)
- Ki az? Ki rí? Ki ír?
- Beléphetek? Személyesen?
Szenvedéllyel, szenvedéssel.
- Szemérmesen, ha szabadna, ne szanaszéjjel!
- Telve vérrel az arcomban,
mit harcomban
rám kent az éjjel. így parancsolja?
- Mi? Az?
- Ott? Lefogyott lovak.
Battyognak. A népem.
- Nékem mondja, hékás!?
- Igen, ő az. Kérem szépen...
- s a ténfergő halandók odadobnak,
hozzám, a szédelgő bolondnak
egy darabka zablát: harapjak.
S bandukolunk együttvérzőn,
árván-fázván
Keletről Nyugatnak, ezer évünk gübbedt hátán.
Az ott már Párizs? - hümmög a sátán,
Alpárnál.
Ez az én népem.
Itt lépdel, jó lesz másnak
húsból faragott mankónak.
- Nem jöhetnek velünk a vörös ördögök!
- Az ördögök örökös vörösök?
S nem könyörgök, röhögök.
Ez az iszony, az újszerű viszony?
Új szótár,
s az ösztönömmel mondanám...
- Kilépni!
- El- s feltéptem a szám.
A nyelvemet nem lehet. Nem engedett. Szán.
Bár egy vörös folt ott riad még a repedt lózablán.
Vázamon véznán visz tovább a vak végzet.
Szélszaggatta zászlóinkat mikor tűzzük már virágos halomra,
ha már halomra pusztítottak a századok? A szemem kiszárad,
az elvakult világ,
a világtalan virág könnyezik,
a számon cserepek, erre vágyik itt milliónyi köz,
ahol mindenki mindenkit haragít?
A békétlen béke lélektelen vándorútján
téllé válik a meleg, s az agyakban
a hó visszfénye mindent megvakít.
S a hodály-hideg majd csendben melegítget,
ha kifulladt tested vére,
s ha kihűlt sebed vére
visszapárolog az akol juhai közül.
Jó neked ittenség és mostanság? (1991)
Gubcsi Attila: Védtelenül
Nincsenek gyárkémények
Nekik meghalt az élet
Ébrednek holt szegények
Kétes utcaszegélyek
Nincsenek gyármunkások
Szájukon gyászuk honol
Szétszalad ezer átok
A tőkévé vált honon
Nincsenek kaszák-kapák
Kisírt szemű résztények
Csak kiszakadt vén apák
Sápadt szívű észlények
Nincsen vetett kereszt sem
És nincs semmi, mi marad
Nem hagyott rám az Isten
Lelket a testem alatt
Nincsenek víg sugarak
A szemed könnyeiben
Csak a csalárd maradt
S nekem kiürült szívem
Nincs akarat, nincs erő
Ha van, láncra verték
Gályavak vert sereg jő
Nem ér így, nem szerették
Gyászban ázik minden nő
Rabjuk vérét temették
Nincsenek hantolt hazák
Nincsenek hazug imák
Nincsenek hősi hullák
Akaratok, karotok
S kardotok: akarnokok
Vesztőhelye vagytok
Hazajöttem.
Vágtáztam hegygerinceken
Vadakat láttam csámcsogni vicsorogva
A kettétört gerinceden
Búba borult, kacat-vacak Kárpátalját
Sok sovány, megalázott szajhát
Ki visszafojtotta tejét, elhajtotta gyerekét
Emelgeti fejét még ott lenn valaki?
Éltesd a tőkét
Ha nem kapsz már fejszét
Rajta, add tovább, ő is az a fajta
Nem akarja, nem szereti?
Kedvét szegi, szívét ketté szeli?
Véres szín a dunai tájképen
Azért ne felejtsd
Él még a népem
Bunkó bitangok béklyózzák
Petyhüdt szívét fillérrel célozzák
Kenyerét morzsánként lopkodják
Megy a cirkusz, folytatják, folytatják
Szüntelen
Itt mindenki bűntelen
Itt mindenki büntetlen
Az ország hősi hurrákból állt
Kurváknak meséltek ledérek
Letértél, mikor mondták, balra át
S nem hiszel pénzbeni meséknek
Nyelvedben élsz, de eszedben hallgatsz
Lefedett fővel panaszt sem teszel
Úri kedvedben pad alatt alhatsz
Letépik jövőd, s szaggatott leszel
Végetér lassan az össznemzeti bánat
Bár lompos, bús kutya most is csahol
Határzár vágta véresre tilos szánkat
A deszkapalánkon a gróf teste lógva dalol
A piros szérűég világította vörös utunkat
Parasztsorsba lökött kenyérkeresgetés
Levágott fejjel az ellenség nem bólogat
Kivert szemmel kandikál a reménykedés
Nagy vasas zabálás
Tapsverő kiabálás
Vakok kara bezárt világra
Süketek improvizált dala
Menetrendszerűen gázol el mozdonyunk
A zsákvágány végén győztesen haladunk
Száguldó hited eszeddel, kérlek, ne zabolázd
Törj utat a semmiből a végbe, ha az élet megaláz
Nézz vissza, Keletre a Napkikeletbe
Őseid feketén kevély fényszemébe
Rajta csak, hajsza, szélfújta-erdőjárta
Vérző lovaink, égő nyilaink vészjós sorsa
Eszünk hajtogatja, él még a tábor, bár tántorog
Kóborló módra vándorlón, hol még az ököl a jog
Felépül-e majd szüzességünk csendes menhelye?
Vagy a hitetlenkedőknek lesz itt síremléke
Bajban tipródva, rothadón, pro primo a semmibe?
Imádom a világom
Maradjon csak szegény álom
Tényleg. Ezek tények.
A gazdaság működik.
Hogy szól-e hozzád
Azon még tűnődik
Gondterhelt, de jön a harag
Amit most sikerrel eltakar
Növekszünk, ez a mai lényeg
- S melyik az a réteg?
A számok szerint félreértek valamit
Hunniában ez-az felkészülődik
Ha teheted, szedd meg s szedd magad
E szabadságot csak egyszer lophattad
Keverd bele összes mérgezett érzésedet
S a kelyhet tartó társadalom hálás neked
Ha nyalod a pelyhet, a puhát, az árnyaltat
Amivel minden pártvezér megkínál, ha szárnyat kap
In flagranti, nehogy hazárdan rátok törjön valaki
Miközben egymás kezében tértek észhez - ki-ki
Ím itt e gazdaság, vidd magaddal szegényem a válladon
Hogy ha a szabadon felvert gaz végighever az ágyadon
Nyugodtan se alhass, amúgy álmatlanul, félsz szabadon
Féltől félni, s az egészen szégyenkezni? - már nem tudom...
Mindig szoros kötelékben repültem
Integráltan, nem szaros gatyában
S most hiányzik a közeg, amit rég nem találok
Bár elveszteni oly sikeresen tudtam, mint hév a lángot
Széllel szemben meneteltem
Miért dadogtam ijedtemben
Megzavartan körbenéztem
Szívzavarral a tüdőmben
Zajlanak a zűrzavarok
Milliomod része vagyok
Ráadásul rég eltűntem
Társadalmam pincéjében
Mindig kikacagtak a századok
Most meg megvert magyar vagyok
Délceg is, megint a világ élce
Londonig hallik bús reszketése
Elsuhannak mellettem az egyszerű holnapok
Nézem, e vigasztalan világban hol s ki vagyok
Minden bók előtt és után igen mélyre hajlok
Élünk még egyszer Édentől Keletre, mi, új avarok
Hajt az éhség, s mi elűzzük gondunkat
Történelmek hordalékával megtöltjük gyomrunkat
Magunkba szívjuk az időt
Ősünk mordul, s mi idézzük őt:
Meddig kérjük Istent, hogy áldjon meg titeket
Ha a bőség kiég, s a jókedv kinevet
Értelmemben értetlenül megremeg
Minden, mi benne ezer éve szendereg
Hit, föld, anya, haza, gyermek, szeretet
Sorsok, melyeknek most minden egyre megy
Harc, hadiút, csillagok, özvegyek és a vártán
A gyepűk és a várak, ott hagyva véráztatott árván
Hadisarcok, miket győzelmeinkre is kivetettek
Vereségeinkben hőseink, halott számkivetettek
Augsburg és 56, s köztük 1001 év véres meséi
Történelmi kínkamránkban hóhérdalok rémei
Úgy elment mellettünk egy ezrednyi élet
Csak bámultunk rá, mindez megtörténhet
Átrobogtak dicsszomjas bolyongók rajtunk
Ha már égő vágyainkból lelohadtunk
S mégis, újra és újra páncélt húzunk meszes izmainkra
A romlás viráginak útján keressük, hol lakik Ajrópa
Sompolygón mosolyogtál
Magadban hamu voltál
Semmivé felkent senki
Szép színre ki kevert ki
Piros lett a történelmed
Hegyek, folyók érted égtek
Bódultan derengtek, hajnal
Hasad, de nem nektek. Baj van.
Néhányezer nyíl belecsap
Testrésedbe, átüt rajtad
Sebből vérzel, ömlik nagyon
S a század még hátra vagyon
Kitéped az összes vasat
Néped szíve ketté hasadt
Koponyádon látszik az ég
A Kárpátok elszaladt rég
Hass, alkoss, gyarapíts, mit, hont?
Bámészkodott, majd elosont
Vágtázó végleteken érkeztem a fővárosba
Póriasan, óvatlanul, szeretetlenül bolyongva
Jól szabott késemmel bátran nemet vágtam álmomban
A City hot dogként habzó szájjal figyelt fogyasztásomban
Élesen, sebzetten, félig száműzötten figyeltem
Minden másodpercben, kik maradnak mellettem
S ha már nem bírtam léptekkel, visszafojtott erővel
Valaki néha azt súgta, kövessem egyenes gerinccel
A tényt, hogy magyarnak születtem
Nem germán, és nem is szláv szánalomból vagyunk itt
A szél, mely idáig elhozott, belőlünk támad
Kihoztuk a vérzivatarból anyánk s lányaink
S szenvedéseinkből ezer éve új erő árad
Az öreg úgy hallgatott, mint a magyar ugar. Nem tudta, hogyan hallgat a magyar ugar, de épp úgy hallgatott. Búval bélelte ki az életét már vagy 45 esztendeje, azóta csak bujkál itt a Földön: a saját földjén, amit akkor, 49-ben elvettek, 53-ban visszaadtak, 61-ben elvettek, 92-ben visszaadtak, 94-ben elvettek. Ugyanazok mindig: városi ismeretlenek, akik soha nem láttak földet közelről. Most valami suhanc gyerekek, hárman, valakinek a megbízottai: addig ajánlgatták a csodát a kárpótlási jegyért, meg bérleti szerződést és majdani hozammegoszlást, hogy végül a sír mellett döntött. Felújítja a fia elhanyagolt sírját a városban ebből az utolsó jussból - 6 éve soha nem volt rá pénze.
Most itt a sír, fel is van újítva tisztességesen, a pénz elment, elment a föld is, 121 aranykorona, régen eltartotta az egész családot, az unokákat is, mikor a fia a válás után nyaranta kihozhatta erősödni őket.
Most itt hallgatnak, szótlan a fia már 6 éve, lehet, hogy nem is öngyilkosság volt - bosszú, merthogy ő is bosszút esküdött mindenki füle hallatára azok ellen, akik megint ellopták a földet, az apa földjét, harmadszorra 45 év alatt. Az öreg állt a sír mellett, a temetői ugaron, ez legalább megmarad, ez a sírhely.
A fia, ennyit biztosan tudott az öreg, csakugyan megfenyegette vasvillával a pesti suhanc ügynököket, mikor megtudta, hogy kicsalták az apja kárpótlását és nevetséges összegért visszavonhatatlan ügyletbe húzták bele, hogy most már se föld, se kárpótlási jegy. A fiú ekkor tényleg emelgette a vasvillát, jó hegyes tekintettel, a suhancok el is hajtottak azonnal, persze ordibáltak ők is kemény szavakat. Visszajöttek volna? Felakasztják a fiát, ahogy kiabáltak visszafelé futtában? Nem ismerjük mi a pestieket, azt se tudjuk, mit akarnak, hányan vannak ott fönn, kik vannak mögöttük - azt tudjuk, hogy a világ most az övéké. Kik ezek?
Az öreg életét bú bélelgette azóta. Megtört már mindene, a szeme fénye legelőször, aztán a kapáló ereje, lehajlott a válla, szétterpesztett lábbal taposta az élet, csak a fia volt neki, meg az onokák, ha engedte a volt meny. Csak alig-alig.
Némán nézegette a Nap lebukó szélét. Régen ez mindig megnyugtatta, ilyenkor rögtön a másnapra gondolt. Most már nincs másnap, a tegnap is szétmállott, a ma éppen most bukik le. Az öreg serénykedett még egy kicsit a sír szélén, szomjas vágyat érzett, hogy találkozzon a fiával, ott legalább nincsenek csalók. Csak a fia van. Biztos nem lett öngyilkos, sose ivott annyit még bánatában sem, biztos, hogy mások lökték a vonat elé. Az öreg keresgette később az égen a Hadak Útját, jó lenne megtalálni, azzal menni tovább. Rücskös kezével megszorította a másikat, jó erősen, hogy fájjon, hogy érezze, kell-e élni. Minek?
Kereste a szelet, szólni akart hozzá, mindig jókat beszélgettek. A vihar volt a legjobb barátja, főleg, ha zápor esett hozzá. Akkor szembenézett mindennel, akkor gyűjtött erőt, ez volt neki a legfőbb támasza. Nem tanult, nem tudott semmit, csak a földet, a néhány állatot és a családját tudta, de ha szólt hozzá a vihar és ha az eső szerette, akkor ő is felpattant mindig a Hadak Útjára, kedvenc ősmagyarjaival, végigszáguldott a világon ott fenn, s lekergetett mindenkit az egész földgolyóról, aki bántott csak egy embert is a Kárpát-medence magyarjai közül. Ha a Hadak Útján szélvészkedett, soha nem volt hallgatag, áradt belőle a zengő dal: Huj, huj, hajrá-á!
Szépen, lassan csúszott le a sír aljára. Már nem láthatta, hogy milyen csendesen és méltóságteljesen teszi. A fiú ugyan sajnálta, hogy az apja hozzá jön, de büszke volt arra, amilyen sok benne, az öregben, a méltóság. Az élet veszített, nem apa.
Zúgott a vihar: nem lesz itt egyhamar béke
Susogott a szél: enyhülés, elmennél végre
Száguldott a villám, tehette, élvezte
Azt a sok száz embert magába égette
Bömbölt az erdő, a fák is könnyeztek
Szökött az erő, voltak, kik kiégtek
Felszáll, felszáll egy halott madár
Rikoltozza, éltél, menj már, menj már
Csendben ment nyugdíjba az öreg vasutas, igen nagy csendben. Akkorában, hogy észre se vették. Nem volt búcsúzó mozdonyfütty, az irányító tiszt nem intett tréfásan vonatindító jeleket a tiszteletére. Még az utolsó balatonlellei beutalóját is postán küldik el, pedig az ajándék, ráadás a 40 évért.
Az öreg vasutas észre se vette, hogy nem vették észre. Megszokta. Krampácsolt, váltót szerelt mínusz ezer fokban, a villamosvezetékeket babrálta fent a magasban, ha elromoltak, vezette a furgont száz kilométeres határban, rakodott, éveket nyomott le messze távol a városi otthonától, vagonlakásokban a prériken, a síneken. A sínpárokon élte le az életét, a sínpárok voltak az ő igéző szempárai. Ha nem látta őket, rögtön hűtlenségükre gyanakodott, félt, hogy elveszti őket, hogy úgy futnak a világ vége felé, hogy egyszer majd nem térnek vissza.
A sínek mindenhova elvitték, elmentek vele, vigyáztak rá és hajszálpontosan a célba juttatták, ha karácsonykor befagyott a váltó az Ötfánál, s menni kellett éjfélkor. Nem számított, boldog volt, hogy mehet és tehet, ezért volt a világon, ettől lett szép a karácsonya. És ettől volt szép mindig a sínszempár. A leghűségesebb, akit valaha is látott, acélszürke. Másmilyent, asszonyfélét amúgy úgyse láthatott. Hol?
Később véget ért ez a sínélet, bekerült ismét a városba, kényelmes albérleti szobájából biciklizett az állomás szerelő bódéjáig - vaskályha fűtötte otthonosra! -, s onnan furgonnal minden nap a száz kilométeres határba. Mindig egyedül, itt meg a furgon lett az asszonya, követte mindenhova, meleget adott neki, akkor is, ha a hótorlaszok eltemették az utakat s gyalog kellett elmenni kiszabadítani a váltót, visszahelyezni a póznára a jégtől leszakadt vezetéket - a furgon megvárta az út szélén (jó kis útszéli nő, nevetett néha), s előbb-utóbb mindig hazaverekedték magukat a városig.
A vasutas - akkor még nem mindig volt öreg - tudta, hogy az ő keze nyomán mehettek a vonatok bármilyen zimankóban is. Egyszer rossz volt a jelzőlámpa, nem bírta eltüntetni a fagy nyomait, s még a váltóval babrált, mikor meghallotta, hogy előtte csikorog kegyetlenül a vonatfék. De ez csak egyszer volt így, a mozdonyvezetők mindig sokkal hamarabb fékeztek, ha ő esetleg bent ragadt.
A most már öreg vasutas nagyon egyszerű ember volt. Soha ne kérj senkitől - ez volt az egyetlen világosan megélt életelve. Nem is adtak neki soha semmit, de ez így volt arányban.
