Az ember szíve
NOTRE COEUR

FORDÍTOTTA
PÓR JUDIT

 


 

ELSŐ RÉSZ

1

Egyszer Massival, a zeneszerző, a Rebeka híres szerzője, akit már tizenöt esztendeje úgy emlegetnek, hogy "az érdemes ifjú mester", így szólt barátjához, André Mariolle-hoz:

- Igazán szerét ejthetnéd már, hogy bemutassanak Michèle de Burne-nek. Mondhatom neked, hogy az új Párizs egyik legérdekesebb asszonya.

- Csakhogy én úgy érzem, hogy egyáltalán nem illenék bele az ő világába.

- Tévedsz, barátom. Nagyon eredeti, egészen modern és eleven szellemű társasága van, roppant kedvelik a művészetet. Kitűnőek a zeneestjeik, fecsegni is tudnak úgy, mint a múlt század legkülönb pletykafészkeiben. Nagyon becsülnének téged, először is azért, mert csodálatosan hegedülsz, aztán mert sok jót mondtak már rólad abban a házban, végül pedig mert éppen nem állsz unalmas, köznapi fickó hírében, és tudják rólad, hogy nem jársz akárki házába.

Mariolle-nak hízelgett a dolog, hanem azért még ellenállt, gondolva, hogy a fiatalasszonynak aligha nincs tudomása erről a sürgető felszólításról, és azt mondta: - Ó! Azért olyan nagyon nem kapok rajta - de már a színlelt megvetésben benne volt a beleegyezés is.

Massival nem hagyta annyiban:

- A napokban be is mutathatnálak neki, ha akarod. Hiszen különben ismered, mi, legközelebbi barátai, elég gyakran beszélünk róla. Nagyon szép nő, huszonnyolc éves, sugárzóan okos, nem akar újra férjhez menni, mert első házassága nagyon boldogtalan volt. Kellemes emberek járnak hozzá. Nincs köztük túl sok társaságbeli, nagyvilági úr. Épp csak amennyi a társaság fényéhez kell. Michèle boldog lesz, ha elviszlek hozzá.

Mariolle beadta a derekát, azt felelte:

- Jó. Majd valamelyik nap.

A következő hét legelején beállított hozzá a zeneszerző, és megkérdezte:

- Ráérsz holnap?

- Hát... rá.

- Kitűnő. Elviszlek Burne-néhez vacsorára. Megbízott vele, hogy hívjalak meg. Különben írt is neked.

Mariolle a látszat kedvéért tűnődött egy kicsit, majd azt mondta:

- Jó.

André Mariolle vagy harminchét esztendős lehetett, agglegény volt, magánzó, volt annyi pénze, hogy úgy éljen, ahogy kedve tartja, utazgasson meg modern festményeket és régi műtárgyakat gyűjtsön, azt tartották róla, hogy okos, művelt fiú, egy kicsit különc, egy kicsit magának való, egy kicsit szeszélyes, egy kicsit nagyképű, és inkább gőgből húzódik vissza, mint félénkségből. Tehetséges volt, biztos ízlésű, de becsvágya nem volt, roppant fogékony volt minden iránt, s talán csinálhatott is volna sok mindent, de ő beérte azzal, hogy nézőként vagy inkább műkedvelőként élvezze az életet. Ha szegénynek születik, egészen biztosan jelentős vagy éppen híres ember válik belőle; minthogy jómódúnak született, örökké csak szemrehányást tett magának, hogy nem lett belőle semmi. Igaz ugyan, hogy tett néhány lagymatag művészi kísérletet: kísérletezett az irodalommal, kiadott egy olvasmányos, mozgalmas, csiszolt stílusú útirajzgyűjteményt; a zenével mint hegedűs, és még a hivatásos körökben is kiváló műkedvelő hírében állott; még a szobrászattal is, ahol a merészen faragott szemfényvesztő figurákat, az ötletes bűvészkedést a hozzá nem értő szem tehetségnek és tudásnak nézi. A Tuniszi gyúró című kis agyagszobrának még némi sikere is volt az előző évi kiállításon.

Kitűnő lovas volt, és azt beszélték, hogy nagyszerű vívó is, bár nyilvános mérkőzéseken sohasem vett részt, talán ugyanazért, amiért a nagyvilági köröket is kerülte, ahol komoly versenytársakra számíthatott.

Hanem a barátai becsülték, és karban magasztalták, talán azért, mert nemigen kellett tartaniuk tőle. Azt mondogatták róla, hogy megbízható, szolgálatkész, kellemes társaság és nagyon rokonszenves egyéniség.

Elég magas volt, fekete szakálla kétoldalt rövidre, állán pedig hegyesre nyírva, kicsit már őszülő fekete haja szép hullámos, a tiszta, élénk, fürkésző és egy kicsit szigorú barna szemével jól a szeme közé nézett annak, akivel beszélt.

Kivált művészekkel barátkozott, Gaston de Lamarthe-tal, a regényíróval, Massivallal, a zeneszerzővel, festőkkel is: Jobinnel, Rivollet-val, de Maudollal, akik igen nagyra becsülték az eszét, a barátságát, sőt még az ízlését is, noha azt tartották - hiszen ők is gőgösek voltak, mint minden befutott ember -, hogy alapjában véve nem egyéb, mint nagyon rokonszenves és nagyon okos, hamvába holt tehetség.

Előkelő tartózkodása mintha azt akarta volna a világ értésére adni, hogy "azért nem lett belőlem semmi, mert semmi se akartam lenni". Szűk körben mozgott hát, megvetette az aranyifjú-stílust meg a divatos nagy szalonokat, ahol mások elhomályosították volna az ő ragyogását, s visszaszorították volna a nagyvilági élet statisztáinak hadába. Csak olyan helyre járt, ahol biztosan számíthatott rá, hogy becsülik nem hivalkodó, komoly értékeit; Michèle de Burne meghívását is csak azért fogadta el oly hamar, mert legjobb barátai, akik széltében-hosszában híresztelték, hogy milyen kiváló rejtett tulajdonságai vannak, bejáratosak voltak a fiatalasszonynál.

Michèle de Burne a Général-Foy utcában lakott, a Szent Ágoston-templom mögött, egy szép félemeleti lakásban. Két szobája az utcára nyílt: az ebédlő meg az egyik szalon, az, amelyikben valamennyi vendégét fogadta; kettő meg egy szép kertre, amelyet a ház tulajdonosa használt. Az egyik egyébként szintén fogadószoba volt, nagy, téglalap alakú terem, három ablaka előtt fák, amelyeknek lombja az ereszt súrolta, berendezése finom és választékos ízlésre valló, nem mindennapi és igen egyszerű, igen értékes dísztárgyakból és bútordarabokból állt. Az ülőbútorok, asztalok, kecses szekrénykék vagy polcok, a képek, paravánok és porcelán vitrintárgyak, a vázák, szobrocskák, a keretes falmező közepén az a hatalmas díszes óra, a fiatalasszony szobájának valamennyi ékessége magára vonta, vagy éppen rabul ejtette a tekintetet, mert mind szép formájú volt, vagy régi, vagy különösen finom. Valamennyi művész ismerőse hozzáértését, barátságát, szolgálatkészségét és felfedező kedvét csatasorba állította, hogy berendezze ezt a termet, amelyre csaknem olyan büszke volt, mint tulajdon személyére. Ők kutatták fel neki ezeket a tárgyakat - ő pedig gazdag volt, és szívesen áldozott rájuk -, amelyeknek eredetiségét a tucat műértő meg se látja, s így teremtette meg híres lakását, amelybe csak a kiválasztottaknak volt szabad bejárásuk: úgy gondolta, nála jobban érzik magukat, hozzá szívesebben eljárogatnak, mint a többi társaságbeli nő tucat lakásába.

Egyik kedvenc elmélete szerint a tapéta, a bútorszövetek árnyalata, a kényelmes székek, a kellemes formák, az együttes összhangja úgy simogatják, vonzzák és foglyul ejtik a tekintetet, mint a kedves mosoly. Azt tartotta, hogy a rokonszenves vagy ellenszenves, pompás vagy szegényes lakások éppoly vonzók, vendégmarasztalók vagy taszítok lehetnek, mint lakóik. Megpezsdítik vagy ellankasztják a szívet, felélénkítik vagy elbágyasztják a szellemet, felszabadítják a szót az emberben, vagy kedvét szegik a társalgónak, felvidítják vagy lehangolják, valami megmagyarázhatatlan vágyat ébresztenek a vendégben, hogy megüljön vagy elmeneküljön.

Ennek a kicsit komor teremnek a közepe táján, a fő helyen, egy nagy, méltóságteljes zongora állt, mellette jobbról-balról egy-egy díszesen faragott virágosláda virággal. Odébb egy magas szárnyas ajtó, amely a hálószobába vezetett, abból nyílt az öltözködőszoba: szintén igen nagy és finoman fényűző helyiség, kárpitja perzsiai festett vászon, mint a nyári szalonoké; Burne-né többnyire ebben a szobában tanyázott, ha egyedül volt.

Egy jó modorú gazemberhez ment férjhez annak idején, egy afféle házi zsarnokhoz, aki előtt a magáén kívül nincs akarat, aki előtt mindenkinek meg kell húznia magát, s nagyon boldogtalan volt. Öt esztendeig kellett tűrnie kiállhatatlan ura követelődzését, durvaságát, féltékenységét, sőt még a gorombaságait is, nem is lázadozott, annyira kétségbe ejtette és meglepte ez a felfedezés, hogy ilyen a házasélet, tehetetlen zsákmánya volt a brutális hím gyötrelmes erőszakosságának.

Egy este hazafelé menet a férje ütőérszakadást kapott, s mikor lepedőben hazahozták, Michèle csak nézte, nézte, és nem tudta elhinni, hogy csakugyan megszabadult, határtalan, elfojtott öröm volt a szívében, és iszonyatos félelem, hogy észreveszik az örömét.

Független egyéniség volt, vidám, sőt kiáradó, nagyon hajlékony és vonzó, mozgékony és szabad szellem: nem tudni, hogy terem meg ez a fajta szellem némelyik párizsi kislányban, mintha kicsi koruk óta a körutak fűszeres levegőjével élnének, amelybe esténként, a színházak nyitott kapuiból, beleárad a megtapsolt vagy kifütyült színdarabok fuvallata; hanem azért ötéves rabszolgaságából annyi megmaradt, hogy eredeti vakmerőségét valami különös félénkség fékezte, tartózkodóan beszélt, tartózkodóan mozgott, s csak annál magasabban lobogott benne az egyenjogúság utáni vágy lángja, annál erősebb lett az elhatározása, hogy soha többé nem áldozza fel a szabadságát.

Férje nagyvilági életet élt, megtanította rá, hogyan kell egy elegáns, pallérozott, idomított, néma rabszolganőnek vendéget látni. A zsarnok barátai közt sok művész is volt, Michèle kíváncsian várta, élvezettel hallgatta őket, de sohase merte mutatni, hogy megérti és becsüli őket.

Mikor letelt a gyászéve, meghívott közülük néhányat vacsorára. Ketten kimentették magukat, hárman elmentek, s ámulatukra egy nyíltszívű és felszabadultan mozgó fiatal hölgyre találtak, akinél nagyon jól érezték magukat, s aki nagyon kedvesen elmondta nekik, mennyire örült mindig annak idején a látogatásuknak.

Így aztán lassankint régi ismerősei közül - akik nem ismerték vagy félreismerték - kiválogatta azokat, akik leginkább megfeleltek az ízlésének, s most már mint szabad, de tisztességét őrző özvegy, megnyitotta fogadószobáját Párizs legünnepeltebb személyiségeinek, köztük néhány nőnek is.

Akiket legelőször meghívott, a legjobb barátai - a törzsgárda -, odacsalogattak másokat is, s Michèle háza valami kicsi királyi udvarrá változott, mindenki, aki bejáratos volt hozzá, hozott magával valamit, szellemi értéket vagy nevet, mert a polgári értelmiségi társaságot néhány hangzatos cím is tarkította.

Michèle apja, Pradon úr, egy emelettel feljebb lakott, ő volt erényeinek őre és megközelíthetetlenségének jelképe. Nagyon elegáns, szellemes vén kecske volt, szolgálatkészen buzgólkodott Michèle körül, mintha Burne-né nem is a lánya lenne, hanem egy idegen hölgy, ő ült az asztalfőn a nagyon hamar nevezetessé vált, Párizs-szerte emlegetett csütörtöki vacsorákon, ahová sokan szerettek volna meghívást kapni. Nagyon sokan szerettek volna bemutatkozni Michèle-nek, csak úgy áradtak a meghívási kérések: valamennyit mérlegelték, és nem egyet megtagadtak a meghitt baráti kör szavazata alapján. Sok szellemes mondás kelt szárnyra ebben a házban, s terjedt el a városban. Nem egy színész, képzőművész és fiatal költő itt lépett először a nyilvánosság elé, mintegy itt vette fel a hírnév keresztségét. A zongorás szobában egymást váltották a torzonborz őstehetségek, Gaston de Lamarthe felfedezettjei és a magyar hegedűsök, Massival pártfogoltjai; egzotikus táncosnők itt mutatták be túlfűtött táncaikat, mielőtt felléptek volna az Eden vagy a Folies-Bergère közönsége előtt.

Burne-nét a barátai is féltékenyen őrizték, de meg őbenne magában is riasztó emlék élt a nagyvilági életről, amit még férje nyomasztó fennhatóságának idejéből ismert: bölcsen ügyelt hát rá, hogy ismeretségi körét ne terjessze ki túlságosan. Hízelgett is neki, meg félt is tőle, hogy mondhatnak vagy gondolhatnak róla valamit, ezért kicsit bohém hajlamainak csak a szigorú polgári józanság keretei közt hódolt. Sokat adott jó hírnevére, tartózkodott a túlzásoktól, még szeszélyei is feddhetetlenek voltak, merészsége se zabolátlan, s vigyázott, hogy viszony, futó szerelem, kaland gyanújának még az árnyéka se illethesse.

Mindenki megpróbálta elcsábítani; azt mondják, senkinek se sikerült. Csodálkozva gyónták meg, vallották be egymásnak, mert a férfiak nem hisznek a magányos nők erényességében - és talán igazuk is van. Legendák keringtek róla. Azt beszélték, hogy férje házastársi kapcsolatuk kezdetén oly vérlázítóan erőszakos volt vele, oly váratlan dolgokat követelt tőle, hogy egyszer és mindenkorra kiábrándult a szerelemből. Legjobb barátai gyakran beszélgettek erről. Mindig arra a következtetésre jutottak, hogy egy lányt, aki az eljövendő gyengédségek ábrándjaiban nevelkedik, egy izgató, titokzatos, pajkos és vonzóan illetlen, de nagyszerű birodalom sejtelmében él, nyilván jóvátehetetlenül feldúlja, ha egy durva fráter vezeti be hitvesi kötelességeinek titkaiba.

Georges de Maltry, a nagyvilági bölcselő, csak nevetett csöndesen és gúnyosan, és azt mondta:

- Majd eljön az ideje annak is. Mindig, minden asszony számára eljön. És minél később, annál veszedelmesebb lesz. Élete alkonyán majd csak beleszeret egy énekesbe vagy zongoristába ez a mi barátnőnk, amilyen művészi hajlandóságú.

Gaston de Lamarthe más véleményen volt. Mint megfigyelő és lélekelemző prózaíró, szüntelenül tanulmányozta a társaságbeli embert - festett is róluk különben gúnyos és találó képeket -, s úgy vélte, hogy páratlanul mélyen és pontosan ismeri és elemzi a nőket. Ő Burne-nét a kor félresikerült életű női közé sorolta, ezt a típust meg is rajzolta az Egy nő a sok közül című érdekes regényében. Ő festette meg először ennek az újfajta nőnek az alakját, az idegesen tevékeny józan hisztérikáét, akit ezer ellentétes vágy sarkall - s egyikből sem lesz még kívánság sem soha, aki meg se ízlelt semmit soha, s mégis mindentől megcsömörlött a kor, a mai világ, a modern regény bűnéből, akinek lángja fosztott, kedveszegett egyéniségében mintha egy szeszélyes, elkényeztetett gyermek meg egy száraz, vén kételkedő lakna egymás mellett.

Az ő csábítási kísérletei is kudarcot vallottak, akár a többieké.

Mert a meghittek csoportjának valamennyi tagja sorra beleszeretett Burne-nébe, s a heveny kór elmúltával, különböző mértékben ugyan, de mindannyiukban maradt iránta gyöngéd érzelem. Hovatovább valóságos kis egyházat alapítottak. Michéle volt a madonnájuk, egymás közt szüntelenül róla beszéltek, bírálták és kárhoztatták, kinek milyen napja volt, aszerint, hogy bosszús, ingerült vagy kitüntetően nyájas volt valamelyikükhöz. Szakadatlanul féltékenykedtek, egy kicsit kémkedtek is utána, és főleg igyekeztek oly szorosan körülfogni, hogy senki esélyes vetélytárs a közelébe ne férkőzhessen. Hét állandó udvaronca volt: köztük Massival, Gaston de Lamarthe, a kövér Fresnel, Georges de Maltry, a szerfölött divatos ifjú világfi-bölcselő, aki paradoxonjairól volt nevezetes, meg hangzatos, sokoldalú és mindig vadonatúj tudományos értesüléseiről - amelyeket még lelkesebb nőnemű bámulói se értettek -, kivált pedig öltözködéséről, amelyben éppúgy utánozták, mint elméleteiben. A kiválasztottak csoportját Burne-né még néhány szellemes férfiú hírében álló, de nem ismert nevű úriemberrel növelte: közéjük tartozott Marantin gróf, Gravil báró és még két vagy három férfi.

A törzsgárda két kiváltságos tagja szemmel láthatólag Massival és Lamarthe volt, ők mindig fel tudták vidítani a fiatalasszonyt: művészfesztelenségük, tréfálkozásuk, elmés emberszólásuk elszórakoztatta, még az is, ha rajta köszörülték a nyelvüket, már amikor hagyta. De Michèle ösztönös vagy tudatos óvatossága, amellyel elkerülte, hogy bármelyik csodálóját szembeszökően vagy túl hosszú ideig kitüntesse, könnyed és évődő kacérsága, s az, hogy csakugyan egyenlő mértékkel mérte kegyeit, valami ellenségeskedéssel fűszerezett barátságot tartott fenn a férfiak közt, szította szellemük lobogását, s így mindig szórakoztatók voltak.

Olykor valamelyik bemutatta egy barátját, hogy borsot törjön a többiek orra alá. De mivel különösebben kiváló, különösebben érdekes személyiséget soha nem hozott senki, a többiek összefogtak ellene, s majdnem mindig nyomban elüldözték.

Így került André Mariolle is, Massival révén, Michèle házába.

Fekete frakkos inas jelentette be őket:

- Massival úr! Mariolle úr!

A hatalmas lámpaernyő bodros rózsaszín selyemfelhője alatt, amely a magas, aranyozott bronzlámpa erős fényét a szögletes antik márványasztalra vetette, egy női meg három férfifej hajolt rá egy albumra, amit épp most hozott Lamarthe. A regényíró is ott állt közöttük, lapozott és magyarázott.

Az egyik az ajtó felé fordult, s a belépő Mariolle egy világos, vörösesszőke fejet pillantott meg - azok a kis fürtök a halántékon mintha lángoltak volna mint az égő bozót. A vékony, fitos orrtól mosolygós volt az arc; a határozott metszésű száj, a gödrös orca; az erős, gödrös áll csúfondárossá tette, hanem a szem, különös ellentétképp, mélabúval fátyolozta el. Kék volt, megfakult kék, mintha mosták, dörzsölték, elnyűtték volna, közepén kereken, tágan csillogott a fekete szembogár. A ragyogó, furcsa tekintet morfiumos álmokról beszélt, vagy talán csak kacér fortélyokról, talán csak a belladonnáról.

Burne-né felállt, kezet nyújtott Mariolle-nak, üdvözölte, megköszönte, hogy eljött.

- Oly régen kérem már a barátaimat, hogy hozzák el magát hozzám - mondta -, de mindent százszor el kell mondanom, mire megteszik.

Magas volt, elegáns alakú, kicsit lusta mozgású, finoman kivágott ruhájából csak a válla felső része látszott ki - gyönyörű bőre volt, mint a vörös nőknek általában, s vakítóan villogott a lámpafényben. A haja különben korántsem volt égővörös, hanem olyan kimondhatatlan színű, mint némelyik ősz perzselte hulló falevél.

Bemutatta Mariolle-t édesapjának, Pradon úr üdvözölte, és kezet nyújtott neki.

A férfiak három csoportra oszolva, fesztelenül beszélgettek, mintha otthon volnának, megszokott baráti körükben, csak épp lovagiasabbra hangolta a társalgást a hölgy jelenléte.

A kövér Fresnel Marantin gróffal beszélgetett. Burne-né barátai sokszor megütköztek és bosszankodtak rajta, hogy ez a Fresnel állandóan ott lebzsel a házban, és Michèle valósággal kitünteti kedvességével. Fiatal volt még, de dagadt, mint egy nagy, jámbor, lihegő, felfújt hólyag, arca majdnem teljesen csupasz, fején leheletvékony kese pihetakaró, és teljesen hétköznapi is volt, meg unalmas is, a fiatalasszony számára csak egyetlen figyelemre méltó tulajdonsága lehetett - kellemetlen a többieknek, nagyon fontos neki -, hogy fülig szerelmes volt belé, hogy jobban szerette, mint bárki. Elkeresztelték "fóká"-nak. Nős volt, de soha egy szóval se említette, hogy elhozná a feleségét is: azt mondják, az asszony a távolból is roppant féltékeny volt Michèle-re. Kivált Lamarthe-ot és Massivalt háborította fel, hogy barátnőjük ilyen nyilvánvalóan rokonszenvezik ezzel a hólyaggal, s mikor már nem állhatták meg, hogy szemére ne vessék elítélendő, önző és közönséges vonzalmát, Michèle mosolyogva azt felelte:

- Úgy szeretem, mint egy derék, hűséges kis kutyát.

Georges de Maltry meg Gaston de Lamarthe a mikrobiológia legújabb, még nem teljesen bizonyított felfedezéseiről beszélgetett.

Maltry igen körülményesen és árnyaltan megindokolta tételét, Lamarthe pedig, a regényíró, oly lelkesen és könnyedén elfogadta, mint minden irodalmár mindazt, amit eredetinek és újnak lát.

A felső tízezer filozófusa szőke volt, lenszőke, karcsú és magas, szorosan a derekára simuló öltönyt viselt. Fehér gallér, finom fej, sápadt arc - sima szőke haja mintha a koponyájára lett volna ragasztva.

Ami Lamarthe-ot, Gaston de Lamarthe-ot illeti, noha kék vére arra ösztönözte, hogy azért egy kicsit aranyifjú meg világfi is legyen, elsősorban irodalmár volt, könyörtelen és gonosz irodalmár. Szeme oly sebesen és pontosan fényképezett képet, magatartást, mozdulatot, akár egy fényképezőgép, a dolgok mélyére hatolva, a prózaíró természetes vadászkutya-szimatával reggeltől estig gyűjtötte mestersége anyagát. Ez a két egyszerű adottsága, a pontos látásmódja meg a felszín alá hatoló ösztöne töltötte meg színnel, ízzel, eleven élettel könyveit, amelyekből soha nem tetszett ki az író pszichologizálgató szándéka, olyan volt mind, mint a valóságos emberi lét egy-egy kiszakított darabja.

Valahányszor regénye jelent meg, nagy izgalom támadt, találgatás, nevetés, harag járt a nyomában, mindenki felismerni vélte a szereplőket, akiket csak imitt-amott takart a rongyos álarc; s ha végigment egy-egy szalonon, nyugtalanság maradt utána. Kiadott egyszer egy kötetnyi emlékiratot is, amelyben sok ismerős férfinak és nőnek az arcképét megrajzolta, azt nem mondhatni, hogy rosszindulatúan, de oly pontosan és szigorúan, hogy barátait vérig sértette vele. Egyikük el is nevezte "Barátai veszedelmé"-nek.

Azt beszélik, hogy ez a talányos és zárkózott lélek valaha vadul és szenvedélyesen szeretett egy nőt, azután a többin állt bosszút gyötrelmeiért.

Massivallal nagyon jól megértették egymást, bár a zenész egészen más természetű volt, nyíltabb, kiáradóbb, talán kevésbé tépelődő, de nyilvánvalóan érzékenyebb. Volt két nagy sikere - egyik darabját először Brüsszelben adták elő, azután Párizsban, az Opéra-Comique-ban, ahol fergeteges sikert aratott, egy másik művét pedig azonnal elfogadta és előadta az Opera, s úgy tekintették, mint egy káprázatos tehetség első életjelét - azután hirtelen megtorpant: ez a csapás úgy sújtja le a mai művészeket, mint az idő előtti szenilitás. Dicsőségük és sikerük nem növekszik a korral, mint atyáiké, életük virágjában sújt le rájuk a tehetetlenség. Lamarthe azt mondogatta: "Manapság Franciaországban csak elvetélt nagy emberek vannak."

Massival mostanában szemmel láthatóan roppant szerelmes volt Burne-nébe, s a társaság mulatott rajta egy kicsit: mikor áhítatos arccal kezet csókolt a fiatalasszonynak, minden szem rátapadt.

- Elkéstünk? - kérdezte Massival.

- Nem, még Gravil bárót meg Bratiane márkinét várom.

- Jaj de jó, a márkinét? Akkor ma muzsikálunk is!

- Remélem.

Megérkezett a két késlekedő is. A márkiné olasz származású, élénk, kicsi nő volt - egy kicsit talán kisebb is a kelleténél, mert meglehetősen gömbölyded is volt -, fekete szemű, fekete szempillájú, fekete szemöldökű, erős szálú, sűrű, fekete haja meg olyan mélyen belenőtt a homlokába, mintha a szemét is el akarná nyelni; neki volt a legszebb hangja a társaságbeli nők közül.

A báró tyúkmellű, nagy fejű ember volt, kifogástalan világfi - hegedűje nélkül még nemigen látta senki. Szenvedélyes zenerajongó volt, csak olyan helyre járt, ahol szerették a zenét.

Jelentették, hogy kész a vacsora, Burne-né belekarolt André Mariolle-ba, és előretessékelte a vendégeit. Így ők maradtak utolsónak a szalonban, s mikor ők is elindultak, Michèle gyors pillantást vetett Andréra fekete szembogarú világoskék szemével, s André úgy érezte, tekintetében bonyolultabb gondolat van, mélyebb érdeklődés, mint amire a szép nők általában méltatnak valakit, aki először ül az asztalukhoz.

A vacsora egy kicsit unalmasan folyt, kedveszegett hangulatban. Lamarthe ideges volt, ellenséges, persze nem nyíltan, mert neveletlen azért nem akart lenni, csak valami alig észrevehető rosszkedv sugárzott belőle, ami mindig szárnyát szegi a társalgás lendületének. Massival keveset evett, elmerülten és gondterhelten olykor egy-egy fürkésző pillantást vetett a háziasszonyra, aki meg mintha isten tudja, hol járt volna. Nem figyelt oda, ha szóltak hozzá, csak elmosolyodott, aztán mindjárt megint megmerevedett az arca, valami olyasmin tűnődhetett, ami ugyan nem dúlta fel különösebben, de most mégis sokkal jobban érdekelte, mint a barátai. A teendőit azért ellátta, már amennyire feltétlenül szükséges volt, a márkinéval meg Mariolle-lal nagyon figyelmesen bánt; de csak kötelességből, szokásból; látszott rajta, hogy nincs ott a feje. Fresnel és Maltry a modern költészeten huzakodott. Fresnel a pillanatnyilag divatos társaságbeli nézeteket vallotta, Maltry pedig a legbonyolultabb költők felfogásával tartott, amit közönséges ember úgysem érthet meg.

Mariolle vacsora közben többször elkapta a fiatalasszony fürkésző, de már nem olyan átható, nem olyan merő, nem olyan kíváncsi tekintetét. Csak Bratiane márkiné, Marantin gróf és Gravil báró beszélgetett szakadatlanul mindenféléről.

Massival később is csak egyre szomorúbb lett, még a zongorához is leült, és leütött néhány hangot. Burne-né viszont, mintha újjászületett volna, gyorsan összeállított egy kis hangversenyt a kedvenc darabjaiból.

A márkinénak jó napja volt, Massival jelenléte is lelkesítette, úgy énekelt, mint egy hivatásos művésznő. A mester kísérte, arca mélabús volt, mint mindig, mikor játszott. Oly hosszú volt a haja, hogy kabátja gallérját verdeste, és belekeveredett finom szálú, fényes, göndör körszakállába. Az a hír járta, hogy sok nő szerette, némelyik még most is üldözi szerelmével. Burne-né ott ült a zongora mellett, elmerülten és odaadóan hallgatta, s nézte, oly merőn, mintha nem is látná: Mariolle egy kicsit féltékeny lett. Nem mintha őrájuk, Massivalra meg Michèle-re lett volna féltékeny, csak a Híres Embert bámuló női tekintet sértette a hiúságát, most is azt érezte, hogy a nők aszerint rangsorolnak bennünket, amekkora a hírnevünk. Titkon mindig bántotta, ha egy társaságban kellett lennie híres emberekkel meg olyan nőkkel, akiknek kegye sokak szemében a siker legszebb ajándéka.

Tíz óra felé egymás után megérkezett Frémines báróné meg két előkelő zsidó bankárné. Egy eljegyzésről beszélgettek és egy készülő válásról.

Mariolle elnézte Burne-nét, aki egy magas oszlopon álló lámpa alatt ült.

A vékony, kicsit pisze orrától, az arca meg az álla bájos gödreitől csúfondáros gyerekarca volt, pedig már közel járt a harminchoz, s bágyadt-virág szemének pillantása is valami nyugtalanító titokzatossággal sugározta be az arcát. Bőre úgy ragyogott az áradó fényben, mint a szőke bársony, a haja vörösen villódzott, ha megmozdította a fejét.

Megérezte a szalonja másik végéből feléje irányuló férfitekintetet, mindjárt fel is állt, és odament hozzá: úgy mosolygott rá, mint aki hívásra válaszol.

- Maga nyilván unatkozik egy kicsit - mondta. - Míg az ember meg nem szokik valahol, mindig unatkozik.

A férfi tiltakozott.

Az asszony odatolt egy széket, és leült mellé.

És nyomban élénken beszélgetni kezdtek. Oly hirtelen kialakult köztük a társalgás, mint mikor egyetlen szál gyufától lángra lobban a tűz. Mintha már réges-régen közölték volna egymással véleményeiket, érzéseiket, mintha azonos természetük, azonos műveltségük, azonos ízlésük, azonos érdeklődésük eleve arra rendelte volna őket, hogy megértsék egymást, és találkozzanak.

Meglehet, hogy a fiatalasszony részéről valami szándékosság is volt ebben; de Mariolle-t is, mint bárkit az ő helyében, felpezsdítette az öröm, hogy van, aki hallgatja, kitalálja a gondolatát, felel neki, társalgásával szellemes válaszokra serkenti. Egyébként is hízelgett neki, hogy Burne-né milyen kedvesen fogadta, rabul ejtette kihívó bája, amit neki ragyogtatott, varázsa, amivel elbűvölte a férfiakat: igyekezett hát, hogy megcsillogtassa szellemének azt a nem mindig látható, de nagyon egyéni és finom rétegét, amellyel értékes és mély rokonszenvet keltett abban, aki jól megismerhette.

Burne-né egyszerre csak kijelentette:

- Csakugyan nagyon kellemes magával beszélgetni. Különben mondták is ezt nekem.

Mariolle érezte, hogy elpirul, és merészen azt felelte:

- Nekem pedig, asszonyom, azt mondták, hogy maga...

Burne-né félbeszakította:

- Hogy kacér vagyok. Csakugyan nagyon kacér vagyok azokkal, akik tetszenek nekem. Mindenki tudja, nem csinálok titkot belőle, de majd meglátja, milyen pártatlan az én kacérságom, ezért tudom megtartani... vagy visszaszerezni és magam körül tartani a barátaimat.

Alamuszi arcot vágott, mint aki azt mondja: "Nyugodt lehet, nincs miért elbíznia magát; ne építsen légvárakat, maga se megy többre, mint a többi."

- Szóval figyelmezteti a környezetét minden veszélyre, ami itt fenyegeti. Köszönöm, asszonyom; nekem nagyon tetszik ez az eljárás - felelte a férfi.

Burne-né tehát maga kezdeményezte, hogy őróla beszéljenek; Mariolle élt is az alkalommal. Először bókokat mondott neki, és vette észre, hogy az asszony örül neki; azután azzal csigázta fel női hiúságát, hogy elmesélte, miket beszélnek róla különböző társaságokban, ahová ő bejáratos. Az asszony egy kicsit nyugtalan lett, nem tudta palástolni, mennyire kíváncsi, bár igyekezett úgy tenni, mintha egy cseppet se érdekelné, hogy vélekednek az ő életmódjáról, kedvteléseiről.

A férfi egy független, okos, magasrendű és vonzó nő képét festette le, akit kiváló férfiak vesznek körül, s aki azért megmarad kifogástalan úrihölgynek.

Burne-né mosolyogva tiltakozott, csak a hangjából érződött, ahogy néha azt mondta, "nem", hogy mennyire hízeleg a hiúságának, nagyon jól mulatott minden apróságon, csúfondárosan egyre csak kérdezgette, óvatosan, de magasztalást sóvárgó mohó étvággyal.

Mariolle csak nézte, és azt gondolta magában: "Ez is csak olyan, akár a többi nő - gyerek a lelke mélyén." És kikerekített egy gyönyörű mondatot arról, hogy Burne-né mennyire szereti a művészetet, és hogy ez mily ritka a nőknél.

Erre Burne-né váratlanul gúnyos arcot vágott, olyan igazi franciamód csúfondárost, ami alighanem fajtánk lényegét fejezi ki.

Mariolle túllőtt a célon dicshimnuszával. Burne-né bebizonyította neki, hogy nem olyan ostoba.

- Hát, ami azt illeti, bevallom, nem is tudom, hogy tulajdonképpen a művészetet szeretem-e vagy a művészeket.

- Hogyan szeretheti valaki a művészeket, ha a művészetet nem szereti? - felelt meg rá Mariolle.

- Hát úgy, hogy a művészek többnyire szórakoztatóbbak, mint a gavallérok.

- Az igaz, de a hibáik is elviselhetetlenebbek.

- Hát az is igaz.

- Szóval nem szereti a zenét?

Burne-né hirtelen elkomolyodott.

- Bocsánat! A zenét imádom. Azt hiszem, azt szeretem a legjobban a világon. Hanem azért Massival meg van győződve róla, hogy annyit értek hozzá, mint tyúk az ábécéhez.

- Mondta?

- Nem, csak gondolja.

- Honnan tudja?

- Ó! Mi nők, amit nem tudunk, azt legtöbbször kitaláljuk.

- Szóval Massival azt tartja, hogy maga nem ért a zenéhez?

- Biztosra veszem. Ha másból nem, hát már abból is látnám, ahogy magyarázza nekem, ahogy hangsúlyozza az árnyalatokat, olyan képpel, mint aki egyre azt hajtogatja magában: "Falra hányt borsó; csak azért csinálom, mert olyan aranyos."

- Pedig nekem azt mondta, hogy egy párizsi szalonban se hallani olyan kitűnő zenét, mint magánál.

- Persze, de ezt csak neki köszönhetjük.

- Hát az irodalmat, azt talán bizony nem szereti?

- Nagyon szeretem, sőt azt gondolom, van is érzékem hozzá, akármit mond Lamarthe.

- Aki szintén azt tartja, hogy nem ért hozzá?

- Természetesen.

- De ő se mondta meg magának.

- Bocsánat! Ő megmondta. Neki az a véleménye, hogy némely nő pontos és kifinomult érzékkel ítéli meg az érzelmek ábrázolását, az alakok hitelességét, általában a mű lélektanát, hanem azt, ami magasrendű az ő mesterségében, magát a művészetet, azt teljesen képtelenek felfogni. Úgy ejti ki a művészet szót, hogy az ember legszívesebben abban a percben kidobná.

Mariolle mosolyogva kérdezte:

- És magának, asszonyom, mi erről a véleménye?

Burne-né eltűnődött néhány pillanatra, majd jól a szeme közé nézett Mariolle-nak, hogy meggyőződjön róla, vajon csakugyan meghallgatja és megérti-e.

- Én is gondolkoztam már ezen. Azt hiszem, hogy az érzelem... igen, igen, az érzelem segítségével bármi behatolhat egy nő agyába; csak rendszerint nem marad meg benne sokáig. Érti, mire gondolok?

- Nem nagyon, asszonyom.

- Ezt úgy értem, hogy ahhoz, hogy pontosan ugyanúgy megértsünk valamit, mint maguk, előbb mindig női egyéniségünkhöz kell szólnia, csak azután az értelmünkhöz. Bennünket többnyire csak az érdekel, amit valaki eleve vonzónak mutat nekünk, mert mihozzánk minden az érzelem által szól. Nem azt mondom, hogy a szerelem által, nem, az érzelem által, amelynek számtalan alakja, megnyilatkozási formája, árnyalata van. Az érzelem, az a mi elemünk, maguk, férfiak, nem sokat értenek hozzá, mert a maguk elméjét elhomályosítja, a mienket pedig megvilágosítja. Ó! Tudom én, hogy ez magának roppant zavaros, de nem baj. Száz szónak is egy a vége: ha egy férfi szeret bennünket, és mi örülünk neki, mert ilyesfajta erőfeszítés csak akkor telik tőlünk, ha érezzük, hogy szeretnek bennünket, és ha az a férfi magasrendű lény, némi fáradsággal elérheti, hogy bármire ráérezzünk, bármit átlássunk, felfogjunk, akármit, mindent, s lassanként, apránként szellemének minden rezdülete visszhangra talál bennünk. Ez aztán többnyire elhalványul, elpárolog, kihuny, mert mi felejtünk, ó, mi felejtünk, ahogy a levegő is elfelejti a kimondott szót. Fogékonyak vagyunk, tanulékonyak, de környezetünk szüntelenül hajlít, befolyásol és változtat bennünket. Ha tudná, hányféle lelkiállapot váltakozik bennem egyre, s mind megannyiféle lénnyé alakít aszerint, hogy milyen az idő, hogy érzem magam, mit olvasok, kivel beszélgetek. Vannak napok, amikor példás családanyalelkem van, pedig nincs is gyerekem, máskor meg, mondhatni, szajhalelkem, pedig nincs is szeretőm.

Mariolle elbűvölten kérdezte:

- Gondolja, hogy szinte minden okos nőnek ilyen mozgékony szelleme van?

- Igen - felelte Burne-né. - Csak eltespednek, azonkívül megszabott életformájuk határozott irányba sodorja őket.

- Hát szóval lelke mélyén a zenét szereti a legjobban a világon? - kérdezte Mariolle.

- Igen. De amit az előbb mondtam, az színigaz. Biztosan nem élvezném annyira a zenét, ahogy élvezem, nem rajonganék érte annyira, ahogy rajongok, ha ez az angyal Massival nem volna. A nagy mesterek műveinek a lelkét, hát igen, így van, ő tárta fel nekem, ahogy eljátszotta. Milyen kár, hogy nős!

Vidám hangon mondta ezt az utolsó mondatot, de oly őszintén sajnálkozva, hogy ékesebben szólt valamennyi nőkről szóló elméleténél meg a művészetrajongásánál.

Massival csakugyan nős volt. Még mielőtt befutott volna, művészházasságot kötött, amit aztán, a dicsőség útjain át is, haláláig koloncként cipelhet a nyakán, ahogy ez már szokás.

A feleségéről egyébként sohasem beszélt, társaságba, ahová ő maga sokat járt, sohasem vitte magával, még azt is kevesen tudták, hogy három gyereke is van.

Mariolle elnevette magát. Igazán váratlanul aranyosnak bizonyult ez a nő, ritka fajta, és nagyon csinos. Csak nézte fáradhatatlanul és merőn, ami Burne-nét láthatólag egy cseppet se zavarta, nézte, bámulta azt a komoly és vidám, kicsit lázadó arcát, merész orrát, bőre eleven, érzéki színeit, nyarának vakító fényében pompázó meleg és édes szőkeségét, amely oly érett volt, oly zsenge és kívánatos, mintha ebben az esztendőben, ebben a hónapban, ebben a percben érett volna meg egészen. "Vajon festve van a haja?" - tűnődött, és azt nézegette, vajon nem látni-e azt a bizonyos világosabb vagy sötétebb kis vonalat a haja tövénél, de hasztalan.

Mögötte tompa léptek dobbantak a szőnyegen, felrezzent, és odafordította a fejét. Két inas a teázóasztalt hozta be. A kis kék lángtól halkan bugyborgott a víz a nagy, ezüstös alkotmányban, amely oly fényes volt és bonyolult, mint egy vegyészeti készülék.

- Iszik egy csésze teát? - kérdezte Burne-né.

Mariolle kért, az asszony felállt, s egyenes derékkal, rezzenéstelen, szinte merev járással odament az asztalhoz, ahol az édességgel, aprósüteménnyel, cukrozott gyümölccsel, cukorkával körülrakott gépezet gyomrában zümmögött a forró gőz.

Most, hogy alakja kirajzolódott a szalon tapétáján, most látta csak Mariolle, hogy milyen vékony a dereka, karcsú a csípője, mert széles vállát és telt mellét már ültében is megcsodálta. Ahogy világos ruhájának összegabalyodott uszályát maga után húzta, olyan volt, mintha nem emberi módra végződő testének folytatása úszna a szőnyegen; Mariolle nyersen fogalmazta meg a gondolatát: "Nézzenek oda! Vízitündér. Mindene csak csupa ígéret."

Burne-né sorra odalépett a vendégeihez, és kecses, finom mozdulatokkal kínálgatta őket a frissítőkkel.

Mariolle szemmel kísérte, míg csak Lamarthe, aki ide-oda járkált a csészével, oda nem lépett hozzá:

- Együtt megyünk el, ugye?

- Persze.

- De most mindjárt, jó? Fáradt vagyok.

- Jó. Menjünk.

Elmentek.

Mikor kiértek az utcára, a regényíró megkérdezte:

- Hazamegy vagy a klubba?

- Benézek a klubba egy órácskára.

- A Tamburásokhoz?

- Oda.

- Elkísérem odáig. Én unom a klubokat. Csak azért vagyok tagja egynek, hogy kocsit kapjak.

Karonfogva mentek a Szent Ágoston-templom felé.

Alig tettek néhány lépést, Mariolle megszólalt:

- Különös egy teremtés! Mi a véleménye róla?

Lamarthe torkaszakadtából nevetett:

- Na, már kikezdte a kór - mondta. - Magának is át kell esnie rajta, mint mindnyájunknak. Én már meggyógyultam, de én is benne voltam a betegségben. A barátainál úgy kezdődik, hogy mikor egymás közt vannak, vagy bárhol, ahol találkoznak, ahol összejönnek, csak róla beszélnek.

- Ami engem illet, én most beszélek róla először, és ez igen természetes, minthogy most ismertem meg.

- No jó. Hát akkor beszéljünk róla. Majd meglátja, hogy beleszeret. Ez sorsszerű, mindenki így jár.

- Hát ilyen nagyon vonzó?

- Igen is, nem is. Aki a régimódi nőket szereti, a csupa lélek, csupa szív, csupa érzékenység nőket, a divatjamúlt regények nőalakjait, azokon úgy tör ki, mint a heveny náthaláz, és végül annyira meggyűlölik, hogy még rágalmazni se átallják. A többiek, mi, akik értékeljük a modern bájt, mi kénytelenek vagyunk bevallani, hogy elbűvölő, csak nem szabad, nagyon beleszeretni. Pedig pontosan ezt teszi mindenki. Persze nem hal bele az ember, még csak nem is kínlódik túlságosan; de eszi a méreg, hogy miért olyan, amilyen. Ha ő úgy akarja, maga is erre a sorsra jut; különben már meg is pörkölte egy kicsit.

Mariolle felkiáltott, mert mintha titkos gondolata visszhangját hallotta volna:

- Ugyan! Engem meg se lát, azt hiszem, nagyon kedveli a minden rendű és rangú címeket.

- Az igaz, hogy kedveli, de még mennyire kedveli, de közben csúfot is űz belőlük. Még a leghíresebb, a legdivatosabb, sőt a legelőkelőbb ember se sokszor fordulhat meg nála, ha neki nem tetszik; aztán itt van az a hülye Fresnel meg az a csibész Maltry, hogy milyen ostobán ragaszkodik hozzájuk! Már meg se tud lenni ezek nélkül a tökfejek nélkül, isten tudja, miért, talán azért, mert velük jobban mulat, mint velünk, talán azért, mert tulajdonképpen azok jobban szeretik, és erre a nők érzékenyebbek, mint bármi másra.

És Lamarthe csak beszélt, beszélt róla, elemezte, vitatkozott, ellentmondott önmagának, Mariolle is kérdezgette, s ő őszinte hévvel válaszolgatott, érdekelte, lelkesítette a tárgy, olykor némiképp elveszítette a fonalat, mert kitűnő megfigyeléseiből általában hamis következtetéseket vont le.

Azt mondta:

- Egyébként hát nem egyetlen ő a maga nemében; van ilyen nő manapság vagy ötven is, ha nem több, akik nagyon hasonlítanak rá. Ott van például a kis Frémines báróné, az, aki az előbb jött, az éppolyan, csak merészebben viselkedik, a férje is csodabogár, úgyhogy az ő házuk a legérdekesebb párizsi bolondgyűjteménnyel dicsekedhet. Hozzájuk is sokat járok.

Nem is vették észre, hogy végighaladtak a Malesherbes körúton, a Royale utcán, a Champs-Élysées-n; mikor a Diadalívhez értek, Lamarthe hirtelen elővette a zsebóráját.

- Íme, barátom - mondta -, egy kerek órája és még tíz perce csak róla beszélünk; mára elég ennyi. Majd egyszer máskor kísérem el a klubjába. Menjen, feküdjön le, magam is követem a példáját.

 

2

Fényesen megvilágított, tágas szoba, falain, mennyezetén gyönyörű perzsiai festett vásznak, Burne-né egyik diplomata barátjának ajándékai. Sárga az alapjuk, mintha aranyszín krémbe mártották volna őket, tarka mintáik, amelyeknek sok árnyalata közül kiragyog a perzsazöld, különös alakokat ábrázolnak: felkunkorított tetejű házak körül parókás oroszlánok, óriás szarvú antilopok futkosnak, mesebeli madarak repkednek.

