"Add azok kezébe, akik jók hozzád, hisznek benned.
Add nekik, mint az életed egy részének tükrét.
Az a fő, hogy megírtad. magadnak. Megszenvedtél
érte, magadért. Megírtad, és ezzel kész is.
Az már csupán szemérem dolga, hogy másokkal
megosztod-e."
(A legjobb barátomtól.)
Valamennyire megosztom.
Hazafelé, hol a magam szelleme tétován vár
Féllábbal botolva oly sokszor osontam már
Háttal szólok az ajtónak, hogy bemenjek ki
Szótlan terekben tompa színek: nem szól senki
Ám most mégis hallok húrokat, lantokat, susogó dalokat
Szemfényeket a levegőben, haragokat elmenőben
Vágyakozást szótlanul, kivágott vihart, ahogy a zavar elvonul
Képzet helyén három dimenziót, s a negyedik belém simul
Fakad megint ezer gondolat, mint réteden a virág
Veled vagyok most újra, kettőezret ír már a világ
Nem kérsz még mellemre fölében pázsitot, értem harcol az imád
S a temető tövében ha néha elbotlok, nem mondom: a te hibád
Zsoldért vártam sokáig a csodát, s elhitettem, a lelkem fehér
Kupákból vedeltem a bajt, a nyomort, s véltem, ez folyékony kenyér
S ha szeliden azt súgtad, éhesek mások is, s harcoltál az éltemért
Odébbálltam egy sarokkal, lesz még pénzem a vörösbor levesemért
S ha harag nélkül a porban csücsültem, mert mind elittam könnyeim
Te nyitva hagytál minden ajtót, azt hüppögted, várnak gyermekeim
Csütörtök van, október huszonhárom, messze másztam, rohannak éveim
Cselédje senkinek nem leszek, de járok még egy szépet a szemed fényein
Homlokunkon redőnyt nyitott a tolakodó idő, ott hagyott az arcunkon karcokat
De fülünkbe susogja társunk, türelmes ifjúságunk, feledjük már az ádáz harcokat
Nemcsak kínzásra, májusban és holdfényben szerelemre is használnak padokat
Maradj a térdemen, sörkertekből tértem meg, vidámra festjük eltorzult arcomat.
I. RÉSZHANGULAT
Születés egy vadkéjes sóhajból
Fel szédült fényekre méheink melegéből
Felszakadó erők az anyai jajból
Végtelen világ vár az élet kegyelméből
Mit szól a szó, ha csendben faggatod
Mit ver a szív, ha zokogva zaklatod
Mit ad a kéz, ha többé nem nyújthatod
Mit lát a szem, ha elment a holnapod
Azt súgja - mindörökké szeretet
Azt dobogja - meghal nélküled
Azt inti - hit nélkül nem lehet
Azt nézi - marad még a jelened
Hol a szavak robbannak, nem jövök
Hol vernek a szívvel, messzire repülök
Hol koszos kéz lelket rabol, menekülök
Ott vagyok, hol a szemed fénye átragyog
Mindenen
Vakon is.
Elbújtam a szemedben, megpihenni Benned
Szerelem nyugszik csillag-fényei mélyén. Érted
Szikrázik itt minden, a nyári villám, s ha hó jön a fagy
Gyere simogass a szemeddel, ha már bennem vagy
Kiesek egy új világba
Minek nem volt még soha álma
Kies, ha merne, csak rám várna
De száguld tovább, pörög felém
Feléled még, mint a halott remény
Mert a szememben Te csillogsz
s a tiédben én.
Szempillákon takaró redőny feszül
Vakablak pislákol szűkös legbelül
Nem ver a szív, nem üt - utolsót símogat
Megáll néha, elveszted elfogyott súlyodat
S mélán-némán ott marad a szétmálló indulat
Hogy szétszórtad védtelen életed, elhagytad
SZABADSÁGODAT
Emlékem fennakad, életem - hajh! - régiség.
Halálom vénen szépül, korom két végen ég.
Bűnöm tudattalan - lelkem tudja rég.
Az Ég feszít, A teljes: Hozzám érsz-e még?
Mindenség sehol, lábamhoz rogy a tétova vágy.
Rikoltva tombolt egykor. Most üresen ásít az ágy.
Felemelem utószor őszbe csavart tekintetem, eszem már lágy.
Lazítok szívemen, valaki susogja: a vér végső vigaszra vágy'...
