnak? - kérdezte a grófné.

- A kisasszony már lent vár az ebédlőben.

Asztalhoz ültek mind a hárman. A lehúzott redőnyök mögött két hatágú, hatalmas kandeláber világította meg Annette arcát, és aranyporral hintette be a fejét. Bertin mosolygott, és nem győzte nézni.

- Istenem! Milyen csinos ez a lány feketében! - mondotta.

Aztán a grófné felé fordult, mialatt a lányát bámulta, mintha meg akarná köszönni az anyának, hogy ilyen örömet szerzett neki.

Mikor visszatértek a szalonba, a hold felszállt a park fái fölé. Sötét árnyékuk olyan volt, mint egy nagy sziget, és túlnan elrejtett tengernek látszott a mező, a réteken lebegő könnyű köd alatt.

- Ó, anyám, menjünk ki sétálni - szólt Annette.

A grófné beleegyezett.

- Magammal viszem Juliót.

- Nem bánom, ha jól esik.

Kimentek. A lány előttük haladt, és a kutyával szórakozott. Mikor végigmentek a pázsiton, hallották a tehenek szuszogását, amint felriadva és ellenségüket szimatolva, nyugtalanul felkapták a fejüket, és körülnéztek. Távolabb, a fák alatt a hold finom sugáresője permetezett az ágak közé, lesurrant a földre, megnedvesítette a leveleket, és apró tócsákba gyűlt, melyek sárgás fényben ragyogtak. Annette és Julio előreszaladtak, mintha ebben a derült éjszakában egyforma vidám és gondtalan volna a szívük, és fiatalos mámoruk ugrándozásra késztetné őket.

A tisztásokon, ahová úgy kúszott alá a holdfény, mint a kút fenekére, a lány keresztülsuhant, mint egy látomás, de a festő visszahívta, s bámulva nézte ezt a tündöklő arcú sötét alakot. Aztán a lány újra elszaladt, a festő pedig megfogta és szorongatta a grófné kezét, néha ajkon is csókolta az asszonyt, mikor sűrűbb árnyékban haladtak, mintha újraéledt volna szívének türelmetlensége, valahányszor meglátta Annette-et.

Végre elértek a síkság szélére, ahol csak a távolban elszórva, homályosan bontakoztak ki a tanyákat körülvevő facsoportok. A rétet elöntő tejszínű ködön keresztül végtelenbe nyúlt a látóhatár, és a könnyű csendet, a világos, langyos, hatalmas térség élő csendjét megtöltötte valami kifejezhetetlen remény, valami meghatározhatatlan várakozás, mely oly édessé teszi a nyári éjszakákat. Az égen néhány hosszúkás, parányi felleg mintha ezüstpikkelyekből lett volna. Ha az ember egy-egy pillanatra megállt, és mozdulatlanul belefigyelt az éji csendbe, az élet zavaros és állandó neszét hallhatta, ezernyi kósza zajt, melyeknek harmóniája mintha felolvadt volna az éjszakában.

Egy fürjecske a szomszédos réten elrikkantotta kettős kiáltását, és Julio a fülét hegyezve, nesztelen léptekkel megindult, amerre felharsant a madárfütty kettős szólama. Annette lehajolva a nyomában volt, éppolyan könnyed léptekkel, és visszatartotta lélegzetét.

- Ah - mondta a grófné, egyedül maradva a festővel -, mért tűnnek el oly gyorsan ezek a pillanatok? Nem marad meg belőlük semmi, nem lehet őket megőrizni. Még meg sem ízlelhetjük a boldogságot, máris véget ér.

Olivier megcsókolta a kezét, és mosolyogva hozzátette:

- Ó, ezen az estén én nem filozofálok. Egészen a pillanatnak élek.

- Maga nem szeret úgy engem, mint én magát - suttogta a grófné.

- Ah, ugyan, ugyan!...

A grófné közbevágott:

- Nem, maga, amint nagyon jól mondta vacsora előtt, olyan asszonyt szeret bennem, aki kielégíti szívének vágyait, aki sohasem okozott magának szenvedést, és aki egy kis boldogságot vitt az életébe. Érzem, tudom. Igen, én jól tudom, kimondhatatlanul örülök neki, hogy jó, hasznos voltam magának, és a segítségére lehettem. Maga szerette mindazt, ami kellemes volt bennem, most is csak azt szereti, a figyelmességemet, a bámulatomat, a vágyamat, hogy tessem magának, a szenvedélyemet és önmagam teljes odaadását. De nem én vagyok az, akit szeret, értse meg jól! Ó, érzem én azt, ahogyan a hideg légáramlatot érzi az ember. Maga ezernyi dolgot szeret bennem, múlékony szépségemet, az odaadásomat, a nekem tulajdonított szellemességet, a rólam alkotott társasági véleményt, meg azt, amelyet én alkottam magáról a szívemben. De nem engem, semmiképpen sem csak engem.

A festő halkan, baráti módon felkacagott.

- Nem, ezt sehogy sem értem, maga most egész váratlanul egy kis jelenetet rögtönöz, és szemrehányásokkal halmoz el.

Az asszony felkiáltott:

- Ó, istenem, szeretném megértetni magával, mennyire szeretem! Hiába keresek, nem találok rá szót. Ha magára gondolok, pedig folyton magára gondolok, a testem és a lelkem mélyén valami kimondhatatlan mámort érzek, hogy a magáé lehetek, és valami ellenállhatatlan vágyat, hogy minél többet adjak magamból. Szeretném feláldozni magamat a legtökéletesebb módon, mert nincs annál jobb, mint adni, ha az ember szeret, adni mindig, adni mindent, mindent, az életet, a lelket, a testet, odaadni mindenünket, amink van, hogy élvezzük az adás kéjét, nincs jobb, mint ha készek vagyunk minden kockázatra, hogy még többet adjunk. Annyira szeretem magát, hogy szívesen szenvednék magáért, örülök nyugtalanságomnak, gyötrelmeimnek, féltékenységemnek, szenvedéseimnek, melyeket akkor érzek, ha maga nem olyan gyöngéd hozzám, mint azelőtt. Szeretek magában valakit, akit egyedül én fedeztem fel, egy Olivier-t, nem a társasági Olivier-t, akit bámulnak, akit mindenki ismer, hanem egy másikat, az enyémet, aki nem változhatik többé, nem vénülhet meg, akit nem tudok nem szeretni, mert a szemem nem lát mást, csak őt. De ezeket a dolgokat nem lehet elmondani. Nincsenek szavak kifejezésükre.

A festő halkan, többször megismételte:

- Drága, drága, drága Any.

Julio nagy szökellésekkel visszajött - nem találta a fürjet, mert közeledtére a madár elhallgatott -, Annette is követte futva, lihegve.

- Nem bírom tovább - mondta. - Önbe kapaszkodom, Bertin bácsi!

Belekapaszkodott Olivier szabad karjába, és aztán visszafordultak egymásba karolva a sötét fák alatt. Nem beszéltek többet. Olivier ment, ment, lenyűgözve a két nőtől, át- meg átitatva attól az asszonyi delejességtől, amellyel érintésük elárasztotta. Nem is akart látni, hiszen ott érezte őket maga mellett, sőt be is hunyta a szemét, hogy jobban érezze varázsukat. A két asszony vezette, kalauzolta, és ő csak ment, ment, szerelmes volt mind a kettőbe, a jobb oldaliba éppúgy, mint a bal oldaliba, nem is tudta, melyik van jobbról, melyik van balról, melyik az anya, melyik a leánya. Szándékosan odaadta magát ennek az öntudatlan és keresett érzékiségnek, ennek a bizonytalan izgalomnak. Sőt igyekezett, hogy a két nő egybeolvadjon szívében, s ő ne tudja megkülönböztetni őket gondolatban, és elringatta vágyát ebben a gyönyörű zűrzavarban. Hiszen anya és leány tulajdonképpen egy asszony, annyira hasonlítanak egymáshoz. Mintha ez a leány csak azért jött volna a világra, hogy megfiatalítsa a festő régi szerelmét az anya iránt.

Csak akkor nyitotta fel a szemét, mikor a kastélyba értek, s úgy érezte, hogy életének legszebb perceit élte át, hogy a legkülönösebb, legtitokzatosabb és a legtökéletesebb boldogságban volt része, melyet férfi élvezhet, megrészegedve a két asszony iránt egyszerre érzett varázslatos szerelemtől.

- Milyen nagyszerű éj! - mondta, mikor beléptek a lámpafényes szalonba.

Annette felkiáltott:

- Semmi kedvem lefeküdni. Szívesen átsétálnám az egész éjszakát, mikor ilyen szép az idő.

A grófné felnézett az ingaórára.

- Ó, már fél tizenkettő, le kell feküdnöd, gyermekem!

Elbúcsúztak egymástól, mindenki a maga szobájába ment. De csak a leány aludt el rögtön, pedig nem is volt kedve lefeküdni.

Másnap a rendes órában, mikor a komorna felhúzta a függönyöket, és kitárta az ablakredőnyöket, majd bevitte a teát, ránézett asszonyára, aki még álmosan nyújtózkodott az ágyban:

- Asszonyom, ma sokkal jobban néz ki, mint tegnap - mondta neki.

- Gondolja?

- Ó, igen, az arca sokkal nyugodtabb.

A grófné tükörbe se nézett, de jól tudta, hogy a leánynak igaza van. A szíve könnyű volt, nem érzett heves dobogást, csak pezsdülő életet. Az ereiben keringő vér nem lüktetett olyan gyorsan, mint tegnap, nem volt forró és lázas, nem borzongatta meg testét fáradtsággal és idegességgel, de langyos, jóleső nyugalmat árasztott benne, úgyhogy visszatért belé a boldog önbizalom.

Mikor a leány kiment, az asszony a tükörhöz lépett. Kissé meglepődött, mert olyan jól érezte magát, hogy azt hitte, egészen megfiatalodott, több esztendővel fiatalabb lett, és ezt egyetlen éjszakának köszönheti. Aztán megértette, milyen gyermekes volt ez a remény; még egyszer megnézte magát, és lemondóan megállapította, hogy csupán az arcszíne lett világosabb, a szeme pihentebb, az ajka pirosabb, mint tegnap. De lelke nyugodt volt, semmi szomorúságot nem érzett, és mosolyogva gondolta: "Igen, tulajdonképpen egészen jól érzem magamat. Nagyon is sokat szenvedtem, semhogy ilyen hirtelen rendbe tudnék jönni."

Sokáig, nagyon sokáig ült az öltözőasztala előtt; a csipkés szélű muszlinterítőn egy gyönyörű, metszett kristálytükör előtt tetszetős rendben apró tárgyak voltak kiteregetve, az asszonyok elengedhetetlen szépítő szerszámai; valamennyinek elefántcsont nyele volt, rajta az asszonynak monogramja a grófi koronával. Volt ott rengeteg különféle holmi, a legkülönbözőbb titkos célokra, némelyek acélból, éles, finom pengével - furcsa alakjuk a sebészek szerszámaira hasonlított -, mások kerek és tetszetős formájúak, tollból, pihéből, ismeretlen állatok bőréből; ezeknek gyöngéd cirógatása simítja el a bőrön az illatos rizsport, a zsíros vagy folyékony illatszereket.

Az asszony sokáig babrált velük, gyakorlott ujjakkal végigsimogatta velük egész arcát, ajkától a halántékáig, s érintésük puhább volt a csóknál; ahol valami tökéletlenség nyomára bukkant, tüstént eltüntette, szemét aláárnyékolta, pilláit is rendbe hozta. Végül lement az ebédlőbe; biztos volt benne, hogy az első pillantás, melyet a festő rá fog vetni, nem lesz nagyon kedvezőtlen.

- Hol van Bertin úr? - kérdezte az inastól, aki eléje került az előcsarnokban.

- Bertin úr - felelte a szolga - lenn van a kertben, és éppen teniszezik a kisasszonnyal.

A grófné hallotta is messziről hangjukat, amint a számokat kiáltották.

Egymás után csendült fel a festő érces és a leány finom hangja, amint jelezték: tizenöt, harminc, negyven, előny, negyven-negyven, előny, játék!

A gyümölcsös, amelynek közepére építették a teniszpályát, négyszögletes, füves terület volt, almafákkal beültetve; körülötte a park és a zöldségeskert terült el a kastélyhoz tartozó tanyákkal. Három oldalát töltés határolta, mint egy tábort a fedezék, s a töltésre virágokat ültettek hosszúkás ágyakban, mindenféle mezei vagy ritka kerti virágokat, rózsát, főként árvácskát, fuksziát, rezedát és egyebeket, melyek, mint Bertin mondani szokta, mézízzel árasztották el a levegőt. Egyébként a méhek - kaptáraik, szalmakupoláik a zöldségeskert lécfala mentén sorakoztak - zümmögő, aranyos röptükkel ellepték a virágos mezőt.

A gyümölcsös kellős közepén kivágtak néhány almafát, hogy elegendő hely legyen a teniszpályának, melyet kátrányos háló osztott két részre.

Az egyik oldalon Annette hajadonfővel, feltűzött szoknyával - úgyhogy valahányszor nekiiramodott, hogy röptében üsse vissza a labdát, kilátszott a bokája és a lábikrája -, vidáman szaladgált ide-oda, ragyogó szemmel és kipirult arccal, fáradtan, lihegve; ellenfelének pontos és biztos játéka kifullasztotta.

A festő fehér flanellnadrágban - öv szorította kissé domborodó hasához, fehér flanellingéhez -, fején ellenzős fehér sipkával, hidegvérrel várta a labda érkezését, szabatosan kiszámította esését, elkapta, és visszaütötte sietség nélkül; nem futkosott, hanem tetszetős könnyedséggel játszott, szenvedélyes figyelemmel, szakszerű ügyességgel, melyről a testgyakorlás minden formájában tanúságot tett. Annette megpillantotta édesanyját, és felkiáltott:

- Jó reggelt, anyám, várj egy percig, mindjárt elütjük ezt a labdát.

Ez a pillanatnyi figyelmetlenség a vesztét okozta. A gyors és alacsony röptű labda nekirepült a szoknyájának, legurult a földre, és kiesett a játékból. Bertin felkiáltott:

- Nyertem!

De a leány meglepetten a szemére vetette, hogy a festő kihasználta figyelmetlenségét. Juliót megtanították, hogy felkutassa az elgurult labdákat, ahogy a bozótba hullott foglyokat szokta felkutatni, ezért a labda után rohant, mely ott gurult előtte a fűben. Óvatosan a szájába kapta, és farkát csóválva visszahozta.

A festő a grófné üdvözlésére sietett, de aztán megint visszafordult játszani, tűzbe hozta a küzdelem, örült, hogy ruganyosnak érzi magát, csak rövid és szórakozott pillantást vetett a grófné gondosan rendbe hozott arcára, aztán megkérdezte tőle:

- Ugye, nem haragszik, kedves grófné? Félek, hogy meghűlök, és influenzát kapok.

- Ó, csak folytassa - mondta az asszony.

Hogy útjában ne legyen a játékosoknak, leült egy halom szénára, amit aznap reggel kaszáltak, és hirtelen támadt szomorúsággal nézte őket.

A leánya bosszankodott, hogy mindig veszített, tűzbejött, és ingerült vagy diadalmas kiáltásokkal, vad irammal rohant térfelének egyik végéről a másikra; szökkenés közben kiszabadult egy-egy hajfürtje, kibomlott, és a vállára hullott. A leány felmarkolta, és miközben az ütőt térde közé kapta, néhány másodperc alatt türelmetlen mozdulatokkal feltűzte hajtűivel.

Bertin messziről odakiáltott a grófnénak:

- Ugye, milyen csinos ilyenkor? Friss, mint a hajnali szellő!

Bizony, Annette fiatal volt, tudott futni, kimelegedni, kipirulni, ki-kibomlott a haja, mindent merhetett, mert minden csak a szépségét szolgálta.

Aztán, mikor mindjobban belemelegedtek a játékba, a grófné még jobban elszomorodott, s arra gondolt, hogy Olivier többre becsülte ezt a labdajátékot, a gyermek ugrándozását, ezt a papírgombócok után szaladgáló kismacskákhoz illő örömet annál a kellemes érzésnél, hogy szerelmese mellé ülhet ezen a meleg reggelen.

Mikor a távoli harang elütötte a delet, úgy érezte, mintha nagy kő esnék le a szívéről, mintha nagy terhet vennének le róla. Mikor a festő karján visszatért a kastélyba, Olivier ezt mondta neki:

- Elszórakoztam ma, mint egy gyerek. Nagyszerű érzés az, ha az ember fiatal, vagy annak érzi magát. Igen, igen, nincs ennél jobb érzés. Ha az ember elveszti a kedvét a szaladgáláshoz, akkor vége mindennek.

Mikor felkeltek az asztal mellől, a grófné, aki tegnap először mulasztotta el a látogatást a temetőben, azt ajánlotta nekik, menjenek el együtt. Mind a hárman megindultak a falu irányában.

Először az erdőn kellett keresztülmenniük, ahol egy patak folydogált - Békásnak hívták, bizonyára a sok apró béka miatt, amely benépesítette -, aztán át kellett vágniok egy réten, hogy elérjenek a templomhoz, amely sok ház közé volt építve, és rávetette árnyékát a fűszeres, a pék, a mészáros, a borkereskedő és még néhány más, szerény boltos házára, akik élelmiszerrel látták el a parasztokat.

Némán és magukba mélyedve haladtak, a halott emléke a lelkükre nehezedett. A két hölgy letérdelt a sírkőre, és hosszú ideig imádkozott. A grófné meggörnyedve, mozdulatlanul térdelt, zsebkendőjét a szemére szorítva, mert attól félt, hogy sírva fakad, és a könnyek csatornát vonnak az arcára. Imádkozott, de nem úgy, mint eddig, nem azzal a kétségbeesett hívogatással, mellyel anyját szólítgatta, aki a sír márványköve alatt feküdt; nem engedte, hogy elgyötörje az izgalom, nem hitte, hogy a halott meghallgatja, mint azelőtt, hanem egyszerűen elrebegte a Miatyánk és az Üdvözlégy szent igéit. Ezen a napon nem érzett kellő lelkierőt ahhoz a kegyetlen, egyoldalú beszélgetéshez anyjával, akinek földi maradványai ott rejtőztek a sírüreg mélyén. Más nyugtalanság furakodott asszonyi szívébe, az gyötörte, az marcangolta. Hő asszonyi könyörgéssel mindenféle bizonytalan kérést intézett az éghez, imádkozott Istenhez, a könyörtelen Istenhez, aki a földre bocsátotta mind a szegény teremtményeket, kérte, hogy könyörüljön meg rajta és azon, akit jóindulatába ajánl.

Nem tudta volna megmondani, hogy mit kér tőle, annyira bizonytalan és zavaros volt az aggodalma, de érezte, hogy szüksége van az isteni segítségre, valami természetfölötti védelemre a közeledő veszedelmek és elkerülhetetlen fájdalmak ellen.

Annette lehunyt szemmel szintén elrebegett néhány imát, aztán álmodozni kezdett, mert nem akart előbb felkelni, mint az anyja.

Olivier Bertin csak nézte őket, és arra gondolt, milyen pompás kép van előtte, sajnálta, hogy hirtelen nem kaphatja le őket a ceruzájával.

Visszatérőben beszélgetni kezdtek az emberi életről, nyájasan rágódtak ezeken a keserű és költői gondolatokon, elérzékenyült és bátortalan bölcselkedéssel; többnyire ilyen a férfiak és asszonyok beszélgetése, ha az élet kissé megsebezte őket, és aztán szívük egybeolvad, mint egybeolvadó fájdalmaik.

Annette még nem volt elég érett ezekre a gondolatokra, s minden pillanatban előreszaladt, hogy mezei virágot szedjen az út mentén.

De Olivier szerette volna őt is maga mellett tartani, izgatta, hogy folyton elszaladt, és egyre követte a tekintetével. Ingerelte, hogy a leányt jobban érdekli a virágok színe, mint azok a dolgok, amiket ő mond. Kimondhatatlan rosszul érezte magát, hogy nem tudja magához láncolni, hatalmába keríteni, mint az anyját; szerette volna elkapni a kezét, megragadni, visszatartani, megtiltani neki, hogy előreszaladjon. Nagyon is fürgének, fiatalosnak, közönyösnek, szabadnak találta, szabadnak, mint a madár, mint a kölyökkutya, amely nem engedelmeskedik, nem jön vissza, ha hívják, még a vérében van a függetlenség, a szabadság ösztöne, még nem zabolázta meg a szó és a korbács.

Hogy lekösse a leányt, a festő vidám dolgokról kezdett beszélni, kérdésekkel fordult hozzá, igyekezett vágyat kelteni benne, hogy meghallgassa, és felébredjen benne az asszonyi kíváncsiság. A lányban azonban mintha a szabad ég szeszélyes szellője csapongott volna, mely végigsöpör a hullámzó kalászokon; figyelmét elterelte és szétszórta a nagy, szabad mező, mert alighogy egy-egy közömbös szóval válaszolt, megint elszaladt, és tovább tépdeste kis virágait. Ez annyira kétségbe ejtette a festőt, hogy gyerekes türelmetlenség fogta el, és mikor a leány visszatért, és megkérte az anyját, hogy vegye át tőle az első csokrot, mert ő még egy másikat akar kötni, a festő megkapta a könyökénél fogva, megszorította a karját, hogy meg ne szökhessen. A leány nevetve ki akarta rántani a karját, megfeszített erővel huzakodni kezdett, hogy szabaduljon. De a festő engedve férfiösztönének, olyan furfanghoz folyamodott, melyet a gyöngék szoktak alkalmazni: ha nem tudta lekötni a figyelmét, azzal próbálkozott, hogy kísértésbe hozta a kacérságát.

- Mondd meg - kérdezte tőle -, melyik a legkedvesebb virágod, csináltatok neked belőle egy melltűt.

A leány meglepetve, habozva kérdezte:

- Melltűt? Hogyan?

- Ugyanolyan színű kövekből: rubinból, ha a pipacsot szereted, zafírból, ha a búzavirágot, egy smaragdból készült parányi levélkével.

Annette arca felragyogott a kedves örömtől; az ígéretek és ajándékok felélénkítik az asszonyok vonásait.

- A búzavirágot szeretem legjobban - mondta.

- Jól van, búzavirág lesz a melltű, megrendeljük, mihelyt visszatérünk Párizsba.

A leány nem szaladt el, visszatartotta az ékszer képe, próbálta képzeletben megrajzolni.

- Hosszú ideig tart, míg az ilyesmi elkészül? - kérdezte.

A festő nevetett, mert érezte, hogy sikerült lépre csalnia a kicsikét.

- Nem tudom, ez a nehézségektől függ. Majd sürgetjük az ékszerészt.

A leány hirtelen úgy érezte, hogy fájdalmas érzés nyilall át rajta.

- Jaj, hiszen nem viselhetem, mert gyászolok.

A festő belekarolt a leányba, és magához szorította:

- Nos, hát félre fogod tenni a melltűt, míg le nem jár a gyász ideje, ez azonban nem fog megakadályozni, hogy kedvedre megbámulhasd.

Mint előző nap este, most is közöttük haladt, közéjük szorult, a vállaik közé, és mikor felemelte tekintetét a két hasonló kék szemre, mely egyformán tele volt hintve fekete pontokkal, hol az egyikhez, hol a másikhoz beszélt, hol az egyik, hol a másik felé fordítva a fejét. A napfény megvilágította őket, most nem tévesztette úgy össze a grófnét Annette-tel, hanem annál inkább a leányt az anyja fiatalságának meg-megújuló emlékével. Szerette volna mindkettőt megcsókolni, a fiatalabbikat azért, hogy megtalálja arcán és a nyakszirtjén ugyanazt a rózsaszínű és szőke üdeséget, melyet valaha élvezett, és amely most csodálatosképpen újra feltámadt, az idősebbet azért, mert még mindig szerette, és érezte a régi szokás ellenállhatatlan hívását. Sőt megállapította, hogy a vágya, amely egy idő óta lecsillapult, és a grófné iránt érzett szerelme most újraéledt, amint ezt a megújuló fiatalságot látta.

Annette újra elszaladt virágot szedni. Olivier ezúttal nem hívta vissza. Mintha karjának érintése és az az öröm, amelyet szerzett neki, kissé megnyugtatta volna, de szemmel tartotta minden mozdulatát, azzal az örömmel, amelyet akkor érzünk, ha valakit vagy valamit látunk, és pillantásunk megrészegül az igézettől. Mikor a lány visszatért egy kalászcsomóval, a festő nagyot lélegzett, és akaratlanul be akart szívni belőle valamit, valamit a leheletéből és bőrének melegségéből, a levegőből, melyet futásával felkavart. Elragadtatással nézte, ahogy az ember elnézi a napkeltét, ahogy zenét hallgat; s mindig összerezzent, valahányszor a lány lehajolt, kiegyenesedett, felemelte a két kezét, hogy megigazítsa a haját. Aztán percről percre, óráról órára érezte, hogy megtestesül benne az egykori varázs! A kacagásában, kedveskedéseiben, mozdulataiban volt valami, ami az ajkára idézte az egykor adott és kapott csókok ízét, a távoli múlt, melynek elvesztette határozott tudatát, a mai álomhoz hasonlatosnak tetszett. Egybefolytak az évek, dátumok, szívének korszakai, felszította a kihűlt érzelmeket, önkéntelenül összekeverte a tegnapot a mával, az emléket a reménnyel. Azon tűnődött, miközben emlékei között kutatott, vajon a grófnéban legteljesebb virágzásában volt-e ilyen könnyű hajlékonyság, mint az őzben, volt-e ilyen merész, szeszélyes, ellenállhatatlan báj, mint a futó és futás közben felszökkenő állat szépsége? Nem. A grófné hamarabb virágba bomlott, és nem volt olyan vad. Városi lány volt, aztán városi asszony, sohasem szívta a mezők levegőjét, sohasem járt a nedves füvön, falak árnyékában lett szép, nem a szabad napsütésben.

Mikor visszatértek a kastélyba, a grófné levelet írt az alacsony asztalkán az egyik ablakmélyedésben. Annette felment a szobájába, a festő pedig kiment a kastély elé, és fel-alá sétált lassú léptekkel, szivarozva; hátratett kézzel járt a park kanyargó ösvényein. De sohasem távozott el annyira, hogy elveszítse szem elől a fehér homlokzatot és a kastély csúcsos tetejét. Ha ez eltűnt egy facsoport vagy egy sűrűbb cserjés mögött, mintha árnyék kúszott volna a szívére, mintha felhő takarta volna a fényes napot, s amikor a kastély újra feltűnt a zöld lombok között, a festő megállt néhány másodpercre, elnézte a magas ablakok párhuzamos vonalait, aztán tovább sétált.

Izgatottnak, de elégedettnek érezte magát. Mivel? Mindennel.

Ezen a napon a levegő tiszta, az élet kellemes volt. Újra egy kisfiú könnyedségét érezte testében, kedve támadt, hogy futkározzék, szerette volna megfogni a pázsit fölött libegő sárga pillangókat, melyek mintha ruganyos szálakon függtek volna. Operaáriákat dúdolt, és Gounod híres frázisát ismételgette: "Jöjj, ó, jöjj, nézz reám, úgy, mint én téged nézlek"[2], és olyan mélységesen gyöngéd kifejezést talált benne, amit sohasem érzett át ennyire.

Hirtelen az jutott eszébe, hogyan történhetett, hogy ilyen tökéletesen át tudott alakulni. Tegnap Párizsban még minden bántotta, untatta, izgatta, ma azonban nyugodt, mindennek örül, mintha egy jóakaró isten egészen átalakította volna a lelkét. "Ez a jóságos isten - gondolta - egyúttal a testemet is átalakíthatta volna, és egy kissé megfiatalíthatott volna."