Kevés bútor. A három, zöld márványlappal borított hosszú asztalon rajta minden, ami egy nő testápolásához szükséges. Az egyiken, a középsőn, vastag falú, nagy kristály mosdótálak. A másikon a különböző méretű tégelyek, dobozok, üvegek hadserege, a tetejükön monogramos, koronás ezüstkupak. A harmadikon a modern szépségápolás bonyolult, titokzatos és rejtélyes rendeltetésű szereinek és eszközeinek tömege. Ezenkívül csak két dívány van a helyiségben, meg néhány párnázott, puha, alacsony szék, mind arra való, hogy az ernyedt, meztelen test megpihenjen rajta. Az egyik falat teljesen beborítja egy óriási tükör, mintha ablak nyílna a verőfényes égre. Három lapból áll, a két oldalsó csuklós pántokon mozog, úgyhogy Burne-né szemből, oldalról és hátulról is láthatja magát egyszerre, ha akarja, valósággal bezárkózhat a tulajdon tükörképébe. A tükörtől jobbra levő fülkében, amelyet többnyire függöny takar, egy fürdőkád van, vagy inkább egy mély medence, az is zöld márványból, két lépcsőfokon lehet lemenni bele. Egy bronz Ámor ül a szélén - Prédolé finom vonalú kis szobra, kagylókkal játszik, azokból ereszti a meleg meg a hideg vizet a kádba. A fülke hátsó falán hullámos szélű, felül lekerekített formájú velencei tükör lóg, amely hajlított kis tükörlapokból áll, és minden egyes lap külön-külön befogadja, és visszaveri a kádat és a fürdőzőt.

Valamivel odébb egy kis levélíró asztalka, szép, egyszerű modern angol bútordarab, rajta mindenféle papír összevissza, összehajtogatott levelek, összetépett kis borítékok, amelyekből kiragyog a monogram aranya. Mert Michèle itt ír, itt szeret lenni, mikor egyedül van.

Épp álmodozott, fürdő után, elnyúlva a díványon, telt, rugalmas szép karja vállig kilátszott a merész, kínai selyempongyola nagy redőiből, haja nehéz, szőke tömege felfele fésülve és a feje tetejére csavarva.

A szobalány bekopogott, majd belépett: levelet hozott.

Michèle elvette, megnézte az írást, feltépte, elolvasta az első sorokat, aztán csöndes hangon azt mondta a lánynak:

- Egy óra múlva csengetek.

Mikor egyedül maradt, diadalmasan elmosolyodott. Már az első szavakból tudta, hogy megjött végre a Mariolle szerelmi vallomása. Ellenállása nagyobb volt, mint hitte volna, mert az elmúlt három hónap alatt bűbája minden eszközével bűvölte, annyi figyelemmel és kedvességgel vette körül, mint még soha senkit. De Mariolle mintha védekezett volna ellene, résen volt, vigyázott, hogy bele ne keveredjen a telhetetlen kacérság kifeszített hálójába. Bizony kellett hozzá jó néhány meghitt beszélgetés, varázslatos testét, vonzó szellemét ragyogtató beszélgetés, sokszor elüldögéltek együtt, zeneestéken, a még zengő zongora, a nagy művészek lelkét zengető kották mellett, egy húron rezgő, csordultig telt szívvel, míg végre megláthatta szemében a legyőzött férfi vallomását, az immár védtelen szerelem alamizsnakérő esdeklését. Oly jól ismerte ezt, volt benne tapasztalata elég. Macskabájjal, kiapadhatatlan kíváncsisággal hányszor ki nem gyújtotta a gonosz, gyötrő titok lángját a meghódolt férfiak szemében! Úgy elszórakoztatta, ahogy lassanként leteszik a fegyvert, térdre kényszerülnek, meghódolnak ellenállhatatlan női hatalma előtt, ahogy lassanként szeszélyes és egyeduralkodó, egy igaz Bálványukká válik! Lassan, titkon fejlődött ki benne ez a mohó szomjúság, mint a lappangó, de egyre követelőbb ösztön, mint a harc, a hódítás ösztöne. Talán házassága idején fogamzott meg szívében a bosszúvágy, valami megfogalmazatlan vágy, hogy megtorolja a férfiakon, amit egyikük vétett ellene, hogy ezentúl ő legyen az erősebb, megtörje akaratukat, szétzúzza ellenállásukat, s hogy őket is megtanítsa a szenvedésre. De leginkább azért volt ilyen, mert kacérnak született; mihelyt szabad lett, imádók után vetette magát, felhajszolta és megszelídítette őket, akár a vadász, aki csak azért üldözi a vadat, mert öröme telik az elejtésében. Hiszen a szíve nem áhítozott szerelemre, mint az érzékeny és érzelmes nőké; nem az egyetlen szerelmet kereste, nem az egyetlen férfit, nem boldogságot keresett a szenvedélyben. Csak az kellett neki, hogy szüntelenül érezze egész környezete csodálatát, tiszteletét, alázatos hódolatát, a szerelem tömjénfüstjét. Aki csak bejáratos lett hozzá, annak egyszersmind szépsége rabszolgájává is kellett válnia, és nem volt az a tündöklő szellem, amely hosszabb időre lekötötte volna a figyelmét, ha ellenállt a csábításainak, mert történetesen nem érdekelte a szerelem, vagy másfelé húzta a szíve. Aki meg akarta tartani a barátságát, annak bele kellett szeretnie; hanem ha ez megvolt, akkor aztán felülmúlhatatlanul szíves, végtelenül figyelmes, aranyos, kedves lett, hogy megtartson mindenkit, akit behálózott. Ha valaki bevonult imádói hadába, az már a hódítás jogán mintegy az övé volt. Bölcsen és ügyesen kormányozta őket, kit-kit hibái, jó tulajdonságai és féltékenysége természete szerint. Aki többet akart, mint ami megillette, azt nyomban elűzte, s csak akkor fogadta vissza, ha észre tért, akkor is csak szigorú feltételekkel; és olyan jól elszórakozott ezzel a csábítgatós játékkal, mint egy romlott kamasz lány, éppúgy élvezte, ha öregurakat őrjíthetett meg, mint ha fiataloknak csavarhatta el a fejét.

És mintha a tulajdon érzelmeit is aszerint adagolta volna, hogy a másikban mekkorára szíthatta fel a lángot; és Fresnel is, az a hasznavehetetlen, dagadt senkiházi is csak a zabolátlan szenvedélyének, a feltétlen odaadásának köszönhette, hogy Burne-né egyik kedvence lehetett.

Ami őt magát illeti, ő sem volt teljesen közömbös a férfiak értékes tulajdonságai iránt; és nemegyszer benne is felparázslott valami vonzódásféle, de arról csak ő tudott, s mindig meg tudta fékezni, mielőtt veszélyessé vált volna.

Minden újonc, akinek szerelmi dalában volt egy-egy új hang, természetében valami ismeretlen vonás - kivált a művészek, akikben erősebb és bonyolultabb, kifinomultabb és árnyaltabb érzelmeket sejtett -, felkavarta egy kicsit, s rövid ideig nagy szerelmek és hosszú kapcsolatok álmát táplálta benne. De nem tudott erőt venni óvatos, határozatlan, tépelődő, gyanakvó természetén mindig vigyázott magára s kivárta azt a pillanatot, amelynek elmúltával már az előző imádója se érdekelte. És szeme, a modern idők lányának mindenben kételkedő szeme néhány röpke hét alatt a legtekintélyesebb emberekről is lefosztotta a varázshatalom mezét. Amint beleszerettek, s szívük háborgásában levetették pózaikat, ünneplő magatartásukat, az ő szemében már mind egyformák lettek, hódító hatalmában vergődő, esendő teremtmények.

Mert érdemdús férfi legyen az, aki egy ilyen tökéletes nőt, mint ő, magához akar láncolni!

Azért unatkozott is sokat. Nem szerette a társasági életet, illemből mégis sokat járt társaságba, torkában az elfojtott ásítással, szempilláján az álom súlyával üldögélt hosszú estéken át, csak a felületesen szellemeskedő társalgások meg erőszakos szeszélyei szórakoztatták, olykor rövid időre felcsigázta érdeklődését valami vagy valaki, de csak éppen annyira, hogy túl hamar el ne teljen vele, annyira már nem, hogy igazán örömét lelje egy érzésben vagy vonzódásban, csak az idegei ösztökélték, nem a vágyai, nem volt meg benne az egyszerű vagy ihletett lelkek képessége, hogy bármiben teljesen elmerüljön, vidám unalomban élt, nem hitt a közhasználatú értelemben vett boldogságban, csak a szórakozást hajszolta, s már kikezdte a csömör, pedig ő azt hitte, elégedett.

Azt hitte, hogy elégedett, mert úgy érezte, ő a legvonzóbb és legsikeresebb nő a világon. Büszke volt a varázserejére, amelynek hatalmát oly sokszor kipróbálta, szerelmes volt a tulajdon szabálytalan, különös és megkapó szépségébe, hajlékony eszébe, amivel oly sok mindent megsejtett, kitalált, megértett, amit mások meg se láttak, nagyra volt szellemi képességeivel, amelyeket oly sok kiváló ember nagyra becsült, és egyáltalán nem látta szelleme korlátait: szinte páratlan lénynek hitte magát, ritka igazgyöngynek, amely ebbe a középszerű, kicsit unalmas és üres, őhozzá méltatlan világba van zárva.

Az a világért se jutott volna eszébe, hogy ő maga az oka ennek a gyötrő, folytatólagos unatkozásnak, hanem másokat vádolt és okolt mélabúrohamaiért. Azért nem tudják felvidítani, szórakoztatni vagy éppen lelkesíteni, mert nincs bennük vonzóerő, és nem elég értékesek. "Mindenki kibírhatatlan - mondogatta nevetve -, csak azok elviselhetők, akik tetszenek nekem, azok is csak azért, mert tetszenek nekem."

S kivált az tetszett neki, aki őt mindenkinél különbnek tartotta. Tudta ő nagyon jól, hogy nem adják ingyen a sikert, teljes fegyverzetét bevetette a hódításhoz, és semminek sem örült úgy, mint az ellágyuló tekintet, a szív, e szenvedélyes izomköteg hódolatának, amely egyetlen szavára megdobban.

Nagyon csodálkozott, hogy André Mariolle-t milyen nehezen tudja meghódítani, mert azt a legelső alkalommal megérezte, hogy tetszik Mariolle-nak. Később lassankint rájött, milyen bizalmatlan, féltékeny, mily roppant érzékeny és zárkózott természetű, s épp gyenge pontját támadta meg, oly figyelmes volt vele, oly kitüntetően kedves, oly szívből jövő rokonszenvvel fogadta, hogy Mariolle végül csak megadta magát.

Különösen egy hónapja érezte úgy, hogy rabul ejtette, Mariolle ideges volt a jelenlétében, szótlan és dúlt, hanem bevallani, azt nem akarta. Ó, a vallomások! Tulajdonképpen nem is nagyon szerette a vallomásokat, mert a túl határozott, túl nyílt vallomás nemegyszer arra kényszerítette, hogy könyörtelen rendszabályokat foganatosítson. Két ízben kénytelen volt megharagudni és ajtót mutatni a bűnösnek. Ő a finom nyilatkozatokat imádta, a félvallomásokat, a tartózkodó célzásokat, a lelki lebomlást; és amilyen ügyes volt meg körmönfont, rá is szorította hódolóit, hogy féket tegyenek a nyelvükre.

Már egy hónapja várta, leste, mikor mondja ki Mariolle azt a nyílt vagy burkolt szót - már ahogy kinek-kinek a természete parancsolja -, amellyel megkönnyebbül a szorongó szív.

Mondani nem mondott semmit, de írt. Hosszú levelet: négyoldalasat. Az asszony csak fogta a kezében, és reszketett örömében. Elnyúlt a díványon, hogy még jobban élvezze a dolgot, papucsát a szőnyegre hullajtotta, és belekezdett az olvasásba. Meglepődött. Mariolle komoly hangon elmondta, hogy nem akar szenvedni miatta, most már tudja, kivel van dolga, és nem akar az áldozata lenni. Nagyon udvarias szavakkal, bókokkal, amelyeken átsütött az elfojtott szerelem, értésére adta, hogy tudja, hogyan szokott elbánni a férfiakkal, s hogy ő is beleszeretett, de ő felszabadítja magát a rabszolgaságból, mert odébbáll. Folytatja a csavargó életmódját, ahol abbahagyta. Elutazik.

Búcsú volt, szép szavú és elszánt búcsú.

Annyi bizonyos, hogy Michèle meg volt lepve, újra meg újra elolvasta a négyoldalnyi kedves, nyugtalan és szenvedélyes prózát. Felkelt, felhúzta a papucsát, s fel-alá járkált a szobában, karja kilátszott pongyolája hátrahulló, bő ujjából, kezét félig beledugta kicsi zsebeibe, s az egyikben ott volt az összegyűrt levél.

Megszédítette egy kicsit a váratlan nyilatkozat, azt gondolta magában: "Kitűnően ír ez a fiú, őszintén, megrendülten és megrendítően. Jobban ír, mint Lamarthe: nem érzik rajta a regényszag."

Kedve támadt rágyújtani, odament illatszeres asztalához, és egy meisseni porcelán szelencéből kivett egy cigarettát; rágyújtott, és odasétált a tükörhöz, amelynek három különböző irányba fordított lapjában három fiatal hölgyet látott mozogni. Mikor odaért, üdvözölte magát, elmosolyodott, barátságosan biccentett, mint aki azt mondja: "Nagyon csinos, nagyon csinos." Megnézegette a szemét, a fogát, felemelte a karját, csípőre tette a kezét, és oldalt fordult, fejét kissé félrehajtva, hogy mind a három tükörben egyszerre lássa magát.

És csak állt, szemben önmagával, szerelmes pillantással csodálta három tükörképét, amely mintegy beborította háromfelől - bájosnak találta, boldog volt, hogy láthatja, csak magát látó, testi gyönyörűségét lelte szépségében, olyan nagy étvággyal, olyan gyengéden - és csaknem olyan érzéki vággyal ízlelgette a szemével, mint a férfiak.

Minden áldott nap így nézegette magát; és a szobalánya, aki sokszor rajtaérte, gúnyosan mondogatta: - A nagyságos asszony annyit bámulja magát, hogy a végén mind elkopik belé az a sok tükör.

De hát ez volt a titka a varázsának meg a férfiak felett való hatalmának, ez, hogy szerelmes volt magába. Gyönyörködött magában, meg-megcsodálta arca vonzó vonásait, alakja nemes szépségét, kutatta és meg is találta a módját, hogy még szembetűnőbbé tegye előnyös tulajdonságait, felfedezte azokat az alig észrevehető árnyalatokat, amelyek még hatásosabbá varázsolják báját, még különösebbé a szemét, megragadott minden eszközt, amivel csak felékesíthette magát önmagának - s így természetesen egyszersmind felfedezte mindazt, amivel másoknak tetszhetett.

Ha szebb, de kevésbé érdekli a tulajdon szépsége, koránt sincs ekkora varázshatalma, amivel szerelembe taszít majdnem mindenkit, akinek a természete eleve nem lázadozik az ilyesfajta rabiga ellen.

Hamarosan elfáradt egy kicsit az álldogálásban, odaszólt egyre mosolygó tükörképének (s háromszoros képmásának ajka is megmozdult, hogy vele mondja): - Hát majd meglátjuk, uram! - Azután átment a szobán, és leült az íróasztalához.

Ezt írta:

Kedves Mariolle!

Jöjjön el hozzám holnap délután négy órakor. Magam leszek, és remélem, eloszlathatom rémképeit.

Jó barátnője vagyok, és be is bizonyítom, hogy csakugyan így van.

Michèle de Burne

Milyen egyszerű kis ruhát vett fel másnap, André Mariolle látogatására várva! Szürke nappali ruha volt, lilásszürke, mint az édesbús alkony, sima, magas nyakú, ujja szorosan karra simuló, felső része mellre és derékra simuló, szoknyája csípőre és combra simuló.

Mikor Mariolle egy kicsit ünnepélyes arccal belépett, Burne-né elébe ment, s mindkét kezét feléje nyújtotta. Mariolle meg is csókolta mind a kettőt, azután leültek; Burne-né néhány másodpercig nem törte meg a csendet, hadd jöjjön Mariolle minél nagyobb zavarba.

Mariolle nem tudta, mit mondjon, azt várta, hogy Burne-né szólaljon meg.

Burne-né végül csak rászánta magát:

- No hát akkor kezdjük mindjárt a közepén! Hát mi történt? Azt tudja, hogy roppant szemtelen levelet írt nekem?

Mariolle azt felelte:

- Tudom, és bocsánatot is kérek érte. Én mindenkivel szertelenül és gorombán őszinte vagyok, mindig is az voltam. Elmehettem volna én e nélkül az illetlen és sértő magyarázkodás nélkül is. De úgy gondoltam, becsületesebb, ha úgy cselekszem, ahogy természetem parancsolja, és rábízom magam a maga eszére, hiszen tudom, hogy okos.

- Ugyan már! Ugyan már! - mondta az asszony boldog szánakozással a hangjában. - Hát mi lelte magát?...

- Jobb szeretném, ha nem kellene beszélnem róla - szakította félbe a férfi.

Hanem az asszony is nyomban közbevágott:

- Én azért hívtam, hogy beszéljünk róla; és addig beszélünk róla, amíg be nem látja, hogy semmiféle veszedelem nem fenyegeti.

Elnevette magát, mint egy kislány, intézeti ruhája még csak hangsúlyozta a nevetése gyerekességét.

- Én az igazat írtam magának, a való igazságot, a szörnyű igazságot, amitől félek - dadogta Mariolle.

Burne-né is elkomolyodott:

- Jó, tudom: mindegyik barátom átesik rajta. Azt is írta nekem, hogy szörnyen kacér vagyok: nem tagadom, de abba még senki se halt bele; sőt nem is nagyon szenvedi meg senki. Betegség, ahogy Lamarthe nevezi. Maga most épp benne van, de majd elmúlik, utána abba a... hogy is mondjam, abba az idült szerelembe szokás esni, ami már nem fáj, és aminek a lassú tüzet én minden barátomban táplálom, hogy ragaszkodók, odaadok és hűségesek legyenek. No? Ugye, hogy én is őszinte, nyílt és bátor vagyok? Vajon hány nőt látott, aki meg merte volna mondani egy férfinak azt, amit én most mondtam?

Oly mulatságos és elszánt képet vágott, oly közvetlen s egyszersmind kihívó volt az arca, hogy Mariolle meg nem állhatta, hogy maga is el ne mosolyodjon.

- Valamennyi barátját - szólalt meg - sokszor megégette már a tűz, mielőtt a magáé megégette volna őket. Tűzön edződve-pörkölődve könnyű már nekik a maga kemencéjének a tüzét állni; hanem én, asszonyom, én még így sohase jártam. És érzem, jó ideje érzem, hogy az iszonyú lesz, ha én szabadjára engedem a szívemben növekvő érzést.

Az asszony egyszerre bizalmas lett, összekulcsolta a kezét a térdén, és Mariolle felé hajolt:

- Figyeljen ide: komolyan beszélek. Sajnálnék elveszíteni egy jó barátot egy agyrém miatt. Tegyük fel, hogy belém szeret; csakhogy a mai férfiak csak annyira szeretik a mai nőket, hogy ne fájjon nekik igazán a szerelem. Higgye el, én ismerem a férfiakat is, a nőket is.

Elhallgatott, aztán különös mosollyal, mint mikor a nők azt hiszik, hogy hazudnak, közben pedig igazat mondanak, hozzáfűzte:

- Ugyan már, hiszen nincs énbennem semmi olyan, amiért bárki halálosan belém szerethetne. Túl modern vagyok én ahhoz. Tudja, mit, hadd legyek a jó barátnője, a szép barátnője, aki iránt maga igaz szeretetet táplál, de semmi egyebet, mert arra majd én vigyázok.

Komolyabb hangon még azt is hozzátette:

- Arra mindenesetre figyelmeztetem, hogy én amúgy istenigazában senkibe se tudok beleszeretni s magával éppúgy fogok bánni, mint a többivel, azokkal, akikkel a legjobban bánok, de jobban soha. Iszonyodom a zsarnokságtól és a féltékenységtől. A férjemtől mindent el kell tűrnöm; de attól, aki a jó barátom, semmi egyéb, csak a jó barátom, annak nem tűröm el az érzelmi zsarnokoskodását, ami különben a szerelmi kapcsolatok örökös megrontója. Láthatja, hogy milyen kedves vagyok, úgy beszélek magával, mint a barátommal, nem rejtek véka alá semmit. Hajlandó becsülettel kipróbálni, amit felajánlok? Ha nem sikerül, még mindig nem késő elmenni, akármilyen válságosra fordul az állapota. A távol levő szerelmes már nem szerelmes.

Mariolle csak nézte, már rég lefegyverezte a hangja, a mozgása, egész kábító kis személye, már mindenbe beleegyezett, s közelétől reszketve azt mormolta:

- Megpróbálom, asszonyom; és ha fáj, hát annyi baj legyen. Megérdemli azt maga, hogy szenvedjen magáért az ember.

Az asszony félbeszakította:

- Ne beszéljünk róla többet, soha többé ne beszéljünk róla.

És másra terelte a szót, hogy Mariolle most már megnyugodjon.

Mikor egy óra múlva elment tőle, gyötrődött, mert szerette, és boldog volt, mert Burne-né arra kérte, hogy ne menjen el, és ő meg is ígérte neki.

 

3

Gyötrődött, mert szerette. Nem úgy volt vele, mint a legtöbb szerelmes, aki szíve választottját a tökéletesség dicsfényében látja, ő szenvedélyében is a rabságot soha nem próbált, gyanakvó, bizalmatlan hím éles szemével nézte. Nyugtalan, lényeglátó és lusta, mindig védekező szelleme megóvta a viharos érzelmektől. Néhány kaland, két rövid viszony - mindkettő unalomba fulladt - meg a pénzen vett szerelem, amitől már rég megcsömörlött: ennyiből állt szerelmi múltja. A nőkről azt tartotta, hogy annak van szüksége rájuk, aki szabályszerű háztartást meg gyereket akar, vagy aki viszonylag kellemes időtöltést keres a szerelemben.

Már mikor először ment el Burne-néhez, már akkor sok mindent tudott róla barátai bizalmas közléseiből. S amit tudott, az érdekelte, izgatta, vonzotta, de taszította is egy kicsit. Sohase szerette az olyanokat, akik csak nyerésre játszanak. Első látogatásai alkalmával az a vélemény alakult ki benne, hogy az asszony rendkívül szórakoztató, és valami szokatlan és veszedelmes varázsa van. Úgy érezte, hogy ez a természetes és tudatos szépség, ez a sudár, finom alkatú, telt és mégis törékeny, fehér bőrű teremtés az ölelésre, szorításra termett szép karjával, a gazellaszökellésre termett hosszú, karcsú combjával... könnyű léptű kicsi lábával a hiú reménység jelképe. És beszélgetéseikben is sokkal nagyobb örömét lelte, mint a szokványos társasági beszélgetésekben. Burne-né egyéniségéből sugárzott a humor, a váratlan melegség és meghittség, a gyengéd gúny, de olykor önfeledten átadta magát az érzelmi, intellektuális és képi hatásoknak, mintha vidám, csúfondáros lelke mélyén ott kísértene még ősanyái gyengéd, poétikus egyéniségének árnya. Ettől volt olyan elbűvölő.

Mariolle-hoz nagyon kedves volt, meg akarta hódítani, akár a többit; és ő meg is ragadott minden alkalmat, amikor csak elmehetett hozzá, egyre jobban vágyott rá, hogy minél többször lássa. Mintha valami erő sugárzott volna belőle, valami ellenállhatatlan varázserő, a pillantásából, a mosolyából, a szavából, pedig gyakran feldúltan ment el tőle, bántotta, amit mondott vagy tett.

Minél jobban elárasztotta az a névtelen sugárzás, amivel a nők hatalmukba ejtenek és leigáznak bennünket, annál jobban átlátta és kiismerte szerelme természetét, annál jobban gyötrődött, annál forróbban óhajtotta, hogy bárcsak más lenne, mint amilyen.

De épp azzal, amivel ingerelte, azzal szédítette meg, kötötte magához, azzal hallgattatta el józan esze szavát, talán még inkább, mint valódi értékeivel.

A nyílt kacérságával, amivel úgy játszott, mint más a legyezőjével: összehúzta meg szétteregette mindenkinek, aki tetszett neki, vagy aki szólt hozzá; a mindenből csúfot űző modorával, ami eleinte mulattatta, most pedig megrémítette; szüntelenül a szórakozásra, az újra éhező, megcsömörlött, kielégíthetetlen szívével; olykor végképp elkeseredett, s hazatérve elhatározta, hogy megritkítja látogatásait, majd egészen elmarad.

Másnap pedig kereste az ürügyet, hogy elmehessen hozzá. Főképp azt látta egyre világosabban, ahogy mindjobban beleszeretett, hogy milyen védtelen a szerelme, és milyen bizonyos a szenvedése.

Nem volt ő vak; apródonkint merült bele a szenvedélybe, mint a kimerült úszó, akinek elsüllyedt a csónakja, messze a parttól. Ismerte Burne-nét annyira, amennyire bárki megismerhette, a szerelemben élesebb lett a szeme és finomabb az érzékenysége, s most már szüntelenül csak rá gondolt. Fáradhatatlanul, makacsul egyre csak elemezte, fürkészte ennek a női léleknek a homályos mélységeit, a derűs kedély és kiábrándultság, a higgadt ész és gyermetegség, a szeretetteljes kedvesség és változékonyság érthetetlen keverékét, valamennyi összevegyülő és egymással oly jól megférő ellentétes tulajdonságát, amelyből összeállt nem mindennapi, varázslatos lidércalakja.

De vajon hogyan vehette el az eszét ennyire? Végtelen sokat töprengett rajta, de nemigen értette, hiszen amilyen megfontolt, szemlélődő, gőgösen szerény természetű volt, neki a klasszikus eszményt kellett volna keresnie a nőben, a nyugalmat, a gyöngéd bájt, a hűséget, a ragaszkodást, a férfiboldogság hagyományos biztosítékát.

Hanem ebben a nőben valami váratlant talált, az újdonságnak valami olyan izgalmas vonzását, amilyen az emberi nem ősnemzedékében lehetett, nemzedéknyitó, senkire sem hasonlító lényre bukkant, aki még a tökéletlenségével is a hirtelen feleszmélés veszedelmes varázsát árasztja.

A restauráció korának érzelmes és regényes álmodozóit a császárság élni vágyó, jókedvű asszonyai követték; s most íme, megint új alakban jelenik meg az örök asszonyi: kifinomult, változékony, nyugtalan, ideges, határozatlan, és mintha már réges-régen kipróbált volna minden kábítószert, ami csak csillapítja és felizgatja az idegeket, a letaglózó kloroformot, az álomképeket gomolygató, az érzékeket eltompító, az erős érzéseket elringató étert és morfiumot.

Az vonzotta benne, hogy tudatosan, mesterségesen, kitanultan készítette magát szüntelenül arra, hogy mindenkit elbűvöljön. Hogy vonzó, különleges és drága luxuscikk volt, amely rabul ejti a tekintetet, megdobogtatja a szívet és felkorbácsolja a vágyat, mint a ravaszul kirakatüveg alá tett kívánatos ennivaló az étvágyat.

Mikor már világosan látta, hogy zuhan lefelé a lejtőn, iszonyodva töprengett rajta, hogy milyen veszedelmekbe sodorhatja a szédülete. Mire mehet vele? És mit tesz Burne-né? Nyilván azt, amit világéletében mindenkivel: odáig juttatja, hogy úgy fogja teljesíteni a szeszélyeit, mint a kutya a gazdája parancsait, aztán majd beilleszti nevezetes és kevésbé nevezetes kegyenceinek gyűjteményébe. De vajon csakugyan ezt a játékot játszotta el mindenkivel? Vajon nem volt köztük egyetlenegy se, akit szeretett volna, igazán szeretett volna, akár csak egy hónapig, egy napig, egy óráig is, éppolyan lobogó, erős lánggal, amilyennel az ő szívét emészti?

Vacsoráiról hazatérőben szüntelenül csak róla beszélt közelétől felhevült barátaival. Érezte, hogy zavart, elégedetlen, ingerült, mint minden férfi, aki az igazi kielégülést nem kapta meg.

Nem, egyiket se szerette ezek közül a közérdeklődésnek örvendő nevezetes személyiségek közül; akkor mi lesz ővele, aki hozzájuk képest senki és semmi, akinek nem fordulnak utána, akire nem bámulnak rá, ha a tömegben vagy társaságban elsuttogják a nevét? Semmi és senki, színpadi statiszta, afféle bizalmas, de alantas figura egy körülrajongott nő mellett, hasznos, de csak olyan, mint a márkátlan bor, amit vízzel inni se kár.

Ha híres ember lenne, akkor még talán elfogadhatná ezt a szerepet, akkor nem volna olyan megalázó. De így, hogy névtelen, nem kért belőle. Megírta neki a búcsúlevelét.

Mikor megkapta rövid válaszát, úgy megilletődött, mintha váratlan boldogság zúdult volna rá, és mikor Burne-né szavát vette, hogy nem utazik el, úgy érezte, mintha nagy kő esett volna le a szívéről.

Néhány napig semmi sem változott; de a válságos pillanatokat követő megkönnyebbülés elmúltával újra csak fellobbant, és mind magasabbra csapott a vágya. Azt elhatározta, hogy erről soha többet nem beszél, de már azt nem, hogy írni se ír; és egy este, mikor nem tudott elaludni, mert dúlta és gyötörte az álmatlan szerelem, szinte akarata ellenére leült az asztalhoz, és nekifogott, hogy leírja a fehér papírra, amit érez. Nem levelet írt, csak feljegyzéseket, mondatokat, gondolatokat, a szenvedés szóvá változó remegését.

Ez megnyugtatta; úgy érezte, felengedett egy kicsit a szorongása, lefeküdt, és most már el tudott aludni.

Mikor másnap felébredt, elolvasta azt a négy lapot, úgy érezte, hogy roppant szívhez szóló, borítékba tette, ráírta a címet, és csak este adatta fel, későn, hogy Burne-né majd csak akkor kapja meg, ha felébred.

Tudta ő azt jól, hogy Burne-né nem ijed meg a levelétől. Az őszinte hangú szerelmes levelet a legaggályosabb nők is határtalanul elnézően fogadják. És ezeknek a reszkető kézzel, csak egy arcot látó, rajongó szemmel írt leveleknek ellenállhatatlan hatalmuk van a szív felett.

Alkonyat felé elment hozzá, kíváncsi volt rá, hogyan fogadja, mit mond neki. Ott ült Pradon úr is, cigarettázott, és beszélgetett a lányával. Sokszor órákig is elüldögélt nála, s mintha inkább férfiként, mint apjaként bánt volna vele, Burne-né az ő kapcsolatukba és szeretetükbe is belevitt egy árnyalatnyi szerelmes hódolatot, amivel ő maga is adózott önmagának, és amit mindenkitől megkövetelt.

Mikor meglátta Mariolle-t, felvillant arcán az öröm; élénk mozdulattal nyújtott kezet neki, mosolya mintha azt mondta volna: "Maga nagyon tetszik nekem."

Mariolle azt remélte, hogy Burne-né apja hamarosan elmegy. De Pradon úrnak esze ágában se volt elmenni. Bár ismerte a lányát, s már régen nem gyanakodott rá, mert úgy vélte, hogy teljesen közömbös a férfiak iránt, azért csak ügyelt rá, kíváncsi, nyugtalan figyelemmel, kicsit úgy, mintha a férje volna. Szerette volna megtudni, vajon ennek az új barátnak vannak-e kilátásai tartósabb sikerre, meg hogy milyen ember, mennyit ér. Alkalmi vendég-e, mint annyi más, vagy tagjává válik az állandó baráti körnek?

Így hát csak ült rendületlenül, s Mariolle mindjárt látta, hogy nincs az a hatalom, ami innen kimozdítsa. Mit volt mit tenni, jó képet vágott hozzá, sőt elhatározta, hogy meghódítja, gondolván, hogy a jóindulata, vagy jobb híján a semlegessége, még mindig hasznosabb neki, mint az ellenszenve. Megerőltette magát, vidám volt, szórakoztató, nem tetszelgett az epekedő szerelmes pózában.

Burne-né elégedetten gondolta magában: "Nem buta, és még komédiázni is tud."

Pradon úr meg azt gondolta magában: "Végre egy kedves ember, akinek a lányom nem csavarta el a fejét, mint a többi hülyének."

És mire Mariolle elérkezettnek látta az időt, hogy elmenjen, mind a kettőjüket sikerült elbűvölnie.

Hanem ő maga leverten ment el. Ha együtt volt az asszonnyal, most már mindig úgy érezte, hogy börtönben van, és szívének falát éppoly hiába döngeti, mint börtöne vasajtaját a rab.

Tudta, hogy most már ki van szolgáltatva neki, és nem is rugódozott ellene; s minthogy most már el nem kerülhette sorsát, elhatározta, hogy ravasz lesz, türelmes, állhatatos, képmutató, és fortéllyal szerzi meg, hódolattal, amire oly mohón szomjazik, imádattal, ami megrészegíti: önként vállalja a rabszolgaságot.

Levele tetszett Burne-nének. Hát majd ír neki. Írt is. Majdnem minden este, mikor hazaért, későn, abban az időben, amikor a nap eseményeitől felcsigázott agyban túlzó látomásokban kavarog az, ami foglalkoztatja vagy éppen feldúlja, rendszerint leült asztalához, kislámpájához, és rajongva álmodozott róla. A szerelemben kihajt a költészet enyészetre ítélt csírája, amit a legtöbb ember lustaságból, nemtörődömségből nem ápol magában. Ahogy újra meg újra megfogalmazta ugyanazokat a dolgokat, ugyanazt a dolgot, a szerelmét, mindig új köntösbe öltöztetve mindennap megújuló vágyát, szerelmes irodalmi munkájában lángja heve is nőttön-növekedett. Egész nap ellenállhatatlanul hatásos szavakon töprengett, amelyeket szikraként csiholtak ki agyából túlfűtött érzelmei. Maga szította tűzvésszé tulajdon szíve lángját, mert az őszinte szenvedély szülte szerelmes levél olykor veszedelmesebb arra nézve, aki írja, mint aki kapja.

Addig-addig sütögette magamagát a szerelem tüzes parazsán, addig-addig forralta szavakkal tulajdon vérét, űzött el agyából minden gondolatot azon az egyen kívül, míg lassan elvesztette a józan ítélőképességét. Már nem olyannak látta az asszonyt, mint eleinte, már csak a tulajdon mondatai költészetének dicsfényében látta; és amit éjjelente írt, az valósággá vált a szívében. S addig-addig festegette eszményi képét, míg végül csakugyan körülbelül olyannak látta, amilyennek álmodta. Régi fenntartásait különben is eloszlatta az a nyilvánvaló rokonszenv, ami Burne-néből feléje áradt. Annyi bizonyos, hogy ha szó nem is esett róla, pillanatnyilag őt kedvelte a legjobban, és ezt éreztette is vele. És Mariolle-ban felcsillant a kétségbeesett remény, hogy hátha majd még belé is szeret.

Burne-nére csakugyan hatott a levelek varázsa, valami gyermeteg és bonyolult örömmel fogadta őket. Így még soha senki nem hízelgett neki, nem rajongott érte, ilyen tartózkodóan, csöndesen. Az az elbűvölő ötlet még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy minden áldott reggel, mikor felébred, borítékban, ezüsttálcán, ágyába vitesse a szobalányával az érzelmi reggelijét. És ami még ennél is többet ér, soha nem beszél róla, mintha ő maga se tudna róla, úgy ül a szalonjában, mintha valamennyi barátja közül ő volna a legközömbösebb, még célzást se tesz arra a szerelemzuhatagra, amivel titokban elárasztja.

Mert hiszen kapott ő már szerelmes levelet eleget, de másfélét, nem ilyen tartózkodót, sürgetőbbet, követelőzőbbet. Lamarthe három hónap alatt, a betegsége három hónapja alatt, egész szép füzérrel gazdagította a levélgyűjteményét egy módfelett megszédült regényíró körmönfontan és felületesen szellemes irodalmi csevegésének megannyi szép példájával. Külön fiókban tartotta az íróasztalában ezeket a roppant elegáns és roppant csábító műveket, amelyeket egy csakugyan rendkívül szerelmes író írogatott egy hölgynek, egészen addig, míg csak fel nem kellett hagynia minden reménnyel.

A Mariolle levelei egészen másmilyenek voltak, úgy sugárzott belőlük az elfojtott vágy ereje, a mesterkéletlen őszinteség, a határtalan hódolat, a kifogyhatatlan szerelem ígérete, hogy akkora gyönyörűséggel fogadta, bontotta fel és ízlelgette őket, amekkorát betű még nem szerzett neki soha.

Egyre jobb szívvel volt iránta, nagyon gyakran meghívta, annál is inkább, mivel Mariolle személyes érintkezéseikben példásan tapintatosan viselkedett, úgy beszélt vele, mintha életében a kezébe nem vett volna egy darab papírt, hogy megvallja neki rajongó szerelmét. Meg tetszett is neki ez az eredeti, regénybe illő helyzet, öröme, hogy maga mellett tudhatja azt, aki ennyire szereti, rokonszenve eleven kovásza lett, s már nem volt pártatlan a megítélésében.

Idáig akárhány szívet feldúlt, mindig azt érezte, bármily kacér és hiú volt, hogy rajta kívül más is lakik benne; hogy osztoznia kell az uralomban; hogy oly erős vonzódásokkal ütközik össze, amelyekhez neki semmi köze. Massival idejében a zenére volt féltékeny, Lamarthe idejében az irodalomra, de valamire mindig, bosszantotta, hogy sikerei csak félsikerek, hogy mindent nem űzhet ki a nagyra törő és híres művészemberek lelkéből, mert azoknak a hivatásuk az istenük, s attól el nem szakítja őket senki és semmi - és most végre talált valakit, akinek ő a mindene. Legalábbis azt állítja. Így csak a dagadt Fresnel szereti, de hát az a dagadt Fresnel. Érezte, hogy ennyire még senki se volt az övé; és önző hálájában megszerette a fiút, aki ezt a győzelmet megadta neki. Most már szüksége volt rá, a jelenlétére, a pillantására, az odaadására, alázatos szerelmére. Lehet, hogy a hiúságát nem elégítette ki annyira, mint a többiek, de a testét-lelkét kormányzó hódító hatalomvágyát, gőgjét, királynői szeszélyeit, nagy nyugalmat árasztó nősténysége ragadozó ösztöneit annál inkább.

Akár egy országot, úgy foglalta el fokról fokra, napról napra sűrűsödő rohamokkal a Mariolle egész életét. Összejöveteleket rendezett; színházi estéket, vendéglői vacsorákat, csak hogy vele lehessen; hurcolta magával, mint foglyát a győztes hódító, már nem tudott meglenni nélküle, vagy inkább rabszolgasága nélkül, amibe taszította.

Mariolle meg csak ment utána, boldogan, hogy az asszony így dédelgeti, simogatja a szemével, a hangjával, a szeszélyeivel; és már csak a szerelem szédületében élt, az őrjítő vágy perzselő lázában.

 

MÁSODIK RÉSZ

1

Mariolle elment Burne-néhez. Várnia kellett, mert még nem volt otthon, bár sürgönyben hívta meg aznap reggel.

Nagyon szeretett itt lenni, ebben a szalonban, minden tetszett neki benne, mégis valahányszor magára maradt, elszorult a szíve, egy kicsit még fuldoklott is, ideges lett, nem tudott megülni egy helyben, míg Burne-né meg nem jelent.

Fel-alá járkált boldog várakozásában, s egyre attól félt, hogy valami közbejön, Burne-né mégse jöhet haza, és találkozásukat el kell halasztaniuk másnapra.

Hallotta, hogy megáll egy kocsi az utcán, a kapu előtt, belehasított a reménység, és mikor a lakás csengője is megszólalt, már tudta, hogy ő az.

Az asszony le se vette a kalapját, mint máskor, sietős örömmel mindjárt bement a szobába.

- Mondok egy újságot! - mondta.

- Mit, asszonyom?

Ránézett Mariolle-ra, és elnevette magát.

- Hát azt, hogy elutazom egy kis időre.

Mariolle-ba úgy belenyilallt a fájdalom, hogy az arcára is kiült.

- Ó! És ezt ilyen boldogan közli velem!

- Persze. Üljön le, elmondom az egészet. Talán tudja, talán nem, hogy szegény anyám bátyjának, Valsacinak, az állami hídépítési hivatal főmérnökének, van egy birtoka Avranches-ban, és ott tölti a fél életét a feleségével meg a gyerekeivel együtt, mert odaköti a foglalkozása. Minden nyáron meglátogatjuk őket. Az idén én nem akartam elmenni, de ő megsértődött, és kínos jelenetet rendezett apámnak. Ha már itt tartok, megvallom magának azt is, hogy apám féltékeny magára, és ő meg nekem rendez jeleneteket, hogy hírbe hozom magam. Hogy ne járjon hozzám annyit. De ez egy cseppet se bántsa magát, majd én eligazítom a dolgot. Szóval apám összeszidott, és rávett, hogy menjek el vele tíz-tizenkét napra Avranches-ba. Kedden reggel utazunk. Mit szól hozzá?

- Azt, hogy kétségbe vagyok esve.

- Mást nem?

- Hát mit mondjak? Nem akadályozhatom meg benne.

- És nincs is valami ötlete, hogy mit lehetne tenni?

- Nekem... nekem... nincs... igazán nem tudom. És magának?

- Nekem van, mégpedig a következő: Avranches ott van Mont Saint-Michel mellett. Volt már a Saint-Michel-hegyen?

- Nem, asszonyom.

- No hát akkor jövő pénteken hirtelen kedve támad, hogy megnézze azt a világ csodáját. Avranchesban leszáll a vonatról, sétál egyet, mondjuk, szombat este, alkonyattájt, a községi parkban, ahonnan belátni az egész öblöt. És véletlenül találkozunk. Apám mérges lesz, de fütyülök rá. Majd én javaslom, hogy másnap mindannyian, a rokonokkal együtt, menjünk el az apátságba. Maga lelkesedjen az ötletért, és legyen elbűvölő, mert tud, ha akar. Hódítsa meg a nagynénémet, és hívjon meg bennünket vacsorára abba a fogadóba, ahol megszállunk. Ott is alszunk, és így csak másnap kell elválnunk. Maga hazajön Saint-Malo felé, és egy hét múlva én is Párizsban leszek. Jól kigondoltam? Kedves vagyok?

Mariolle-t elöntötte a hála:

- Maga minden, amit csak szeretek a világon - suttogta.

- Pszt!

És néhány pillanatig csak nézték egymást. Az asszony mosolygott, hála és szívbéli köszönet volt a mosolyában, és nagyon őszinte, nagyon erős, szeretetteljes rokonszenv. A férfi bámulta, ette a szemével. Szeretett volna leborulni elébe, fetrengeni előtte, a ruháját harapdálni, kiabálni, de főként azt szerette volna elébe tárni, amit elmondani nem tudott, s ami betöltötte tetőtől talpig, ami betöltötte testét-lelkét, és kimondhatatlan fájdalommal járta át, mert nem tárhatta elébe, szerelmét, gyötrő és gyönyörűséges szerelmét.

De az asszony szavak nélkül is megértette, ahogy a lövész is érzi, ha golyója a céltábla közepébe talál. Már semmi más nem volt a férfiban, csak ő. Az övé volt, jobban, mint saját maga. És ő örült, és úgy érezte, hogy nagyon kedves fiú.

Jókedvűen mondta neki:

- Hát akkor megállapodtunk benne, megvalósítjuk a tervünket.

A férfi csak dadogott, úgy fojtogatta a torkát az izgalom:

- Igen, asszonyom, megállapodtunk.

Megint hallgattak egy kicsit, azután Burne-né csak ennyit mondott mentegetőzésképp:

- Ma nem is tartóztatom tovább. Csak azért jöttem haza, hogy ezt megmondjam magának, mert hiszen holnapután már elutazom. Holnap egyáltalán nem érek rá, és ma is van még vagy négy-öt elintéznivalóm vacsoráig.

Mariolle tüstént felállt, de megint csak belemart a kín, mert hiszen neki egyéb vágya se volt, csak hogy soha ne kelljen elválnia tőle; kezet csókolt, és elment, kicsit fájó, de reménykedő szívvel.

Még négy hosszú napot kellett agyonütni. Kószált a városban, senkivel nem jött össze, nem a zajra vágyott, hanem a csendre, nem a baráti társaságra, hanem a magányra.

Pénteken reggel indult, a nyolcórás gyorssal. Lázas izgalmában nem sokat aludt éjszaka. Sötét, csöndes szobája oly nyomasztón fogta körül, mint a börtön: csak egy-egy késői fiáker zörgése dübörgött át rajta olykor, az is csak azért, hogy még türelmetlenebbül vágyódjon elutazni.

Amint egy kicsi derengés beszűrődött az összehúzott függönyön át, a kora hajnal szomorú, szürke derengése, nyomban kiugrott az ágyból, kinyitotta az ablakot, felnézett az égre. Attól félt, hogy rossz idő lesz. Jó idő volt. Könnyű pára lebegett a levegőben, a meleg hírnöke. Sebesen felöltözött, a kelleténél két órával hamarabb kész lett, marta a türelmetlenség, hogy csak már kint lehetne a házból, hogy csak már végre útnak indulhatna; inasának alig volt ideje rá, hogy felöltözzön, máris kocsiért szalajtotta, mert félt, hogy nem talál.

Ahogy zötyögve elindult vele a fiáker, úgy érezte, maga a boldogság röpteti; hanem amikor odaért a Montparnasse pályaudvarra, megint elfogta az idegesség, mert még mindig volt ötven perce az indulásig.

Talált egy üres fülkét; kibérelte az egészet, hogy egyedül lehessen, és kedvére ábrándozhasson. De mikor azt érezte, hogy gördíti, repíti már az asszony felé puhán és sebesen a gyorsvonat, ahelyett hogy megnyugodott volna, még sokkal izgatottabb lett; és az a gyerekes és ostoba vágya támadt, hogy nekifeszítse a kezét a párnázott fülke falának, és taszítsa teljes erejéből, hogy gyorsabban menjen.

Sokáig, délig teljesen körülvette a várakozása, a reménysége fala; aztán, mikor elhagyta Argentant, a buja normandiai növényzet lassankint az ablak felé húzta a szemét.

A szerelvény sokáig dombos vidéken haladt, a völgyekben parasztgazdaságok, kaszálók, almáskertek voltak, körülöttük nagy, boglyas fák, olyanok, mintha lakkozva volnának, pedig csak a nap sütött rájuk. Július vége volt, a teljes nyár: ilyenkor buzog fel itt, ebből a földből, a hatalmas dajkából az életnedv, az életerő. A magas lombfallal elkerített és összekapcsolt földeken nagy szőke ökrök, szeszélyes formájú foltokkal tarkázott tehenek, nagy homlokú, szőrös lebernyegű, kihívó és büszke tekintetű bikák álldogáltak a sövények mentén, vagy feküdtek a hasukat felfúvó fűben, végeláthatatlan sorban, végig az egész üde vidéken, amely mintha almabort és húst izzadt volna.

Kis patakok bujdokoltak mindenfelé a nyárfák lábainál, a fűzfák könnyű fátyla alatt; erek csillantak meg a fűben egy pillanatra, eltűntek meg újra feltűntek odébb, fürdették, üdítették, termékenyítették a tájat.