Amikor azután még öregebb lett, levették a furgonról és műhelymunkára rendelték. Szerette, hogy rendelik, nem csak úgy áthelyezik vagy beosztják. "Rendelik" - ez megbízhatóan hangzott, ezért szeretett a vasúton dolgozni, ugyanolyan szó ez, mint az, hogy a sín az ő szempárja. A műhelyben elkezdődött a csendes szakmai halál. Csavarokat illesztettek, vas alkatrészeket hegesztettek össze, a satuban idomokat szabtak, iszonyatos unalommal, a fiatalok eleve odébb lökték a munkát, persze éppen az ő irányába, tudták, hogy ő elvégzi. Csendesen elpiszmogott ezzel a melóval is - elkezdte számolni az éveket, s meglepődött, hogy ennek örül -, ki-kinézett, ha a vonat átdübörgött vagy megállt az állomáson, s arra várt, hogy életjutalomként kirendelik még valamilyen tartós pályamunkára.
Ahonnan csak hétvégén járna haza, s vasárnap este vissza is utazna a vagonbodegába, hogy mire a többiek jönnek, befűtsön és meghallgassa a híreket. A hírek sose érdekelték a városban, be se kapcsolta a rádiót. Csak itt voltak fontosak, kint a sínek mentén, ahol állandóan száguld az ismeretlen élet. Sok ember, mindnek valami nagyon sürgős és fontos dolga lehet, ha a vasutat választotta. Érdemes segíteni őket.
Ez volt régen. Most, ma, nem kicsit és nem nagyon öreg az öreg vasutas, csak annyira, amennyire kell: a nyugdíj kora eljött. Miért is búcsúznának tőle? Akiket most lát maga körül, azoknak sose fagyott a keze a váltóra, s a szakszervezetük előbb gondoskodik védőruháról, kesztyűről, mint a munka elvégzéséről. Pedig fordítva jobb a sorrend, motyogta magának az öreg most már nyugdíjas vasutas. Előbb adj, aztán kérj, mondta volna még - valami politikai adásban hallotta -, de nem mondhatta, mert ő sose kér.
Így aztán az marad, hogy adj mindig. Öreg vasutas.
)
Gubcsi Attila: Falurombolás
Lehúzta Európa az össztársadalmi kloákán
Pedig az hitte, azt súgja majd: vigyáz rám
Üvölteni meg sem próbált, nem akadt, úgy ám!
Egy jó falat a világdemokrácia kínpadján
Felhúzták a börtönfény előtt a redőnyt, ezt látja tán
Ha ezer ráncból, a rákovácsolt láncból a homlokán
Szakadékká mélyül-húzódik az ezeréves bőr. Tőr!
A legény süvölti, megöli, kerüljön kezébe kés, tőr
Majd mindenki úgy jár... , majd... , ha... , s részegen ledől
Egy le se kaszált savanyú árokpartra - s vitte a fegyőr
Egy száraz kenyér, vén kérges tenyér
Merész birtokosa mondja, igen, Erdély
Megél még kaszát, kapát, más hatalmat
S felmutat a csillagokra, mást nem adnak
Ám annyit, mit elraboltak furcsa hatalmak
S keresztet vet a rég nem látott hármas halomnak
Belenéz a semmibe, nem jön ide már senki se
Európából
Az anyának tegezett nemzetből, s túlnan se
A Lajtától
Dobd el a keserved
A szerelmed
Ácsorog melletted
Felveheted
Fenyőszagú szarus kezedbe
Ahol senki sem vár
A nagy vidám világsemmibe
Innent a hazádnál minden sarkon az áll ott:
Nem kérünk több bitangot
Csak leánt, csak ha fekszik ingyen ágyasnak
S isteni smaragját adja minden brandnew gazdagnak
S böffent a Kupleráj Szalon főnöke, fegyőre
Beöltözve sok leán elrepedt tüszőjébe
Kikiált
Spermát
Rendelek
Ez itt Budapest
Ne menjetek, kedvesim, vissza Erdélybe
Ide! Ide! Emide!
Kifröccsent a húsod
Spékelve csavarhatod
Magad köré, ha nincs többé
Előzményed, nemzeted örökké
Fejszét eresztettek hited közepébe
Elásták szívedet, hibernálók kelléke
S beástak egy világtalan tömlöcbe
Elüldöztek, s kérdezték, visszaszöksz-e
Mondj nemet, s gyermeked nem beszéli majd nyelvedet
Legnagyobb kisebbség, személytelen szekéren vihetnek
Adnak feleséget, férjet, s ha kérded, mivégre, hát elvégre
Ha iskolád fontosabb, tekeredj rá mások római nyelvére
Küllemed nem ókori, határod nem végtelen
Ha felszáll a füst a kontinensen, te vagy elégtelen
Helyzeted az öledben marad, mint bús eb, beléd harap
De kitűzöd háromszínű szalagod, neked mindig megmarad
Széles vigyor, megbocsátó mosoly, Európa utcáin tagadd
Meg önmagad? Sikátorban sikítsd, kitépték jogaidat
Nem volna itt helyed, Nyugaton a helyzet változatlan
Süppedj kicsit még mélyebbre a langymeleg ugarban
S a lépés dübörgött, vascsizmája, sarkantyúja, spiccvasa
Csekély sorsod a kíméletlen vándorúton újra megmutatta
Székely, csángó csóróm, csórikám
Tedd végre a kezedet reám
Még egyszer nevezd meg
Mért ragyogsz az életnek
Közben elvették a nevedet
Így nincs mit adnod gyermekednek
A kedvesednek, a szenvedőknek
Őszbe ritkult magyarságod
Úttalan, céltalan tipródásod
A Tejúton váró Csaba királyfi
Gyötrelmesen meddig nézi
!!
Átment a határon, nem tartotta be...
Mondta egy bűbáj-barom, letépte
Mellét, mellényét, erszényét
Ki fizet egy székely mellvédért?
Őkegyelmét, a határ őrét megnyerte
S futni, menekülni támadt nagy kedve
Üldöztetve haramiáktól, vérbő piócáktól
Kicsi buziktól és történelmi bestiáktól
Legyen már merészségem
Cibálom cimbalmom s a lelkem
Szaggatom mindkettő húrjait
Megszenvedem csúf vigaszságait
A röhögő pofát, a beköpő kofát
A rendőrt, teli szájjal jön, nem köszön
Félelemmel futottam törpe-halálomig
S most is véznán koslatok az új határokig
Meztelenül jön elém az élet
Győztünk, anya, nagyon félek
Jeges az út, hideg a förmedvény
A balsors visz-e, vagy őt viszem én
!!!
Az iskoláját, az istenit
Szétkent szájjal kergetik
Duzzadt orrúak lopott modorral
Szemtől szembe hé, ne ostorral
Mert ver, ki veremben születik
Fehér zongoránál sohase kergetik
Csak egy árva csikó képzelt tulajdona
Mit durván meghág a bunkó rendőr lova
A kis csendes halálfolyónál
A halálhídnál nem muszáj
Hogy ott várj kedvesem
Szép szemedben fénnyel
Mindig vágyó szerelmesen
Egyszerű lesz a szemfedőm
Ezt kérte szegény szeretőm
Döntsd a bánatod
Nem illet a halálod
Vigyázzál kislányom, rönkkel vágnak reánk
A szülők neve itt nulla, hulla-hopp csalárd
A padláson betyár-bátyádra leszállt az est
Foszladozó kötéllel a nyakán rosszul fest
Dikicshez szorított szívünkkel
Dacolunk a hálátlan évezreddel
A székelyek Pest felé tekintgettek
Csábítása láttán inkább lemerültek
A Kárpátok lábához, utolsó gerincnek
Szürkére kopott fehér galambot eresztgetnek
A sápadt gyermeknek, Budának
Vereség ez, túl kemény fejfának
A fejszém már kihagy
A fiam sem marad
A fejem rossz hagyaték
Tiéd lesz e roncs nyakék
Elvették a gerincemből a velőt
Cselvetők húztak rám szemfedőt
Csalogattak, raboltak széltében
Meghasadt a Föld szégyenében
Mi rám terül bágyadtan, szelíden
Apám jussa, holdja, most elviszem
Visszahozom, karomban kicsim teteme
Sorsszerű verítékemben, véremben kellek-e
Megtalállak mindenütt, megcsodállak téged, kisfiam
Bár a század vége kissé kicsorbult, éle bizonytalan
A határ deres, elveszett anyád csak minket keres
Tűzz magadra egyetlen csupasz szót: egyenes
Elküldte világnak a sors égető szemű leányom
Hány pogácsát hány most hamuba tiport virágom
Egy kiszáradt kéjencnek, egy kopár pénzzsáknak
Alamuszi kincstárnoknak, kinek életnedve kiszáradt
Berántanak tesztbábunak márkás-dolláros vízágyba
Szent Anna-tónál edzett tested kéjjegyekkel megalázva
Hazaszeretlek leánkám tégedet
Kiszáradó könnyed az enyémbe tedd
S ha a patak a parton tavasszal túl is árad
Tisztára mossa idegen vétekkel szennyezett ruhádat
Agyágyúk születnek ágyban, párnák közt pihegni
Gépen szállva fölé nem nézik, hol halt meg Petőfi
Az új itthoni csoda a szabad, független autokrácia
És lassan elveszti tömegét a túlsúlyos demokrácia
Sa sajt, ó!, sa sajt, ó!
Feneketlen szótó
Leninnel ijeszti kiskölykét a szorgos lángossütő
S sorban áll az ingyen tósztért az alanyi fennköltő
Tanult, tanul s tanulni fog fogat fogért X ex-marxista
Csüggedten nyaldossa puskája csövét Y, A karhatalmista
Ott izmos jobb kar lendül barnára
Itt láng vág rést Sztálin két lábára
Nyeld a nyálad, tisztán vagy fröccsnek
Nyald a szájad, ha kinyitod, beköpnek
Irtsd ki magadból a dudvát, a vad gazt
Száműznek mindenhol, mint éh a farkast
Osztályharcos lelked olykor belédszakad
Vézna testednek mára magja sem maradt
Együtt vagyunk, itt és most mind, egyedül mindenki ért
Ellopott utcakövek közt kanyargunk a végső győzelemért
Ködbe vesző félénk hazám
Te igazán jól tudod már
Az élet nem lett más
Mint megkezdett halál
Búcsúzom, a lovam száll
Előttünk a Taigetos áll
A kutyák gondterhelten heverésznek
Hja fiúk, ez a közszolgálati élet
Deficitkorszakban igen szigorú
Mégha szemetek hűségtől szomorú
Fel a fejjel, be a farokkal
Futás, nehogy vasalt sarokkal
Csóró véknyotokba verjenek
Közszolgálat-szolga emberek
Lassan morzsolgatta a pult szélét. Minden nagyon lassú, majd a zuhanás lesz gyors egy kicsit. Nem maradt benne talán csak egy halottnyi érzelem. Egyre nagyobbat taposott viszont rá a félelem. Az egyetlen, még mindig riasztó félelem a feleségétől. Tudta, hogy ez a ő elkárhozása. Ez a pokla, amelyet mindig el akart kerülni, ha kétszer-háromszor szájon vágta a feleségét. Részegségében.
Hátulról enyhén megtámasztotta valaki. Most sem csúszott le a bárpult alá. Az én érzelmem a félelmem - motyogta s felnézett, hallotta-e valaki ezt a fenköltséget. Nem. A két agypólusom már nem működik harmonikusan, ide-oda csúszkál benne a szív és az ész, az érzelem és tudat, a szenvedély és a szenvedés ettől az egész nyomortól - ismét felbámészkodott a kocsma levegőjébe, hallott valami zsivajt, de nem látott senkit. Úgy érezte, féktelen működésbe kezdett az agya, végre ismét tele van zabolázatlan bölcsességgel. Eszébe jutott Bibó István "félelem nélküli demokráciája", s tudta, hogy ezt neki és róla találták ki. Igen, elnyeri, visszaveszi még a demokráciát. Nem tűri el, hogy a felesége uralkodjon mindene fölött.
A két gyerek is fáj. A címűket se tudja. A lakás lepecsételve, valami barom őrzi, be se teheti a lábát. Ez lesz - ez a dagadt barom - az utolsó hópehely, amelynek súlyától megindul az a bazi nagy lavina: ő. Vissza a demokráciámat! - sutyorogta, s tudta, hogy ma is a 15 évvel idősebb, korhadt nő ágyába kell majd bújnia. Befogadta. De mindig csak egy alkalomra. Arra az egyre. S majd a következőre akkor, ha... A hányinger sörindukálta volt egy kicsit, de inkább a nő íze váltotta ki. Hátulról egy már-már ismerős kéz megint megtámasztotta. Demokrácia.
Várta a hópelyhet, és iszonyú erőfeszítéssel nyomta le a következő korty böfögős szart a két napja holt üresen éhező gyomrába. Gyorsítót akart kérni, csak nem tudta kimondani.
Tegnap is kidobták, előtte elvették az óráját, abból futja máma is, azt mondta az a hülye kis vörös. Azt persze nem tudja a vöröske, hogy ha én egyszer elkezdek komolyan inni, akkor kiiszom a vagyonából az egész Holsten-láncot. Mutogatni kezdett a gyorsító felé, de nem vették észre. Levi? Hogy állandó harmónia van az ész és az érzelemvilág között, és hogy hinnem kell a fejemben és a szívemben, és megyünk előre. Hirtelen lecsúszott a szék széléről, de szerencsére a pult pereme megfogta. Harmónia, Levikém, harmónia a testsúlyom és a pult széle között van! Jót kacagott, hangosan, jóízűen. Azt hitte. A nyöszörgő vinnyogást azonban senki se vette észre. Félrehúzta az arcát, az egész fél arcát, kifejezte undorát a harmónia iránt. Majdnem ott maradt a fél arca, majdnem nem bírta visszahúzni a helyére.
Talán, ha az Ég a Földhöz leér, Talán, ha új zenét rikolt a szél, Talán, ha álmaink összeérnek, Talán, ha szüleink még remélnek... Egyszer ő írta ezeket a szavakat. Volt tovább is, de azt nem tudta megjegyezni. A feleségéről szólt, meg a gyerekeiről, de mikor odaért, mindig elakadt az emlékezet, megroggyant a testtartás, és könnyezni kezdett görbe háttal, görbe szájjal.
Úgy látta, hogy Levi lép be az ajtón. Az jó. Akkor maradhat ex-barát. Ha hoz pénzt, és visszavonja okoskodásait a hópehelyről meg a lavináról. Nem is esik. Biztos üzen vele valamit az asszony, valami szépet. Az nem igazságos, hogy hetek óta azt sem tudja, hol vannak, hogy nem fér hozzá egy szaros gatyájához se, hogy a honoráriumait valami régi meghatalmazás vagy hamisított aláírás alapján ő veszi fel - és neki meg má órája sincs.
Nem Levi volt. Rosszul látta, ez valami legény lesz a piacról. Mit akar tőle? Nem látta soha. Ketten vannak. Mi? Mi van, faszikám?! Csúszni kezdett lefelé a székről, igaz, húzták is rendesen. Jobbról-balról a hóna alá nyúltak, közben - hihetetlen! - röhögést hallott mindenhonnan, az nem lehet, hogy őt röhögik ki, ilyen még akkor sem fordult elő, amikor az egyetemen előadás közben leesett a katedráról, pedig akkor tényleg részeg volt, és ezt látta is mindenki, de pisszenni se mertek - vihogott a vörös is, amint vezették ki a mentőbe. Rúg-kapálni akart, de a lábai érdektelenül lógtak lefelé.
A feje szét- és leesett. Ahogy a mentő ajtaját nyitni kezdték, s be akarták lökni, felnézett. Ez Levi? S ott áll mellette az asszony!? És a gyerekek, ijedten sírnak?
)
Gubcsi Attila: Nincs vége
CONSUMMATUM EST... ELVÉGEZTETETT
Golgota - Jézus Krisztus Pilátus előtt.
Elvégeztetett. Consummatum est. Ezt a címet akarta adni Munkácsy Mihály a Jézus-trilógia második monumentális festményének. Az első akkorra bejárta Európát, utólag megcsodálta az anyaország, az izmosodó Magyarország is, így vezekelvén Párizsból hazatérő nagy fiának, hogy nem tartotta, előbb nem tarthatta vissza a romantikát és a realizmust őszintén összekeverő nagy művészét.
Golgota lett az utad. Cipeled bárdolatlan keresztedet. Senki nem kért rá, le is köpdösnek érte, s te érted is. Mész, mert...
Mért is mész? Mert nincs maradásod? Mert összeférhetetlen vagy? Mert nem bírod elviselni, hogy nincs igazad, hogy tévedtél, hogy oda se figyelnek Rád, igéidre, amelyeket egyébként minden bokorban ezer hajlongó hajléktalan hirdet?
Mész, mert nem tehetsz mást. Úgy csinálod, mintha bárkinek is érdekes lehetne, hogy Te keresztet cipelsz. Nem érdekes. Nekik is van.
Dugdossák, mert tudják, hogy hülyeség cipekedni, s ha már muszáj valamit, hát inkább vinnék a hájukat, a bájukat, a vágyukat, ezt még szárnyaltatják is, mert ingyen van, és csakugyan lehet reptetni titokban, bá-á-á-bármilyen magasra...
Téged meg kiröhögnek, mutogatnak Rád, keresztet cipel, közben meg motyog valamit ez a hékás... s most domb jön, vigyázz, Te sík terephez szoktál, kényelmes cipőben, hűsítőkkel a sarkon, ez a Golgota-domb ez nem ugyanaz, mint amikor röhögve belekapasz-kocc a pultba, hogy el ne ess, s győztesnek kiáltod ki Magadat, mert ismét sikerült visszalendülni a gravitáció húzásából... húzz bele még egyet, hideg, mámorító... Hopp!, mi ez itt?!, ja, a Golgota, no gyerünk, pufff!!, ez meg egy sárrög volt, valamelyik haver röhögő hangját hallom, szerettem mindig, nagyon szeretem őket, ők a legklasszabb, legőszintébb, igaz barátfiúk az egész világon, puff!!!, most mé estem el, ki kéri a keresztet?, akar a jó öreg Isten Krisztus lenni, én egy szerencsétlen kis flótás vagyok Nazaretből, engedjenek haza, nem akarok állandóan pszichiátriára járni, adják vissza az eszemet inkább, a józanságomat, ezért még kötök egy nagy, egy utolsó alkut az ördöggel, aztán majd beszélek az Atyával, hogy hagyja békén a Fiút, nincs nekem semmi kedvem meghalni ezen a kretén kereszten, inkább heverészek ékes kereveten, inkább nőket s jó lelkeket kérek, nem kegyetlen halált, fenekedve a feszületen... már nem, már nem kérem ezt, soha többé... csak csendes békét, nyugalmat, rezdülő nyárfákat, az akácost a méhekkel.