Hirtelen észrevette, hogy Julio a bozótban kajtat. Odahívta, és mikor a vizsla rátette kezére kecses fejét hosszú tincses füleivel, a festő leült a fűre, hogy jobban meg tudja cirógatni, kedveskedett neki, a térdére fektette, és egészen elérzékenyülten simogatta, meg is csókolta, mint az asszonyok szokták ölebüket, ha a szívük nem bír érzelmeikkel.

Vacsora után nem sétáltak ki, mint előző nap, hanem átmentek a szalonba, és családiasan beszélgettek.

- Mégiscsak haza kell utaznunk - szólt hirtelen a grófné.

Olivier felkiáltott:

- Ó, ne beszéljen még erről! Míg én Párizsban voltam, nem akart elmozdulni Roncières-ből, most itt vagyok, és maga szökni akar.

- De kedves barátom - szólt a grófné -, úgysem maradhatunk itt hárman az idők végezetéig.

- Nem is arról van szó, hanem csupán néhány napról. Hányszor maradtam maguknál egész heteken keresztül?

- Igen, de más körülmények között, akkor a ház nyitva volt mindenki számára.

Ekkor Annette közbeszólt hízelgő hangon:

- Ó, anyám, maradjunk még néhány napig. Olivier bácsi megtanít teniszezni. Haragszom, ha veszítek, és mégis úgy örülök, ha látom, hogy haladok!

Reggel még az volt a grófné terve, hogy egész vasárnapig elnyújtja barátja rejtélyes látogatásának tartamát, de most mégis kedve támadt, hogy elutazzék, maga sem tudta, miért. Ez a nap - bár annyit várt tőle - kimondhatatlan és fájó szomorúságot, valami oktalan félelmet hagyott a lelkében, ez nem hagyta nyugton, és zavarta, mint valami balsejtelem.

Mikor egyedül találta magát a szobájában, kutatni kezdte, honnan származik ez az újabb szomorúság.

Vajon afféle észrevehetetlen megrázkódtatás érte volna, mely olyan futólag érinti az embert, hogy az ész nem is emlékszik rá, de megmarad utána a remegés a szív legérzékenyebb húrjai között? Lehet. De miféle megrázkódtatás? Az asszonynak eszébe jutott néhány bevallhatatlan, kellemetlen hangulat az ezerféle érzelem között, melyeken aznap keresztülment, mert minden perc meghozta a magáét! De mindezek sokkal jelentéktelenebbek voltak, semhogy ennyire leverték volna. "Nagyon követelőző vagyok - gondolta. - Pedig nincs jogom, hogy így kínozzam magam."

Kinyitotta az ablakot, hogy magába szívja az éjszakai levegőt, aztán kikönyökölt, szemét a holdra emelve.

Odalenn könnyű neszt hallott; lenézett. Olivier sétált a kastély előtt. "Miért mondotta nekem, hogy fölmegy a szobájába - gondolta a grófné -, miért nem mondta meg, hogy kimegy sétálni? Miért nem hívott magával? Pedig jól tudhatta, hogy ezzel boldoggá tesz. Vajon mire gondol most?"

Az a gondolat, hogy a festő nem akarta őt magával vinni erre a sétára, hogy jobban szeretett egyedül kószálni ebben a szép éjszakában, egészen egyedül, egy szivarral a szájában - mert jól látta a parázs pirosan izzó pontját -, egészen egyedül, mikor olyan örömet okozott volna, ha őt is magával viszi, az a gondolat, hogy a festőnek nincs állandóan szüksége rá, nem vágyik rá mindig, a keserűség új kovászát lopta a lelkébe. A grófné be akarta csukni az ablakot, hogy ne lássa a festőt, nem akart kísértésbe esni, hogy leszóljon neki, de Olivier fölemelte szemét, és észrevette az asszonyt. Fölkiáltott hozzá:

- Nini, maga a csillagoknál álmodozik, grófné?

- Igen, de úgy látom, maga is - felelte a grófné.

- Ó, én csupán szivarozom.

Az asszony nem tudott ellenállni a kívánságnak, hogy megkérdezze tőle:

- Mért nem mondta, hogy ki fog sétálni?

- Csupán egy szivart akartam elszívni, egyébként máris megyek a szobámba.

- Akkor jó éjszakát, barátom.

- Jó éjszakát, grófné.

A grófné hátralépett, aztán leült egy alacsony székre, és sírni kezdett. Behívta komornáját, hogy vesse meg az ágyát, s mikor a lány megpillantotta kivörösödött szemét, részvéttel szólt hozzá:

- Ah, asszonyom, megint tönkreteszi az arcát holnapra.

A grófné rosszul aludt, lázas volt, rémképek gyötörték. Mihelyt fölébredt, még a lánynak se csöngetett, ő maga nyitotta ki az ablakot, és felhúzta a függönyt, hogy megnézze magát a tükörben. Arcvonásai fáradtak voltak, szemhéja megduzzadt, arcbőre elsárgult. Ez olyan bánatot okozott neki, hogy kedve lett volna beteget jelenteni, ágyban maradni, és csak este lemenni az ebédlőbe.

Aztán hirtelen, ellenállhatatlan erővel feltámadt benne az utazás vágya, el akart utazni rögtön, az első vonattal, elhagyni ezt a napfényes vidéket, ahol minden olyan világosan látszik, elhagyni a mezők szabad levegőjét, ahol nem lehet eltüntetni az élet és a bánat eltörölhetetlen fáradalmait. Párizsban az emberek lakásuk félhomályában élnek, a nehéz függönyökön keresztül még déltájban is csak tompa fény szűrődik a szobákba. Érezte, hogy ott magához fog térni, ismét megszépül, és ott érvényesülni fog arcának halványsága, mert erre szüksége van a tompa világításnál. Ekkor föltűnt szeme előtt Annette arca, amint kipirultan, egy kissé kócosan éppen teniszezik. És megértette azt a bizonytalan nyugtalanságot, melytől annyit szenvedett a lelke. Nem volt féltékeny leányának szépségére! Nem, az bizonyos, de érezte, és első ízben meg is vallotta magának, hogy nem szabad ezentúl sohasem napvilágnál mutatkoznia a leánya mellett.

Csengetett; még meg sem itta a teáját, máris parancsokat adott az utazásra vonatkozólag, sürgönyöket írt, sőt estére már a vacsoráját is Párizsban rendelte meg táviratilag, átnézte vidéki háztartásuk kiadásait, megadta az utolsó utasításokat, mindent elintézett egy óra alatt, valami lázas és egyre növekvő türelmetlenség hajszolta.

Mikor lement az ebédlőbe, Annette és Olivier már értesültek tervéről - meglepetten kérdezték elhatározásának okát. De mikor látták, hogy semmi határozott magyarázatot nem kapnak, miért volt szükség erre a hirtelen utazásra, kissé duzzogni kezdtek, és elégedetlenségüket az utolsó pillanatig éreztették, mikor elbúcsúztak a párizsi pályaudvaron.

A grófné kezet nyújtott a festőnek, és megkérdezte tőle:

- Nem akar holnap nálam vacsorázni?

A festő kissé durcásan felelt:

- Ó, okvetlenül elmegyek. De azért meg kell mondanom, hogy nem szép, amit velem tett. Olyan jól éreztük magunkat odalenn hármasban.

 

3

Mihelyt a grófné egyedül maradt leányával a hintóban, amely a palotájukba vitte őket, egyszeriben nagy nyugalmat érzett; szíve elcsitult, mintha valami rettenetes válságon ment volna keresztül. Könnyebben lélegzett, mosolyogva szemlélte a házakat, örömmel ismerte föl a várost, melynek minden meghitt részletét magukkal viszik szívükben és szemükben az igazi párizsiak. Ha boltot pillantott meg, már szinte tudta, várta a következőket is, amint egymás mellett sorakoznak a körút hosszában, elképzelte a kereskedő arcát, hiszen annyiszor látta a kirakat mögött. Úgy érezte, hogy megmenekült! Mitől? Megnyugodott! Miért? Visszatért a bizalma! De miben?

Mikor a kocsi berobogott a kapubejárat boltozata alá, Guilleroyné könnyedén leugrott, és szinte futva fölsietett a sötét lépcsőn, belépett a sötét szalonba és onnan a maga sötét szobájába. Néhány percig álldogált, boldog volt, hogy itt biztonságban lehet a párizsi félhomályban, mely alig világosság, többet sejtet, mint amennyit láttat; itt mutogatni lehet azt, ami szép, és elrejteni azt, ami csúnya. A vakító napvilág emléke, a napfényben fürdő mező még úgy rémlett neki, mint valami átélt szenvedés.

Mikor lement az ebédlőbe, férje éppen hazatért; a gróf szeretettel átölelte, és mosolygott:

- Haha, jól tudtam én, hogy Bertin barátunk haza fog hozni. Nagyon okosan tettem, hogy leküldtem érted.

Annette felelt az anyja helyett komoly hangon; olyankor beszélt így, ha komolykodva tréfálni akart:

- Ó, de mekkora fáradságába került. Mama sehogy sem tudta magát elhatározni.

A grófné nem szólt semmit, kissé zavarba jött.

Aznap este senkit sem fogadtak. Másnap Guilleroy grófné azzal töltötte egész napját, hogy bejárt jó néhány áruházat, kiválogatott és megrendelt magának mindent, amire szüksége volt. Fiatalsága, sőt szinte gyermekkora óta szerette a hosszú próbákat és a válogatást a nagy divatárusok tükre előtt. Már hazatérésekor örült a gondolatnak, hogy pontról pontra megismételheti párizsi életének minden apró részletét. Imádta az elébe siető bolti "kisasszonyok" ruhájának suhogását, a mosolyukat, kínálgatásukat, kérdéseiket; a varrónő, a kalapos vagy a fűzőkészítő fontos személyiség volt szemében, úgy bánt vele, mint egy művésszel, ha kifejezte neki véleményét, vagy tanácsot kért tőle. Még jobban szerette, ha az öltöztető leányok foglalkoznak vele, vetkőztetik meg újra felöltöztetik, és csöndesen forgatják a tükör előtt, amelyben megbámulhatja magát. Könnyű ujjaik nyomán borzongás futott végig a bőrén, a nyakán vagy a haján, és ez az egyik legkellemesebb apró gyönyörűség, melyben elegáns asszonynak része lehet.

Ma azonban bizonyos elfogultsággal állt oda fátyol és kalap nélkül a túlságosan őszinte tükrök elé. De első látogatása - a kalaposnál - megnyugtatta. Három kalapot választott ki magának; nagyon megnyerték tetszését, és egyáltalában nem vonta kétségbe, amikor a főnöknő azt mondta neki az igazi meggyőződés hangján:

- Ó, ó, grófné, a szőke asszonyoknak sohasem lenne szabad letenni a gyászruhát.

Boldogan távozott, és bizakodva kereste föl a többi boltot.

Odahaza egy névjegyet talált; távollétében a hercegnő járt ott, és bejelentette, hogy este ismét fel fogja keresni. Azután leveleket írt, egy ideig eltűnődött, meglepte, hogy ez az egyszerű levegőváltozás annyira elfeledtette vele a múltat, mely olyan távol volt már, mint az a nagy, emésztő fájdalom. Nem tudta elképzelni, hogy tegnap még Roncières-ben voltak; mióta visszatért Párizsba, úgy megváltozott a hangulata, mintha minden sebét behegesztette volna ez a kis hurcolkodás.

Bertin vacsoraidőre megérkezett, és meglepve kiáltott fel, mikor észrevette a grófnét:

- Milyen szép maga ma este!

Erre a kijelentésre a boldogság meleg hulláma járta át a szívét.

A gróf szenvedélyesen szeretett biliárdozni; mikor fölkeltek az asztal mellől, felszólította Bertint, hogy játsszanak egy partit, és a két nő átkísérte őket a biliárdterembe; a kávét is ott szolgálták föl.

A két férfi még játszott, mikor bejelentették a hercegnőt, és ekkor valamennyien visszatértek a szalonba. Ugyanekkor Corbelle bárónő is megjelent a férjével együtt; hangja remegett a sírástól. Néhány másodpercen keresztül csupa fájdalmas szó hallatszott, mintha mindenki zokogni akarna, de az első elérzékenyülések és kérdések után lassankint más beszédtárgyra tértek, a hangok egyszerre csengőbbek lettek, mintha hirtelen kitisztultak volna, a társaság egész természetesen kezdett beszélgetni, mintha a szerencsétlenség árnyéka, mely még az imént homályba borította, hirtelen eloszlott volna.

Ekkor Bertin felkelt, kézen fogta Annette-et, odavezette anyjának arcképe alá, és a reflektoros lámpa fényében megkérdezte a vendégektől:

- Nem megdöbbentő ez?

A hercegnő annyira meglepődött, hogy egészen magánkívül volt, és egyre ezt ismételte:

- Istenem! Hát lehetséges ez? Istenem! Hát lehetséges ez? Hiszen ez föltámadás! És hogy én ezt meg nem láttam azonnal, amint beléptem. Ó, kis Anym, egészen magára ismerek. Hiszen olyan jól ismertem magát, amikor asszonykorában először viselt gyászt, dehogyis, már másodszor, hiszen korábban elvesztette édesapját. Ah! Ez az Annette a gyászruhában egészen olyan, mintha az anyja kelt volna új életre. Milyen csoda! Ha nincs itt ez az arckép, senki sem vette volna észre! A lánya nagyon hasonlít magához, de még jobban hasonlít ehhez a képhez!

Musadieu szintén megjött, mikor értesült Guilleroy grófné megérkezéséről, ő is szeretett volna az elsők között lenni, "hogy kifejezze fájdalmas rokonérzését".

Rögtön abbahagyta részvétének kifejezését, mikor észrevette a leányt a kép előtt ugyanabban a megvilágításban; Annette a festményen levő asszony élő húgának látszott. Bámulatában fölkiáltott:

- Ah, istenem, ilyen különös dolgot se sokat láttam életemben!

A Corbelle házaspár meggyőződése mindig a kialakult véleményt követte; ők is kifejezést adtak csodálkozásuknak, de kissé tartózkodóbban.

A grófnénak összeszorult a szíve. Lassú szorongást érzett, mintha a bámuló fölkiáltások súlyukkal egészen ránehezednének szívére. Szótlanul elnézte a leányát, amint ott állt az ő képe előtt, és különös ideggyöngeség lepte meg. Szeretett volna felkiáltani:

"Hallgassanak már! Hiszen jól tudom én is, hogy a leányom hasonlít rám!"

Ez a szomorúság egész este nem hagyta el többé; Guilleroyné újra elvesztette önbizalmát, pedig tegnap már megtalálta.

Éppen Bertinnel beszélgetett, mikor bejelentették Farandal márkit. Alighogy a festő meglátta a ház asszonyához közeledő márkit, fölállott, Guilleroyné karosszéke mögé húzódott, és odasúgta: "No, megint itt van ez a nagy barom"; aztán egy kis kerülővel elsomfordált az ajtóhoz, és távozott.

A grófné fogadta az új vendég üdvözlését, majd szemével újra Olivier-t kezdte keresni, hogy folytassa vele a beszélgetést, amely annyira érdekelte. De minthogy nem látta sehol, megkérdezte:

- Mi az! Hát a nagy emberünk eltávozott?

- Azt hiszem, hogy igen, kedvesem - felelte a férje -, mert úgy láttam, az imént ment ki angolosan.

Az asszony meglepődött, néhány pillanatig elgondolkozott, aztán beszédbe ereszkedett a márkival.

A vendégek egyébként tapintatból hamar távoztak, mert nem akartak a grófné terhére lenni a nagy szerencsétlenség után.

Mikor este Guilleroyné lefeküdt, mindazok az aggodalmak, melyek a falun megszállották, ismét megrohanták. Sőt most sokkal jobban nyugtalanították; sokkal tisztábban látta aggodalma okát: érezte, hogy megöregedett.

Aznap este érezte meg először, hogy a szalonjában, ahol eddig csak őt bámulták, neki bókoltak, őt ünnepelték, őt szerették, most egy másik nő, a leánya foglalja el a helyét. Ezt most egyszeriben megértette, mikor látta, hogy minden bókot Annette arat le. Jól látta, hogy ebben a birodalomban, egy szép asszony otthonában, ahol eddig nem tűrte, hogy bárki is homályba borítsa őt, ahonnan szüntelen gonddal távol tartott minden veszedelmes vetélytársat, ahová a vele egyenlőket csak azért engedte be, hogy megpróbálja hódoltatni őket, most leánya lesz a királynő. Milyen furcsa is volt az a szívszorongás, mikor valamennyi vendégének szeme Annette felé fordult, akit Bertin kézen fogva tartott az arckép alatt. Úgy érezte, hogy ő maga nem is létezik, mintha kiűzték volna az országából, megfosztották volna trónjától. Mindenki Annette-et nézte, senki sem fordult őfelé! Pedig annyira megszokta, hogy bókkal és hízelgéssel halmozzák el, valahányszor az arcképét bámulják, annyira biztos volt a dicsérő szavak felől - keveset adott rájuk, de jólestek neki -, hogy most ez az elpártolás, ez a váratlan hűtlenség, ez a csodálkozás, mely most hirtelen a leánya felé irányult, jobban megdöbbentette, elképesztette, mint bármilyen versengés, bármilyen körülmények között.

De ő olyan ember volt, aki a válságos helyzetben az első levertség után azonnal észbe kap, felveszi a küzdelmet, és vigasztaló érveket talál: most is arra gondolt, hogy ha a leánya férjhez megy, ha már nem laknak egy födél alatt, akkor nem kell tűrnie ezt az állandó összehasonlítást, amely lassan egyre kínosabb lett, kivált barátja jelenlétében.

Azonban a megrázkódtatás sokkal erősebb volt. Lázat érzett, és nem tudott elaludni.

Reggel fáradtan és kimerülten ébredt, és valami vágy támadt benne, hogy összeszedje erejét, valahonnan segítséget, védelmet kérjen, olyasvalakitől, aki meg tud gyógyítani minden fájdalmat, minden erkölcsi és testi nyomorúságot.

Valóban olyan rosszul, olyan gyöngének érezte magát, hogy az a gondolata támadt, tanácsot kellene kérnie orvosától. Hátha valami súlyos betegség fenyegeti, mert egyáltalán nem találta természetesnek, hogy a szenvedés meg a megnyugvás egymást követő szakaszai ilyen gyorsan váltakoznak. Sürgönyözött az orvosért, és várt.

Az orvos tizenegy óra tájban érkezett. Afféle komoly, társaságbeli orvos volt, akinek kitüntetései és címei kezeskednek tehetségéről, akinek ügyessége fölér a közönséges tudással, és akinek főként az asszonyi bajoknál mindig rendelkezésére áll néhány ügyes szó, biztosabb a legkitűnőbb orvosságnál.

Az orvos belépett, köszönt, megnézte betegét, és mosolyogva kérdezte:

- No lám, nincs semmi komoly baj. Ilyen szemmel, mint az öné, grófné, nem lehet komolyan betegségről beszélni.

Az asszony nagyon hálás volt ezért a pár szóért, és elmondta neki minden panaszát, idegességét, szomorúságát, azután futólag megemlítette azt is, hogy milyen rossz színben van. Az orvos figyelmes arccal hallgatta, egyébként nem érdeklődött más iránt, csak hogy van-e étvágya, és - bár jól ismerte ennek a női bajnak titkos okát - megkopogtatta az asszonyt, megvizsgálta, megtapogatta vállát, kezével méregette karjának súlyát, és mintha kitalálta volna az asszony gondolatát, és a tapasztalt orvos éles szemével átlátott volna minden fátyolon, megértette, hogy az asszony inkább a szépsége, mint egészsége érdekében kér tőle tanácsot. Aztán így folytatta:

- Igen, egy kis vérszegénység, egy kis ideggyöngeség. S ez nem meglepő, ha ilyen nagy szomorúság érte. Majd rendelek valamit, az rendbe fogja hozni az egészségét. De mindenekelőtt erősítő ételeket kell ennie, húslevest, víz helyett pedig sört igyék. Majd én ajánlok egy kitűnő márkát. Este ne maradjon fönn sokáig, inkább tegyen nagy sétákat. Aludjon sokat, és próbáljon hízni. Ennyi az egész, amit tanácsolhatok önnek, asszonyom és szép páciensem.

Az asszony növekvő érdeklődéssel hallgatta, és igyekezett kitalálni az orvos gondolatát. Megragadta az utolsó szót:

- Igen, lesoványodtam. Egy időben túlságosan kövérnek éreztem magamat, és most nagyon legyöngültem, mert diétáztam.

- Bizonyára ez az oka. Jó, ha valaki sovány akar maradni, aki mindig az volt, de ha az ember elvből akar lesoványodni, az mindig valami más dolognak a kárára lesz. De szerencsére ezt hamar helyre lehet hozni. Isten önnel, asszonyom.

Az asszony máris jobban érezte magát, sokkal ruganyosabbnak. Már ebédre szerette volna ott látni a sört, melyet az orvos rendelt, és amelyet egyenesen az anyacégtől hozatott, hogy annál frissebb legyen.

Mikor fölkelt az asztal mellől, az inas bejelentette Bertint.

- Itt vagyok megint - mondta -, megint csak én. Valamit kérdezni akarok magától. Van valami terve délutánra?

- Nem, semmi, miért kérdi?

- És Annette-nek?

- Annak sem.

- Akkor megkérhetem magukat, hogy jöjjenek el hozzám négy órára?

- Szívesen, de miért?

- Éppen most vázolom fel Merengés című képem főalakját, amelyről annyit beszéltem magának, és kértem is, engedje meg, hogy ülhessen néhányszor nekem a leánya. Nagy szolgálatot tesznek, ha csak egy órát is szentelnek nekem ma délután. Beleegyezik?

A grófné habozott, nyugtalanította a dolog, maga se tudta, miért. Mégis kedvező választ adott.

- Rendben van, barátom, négyre ott leszünk magánál.

- Köszönöm, maga a megtestesült szívesség.

A festő hazament, hogy elkészítse a vásznat, és előre tanulmányozza tárgyát; nem akarta nagyon kifárasztani a modelljét. A grófné egyedül távozott, gyalog, hogy vásároljon még egyet-mást. A főutcákon ment, aztán vissza a Malesherbes körúton lassú léptekkel, mert úgy érezte, hogy rogyadozik a lába. Mikor elhaladt a Szent Ágoston-templom mellett, kedve támadt, hogy betérjen egy kissé, megnyugtassa a lelkét. Benyitott a párnázott ajtón, megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor megcsapta a hatalmas templomhajó hűs levegője. Széket keresett, és leült.

Vallásos volt, mint a legtöbb párizsi asszony. Kételkedés nélkül hitt Istenben, nem tudta elképzelni a világegyetem létét Teremtő nélkül. De mint mindenki, az istenség tulajdonságait ő is a teremtett anyag természetével hozta kapcsolatba, amennyire azt megismerhette, azért körülbelül olyan alakban személyesítette meg az Örökkévalót, mint amilyennek a teremtményeket tudta, különben nem volt határozott fogalma, hogy a valóságban milyen is ez a titokzatos Alkotó.

De hitt benne szilárdan, imádta megfontoltan, kissé félt tőle, mert valójában nem tudta, mik a szándékai, és mi az akarata, egyébként nemigen bízott a papokban, azt hitte róluk, hogy csupa parasztfiú, akik meg akartak szabadulni a katonaságtól. Apja, a párizsi polgár, nem kényszerített rá semmiféle hitelvet, és ő házassága előtt csak ímmel-ámmal gyakorolta vallását. De mikor új rangja határozottabban megszabta látszólagos kötelességeit az egyház iránt, az asszony a legnagyobb készséggel vette magára ezt a könnyű jármot.

Különféle csecsemővédő egyesületek pártfogója volt, sohasem mulasztotta el vasárnaponkint az egyórai misét, személyesen is alamizsnát osztogatott aztán egy papnak, a plébánia káplánjának közvetítésével.

Azelőtt is sokat imádkozott, de csupán kötelességből, ahogy a katona teljesíti kötelességét, ha őrt áll a tábornok ajtaja előtt. Néha azért imádkozott, mert szomorúságot érzett szívében, kivált mikor attól félt, hogy Olivier el fogja hagyni. De ilyenkor az égnek nem vallotta meg könyörgése okát, és Istent is olyan együgyű képmutatással akarta félrevezetni, mint a férjét; csak úgy általánosságban kérte a segítségét. De apja halálakor és különösen most, hogy meghalt az édesanyja, nagy vallási válságokon ment keresztül, és szenvedélyes könyörgéseket küldött Ahhoz, aki őrködik fölöttünk, és vigasztal bennünket. Ma is, ebben a templomban, ahová csak véletlenül tévedt be, hirtelen mélységes vágyat érzett, hogy imádkozzék, imádkozzék nem valakiért vagy valamiért, hanem önmagáért, csakis önmagáért, mint tegnapelőtt, amikor anyja sírján térdelt. Szüksége volt valamilyen segítségre, és most úgy fordult Istenhez, mint délelőtt az orvosához.

Sokáig könyörgött térdre hullva, a templom csöndjében, amelyet csak időnként zavart meg a léptek nesze. Azután hirtelen, mintha óraütést hallott volna szívében, fölriadt emlékeiből, megnézte az óráját, összerezdült, mikor látta, hogy nemsokára négy lesz, kiszaladt, hogy magával vigye leányát, mert Olivier már bizonyára várja őket.

A művészt műtermében találták, amint a vásznán tanulmányozta: hogyan vázolja föl a Merengés-t. Egészen úgy akarta ábrázolni, ahogyan a Monceau-parkban látta, mikor ott sétált Annette társaságában: egy szegény leánynak, aki nyitott könyvet tart a térdén, és ábrándozik. De sokáig habozott, vajon csúnyának vagy csinosnak ábrázolja? Ha csúnya, akkor bizonyára több jellem lesz benne, több gondolatot ébreszt, megrázóbb lesz, gazdagabb bölcseleti tartalmat fejez ki. De ha szép lesz, jobban hódít bájával, s jobban tetszik az embereknek.

Végre mikor arra gondolt, hogy kis barátnője lesz a modellje, eldöntötte, hogy a Merengő csinos nő lesz, aki valamikor megvalósíthatja költői álmát, míg egy csúnya nő örökké arra lenne kárhoztatva, hogy vég nélkül és reménytelenül szövögesse ábrándjait. Mihelyt a két asszony belépett, Olivier a kezét dörzsölve fogadta őket:

- Nos, Nané kisasszony, ma együtt fogunk dolgozni?

A grófné kissé gondterhelt arccal ült az egyik karosszékbe, és nézte, mint helyezi el Olivier a lányát kellő megvilágításban egy vasfonatú kerti székben. A festő kinyitotta az egyik könyvszekrényt, hogy kikeressen egy könyvet, aztán némi habozás után megkérdezte az asszonytól:

- Mit is olvas a maga leánya?

- Istenem, amit akar, adjon neki egy kötet Victor Hugót.

- A Századok legendájá-t?

- Nem bánom.

- Kicsikém, ülj le ide, és fogd ezt a verskötetet - szólt a festő Annette-hez. - Nyisd föl... Nyisd föl a 336. lapot, egy költeményt találsz ott, ez a címe: A szegények. Merülj el benne, mintha csöndesen, csöppenkint, a legjobb bort szürcsölnéd, engedd, hogy megrészegítsen, elérzékenyítsen. Hallgasd, mit mond a szívednek. Aztán csukd be a könyvet, emeld föl szemedet, gondolkozz, álmodozz... Én addig előkészítem a szerszámaimat.

A festő visszavonult a műterem egyik sarkába, hogy ledörzsölje palettáját, de mikor kiürítette a finom deszkalapra az ólomtubusokat, melyekből gyűrűzve bújtak elő a keskeny festékgiliszták, időnkint meg-megfordult, és látta, hogy a leány egészen elmerül olvasmányába.

Szíve összeszorult, ujjai megremegtek, nem tudta, mit tesz, összekeverte a színeket, annyira föltámadt benne a látomás, az a nyilatkoztatás, amely ugyanezen a helyen, tizenkét évvel ezelőtt, olyan ellenállhatatlan izgalmat keltett benne.