És Mariolle elbűvölten, feloldódva sétáltatta szemét a nyájak lakta, sebesen és szakadatlanul suhanó szép almáskertben.

Hanem mikor Follignyban átszállt, megint csak elfogta a türelmetlenség, az utolsó negyven percben hússzor is elővette a zsebóráját. Percenként kihajolt az ablakon, és egyszer csak meg is látta azt a meglehetősen magas dombot, rajta meg a várost, ahol Ő várta. A vonat késett, és csak egy óra választotta el attól a pillanattól, amikor majd véletlenül találkoznak a községi parkban.

Felszállt a szálloda omnibuszába, több utas nem is volt, s a lovak lassú, nehézkes léptekkel megindultak felfelé a meredek avranches-i úton: a házak a domb tetején épültek, olyan volt Avranches messziről, mint egy erőd. Közelről szép, régi kis normandiai város volt: szabályos és majdnem egészen egyforma, egymáshoz tapadó kis házak, régimódi büszkeséget, szerény jólétet, középkort és paraszti életformát árasztó hangulat.

Mariolle épp csak behajította a bőröndjét egy szobába, megkérdezte, merre van a Füvészkert, és már ment is nagy léptekkel, noha még korán volt, de azt remélte, hogy esetleg Burne-né is hamarabb lesz ott.

Ahogy odaért a kerítéshez, mindjárt látta, hogy üres vagy majdnem üres a kert. Három öregember sétált benne, idevalósiak, akik nyilván mindennap idejárnak, ennyi örömük maradt az életben, meg egy csomó angol gyerek, vékony lábú kisfiúk és kislányok, akik egy szórakozott és ábrándos tekintetű szőke nevelőnő körül játszottak.

Mariolle dobogó szívvel járt-kelt, fürkészte az utakat. Beért egy buja lombú széles szilfasorba, amely keresztben kettészelte az egész kertet, s összehajló koronáival tömör boltozatot borított az út fölé; kiért belőle, egy magaslat felé tartott, ahonnan messzire el lehetett látni, és hirtelen arról is megfeledkezett, amiért idejött.

A domb tövében csodálatos homokos síkság futott a messzeségbe, és összeolvadt a tengerrel meg az éggel. Egy kis folyó szelte át, az ártéri tócsák úgy villogtak a homokon az azúrkék ragyogásban, mintha a föld belsejében lévő égre nyíló ablakok volnának.

A visszavonuló dagálytól még nedves, sárga sivatag közepén, tizenkét-tizenöt kilométernyire a parttól, egy hatalmas sziklacsúcs magasodik, egy székesegyház-koronás mesebeli piramis.

Szomszédja nincs a végeláthatatlan dűnék közt, csak egy kerek hátú sziklazátony, amely az ingatag iszapon guggol: Tombelaine.

Távolabb is barna gerincű sziklák tünedeznek fel a messzeségben feltüremlő hullámok kékes határvonalán; s ha jobbra siklik a tekintet a szemhatáron, a homokpuszta mellett kitárul a normandiai föld sűrű fákkal benőtt, egyetlen erdővé összeolvadó zöld végtelenje. Maga a sokarcú, hatalmas, üde, bájos természet kínálja magát itt egyszerre, egy helyen; s az erdők álomképéről a gránithegy, a pusztai remete látomására fordul a szem, a homok fölébe magasodó különös, gótikus óriásra.

Az a furcsa gyönyör, amit az ismeretlen föld váratlan ajándékai nyújthatnak az utazónak, s amely valaha oly sokszor megremegtette Mariolle-t, most oly hirtelen tört rá, hogy csak állt földbe gyökerezett lábbal, megindult és elérzékenyült lélekkel, megfeledkezve szorongó szívéről. De egyszerre megkondult egy harang valahol, hirtelen megfordult, megint kigyúlt benne a találkozásuk hő reménye. A kert még mindig majdnem teljesen üres volt. Még az angol gyerekek is eltűntek. Csak a három öregember folytatta egyre egyhangú sétáját. Ő is járkálni kezdett, mint azok.

Mindjárt itt lesz, egy perc, és itt lesz. Megpillantja valamelyik út végén, amelyek mind a csodálatos magaslatba torkollnak. Először az alakját, a járását ismeri meg, aztán az arcát és a mosolyát, aztán a hangját is meghallja. Mekkora boldogság! Mekkora boldogság! Érezte, hogy közel van, hogy itt van valahol, csak még nem tudja hol, még láthatatlan, de rá gondol, ő is arra gondol, hogy mindjárt viszontlátja őt.

Majdnem felkiáltott. Az egyik facsoport alatt egy kék napernyő lebegett, semmi egyéb, csak egy napernyő kupolája. Ő az, senki más. Feltűnt egy karikázó kisfiú; aztán két hölgy - Mariolle most már jól látta -, aztán két férfi: az apja meg még valaki. Az asszony kékben volt, olyan kék volt rajta minden, mint a tavaszi ég. Igen, igen! Nem látni még az arcát, de ő akkor is megismeri; de nem mert elébe menni, érezte, hogy dadogna, elpirulna, Pradon úr gyanakvó tekintete belefojtaná a szerencsés véletlenről szóló magyarázkodását.

Hanem azért csak elindult feléjük, látcsövét le nem véve szeméről, látszólag elmerülten bámulva a kilátást. Az asszony szólította meg, nem is igen törve magát, hogy a meglepettet adja.

- Jó napot, kedves Mariolle. Csodálatos, ugye?

Mariolle-t zavarba hozta ez a fogadtatás, nem tudta, mit feleljen, csak dadogott:

- Ó! Maga az, asszonyom, micsoda véletlen szerencse, hogy találkoztunk! Elhatároztam, hogy megismerkedem ezzel a gyönyörű vidékkel.

Burne-né mosolyogva válaszolta:

- És azt a pillanatot választotta ki, mikor én is itt vagyok. Ez roppant kedves magától.

Azután bemutatta egymásnak a jelenlevőket.

- Mariolle, egyik legkedvesebb barátom; nagynéném, Valsaciné; ez meg a hídcsináló nagybátyám.

A kölcsönös üdvözlések után Pradon úr is hidegen kezet szorított a fiatalemberrel, és folytatták a sétát.

Burne-né meg a nagynéni közrefogták Mariolle-t, s Burne-né gyors, mondhatni, ellágyult pillantást vetett a fiúra.

- Mit szól ehhez a vidékhez? - kérdezte.

- Soha életemben szebbet nem láttam.

Mire az asszony:

- Ó, majd ha eltölt itt néhány napot, mint én, akkor úgy érzi, hogy valósággal betölti. Elmondhatatlan érzés. A homokra áradó és megint visszahömpölygő tenger, a nagy, szakadatlan mozgás, amely kétszer naponta mindent elönt, amely oly gyors, hogy egy vágtató ló se futhatna el előle, ez a csodálatos színjáték, amiben ingyen részesít bennünket az ég, igazán mondom, hogy egészen felkavar. Mintha kicseréltek volna. Ugye, nénikém?

Valsaciné, az ősz hajú, előkelő, vidéki öreg hölgy, a műegyetemista gőgjében örökre megátalkodott, magas állású főmérnök köztiszteletben álló hitvese beismerte, hogy csakugyan még sohase látta ilyen lelkesnek az unokahúgát. Tűnődött egy kicsit, majd hozzátette:

- Nem is csoda, mikor mindig csak színházi díszleteket lát.

- De hiszen majdnem minden évben elmegyek Dieppe-be vagy Trouville-ba!

Az öreg hölgy elnevette magát.

- Dieppe-be meg Trouville-ba csak a barátai kedvéért megy az ember. Ott a tenger csak arra jó, hogy legyen mibe belefojtani a találkozókat.

Nagyon egyszerűen mondta, talán nem is volt benne gúny.

A magaslat felé haladtak megint, mindenkit önkéntelenül odavitt a lába. Bárhonnan indultak, bármelyik zugából a kertnek, öntudatlanul mindig arra mentek, ahogy a golyó meg mindig lefelé gurul a meredeken. A hanyatló nap mintha könnyű, áttetsző aranyszövetet terített volna az apátság mind feketébbre váló magas alakja mögé: ragyogó fátylon óriás ereklyetartó. De Mariolle már csak a mellette haladó, világoskék felhőbe burkolt, imádott fehér alakot nézte. Soha nem látta még ilyen gyönyörűnek. Úgy érezte, megváltozott, de nem tudta, mi változott meg benne, valami új üdeség sugárzott a bőréből, a szeméből, a hajából, még a lelkéből is, az itteni tájnak, az itteni égnek, az itteni növényzetnek, az itteni ragyogásnak az üdesége. Még sohase volt ilyen ismerős, még sohase szerette ennyire.

Csak ment mellette, és nem tudott szólni; és a ruhája érintése, a karja, ha néha hozzáütődött, beszédes tekintetük találkozása úgy taszította a megsemmisülésbe, mintha megölték volna benne férfiegyéniségét. Hirtelen úgy érezte, hogy összeomlik az asszony érintésére, feloldódik benne, és semmivé válik, merő egy vággyá, hívássá, imádattá.

Az asszony látta, érezte, hogy beteljesedett a diadala, a vidéki levegő, a sugaras és életerőt árasztó tenger is megpezsdítette a vérét, nem is nézett rá, úgy mondta felhevülten és megindultan:

- Úgy örülök, hogy látom. - És mindjárt hozzátette: - Meddig marad itt?

- Két napig, ha a mait is számítjuk - felelte. Majd a nagynénihez fordult:

- Ha megtisztelne vele, asszonyom, a férjével együtt, hogy velem töltenék a holnapi napot Mont Saint-Michelben... - Burne-né felelt nagynénje helyett:

- Meg se engedem a nénémnek, hogy visszautasítsa, ha már egyszer olyan szerencsénk volt, hogy összetalálkoztunk.

A mérnök hitvese csak annyit fűzött hozzá:

- Szívesen, uram, de csak azzal a feltétellel, ha ma nálunk vacsorázik.

Mariolle köszönettel elfogadta.

Egyszerre eszeveszett öröm járta át, mint akinek élete legszebb reménye teljesül. Mit kapott? Mi változott meg az életében? Semmi és mégis; valami megfoghatatlan sejtelem mámora kapta szárnyára.

Sokáig sétáltak a magaslaton, megvárták, míg lemegy a nap, hogy utolsó percig nézhessék a tűzben álló ég aljára rajzolódó hegy csipkés, fekete árnyát.

Köznapi dolgokról beszélgettek, olyasmikről, amikről kívülálló előtt beszélni szokás, és olykor összenéztek.

Azután hazamentek az Avranches szélén épült villába, amelynek szép kertjéből le lehetett látni az öbölre.

Mariolle korán elment, tapintatból is, de meg azért is, mert zavarta a Pradon úr hideg, majdnem ellenséges viselkedése. Mikor megfogta a Burne-né kezét, hogy kezet csókoljon, az asszony kétszer egymás után, különös hangsúllyal azt mondta:

- Hát akkor holnap. Hát akkor holnap.

Mikor elment, Valsaci úr és Valsaciné, akik már régen hozzászoktak a vidéki életmódhoz, azt javasolták, hogy feküdjenek le aludni.

- Csak menjetek - mondta Burne-né -, én még járok egyet a kertben.

- Én is - mondta az apja.

Burne-né kendőt terített a vállára, és elindultak együtt a kerti út fehér homokján, amelyet a telehold csak a fűben meg a lomb közt kanyargó kicsi fénypatakokkal világított meg.

Meglehetősen sokáig hallgattak, aztán Pradon úr majdnem suttogva azt mondta:

- Ugye, azt elismered, édes gyermekem, hogy sose adtam neked tanácsokat?

Burne-né érezte, hogy közeledik a támadás, felkészült rá:

- Bocsásson meg, apám, ha többet nem is, egyet azért adott.

- Én?

- Igen, igen.

- A... az... életmódodra vonatkozó tanácsot?

- Igen, méghozzá nagyon rossz tanácsot. Olyannyira, hogy el is határoztam, hogy többet nem fogadom meg a tanácsait.

- Hát miféle tanácsot adtam én neked?

- Azt, hogy menjek hozzá Burne úrhoz. Ami azt bizonyítja, hogy apámnak nincs ítélőképessége, nem jó a szeme, nem ismeri az embereket általában, és a tulajdon lányát különösen.

Pradon úr néhány másodpercig nem tudott szóhoz jutni, annyira meglepődött, és zavarba jött, majd vontatottan azt mondta:

- Igen, akkor tévedtem. De abban biztos vagyok, hogy azt az atyai véleményemet illetően, amit most mondok neked, nem tévedek.

- Hát csak mondja. Annyit fogadok meg belőle, amennyit jónak látok.

- Már nem sok kell hozzá, hogy hírbe hozd magad.

Burne-né a kelleténél élénkebben elnevette magát, és ki is mondta, amit apja gondolt:

- Nyilván Mariolle-lal, nem?

- Igen, Mariolle-lal.

- Csak azt felejti el, hogy én már Georges de Maltryval, Massivallal, Gaston de Lamarthe-tal meg még tíz másikkal is hírbe hoztam magam, és apám mindre féltékeny volt, mert ha én egy kedves és hűséges embert találok, akkor egész udvarom őrjöngeni kezd, elsőnek maga, akiben nekem nemes szívű atyát és főudvarmestert adott a természet.

- Dehogyis, dehogyis - felelte Pradon úr élénken. - Soha senkivel se keveredtél hírbe. Épp hogy nagyon is ügyesen irányítod a baráti kapcsolataidat.

Az asszony konokul mondta a magáét:

- Kedves jó apám, én már nem vagyok kislány, és megígérem, hogy Mariolle-lal se keveredem nagyobb hírbe, mint a többivel; ne féljen semmit. Hanem azért bevallom, hogy én hívtam ide. Nagyon kedves, okos is, és jóval kevésbé önző, mint az eddigiek. Maga is ezt tartotta egészen addig, míg a fejébe nem vette, hogy egy kicsit jobban kedvelem a többinél. Ó! Hát nem ilyen gonosz maga! Én is ismerem magát, és én is mondhatnék egyet-mást, ha akarnék. Szóval, minthogy Mariolle tetszik nekem, azt gondoltam magamban, milyen kellemes lenne kirándulni vele valami szép helyre, teljesen véletlenül, és hogy szamárság lenne lemondani bármilyen szórakozásról, ha egyszer semmit se kockáztatok vele. Márpedig ha apám velem van, még a jó híremet se kockáztatom.

Most már őszinte szívből nevetett, jól tudta, hogy minden szava célba talált, mert gúzsba kötötte azzal az odavetett kis célzással, hogy féltékeny: ezt a kicsit gyanús féltékenységet már régóta tapasztalta nála, és titkos, vakmerő és szégyellni való, kacér örömmel mulatott rajta.

Pradon úr zavartan, bosszúsan, ingerülten hallgatott, maga is érezte, amit a lánya megsejtett, hogy apai aggodalmában valami titokzatos indulat is van, aminek eredetéről maga se akart tudni.

- Ne féljen semmit - tette hozzá az asszony. - Mi sem természetesebb annál, mint hogy valaki nyáron kirándul Mont Saint-Michelbe a nagybátyjával, a nagynénjével, az apjával és egy jó ismerősével. Egyébként se tudja meg senki. És ha megtudja, akkor se lát benne semmi említésreméltót. És majd ha visszatérünk Párizsba, Mariolle-lal is ugyanúgy fogok bánni, mint a többi barátommal.

- Jó - felelte az apja -, vegyük úgy, hogy nem szóltam semmit.

Tettek még néhány lépést. Aztán Pradon úr megkérdezte:

- Nem megyünk be? Én fáradt vagyok, lefekszem.

- Én még sétálok egy kicsit. Olyan szép éjszaka van.

Pradon úr nem minden él nélkül megjegyezte:

- Messzire ne menj! Nem tudhatja az ember, miféle alakokkal akadhat össze.

- Ó! Hát csak itt leszek az ablakok alatt.

- Hát akkor isten veled, drága gyermekem.

Futó csókot nyomott a homlokára, és bement a házba.

Burne-né kicsit odébbment, és leült egy parasztlócára, amelynek a lába a földbe volt ásva egy tölgyfa tövében. Meleg éjszaka volt, a mezők jó illata, a tenger lélegzete lebegett a levegőben, és ködös ragyogás, mert az ég közepén ragyogó telehold fényét elfátyolozta a párálló öböl.

Fehér füstként gomolygott a pára, eltakarta a homokos partot, amit ilyenkor elborít a dagály.

Michèle de Burne térdén összekulcsolt kézzel, távolba révedő szemmel ült, s a lelkét fürkészte, amelyet éppoly áthatolhatatlan fehér köd leplezett, mint odalenn a fövényt.

Párizsban, öltözőszobájában, tükre előtt ülve hányszor vallatóra nem fogta magát: Mit szeretek? Mire vágyom? Mit remélek? Mit akarok? Mi vagyok én?

Azon a gyönyörűségen kívül, hogy ő, meg azon az erős vágyon kívül, hogy mindenkinek tessék - amiből egyébként csakugyan sok igazi öröme fakadt -, hamar kilobbanó kíváncsiságon kívül egyéb soha nem lakott a szívében. Tudta ezt ő nagyon jól, épp eleget nézte, figyelte az arcát, lehetetlen volt meg nem ismernie a lelkét is. Idáig azt szokta meg, hogy ami másnak megrázó élmény, neki csak futó érdeklődés, szenvedélyt nem lobbant benne, legfeljebb elszórakoztatja.

Mégis, valahányszor úgy érezte, hogy valaki közelebb került a szívéhez, valahányszor vetélytársa támadt valakinél, aki fontos volt neki, és felébredtek női ösztönei, s ha csak parányi lánggal is, de fellobbant benne valami érzelemféle, még az ilyen álszerelem lázában is több gyönyört talált, mint a puszta sikerben. De csak ideig-óráig. Vajon miért? Belefáradt, kiábrándult, vagy talán élesebb volt a szeme a kelleténél. Mindazt, ami valakiben eleinte tetszett neki, ami felajzotta, felkavarta, meghatotta, elbűvölte, hamarosan unalmasnak, bágyadtnak, köznapinak látta. Minden férfi hasonlított a másikára, de nem voltak egyformák; és még eddig nem akadt olyanra, akinek az egyénisége, a tulajdonságai alkalmasak lettek volna rá, hogy hosszabb ideig ébren tartsák érdeklődését, vagy éppen szerelemre lobbantsák.

De miért? Az ő hibájuk vagy az övé? Bennük nincs meg az, amit vár tőlük, vagy benne nincs meg a képesség a szerelemre? Azért szeret az ember, mert egyszer csak találkozik valakivel, akiről úgy érzi, hogy az Isten is neki teremtette, vagy mert az ember szerelemre született? Olykor azt gondolja, hogy a szívnek magának is karja van, gyöngéd, kitárt karja, azzal vonja magához, azzal öleli, szorítja, akit kíván; és az ő szíve nyomorék. Annak csak szeme van.

Hányszor előfordul, hogy kiváló férfiak halálosan beleszeretnek hozzájuk nem méltó lányokba, butákba, hitványakba, olykor még csúnyákba is. Miért? Hogyan? Mi ennek a titka? Akkor hát nem a sorsszerű találkozás sodorja bele válságos pillanataikba az emberi lényeket, valami csírát hordoz magában az ember, amely egyszer csak megfogamzik. Sok bizalmas vallomást hallott, sok titoknak jött a nyitjára, látta eleget a tulajdon szemével is, hogy változik el, hogy részegedik meg hirtelen a lélek, és sokat töprengett rajta.

A társasági életben, a látogatások taposómalmában, a pletykák, a sok apró ostobaság forgatagában, amivel az ember szórakozik, és agyonüti a tömérdek ráérő idejét, irigy, féltékeny és hitetlen meglepetéssel fedezett fel olykor egy-egy férfit, egy-egy nőt, akikkel szemmel láthatólag valami nem mindennapi dolog történt. Nem mintha feltűnő, szembeszökő lett volna; de ő érzékeny szimatával megorrontotta, megsejtette. Valami megfoghatatlan bűvölet, boldog gyönyörűség volt az arcukon, a mosolyukban, de kivált a szemükben, a lélek öröme áradt még a testükből is, beragyogta a bőrüket, a tekintetüket.

Haragudott rájuk, maga se tudta, miért. Valahogy mindig bosszantották a szerelmesek, és ő megvetésnek gondolta azt a mélyről jövő és homályos eredetű ingerültséget, amivel a szenvedély dobogtatta szívek horzsolták. Úgy tudta magáról, hogy tüstént és kivételes biztonsággal rájuk ismer. Csakugyan, gyakran megszimatolt és leleplezett olyan kapcsolatokat, amelyeket a világ még csak nem is sejtett.

Ha arra gondolt, hogy némelyeket micsoda szerelmes tébolyba kerget egy másik ember közele, hogy a szeretett személy puszta látása, a beszéde, a gondolata, az isten tudja, mije, milyen szertelenül feldúlja a szívüket, úgy érezte, ő erre képtelen lenne. És közben, míg mindenbe belefásulva szóval nem mondható vágyakról álmodott, s gyötrődve és nyughatatlanul sóvárogta a változást, az ismeretlent - pedig talán csak a szeretetet hajszolta homályos és bizonytalan ösztönnel -, gőgös szívében titkos szégyennel hányszor, de hányszor kívánta, hogy találkozzon már egy férfival, aki azzal az eszeveszett varázslattal gúzsba köti testét-lelkét, ha rövid időre is, ha csak néhány hónapra is; mert az ilyen érzelmi feszültség időszakában az élet nyilván a mámor és az önkívület bűvöletével teljes.

Nemcsak kívánta, kereste is egy kicsit ezt a találkozást, épp csak egy kicsit, felületesen, ahogy mindent csinált.

Sokszor megrezdült benne valami egy-egy nevezetes és kiváló férfi iránt, némelyikük néhány hétig valósággal el is kápráztatta, azután mindig gyógyíthatatlan kiábrándulás oltotta ki szíve kurta fellángolását. Túlbecsülte értéküket, egyéniségüket, jellemüket, finomságukat, jó tulajdonságaikat. Végül mindahányszor rá kellett jönnie, hogy a híres emberek hibái gyakran nagyobbak az erényeiknél, hogy a tehetség éppoly különleges adottság, mint a jó szem és a jó gyomor, csak a dolgozószobában hasznosítható, minden egyébtől független adottság, semmi köze a kellemes egyéni tulajdonságoknak ahhoz a vonzó együtteséhez, amely meleg emberi kapcsolatokat teremt.

Hanem Mariolle-hoz valami más vonzotta, mióta csak megismerte. De vajon szereti, szerelemmel szereti? Se nem híres, se nem tekintélyes; szerelemmel, gyengédséggel hódította meg, az okosságával, valódi és természetes egyéni vonzóerejével. Meghódította, hiszen szüntelenül rá gondol; szüntelenül kívánja a jelenlétét; nincs a földön egy teremtett lény, aki kedvesebb, rokonszenvesebb, nélkülözhetetlenebb lenne neki. Hát ez a szerelem?

Nyomát se látta lelkében annak a lángnak, amit mindenki emleget, de most vágyott rá, őszintén, először életében, hogy vonzó barátnőjénél több legyen egy férfinak. Szereti? Az a szerelem, hogy akit szeretünk, annak minden tulajdonsága kivételes vonzóerőt sugároz ránk, hogy másnak, különbnek látjuk mindenkinél, feje körül azzal a dicsfénnyel, amivel választottait veszi körül a szív, vagy pedig az is szerelem, ha valaki nagyon tetszik, annyira tetszik, hogy már szinte meg se tudunk lenni nélküle?

Ha igen, akkor szereti, vagy legalábbis igen közel jár hozzá, hogy beleszeressen. Feszült figyelemmel, mélyen elgondolkodott rajta, aztán így felelt magának: "Igen, szeretem, csak hiányzik belőlem a lobogás: így születtem, ezzel a fogyatékossággal."

Pedig érezte ő halványan azt a lobogást, mégpedig az előbb, amikor az avranches-i kert magaslatán meglátta, amint feléje ment. Életében először érezte azt, amire nincs szó, ami löki, sodorja, taszítja az embert valakihez; boldog volt, hogy ott mehetett mellette, hogy maga mellett tudhatta, hogy érezhette a fiú szerelme lángját, míg elnézte, mint megy le a nap legendabeli látomásként a Saint-Michel-hegy árnya mögött. Talán a szerelem is legenda, a lélek legendája, amelyben némelyek ösztönösen hisznek, mások meg addig töprengenek rajta, míg a végén ők is csak hisznek benne. Ő is fog benne hinni egyszer? Valami furcsa gyengeség fogta el, szerette volna a fiú vállára hajtani a fejét, odahúzódni hozzá, minél közelebb, keresni azt az "egész közelt", amit senki se talál meg soha, odaadni neki, amit hiába kínál fel az ember, amit sohase ad oda: legrejtettebb, legoldottabb magát.

Igen, volt benne lobogás, a szíve mélyén most is van, ebben a percben. Talán csak el kellene fogadnia, és viharzó lánggá válna. Nem kellene annyira ellenállni, olyan józannak lenni, úgy hadakozni a férfiak bűvölete ellen. Nem lenne jó tán, ha egy ilyen estén, mint a mai, ott sétálhatna vele a parti fűzfák alatt, és szerelme jutalmaképp néha odanyújtaná neki a száját?

Kinyílt a villa egyik ablaka. Odafordította a fejét. Az apja volt, nyilván őt kereste a sötétben.

Odakiáltott neki:

- Hát nem alszik?

- Megfázol, ha nem jössz be rögtön - felelte az apja.

Felállt hát, és elindult a ház felé. A szobájában még széthúzta egy kicsit a függönyt, és elnézte, hogy a holdfényben mint válik mind fehérebbre a pára az öböl felett, és úgy érezte, a szívében is felfénylik a köd a szerelem napfelkeltéjében.

Hanem azért nagyon jól aludt, a szobalánynak kellett felkeltenie, mert korán indultak, hogy a hegyen ebédelhessenek.

Egy nagy homokfutó jött értük. Mikor meghallotta, hogy odagördül a homokon a lépcsőfeljáró elé, kihajolt az ablakon, és legelőször is az André Mariolle tekintetével találkozott, aki meg őt kereste. Megdobbant egy kicsit a szíve. Csodálkozva és szorongva figyelte magában ezt az új és ismeretlen érzést, ezt az izomcsomót, amely vergődik, és megszalajtja a vért, csak azért, mert az ember meglát valakit. Akár az este, elalvás előtt, most is azt gondolta magában: "Hát bele fogok szeretni?"

Mikor aztán ott állt szemtől szembe vele, és érezte, hogy milyen eszeveszetten szereti a fiú, hogy valósággal belebetegszik a szerelembe, csakugyan szerette volna kitárni a karját, és megcsókolni.

Csak egy pillantást váltottak, és Mariolle belesápadt a boldogságba.

Elindult a kocsi. Fényes nyári reggel volt, tele madárhanggal meg sugárzó ifjúsággal. Leereszkedtek a domboldalban, átmentek a folyón, falvakon döcögtek át, kavicsos kis úton zötyögtek, amely csak úgy dobálta az utasokat a homokfutó ülésein. Sokáig csend volt, aztán Burne-né ugratni kezdte a nagybátyját, hogy micsoda állapotban van ez az út; ezzel megtört a jég; és a levegőben cikázó vidámság befurakodott a lelkekbe is.

Amint elhaladtak egy tanya mellett, hirtelen megint elébük tárult az öböl, de már nem sárga volt, mint az este, ragyogott a sugaras vize, amely mindent elöntött, a fövényt, a sós réteket, sőt a kocsis szerint egy kicsit odább még az utat is.

Ezért aztán egy óra hosszat lépésben hajtott, hadd vonuljon vissza az ár a tenger medrébe.

Az apátság meg a szirtje most a tenger közepén állott, egyre növekvő profilját minduntalan eltakarták a szilfacsoportok meg az utat körülvevő majorok tölgyfái. Ahogy kiértek egy-egy fasorból, hirtelen felbukkant, egyre közelebb, egyre lenyűgözőbben. A nap vörhenyes fénnyel ragyogtatta a sziklatalpazaton nyugvó gránitcsipke templomot.

Michèle de Burne és André Mariolle csak bámulták, aztán egymásra néztek, egyikük ébredező, másikuk csordultig telt szíve indulatába belevegyült a rózsaszínű júliusi reggelben lobogó látomás költészete is.

Fesztelenül, barátságosan beszélgettek, Valsaciné megrázó történeteket mesélt, hogy kit hogy húzott le a hínár, hányan jártak szerencsétlenül éjszaka, hogy nyelte el őket a lágy homok. Valsaci úr a gátat védte, amit a művészek mindig támadnak, és a tulajdon érdemeit méltatta a heggyel való állandó összeköttetés megteremtése dolgában, meg a dűnék legelővé, majd később szántófölddé szelídítésében.

Egyszer csak megállt a homokfutó. Az út vízben állt. Nem volt nagy a víz, csak folyékony héjként borította a köves utat; de az nyilvánvaló volt, hogy helyenkint kátyúk, gödrök vannak, ahonnan ki nem keverednek. Várni kellett.

- Hamar leszalad az! - mondta Valsaci úr, és az útra mutatott: enyészett a hártyavékony víz, mintha a föld inná be, vagy hatalmas, titokzatos erő vonzaná a távolból.

Leszálltak, hogy jobban láthassák a tenger furcsa, sebes, néma visszavonulását, és lépésről lépésre nyomon követték. Zöld foltok tünedeztek fel a helyenként enyhén domborodó, elöntött réteken; növekedtek, terebélyesedtek a foltok, szigetekké váltak. A szigetekből kicsi óceánokkal elválasztott kontinensek lettek; végül már az egész partszegély hosszában eszeveszetten menekült a dagály, és visszavonult a messzeségbe. Mintha hosszú, ezüst fátylat húztak volna le a földről, lyukas, rongyos, összevissza hasadozott, végeláthatatlan fátylat, de csak a kurta fűvel benőtt nagy rétekről: az utánuk következő szőke homokot még betakarta.

Felszálltak újra a kocsiba, de mindenki állva maradt, hogy jobban lásson. Felszáradt előttük az út, elindulhattak a lovak, de még mindig csak lépésben; zötyögős volt az út, olykor elvesztették az egyensúlyukat, és Mariolle egyszer csak azt érezte, hogy Burne-né a vállával az ő vállának dől. Először azt hitte, hogy véletlen, hogy egy zökkenő lökte oda; de az asszony nem húzódott el, és minden kerékdöccenés mintha kalapácsütésként zúdult volna arra a helyre, ahová támaszkodott, szüntelen remegéssel rázta a fiú testét, vadul dobogtatta a szívét. Nem mert ránézni az asszonyra, megbénította a nem remélt bizalmasság boldogsága, zavaros fejjel, mint aki részeg, azt gondolta magában: "Hát lehetséges? Lehetséges lenne? Hát mind a kettőnknek elmegy az esze?"

Vágtába csapott a kocsi, le kellett ülni. Mariollenak hirtelen az a titokzatos és ellentmondást nem tűrő vágya támadt, hogy kedveskedjen Pradon úrnak, és lefegyverző figyelemmel bánt vele. Pradon úr csaknem oly fogékony volt a bókokra, mint a lánya, nem állt ellen a hódításnak, és hamarosan megint mosolygós lett az ábrázata.

Végre-valahára odaértek a gáthoz, s most már száguldottak a homokot átszelő egyenes út végében álló hegy felé. A hegy lábát bal felől a Pontorson folyó öntözte; jobb felől legelők, tele valami rövid fűvel, amiről a kocsis azt mondta, hogy tengeri édeskömény, azután a tengervíztől gyöngyöző dűnék.

És a magas épület egyre növekedett a kék égen, s most már minden részlete világosan kirajzolódott, a tornyocskákkal, harangtornyocskákkal díszített homloka, fintorgó vízköpőkkel teletűzdelt homloka, az egész szörnyhajzat, amivel apáink rémült hitükben gótikus szentélyeik fejét ékesítették.

Már majdnem egy óra volt, mikor megérkeztek abba a fogadóba, ahol az ebédjüket megrendelték. A fogadósné óvatosságból nem készítette el az ebédet; várni kellett. Jó későn ültek asztalhoz; rettentő éhesek voltak. A pezsgő mindjárt elzsongította a lelkeket.

Mindenki jól érezte magát, két szív pedig igen közel volt hozzá, hogy boldog legyen. Az édességnél, mikorra már a bor meg a társalgás gyönyörűsége felszította azt a testi életörömöt, ami jó ebédek vége felé néha úgy elönti az embert, hogy mindent helyesel, mindenbe belenyugszik, Mariolle megkérdezte:

- Nem maradnánk itt holnapig? Olyan jó lenne holdfényben is megnézni ezt a tájat, és olyan kellemes lenne ma este még együtt vacsorázni!

Burne-né tüstént beleegyezett; a két férfi is ráállt. Csak Valsaciné habozott, a kisfia miatt nyugtalankodott, aki otthon maradt, de férje megnyugtatta, emlékeztette rá, hogy hiszen gyakran elmegy otthonról. Küldött is azonnal Valsaci úr egy sürgönyt a nevelőnőnek. El volt bűvölve Mariolle-tól, aki merő hízelgésből dicsérte a gátat, úgy vélte, hogy egyáltalán nem rontja annyira a hegy hatását, mint ahogy általában mondják.

Ebéd után felkerekedtek, hogy megnézzék a műemléket. A földsánc felé vezető úton indultak el. A várost, a középkori házak kis csoportját, amely lépcsőzetesen emelkedik egymás fölé az apátsággal megkoronázott roppant gránittömbön, magas, csipkés oromzatú fal keríti el a homoktól. Beugrókkal, kiszögellésekkel, teraszokkal, őrtornyokkal megszaggatva kanyarog a fal a régi város körül, minden fordulója a végtelen látóhatár új arcát tárja az ámuló szem elébe. Hallgattak, szuszogtak egy kicsit a bőséges ebédtől, lenyűgözte őket az újra meg újra felbukkanó csodálatos épület. Fölöttük az égben csúcsok, gránitvirágok, egyik tornyot a másikával összekötő ívek szertelenül gyönyörű összevisszasága, valószínűtlen, hatalmas, könnyű kőcsipke, égszínkékre hímzett azsúr, amelyből mintha elrugaszkodna, mintha elrepülni készülne, állatképű vízköpők rémisztő, mesebeli hadserege ágaskodik ki. A tenger és az apátság közt, a hegy északi oldalán egy elvadult ösvény kanyarog csaknem függőlegesen, Erdőnek nevezik, mert öreg fák borítják, és sötétzöld foltot vet a végtelen sárga homokra. Burne-né meg André Mariolle, mert ők mentek elöl, megálltak, hogy megnézzék. Az asszony Mariolle karjára támaszkodott, valósággal szédült a soha nem tapasztalt elragadtatás bűvöletében. Csak ment felfelé, könnyű testtel, ment volna vele bármeddig, egyre feljebb, az álombéli épület felé és még valami más felé. Azt szerette volna, ha sohase ér véget ez a meredek út, mert életében először itt volt majdnem tökéletesen boldog.

- Istenem, de szép! - mormolta.

Mariolle az asszonyt nézte, úgy felelt:

- Én nem tudok másra gondolni, csak magára.

Burne-né elmosolyodott:

- Nekem nincsenek különösebb költői hajlamaim, de ez oly gyönyörű, hogy valósággal meg vagyok rendülve.

- Én meg úgy szeretem magát, mint akinek elment az esze.

Érezte, hogy az asszony könnyedén megszorítja a karját, aztán folytatták útjukat.

Az apátság kapujában egy őr fogadta őket, felmentek a gyönyörű lépcsőn, amely két hatalmas torony között helyezkedett el, és az őrség szobájába vezetett. Teremről teremre, udvarról udvarra, celláról cellára jártak, a magyarázatot figyelve, álmélkodva, elragadtatva, mindent megcsodáltak, az erő szépségét sugárzó vastag pilléreket az altemplomban, amely roppant oszlopain hordozta az egész felette levő templomot, ezt az egész Csodát, a három emeletnyi, egymás fölébe emelt gótikus műalkotások döbbenetes szerkezetét, a középkori klastromi és katonai építkezés legkülönlegesebb remekművét.

Azután elérkeztek a kolostorhoz. Meglepetésükben megtorpantak a nagy, négyszögletes, zárt udvar szélén, mert nincs a világnak még egy klastromudvara, amelynek kerengőjét könnyedebb, kecsesebb, bajosabb oszlopsor fogná körül. Két sor kicsi, karcsú oszloptörzsön finom művű oszlopfők, rajtuk végig a négy folyosó hosszában végtelen füzére és szakadatlan változata a gótikus virágoknak és díszeknek, valahány minta, annyi új leleménye a régi naiv művészek előkelő és egyszerű képzeletének, akik álmaikat és gondolataikat belevésték a kőbe.

Michèle de Burne és André Mariolle karonfogva körbejárták, a többiek pedig, kissé fáradtan, csak messziről, a bejárattól szemlélődtek.

- Istenem, de jó itt! - mondta az asszony, és megállt.

A fiú azt felelte:

- Én már nem tudom, hol vagyok, hol élek, mit látok. Csak azt érzem, hogy maga itt van velem, semmi mást.

Az asszony feléje fordította mosolygó arcát:

- André! - suttogta.

A fiú megértette, hogy megadja magát. Többet nem szóltak, mentek tovább.

Járták tovább a műemlékeket, már körül se igen néztek.

Hanem azért egy percre megragadta a figyelmüket az a csipkelépcső, amely két kis harangtorony közé feszítve ívelt át a levegőégen, mintha a magasságos semmibe vezetne; és akkor is lenyűgözte őket az ámulat, mikor az Őrültek Útjához értek, ahhoz a szédítő gránitösvényhez, amely korlát nélkül kanyarog, fel, majdnem a csúcsáig a legmagasabb toronynak.

- Fel szabad menni? - kérdezte Michèle.

- Tilos - felelte a vezetőjük.

Az asszony elővett húsz frankot. Az ember megingott. A család már amúgy is szorongva bámulta a végtelen tér szakadékát, ellenezte ezt a vakmerőséget. Az asszony Mariolle-hoz fordult:

- De maga feljönne velem, ugye?

A fiú elnevette magát:

- Veszedelmesebb utakon is végigmentem én már.

És ügyet se vetve a többiekre, nekiindultak.

Elsőnek a fiú lépett fel a mélység szélén futó keskeny párkányzatra, az asszony a falhoz simulva siklott utána, lesütött szemmel, hogy ne lássa az alattuk tátongó semmit, felindultan, szinte aléltan a félelemtől, görcsösen belekapaszkodva a feléje nyújtott kézbe; és érezte, hogy Mariolle erős, nem remeg, tiszta a feje, és biztosan áll a lábán, és iszonyatában is boldogan gondolta magában: "Igazi férfi!" Egyedül voltak a végtelen térben, olyan magasan, ahol csak a tenger madarai lebegnek, az lett az ő látóhatáruk is, amit a fehér szárnyú állatok fürkésznek kicsi, sárga szemükkel, szegdelnek röptükkel szüntelenül.

Mariolle érezte, hogy reszket az asszony, megkérdezte:

- Szédül?

Michèle halkan felelte:

- Egy kicsit, de ha maga velem van, nem félek semmitől.

Erre a fiú közelebb lépett hozzá, fél karjával átfogta, hogy támogassa, és az erős támasz akkora biztonsággal töltötte el az asszonyt, hogy felemelte a fejét, és elnézett a messzeségbe.

Szinte vitte a fiú, és ő hagyta magát, élvezte a szilárd védelmet, amely átröpteti az égen, hálás volt neki, regényes asszonyi hálával hálás, hogy nem rontja meg csókkal sirálysiklásuk ízét.

Mikor visszaértek azokhoz, akik emésztő nyugtalansággal várták őket, Pradon úr kétségbeesve mondta a lányának:

- Úristen, mekkora ostobaságot műveltél!

Az asszony mély meggyőződéssel felelte:

- Nem ostobaság, mert sikerült. Semmi se ostobaság, ami sikerül, apám.

Az apja vállat vont, és mindnyájan elindultak lefelé. A portásnál még elidőztek egy kicsit, fényképeket vásároltak, és már majdnem vacsoraidő volt, mire visszaértek a fogadóba. A fogadósné azt javasolta, hogy tegyenek még egy rövid sétát a fövenyen, a nyílt tenger felé, hogy megcsodálhassák a hegy tenger felőli oldalát is, mert, ahogy ő mondta, onnan a legszebb.

Bár fáradt volt az egész társaság, útnak indultak, megkerülték a földsáncot, és beljebb merészkedtek a megbízható külsejű, de valójában omló, nyugtalanító fövenyre, amely szép, sárga, szilárdnak látszó szőnyeget terít a láb elé, s az ember tüstént lábikráig süpped a csalóka, aranyos iszapba.

Erről az oldalról nem tengeri székesegyház jellege volt az apátságnak, amivel a szárazföld felől jövőket lenyűgözte, erre harcias feudális várkastély-arcát mutatta, fenyegette az óceánt vadregényes lőrésekkel lyuggatott, hatalmas falával, amelynek roppant támpilléreit küklopsz-kőművesek forrasztották bele valaha a furcsa hegy lábába. De Burne-nét meg André Mariolle-t már nemigen érdekelte. Ők már csak magukra gondoltak, belegabalyodtak abba a hálóba, amit egymásnak vetettek ki, rájuk zárult az a börtön, ahol az ember már mit sem tud a világról, és senkit se lát, csak azt az egyetlenegyet.

Csak akkor ocsúdtak fel, mikor már ott ültek a tele tányérjuk előtt, a lámpák vidám fényében, akkor érezték, hogy azért csak megéheztek.

Sokáig üldögéltek az asztalnál, már rég megvacsoráztak, de a beszélgetés hevében megfeledkeztek a holdfényről. Különben se volt kedve kimenni senkinek, senki se említette. Hiába csíkozta a nagy holdkorong poétikus sugarakkal a növekvő dagály vékony hártyáját, amely vízhangon surrog a homokon, és oly észrevétlen és döbbenetes a futása; hiába ragyogta be a hegy körül kígyózó földsáncot, a dűnéken kúszó, remegő fényfoltokkal fénylő, végtelenbe nyíló öböl páratlan díszletében hiába világította meg az apátság valamennyi harangtornyának regényes körvonalát - már senki se volt kíváncsi rá.

Még tíz óra se volt, mikor Valsaciné azt javasolta, hogy menjenek lefeküdni, annyira elnyomta a fáradtság. Javaslatát ellenvetés nélkül elfogadták. Szívélyesen elbúcsúzkodtak, és ki-ki visszavonult a szobájába.

André Mariolle tudta jól, hogy le se fogja hunyni a szemét; meggyújtotta a kandallón álló két gyertyát, kinyitotta az ablakot, és bámulta az éjszakát.

A hiú remény kínja sajgott minden ízében. Itt van, egészen közel, csak két ajtó választja el tőle, s éppúgy nem érheti el, ahogy meg nem fékezheti a környékre zúduló tengerárt. Torkát feszítette a vágy, hogy kiabáljon, idegeit a hiábavaló várakozás gyötörte, azon töprengett, hogy mi lesz vele, oly elviselhetetlen volt már a meddő boldogság estéjének magánya.

Lassan elhalt a zaj a fogadóban, meg odalenn is, a város egyetlen kanyargós utcájában. Mariolle csak könyökölt az ablakában, csak azt tudta, hogy múlik az idő, mert a dagály ezüstabroszát bámulta, és egyre halogatta a lefekvést, mintegy a sors ismeretlen ajándékának előérzetében.

Hirtelen úgy rémlett neki, hogy valaki hozzáér az ajtó zárjához. Egy ugrással megfordult. Lassan kinyílt az ajtó. Egy nő lépett be, fején fehér csipke, egész teste egy olyan hosszú pongyolába burkolva, amelyek mintha selyemből, pihéből és hóból lennének varrva. Gondosan bezárta az ajtót maga után; azután, mintha a férfit nem is látná, aki az örömtől villámsújtottan állt az ablak világos négyszögében, egyenesen a kandallóhoz ment, és elfújta a két gyertyát.

 

2

Másnap reggel a fogadó kapujában találkoztak, hogy elbúcsúzzanak egymástól. André Mariolle ért le elsőnek, szorongó boldogsággal és izgalommal várta, hogy mikor tűnik fel az asszony. Mit csinál? Milyen lesz? Mi lesz az asszonnyal, és mi lesz ővele? Boldog vagy rettenetes kaland kezdete ez? Csinálhat belőle az asszony, amit akar, kénye-kedve szerint, beteges képzelgőt, amilyenek az ópiumszívók, vagy akár vértanút. Fel-alá járkált a két kocsi mellett, mert itt most elválnak, ő Saint-Malo felé folytatja útját, hogy hitelesítse hazugságát, ők meg visszatérnek Avranches-ba.

Mikor látja viszont? Vajon megrövidíti a családi látogatást, vagy halogatja a hazautazást? Iszonyúan félt az első pillantásától, az első szavaitól, mert látni egyáltalán nem látta, és szólni is alig szóltak egymáshoz rövid éjszakai ölelésükkor. Nekiadta magát bátran és egészen, de szemérmes tartózkodással, sietősen, nem hagyta, hogy elkábítsa a simogatásaival; aztán könnyű léptekkel elment, azt suttogva: - A holnapi viszontlátásra, kedves.

Ez maradt meg André Mariolle-ban, ez a kurta, különös találkozás, a leheletnyi férficsalódás, hogy szerelme érettnek hitt termését nem arathatta le egészen, de a győzelem mámora is, a reménység, majdnem bizonyosság, hogy hamarosan maradék ellenállását is legyőzi.

Meghallotta a hangját, és összerezzent. Hangosan beszélt, nyilván apjának valamilyen kívánsága idegesítette, mikor felbukkant a lépcső tetején, szája sarkában ott volt az a kis haragos ránc, türelmetlensége jele.

Mariolle két lépést tett; Burne-né meglátta és elmosolyodott. Egyszerre megenyhült a tekintete, szemében jóindulat csillant meg, és kiült az egész arcára. Gyorsan, gyengéden megszorította a fiú kezét, mintegy bizonyságául annak, hogy amit adott, szívesen adta, és nem bánta meg.

- Hát elválunk? - kérdezte.

- Sajnos, asszonyom! Iszonyúbb ez nekem, mint ahogy ki tudnám mutatni.

- Nem hosszú időre - mormolta Burne-né. És mivel Pradon úr feléjük tartott, egészen halkan tette hozzá:

- Mondja azt, hogy körülnéz egy kicsit Bretagne-ban vagy két hétig, de meg ne tegye!

Valsaciné nagyon izgatottan odafutott hozzájuk:

- Mit beszél apád? Hogy holnapután el akarsz utazni? Hiszen úgy volt, hogy legalább jövő hétfőig maradsz!

Burne-né kissé elkomorodva felelte:

- De ügyetlen ez az én apám, hogy nem tud hallgatni! Nekem a tenger roppant kellemetlen idegfájásokat okoz minden évben, és csakugyan említettem, hogy hazamennék, mert nem akarok aztán egy hónapig betegeskedni. De nem hiszem, hogy épp most kellene ezt megbeszélni.