Az Adriát, hogy megkeressem s végképp elhagyjam apám nyomdokát...
Itt jön mellettem a sok nő. A sok nőm. Mé sírnak? Inkább imádkoznának, az segít, az sokat segít, erre tanítottam mindig őket, hogy hinni kell, mindig csak hinni... Mindig csak nekem hinni! Mé rínak? Vegyék inkább át a keresztet, a szentségit (ez most itt nem a későbbi utókor káromkodása volt, hanem hogy vegyék má át és vigyék a szencségit, vagy mi ... ), vegyék, vigyék, mindig azt suttogták, hogy ők akarják vinni, én csak faragjam, ácsoljam, majd ők meg felviszik a dombra. Most pedig itt settenkednek, mutogatnak, ... hopp!... kopp!!!
... valamelyikük szart dobott a fejemre, jó, bírom, bírom, krisztusi küldetés ez is... de hát én még nem is vagyok Krisztus, én még csak majd az leszek, én most még csak egyszerű legényke vagyok, Jézus, a magyar Názáretből, X ucca 21., oda megyek haza, ott vagyok otthon, a sarkon leteszem a keresztet, elég volt, ráírom, hogy Jé-, Jé-, Jé-Jé-Jézuska hozta nekünk, az X uccai vagánnnyokkknakkk, ... mert valójában nem is csak a budai dicsőséges földalatti kocsmákban vannak a világ legnagyszerűbb emberbarátai, hanem mindenütt vannak ottan, csak oda kell menni értük.
Nnnna-a-a! Ne rúgjon már belém, elvtársasszony-nővérke! Vigye maga! Hhé-é! Én a ketteske vagyok, hé-éé-éé!
Ahova születtél, oda temetőt is nemzettél
Ahol a szíved megnyílik, ott az eszed becsukódik
Amiért balra fordultál, a jobbod még jobban vár
Akitől félsz, azért is szebb sorsot remélsz
S újraszületésedért csókot küldesz a halálért
Hideg eszed megbújva hátul maradt, szerencse
Vasszűz hajlamod vaskos béklyókat ver a szívedre
Átgázol rajtad e ritka jó század
S ha vele slattyogsz, befogja a szádat
Ha kilógsz a számsorokból, lesz, ki rád szól
Vég nélkül szeresd, rikolts telve jajból
Kedveld a bajt, belőled van, semmi másból
Ács-tenyeremmel szeletelgetem kettényesett életem
Lopott kenyerem friss héjával a kis héjákat etetgetem
Lelkem - belsőség, bensőség - fehér, puha ér bennem
Lyukas, szárad, mint az élet, de a mélye még érintetlen
Véredények, ütőerek lökdösik előre életem
A kényszertótágasból visszabillen a fejem
Előre, ileri, de körülöttem rongyok ragyognak
Kioltjuk egymást, jajt hagyunk a sírhalmoknak
Hol a láz, ami mindent megmagyaráz, hol a vérem
Bukdácsol a hajnal felém a kiszippantott térben
Félénk mint én, fejünkben álmos tétel: a jó az erény
Meddig mendegélünk még tévesen az élet peremén
Tétován tolongva, mástól megrugdosva
Másba tiporva, mindig mást megunva
Szilaj szárnyaink mikor nyitjuk újra
Suhogva, odasuhintva
Ahol ettől meggörbül
Az ellenfél.
Mutogató ujja.
A téboly eltéved.
Majd megtérülsz
Mire megvénülsz
S ha a Napod kihordozod
Meghatározod a csillagod
S mért ne fordítanád ki a fényt
Ha elpusztítottad az összes reményt
Ha csak kívül vagy üres
Ne bánd, senki sem sebez
Nappal széjjelszórom a fényhasábokat
Éjjel túlvilágra küldöm az élő jajokat
S mire magadra húzod a kivégző csuklyát
Lehajtott főmet hozva visszajövök hozzád
Az Ikrek jegyében születtem
Anyám jelével a mellemen
Egy arasznyira a szívem fölött
Ahova akkor a lelkem költözött
Élem szikrázott, mint a győztes sereg
Valami a helyén most csorbultan szendereg
Ikerként kétélű lévén, a másikban lelhetek
Elemi erőt, támaszt, izzó szót, fehér testeket
Lelkemet nem fedem többé fekete leplekkel
Csak hóval, vakítóval, hű tavasszal, lepkékkel
Itt vándorlok az utad mentén
Kopott a leventém, elmentél
Félre dobtál érted égő hiteket
Az értetlent énbelém rejtetted
A vakságot mindig rám hagyod
S én fény nélkül tovább battyogok
Elhagyott, lényegtelen, gazos utakon
Én szikláim helyett a sarat taposom
Kőkeményre fagyott égi hegyemen
Nem sírhatom: kérlek, kegyelem
Mennem kellene
Mielőtt jönnek a vashegyek
S reám döntik
Amit magam is eldönthetek
Add tovább a handabandát
Nem kell ide idegen lelkű ék
Add tovább, de ne terjeszd ránk
Add, vigyék el akik becipelték
Hol voltál? Álmodban még kicsit suttogtál
Fogtam csendes gyermeki halántékodat
Férfi leszel fiam, rebegtem eszemmel rád forrván
Szégyenlősen élek, hogy élvezzem hatalmadat
Halott-halvány kontúrokban
Kószálok az országnyi vadonban
Parlaggá tett földeken
Jegesedő reményeken
Kiégetett szerelmeken
A szomorú mindig ilyen
A lovam, ha akarom
Alám ül, ha kell
A hátamon
Együtt megyünk
Néha álmodunk
Habot nyelünk
A kengyel, ha kiesek
A harcban, leszakad
Vesztes leszek
Hátba lőtten jövök vissza
Akaratlan kar nélkül
Győztes sánta
Lovam ül hátamon
Sok a seb, a súly
Egyetlen lábamon
Nincs kiút semerre
Visszanézni ki merne
A tágas semmimbe
Így győztem mindig
A kiadós menekülést
Sietve a sírig
Rejtőző szenvedélyed elkísér
Hallom, ha felfogom
Mi ez a nyerítés
Szeretlek édes arám
Mint a hulló csillagot
Mely nem vigyáz rám
Halála után
)
Gubcsi Attila: Ó, kor
Verseim vacak, virágtalan vágyai alatt
Hessegetem a holtpontokat, vagyonom ez maradt
Én vagyok ám a vagány agglegény és ha kell, aggleány
Ülöm a szamarat, lazán, szőrmentén e négy láb angyalán
A csacsi kacag, kurjongat
Ki ül jól, ki fent vagy
Vagy ki békén marad
Csacsogunk csacsi császárral
Fejemen füleivel, ő az én csámpámmal
Jól van ez ímígy, valahogy elferdült minden
Csacskavagyonom van, csak nincsen semmi kincsem
Kérd meg az ezred utolsó századát
Oldja fel rád rég kivetett vesztegzárát
Bízza erőidre szélnek eresztett seregét
A szétszéledt vágyakat, néped dicsőségét
Századvégi szánalom ne bénítsa többé már
Az utolsó szó jogát ne zárja ketrecbe szájzár
Nyílik új virág a letiport, gyászos csatatéren
S korgó gyomrunkat nem tömjük többé lövedékkel
Zászlóinkat kitűzzük a jó reménységek földi fokára
Befogott szájunkat nagyra nyitjuk, vihart fújunk vitorlánkra
Szám a századé volt, a fogoly holt, most az ezredbe lépek
Köpj, vigyorogj, nyelj s fuldokolj múlt, már felfelé nézek
Átkúsztam a föld alatt, a fűben, a folyóban
Sehonnaiként csábíttatva, idegenként hazámban
Nem vagyok több, mint a nincs, csak egy csupán
A vakok közül, kukucskálva új urak bezárt ablakán
Lerogytam hét méter után, hol itt, hol amott utál
Valaki, ki dalomat megveti, lényemet kergeti durván
Nem szeretem már a mesét, mit tulajdonaként regélt apám
Gazzal benőtt udvarán, zokogván: a Szamosnál a hazám
Itt várjál most, bicegő babám, szórj rám egy szemnyi hamut
Búbánatos bájaiddal nyisd ki itthon a szemem, amit behúnyt
Annyi vak remény, adj örvendőt, kelendőt, keltetőt, adj erőt
Hogy vakon, szemtelenül meglobogtassam a színes keszkenőt
Házam, hazám odadobom
Úgy kiáltom határidon
Segíts, segíts most megmaradni
Halmomon
Ne fussak már üres járaton
Vigasság, vigadalom
Egy le nem morzsolt létmalom
Az álmom
Éppen elmegy a jövő. Slattyog-battyog, kétkedve mendegél
Vissza-visszabámul rám, mint a vad, az esetlen vak remény
Szendereg egy kicsit, ábrádja nincs, vállat von, sandít
Lenézi a jelent, a mélybe hőköl, hazudik, henyél. A jövő elalszik.
Végez a jelen. Jelentését olykor megszenvedem
A múlt hozzám nyúlt egyszer, de kimúlt: jelentem
Hőzöngtem, építettem és bontottam, rontottam,
Szántottam, száguldtam, véget értem a múltamban
Ha tudnátok
Hogy szétdobáltam
Örökölt kincsem
Meddig zokognátok
Semmim sincsen
S ami megmaradt
Magamra zár bilincsem
Vigadjunk hát
Hátborzongató mégse legyen
Az utolsó viszlát
Anyám, ti ketten
Te és teremtő erőd
Megrekedtem
S rekedten elfelejtettem
Mondani: örök legyen üdvöd
A sírnál megtaláltam apám
Belenéztem s ő fel rám
S igen nehezen
Tudtunk
Egymásra neheztelni
Bár tudtuk:
Elpusztulni?
Mindaz semmi
Hallottál-e már az én halottamról
Ki mikor megmozdul, hozzánk szól
Zavart szavakkal, szép válaszra éhesen
Kérdi: nem vagyok-e, fiaim, túl mélyen
Apám sírja is a hazám.
Szégyenlősen és magányosan bújik meg, nem úgy, mint lakója egykor. Nagyon megváltoztak. Alig találom. Mintha már nem akarna beszélni velem. Szó nélkül ment el, s most ehhez tartja magát. Mindig ilyen volt, makacs, kemény, kevély.
A sír is a hazám, itt lesz mindig, nem hagyjuk el egymást, nincs máshová menni, máshol kerületi tömegsírba tennének, ez meg itt a mienk. A föld is, a múlt is, és az is, ahogyan a sírban elritkult a jövő.
Apám az anyjával fekszik. Az apjával is, az rendjén van, de az anyjával nem szerették egymást, ki is tagadták egymást, s mivel ugyanabból a vérből voltak, be is tartották. Anya temette el a fiát, neki lett igaza: negyedszázad múltán csak a sírnál találkoztak. Apám ekkor sem szólt semmit, nehezére esett - bár láttam az arcán, hogy teljesen megbékélt mindennel.
Ha ez hamarabb sikerült volna! Most együtt keresnénk a legjobb sírhelyet a kiskun homokon. Mindannyian homokba tértek meg 7-800 éven át. Gazdag homok. Hív engem is, még gondolkodom. Az én sírom hazája lesz-e a fiamnak?
Mélyben gyökerezik az élet a félegyházi temetőben, másfél méter mélyről szívja új erejét. Apám könnyen adta, nem érdekelte. Sose láttam senkit, aki ekkora nyelvet öltött az életre, s még csúfolkodva le is sercintette. Apám - ezt csak most tudom, negyedszázaddal később - jobban szerette a halált, az élet túl hétköznapi volt neki. A halált lehetett provokálni, el lehetett szökni a markából, vissza is lehetett kacagni rá, s a halál nem volt durva, izgága, nyugalmat ígért attól a perctől, hogy az ember aláírta a békét. A szigorú tanyai tanító annyi nyugtalanságot látott már, hogy magában szeretni kezdte ezt az ősállapotot.
Nem ment könnyen. Akárhányszor számot vetett, tudta, hogy adós marad, deficitet visz magával. Ez mindig zavarta, elbújt szégyenében. Nem ismerte a deficitfinanszírozás eszközeit, csak a hitelezők zaklatását hallotta: szülők, feleségek, gyerekek, tanítványok a tanyákban, kifizetetlen számlák a boltban és a kocsmában. Erre aztán azt mondta magában: elég má'!
Hatalmas tenyere volt, a tenyeréből még nagyobb ököl eredt, néha rendet vágott vele. Hatszor annyit kapott vissza. Ebből is deficitfinanszírozás lett.
Írni kezdett, rajzolni, születésétől hordozta magában mindkettőt. Teletömte a fiókokat, a bérszobát, s fogalma se volt, mit kezdjen velük. Télen hideg volt, a fa alá gyújtós kellett, megoldotta. Mikor aztán az ereje kezdett el-elszökni, mikor a járását a fal segítette, s ez végképp megalázta hiúságában, üzent az ördögnek, volna-e már egy nagy slag kölcsön, sörös vagy boros, mindegy, csak pálinkát is lehessen folyatni benne. Volt ilyen slag, mindig van előkészítve a bugyrokban. Nagyon megörült apám, végre, végre megmenekül a deficitektől, nincs többé finanszírozási kényszer. Egyszerűen a szájába helyezi a slagot, s aki keresi, annak azt mondja, ez a lélegeztető, ez a legmodernebb.
Így lett. Lélegzett reggel, mély búvárszippantásokkal. Délben oldottan, felszíni könnyűbúvár technikával. Este szaporán, mint aki erőltetett levezető edzést tart. Éjszaka mélytengeri alapossággal. Vízre vágyott mindig, tengerre - elment hát.
Ahogy nézem a sírt néha, a gyerekkori pofonokat szedem sorba. Az öcsém megveréséért kapott balos-jobbos később a politikai kilengéseimet tompította s terelte középre a kettő közötti úton. A játszótéri verekedésért kijáró pofonzápor majdan jelentősen hozzájárult összefogott érvelési rendszeremhez és egy időben a külpolitikai kommentárok szerkezetéhez s a jó étvágyhoz. Máig érzem a médiaszereplésemben annak előnyeit, amikor apám elvert a szomszéd néni kicsúfolásáért: nem bandzsítok a kamerába, egyenesebb a nézésem. Egyszer nagyon későn értem haza az iskolából, dolgom lett volna otthon a jószággal, s nem tudtam jó választ adni: az ekkor kapott fülesek igen nagyok voltak, de mert rezzenéstelen arccal néztem apám szemébe, egyszer csak abbahagyta, s megcirógatott. Ez volt a legutolsó verés tőle.
Azóta szeretem a lányokat. Nem tudnak így visszanézni. Szeretem a könnyező esendőségüket.
- Tedd oda, vidd ki, akaszd fel, akaszd le, akaszd vissza, csorog a szád szélén, megmondalak anyádnak, igen, kicsim, ő is, neki nem, habos lesz, persze, csokival, nincs több lekvár.
Fél év alatt újabb két unoka is lepottyant az égből, kezdi keverni Anikót Annikával, főleg, mert mindkettőnek fekete gyémántból van a szeme. Jön hamarosan a Margitka kicsije is.
- Megint leesett, kicsikém, eszem a bogárfekete szemedet, akaszd csak vissza, nem a szemedet, így ni, ez a Jézuska. Ő hozott, Annikám. Mi a baj... hogy te vagy Anikó? Nem baj kicsim, bújjatok mindketten a kemencébe, ott nem talál meg a vasorrú bába, és ha kormosak lesztek, egy lesz a nevetek is: kormos kiscica. Hopp, elestél, édesem, sebaj, maradj csak ott, míg fel nem állsz. Ha felállsz, akkor már nem leszel elesett.
Ezt a logikát most találta ki, nem volt harmadik keze, hogy tésztadagasztás közben, a forralt tejet kavargatva, felszedje a földről a család legifjabb vitézét - az apjuk csakugyan azt hitte, vitéz lesz belőle, valami fene bátor fi, ezért is nevezte el Attilának -, aki épp egy kis macskát fojtogatott heherészve, míg a cica - csicsa - el nem vette a vitézke kedvét. Ilyen ma egy hun király. Mért nem nevezték inkább őt is Anikónak, Annának, Ancsának, Annusnak, akkor legalább nyugodtan keverhetné a nevüket, mind jelentkezne mindig. Attila? Na jó, kisbögyörős, legyen Attila. Hmm. Attila Úr. - Úrfi, fáj a macskakarmolás? így jövőre is ott hemperegsz a földön, kis csámpásom. Nem segít a mami! Magadtól, édesem, azért kaptál kezet-lábat.
- Engedd be! Menj ki. Ne gyere be. Leakasztod mégis? Nem, nem is lesz lekvár, mákos palacsinta lesz. Nem kákos kakalinka, édes Attila Úr, hanem...Na, segített az asztal lába? Tartsd szorosan, kisfiam, el ne engedd. Majd jövőre jövök, és fogjuk együtt, jó? Jjjóóó? Bumm!
Igen, ezekből a gyerekekből még lesz valami, gondolta büszkén nagyi. Ő is így nőtt fel, külterjes neveléssel, és világnak engedett 6 gyereket, akik most küldözgetik haza az unokákat, hál' Istennek, eddig van 14, s már mindegyiket nevelgette ideig-óráig. Laci fia és Aranka lánya gyerekei, ezek a láb alatt lődörgők itt ni, mindig nála vannak, válás és haláleset miatt. Nekik ő az anyjuk, ki tudja mi lesz, ha már iskolába is mennek. Attila minden idők legnagyobb gazfickója, ő nagyon jó helyen van, amikor a földön van, külön kell születni, ha majd talpra áll és őt kell agyusztálni. Ő nem is látta az édesanyját, a pásztornépek szerint csakugyan kemény legénynek kell lennie. - Jól van drágám, csak a fejed volt, katonadolog, alig vérzik.