A leány abbahagyta az olvasást, és maga elé bámult. A festő odalépett, és megpillantott a szemében két tiszta könnycseppet, melyek legördültek az arcán. Megremegett, mint ha magánkívül van az ember, és a grófné felé fordulva felsóhajtott:

- Istenem, milyen szép ez a leány!

De egészen megdöbbent, amikor megpillantotta a grófné görcsökben vonagló, fakó arcát.

Guilleroyné kimeredt szemmel, riadtan nézte a leányt és a festőt. A festő megijedt, odament hozzá, és megkérdezte:

- Az istenért, mi baja?

- Szeretnék beszélni magával.

Az asszony fölkelt, és azt mondotta Annette-nek:

- Várj egy pillanatig, gyermekem, valamit mondanom kell Bertin úrnak.

Aztán átmentek a szomszédos kis szalonba, ahol a festő a látogatóit szokta fogadni. Olivier követte az asszonyt, feje zúgott, nem értette a dolgot. Mihelyt egyedül maradtak, az asszony megragadta mind a két kezét, és hebegve mondta:

- Olivier, Olivier, arra kérem, ne fesse le a lányomat!

A festő zavartan dünnyögte:

- De miért ne?

Az asszony ijedt hangon felelt:

- Miért? Miért? Még kérdezi is tőlem? Hát nem érzi, hogy miért? Ó, miért nem találtam ezt ki hamarabb! De hiszen magam is csak az imént vettem észre... Most nem tudok magának többet mondani... Kérem, szóljon a lányomnak, mondja meg neki, hogy rosszul érzem magam, maga pedig rendeljen egy bérkocsit, és aztán egy óra múlva jöjjön el hozzám érdeklődni. Egyedül fogom magát fogadni.

- De az istenért, mi baja?

Az asszony már-már ideggörcsöt kapott.

- Engedjen. Nem akarok itt beszélni. Szóljon a leányomnak, és hozasson egy bérkocsit.

A festő engedelmeskedett, és visszatért a műterembe. Annette gyanútlanul újra olvasni kezdett, és szívét elárasztotta a szomorúság hogy ezt a siralmas tárgyú költeményt olvasta.

- Édesanyád rosszul érzi magát - szólt Olivier -, majdnem elájult; mikor belépett a kis szalonba. Menj át hozzá, én addig hozok egy kis étert.

A festő kiment, fölszaladt szobájába az éteres üvegért, aztán visszatért.

Együtt találta őket, egymás karjába borulva. Annette, elérzékenyülve A szegények olvasásától, engedte, hogy izgalma könnyekben csillapuljon, a grófné pedig abban talált megkönnyebbülést, hogy fájdalmával beleolvadt ebbe az édes bánatba, és élvezte, hogy könnyeik összevegyülnek.

A festő várt egy ideig, nem mert beszélni, nézte őket, őt is valami érthetetlen szomorúság fogta el. Végre megszólalt:

- No, jobban van?

- Igen, egy kissé. Nem lesz belőle semmi baj. Iderendelte a bérkocsit?

- Igen, rögtön itt lesz.

- Köszönöm, kedves barátom, máris jobban vagyok. Egy idő óta nagyon sok szomorúság ért.

- Megjött a kocsi! - jelentette az inas.

Bertint mindenféle titkos aggodalom gyötörte; lekísérte sápadt és még kissé támolygó barátnőjét a kapuig, érezte, hogy az asszony szíve hangosabban dobog.

Mikor egyedül maradt, így tűnődött: "De mi baja lehet? Honnan ez a hirtelen földúltság?" Elkezdett kutatni, kerülgette az igazságot, de nem merte elszánni magát, hogy meg is találja. Végre a közelébe ért: "Lássuk - mondotta -, hátha a grófné azt hiszi, hogy udvarolok a lányának? Nem, ez túlzás!" Szellemes és tiszta érvekkel próbálta leküzdeni ezt a föltevést, sőt méltatlankodni kezdett, hogy az asszony csak egy pillanatra is meg merte gyanúsítani az ő egészséges, szinte atyai vonzalmát, és olyasmit tulajdonított neki, ami hasonlít az udvarláshoz. Lassankint egészen megharagudott a grófnéra, hogy ilyen hitványságot, ilyen minősíthetetlen gazságot merészelt föltenni róla, fenyegetőzött magában, hogyha fölkeresi, egyáltalában nem kíméletes szavakba fogja önteni felháborodását.

Nemsokára eltávozott hazulról, hogy meglátogassa a grófnét, türelmetlenül várva a magyarázatot. Útközben egyre növekvő izgalommal előre elgondolta, miket fog mondani, és milyen szavakkal fog tiltakozni a gyanúsítás ellen.

Mikor belépett a grófné szobájába, az a kereveten hevert fájdalomtól feldúlt arccal.

- Nos - mondta neki szárazon -, magyarázza meg, kedves barátnőm, az előbbi különös jelenetet.

Az asszony megtört hangon válaszolt:

- Hogyan, hát még nem értette meg?

- Meg kell vallanom, hogy nem.

- De nézze csak, Olivier, nem vizsgálta meg a szívét?

- A szívemet?

- Igen, a szíve mélyét.

- Nem értem! Magyarázza meg jobban.

- Nézzen jól a szíve mélyére, nem talál-e benne valamit, ami veszélyes magára és rám egyaránt.

- Ismétlem, hogy nem értem. Sejtem, hogy a maga képzeletében van valami, de az én lelkiismeretemben nem találok semmit.

- Én nem a lelkiismeretéről beszélek, én a szívéről beszélek.

- Én nem tudok rejtvényt fejteni. Kérem, fejezze ki magát világosabban.

Az asszony lassan fölemelte két kezét, megragadta a festő kezét, aztán mintha minden szó a szívét tépte volna, így szólt:

- Vigyázzon, barátom, mert maga bele fog szeretni a lányomba.

A festő hirtelen visszarántotta a kezét, és ártatlanságának teljes tudatában tiltakozott a szégyenteljes gyanúsítás ellen, legélénkebb taglejtésekkel, egyre növekvő hévvel védekezett, és szemrehányást tett a grófnénak, hogy ilyeneket gondol róla.

Az asszony engedte, hadd beszélje ki magát, nem hitt neki, makacsul ragaszkodott a véleményéhez, biztos volt afelől, hogy neki van igaza, aztán így folytatta:

- Én nem gyanúsítom magát, barátom. De maga nem tudja, mi történik a szívében, ahogy én sem tudtam még ma reggel. Maga most úgy bánik velem, mintha azzal vádolnám, hogy el akarta csábítani Annette-et. Ó, nem, nem! Tudom én, hogy maga milyen hűséges, mennyire megérdemel minden tiszteletet és bizalmat. Csak arra kérem, tekintsen a szíve mélyére, vajon ez a vonzalom, amelyet önkéntelenül érez leányom iránt, nem másforma-e, nem különbözik-e az egyszerű barátságtól?

A festő megsértődött, még jobban hadonászni kezdett, újra védelmébe vette hűségét, mint imént az utcán.

Az asszony megint engedte, hogy befejezze, azután harag nélkül, megingathatatlan meggyőződéssel, rendkívül sápadtan, ezeket a szavakat suttogta:

- Olivier, jól értem mindazt, amit mond, és én is úgy gondolkozom, mint maga. De biztos vagyok afelől, hogy nem csalódom. Hallgasson rám, gondolkozzék, értse meg a dolgot. A leányom nagyon is hasonlít hozzám, nagyon is olyan, mint amilyen én voltam régen, amikor maga szerelmes lett belém, s ennek az a súlyos következménye, hogy maga őbelé is szerelmes lesz.

- Tehát - kiáltott fel a festő - maga a szemembe mer vágni egy ilyen gyanúsítást annak az egyszerű föltevésnek és nevetséges okoskodásnak az alapján: ő szeret engem, a lányom hasonlít rám, tehát ő szerelmes lesz a lányomba!

De mikor a festő látta, hogy a grófné arca mindinkább eltorzul, csöndesebb hangon folytatta:

- Nézze csak, kedves Any, hiszen éppen azért tetszik nekem oly nagyon ez a kislány, mert annyira megtalálom magát benne. Maga az, csakis maga, akit szeretek, ha ránézek.

- Igen, éppen ez az, ami annyira kínoz engem, és amitől annyira félek. Maga még nincs tisztában érzéseivel. De majd nemsokára látni fogja, hogy nem tévedtem.

- Any, higgye el, hogy maga őrültségeket beszél.

- Akar bizonyítékokat?

- Kérem.

- Maga három év óta minden kérésem ellenére sem jött el Roncières-be. Most pedig hanyatt-homlok lerohant, mikor férjem azt tanácsolta, hogy keressen föl bennünket.

- Ah, ugyan! Most a szememre hányja, hogy nem akartam magát egyedül hagyni ott faluhelyen, mikor tudtam, hogy rosszul érzi magát anyja halála után.

- Jól van! Nem ragaszkodom hozzá. De mit szól ehhez? A vágy, hogy viszontlássa Annette-et, olyan hatalmasan lobog magában, hogy még ezt a napot sem bírta elviselni nélküle, és modellülés ürügyével megkért engem, vigyem el magához.

- És maga nem gondolt arra, hogy én csupán magát akartam viszontlátni?

- Ó, maga most önmaga ellen érvel, meg akarja magát győzni, de engem nem fog félrevezetni. Aztán hallgassa csak tovább. Miért távozott el olyan váratlanul tegnapelőtt este, mikor Farandal márki belépett? Meg tudná ezt mondani?

A festő habozott, nagyon megdöbbent, nagy nyugtalanságot érzett a lelkében, ez a megjegyzés lefegyverezte. Azután halkabb hangon megjegyezte:

- De... igazán nem tudom... fáradt voltam... és azután, hogy őszinte legyek, az a majom mindig kihoz a sodromból.

- Mióta?

- Amióta ismerem.

- Bocsásson meg, de hallottam már magát, amikor dicsérte őt. Azelőtt jóban voltak. Legyen csak őszinte, Olivier.

Olivier néhány pillanatig elgondolkozott, aztán szavakat keresgélve így felelt:

- Hiszen tudja, hogy az a nagy szeretet, amelyet maga iránt érzek, a maga minden ismerősét elviselhetővé teszi számomra; szívesen módosítanám véleményemet erről az emberről is, aki egészen közömbös nekem, ha hébe-hóba találkozom vele, de nagyon haragudnám, ha mindennap ott kellene látnom magánál.

- A leányom otthona nem az én otthonom lesz. De ez elég. Tudom, hogy maga egyenes szívű, tudom, hogy gondolkozni fog mindezekről, amiket most mondottam, és ha jól átgondolta a dolgokat, meg fogja érteni, hogy rámutattam egy nagy veszélyre abban a pillanatban, amikor még van idő a menekülésre. Kérem, vigyázzon. Most pedig beszéljünk másról.

A festő rosszul érezte magát, nem ellenkezett, nemigen tudta, mit gondoljon, és valóban szüksége volt egy kis elmélkedésre. Egészen közömbös dologról beszélgettek, s negyedóra múlva eltávozott.

 

4

Olivier lassan ballagott hazafelé, zavart volt, mintha valami csúnya családi titokról értesült volna. Kutatott szívében, igyekezett tisztán látni a lelkében, elolvasni annak a benső könyvnek legtitkosabb lapjait, melyek mintha egymáshoz tapadtak volna, és amelyeket csak idegen ujj tud olykor szétválasztani egymástól. Afelől biztos volt, hogy nem szerelmes Annette-be! A grófné gyanakvó féltékenysége mindig résen volt, a távolból valami veszélyt érzett, és jelezte is neki, noha ez a veszély még nem is létezett. De vajon nem következhetik-e be holnap, holnapután, esetleg egy hónap múlva? Erre az őszinte kérdésre próbált most őszinte feleletet kapni. Annyi bizonyos, hogy a kicsike gyöngéd érzéseket keltett benne, de ezek az érzések annyifélék a férfiúban, hogy nem szabad összetéveszteni a veszedelmeseket az ártatlanokkal. Hiszen ő az állatokat is imádta, főként a macskákat, és nem tudott elmenni egy macska selymes bundája mellett anélkül, hogy valami ellenállhatatlan érzéki vágy el ne fogja, hogy megsimogassa hullámos, puha hátát, megcsókolja villanyosan szikrázó szőrét. Az a vonzódás, mely a leány felé hajtotta, egy kissé ezekhez a homályos és ártatlan vágyakhoz hasonlított, amelyek folytonos és csillapíthatatlan rezdüléseket keltenek az emberi idegekben. Művész- és férfiszemét elkápráztatta a leány frissessége, derűs életének kibomló szépsége, fiatalságának kicsattanó vidámsága, és most, hogy azt a rendkívüli hasonlóságot észrevette Annette és az anyja között, fölébredtek szívében a régi izgalmak, a régóta szendergő izgalmak, úgyhogy megremegett, mikor érezte ezt az ébredést. Ébredés? Igen! Valóban? Ez a gondolat felderítette. Úgy érezte, mintha évekig tartó álomból ébredt volna. Ha valóban szerelmes lett volna a kisleányba, akkor éreznie kellett volna mellette egész lényének azt a megfiatalodását, mely teljesen átalakítja az embert, mihelyt föllobban benne egy új vágy lángja. Nem, ez a gyermek csak felszította a régi tüzet! Ő még mindig az anyát szereti, csak valamivel jobban, mint azelőtt, valószínűleg a leánya miatt, akiben mintegy új életre kelt Guilleroyné. És ezt a megállapítását ebbe a megnyugtató szofizmába foglalta: "Az ember csak egyszer szeret életében!" A szív gyakran megdobbanhat, ha valakivel találkozunk, mert az emberek vagy vonzódnak egymáshoz, vagy ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt. Ezek a hatások hozzák létre a barátságot, a szeszélyeket, a birtoklás vágyát, a futó és hirtelen fellobbanásokat, de nem az igazi szerelmet! Hogy szerelem jöhessen létre, szükséges, hogy két emberi lény annyira egymásnak legyen teremtve, annyi mindenfélével kapcsolódjék egymáshoz, annyira közös legyen az ízlésük, annyi testi-lelki vonzalom legyen köztük, jellemük is hasonló legyen, s annyi rokon vonás láncolja egymáshoz őket, hogy egészen eggyé váljanak. Egyszóval, akit szeret az ember, az nem annyira egy bizonyos X. asszony vagy Y. úr, hanem egy asszony vagy egy férfi, egy névtelen lény, akit a Természet szült, ez a hatalmas anya, s olyan szervekkel, külsővel, szívvel, lélekkel, sajátos tulajdonságokkal áldott meg, amelyek mágnesként vonzzák a mi szerveinket, szemünket, ajkunkat, szívünket, gondolatunkat, minden érzéki és szellemi vágyunkat. Az ember egy típust szeret, azaz mindazoknak az emberi tulajdonságoknak egyetlen személyben való találkozását, melyek másokban külön-külön is vonzhatnak bennünket.

Az ő számára Guilleroy grófné volt ez a típus; ennek legjobb bizonyítéka az a hosszú vonzalom volt, amelybe nem unt bele. Nos, Annette külsőleg nagyon hasonlított az édesanyjához, szinte megtévesztésig, nincs hát semmi meglepő benne, hogy az ő férfiszíve némiképp kísértésbe jött, ám nem engedett semmiféle csábításnak. Egyszer imádott egy asszonyt! Ez az asszony egy másikat szült, aki majdnem tökéletes mása volt. Valóban nem tilthatta meg magának, hogy az előbbi iránt érzett szenvedélyes vonzalmának némi maradványát át ne vigye a másikra. Ebben semmi rosszat, semmi veszélyt nem látott. Ez a látszólagos feltámadás csupán a szemét és az emlékezetét kápráztatta el, de az ösztöne nem tévedett, mert sohasem érezte a legkisebb vágyat sem a leány iránt.

A grófné mégis a szemére vetette, hogy féltékeny a márkira. Vajon igaza van? Újra szigorúan megvizsgálta a lelkiismeretét, és valóban megállapította, hogy egy kissé féltékeny. De vajon mi meglepő van ebben? Hiszen minden pillanatban féltékenykedünk férfiakra, akik bármilyen asszonynak udvarolnak. Hiszen hányszor érezzük az utcán, a vendéglőben, a színházban, hogy valami ellenséges érzület támad bennünk egy úriember ellen, aki egy szép leánnyal belép, vagy elhalad mellettünk. Minden férfi vetélytárs, ha asszonyt birtokol. A kielégített férfi olyan, mint egy győztes hadvezér, s ezért a többi férfi irigyli. Aztán nem is bocsátkozott további fiziológiai vizsgálódásba, egész természetesnek találta, hogy Annette iránt kissé élénkebb vonzalmat érzett, mert szerelmes volt az anyjába, s éppen annyira természetes, hogy most fölébredt benne valami állati gyűlölet a leány leendő férje iránt! Azonban ezt a hitvány érzést könnyen le fogja győzni.

Szíve mélyén mégis valami keserű elégedetlenség maradt önmaga és a grófné iránt. Mindennapi viszonyukat nem fogja megzavarni ez a gyanú, melyet érezni fog a grófnéban? Ezentúl gondos és fárasztó figyelemmel fog vigyázni minden szavára, minden cselekedetére, pillantására, legcsekélyebb megnyilatkozására is a leánnyal szemben, mert bármit mond is, bármit tesz is, gyanússá válik az anya szemében. Kellemetlen hangulatban ért haza; cigarettázni kezdett azzal az ingerültséggel és idegességgel, mely arra kényszeríti az embert, hogy tíz gyufát is elhasználjon, míg rá tud gyújtani. Hiába próbálkozott a munkával is. A keze, a szeme és a szelleme mintha teljesen elszokott volna a festéstől, mintha teljesen elfelejtette volna, mintha sohasem ismerte és gyakorolta volna ezt a mesterséget. Elhatározta, hogy be fog fejezni egy kis megkezdett képet: egy utcasarkot, melyen egy vak énekelt; de most legyőzhetetlen közönnyel nézte ezt a képet, és annyira képtelen volt folytatni, hogy csak fogta palettáját, leült eléje, és egészen megfeledkezett róla, bár figyelmes és szórakozott szemmel meredt rá.

Aztán hirtelen elvesztette türelmét, mert megállt az idő, nem múltak a percek; valami elviselhetetlen láz emésztette. Mit tegyen vacsoráig, melyet a klubban fog elkölteni, ha most nem tud dolgozni? Sétáljon? Már a gondolat is fárasztotta, undorral gondolt a járdákra, a járókelőkre, a kocsikra és a boltokra, de hogy ma látogatást tegyen bárhol is, ez egyszerre gyűlöletessé tette szemében minden ismerősét.

Hát mit tegyen? Föl és alá járkáljon műtermében, és minden fordulónál azt nézze, hány másodperccel mozdult el az óra mutatója? Jól ismerte ezeket az utazásokat az ajtótól a csecsebecsékkel megrakott komódig! A lendület, a nekibuzdulás, a lelkesedés, a könnyű és termékeny munkálkodás idejében valóságos kedves üdülés volt ez a járás-kelés a nagy, vidám teremben, melyet fölélénkített és átfűtött a munka, de a tehetetlenség és az unalom óráiban, amikor úgy látszott, semmi sem éri meg a fáradságot és az erőfeszítést, nem volt ez más, csak egy rab nyomorúságos sétája a börtönében. Ha legalább aludni tudna, csupán egy órát a díványra leheveredve. De nem, nem tudna aludni, csak forgolódna, és még elfogná a remegés a kétségbeeséstől. De honnan szállt rá hirtelen ez a rosszkedv? "Úgy látszik, nagyon ideges vagyok - gondolta -, hogy ilyen jelentéktelen okból ennyire fölizgatom magam."

Ekkor arra gondolt, hogy jó volna olvasni valamit. A Századok legendájá-nak kötete még ott hevert a vasszéken, ahová Annette letette. Fölnyitotta. Elolvasott kétlapnyi verset, de nem értette. Annyira nem értette, mintha valami idegen nyelven írták volna. De ő makacsul újra nekilátott; hiába, csak azt tudta megállapítani, hogy egy szót sem ért a versekből. "Úgy látszik - gondolta -, hogy nagyon szórakozott vagyok." De hirtelen jó ötlete támadt, mely biztos módszert sugallt neki, hogyan üsse agyon ezt a két órát a vacsoráig. Fürdőt melegíttetett magának, és a langyos vízben megenyhülve, megkönnyebbülve maradt egészen addig, amíg az inasa be nem hozta a fehérneműt, és föl nem ébresztette szendergéséből. Azután elment a klubba; társai mind együtt voltak. Tárt karokkal és örömrivalgással fogadták, mert már napok óta nem látták.

- Falun voltam - mondta.

Az urak azonban Maldant, a tájképfestő kivételével mélységes megvetést éreztek a falu iránt. Rocdiane és Landa kijárogatott ugyan vadászatra, de erdőn, mezőn nem találtak más örömet, csak azt, hogy bámulják, hogyan hull a golyóik alatt, mint megannyi tollpamat, a sok fácán, fürj és fogoly, vagy nézzék a kis nyulakat, amint nyakszirten találva fölbukfenceznek, mint a bohócok, ötször, hatszor is megfordulva a levegőben, és minden cigánykeréknél megvillan farkuk fehér szőrpamacsa. Az ilyen őszi és téli mulatságokon kívül unalmasnak találták a vidéket. Rocdiane azt szokta mondani: "A cukornőket jobban szeretem a cukorrépánál."

A vacsora, mint mindig, lármás és jókedvű volt, nagyban vitatkoztak, bár semmi új dolog nem került szóba. Bertin, hogy lelket verjen magába, sokat beszélt. Nagyon mulatságosnak tartották, de mihelyt megitta kávéját, és eljátszott egy hatvanas biliárdpartit Liverdy bankárral, távozott, elsétált a Madeleine-től a Taitbout utcáig, háromszor is elment a Vaudeville színház mellett, azon töprengve, ne nézzen-e be, majdnem bérkocsit fogadott, hogy elhajtasson a lóversenypályára, megint megváltoztatta szándékát, és megindult az új cirkusz felé; aztán hirtelen visszafordult, és minden ok, terv és ürügy nélkül megindult a Malesherbes körút felé, meglassítva lépteit, amint Guilleroy grófné lakása felé közeledett. "Vajon nem fogja-e különösnek találni, ha ma este ismét fölkeresem?" - gondolta. De megnyugtatta magát, arra gondolva, hogy nincs abban semmi meglepő, ha az ember másodszor is érdeklődik valakinek az egészsége után.

A grófné egyedül volt Annette-tel a hátsó kis szalonban, és még mindig a szegényeknek szánt takarón dolgozott.

- Nini, maga az, kedves barátom? - szólt egyszerűen, amikor meglátta.

- Igen, nyugtalan voltam, föl akartam keresni. Hogy van?

- Köszönöm, elég jól...

A grófné néhány percig várt, aztán hozzátette jelentőségteljesen:

- Hát maga?

A festő derűs arccal fölnevetett, és így válaszolt:

- Ó! Én nagyon jól érzem magam, nagyon jól. A maga aggodalmának nincs a legkisebb alapja sem.

Az asszony fölemelte rá a szemét, abbahagyta a kötést, és lassú, de forró pillantást vetett rá, amely tele volt kéréssel és kétséggel.

- Bizony, úgy van - mondta a festő.

- Annál jobb - felelte az asszony kissé erőltetett mosollyal.

A festő leült, és életében először rendkívül kényelmetlenül érezte magát ebben a házban, mintha a gondolatai még jobban megbénultak volna, mint aznap délután, amikor a vászna előtt töprengett.

A grófné odaszólt a leányához:

- Folytathatod, gyermekem, Bertin urat nem zavarja.

- Mivel foglalkozott a kicsike? - kérdezte a festő.

- Valami ábrándot tanult a zongorán.

Annette fölkelt, és odament a zongorához. A festő, mint mindig, akaratlanul most is követte szemével, és szépnek találta. De ekkor megérezte magán az anya pillantását, és hirtelen elfordította a fejét, mintha valamit keresett volna a szalon homályos sarkában.

A grófné fölvett a kézimunkaasztalról egy kis aranyszelencét, amelyet a festőtől kapott, kinyitotta, és megkínálta cigarettával.

- Gyújtson rá, kedves barátom, tudja, hogy szeretem, ha dohányzik, mikor így egyedül vagyunk.

A festő engedelmeskedett, és a zongora megszólalt. Régimódi muzsika volt, kecses és könnyed; valami nagyon kellemes holdfényes tavaszi este sugalmazhatta a művésznek.

- Ki írta ezt a darabot? - kérdezte Olivier.

- Schumann - felelte a grófné -, nem nagyon ismerik, pedig bájos.

A festő ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy fölnézzen Annette-re, de nem mert. Pedig csupán egy kis mozdulatot kellett volna tennie, egy kis mozdulatot a nyakával, mert a szeme sarkából látta a két gyertya lángját, mely megvilágította a kottákat, de nagyon jól érezte, olyan tisztán érezte a grófné kémlelő figyelmét, hogy nem mozdult, csak maga elé meredt, mintha a dohány szürke, gomolygó füstfellegei érdekelnék legjobban a világon.

- Csak ennyi mondanivalója volt számomra? - suttogta Guilleroy grófné.

A festő elmosolyodott:

- Ne haragudjék rám. Tudja, hogy engem a zene megigéz, fölissza gondolataimat. Majd nemsokára beszélni fogok.

- Megálljon - szólt a grófné -, még édesanyám halála előtt megtanultam valamit magának. Még nem játszottam el, de rögtön előadom, mihelyt a kicsike befejezi a játékát. Majd meglátja, milyen érdekes!

A grófné valóban tehetséges zongorajátékos volt, és valami finom érzéke volt az iránt, hogy milyen érzelmek hullámzanak a hangok között. Egyik legbiztosabb eszköze volt, amivel a festő érzékenységére hatni tudott.

Mihelyt Annette befejezte Méhul falusi szimfóniáját, a grófné fölkelt, leült a zongora mellé, és egy különös melódia éledt meg az ujjai alatt, egy melódia, melynek minden mondata panaszos volt, vég nélkül váltakozó, különös panaszokkal teli, s egyetlen hang szakította félbe, mely állandóan visszatért, belehullott a dallamok kellős közepébe, szétrebbentette, megtörte, széttagolta a hangokat, mint egy szüntelenül kísértő, egyhangú kiáltás, valami bánatnak csillapíthatatlan jajongása.

De Olivier Annette-et nézte - a lány most vele szemben ült -, és nem hallott semmit, nem értett semmit.

Csak a lányt nézte, gondolkozás nélkül, betelt a látvánnyal, mint valami megszokott és jó dologgal, amitől sokáig megfosztották, és itta ezt az érzést, ahogy jólesik egy pohár víz, ha szomjasak vagyunk.

- Ugye - szólt a grófné -, ugye, hogy szép?

A festő fölriadt:

- Nagyszerű, csodás, ki írta?

- Nem tudja?

- Nem.

- Hogyan, nem tudja, maga nem tudja?

- Mondom, hogy nem tudom.

- Schubert.

A festő a mélységes meggyőződés hangján kijelentette:

- Nem csodálkozom rajta. Nagyszerű! Nem volna olyan kedves elismételni?

A grófné újra belefogott, és a festő, mialatt ismét Annette-et nézte, odafigyelt a muzsikára is, hogy egyszerre két gyönyörűségben legyen része.

Aztán, mikor Guilleroy grófné visszatért a kézimunkájához, a festő, engedve a férfiak természetes kétszínűségének, levette szemét a lány szőke fejéről; Annette az anyjával szemben kötött a lámpa túlsó oldalán.

De ha Olivier nem látta is, élvezte jelenlétének gyönyörét, ahogy a meleg kályha közelségét érezzük. Szeretett volna egy-egy röpke pillantást vetni feléje, és rögtön visszafordulni a grófné felé. Ez a vágy egyre marcangolta, mint egy kisdiákot, aki kinéz az ablakon, mihelyt a tanító hátat fordít.