Mariolle-t sürgette a kocsisa, hogy szálljon fel már, mert lekésnek a pontorsoni vonatról.

Burne-né megkérdezte:

- És maga mikor megy vissza Párizsba?

Mariolle úgy tett, mint aki tűnődik.

- Nem tudom pontosan, szeretném megnézni Saint-Malót, Brestet, Douarnenezt, a Trépassés-öbölt, a Raz-fokot, Audierne-t, Penmarchot, a Morbihant, szóval a breton földnek azt az egész híres-nevezetes szegletét. Ehhez kell úgy...

Elhallgatott, mintha számolna magában, majd kivágta:

- Két-három hét.

- Az sok... - nevetett Burne-né. - Én, ha megint úgy rám jön az idegfájás, mint ma éjjel, két napon belül hazautazom.

Mariolle fuldoklott izgalmában, szeretett volna felkiáltani, hogy: "Köszönöm!", de csak kezet csókolt neki, szeretőcsókkal, mikor Burne-né még utoljára kezet nyújtott neki.

Ezer bókot, köszönetet mondtak egymásnak Valsaciékkal és Pradon úrral, akit megnyugtatott egy kicsit az utazás híre, biztosították egymást rokonszenvükről, azzal Mariolle beszállt a kocsiba, és elindult, de a fejét egyre csak Burne-né felé fordította.

Egyenesen Párizsba utazott, sehol se szállt le, semmit se látott az útból. Egész éjszaka félig lehunyt szemmel, karba font kézzel gubbasztott a vasúti kocsiban, lelke belemerült abba az egy emlékbe, nem gondolt semmire, csak a valóra vált álmára. Mihelyt hazaért, az első pillanatban, ahogy leült csöndes könyvtárszobájában, ahol általában tartózkodni szokott, ahol dolgozott, ahol írt, ahol majdnem mindig jól érezte magát könyvei, zongorája és hegedűje barátságos társaságában, megint csak elővette az az emésztő, csillapíthatatlan türelmetlenség, amely úgy perzseli a telhetetlen szíveket, mint a láz. Megdöbbent, hogy mennyire nem érdekli semmi, nem köti le semmi, hogy magánéletének mindennapos szokásai, az olvasás, a zene, nemcsak hogy nem terelik el a figyelmét, de még arra se jók, hogy egy pillanatra megnyugtassák, és azon töprengett, hogy most már megint hogyan csendesítse le nyugtalanságát. Hajszolta a vágy, hogy elmenjen hazulról, járjon, mozogjon, megmagyarázhatatlan testi vágy, lázas mozgásvágy gyötörte, amit a lélek olt a testbe, és ami nem más, mint maga a fékezhetetlen, parancsoló ösztön, hogy megkeressünk és megtaláljunk valakit.

Felvette a kabátját, fogta a kalapját, kinyitotta az ajtót, és ahogy ment lefelé a lépcsőn, azon tűnődött: "Hová megyek?" Ekkor hirtelen eszébe jutott valami, amire eddig nem is gondolt. Fedél kell a fejük fölé, ahol találkozhatnak, egy titkos, eldugott, szép kis lakás.

Járt-kelt, kutatott, végigrohangálta az utakat és utcákat, a körutakat és megint az utakat, riadtan fürkészte az előzékeny mosolyú házmestereket, a gyanús külsejű lakásadónőket, a kétes tisztaságú kárpitokat, és estére elcsüggedve ért haza. Másnap reggel kilenckor kezdte elölről a hajszát, és mire beesteledett, talált is Auteuil-ben, egy kicsi utcában egy három kijáratú kertet, abban pedig egy magában álló kis házat: a szomszéd kárpitos megígérte, hogy két nap alatt berendezi. Ki is választotta a bútorszövetet, nagyon egyszerű, fényezett fenyőfa bútort akart és roppant vastag szőnyegeket. A kertre egy pék felügyelt, aki az egyik kijárat közelében lakott. A pék feleségével megállapodott, hogy gondját viseli a lakásnak. Egy környékbeli kertésszel megbeszélte, hogy virágot ültet a virágágyakba.

Míg mindezt elintézte, nyolc óra lett, és mikor holtfáradtan hazaért, szívdobogva látta, hogy egy sürgöny várja az íróasztalán. Kibontotta:

Holnap estére otthon leszek. Majd megírom, mi a teendő.

Michele

Mariolle nem írt neki, félt, hogy elkallódik a levele, mert közben nyilván eljön Avranches-ból. Amint megvacsorázott, rögtön leült az íróasztalhoz, hogy elmondja neki, mi van a lelkében. Hosszan, nehezen írt, mert minden szót, minden mondatot, még a gondolatokat is halványnak, középszerűnek, nevetségesnek érezte finom és szenvedélyes hálaimájához.

Abban a levélben, amit másnap, ébredéskor kapott, tudatta vele Burne-né, hogy még aznap este megérkezik, és a lelkére kötötte, hogy ne mutatkozzon, hadd higgyék el, hogy csakugyan utazgat. Hívta, hogy sétáljanak egyet másnap délelőtt tíz óra körül a Tuilériák kertjének teraszán, ahonnan lelátni a Szajnára.

Mariolle egy órával előbb ott volt, kószált a nagy kertben, amelyen épp csak áthaladtak a reggeli járókelők, a bal parti minisztériumokba tartó elkésett hivatalnokok, tisztviselők, minden rendű és rangú dolgozó nép. Csöndes élvezettel nézegette a sietős léptű embereket, akiket a mindennapi kenyér gondja hajszol agytompító robotokba, és összehasonlítva magát velük, hogy ő ilyenkor a szeretőjét várja, az előkelő világ egyik királynőjét, úgy érezte, ő olyan boldog, szerencsés, kiváltságos, hogy meg kell köszönnie a kék égnek - mert a Gondviselés az ő szemében csak a mennybolt változó arca volt, a napfény meg az eső, amit a Véletlen irányított, a napok és emberek alattomos ura.

Néhány perccel tíz előtt felment a teraszra, és leste, hogy jön-e már.

"Elkésik" - gondolta magában. Alig hangzott el a közeli toronyóra tizedik ütése, mikor egyszer csak látni vélte nagyon messze, amint jön át a kerten gyors léptekkel, mint a boltjukba siető boltilányok. Mariolle nem volt biztos benne. "Csakugyan ő az?" A járását megismerte, de az meglepte, hogy valahogy megváltozott a jellege, jelentéktelenebb lett az egyszerű, sötét ruhájában. Pedig oda tartott, a teraszra vezető lépcső felé, nyílegyenesen, mintha már sokszor járt volna erre.

"Lám csak! - gondolta Mariolle. - Nyilván szereti ezt a helyet, sétál itt néhanapján." Elnézte, amint felemeli a szoknyáját, mielőtt fellépne az első lépcsőfokra, aztán sebesen fellépeget a többin is; és hogy ő előresietett, hogy minél előbb találkozzon vele, azt mondta neki kedves, de nyugtalanul megrebbenő mosollyal, mikor melléje ért:

- Maga egy csöppet se óvatos. Minek mutogatja magát annyira! Szinte már a Rivoli utcából láttam! Jöjjön, üljünk le egy padra amott, az üvegház mögött. Máskor majd ott várjon.

Mariolle nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

- Szokott idejárni?

- Igen, nagyon szeretek itt; én reggeli sétáló vagyok, idejövök levegőzni, és közben nézem ezt a szép tájat. És itt soha nem találkozik senkivel az ember, a Liget meg kibírhatatlan. De közhírré ne tegye ezt a titkot!

Mariolle nevetett:

- Megtartom magamnak.

Óvatosan megfogta a kezét, a ruhája ráncai közt megbúvó, ernyedten csüngő kicsi kezét, és felsóhajtott:

- Nagyon szeretem. Belebetegszem, annyira várom mindig. Megkapta a levelemet?

- Meg, köszönöm, nagyon meghatott.

- És nem is haragszik rám?

- Dehogyis. Miért haragudnék? Maga nagyon kedves.

Mariolle lobogó szavakat keresett, hálás, megindult, remegő szavakat. Nem talált, izgatottabb volt annál, hogysem fesztelenül válogathatott volna a szavakban:

- Nagyon szeretem.

Az asszony azt mondta:

- Azért hívtam ide, mert itt is víz van, meg hajók. Egy cseppet se hasonlít arra, amit ott láttunk, de ez se csúnya.

A folyó felett futó kő mellvéd közelében ültek, egy padon, szinte teljesen egyedül voltak, sehonnan se lehetett látni őket. Két kertészen és három pesztrán kívül senki élőlény nem járt ilyenkor az egész hosszú teraszon.

Lábuk alatt, a rakparton kocsik dübörögtek, de látni azokat se látták. Lépések hallatszottak fel az egész közeli fal mentében, amelynek tetején a sétány húzódott, ők pedig, nemigen tudva még, hogy mit mondjanak egymásnak, csak nézték együtt a Szent Lajos szigetétől meg a Notre-Dame tornyaitól a meudoni lankákig húzódó szép párizsi tájat.

- Azért ez is nagyon szép - mondogatta az asszony.

Hanem Mariolle-ra hirtelen rátört égi sétájuk lázas emléke, ahogy ott lebegtek az apátság tornyának csúcsán, mohón visszakívánta azt az elillant feszültséget:

- Ó, asszonyom! - szólalt meg. - Emlékszik, hogy repültünk az Őrültek Útján?

- Emlékszem. De most, hogy rágondolok, félek egy kicsit. Uramisten! Hogy szédülnék, ha most megint meg kellene tenni! Akkor a fejembe szállt a szabad levegő, a nap, a tenger. Nézze, kedves, milyen gyönyörű az is, ami itt van előttünk. Én nagyon szeretem Párizst.

Mariolle megdöbbent, valami homályos sejtelme támadt, hogy valami, amit odalenn a tengernél látott az asszonyban, eltűnt belőle.

- Bánom is én a tájat, csak magával lehessek - mormolta.

Az asszony nem felelt, csak megszorította a kezét. Ez a könnyű szorítás talán gyengéd szónál is nagyobb boldogsággal járta át, megenyhült a szíve szorongása, és megjött a szava.

Lassú, majdnem ünnepélyes szavakkal elmondta Michéle-nek, hogy nekiadta az életét örökre, csináljon vele, amit jónak lát.

Michéle a modern idők kételkedő lánya volt, a mindent kikezdő gúnyolódás foglya, hálásan, de mosolyogva válaszolt:

- Azért ekkora kötelezettséget ne vállaljon!

Mariolle egészen feléje fordult, merőn nézte, olyan átható tekintettel, amely felér az érintéssel, és megismételte, amit mondott, csak most több szóval, hevesebben, költőibben. Mindazt, amit annyiszor megírt már neki rajongó levelekben, olyan izzó meggyőződéssel mondta el, hogy Michèle úgy hallgatta, mintha tömjénfüst venné körül. Úgy érezte, mintha simogatná minden asszonyi idegszálát az az áhítatos száj, jólesőbben és erősebben, mint bárki bármikor.

Mikor Mariolle elhallgatott, Michèle csak annyit válaszolt:

- Én is nagyon szeretem magát!

Úgy fogták egymás kezét, mint a kamaszok, akik a dűlőutakon sétálnak, és most már elhomályosult szemmel nézték a folyón elsikló kicsi gőzhajókat. Egyedül voltak Párizsban, az elmosódó, mindent betöltő, közeledő és távolodó morajban, amely fölöttük lebegett, egyedül Párizsban, a világ teljes életét magában hordozó élet közepén, amilyen egyedül a torony csúcsán, a levegőben se voltak; és néhány pillanatra csakugyan elfelejtették, hogy rajtuk kívül más is van a világon.

Elsőnek az asszony talált vissza a valósághoz és a múló idő érzékeléséhez.

- Találkozzunk itt holnap is, jó? - mondta.

Mariolle gondolkozott egypár pillanatig, zavarba hozta, amit kérdezni akart:

- Jó... jó... persze... De hát... máshol soha nem találkozunk?... Ez elhagyatott hely... Hanem azért... bárki erre vetődhet.

Michèle habozott.

- Az igaz... És nem is szabad mutatkoznia senki előtt legalább két hétig, hogy elhiggyék, hogy utazik. Nagyon kedves és titokzatos dolog lesz úgy találkozni magával, hogy azt hiszik, nincs is Párizsban. De hozzám most nem jöhet. Hát... nem tudom...

Mariolle érezte, hogy elpirul, és folytatta:

- Én sem kérhetem magát, hogy jöjjön el énhozzám. Hát másképp nem... más helyen?...

Michèle se nem csodálkozott, se meg nem ütközött, gyakorlatias, logikus elme volt, nem volt benne álszemérem.

- Dehogynem. Csak ahhoz idő kell, azon gondolkozni kellene.

- Én már gondolkoztam rajta.

- Máris?

- Igen, asszonyom.

- És?

- Tudja, hol van Auteuil-ben a Vieux-Champs utca?

- Nem.

- Egyfelől a Tournemine utcából, másfelől a Jean-de-Saulge utcából nyílik.

- Folytassa!

- Abban az utcában, vagyis inkább közben van egy kert; a kertben pedig egy kis ház, amelynek arra a két utcára is van kijárata, amelyet az előbb említettem.

- Folytassa!

- Az a kis ház magát várja.

Burne-né eltűnődött, azután éppoly fesztelenül, mint eddig, feltett néhány kérdést, amit a női óvatosság sugall. Úgy látszik, a Mariolle válaszai megnyugtatóak voltak, mert Burne-né felállt, és azt mondta:

- Jó, akkor holnap elmegyek.

- Hány órakor?

- Háromkor.

- A kapu mögött várom, a hetes szám alatt. Ne felejtse el. Csak úgy menet közben koppantson egyet.

- Jó, kedves, akkor a holnapi viszontlátásra.

- A holnapi viszontlátásra. Isten áldja. Köszönöm. Iszonyúan szeretem!

Álltak mind a ketten.

- Ne kísérjen el - mondta az asszony -; maradjon itt még tíz percig, aztán a rakpart felé menjen.

- Viszontlátásra.

- Viszontlátásra.

Elment, nagyon gyorsan, nagyon tartózkodó, szerény, sietős járással, hogy csakugyan egészen olyan volt, mint azok a törékeny, dolgos párizsi lányok, akik délelőttönként becsületes munkájuk után járnak szaporán az utcán.

Mariolle Auteuil-be hajtatott, emésztette a nyugtalanság, hogy nem lesz kész másnapra a lakás.

Csak úgy hemzsegtek benne a munkások, mikor odaért. A tapéta már a falon volt, a szőnyegek a padlón. Kopácsolás, szegezés, tisztogatás mindenfelé. A kert elég nagy volt és csinos, egy régi park egy darabja, volt benne néhány nagy, öreg fa, ligetet kápráztató sűrű facsoportok, két nagy lugas, két pázsitmező, kanyargós utak a fák közt, a szomszédban lakó kertész már tele is ültette rózsabokorral, szegfűvel, muskátlival, rezedával meg még vagy húszféle növénnyel, amelyeknek kivirágzását gondos ápolással siettetni vagy késleltetni szokás, hogy egyszerre, egy napon változzon virágos szőnyeggé az egész kopár földdarab.

Mariolle úgy örült, mintha újabb sikert ért volna el Michèle-nél, és miután megeskette a kárpitost, hogy másnap délre valamennyi bútor a helyén lesz, elment még néhány üzletbe csecsebecséket vásárolni, hogy hajlékának belseje is kiviruljon. Vett a falra egypár olyan remek fényképet, amilyeneket manapság a híres festményekről csinálnak, a kandallókra meg az asztalokra decki fajanszokat és még egypár apró tárgyat, amelyeket a nők szeretnek mindig a kezük ügyében tudni.

Egy nap alatt kéthavi jövedelmét költötte el, és nagy örömmel gondolt rá, hogy tíz évig mindig takarékosan élt, nem mintha zsugorgató természetű lett volna, csak épp nem volt szüksége semmire, és most azért költekezhet főúri módra.

Másnap már reggel elment abba a kis házba, vezényelte a bútorok átvételét, elhelyezését, maga aggatta fel a képeket, mászkált a létrákon, illatos füstölőt égetett, befújta illatszerrel a kárpitot, a szőnyegeket. Lázában, egész valója túlfűtött elragadtatottságában úgy érezte, hogy életében nem szórakozott ilyen jól, ekkora gyönyörűsége nem telt semmiben. Percenként megnézte az órát, számítgatta, mennyi idő választja még el attól a pillanattól, mikor Burne-né belép, sürgette a munkásokat, sürgött-forgott, rendezgette, ide-oda rakosgatta a tárgyakat, hogy rátaláljon legszerencsésebb rendjükre.

Óvatosságból már két órakor szélnek eresztett mindenkit, és akkor, míg a lassú járású óramutatók megtették az utolsó kört a számlapon, míg a csöndes házban a legnagyobb boldogságot várta, amit valaha is remélt, egyedül az álmával, fel-alá járkálva, a nappaliból ki, a szalonba be, magában beszélve, képzelődve, eszelősen, a legeszeveszettebb szerelmi gyönyört élvezte, amit csak megízlelhetett életében.

Aztán kiment a kertbe. A napsugarak a lombok közt ráhulltak a fűre, kivált egy rózsabokrot világítottak meg bűbájosan. Még maga az ég is cicomázza hát ezt a találkozót. Azután Mariolle behúzódott a kapu alá, percenként nyitogatta, attól tartott, hogy eltéved Michèle.

Elütötte a hármat, egyszerre vagy tíz kolostor meg gyár toronyórája visszhangozta. Most már a kezébe vette az óráját, úgy várt, és összerezzent meglepetésében, mikor két kis koppantást hallott a kapufán, mert ő egész idő alatt rátapasztotta a fülét, de nem hallott lépteket az utcáról.

Kinyitotta: ő volt az. Az asszony csodálkozva nézett. Legelőször is a szomszédos házakat vette szemügyre nyugtalan pillantással, de aztán megnyugodott, hiszen nyilván nincs ismerőse ezek közt a szerény polgárok közt, akik itt lakhatnak; aztán a kertben nézett körül örömteli kíváncsisággal; végül a két kezét, amiről már lehúzta a kesztyűt, rátette a szeretője szájára, majd belékarolt.

Ahányat lépett, annyiszor mondta:

- Istenem, de szép! Micsoda meglepetés! Milyen elragadó!

Meglátta a rózsaágyást, amelyre a lomb közül hullott a napfény, és felkiáltott:

- Hát ez varázslatos, kedvesem!

Letépett egy szálat, megcsókolta, és a mellére tűzte. Bementek a kis házba; Michèle-nek szemmel láthatóan annyira tetszett, hogy Mariolle legszívesebben térdre borult volna előtte, bár a lelke mélyén úgy érezte, hogy talán törődhetne többet vele, és kevesebbet a színhellyel. Michèle csak nézegetett, olyan izgatott volt, mint egy kislány, aki új játékot talál, és próbálgatja, egy csöppet se jött zavarba női erényének e szépséges sírja láttán, élvezte és értékelte eleganciáját, mint a műértő, mikor olyat lát, ami megfelel az ízlésének. Idejövet attól félt, hogy találkahelyre megy, mások találkáinak mocskát őrző, fakó kárpitok közé. De itt minden vadonatúj és szép volt, meglepetés, itt minden neki készült, és nagyon sokba kerülhetett. Hát csakugyan talpig férfi ez az ember.

Felé fordult, elbűvölő hívó mozdulattal felemelte mind a két karját, és hosszan megcsókolták egymást, a boldogság és megsemmisülés furcsa, kettős szédületében.

Három órát töltöttek menedékük áthatolhatatlan csendjében, egyedül, lélek a lélekkel, test a testtel, száj a szájjal, és André Mariolle érzékei mámorához megkapta végre a lélek mámorát is.

Mielőtt elváltak volna, körüljárták a kertet, leültek az egyik lugasban, ahol semerről nem láthatták meg őket. André szertelen boldogságában csak beszélt, beszélt hozzá, mint a bálványhoz, aki leszállt hozzá megszentelt talapzatáról, és Michèle fáradtan hallgatta, André sokszor látta már a szemében ezt az ernyedtséget, mikor a kelleténél hosszabb ideig maradt nála a társaság, és már unta őket. Azért nagyon kedves volt, szeretetteljes, egy kicsit kényszeredett mosoly ragyogott az arcán, fogta a kezét, szorította, inkább öntudatlanul, mint szándékosan.

Nyilván egyáltalán nem figyelt oda, mert a mondat közepén szakította félbe Andrét:

- Most már el kell mennem. Hatra Bratiane márkinénál kellene lennem, és már így is nagyon elkések.

Mariolle nagyon lassan odakísérte ahhoz a kapuhoz, amelyen érkezésekor beengedte. Megcsókolták egymást, Michèle gyorsan körülnézett az utcán, és elindult, szorosan a fal mentén.

Ahogy egyedül maradt, azzal a hirtelen feltáruló ürességgel, ami az elmúlt ölelés, az eltűnő nő nyomában támad bennünk, azzal a furcsa kis sebbel, amit a távolodó léptek ütnek a szívünkön, magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, mintha semmit se kapott volna Michéle-ből; csak rótta a homokos kerti utakat, és a valóság meg a reménység közti örökös ellentmondáson töprengett.

Egész estig ott maradt, lassan-lassan felderült, így messziről is jobban odaadta magát Michèle-nek, mint Michèle őneki, mikor a karjában volt; aztán hazament a lakásába, megvacsorázott, bár fogalma se volt róla, hogy mit eszik, és nekilátott levelet írni Michèle-nek.

A másnapi nap hosszúnak tetszett neki, az este végtelennek. Megint csak írt neki. Hogyhogy nem válaszolt, nem üzent semmit Michèle? Harmadnap reggel kurta sürgönyt küldött, találkozót adott neki a következő napra, ugyanarra az időre. Az a kis kék papír egyszeriben megenyhítette a várakozása gyötrelmét, amely már megint emészteni kezdte.

Mint első ízben, most is pontosan, kedvesen, mosolygósan érkezett Michèle; és a találkozásuk is éppolyan volt az auteuil-i kis házban, mint első ízben. André Mariolle-t eleinte meglepte és egy kicsit bántotta, hogy csak nem lobban fel köztük az a szertelen szenvedély, amelynek közeledő viharát már-már érezni vélte, de hogy szerelme testibbé vált, észrevétlenül elfelejtette a várt birtoklás álmát a kicsit más valóság boldogságában. A test szerelme kötötte hozzá, az a minden köteléknél erősebb, félelmetes kötelék, az egyetlen, amitől sose szabadul meg az ember, ha ráhurkolódik, és vérig vágódik a húsába.

Húsz nap telt el, húsz édes és könnyű nap! Úgy érezte, sohase is lesz vége, most már mindig így fog élni, örökre eltűnik a világ elől, egyedül csak Michèle-nek lesz élő ember; és mindig várakozásokban emésztődő, csapongó, hamvába-holt-művész elméjében egy titkos, emberi szem nem látta, boldog élet képtelen reménye született.

Michèle harmadnaponként eljárt hozzá, nem is kellett sokat kérlelni, a találkára járogatás izgalma, a kicsi ház - amely tele volt már ritka virágokkal, akár egy üvegház -, meg a szerelmi élet újdonsága, amely csábítóan titokzatos volt, de veszélyes nemigen, hiszen senkinek se volt joga szimatolni utána, legalább úgy szórakoztatta, vonzotta, mint szeretője egyre növekvő, alázatos szerelme.

Egyszer aztán így szólt hozzá:

- Itt az ideje, kedves, hogy előkerüljön. Holnap töltse nálam a délutánt. Bejelentettem, hogy megérkezett.

Mariolle kétségbeesett: - Ó! Máris?

- Igen, mert ha véletlenül megtudják, hogy Párizsban van, az oly furcsa lenne, hogy találgatásokra adhatna okot.

Mariolle elismerte, hogy igaza van, és megígérte, hogy másnap elmegy hozzá. Aztán megkérdezte:

- Szóval holnap társaság lesz magánál?

- Igen. Méghozzá egy kisebbfajta ünnepség.

Mariolle nem örült a hírnek.

- Miféle ünnepség?

Michèle boldogan kacagott.

- Szemenszedett hízelgésekkel rávettem Massivalt, hogy játssza el nálam a Didó-ját, amit még senki se hallott. Az ókori szerelem költeménye. Bratiane-né mélyen le van sújtva, mert ő azt tartja, hogy Massivalhoz rajta kívül az égvilágon senkinek sincs joga. Egyébként ő is ott lesz, énekel. Ugye, hogy mekkora hatalmam van?

- Sokan lesznek?

- Nem, dehogyis, csak a legjobb barátaim. Ismeri majdnem mindet.

- Nem maradhatnék én el arról az ünnepségről? Olyan jól érzem magam a magányomban.

- Nem, nem, kedves. Értse már meg, hogy nekem maga a legfontosabb.

Mariolle-nak megdobbant a szíve.

- Köszönöm. Ott leszek.

 

3

- Isten hozta, kedves uram!

Mariolle vette észre, hogy ez korántsem az auteuil-i "kedves", a kézfogás is rövid, a vendéglátói teendőivel elfoglalt, sürgő-forgó háziasszony futó kézszorítása. Bement a szalonba, Burne-né pedig már a szépséges Le Prieurnéhez lépett, akit merészen kivágott ruhái és szoborhatásra való törekvése miatt egy kicsit gúnyosan "Istennőnek" hívogattak maguk közt. Akadémikus volt a férje, a nyelv- és történettudományi szakosztály tagja.

- Nahát, Mariolle - kiáltott fel Lamarthe -, hát maga meg honnan került elő, barátom? Már azt hittük, meghalt.

- Körülnéztem egy kicsit Finistère-ben.

Épp az élményeiről számolt be, mikor a regényíró félbeszakította:

- Ismeri Frémines bárónét?

- Nem, csak látásból; de sokat hallottam róla. Azt mondják, nagyon érdekes nő.

- A kelekótyák fejedelemasszonya, de van benne valami különös, vonzó íze, zamata a modernségnek. Jöjjön, bemutatom neki.

Belekarolt, és vonszolta magával egy fiatal nő felé, akiről azt mondogatták, hogy olyan, mint egy baba, mint egy halovány, elbűvölő, szőke kis játék baba, akit maga az ördög talált ki és csinált szakállas, nagy gyermekek elveszejtésére. Mandula vágású keskeny szeme volt, egy kicsit ferdén húzódott felfele a halántéka felé, mint a kínaiaké; zománckék tekintete szempillája közt bujdokolt, ritkán vetette fel egészen bágyadt szemhéját, amelyet az Isten is arra teremtett, hogy szüntelenül rá- meg ráborítsa leplét egyénisége titkára.

Nagyon világos haja úgy ragyogott, mint az ezüstszín selyem, finom, keskeny száját mintha miniátor rajzolta volna elő, aztán könnyű kezű cizelláló művész véste volna ki. A hangjának kristályos zengése volt, váratlan, fullánkos ötletei, sajátságos, gonosz és mulatságos esze járása, rontó bűbája, ártó, hideg varázsa, higgadt cselszövései heves szenvedélyekkel és izgalmakkal dúlták a rossz idegzetű kamasz lány környezetét. Az előkelő Párizs a valódi nagyvilági társaság legkülönösebb és legszellemesebb nőjének tartotta; hanem azt senki se tudta pontosan, hogy tulajdonképpen milyen, mit gondol, mit csinál. Ellenállhatatlan hatalommal uralkodott minden férfi felett. A férje maga is talány volt. Szeretetre méltó, főúri modorú ember volt, és mintha semmit se látott volna. Vajon vak volt, közömbös vagy elnéző? De az is lehet, hogy a felesége különcségén kívül nem is volt egyéb észrevenni valója, az meg nyilván őt magát is mulattatta. Egyébként a legkülönbözőbb vélemények járták róla. Nagyon rosszindulatú pletykák is. Némelyek még azt is rebesgették, hogy hasznát látja a felesége titkos bűneinek.

Burne-né meg a báróné közt természetes vonzalom és vad féltékenység lobogott, a meghitt barátság korszakait eszeveszett ellenségeskedés váltotta fel. Tetszettek egymásnak, féltek egymástól, és keresték egymás társaságát, mint két hivatásos bajvívó, akik becsülik egymást, és meg akarják ölni egymást.

Pillanatnyilag Frémines báróné kerekedett felül. Győzelmet aratott, nagy győzelmet: meghódította Lamarthe-ot; elvette vetélytársától, kiszakította a nyájából, és az egész világ szeme láttára befogta szelídítésre állandó hódolói közé. A regényíró halálosan szerelmes volt belé, minden, amit csak felfedezett ebben a valószínűtlen teremtésben, felizgatta, elbűvölte és megdöbbentette, és nem tudta megállni, hogy fűnek-fának ne beszéljen róla, olyannyira, hogy már ki is pletykálták.

Abban a pillanatban, mikor Mariolle-t bemutatta a bárónénak, Burne-né a szalon túlsó sarkából rájuk pillantott; Lamarthe elmosolyodott, és barátja fülébe súgta:

- Nézze csak, bosszankodik az itteni Királynő!

André felnézett; de Burne-né addigra már Massival felé fordult, aki épp akkor tűnt fel a felhúzott ajtófüggöny alatt.

Szinte a nyomában érkezett meg Bratiane márkiné, amire Lamarthe megjegyezte:

- Nahát! Csak a második előadását hallhatjuk a Didó-nak; az első már nyilván lezajlott a márkiné hintajában.

Frémines-né hozzátette:

- Elmondhatni, hogy a legszebb drágakövek hullanak ki a mi Michèle barátnőnk gyűjteményéből.

Mariolle szívében hirtelen feltámadt a harag, szinte a gyűlölet ez iránt a nő iránt, valami hirtelen ingerültség ezzel az egész világgal szemben, ezeknek az embereknek az életével, eszméikkel, ízlésükkel, szalmaláng-vonzódásaikkal, pojáca-mulatságaikkal szemben. Felhasználta hát az alkalmat, hogy Lamarthe odahajlott az asszonyhoz, és halkan beszélt hozzá, hátat fordított, és odébbment.

A szép Le Prieurné ott ült egyedül néhány lépésnyire tőle. Odament hozzá, és köszöntötte. Lamarthe szerint ő képviselte a régimódit ebben a nagyon modern társaságban. Fiatal volt, magas, csinos, arcvonásai rendkívül szabályosak, gesztenyebarna haja lángszín sugarakat villantó, nyájas, vonzó személye nyugodt, jóindulatú bájjal sugárzó, vonzó a csöndes, de azért tudatos kacérsága is, az őszinte és egyszerű kedvesség színe alá rejtett mohó tetszeni vágyása: neki is megvoltak a maga elszánt hívei, csakhogy ő ügyelt rá, hogy ne kerüljenek veszedelmes vetélytársai karmai közé. Háza szűk, meghitt baráti kör találkozóhelye volt, a ház barátai karban dicsőítették a férj erényeit.

Beszélgetni kezdtek Mariolle-lal. Az asszony becsülte a tartózkodó, okos férfit: nem sokat beszélnek róla, de meglehet, hogy többet ér, mint a többi.

Megérkeztek az utolsó vendégek is. A dagadt Fresnel, lihegve, még utoljára gyorsan megtörölgetve zsebkendőjével mindig forró és fényes homlokát, Georges de Maltry, a világfi-bölcselő, aztán pedig Gravil báró meg Marantin gróf, egyszerre. Pradon úr együtt küzdött lányával az összejövetel sikeréért. Igen figyelmes volt Mariolle-hoz. De Mariolle nehéz szívvel egyre csak Michèle-t nézte, amint jött-ment, és mindenkivel többet törődött, mint ővele. Az igaz, hogy két ízben vetett rá egy-egy gyors pillantást messziről, mint aki azt mondja: "Gondolok magára!", de olyan hirtelen elkapta a tekintetét, hogy Mariolle félre is érthette. Aztán most már igazán tudomást kellett vennie róla, mennyire idegesíti Burne-nét, hogy Lamarthe valósággal üldözi szerelmével Frémines-nét. "Ez csak a kacér nő bosszúsága - gondolta magában -, a nagyvilági szalon úrnőjének féltékenysége, akitől elloptak egy ritka dísztárgyat." Hanem azért csak bántotta; kivált az bántotta, mikor azt látta, hogy Michèle lopva, titokban és állandóan figyeli őket, de az egy cseppet sem zavarja, hogy ő meg ott ül Le Prieurné mellett. Azért, mert én az övé vagyok, énbennem biztos, amaz meg kisiklott a keze közül. Hát mi neki ez a szerelem, ez a mi tegnap született szerelmünk, ami énbelőlem minden más gondolatot kiszorít?

Pradon úr csendet kért, Massival kinyitotta a zongorát, már Bratiane-né is odalépett, a zongorához, kesztyűjét lehúzva, mert ő énekelte Dido áriáit, mikor megint csak kinyílt az ajtó, belépett egy fiatalember, és minden szem feléje fordult. Magas volt, karcsú termetű, pofaszakálla göndör, szőke haja rövid, hullámos, egész megjelenése főúri. Még Le Prieurnén is meglátszott, hogy nagy hatással van rá.

- Ki ez? - kérdezte tőle Mariolle.

- Nahát! Maga nem ismeri?

- Nem én.

- Rodolphe de Bernhaus gróf.

- Csakugyan? Az, aki Sigismond Fabre-ral párbajozott?

- Az.

Az az eset nagy port vert fel. Bernhaus gróf, az osztrák nagykövetség tanácsosa, a nagy jövőjű diplomata, az elegáns Bismarck, ahogy emlegették, egy hivatalos fogadáson meghallotta, amint valaki rosszat mondott a királynéjáról, és másnap megverekedett azzal, aki azt a megjegyzést tette, egy hírhedt párbajhőssel, és megölte. A közvélemény őrjöngött gyönyörűségében a párbaj hírére, Bernhaus gróf egyik napról a másikra legalább akkora nevezetesség lett, mint Sarah Bernhardt, azzal a különbséggel, hogy az ő neve körül a lovagi költészet dicsfénye ragyogott. Ezenkívül még vonzó is volt, kellemes társalgó, kifogástalan úrifiú. "A mi szép nőstény oroszlánjaink idomára" - mondta róla Lamarthe.

Roppant lovagias ábrázattal leült Burne-né mellé, Massival is elfoglalta helyét a zongoránál, ujjai végigfutottak a billentyűkön.

Majdnem mindenki helyet változtatott, közelebb húzódott a hallgatóság, hogy jobban halljon, és az énekesnőt is jobban lássa. Lamarthe és Mariolle oly szorosan ültek egymás mellett, hogy összeért a válluk.

Figyelmes, tiszteletteljes, várakozó csend támadt; a zenész néhány lassú, nagyon lassú, recitativo jellegű hangzattal kezdte. Szünetek, könnyed ismétlések, rövid frázissorozatok váltakoztak benne, olykor ernyedt volt, olykor ideges, nyugtalan, de mindvégig meglepően eredeti. Mariolle álmodozott. Egy nőt látott maga előtt, Karthágó királynőjét, érett ifjúsága csúcsán, szépsége virágjában, amint apró léptekkel sétál valahol a tenger mosta parton. Érzi, hogy gyötrődik az asszony, hogy nagy bánat dúlja a lelkét; és Mariolle rápillant Bratiane-néra.

Az olasz nő mozdulatlanul, sápadtan áll, nehéz haja olyan fekete, mintha belemártotta volna az éjszakába, merőn néz maga elé, vár. Erőt sugárzó, kissé szigorú arcában, amelyben szinte foltokban feketéllik a szeme, a szemöldöke, az egész szenvedélyes, parancsoló, barna teremtésben van valami lebilincselő, mint a viharral fenyegető, elsötétülő égben.

A hosszú hajú Massival, enyhén imbolygatva a fejét, csak játszotta a szívbe markoló történetet, mesélte a zengő elefántcsont billentyűkön.

Az énekesnő hirtelen egész testében megremegett; kinyitotta a száját, és szívszaggató, végeérhetetlen jajszót hallatott. Nem az a tragikus, kétségbeesett kiáltás volt, amelyet drámai mozdulatok kíséretében lihegnek a színpadon az énekesek, nem is a szerelmi csalódásnak az a szépjajongása, amire őrjöngő éljenzésben tör ki a nézőtér, hanem valami szóval nem mondható sikoly, nem a lélekből - a húsból és a vérből kiszakadó sikoly, az eltiport állat, a megcsalt nőstény üvöltő sikolya. Azután elhallgatott; és Massival még zengőbben, még átszellemültebben, még fájdalmasabban folytatta a boldogtalan királynő történetét, akit elhagyott a szeretett férfi.

És akkor megint felszárnyalt az asszony hangja. Most beszélt, a magány elviselhetetlen kínjáról beszélt, arról, hogy csillapíthatatlan szomjúsággal áhítja az elveszített szerelmes simogatásokat, arról, hogy milyen gyötrelmes az a tudat, hogy örökre elment, akit szeret.

Meleg, remegő hangja megborzongatta a szíveket. Úgy érezte mindenki, hogy ő is szenvedi, amiről énekel, hogy így szeret, vagy legalábbis így tud szeretni, ilyen emésztő lobogással maga is, ez a komor, éjhajú olasz nő. Mikor elhallgatott, tele volt a szeme könnyel, lassú mozdulattal letörölte. Lamarthe odahajolt Mariolle-hoz, és reszketve a művészi élmény gyönyörében, ezt mondta:

- Úristen, de szép most: ez aztán a nő, az egyetlen nő itt. - Aztán tűnődött egy kicsit, és hozzátette: - Habár ki tudja? Lehet, hogy ez is csak a zene káprázata, hiszen nincs a világon más, csak az illúzió. De mekkora művészet az is, ha valaki illúziót kelt, méghozzá ilyen tökéletest!

A zeneköltemény első és második része közt szünetet tartottak, és mindenki melegen gratulált a zeneszerzőnek és az előadónak. Lamarthe mondta neki a leglángolóbb bókokat, és igazán őszintén, mert neki megvolt hozzá a tehetsége, hogy megérezze, megértse és átélje a bármely alakban megnyilatkozó szépséget. Olyan hízelgő volt, ahogy elmondta Bratiane-nénak, hogy mit érzett, míg hallgatta, hogy Bratiane-né bele is pirult; és a többi nő, aki hallotta, bosszankodott is egy kicsit. Lamarthe talán némiképp tisztában is volt a szavai hatásával. Mikor megfordult, hogy visszaüljön a helyére, látta, hogy Bernhaus gróf odaül Frémines-né mellé. Frémines-né szemmel láthatólag mindjárt bizalmas beszélgetésbe elegyedett vele, és mind a ketten úgy mosolyogtak, mintha meghitt társalgásuk elragadtatott boldogsággal töltené el őket. Mariolle, mind borúsabb arccal, az ajtóban állt. A regényíró odament hozzá. A dagadt Fresnel, Georges de Maltry, Gravil báró és Marantin gróf Burne-né körül álldogáltak, aki teával kínálta a vendégeket. Mintegy körülzárta imádói gyűrűje. Lamarthe gúnyos megjegyzést is tett rá barátjának, és hozzátette:

- Csak épp az ékkő hiányzik belőle, és tudom, odaadná ezt az összes folyami kavicsot azért az egy gyémántért, amelyik nem az övé.

- Milyen gyémántért? - kérdezte Mariolle.

- Hát Bernhausért, az ellenállhatatlan, a páratlan, a szép Bernhausért, akiért van ez az egész ünnepség, akinek a kedvéért csodát kellett tenni, rá kellett venni Massivalt, hogy előadja itt a Didó-ját.

André nemigen hitte, hanem azért érezte, hogy összeszorul a szíve.

- Régóta ismeri?

- Dehogy, legfeljebb tíz napja. De ez alatt a rövid hadjárat alatt is győzelmes hadműveleteket folytatott! Kár, hogy nem volt itt, jót nevethetett volna.

- Igen? És miért?

- Frémines-nénál találkozott vele először. Én is ott vacsoráztam azon az estén. Bernhaus roppant kedves vendég abban a házban, amint láthatja is; csak rájuk kell nézni; és alighogy üdvözölték egymást, a következő pillanatban a mi szép Burne-né barátnőnk harcba szállt az utolérhetetlen osztrák meghódításáért. És győz, győzni fog, hiába tesz túl rajta a kis Frémines-né rosszmájúságban, valódi közömbösségben és még talán romlottságban is. De Burne-né barátnőnk nagyobb mester a kacérságban, nőiesebb, már úgy értem, hogy a modern nőeszmény szerint, vagyis utolérhetetlen a hódítás fortélyos mesterségében, mert őbenne az pótolja a régi nők természetes báját. De nem is mesterséget kellene mondani, hanem esztétikumot, a nőiség esztétikumának legvalódibb értelmében. Ebben van a hatalma. Csodálatosan ismeri magát, mert ő magának jobban tetszik, mint bárkinek, és csalhatatlanul rálel az eszközre, amivel egy-egy férfit meghódíthat, meg amivel megcsillogtathatja a maga értékeit, hogy behálózzon bennünket.

Mariolle ellenkezett.

- Azt hiszem, eltúlozza a dolgot: velem mindig nagyon egyszerű.

- Mert magára az egyszerűséggel lehet a legjobban hatni. Különben hát én nem akarok rosszat mondani róla; különbnek tartom csaknem valamennyi társnőjénél. Csak hát ezek nem nők.

Massival leütött néhány akkordot, erre elhallgattak, és Bratiane-né elénekelte a zeneköltemény második részét: csodálatos Dido volt, maga a megtestesült érzéki szenvedély és szerelmi fájdalom.

De Lamarthe egyre csak a Frémines-né meg a gróf Bernhaus bizalmas kettesét figyelte.

Alighogy a végső zongorahang belemosódott a tapsviharba, folytatta, ingerülten, mintha vitatkozna valakivel, mintha ellenfelének válaszolna:

- Nem, nem nők ezek. Aki a legbecsületesebb köztük, az öntudatlanul gonosz. Mennél többet ismerek közülük, annál kevésbé lelem náluk az édes mámornak azt az érzését, amit az igazi nőtől kapnunk kellene. Ők is megrészegítenek, de közben tönkreteszik az idegeinket, mert hamisítva vannak. Ó! Ízre kitűnő, de mégse ér fel a hajdani valódi borral. Mert gondolja meg, barátom, a nő csak két dologért van, két dologért jött a világra, csak az a kettő bontakoztathatja ki igazi, nagy, csodálatos tulajdonságainak virágát: egyik a szerelem, másik a gyerek. Úgy beszélek, mint Prudhomme. Mert ezek itt nem tudnak szerelmesek lenni, és nem akarnak gyereket; és ha valami ügyetlenség következtében mégis lesz, hát az hétbaj, aztán meg kolonc. Az igazság az, hogy szörnyetegek.

Mariolle-t meglepte, hogy milyen szenvedélyes hangon beszél az író, csak úgy szikrázik a szeme haragjában, és megkérdezte:

- De hát akkor minek tölti azzal a fél életét, hogy a szoknyájukon ül?

- Minek? Minek? - felelte élénken Lamarthe. - Na ugyan minek, hát mert érdekelnek! Meg aztán... meg aztán... ugye, az orvosnak se tiltja meg, hogy bemenjen a kórházba, és figyelje a betegeket? Nekem ez a klinikám, ezek a nők.

Ez a szempont mintha megnyugtatta volna. Még annyit fűzött hozzá:

- És imádom is őket, mert nagyon maiak. Alapjában véve magam se vagyok különb férfinak, mint ők nőnek. Ha valamelyik felkelti egy kicsit az érdeklődésemet, azzal szórakozom, hogy kíváncsian vizsgálom, figyelem, mit vált ki belőlem, mint a vegyész, aki úgy próbálja ki a mérgeket, hogy megmérgezi magát. - Hallgatott egy kicsit, aztán folytatta: - Így aztán sose akadok igazán a horgukra. Én is úgy játszom, ahogy ők, éppoly ügyesen, talán még ügyesebben is, és még fel is használom a könyveimben, nekik meg semmi hasznuk abból, amit csinálnak. De ostobák! Félresikerült, elrontott életű édes teremtés mind, egytől egyig, amelyik legjobban érti a dolgát, az is csak arra végzi, hogy elemészti a bánat, ha öregedni kezd.

Mariolle csak hallgatta, és érezte, hogy úgy borul rá a szomorúság, mint a végeláthatatlan esőzés nyirkos mélabúja a földre. Tudta jól, hogy van abban valami, amit az irodalmár mond, de abba nem tudott belenyugodni, hogy egészen igaza legyen.

Egy kicsit ingerült hangon vitába is szállt vele, nem annyira azért, hogy megvédje a nőket, inkább azért, hogy feltárja az okokat, amiért a jelenkori irodalom oly változékonynak és kiábrándultnak ábrázolja őket.

- Abban az időben, amikor a regényíró és költő rajongó, ábrándozó nőket teremtett - mondta -, maguk a nők is keresték, és úgy vélték, meg is találták az életben a mását annak, amit szívük olvasmányaikban megsejtett. Manapság maguk azon vannak, hogy minél gondosabban elkerüljék a csábító, költői külsőségeket, és csak a díszefosztott valót mutassák. Mert, barátom, ha több a szerelem a könyvekben, több a szerelem az életben. Régen eszményeket alkottak, és a nők hittek a kitalálásaikban. Ma már csak a szigorú valót idézik, s a maguk példájára a nők csak a földön járó hétköznapiságban hisznek.

Lamarthe-ot mindig nagyon szórakoztatta az irodalmi vita, és már épp belekezdett egy értekezésbe, mikor Burne-né odalépett hozzájuk.

Igazán jó napja volt, elragadó ruha volt rajta, merészen és kihívóan viselkedett, mint mindig, ha háborúzott. Leült:

- Azt nagyon szeretem - mondta -, mikor két férfit rajtaérhetek, hogy beszélgetnek, mégpedig nem velem. Itt egyébként csak magukra, kettőjükre érdemes odahallgatni. Min vitatkoznak?

Lamarthe fesztelenül, lovagias-csúfondárosan elébe tárta a szóban forgó kérdést. Azután újra elsorolta érveit, most már a csillogás vágya hevítette, amit minden dicsőséghajhászban felszít a nők jelenléte.

Burne-nének nagyon tetszett a vita tárgya, őt magát is feltüzelte, maga is elmondta a véleményét, védelmébe vette a modern nőket, nagyon szellemesen, okosan, talpraesetten. A regényíró ugyan nem érthette azt a pár mondatát, ami arról szólt, hogy néha a leggyanúsabbak a leghűségesebbek, a legragaszkodóbbak, de a Mariolle szívét megdobogtatta, és mikor az asszony otthagyta őket, és odaült Frémines-né mellé, aki el nem eresztette volna maga mellől Bernhaus grófot, Lamarthe és Mariolle, teljesen elbűvölten Burne-né női okosságától és bájától, kijelentették egymásnak, hogy vitathatatlanul elragadó teremtés.

- Oda nézzen! - mondta az író.