Hhhhúú! Na, gyerünk tovább, a fő szabály, hogy nem szabad megállni egy pillanatra se, mert akkor észreveszed, mi minden vár rád. Ne nézz se jobbra, se balra, mert akkor jól nézel ki. Vállalj mindig többet s többet, s bírni fogod, ha nem gondolkodsz rajta.
Hallotta valahol, hogy Magyarországon a nagymamák tartják el a családokat. Tudott volna örülni egy kicsit, ha a papa lehetne erre a cáfolat, de az öreg nyolc éve már csak az életre cáfolat. Így aztán igaz lett a miniszterelnök vagy államelnök szava, itt igaz. A családok viszont nem tartják el a nagymamákat - de ezt már nem tették hozzá az urak. Nem is tehették, a nagymamák elvonulnak, mire őket kellene eltartani: temetőkbe, intézetekbe, vissza az egyszemélyes, homályos, rántottleveses életek mélyibe. Jó ott is. Tényleg jó, mert élet van ott is. Nem véletlen, hogy a halál a nagymamáktól fél a legjobban, csetlik-botlik, visszahőköl, megfutamodik, mire odaér.
- Elkészült, kihűl, forró, adom, töröld le még egyszer, nem süt már, édes, ugye, édesem, adj neki is, ő is hagyott neked, Attila Urat emeljétek fel a székbe, mert a cica már nagyon dühös rá, perssssze kicsikém, csicsa, úgy, jó lenne imádkozni, de azt nem tudtok, én mondom hát helyettetek, hogy áldja meg az Isten, amit enni adott. Igen drágám, ugyanott van édesanyu is, ahol most megáldja az Istenke, amit eszünk, igen, látja a drága anyukád, hogy mit eszünk, igen, ő is ugyanazt kapja, és nagyon szereti, hogy vele együtt eszünk, azért is sütöttem ezt, mert a mákos palacsinta - igen, picikém, a kákos kakalinka - volt az ő kedvence is, az volt és az is maradt, mert most itt vagy te...és...és...éssss. Itt elfogyott egy picit a nagyiból a szó.
Hiába levegőztek a lelkek
Most éppen elbukni mentek
Senki sem maradt már épen
Mint hajdan volt születőben
A színeknek, a hangoknak vége
Átöltözünk mindahányan feketébe
Onnan lilába, ki megverten kékzöldbe
Békétlenség tör be megint a szívekbe
Bordó a levegő, amin átkeringünk
Vadbaj a szél, amely átfúj felettünk
Süppedős a talaj, az iszap mély moraj
Eltört kardjaink fölött hörög a csatazaj
)
Gubcsi Attila: Lópárbaj
)
Gubcsi Attila: Az utolsó álom
Az ősök: hunok
Kevély a monda
Honnan hova sodorta
Népemet a képzelet
Csaba királyfi nyomán
Visszafelé tartó, vert seregek során
Itt fogadott be a föld
Mely mindörökké örökölt
E föld is szikár, száraz
A szabály fordítva igaz
Nem kapsz ingyen életnedvet
De mit feléd löknek, elveheted
A jelszót, ha megtanultad
Az ember itt nem hazudhat
Honnan jön és hogyan megy
Ha háttal vagy, elkergethet
Hejhó, betyár kiskun bazár
Évmilliók homokhordalékán
De a kiskun félszeg
Ha jobban megnézed
A hajdani délceg fejét leszegi
A vallatást csak Istentől kedveli
Ilyen volt apám, nagyapám
Sírhalmukon kettős magány
Osztottak édes narancsokat
S hozzá soha parancsokat
Ujjukkal még elérhetnek
Sietek, búcsút sose intenek
Miért nem féltem én
Itt születni s élni e világ szegletén
Ahol néha bogáncsba csavarnak
Virágot is csak temetni hoznak
Miért, hogy vágysíromon majd csupán ennyi áll
Ha létezik, ne más jöjjön értem, csak a kun Sátánlány
Elintézett az intézmény
Fejtartása bután kevély
Örökébe se fogadott
Csereszinten felszarvazott
Alig voltam terhes tőle
Mehettem a vetélőbe
Közöm nélkül semmi vagyok
Rendszerünk hatalma ragyog
)
Gubcsi Attila: Végtelenül
A homlokodon a csillag
Amely után menned kell
Ha elveszted jelző utad
Az éjen át rád lehel
Magadra sütötted a kéretlen beléget
Párizsra vigyáztál csillagszép szemeddel
Égett, tépett húsod ad a világnak füstjelet
Sztálinra sót hánytál szén s acél kezekkel
Milliónyi morzsa maroknyi ember kedvére
Vert és te verted, ütött-kopottra sorvadtál
Súlypont kéretlen kéjurak vasvesszeje hegyére
De holnapod, homlokod, csillagod fentebb áll
Űz, hajt, téged, a boldogtalant
Felejtsd az átkot, az örök hontalant
Hiányzol a világnak
Melyben kérése nélkül
Mindenütt jelen vagy
Születtél, megmaradtál
Világot alkottál
S ha csúfoltak, riadtál
De mindenkor magyarnak
Kirabolták a kedvedet
A nevedet nem adod
Felnégyelték a nemzetet
A gyáva elfutott
Itt hagyott egyedül halovány magunkat
Geopolitikai véderőnek
Kiket ha lelőnek, maradnak
Halált megvető bátorsággal - magyarnak
Elandalogtam
Kis bitangként
A felszántatlan ugarban
Felhörögtem megtört magyarul
Uram, az öledben ki ül, jogtalanul
Látjátok, a szél csendes, szinte kimúl
Testvéreim harca véres, unos-untalanul
A Kárpátokban a vihar megverten hempereg
Hágón-gyepűn oda-visszamászik az ős sereg
Rongyosszépen várjuk, tudatlanul, a hontalan holnapot
Szétterpesztett vággyal Európában megleszünk tán valahogy
A végén, a végeken hallgatag, kegyetlen a század
Vesztesekre, elhalókra marokkal szór setét árnyat
Mielőtt lomhán átfordul az ezredre
Talán nincs is mindent megbocsátó kedve
S helyettünk nézi, amint hányavetien pislákol-hánykódik a század elhalni sosem tudó
salakja
Mutasd meg az egész élveteg világnak
Hogyan égsz el éjjel, ha nappal megbántnak
Csendes fény a fejünkön, fejenként öt eszménk
A célkereszt közepében sohasem szeretnénk...
Megfogott, megrabolt, kiszabadított, majd itt hagyott a század
S közben hiteltelenné tettek nemzedékeket, jó párat
Belegázolnak türelmünkbe, kiáltozzák, voltál-e valaha valaki
S visszasüppednek saját dicsfényükbe, őket a nép képviseli
Ha egyszer majd megszólalsz, mondj bölcset, jókat, dicsérőket
Savanykás életeddel végre megfizetnek, ezt várják most tőled
Az új ösztön-osztály megfékezhetetlen erős serege
Merészen ránt bele mindent a saját alvilág-alvégébe
Ott minden érdeke s
Csendesen nézem koromat: kinek a kontúrja ilyen halovány? Az enyém, vagy engem be nem fogadó hazámé szétmosott határán belül? Melyet most tesz megfoghatatlanná és elvonttá - határtalanná - a kor, most, amikor újra büszke tudatunk lehetne, mikor szabad megint magyarnak lenni a kettészakított ország mindhárom négy részében: mindenütt, ahol megvédtük világunkat 1000 évig. És én most barangolok itt, magyarként véznán megyek, mert tudom, hogy bár újra otthon vagyunk a Kárpátok keleti, északi és déli vonulatain, a Dunánál is lent, csak ott nem vagyunk sehol, ahol nem is voltunk soha más, mint csizmás szomszéd: nyugaton. Itt mindig egy bizonytalan, keskeny földsáv választott el bennünket a másvilágtól, a Nyugattól. Mindössze 50 kilométer - de az mindig elválasztott, hiába ült át Bécsbe néhány évre Mátyás, ugrattatta lovait Rákóczi, s kergettette Jellasicsot Schwechat alá Kossuth.
Most éppen onnan, 50 kilométerről üzengetik hangosan, hogy nem kérik a magyart Európába. Pedig a 70-80-as években mi nyíltunk nagyra az elszigetelt Bécs előtt, hogy saját, önálló Kelet-Európa-politikát kezdhessen a Nagy Német, az NSZK előőrseként, mint később kiderült, saját érdekeket kereső támadó labanc portyában. Miért kiáltjuk most a keleti magyaroknak: maradjatok otthon? Félünk, hogy majd minket se engednek nyugatnak, ha hűek maradunk magyarjainkhoz a Kárpátok lábainál, s megmondjuk nekik, ne nagyon gyertek, nincs már határ, virtuális itt minden, hágó, átjáró, Verecke, Nagylak, virtuális a haza, a történelem, a múlt és a jellem.
Maradjanak inkább otthon, mert a Nyugat - Bécs is az lett megint, csak néhány évre volt neki fontos Közép-Európa szíveként büszkélkedni - attól fél, tovább áramlotok hozzá, mihelyst Magyarországon lesztek magyarok. Maradjatok otthon - majd mi megyünk, mi megyünk, csak mi megyünk Nyugatra. Mi, a magyarok a Magyarból.
Parlaggá tett földeken kószálok, országnyi vadonban, ahol olyan, mintha a végeken járnék, mintha a végét járná annyi ember. Szegények, azok is maradnak mindig, soha se lesz fogalmuk a globális világról és a géntérképről, a Moody's hitelminősítésről és az ötödik generációs számítógépről, arról sem lesz fogalmuk, hogy lemegy vagy épp felszökik a cukor ára a világpiacon - egyre megy mind, minden mindegy. Kérgessé váltak a reményeik, megjegesedtek az érzelmeik, szűkösködik az értelem - s legyint a kéz és az ész.
Felfalt a század-, ezred- s rendszerforduló egymillió embert. A nemzet gyarapodásában két emberöltő alatt kétmilliót tesz ki majd ez az egymillió. Kiégett a szerelem, kiégett a hazaszerelem ott, ahol összedőlt a haza: a vályogviskó, a parasztház, a lepusztult gyár és a lakótömb, elfogyott a család, ahol már a feketevonat se jár, nem hoz-visz munkát.
A lehámlott testeken a szomorú mindig ilyen. Aki tudja a társadalom mozgását, az tudja, hogy egy nép szenvedélye, odaadó lüktetése nem varázsolható elő "píárral". Tapsvihar és üdvrivalgás persze igen - a nemzet egészének összefonódó együttese nem. S ha az darabokra szakad, még bábnak sem használható igazán - nem mozdul. Ha egy változás tetszhalottá tesz egymillió embert, akkor rajtuk elhal a hullám, amely másokból előtör.
Ha valakinek az a merész, történelmi küldetéstudata támad, hogy egyszerre gondoljon a Kárpát-medence minden magyarjára, annak először vissza kell kapcsolnia az életfolyamatba a ki-, az elesetteket: azokat, akik itthon, csaknem fél évszázadon keresztül szerves részei voltak a mindennapoknak, s akik most kódorognak a számukra elhagyott vadonná vált országban - kódorognak, ha egyáltalán van merszük kilépni a rájuk csukott ajtókon. Őket kell először visszahívni az életbe, hogy ők is hívhassanak másokat. Szomorú csetlés-botlás lenne nélkülük a társadalmi tekergés, s a virtuális vagy valóságos határ mindkét oldalán félszeg kényszerek állnak lábhoz téve: mi legyen?
Amíg jégcsap lóg reményeiken, addig rongyos seregek állnak a Nyugat kapuja előtt. Ha az ő életük vereség, eleve megadás, s akkor a mienk is az: előre legyőztük magunkat, mögöttünk szégyen álldogál, előttünk lezárt kapu, károgó madár - ilyesmit láttunk már, édes úr.
Jaj a legyőzőknek.
Fejenként öt eszmét adott nekünk a század, öt eszményképet, öt teljes ideológiai győzelmet, öt tévedhetetlenséget és végső győztes társadalmat, ötöt vagy hatot. Emígy elmélkedik a filozófia tanár, ki nemrég még a végső kommunisztikus állapot előnyeit ecsetelgette, s hogyan lesz majd elérhető minden öröm pénz nélkül - most belekotort a zsebébe a buszmegállóban, s bár e korábbi tan szerint most éppen teljesnek kellene lennie a mindenféle örömnek, inkább keserű volt, mikor előrántotta üres kezét, hogy letörölje arcából a száguldó Mercedes sarát.
Fejenként ötször álltunk a célkereszt közepében, öt kivégzés, öt Duna vagy Tisza, öt polgárháború, öt hontalan holnap határtalanul szeretett hazádban, öt setét árny az ablakod alatt, öt besúgó fejenként e században, öt vagy hat.
Öt szétterpesztett vágy, hogy mi lehetnénk az európai éllovasok, a szabadságharc pesti srácai, lovas-, futball- és hajósnemzet három tengerünkön, ősi kultúrák oszlopai, s persze a gyönyörű, a gyönyörű magyar nők... Európa vár. A nőinkre. Sextett.
Öt Mucius Scaevola, öt önégetés két forró, egy hideg és két polgárháborúban, öt szabadságvesztés és öt szökés a börtönből, öt nemzedék hittelenül, tömlöcbe verő század, s rajta örök glóriánk: ezeréves dicsfényünk, megvakító visszfényünk. Jaj. Homály.
Most már mondhatok bölcseket, jókat, bántókat és dicsérőket, most már nem vagyok filozófia tanár, most új urak ölében ülhetek, biztonságos állapotokban élem savanykás életem, most mozigépész vagyok, s nincs célkeresztben a fejem. Új ösztön-osztályok kerengnek felettem, védő szárnyaik itt sötétlenek végeláthatatlanul. Nagyot pislantott az imént a véres, csúnya század is, aztán elszenderedett. Mászna még, de nincs szükségünk vesztesekre, elhalókra, csak az hívjon, ki vezetni mer - lásd, mennyi merész kalimpál itt most.
A filozófia tanár lassan andalgott a Margit körút minden nap újra felszántott beton ugarában. Rongyos-szép emberek hevertek a kapuk alatt és a reklámoszlopok tövében - ezek az új hullámot hirdették, amazok a régen kopott csaknem-hullájukat mutatták fel az Úrnak kitartóan, nylonzsákokba zárt életükkel. Mostanában facsarja az orrát a rossz szagú pénzcsürhe bűze, bilincset verne a karjukra mindenütt, a kaszinókban, az új budai fellegvárakban, a több ezer hektáros földbirtokokon és a bankkonszolidációk beláthatatlan csalássorozatában. Felhúzza képzeletbeli fekete álarcát és kaszabolni kezdi őket.
Lázadó kedvében van. Kacag a törvényre, amelyet amúgy is csak az ő bosszantására alkottak meg. Aki meglop, hívd tetemre - ez jól hangzott. Megigazította az álarcát, és odavágott azoknak is, akik a nagy gyárakat szerezték meg, majd a tőke új bajnokaiként lenyomták a béreket egyharmaddal. Többen tőle tanulták az extraprofit-termelés kapitalista tanát, mint a társadalmi brutalitás képletét.
Félkövér létről álmodott minden éjszaka, s nem arról, hogy a pénzéért kotorásszon a zsebben. Minden reggel arra ébred, hogy még soványabb lett. A hite elhagyta, a hitvese csak azután. A jövedelme nulla, még szerencse, hogy az egész napot eltöltheti a moziban, gebinbe kivette a WC-t. Szünidőt tart az ő történelme, ez már nyilvánvaló, hosszú téli szénszünetet.
A történelem, a magyarság sorskérdései se foglalkoztatják már, szabad minden sors, nem kell küzdeni érte, minden a hatalom kiváltsága. Ő dönti el, érdemes-e valami, valaki a jobbra, vagy cselédlány marad az, aki nem kér tőle állampolgárságot, bevándorlást, munkát, otthont. Mindig a hatalom dönti el, hogy mennyien vagyunk: tíz, tizenhárom vagy tizenötmilliónyian? Zavarosak voltak a filozófia tanár nemzetképei, annak idején csak titokban mert olvasgatni erről, azt azonban érezte, hogy ha a franciák, a németek, az olaszok, de még a románok, a szerbek is gondolataik közepébe helyezték a nemzeti büszkeséget, akkor miért, hogy nálunk lenézték ugyanazt, kiátkozták, kigúnyolták. Elhagyta őt a történelem.
Kóborolt az ex-marxista filozófia tanár az ő nagy csendjében, ténfergett a mindig rá zúduló lelki sárban, igen mocskos lett az ő hajdan volt tiszta képe a marxista megváltásról - de kezdte érezni, hogy vak és sánta volt az a kor, amelynek vállára oly szívesen hajtotta fejét annak idején. Gyere utánam - úgyse megyek sehova? Most legalább nem hívják...soha.