Hamar távozott, mert a szava éppannyira megbénult, mint a szelleme, és állandó hallgatásának a grófné valami kellemetlen magyarázatot tulajdoníthatott volna.

Mihelyt kiért az utcára, elfogta a kószálás vágya, mert a hallott zene tovább zsongott, mindenféle ábrándokat keltett benne, mintegy a melódiák folytatásaképpen. Visszatértek a futó hangzatok, s meg-megújulva elmosódó ütemeket hoztak magukkal a messzeségből, mint valami visszhangot, aztán minden elhallgatott, és ő szabadjára eresztette gondolatait, hogy értelmet tulajdonítson az egyes motívumoknak, és elábrándozzék valami harmonikus és gyöngéd eszményen. A festő balra fordult, a külső körút felé, aztán megpillantva a Monceau-park tündéri ragyogását, befordult a fősétányra, amelyet élesen megvilágítottak a lámpák. Egy parkőr csoszogott el mellette lassú léptekkel, néha egy elkésett bérkocsi kocogott arra, az egyik padon egy férfi újságot olvasott, kékes világosságban egy bronzoszlop tövében, melynek tetején egy ragyogó gömb fénylett. A többi lámpa a pázsiton és a fák között hideg és éles ragyogással borította el a lombokat és a gyepet, s életet lehelt ebbe a nagyvárosi kertbe.

Bertin hátratette kezét, rótta a gyalogjárót, és eszébe jutott sétája Annette-tel ugyanebben a parkban, amikor fölfedezte a lányban anyja hangját.

Lehanyatlott egy padra, és magába szívta az öntözött pázsit friss leheletét: úgy érezte, csordultig betölti a szenvedélyes várakozás, mely a fiatalok lelkét egy végtelen szerelmi regény kusza szövedékévé szokta varázsolni. Máskor is ismerte ezeket az estéket, a kóbor fantázia estéit, mikor szabadjára engedte szeszélyes vágyait mindenféle képzelt kalandban, és most meglepetten állapította meg, hogy visszatértek ezek az érzések, noha már nem illenek a korához.

De mint Schubert melódiájának makacsul visszatérő hangzata, egyre kísértette Annette emléke; maga előtt látta arcát, amint a lámpa alatt kézimunkája fölé görnyed, és eszébe jutott a grófné különös gyanúja. Akaratlanul is tovább faggatta szívét, iparkodott átkutatni kifürkészhetetlen mélyeit, ahol születésük előtt az emberi érzések csíráznak. Ez a makacs keresés izgalomba hozta. Állandóan foglalkoztatta ez a leány, mintha utat nyitott volna lelkében a gyöngéd ábrándozások számára, s Olivier nem tudta elűzni emlékezetéből. Mintha magában hordta volna Annette képét, mint régen őrizte magában a grófné jelenlétének különös érzését műtermének négy fala között, még Guilleroyné távozása után is.

De hirtelen türelmetlen lett, hogy ez az emlék nem hagyja nyugton; sóhajtva kelt föl a padról:

- Any rosszul tette, hogy ezt elmondta nekem. Most arra kényszerít, hogy folyton a kicsikére gondoljak.

Hazatért, nyugtalankodott maga miatt. Mikor lefeküdt, érezte, hogy nem tud elaludni, valami láz égett ereiben, álmok bora erjedt a szívében. Félt az álmatlanságtól, attól a kimerítő álmatlanságtól, amelyet a lélek izgalma okoz; elhatározta, hogy megpróbál olvasni. Hiszen egy-egy rövid olvasás hányszor álomba ringatta! Fölkelt hát, és átment a könyvtárszobába, hogy kiválasszon valami jó és álmosító munkát, de izgatottságában akaratlanul is mohó vággyal keresett a polcokon valami nevet, amely megfelel ideges és türelmetlen lelkiállapotának. Balzac, akit imádott, most hidegen hagyta. Hugót figyelemre sem méltatta. Lamartine-tól megvetéssel fordult el, bár valaha elérzékenyülten olvasta, de azután mohón rácsapott Musset-re, a fiatalok költőjére. Kivette az egyik kötetet, hogy vaktában beleolvasson.

Mikor visszafeküdt, egy iszákos szomjúságával itta magába ezeket a könnyű verseket, melyekben az ihletett költő úgy énekelt, mint a madár, magasztalva az élet hajnalát, és minthogy csak a hajnalra telt tüdejéből, mire a fényes nap felvirradt, máris elhallgatott; azokat a verseit olvasta, amelyekben az élettől részegült költő a mámorát harsogta a szerelem viharzó és naiv kürtjein, s visszhangot vert velük minden vágytól gyötört ifjú szívében.

Soha Bertin ennyire meg nem értette ezeknek a verseknek szinte fogható báját: megbolygatják az érzékeket, de alig érintik az észt. Szemét a szívbe markoló versekre szegezve úgy érezte, mintha lélekben húszéves lenne, duzzadt a reménytől, és fiatalos mámorban majdnem végigolvasta az egész kötetet. Az óra hármat ütött, és ő megdöbbenve látta, hogy még mindig nem álmos. Fölkelt, hogy becsukja az ablakot, és letegye a könyvet az asztalra a szoba közepére. De amint az éjszaka friss szellője megcsapta, fájdalom nyilallott belé a veséje tájékán - nem használt egészen az aixi kúra -, mint egy intés, egy figyelmeztetés, úgyhogy türelmetlen mozdulattal dobta oda a kötetet az asztalra, és azt dörmögte: "Eredj, vén bolond!" Aztán visszafeküdt, és elfújta a lámpát.

Másnap nem kereste föl a grófnét, sőt szilárdan elhatározta, hogy két napig nem fog mutatkozni nála. De bármit tett is, bármit próbált is festeni, akár kisétált, akár házról házra hurcolta mélabúját, mindenütt kergette a vágyakozás a két hölgy után.

De ha megtiltotta is magának, hogy fölkeresse őket, megnyugtatta, ha rájuk gondolhatott, ezért engedte, hogy esze és szíve beteljék a rájuk való emlékezéssel. Gyakran megtörtént, hogy ebben a magányát elringató káprázatban a két arc, amelyet élesen elkülönített egymástól, egymásba mosódott, összevegyült, összeolvadt, egyetlen arcnak látszott, kissé zavaros vonásokkal, nem volt már sem az anya, sem a lánya arca, hanem egy nőé, akit valaha halálosan szeretett, és most és mindig is szeret.

Majd lelkifurdalást érzett, hogy ennyire átengedi magát a veszélyes elérzékenyülésnek, hogy annak ekkora hatalma van fölötte. Hogy megszabaduljon tőle, elűzze ezt a hangulatot, és megmeneküljön a csábító, édes álomtól, megpróbálta elterelni a figyelmét, másra gondolt, elmélkedett. Hiú iparkodás! Bármilyen ösvényre lépett, mind visszavitte oda, ahol lesben várta egy fiatal szőke nő alakja. Ez a bizonytalan és elkerülhetetlen varázslat ott lebegett, ott keringett körülötte, és megállította, valahányszor kerülővel menekülni próbált előle.

Egyszer összecserélte a két alakot - ettől lepődött meg annyira azon az estén, mikor kisétáltak a roncières-i parkba -, s ez a tünemény most újra kísérteni kezdett emlékezetében; már nem elmélkedett, nem is töprengett, csak felidézte a két nőt, és iparkodott megérteni, micsoda különös izgalom járja át a testét. "Lássuk csak - mondta magában -, érzek-e Annette iránt tilalmas szerelmet?" Kutatni kezdett a szívében, és hő vágyat érzett egy egészen fiatal asszony iránt, akinek ugyanolyanok az arcvonásai, mint Annette-nek, de mégsem ő az. Aztán gyáván megnyugtatta magát: "Nem, nem szeretem a kicsikét - gondolta -, csak a hasonlóság áldozata vagyok."

A Roncières-ben töltött két nap mégis a melegség, a boldogság, a mámor kiapadhatatlan forrását nyitotta meg szívében, és egyenként eszébe jutottak ottani tartózkodása legkisebb részletei, de most sokkal kellemesebbnek, színesebbnek látta őket, mint akkor a valóságban. És egyszerre csak, amint emlékei csapongását követte, eszébe jutott az ösvény, melyen a temetőből hazatértek, a kislány mezei virágokból kötött bokrétája, azután hirtelen eszébe jutott, hogy zafír búzavirágot ígért Annette-nek, mihelyt visszatérnek Párizsba.

Ekkor elröppent minden elhatározása, föladta a küzdelmet, fogta a kalapját, és eltávozott hazulról, egészen megindulva a gondolattól, hogy milyen örömöt fog okozni.

Mikor belépett, Guilleroyék inasa ezzel fogadta:

- A grófné nincs idehaza, de a kisasszony itthon van.

A festő élénk örömet érzett.

- Értesítse, hogy beszélni szeretnék vele.

Azzal besurrant a szalonba nesztelen léptekkel, mintha attól félt volna, hogy meg találják hallani.

Annette nem váratott magára.

- Jó napot, kedves mester - mondta komolyan.

A festő nevetni kezdett, kezet szorított vele, és leült melléje.

- Találd ki, miért jöttem?

A leány néhány másodpercig elgondolkozott:

- Nem tudom.

- El akarlak vinni édesanyáddal az ékszerészhez, hogy kiválaszd a zafír búzavirágot, amelyet Roncières-ben ígértem neked.

A lány arca felragyogott a boldogságtól.

- Ó - mondta -, és mamának éppen ilyenkor kellett elmennie. De nemsokára haza fog térni; ugye, megvárja?

- Szívesen, ha nem tart sokáig.

- Ó! Szép magától! "Ha nem tart sokáig." Mikor az én társaságomban van. Úgy bánik velem, mint egy kis fruskával.

- A világért sem - mondta a festő -, erre ne is gondolj!

A festőnek kedve támadt, hogy örömet okozzon a leánynak, gáláns és szellemes bókokat mondjon neki; mint fiatalsága legelevenebb napjaiban, elfogta valami ösztönszerű vágy, mely a csábítás minden képességét fölcsigázza, és arra kényszeríti a pávát, hogy kibontsa legyezőjét, és arra bírja a költőt, hogy verset írjon. A szavak valósággal tódultak az ajkára, úgy beszélt, mint azelőtt, legszebb férfikorában. A kicsikét is föllelkesítette ez a hév, és azzal a ravaszsággal és finom hamiskodással felelt neki, mely már ott bimbózott a lelkében. Egyszer, mikor valamiről vitába bocsátkoztak vele, a festő fölkiáltott:

- De hiszen ezt már gyakran mondta nekem, és én mindig azt feleltem...

A leány kacagva közbevágott:

- Nini, már nem is tegez többé! Azt hiszi, a mamával beszél.

A festő elpirult, elhallgatott, s csak ennyit tudott hebegni:

- Igen, az édesanyáddal már százszor is megvitattam ezt a gondolatot.

Ékesszólása lelohadt. Nem tudott már mit mondani, sőt félelem fogta el, valami érthetetlen félelmet érzett a kislány előtt.

- Itt a mama - szólt Annette.

Hallotta, amint nyílik az első szalon ajtaja, és Olivier zavartan, mintha valami csínyen kapták volna, megmagyarázta a grófnénak, mint jutott hirtelen eszébe az ígéret, és megkérte, menjenek el vele az ékszerészhez.

- Odalenn vár a bérkocsim - mondta -, én majd a hátsó ülésen helyezkedem el.

Elhajtattak, és néhány pillanat múlva beléptek Montarához.

A festő egész életét a nőkkel való benső barátságban és meghittségben töltötte, állandóan figyelte és tanulmányozta őket, mindig foglalkoztatták az asszonyok, kutatta és iparkodott kitalálni vágyaikat, ismerni, mint ők maguk, öltözékeiket, a divatot, magánéletük legapróbb részleteit, úgyhogy végül maga is gyakran átélte nem egy érzésüket; azért valahányszor belépett egy ilyen üzletbe, ahol az asszonyi szépség bájos és kedves járulékait árulják, ő is hasonló izgalmat érzett, mint amilyen magukban az asszonyokban remegett. Őt is éppúgy érdekelték, mint őket, mindezek a kacér semmiségek, amikkel az asszonyok ékesítik magukat, örömét lelte a szövetekben, a csipkék vonzották az ujjait, a legértéktelenebb, elegáns csecsebecsék is lekötötték a figyelmét. Az ékszerüzletekben az üvegszekrények előtt szinte valami vallásos tiszteletet érzett, mint a dúsgazdag csábítás szentélyei előtt, és nagy megbecsülésben részesítette a sötét színű posztóval födött asztalt, melyen az ékszerész hajlékony ujjai értékes, csillogó drágaköveket forgatnak.

Leültette a grófnét és a leányát a szigorú bútordarab elé - mind a ketten önkéntelen mozdulattal föltették rá a kezüket -, és elmagyarázta az ékszerésznek, miről van szó. Először mindenféle virágmintákat mutattak nekik.

Aztán kirakták eléjük a zafírokat; négyet kellett kiválasztaniuk. Ez hosszú ideig eltartott. A két hölgy újheggyel forgatta a köveket a posztón, azután óvatosan fölemelte őket, keresztülnézett rajtuk a világosság felé, szakértő és szenvedélyes figyelemmel vizsgálódott. Mikor félretették azokat, amelyek megnyerték tetszésüket, még három smaragdra volt szükségük a levélkék számára, azután egy egészen kicsi briliánsra, mely úgy fog remegni a virág közepén, mint egy harmatcsepp.

Olivier-t megrészegítette az ajándékozás gyönyöre, és így szólt a grófnéhoz:

- Nem örvendeztetne meg azzal, hogy kiválaszt két gyűrűt?

- Én?

- Igen. Egyiket magának, a másikat Annette-nek! Engedje meg, hogy megtiszteljem ezzel a kis ajándékkal a Roncières-ben töltött két nap emlékére.

A grófné hallani sem akart róla. A festő nem engedett. Hosszú vita következett, szavak és érvek harca, melyben a festőnek nem minden erőfeszítés nélkül sikerült diadalmaskodnia.

Odavitték a gyűrűket, az értékesebbek külön szekrénykében, a többi nagy, négyszögletes dobozban bársonyon csillogtatta ékkövei káprázatos fényeit. A festő leült a két nő közé, és mint ők, kíváncsi hévvel kezdte szedegetni egyenként az aranygyűrűket a keskeny résekből. Azután maga elé tette az asztal posztójára, ahol két csoportba helyezték el az ékszereket: azokat, amelyek nem nyerték meg tetszésüket, rögtön félredobták, egy másik kupacba azokat tették, amelyek közül választani akartak.

Múlt az idő, kellemesen és észrevétlenül, a válogatás munkája vonzóbb volt a világ minden gyönyörénél, szórakoztató és változatos, mint egy színdarab, megindító, majdnem érzéki, a legkellemesebb gyönyör az asszonyszív számára.

Azután összehasonlították a gyűrűket, tűzbe jöttek, és a három bíró némi habozás után megállapodott egy kis aranykígyóban, amely egy szép rubint szorongatott keskeny torka és gyűrűs farka között.

Olivier ragyogó arccal fölállt.

- Itt hagyom maguknak a kocsimat - mondta -, nekem még sok dolgom van, mennem kell.

De Annette arra kérte édesanyját, hogy térjenek haza gyalog, igen szép az idő. A grófné beleegyezett, és megköszönve Bertin kedvességét, megindult lányával az utcán.

Egy darabig némán haladtak, élvezték a kapott ajándékok gyönyörét, azután beszélgetni kezdtek az ékszerekről, amelyeket láttak, és amelyek kezükben forogtak. Emlékezetükben visszamaradt valami csillogás, valami csilingelés, valami vidámság. Gyorsan lépkedtek a tömegben, mely öt óra körül lepi el a gyalogjárókat nyári estéken. A férfiak megfordultak, hogy megnézzék Annette-et, és haladtukban bámuló szavakat mormoltak. Első alkalommal történt a gyász óta - amióta a fekete ruha ennyire kiemelte a lány ragyogó szépségét -, hogy a grófné kiment vele a párizsi utcára. És az utcai siker érzése, a közérdeklődés, a suttogva ejtett bókok, a hízelgő sürgölődés, amelyet egy szép nő megjelenése kelt a férfiak tömegében, kissé összeszorították a grófné szívét; ugyanaz a kínos, nyomasztó érzés gyötörte, mint a múltkor este a szalonjában, mikor összehasonlították a lányát saját arcképével. Akaratlanul leste a pillantásokat, melyeket Annette vont magára, érezte, hogyan jönnek a távolból, súrolják az ő arcát, de lesiklanak róla, aztán hirtelen a mellette haladó szőke arcra tapadnak. Kitalálta, látta a férfiak szemében a gyors és néma bókokat, melyek ennek a viruló ifjúságnak szólnak, ennek a friss szépségnek, és ezt gondolta magában: "Valaha én is olyan voltam, mint ő, talán még szebb." Azután Olivier-re gondolt, és mint Roncières-ben, a menekülés ellenállhatatlan vágya fogta el.

Nem akart tovább is ebben a világosságban, ebben az emberforgatagban maradni, hogy közönyösen nézzék a férfiak. Távol és mégis milyen közel voltak a napok, amikor ő volt az, aki kereste, kihívta a leányával való összehasonlítást. És vajon ma melyik járókelő törődött azzal, hogy összehasonlítsa őket? Talán egyetlen ember volt, aki az imént gondolt erre az ékszerész boltjában. Ó, micsoda szenvedés! Hát lehetséges, hogy Olivier szabadulni tudna az összehasonlítás igézetétől? Bizonyára nem láthatja őket együtt anélkül, hogy ne gondolna arra az időre, amikor még ő, Guilleroyné is olyan friss és szép volt, és amikor biztos volt afelől, hogy szereti a férfi.

- Rosszul érzem magam - mondta -, fogadjunk egy bérkocsit, gyermekem.

Annette nyugtalanul kérdezte:

- Mi bajod, mama?

- Semmi baj, tudod, hogy nagyanyád halála óta gyakran lep meg ilyen gyöngeség.

 

5

A rögeszmékben megvan a gyógyíthatatlan betegségek emésztő makacssága. Ha befurakodnak a lélekbe, egyre marcangolják, nem engedik, hogy bármivel is foglalkozzék, hogy a legkisebb dologban is gyönyört találjon. A grófné is bármit tett odahaza vagy másutt, egyedül vagy társaságban, nem tudott szabadulni a gondolattól, amely akkor ejtette hatalmába, mikor leányával hazatért: lehetséges-e, hogy Olivier, aki majdnem mindennap látja őket, nem érzi összehasonlításuk igézetét?

Bizonyára önkéntelenül is állandóan összehasonlítja őket egymással, őt is kísértésbe ejti ez a felejthetetlen hasonlóság, melyet az is növelt, hogy valaha utánozták és majmolták egymás mozdulatait és szavait. Valahányszor belépett, a festő rögtön erre a hasonlóságra gondolt, ezt olvasta ki az asszony tekintetéből, kitalálta, és megértette szívével és eszével. Ekkor úgy érezte, el kell rejtőznie, el kell tűnnie, és nem szabad többé mutatkoznia Olivier előtt a leánya mellett.

Egyébként mindenképpen szenvedett, idegennek érezte magát saját otthonában. A birtokfosztás sértő érzése, melyet azon az estén tapasztalt, amikor minden szem Annette felé fordult az ő arcképe alatt, most fokozódott, növekedett, néha kétségbe ejtette. Minduntalan szemére vetette magának azt a benső kívánságot, hogy megszabaduljon a lányától, azt a bevallhatatlan vágyat, hogy kitegye házából, mint egy makacs és kellemetlen vendéget; valami öntudatlan ügyességgel állandóan ezen dolgozott, úgy érezte, harcolnia kell, hogy mindenki ellenében megtartsa magának azt a férfit, akit szeret.

Minthogy nem tudta siettetni Annette házasságát, melyet a hirtelen gyászeset is késleltetett, attól tartott, hátha valami váratlan esemény miatt el kell ejteniük ezt a tervet, ezért szinte akaratlanul azon iparkodott, hogy lánya szívében szerelmet ébresszen a márki iránt.

Az a ravasz diplomácia, amelynek annyi ideig hasznát vette, hogy megtartsa magának Olivier-t, most új alakot öltött, sokkal finomabb és burkoltabb alakot, és abban nyilatkozott meg, hogy egymásba akarta bolondítani ezt a két fiatal lényt, de úgy, hogy a márki ne találkozzék Olivier-vel.

Minthogy a festő nappal odahaza dolgozott, sohasem ebédelt házon kívül, és csak estéjét szentelte barátainak, az asszony úgy intézte, hogy ebédre hívta meg a márkit. Mikor megérkezett, még benne volt a lovaglás minden lendülete, valami friss reggeli hév. Vidáman elbeszélgetett társaságbeli dolgokról; mint mindennap, ezen az őszi reggelen is ezek foglalkoztatták a sétalovaglókat a liget fasoraiban. Annette boldogan hallgatta, neki is tetszettek ezek a nappali szórakozások, amelyekről annyit beszélt a márki, azzal a friss és szinte ragyogó eleganciával. Csakhamar fiatalos barátság fűzte egymáshoz őket, valami szívélyes pajtásság, melyet mindig szorosabbra vont a lovak iránt érzett közös és szenvedélyes érdeklődés. Mikor a márki eltávozott, a grófné és a gróf ügyesen dicsérni kezdték, elmondták róla mindazt, amit el kell mondani, hogy egy lány megértse: egyedül tőle függ, ha akar, férjhez mehet hozzá.

Annette egyébként igen hamar megértette ezt, és őszinte gyermeki okoskodással egész természetesnek találta, hogy férjhez menjen ehhez a szép fiúhoz, aki egyebek között azt a gyönyörűséget is meg fogja szerezni neki, hogy minden reggel kilovagolhat mellette egy telivér hátán.

Egy napon, egész természetesen, egy kézszorítás és egy mosoly után úgy találták, hogy jegyesek, és úgy beszéltek erről a házasságról, mint valami régóta elhatározott dologról. Ekkor a márki ajándékokat kezdett hozni, a hercegnő úgy bánt Annette-tel, mint saját lányával. Valamennyien közös akarattal igyekeztek ezt az ügyet a barátság langyos tüzelőjén melegíteni a nap nyugalmas óráiban; a márki, akinek sok egyéb elfoglaltsága, összeköttetése és kötelezettsége volt, ritkán nézett fel hozzájuk az esti órákban.

Ilyenkor Olivier-n volt a sor. Hetenként egyszer rendszerint barátainál vacsorált, egyébként sokszor váratlanul is fölkereste őket tíz óra és éjfél között egy csésze teára.

Mihelyt belépett, a grófné kémlelő szemmel figyelte, mardosta a vágy, hogy megtudja, mi megy végbe a szívében. Minden pillantását, minden mozdulatát rögtön magyarázgatni kezdte, és egyre kínozta ez a gondolat: "Lehetetlen, hogy ne szeresse a lányomat, ha így egymás mellett lát minket."

Olivier is ajándékokat hozott. Nem múlt el hét, hogy meg ne jelent volna két kis csomaggal; egyiket az anyának, másikat a leánynak ajánlotta föl, és a grófné, amikor kinyitotta a dobozokat, gyakran igen értékes tárgyakat talált bennük; szívszorongva vette át őket. Ő is jól ismerte, de mint asszony, sohasem tudta kielégíteni az ajándékozás vágyát, hogy valakit elhalmozzon ajándékaival, hogy megörvendeztesse barátját, vegyen, keressen neki valami csecsebecsét a boltban, ami megnyeri tetszését.

Valamikor a festő már hódolt ennek a szenvedélynek, és az asszony még emlékezett arra az időre, amikor ugyanazzal a mosollyal, ugyanazzal a mozdulattal jelent meg a küszöbön, s kezében kis csomagot szorongatott. Azután ez is véget ért, de most újrakezdődött. Vajon kinek a kedvéért? A grófnénak semmi kétsége sem volt, hogy nem az övéért.

A festő fáradtnak látszott, lefogyott. Ebből az asszony arra következtetett, hogy szenved. Összehasonlította megjelenését, arckifejezését, viselkedését a márki viselkedésével, akin Annette bája szintén kezdte éreztetni a hatását. Egész más volt a kettő: Farandal beleszeretett a leányba, de Olivier Bertin már szerelmes volt beléje! Az asszony meg volt győződve erről, gyötrelmes óráiban, azután, ha akadt néhány nyugalmas perce, szinte remélte: hátha csalódott.

Ó, ha egyedül maradtak, gyakran már-már megkérte, könyörgött neki, hogy valljon be mindent, ne titkoljon semmit. Jobban szerette volna, ha mindent tud, még ha sírásra fakasztja is a bizonyosság; mindenesetre jobb lenne, mint ez a folytonos szenvedés a gyanakvás súlya alatt, hogy nem tud olvasni a festő bezárult szívében, bár biztosra vette, hogy új szerelem csírázik benne.

Ezt a szívet többre tartotta a saját életénél, tizenkét év óta figyelte, melengette és szerelmével élesztette, megingathatatlannak hitte, remélte, hogy végleg megszerezte, meghódította, és szenvedélyesen magához láncolta utolsó napjáig, s íme most elragadta tőle valami érthetetlen, szörnyű és rejtelmes végzet. Igen, ez a szív most bezárult előtte, s kínzó titkot rejt magában. Nem tudott többé barátságos szóval behatolni ebbe a szívbe, nem tudott szerelmesen megbújni benne, mint egy biztos menedékhelyen, mely csakis őneki nyílik meg. Mire való a szerelem, az odaadás, ha hirtelen megtörténhetik, hogy az, akinek egész lényünkkel és életünkkel odaadtuk magunkat, akinek fölajánlottunk mindent, ami a mienk a világon, egyszeriben kisiklik a kezünkből, mert egy másik arc jobban megtetszett neki, és íme néhány nap alatt szinte idegen lesz számunkra?

Idegen! Ő, Olivier? Hiszen most is úgy beszél hozzá, mint azelőtt, ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazon a hangon, ugyanazzal a hanghordozással. És mégis van valami közöttük, valami megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan, legyőzhetetlen, valami... majdnem semmi, valami semmiség, ami mégis meglibbenti a vitorlát, ha megfordul a szél.

A festő valóban eltávolodott tőle, mindennap jobban távolodott, minél több pillantást vetett Annette-re. Olivier nem törődött azzal, hogy tisztán lásson a szívében. Érezte a szerelem erjedését, ezt az ellenállhatatlan vonzást, de nem akarta megérteni, beledobta magát az események sodrába, rábízta magát az élet kiszámíthatatlan véletleneire.

Nem volt más gondja, csak a vacsorák és az esték, melyeket a két nő között töltött, akiknek gyásza lehetetlenné tett minden világi mulatságot. Náluk csak közömbös arcokat látott, legtöbbször Corbelle-éket és Musadieu-t, és ezek között szinte egyedül érezte magát; a hercegnőt és a márkit nemigen látta, mert ezek reggelenként és déltájban jártak a házhoz, el is akarta felejteni őket, azt hitte, hogy a házasság napját határozatlan időre halasztották.

Annette egyébként sohasem beszélt előtte Farandalról. Ez talán valamiféle ösztönszerű szemérem volt, talán a női szív titokzatos belátása, amely azt is megsejteti a nőkkel, amit nem tudnak.

Így követték egymást a hetek, mit sem változtattak ezen az életmódon; elérkezett az ősz, és a szokásosnál korábban újra összeült a képviselőház, mert aggasztó volt a politikai helyzet.

A megnyitás napján úgy tervezték, hogy ebéd után Guilleroy gróf el fogja vinni a parlament ülésére Mortemain hercegnőt, a márkit és Annette-et. Egyedül a grófné jelentette ki, hogy odahaza marad, mert egyre növekvő bánatában folyton egyedül akart lenni.