Folyt a nagy párbaj. Vajon miről beszélhet az osztrák meg a két nő? Burne-né épp abban a pillanatban érkezett, amikor két ember hosszúra nyúlt beszélgetése már kezd egyhangúvá válni, még ha tetszenek is egymásnak; és ő félbeszakította, méltatlankodva elmesélte mindazt, amit a Lamarthe szájából hallott. Persze mindezt Frémines-néra is lehetett érteni, mindez vonatkozhatott a legújabb hódítására is, mindezt egy finom agyú, mindent megértő férfi füle hallatára mondta. Megint fellángolt az érdeklődés a szerelem örök kérdése körül; és a ház úrnője intett Lamarthe-nak és Mariolle-nak, hogy menjenek oda ők is. Azután, hogy magasabbra csaptak a hangok, mindenkit odahívott.

Általános vita támadt, vidám és szenvedélyes, ki-ki elmondta, amit gondolt, és Burne-né megtalálta a módját, hogy ő legyen a legokosabb és legszórakoztatóbb, az érzelmeket, talán a műérzelmeket, borsos megjegyzésekbe hempergette, mert csakugyan elmondhatni, hogy sikeres napja volt, elevenebb, okosabb, csinosabb volt, mint valaha.

 

4

Ahogy Mariolle elment Burne-nétől, elenyészett az asszony jelenlétének az az eleven húsba vágó varázsa, és ő úgy érezte, hogy benne és kívüle, testében és lelkében, a levegőben és az egész világban már nincs meg az az életöröm, ami egy ideje táplálta és pezsdítette.

Mi történt? Semmi, majdnem semmi. Az összejövetel végén az asszony bűbájos volt hozzá, egy vagy két pillantással értésére adta, hogy "számomra nincs itt más, csak maga". És mégis úgy érezte, hogy olyasmiket fedezett fel benne, amiről sohase akart tudni. Az se volt semmi, majdnem semmi; és mégis úgy megdöbbent, mintha anyját vagy apját kapja valaki gyanús cselekedeten: azt hitte, hogy akárcsak ő, Michèle is az elmúlt hét minden percét egészen virágba borult szerelmük új, erős érzésének adta, szentelte, s most kiderül, hogy az asszony a megszokott életét élte, látogatóba járt, intézkedett, terveket kovácsolt, folytatta gyűlöletes szerelmi csatározásait, versengett vetélytársaival, üldözőbe vette a férfiakat, élvezettel fogadta a bókokat, és bájait éppúgy ragyogtatta másoknak, mint neki.

Már most! Már most ezt csinálja! Ó! Később nem csodálkozott volna rajta. Ismeri a világot, a nőket, az érzelmeket, ért ő mindent, van hozzá elég esze, hogy ne legyenek túl nagy igényei, se ködös gyanúk ne emésszék. Michèle szép, arra született, hogy tessék, hogy körülrajongják, hogy semmitmondó bókokat hallgasson. És őt választotta ki mindenki közül, neki adta magát merészen, királynői gesztussal. Ő megmaradt volna, és még, így is megmarad szeszélyei hálás szolgájának és szépasszonyi élete rezignált szemlélőjének. De legbelül gyötörte valami, a léleknek abban a mély, sötét kútjában, ahol a legsebezhetőbb érzések lappanganak.

Nyilván nincs igaza, és sohase is volt igaza, mióta csak az eszét tudja. Érzelmileg mindig is túl óvatosan járt a világban. Túl vékony volt a lelke bőre. Azért is él ilyen elszigetelten, fél a kapcsolatoktól és a horzsolásoktól. Rosszul teszi, mert ezek a horzsolások többnyire abból adódnak, hogy nem fogadjuk el, nem tudjuk elviselni a természetünktől nagyon különböző természetet. Tudta ezt, gyakran megfigyelte; de a maga egyénisége sajátságos sugárzását se tudta megváltoztatni.

Tulajdonképpen mit vethet a szemére Michèlenek? Hiszen azért tartotta távol a szalonjától, azért kellett rejtőzködnie ezekben a boldog napokban, amit kapott tőle, hogy elfordítsa róluk a figyelő tekinteteket, elaltassa a világ éberségét, és nagyobb biztonságban lehessen az övé. Miért hát ez a szenvedés a szívében? Ó! Miért? Azért, mert azt hitte, hogy egészen az övé, és most rájött, most megsejtette, hogy nem ragadhatja meg, nem birtokolhatja soha az asszony életének egész nagy felületét, mert az mindenkié.

Pedig tudta ő azt jól, hogy az egész élet csupa majdnem, idáig bele is törődött, kielégületlenségét, hiányérzeteit önkéntes félrehúzódással leplezte. De ezúttal azt hitte, hogy végre eljut a szüntelenül remélt, szüntelenül várt "egészen"-hez. "Egészen" nincs ezen a világon.

Szomorú estéje volt, megpróbált a tulajdon józan eszére hatni, hogy megvigasztalja magát, eloszlassa kínos érzését.

Ahogy lefeküdt, ahelyett hogy csökkent volna a rossz érzése, csak még növekedett, s mivel mindig mindent éles szemmel szemügyre vett, ami benne történt, kutatni kezdte szíve új szorongásának legapróbb okait is. Elült, megenyhült meg újra feltámadt az a szorongás, mint a kis jeges szélfuvalmak, felszította szerelme még gyenge, még csak lappangó kínját, amely oly ijesztő, mint a huzat okozta, motoszkáló fejfájás, a veszedelmes betegség fenyegető hírnöke.

Legelőször is arra jött rá, hogy féltékeny, már nemcsak úgy, mint az őrjöngő szerelmes, hanem úgy is, mint a birtokló hím. Míg nem látta újra ott a férfiak közt, a hódolói közt, nem ismerte ezt az érzést, számított rá egy kicsit, de azt hitte, más lesz, egészen más, mint amivé fejlődött. Azt hitte, hogy titkos és gyakori találkozóik napjaiban szeretője senki mással nem törődött, csak vele, azt tartotta, hogy az első ölelések ideje a magány és a lobogó érzelmek korszaka, és most azt látja, hogy vidámabban, teljesebb szívvel, szenvedélyesebben szórakozik megszokott futó kis kacérkodásaival, mint valaha, tékozolja magát mindenkire, aki csak elébe kerül, úgyhogy nem sok maradhat belőle a kiválasztottjának, és fellobbant benne a féltékenység, inkább a testében, mint a lelkében, most már nem bizonytalanul, mint a lappangó láz, hanem nagyon határozottan, mert most már kételkedett benne.

Először csak a kétely szállta meg, akkor is csak az ösztöneit, inkább a vérébe szivárgott bele valami bizalmatlanságféle, mint a gondolataiba, az a szinte testi hiányérzete a férfinak, aki nem biztos szerelmi társában. Először csak kételkedett benne, most már gyanakodott is rá.

Tulajdonképpen mi ő Michèle-nek? Az első szeretője, vagy a tizedik? Burne úrnak, a férjének közvetlen utódja, vagy a Lamarthe, a Massival, a Georges de Maltry utódja, és esetleg a Bernhaus gróf elődje? Mit tud ő Michèle-ről? Azt, hogy káprázatosan csinos, elegánsabb bárkinél, művelt, okos, szellemes, de változékony, hamar megun mindent, megcsömörlik mindentől, kiábrándul mindenkiből, főképp önmagába szerelmes, és jóllakathatatlanul kacér. Vajon volt-e szeretője - vagy voltak-e szeretői - őelőtte? Ha nem, hogy lehet az, hogy olyan vakmerően odaadta magát neki? Hol vette volna a bátorságot, hogy éjnek idején benyisson egy szállodai szobába? Hát az, hogy olyan könnyen ráállt, hogy elmenjen az auteuil-i házba? Csak néhány tapasztalt, óvatos nőre valló kérdést tett fel, mielőtt elment volna. Ő úgy felelt neki, ahogy egy körültekintő férfihoz illik, aki hozzá van szokva az efféle találkákhoz; és Michèle rögtön igent mondott, bízott benne, megnyugodott, valószínűleg előző kalandjai tapasztalatai alapján.

Milyen nagy belső biztonsággal koppantotta meg azt a kis kaput, amely mögött ő reszkető lábbal, dobogó szívvel várta! Mennyire nem volt semmi látható jele rajta az izgalomnak, mikor belépett, egyébbel se törődött, csak hogy vajon a szomszédos házakban nem lakhatik-e ismerőse. Mennyire otthon érezte magát rögtön abban a gyanús lakásban, amit önfeledt pillanatai számára béreltek és rendeztek be! Lehet-e ilyen nyugodt egy nő, ha mégoly merész, ha mégoly magasrendű lélek, ha mégúgy megveti is az előítéleteket - hogyha újoncként lép be az első találka ismeretlen világába?

Vajon nem azt kellett volna-e éreznie, hogy háborog a lelke, vonakodik a teste, ösztönös félelem költözik a lábába, amely nem is tudja, hová viszi, ha nem lett volna már egy kissé járatos az ilyen szerelmi kirándulásokban, ha a gyakorlat el nem nyűtte volna már vele született szemérmességét?

Az ágy melegét gyötrő, emésztő forrósággá változtatta a lélek kínja, Mariolle csak hánykolódott, küszködött lázban égve, mint aki lejtőn zuhan lefelé gyanakvása láncába gabalyodva. Újra meg újra megpróbált megállni, elszakítani a láncát; kereste, meglelte, forgatta a szájában a valóságnak megfelelő és megnyugtató érveket; de már benne volt a félelem csírája, már nem akadályozhatta meg a növekedését.

Tulajdonképpen mit vethet a szemére Michèle-nek? Semmi egyebet, mint hogy nem éppen olyan, mint ő, hogy más a felfogása az életről, mint neki, hogy a szíve érzékenységének hangszere nem teljesen egybehangzó az övével.

Másnap, ahogy felébredt, mint az éhség, úgy tört rá a vágy, hogy lássa, hogy a jelenléte megerősítse a bizalmát, és alig győzte kivárni az alkalmas időpontot, mikor első hivatalos látogatását megteheti nála.

Mikor Michèle meglátta, hogy belép a meghitt barátok szalonjába, ahol ő épp a levelezését intézte, elébe sietett, és mind a két kezét odanyújtotta:

- Ó! Isten hozta, kedves barátom! - mondta olyan élénk és őszinte örömmel, hogy erre a fogadtatásra a Mariolle valamennyi utálatos gondolata, amelyeknek árnyéka még ott lebegett elméjében, egyszeriben elszállt.

Leült Michèle mellé, és tüstént arról kezdett beszélni, hogy most hogyan szereti őt, mert már nem úgy, mint eddig. Gyengéden elmagyarázta neki, hogy kétféle szerelmes férfi van a világon: az egyik úgy kívánja szerelmét, mint az őrült, de diadala másnapján alábbhagy a lobogása, a másikat béklyóba veri és rabul ejti a birtoklás: a testi szerelem, összevegyülve azzal az anyagtalan és szóval nem mondható vágyakozással, amit a férfiszív sugároz olykor egy nő felé, az igazi és emésztő szerelem szolgaságába taszítja.

Emésztő, igen, mindig emésztő, még ha boldog is, mert a Nő utáni vágyat, amit magunkban hordozunk, még a legmeghittebb percek se elégíthetik ki sohasem.

Burne-né elbűvölten, hálásan hallgatta, lelkesen, olyan lelkesen, mint a színházban a színészt, ha kitűnően játssza a szerepét, és a szerep is olyan, hogy a tulajdon életét érezheti visszhangozni benne. Igen, visszhang, egy őszinte szenvedély megrázó visszhangja; de nem benne sikolt az a szenvedély. Azért nagyon boldog volt, hogy világra segíthette ezt az érzést, és épp egy olyan férfiban, aki így ki is tudja mondani, aki igazán nagyon tetszik neki, akihez csakugyan ragaszkodik, akire percről percre nagyobb szüksége van - nem a testének, nem a vérének, hanem gyengédségre, rajongásra, hódolatra szomjazó titokzatos asszonyi létének -, oly boldog volt, hogy szerette volna megcsókolni, odanyújtani neki a száját, odaadni magát egészen, hadd imádja így ezután is.

Válaszában se alakoskodás, se álszemérem nem volt, finoman, ügyesen értésére adta, amiben némelyik nő olyan tehetséges, hogy Mariolle is nagy sikereket ért el az ő szívében. És minthogy aznap véletlenül alkonyatig egyetlen látogató se jelentkezett, csak ültek kettesben a szalonban, és beszélgettek, mindketten ugyanarról, szavakkal simogatták egymást, de lelkükben más-más értelmük volt a szavaknak.

Már behozták a lámpákat, mikor Bratiane-né megjelent. Mariolle felállt, és mikor Burne-né kikísérte a nagyszalonba, megkérdezte tőle:

- És hozzám mikor jön el?

- Pénteken jó lesz?

- Nagyon jó. Hány órakor?

- Úgy, mint máskor. Háromkor.

- Hát akkor a pénteki viszontlátásra. Nagyon szeretem.

Az alatt a két nap alatt, amíg ezt a találkozót várta, rá kellett jönnie, hogy akkora ürességet érez magában, amekkorát még soha. Egy nő hiányzik neki, és rajta kívül nincs más a világon. És arra a gondolatra, hogy nincs is messze az a nő, elérhető, és puszta társadalmi szokások tiltják, hogy lépten-nyomon felkeresse, sőt, hogy ott éljen mellette, valósággal őrjöngött magányában, az olykor oly lassan vánszorgó percek végtelen folyamában, mert miért olyan lehetetlen az, ami ilyen egyszerű!

Három órával hamarabb érkezett a pénteki találkozóra; de szeretett várni rá ott, ahová csakugyan elmegy, csillapította az idegességét, mert már oly sokszor képzelte gyötrődve olyan helyekre, ahová úgyis hiába várta.

Már jóval a várva várt három óraütés ideje előtt behúzódott a kapu mögé, és mikor elütötte végre a hármat, reszketni kezdett türelmetlenségében. Elütötte a negyedet is. Óvatosan kidugta a fejét az ajtószárny meg az ajtófélfa közt, és kinézett a kis utcára. Végtől végig üres volt. Most már gyötrően lassan teltek a percek. Minduntalan elővette a zsebóráját, és mire a nagymutató elérte a felet, úgy érezte, Hogy mérhetetlen ideje áll itt. Hirtelen könnyű neszt vélt hallani a járda felől, s amint a kesztyűs kéz megkoppintgatta az ajtó fáját, egyszerre elszállt a szorongása, és meghatott hála öntötte el.

Michèle egy kicsit lihegve kérdezte:

- Nagyon elkéstem?

- Nem, nem olyan nagyon.

- Képzelje, kicsibe múlt, hogy el se tudtam jönni. Egy csomó ember volt nálam, és fogalmam se volt, hogy tegyem ki a szűrüket. Mondja, itt maga a saját nevén van?

- Nem. Miért kérdi?

- Azért, hogy sürgönyözhessek, ha elháríthatatlan akadály jönne közbe.

- Itt Nicolle a nevem.

- Kitűnő. Nem felejtem el. Istenem, de jó itt ebben a kertben!

A virágok, amelyeket a kertész, megrendelője nagyvonalú bőkezűségén felbuzdulva, gondosan ápolt, cserélt és szaporított, öt nagy, illatos foltban tarkállottak a gyepen.

Michèle megállt egy pad mellett, szemben egy heliotrópcsoporttal:

- Üljünk le egy kicsit - mondta -, elmesélek magának egy roppant mulatságos történetet.

És elmondott egy egészen friss pletykát, amitől még mindig nagyon izgatott volt. Azt hallotta, hogy Massivalné, aki előbb szeretője volt Massivalnak, csak aztán a felesége, dühös féltékenységében berontott Bratiane-néhoz, egy estély kellős közepébe, mikor Bratiane-né éppen énekelt, a zeneszerző meg kísérte, és szörnyű botrányt csapott az olasz nő legnagyobb mérgére és a vendégek ámulatára és örömére.

Massival fejvesztetten próbálta elcipelni, elhurcolni a feleségét, de az belevágott az arcába, belekapaszkodott a szakállába meg a hajába, harapta, tépte a ruháját. Úgy belecsimpaszkodott, hogy Massival mozdulni se bírt, miközben Lamarthe meg a cselédek, akik összeszaladtak a zajra, igyekeztek kiszabadítani a sárkány foga és körme közül.

Csak a házaspár távozása után állt helyre a nyugalom. A zeneszerző azóta mintha láthatatlanná vált volna, a regényíró pedig, aki tanúja volt a jelenetnek, fűnek-fának meséli, kiszínezve, szellemesen, mulatságosan.

Burne-nét roppant izgatta az eset, annyira foglalkoztatta, hogy semmivel el nem lehetett terelni róla a figyelmét. Mariolle-t bosszantotta, hogy egyebet se hall a szájából, mint a Massival meg a Lamarthe nevét.

- Most hallotta? - kérdezte tőle.

- Most hát, alig egy órája.

"Hát ezért késett el" - gondolta keserűen Mariolle.

Aztán megkérdezte:

- Bemegyünk?

Michèle engedelmesen és szórakozottan mormolta:

- Persze.

Mikor egy óra múlva elment, mert nagyon sietett, André visszament a magányos kis házba, és leült egy alacsony székre a szobájukban. Egész valóját, egész lelkét eltöltötte az az érzés, hogy Michèle éppúgy nem volt az övé, mintha el se jött volna, fekete szakadékot nyitott a lelkében, annak a mélyéről nézett mindent. Nem látott semmit; nem értett semmit; már nem értett semmit. Az igaz, hogy Michèle nem tért ki a csókja elől, de mégis kisiklott szerelmes öleléséből, mert valami rejtélyes okból nem volt meg benne az igazi akarat, hogy az övé legyen. Nem utasította vissza, nem vonakodott. De mintha a szíve nélkül jött volna el ide. A szíve ott maradt valahol, valahol messze kószált, és jelentéktelen dolgok laktak benne.

És ekkor megvilágosodott előtte, hogy most már az érzékeivel éppúgy szereti, mint a lelkével, talán még jobban is. A vereség, a meddő gyengédség emléke féktelen vággyal töltötte el, hogy utánaszaladjon, visszahozza és újra megölelje. De minek? Mire menne vele? Ha egyszer ma másutt jártak azok a nyughatatlan gondolatok! Ki kell hát várnia azt a napot, azt a percet, mikor ide-oda csapongó szeretőjének egyéb szeszélyei közt épp az a szeszélye támad, hogy szerelmes legyen.

Lassan, ernyedten, súlyos léptekkel lépegetett hazafelé, a járdát bámulta, nem volt benne egy szikrányi életkedv se. És eszébe jutott, hogy nem adtak találkozót egymásnak, se Michèle-nél, se máshol.

 

5

A tél beálltáig Michèle többé-kevésbé lelkiismeretesen eljárt a találkozókra. Lelkiismeretesen, de nem pontosan.

Az első három hónap alatt háromnegyed órától két óráig terjedő késésekkel érkezett. Mivel az őszi esőkben Mariolle-nak esernyővel kellett álldogálnia a sárban a kapunál, építtetett egy kis fabódét, valami fedett tornácfélét, hogy ne fázzon meg minden egyes találkozójuk alkalmával. Már nem volt lomb a fákon. A rózsa meg a többi virág helyén fehér, rózsaszín, lila, bíborszín, sárga, hosszú szárú krizantém díszlett széles ágyásokban, az eső áztatta holt avar szagával terhes, nyirkos levegőt átitatta az őszutó nagy, nemes virágainak kicsit fanyar, balzsamos és szomorú illata. A kis lakás ajtaja előtt, természetes színek mesterséges keresztezéseiből, természetellenes nagyságúra nevelt ritka fajtákból, finom színekben játszó nagy máltai keresztet formált a leleményes kertész, és valahányszor Mariolle elment az új, meglepő változatokkal pompázó virágágy mellett, mindig elszorult a szíve, és arra kellett gondolnia, hogy ez a virágzó kereszt egy sírt jelöl.

Mostanában hosszú időket töltött a kapu melletti kis bódéban. Az eső ráesett a szalmatetőre, amivel befedette, azután végigcsorgott a deszkafalon; és Mariolle a Várakozás Kápolnájának minden stációjában mindig ugyanazokat a gondolatokat, érveket őrölte, a reménységnek, a szorongásnak, a csüggedtségnek mindig ugyanazokat az útjait járta.

Váratlan, szakadatlan harc volt, elkeseredett, kimerítő lelki harc volt, valami megfoghatatlanért harcolt, valami olyanért, ami talán nincs is: ennek a nőnek a szívbéli szerelméért. Milyen nagyon furcsák voltak a találkozóik!

Olykor nevetve érkezett Michèle, lelkes fecseghetnék lobogott benne, hamar leült, kalapját, kesztyűjét le se vetette, fátylát fel se emelte, Andrét meg se csókolta. Ilyenkor gyakran egyáltalán nem jutott eszébe, hogy megcsókolja. Tele volt a feje mindenféle vonzó dologgal, sokkal vonzóbbakkal, mint az a gondolat, hogy odanyújtsa a száját szerelmének, akit emésztő láng mardos. Mariolle leült mellé, szíve és szája tele volt forró szavakkal, de mind benne rekedt; hallgatta, amit Michèle mondott, felelt neki, úgy tett, mintha nagyon érdekelné, amit mesél neki, néha megfogta a kezét, Michèle hagyta, barátságosan, lagymatagon, fel se fogta, mit csinál.

Olykor meg mintha szeretetteljesebb lett volna, többet adott volna magából; de Mariolle nyugtalan, éles szemmel figyelte, a teljes győzelemre képtelen szerető szemével, és megérezte, megsejtette, hogy viszonylagos gyöngédsége csak abból ered, hogy aznap épp semmi se foglalkoztatja, senki se vonja el a figyelmét tőle.

Különben állandó késései is meggyőzték róla Mariolle-t, hogy nem nagy buzgalommal igyekszik a találkákra. Amit szeret az ember, aminek örül, ami vonzza, afelé siet; de ami nemigen csábítja, ahhoz mindig túl hamar elérkezik, és nincs az az ürügy, amit meg ne ragadna, hogy lassítson, hogy meg-megálljon, hogy késleltesse azt a valamiképpen kellemetlen percet. Furcsa hasonlat jutott újra meg újra az eszébe. Nyáron úgy kívánja a hideg vizet, hogy reggelente gyorsabban öltözködik, hamarabb indul el az uszodába, a kemény fagyok idején meg annyi elintéznivalója akad otthon, mielőtt elindulna, hogy egy órával később ér oda. Az auteuil-i találkák a téli fürdésekre emlékeztették.

Az utóbbi időben különben Michèle meg is ritkította a találkozásaikat, másnapra halasztotta, utolsó percben sürgönyzött, szemmel láthatólag vadászott a rajta kívülálló okokra, talált is mindig elfogadható ürügyet, de Mariolle-t lelki gyötrelmekbe és elviselhetetlen testi nyugtalanságba taszította vele.

Ha azt tapasztalja, hogy Michèle elhidegült tőle egy kicsit, hogy terhére van az ő láthatóan, érezhetően egyre növekvő szenvedélye, hát akkor talán bánkódik, aztán megsértődik, aztán elcsügged, aztán lecsillapodik. De szó sincs róla, Michéle úgy tesz, mint aki jobban ragaszkodik hozzá, hízelgőbbnek találja a szerelmét, mint valaha, meg akarja tartani, de mást nem ad érte, csak baráti előjogokat, amivel csak a többi hódolója féltékenységét zúdítja Mariolle-ra.

A saját házában nem tudott betelni a társaságával, és valahány sürgönyt küldött neki, hogy nem mehet el Auteuil-be, mindben nyomatékosan kérte, hogy menjen el hozzá vacsorára, vagy töltsön nála egy órát este, társaságban. Mariolle eleinte kárpótlásnak tekintette az ilyen meghívásokat, de később rájött, hogy Michèle nagyon örül, ha vele van, jobban, mint bárki másnak, hogy csakugyan szüksége van rá, a rajongó szavára, a szerelmes pillantására, a szerelmére, hogy ott legyen vele, hogy beburkolja tetőtől talpig, a titkon simogató jelenlétére. Szüksége volt rá, mint a bálványnak az imádságra és a hitre, hogy igazi isten lehessen. Üres templomban csak faragott kép. De ha csak egy hivő is bemegy a szentélybe, imádja, könyörög hozzá, leborul előtte, jajong áhítatában, hite mámorában, akkor istenné válik, Brahmához, Allahhoz, Jézushoz hasonlatossá, mert isten mindenki, akit szeretnek.

És Burne-né úgy érezte, ha valaki, hát ő arra született, hogy fétis legyen, hogy betöltse azt a küldetést, amit a természet rendelt a nőknek: hogy imádják, hogy körülrajongják, hogy szépségével, bájával, varázsával és kacérságával diadalmaskodjon a férfiakon.

Csakugyan földi istennő volt ő, kényes, büszke, követelő és fensőbbséges, hímek szerelmi szertartásának tömjénjével töltekezett és istenült.

Közben pedig szinte nyíltan kimutatta, hogy vonzódik Mariolle-hoz, hogy őt kedveli a legjobban, nem törődött vele, hogy mit szól hozzá a világ, talán egy kicsit azzal a titkos szándékkal is, hogy kétségbe ejtse és feltüzelje a többit. Akárki ment Michèle-hez, nemigen fordult elő, hogy ott ne találta volna Mariolle-t, többnyire egy nagy karosszékben üldögélt, amelyet Lamarthe elnevezett "a szolgálattevő pap széké"-nek; és Michèle őszintén örült, ha kettesben lehetett vele hosszú estéken át, és beszélgethetett vele, hallgathatta.

Élvezte ezt a meghitt életet, amit Mariolle által ismert meg, a kellemes, világos, művelt szellemmel való állandó érintkezést, amely az övé volt, amelynek csakúgy úrnője volt, mint az asztalán heverő kicsi dísztárgyaknak. Maga is egyre többet adott neki magából, a gondolataiból, legbensőbb énjéből, bizalmas vallomásokban, amit éppoly édes adni, mint kapni. Oldottabbnak érezte magát vele, őszintébb volt, leplezetlenebb, bizalmasabb, mint másokhoz, és ezért még jobban szerette. És azt is érezte - és ez az érzés nagyon értékes a nőknek -, hogy csakugyan ad, hogy valakire úgy rábízza mindenét, amije csak van, ahogy még soha senkire.

Michèle-től ez nagyon sok volt, Andrénak nagyon kevés. Ő egyre a végső fegyverletételt várta, remélte azt, hogy mikor megöleli, a lelkét is adja neki.

Ami az ölelést illeti, azt Michèle láthatólag feleslegesnek, kellemetlennek, inkább kötelességnek tartotta. Elfogadta, nem is éppen érzéketlenül, de hamar eltelt vele; és mikor eltelt vele, már akkor nyilván unta is.

Akkor már a legjelentéktelenebb, legkisebb kedveskedés is szemmel láthatóan fárasztotta és idegesítette. Mikor beszélgetés közben André megkaparintotta a kezét, csókolgatta az ujjait, sorban a szájába vette őket, egy nagyon kicsit meg is szívta, mint a cukrot, Michèle-en látszott, hogy nagyon szeretné visszahúzni a kezét, az egész karjában érződött, mekkora erővel türtőzteti magát, hogy el ne rántsa.

Mikor búcsúzóul Mariolle hosszan megcsókolta a nyakát a ruhája gallérja meg a tarkóján aranyló haja közt, bőre illatát keresve a testére tapadó szövet redői közt, Michèle mindig meghőkölt egy kicsit, egy alig észrevehető kis mozdulattal elvette testét az idegen szájtól.

Andrénak olyan volt ez, mint a késdöfés, mindig vérző sebbel vonult vissza szerelme magányába. Hogy miért nincs meg nála legalább az az időszakos önfeledtség, ami a legtöbb nőnél az ölelés után, ha szívbéli szándékuk szerint és érdek nélkül adják oda magukat? Igaz, sokszor rövid, és jön utána a jóllakottság, a csömör. De az oly ritka, hogy egyáltalán ne legyen, egy napra se, egy órára se! Nem szerető ő szeretője mellett, hanem valami szellemi élettársféle.

De mit panaszkodik? Lehet, hogy aki egészen odaadja magát, nem ad ennyit.

Nem panaszkodott: félt. Félt a másiktól, attól, aki egyszer csak feltűnik majd, holnap vagy holnapután, attól a valakitől, attól a művésztől, világfitól, katonatiszttől, ripacstól, akárkitől, aki olyan, amilyen az ő asszonyszemének tetszik, aki meg is tetszik neki, nem másért, csak azért, mert ő, aki először életében majd fellobbantja benne a parancsoló vágyat, hogy kitárja a karját.

Már a jövőjére is féltékeny volt, ahogy régebben néha az ismeretlen múltjára; és az asszony valamennyi jó barátja meg őrá volt féltékeny. Egymás közt pletykáltak róluk, sőt még Michèle előtt is elejtettek egy-egy finom, homályos célzást. Egyesek azt vélték, hogy a szeretője. Mások a Lamarthe véleményében osztoztak, azt állították, hogy Mariolle-t is csak bolondítja, mint a többit, szórakozásból meg azért is, hogy őket idegesítse és elkeserítse, semmi egyébért. Michèle apját izgatta a dolog, szóvá is tette, de lánya fensőbbségesen visszautasította a megjegyzést; és mennél több lett körülötte a szóbeszéd, ő annál jobban megmakacsolta magát, annál nyíltabban kedvezett Mariolle-nak, mintegy rácáfolva egész élete óvatos megfontoltságára.

De Mariolle-t nyugtalanították egy kicsit a gyanúsítások, pletykálkodások. Meg is mondta.

- Fütyülök rá! - felelte Michèle.

- Még ha legalább szerelemmel szeretne!

- Hát talán nem szeretem, kedves?

- Szeret is meg nem is. Ha itt vagyunk magánál, szeret, ha máshol, nem nagyon. Én jobban szeretném, ha fordítva lenne, magamért is, de meg magáért is.

Michèle elnevette magát, és azt suttogta:

- Mindenki azt csinálja, amire képes.

Mariolle csak mondta a magáét:

- Ha tudná, milyen iszonyú izgalom az nekem, míg a legnagyobb erőfeszítések árán megpróbálom egy kicsit megpezsdíteni a vérét. Néha úgy érzem, hogy a megfoghatatlant akarom megfogni, néha meg azt, hogy jeget ölelek, és mire felenged a karomban, engem magamat megdermeszt.

Michèle nem felelt, nem szeretett erről beszélni, szórakozott arcot vágott, amilyet Auteuil-ben szokott.

Mariolle nem merte erőltetni a dolgot. Csak nézte, mint a műértő az értékes múzeumi tárgyat: akármekkora a kísértés, mégse viheti haza. Merő egy kín volt már nappala, éjjele, minden órája, mert gyökeret vert benne az a gondolat, vagy inkább érzés, mint gondolat, hogy Michèle az övé, és mégse az övé, meghódította, de magához nem kötötte, megkapta és elérhetetlen. Ott él mellette, egész a közelében, de soha nem juthat el hozzá, és teste-lelke kielégítetlen szerelemmel sóvárog utána. Mint kapcsolatuk elején, mostanában megint leveleket írt neki. A tintával egyszer már legyőzte védekező erényét; hátha ezt az utolsó, belső, titkos ellenállását is megtörheti vele. Kissé megritkította látogatásait, levélben mondta el neki, majdnem mindennap, hogy milyen meddő harcot folytat a szerelméért. Nagy ritkán, ha nagyon ékesszóló, szenvedélyes, fájdalmas volt a levele, Michéle válaszolt is neki. Az ő levelei, amelyeket modorosságból éjfélről, éjfél után egy óráról, hajnali kettőről vagy háromról keltezett, világosak voltak, szabatosak, formásak, gyöngédek, buzdítók és csüggesztők. Kifogástalanul okosan írt, szellemesen, még a képzelőtehetségét is beleadta. De Mariolle hiába olvasta el újra meg újra, hiába állapította meg, hogy igaz, amit ír, hogy okosan, elegánsan, jól fogalmaz, hogy férfihiúsága se találhatna kivetnivalót benne, a szívét csak nem lelte a leveleiben. A leveleiben éppúgy nem lelte, mint az auteuil-i csókjaiban.

Töprengett rajta, hogy miért. És mivel már kívülről tudta a leveleit, annyira megvilágosodtak előtte, hogy rájött az okára, mert mindig az írásukból ismerhetjük meg legjobban az embereket. A szó elkápráztat és becsap, mert az arc is játszik hozzá, mert szájról száll a szó, és a száj vonz, és a szem elkábít. De a fekete betű a fehér papíron, az maga a meztelen lélek.

Az ékesszólás fortélyaiban, a mesterségbeli fogásokban járatos férfi, aki az élet minden dolgában hozzászokott a tollforgatáshoz, személytelen - hivatalos vagy irodalmi - írásaiban gyakran leplezheti valódi énjét. De a nő többnyire azért ír, hogy önmagáról beszéljen, és minden szavába beletesz egy kicsit saját magából. Nem ért a stílus fortélyaihoz, mesterkéletlen kifejezéseivel gyanútlanul kiszolgáltatja magát. Híres nők levelezésére, emlékirataira gondolt, amiket olvasott. Milyen pontosan megmutatják magukat az írásaikban, a finomkodók, a szellemesek, az érzelmesek! A Burne-né leveleiben az lepte meg a legjobban, hogy érzelemnek nyoma se volt bennük. Ez a nő csak gondolkozik, érezni nem érez. Felidézett magában másféle leveleket is. Kapott eleget. Egy kispolgárnő, akivel egy utazás alkalmával ismerkedett meg, és három hónapig szerette is, remegő szerelemmel, meghökkentő ötletekkel teli aranyos levélkéket írogatott neki. El is ámult rajta, hogy milyen hajlékony, könnyed, színes és gazdag a stílusa. Honnan vette ezt a tehetséget? Onnan, hogy nagyon érzékeny volt, sehonnan máshonnan. A nő nem munkálja meg tudatosan, amit ír: az érzés löki agyába a szavakat, nem a szótárakból keresi elő. Ha nagyon erős benne az érzés, természet adta változékony őszinteségében könnyedén, keresetlenül, nagyon pontosan fejezi ki.

Éppen ezt a természetes őszinteséget fürkészte szeretőjében, azért igyekezett olvasni a sorai közt. Szeretetreméltóan, okosan ír. De hát mást nem tud mondani neki? Ó! Ő bezzeg tud neki, igaz szavakat, izzókat, mint az eleven szén.

Mikor inasa behozta a postát, pillantása végigfutott a borítékokon az áhított írást keresve, és ha meglátta, mindig fellángolt benne az izgalom, és szívdobogást kapott. Kinyújtotta a kezét, megfogta a papírt. Megint megnézte a címzést, aztán feltépte. Mit ír neki? Benne lesz-e a "szeretem" szó? Soha le nem írta, ki nem mondta úgy, hogy hozzá ne tette volna az "igazán" szót. "Igazán szeretem." "Roppant szeretem." "Hát én talán nem szeretem?" Mariolle ismerte már ezt a fajta fogalmazást, amely azért semmitmondó, mert többet mond a kelleténél. Hát van mértéke annak, aki szerelmes? Meg tudja mondani, hogy igazán vagy csakugyan szerelmes? Ha roppant szeretünk valakit, azt jelenti, hogy kedveljük. Ha szeretjük, akkor szeretjük. Ehhez nincs mit hozzátenni. Nincs mit gondolni, nincs mit mondani e mellé a szó mellé. Rövid és tökéletes szó. Benne van a test, a lélek, az élet, az egész lét. Érzi az ember, mint a vére melegét, belélegzi, mint a levegőt, magában hordja, mint a gondolatot, mert az lesz egyetlen gondolata. Már nincs más a világon, csak az. Nem szó, hanem valami kimondhatatlan állapot, amelyet néhány betűvel fel lehet jegyezni. Bármit csinál az ember, semmit se úgy csinál, semmit se úgy lát, semmit se úgy él át, semmit se úgy élvez, semmi se úgy gyötri, mint azelőtt. Mariolle a zsákmánya lett annak a kis igének; tekintete végigfutott a sorokon, kereste az övéhez hasonlatos szerelem megnyilatkozását. Talált is csakugyan olyasmit, amire azt gondolhatta magában: "Igazán szeret", de olyat soha, hogy felkiáltott volna: "Szeret!" Michèle leveleiben folytatta a Saint-Michel-hegyen megkezdett formás és költői regényt. Szerelmi irodalom volt, nem szerelem.

Újra meg újra elolvasta, aztán elzárta egy fiókba a drága és kétségbeejtő papírokat, és beült a karosszékébe. Sok nehéz órát töltött már el benne.

Egy idő múltán már ritkábban válaszolt Michéle, nyilván beleunt egy kicsit a fogalmazásba meg abba, hogy újra és újra elmondja ugyanazt. Különben is, ebben az időszakban nagy társasági életet élt, André abból vette észre, hogy nőtt a szenvedése, mert a gyötrődő szív a legapróbb kellemetlenséget is megsínyli.

Zajos tél volt abban az évben. Párizst elöntötte az élvezet mámora, felkavarta a várost, konflisok és hintók dübörögtek egész éjszaka az utcákon, felhúzott üvegablakaikban estélyi ruhás nők fehér káprázata. Mulattak; egyébről sem beszéltek, csak színdarabokról és bálokról, előadásokról és estélyekről. A ragály, a szórakozás járványa egyszeriben megfertőzte valamennyi társadalmi osztályt, és Burne-né is megkapta.

Azzal kezdődött, hogy szépsége feltűnést keltett egy balett alkalmával, amit az osztrák nagykövetségen adtak elő. Bernhaus gróf összehozta a követnével, Malten hercegnével, akit Burne-né tüstént és tökéletesen meghódított. Hamarosan bizalmas barátnője lett a hercegnének, és az ő révén villámgyorsan kiépítette kapcsolatait a diplomatavilág és a legfelső arisztokrácia körében. Amilyen bájos, vonzó, elegáns, okos, szellemes volt, gyors sikert aratott, divatba jött, feltört az élre, Franciaország legelőkelőbb asszonyai keresték ismeretségét.

Hétfőnként címeres hintók hosszú sora állt végig a Général-Foy utca járdája mentén, a cselédeknek annyi dolguk volt, hogy azt se tudták, hol áll a fejük, csak úgy dobálóztak a hangzatos, nagy nevekkel, ahogy bejelentették őket a szalonajtóban, összekeverve a nagyhercegnőket a márkinékkal, a grófnőket a bárónőkkel.

Michèle-nek fejébe szállt a dicsőség. A sok bók, meghívás, a megbecsülés, az az érzés, hogy maga is a kedvencek, a kiválasztottak közé lépett, akiket Párizs magasztal, bálványoz, imád, míg futja a lelkesedéséből, az öröm, hogy dédelgetik, csodálják, hívják, körülrajongják, keresik a társaságát, féktelen, nagyralátó vágyakat lobbantott fel a lelkében.

Művésztársasága megpróbált harcolni érte; és ez a forradalom szoros szövetséget hozott létre régi barátai közt. Még Fresnelt is befogadták, besorozták az ármádiájukba, ő lett szövetségük egyik oszlopa, Mariolle pedig a vezetője, mert azt azért tudták, hogy van befolyása Michéle-re, meg hogy Michéle jó szívvel van iránta.

De Mariolle csak nézte, mint röppen fel szerelme a hízelgő nagyvilági népszerűségbe, csak nézte, mint a gyerek az égbe szálló piros léggömbjét, amelynek elengedte a madzagját.

Úgy tetszett neki, hogy Michèle cifra ruhás, színes, táncoló sokadalom közt cikázik, messze, nagyon messze attól az ő áhított, titkos, nagy boldogságától, és féltékeny volt mindenkire és mindenre, férfiakra, nőkre, tárgyakra. Gyűlölte az életmódját, az embereket, akikkel találkozott, a szórakozásait, a bálokat, a zenét, a színházat, mert mind elvett belőle egy darabot, felemésztette a napjait, az estéit; arra már csak nagy ritkán jutott egy-egy szabad órája, hogy meghitt kettesben legyen vele. Majdnem belebetegedett a méregbe, a kínba, és olyan dúlt képpel jelent meg Michèle-nél, hogy az asszony meg is kérdezte:

- Mi baja van az istenért? Oly rosszul néz ki, és annyira lefogyott mostanában.

- Az a bajom, hogy túlságosan szeretem magát - mondta.

Michèle hálás pillantást vetett rá:

- Sohase szerethetünk eléggé valakit, kedves.

- Ezt maga mondja énnekem?

- Persze.

- Hát nem érti, hogy belehalok, annyira szeretem?

- Először is nem is szeret annyira. Másodszor abba nem hal bele az ember. Harmadszor minden barátunk féltékeny magára, ami azt bizonyítja, hogy nem is bánok én olyan rosszul magával.

Mariolle megfogta a kezét:

- Hát nem ért meg engem!

- Dehogynem, kitűnően megértem.

- Hát nem hallja, hogy szüntelenül és kétségbeesetten szólongatom a szívét?

- De, hallom.

- És?...

- Hát... szomorkodom, mert én rettentően szeretem magát.

- És?

- És maga azt kiáltja nekem: "Legyen olyan, mint én; gondoljon, érezzen, beszéljen úgy, mint én." De én nem tudok, kedves. Én olyan vagyok, amilyen vagyok. Olyannak kell elfogadni, amilyennek az Isten teremtett, mert magának is úgy adtam magam, amit én nem bántam meg, nem is akarom visszavenni magamat, mert maga a legdrágább nekem minden emberi lény közül, akit ismerek.

- Maga nem szeret engem.

- Úgy szeretem magát, ahogy csak bírom. Tehetek én arról, hogy nem tudok másképp vagy nem tudok jobban szeretni?

- Ha én ebben biztos lennék, talán be is érném vele.

- Ezt hogy érti?

- Úgy, hogy azt hiszem, tud maga másképp is szeretni, csak én nem tudom felkelteni magában az igazi szerelmet.

- Nem, kedves, téved. Maga több nekem, mint bárki volt valaha, és több, mint bárki lesz valaha, legalábbis így gondolom. Megvan az a mentségem is maga előtt, hogy nem hazudok magának, nem játszom meg azt, amit maga szeretne, pedig sok nő megtenné a helyemben. Legyen hálás érte, ne nyugtalankodjon, ne eméssze magát, bízzon a szeretetemben, mert őszinte és csak a magáé.

Mariolle belátta, hogy két malomban őrölnek, és csak azt mormolta:

- Ó, milyen furcsa, ahogy a szerelemről gondolkozik, és ahogy beszél róla. Én az vagyok magának, akit sokszor csakugyan ott szeret tudni maga mellett... egy széken. De maga nekem az egész világ; én nem tudok másról, csak magáról, nem fogok fel mást, csak magát, nincs szükségem másra, csak magára.

Michèle kedvesen elmosolyodott, és azt felelte:

- Tudom, érzem, értem én azt. Nagyon örülök, és azt mondom magának: szeressen mindig így, ha lehet, mert boldoggá tesz vele; de arra ne kényszerítsen, hogy komédiázzak magának, mert nehezemre esne, és nem lenne méltó hozzánk. Érzem én egy idő óta, hogy bekövetkezik ez a válság; nekem nagyon fáj, mert én nagyon ragaszkodom magához, de annyira nem tudom megváltoztatni a természetemet, hogy olyan legyek, mint maga. Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok.

Mariolle hirtelen megkérdezte:

- Jutott eszébe valaha, gondolt rá valaha, ha csak egy napig, ha csak egy óráig is, akár azelőtt, akár azután, hogy másképp is tudna szeretni?

Michèle hamarjában nem tudott mit felelni, tűnődött néhány pillanatig.

André szorongva várt, majd folytatta:

- No látja, no látja, hogy maga se erről álmodozott.

- Az is lehet, hogy rosszul ítéltem meg magamat egy-két pillanatig - mormolta lassan az asszony.

- Ó! Micsoda lélektani finomság! - kiáltott fel André. - Nem ilyen józan érvekkel szokás a szív dobogásáról beszélni.

Michèle még tűnődött egy kicsit, felkeltette az érdeklődését, hogy őróla van szó, az ő gondolatait fürkészik, aztán azt mondta:

- Mikor még másképp szerettem, mint ahogy most szeretem, nyilván csakugyan azt hittem, hogy... hogy nagyobb... nagyobb... hevülettel fogom szeretni magát... de akkor egész biztosan nem lettem volna ilyen egyszerű, fesztelen... és talán később őszintétlenebb is lettem volna.

- Miért lett volna később őszintétlen?

- Mert maga a szerelem fogalmát belekényszeríti abba a képletbe, hogy "Minden vagy Semmi", és az én szememben ez a "minden vagy semmi" azt jelenti: "először Minden, aztán Semmi". És a semmi ott kezdődik, mikor a nő hazudni kezd.

Mariolle nagyon idegesen felelt:

- De hát nem érti, hogy micsoda nyomorúság és gyötrelem nekem az a gondolat, hogy másképp is szerethetne? Maga is megérezte; tehát majd mást fog úgy szeretni.

Michèle habozás nélkül felelte:

- Nem hiszem.

- És miért nem? Ugyan miért nem? Ha egyszer már meglátta a szerelem árnyékát, ha egyszer már megérintette annak a gyötrő és megvalósíthatatlan reménynek a sejtelme, hogy élete, lelke, teste összeforrhat egy másik lény életével, lelkével, testével, hogy feloldódhat benne, és magába olvaszthatja, ha egyszer már megérezte ennek a szóval ki nem mondható lelkiállapotnak a lehetőségét, akkor be is teljesül magán, ha előbb nem, később.

- Nem. A képzeletem csalt meg, a képzeletem csalódott bennem. Amit adhatok, mind magának adom. Sokat gondolkoztam én ezen, mióta a szeretője vagyok. Láthatja, hogy nem félek semmitől, még a szavaktól se. Én csakugyan meg vagyok győződve róla, hogy nem tudok jobban szeretni, se másképp, mint most. Higgye el, hogy úgy beszélek magához, ahogy saját magamhoz. Megtehetem, mert maga nagyon okos, mindent megért, mindent átlát, és ha nem takargatok semmit maga előtt, az a legfőbb, az egyetlen biztosítéka annak, hogy kapcsolatunk szoros és tartós legyen. Amit nagyon szeretnék, kedves.

Mariolle úgy hallgatta, ahogy a szomjúságában haldokló iszik, térdre hullott, homlokát a Michèle ruhájának döntötte. Michèle két kis kezét a szájára szorította, és azt hajtogatta: - Köszönöm! Köszönöm! - Mikor felemelte a fejét, hogy ránézzen, Michèle-nek két könny csepp volt a szemében; aztán átölelte az André nyakát, szelíden magához vonta, ráhajolt, és megcsókolta a szemhéját.

- Üljön le a székre - mondta -; nem a legbölcsebb dolog, hogy itt térdepel előttem.

Mariolle leült, néhány pillanatig szótlanul nézték egymást, aztán Michèle megkérdezte, nem menne-e el vele valamelyik nap Prédolé, a szobrász kiállítására, mert nagyon dicsérik. Michéle-nek volt is tőle egy bronz Ámora a fürdőszobájában, egy szép kis szobor, amely a vizet töltötte a fürdőkádba, és ő szerette volna megnézni a Varin galériában a kitűnő művész összegyűjtött műveit, akiért Párizs már egy hete rajongott.