Kárpótlási jegyűzérek piszkos hada ült tort
Lopott földeken lopott várak ura tombolt
Gyárak, kincsek, marhák, még a szajhák is
Övé lett itt minden, kezéből eszik a pestis
Jegyűzérek álltak a temetők bejáratánál is, kárpótolni
Kiforgatni csontokat az ősi földekből, halált privatizálni
Undorító üzérek ültek bankokban, illetékes hivatalokban
Hogy senkié se lehessen, mije volt, mert az sohase úgy van
Kárpótolta magát minden örökös vérszopó az elmaradt vérért
S visszahívta jobbágyát, proliját, művészét, ha jött éhbérért
Undorító régi dagadtak, s buzi újonc kéjencek rohantak szerteszét
Hogyan szabdalják át a jogosultak tudatlan anyagi testét, mindenét
Kipirult orcácskájú rablók vedelték öreg parasztok fáradt vérét
S újraszabták a kárpótlás gyatra törvényét, gyengék vélt védelmét
Szorgalmas rablók lettek a jog legjobb védencei, tettük a szabály
Minden kifosztott kezében szertefoszlott álma, s egy jegy a maradvány
Kórpótlás, ez az!, s mert hiányzott nektek, mit eddig nem teremtettetek
Mert hiányzott nektek a kór oly nagyon, telhetetlen kegyetlenek
Hát pótoltátok a kárt kárral, s hogy nevét senki se érthesse meg
Ráhúztátok a privatizálás aranyköntösét a kárkórházi elmebetegnek
Nem viszket a talaj alattatok mások földjén, ami a tiétek
Mit tesztek, ha rabolt szarvasok agancsaikat döfik belétek
Az elterelt halakat, az állástalan lányokat milyen színre festitek
Hogy biztosan tudjátok, azokat zagyva illetéktelen nem eheti meg
Minden a tietek lett
Kárpótlási gengszterek
Mutassátok kezetek
Mely munkában edzettek
Dícsérjétek eszetek
Társnak a sötétséget
Rákosiék elmentek
Hörcsögszájjal jöttetek
Lenyúltatok földeket
Mit lánctalpak sem mertek
Maradtak nincstelenek
Nem tudják, kik lopták meg
Gazok, jegykufárok, röhögő győztesek
A jograblást törvényetek engedte meg
Átszabtátok a szegény népet
Létét ingyenjeggyel vertétek
A sors történelmében forog
Átszabó kedvetek lógni fog
)
Gubcsi Attila: Testvérek
Leltár. Kicsiny sovány proletár
Alattad életmérleg, mire már
alig lépdegélhetsz könnyelműen
Csendesen éldegélhetsz csak ingyen
Verd a válykot, csipdesd a hályogod
Úgysem látsz lényeget, tagadd a sorsod
A léted ténfereg az iszapban, építő paraszt
Sár marad a becsed, hasztalan hívság, dagaszd
Kövérre álmodod léted, törekben tántorogva érted
Nincstelen kisgazdából kivágott proletársors a kétléted
S ha elvették kezedet, házadat, tekints bágyadtan vissza
A barázdált századra, a saját betapasztott üres szádra: nem issza
senki szótlan osztályigédet, belebuktál az írígy és szenvnélküli földbe
Nem kérted jussodat, koslatva kóboroltál át a szótlanból a megszeppent csendbe
Mi ez hát?
Mondanám
Vigyél el a válladon
Unom a történelmi sziesztát
A rossz szagú pénzcsürhére
Fátylat mikor borítasz végre
Számtalanszoros tolvajok arcára
Feketét tegyél, s bilincset karjára
Öldösik a pénzed, nem kérdik, kéred-e
Levágják erszényed, elkérik, gazok csele
Kacagj a törvényre, kinevet ő is vénségedre
Vágj fakír arcot, és ki meglop, hívjad el tetemre
Ha nem
Viseled el
Üss vissza
Az tiszta
Meddig száll a büdös nyomor lefelé
A felszálló ágból száműzve örökké
Le, ahol eltéved minden magasztos
S csak két toprongyvánkos sikoltoz
Vacog a menhelyén a széttépett emberemlék
Végetért a jövő, a múlt serege felfalhatja nyergét
A szózat kövein ácsorognak halálhörgő emberek
Romhaza, szótlan nyomor, nincstelen elemek
Igazgatják restellkedve a jobbra-balra bohóccsákót
Hadurak selypítgetik az ismeretlen külföldi vezényszót
Per-tu lett a szegény élet, oly nagy a közös förmedvény
Haza kéne jutni már, sompolygó mosollyal semmi remény
S inkább cselédlány lett szegény
Szerte, szertelenül száguldunk a világunkban
Szépek, sánták, hontalanok, milliónyian
Szegények az elhagyatott utcasarkokon
Belvilágunk fázik összeszorított combunkon
Valamennyien vacogunk, meg sem születő gyermekünk is
Kótyavetyéljük végünk kiárúsításával a réges-régit
Kinyitjuk kényszerből a testünk napi hétszer mindenkinek
Lefekszünk, felállunk, széttárunk annak, aki kifizet
Elnyúlunk végre
Fölfelé az égre
Ez lesz a Mindenható vége?
Miért nem engedjük egymást
Szét a szélben
Szemtelenül
Vagy lesütött szemmel
Ész nélkül
Vagány magyarok
A magány vitézei?
Hazajövök, megvártak a nemlétező kék hegyek
"Veszélyes - levághatjuk", mondják új emberek
Szót kérhetsz, a mondák szerint azt itt letapossák
Csak azok álmélkodjanak, akik belülről nem láthatják
A setét szobába egyszer, ha visszatérek
Ahol pajzánul vihog az épp távozó lélek
Kitárom a nyekergő ajtót, ki a vakablakot is
S a szűrt fényből kiiszom hazám rejtett darabjait
Talpas vagyok a fagyban
Mundérom szakadt gatyám
Zörög csontom s a húsom fogytán
De élesre fenem a szablyám
Szélfútta elmém szűk lajbiba bújt
De sokan vagyunk ilyen kicsikék
S ha valaki egy csókcsokrot átnyújt
Lovunk vágtázva viszi szívünk melegét
Hol fészkel a holnapunk, hétpecsétes nagy titok
S az Isten úgysem lát bennünket a hidegtől
Csak azért könyörgünk, adjon még egy napot
Láthassuk porontyunk, ha a harc vesztésre dől
Mi mindig meghalunk, egymás után többszörre
Az Istenért, a hazáért, a királyért, s Esze Tamásért
Gyökerestől kitépnek bennünket, nincs ebben semmi se
Talpalunk ezer éve, s nem kérdezik, mit fizetnek a hűségért
Átküldte hozzám a nagy senkit
Birkóztunk zsebbe dugott kézzel
Sötétsége, azt hittem, megvakít
Most könnyít magán szembeszéllel
Kiszórták szívemet az urak, de kiszúrt szívvel is megyek
Ha a nagy hadiúton az istenek hozzád elvezetnek
Szórd a Tejútra te is a szíved
Felszedem az elvesztegetett életet
Együtt alszunk tovább a naplementén
Felébredünk lágyan a szerelem mentén
Védjük a fényt, megisszuk a sötét elől
Nem lesz több szenvedés a szenvedélyből
Mikor hozzád mentem, eltökéltem
Vasból lesz a szívem, zúg a vérem
S ha neked adom, nem marad semmi sem
A helyén, csak kiürülő hit, üres tekintetem
)
Gubcsi Attila: Lágyjel
Elhallgatott a magyar ugar
A szél helyett búval bélelt vihar
Megtört a fényünk a Nap szélén
Bújkál Földünk a Tejút legvégén
Nem hiszem, mit most látok
Egy félrevitt országot
Megszakadt mosolyokat
Fényben sápadt arcokat
Várnám, nevetve intenek
Nekem, az egyetlen egynek
Ha nem tudnám
Félénk az élet
Felénk
)
Gubcsi Attila: Mindenütt ott
Elhaladunk századszorra
A Hadak Útján
Hallgatunk. Egymásra soha.
Az Önmagunk Búján
jól megvagyunk.
Bandukolunk, Ősmagyarok
Keverednek bennünk hunok, kunok
Elveszített puszták veszítő népei
Mi, fiak, mindig apánk büszkeségei
Kezünkben dolgos nemzedékek rücskös kezei
Merre mutattok? Hol vagytok egyáltalán?
Hol a klán?
Letűnt korok dermesztő emlékére
Az anarchiától egy kicsit megégve
Új urak pózolnak zászlók alatt
Bandériumok nyergelnek lovakat
S mielőtt kezüket átnyújtanák csókra
Szét-szétnéznek, megállnak egy szóra
A birtokokon minden rendben, kérem
Szarvasok, vadak teremnek itt szépen
Selymes ideológia, hajlamos a jó bókra
Ez egy igazi, újrabló alternatív móka
Kemények leszünk mindig a vadászaton
Ezeréves jussot csentünk a kárpótláson
S ha Hé parasztot nem is ismerünk sokat
Fiaink ingyen kapnak friss leány csókokat
Kirúgás lesz a sorsa a helybeli jöttmentnek
Nem nyújtjuk nyálasoknak szívünket-kezünket
Élhetnénk csacsogó csókok csintalan csábításában
S enyészünk hóban fagyott szárnyaink árnyékában
Sárból lépünk meleg szívekbe sarkantyús csizmánkkal
Feszély, veszély, viszály nőttön nő akaratunk bomlásával
Kérem, ez itten a magyar változat
Hiába szórnak rá gazdag átkokat
Hisz a búban, amely vállára roskad
Hiú, nem hiszi, bele is szakadhat
Dicsőség néked, ó magyar kárhozat
Szeretem megélni totyogó világodat
Kétkedőn nézünk mások távlatai elé
Bámész bátorságunk hova hull errefelé
Kétségben tengeni vétség nélkül
Eszméletlenül, hol az eszme elkerül
Kevélykedő kedvetlenség álarcával
Szunnyad a szemérmetlen vérbajában
Hevenyészett féktelenség hempereg
Ha nem vagy vele, jön a hadüzenet
Ha a fagy nem hagy fel bennünk
És hulló hóban gémberedünk
Ne félj, megmelegít a lelkem
Ha felébredünk a nincstelenben
Ha a felhőkből jég helyett vér ver majd
S a sorsod vak sínen zakatolva elakad
Ha pozdorjává törik szolíd becsületed
Én leszek a dicső hatalmad, tedd rám kezed
A homok húz, reccsensz mindig lefele
Fájó gerinced mondja: nincs arra semmise
Neked.
Nincs ajándék, csak akarat.
Nincs alom, mi másoktól rád maradt
Nincs márványvakolat az arcod fölött
Nincs semmi szín, amit nem a Nap sütött
Nincs sima tenyered, s amit nyújtasz, bármikor elvesztheted
Nincs hét krajcárod, elitták, elsirattatták már mások veled
Nincs ráncolható homlokod
a redőket rád sütötték karmos akarnokok
De van szemed. Kicsit ferdén, félédesen, élesen mindig rám mered:
Ő a senkiföldjéről jött, kérgeskezű, csillagszemű kiskun szereteted
Ha valaki leereszti a kormánykereket
Nézzen szét, széled-e bámészkodó tömeg
Ha a biztos közeg utólag is ott marad
Nem surran-e át gondolat a kontroll alatt
S nem is hág fölébe, hisz láthatja a határt
Bilincsbe nem verheti a politikai bazárt
Ám ha a gondolat kilép a hálójából
S előre vágtat keserű tegnapjából
Ha leöblíti máris a holnap mámorát
S nem nézi, milyen a jobbra-balra át
Ha nem hiszi, hogy létre hozott egy új századot
Holott csak az volt: a régiben igencsak fázhatott
Ha a gondolat tettekben talpal és fel is száll, ha kell
Ha megfeszül minden ész és nem dúl baljós érzelem
Akkor add a kezébe a terek összes macskakövét
Hogy odavágja, s kérje cserében a kormány kerekét
Átlendítem kényemben felém a holnapot
Magóg epigonjaként jó szót nem kaphatok
A demagógia zűrzavarában
Ész szűkül félénk fajtánkban
bátran
Mit szedjünk fel, a követ, a nőt, a sínt
Vagy a magára maradt emberi kínt
Mit szép szóval kirúgott megint
A titokzatos felső szint
alul
Mi tart össze bennünket, az izom, a szövet
Az ámulat, a választás meg egy szál szöveg
Kábultan-ájultan árván nem tudhatod
Hogy az életünk érted is végig slattyog
önmagán.
Kimérik majd az utolsó kortyot is a levegődből
Igyál hozzá mézes cseppet a mérgezett időből
Hogy ne kelljen már túl sokáig fuldokolnod
Ha a testedből az energiát államodra hagyod
privatizálni
Ásó, kapa szakít el az élettől, fent hagytad
Színtérül a társadalomra bíztad hű társadat
Betapostad életed az örökké bezárt udvarra
S már nem emlékszel a letépdesett hajnalra
kinyíltan
Tested hát lent, emeld fel lelkedet magasra
Ocsúdj, nevethetsz mindig sötét éjszakákra
Megfeszített életet éltél, felengedhetsz
Te is odaléphetsz egy ácsolt fakereszthez
álldogálni
Háttal állt a sorsnak. Szemlesütve, néha bátortalanul hunyorogva. Mindig háttal, ne is lássa, mi történik vele. Ő egy ember, egy ilyen ember lett.
Útját téveszti minden kéznyújtás őfelé. Mancsok érkeznek, kéznyújtás helyén újra sújtás. Beléje önti a keservét az élet, ha azt máshonnan elzavarják. Hitvány ember lett, sajnálni sem érdemes. Megvetik, mert becsaphatták. Amióta már nem indulnak a fekete vonatok Pestre, amióta száműzték onnan azokat, akik felépítették. Azóta nézheti, hogy lesz-e egyszer pénze rendes vonatra, még egyszer, de úgyse lesz. Lapostetős kunyhó lett neki mostanra az ország, faragatlannak tuskó jár. Eddig jutott a gondolataiban, amikor a nagy gyereke leszállt a vajai állomáson a nyíregyházi személyről - gyalog mennek majd haza Rohodra.
Minek jött haza ilyen váratlanul, örüljön, hogy Pesten dolgozhat? Kőműves volt az apja is, a fia is, ő is az, segédmunkásnak számítanak ma ezzel. 1988-ig minden vasárnap 80-90 ember indult Rohodról Pestre esténként, most meg senki, nem megy, nem jön, áll az élet háttal a falunak.
Egy becse maradt csak, a kis becsülete, de ez üres kongás, kinek kell, semmire se váltható. Elrepül majd ez is hamar, ha még sokáig vánszorog egy lábon ez a sovány élet. Akkor majd el kell venni valakiét, nincs már messze ez a határ, átlépi hamar, tíz éve nincs munkája, senki a neve, egy helyben topogva is szélvészként menekül a saját hazájában mások szeme elől.
A fia leszállt, ő volt az egyetlen, aki érkezett. Menni nem ment senki. Nem szóltak egymáshoz az úton, látszott, hogy neki is egyre megy. Csak nem akar itthon maradni?
Ez a gondolat spiccvas-rúgás volt belé, de hagyta, nem szisszent, hátha jön még vascsizma is, mikor majd otthon leülnek, sarkantyú a véknyába. Eddig a fia - alig negyven éves -, a fia pénzutalásaiból élt a család, a rokkant anya és a leszázalékolt nagynéni, akinek nem volt saját otthona soha életében.
Belesüppedt egy kicsit a papa a rohodi út porába, szívesebben ment volna vissza, Vaja-állomás felé, a fiát búcsúztatni. Gyorsan maga köré csavarta a hitét, hogy téved, nincs semmi baj, ez csak olyan látogatás, 8 év után igazán oka lehetett rá a fiúnak.
- A gyerekeim nem állnak szóba velem már két éve, semmi esélyem, hogy az asszony bármit is ad a lakásból, befészkelte magát, ott nekem múltam sincs. Tekeregtem az utcákon, szállásokon, háromszínű kokárdával mentem be a hivatalokba, mindenütt elégtelent írtak be. A kutyák megnézik, hogy belém akarnak-e harapni egyáltalán. Megtagadtam magam már naponta százszor is, voltam rakodó, aszfaltozó, árokásó és feketén sírásó, kofák szállító szamara. Elég volt. Hazajöttem.
Ettől nagyon félt a papa. Egy szobában három öreg jól megfér már 10 éve, nem lettek szegényebbek semmivel se, annyijuk se volt, hogy megosszák, nem is fáradtak vele, volt, ami volt.
Gyakorolják a közeli örök nyugalmat minden percben. A fiának ez tömlöc lesz, valaki valakit elkíván onnan. S most már pénz se lesz haza. Őszbe szaladt a papa fáradt kedve, baj lesz itt. Véznán koslatott az élet eddig, de legalább megélt valahogy.
- Hazajöttem, s maradok. Nem keresgethetem a nyakbavaló kötelet kétségbeesésemben. Nem szorongathatom a dikicset a szívem alá. Rohodon születtem, itt kell megélnem. Felmegyek mindennap Naményba, a Tiszára, jön papa is, mi ketten nem kubikolunk többet. Összeszedek itt a faluban naponta 20 embert, őket viszem munkára, gátra, mederkotrásra, derítők építésére. Ha hálátlan a csavargó élet, akkor majd megfordítjuk felénk: nem várjuk a pénzeszsákok kegyét. Közmunkára megyünk, húsz ember már majdnem annyi, ahány tarpai jobbágy várta Rákóczit. Ha ki kell öntenie a Tiszának ahhoz, hogy nekünk is legyen saját fejedelmünk, hát akkor jó, kiöntött már. Megkeressük holnap a dicső új ezred fejedelmét, megnéztem a nevét, Tóth András közmunka szervezőnek hívják, Vásárosnamény, Rákóczi utca 289.
Papa szipogott egy kicsit. Magában már pakolta össze a hamuba sült pogácsát, csak még nem látta pontosan, hogy tényleg Naményba mennek-e holnap a batyuval, vagy a mentők kezébe tolja a bolond fia után a pogácsás szatyrot. Háttal a sorsnak. Kemény a fejfa - törte a fejét.
Miért bántjátok a közszolgálat szolgáit? Az örök deficit áldozatait és vértanúit. A spártai lét hűséges élettársait. Az államháztartás eltartóit és kitartottjait. A hiányt és a hiányosságot. Az állam vézna testének vékonykára karcsúsított oszlopait. A fűnyírókat. S a lenyírt füvet. Az utcakövek célpontját, a Parlament ékköveit - s azokat, akik beköpik a beköpötteket, miközben talán az utóbbiak is ékkövek.
Az agyágyúkat miért; s miért a közkatonát is; s miért a kartácstűz sebesültjeit - hiszen ők is a közszolgálat szolgái? A kórházakban. A tanteremben. Rendelőkben és rendőrségen. A bíró is és az író is - jaj!, ő nem!