Ebéd után a nagy szalonban itták meg a kávét, valamennyien vidámak voltak. A gróf előre örült a parlamenti munka kezdetének - ebben találta egyetlen örömét -, majdnem szellemesen beszélt a jelen helyzetről, a köztársaság zavarairól és küszködéseiről; a márki, aki már határozottan szerelmes volt, buzgón felelgetett neki, s közben Annette-et nézte. A hercegnő egyaránt örült unokaöccse szerelmének és a kormány bajainak. A szalon forró volt a bekapcsolt fűtőtestek első hevétől, a meleg ruháktól, vastag kárpitoktól és falaktól, melyek közt hamar elpárolgott a hervadó virágok illata. A zárt terem levegőjét a kávé aromája is megtelítette; valami meghitt, családias boldogság uralkodott itt, amikor egyszerre kinyílt az ajtó, és megjelent Olivier Bertin.

Megállt a küszöbön, és annyira meglepődött, hogy habozott, vajon belépjen-e; meg volt lepve, mint egy megcsalt férj, aki tetten éri a feleségét. Valami zavaros harag és indulat fojtogatta, amelyben fölismerte szerelemtől emésztett szívének fájdalmát. Mindaz, amit titkoltak előtte, és mindaz, amit ő titkolt maga előtt, most világossá lett, mert megpillantotta a márkit, aki vőlegényhez illő otthonossággal járt-kelt Guilleroyéknál.

Kétségbeesett riadalommal lépett be, s szembenézett mindazzal, amit nem akart tudni, és amit nem mertek neki bevallani. Nem is törte a fejét, miért titkolták előtte a házassági készülődést. Most kitalálta; hirtelen kimeredt szemmel nézett a grófnéra, s Guilleroyné elpirult. Megértették egymást.

Mikor leült, néhány pillanatig valamennyien hallgattak, váratlan megjelenése szinte megbénította a könnyed hangulatot, de azután a grófné beszédbe ereszkedett vele. A festő kurtán felelgetett, hangjának különös csengése volt, mintha egészen megváltozott volna.

Elnézte körülötte ezeket az embereket, akik újra beszélgetni kezdtek, és ezt mondta magában: "Megcsaltak, de majd megadják az árát." Kivált a grófnéra haragudott, meg Annette-re, akinek ártatlan ravaszkodását most hirtelen megértette.

Ekkor a gróf hirtelen fölnézett az órára, és felkiáltott:

- Hohó, itt az ideje, hogy induljunk!

Azután a festő felé fordult:

- Elmegyünk a parlamenti ülésszak megnyitására. A feleségem idehaza marad. Nem akar elkísérni bennünket? Nagy örömöt okozna nekem.

Olivier szárazon felelt:

- Nem, köszönöm. Nem csábít az önök képviselőháza.

Ekkor Annette lépett hozzá, és vidáman megszólította:

- Ó, jöjjön hát velünk, kedves mester. Biztos vagyok felőle, hogy maga jobban fog mulattatni bennünket, mint a képviselők.

- Nem, igazán nincs kedvem hozzá. Maguk nélkülem is jól fognak mulatni.

A leány kitalálta, hogy a festő haragos és szomorú, ezért tovább makacskodott, és kedvesnek akart mutatkozni:

- De igen, jöjjön velünk, kedves mester. Biztosítom, hogy én nem fogok jól mulatni maga nélkül.

Ez a pár szó olyan hirtelen hagyta el az ajkát, hogy nem tudta visszaszívni, sem értelmüket módosítani.

- Ah! Maga is jól fog mulatni nélkülem, mint a többiek.

A leány kissé meglepett hangon felkiáltott:

- Nicsak! Már megint nem tegez.

A festő ajkán megvonaglott az a mosoly, amely a lélek minden szenvedését elárulja, de azután egy kis bókkal helyreütötte a dolgot.

- Hiába, maholnap hozzá kell szoknom a magázáshoz.

- De hát minek?

- Mert maga férjhez fog menni, és a férje, bárki lesz is, kissé furcsának fogja találni, ha én tegezem.

A grófné sietve közbevágott:

- Arra még van idő. Remélem, hogy Annette nem fog olyasvalakihez férjhez menni, aki megütközik egy régi barátnak ezen a családias szokásán.

A gróf újra közbevágott:

- Gyerünk, gyerünk, induljunk! Különben el fogunk késni!

Ekkor, akik vele akartak menni, fölkeltek, és a szokásos kézszorítás után eltávoztak; a hercegnő, a grófné és leánya összecsókolóztak, mint minden alkalommal, ha találkoztak, vagy elbúcsúztak egymástól.

A festő és a grófné egyedül maradt. Ott álltak egymással szemben a becsapódó ajtó függönyei mögött.

- Foglaljon helyet, barátom - szólt az asszony nyájasan.

De a férfi szinte indulatosan válaszolt:

- Nem, köszönöm, én is megyek.

A grófné könyörögve suttogta:

- De miért?

- Mert úgy látszik, nem a kellő időben jöttem. Bocsánatot kérek öntől, hogy nem értesítettem előre érkezésemről.

- Olivier, mi baja?

- Semmi, csak nagyon sajnálom, hogy megzavartam egy ilyen vidám társaságot.

Az asszony megragadta a kezét.

- Mit akar ezzel mondani? Éppen most akartak indulni, mert részt vesznek az ülésszak megnyitásán. Én idehaza maradok. De magának, úgy látszik, az ihlete sugalmazta, hogy éppen akkor keressen föl, amikor egyedül maradok.

A festő felkacagott.

- Az ihletem, igen, az ihletem!

Az asszony megragadta a festő két csuklóját, és a szeme mélyére tekintve, halk hangon ezt súgta:

- Vallja be, hogy szerelmes a leányomba!

A festő kiszabadította kezét, már nem tudta fékezni az indulatát.

- De maga őrült evvel a gondolatával!

Az asszony újra belekapaszkodott a karjába, és görcsösen megragadta a kabátujját; szinte könyörögve mondta:

- Olivier! Vallja be! Vallja be! Jobban szeretem, ha mindent tudok! Jobban szeretem... Ó, maga nem tudja, mivé lett az életem!

A festő rándított egyet a vállán.

- Hát mit kíván tőlem, mit tegyek? Az én hibám, hogy maga elveszti a fejét?

Az asszony karon fogta a festőt, és a másik szalon felé vonszolta, hátra, ahol nem hallja meg őket senki. Húzta magával a kabátja szárnyánál fogva, görcsösen, zihálva kapaszkodott belé. Mikor elhurcolta egészen a kis kerek díványig, kényszerítette, hogy leüljön, azután maga is leült melléje.

- Olivier, barátom, egyetlen barátom, kérem magát, mondja meg, hogy szerelmes a leányomba. Látom, érzem minden tettén, nem tudok benne kételkedni, meghalok, de hallani akarom a maga szájából!

A festő azonban nem engedett, és az asszony térdre borult előtte. Hangja hörgésbe fúlt.

- Ó, barátom, barátom, egyetlen barátom, ugye, igaz, hogy maga szerelmes belé?

A festő felkiáltott, és föl akart kelni a pamlagról:

- Nem, nem! Esküszöm, hogy nem!

Az asszony Olivier szájára szorította a kezét, mintha le akarná zárni, és hebegve mondta:

- Ó, ne hazudjék. Nagyon szenvedek!

Zokogásba tört ki, s feje a festő térdére hanyatlott.

Olivier csak a nyakszirtjét látta és szőke hajtömegét, amelybe már sok fehér szál vegyült, és akkor végtelen szánalom és végtelen fájdalom fogta el.

Megmarkolta ujjaival a súlyos hajkoronát, hirtelen fölemelte a grófné fejét, és megtört szeme közé nézett, melyből patakzottak a könnyek. Azután a könnyes szemekre egymás után mohón rátapasztotta ajkát, s közben ezt ismételgette:

- Any! Any! Kedvesem, Anykám!

Ekkor az asszony mosolyogni próbált, és a gyermekek rebegő hangján, melyet a bánat fojtogat, így szólt:

- Ó, kedves barátom, legalább azt mondja, hogy szeret még egy kicsit!

A festő újra megcsókolta.

- Igen, szeretem, kedves Any!

Az asszony fölkelt, leült melléje, újra megfogta a kezét, és gyöngéden a szeme közé nézett:

- Milyen régóta szeretjük egymást! Ennek nem lenne szabad így végződnie.

A festő magához szorította, és megkérdezte tőle:

- De hát miért is végződnék így?

- Mert én megöregedtem, és Annette nagyon is olyan, mint én voltam, amikor maga még szeretett engem!

Ekkor a festő rátette kezét erre a fájdalmasan vonagló szájra, és vigasztalni próbálta:

- Már megint! Kérem, az istenért, ne beszéljen erről! Esküszöm, hogy csalódik.

Az asszony megismételte:

- Csak szeressen még egy kicsit!

- Igen, szeretem magát - válaszolt a festő.

Azután sokáig így maradtak szótlanul, kéz a kézben, szomorú meghatottságban.

Végre az asszony megszakította a csendet, és felsóhajtott:

- Ó, az én hátralevő napjaimból eltűnik a vidámság!

- Majd igyekszem, hogy kellemessé tegyem őket.

A felhős ég árnyéka, mely két órával megelőzi az alkonyt, elárasztotta, és az őszi esték szürke ködébe burkolta a szalont.

Az óra megszólalt.

- Már hosszú ideje együtt vagyunk - mondta az asszony. - Magának távoznia kellene, mert a többiek visszajöhetnek, és mi egyáltalában nem vagyunk nyugodt lelkiállapotban.

A festő fölkelt, megölelte az asszonyt, mint azelőtt, megcsókolta félig nyitott száját, aztán újra átmentek a két szalonon, karonfogva, mintha házastársak lennének.

- Isten vele, barátom.

- Isten vele, barátnőm.

És az ajtófüggöny lehullott mögötte.

Lement a lépcsőn, befordult a Madeleine felé, és elindult, maga se tudta, hová, kábult aggyal, mintha fejbe ütötték volna, térde remegett, szíve forrón lüktetett, mintha tűz lobogott volna a mellében. Két, három vagy talán négy órán keresztül járkált így, testi-lelki bénultságban és tehetetlenségben, mintha éppen csak annyi ereje lett volna, hogy egyik lábát a másik elé rakja. Azután hazament, hogy gondolkozzék.

Tehát szereti ezt a kislányt! Most már mindent megértett, amit Annette mellett érzett, a Monceau-parkban tett séta óta, amikor ajkáról egy rég elfelejtett hang hívását hallotta, s ráismert egy hangra, amely valaha szerelmet ébresztett szívében, megértette, hogy lassan, ellenállhatatlanul újra föllángolt ez az el se hamvadt, még ki se hűlt szerelem, amelyet magának is makacsul vonakodott bevallani.

Mit tegyen? Mit tehet? Ha a leány férjhez megy, ő majd vigyáz, hogy ne találkozzanak gyakran, ennyi az egész. Addig meg rendesen eljár hozzájuk, hogy gyanút ne ébresszen, és elrejtse titkát a világ előtt.

Aznap odahaza vacsorázott; ez azelőtt sohasem történt meg. Azután befűtötte a műterem nagy kályháját, mert az éjszaka fagyosnak ígérkezett. Meghagyta, hogy gyújtsák meg a nagy csillárt, mintha félt volna a sötét zugoktól, és aztán bezárkózott a műterembe. Valami rettentő szomorú, különös, mély, szinte testi izgalom gyötörte. Érezte a torkában, mellében, elernyedt izmaiban, csüggedő lelkében egyaránt. A szoba falai szorongással töltötték el, pedig egész élete, egész művészi és emberi élete itt telt el. A falon függő vázlatok egy-egy sikert juttattak eszébe, a bútorok egy-egy régi emléket idéztek emlékezetébe. De a sikerek és emlékek elmúltak. S az élete? Milyen rövidnek, üresnek és mégis zsúfoltnak tetszett szemében. Képeket festett, megint csak képeket, mindig képeket, és egyetlenegy asszonyt szeretett; eszébe jutottak az izgalmas esték találkák után ugyanebben a műteremben. Éjszakákon keresztül járt így föl-alá, egész teste lázban égett. A boldog szerelem öröme, a világi siker öröme, a dicsőség szakadatlan mámora a belső diadal feledhetetlen óráinak gyönyörével ajándékozta meg.

Szeretett egy asszonyt, és ez az asszony szerette őt. Az asszonynak köszönhette azt a tűzkeresztséget, amely föltárja a férfi előtt az érzelmek és a szerelem titokzatos világát. "Szinte erőszakkal tárta ki szívemet, és most nem zárhatom be többé." S akarata ellenére egy másik szerelem surrant be ezen a résen! Egy másik, vagy helyesebben ugyanaz, melyet csupán fölszított egy új arc, ugyanaz a szerelem hatalmasodott el most rajta teljes erejével, ahogyan csak szerelemre vágyó, öregedő szívben tud fellobbanni. Tehát szereti ezt a kislányt! Nem kell többé küzdenie, ellenállnia, tagadnia, szereti kétségbeesetten, és tudja, hogy ez a leány meg sem szánhatja őt, sohasem fogja megtudni, milyen szörnyű gyötrelmet okozott neki, és más férfihoz megy feleségül. Ez a gondolat újra meg újra felötlött agyában, lehetetlen volt elűznie, szeretett volna állati módon felüvölteni, mint a megkötött kutya, mert érezte tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát, leláncoltságát. Nagy léptekkel, egyre idegesebben járkált az ünnepélyesen kivilágított, hatalmas teremben. De nem bírta tovább elviselni a fölszakadt seb fájdalmát, ezért a régi szerelem emlékeivel akarta enyhíteni, bele akarta fojtani első nagy szenvedélyének felidézésébe. A faliszekrényben ott őrizte annak az arcképnek mását, amelyet a grófnéról készített; elővette, a festőállványra tette, leült vele szemben, és nézte. Megpróbálta, hogy újra lássa, hogy élőnek lássa ezt az asszonyt, olyannak, amilyennek valaha szerette. De mindig csak Annette bontakozott ki előtte a vászonból. Az anya eltűnt, és maga helyett otthagyta ezt az arcot, mely olyan megdöbbentően hasonlított rá. Valóban a kislány volt, kissé világosabb hajával, kissé pajzánabb mosolyával, kissé csúfondárosabb arcával, s a festő érezte, hogy testestül-lelkestül ehhez a fiatal lényhez van láncolva, úgy, ahogy sosem volt a másik asszonyhoz, amint a ringatózó bárka hozzá van láncolva a hullámokhoz.

Fölkelt, és hogy ne lássa ezt a látomást, falnak fordította a képet. De érezte, hogy mindjobban átjárja a szomorúság, átment a szobájába, és áthozta a műterembe íróasztalfiókját; abban pihent kedvesének minden levele. Ott feküdt egymásra halmozva valamennyi, a finom, fehér papírszeletkék sűrű réteget alkottak. Belemerítette kezét a hosszú viszony fürdőjébe, ezekbe a szavakba, melyek róluk beszéltek. Nézte a szűk deszkakoporsót, melyben egymásra halmozva feküdtek a borítékok, s rajtuk az ő neve, csak az ő neve volt fölírva. Arra gondolt, hogy egy szerelem története van elmondva bennük, egy gyöngéd vonzalom története, melyet két lény érez egymás iránt, két szív regénye a piros pecsétes, sárgult papirosok áradatában; mikor fölébük hajolt, szívta magába a régi szagot, az elzárt levelek mélabús illatát.

Szerette volna valamennyit elolvasni, ezért először a fiók fenekére nyúlt, és kirántott egy maréknyit a legrégibbek közül. Sorra kinyitogatta őket; eleven emlékek ébredtek, és fölkavarták a lelkét. Egyikre-másikra ráismert - hiszen heteken keresztül hordta magánál -, és a gyöngybetűk sorai között, melyek annyi édes szót rejtettek, újra föllelte az egykori elfelejtett szenvedélyeket. Aztán egyszer csak ráakadt egy finom, hímzett zsebkendőre. Hogy került ez ide? Egy ideig elgondolkozott, azután eszébe jutott! Egy napon az asszony - kissé féltékeny volt - zokogásban tört ki nála, és ő elcsente tőle, hogy magánál tartsa ezt a könnyben áztatott zsebkendőt.

Ó, szomorú dolgok! Szomorú dolgok! Szegény asszony!

Fiókja mélyéről, múltja mélyéről úgy szálltak föl az emlékek, mint a fáradt, elszáradt valóság megfoghatatlan párái. De azért meggyötörték, és ő is könnyezett a levelek fölött, ahogy a holtakat siratjuk, akik nincsenek többé.

De a régi, fölkavart szerelem most erjedni kezdett benne, új és fiatalos hévvel, a szerelem ellenállhatatlan hevével, melyet Annette ragyogó arca idézett fel benne. Szerette az anyát az önkéntes odaadás szenvedélyes lendületével, és most beleszeret a leányba, mint egy rabszolga, egy vén rabszolga, aki remegve nézi, hogyan kovácsolják lábára a bilincset, melyet sosem fog többé összetörni.

Ezt érezte lelke mélyén, és megdöbbent a gondolattól.

Megpróbálta megérteni, hogyan és miért tudta őt így hatalmába ejteni ez a leány. Hiszen olyan kevéssé ismeri Annette-et! Még szinte kislány, szíve, lelke még az ifjúság álmában szendereg.

Ő pedig már szinte leélte életét! Hogyan tudta hát ez a kislány elcsavarni egy éltes férfi fejét néhány mosollyal és anyja fürtjeivel! Ah, ez a mosoly, a szőke kisleány hajfürtjei! Szeretett volna térdre borulni, hogy fejét a földbe verje! Ki tudná megmondani, ki tudná valaha megmondani, hogy mi az a kábító varázslat a női arcban? Mintha szemünkkel innánk a látomás édes mérgét, hogy húsunkká, vérünkké váljék! Részegek vagyunk, őrültek vagyunk, a varázslatban élünk, és szeretnénk belehalni!

Milyen szenvedést okoz néha ez a vad és megfoghatatlan hatalom, melyet a női arc gyakorol a férfiszívre!

Olivier Bertin megint csak járkált föl-alá a szobában; késő éjszaka volt már, a kályha is kihűlt. A műterem ablakain keresztül hideg hatolt be. Ekkor sietve ágyba bújt; reggelig töprengett és szenvedett.

Jókor fölkelt, de nem tudta, miért; nem tudta, mit tegyen, csak forgolódott, mint a szélkakas, tanácstalanul, földúlt idegekkel.

Amint így töprengett, hogy mivel terelje el gondolatait, mivel foglalja el a testét, eszébe jutott, hogy a klub néhány tagja hetenkint egyszer éppen ezen a napon találkozik a Mórfürdőben, és gyúratás után ott is ebédel. Gyorsan felöltözött, abban a reményben, hogy a forró kamra és a hideg zuhany meg fogja nyugtatni. Eltávozott hazulról.

Mihelyt kitette a lábát, megcsípte az éles hideg, az első metsző hideg, amely egyetlen éjszakán elpusztítja a nyár utolsó nyomait.

A körutakon végig halk, száraz neszezéssel szállingóztak, egyre hulltak sűrű záporban a nagy, sárga falevelek. Amerre a szem ellátott, a széles fasorok mentén, a házak között egyre hullottak a levelek, mintha a fagy finom pengéje metszette volna le szárukat az ágról. A levelek elborították az úttestet és a gyalogjárókat, és ezek néhány óra alatt olyanok lettek, mint az erdei ösvények, ha beköszönt a tél. Zörgött az avar a lépte alatt, és néha könnyű hullámokba tornyosult, amint fölkavarta a szél.

Afféle átmeneti nap volt, egy évszak vége és egy másik kezdete. Valami különös illat és szomorúság van ezekben a napokban, a haldoklás szomorúsága és a megújuló nedvek illata.

Mikor belépett a Mórfürdő küszöbén, arra gondolt, hogy az utcai fagyos levegő után milyen jó lesz, ha testét átjárja a meleg, és ez elégedett borzongással remegtette meg Olivier szomorú szívét.

Sietve levetkőzött, megkötötte dereka körül a kötényt, melyet egy inas nyújtott oda neki, aztán eltűnt a posztóval borított ajtó mögött, melyet kitártak előtte.

Nyomasztó meleg légáramlat csapta meg - mintha távoli kemencéből áradt volna -, hirtelen lihegni kezdett, mintha nem kapna levegőt; a mór díszítésű folyosót, ahol haladt, két keleti lámpa világította meg. Aztán egy göndör hajú, fénylő testű, izmos néger ugrott eléje - szintén csak egy kötény volt rajta -, és a folyosó túlsó végén kitárta az ajtót. Bertin belépett a hatalmas, forró kamrába, mely kerek volt, magas és csöndes, szinte titokzatos, mint egy templom. A napvilág a kupola lóhere alakú, színes üvegablakán keresztül hatolt be a téglával kirakott, hatalmas, kör alakú terembe, melynek falait díszes arab csempe borította.

Mindenféle korú, komoly arcú, meztelen emberek lassan, szótlanul sétáltak, föl és alá, mások összefont karral márványpadokon ültek, ismét mások halk hangon beszélgettek.

A forró levegőtől már a bejáratnál zihált az ember. Odabent, a díszes, füllesztő, kör alakú csarnokban hevült az emberi test, fekete gyúrók és bronzbarna lábú mórok sétáltak, mint valami titokzatos antik jelenés.

Elsőnek Landa gróf alakját pillantotta meg a festő. Úgy járt-kelt ott a gróf, mint egy római birkózó, büszke volt hatalmas mellkasára és két izmos, keresztbe font karjára. Megszokta ezt a forró levegőt, és úgy érezte magát, mint egy ünnepelt színész a színpadon, szakértelemmel vizsgálgatta a híres párizsi erős emberek izomzatát.

- Jó napot, Bertin - mondta.

Kezet szorítottak, és Landa így folytatta:

- Kitűnő idő izzasztásra, mi?

- Igen, nagyszerű idő.

- Látta Rocdiane-t? Amott ül. Elmentem érte, épp az ágyból ugrott ki. Ah, nézze csak ezt a csontvázat!

Egy apró úriember haladt el mellettük, lába görbe, karja vékony, dereka sovány volt, úgyhogy megvető mosolyra fakasztotta a férfias erő e két öreg példaképét.

Rocdiane feléjük jött, amint észrevette a festőt.

Leültek egy hosszú márványasztalra, és beszélgetni kezdtek, mintegy szalonban. Kiszolgáló inasok jártak körül, hűsítő italokat kínáltak. Gyúrók tenyerének csattogása hallatszott a meztelen testeken, olykor hirtelen zuhany fröccsent. Állandóan csurgott a víz a nagy amfiteátrum minden zugában, és az eső könnyű neszével töltötte meg a termet.

Minden pillanatban új ismerős érkezett, üdvözölte a három barátot, és kezet szorított velük. Megjött a megtermett Harrison herceg, Epilati, az apró termetű királyi herceg, Flach báró és mások.

Rocdiane hirtelen fölkiáltott:

- Nini, jön Farandal!

A márki belépett, csípőre tette a kezét, és a kitűnő alakú ember könnyed lépteivel közeledett hozzájuk, akit semmi sem hozhat zavarba.

Landa odasúgott:

- Derék egy legény, igazi gladiátor!

Rocdiane odafordult Bertinhez:

- Igaz, hogy el fogja venni az ön barátainak leányát?

- Azt hiszem - szólt a festő.

De ez a kérdés ezzel az emberrel szemben, ezen a helyen, ebben az időben valami kétségbeesett irtózattal rázta meg Olivier szívét; minden porcikája lázadozott. Egy másodperc alatt minden előre sejtett lehetőség borzalma megjelent előtte, olyan élesen, hogy néhány percig küszködnie kellett magával, mert alig bírta visszafojtani állati dühét: a márkira akarta vetni magát. Aztán fölkelt.

- Fáradt vagyok - mondta -, rögtön meggyúratom magamat.

Egy arab haladt el mellette.

- Ahmed, szabad vagy?

- Igen, Bertin úr.

A festő elsietett gyors léptekkel, hogy ne kelljen kezet szorítania Farandallal, aki lassan közeledett feléjük, körbejárva a hammam-ot.

A festő alig egy negyedóráig maradt a nagy pihenőteremben, amely egészen csendes volt, ágyas fülkék vették körül, és középen állandóan egy afrikai növényekkel kerített szökőkút permetezte vizét. Olivier úgy érezte, mintha üldöznék, fenyegetnék, mintha a márki utána akarna jönni, és neki kitárt karokkal kellene fogadnia, és úgy kellene bánnia vele, mint egy jó baráttal, holott az életére tör.

Nemsokára ismét kint találta magát az avarral borított körúton. Nem hullott több levél, egy hosszú szélroham az utolsókat is leszakította. Vörös és sárgás szőnyeg ringott, kavargott, hullámzott a gyalogjárón, amint a növekvő szél beléborzolt.

A háztetőkről hirtelen valami üvöltés hallatszott, a száguldó vihar szörnyetegének bőgése, és a Madeleine felől dühös szélroham szabadult a körútra.

A levelek, a lehullott levelek mintha várták volna, közeledtére egyszerre fölemelkedtek. Szaladtak előle, egymásra halmozódtak, kavarogtak, csigavonalban fölröppentek egészen a háztetőkig. A szél úgy hajtotta őket, mint a nyájat, mint valami kerge nyájat, amely fut, rohan, repül a párizsi vámsorompók felé, a környék szabad ege alá. És mikor a hatalmas levél- és porfelleg eltűnt a Malesherbes-negyed irányában, az úttest és a gyalogjárók üresen maradtak, különös tisztaságtól ragyogtak, mintha valaki felsöpörte volna őket.

Bertin elgondolkozott: "Mi lesz most? Mit tegyek? Hová menjek?" Megindult hazafelé, mert semmit sem tudott kitalálni.

Egy hírlapbódé tűnt szemébe. Vásárolt hét-nyolc újságot, hátha talál bennük olvasnivalót egy-két órára.

- Idehaza ebédelek - mondta hazaérve. És fölment műtermébe.

De mikor leült, észrevette, hogy ott nem maradhat, mert a testében egy veszett állat izgalmát érzi.

Átfutotta az újságokat, de ezek egy percre sem kötötték le a figyelmét, csak a szeme futott át a híreken, agyába nem hatoltak. Egy cikk közepén - nem is iparkodott megérteni - a Guilleroy nevet vette észre, és összerezdült. Egy kamarai ülésről volt szó, amelyen a gróf valami beszédet mondott.

De ez a név fölkeltette a figyelmét, és nemsokára Montrosénak, a híres tenoristának nevén akadt meg a szeme, aki december vége felé egyetlen előadáson lép fel az Operában. Nagyszerű zenei esemény lesz, írta az újság, mert Montrosé, aki hat évvel ezelőtt hagyta el Párizst, egész Európában és Amerikában hallatlan sikereket aratott, és különben is a híres svéd énekesnő, Helsson, lesz a partnere, akit szintén öt éve nem hallottak Párizsban.

Olivier-nek hirtelen az a gondolata támadt - talán a szíve mélyén -, hogy Annette-nek nagy örömet okozna ez az előadás. Aztán eszébe jutott, hogy a grófné gyásza meghiúsítja ezt a tervet, mégis valami utat-módot keresett, hogy megvalósíthassa. Egyetlenegy látszott kivihetőnek. Színpadi páholyt kellene bérelnie, ahol senki sem látja őket, és ha maga a grófné nem akar is elmenni, elkísérheti Annette-et az apja és a hercegnő. Ebben az esetben a hercegnőnek kell fölajánlania a páholyt. De akkor meg kell hívnia a márkit is.

A festő habozott, és sokáig gondolkozott.