Megállapodtak az időpontban, azután Mariolle felállt, hogy elbúcsúzzon.

- Elmenjünk holnap Auteuil-be? - suttogta Michèle.

- Ó! De még mennyire!

Mariolle elment, zsibbadtan az örömtől, részegen a "talán"-tól, amely soha nem hal meg, míg lobog a szív.

 

6

Vágtában röpítette a két ló Burne-né hintaját a Grenelle utca kövezetén. Dara zuhogott - most adta ki utolsó mérgét a tél, mert már április eleje volt -, kopogott a kocsi ablakán, vissza-visszapattant a kövezetről, amelyet már fehér szemcsék fövenye borított. Esernyős járókelők rohantak az utcán, felöltőjük gallérja felhajtva. Kétheti szép idő után megint utálatos tél végi hideg dermesztette, hasogatta az ember bőrét.

Michèle lábát egy forróvizes üvegen nyugtatva ült, bundába burkolózva, amelynek bolyhos és finom, mozdulatlan és lágy simogatása a ruhán át is melegítette a bőrét, és minden érintéstől viszolygó testét gyönyörűséggel töltötte el, és közben kelletlenül arra gondolt, hogy egy jó óra múlva bérkocsiba kell ülnie, hogy kimenjen Mariolle-hoz Auteuil-be.

Heves vágy kísértette meg, hogy sürgönyözzön neki, de két vagy három hónappal ezelőtt megfogadta, hogy ilyet csak a legritkább esetben csinál, mert csakugyan mindent elkövetett, hogy ugyanúgy szeresse, ahogy Mariolle őt.

Mikor látta, hogy mennyire szenved, megesett a szíve rajta, és az után a beszélgetés után, amikor szeretete őszinte fellobbanásában megcsókolta a szemét, egy ideig csakugyan melegebbek és kiáradóbbak lettek az érzelmei.

Őt magát is meglepte a tulajdon hidegsége, azon töprengett, miért nem szereti már végre ő is úgy, ahogy annyi nő a szeretőjét, hiszen úgy érzi, hogy rendkívül ragaszkodik hozzá, hiszen sokkal jobban tetszik neki, mint bárki más férfi.

Ennek az érzelmi lomhaságnak csak a szíve lustasága lehet az oka, azt meg talán éppúgy lehet rendszabályozni, mint bármilyen másféle lustaságot.

Megpróbálta. Igyekezett feltüzelni a képzeletét, mikor rá gondolt, felcsigázni érzelmeit azokon a napokon, amikor találkozott vele. Néhányszor még sikerült is neki, mint mikor éjjel rablókra és kísértetekre gondolunk, és a végén csakugyan félünk.

Egy kicsit bele is élte magát ebbe a szenvedély-játékba, még arra is rávette magát, hogy simulékonyabb, hogy odaadóbb legyen. Eleinte elég jól sikerült is a dolog, és Mariolle őrjöngött boldogságában.

És akkor úgy érezte, hogy benne is felszökik a láz, hasonlatos ahhoz, amit Mariolle-ban érzett lobogni. Amit valaha remélt a szerelemtől, amit megvalósíthatónak vélt azon az estén, mikor álmodozva bámulta az éjszaka tejes párájában úszó Saint-Michel-öblöt, és elhatározta, hogy odaadja magát Andrénak, most újra felködlött benne, nem volt már olyan varázslatos a kép, de a valósággá vált kapcsolat nem verte le róla a költészet és eszmény hímporát, csak az illúziókat foszlatta szét, s így pontosabb, emberibb lett.

Akkor már azt a nagy hevületet élesztgette, kutatta magában, ami, azt mondják, egyik embert a másikhoz taszítja, ha a lélek lobogása két testet egyesít. De csak nem találta.

Hanem azért makacsul játszotta a lángolót, sűrítette a találkozókat, mondogatta, hogy "úgy érzem, egyre jobban szeretem". De rátört a fáradtság, már nem volt ereje hozzá, hogy rászedje magát, hogy rászedje Mariolle-t. Döbbenten állapította meg, hogy a Mariolle csókjainak gondolata terhére van, pedig egyáltalán nem érzéketlen irántuk. Abból gondolta, hogy azokon a napokon, amikor találkozója volt vele, már reggel valami homályos eredetű bágyadtság öntötte el. Miért nem épp azt érezte ezeken a reggeleken, amit annyi nő, hogy a kívánt ölelés varázsának láza perzseli a testét? Nem tért ki az ölelés elől, gyengéden, megadóan elfogadta, azután elfogadta a legyőzetését is, az erőszakos meghódítását, és akarata ellenére még a gyönyört is, de sohase kívánta. Vajon érzékeny, kényes, arisztokratikus és túlfinomult teste valami ismeretlen szemérmesség emlékét őrizte, a magasrendű, szent állat szemérmességét, amiről olyan nagyon modern lelke nem tudhatott?

Mariolle lassankint megértette. A szeme előtt lankadt el a mesterséges láng. Rájött arra is, hogy Michéle szeretetből próbálta megtenni érte, amit tett; és halálos, vigasztalan bánat feküdte meg a lelkét.

Michéle is tudta már, akárcsak ő, hogy a próba megtétetett, és nincs több remény. Hiszen ma is, ahogy ott ül meleg bundájába burkolózva, lába alatt az üveggel, és oly jól érzi magát, hogy borzong bele, elnézegetve a hintó ablakát csapdosó havas esőt, ma is úgy érzi, nincs ereje kibontakozni ebből a jó langyosságból, és beleülni egy jéghideg bérkocsiba, hogy elmenjen ahhoz a szegény fiúhoz.

De az se járta meg az eszét egy pillanatra se, hogy visszavegye magát tőle, hogy szakítson, hogy visszautasítsa az ölelését. Tudta ő jól, hogy egy szerelmes férfit csak úgy lehet végképp rabul ejteni, csak úgy lehet megtartani a vetélytársak ellenében, ha neki adja magát, ha a testet testtel összekötő láncon tartja. Tudta ezt, mert ez végzetszerű, nyilvánvaló, vitathatatlan. A becsület is ezt parancsolja, ő pedig olyan akart lenni, amilyennek egy becsületes szeretőnek lennie kell. Tehát most is odaadja magát, ezután is oda fogja adni magát neki, de minek olyan gyakran? Még talán nagyobb varázsa lesz a találkozóiknak, megújuló vonzereje, ha nagyobb időköz választja el őket egymástól, és ő a ritka és megmérhetetlen értékű boldogság ajándékaképp adja neki, amit igazán nem lehet tékozolni.

Valahányszor kiment Auteuil-be, mindig úgy érezte, hogy mindennél drágább, felbecsülhetetlen ajándékot visz neki. Ha így ad valaki, az adakozás örömében mindig benne van az áldozat is; ez nem az odaadás mámora, ez a bőkezűség gőgje, a boldogságosztás elégtétele.

Még azt is meggondolta, hogy az André szerelme is valószínűleg tovább tart, ha ő néha megtagadja magát tőle, mert a böjt növeli az éhséget, és a testi vágy is csak étvágy. Ahogy ezt elgondolta, rögtön el is határozta, hogy elmegy Auteuil-be, de majd azt mondja, hogy rosszul érzi magát. Egy perccel előbb még iszonyodott tőle, hogy ebben a havas esőben ilyen nagy kirándulást tegyen, most meg egyszerre kedvet kapott hozzá; megmosolyogta magát, megértve a hirtelen változás okát, hogy miért esett volna nehezére egy ilyen teljesen mindennapi dolog. Az előbb még sehogy se akarta, most meg nagyon is akarta. Az előbb azért nem akarta, mert már a találka ezer apró kellemetlensége járt a fejében! Megszúrja az ujját a biztosítótűvel, mert nem tud bánni vele; nem találja semmijét, mert kapkodva vetkőzik, és szanaszéjjel hajigálja a holmiját a szobában, már akkor arra az utálatos kényszermunkára gondolva, hogy egyedül kell felöltöznie.

Ennél a gondolatnál elidőzött, most hatolt bele, most nézett a mélyére első ízben. Azért mégiscsak egy kicsit közönséges és visszataszító dolog az ilyen időzített szerelem, amit már egy-két nappal előbb megbeszélnek, mint egy üzleti tárgyalást vagy orvosi vizsgálatot. Egy váratlan, hosszú, fesztelen és megrészegítő együttlét után mi sem természetesebb, mint hogy csókra nyílik, egyesül két száj, mert kívánja, hívja egyik a másikát, mert rajtuk ég a gyöngéd szavak melege. De milyen más is az, mint az előre bejelentett, semmi váratlant nem tartogató, hetenkint egyszer esedékes csók, amelyet órával a kezében vár az ember. Ez annyira igaz, hogy néha, mikor aznap nincs találkozója Andréval, bizonytalan vágy támad benne, hogy elmenjen hozzá, de ilyenkor elfordítja tőle a szívét, hogy kerülő utakon, fondorkodva, szennyes bérkocsikon kell kilopakodnia hozzá, mint az üldözött tolvajnak, és nemigen kívánkozik utána. Ó! Az a perc, mikorra neki Auteuil-be kell érkeznie! Nincs olyan barátnője, akinek a falióráját ne leste volna már szorongva; hol Frémines-nénál, hol Bratiane márkinénál, hol a szép Le Prieurnénál nézte, mint halad előre az idő - mikor kinél, Párizs melyik csücskében ütötte agyon a délutánját, mert ha otthon marad, mindig közbejöhet valami, váratlan látogatás vagy egyéb akadály.

Hirtelen azt gondolta magában: "Ma munkaszünet van, későn megyek, hogy ne kínlódjon olyan nagyon." Azzal kinyitott egy láthatatlan kis szekrényfélét, amely a hintófülke elülső falába volt rejtve, a fekete selyem alá, amivel úgy ki volt tapétázva a kocsi, mint egy fiatal hölgy öltözőszobája. Széthajtotta a rejtekhely két aranyos kicsi ajtaját: volt ott egy csuklós pánton mozgó tükör, azt addig mozgatta, míg az arcával egy szintre nem igazította. A tükör mögött apró ezüsttárgyak sorakoztak megannyi szaténfészekben: rizsporos doboz, szájrúzs, két parfümös üveg, egy üveg tinta, egy tollszár, olló, egy édes kis papírvágó kés, hogy legyen mivel felvagdosni a legújabb regényt, amit útközben olvas. A kárpit anyagába egy finom művű kis falióra volt beleerősítve, akkora, és olyan gömbölyű, mint egy aranydió: négy órát mutatott.

"Legalább egy órám van még" - gondolta Burne-né, és megnyomott egy gombot, amely figyelmeztette a kocsis mellett ülő inast, hogy tartsa a füléhez a hallócsövet, mert parancsot kap.

Ő is kihúzta a kárpitból a cső másik végét, szájához vitte a hegyi kristályból metszett kis szócsövet:

- Az osztrák nagykövetségre! - mondta.

Azután belenézett a tükörbe. Úgy nézegette magát, ahogy mindig, olyan örömmel, mint mikor azzal találkozunk, akit legjobban szeretünk, azután széthajtotta egy kicsit a bundáját, hogy még egyszer szemügyre vegye a ruhája felső részét. Tél végi meleg ruha volt rajta. A ruha nyakát nagyon finom, fehér, vakítóan fehér tollgallér szegélyezte. Kicsit kiszélesedett a válla felé, halványszürkébe úszva, mint a madarak szárnya. A derekát is ilyen tollpihe szegély fogta körül, s ettől olyan volt a fiatalasszony, mint egy különös fajta vadmadár. Fejre simuló kis kalapját is toll díszítette, de már élénkebb színű, merész tollbokréta - mintha a szép szőke alak ünneplőbe öltözött volna, hogy elszálljon a böjti récékkel a havas esőbe, a szürke levegőégbe.

Egészen addig bámulta magát, míg csak kocsija hirtelen be nem fordult a követség főkapuja alá. Akkor összehúzta magán a bundáját, lecsúsztatta a tükröt, becsukta a szekrényke kis ajtóit, és hogy megállt a kocsi, legelőször is azt mondta kocsisának: - Hazamehet. Nincs szükségem a kocsira.

Aztán megkérdezte az inastól, aki sietett elébe a lépcsőn:

- Otthon a hercegné?

- Igen, asszonyom.

Belépett, felment a lépcsőn, és benyitott egy kicsi szalonba, ahol Malten hercegné a leveleit szokta írni.

Ahogy a követné meglátta barátnőjét, arcán felvillant az öröm, ragyogó szemmel felugrott, jobbról-balról megcsókolták egymást, vagyis a levegőt.

Azután leültek egymás mellé, két alacsony székre, a kályha elé. Nagyon szerették egymást, elmondhatatlanul tetszettek egymásnak, mindenben egyetértettek, mert szinte egyformák voltak, egyazon nőfajta egyazon hajlamú, egyazon légkörben nevelkedett virágai, habár Maltenné svéd származású volt, és osztrák férfihoz ment feleségül. Titokzatos és sajátságos vonzóerő hajtotta őket egymás felé, azért érezték magukat elemükben, azért érezték magukat olyan nagyon jól egymás társaságában. Fél napig is el tudtak fecsegni lankadatlan érdeklődéssel a legjelentéktelenebb dolgokról, élvezték, hogy lépten-nyomon kiderül, mennyire egyforma az ízlésük.

- Láthatja, mennyire szeretem - mondta Burne-né. - Este nálam vacsorázik, és mégse állhattam meg, hogy meg ne látogassam. Ez már szerelem, édesem.

- Magam is osztozom benne - mosolygott a svéd nő.

És nagy mesterségbeli gyakorlottsággal nekiláttak udvarolni egymásnak, kacérul, mintha férfival beszélnének, de másképpen kacérul, ez másfajta harc volt, most nem az ellenféllel volt dolguk, hanem a vetélytárssal.

Burne-né beszélgetés közben percenként rápillantott a faliórára. Mindjárt öt óra. André már egy órája ott van. "No, elég lesz" - gondolta és felállt.

- Máris? - kérdezte a hercegné.

Michéle merészen azt felelte:

- Igen, sietnem kell, várnak. Pedig sokkal szívesebben maradnék itt.

Megint megcsókolták egymást, Burne-né kérte, hogy hozassanak neki bérkocsit, és elment.

A ló sántított, kínkeservesen vonszolta az ócska kocsit; Michéle a lelkében is ezt érezte, ezt a sántaságot, ezt az állati fáradtságot. Akár a kocsit húzó állatnak, neki is hosszú és gyötrelmes volt az út. Azután megörült neki, hogy láthatja Andrét, majd meg azon emésztődött, hogy mit készül ő cselekedni.

Mire megérkezett, André teljesen megdermedt a kapuban. A havas szélvihar csak úgy csavargatta a fákat. Dobolt a dara az esernyőn, míg menedékük felé mentek. Lábuk belesüppedt a lucsokba.

Szomorú volt a kert, siralmas, halott, sáros. André is sápadt volt. Sokat szenvedett.

- Atyaisten! Milyen hideg van! - mondta Michéle, mikor beértek.

Pedig nagy tűz lobogott mind a két szobában. De csak délben gyújtottak be, a nyirkos falat még nem melegíthette át; futkosott a hideg az ember hátán.

- Még most nem szeretném levetni a bundámat - mondta Michéle.

Csak kinyitotta egy kicsit, előtűnt alóla a tollal díszített ruhája, és ahogy ott ült dideregve, olyan volt, mint a vándormadarak, amelyek sohase maradnak meg egy helyen.

André odaült mellé.

- Ma este kellemes vacsora lesz nálam, már előre örülök neki - folytatta Michéle.

- Ki lesz ott?

- Hát... először is maga; aztán Prédolé, akit már annyira szerettem volna megismerni.

- Igen? Prédolé elmegy magához?

- Igen, Lamarthe elhozza.

- De hát Prédolé egyáltalán nem magának való ember! A szobrászok általában nem arra születtek, hogy tessenek a nőknek, de ez még annyira se, mint a többi.

- Ó, drágám, az lehetetlen. Én olyan nagy bámulója vagyok!

Prédolé a Varin galériabeli kiállítását követő két hónap alatt meghódította, megbűvölte Párizst. Azelőtt is értékelték, becsülték, mondogatták, hogy "gyönyörű szobrocskákat csinál". De mikor a művészeket és műértőket meghívta, hogy nézzék meg gyűjteményes kiállítását a Varin utcai termekben, robbanásszerűen tört ki a lelkesedés.

Váratlan varázs áradt a műveiből, oly ritka tehetséggel jelenítette meg a finomságot és kecsességet, hogy a közönség azt vélte, új formai hatás születésének szemtanúja.

Arról volt nevezetes, hogy alig-alig, de éppen csak hogy felöltöztetett szobrocskákat csinált, és a finom és leplezett eleven emberi test formáit hihetetlenül tökéletesen alkotta meg. Kivált a táncosnői - mert nagyon sok táncosnő-tanulmánya volt - mozdulataiban, testtartásában, harmonikus lendületében és mozgásában volt benne mindaz, ami csak elmondható a ritka szépségű, rugalmas női testről.

Burne-né már egy hónapja szüntelenül azon fáradozott, hogy házába csalogassa. De a szobrász magának való ember volt, egy kicsit mogorva is, azt beszélték. Michéle végül csak diadalmaskodott a Lamarthe közbenjárásával, akinek Prédolé hálás volt, mert oly őszintén és harsányan dicsőítette mindenfelé.

- Ki lesz még ott? - kérdezte Mariolle.

- Malten hercegné.

Mariolle elkedvetlenedett. Nem szerette azt a nőt.

- Hát még?

- Massival, Bernhaus és Georges de Maltry. Más nem; csak a legszűkebb baráti köröm. Maga ismeri Prédolét?

- Futólag.

- És magának hogy tetszik?

- Csodálatos egy ember, halálosan szerelmes a művészetébe, és ő a legérdekesebb ember a világon, ha a művészetéről beszél.

Michéle el volt ragadtatva, és többször is elmondta:

- Hát ez remek lesz!

André megkereste a kezét a szőrme közt. Kicsit meg is szorította, aztán megcsókolta. Erre Michéle hirtelen ráeszmélt, hogy elfelejtette megemlíteni, hogy rosszul érzi magát, gyorsan valami új indok után kellett hát nézni:

- Istenem! De hideg van! - suttogta.

- Fázik?

- Átfagytam a csontom velejéig.

André felállt, megnézte a hőmérőt, csakugyan elég keveset mutatott.

Visszaült Michéle mellé.

Michéle azt mondta az előbb: "Istenem! De hideg van!", és ő úgy véli, hogy érti. Három hete érzi, hogy találkozásról találkozásra feltartóztathatatlanul lanyhul a Michéle szerelmes igyekezete. Rájött, hogy belefáradt a színlelésbe, hogy nem bírja tovább, ő pedig úgy vergődik tehetetlen kétségbeesésében, úgy mardossa a dühös, reménytelen vágy, hogy elkeseredett, magányos óráiban már azt gondolja magában: "Inkább a szakítás, mint hogy így kelljen élni tovább."

Azért megkérdezte, hogy valóban belelásson a gondolataiba:

- Még a bundáját se veti le ma?

- Jaj, nem! Reggel óta köhögök egy kicsit. Ez a szörnyű idő megártott a torkomnak. Félek, hogy megbetegszem.

Hallgatott egy kicsit, majd hozzátette:

- El se jöttem volna, de hát annyira szerettem volna látni magát.

André nem felelt, emésztette a bánat, és fojtogatta a düh, de az asszony folytatta:

- Ez után a két gyönyörű hét után roppant veszedelmes, hogy így visszajött a hideg.

Kibámult a kertbe, a porhó már majdnem egészen kizöldült fákon olvadozott, az ágak közt hóvihar kavargott.

Mariolle őt nézte, és azt gondolta: "Hát így szeret engem!" Most lobbant meg benne első ízben a gyűlölet, a becsapott hím gyűlölete, gyűlölte ezt az arcot, ezt az elérhetetlen lelket, ezt az elillanó, ezt az eszeveszetten kívánt asszonyi testet.

"Azt mondja, fázik - gondolta. - Azért fázik, mert én itt vagyok. Ha valami szórakozásról volna szó, valami ostoba szeszélyről, ami az ilyen felületes teremtések haszontalan életét betölti, azért vállalna mindent, azért az életét is kockára tenné. Mintha bizony nem kocsikázna nyitott hintóban a legdermesztőbb hidegben is, ha a ruháját akarja mutogatni! Ó! Ilyenek ezek mind manapság!"

És csak nézte, hogy milyen nyugodtan ül ott vele szemben. És tudta, hogy egyetlen vágy motoszkál a fejében, az imádott kicsi fejében: hogy már legyen vége ennek a kínos együttlétnek.

Hát csakugyan volt, csakugyan van a világon nő, akit feldúl a szenvedély, aki szenved, akinek gyönyörűség, ha odaadja magát, aki ölel, szorít és piheg, aki testével, lelkével egyaránt szeret, a szájával is, mikor beszél, és a szemével is, mikor néz, a vergődő szívével és a simogató kezével is, aki vállal mindent, mert szeret, aki figyelő szemek és veszedelmek közepette is, éjjel és nappal, rettenthetetlenül és remegve odatalál, a boldogságtól eszeveszetten és önfeledten, ahhoz, aki megöleli?

Ó! Iszonyú szerelem az, ami őt kötözi; kiúttalan, végeláthatatlan, örömtelen és beteljesíthetetlen, kínzó, kétségbeejtő és emésztő szerelem; nincs benne édesség és nincs benne szédület, csak remény és betöltetlen vágy, szenvedés és könny, a megosztott gyönyör mámora helyett csak a mardosó hiány, csak az élettelen csók, mert nincs hatalma rá, hogy életre keltse azt a hideg szájat, amely meddő és száraz, mint az elhalt fa.

Elnézte, hogy milyen bájos így, tollas ruhája börtönébe zárva. Talán ezek a legnagyobb ellenségei, a ruhái, azokat kellene először legyőzni, csak aztán magát az asszonyt, ezeket a féltékeny testőröket, kacér és drága sorompókat, amelyek elzárják előle, védik ellene a szeretőjét...

- Aranyos a ruhája - szólalt meg, mert arról nem akart beszélni, ami emésztette.

Michéle mosolyogva felelte:

- Majd azt nézze meg, amiben este leszek!

Azután köhécselt egy kicsit, és folytatta:

- Egyre náthásabb leszek. Hadd menjek el, kedves. Hamarosan visszajön a nap, és én is követem a példáját.

Mariolle nem tiltakozott, nem volt ereje hozzá, tudta, hogy nincs hatalom, amely most legyőzhetné ennek a lángtalan teremtésnek a közönyét, tudta, hogy vége, örökre vége a reménynek, nem várja többé, hogy egyszer csak remegő szóra nyílik az a nyugodt száj, megfényesedik az a szenvedélytelen szem. Érezte, mint ölt alakot benne a vad akarat, hogy kimeneküljön kínzó hatalmából. Michéle keresztre feszítette; száz sebből vérezve függ a kereszten, és az asszony látja, hogy haldoklik, de nem érti meg a szenvedését, még örül is annak, amit tett. De ő letépi magát a kínzócölöpről, habár teste egy darabját, húsa véres cafatait, egész összetört szívét otthagyja is. Elmenekül, mint az állat, amelyet halálra sebzett a vadász, elbújik magányos rejtekébe, és talán egyszer még be is hegednek a sebei, majd csak tompán sajognak, mint holtukig a nyomorékoknak.

- Hát akkor isten vele - mondta.

Michéle-t megütötte a hangja szomorúsága:

- Az esti viszontlátásig, kedves.

- Az esti viszontlátásig... isten vele.

Kikísérte a kertkapuig, visszament, leült egyedül a tűz mellé.

Egyedül! Milyen hideg van csakugyan! És milyen szomorú minden! Vége! Micsoda iszonyú gondolat! Nem remél, nem vár, nem álmodozik róla többet azzal a forró lánggal a szívében, amitől néha olyan jó élni ezen a vigasztalan földön, ami olyan, mint mikor kigyúl az örömtűz a sötét estében. Elbúcsúzik a magányos, izgatott éjszakáktól, mikor hajnalig járt fel-alá a szobájában, és rá gondolt, az ébredéstől, mikor alighogy kinyitotta a szemét, az volt az első gondolata, hogy "nemsokára viszontlátom a mi kis házunkban".

Mennyire szereti! Mennyire szereti! Milyen nehezen, milyen sokára gyógyul ki majd belőle! Elment, mert hideg van. Maga előtt látja, mint az előbb, ahogy ránéz és bűvöli, bűvöli, hogy még jobban meghasadjon a szíve. Hát meghasadt! Lassan, lassan, aztán egyszerre, ezzel az utolsó döféssel hasította ketté. Érzi, hogy ott a seb: régi sebesülés, amely kinyílt, aztán Michéle bekötözte, de most, hogy belemártotta gyilkos közönyének kését, már nem gyógyul be soha. Még azt is érzi, hogy meghasadt szívéből folyik valami, megtölti a testét, felnyomakodik a torkába, és fojtogatja. Két kezét a szemére szorítja, mintha maga előtt is titkolni akarná gyöngeségét, és sírva fakad. Elment, mert hideg van! Ő meztelenül is elmenne érte a hóban akárhová. Ő leugorna a toronyból, hogy a lába elé vethesse magát. Egy legendává lett régi történet jut az eszébe: a Két Szerető Sziklájának legendája, amit a Rouen felé vezető úton látni. Egyszer egy apának az a kegyetlen szeszélye támadt, hogy csak akkor engedi hozzá a lányát a szerelméhez, ha a lány maga felviszi a meredek hegy csúcsára; a lány tenyerén-térdén csúszva is felvitte, és meghalt, mikor felért a csúcsra. Csak legenda hát a szerelem, csak a versekben van, meg a hazug regényekben, csak arra való.

Hiszen szeretője maga mondta neki, még legelső találkozásaik valamelyikén, azt a mondatot, amit soha el nem felejt: "A mai férfiak csak annyira szeretik a mai nőket, hogy ne fájjon nekik." Őt illetően tévedett, de saját magát illetően nem, mert még azt is mondta: "Arra mindenesetre figyelmeztetem, hogy én amúgy istenigazában senkibe se tudok beleszeretni..."

Senkibe? Biztos? Belé nem. Azt most már tudja biztosan, de másba?

Belé?... Őt nem tudja szeretni. De miért?

Rázuhant és összezúzta az az érzés, amely oly régen kísértette: hogy elhibázta az egész életét. Nem csinált semmit, nem sikerült neki semmi, nem ért el semmit, nem szerzett semmit. A művészetek csábították, de nem volt benne bátorság, hogy bármelyik művészetnek egészen odaadja magát, se makacs kitartás, hogy diadalra vigye a tehetségét. Nem volt sikere, aminek örülhetett volna, se lelkes szenvedélye valami szép iránt, amitől több, nemesebb lehetett volna. Egy erős törekvése volt, hogy meghódítson egy női szívet, s az is kudarcba fúlt. Félresikerült életű ember ő.

Még egyre sírt, kezét a szemére szorítva. Végigfolytak arcán a sós könnyek, benedvesítették a bajuszát, rácsorogtak a szájára.

Csak annál nagyobb lett a nyomorúsága, a reménytelensége, hogy meg is kellett ízlelnie keserű ízüket.

Mikor felemelte a fejét, látta, hogy sötét van. Már csak annyi ideje volt, hogy hazamenjen átöltözni, a Michéle vacsorája tiszteletére.

 

7

André Mariolle érkezett elsőnek Michéle de Burne-höz. Leült, nézegette a falakat, a tárgyakat, a tapétát, a csecsebecséket, a bútorokat, amelyeket mind Michéle miatt szeretett, a jól ismert lakást, ahol megismerte, megtalálta, és olyan gyakran meglátogatta, ahol megszerette, ahol felfedezte magában ezt a szenvedélyt, és érezte, mint növekszik napról napra, míg el nem érkezett meddő diadaláig. Micsoda lobogással várta sokszor ezen a Michéle testére szabott, vonzó helyen, bűvös személyének gyönyörű keretében! Milyen jól ismeri ennek a szalonnak, ezeknek a kárpitoknak a szagát, azt az előkelő és egyszerű, édes íriszillatot! Ami reszkető várakozás, remegő reménység, kitörő indulat és végezetül szorongó bánat csak van a világon, azt ő mind megélte itt. Mintha a barátja kezét szorítaná meg búcsúzóul, úgy szorította a nagy karosszék karját, amelyben olyan gyakran beszélgetett vele, nézte, ahogy mosolyog, ahogy beszél. Nem akarta, hogy idejöjjön, hogy bárki idejöjjön, szeretett volna itt maradni egyedül egész éjjel, szerelméről álmodozva, mint aki halottat virraszt. Aztán hajnalban elmenne, hosszú időre, talán örökre.

Nyílt az ajtó. Belépett Michéle, és odasietett hozzá, feléje nyújtva a kezét. André összeszedte magát, szeme se rebbent. Nem is nő jött be a szobába, hanem egy eleven bokréta, egy káprázatos bokréta.

Szegfűöv fogta körül a derekát, szegfűzuhatag omlott alá a szoknyáján a lába hegyéig. Válla és meztelen karja körül nefelejcs- és gyöngyvirágfüzér; három szál valószínűtlenül gyönyörű orchidea mintha a kebléből nőtt volna ki, rózsaszínű és piros, tündérországi virághúsukkal a melle fehér húsát simogatták. Szőke haja kicsi zománcibolyákkal volt teleszórva, amelyekben apró gyémántok ragyogtak. A ruhaderék jó illatú díszei közt is gyémántok villogtak, csillogtak, rezegtek az aranytűkön, mint a vízcsepp.

- Meg fog fájdulni a fejem - mondta Michéle -, de annyi baj legyen! Jól áll.

Olyan jó szaga volt, mint a tavaszi kerteknek; üdébb volt, mint a virágfüzérei. André csak nézte káprázó szemmel, és arra gondolt, hogy éppoly erőszakos, barbár cselekedet volna most megölelni, mint egy kivirult virágoskertbe beletiporni. Ezeknek a nőknek azért van testük, hogy legyen mit felékesíteni, arra való, hogy feldíszítsék: már nem arra, hogy szeressék. Hasonlítanak virágra, hasonlítanak madárra, hasonlítanak száz egyéb dologra, csak nőre nem. Anyáik, mind a letűnt nemzedékek, gyakorolták ugyan a kacérság művészetét, hogy minél szebbek legyenek, de elsősorban a testük közvetlen varázsával akartak hódítani, bájuk természetes hatalmával, azzal az ellenállhatatlan vonzóerővel, amivel a női test a hímek szívére hat. Manapság nincs más, csak a kacérság: a szépítkezés művészete a nagy eszköz és maga a cél is, mert főleg arra használják, hogy borsot törjenek vele vetélytársnőik orra alá, hogy felkorbácsolják meddő féltékenységüket, nem pedig arra, hogy férfiakat hódítsanak.

Vajon kinek készült ez az öltözék, neki, a szeretőjének, vagy a Malten hercegné bosszantására?

Kinyílt az ajtó: bejelentették a hercegnét.

Burne-né repült feléje; és roppant vigyázva az orchideáira, megcsókolta, félig nyitott szájjal, egy kis szeretetteljes fintorral. Szép, kívánatos, tiszta szívvel adott és tiszta szívvel kapott csók volt.

Mariolle-nak összeszorult a szíve. Őfelé sohasem futott ilyen kitörő örömmel; őt sohase csókolta meg így; gondolatai hirtelen irányt változtattak: "Nem miértünk születtek ezek a nők" - gondolta dühösen.

Megjelent Massival, utána Pradon úr, Bernhaus gróf, aztán a talpig angol eleganciában pompázó Georges de Maltry.

Már csak Lamarthe-ot és Prédolét várták.

A szobrászról beszélgettek, mindenki dicshimnuszokat zengett róla. "Visszahelyezte jogaiba a kecsességet, felelevenítette a reneszánsz hagyományt, és valami újat tett hozzá: a modern őszinteséget, Georges de Maltry szerint az emberi test hajlékonyságának csodálatos kifejezője." Ezek a mondatok két hónapja már minden szalonban elhangzottak, mindenki elmondta, és mindenki meghallgatta őket.

Végre megérkezett. Általános volt a meglepetés. Hatalmas termetű, meghatározhatatlan korú ember volt, a válla mint egy paraszté, a feje nagy, vonásai élesek, burjánzó haja, szakálla őszbe csavarodó, orra erőteljes, szája érzéki, pillantása félénk és zavart. Karját sután egy kicsit eltartotta a testétől, nyilván a kézelőjéből kiormótlankodó hatalmas keze miatt. Nagy, széles keze volt, és szőrös, izmos ujjai, Herkules- vagy mészároskéz; ügyetlennek látszott a keze, lomhának, és mintha szégyellné, hogy ott van, nem rejtőzhet el.

De arcát világító, szürke, átható és nem mindennapi mód élénk szempár ragyogta be. Mintha csak a szeme lett volna eleven ennek a nehézkes embernek. De az fürkészett, kutatott, gyors, mozgékony, éles villámát ide-oda villantotta, érezni lehetett, hogy eleven, sugárzó értelem kormányozza a kíváncsi tekintetét.

Burne-né kicsit csalódottan, udvariasan hellyel kínálta, a szobrász leült. Aztán csak ült, és szemmel láthatóan zavarban volt, hogy ide kellett jönnie, ebbe a házba.

Lamarthe ügyesen gondoskodott róla, hogy Prédolé feltalálja magát, hogy megtörjön a jég; odalépett hozzá:

- Hadd mutassam meg, barátom, hogy hová hoztam - szólt hozzá. - Tündökletes háziasszonyunkkal már megismerkedett, most azt is nézze meg, hogy milyen környezetben él.

Megmutatta a kandallón álló eredeti Houdon-mellszobrot, a Boule-féle szekreteren Clodin két egymással táncoló nőalakját, meg négy különösen szép kis Tanagra-szobrot, amelyek egy polcon sorakoztak.

Erre már úgy felderült a Prédolé ábrázata, mint aki meglelte a pusztában elveszett gyermekeit. Felállt, odament a négy régi agyagszobrocskához; Burne-né megijedt, mikor látta, hogy egyszerre kettőt is a kezébe vesz, a félelmetes kezébe, amivel egy ökröt agyon lehetne ütni. De úgy nyúlt hozzájuk, mintha simogatná őket, csodálatosan ügyesen bánt velük, vastag ujjai hirtelen olyan fürgék, hajlékonyak lettek, ahogy forgatta a szobrocskákat, mint a bűvészé. Aki látta, hogy nézegeti, tapogatja őket, megérezhette, milyen páratlan, tiszta és finom gyöngédség lakik ebben a nagydarab emberben a szép, kicsi tárgyak iránt.

- Tetszik? - kérdezte Lamarthe.

A szobrász úgy dicsérte őket, mintha gratulálna nekik, aztán megemlítette a legnevezetesebb Tanagra-szobrokat, amelyeket ismert, néhány rövid szóval, világos gondolatainak szolgálatában álló fátyolos, de határozott és nyugodt hangon, mint aki pontosan tudja, hogy melyik szó mennyit ér.

Aztán az író irányításával megnézegette a többi ritkaságot is, amiket Burne-né a barátai tanácsára összegyűjtögetett. Csodálkozó örömmel méltányolta, hogy ilyesmikre akad ebben a házban, valamennyit megfogta, ide-oda fordítgatta, mintegy a testi kapcsolatot keresve mindegyikkel. Egy eldugott zugban egy brorzszobrocskára lelt, olyan nehéz volt, mint az ágyúgolyó; fél kézzel felemelte, a lámpához tartotta, hosszan nézegette, majd könnyedén visszatette a helyére.

- Az Isten is arra teremtette ezt a markos fickót, hogy márvánnyal, kővel hadakozzon! - jegyezte meg Lamarthe.

A társaság nagy rokonszenvvel nézegette.

- Tálalva van, asszonyom! - jelentette az egyik inas.

A ház úrnője a szobrászba karolva vonult át az ebédlőbe jobbjára ültette, és udvariasságból, mintha egy nagynevű család sarjánál érdeklődne, hogy vajon pontosan honnan is származik a családja, megkérdezte:

- Azt hiszem, uram, hogy a maga művészetének az a dicsősége is megvan a többivel szemben, hogy a legidősebb köztük, ugye?

A szobrász nyugodt hangján felelte:

- Ó, asszonyom! Már a bibliai pásztorok is furulyáztak; tehát a zene alighanem régibb, habár az igazi zene, ahogy mi értelmezzük a zenét, nem olyan régi eredetű. De az igazi szobrászat nagyon régi eredetű.

- Szereti a zenét?

Prédolé mély meggyőződéssel felelte:

- Minden művészetet szeretek.

- Ismeretes, hogy ki volt az első szobrász? - kérdezte Burne-né.

Prédolé eltűnődött, azután lágyan, mintha megható történetet mesélne, azt mondta:

- Hellén hagyomány szerint athéni Daidalosz. De a legszebb legenda egy Dibutadész nevű, sziküoni fazekasnak tulajdonítja a szobrászművészet felfedezését. Lánya, Kora, egy nyíl hegyével kikarcolta jegyese arcélét, az apa pedig megtöltötte agyaggal a körvonalakat, és megmintázta. És megszületett az én művészetem.

- De szép! - suttogta Lamarthe. Néhány pillanatig hallgattak, majd Lamarthe folytatta: - Ó! Ha kedve volna, Prédolé! - Aztán Burne-néhez fordult:

- El se tudja gondolni, asszonyom, milyen érdekes ez az ember, hogy amit szeret, milyen pontosan meg tudja mondani, meg tudja eleveníteni, és meg tudja szerettetni.

De a szobrásznak szemmel láthatólag most nem volt kedve se fontoskodni, se szónokolni. Fogta a szalvéta egyik csücskét, bedugta az inge gallérjába, hogy össze ne piszkítsa a mellényét, és nagy figyelemmel ette a levest, azzal a tiszteletfélével, amit a parasztok a leves iránt éreznek.

Aztán ivott egy pohár bort, és kiegyenesedett, látszott, hogy most már jobban érzi magát, hogy már megszokott itt.

Időnként megpróbált hátranézni, mert a tükörből látta, hogy mögötte a kandallón egy egészen modern kis szoborcsoportozat áll. Nem ismerte, és szerette volna kitalálni, hogy ki csinálta.

Aztán egyszerre csak nem bírta tovább, megkérdezte:

- Falguière szobra, ugye?

Burne-né elnevette magát:

- Igen, Falguiére-é. Hogy ismerte meg a tükörből?

Prédolé is elmosolyodott.

- Ó, asszonyom, megismerem én akárhogyan, egy pillantással az emberek szobrászát, aki képeket is fest, és az emberek festőjét, aki szobrot is csinál. Egy cseppet se hasonlít az olyan ember művére, aki csak egyféle művészetet művel.

Lamarthe dicsekedni akart a barátjával, kérte, magyarázza meg részletesebben, Prédolé meg is tette.

Olyan világosan, eredetien és újszerűen határozta meg, írta le és jellemezte lassú és pontos beszédével a szobrászok festészetét és a festők szobrászatát, hogy akik hallgatták, a szemükkel is hallgatták, nemcsak a fülükkel. Magyarázata mind messzebb és messzebb nyúlt vissza a művészet történetébe, példáival korról korra haladva elérkezett egészen az első itáliai mesterekig, akik festők is, szobrászok is voltak egy személyben, Niccolo és Giovanni Pisanóig, Donatellóig, Lorenzo Ghibertiig. Felidézte, hogy milyen érdekes dolgokat mondott erről Diderot, és összegezésül megemlítette a firenzei Szent János-templom keresztelő-kápolnájának kapuját: Ghiberti féldomborműve annyira eleven és mozgalmas, hogy inkább olyan, mintha festett kép volna.

Nehéz keze mozgott, mintha tele lenne megmintázni való anyaggal, mozdulatai egyszerre szemgyönyörködtetőek, hajlékonyak és könnyedek lettek, amiről beszélt, azt mindjárt meg is jelenítette. Feszült érdeklődéssel bámulta mindenki az ujjait: amit a szájával kimondott, azt mindjárt oda is teremtette a poharak meg a tányérok fölé.

Aztán, mivel olyasmivel kínálták, amit szeretett, elhallgatott, és nekiállt enni.

Nem is szólt többet a vacsora végéig, még arra se igen figyelt, hogy miről beszélnek - egy színházi pletykáról egy politikai mendemondára, egy bálról egy házasságra, a Revue des Deux Mondes egyik cikkéről a nemrég megkezdődött ügetőre repkedett a társalgás. Jó étvággyal evett, és sokat ivott, de nem látszott meg rajta, egészséges, tiszta fejét nem egykönnyen zavarta meg, nem is igen hevítette fel a jó bor.

Mikor visszamentek a szalonba, Lamarthe, aki úgy érezte, hogy még nem csikarta ki a szobrászból mindazt, amit várhat tőle, odahúzta egy üvegszekrényhez, és megmutatott neki egy felbecsülhetetlen értékű tárgyat, egy ezüst tintatartót, egy jegyzett, besorolt történelmi darabot: Benvenuto Cellini ötvösmunkáját.

Valóságos mámor öntötte el a szobrászt. Úgy nézte, mintha a szeretője arcát nézné, elérzékenyült, és oly bonyolult és finom gondolatokat mondott el a Cellini művéről, amilyen bonyolult és finom a csodálatos ötvös művészete maga; érezte, hogy figyelnek rá, és egészen belemelegedett, leült egy nagy karosszékbe, s míg fogta, nézte szüntelenül azt a tárgyat, amit mutattak neki, és beszélt, beszélt a művészet valamennyi csodájához fűződő élményeiről, amit csak ismert, elébe tárta a világnak érzékenységét, azt a furcsa részegséget, amivel a formák szépsége árasztotta el a szemét, a szeme által a lelkét. Tíz évig járta a világot, és nem nézett egyebet, mint istenáldotta kezek márvány-, kő-, bronz- és fafaragásait, vagy arany-, ezüst-, elefántcsont és rézmunkákat, amelyeket varázslóujjak változtattak remekművé az alaktalan anyagból.

És ahogy beszélt, maga is faragott, csodálatos domborműveket és gyönyörű szobrokat formált pontos szavaival.

A férfiak körülötte álltak, és feszült figyelemmel hallgatták, a két nő a tűz mellett ült, egy kicsit mintha bosszankodott volna, és időnkint halkan azon tanakodtak megütközve, hogy tárgyak formájának mit lehet annyira örülni.

Mikor Prédolé elhallgatott, Lamarthe lelkesen, elragadtatva megszorította a kezét, és a közös szerelem érzésétől megindult, baráti hangon azt mondta:

- Igazán legszívesebben megcsókolnám. Maga ma az egyetlen művész, az egyetlen szenvedélyes, az egyetlen nagy ember, maga az egyetlen, aki igazán szereti, amit csinál, aki örömét leli benne, sohase unja meg, sohase csömörlik meg tőle. Maga a legtisztább, legegyszerűbb, legmagasabb rendű és legnehezebben megközelíthető művészetet műveli. Szépséget szül egyetlen ívelő vonallal, és mással nem is törődik. Iszom egy pohár pálinkát az egészségére.

Általánossá vált a társalgás, de meg-megakasztotta, elbágyasztotta azoknak a gondolatoknak az emléke, amelyek átsuhantak ezen az értékes holmival benépesített szalonon.

Prédolé korán elment, azzal indokolta, hogy ő minden reggel már napkeltekor munkához lát.

Mikor elment, Lamarthe rajongva kérdezte Burne-nét:

- No, hogy tetszett?

Burne-né húzódozva felelt, elégedetlen arccal, nem volt épp elragadtatva:

- Elég érdekes, de nagy szószátyár.

A regényíró elmosolyodott: "Hogy a csudába ne, mikor nem csodálta meg az öltözékét; és maga az egyetlen csecsebecse itt, akit meg se igen nézett" - gondolta magában. Azután mondott néhány kedves mondatot, azzal odament Malten hercegnéhez, és leült mellé udvarolni. Bernhaus gróf odahúzott egy kis zsámolyt a ház úrnője mellé, és leült, akárha a lába elé borulna. Mariolle, Massival, Maltry és Pradon úr meg egyre a szobrászról beszélt, aki igen nagy hatást tett rájuk. Maltry a régi mesterekhez hasonlította, akiknek egész életét megszépítette és beragyogta egyetlen és emésztő szerelmük: a Szépség kifejezésére való törekvés; és elmésen, találóan és fárasztóan fejtegette ezt az eszmét.

Massival unta, hogy egy olyan művészetről beszélnek, amelynek semmi köze az övéhez, ő is odament Maltennéhoz, és leült Lamarthe mellé, aki hamarosan átadta neki a maga helyét, és csatlakozott a férfiakhoz.

- Jön? - kérdezte Mariolle-tól.

- Hogyne, örömmel.

A regényíró szívesen sétált és beszélgetett éjszaka az utcán. Tömör, metsző, fullánkos szavai valósággal belefúródtak, belecsimpaszkodtak a házfalakba. Roppant ékesszólónak, éles elméjűnek, szellemesnek és eredetinek érezte magát, ha így kettesben beszélgethetett éjszaka, habár inkább szónokolt, semmint beszélgetett. Ilyenkor szerezte meg azokat a sikerélményeket, amikre szüksége volt, meg a jó álmát is előkészítette vele, hogy egy kicsit kifáraszthatta a tüdejét meg a lábát.

Mariolle alig vonszolta magát. Mióta kilépett azon az ajtón, szívében ott kavargott a nyomorúsága, a boldogtalansága, a bánata, a gyógyíthatatlan csalódása.

Nem bírja tovább, nem akarja tovább. Elmegy, és soha többé nem jön vissza.

Mikor elköszönt Burne-nétől, az asszony szórakozott arccal búcsúzott tőle.

Egyedül volt a két férfi az utcán. Megfordult a szél, megenyhült, már nem volt olyan hideg, mint napközben. Meleg és lágy volt a levegő, olyan lágy, mint tavasszal, két órával a förgeteg után. Rezgett a csillagos ég, mintha a nyár lehelete szította volna fel az égitestek tüzét a határtalan mindenségben.

A járda most már megint szürke volt és száraz, de az úttesten még pocsolyák csillogtak a gázlámpa világában.

Lamarthe beszélt:

- Milyen boldog ember ez a Prédolé!... Egyetlen szerelme van, a művészete, csak arra gondol, csak azért él, az betölti, vigasztalja, felvidítja, boldoggá és széppé teszi az életét. Igazi régi vágású művész. Ó! Őt nemigen izgatják a nők, a mi cicomás, csipkés, maskarás nőink. Vette észre, milyen kevés figyelmet szentelt a mi két szép hölgyünknek, akik pedig nagyon vonzóak? De neki tiszta formák kellenek, nem mesterségesek. Az is természetes, hogy a mi tündérszép háziasszonyunk kellemetlen hülyének találta. Mert neki egy Houdon-szobor, egy Tanagra, egy Benvenuto Cellini-tintatartó csak szükséges apró dísze a természetes és fényűző keretnek, amely a remekművet, vagyis Őt magába foglalja: Őt meg a ruháját, mert a ruhája is Ő, az új szín, amivel szépsége napról napra gazdagszik. Milyen sekélyes és kisszerű teremtés is a nő!