Miért bántjátok? Ne! Bántják ők egymást. A rendszer úgy van rendszeresítve, hogy kölcsönös kereszteződések halmazában bukdácsoljanak, s hogy soha ne tudjanak kijönni onnan. Valaki ezt így szervezte meg. Őt kell megkeresni, és megkérdezni, hogy: miért is kell bántanunk a közszolgálat szolgáit?
)
Gubcsi Attila: Házas ág
)
Gubcsi Attila: Egymásra utalva
Éltemen átgázolni nem szabad
Rátok reccsen a gerincem
Vész jajdul minden szívemben
Vad csatába hívna a gondolat
Zúzni-törni neked lehet
Védd meg kiváltságodat
Betonozd magányodat
Rángasd fentről a felleget
Fosztogatni mindenkit kell
Add-vedd mások fölös életét
Honodtól vedd el a magadét
Kezedben pártod könyvével
Szívedben vezéred bús könnyével
Halhatatlan szegény, hallgassa meg mindenki
Töviskoszorú rajtad, alattad éjjeli
Bár nem Isten hívott most, menned kell
Vár a Diadalív, szépre építtetted
S bújik a rongy, nincs ünnepe
S az éhes poronty lyukas ülepe
Üdvözli majd nagykirályi felségteket
Lazán hal ki a század
Alig két világháborúval lázad
Önmaga ellen
S bután kacagva kérkedik
Mi marad az új ezredig
Halotti csöndben
Olykor csak lődörög-vánszorog
Most megint csak köpdösve ácsorog
Az életem mellettem
Az irányt bandzsítva hiába célozgatom
A hiányt - fuldokolva - már alig bírom
Kire kell port hintenem
Vastagon eltakar másoktól az arcbőröm
Csak az jut be, akinek a hitemet őrzöm
Koldúsból király legyen
Nyeld a nyálad
Vágtázz néhány százat
Hegesztek nektek eleget
Összehegesztem minden hegetek
Szakmunkásbizonyítványom felmutatom
S e nagy heget egy sújtással kettévágom
Kiírok magamból mindenkit
Ti engem kéretlenül irtottatok ki
Meddig tart a verseny élők és élők között
Megsaccolják a halottak két kaszálás között
A hegesztő vasmunkanélküli, a kaszás arató paraszt
Osztályszövetségben a századvégen darálják ugyanazt
Haragban
A Hit-temetőben csendben lépdegélek
Hagyd, hagyd még ezt a percet, kérlek
Ha lépteid nyomán már semmi sem sarjad
A foltokat, ha akarják, hagyd most már rajtad
Ezek miatt lettem oly hirtelen hitehagyott
Rossz kedvemben hit-sírok között járdogálok
Megtérnél, de nem tudtad, hol a végső határ
Hit-tudat nélkül kopott gyászruhád vár
Hit nélkül az életed agyonnyomja szívedet
Hunyorogva bezárhatod távlatvak szemedet
Hamleti fejedet az öledbe fektetve keresheted
Mi az élet, ha megölöd derűdet, örök örömödet
Fényesítem hófehér ruhámat
Élesíteni csillogó kardomat
Nem halok meg csak úgy, néha
Hit nélkül az ember kicsit béna
Vánszorog a valódi tájon
Égig tündöklő tisztaságom
Szédületes felvillanásom
A szülő alföldi szántón
Uram, Te a végtelenben mész
Én az értelemben vagyok merész
A forróra fűtött képzeletben
Ahol semmi sem megy nélkülem
Feltárul a rejtett titkos mélység
A ráció, a szó elveszti érvényét
Az alku fölösleges fáradozás
A hit az egyezményes oldódás
A haldokló madár is feltámadhat
Engedd szárnyán repdesni fiadat
Kifáradtam, hát éljenek már végleg mások most
Sejtjeim felmondták az önzetlen szolgálatot
Nem éltem hiába, eljön majd látszatom hiánya
S lesz egy lélek, kinek én leszek hűséges árvája
Ha büszkén lépdelsz a magad hősi eposzán
Vedd észre, nem voltál más, mint vakoskodó talány
Nem ténfereghetsz szabadon, legfeljebb üres vackodon
Mit magadnak gürcöltél kérgesen, másoknak lett otthon
Elakadt szívbillentyűmmel
Féldegélek riadt féltökéllyel
Mennék még, de indulni sem merek
A sértett szívkamrákban nincsenek remények
S a sötét, nedves szívűrben lassan elakadnak a belső hangok
Maradt még ott valaki? - vagy csak űrzűr-dallamot hallgatok
Omlott a szalonna a szájában, folydogált lefelé, pedig avas volt, ő meg fogatlan. Így szerette. Senki se mondta volna, hogy 84 éves, és hogy legalább 80 éve így szereti, így is eszi minden nap. Ez ad erőt. Bal kezében egy negyed vekni - ez a markában -, a szalonna félig a markában, félig a hüvelyk- és a mutató ujja között, az alá szorítva meg a hagyma, a jobbkézben a bicska. Takarékos étrend, takarékos mozdulat, takarékos ember. Kibír mindent, mindig.
Előtte a kapa, ugyancsak az akácfa árnyékában. Nem kér enni, a kapa csak ad. Ez már 20 éve. Néha vissza kell fogni, nehogy magától munkába induljon, délidőben, ebédidőben pihenni kell. Hajnal négytől eltelt már egy nap. A városban ennyi a műszak, utána már tilos dolgozni. Itt mindjárt kezdődik a másik nap, este kilencig tart. Akkor ideje lesz kihúzogatni a csontokat.
A szalonnából sose elég. Van bőven a padláson is, a hombárban is, közvetlenül a cserép alatt. Egyre avasabb, már szép sárgás színű, áttetszik a melegtől, mesterdarab. Más kutyája felfordulna, mielőtt megkóstolná. A városban szívinfarktust meg vérkeringési bajt kapnak tőle, elhíznak - ő meg ilyen sovány, vékonydongájú volt egész életében, kórházat nem látott belülről, az orvosságot nem ismeri, leszámítva az avas szalonnát meg a vékony homoki bort. Ma még hátra van nyolc sor, hajszálpontosan napnyugtára befejezi.
Bántja a nagyfia öngyilkossága. Kire hagyja a 10 holdat, minden van azon, kaszáló - elég szikes -, szőlő, kukorica, búza, árpa, minden, még gyümölcsös és dinnye is? Legalább az unokákat kiengedné a meny, de úgyse engedi: bolti árus nagyasszony lett abból is, nem bugris parasztokra bízza a gyerekeit. Erre ment rá a fia is, bugris, bunkó, ki szereti ezt hallani, olyan leszel, mint az apád, földtúró vakond, aki ki se lát a kuckából.
A fiának ezt kellett volna örökölni, most elment, nem merte, felőrlődött a vitában az asszonnyal, aki ráadásul tavaly a válásig vitte a bugrizást. A szalonna nem mindig omlik szét a szájban, ha fogatlan az ember. Maszatolgatni kezdte a szeme tájékát, de csak egy percre, nehogy meglássa egy seregély vagy a madárijesztő. Szokatlan volt neki ez a vakarózás a szeme tájékán. A szalonna tétován ácsorgott a szájában.
Lenyelte.
Kié lesz a föld? A kicsik azt se tudják, hogy van, az anyjuk letagadja a nagyapjuk létét is. Amióta meghalt a mama, egyedül építi a jövőt. A jövő ezt nem tudja. Most már ő se.
Minden szomszéd otthagyta már a tanyát, kihalt belőle, feladta, eladta, ebadta. Düledeznek a falak, a ház azonnal meghal, ha elhagyja a gazdája, még a száz éves falak is rögtön elporladnak.
Elindult haza. Minden évben így indul el, évente legalább háromszázszor - a legpimaszabb télben nem kell kijönnie -, 80 éve. Az unokája egyszer kiszámolta és azt mondta, hogy akkor majdnem huszonötezerszer. Az jó sok lehet, bár nem tudni, mennyi. Annyiszor.
Most is megy befelé, de két dolgot nagyon megfigyel, szinte hunyorog, annyira meglepi. Az egyik, hogy igencsak megnyúlt az út hazafelé, már mióta megy, és egyre távolabb lesz minden. A másik, és ezt látja az árnyékán, hogy ő meg sokkal kisebb lett, lóg a válla, a földig ér lassan a karja. Nem bírja fentebb húzni.
Nyújtaná a tanya felé, hogy elérje, hogy megfogja, hogy ne menjen már az meg mindig távolabb - de rövidül a válla, a karja, szökik az ereje. Le kellene ülni szalonnát enni, dereng a fejében, legalább néhány falatot, de eszébe jutott, hogy délben hogy ácsorgott a szalonna a szájában, hátha most is kötekedne csak.
Leülni azért leült. Most először a 80 év alatt. Ez egyáltalán nem zavarta, tudta, hogy néha meg kell pihenni. Ahogy ült, kezdett valamit érezni a szalonnát nem evő városi emberek szív- és vérkeringési bajaiból, ilyen lehet az is, ilyen üres, ilyen vértelen vér, szívtelen szív. Kiesik az erő a porba, a lába elé? Ledőlt egy cseppet, megszokásból.
Felnézett a teliholdra, mindig beszélgettek. Látta a kerek képében, hogy ebben az évben 2000-et írnak, szép, pontos, kerek szám. Tágra nyílt az öreg szeme a csodálkozástól, a szíve ürülni kezdett, és ha már pihenni akart egy cseppet, hát kikerekítette egészre.
Kis gyerek kerekezik a gáton. Jobb lábát a váz alatt átdugja a jobb kerékre, az egyensúly emitt marad főleg, a baloldalon. Amoda nagy erővel kell áttaposni, átvinni az egyensúlyból. Az apja bringája, a nagyapjáé volt, most az övé. A felkötözött liba gyönyörködik a tájban, inkább persze a talajban, lóg a feje szegénynek. Emiatt néha nagyot gágog. A gyerek kacag, tapossa a pedált, a libáért sok pénzt kapnak, őszre lesz majd neki is iskolatáskája. Őszre minden megváltozik, iskolába jár majd, mindenki megláthatja, hogyan tud olvasni. Őszre más mércével mérnek, ott nem vacak 19 kiló lesz az ő sulisúlya. Őszre őszintébb lesz az élet.
A liba lihegett egy kicsit, most már a gyerek is, iszonyúan tűzött a nap és még hátra volt 6 kilométer a felvásárlókig. Libamáj lesz a gágogásból. Ettől kicsit szomorú lett, ő legeltette húsvét óta minden reggel, míg tömni nem kezdték. Lesz még másik tíz, karikázhat eleget, ez most a táska miatt lett sürgős. Azért a holdfénynél iskolás korában is fog majd olvasni, mikor nem látják. Ha észreveszik, hogy kiszökött, büntetésből imádkozni kell még egyet.
A talpa már kezdett fájni a pedálon, ez meglepte, mert egyébként nagyon szeretett mezítláb. A bringa minden ütemváltásnál ide-oda himbálózott, de biztosan haladt. Gá, gá. Jól megvoltak ketten, mint mindig a kora reggeleken. Most eszébe jutott, hogy talán mégse vele kellett volna vágásra küldeni a libáját, de nem ám, kispajtása volt ez, akkor is, ha annyiszor meglopta a búzatáblát. A szomszéd búzatábláját persze, a mienkre vigyáztunk.
Az édes volt az oka mindennek. Kitalálta, hogy ő, a fia akkor lesz büszke mindenére, akkor vigyáz rá, ha maga keresi meg. Ez igaz lehet. Ezért nem vérzik most annyira a szíve a gágásért. Majd gondol rá mindig, ha bepakolja a táskát hajnalban. Ez a liba ajándéka a sok potya kalászért. Amiért nem vágott oda a pálcával. A liba csendesen, egyetértően hallgatott, ráérősen is. Gá.
A gát persze igen egyszerű gát, nincs erre folyó, még patak se. Az országút mellett fut, az árkon túl, egy picikét magasabban a rétnél, hogy a víz ne öntse le, lehessen rajta mindig hajtani. Nagyon szűk, a felnőtt bringával, a váz alatt csámpázva igen nehéz tartani az arasznál is vékonyabb ösvényt. Miska felhajtott az útra. Soha nem tette még, de a táska tudatában, meg a holdfényes olvasások élményével úgy érezte: kinőtt ő már a gyerekkorból.
A makadámút más világot teremtett. Nagy lendületet kapott az élménytől. Nem kellett görcsösen tartani a szűk irányt, szabad volt a tér. Vidáman intett a fejével az elhaladó busznak. A sofőr el is csodálkozott. Messziről csak egy nagy biciklit látott, most meg valaki vigyorogva kikandikál alóla. Lopja a gyerek a libát?
Repült a kétkerekű, mintha négyen menne. A kis mester biztos kézzel kormányzott a nagyvilág felé. Balra dőlök, jobbra egy kicsit előre is, balra dőlök, megnyomom jobbra. Ha az apja látná! Nem látja, már soha nem. Beleütött szegénybe a menkő. Azért bringázni még szerencsére megtanította, kell ez a kenyérkereséshez, mint most is. Jó nekem, hamar felnőtt leszek, mondta a majdani tanító bácsi a temetéskor. Ez igaz.
Ismét kacagott a kis Miska. Eszébe jutott a kisöccse, még csak négy éves, de már együtt számolják ki, hogy mennyi kell még például a száz forinthoz, ha nincs meg. Persze, kell még neki segíteni, de mindig kijön gyorsan. Pénzes gyerek lesz az öccséből, gazdag úrfi, gondolta a bringás bajnok. Mi ketten, én olvasok, ő számol, fellépünk a cirkuszban. Pénzért, még szép.
Ahogy az autó elszáguldott mellette, Miska érezte, hogy ez mégsem az ő napja lesz. A duda nagyon megijesztette, a kocsi majdnem súrolta őt is, a liba fejének koppanása nagyon rossz ízt kezdett adni ennek a nagy pénzszerző körútnak, de úgy érezte egy pillanatra, hogy minden megy tovább. Nagyot taposott a jobb lábával, átbillent afelé, hogy messzebbre kerüljön a suhanástól, de már késő volt. Cserbenhagyta az apjától örökölt egyensúlyozása, átbillent bringástól a túlsó oldalra, bele a porba, onnan pedig lassan, akadozva, hemperegve és megállás nélkül az árokba. Amin túl a gát futott. A gát.
A liba nem mozdult, magába zárta az iskolatáskát örökre. Az autó már nem is látszott. A bringa első kerekéből nyolcas lett. A jobb lába vérzik, kibicsaklott. A környéken senki. Megint árvább. Így lesznek hamar felnőttek a gyerekek? Felnézett az apjára. Az fejjel intett.
)
Gubcsi Attila: Merre is
"Miért ordít bele bensőnk végtelen csendjébe
Ha halottja mindannyiunk halhatatlan kedvese:
Feltámadó eszünk"
[forrás]
- Miért mindig a lábából veszi ki az izmot az embernek a pia?
- Ami onnan kimegy, az megy föl a májba, az meg azért nő.
- De akkor mitől van májzsugor, ha nő?
- Mert onnan meg fölmegy az arcodba, azért nő az meg.
- Mitől van, hogy előbb-utóbb támolyognia kell az embernek?
- Nem kell. Fogjad erősen a pultot. Nem kell. Fogjad.
- Meddig? Ki kell mennem.
- Felugrálóssal nem iszom. Ha nem mész sehova, akkor nem imbolyogsz, egyenesen ülsz.
- Nem jól látok már. Nincs meg a körvonal.
- Én kettőt is látok. Nézzed kitartóbban. Próbáld félrehajtani a fejed. Akkor egyenes lesz.
- Iszunk?
- Nem. Én soha többé. Én már tegnap megállapítottam, hogy megittam tegnapra az egész életre valót. Én már rá se bírok nézni.
- Nem is kortyingatásra gondoltam. Nem szabad ízlelgetni. Becsukott szemmel nem látod, ha iszol. Tegnapra megittad az egész életet?
- Az egész életre való piámat megittam. Ma új életet kezdtem.
- Akkor most halottaidból tértél meg az új életre valót megpiálni.
- Új élet, új adag. Hány napig tart ez? Hm.
- Te félsz a haláltól?
- Nem. Amíg élek, a halál nincs ott. Amikor a halál megérkezik, már én nem leszek többé. Soha nem találkozunk.
- Fáj valamid?
- Nem. Epikureus vagyok. Én a zavartalanul nyugodt piálásban találtam meg erőm forrását.
- S a kivert fogad meg a bevert szemed?
- Az a lelki zavartól van, e téren még lépegetek egy kicsit a tökéletes bölcsesség felé.
- Lötyög a lábadon a nadrág.
- Mondtam már, felment az izom a májamba. Te milyen tanokat követsz?
- Arisztotelészt. Pénzt adott egy senkiházinak. Megszidták érte. Azt válaszolta: én az embert sajnáltam meg, nem a jellemét. Ezt javasoltam a feleségemnek is, de ő csak annak hisz, amit ő olvas. A pénznek. Én már rég nem adok neki ilyen olvasnivalót.
- Leesünk?
- Még nem.
- És én?
- Te igen.
- Az arcomba szállt a májam, azt mondod? Hova száll majd felfelé akkor az arcom?
- Nem tudom, én most általános szállásra készülök.
- Melyik otthonban kapsz?
- Mit?
- Általános szállást. Én is veled mennék.
- Menjünk. De ne engedjük el a pultot.
- Jó. Hörpintünk?
- Ez már az új élet első fejezete. Te se találkozol soha a halállal?
- Én kettőt hörpintek. Ki fizet?
- Az asszony, mindig ő fizet.
- Rá?
- Rá.
- Biztos?
- Nem.
Elakadt a fonal. Nagyon elszomorodtak. Motyogták az asszonyok nevét, hogy fizetniük kellene.