Annyi bizonyos, hogy ez a házasság elhatározott dolog, valószínűleg már a napját is megállapították. Kitalálta, hogy barátnője mindenképpen sietteti ezt a napot, megértette, hogy a legrövidebb idő alatt férjhez akarja adni leányát Farandal márkihoz. Ez ellen ő nem tehet semmit, nem tudja megakadályozni, nem tud rajta változtatni, nem tudja hátráltatni ezt a rettenetes eseményt! De ha be kell adnia a derekát, nem volna jobb megpróbálni, hogy türtőztesse magát, elrejtse szenvedését, nyugalmat színleljen, és ne engedje többé, hogy, mint az imént, elragadtassa magát haragjában?

Igen, meg fogja hívni a márkit. Ezzel lecsillapítja a grófné gyanakvását, és barátságos bejárást biztosít magának a fiatal házaspár otthonába.

Mihelyt megebédelt, elment az Operába, hogy megszerezze az egyik páholyt, amely a függöny mögött van elrejtve. Megígérték neki. Ekkor elrohant Guilleroyékhoz.

A grófné rögtön fogadta, még egészen meg volt hatva a tegnapi elérzékenyüléstől.

- Milyen kedves, hogy ma újra fölkeresett - mondta.

- Valamit hozok magának - hebegte a festő.

- Ugyan mit?

- Egy színpadi páholyjegyet az Operába, meghallgatjuk Helsson és Montrosé egyetlen előadását.

- Ó, kedves barátom, mennyire sajnálom! Hát a gyászom?

- A gyásza már majdnem négyhónapos lesz.

- De higgye el, én nem mehetek.

- Hát Annette? Mit gondol, vajon mikor kínálkozik hasonló alkalom?

- De ki kísérje el?

- Hát az édesapja és a hercegnő; őt meg akarom hívni. Az a szándékom, hogy a márkinak is fölajánlok egy helyet.

Az asszony a festő szemébe nézett, és őrült vágya támadt, hogy megcsókolja. Nem tudott hinni a fülének, ezért újra megkérdezte:

- A márkinak?

- Igen, a márkinak!

Az asszony rögtön beleegyezett.

A festő megkérdezte közömbös arccal:

- Kitűzték már a házasság napját?

- Hát, istenem, körülbelül. Megvan rá az okunk, hogy siettessük a dolgot, hiszen már édesanyám halála előtt elhatároztuk. Nem emlékszik?

- Igen, emlékszem. És mikor lesz?

- Hát, január elején. Bocsásson meg, hogy előbb nem adtam tudtára.

Annette lépett be. A festő úgy érezte, viharos erővel dobban meg a szíve; vágya, amely Annette felé kergette, most hirtelen fölszította benne azt a furcsa, szenvedélyes élénkséget, amelyre csak a szerelem képes a féltékenység ostorcsapásai alatt.

- Hoztam magának valamit - mondta.

- Hát végleg megállapodunk a magázásban? - kérdezte Annette.

A festő atyai arckifejezéssel válaszolt:

- Hallgasson rám, gyermekem. Értesültem a közeledő eseményről. Higgye el, idővel úgyis elkerülhetetlen lesz a magázás, így hát jobb rögtön, mint később.

A leány durcásan rándított egyet a vállán, a grófné csak hallgatott távolba vesző pillantással és feszült figyelemmel.

- Mit hozott nekem? - kérdezte Annette.

A festő elmondta neki, milyen előadás lesz, és közölte, hogy kiket akar meghívni. A kislány el volt ragadtatva, fiatalos hévvel a nyakába ugrott, és mindkétfelől arcon csókolta.

A festő úgy érezte, hogy rögtön összeroskad, és amint arcába csapódott a kis száj friss lehelete, megértette, hogy ebből a betegségből sohasem fog kigyógyulni.

A grófné ajka megvonaglott; rászólt a leányára:

- Tudod, hogy vár édesapád.

- Igen, anyám, már megyek is.

Elszaladt, de ujjaival még csókot hintett Olivier felé. Amint kiment, Olivier megkérdezte:

- Elutaznak a fiatalok?

- Igen, három hónapra.

- Annál jobb! - dörmögött a festő akaratlanul.

- Mi meg újrakezdjük régi életünket - mondta a grófné.

- Remélem - hebegte Olivier.

- De addig se hanyagoljon ám el.

- Nem, kedves barátnőm.

Olivier tegnap esti elérzékenyülése - mikor az asszonyt sírni látta - és ez az ajánlata, hogy meghívja a márkit az Operába, némi reménységgel töltötte el a grófné szívét.

De ez a reménykedés rövid ideig tartott. Nem múlt el egy hét, és ismét gyötrelmes figyelemmel kezdte vizsgálgatni a férfi arcát, újra átélte a féltékenység minden kínját. Mindent jól látott, ő is keresztülment a fájdalmakon, melyeket a festőben sejtett, és Annette állandó jelenléte a nap minden órájában eszébe juttatta erőfeszítéseinek hiábavalóságát.

Minden fárasztotta, az évek meg a gyász egyaránt. Valaha olyan ügyes, eleven és leleményes volt, hogy egész életében diadalt diadalra halmozott, de most kacérságát is teljesen megbénította ez a fekete egyenruha; kiemelte sápadtságát és megváltoztatta arcvonásait, viszont a gyermek ragyogó fiatalságát annál szebbé tette. Messze volt már az az idő - mégis olyan közelinek érezte -, amikor visszatért Annette-tel Párizsba, és büszkén öltött lányáéhoz hasonló ruhát, hogy versengésükből ő kerüljön ki győztesen. Most azonban dühös vágyat érzett, hogy letépje magáról ezeket a gyászruhákat, melyek elrútítják és megkínozzák.

Ha élhetett volna az elegancia minden eszközével, ha válogathatott volna a kedves árnyalatú szövetek között, amelyek illenek arcszínéhez, új igézetet tudott volna adni haldokló szépségének, valami elbűvölő erőt, amely még csábítóbb lehetett volna, mint leányának tétlen ifjú bája.

Jól ismerte az esti öltözékek vágykeltő hatását, a reggeli érzékies, puha ruhákat, a pongyolát, melyet baráti társaságban még ebéd alatt is magán tarthatott, és amely még délben is megőrzi az asszonyi ébredés gyönyörűségét, a meleg ágynak szinte testi varázsát és az illatos hálószoba sejtelmét!

De mit csináljon ezzel a temetői ruhával, ebben a rabköntösben, amelyet egy kerek esztendeig viselnie kell! Egy kerek esztendeig! Be lesz börtönözve ebbe a fekete gyászba, tehetetlenül és legyőzötten! Egy esztendőn át éreznie kell, mint vénül napról napra, óráról órára, percről percre, ebben a gyászhüvelyben! Mi lesz belőle egy év múlva, ebből a szegény beteg testből, mely ennyire megváltozik, ha szenved a lélek?

Ezek a gondolatok nem hagyták nyugton, minden örömét megrontották, minden mulatságát fájdalommá változtatták, semmiféle gyönyörűsége nem maradt zavartalan; elvesztette minden boldogságát és vidámságát. Szüntelenül valami kétségbeesett vágy remegett benne, hogy lerázza magáról a nyomorúság ránehezedő súlyát, ezt a mardosó kínt, amely nélkül olyan boldog, friss és egészséges lenne! Mert érezte, hogy a lelke még élénk és friss, a szíve még mindig fiatal, az ifjúság lendületét érezte magában, az emésztő szerelem vágyát, a kielégíthetetlen boldogság étvágyát, mely mohóbb volt, mint valaha.

És íme, ebben a sok jóban, ezekben az édes, kellemes, költői élményekben, melyek megszépítik és kellemessé teszik az életet, most nem lehet része, mert megöregedett. Mindennek vége! Pedig még érzi magában a fiatal lány ellágyulását, még lángolnak benne a fiatalasszony szenvedélyei. Semmi sem öregedett meg rajta, csak a húsa meg a bőre, ez a szövet, mely lassankint elkopik, megfakul, mint posztóborítás a bútoron. A hervadás gondolata egyre üldözte, szinte testi gyötrelemmé vált benne. Ezt a rögeszmét a bőrén érezte, érezte, hogy öregszik, ahogy az ember a hideget vagy a meleget érzi. Valóban azt hitte, hogy mint valami enyhe bizsergést, meg lehet érezni a ráncok, lassú terjedését a homlokon, az arc és a mell szöveteinek lazulását, azoknak az apró vonalaknak elszaporodását, melyek telebarázdálják a fáradt bőrt. Mintha sorvasztó kórban szenvedne, és állandóan vakarnia kellene viszkető tagjait, az illanó idő visszataszító, szorgos munkája azt az ellenállhatatlan vágyat keltette lelkében, hogy egyre nézegesse magát a tükörben. A tükrök hívták, vonzották, kényszerítették, hogy eléjük álljon, hogy szemét rájuk szögezze, hogy lássa, újra lássa, szüntelenül szemlélje - hogy jobban megbizonyosodjék -, ujjával tapintsa az évek romboló hatását. Először csak időnkint bukkant fel a gondolat, de mindannyiszor jelentkezett, valahányszor odahaza vagy másutt megpillantotta a félelmes üveg csiszolt felületét. Megállt a gyalogjárón, hogy megnézze magát egy bolt kirakatában, mintha egy kéz rántotta volna oda azokhoz az üveglapokhoz, a kereskedők díszes kirakataihoz. Valóságos betegség, rögeszme vett erőt rajta. Zsebében apró elefántcsont rizsporos szelencét hordott, nem volt nagyobb egy diónál, födelét belülről egy parányi tükör borította; séta közben gyakran kinyitotta, és a szeméhez emelte.

Ha leült, hogy olvasson vagy írjon valamit a kárpitozott szalonban, a gondolata, melyet egy pillanatra elvont az új munka, hirtelen ismét visszatért erre a rögeszmére, hiába küzdött ellene, hiába próbált szórakozni, hiába akarta másra terelni gondolatát, hiába akarta folytatni munkáját. Minden hiábavaló volt, egyre mardosta a vágy, és csakhamar kiesett kezéből a könyv vagy a toll, és ujjai ellenállhatatlan mozdulattal a kis ezüsttükörre tévedtek, mely az íróasztalán hevert. Arca teljesen kitöltötte az ovális és cizellált keretet, mely olyan volt, mint egy régi arckép, mint egy múlt századi miniatűr, mint egy valaha friss pasztell, melyet kifakított a napfény. Hosszú ideig nézegette magát, aztán fáradt mozdulattal letette az apró tárgyat íróasztalára és újra munkához látott, de ha elolvasott két lapot vagy leírt húsz sort, máris újra fölébredt benne a vágy, hogy megnézze magát, és megint a tükör után nyújtotta kezét.

Úgy babrált vele, mint egy ingerlő és mégis meghitt csecsebecsével, amelytől nem tud elszokni a keze; ha barátait fogadta, tüstént előkapta, és ez annyira fölidegesítette, hogy szeretett volna felkiáltani dühében: míg ujjai között forgatta, gyűlölte, mintha élne a kis dísztárgy.

Egy napon, mikor már-már kétségbe ejtette ez a küzdelem az üvegdarabbal, odavágta a falhoz, úgyhogy elhasadt, és darabokra tört.

De néhány nap múlva a férje megcsináltatta, és a tükör ragyogóbb lett, mint valaha. Az asszony kénytelen volt elfogadni és megköszönni, belenyugodott, hogy most már örökre nála marad.

Szobájába zárkózva, minden reggel, minden este önkéntelenül újrakezdte a gyűlöletes és lassú pusztulás aprólékos és türelmetlen vizsgálatát.

Ha lefeküdt, nem tudott elaludni, gyertyát gyújtott, és nyitott szemmel arra gondolt, hogy az álmatlanság és a bánat gyógyíthatatlanul sietteti a futó idő szörnyű munkáját. Hallgatta az éj csöndjében az ingaóra ütését - szabályos és egyhangú tiktakjával mintha ezt ismételgette volna: "Így van, így van", és a szívét akkora szenvedés járta át, hogy a takarót szájára tapasztotta, és felnyögött kétségbeesésében.

Azelőtt, mint mindenki, ő is tudomásul vette az évek múlását és a változásokat. Mint mindenki, ő is azt mondta minden nyáron, minden télen, minden tavasszal: "Mennyit változtam tavaly óta!" De szép maradt, csak kissé változott a szépsége, ezért egyáltalában nem nyugtalankodott. De most hirtelen nemcsak az évszakok lassú múlását vette nyugodtan tudomásul, hanem rádöbbent a pillanatok rettenetes futására is. Mintha fölfedezte volna az órák röpülését, az idő észrevétlen rohanását - megőrül, ha rágondol az ember -, a sietős parányi percek végtelen sorakozását, melyek fölemésztik az ember testét, életét.

Nyomorúságos éjszakái után hosszasan és nyugodtabban elszendergett párnái langyos melegében, míg a szobalány felhúzta a függönyöket, és begyújtott a kandallóba. Ilyenkor bágyadtan, fáradtan, félig ébren, félig álomban, kábult aggyal engedte, hogy újraéledjen benne az ösztönös és gondviselésszerű remény, mely az utolsó percekig felderíti és élteti az ember szívét és mosolyát.

Ezután minden reggel, mihelyt kibújt az ágyból, ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy imádkozzék, egy kis könnyebbülést és vigasztalást kérjen Istentől.

Letérdepelt egy nagy tölgyfa feszület elé - Olivier fedezte föl és ajándékozta neki ezt a rendkívül ritka remekművet -, és néma ajakkal, ahogy magunkkal beszélünk, a lélek hangján könyörgött, és fájdalmas fohászt küldött az isteni vértanú felé. Szinte megőrjítette a vágy, hogy valaki meghallgassa, és a segítségére siessen: gyötrelmében, mint minden térdelő hivő, gyerekesen bízott, hogy meghallgatást talál, kérését teljesítik, és szenvedésére figyelmeznek. Nem azt kérte Istentől, hogy olyat tegyen vele, amilyet még senkivel sem tett, nem azt kívánta, hogy haláláig megtarthassa báját, frissességét és szépségét; csupán egy kis nyugalmat és haladékot kért. Hiszen tudta, hogy meg kell öregednie, meg kell halnia. De miért olyan gyorsan? Hány asszony marad szép késő aggkoráig! Milyen jó volna, ha Az, aki annyit szenvedett, még két-három évi haladékot adna neki, hogy csak annyi maradjon szépségéből, amennyi ahhoz kell, hogy megnyerje Olivier tetszését?

Mindezeket nem világos szavakkal, hanem panaszos nyöszörgéssel mondta el Neki, elárulva egész lelkét betöltő zavaros bánatát.

Azután felállott, leült toalettasztala mellé, és az imádkozás közben hő áhítattal kezdte babrálni a rizsport, a kenőcsöket, a festékeket, a pamacsokat és keféket, s helyreállította velük mindennapos, múlandó látszatszépségét.

 

6

A körúton csupán két nevet emlegettek: Emma Helssont és Montrosét. Minél közelebb jutottak az Operához, annál többször hallották. Egyébként a hirdetőoszlopokon óriási plakátok hirdették ezt a két nevet, és nagy esemény izgalma terjengett az esti levegőben.

A hatalmas épület, a Nemzeti Zeneakadémia, ott terpeszkedett a sötét ég alatt, büszkén mutogatta az összesereglő közönségnek pompás fehér homlokzatát és márvány oszlopsorát, melyet, mint egy díszletet, láthatatlan fényforrások világítottak meg.

A téren lovas rendőrök irányították a forgalmat, megszámlálhatatlan kocsi gördült elő Párizs minden részéből, a leeresztett ablakok mögött felragyogott a világos szövetek tejszínhabja és sápadt fejek fénykoszorúja.

A bérkocsik és hintók sorba igazodtak a fönntartott árkádok alatt, egy-egy pillanatra megállottak, és ilyenkor fölbecsülhetetlen értékű csipkével borított, tolldíszes prémbundás nagyvilági hölgyek, gyönyörű, káprázatosan kiöltözött nők szálltak ki belőlük.

A híres lépcsőházban tündéri hullámzás, királyi dámák szakadatlan áradása; nyakukon és fülükben gyémánt csillogott, hosszú uszályuk végigsöpörte a lépcsőfokokat.

A terem jókor megtelt, senki sem akarta elmulasztani a két híres művész egyetlen hangját sem; a hatalmas nézőtéren a csillár ragyogó fényében nagy embertömeg nyüzsgött, és lármásan helyezkedett el a székeken.

A színpadi páholyban már ott ült a hercegnő, Annette, a gróf, a márki, Bertin és Musadieu, de még nem láttak semmit, csak a díszleteket, amelyek közt emberek beszélgettek, futkostak és kiabáltak: zubbonyos gépészek, frakkos urak és kosztümös színészek. De a hatalmas, leeresztett függöny mögül behallatszott a tömeg tompa morajlása, érezni lehetett a zsibongó és türelmetlen emberek jelenlétét, mintha izgalmuk keresztülhatolt volna a függöny vásznán.

A Faust került színre.

Musadieu történeteket mesélt az operának a Dalszínházban tartott első előadásairól: eleinte félsikereket aratott, csak aztán érte el nagy diadalát; mesélt a bemutató művészeiről, fejtegette, hogyan énekelték az egyes részleteket. Annette félig feléje fordulva, mohó és fiatalos kíváncsisággal hallgatta, érdekelte minden, és időnként gyöngéd pillantást vetett jegyesére, aki néhány nap múlva a férje lesz. Most már szerette, ahogy a gyermeki lelkek szeretnek, vagyis szerette benne minden jövendő reményét. Az élet első ünnepeinek mámora és a boldogság hő vágya örömmel és várakozással töltötte el, és megdobogtatta a szívét.

Olivier mindent látott, mindent tudott, átélte a titkolt szerelem minden kínját, tehetetlenül és féltékenyen az emberi szenvedés kohójában, ahol szinte úgy sistereg a szív, mint hús az izzó parázs fölött, és most ott állt a páholy mélyén, s elgyötört pillantással nézte hol az egyiket, hol a másikat.

Elhangzott a három gongütés, a karmester pálcája megzörrent a pulpituson, és egyszeriben vége szakadt minden mozgásnak, köhögésnek és suttogásnak. Egy ideig síri csönd volt, azután fölcsendültek a nyitány első ütemei, elárasztották a termet a zene láthatatlan és ellenállhatatlan misztériumával, amely belénk hatol, lobogó, költői lázzal hozza tűzbe lelkünket és idegeinket, megtölti a levegőt zengő hanghullámokkal.

Olivier leült a páholy mélyén, fájdalmas meghatottsággal, mintha ezek az akkordok az ő szívének sebeit simogatták volna.

De a függöny fölemelkedett, Olivier is újra fölegyenesedett, és látta, hogy a színpad alkimista-kamrát ábrázol, s benne Faust doktor elmélkedik.

Már vagy hússzor látta ezt az operát, majdnem kívülről tudta, és figyelme rögtön elterelődött a darabról a nézőtér felé. Csupán egy keskeny csíkot látott belőle a páholyt elfödő díszletek mögül, de ez a kis szöglet is elegendő volt, mert a földszinttől a kakasülőkig a közönség jó része a szeme elé tárult, és sok fejre ráismert. A földszinten ott ültek egymás mellett a fehér nyakkendős urak, megannyi ismerős arc, társaságbeli emberek, művészek, újságírók, mindazok, akik sohasem hiányoznak onnan, ahol mindenki jelen van. Azután felsorolta magában az erkélyen és a páholyokban felismert hölgyek nevét. Egy páholyban ott látta Lochrist grófnét - valóban elragadó volt -, távolabb pedig a fiatal házas Ebelin márkinét, aki éppen a látcsövét igazgatta. "Szépen debütál" - gondolta magában Bertin.

Nagy figyelemmel és látható rokonszenvvel hallgatták, hogyan panaszkodik az életről Montrosé, a tenorista.

"Micsoda képmutatás! - gondolta magában Olivier. - Íme, itt van Faust, a titokzatos és fönséges Faust, kiábrándulásról és életundorról énekel, és ez a tömeg azt lesi izgatottan, vajon nem változott-e Montrosé hangja?"

Ekkor ő is odafigyelt, mint a többiek, és a szövegkönyv elcsépelt szavai mögött, a zene mögött, mely a lelke mélyén különös ráeszméléseket ébresztett, érezni kezdte, milyennek álmodta meg Goethe Faust szívét.

Valamikor olvasta a költeményt, nagyon szépnek tartotta, bár nem hatotta meg különösebben, és íme, most hirtelen megérezte rettentő mélységét, mert ezen az estén rájött, hogy ő maga is Faust.

Annette, a páholy peremére hajolva, feszülten figyelt. A közönségen a tetszés moraja futott végig, mert Montrosé hangja színesebb és teltebb volt, mint valaha.

Bertin behunyta a szemét. Egy hónap óta szinte bármit látott, bármit érzett, bármivel találkozott, minden csak az ő szenvedését növelte. Egész életét és önmagát is mindenestül martalékul dobta ennek a rögeszmének. Bármi szépet vagy ritkát látott, bármi kellemesre gondolt, lélekben rögtön fölajánlotta kis barátnőjének, és minden gondolatát összefüggésbe hozta szerelmével. Most pedig lelke mélyén fölcsendült Faust panaszának visszhangja, és föltámadt benne a halálvágy, hogy véget vessen szomorúságának, kilátástalan szerelmének minden nyomorúságával együtt. Elnézte Annette finom arcélét, látta mögötte Farandal márkit, aki szintén a jegyesét nézte. És ő öregnek, roskatagnak, elesettnek érezte magát! Jaj, semmit sem várni többé, semmit sem remélni többé - már a vágyhoz sincs joga az embernek -, számkivetve élni, kiszorulni az életből, mint egy kiöregedett hivatalnok, kinek pályája befejeződött: micsoda tűrhetetlen kínszenvedés!

Fölhangzott a taps, Montrosé máris diadalt aratott. És ekkor a föld alól ott termett előtte Mefisztó; szerepét Labarrière énekelte.

Olivier még sohasem hallotta őt ebben a szerepben, és újra figyelni kezdett. Eszébe jutott Aubin drámai basszus hangja, azután Faure, aki annyira elragadta a közönséget baritonjával. Azután Montrosé egyik mondata hirtelen ellenállhatatlan erővel ütötte szíven. Faust éppen ezt mondta a sátánnak:

A vágyam csak egy, abban benne van minden,
Nos, tudd meg: ez az ifjúság.
[3]

És a tenorista újra megjelent selyemujjasában - tőr az oldalán, tollas süveg a fején - mint elegáns, csinos fiatalember, az énekesek kissé modoros szépelgésével.

Újra felmorajlott a tetszés. A tenorista szemrevaló ember volt, és tetszett a nőknek. Olivier azonban csalódást érzett, mert ebben az átalakulásban eltűnt előtte Goethe drámai költeményének szívbe markoló igézete. Ezentúl minden olyan volt, mint egy kedves, dalos tündérmese, tehetséges művészek énekeltek, de Olivier csupán a hangjukat hallotta. És az a selyemruhás férfi, az a hangos torkú, csinos legény, aki combjával és hangjával kérkedett, rendkívüli visszatetszést keltett benne. Ez volna az igazi, ellenállhatatlan és baljós Faust lovag, aki el fogja csábítani Margitot?

Olivier újra leült, és eszébe jutott az imént hallott mondat:

A vágyam csak egy, abban benne van minden,
Nos, tudd meg: ez az ifjúság.

Tovább dúdolta a foga között, fájdalmasan dalolta lelke mélyén, míg szemét Annette szőke nyakszirtjére szögezte, amint a lány kikönyökölt a páholy négyszögletes nyílásán. Újra érezte megvalósulhatatlan vágyának minden keserűségét.

Montrosé olyan tökéletes előadással fejezte be az első felvonást, hogy egészen fölvillanyozta a közönséget. Perceken keresztül zúgott a taps, a "bravó", a lábdobogás viharos erővel töltötte be a termet. A páholyokban kesztyűs hölgyek tapsoltak, s mögöttük szintén tapsoló férfiak éljeneztek.

A függöny lehullott, majd egymás után kétszer is fölhúzták, de a lelkesedés nem hagyott alább. Mikor aztán harmadszor is leengedték a függönyt, és az elválasztotta a közönséget a színpadtól és a belső páholyoktól, a hercegnő és Annette még tovább tapsolt néhány pillanatig, amit a tenorista könnyed bókkal köszönt meg nekik.

- Ó! Látott bennünket - szólt Annette.

- Micsoda csodálatra méltó művész! - kiáltott fel a hercegnő.

Bertin kissé előrehajolt, ingerült és megvető érzéssel nézte a megtapsolt énekest, amint az eltűnt két díszlettámasz között, peckesen, kissé illegetve magát, csípőre tett kézzel, a színpadi hős tanult tartásával.

Róla kezdtek beszélgetni. A sikere éppolyan feltűnést keltett, mint a tehetsége. Minden fővárosban megfordult, mindenütt fölkavarta az asszonyok szívét; hírből tudták, milyen ellenállhatatlan, és szívdobogva várták föllépését. Egyébként - úgy mondták - a tenorista láthatóan keveset törődött ezzel az érzelmi viharral, és megelégedett zenei diadalaival. Musadieu Annette miatt csak virágnyelven beszélt a szép énekes életéről, de a hercegnő elragadtatással hallgatta, mindent megértett, és helyeselte Montrosé minden szeszélyét, annyira csábítónak, elegánsnak, előkelőnek találta ezt a kivételes énekművészt. Azután hozzátette nevetve:

- Egyébként ki tudna ellenállni ennek a hangnak?

Olivier megharagudott, és keserű szavakra fakadt. Azt mondta, valóban nem érti, hogy kelthet tetszést egy ilyen ripacs, aki sohasem önmagát adja, csupán embertípusokat ábrázol örökkön-örökké, kitalált emberek talmi személyiségét. Nem értette, hogyan lehet lelkesedni egy ilyen kifestett éjszakai bábu iránt, aki bármilyen szerepet eljátszik, csak jól megfizessék.

- Úgy látszik, hogy ön féltékeny rájuk - szólt a hercegnő. - Önök, társasági férfiak és művészek, haragusznak a színészekre, mert nagyobb sikerük van, mint önöknek.

Azután Annette felé fordult:

- Kicsikém, te most lépsz be az életbe, és még egészséges szemmel látsz, mondd csak, milyennek találod ezt a tenoristát?

Annette meggyőződéssel felelt:

- Én nagyon csinosnak találom.

Újra elhangzott a hármas gongütés, mely a második felvonást jelezte, és a függöny fölemelkedett; a színpad a búcsújelenetet ábrázolta. Helsson megjelenése nagyszerű volt. Az ő hangja is mintha teltebb lenne; még tökéletesebb biztonsággal énekelt, mint azelőtt. Valóban nagy, kiváló, elismert énekesnőnek mutatkozott, akinek a híre vetekszik Bismarckéval és Lessepsével.

Mikor Faust feléje rohant, és bűvös hangján elénekelte neki ezeket a bájos szavakat:

Kérem, engedje meg, ó szép kisasszony,
Hogy elkísérjem önt, karom fogadja el...
[4]

és mikor a csinos és szőke Margit ezt felelte:

Nem, nem, uram, nem vagyok szép, sem kisasszony,
Karját kíséretül: el nem fogadhatom...

az egész termet megremegtette a tetszés hatalmas borzongása.

Mikor a függöny legördült, valóságos tapsorkán tört ki, és Annette is olyan sokáig tapsolt, hogy Bertinnek kedve támadt, hogy megragadja a kezét. Szívét új kín kezdte gyötörni. Nem szólt az egész felvonásközben, csak pillantása követte szinte gyűlöletes rögeszmével a kulisszák közé, szinte egészen az öltözőjébe azt az utálatos énekest, aki ennyire fölizgatta ezt a gyermeket, most pedig bizonyára nyugodtan festi az arcát.

A függönyt újra fölhúzták, a színpad a kerti jelenetet ábrázolta.