Megállt, botjával akkorát koppantott a járdára, hogy csak úgy visszhangzott az utcában. Azután folytatta:

- Azt tudják, azt értik, azt érzik, ami előnyös tulajdonságaikat érvényre juttatja: a ruhát és az ékszert, amelynek divatja tízévenkint változik; de a ritka, maradandó értékekhez, ahhoz, ami fejlett, finom művészi érzéket kíván, ahhoz, amihez önzetlen értelmüket a tiszta esztétikum szolgálatába kellene állítaniuk, ahhoz nem értenek. Értelmük egyébként is rendkívül bárdolatlan, nőstényértelem, igen tökéletlen, ami kívül esik egész létüket elnyelő szűk női világuk határain, azt meg nem közelíthetik vele. Csavaros eszük van, de mint a vadembernek, mint az indiánnak, harcra, tőrvetésre való. Még azokat a magasabb rendű testi élvezeteket se igen tudják értékelni, amihez a test műveltsége, egy szerv kifinomult figyelme kell, mint, mondjuk, a jó étel élvezetéhez. Ha némelyik el is jut odáig, hogy értékelje a jó konyhát, a nemes borokhoz egyetlenegy se ért közülük, az csak a férfi ínyéhez beszél, mert a bor beszél.

Megint rácsapott botjával a kövezetre, mintegy hangsúlyozva vele az utolsó szót, és pontot téve a mondat végére.

- Különben hát nem is kell olyan sokat kívánni tőlük. Csak az a baj, hogy ez az ízléshiány és értetlenség, amely elhomályosítja a szellemi szemüket, ha magasabb rendű dolgokról van szó, gyakran egészen megvakítja őket, ha mirólunk van szó. Az ő meghódításukhoz nem lélek, nem szív, nem értelem kell, nem is kivételes jó tulajdonságok és érdemek, mint hajdanában, mikor az értékéért, a bátorságáért volt szokás beleszeretni a férfiba. A mai nők komédiások, a szerelem komédiásai, rutinosan eljátszanak újra meg újra egy hagyományos szerepet, de nem élik át. Ripacsok valók hozzájuk, akik alájuk adják a végszavakat, és éppoly jól elhazudják a szerepüket, mint ők. Az ilyen úri vagy nem úri pojácák.

Néhány percig szótlanul ballagtak egymás mellett. Mariolle figyelmesen hallgatta Lamarthe-ot, forgatta a szájában, amit mondott, és egész fájdalmával visszhangozta. Tudott róla különben, hogy érkezett Párizsba egy olasz kalandorféle, hogy megvívjon a párizsiakkal, egy bizonyos Epilati herceg, afféle vívótermi aranyifjú, mindenki csak róla beszél, magasztalják az eleganciáját meg izmos, rugalmas testét, amelyet testhezálló fekete selyemtrikókban mutogat a high life-nak meg a félvilági hölgyek előkelőbbjének, és pillanatnyilag a kis Frémines báróné figyelme és kacérsága is csak őfelé irányul.

Hogy Lamarthe csak nem szólalt meg, Mariolle azt mondta:

- Ez a mi hibánk; rosszul választunk, másféle nők is vannak a világon, nemcsak ezek!

- Ma már csak a boltilányokban van szeretet, vagy a rossz házasságban élő szegény, érzelmes kispolgárnőkben - felelte a regényíró. - Én egypárszor kisegítettem szorult helyzetéből egy-egy ilyen boldogtalan lelket. Túláradóan érzelmesek, de érzelmeik oly olcsók, hogy jótékonyságot gyakorolunk, ha a mienket adjuk értük cserébe. Mert én mondom, hogy a mi előkelő fiatalságunkból, ahol a nők nem vágynak semmire, nincs szükségük semmire, egyebet nem kívánnak, mint hogy kockázat nélkül szórakozzanak egy kicsit, ahol a férfiak úgy szabályozzák a gyönyört, akár a munkát, én mondom, hogy kiveszett az a régi varázslatos és hatalmas természetes erő, amely valaha egymáshoz taszította a nemeket.

- Ez igaz - mormolta Mariolle.

Még hevesebben elfogta a vágy, hogy elfusson, messzire ezektől az emberektől, ezektől a báboktól, akik időtöltésből úgy tesznek, mintha letűnt idők szenvedélyes, fogékony és szép életét élnék, s közben nem érzik már azt az elveszített ízt.

- Jó éjszakát - mondta -, megyek, lefekszem.

Hazament, leült az asztalához, és írni kezdett:

Isten vele, asszonyom! Emlékszik az első levelemre? Akkor is búcsúztam magától; de nem mentem el. De rosszul tettem! Mire ezt megkapja, én már nem leszek Párizsban. Ugye, nem kell megmagyaráznom, miért? Az olyan férfinak, mint én, nem volna szabad olyan nővel találkoznia, mint maga. Ha művész lennék, és ki tudnám fejezni érzelmeimet úgy, hogy könnyítsek a szívemen, maga talán szárnyakat adhatott volna a tehetségemnek; de én csak egy szegény fiú vagyok, akire a maga iránt való szerelem vad és elviselhetetlen szenvedést mér. Amikor találkoztam magával, még nem hittem volna, hogy valaha is így érezzek, így kínlódjam. Más a maga helyében talán életet öntött volna a szívembe és mennybéli, könnyű boldogságot. Maga csak gyötörni tudta. Tudom én, hogy nem tehet róla; nem vetek semmit a szemére, és nincs bennem harag sem. Még ahhoz sincs jogom, hogy ezeket megírjam magának. Bocsásson meg nekem. Magát úgy teremtette az Isten, hogy nem tud úgy érezni, ahogy én érzek, még csak meg se tudja sejteni, hogy mit élek át, ha belépek magához, ha szól hozzám, ha magára nézek. Igen, maga nem utasít el, maga elfogad engem, sőt nyugodt és józan boldogságot kínál nekem, amit térden állva kellene köszönnöm, amíg csak élek. De én nem kérek belőle. Ó, milyen gyötrelmes és iszonyú szerelem az, amely szüntelenül egy meleg szót, egy szívből jövő simogatást koldul, és nem kapja meg! Olyan üres a szívem, mint a koldus gyomra, aki kinyújtott kézzel, sokáig fut maga után. Maga vetett neki szép holmikat, de kenyeret soha. Nekem kenyér, nekem szerelem kellett. Nyomorultan és nincstelenül megyek el, nem adatott meg nekem a maga szerelme, pedig néhány morzsája megmenthetett volna. Nincs már egyebem a világon, csak egy belém rágódott, kegyetlen gondolat, amit meg kell ölnöm. Elmegyek hát, és megpróbálom.

Isten vele, asszonyom. Bocsásson meg, köszönöm, bocsásson meg. Most is tiszta szívemből szeretem. Isten áldja, asszonyom.

André Mariolle

 

HARMADIK RÉSZ

1

Napfényes reggel ragyogta be a várost. Mariolle beszállt a kapuja előtt várakozó kocsiba, az útizsákját meg két bőröndjét is feltették a csomagtartóba. Még az éjjel összecsomagoltatott inasával annyi fehérneműt meg egyéb holmit, amennyi hosszú időre elég, és távozóban ezt az ideiglenes címet hagyta meg: Fontainebleau, posta. Senkit nem vitt magával, nem akart olyan arcot látni, amely Párizsra emlékeztetné, olyan hangot hallani, amit akkor is hallott, mikor bizonyos dolgokon rágódott.

- A lyoni pályaudvarra! - kiáltotta oda a kocsisnak. A konflis elindult. Andrénak eszébe jutott az a másik utazása, mikor az elmúlt tavaszon a Saint-Michel-hegyre ment. Három hónap híján egy éve. Aztán, hogy ne kelljen rágondolnia, az utcát bámulta.

A kocsi kiért a Champs-Élysées-re, amely tavaszi fényárban úszott. Az elmúlt hetek első melege már kiszabadította börtönükből a zöld leveleket, az utóbbi két nap jeges förgetege és hidege épp csak egy kicsit hátráltatta a fejlődésüket, és most oly gyorsan bontakoztak ki ebben a sugaras reggelben, hogy szinte látszott, amint árasztják a friss lomb illatát, amint a jövendő gallyak világrahozatalán munkálkodó növényi nedv permete párállik körülöttük.

Növényi életet nyitogató reggel volt, érezni lehetett, hogy nemsokára virágba borulnak a kerek gesztenyefák a sugárutakon és a tereken, mind egyszerre, mintha csillárokat gyújtanának fel. Most születik a föld egynyári élete, még az utca, a bitumen járda is beleborzong, ahogy feszítik a mocorgó gyökerek.

Mariolle azt gondolta, míg dobálta a zötyögő konflis: "No, most végre megkóstolom, hogy milyen a nyugalom. Bámulni fogom, hogy hogy születik a tavasz a még néptelen erdőben."

Hosszúnak érezte az utat. Úgy összetörte az a néhány óra, míg álmatlanul siratta magát, mintha tíz éjszakát virrasztott volna át egy haldokló mellett. Fontainebleau-ba érkezve felkereste a jegyzőt, és megérdeklődte, hogy vajon nincs-e az erdő szélén valami kis kunyhó, amit kibérelhetne. Több címet is kapott. Abból, amelyiknek a fényképe a legjobban csábította, épp most költözött ki egy fiatal pár, majdnem az egész telet itt töltötték a faluban, Montigny-sur-Loing-ben. A jegyző, különben komoly ember, mosolygott. Nyilván valami szerelmi ügyet szimatolt. Meg is kérdezte:

- Egyedül jött, uram?

- Egyedül.

- Személyzet sincs magával?

- Az se. Párizsban hagytam. Idevalósiakat akarok felfogadni. Azért jöttem ide, hogy teljes nyugalomban dolgozhassam.

- Hát a nyugalma, az meglesz, uram, ebben az évszakban.

Néhány perc múlva már vitte is Mariolle-t meg a málháját egy nyitott batár Montigny felé.

Éledezett az erdő. Már sűrű volt az aljnövényzet a nagy fák lábánál, amelyeknek tetejét könnyű lombfátyol bontotta. Az ezüst testű, sietős nyírfák már nyárnak öltöztek, de az óriás tölgyeknek még csak az ágai hegyén volt egy-egy kis borzongó zöld folt. A bükkfák gyorsabban nyitogatták hegyes rügyeiket, de még csak most hullajtották utolsó tavalyi száraz leveleiket.

Az út menti füvet még nem borította be a fakoronák áthatolhatatlan árnyéka, a duzzadt fűszálak fénylettek, ragyogtak a felbuzgó növényi nedvtől; és a fakadó hajtás illata, amely már a Champs-Élysées-n is meglegyintette, most elborította Mariolle-t, megmerítette a megújuló napfényben kisarjadó növényi lét hatalmas fürdőjében. Nagyokat lélegzett, mint aki börtönből szabadult, és mint akiről letépték a köteléket, ernyedten kinyújtotta a karját, kilógatta a kezét kétoldalt a kerekek fölé.

Jó beszívni ezt a szabad, ezt a tiszta levegőt; de milyen sokat, milyen sokáig, sokáig kell inni meg inni ezt a levegőt, hogy átjárja, hogy már ne gyötrődjön annyira, hogy a tüdejébe áradó üde fuvalom egyszer majd a szíve eleven sebét is megérintse és megenyhítse!

Áthaladt Marlotte-on, a kocsis megmutatta neki a Corot Szállodát, amely nemrég nyílt meg, és azt beszélték róla, hogy roppant eredeti hely. Balról erdő szegélyezte az utat, amelyben tovább haladtak, jobbról pedig az ég alján feltünedező dombokig futó, helyenként egy-egy facsoporttal tarkított nagy síkság. Azután befordultak egy hosszú falusi utcába, egy vakítóan fehér utcába, amelynek két oldalán kicsi cserepes házak állottak végtelen hosszú sorban. Itt-ott egy-egy óriási virágzó orgonabokor buggyant ki a kőkerítések mögül.

Egy szűk völgyön futott lefelé ez az utca, egy kis patak mentén. Mariolle-t elöntötte az öröm, mikor meglátta. Keskeny, sebes folyású, zuhogó, kanyargós, patak volt, egyfelől a házak meg a kertek falát mosta, másfelől a mezőket fürdette, ahol könnyű testű fák bontogatták esendő kis leveleiket.

Mariolle mindjárt megtalálta a házat, és el volt bűvölve tőle. Régi ház volt, egy festő hozta rendbe, ott töltött öt évet, aztán beleunt, és bérbe adta.

A víz partján állt, csak egy szép kert választotta el tőle, amely egy hársfával beültetett kis teraszban végződött. Egy vagy két lábnyi gátról zúdult le ide a Loing, és nagy örvényeket kavarva futott el a terasz mentében. A homlokzati ablakok a másik oldalra nyíltak, a rétekre.

"Itt meggyógyulok" - gondolta Mariolle.

A jegyzővel már mindenben megállapodtak arra az esetre, ha megtetszik neki a ház. A kocsis megvitte neki a választ. Most már csak a háztartást kellett elrendezni, az is megvolt hamar, a községi elöljáró titkára kerített két asszonyt, egyik az élelméről gondoskodik, a másik takarít és mos rá.

A földszinten volt egy nappali meg egy ebédlő, ott volt a konyha is, meg még két kis helyiség; az első emeleten egy szép nagy szoba, dolgozószoba-féle, amit művésztulajdonosa műteremnek használt. Szeretettel volt berendezve az egész, úgy, ahogy az ember csak akkor rendezkedik be, ha beleszeret egy tájba, egy lakásba. Most színevesztett és zilált volt egy kicsit, árva és elhagyatott, mint minden otthon, ha elhagyja a gazdája.

Azért az is érződött, hogy nemrég még laktak ebben a kis házban. Szelíd verbénaillat bujkált benne. "Nicsak - gondolta Mariolle -, verbéna, egyszerű illatszer. Nem lehetett bonyolult az a nő, aki előttem itt lakott... Boldog férfi!"

Beesteledett, a sok elintéznivaló megette a napot. Mariolle odaült az egyik nyitott ablakhoz, szívta a harmatos növényzet nyirkos és édes, üde illatát, elnézte, ahogy a lenyugvó nap nagy árnyékokat terít a rétekre.

A két szolgáló vacsorát készített, paraszti beszédük elmosódottan felszűrődött a földszintről, az ablakon behallatszott a tehénbőgés, a kutyaugatás meg az emberek hangja, amint az állatot terelgették, vagy átkiáltottak társuknak a patakon.

Csakugyan nyugalmas volt itt, pihentető.

Mariolle reggel óta ezredszer tette fel magának a kérdést:

"Mit szólt, mikor megkapta a levelemet?... Tesz-e valamit?..."

Azután azt gondolta: "Most mit csinál éppen?"

Megnézte a zsebóráját: - Fél hét. - "Már otthon van, vendégeket fogad."

Maga előtt látja a szalont, amint az asszony Malten hercegnével, Frémines-néval, Massivallal, Bernhaus gróffal társalog.

Hirtelen úgy elfogja a düh, hogy belereszket a lelke. Szeretne ott lenni. Ilyenkor lépett be hozzá majdnem mindennap. Nyomasztó érzése támad, nem mintha megbánt volna bármit is, mert az akarata szilárd, de valóságos testi gyötrelem szakad rá, mint a betegre, akinek nem adják meg a morfiuminjekciót a megszokott időben.

Már nem látta a mezőt, se a látóhatáron emelkedő dombok mögé bukó napot. Már csak Michéle-t látta a barátok közepette, a társadalmi teendők láncaiban, amelyek elrabolták tőle: "Ne gondoljunk rá!"

Felállt, kiment a kertbe, felsétált a hársakig. A gátról lezúduló víz permete hűvösséget árasztott; a hideg lehelet megdermesztette amúgy is szomorú szívét, és visszaűzte a házba. Már megterítettek neki az ebédlőben. Gyorsan megvacsorázott; aztán, mivel dolga úgysem volt, és testében-lelkében egyre nőtt az a rossz érzés, ami az előbb elfogta, lefeküdt, behunyta a szemét, aludni próbált: de hiába. A gondolataival látott, a gondolataival szenvedett, a gondolatai el nem hagyhatták azt az asszonyt.

Most már kié lesz Michéle? Nyilván Bernhaus grófé! Bernhaust az Isten is annak a feltűnni vágyó nőnek teremtette: előkelő, felkapott, sokat szereplő férfiú! Tetszik is neki, mert már akkor minden fegyverét bevetette a meghódítására, mikor még a más szeretője volt.

Az emésztő gondolatok szorításában is elkábult egy kicsit a lelke, de a félálom csapongó képei közt is újra meg újra felbukkan az a férfi meg Michéle. Igazán elaludni csak nem tudott; egész éjszaka ott bolyongtak körülötte, elébe álltak, ingerelték, eltünedeztek, mintha végre már hagynák elaludni, de ahogy ráborult a feledés, mindjárt felbukkantak újra, a féltékenység éles görcsbe szorította szívét, és felriadt.

Amint megvirradt, felkelt, és kiment az erdőbe egy bottal, egy erős bottal, amit az előző lakó felejtett a házban.

A kelő nap áttűzött a tölgyfák még majdnem csupasz koronáján, le a földre, amelyet helyenként zöldellő pázsitszőnyeg borított, odébb avarszőnyeg, még odébb tél barnította hangafű; és az út mentén sárga lepkék libegtek, mint kis táncoló lángok.

Jobbra az úttól feltűnt egy fenyőkkel és kékes sziklákkal teleszórt domb, majdnem hegy. Mariolle lassú léptekkel megmászta, és mikor felért a tetejére, leült egy nagy kőre, mert kifulladt. Rogyadozott a lába, nem bírta meg; vert a szíve; oly törődött volt, mintha valami megsanyargatta volna a testét.

Tudta, hogy nem a fáradtságtól ilyen levert: Ő az oka, a nyomasztó szerelem, amely elviselhetetlen súllyal nyomja. "Micsoda nyomorúság! - suttogta. - Hát még engem is elér, aki soha mást nem akartam az élettől, mint amit fájdalom nélkül élvezhettem?"

Túlfeszített figyelme, amelyet még az a félelem is élesített, hogy talán nagyon nehéz lesz leküzdeni a baját, önnönmagára fordult, faggatta a tulajdon lelkét, leszállt egyénisége legrejtettebb mélyére, próbálta kiismerni, megérteni, megpróbálta önmaga előtt felfedni ennek a megmagyarázhatatlan válságnak a miértjét.

Azt gondolta magában: "Soha életemben nem vesztettem el a fejemet. Nem vagyok rajongó természet, nem vagyok szenvedélyes; több a józan eszem, mint az ösztönöm, nagyobb a kíváncsiságom, mint az étvágyam, a képzelőtehetségem, mint a kitartásom. Kényes ízlésű, jó szemű és igényes műélvező vagyok tulajdonképpen, semmi egyéb. Sok mindent szerettem az életből, de sohase kötődtem hozzá semmihez nagyon, érzékeim akár a borszakértőé, aki csak ízlelget, de meg nem részegedik, jobban átláttam mindenen, semhogy elveszthettem volna a fejem. Az eszemmel közelítek meg mindent, általában világosabban látom vonzódásaim elemeit, semhogy vakon engedelmeskedjem nekik. Olyannyira, hogy ez az én nagy fogyatékosságom, erőtlenségem egyetlen forrása. És íme, ez az asszony hogy megfészkelt bennem, hiába nem akartam, hiába féltem tőle, hiába ismertem őt olyan jól; a megszállottja vagyok, mintha sorra kigyomlálta volna belőlem sokféle törekvésemet. Talán épp az a baj, hogy sokféle volt. Szétforgácsolódtam, élettelen dolgokhoz vonzódtam, a természethez, amely engem bűvöletbe ejt és meghat, a zenéhez, amely nekem az átlényegült szerelem, a gondolkodáshoz, amely a szellem ínyencsége, mindahhoz, ami csak kellemes és szép a világon. Azután összetalálkoztam ezzel a teremtéssel, aki összefogta kicsit tétova, változékony vágyaimat, valamennyit önmaga felé fordította, és szerelemmé változtatta. Előkelő megjelenésű és csinos: megtetszett a szememnek; szellemes, okos és körmönfont: megtetszett a lelkemnek; és megtetszett a szívemnek is a jelenléte, a közele titokzatos bája, a személyes varázsa, a láthatatlan és ellenállhatatlan sugárzása - elkábított, mint egy dús illatú virág. Mindennek a helyét ő foglalta el bennem, mert nem kívánok semmit, nem akarok semmit, se vágyam, se gondolatom. Régen hogy élveztem, hogy csodáltam volna ezt az újjászülető erdőt! Most nem látok, nem érzek, nem is vagyok; egyre csak ott vagyok ővele, akit nem akarok szeretni. Gyerünk! Csak a testi fáradtság ölheti meg a gondolataimat; különben meg nem gyógyulok soha."

Felállt, leereszkedett a sziklás lejtőn, és nagy léptekkel útnak indult. De rögeszméje akkora súllyal nyomta, mintha a hátán cipelte volna.

Mind gyorsabban és gyorsabban haladt, és olykor, ha a fák koronáján átsütött a nap, vagy ha megcsapta egy-egy fenyőfacsoport gyantás lehelete, egy villanásnyi időre megkönnyebbült, mintegy a messzi megvigasztalódás előérzetében.

Hirtelen megtorpant: "De hiszen én nem is sétálok - gondolta -, hanem futok." Futott csakugyan, amerre látott, nem is nézte, hová; futott, kergette a zátonyra futott szerelem kínja.

Nyugodtabb léptekkel folytatta útját. Változott az erdő képe, erre már lombosabb volt, árnyékosabb: melegebb tájra ért, a bükkfák csodálatos birodalmába. Itt már nyoma se volt a télnek. Gyönyörű tavasz volt, üde és ifjú, mintha az éjszaka született volna.

Mariolle behatolt a sűrűségbe, mind magasabb és magasabb óriásfák közé, és ment, ment sokáig, egy óráig, kettőig, ágak között, növényi nedvtől ragyogó, olajosan-lakkosan fénylő levelecskék megszámlálhatatlan sokaságán át. Az eget elfedte egészen a koronák roppant boltíve, amelyet fekete mohafoltokkal tarkított egyenes és hajlott, fehéres és sötét, hosszú oszlopok hordoztak. Végeláthatatlan sorban vonultak az oszlopok, fölébe magasodtak a lábuknál burjánzó, lábukat elborító aljnövényzetnek, sűrű felhőárnyékot vetettek rájuk, amelyen azért áttört imitt-amott a nap zuhataga. Tűzeső folyt, patakzott a kibomlott növényzet között: már nem is erdő volt, hanem sárga sugarakban ragyogó vakító zöld növényi pára.

Mariolle megállt szóval ki nem mondható ámulatában. Hol van? Erdőben jár, vagy tenger fenekére zuhant, lombból-ragyogásból való tenger fenekére, zölden derengő, aranyos óceán fenekére?

Jobban érezte magát, távolibb, lappangóbb, csendesebb lett a bánata, lefeküdt a földre, a rozsdaszín avarra, amit ezek a fák csak akkor hullajtanak el, mikor új ruhát öltenek.

Élvezte a föld üde érintését, a tiszta, lágy levegőt, és hamarosan elöntötte a vágy, előbb bizonytalanabbul, aztán határozottabban, hogy bár ne lenne egyedül ezen az elbűvölő helyen, azt gondolta magában: "Ó! Ha itt lenne velem!"

Hirtelen felrémlett előtte a Saint-Michel-hegy, eszébe jutott, hogy mennyire más volt ott az asszony, mint Párizsban, ott a tengeri szélben, szemben a szőke fövénnyel, szerelmük kibontakozásának hajnalán, arra gondolt, hogy csak azon a napon, abban a néhány órában szerette őt egy kicsit az asszony. Igen, azon az úton, ahonnan menekült az ár, a kolostorban, ahol a keresztnevét suttogta: "André", mintha azt mondaná: "a magáé vagyok", az Őrültek Útján, ahol ő csaknem vitte, az űrön át - ott volt Michéle-ben valami lobogás iránta, de mihelyt újra ott érezte Párizs aszfaltját a kacér lába alatt, örökre elenyészett.

De talán ha itt lenne vele, ebben a buja zöld tengerben, a megpezsdülő növényi nedv áradatában, talán visszatérne a szívébe az a tünékeny, édes érzés, ami a normandiai parton megérintette.

Hanyatt feküdt, birkózott álomképeivel, tekintete a napfényes lombok árjában révedezett; és lassan-lassan lecsukódott a szeme, elringatta a nagy fák nyugalma. Addig-addig, míg elaludt, és mikor felébredt, látta, hogy már délután két óra is elmúlt.

Ahogy felkelt, úgy érezte, már nem olyan szomorú, nem olyan beteg, és útnak indult. Egyszer csak kiért a sűrűségből egy nagy tisztásra, amelyből, mint a korona hat ága, hat fasor ágazott el, hihetetlenül magas fáik belevesztek a lombos-leveles áttetsző távolokba, a smaragdszínű levegőbe. Egy útjelző póznán rajta volt a helység neve is: Le Bouquet du Roi - A Király Bokrétája. Méltó székvárosa volt valóban a bükkfák királyi birodalmának.

Egy kocsi ment el Mariolle mellett. Üres volt, szabad volt, Mariolle beleült, és Marlotte-ba hajtatott: onnan már gyalog is hazaér Montignybe, de előbb megebédel, mert éhes.

Eszébe jutott, hogy látta előző nap azt a vendéglőt, ami nemrég nyílt meg: ez a Corot fogadó afféle művészlebuj volt, középkoriasan rendezték be a párizsi Fekete Macska bár mintájára. A kocsi le is tette előtte, ő pedig bement a nyitott ajtón egy nagy terembe, ahol régimódi asztalok és kényelmetlen magas zsámolyok, úgy látszik, egy letűnt század kocsmatöltelékeit várták. A helyiség túlsó végében fiatal nő, nyilván cseléd, állt egy kis kétágú létra tetejében, és régi tányérokat aggatott a szögekre, amelyek jóval magasabbra voltak beverve, mint ameddig ő felért volna. Hol lábujjhegyre, hol fél lábra állva nyújtózkodott, egyik keze a falnak döntve, a másikban a tányér, ügyesen, szépen mozgott, mert karcsú volt, és ahogy meg-megfeszítette izmait, a csuklójától a bokájáig hullámzó vonalnak mindig más és más kecsességét mutatta. Háttal állt, nem hallotta, hogy Mariolle belépett, és most ott áll, és nézi. Mariolle-nak Prédolé jutott az eszébe: "Nicsak, milyen bájos! - gondolta. - Milyen hajlékony ez a kislány!"

Köhintett. A lány majdnem leesett ijedtében; de ahogy visszanyerte az egyensúlyát, oly könnyedén ugrott a földre a létra tetejéről, mint egy kötéltáncosnő, és mosolyogva sietett a vendég elé.

- Mit parancsol, uram? - kérdezte.

- Ebédelni szeretnék, kisasszony.

A lány merészen megjegyezte:

- Lassan inkább vacsorázni, hiszen fél négy.

- No jó, hát akkor vacsorázni - hagyta rá Mariolle. - Eltévedtem az erdőben.

A lány elsorolta, hogy miben válogathatnak az utasok. Mariolle megrendelte az ebédjét, és leült.

A lány kiment, hogy kiadja az utasításokat, aztán visszajött, megterített.

Mariolle kísérte a szemével, tetszett neki, hogy olyan bájos, eleven és tiszta. Munkához volt öltözve, szoknyája alja feltűzve, ruhája ujja feltűrve, nyaka szabadon, az arcán mulatságos, jókedvű buzgalom; ruhája ráfeszült a derekára, amire szemmel láthatólag nagyon büszke volt.

Kicsit vörös, levegő pirosította arca még pufók, kialakulatlan volt, de a nyíló virág üdesége fénylett rajta, szép barna szeme úgy ragyogott, hogy amire ránézett, az is ragyogott tőle, ha mosolygott, nagyra nyitotta a száját, hogy valamennyi szép foga kilátszott, sűrű gesztenyeszín haja rengetege a dús, fiatal test áradó életerejéről tanúskodott.

Retket meg vajat hozott, és Mariolle már nem is látta, enni kezdett. El akarta bódítani magát, kért egy üveg pezsgőt, mind meg is itta, és a kávé után még két pohár köménypálinkát is; és mivel aznap alig evett, épp csak egy kis húst meg kenyeret, mielőtt elindult, érezte, ahogy elborítja, elzsibbasztja, megenyhíti valami kábulat - ő azt hitte, maga a feledés. Gondolatai, bánata, félelmei mintha belemosódtak, belefulladtak volna a tiszta italba, amely meggyötört szívét olyan rövid idő alatt szinte érzéketlen szívvé változtatta át.

Lassú léptekkel ballagott haza Montignybe, nagyon kimerült volt, nagyon álmos, lefeküdt hát, mihelyt beesteledett, és rögtön el is aludt.

Vaksötét volt még, mikor felriadt, rossz közérzettel, elgyötörten, mintha a lidércnyomás, amelyet néhány órára elűzhetett, álmában orvul újra meglepte volna. Itt van, itt van ő, Burne-né, visszajött, itt kószál körülötte, és Bernhaus gróf most is ott van vele. "Na tessék! Hát most vagyok féltékeny rá! - gondolta. - De hát miért?"

Miért féltékeny? Rájön hamarosan. Amíg a szeretője volt, félt, szorongott ugyan, de azt érezte, hogy Michéle hű hozzá, nem szenvedélyből, nem szerelemből, de hű, becsületből, elszántan. Hanem hát ő most szakított, felszabadította: azzal vége. Vajon most nem lesz kapcsolata senkivel? Nem, egy ideig biztosan nem... És azután?... Vajon nem azért volt-e eddig oly feddhetetlenül hűséges hozzá, mert homályosan úgy érezte, hogy ha egyszer megunja őt, Mariolle-t, és otthagyja, előbb vagy utóbb, hosszabb-rövidebb nyugalom után, úgyis csak választ helyette, valaki mást, nem szenvedélyből, hanem azért, mert a magányból is elege lesz egy szép napon, ahogyan a kapcsolatukat is azért bontaná fel, mert elege van belőle. Hányan vannak, akik azért nem szakítanak a szeretőjükkel, mert félnek a következőtől! Meg aztán az ilyen nő, mint ez, tisztátalan dolognak érezné, hogy kézről kézre járjon, nem a vétek és a becstelenség előítélete nyűgözi, ahhoz túl okos, de finom erkölcsi érzéke megóvja az igazi mocsoktól. Bölcs, nagyvilági nő; nem szemérmeteskedő polgárasszony, egy titkos kapcsolattól nem riad vissza, de szeretők hosszú sorának gondolatára közömbös teste megreszketne az undortól.

Ő szabaddá tette... és most?... Most nyilván szerez magának másik szeretőt! És az Bernhaus gróf lesz. Bizonyos benne, és gyötrődik elmondhatatlanul.

Minek is szakított? Egy hűséges, baráti, bájos nőt hagyott ott. Miért? Azért, mert érzéki vadállat, aki csak a test lobogását látja a szerelemben?

Ezért? Igen... De másért is! Legelőször is azért, mert rettegett a szenvedéstől. A fájdalom elől menekült el, fájt, hogy nem szereti úgy, ahogy ő, hogy olyan kegyetlen különbség van érzelmeik, nem egyformán szenvedélyes csókjaik közt, gyógyíthatatlan sebből vérző, talán soha meg nem gyógyuló szíve fájdalma elől menekült el. Félt a még kegyetlenebb szenvedéstől, félt, hogy az a szorongás, amelynek előérzetében csak néhány hónapig élt, és csak néhány hétig gyötörte igazán, évekig is eltarthat. Gyenge volt, mint mindig, meghátrált a fájdalom előtt, ahogy egész életében mindig is meghátrált a nagy erőpróbák előtt.

Nincs hát ereje hozzá, hogy bármit is végigcsináljon, a szenvedélybe se tudja belevetni magát, ahogy a tudományba, a művészetbe se tudta, mert az is lehet, hogy csak az szerethet nagyon, aki sokat szenved.

Hajnalig mind csak ezeket a gondolatokat hányta, amelyek úgy marták, mint a kutyák; aztán felkelt, és kiment a víz partjára.

Egy halász épp akkor vetette ki a hálóját a kis gát mellett. Örvénylett a víz a fényben, és mikor az ember kihúzta nagy, kerek hálóját, és leborította a bárka végében levő kis fedélzetre, a karcsú halak úgy ficánkoltak a háló szemei alatt, mint az eleven ezüst.

Mariolle megnyugodott a langyos reggeli levegőn, a halvány szivárványíveket villogtató vízesés permetében; és mintha a lábánál patakzó ár gyors és szakadatlan futása magával vitt volna egy kicsit a bánatából is.

Azt gondolta magában: "Jól tettem; nagyon boldogtalan lettem volna."

Visszament a házba a függőágyért, amit a tornácon talált, felakasztotta két hársfa közé, belefeküdt, nézte a hullámok futását, és igyekezett nem gondolni semmire.

Így ütötte agyon az időt ebédig, édes bágyadtságban, teste kellemes nyugalma lelkéig elhatolt, és az étkezést is elhúzta, amennyire csak lehetett, hogy tartóztassa az elfutó nappalt. De valami azért izgatta: várta a postást. Sürgönyözött Párizsba, és Fontainebleau-ba is írt, hogy küldjék utána a leveleit. Nem kapott semmit, és nagy elhagyatottsága máris nyomasztotta. Miért? Semmi jót, vigasztalót, megnyugtatót nem remélhetett a postás oldalán lógó kis fekete táskától, legfeljebb hiábavaló meghívásokat és érdektelen értesítéseket. Akkor miért vágyik úgy azokra az ismeretlen tartalmú papírokra, mintha lelke üdvössége volna bennük?

Vajon nem azt a hiú reményt táplálja lelke mélyén, hogy Michéle ír neki?

Az egyik öregasszonytól megkérdezte:

- Hány órakor jár erre a postás?

- Délben, uram.

Éppen dél volt. Növekvő nyugtalansággal fülelt a külső zajokra. Valaki bekopogott a kapun, Mariolle felugrott. Csakugyan csak újságokat hozott a levélhordó, meg három jelentéktelen levelet. Mariolle elolvasta a lapokat, aztán még egyszer elolvasta, ráunt, és kiment a házból.

Mitévő legyen? Megint csak odament a függőágyhoz, és elnyúlt benne: hanem egy félóra múlva legyőzhetetlen mehetnékje támadt. Az erdő? Igen, az erdő csodálatos, de még mélyebb benne a magány, mint a házban vagy a faluban, amelyet azért meg-megelevenít néha az élet zaja. És a fák, levelek hangtalan magánya mélabúval és vágyakozással tölti el, megmeríti a nyomorúságában. Gondolatban végigjárta előző napi hosszú sétáját, és mikor a Corot fogadó sürgő-forgó kis pincérlányáig ért, azt gondolta: "No. Hát elsétálok odáig, és ott vacsorázom!" Örült ennek az ötletnek; ez elfoglaltság, eltölt vele néhány órát; és nyomban útnak indult.

A falu hosszú utcája nyílegyenesen futott a völgyben, kétfelől két alacsony, fehér, cseréptetős házsor szegélyezte, némelyik ház mindjárt az út szélén állt, némelyik meg kicsi udvarban, ahol orgona virított, tyúkok szaladgáltak a meleg trágyadombon, fakorlátos lépcsők kanyarogtak fel a levegőbe a falba vájt ajtókig. Parasztok végezték házuk előtt ráérősen ház körüli teendőiket. Egy hajlott öregasszony ment el mellette, sárga haja még most is csak szürkült, mert a falusiaknak ritkán fehéredik meg egészen a hajuk, felsőtestén rongyos ujjas, ösztövér, göcsörtös lába meg hátul a kiálló keresztcsontja kirajzolódott a gyapjú alsószoknyaféle szövetén. Gondolattalan szemmel meredt maga elé, mint aki életében egyebet nem látott, mint nyomorúságos létéhez szükséges egyszerű tárgyakat.

Egy másik, fiatalabb nő ruhát teregetett a háza előtt. Ahogy felemelte a karját, felhúzódott a szoknyája, látni lehetett kék harisnyás vastag bokáját meg fölötte a csontot, a hústalan csontot, a melle lapos volt és széles, mint a férfimell, formátlan test lehetett, iszonyú látvány ruha nélkül!

"Nők! Ezek nők! Lám, ezek is nők!" - gondolta Mariolle. Kirajzolódott előtte a Burne-né alakja. Szépnek látta és finoman előkelőnek, férfiszemet gyönyörködtető, kacér és pompás emberhúsból való ékszernek; és belesajdult a pótolhatatlan veszteség fájdalma.

Gyors léptekkel folytatta útját, hogy felszabadítsa szívét és elméjét.

A kis pincérlány rögtön megismerte, ahogy belépett a marlotte-i fogadóba, és szinte családiasan köszöntötte:

- Jó napot, uram.

- Jó napot, kisasszony.

- Parancsol valami italt?

- Igen, először innék valamit, aztán majd vacsorázom.

Megbeszélték, hogy mit igyon először, mit egyen azután. Mariolle tanácsot kért a lánytól, hallani akarta, ahogy beszél, mert szépen beszélt, kecses párizsias kiejtéssel, és éppoly könnyedén és fesztelenül, ahogyan mozgott.

Míg hallgatta, azt gondolta magában: "Nagyon aranyos ez a kislány; kacér kis személy lesz belőle egyszer, ha jól nézem."

- Maga párizsi? - kérdezte tőle.

- Igen, uram.

- Régen van itt?

- Két hete, uram.

- Szeret itt lenni?

- Nem, de most még azt nem lehet tudni; meg aztán nem tett jót nekem a párizsi levegő, majd itt vidéken helyrejövök; főképp ezért jöttem ide. Hát akkor hozzam az ürmöst, uram?

- Igen, kisasszony, és szóljon a szakácsnak, hogy jó vacsorát készítsen nekem.

- Nyugodt lehet, uram.

Kiment, otthagyta egyedül Mariolle-t.

Mariolle kiment a vendéglő kertjébe, betelepedett az egyik lugasba, odavitték utána az ürmöst. Ott üldögélt alkonyatig, hallgatta a ketrecbe zárt rigó füttyét, nézegette a pincérlányt, aki néha elment mellette, kicsit kellette magát, és gondoskodott az úrról, látva, hogy megnyerte a tetszését.

Akár előző este, most is egy üveg pezsgőt vitt magával a szívében; de az út árnyai meg a hűs éjszaka hamar eloszlatták könnyű kábulatát, és megint csak leküzdhetetlen bánat költözött a lelkébe. "Mitévő legyek? Itt maradjak? - töprengett. - Vajon sokáig kell még így vonszolnom ezt az összetört életet?" Nagyon későn aludt el.

Másnap megint a függőágyban hintázott; és mivel folyton ott látta azt a hálót vetegető embert, arra gondolt, hogy ő is horgászásra adja a fejét. A fűszeres, akinél horgászbotot is lehetett kapni, megtanította erre a nyugodalmas sportra, még azt is felajánlotta, hogy felügyel első kísérleteinél. Mariolle el is fogadta az ajánlatot, és megfeszített ereje és lankadatlan figyelme eredményeképpen reggel kilenctől délig sikerült is fognia három kis halat.

Ebéd után megint elindult Marlotte-ba. Miért? Hogy agyonüsse az időt.

A fogadó kis szolgálója elnevette magát, mikor meglátta.

Mariolle is elmosolyodott, mulattatta ez az ismeretség, és igyekezett beszéltetni a lányt.

A kislány még bizalmasabb volt, mint előző nap. Megmondta, hogy Élisabeth Ledrunek hívják.

Anyja varrónő volt, egy évvel ezelőtt meghalt; akkor az apa, foglalkozására nézve könyvelő, de részeges munkakerülő, akit a felesége meg a lánya tartott el, otthagyta a házat, mert a kislány hiába varrt reggeltől estig a kis padlásszobában, kettejüknek nem tudta megkeresni a kenyerét. A lány maga is belefáradt a magányos robotba, beállt felszolgálónak egy harmadrendű kisvendéglőbe, ott dolgozott egy évig, aztán mivel kimerült volt, elszegődött nyárra a marlotte-i Corot fogadó alapító tulajdonosához - aki vendége volt a kocsmában - két másik fiatal lánnyal együtt, de azok még nem érkeztek meg. Értett hozzá a gazda, hogy hogyan kell becsábítani a vendégeket.

Mariolle-nak tetszett a történet, beszéltette, ügyesen kérdezgette a lányt, úgy bánt vele, mint egy úri kisasszonnyal, és így sok érdekes részletet tudott meg a komor és nyomorúságos családi életről, amit az az iszákos ember tett tönkre. A kallódó, gazdátlan, gyökereszakadt, bár ifjúságában vidám teremtés érezte, hogy valóban érdekli az ismeretlent, hogy élénk figyelemmel hallgatja, és bizalommal beszélt, nyíltszívűen, mert a szívét éppúgy nem tudta féken tartani, mint mozgékony testét.

Mikor elhallgatott, Mariolle megkérdezte:

- És... élete végéig cseléd lesz?

- Honnan tudjam, uram? Még azt se tudhatom, hogy holnap mi történik velem!

- Azért gondolni kell a jövőre.

A lány arcára kiült a töprengés, de nagyon hamar leoldódott róla:

- Ahogy lesz, úgy lesz. Nem bánom én! - felelte.

Jó barátokként váltak el egymástól.

Néhány nap múlva Mariolle megint elment, azután még egyszer, később már gyakran, maga se tudta pontosan, miért, vonzotta az elhagyatott kislány könnyed, gyermeteg fecsegése, egy kicsit elterelte a figyelmét a bánatáról.

De ahogy ballagott haza esténként Montignybe, Burne-né járt az eszében, és iszonyú kétségbeesés-rohamok törtek rá. A virradattal megenyhült a szíve. Az estével rászakadt az emésztő vágyódás és vad féltékenység. Hírt nem kapott senkitől. Ő sem írt senkinek, neki se írt senki. Nem tudott semmit. A kihalt, vaksötét úton elképzelte hát, hogyan fejlődik az a készülő viszony az ő tegnapi szeretője meg Bernhaus gróf között. Ez a rögeszme napról napra mélyebbre rágta magát benne. Ez az a férfi, gondolta magában, aki megadhatja neki, amire vágyik: elegáns, udvaronc modorú szeretője lesz, nem követelődzik, beéri azzal, még büszke is lesz rá, hogy ő a gyönyörű és előkelő kacér teremtés kiválasztottja.

Összehasonlította magát vele. Az nyilván nem lesz olyan ideges, olyan fárasztóan türelmetlen, nem vágyik rá olyan eszeveszetten, hogy Michéle viszonozza a szerelmét - mert itt futott zátonyra az ő szerelmük. Kevéssel megelégszik, hiszen oly simulékony, tapintatos, körültekintő világfi, és nemigen látszik valami szenvedélyesnek se.

Egyszer, amint Marlotte-ba ért, meglátott két szakállas, baszk sapkás, pipázó fiatalembert a Corot vendéglő másik lugasában.

A kövér, kerek arcú fogadós mindjárt odament hozzá, hogy üdvözölje, mert rokonszenvezett, ha nem is érdek nélkül, a hűséges vacsora vendéggel, és azt mondta:

- Van két új vendégem, két festő, tegnap jöttek.

- Azok az urak ott?

- Igen, már ismert festők. A kisebbik tavaly megkapta a második díjat.

Elmondott mindent, amit csak tudott a két sikeresen induló művészről, majd megkérdezte:

- Ma mit parancsol, uram?

- Ürmöst kérek, mint mindig.

A fogadós elment.

Megjelent Élisabeth, tálcán hozta a poharat, a vizeskancsót és a palackot. Az egyik festő nyomban utánakiáltott:

- Hé, kislány! Hát még mindig haragszik?

A lány nem felelt, és mikor közelebb ért, Mariolle látta, hogy vörös a szeme.

- Sírt? - kérdezte.

Élisabeth őszintén megmondta:

- Igen, egy kicsit.

- Mi történt?

- Az a két úr ott idétlenkedett velem.

- Mit csináltak?

- Isten tudja, minek néztek.

- Elpanaszolta a gazdájának?

A lány csüggedten vállat vont.

- Ugyan, uram... a gazdám... a gazdám... most már tudom, hogy kiféle... a gazdám!...

Mariolle megdöbbent, egy kicsit ingerült is lett:

- Elmondaná, hogy történt?

Élisabeth előadta a két tegnap érkezett mázolófióka leplezetlen és durva kísérleteit. Aztán megint sírva fakadt, azon tanakodott, hogy mitévő legyen, hiszen idegen itt, nincs, aki megvédje, nincs támasza, nincs pénze, nincs kihez fordulnia.

- Volna kedve beállni énhozzám? - ajánlotta fel hirtelen Mariolle. - Nálam jó dolga lesz; és ha visszamegyek Párizsba, még mindig hozzáfoghat bármihez, amihez kedve van.

Élisabeth jól a szeme közé nézett, kérdő tekintettel.

- Nagyon szívesen, uram.

- Itt mennyit keres?

- Hatvan frankot havonta. - Majd nyugtalanul hozzátette: - És a borravaló egy része is az enyém. Az összesen körülbelül hetven.

- Én százat adok.

A lány meglepetten kérdezte:

- Havonta százat?

- Igen. Jó lesz?

- Igazán nagyon jó lesz.

- Csak annyi lesz a dolga, hogy gondomat viselje, gondozza a holmimat, a fehérneműmet, az öltönyöket, kitakarítsa a szobámat.

- Rendben van, uram.

- Mikor foglalja el a helyét?

- Holnap, ha nincs ellene kifogása. Azok után, ami itt történt, elmegyek akár az elöljáróhoz is, de mindenképp elmegyek innen.

Mariolle elővett a zsebéből két Lajos-aranyat, és odaadta a lánynak:

- Tessék, itt a foglalója.

Élisabeth arcán felragyogott az öröm, és határozott hangon azt mondta:

- Holnap délig ott leszek, uram.

 

2

Élisabeth másnap megérkezett Montignybe, egy paraszt tolta utána taligán a holmiját. Mariolle elbocsátotta az egyik öregasszonyt, miután bőkezűen kárpótolta, és az új jövevény beköltözött a második emeletre, egy kis szobába, a szakácsnő mellé.

Mikor jelentkezett gazdájánál, Mariolle úgy érezte, hogy egy kicsit más, mint amilyen Marlotte-ban volt, tartózkodóbb, alázatosabb, egyszeriben cselédje lett annak az úrnak, akinek szinte szerény kis barátnője volt már a fogadó lugasában.

Mariolle pár szóval elmondta neki, hogy mi lesz a teendője. A lány figyelmesen meghallgatta, átvette a munkakörét, és dologhoz látott.