)
Gubcsi Attila: Világos
- Nyelem én, uram, a nyálam. Legtöbbször ez a napi fröccsöm. Tisztán nem szeretem, inkább nyalom hozzá egy kicsit a szám szélét, ha kell, úgy az idő is jobban telik. Vézna vagyok, igaz, de a testemben még ott a mag, Marcsika a megmondhatója, kár, hogy neki már nem lehet gyereke. Jó volna, gyerek. A munkámból meg a lakásomból úgy száműztek igen rég, mint éh az ordast, egyszerre mindkét létemből: otthonról s a gyárból. Megszűnt mindkettő, azóta ingyen tósztokat mondok a létező világok legjobbikára. Kannából.
- Kis utcákban, kapualjakban és terek alatti bokrokban kanyarog a sorsunk a nagy és igaz végső győzelemhez, az már messziről látszik, hogy mi érjük el. Ha nem találjuk meg, lopunk egyet-kettőt belőle. Látja a szemünket uram, milyen szomorú? A hűségtől, a hűség iránti vágytól, hogy egyszer az életben, még egyetlen egyszer hűségesek lehessünk valamihez, ami ezt igényli. Mi most dudva vagyunk, amit ki kell rángatni. A kutyák itt a téren gondtalanabbul heverésznek, mint mi. Nekik van gondjuk, mi gondtalanok vagyunk, ez jól látszik. Éber a szemük, a miénk mélyfényű, tompa. Ők vigyáznak valamire, nekünk nincs valakink. Ha beléjük rúgnak, odamarnak. A mi véknyunk érzéketlen már.
- A salak alatt a tűz még pislákol, lángra is kaphat. Így lapulunk mi is lent a mélyben, hátha lenne még tűz. Végtermék lettünk az új erők alvégében, már nyelvcsapásokat se várnak tőlünk, azért ugyanis hála járna nekünk, s egy kis alamizsna. Jobbak vagyunk kilökve.
- Uram, látok reggelente néhány új profilt a kocsijában, néhány új alaptípust. A hörcsögszájút. A röhögő győztest. A többieket átszabót. A jograblót. Az éhbérgyártót. A lányüzért. Látom fellibbenni a privatizálás arany köntösét. Kétezer holdat úszni a kocsi után, kárpótolt földeket, a mögöttük nincstelenné lett kisparasztok árnyait. Mi mindent látunk itt a Margit-híd felhajtójánál? A lánctalppal tipró vállalkozót. A perverz közönségsztárt. Vérszopókat sorakozni a még megmaradt jussért, vérben mérve. Miért lennénk mi itt alvég-nyaldosók, uram, ennél mi többek voltunk egyszer? Megéltünk a két kezünkből, nem kellett hozzá más teste, testnyílása, földje, pótolt kára. Kárpótlás uram?! Akkor tehát újra van kár? - és azt is pótolják egy újabb kárral? Ingyen jegyen vett új dagadtság? A régi dagadtak mellé ragadnak? De uram...!
- Visszaütnék miszter, de gyenge vagyok. Iszapban élek, azt taposom, s ha néha kikecmergek belőle, szédelgek-ténfergek a hétköznapi lét aszfaltján - inkább visszalépek a saját sorsomba. De szívesen sütnék billeget azok arcára, akikről beszélek, messziről megismerem valamennyit. Nekünk csak ez maradt, figyelni, figyelni, fürkészni szótlanul, nehogy valaki meghallja. Látja-e, hogy semelyikünk arcán nincs hálavigyor, amikor elvesszük a kicsorgatott forintokat? Nem az övékét adják, elvették valakitől. Azt is féltik. Csak az idős nénik-bácsik és a középkorú hölgyek, egy-egy lány kezéből esik jól az őszinte ajándék, az olyan, mint ha a féltett gyereküknek adnák. Büdös a nagyfejűek pénze, mint a mi testünk, így a kettő egy kukk nélkül elfér egymás mellett. Visszaütnék, de nincs erőm, és nem tudom, kinek. Kis kukimaki proli vagyok az utca porában, uralkodó osztály egy teli bilivel a kezében. Fagyos az arcom.
- Összeszorított combú utcalányok vagyunk, fázik a szemérmünk, és már azt akarjuk, hogy valaki bennünk akarja melengetni a fölöslegét. Itt kell serénykednünk nekünk is az utcasarkokon, hazamenni a bokrok alá a papírkarton menhelyekre, széttárni a lábunk és ami jön, beengedni, hiába tilos, mert különben e büdös nyomorból egyenesen a csatornába hullunk. Igen uram. A lányok - a mi lányaink - naponta hétszer kinyitják a testüket, hogy egyszer jól betömhessék a hasukat. A mi testünk nem kell senkinek ingyen sem, pénzt a kocsiablakból azért kapunk, hogy tűnjünk el gyorsan, rossz lelkiismeretet keltünk.
- Bunkózó időben élünk. Ha lehetnének most talpasok, az lennék én is, bunkóval a kezemben, ha ilyent kér ez az idő. De most rend van. Legalább orvlövész lehetnék, a magam szórakoztatására. De kire lőjek? Mindenkire nem lehet, s én nem látom, hogy a hétpecsétes nemzeti nagy titokban melyik pecsét mögött melyik gazember vihog. Mert most jog van. Útonálló vagyok, az is maradok, csakhogy út nincs, csak ez a rövid, pár méteres duplakanyar a Margit-híd felhajtójánál, a Rózsadombról a Parlament felé. És ott még szegényebb.
Szeretném majd kifizetni az életem
Hogy mehessek koldusként, védtelen
Rosszul öltözött, szikkadt, átszabott élet
Mutatsz le rám, ha révetegen feléd nézek
Erőmet letépem, foszlanak a rongyok
Társaim a bajban, most hova osontok
Arrafelé nem jó felé mentek a semminek
Az itt csügged nálam, ha idáig felértek
És ha nem, hát marad az elrejtőző mindenség
Temessétek holt barátságunk veszett emlékét
A bosszúállás strázsáján
A barbárság bástyáján
Halmozódnak az ütések
Senki se kérdezi még meg
Ez mi?
Nyeld a nyálad
Vágtázz néhány százat
Hegesztek nektek eleget
Összehegesztem minden hegetek
Szakmunkásbizonyítványom felmutatom
S e nagy heget egy sújtással kettévágom
Kiírok magamból mindenkit
Ti engem kéretlenül irtottatok ki
Meddig tart a verseny élők és élők között
Megsaccolják a halottak két kaszálás között
A hegesztő vasmunkanélküli, a kaszás arató paraszt
Osztályszövetségben a századvégen darálják ugyanazt
Haragban
Szeméthalmok tövén hajléktalan hajlong
Övé ez a világ
Büszke asszonyból dől: hisz ez toprongy
Odébbrántja fiát
Benzinfelhőkben álkoldul az elmúlt jövő
Lánya ismeretlen
Elfogyott a méregbor is, nincs már pengő
Vágya is féktelen
Legyen egyszer egy kitárt óriás vitorlád
Száguldhass falábaddal a síkos zebrán át
Birtokolhass újra aranyló fémtalicskákat
Ha nem futja sírra, cipelhesd kicsi anyádat
Lékkondícionált ótókban cikázik az újfajta
Van neki hova
Úccse ad semmit már, azt nem azért kapta
Rohanj csak tova
Én állok, áll a Föld is, nincs mé mennünk
Mind más hazug
Ha nájlonunkban este egymásba vegyülünk
Ordítják: abcug
Rongy lett az élet, vasalatlan, lyukas vagyok
Nincs friss asszony
Szorongatom vaskos semmim, megszakadok
Súlyos a téboly
Kéregetek még, ám fintort látok forint helyett
Tűz! Disszidálok
Világgá szököm, Moszkva-tér, Nyugati-terek
Odáig eltalálok
Éltető perspektívák, szabadlábon ingyenhídon át
Szabad égen alatta, éltél már így? - ebadta, nahát
Tiszta Amerika, Tiszta Utca,
Tisztelt Ház, Tiszta Magyar Haza...
- Osztozzunk a sorsban, uram
Mondja a koldus s suhan
Majd megáll - az Isten áldja meg
E megosztásért adna már egy tizest
S hozza a hírt - egy-két ember remeg
Egy remek országban, ezek tények
Hallatlan, hol a halhatatlan erény?
- Elszenderült uram, itt járt egy görény
A család, az alap a szélre penderült
Elfújta a szél, felépítmény van csak nekünk
Kinek? - Kőbe vésett romjaink legszélén
Mi voltunk az oszlop, mondjuk az ének végén
Földre néz mindenki, hitetlen és hiteltelen
Hívő is, kinek Isten nem jő, kissé érdektelen
Mosolyokat hordoznak oszlopaink, múmiákét
Barázdákban vetjük magunkat gyomnak, egy jó ágyért
Együtt vagyunk mind az egyenesben
Mikor legyintetek Lyonban és Münchenben
Egy tizest kértem Pán, a páneurópai leosztásban
De csak ötöt tartok kezemben - a többi hol van?
Az életed az egyetlen értelmed
Holtig tartón vágyakozó szerkezet
Szeme között örök fény a holnapra
Isten gazdag volt, mikor ezt akarta
Elmentél, az üresség visszahat
Látom velem elvesztett álmodat
A kegyetlen nem egyetlen motívum
Van kéj, vád, nász és sok más eltitkolt búm
A csúcson utánam maradt egy elszáradt levél
A végrendeletem: ennyit és mennyiért éltem én
Búcsúzik tőlem a sötét előtt kegyes naplementém
Kit látok még, kit vigyek végbe a lelkem szegletén
Megragadni, elrabolni mindent, ami másé s ép még
Krisztus után kétezerrel ez az új-jászol mesterség
Hátulról mellbe, s aztán megmaradni hősnek
Életeket megtiporni, dícséret a legyőzőknek
Szakadt szívét tologatná felénk a vágyunk
De félénk, mint titkos abortusz után az ágyunk
Megvert paradicsommadarak pavilonjában
Pávaként billeg a magány levágott szárnyával
)
Gubcsi Attila: Walpurgis sóhaj
1, csak 1
Egy pohár sör
s a sokszoros gyönyör
Két pohár, botorkál egyet
eszemen lazítok, nem mehetek
Szakad a szív, jön még vagy három
Isszuk egymás nevét, mindenki a párom
S a tizediknél, mert félek, hogy megkérdik: hol voltál
Átváltok korsókra, sírás helyett mosoly minden, vigyorog a határ
Kör-korsó ez, perpetum mobile, isszuk végkimerüléséig a lötyit
Haver itt mind, aki megbánt, ne vigasztalj soha senkit
Dadogjuk röhögve a szétszakadt szófosszólamot
S a banda fele bambán a másikba tántorgott
Nem látok semmit, hát mért éppen gondot
S a pincérnő 50 éve az ölembe omlott
A hajnal, ím, helyettem kel fel
Nem baj, nincs sehova mennem
Mikor jön a reggel
Reszkető szemekkel?
Rám fröccsent a sör, rám reccsent a dal
Habos torta az életem, ez mindig megzavar
Átkozott légy gonosz álom
Átkozott a vágy az ágyon
Mert mindkettő otthagyott
Mint egy hazug holnapot
Jött a sör, mely iránt szoknyák söpörtek
Mikor hiányukkal a kocsmákig gyötörtek
Uraim, végre vallomást teszek, ne ijedjenek
Nem apám, nem is anyám nevelt ilyennek
Ezért soha nem kell majd szégyenkeznem
Kis debilként nem is tudtam, milyen lettem
Ne tétovázzanak elveszett édes ködben úszó hölgyemények
Nem lesz többé engem féltő gondjuk, jönnek a hősköltemények:
Visszavonhatatlanul kimondjuk, hírül az univerzumi örökkévalóságnak
A langymeleg sör túl sok habbal sokkal rosszabb, mint a behízelgő bűnbánat
Angyal e még, aki már repülni sem akar
Hív-e még a szárnya, ha levágják hamar
Mért kételkedik a kéj, ha melletted fekve ott henyél
Kit zavar a vágtázó zivatar, ha nem mozdul a fény
Lustán elillan a lankadók álma
Kívánj nekik sötét éjt utoljára
Délcegen dühöngsz vagy szelíden szólsz
Emeld magasabbra az égig élő zászlót
Tagadd le, hogy láttad fekete arcomat
Hazudd, hogy szerettem elhullott világomat
Hidd, hogy végig védtem elvetélt érdekemet
S felségjelet tettem magamra kereszt helyett
Mit hánytorgat fel már megint a halál
Mikor minden lélekben veszteseket talál
Miért ordít bele bensőnk végtelen csendjébe
Ha halottja mindannyiunk halhatatlan kedvese:
Feltámadó eszünk
Visszaszámolok, többé már mért nem vagyok
Égre tévedt angyalom végleg elhagyott
A Földön a számsorok véget értek
Égjelek mutatják a messzi kéket
Vánszorgok felfelé a foktalan létrán
Visszazuhanok, fehéred néz rám
Méhed ha még megszeret
Felépítem az új hitet
Átgázolt a kéjen a könyörtelen éjjel
Borzolja ráncom érdes tenyérrel
Bánatot, sikert, elmúlást adott
A felderengő fény berúgott
Lesz még szép remény a szenvedés szegletén
Most zűrzavar tántorog az utca szélén
De áradnak érzések is a fényben
Égni fogunk, elégni szegényen
Az élet alászáll
Mélyre rejtőzik
A szerencsétlent már
Éppen mellőzik
A szám vigyorog
Nyílna is, ha tehetné
Visszafogott sikolyok
Sírdogálnak befelé
Oly szépen szenvedek ki
Vissza tán nem kergetnek
A haláltól nem szól senki
Mikor leeresztenek
Halálos szép pillanat
Rám fekszem a fű alatt
Ott hagyott a Nap
Holtszáraz vagyok
Kóró, a kék ég ragyog
Alattam lettem most ismét
Tikkasztó lesz feljönni innét
Kivetetten teremttettem
Szenvedéllyel szeretkeztem
Zúgnak pimasz gondolatok
Mért bántanak rongy alakok
Rád testálom a hitemet
Elkábító napfényemet
Hátat fordítok a hiánynak
Az eszemmel így is látlak
Tiszta maradt ez is, mint az
Csak a viszonyuk romhalmaz
Az energiatörvény csodája
Hogy köztünk halott két erő
megzavart molekulája
Vigasz-e kies sírhalmod
Ha soha nem lett otthonod
Csillan-e még két könnycsepped
Hogy nincs mit magaddal vinned
Állj emlékeztetőül
Erőd vesztőhelyéül
Állandó hányásunk a hiányunk
Öklendezünk ökölbe fojtva
Velünk lóg meglepett világunk
Önmagába s belénk omolva
Öklünkből a szelíd néha még kinéz
Idézi emlékét, a béke oly nehéz
Ráncolja homlokát, hova üssön vissza
S a világ békét kér, az égre akasztva
Velünk tart-e még a Vég Széle
Jártunkban, keltünkben éledsz-e
Oly messze mentél, mint a hitem vége
Meddig korbácsol a Nagyúr a testedre
Jajdul a fájdalom
A fekete hajnalon
Elapadt álmaink
Kényszerű jármaink
Kerekded négyszögek
Rabságot szerkesztek
Futkosó mókuskedv
Kiért csendesedjek?
Felakasztottan azon vigyorgom
Indokolt-e a tériszony ilyenkor
Fentről valahogy sűrűbb lesz a homály
Ha szűkös a kötél az ember nyakán
Életem toldozgatnám, folt van is bőven
De hiú remény, nincs lét-engedélyem
Nem bírja már a csigolyám, nem megy
Félek, kicsit mindenért megszenvedek
A szemem száraz, a szám lélektelen
Kihűlt sebek sora kifulladt testemen
A nagy Varázs visszavesz és eltaszít
A hideg agy bentről támad, megvakít
Sivatag szív magába, mintha csepp lennék
Hegy rugdos lefelé, pedig fent szeretnék
Égett vidéken taposok, a saját fejemen
S ha a sakálok szíven markolnak, az kegyelem
Halomra dőlt a hatalmam
És a résen nem világít fény
Ököl ütött rémálmomban
S felbillent bennem az erény
Cseres bőröm Napra feszítve
Az arcom a kéjelgéstől bájtorz még
S mikor a keselyű nyelve
Megérint, már szívesen hozzád bújnék
A kutyák gondterhelten heverésznek
Hja fiúk, ez a közszolgálati élet
Deficitkorszakban igen szigorú
Mégha szemetek hűségtől szomorú
Fel a fejjel, be a farokkal
Futás, nehogy vasalt sarokkal
Csóró véknyotokba verjenek
Közszolgálat-szolga emberek
Házunk, hazánk együtt, értelmünk félrelépett
S ha nem hánytuk volna szét őket, gyermekeink féltenének
Kutatgatjuk a szétdobált majd elhagyott holnapot
Verembe estem, verdeső szárnyam darabra hasítod
Veszíts velem, ha most túl szelíd neked az élet
Kikönnyezzük síkra az utcák kövét, ez lesz a végzet
Szűrt szavakat szórunk, száguldva a széllel szemben
Elszakadt érdekek mentén végezzük, ugye megverettem?
Tépkedtél, lépdeltél a lelkemen
Nem féltettél, átmentél kiürült semmimen
Kétkedtél, horgokat karcoltál szívemen
Harcoltál, karmokat hagytál kitárt kezemen
Küszködve köszöntél
Elestél, mikor elmentél
Fehéren szerettél
Az őszig őszültél
Mit hagysz így rám
Ha nem szólsz hozzám?