Valóságos szerelmi láz lett úrrá a teremben, mert ez a zene - szinte csak csókos leheletnek hatott - még sohasem talált két ilyen kitűnő tolmácsot. Mintha nem is két híres énekes, Montrosé és Helsson lett volna ott, hanem két eszményi alak, nem is két élőlény, hanem két hang, a szerelmes férfi örök hangja és a magát megadó nő örök hangja. Sóhajukban mintha az emberi szerelem egész költészete zengett volna.

Mikor Faust ezt énekelte:

Jöjj, ó, jöjj, nézz reám, úgy, mint én téged nézlek...

olyan imádattal, elragadtatással és könyörgéssel szálltak a hangok torkából, hogy egy pillanatra minden szívet betöltött a szerelmi vágy.

Olivier-nek eszébe jutott, hogy maga is suttogva dúdolgatta ezt a dallamot a roncières-i parkban, a kastély ablakai alatt. Egészen addig kissé hétköznapinak találta, de ekkor úgy tolult az ajkára, mint a szenvedély végső sóhaja, mintegy utolsó kérés, utolsó remény és utolsó kegy, amely után mást nem várhat az élettől.

Azután nem hallott semmit, de semmit. Mardosni kezdte a féltékenység, mert észrevette, hogy Annette a szeméhez emeli zsebkendőjét.

Sír! Tehát a szíve ébredezni kezd, föléledt, felizgult ez a kicsiny, tudatlan női szív. És íme, ott ül mögötte az, akire ő nem is gondol, akiről nem is sejti, hogy a szerelem mennyire feldúlta egész emberi valóját, és Annette ezt a beavatást, ezt az ébredést nem neki köszönheti, hanem annak a nyomorúságos énekes ripacsnak.

Dehogyis haragudott már Farandal márkira, arra az ostoba fickóra, aki nem lát semmit, nem tud semmit, nem ért semmit. Hanem mennyire gyűlölte azt az embert abban a testhezálló jelmezben, aki most világosságot gyújtott a lány szívében!

Kedve lett volna odarohanni Annette-hez, ahogy odarohan az ember, ha valakit eltiport egy megvadult paripa; szerette volna a karjába emelni, magával vinni, magával hurcolni, és azt mondani: "Menjünk innen! Menjünk innen! Nagyon kérem, kövessen!"

Hogy figyel ez a kislány, hogy remeg az izgalomtól! És ő, Olivier, micsoda kínokat áll ki! Eddig is sokat szenvedett, de nem ilyen kegyetlenül! Eszébe jutott minden szenvedése, mert a féltékenység fájdalmai úgy sajognak, mint a fölhasadó sebek. Roncières-ben történt, mikor a temetőből mentek hazafelé, hogy első ízben érezte, mennyire nem az övé ez a lány, mennyire nincs hatalma rajta, hiszen Annette olyan független, mint egy fiatal őz. De odalenn, amikor Annette a futkosásával, virágszedéssel ingerelte, csupán nyers vágyat érzett, hogy visszarántsa, és maga mellett tartsa. De most a kislány lelke menekült előle, úgyhogy ő soha többé el nem érheti. Ah, hányszor kellett éreznie ezt a mardosó kínt - már jól ismerte -, ezeket a bevallhatatlan apró sebeket, tűszúrásokat, amelyektől szüntelen sajog a szerelmes szív! Eszébe jutottak a kicsinyes féltékenykedés fájdalmas emlékei, az apró sérelmek, melyeket naphosszat tűrnie kellett. Valahányszor ez a lány észrevett, megbámult, megszeretett, megkívánt valamit, ő féltékeny lett, észrevehetetlenül, de kitartóan féltékeny mindenre, ami lekötötte Annette idejét, magára vonta tekintetét, figyelmét, fölkeltette vidámságát, megdöbbenését, szeretetét, mert úgy érezte, hogy mindezt őtőle veszik el. Féltékeny volt mindenre, amit Annette őnélküle tett, mindenre, amiről őneki nem volt tudomása, a látogatásaira, az olvasmányaira, mindenre, ami megnyerte a lány tetszését, féltékeny volt egy Afrikában megsebesült hős tisztre, akiről egy hétig egész Párizs beszélt, féltékeny volt egy agyondicsért regény szerzőjére, egy fiatal, ismeretlen költőre, akit Annette sohasem látott, de akinek néhány versét Musadieu elmondotta a lánynak, egyszóval féltékeny volt minden férfira, akit - bármily hétköznapi szavakkal is - dicsértek Annette előtt, mert ha szeretünk egy nőt, nem tűrhetjük aggodalom nélkül, hogy bárkire is látható érdeklődéssel gondoljon. Szívünk azt kívánja, hogy kedvesünk csak minket lásson. Azt akarjuk, hogy ne lásson, ne becsüljön más férfit. Valahányszor hátra akar fordulni, hogy megnézzen valakit, szeretnők szeme elé vetni magunkat, és ha nem tudjuk elfordítani pillantását, magunkra irányítani minden figyelmét, lelkünk mélyéig szenvedünk miatta.

Így kínlódott Olivier az énekes láttára, aki mintha csak szerelmet hintett és aratott volna az Operaház nézőterén; haragudott a festő mindenkire, mert annyira ünneplik ezt a tenoristát, az asszonyokra, mert lelkesednek a páholyokban, a férfiakra, ezekre az együgyűekre, mert istenítik ezt az ostoba fickót.

Művész ez? Művésznek nevezik, nagy művésznek! Sőt sikert is arat ez a bohóc, pedig nincs benne semmi önállóság, csupán idegen gondolatokat tolmácsol! Igen, ez az ő igazságszolgáltatásuk, ennyi az intelligenciájuk ezeknek a társasági embereknek, ezeknek a tudatlan és kérkedő műkedvelőknek, akik kedvéért haláluk órájáig dolgoznak az emberi művészet igaz mesterei. Elnézte őket, mint tapsolnak, zajongnak, lelkesednek, és a régi ellenségeskedés, mely mindig ott forrt büszke szívében, most kétségbe ejtette; valóságos dühvel gondolt ezekre a mindenható ostobákra, akiknek mindenhez joguk van születésük és pénzük révén.

Az előadás végéig szótlan maradt, gondolataiba mélyedt, majd mikor a lelkesedés orkánja lecsillapult, fölajánlotta karját a hercegnőnek: a márki Annette-et fogta karon. Lementek a lépcsőn; a férfiak és nők áradata olyan volt, mint valami nagyszerű, lomha vízesés, melyben meztelen vállak, drága ruhák és fekete frakkok hullottak alá. Azután a hercegnő, a lány, a gróf és a márki hintóba szállt, Olivier Bertin pedig egyedül maradt Musadieu-vel az Opera téren.

Ekkor hirtelen meleg vonzalmat érzett ez iránt az ember iránt vagy inkább valami természetes ragaszkodást - akkor tapasztalunk ilyet, ha távoli országban honfitársunkkal találkozunk -, mert úgy érezte, belevész ebbe az idegen és közönyös sokaságba, de Musadieu-vel mégiscsak elbeszélgethet Annette-ről.

Karon fogta hát, és így szólt hozzá:

- Ugye, nem megy haza rögtön? Nagyon szép idő van, sétáljunk egyet.

- Szívesen.

Megindultak a Madeleine felé az éjszakai járókelők tömegében, amely néhány percre fölpezsdíti a körutakat, amikor bezárják a színházakat.

Musadieu-nek ezer dolog járt a fejében, mindenféle alkalmi beszédtéma - ezeket Bertin így nevezte: "aznapi menü" -, s a szépművészeti felügyelő szabadjára eresztette ékesszólását két-három dologról, amelyek leginkább érdekelték. A festő hagyta, hadd beszéljen, nem figyelt rá, karon fogta - biztos volt afelől, hogy majd Annette-ről is beszélgetni fognak -, nem nézett se jobbra, se balra, így ment vele, a szerelem rabjaként. Ment, ment, egészen kifáradt féltékenységi rohamában, fájt minden tagja, mintha összetörte volna magát, lesújtotta a bizonyosság, hogy most már nincs semmi keresnivalója a világon.

Csak a szenvedései növekednek, de nem várhat semmire. Sivár napokat kell megérnie, és a távolból kell néznie, hogyan él az a nő boldogan: szeretik, és bizonyára maga is szerelmes. Aztán talán kedvese is lesz, ahogy neki kedvese volt Annette édesanyja. És ekkor annyi és annyiféle kín sajdult belé, annyi baj, gyógyíthatatlan fájdalom szakadt reá, annyira belebonyolódott elképzelhetetlen gyötrelmébe, hogy élőhalottnak érezte magát, nem tudta elképzelni, hogy ember annyit szenvedett volna, mint ő. És hirtelen eszébe jutott a költők gyermeki együgyűsége, akik kitalálták Sziszüphosz haszontalan munkáját, Tantalosz testi szomjúságát, Prométheusz szétmarcangolt gyomrát! Ó, ha látták volna, ha sejtették volna, milyen egy öregedő ember elkeseredett szerelme egy fiatal lány iránt, vajon hogyan fejezték volna ki ezt a titkos és hiábavaló erőlködést, hogyan fejezték volna ki a meddő vágyak kínjait, mert a keselyű csőrénél is rettentőbb egy kis szőke lány, aki öreg szívet szaggat!

Musadieu egyre beszélt, és Bertin dörmögve félbeszakította, szinte akaratlanul megszólalt benne a rögeszme:

- Annette bájos volt ma este.

- Igen, rendkívül bájos...

Musadieu tovább akarta folytatni megkezdett fejtegetéseit, de a festő közbevágott, hogy félbeszakítsa:

- Még csinosabb, mint amilyen az anyja volt.

A másik szórakozottan igazat adott neki, és többször ismételgette: "Igen... igen... igen...", de elméje még nem barátkozott meg ezzel az új gondolattal.

Olivier igyekezett, hogy fölébressze figyelmét; tudta, mi Musadieu egyik legkedvesebb gondja, ezért ravaszul így folytatta:

- A szalonja bizonyára az elsők között lesz Párizsban, ha férjhez megy.

Ennyi elég volt; mint igazi világfi, a szépművészetek felügyelője, szakértő módjára rögtön latolgatni kezdte, milyen helyzetet, milyen rangot foglal majd el a párizsi társaságban Farandal márkiné.

Bertin hallgatta, és maga előtt látta Annette-et egy nagy, fényesen megvilágított szalonban, férfiak és nők körében, és ez a látomás ismét fölkeltette féltékenységét.

Most már a Malesherbes körút tájékán jártak, és mikor Guilleroyék palotája mellett haladtak el, a festő fölnézett. Mintha még világosak lettek volna az ablakok, úgy látta, hogy fény szűrődik át a redőny résein. Az a gyanú támadt benne, hogy talán a hercegnőt és unokaöccsét fölhívták egy csésze teára. Ekkor vad düh támadt szívében, s ez is csak szenvedését növelte.

Még egyre szorongatta Musadieu karját, és tüzelte ellentmondásaival, hogy bővebben is fejtse ki véleményét a leendő márkiné felől. És ez a köznapi hang, amely Annette-ről beszélt, fölidézte köröttük a lány arcát az éjszakában.

Megérkeztek a Villiers sugárútra, a festő kapuja elé:

- Nem jön föl? - kérdezte Bertin.

- Nem, köszönöm, már késő van, megyek haza aludni.

- No, legalább egy félórára, még beszélgetünk egy kissé.

- Nem, igazán nagyon késő van.

De az a gondolat, hogy egyedül kell maradnia, azok után a megrázkódtatások után, amelyeket ismét el kellett szenvednie, borzalommal töltötte el Olivier lelkét. Most volt vele valaki, nem szerette volna elereszteni.

- Jöjjön föl hát, és válasszon ki egy tanulmányt, úgyis régóta meg akarom ajándékozni.

Musadieu tudta, hogy a festők nincsenek mindig adakozó kedvükben, és ígéretekre nem sokáig emlékeznek, így hát sietve megragadta az alkalmat. Mint szépművészeti felügyelő, nagy ügyességgel csinos kis képgyűjteményre tett szert.

- Rendelkezésére állok - mondta.

Fölmentek. A fölébresztett inas grogot hozott nekik, és egy ideig festészetről beszélgettek. Bertin megmutatta tanulmányait, és kérte Musadieu-t, hogy válasszon ki egyet, amelyik legjobban tetszik. Musadieu habozott, zavarta a gázlámpa fénye, nem látta tisztán az árnyalatokat.

Végre kiválasztott egy képet, mely egy csoport kisleányt ábrázolt - ugrálókötéllel játszottak a gyalogjárón -, és rögtön el akart sietni az ajándékkal.

- Majd elküldetem - mondta a festő.

- Nem, jobb szeretem, ha még az este, lefekvés előtt megbámulhatom otthon.

Semmivel sem lehetett tartóztatni, és Olivier Bertin ismét egyedül maradt lakásában, ebben az emlékekkel és fájdalmas izgalmakkal benépesített börtönben.

Mikor az inas másnap reggel belépett, bevitte a teát és a lapokat, gazdája az ágyban ült, s arca ijesztően sápadt volt.

- Rosszul érzi magát, uram? - kérdezte.

- Semmi, egy kis fejfájás.

- Nem parancsolja, hogy hozzak valamit?

- Nem. Milyen az idő odakünn?

- Esik, uram.

- Jól van. Köszönöm.

Az inas letette az éjjeliszekrényre a teáskészletet és a lapokat, s kiment.

Olivier kézbe vette és kinyitotta a Figaró-t. A vezércikk ezt a címet viselte: Modern festészet. Lelkesen dicsért négy-öt fiatal festőt, akiknek igazán volt tehetségük a színekhez, de a hatás kedvéért túlozták a színezést, és abban a meggyőződésben éltek, hogy ők forradalmárok és zseniális újítók.

Mint minden idősebb, Bertin is haragudott ezekre az újakra, bántotta őt a kíméletlenségük, és kétségbe vonta elméleteiket. Olvasni kezdte a cikket gyülemlő haraggal, amely oly hamar megremegteti az elcsigázott szívet, azután szeme lejjebb tévedt, és a maga nevét pillantotta meg; ez a néhány szó a mondat végén úgy érte, mint egy ökölcsapás: "Olivier Bertin elavult művészete..."

Mindig érzékeny volt a bírálatra, mindig jólesett neki a dicséret; de lelke mélyén - bár büszkesége jogos volt - többet szenvedett, ha kétségbe vonták tehetségét, mint amennyi örömöt a dicséretben talált, mert hiszen maga sem volt biztos önmaga felől, és állandó habozása csak növelte kétségeit. Mégis azelőtt, diadalmas éveiben, annyi tömjénezésben volt része, hogy hamar megfeledkezett a tűszúrásokról. Most azonban annyi új művész és annyi új bámuló támadt, a gratulációk is ritkábbak lettek, de annál élesebb lett a bírálat. Úgy érezte, hogy besorozták a régi tehetséges festők seregébe, akiket a fiatalok már nem ismernek el mestereiknek. És minthogy éles szeme éles elmével párosult, az apró célzások éppen olyan rosszul estek neki, mint az egyenes támadások.

De művészi büszkeségén még sohasem ejtettek akkora sebet, mint most. Lihegve olvasta el újra a cikket, hogy egész értelmét kihámozza. A cikk írója valami sértő fölénnyel bánt el vele és néhány kartársával; méltatlankodva kelt fel székéből, ajkán ott maradtak a szavak: "Olivier Bertin elavult művészete."

Soha ilyen szomorúság, ilyen csüggedés, a fizikai és szellemi megsemmisülés hasonló érzése nem keserítette el lelkét ennyire, egészen a kétségbeesésig. Két óráig üldögélt így karosszékében a kandalló előtt, lábát a tűz felé nyújtva; nem volt ereje, hogy megmozduljon, vagy bármit is tegyen. Aztán föltámadt benne a kívánság, hogy vigasztalást keressen, baráti kézszorításra vágyott, hogy hűséges szemeket lásson, hogy részvéttel tekintsenek reá, segítségére legyenek, és biztató szavakkal becézgessék. Elment hát, mint ilyenkor mindig, a grófnéhoz.

Mikor belépett, Annette egyedül volt a szalonban, és neki hátat fordítva, éppen egy levél borítékját címezte meg; annyira sietett, hogy le sem ült. Mellette az asztalon ott feküdt a kibontott Figaro. Bertin egyszerre pillantotta meg az újságot és a leányt, megrendült, nem is mert hozzá közeledni. Ó, ha elolvasta! A leány megfordult- arcán női gondok tükröződtek -, és szórakozott kifejezéssel, sietve így szólt hozzá:

- Ah, jó napot, kedves mester. Kérem, bocsásson meg, hogy el kell hagynom, odafönn vár a varrónőm. Hiszen tudja, milyen fontos személyiség a varrónő házasság előtt. Rögtön rendelkezésére bocsátom a mamát, a szabászommal vitatkozik és okoskodik. Ha szükségem lesz rá, akkor néhány percre elhívatom öntől.

Szinte futva elsietett, hogy ezzel is mutassa, mennyire sürgős a dolga.

Ez a hirtelen távozás - minden kedveskedő szó, minden elérzékenyült tekintet nélkül - egészen feldúlta Olivier-t. Így hagyni őt, pedig hogy szereti ezt a leányt! Szeme újra a Figaró-ra tévedt, és ezt gondolta: "Elolvasta! Elolvasta a cikket, amelyben csepülnek, megtagadnak. Már nem hisz bennem, már senki sem vagyok számára."

Megindult az újság felé olyan dühös léptekkel, mintha föl akarna pofozni valakit. Aztán hozzátette: "Talán nem is olvasta, hiszen annyira el van foglalva. De a vacsoránál beszélni fognak rólam, és akkor bizonyára kedve támad, hogy elolvassa!"

Önkéntelen mozdulattal, meg sem gondolva a dolgot, kezébe vette a lapot, becsukta, összehajtogatta, és egy tolvaj fürgeségével zsebre vágta.

A grófné belépett. Mihelyt meglátta Olivier fakó és földúlt arcát, rögtön kitalálta, hogy szenvedéseinek végső határához ért.

Feléje rohant, amennyire elgyötört szíve engedte, amennyire megkínzott teste bírta. Kezét a vállára tette, és mélyen a szemébe nézett.

- Ó, tudom, milyen boldogtalan! - mondta.

A festő ez alkalommal nem tagadta; torkát görcs fojtogatta, csak ennyit tudott hebegni:

- Igen... igen... igen!...

Az asszony érezte, hogy a férfi most mindjárt sírva fakad, azért magával húzta a szalon legsötétebb sarkába, két meghitt karosszék felé, egy régi kis selyem spanyolfal mögé. Leültek, s eltakarta őket a finom hímzett selyemfal meg az esős nap szürke homálya.

Az asszonynak szívébe markolt a fájdalom, s nagyon megsajnálta a festőt:

- Szegény Olivier, mennyire szenved!

Olivier a barátnője vállára hajtotta ősz fejét.

- Nem is hiszi, mennyire szenvedek - mondta.

Az asszony szomorúan felsóhajtott:

- Ó, tudtam, éreztem. Láttam, hogyan támad, hogyan növekszik ez a szenvedély!

A festő mentegetőzni kezdett, mintha az asszony vádolta volna:

- Nem az én hibám, Any.

- Jól tudom... semmit sem vetek a szemére...

És csöndesen föléje fordulva, ajkát Olivier szemére illesztette; egy keserű könnycseppet talált benne.

Az asszony összerezdült, mintha a kétségbeesés méregcsöppjét ízlelte volna, és többször elismételte:

- Ó, szegény barátom... szegény barátom... szegény barátom...

Azután egy kis csönd lett, majd az asszony hozzátette:

- A szívünk a hibás, mert nem vénül meg. Én még olyan fiatalnak érzem az enyémet!

A festő beszélni próbált, de nem tudott, mert zokogás fojtogatta a torkát. Az asszony, amint a vállára hajolt, hallotta fuldokló rohamait. Ekkor ismét elhatalmasodott rajta a szerelem önző nyugtalansága, amely oly régóta marcangolta; és aztán szívet tépő hangon, mint aki szörnyű szerencsétlenséget közöl, ezt mondta:

- Istenem! Hogy szereti ezt a leányt!

A festő még egyszer vallott:

- Igen, szeretem!

Az asszony néhány pillanatig gondolkozott, majd ismét megszólalt:

- Engem nem szeretett ennyire, ugye?

A festő nem tagadta - ilyen pillanatokban mindent megvallunk -, csupán ennyit mormolt:

- Nem, akkor még nagyon fiatal voltam!

Az asszony meglepődött:

- Nagyon fiatal? Hogyhogy?

- Mert még nagyon édes volt az élet: csak a mi korunkban szeretünk ily kétségbeesetten.

- És amit mellette érez - kérdezte az asszony -, hasonlít ahhoz, amit énmellettem érzett?

- Igen is, meg nem is... pedig igencsak ugyanazt érezhettem. Én magát úgy szerettem, amennyire csak szeretni lehet egy asszonyt. Őt is úgy szeretem, mint magát, hiszen magát szeretem benne. De ez a szerelem valami ellenállhatatlan, valami pusztító hatalommá lett bennem, erősebb a halálnál. Nem tudok szabadulni tőle, ahogy az égő ház sem tud szabadulni a tűztől.

A féltékenység szélrohama rögtön elűzött az asszonyból minden szánalmat; vigasztaló hangon csupán ennyit mondott:

- Szegény barátom! Néhány nap múlva férjhez megy a lányom, és elutazik. Ha nem fogja látni, meggyógyul. Biztos lehet felőle.

A festő a fejét rázta.

- Ó, érzem, hogy elvesztem, elvesztem!

- Nem, nem! Három hónapig nem fogja látni, ennyi elég lesz. Három hónap elég volt, hogy beleszeressen, jobban, mint énbelém, pedig engem tizenkét év óta ismer.

Ekkor a férfi kérlelni kezdte az asszonyt véghetetlen gyötrelmében.

- Any, ne hagyjon el engem!

- Mit tehetek, kedves barátom?

- Ne hagyjon egyedül.

- Fel fogom keresni magát, ahányszor akarja.

- Nem... tartson itt magánál, amikor csak lehet.

- De itt őmellette lesz.

- És maga mellett.

- Pedig jó, ha nem látja a házassága előtt.

- Ó, Any!

- Vagy legalábbis nagyon keveset.

- Itt lehetek ma este?

- Nem, ebben az állapotban, amelyben most van, nem. Szórakozást kell keresnie, klubban, színházban vagy bárhol, de itt nem maradhat.

- Nagyon kérem.

- Nem, Olivier, ez lehetetlen. Aztán vacsorára olyan emberek lesznek itt, akiknek jelenléte még jobban fel fogja ingerelni.

- A hercegnő? És... a vőlegény?

- Igen.

- De hiszen a tegnapi estét velük töltöttem!

- Ugyan hagyja! Azért érzi ma olyan jól magát!

- Ígérem, hogy nyugodt leszek.

- Nem, lehetetlen.

- Akkor megyek.

- Mi kergeti annyira?

- Sétálni szeretnék.

- Úgy van, sétáljon sokat, sétáljon estig, fárassza ki magát, és azután aludjék jól.

A festő fölkelt.

- Isten vele, Any!

- Isten vele, kedves barátom. Fel fogom keresni magát holnap délelőtt. Akarja, hogy egy nagy ostobaságot kövessek el, mint hajdan? Itthon csak színlelem az ebédelést, aztán negyed kettőkor magával ebédelek.

- Igen, nem bánom. Nagyon kedves magától!

- Lássa, mennyire szeretem.

- Én is nagyon szeretem.

- Ne beszéljen erről.

- Isten vele, Any.

- Isten vele, kedves barátom. Viszontlátásra holnap.

- Isten vele.

A festő kezet csókolt, aztán megcsókolta az asszony halántékát és a szája szögletét. Szeme száraz volt, arca határozott. Távozás előtt újra megragadta az asszonyt, karjába ölelte, és ajkát a homlokához illesztette, mintha magába akarta volna szívni mindazt a szerelmet, melyet az asszony érzett iránta. Aztán elrohant, vissza se fordult.

Mikor az asszony egyedül maradt, egy székre roskadt, és zokogott. Így zokogott volna estig, ha Annette hirtelen érte nem jön. A grófné, hogy ideje legyen megtörölni vörös szemét, így szólt hozzá:

- Egy kis írnivalóm van, gyermekem. Menj csak fel, rögtön megyek én is.

Egész estig a kelengye fontos kérdése foglalta el.

A hercegnő unokaöccse Guilleroyéknál vacsorázott családi körben.

Asztalhoz ültek, és még mindig a tegnapi előadásról beszélgettek, mikor belépett a komornyik, és három óriási csokrot hozott.

Mortemain hercegnő elcsodálkozott:

- Istenem, hát ez micsoda?

Annette felkiáltott:

- Ó, milyen szép virág, vajon ki küldhette?

- Bizonyára Olivier Bertin - felelte az anyja.

Amióta a festő elment, az asszony folyton reá gondolt. Olyan komoly, tragikus ábrázattal távozott, az asszony olyan világosan látta végtelen nyomorúságát, őt magát is olyan kegyetlenül szíven találta ez a fájdalom, hiszen annyira, oly gyöngéden szerette ezt a férfit, hogy szívét sötét sejtelmek szorongatták.

Valóban mindhárom csokorban ott volt a festő névjegye. Mindegyikre ráírta ceruzával a grófné, a hercegnő és Annette nevét.

- Talán beteg a maga Bertin barátja? Tegnap olyan rossz színben volt!

- Igen, kissé nyugtalankodtam miatta, bár nem panaszkodott - felelte Guilleroy grófné.

A férje hozzátette:

- Ó, ő is csak öregszik, mint mi. Sőt nagyon megöregedett. Különben én azt hiszem, hogy ezek a legényemberek hirtelen roppannak össze. Sokkal súlyosabb a leromlásuk, mint másoké. Valóban nagyon megváltozott!

A grófné felsóhajtott:

- Ó, igen!

Farandal Annette-tel sugdolózott, de most megszólalt:

- Nagyon kellemetlen cikk jelent meg róla a Figaró-ban ma reggel.

Bármilyen támadás, bármilyen bírálat, bármilyen kedvezőtlen célzás érte barátját, a grófné magánkívül volt.

- Ó - mondta -, az olyan emberek, mint Bertin, nem törődnek ilyen gorombaságokkal.

Guilleroy gróf meglepődött:

- Mi? Kellemetlen cikk Olivier-ről? Hogy én ezt nem olvastam! Melyik lapon van?

A márki felvilágosította:

- Az elsőn; a vezércikk; ez a címe: Modern festészet.

A képviselő már nem csodálkozott:

- Természetes. Nem olvastam el, mert festészetről szól.

Mindnyájan mosolyogtak, mert tudták, hogy Guilleroy grófot a politikán és a földművelésügyön kívül a világon semmi sem érdekli.

Ezután más kérdésekre terelődött a szó, majd átmentek a szalonba feketekávéra. A grófné nemigen hallgatta a társalgást, alig felelt, állandóan az a gondolat gyötörte, mit tehet most Olivier. Hol lehet? Hol vacsorázott? Hová vonszolja e pillanatban gyógyíthatatlan szívét? Most már metsző fájdalmat érzett, hogy távozni engedte, hogy nem tartotta magánál. Sejtette, hogy valahol az utcán kószál, szomorúan, egyedül; menekül a bánata elől.

A hercegnő és unokaöccse látogatása alatt alig beszélt a háziasszony, kósza és babonás félelem szorongatta, aztán lefeküdt, és nyitott szemmel Olivier-re gondolt a sötétben.

Nagyon késő lehetett már, mikor mintha úgy hallotta volna, hogy megszólal a kapucsengő. Összerezdült, felült, hallgatózott. A csengő másodszor is fölberregett az éjszakában.

Az asszony kiugrott az ágyból, és minden erejével megnyomta a villanycsengő gombját, hogy felébressze a szobalányt. Aztán kezébe kapva a gyertyát, kiszaladt az előcsarnokba.

- Ki az? - kérdezte az ajtón keresztül.

Ismeretlen hang felelt:

- Levelet hoztam.