Eltelt egy hét, de a Mariolle lelkében nem történt észrevehető változás. Mindössze annyit vett észre magán, hogy kevesebbet jár el hazulról, hiszen már Marlotte-ba sincs miért elsétálgatnia, és hogy talán már nem olyan gyászos a lelke, mint az első napokban. Fájdalma emésztő lángja megcsillapodott egy kicsit, hiszen minden megcsillapodik egyszer; de az égető fájdalom helyébe legyőzhetetlen szomorúság lépett, súlyos mélabú, olyan, mint a lassan emésztő, idült betegség, amibe néha bele is hal az ember. Tevékeny egyénisége, szellemi mozgékonysága megbénult, semmi se érdekelte, ami eddig lekötötte és szórakoztatta, csömör és végtelen közöny töltötte el, annyi ereje se volt, hogy felálljon, és elmenjen valahová. Szinte ki se lépett a kapun, a nappaliból a függőágyhoz, a függőágytól a nappaliig ha sétált. Legnagyobb szórakozása az volt, hogy elnézegette, mint folyik a Loing, mint veti ki hálóját a halász.

Élisabeth az első napokban tartózkodó volt és visszahúzódó, de aztán bátorságra kapott, női szimatával érezte, hogy nem szűnő levertség nyomasztja a gazdáját, és mikor a másik szolgáló nem volt ott, néhányszor meg is kérdezte:

- Bántja valami?

Mariolle megadóan felelte:

- Meglehetősen.

- Sétálnia kellene.

- Az se igen vidítana fel.

Élisabeth titokban szeretetteljes figyelmességgel vette körül. Reggelenként, mikor belépett a szalonba, mindig tele volt a szoba friss virággal, és úgy illatozott, mint egy üvegház. Élisabeth nyilván megadóztatta a kóborló kölyköket, akik aztán tavaszi kankalint, ibolyát, seprőzanótot hoztak neki az erdőből, meg a falu kicsi kertjeit is, ahol esténként azt a néhány szál növényt öntözgették a parasztasszonyok. Mariolle-nak meg árvaságában, csüggedtségében, fásultságában jólesett ez a leleményes hála, meghatotta az a szüntelenül érezhető buzgalom, hogy a legapróbb dolgokban is kedvét keresse.

Úgy vette észre, mintha meg is szépült volna, mintha ápoltabb lenne, mintha meg is sápadt, ha úgy tetszik, megfinomodott volna az arca. Egyszer, mikor a teát szolgálta fel neki, látta, hogy már a keze se cselédkéz, olyan, akár egy hölgy keze, a körme rendesen le van vágva, és makulátlanul tiszta. Máskor meg az tűnt fel neki, hogy szinte-szinte elegáns cipő van rajta. Egyszer pedig, egy délután, felment a szobájába, és később kitűnő ízlésre valló, bájos, egyszerű, szürke ruhában jött le. Mariolle felkiáltott, mikor meglátta:

- Oda nézzenek, hogy maga milyen kacér lett! Élisabeth!

A lány fülig pirult, és csak dadogott:

- Én? Dehogyis, uram. Csak egy kicsit szebben öltözködöm, mert több a pénzem.

- Hol vette ezt a ruhát?

- Magam varrtam, uram.

- Maga varrta? Ugyan mikor? Hiszen naphosszat csak azt látom, hogy házi munkát végez.

- Hát este, uram.

- És az anyagot hol szerezte? És ki szabta ki?

Élisabeth elmondta, hogy a montignyi rőfös hozott neki szövetmintákat Fontainebleau-ból. Ő kiválasztotta, aztán abból a két Lajos-aranyból vette meg az anyagot, amit Mariolle adott neki foglalóba. A szabás, a ruha vonala már nem sok gondot okozott, hiszen négy évig dolgozott az anyja mellett egy ruhaüzletnek.

Mariolle nem állhatta meg, hogy azt ne mondja:

- Nagyon jól áll magának. Nagyon aranyos benne.

És a lány megint csak a haja tövéig elvörösödött.

Mikor kiment, Mariolle feltette magának a kérdést: "Tán csak nem szerelmes belém véletlenül?" Eltűnődött rajta, hitte is, nem is, végül arra a meggyőződésre jutott, hogy tulajdonképpen nem lehetetlen. Ő jó volt hozzá, részvevő, segítőkész, szinte baráti. Nincs abban semmi meglepő, ha ez a kislány beleszeret a gazdájába azért, amit tett érte. Mellesleg nem is volt kellemetlen neki ez a gondolat, nagyon bájos kis személy, és egyáltalán nem is olyan, mint egy cseléd. Legyezgette, gyógyítgatta, szinte helyrehozta férfihiúságát, amelyet egy másik nő úgy megsértett, megsebzett, meggyötört, megtiport. Kárpótlás volt, csekély, nem számottevő kárpótlás, de mégiscsak kárpótlás, mert ha belénk szeret valaki, ha csak akárki is, az azt jelenti, hogy belénk lehet szeretni. Lappangó önzése is ujjongott. Ez majd leköti egy kicsit, talán még örömet is szerez neki, ha láthatja, hogy érte lobog, érte ver az a kis szív. Az meg se járta az eszét, hogy elküldje maga mellől ezt a gyereket, hogy megóvja ugyanattól a veszélytől, ami őt magát annyi kínnal sújtja, hogy könyörületesebb legyen hozzá, mint amennyi könyörületet ő kapott, mert hiszen az érzelmi diadalok nem ismerik a részvétet.

Figyelte hát a lányt, és hamarosan látta, hogy nem tévedett. Jelentéktelen apróságokból napról napra jobban kiviláglott. Egyszer reggelinél, ahogy tálalt neki, könnyedén hozzáért a lány, Mariolle parfümillatot érzett a ruháján, valami olcsó parfüm szagát, amit biztosan szintén a szatócsnál vett vagy a patikában. Mariolle adott neki ajándékba egy üveg chypre-t, ő már régóta ezt használta fürdőkölninek, és mindig volt belőle tartaléka. Adott neki finom szappant is, meg szájvizet, hintőport. Tapintatosan segítette, figyelemmel kísérte az átalakulását, amely napról napra szembetűnőbb lett, napról napra tökéletesebb, és napról napra jobban hízelgett a hiúságának.

Élisabeth hűséges és tartózkodó szolgálója maradt, miközben érzékeny lelkű, szerelmes nővé változott, ösztönös kacérsága gyermeteg ártatlansággal bontakozott ki.

Mariolle lassan-lassan maga is megkedvelte. Mulattatta, meghatotta, és hálás is volt neki. Úgy játszott ezzel a születő szerelemmel, ahogy bármivel eljátszik az ember szomorú perceiben, ami elterelheti a figyelmét. Nem érzett iránta egyebet, csak azt a lappangó vágyat, amit minden férfi minden vonzó nő iránt, egy szép cselédlány iránt is, egy istennői szépségű parasztasszony, egy falusi Vénusz iránt is. Kivált azért vonzódott hozzá, mert most benne találta meg a nőt. Épp erre vágyott, alaktalan és ellenállhatatlan vágy volt, az a másik oltotta belé, az, akit szeretett, az ébresztette rá a természet megfellebbezhetetlen és titokzatos akaratára, hogy kívánja a nő közelét és érintését, a finom, eszményi vagy érzéki illatfelhőt, amit minden vonzó teremtés, a nép lánya és az úrihölgy, a nagy fekete szemű, félvad keleti nő és a kék tekintetű, kitanult északi lány egyaránt rásugaraz azokra a férfiakra, akikben él még a nőnemű lényhez való őseredeti vonzódás.

A gyengéd, állandó, becéző, tapintatos, inkább érezhető, mint látható figyelem mintegy szigetelő kötésbe burkolta a sebét, fel-feltámadó gyötrelmeit nem érezte annyira. Hanem azért ott voltak, ott kóvályogtak, röpdöstek a sebe körül, mint a legyek. Nem kellett egyéb, csak hogy egy is rászálljon közülük, és újra belenyilallt a fájdalom. Mivel otthon megtiltotta, hogy bárkinek megadják a címét, barátai tiszteletben tartották a rejtőzködési szándékát, és most leginkább az gyötörte, hogy nem kap hírt, nem tud semmiről. Időnként az újságban találkozott a Lamarthe vagy a Massival nevével, egy jelentős vacsora vagy nagy ünnepség résztvevőinek névsorában. Egyszer a Burne-né nevét is látta, úgy emlegették, mint az osztrák nagykövetség báljának egyik legelegánsabb, legszebb, legdivatosabb hölgyét. Mariolle egész testében megremegett. Néhány sorral lejjebb megjelent a Bernhaus gróf neve is. Mariolle szívét estig marcangolta az újjáéledő féltékenység. Eddig csak feltételezte, most már biztosra vette, hogy viszonyuk van. A képzelet táplálta meggyőződés sokszor gyötrőbb, mint a bizonyított tény, mert attól meg nem szabadul, abból ki nem gyógyul az ember.

Különben se bírta már ezt a bizonytalanságot, hogy semmit se tud, csak gyanakszik, elhatározta, hogy ír Lamarthe-nak, az ismeri őt, kitalálja, milyen nyomorúságos lelkiállapotban van, talán még a kimondatlan kérdéseire is felel.

Egyik este leült hát a lámpa mellé, és megfogalmazta hosszú és formás levelét, amely tele volt bujkáló szomorúsággal, leplezett kérdéssel és a vidéki tavasz szépségéről szóló költői mondatokkal.

Négy nap múlva, mikor megjött a posta, első pillantásra megismerte a regényíró határozott, álló írását.

Lamarthe tömérdek csüggesztő tudósítást küldött, Mariolle szorongásában mindnek nagy jelentőséget tulajdonított. Beszélt egy csomó emberről, egyikről se kevésbé részletesen, mint Burne-néről és Bernhausról, mégis mintha reflektorfénybe állította volna őket azokkal a rá oly jellemző stílusfogásokkal, amivel felcsigázza az olvasó érdeklődését, pontosan annyira, amennyire akarja, de további terveit nem fedi fel.

A levél tanulsága lényegében az volt, hogy a Mariolle gyanúja legalábbis alapos. Ha ma nem, hát holnap bekövetkezik, amitől fél.

Volt szeretője mozgalmas, csillogó nagyvilági életet él, mint azelőtt. Mariolle-t emlegették néhányszor az eltűnése után, úgy, ahogyan az eltűnteket emlegetik, kíváncsi közönnyel. Úgy tudták, messzire ment, hogy ráunt Párizsra, azért utazott el.

Azután, hogy megkapta ezt a levelet, estig a függőágyban feküdt. Vacsorázni se tudott; aludni se tudott; éjszaka lázas lett. Másnap reggel olyan kimerült volt, olyan csüggedt, annyira megcsömörlött az egyhangú napoktól, a sűrű és néma, most már a lombtól sötét erdőtől, az ablaka alatt folydogáló idegesítő kis pataktól, hogy fel se kelt.

Élisabeth az első csengőszóra bejött, és mikor meglátta, hogy Mariolle még fekszik, döbbenten megállt a nyitott ajtóban, elsápadt, és azt kérdezte:

- Beteg, uram?

- Rosszul érzem magam egy kicsit.

- Hívjak orvost?

- Nem. Én hajlamos vagyok az ilyen rosszullétekre.

- Miben lehetek szolgálatára, uram?

Mariolle a szokásos fürdőjét kérte, reggelire csak tojást, és teát meg teát egész nap. De egy óra felé úgy elfogta az unalom, hogy nem tudott megmaradni az ágyban. Élisábeth, akit a képzelt betegek szokása szerint rögeszmésen minduntalan behívogatott, aggódva, szomorúan nézegetett be hozzá, szeretett volna segíteni rajta, szerette volna ápolni, meggyógyítani, és látva, hogy milyen nyugtalan és ideges, tulajdon merészségétől fülig pirulva felajánlotta, hogy felolvas neki.

- Jól olvas? - kérdezte a férfi.

- Jól, uram; az iskolában mindig első voltam olvasásból, és édesanyámnak is annyi regényt felolvastam, hogy már a címükre se emlékszem.

Mariolle kíváncsi lett, és beküldte a műterembe, hogy a postán érkezett könyvek közt keresse meg a kedvencét: a Manon Lescaut-t.

Azután a lány feltámogatta az ágyban, két párnát tett a háta mögé, maga pedig odahúzott egy széket, és nekikezdett. Csakugyan jól olvasott, sőt nagyon jól. Veleszületett tehetsége volt a természetes hangsúlyozáshoz, művelt kiejtéshez. Mindjárt az elején felkeltette az érdeklődését a történet, s mindjobban beleélte magát, úgyhogy Mariolle olykor félbeszakította, kérdezgette, beszélgetett vele egy kicsit.

A nyitott ablakon a friss lombszagú, langyos déli széllel beáradt a csalogányok szava, amelyek ott daloltak, trilláztak, áriáztak, hangicsáltak nőstényük körül a vidék valamennyi fáján a szerelem megújuló évszakában.

André elnézte a kislányt, aki maga is izgatottan kísérte szemmel lapról lapra a bonyolódó történetet.

Mariolle kérdéseire a szerelem, a szenvedély dolgaihoz való vele született érzékével válaszolt, finom érzékkel, de egyszerűségében, tudatlanságában egy kicsit bizonytalanul.

Már érződött belőle a női báj, és Mariolle-ra csakugyan jótékony hatással volt a meleg, nyugodalmas délutánon, lelkében furcsamód elvegyült Manon titokzatos és erős varázsával, aki oly különös ízeket ízleltet meg szívünkkel, mint senki, emberi művészet teremtette nő.

Elringatta a lány hangja, hatalmába kerítette a jól ismert és mindig új történet, és álmodozott, csapodár és hódító szeretőről álmodozott, amilyen a Des Grieux-é, hűtlen és állhatatos, emberi és csábító, még legocsmányabb hibáiban is csábító szeretőről, aki arra született, hogy felszínre hozza, ami szerelem és düh, gyöngédség és szenvedélyes gyűlölet, féltékenység és vágy csak van a férfiban.

Ó, ha annak, akit elhagyott, legalább az idegesítő kurtizán csalárd, észvesztő, érzéki vére lobogna az ereiben, talán sohase is ment volna el! Manon hűtlen volt, de tudott szeretni; hazug volt, de oda tudta adni magát.

Lustálkodással töltötte az egész napot, estére kelve elbóbiskolt, félálmában mind a három nő összekeveredett. Hogy már egy napja semmivel sem kellett fáradnia, hogy még egy mozdulatot sem tett, könnyű volt az álma, és egyszer csak felrezzent, mert valami szokatlan zajt hallott a házban.

Egyszer-kétszer már vélte hallani, hogy valaki éjszaka nagyon halkan jár, mocorog a földszinten, nem pontosan alatta, hanem a konyhába nyíló két kis helyiségben: a fehérneműs kamrában és a fürdőszobában. De nem tulajdonított jelentőséget neki.

De ezen az estén már elege volt a fekvésből, ezért sokáig nem tudott újra elaludni, hegyezte hát a fülét, és megmagyarázhatatlan neszezést, csobogásfélét hallott. El is határozta, hogy megnézi, mi az, gyertyát gyújtott, megnézte, hány óra: még csak tíz óra volt. Felöltözött, zsebre vágott egy pisztolyt, és végtelenül óvatos macskaléptekkel leosont.

Bement a konyhába, és döbbenten látta, hogy ég a tűz a tűzhelyben. Egy ideig csend volt, majd úgy hallotta, mintha a fürdőszobában mozogna valaki, abban a meszelt falú, egészen kicsi helyiségben, amibe épp csak a fürdőkád fért be.

Odalopakodott, nesztelenül lenyomta a kilincset, hirtelen betaszította az ajtót: karját lebegtetve, mellbimbójával súrolva a víz színét, ott feküdt elnyúlva a vízben a legszebb női test, amit életében látott.

A lány halálra rémülten felsikoltott, elmenekülni nem tudott.

André már ott térdelt a kád mellett, falta égő szemével, nyújtotta a száját feléje.

A lány megértette, felemelte vizes karját, és ura nyaka köré kulcsolta.

 

3

Mikor Élisabeth másnap bevitte a teát, és találkozott a tekintetük, olyan reszketés fogta el, hogy a csésze meg a cukortartó többször is összecsörrent.

Mariolle odament hozzá, kivette a kezéből a tálcát, letette az asztalra, és mivel a lány lesütötte a szemét, azt mondta neki:

- Nézz rám, édes.

A lány felnézett, szempilláján könnyek rezegtek.

- Én nem akarom, hogy sírj - folytatta Mariolle.

Magához szorította, és érezte, hogy reszket minden ízében: - Jaj, istenem! - suttogta. A fiú megértette, hogy nem a gyötrődés, nem a megbánás, nem a lelkiismeret-furdalás hangja ez, hanem a boldogságé, az igazi boldogságé. Furcsa, önző, inkább testi, mint lelki öröme telt benne, hogy a melléhez simul ez a kis teremtés, aki, lám, szereti őt. Hálás volt érte, mint az út szélén heverő sebesült, akit egy arra járó nő megsegít; hálás volt neki egész megkínzott szívéből, melyet hiábavaló lobogás áltatott, egy másik nő közönye kiéheztetett a gyengédségre; és sajnálta is egy kicsit, valahol a gondolatai alján. Elnézte a sápadt arcát, a szerelemtől égő könnyes szemét, és hirtelen azt gondolta magában: "Milyen szép! Milyen gyorsan átalakul egy nő, milyen hamar olyanná változik, amilyennek lennie kell lelke vágyai vagy élete körülményei parancsára."

- Ülj le - mondta neki.

Leült. André megfogta a kezét, a szegény kis dolgos kezét, amely őérte lett fehér és finom, és lassan, ügyes szavakkal elmagyarázta neki, hogyan kell viselkedniük egymással ezentúl. Élisabeth már nem a cselédje, de a látszatra azért ügyelni kell, nehogy megbotránkoztassák a falut. Ezentúl a társalkodónője lesz, majd gyakran felolvas neki, az lesz az ürügy helyzete megváltozására. Egy kis idő múlva, majd ha felolvasónői szerepébe már teljesen beleilleszkedett, bent étkezhet az ő asztalánál.

Mikor befejezte, a lány nagyon egyszerűen csak annyit felelt:

- Nem, uram: a szolgálója vagyok, az is maradok. Nem akarom, hogy pletykáljanak, és megtudják, ami történt.

Ebből aztán nem is engedett, Mariolle hiába erősködött; és mikor megitta a teát, a lány kivitte a tálcát, a fiú pedig elérzékenyült tekintettel kísérte.

Mikor kiment, azt gondolta magában: "Nő. Minden nő egyforma, ha tetszik nekünk. Cselédemből szeretőmmé tettem. Szép, és talán majd hódító is lesz. Mindenesetre fiatalabb és üdébb, mint az úri meg a félvilági hölgyek. És különben is! Hány híres színésznőnek házmester az apja! Úgy fogadják őket mindenütt, mint az úriasszonyokat, bálványozzák őket, rajonganak értük, mint a regényhősnőkért, és a hercegek úgy bánnak velük, mint a királynőkkel. Vajon a gyakran kétségbe vonható tehetségükért vagy a gyakran vitatható szépségükért? Nem. Hanem azért, mert egy nőnek mindig az a valóságos társadalmi helyzete, aminek az illúzióját fel tudja kelteni."

Aznap nagyot sétált, és bár a szíve mélyén még egyre ott érezte a kórt, és a lába is úgy elnehezedett, mintha a bánat eltördelte volna az ereje rugóit, valami mégis énekelt benne, halkan, mint egy kicsi madár. Már nem volt olyan magányos, olyan gyökértelen, olyan elhagyatott. Úgy érezte, mintha az erdő se volna olyan puszta, néma és néptelen. S ahogy ment haza, vágyott rá, hogy lássa, amint Élisabeth mosolyogva, gyöngéd tekintettel siet elébe.

Majdnem egy hónapig éltek így, zavartalan örömben a kis patak partján. Úgy szerette a lány, ahogy talán kevés férfit szerettek valaha is, eszeveszetten, mint egy nőstény állat, mint az anya a gyerekét, mint a vadászkutya a gazdáját.

Mindene volt, ő volt neki a föld és az ég, a gyönyör és a boldogság. Őt várta perzselő és gyermeteg álmaiban, az ő csókja volt maga a boldogság önkívülete. Csak ő volt a tekintetében, a lelkében, a szívében és a testében, úgy megrészegült, mint a kamasz, mikor először iszik életében. A karjában aludt el, a simogatására ébredt, és végtelen odaadással ölelte. A fiú csodálkozva és megmámorosodva élvezte ezt a tökéletes odaadást, és úgy érezte, hogy a forrásból, a természet ajkáról issza a szerelmet.

De azért még mindig szomorú volt, mély és szüntelen szomorúság, szárnyaszegettség nyomasztotta. Tetszett neki a kislány-szeretője; de az a másik meg hiányzott. És a mezőn, a Loing partján kószáltában azon töprengett, hogy: "Miért nem múlik már el az a bánat?", és valahányszor csak felködlött benne Párizs emléke, olyan elviselhetetlen nyugtalanság fogta el, hogy hazament, nem bírt egyedül maradni.

Befeküdt a függőágyba, hintázott, Élisabeth odaült mellé egy összecsukható székre, és felolvasott neki. Hallgatta, nézte, és egyre a barátnője járt az eszében, a szalon, a beszélgetéseik, a kettesben töltött esték. És elfojthatatlan könnyek nedvesítették meg a szempilláját; égő fájdalom mart a szívébe, csillapíthatatlanul tört rá a vágy, hogy azonnal elutazzon, visszatérjen Párizsba, vagy elmenjen innen örökre.

Élisabeth látta, hogy komor és mélabús, megkérdezte:

- Bántja valami? Érzem, hogy könnyes a szeme.

- Csókolj meg, édes; ezt te úgyse értenéd - felelte.

A lány nyugtalanul megcsókolta, érezte, hogy valami baj van, de nem tudta, mi. Mariolle meg, megenyhülve egy kicsit a gyöngédségtől, azt gondolta: "Ó, micsoda nő lehetne az, akit ebből a kettőből gyúrnának össze: egyikük szerelmét a másik varázshatalmával! Miért nem talál rá soha, akiről álmodik az ember, miért csak mindig a majdnemmel találkozik?"

Elringatta a lány hangjának szakadatlan patakzása, nem figyelt rá, alaktalan álomképek gomolyogtak benne, arról, hogy mi volt az, amivel elszédítette, meghódította, legyőzte elhagyott szeretője. Hatalmában tartotta az emléke, elébe tolakodott a képe, minduntalan megjelent előtte, mint az álomlátónak a kísértet, hogy már azt kérdezte magában: "Hát kárhozott lélek vagyok én, hogy nincs tőle szabadulásom?"

Megint hosszú sétákat tett, kószált a bozótban, valami homályos remény éltette, hogy csak elhagyhatja valahol, valamelyik völgyben, valamelyik szikla mögött, valamelyik sarj erdőben, mint mikor egy hűséges állattól akarunk megszabadulni: megölni nem akarjuk, hát megpróbáljuk elveszíteni egy hosszú sétán.

Egyszer, egyik hosszú sétája megint elvezette a Bükkök Birodalmába. Most már sötét volt az erdő, szinte vaksötét az áthatolhatatlan lombtól. Sétált a magas, nyirkos, hatalmas boltozat alatt, visszakívánta a bontakozó kicsi levelek könnyű, napfényes, zöldellő páráját; egy keskeny ösvényen járt, és egyszer csak megtorpant ámulatában: két összefonódó fa állt előtte.

Szerelmének tömörebb, megindítóbb képe nem döbbenthette volna meg szemét és lelkét: egy hajlékony bükk ölelt egy sudár tölgyet.

Mint egy erős és meggyötört testű, kétségbeesett szerelmes, két hatalmas ágát karként köréfonva öleli-szorítja a bükk a tölgyfa törzsét. A tölgy egyenes, sima, karcsú derékkal, mintegy gőgösen szökik az égnek az ölelésben, jóval magasabbra a támadója homlokánál. De hiába menekül a magasságos mindenség felé, hiába menekül szertelen gőgjében, hogy így meggyalázták, oldalában két régen beforrt mély sebet visel, amit a bükk lefejthetetlen ágai vágtak a kérgébe. Ezek a behegedt sebek örökre összeforrasztották őket, együtt növekednek, nedvük összevegyül, és a megerőszakolt fa ereiben ott folyik, csúcsáig hatolva a győztes fa vére.

Mariolle leült, hogy sokáig nézhesse őket. Beteg lelkében döbbenetes és nagyszerű jelképpé vált ez a két mozdulatlan küzdő, akik elmondják minden arra vetődőnek szerelmük örök történetét.

Aztán útnak indult megint, még szomorúbban, és ahogy ment lassan, földre sütött szemmel, egyszer csak meglátott a fű között egy valahai eső sarától mocskos, régi sürgönyt, amit egy sétáló eldobott vagy elvesztett egyszer. Megállt. Vajon mi kedveset vagy fájdalmasat jelentett meg egy ismeretlen szívnek ez a lába alatt hányódó kék papírlap?

Nem állhatta meg, hogy fel ne vegye, kíváncsi és undorodó kézzel széthajtogatta. Nagyjából még el lehetett olvasni: "Jöjjön el... hozzám... négy órakor." A neveket eláztatta a vizes föld.

Megszállták az emlékek, kegyetlen és édes emléke valamennyi sürgönynek, amit Michéle-től kapott, azoké, amelyekben találkát adott neki, és azoké, amelyekben lemondta a találkákat. Soha úgy fel nem izgatta, hevesebben meg nem rázta, szegény szívének verését el nem állította és meg nem ugrasztotta semmi úgy, mint ezek a boldogító vagy kétségbeejtő sürgönyök.

Valósággal megbénult arra a lesújtó gondolatra, hogy már nem bont fel egyet se többé soha.

Megint azon töprengett, hogy mi történt az asszonnyal, amióta elhagyta. Fájt neki, sajnálta, hogy közönyével elűzte barátját, vagy tán még örült is, és legfeljebb csak a hiúságát bántotta?

Vadul, állhatatosan marta a vágy, hogy megtudja, és egy merész és furcsa, még félénk gondolat fogamzott meg benne. Rátért a fontainebleau-i útra. Mikor beért a városba, feldúlt, tétova, nyugtalanságtól remegő lélekkel bement a postahivatalba. De űzte valami erő, a szívéből áradó ellenállhatatlan erő.

Reszkető kézzel elvett egy nyomtatványt az asztalról, és felírta rá a Michéle de Burne nevét és címét.

Olyan nagyon szeretném tudni, hogy mit gondol rólam! Én nem tudok felejteni.

André Mariolle

Montigny

Kilépett a postáról, beült egy bérkocsiba, és visszatért Montignybe, feldúltan és gyötrődve, mert már meg is bánta, amit tett.

Kiszámította, hogy ha az asszony válaszra méltatja, két nap múlva ott kell lennie a levelének; de azért másnap is csak őrizte a házat, mert attól tartott, abban reménykedett, hogy sürgönyt kap tőle.

Délután, úgy három óra tájban épp a terasz hársfái alatt hintázott a függőágyban, mikor Élisabeth odament, és jelentette, hogy egy hölgy keresi.

Úgy összerezzent, hogy egy ideig csak kapkodott levegő után, rogyadozó lábbal, vergődő szívvel indult a ház felé. Pedig nem remélte, hogy ő az.

Mikor benyitott a nappaliba, Burne-né, aki addig a kanapén ült, felállt, és mosolyogva, egy kicsit tartózkodó mosollyal, arcában, mozgásában némi kényszeredettséggel kezet nyújtott neki:

- Azért jöttem, hogy lássam, mi van magával, mert a sürgönyéből nem valami sokat tudtam meg.

Mariolle úgy elsápadt, hogy az asszony szemében felvillant az öröm; úgy fojtogatták a fiút a rátörő érzések, hogy szóhoz se tudott jutni, csak szorította, szorította a szájára az asszony kezét.

- Istenem! Milyen jó maga! - szólalt meg végül.

- Nem én, csak én nem felejtem el a barátaimat, és aggódom értük.

Jól a szeme közé nézett Mariolle-nak, azzal az átható, első női pillantással, amely mindent meglát, gyökerükig hatol a gondolatoknak, és észreveszi az alakoskodást. Nyilván meg volt elégedve, mert arcát mosoly derítette fel.

- Nagyon aranyos ez a remetelak. És boldog benne a remete?

- Nem, asszonyom.

- Hogy lehet az? Ezen a szép vidéken, ebben a gyönyörű erdőben, ennek a bűbájos pataknak a partján? Hiszen itt nyugodt és elégedett lehet!

- Nem, asszonyom.

- És miért nem?

- Mert felejteni itt se lehet.

- És feltétlenül el kell felejteni valamit ahhoz, hogy boldog lehessen?

- Igen, asszonyom.

- Megtudhatom, hogy mit?

- Tudja.

- És?...

- És roppant nyomorult vagyok.

Az asszony elbizakodott szánalommal azt mondta:

- Rájöttem, ahogy megkaptam a sürgönyét, azért is jöttem el, azzal az elhatározással, hogy rögtön visszafordulok, ha tévedtem.

Hallgatott egy kicsit, majd hozzátette:

- Minthogy nem fordulok mindjárt vissza, megnézhetjük a birodalmát. Láttam egy kis hársfasétányt, azt hiszem, nagyon bájos. Ott jobb a levegő, mint ebben a szobában.

Kimentek a házból. Az asszonyon mályvaszín ruha volt, és ez a szín oly remekül illett a zöld fákhoz és a kék éghez, hogy Mariolle csak bámulta, mint egy szép, csábító, váratlan jelenést. Karcsú, rugalmas termete, nagyon finom és nagyon üde arca, kis rőt lángokat vető szőke haja, az ugyancsak mályvaszínű nagy kalap, amely körül könnyű dicsfényként lebegett egy karikába hajtott hosszú strucctoll, a karcsú karja, a két keze, ahogy maga előtt tartotta keresztben a csukott napernyőt, a kicsit merev, kevély, büszke járása oly rendhagyó, meglepő, egzotikus volt ebben a kis parasztkertben, egy tündérmese, egy álom, egy metszet, egy Watteau-kép furcsa és megkapó hangulatát árasztotta, mintha csak egy költő vagy festő képzeletéből lépett volna ki, hogy merő szeszélyből elmenjen vidékre, és megmutassa, hogy milyen szép.

Mariolle csak nézte, remegett legbelül teljes erejével megújuló szenvedélyében, és az a két nő jutott az eszébe, akiket a montignyi úton látott.

- Ki az a kis nő, aki nekem ajtót nyitott? - kérdezte az asszony.

- A szolgálóm.

- Nem olyan, mint... egy cseléd.

- Nem. Csakugyan nagyon kedves.

- Hol szerezte?

- Itt, egész közel, egy festő-vendéglőben, ahol a vendégek az erényére törtek.

- És maga megmentette az erényét?

Mariolle elpirult:

- Megmentettem.

- Netán a saját érdekében?

- Igen, a saját érdekemben, mert én is jobb szeretek szép arcokat látni magam körül, mint csúnyákat.

- Csak ennyi hatással van magára?

- Talán még azzal is, hogy még jobban vágyódjam maga után, mert bárki nőn megakad a szemem, ha csak egy pillanatra is, a gondolataim azonnal magára fordulnak.

- Roppant ügyes válasz volt! És a kislány szereti a megmentőjét?

Mariolle még jobban elpirult. Villámsebesen hasított bele a felismerés, hogy bármilyen fajta féltékenység alkalmas arra, hogy felserkentse a női szívet, és elhatározta, hogy legalábbis a fél igazságot megmondja.

Habozva felelte hát:

- Azt nem tudom. Lehet. Nagy buzgalommal gondoskodik rólam.

Az asszony hangjában leheletnyi bosszúság volt, ahogy halkan azt kérdezte:

- És maga?

Mariolle csak nézte merőn, szerelemtől lángoló szemmel, és azt mondta:

- Semmi el nem szakíthat magától.

Ez is nagyon ügyes válasz volt, de már ezt nem vette észre Michéle, úgy érezte, hogy ez a mondat maga a kétségbevonhatatlan igazság. Egy olyan nőnek, mint ő, nincs mit kételkednie benne. Nem is kételkedett, ennyivel be is érte, és most már békén hagyta Élisabethet.

Nyugszékbe ültek, fölöttük az árnyas hársfák, alattuk a folydogáló víz.

És ekkor Mariolle megkérdezte:

- Mit gondolt rólam?

- Azt, hogy nagyon boldogtalan.

- Az én hibámból, vagy a maga hibájából?

- A mi hibánkból.

- Hát még?

- Még azt, hogy maga nagyon zaklatott, nagyon feldúlt, és úgy gondoltam, legbölcsebben teszem, ha hagyom, hadd nyugodjon meg legelőször. És vártam.

- Mit várt?

- Hogy hírt kapjak magától. Kaptam, itt vagyok. Most beszéljünk úgy, ahogy felnőttekhez illik. Szóval még mindig szeret... nem kacérságból kérdezem... úgy kérdezem, mint a barátnője...

- Még mindig szeretem.

- És mi a szándéka?

- Tudom is én. A maga kezében vagyok.

- Ó! Nekem igen pontos elképzelésem van, de előbb mondja el maga a magáét, én majd csak azután. Beszéljen magáról, arról, hogy mi történt a szívében, a gondolataiban, mióta megszökött.

- Magára gondoltam, mást nemigen csináltam.

- Igen, de hogyan? Mit gondolt rólam? És milyen következtetésre jutott?

Mariolle elmondta, hogyan határozta el, hogy kigyógyul belőle, beszélt a meneküléséről, arról, hogy mikor megérkezett ebbe a nagy erdőbe, megint csak Michéle-t találta benne, semmi egyebet, hogy nappal az emléke üldözte, éjszaka pedig a féltékenység emésztette; elmondott mindent, nyíltszívűen, csak az Élisabeth szerelmét nem, Élisabethnek a nevét se ejtette ki.

Michéle hallgatta, tudta, hogy nem hazudik, úgy érezte, hogy nemcsak a hangja őszinteségét kormányozhatja, boldog volt, hogy győzött, hogy visszaveheti, mert hiszen ő azért igen szerette.

A fiút elkeserítette, hogy csak nem mozdul előre a beszélgetésük, megmámorosodott a gondolattól, hogy most végre beszélhet arról, amiről annyit álmodozott, amiért annyit szenvedett, és szenvedélyes szerelemmel, de most már harag nélkül, keserűség nélkül, mint aki már nem lázad a sors akarata ellen, szemére vetette az asszonynak, hogy nem tud szeretni, azzal verte meg a végzet.

- Másoknak nem adatott meg, hogy tessenek: magának az nem adatott meg, hogy szeretni tudjon - hajtogatta.

Michéle élénken közbevágott észérveitől felvillanyozva:

- De nekem megadatott legalább az, hogy állhatatos legyek. Boldogabb lenne, ha tíz hónapig rajongtam volna magáért, de most már valaki másba lennék szerelmes?

- Hát az nem lehet, hogy egy nő csak egy férfit szeressen? - kiáltott fel a fiú.

De az asszony gyorsan visszavágott:

- Örökké nem lehet szerelmes az ember; legfeljebb hűséges. Gondolja, hogy évekig loboghat szertelen önkívületben a test? Nem, nem. Ami pedig azokat a szeszélyes, heves nőket illeti, akik hosszabb, rövidebb, de vad szenvedélyeket élnek át, azok egyszerűen azt hiszik, hogy az élet is regény. A regényhősök különbözők, a körülmények és a bonyodalmak kiszámíthatatlanok és változók, a végkifejlet nem egyforma. Ez mulattatja, szórakoztatja őket, bevallom, mert a kezdődő, a beteljesült, a múló szerelem érzései mások és mások. De ha vége, ha vége... akkor a férfinak... Érti?

- Értem, van is benne igazság. Csak azt nem tudom, mit akar mondani vele.

- Azt, hogy nincs nagyon sokáig lobogó szenvedély, már úgy értem, olyan heves, emésztő szenvedély, amilyen magát még most is gyötri. Ez betegség, amit én megnehezítettem, nagyon megnehezítettem magának, tudom én, érzem én, mert fogyatékosak az érzelmeim, és ki se tudom mutatni őket. De elmúlik a betegség, hiszen örökké nem tarthat.

Elhallgatott. Mariolle szorongva megkérdezte:

- És?

- És úgy gondolom, hogy egy ésszel élő, nyugodt vérű nőnek éppen ilyen szerető kell, mint maga, mert magában igen sok a tapintat. Férjnek rettenetes volna. De hát jó férjek nincsenek a világon, nem is lehetnek.

- Minek megtartani egy szeretőt, akit nem szeret, vagy akit már nem szeret az ember? - kérdezte a fiú meglepetten, és egy kicsit sértődötten.

- Tudok én szeretni a magam módján, kedves - felelte élénken az asszony. - Nem lángoló szerelemmel, de szerelem az is.

- Magának főképp az kell, hogy szeressék, és ki is mutassák - mondta Mariolle lehangoltan.

- Ez igaz. Azt imádom. De a szívemnek is kell egy titkos társ. Az a hiú örömöm, ami a nyilvános hódolatban telik, nem gátol meg benne, hogy odaadó és hű legyek, se abban, hogy egy férfinak olyat adjak, amit senki másnak: szívem rendíthetetlen szeretetét, őszinte ragaszkodását, lelkem teljes és titkos bizalmát, és cserébe megkapjam tőle szeretőszerelmét, meg azt a nagyon ritka és nagyon édes érzést, hogy nem vagyok egészen egyedül. Ez nem az, amit maga szerelemnek nevez; de azért ez is ér valamit.

A fiú felindulásában remegve feléje hajolt:

- Akarja, hogy én legyek az a férfi? - suttogta.

- Igen, később, majd ha megenyhül a fájdalma. Addig meg vállalja értem néha-néha azt a kis szenvedést. Elmúlik. Ha így is, úgy is szenved, hát inkább szenvedjen mellettem, mint távol tőlem.

A mosolya mintha azt mondta volna: "Hát bízzon már bennem egy kicsit"; és látva, hogy Mariolle vergődik a szerelem kínjában, egész testét elöntötte valami jó érzés, az az öröm, ami neki a boldogság, mint ahogy a karvalynak is az a boldogság, ha röptében lecsaphat megbűvölt zsákmányára.

- Mikor jön haza Párizsba? - kérdezte.

- Mikor... hát holnap.

- Jó, holnap. Eljön hozzám vacsorára?

- El, asszonyom.

- Nekem meg már nemsokára mennem kell - folytatta az asszony, és rápillantott a napernyője fogójába rejtett órára.

- Ó! Máris?

- Igen, mert el kell érnem az ötórás vonatot. Sokan vacsoráznak ma nálam, Malten hercegné, Bernhaus, Lamarthe, Massival, Maltry meg egy új vendég is, Charlaine úr, felfedező, most jött meg Kambodzsából, csodálatos utazást tett. Az egész város csak róla beszél.

Mariolle-nak egy pillanatra összeszorult a szíve. Úgy nyilallt bele mindegyik név, mint a darázscsípés. A mérges darázscsípés.

- Hát akkor, ha mindjárt indulnánk, elkísérném egy darabon az erdei úton.

- Nagyon jó lesz. De előbb kínáljon meg már egy csésze teával meg egy kis pirítóssal.

Mikor fel kellett volna szolgálni a teát, kiderült, hogy Élisabeth eltűnt.

- Elment bevásárolni - mondta a szakácsné.

Burne-nének egyáltalán nem tűnt fel a dolog. Ugyan mi félnivalója lehetne neki most már ettől a kis cselédtől?

Felszálltak a kapu előtt álló hintóba, Mariolle szólt a kocsisnak, hogy a hosszabb úton menjen, azon, amelyik George-aux-Loups mellett halad el.

Mikor beértek a nyugodt árnyékukat terjegető, hűvösséget lehelő, csalogánydalt árasztó magas lombok alá, Michéle-t elfogta az az elmondhatatlan érzés, amivel a világ mindenható és titokzatos szépsége megrendíti a szemet, a szem által a testet:

- Istenem! De szép! De szép, de jó, de nyugodalmas!

Nagyokat lélegzett, boldogan és megindultan, mint a bűnös, ha megáldozik, elbágyadt, elérzékenyült. Rátette a kezét az André kezére.

De André azt gondolta magában: "Igen, tudom. A természet, mint a Saint-Michel-hegyen"; mert az ő szeme előtt annak a Párizsba robogó vonatnak a látomása lebegett. Elkísérte Michéle-t egészen az állomásig.

- Hát akkor holnap nyolckor - mondta Michéle búcsúzóul.

- Holnap nyolckor, asszonyom.

Örömtől ragyogva vált el tőle; és Mariolle hazaindult a hintóval, örült, még boldog is volt, hanem azért még mindig gyötrődött, hiszen még nem tudni, mi vár rá.

De minek rugódozna? Már úgyse bír. Az az érthetetlen varázs, amivel Michéle hat rá, mindennél erősebb. Nem mentené meg, ha elmenekülne előle, nem választaná el, csak kegyetlenül megfosztaná tőle, így meg, ha meg tudna alkudni egy kicsit, legalábbis azt megkapná tőle, amit ígért neki, mert nem hazudik.

Ügettek a lovak a fák alatt, és ő arra gondolt, hogy egész látogatása alatt eszébe se jutott Michéle-nek, nem késztette rá semmi, hogy megcsókolja. Olyan, amilyen volt is mindig. Nem változik meg soha, és meglehet, hogy ő mindig ugyanígy fog szenvedni miatta. Eszébe jutott sok keserű órája, a várakozások, amelyeket betöltött az az elviselhetetlen tudat, hogy nem férhet hozzá a szívéhez soha, és megint összeszorult a szíve, érezte, hogy holnap kezdődik elölről a küszködés, a kétségbeesés, és rettegett. De azért mégis inkább vállalta a szenvedést, minthogy újra elveszítse, vállalta ezt az ereiben lobogó, vadállati étvággyá növekedett, örökös, kielégíthetetlen vágyat, amely perzselte a testét.

És már rárohant, már rázta egész testét az az őrjöngő düh, ami olyankor emésztette, mikor hazafelé ment egyedül Auteuil-ből, de ahogy gördült a hintó a nagy fák üde árnyékában, hirtelen eszébe jutott Élisabeth - várja őt, ő is üde, mint a fák, és fiatal és szép, és a szeme tele szerelemmel, és a szája csókkal - és lecsillapodott. Nemsokára megölelheti, behunyja a szemét, és megcsalva önmagát, ahogy másokat megcsalunk, az ölelés mámorában összeolvasztja azt, akit szeret, azzal, aki őt szereti, és így övé lesz mind a kettő. De az is igaz, hogy Élisabethet is kívánta, ebben a percben is, a test és a lélek hálája kötötte hozzá: ha valaki megszereti, ha valaki megosztja vele a gyönyört, azért mindig hálás az emberi állat. Kiszikkadt, kiégett szerelmének hátha ez a vonzó gyermek lesz az, ami a sivatagban bolyongónak az esti menedéken lelt kicsi forrás, a friss víz erőt adó reménye?

Hanem mikor hazaért, csak nem jött elébe a lány, Mariolle megijedt, nyugtalan lett, megkérdezte a másik szolgálótól:

- Biztos, hogy elment itthonról?

- Biztos, uram.

Elment hát ő is megint, remélte, hogy összetalálkozik vele.

Tett néhány lépést, de mielőtt befordult volna a völgyből felvezető útra, ráesett a tekintete a széles, alacsony, tömpe tornyú régi templomra, amely úgy ült a dombtetőn a kis falu házai felett, mint kotlós a csirkéin.

Valami gyanú, valami sejtelem szállta meg. Ki tudhatja, milyen különös sugallatai lehetnek egy női szívnek? Vajon mit gondolhatott, mit érthetett meg a lány? És hova máshova menekülhetne, mint ide, ha az igazság árnya elsuhant a szeme előtt?

Nagyon sötét volt a templomban, mert már beesteledett. A tabernákulumban egy kicsi lámpa lógott zsinóron, csak az jelezte jelképesen a mennyei Vigasztaló jelenlétét. Mariolle nesztelen léptekkel végigment a padok mentén. A szentély közelébe érve meglátott egy nőt: térdelt, arcát kezébe temetve. Közelebb lépett, megismerte, megfogta a vállát. Rajtuk kívül nem volt senki a templomban.

Élisabeth hátranézett és összerezzent. Sírt.

- Mi baja? - kérdezte a fiú.

- Értem már - suttogta a lány. - Maga azért van itt, mert az az asszony megkínozta. És most eljött magáért.

A fiú csak dadogott, megrendítette a fájdalom, amit ezúttal ő okozott:

- Tévedsz, édes. Csakugyan visszamegyek Párizsba, de téged is viszlek magammal.

- Nem igaz, nem igaz - hajtogatta hitetlenül a lány.

- Esküszöm!

- Mikor?

- Holnap.

A lány megint zokogni kezdett: - Istenem! Istenem! - sírta.

A fiú átölelte a derekát, felsegítette, vonszolta magával lefelé a domboldalon az éjszaka sűrű sötétjében; mikor leértek a patak partjára, leültette a fűbe, és maga is leült mellé. Hallotta a szíve dobogását, a zihálását, belemart a lelkiismeret-furdalás, magához szorította, és beszélt hozzá, kedves szavakat suttogott a fülébe, amilyeneket nem mondott neki soha. Meghatott szánalmában, égő vágyában már szinte nem is hazudott neki, és becsapni egyáltalán nem csapta be; őt magát is meglepte, amit mondott, amit érzett, és azon töprengett, hogy lehet az, hogy még egyre reszketve a másik nő közelétől, akinek rabszolgája lesz egész életében, forró vággyal és túláradó szeretettel vigasztalja a kislányt szerelmi bánatában.

Megígérte neki, hogy nagyon fogja szeretni - azt nem mondta, hogy "szeretni" fogja - kivesz neki egy úrihölgynek való szép lakást a magáé közelében, roppant bájos bútorokkal be is bútorozza, felvesz egy lányt is, hogy legyen, aki szolgálja.

Élisabeth csak hallgatta, lassan-lassan meg is nyugodott, azt azért nem hitte, hogy ennyire becsapná, a hangjából is érezte, hogy őszintén beszél. Végül egészen eltöltötte a bizalom, elkápráztatta a szegény sorsú kislányok, a kocsmai pincérlányok álmának beteljesülése, hogy ő is úrinő lesz, mert egy ilyen gazdag és jó embernek lett a barátnője, és André iránt való szerelmébe belevegyült a vágyak, a hála és a büszkeség szédülete.

Átfogta a nyakát, csókolta, csókolta az arcát, és azt suttogta:

- Úgy szeretem! Nincs semmi más a szívemben.

A fiú is csókolta, simogatta elérzékenyülten:

- Édesem, édes kincsem.

A lány már majdnem egészen elfelejtette azt az idegen nőt, aki akkora fájdalmat okozott neki. Hanem azért még bujkált benne valami kétség, és hízelgő hangon megkérdezte:

- Csakugyan úgy fog szeretni ezután is, ahogy itt szeretett?

A fiú bátran felelte:

- Úgy foglak szeretni, ahogy itt szerettelek.




Hátra Kezdőlap