A Tavasz ravasz, a Tél lever
Délcegen dédelget a nyár, lány hever
tág öledben. De félszegen feszeng az ősz
Félszemmel figyel, félsz-e, ha kiált a csősz
Fölfelé lógó lábbal állva
Vetem a kereszteket
Képviselő pártra várva
Védem vélt érdekemet
Tépdesem mind egy szálra
Őszülő tincseimet
Rászólok a süket világra
Elvetélt életemet
Adja vissza, nemsokára
Feltöltöm temetőmet
Végletesen gyötört az életem
Kit szerettem, mind elvesztettem
Verdestem a vadonban
Berúgtam mély iszonyban
Vad viszonyban viszolyogtam
Imbolyogtam megfojtottan
Vérmesen érdes az élet
Nem gyakorolsz többé kegyet
Ténfergek fáradt mosolyod felé
Építed várad, sose lesz párodé
Várad egymásra hányt kőhalom
Tetején büszkén várakozol
Ne félj, nem hörög halandó fogoly
Jött helyette tört szívű fájdalom
Lelépsz a századról, bevarrom a szádat
Marad-e emlék, fikarcnyi utánad
Köszön-e az ezredvég
Mondod-e, veled mennék
Koslat vagy érted jön
Elsirat s nem köszön
Hallod-e tetszhalottam
A jövőtől elbódultan?
Tágra tárd ki lehúnyt szemed
A szemetet észre ne vedd
A téveszme nem védhet meg
Lövésre állítsd fegyvered
Zárd biztosra sebzett tested
Hűs vigaszban éljen lelked
Repülj, repessz, riadj, tapadj
Csak hitedben meg ne csalass
Ha a hívság már nem malaszt
Ha a vágy többé nem zsibbaszt
Maradj vad bigott, ki elhiszi
A nincs-megálljt ő teremti
Elhúnytam. Lazán behúnytam réveteg szemem
A résen még lesek, de a pillám már nem remeg
Éppen értetek megyek. Jöttök ti is a stílusos Styxen
A határtalan vidámságba, ahol nincs többé részelem
Részegem! - mondanád, ha elfogyott, hibernált testemen
Nem éreznéd meg új, lopott boldogságom: itt vagyok, velem!
Serényen szűri a szemtelen fényt a szemem, engedem
Szilánkot vágok a valóságból, megdermedten magammal viszem
Jó így, halálosan nyugodtan, ahova ismét - tény - megfutottam
Kedvemre tetszelgek magamban, most már örökös társamban
A végítélkező társadalomban: az öreg koporsóban csendben
Sziszegem, az oxigént a számon át csenjétek be, megszűrten
Csukott szemmel nem leszek már soha többé álmatlan
Legyűrnek még nem látott mély álmok vigyázatlan
Az éjjel itt, képzeljétek, fehér, felér a feketével
Vagy csak a lepel az, csiklandoz szegélyével!
Ide-oda billegtetem testem, kellő szeméremmel
Sírásra áll a szám, te tőtől talpig szegény ember
)
Gubcsi Attila: Minden kedvesemnek
Butykos, barom
Bitang, így akarom
Belvedere, bianco
Az álom alomra való
Párizs pökhendi
Budapest kevély
Ez itt olyan szegény
Amaz ott elfelejti
Szakadt a puszta
Nem baj, átalussza
Elrobog a világ
Tüsténtkedik, nem ád
Járja a jármot
Bólogat halomra
Hágja a hámot
Kissé viszolyogva
Kiált, ki értem áll
Boglyába szorítva
Semmibaj a nevem
Néha megkeverem
Testem a tiéddel
A hűledező kereveten
Szemembe szorítok
Egy könnyű kezet
Vérem nem néma
Csak néha bús-méla
ha az életem remeg
Didereg benned a lélek
Ha kikelek belőled, megérted
Ha nélkülem élve megéred
hogy
Vakon száguldó vakond
az elhagyott élet
Lerázom a testemről a sört
Amiért a síromig gyötört
Tépdesem kifakult hajamat
Sírom degenerációmat
Itt hagyott a világ, hogy töprengjek
Ha nem mentem, mé nem érkeztem meg
Egy letépdesett, elfojtott hajnalon
Az életem mindig letaposhatom
Te pofont hagysz kiürült arcomon
Én cserbenhagylak, gyerekkel hátadon
Tőled hozzám szökik a fájdalom
Egész életen át hurcolhatom
S ha utoljára nézlek lecsukódó pillámon
Láss örökké nevetni a halotti toromon
Alul száll már
minden sasmadár
s felül a fecskék
vidáman keresték
egymás szerelmét
szárnyra vették
Sasszél sodorja reptüket
szét is zúzza helyetted
Mindenüket.
Azoknak, kik gúnyát öltögetnek egy kacat rongyból
Akik általában álldogálnak egy darabból, hajból, csomóból
Akik a hidak alatt elsuttogják kívánalmaikat Istenhez, gyerekhez
Egy-két-há'-négy feleséghez s a bilincsbe vert képzelethez
Jössz, mész, sírsz, elvetemülsz, megszeged
Megmarja, hordja, ajkadat, viszed, elhiszed
Tőlem, megmarad, kincsem, mi hol van, hol nincsen
Nőm, felnövőn, édesem, életem, haldokló kezemben
Alig éhes még
az élet
míg
kenyérre
ébred
Csak, csak, csak...
kiscsacsi
húzzad, eléred.
S ha kezedben érett sajtlyukat szorongathatsz
Szád szélén víg legyen a vigasz, vigyoroghatsz
Szegénységünkben kópén szertelenkedhetünk
Vibrálunk, mint a való, mely elette kenyerünk
Mosolyotok néma, idáig hallatszik
Menjetek a Földről, odébb egy arasznyit
S ha kérditek - már senki sem haragszik?
Szétlibbent ruhátokon kedvetek kilátszik
Töröld le a könnyeket a tested sarkából
Fordulj vissza a vakító félhomályból
S áztasd puhára a szemráncokat
Csendben kucorgó szívem hívogat
Juss át a sűrű sírások ázott dzsungelén
Legyél óvatos lány, bátor kislegény
Ki a sarkán áll, nem csak a lábán
Megy, a napfénybe burkolózván
S ha rátámad az érthetetlen félelem
Rákiált: meddig száguld még énvelem
Tántorog a ténfergő vagány
A kopott fényeknél meg-megáll
Botladozva mendegél szegény
Roskadozva az élet szélén
Megél még így is, a kezén
Tetovált kereszt, ő a helyén
Reszkető életet kísér a sarkon
Hát riadva látja, ő az az alom
A haverem a hóban hörögcsél még egy kicsit
A szája szélén szendén elaludt egy vörös csík
Már nem szökdécsel, megalvadt szegény, mint forrása
Haverem halott, mert nem volt sose lenyugvása
Nem akadt üres hely a pincékben télen
A Fehér Lepel birodalmát választotta estében
Engem is elhagyni vágy a fejem, megfagyott vérem
S talán még e télen én is ágyba bújok a szemfedéllel
Őkegyelmével, minden hajléktalanok hű szállásadójával
Előre eladjuk lelkünket, állunk kihullott hajjal, megnőtt bajjal
Halántékunkon új hajadon, a névtelen sír símít végig
A holnap nem közös tulajdon, a miénk nem jut el az égig
Sorsunk pisztolya agyát fogdossa, nyugtalan nagyon
Le kell borulnunk bokáig, s tán nem lő minket agyon
A jó társadalmi köz puskaporból dagasztja kenyerünket
S ha volna is bérletünk, nem láthatnánk többé kis gyerekünket
Lomhán vonaglunk a szép új idők vaksi vakvágányán
Vállon vonszoljuk testünk, irigykedünk amazok száguldásán
Ki az a néhány milliónyi valami, ami mi is voltunk tegnap
Ki vezeti őket, hogy elsuttogjuk értük kitagadó imánkat
Nyugalmunk nyamvadt, mint mindennapi elmúlásunk, halálunk
Otthonunk aljas, avas, savas, borzalmas, mint kénköves poklunk
Emlékszem, egyszer élt a szívemben egy nő és volt egy bizalom
Ha látjátok őket, vigyétek hozzájuk testem, vár az angyalom
Füstölögj, ünnepelj, ücsörögj, míg el nem döntöd
Mikor lyukaszt ki késélként megsavanyított fröccsöd
Alászáll a fikarcnyi nyál bambára tekeredett arcodon
Sebaj, a tepsiben majd megkezdődik az örökzöld nyugalom
Köszöngetsz ide is, oda is temetésed alkalmával
Észre sem veszik, hogy voltál, szakítasz a bandával
Füstölögj csak nyugodtan, ipari kémény dolog nélkül
Éppoly nulla, mint a részegünk, ha habzó szája elkékül
Szolgasorba rúgott kenyérkeresgetés
Kivert szemmel kandikáló reménykedés
Nagy, avas zabálás
Verekedő kiabálás
Vakablak bezárt világra
Reméltél? Ez a számla ára
Álmod: áldozat
Féktelen, veretlen nyerő
Kardba dőlve keresed a vigaszt
Utcákon vár a csontos velő
Békélj meg, anyám, szellő
Állj mellém, apám, erdő
A romlás utolsó éjjelén
Ezer évem záró menhelyén
Nyeljem le, mert élni mertem, minden vétkemet
Múlt és jövő hígított kevertjét, mérgemet
Hőskölteményt rólad sokszor írt e század
Örömödben mindig tarthattad a szádat
Hálából zabolátlanul zabáltathattad a hájat
Élvezted határait gyászban kereső hazádat
Azt hitték a betyárok
hogy csábító ostorcsattogásra
ti lesztek a szép álmok
s átváltottak milliárd dollárra.
S a megannyi milliárd szökött valahova
S ti utánuk, lábatokat nyakatokba csapdosva
Kapkodva.
A délceg cégelnök
Zsebbedugott ésszel
És becsukott kézzel
Rézpénzzel fizet
Ha életét nem kéred.
Kérd tehát.
)
Gubcsi Attila: Messze, messze...
"Éjszaka felfűtjük a csillagokat,
s holnap reggel jómagam lehelek hatalmasat
a kevély, fehér hegycsúcsokra.
Elégtél, tél!"
[forrás]
Félénk tekintettel bírjuk-e a sírból
Hogy felülről kitartóan szúrnak belénk
Nincsen semmi, ami a kies mánkból
S ne csak az imánkból áradna felénk
Belünk belül kopog a szívünkkel együtt
Korog a has, motyog a lázas mellkas
Legyél csak síró, sírt ásó, ásítozó petyhüdt
Mert ez jó. Jobb, mint kezedben a hegyes vas
Vagy mint a felbontott utcakő.
Bomló rend - feltámadt temető
A halottak ne támadjanak
Hallgassanak
A hatalmasnak
Minden szavára
Mindannyiunk össznemzeti javára
Ha elveszek a visszavonhatatlan térségben
Hozzám érsz-e még, repülsz-e észrevétlen
Egy alig kivehető kétségben, a mélységben
Ahol nem jártam egyedül még én sem
A taszító, élettelen ködbe
Együtt soha miért nem megyünk be
Ha nem tudom önmagamat elásni
Tárd fel újra sírhantomat, Remény
Reszketve jövök kihűlt Napot látni
Pihegő szív verdes az élet helyén
Vadul a mélybe taszítanak
A bősz becsapott hajnalok
Lent most is belém rúgnak
Egyszer fenn volt csillagok
Bentről kinn vagyok
Magamban bennfentes lettem
Vidáman ballagok. Meghalok.
Nincsen semmink, csak a másvilágra vágyó életünk
Eddig együtt jöttünk, tovább csak elváltan mehetünk
Világunk külön-külön omlik le gyászcsokorba
Elhúnyt csendünk visszafújjuk ezer virágporba
Halálomon ne búsuljon réveteg álom
Vidít a vég
Szédeleg a képzelet
Szepeg a szép
Arcodon ül végzeted
Remeg a kéz
Emlékünket vésheted
Kétely a kéj
Fenyegethet ellened
Száguld a zivatar
Nőt s otthont nem akar
Repül az arkangyal
Szárnyával magával csal
Csók vegyül haraggal
Vállad lüktet vállammal
Dicsőségünk arctalan
Elmúlásunk hangtalan
Elbúsul vidámságunk
Megszakad minden vágyunk
Hittünk a hitetlennek
Becsaptak végtelenek
Botorkáltunk délcegen
Dühösködtünk szertelen
Elillanunk szelíd szóval
Menedékért az álmokban
Kifáradtam, hát éljenek már végleg mások most
Sejtjeim felmondták az önzetlen szolgálatot
Nem éltem hiába, eljön majd látszatom hiánya
S lesz egy lélek, kinek én leszek hűséges árvája
Ha büszkén lépdelsz a magad hősi eposzán
Vedd észre, nem voltál más, mint vakoskodó talány
Nem ténfereghetsz szabadon, legfeljebb üres vackodon
Mit magadnak gürcöltél kérgesen, másoknak lett otthon
Repülünk majd, szállunk, víg eszményünk nyílt óceánja vár
Szemedből, vágyadból már áramlik a felszökő fénysugár
Úttalan kiutakon keresed nálam megbékítő csended
S megvéded mit Istened nyújtott, lelkedben a rendet
Ám adj, adj még egy..., még egy álmodó éjszakát
Hogy higyjem, ha eszmélek, vigaszként az ég bezárt
Karjaidba
Egy angyali összhangba.
)
Gubcsi Attila: Lány medállal
A fák újra végigsimítják hajukat, először csak óvatosan az egyes tincseket, a hiúbbak a hajszálakat is babusgatják, majd szinte egyszerre, kecses-nagy mozdulattal beletúrnak egész hajkoronájukba. A díszeket még nem tették fel, de megkapják azt is ajándékba hamar: rögtön itt a tavasz.
Szinte égnek a vágytól, hogy kiengedjék testükből a pici rügyeket, amik egész télen fázósan szunnyadtak az öreg testekben.
Pattognak majd sorjázva, azonnal lehet látni minden fán, hány életnek ad erőt, hány levelet küld a Nap felé, hány magvat kell felnevelniük a még mélyebbre induló gyökereknek.
Pannóniában mindig gyönyörű a tavasz, ezt minden rügyecske tudja, aki az égig akar érni.
Megfutamodtak a jég, a hó seregei, csak hírmondójuk maradt: kicsi, nézelődő hóvirágok menekítik életüket még néhány napig, s aztán nekik is el kell olvadniuk a tavasz hevében.
Lerugdosta téli subáját a rét, nyargalásra készül a patak s áradásra a folyó, mindenki bő vérrel van teli. A mező a legserényebb: milliószámra küldi a Nap felé gyorslábú fűszálait, növekedjenek, erősödjenek, jönnek a legelő nagyurak négy hatalmas lábon, s harapásukra nagy szükség van a gyenge szálak erősödéséhez, mielőtt le akarná dönteni őket a szikkadt nyár.
Tündérekkel jár táncot minden virág az erdőben, a mezőn s a sziklaszirteken is. Színüket, arcuk kipirult fényeit a tündérek aggatják rájuk a pezsdítő táncban. A tündérek aztán a még pici virágokra húzzák ezerszínű ruháikat is, tudja meg mindenki, kaszás, kapás, hogy e kicsik az ő mindörökké szeretett védenceik. Látszik ez hétmérföldes csizmákban járva is.
Hümmögnek a folyók. A patakok nagyon véznák még, a hegyek büszkén őrzik havas sapkáikat, nem eresztik futkározni a vizet. A patakocskák ijedten tekintgetnek felfelé, ha nem jön gyors csobogás, kiszippantják őket a nagy folyók. Mi lesz az idétlenül ficánkoló halakkal? A hancúrozó pisztrángok nem csobbanhatnak bele a lomha, unalmas folyókba s a sóskönnyű tengerekbe. A folyók nagyon óvatosak most még, fogalmuk sincs, hol húzzák meg medrük határait, senki nem mond semmit, minden és mindenki csak ficánkol a tavaszban.
Az ég örömmel néz le a földre. Kedvére való a milliónyi meleg színárnyalat a sivár-hideg fehér után, elmondhatja: ehhez is jól ért. Löki le a meleget nagy fénycsóvákban, simítja a szép nyalábokat minden irányban, mindenki arcába, főleg a virágokat szereti, mert azokban mindig viszontlátja kimondhatatlan vágyát: hogyan lehetne lent köztük csak egyetlen pillanatra, lent, megnézni, hogy milyen ott. Belehal, mielőtt lehetne.
Az ég alatt a Nap nézelődik. Magára húz egy-egy felhőt, ha túl melege van, és titkon, csak magának bevallja, nagyon szereti ezt a tavaszi tarkaságot. Jót tesz a szemizmainak a kukucskálás, az örökös ellenőrzés, nehogy valahol hiányozzon. Elhatározta, hogy neki mindig mindenhol ott kell lennie, s erről nem lehet lebeszélni. Valami haragosa majd ha lerántja egyszer - mi lesz a fűvel, a rüggyel, a virággal, az éhező patakkal, a szomjas folyóval?
Mi lesz, ha összekormolja az az ügyetlen mitugrász, akinek a hatalmas háza tapossa a rétet, dönti a fát, tiporja a virágot, rondítja a vizet télen-nyáron, tavasszal-ősszel? Aki észre se veszi, hogy a négylábúak érte szaggatják a réteket, a halak miatta kapdossák a rovarokat, a virágok az ő gyerekbölcsőjére küldik szirmaikat, s ha kell, küldenek valamit a sírra is, bár azt nem szívesen, amit küldhetnének, inkább megtartják egy másik tavaszra, egy másik bölcsőre.
A Nap legyint. Barátai mesélték, hogy vannak máshol is ilyen mitugrászok, pöfékelnek és kormolnak azok is más csillagok fényébe, de soha nem érnek el a szívükbe, ahonnan az élet jön.
A Nap mélyen őrzi a szívét azóta, nem mutatja senkinek. Mondják, hogy néha a tündérekkel elküld belőle egy-egy dobbanást a tavaszi virágtáncokra, de vagy így van, vagy nincs így, még nem látta senki sem.
A Nap felint az égre. Kezdhetjük. Fesd magad kékre, a ráncaidra - mert bizony vannak már - küldök néhány bárányfelhőt, friss szelet füttyentünk a földre. Éjszaka felfűtjük a csillagokat, s holnap reggel jómagam lehelek hatalmasat a kevély, fehér hegycsúcsokra. Elégtél, tél!