- Levelet? Kitől?

- Egy orvostól.

- Milyen orvostól?

- Nem tudom, valami baleset történt.

Az asszony nem habozott tovább, kinyitotta az ajtót; egy bérkocsissal találta magát szemben, aki egy papirost nyújtott át neki.

"Nagyon sürgős - Guilleroy gróf úrnak" - olvasta a grófné.

Az írás ismeretlen volt.

- Lépjen be, barátom - mondta -, várjon, üljön le.

A grófné a férje szobája felé futott, de szíve olyan hevesen dobogott, hogy nem tudott beszélni. Gyertyatartójának fémtalpával kopogtatta meg az ajtófélfát. A gróf aludt, nem hallott semmit.

Ekkor türelmetlenül, idegesen rugdosni kezdte az ajtót, míg egy álmos hang meg nem szólalt odabent:

- Ki az, hány óra?

- Én vagyok - felelt a grófné. - Sürgős levelet hozott magának egy kocsis. Valami baleset történt.

- Rögtön, mindjárt felkelek - szólalt meg egy hang az ágyfüggönyök mögül. - Mindjárt megyek.

Egy perc múlva kijött a gróf hálóköntösben. Két inas is megjelent, a csengő felébresztette őket. Rémült, elképedt szemmel fedezték föl az ebédlőben üldögélő idegent.

A gróf átvette a levelet, ujjai közt forgatta, és ezt mormolta:

- Mi ez? Honnan jöhet?

- Olvassa hát el! - szólt a grófné lázas izgalommal.

A gróf feltépte a borítékot, kibontotta a papirost, felkiáltott megdöbbenésében, azután ijedten meredt a feleségére.

- Istenem, mi baj? - kérdezte az asszony.

A gróf csak hebegett, alig tudott beszélni, annyira erőt vett rajta a megindultság.

- Ó, nagy szerencsétlenség történt... Nagy szerencsétlenség!... Bertint elgázolta egy kocsi.

- Meghalt? - kiáltott az asszony.

- Nem, nem - mondta a gróf -, olvassa.

Uram, súlyos baleset történt. Közös barátunk, a kiváló festőművész, Olivier Bertin, egy omnibusz alá került, s a kerék keresztülment rajta. Még nem tudom megállapítani, mi lesz a következménye ennek a balesetnek, lehet, hogy nem súlyos, de az is lehet, hogy végzetesre fordul. Bertin úr arra kéri önt és a grófnét, keressék fel rögtön. Remélem, uram, hogy a grófné és ön eleget fog tenni közös barátunk kérésének, aki lehet, hogy a holnapot sem éri meg.

Dr. Rivil

A grófné tágra meredt szemmel nézett a férjére, arcáról lerítt a rémület. Aztán, mintha felvillanyozódott volna, egy pillanat alatt visszanyerte bátorságát, mint azok az asszonyok, akik a legszörnyűbb órákban hősökké válnak.

Odafordult a szobalányhoz:

- Gyorsan, öltözködni akarok!

- Mit óhajt felvenni, asszonyom?

- Mindegy. Hozzon, amit akar.

- Jacques - szólt az urához -, legyen kész öt perc múlva.

Fel akart szaladni a szobájába, feldúlva, de megpillantotta a kocsist, aki még mindig ott várt az ebédlőben.

- Itt van a kocsija? - kérdezte tőle.

- Igen, asszonyom.

- Jól van, majd azon megyünk.

Őrült gyorsasággal húzta, kapkodta magára a ruhát, csatolta, kötözte, bogozta, csak úgy vaktában a derekára, azután a tükör előtt találomra kontyba csavarta a haját; ezúttal közömbösen nézte sápadt arcát és fénytelen szemét.

Vállára vetette kabátját, lerohant a férje szobájába. A gróf még nem készült el. Az asszony siettette.

- Gyerünk - mondta -, gondolja meg, hogy minden pillanatban meghalhat.

A gróf ijedt arccal, bukdácsolva követte, lábával tapogatózott a sötét lépcsőn, keresgélte a fokokat, hogy le ne essék. Az utazás rövid és néma volt. A grófné úgy remegett, hogy még a foga is vacogott belé; az ablakon keresztül nézte, hogyan rohannak el mellettük az esőtől fátyolos gázlámpák. A gyalogjárók csillogtak, a körúton nem járt senki: gyászos éjszaka. Mikor a festő háza elé értek, a kapu tárva-nyitva volt, a házmester kivilágított fülkéje is üresen tátongott.

A lépcső tetején az orvos, dr. Rivil fogadta őket; az őszülő, kövér kis ember nagyon udvariasan eléjük ment. Szinte ünnepélyesen üdvözölte a grófnét, és kezet nyújtott a grófnak. Az asszony lihegve, mintha a lépcsőn kifulladt volna, megkérdezte tőle:

- Nos, doktor úr?

- Asszonyom, remélem, hogy az eset nem lesz olyan komoly, mint ahogy az első pillanatban hittem.

- Nem fog meghalni? - kiáltott az asszony.

- Nem, legalábbis nem hiszem.

- Kezeskedik róla?

- Nem. Csupán annyit mondhatok, remélem, hogy egyszerű zúzódással állunk szemben, belső laesio nélkül.

- Mi az a laesio?

- Sérülés.

- Honnan tudja, hogy nem sérült meg?

- Felteszem.

- S ha mégis?

- Ó, akkor nagyon súlyos az állapota.

- Belehalhat?

- Igen.

- Nagyon gyorsan?

- Nagyon gyorsan. Néhány perc alatt, sőt néhány másodperc alatt belehalhat. De nyugodjék meg, asszonyom, meg vagyok győződve, hogy két hét alatt meggyógyul.

Az asszony feszült figyelemmel hallgatta, hogy mindent tudjon, mindent megértsen.

- Micsoda sérülés érhette? - faggatta tovább az orvost.

- Például májsérülés.

- S az nagyon veszélyes?

- Igen... De csodálkoznám, ha most ilyen komplikáció lépne fel. Lépjünk be hozzá! Jót fog tenni neki, mert nagyon türelmetlenül várja önöket.

Mikor az asszony belépett a szobába, legelőször egy sápadt fejet pillantott meg a fehér párnán. Néhány gyertya és a kandalló lángja élesen kirajzolta, megvilágította arcélét a homályban. És ezen a fakó arcon a grófné két szemet pillantott meg, melyek várva várták a jöttét.

Minden bátorsága, minden erélye, minden határozottsága cserbenhagyta ennek a beesett, meggyötört haldoklóarcnak láttára. Hát ilyen tehetetlen csontváz most az a férfi, akit még néhány órával azelőtt látott? Az asszony felsóhajtott: "Ó, istenem!" - és megindult feléje; a borzadály megdobogtatta szívét.

A festő mosolyogni próbált, hogy megnyugtassa, de erejéből csak egy ijesztő fintorra futotta.

Mikor az asszony az ágy mellé ért, és két kezét csendesen Olivier párnán heverő kezére tette, csak ennyit tudott hebegni:

- Ó, szegény barátom!

- Semmiség - szólt halkan a férfi anélkül, hogy fejét megmozdította volna.

Az asszony nézte, nézte, megijesztette ez a változás. Olivier olyan fehér volt, mintha egyetlen csepp vér sem folyna ereiben. Sápadt orcája beesett, szeme is olyan mélyen ült, mintha zsinóron húznák befelé.

A festő jól látta barátnője ijedtségét, és felsóhajtott:

- Jól megjártam.

Az asszony egyre nézte, és így szólt:

- Hogyan történt?

A festőnek nagy erőlködésébe került, hogy megszólaljon, remegett, arca idegesen rángatózott.

- Nem néztem körül... Másra gondoltam... Egészen más dolgokra... igen... és egy omnibusz elgázolt, keresztülment a gyomromon.

Az asszony hallgatta, szinte látta a balesetet, aztán rémült arccal megkérdezte:

- Vérzett?

- Nem. Csak kissé összezúzódtam... Kissé összetörtem.

- Hol történt? - kérdezte az asszony.

A festő halk hangon felelt:

- Nem is tudom. Nagyon messze lehetett.

Az orvos odagördített egy karosszéket, és a grófné a székre hanyatlott. A gróf csak állt az ágy mellett, és a foga közt dörmögte:

- Ó, szegény barátom... szegény barátom... Micsoda rettentő szerencsétlenség.

Valóban nagy szomorúságot érzett, mert nagyon szerette Olivier-t.

- De hát hol történt? - ismételte a grófné.

- Magam sem tudom - felelte az orvos -, vagy legalábbis nem értem. A Gobelin-gyár közelében lehetett, majdnem Párizs határán kívül! Legalábbis a bérkocsis, aki hazahozta, azt állította, hogy egy patikában szedte fel ezen a vidéken, ahová este kilenc órakor vitték be.

Az asszony Olivier felé hajolt:

- Igaz, hogy a baleset a Gobelin-gyár közelében történt?

Bertin becsukta a szemét, mintha meg akarná erőltetni az emlékezetét, aztán felsóhajtott:

- Nem tudom.

- De hová ment?

- Már nem emlékszem. Csak mentem.

Az asszony felnyögött, nem tudta visszafojtani fájdalmát. Torka elszorult, néhány másodpercig nem kapott levegőt, aztán kivette zsebkendőjét, szemére nyomta, és keservesen sírni kezdett. Tudta, kitalálta! Valami tűrhetetlen, nyomasztó súly nehezedett a szívére. Lelkifurdalást érzett, mert nem tartotta magánál Olivier-t, elkergette magától, ki az utcára, s ő bánatában eszét vesztve a kocsi alá vetette magát.

De a férfi megszólalt fátyolos hangján:

- Ne sírjon. Megszakad a szívem.

Az asszony rettenetes erőfeszítéssel abbahagyta a zokogást, levette arcáról zsebkendőjét, és ránézett nagy, kerek szemével; arca meg se rándult, csak a könnyei folytak, patakzottak.

Egymásra néztek, mindketten mozdulatlanul, kezük találkozott a takaró fölött. Csak nézték egymást, nem törődtek vele, ki van még ott kívülük, és pillantásukon keresztül emberfölötti megindultság fűzte össze szívüket.

Csak ők ketten érezték emlékeik gyors, néma és szörnyű felidézését, szétzúzott boldogságukat, mindazt, amit együtt éltek át, mindazt, ami egymáséhoz fűzte életüket, a szenvedélyt, mely egymás karjába kergette őket.

Nézték egymást, és ellenállhatatlanul az ajkukra tolult a vágy, hogy beszéljenek, elmondjanak egymásnak ezer szomorú és meghitt dolgot, amit még közölniük kell egymással.

Az asszony érezte, hogy mindenáron el kell távolítania azt a két férfit, aki ott áll mögötte, valami eszközt, ravasz boszorkányságot kell kitalálnia, és hogy ő, aki leleményes az ilyesmiben, ki is fog találni valamit. Gondolkozni kezdett, szemét még mindig Olivier-re szegezve.

A férje halk hangon beszélgetett a doktorral. Arról folyt a szó, hogy milyen ápolásban részesítsék Olivier-t.

Az asszony hátrafordult, és így szólt az orvoshoz:

- Hozott magával ápolónőt?

- Nem, jobb lesz, ha egy gyakorló orvost küldök, az jobban tud vigyázni a betegre.

- Küldje el mindkettőt. Ilyenkor el kell készülni mindenre. De még az éjszaka kellene róluk gondoskodni, mert nem hiszem, hogy ön reggelig itt akarna maradni.

- Valóban itt az ideje, hogy hazamenjek, már négy órája itt vagyok.

- De útközben, ugye, elküldi az ápolónőt és a gyakorló orvost?

- Ez nagyon nehéz ilyenkor éjfél után. De meg fogom próbálni.

- Meg kell próbálni.

- Lehet, hogy megígérik, de nem jönnek el.

- A férjem el fogja kísérni önt, és elhozza őket, akár akarják, akár nem.

- De ön nem maradhat itt egyedül, asszonyom.

- Én?!... - Ezt olyan hangon mondotta, a méltatlankodás, a kihívás hangján, hogy lehetetlen volt szembeszállni akaratával. Azután kifejtette azzal a felsőbbséggel, amellyel nem lehet vitába szállni, hogy a helyzet így kívánja. Egy órán belül itt kell lennie az ápolónőnek és a medikusnak, számítani kell minden eshetőségre. Valakinek fel kell zavarnia és ide kell hoznia őket. Ezt egyedül a férje teheti meg. Azalatt ő majd a beteg mellett marad, ez joga és kötelessége. Csupán kötelességét teljesíti mint asszony és barátnője. Különben is, ő így akarja, és senki erről le nem beszélheti.

Érvelése meggyőző volt. Elhatározták, hogy engednek neki.

A grófné felkelt, alig várta, hogy távozzanak, s egyedül maradjon a festővel. De hogy ne kövessen el semmi ügyetlenséget távollétükben, figyelmesen meghallgatta az orvost, igyekezett, hogy jól megértsen, jól emlékezetébe véssen mindent, semmit el ne felejtsen. Az inas ott állott mögötte, ő is figyelt, úgyszintén az inas felesége, a szakácsné, aki az első kötözésnél segített az orvosnak; fejbólintásokkal jelezte, hogy szintén megértette a dolgot. Mikor a grófné, mint a leckét, elmondta az összes utasításokat, sürgette a két férfit, és ismételten a férje lelkére kötötte:

- Igyekezzék, jöjjön vissza gyorsan.

- Elviszem önt a kocsimon - mondta az orvos a grófnak. - Az gyorsabban vissza is hozza önt. Egy óra alatt itt lehet.

Távozása előtt az orvos még egyszer megvizsgálta a festőt, hogy megbizonyosodjék, nem fenyeget-e valami váratlan fordulat az állapotában.

Guilleroy még tétovázott.

- Nem gondolja, hogy valami oktalanságot követünk el?

- Nem. Nincs veszély. Bertin úrnak csupán nyugalomra és csöndre van szüksége. A grófné lesz olyan szíves, hogy nem engedi beszélni, és ő sem beszél hozzá.

A grófné ijedten megkérdezte:

- Hát nem szabad beszélni hozzá?

- A világért sem, asszonyom. Üljön a karosszékbe, és maradjon mellette. Nem fogja egyedül érezni magát, és ez jót tesz neki. De semmi fáradság. Még szóval, még gondolattal sem szabad fárasztani. Én itt leszek reggel kilenc órakor. Isten önnel, asszonyom, kezét csókolom.

Az orvos mély köszönéssel eltávozott a gróf kíséretében, aki a lelkére kötötte feleségének:

- Ne türelmetlenkedjék, kedvesem, egy órán belül itt leszek, és aztán mi is hazamehetünk.

Eltávoztak, az asszony hallotta a távolodó léptek zaját s a kocsi zörgését, amint elrobogott.

Az inas és a szakácsné ott maradt a szobában, parancsot várva. A grófné elbocsátotta őket.

- Feküdjenek le - mondta -, majd csöngetek, ha szükség lesz valamire.

Azok is elmentek, és Guilleroyné egyedül maradt a festővel.

Odament az ágyhoz, kezét a párna csücskére tette, a kedves fej mellé, aztán föléje hajolt, és nézte: olyan közel hajolt Olivier arcához, hogy szinte a bőrére lehelte a szavakat, úgy kérdezte:

- Ugye, szándékosan vetette a kocsi elé magát?

Olivier mosolyogni próbált:

- Nem, az vetette rám magát.

- Nem igaz, maga volt.

- Nem, igazán a kocsi volt.

Lelkük egybeforrott tekintetükben, s néhány pillanatnyi csend után az asszony felsóhajtott:

- Ó, kedves, kedves Olivier, hogy engedhettem el magát, hogy nem tartottam nálunk!

A férfi meggyőződéssel felelt:

- Mégis megtörtént volna, ha ma nem, hát holnap.

Ismét egymásra néztek, iparkodtak kitalálni legtitkosabb gondolataikat.

- Nem hinném, hogy felgyógyulok, nagyon szenvedek - szólt a festő.

- Nagyon szenved? - hebegte az asszony.

- Igen.

Az asszony közelebb hajolt hozzá, megcsókolta a homlokát, aztán a szemét, aztán az arcát, lassú, könnyű, becéző csókokkal. Alig érintette ajka szélével, csupán rálehelt, mint a gyermekek, ha puszit adnak. Sokáig, nagyon sokáig csókolta. Édes, gyöngéd csókok özönével borította, és úgy látszott, mintha Olivier megnyugodnék, felfrissülne, legalábbis feldúlt arca nem remegett annyira, mint azelőtt.

Azután megszólalt:

- Any?

Az asszony abbahagyta a csókolást, hogy megtudja, mit akar.

- Mi baj, barátom?

- Meg kell valamit ígérnie.

- Mindent megígérek, amit csak kíván tőlem.

- Ha nem halok meg hajnal előtt, esküdjék meg nekem, hogy elhozza Annette-et, egyszer, csak egyszer! Nem szeretnék meghalni, míg őt viszont nem látom... Gondolja meg, hogy... holnap... ebben az órában... talán... talán örökre lehunyom a szememet, és nem fogom többé látni magát... sem magát... sem őt...

Az asszony szíve majd megszakadt, amikor közbevágott:

- Ó, hallgasson!... Hallgasson!... Igen... megígérem, hogy elhozom a lányomat.

- Megesküszik rá?

- Megesküszöm, barátom, de hallgasson, ne szóljon többet! Szörnyű bánatot okoz nekem... Hallgasson!

A férfi minden arcvonása görcsbe rándult. Aztán, mikor megnyugodott, így szólt:

- Ha csupán néhány percünk van még, ne vesztegessük az időt, használjuk fel, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Nagyon szerettem magát.

Az asszony felsóhajtott:

- És én... még mindig mennyire szeretem magát!

- Csak magával voltam boldog - mondta a festő. - Csupán az utolsó napok voltak nehezek... De ez nem a maga hibája. Ah, szegény Anym... Milyen szomorú néha az élet... és milyen nehéz meghalni!

- Hallgasson, Olivier. Kérem, nagyon kérem...

De a férfi nem hallgatott rá, csak folytatta:

- Boldog ember lettem volna, ha magának nincs leánya.

- Hallgasson... Istenem! Hallgasson...

A festő elgondolkozott, mintha nem is az asszonyhoz beszélne:

- Aki ezt az életet kitalálta, és megteremtette az embereket, az vak volt vagy gonosz...

- Olivier, kérem, nagyon kérem... Ha valaha szeretett engem, hallgasson. Ne beszéljen ilyesmiket.

Olivier felnézett a grófnéra, aki ráhajolt, és olyan fakó volt az arca, mintha ő is haldokolna. Aztán elhallgatott.

Az asszony visszaült az ágy mellé a karosszékbe, és újra megfogta a kezét.

- Most pedig megtiltom magának, hogy beszéljen - mondotta. - Ne mozogjon többet, és gondoljon rám, én is magára gondolok.

Újra egymásra néztek mozdulatlanul, összekapcsolta őket a forró kézszorítás. Az asszony remegve, reszkető kézzel szorongatta, és válaszul néha a férfi is megszorította ujjával. Minden kézszorítás mondott valamit a múltjukból, felkavarta emlékezetükben szerelmük halódó emlékeit. Minden kézszorítás titkos kérdés volt, és mindegyik titokzatos felelet; szomorú kérdések, szomorú válaszok, a régi szerelem kérdései: "Emlékszel még?"

Lelkük ezen a halálos találkán - talán az utolsó lesz - bejárta szenvedélyük hosszú történetének éveit. A szobában csak a tűz ropogása hallatszott. A festő hirtelen, mintha álmából riadna, rémülten megszólalt:

- A levelei!

Az asszony megkérdezte:

- Micsoda? A leveleim?

- Bármikor meghalhatok, s elfeledtem megsemmisíteni őket!

Az asszony felkiáltott:

- Ah, mit bánom én! Most nem ez a fontos. Találják meg, olvassák el, bánom is én.

- De én nem akarom - mondta Olivier. - Keljen fel, Any, nyissa ki íróasztalom legalsó fiókját, azt a nagyot, ott van mind, mind. Fogja, és dobja a tűzbe valamennyit.

Az asszony nem mozdult, görcsösen a karosszékbe kapaszkodott, mintha valami hitványságot tanácsoltak volna neki.

- Any - szólt újra a festő -, nagyon kérem, ha nem teszi meg, meggyötör, felizgat, megőrjít. Gondolja meg, hogy bárkinek a kezébe kerülhetnek, egy közjegyzőnek, egy inasnak, sőt a férjének... Nem akarom...

A grófné felállt, de még habozott, és így szólt:

- Nem, ez borzasztó, ez lelketlenség. Úgy érzem, mintha a kettőnk szívét égetnénk el.

A férfi fájdalmasan eltorzult arccal könyörgött.

Mikor az asszony látta, hogy ennyire szenved, nem ellenkezett tovább, és az íróasztalhoz ment. Kihúzta a fiókot, és látta, hogy színültig tele van sűrűn egymásra halmozott levelekkel. Minden borítékon felismerte a cím két sorát, melyet olyan gyakran leírt. Ismerte jól ezt a két sort - egy férfinevet és egy utcanevet -, annyira ismerte, mint a saját nevét, annyira, amennyire azt a két szót ismerheti az ember, amely minden reményét és minden boldogságát jelenti az életben. Elnézte ezeket a jelentéktelen, négyszögletes borítékokat: ezek foglalják magukba fehér papirosra tintával írva mindazt, amit a szerelemről tudott mondani, mindazt a szerelmet, amit Olivier-nek adott.

Olivier megpróbálta, hogy megfordítsa arcát a párnán, és lássa, teljesíti-e kérését.

- Égesse el, de hamar - mondta még egyszer.

Ekkor az asszony belemarkolt mind a két kezével, de nem merte elszánni magát a mozdulatra. Nagyon nyomasztónak, fájdalmasnak, halódónak érezte ezt a sok különféle emléket most, az édes, érzelmes, ábrándos élmények alkonyán. Szívének, lelkének egy darabját, egész szerelmének foglalatát tartotta kezében. Eszébe jutott, micsoda szenvedéllyel írta egyiket-másikat, micsoda hévvel, az élet, az imádat micsoda mámorával!

- Égesse el, égesse el, Any! - ismételte Olivier.

Az asszony egyetlen kézmozdulattal a tűzbe dobta a két köteget, s a levelek szétszóródtak az égő fahasábok között. Azután újra belemarkolt a fiókba, és újabbakat dobott a tűzbe, majd folytatta gyors mozdulatokkal, lehajolt, és sietve felegyenesedett, hogy gyorsan végezzen ezzel a szörnyű munkával.

Mikor a kandalló megtelt, és a fiók kiürült, az asszony megállt, várta, nézte a lángot, amint fulladozva nyaldosta a levélhegy oldalát. Először a szélébe kapaszkodott, végigmarta sarkait, végigfutott a papirosok szegélyén, elaludt, újra fellobbant, nőtt, növekedett. Csakhamar az egész fehér piramist lobogó tűz övezte, s a csillogó láng világosságot vetett a szobára. A fény a kandalló mellett álló asszonyt és az ágyban fekvő férfit is megvilágította, mintha az ő égő szerelmük lett volna, az ő elhamvadó szerelmük.

A grófné megfordult, és a lobogó lángok fényében megpillantotta barátját, amint merev szemmel az ágy szélére hajolt.

- Mind bedobta? - kérdezte a festő.

- Igen, mind.

De mielőtt visszament hozzá, még egy utolsó pillantást vetett a pusztulásra, a félig elhamvadt papírhalmazra, amely összezsugorodott, elfeketült, és ekkor a közepén vörös csöppeket pillantott meg. Mintha vércsöppek lettek volna. Mintha a levelek szívéből fakadtak volna, minden levélből, mint egy vérző sebből, aztán lassan a láng felé csordogáltak, bíborszínű nyomot hagyva maguk után.

Az asszony úgy érezte, valami emberfölötti rémület üti szíven, hátrálni kezdett, mintha valakit a szeme láttára gyilkoltak volna meg, aztán megértette, hirtelen megértette, hogy csupán az olvadó pecsétviaszt látta.

Visszafordult a sebesült felé, gyöngéden fölemelte a fejét, és óvatosan visszacsúsztatta a párna közepére. De a mozdulat növelte a beteg fájdalmait. Lihegni kezdett, arca meg-megvonaglott a kegyetlen gyötrelemtől. Úgy látszott, már nem tudja, ki van mellette.

Az asszony megvárta, míg kissé megnyugszik, felnyitja makacsul lezárt szemét, hátha mond még egy szót neki.

Végül megkérdezte:

- Nagyon szenved?

Olivier nem felelt.

Az asszony föléje hajolt, és ujját a homlokára tette, hogy magára fordítsa pillantását. A festő valóban kinyitotta a szemét, eszelős, őrült szemét.

Az asszony ijedten kérdezte:

- Szenved?... Olivier! Feleljen. Hívjak valakit?... Kérem, szedje össze magát, szóljon valamit...

Az asszony úgy hallotta, mintha a festő ezeket a szavakat hebegte volna:

- Hozza el őt nekem! Megesküdött rá.

A férfi megmozdult a takaró alatt, teste megrándult, arca görcsös fintorban vonaglott.

- Olivier, Istenem! - szólt az asszony. - Olivier, mi baja? Akarja, hogy hívjak valakit?

Ezúttal meghallotta, mert válaszolt:

- Nem... semmi baj.

Valóban úgy látszott, mintha megnyugodna, mintha nem szenvedne annyira, mintha valami szendergő aléltság vett volna erőt rajta. A grófné azt hitte, hogy a beteg el fog aludni; leült az ágy mellé, újra megfogta a kezét, és várt. Olivier nem mozdult többet. Álla a mellére esett, szája kinyílt, és rövid, hörgő lélegzet hagyta el a torkát. Csak az ujjai rezdültek meg néha akaratlanul; az asszony egész testét átjárta ez a könnyed remegés, szeretett volna felsikoltani. Ezek már nem azok az apró, szándékos kézszorítások voltak, amelyek a fáradt ajkak helyett szívük minden szomorúságát elmesélték, hanem csillapíthatatlan görcsök, melyek csupán a test kínjairól beszéltek.

Az asszonyt most szörnyű félelem fogta el, valami őrült vágy, hogy elrohanjon, csengessen, segítségért kiáltson, de nem mert mozdulni, nem merte megzavarni a férfi nyugalmát.

A falakon át kocsik távoli zaja hallatszott az utcáról. Az asszony figyelte, vajon nem csöndesül-e el hirtelen a kapu előtt a kocsizörgés, nem jön-e a férje, hogy megszabadítsa, kiragadja ebből a szomorú együttlétből.

Ki akarta húzni a kezét, de Olivier nagy sóhajjal megszorította. Ekkor az asszony belenyugodott, hogy várni fog, nem akarta izgatni a beteget.

A tűz halódott a kandallóban a levelek fehér hamuja alatt, két gyertya elhamvadt, egy bútordarab megreccsent.

A házban minden néma volt, minden halottnak látszott, csak a lépcsőház flamand órája ütötte szabályosan az órákat, a félórákat és a negyedeket, váltakozó csengéssel énekelte az idő múlását az éjszakában.

A grófné mozdulatlanul ült, és úgy érezte, hogy lelkében tűrhetetlen félelem támad. Rémképek gyötörték. Rettentő gondolatok dúlták föl elméjét. Úgy érezte, mintha Olivier ujjai hűlni kezdenének a kezében! Csakugyan? Nem! Lehetetlen! De akkor honnan ez az érzés, a fagyos és leírhatatlan kézszorítás? Elsápadt rémületében, fölkelt, hogy megnézze a beteget. Olivier élettelen arcán kisimultak a vonások, fájdalom, nyomorúság már nem férkőzhetett hozzá, hirtelen lecsendesítette az Örök Feledés.


Jegyzetek

2. Lányi Viktor fordítása. [VISSZA]

3. Lányi Viktor fordítása. [VISSZA]

4. Lányi Viktor fordítása. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap Előre