Behúnyt szemmel átaludtam lelkesedésre vágyó életem
Kihűlt lélekkel mozgattam hevesre edzett testemen
A húrt.
Hitetlenkedve vettem észre
Ott vagy: még ott a szelíd béke.
Rám hagytál mindent, inget, lelket, gatyát
S ha már egyszer Hozzád visz minden, mi egyszer megáld
Fogadd el kiürült lelkemet, mi feszítő erőre vár
Habár ilyen - mondják - úgy sincs a Földön már.
Téged még nem szán a betölthetetlen, csendes magány.
A Förtelem kidobva
A Hitetlen elhagyva
A Vég leszámítolva
Ott hever mind: koloncként kitoloncolva
a kietlen udvarba.
S csak Te állsz ott, aranyba göndörödött
Hajaddal átölelve kedvemet
Fényt csókolva szertelen szerelmembe.
Szaggatottan álldogálok én is ott, cserepes a szám, életem fuvallat, de
Akarod még, s sóhajodon áthajolva megkérdem - néha hiányzom-e.
Féltesz?
Ha még egyszer hozzám érhetsz, átélsz-e így a forduló századon?
Tovább vonszol-e meggyötört alkatod vagy hátrahagyod
Rám hangodat, látásodat, árnyékban oly fájó magányodat
Adjon új erőt a kettős vereségünk: él még
A szimbiózis. Vagy megverten, ketté vágottan szenvedjünk
Vadvirágok alatt kifosztottan: ott vagy még? Most meghallgatlak...
Mélyen pihen édes álmod, könnyedre váltod életed
Könnyeket rejtesz szemed mögé, siratni mindig nem lehet
Táltos regél a titkokról, miket a kínok olykor feledtetnek
ÁLOM marad itt mindig minden, öleld csak a rejtelmeket.
A rejtjeleket, miket csak a te szemed ért
hisz' fizettél már eleget a szerelemért
a szenvedélyért, mely óvatlanul hozzád ért
s nem kérdezted, miért hal meg a virág a világért
Veled hajtottam álmodba megadó fejem
Dúdolgattam, volt-e már valaha ilyen. - Jó nekem,
Elűztem a rossz, vásott víziókat a világ legvégire
S ha visszajönnek, párnád lesz a bástyám, vegyél szíveidre.
Úgy hallom, a messziből, neszeidből, szerelmed illatából
Úgy érzem, hellódból, hajad balzsamából, mindened dallamából
Úgy látom, szemed sugarából, kicsi létébredésedből, világod vágyából
Tested összes hajlatából, hogy itt vagy megint, lány a Holnap álmából.
(a tavasz első napja éjszakája)
Láttál már fennkölt angyalt, kit szétvet a kedve
Simogattad szárnyát, pamlagára ereszkedve?
Érezted szétnyíló vágyát, ha siklottál belé, illeszkedve
Sziszegő kéjét, táguló szirmát adta, mehetsz megszeretve.
Ismét hallod a fények templomában, amint égő szemmel énekel
S mikor partra szállsz újra városodban, s a lelke furcsán érdekel
Ha álmod könnyű volt mámorodban, s tudod, új érzések értek el
Áldd meg a lányt, kinek ölében, mellkasán forró vágyak égnek el
Felszállsz velem a csillagokba, szerelmünket széjjel szórni a Tejútra
Írigy sóhajjal bámul utánunk a lent ragadt világ, csillogunk magunkra
Villámfényben ölelsz, fürdöm a szemedben, kérj áldást hatalmunkra
Ülök a levegő legmélyén
A fények tompuló szélén
Félállásban, derengésben
El nem múló kesergésben
Vajúdok vészjósló árnyakat
Cipelek lecsapott szárnyakat
Kiskirálylány mátkám ölében
Szépen hív végső menedékem
Jegesen szúr a levegő mélye
Keményre fagyva kettőnk reménye
Harap a Nap a szívünk alatt
Fogytán erőnk, ennyi maradt
Kéj által vész el, ki kéjért kiált
Kivánj hát magunknak ily szép halált
De addig is add át mindened nekem
Élvezzem szebben, mint lepergő életem
Kérges kezét kicsinyt zsebre tette rekedt hangú életem
Szerteszét szaladt az édes érzés félhomályos szívemen
Szememben a fény félénken dadogott, de csillan is már
Vár az életem, merre libbenjen, ha új dalt dúdol a madár
Álmaimban nincs neve, nincs haja, s nincs szíve se
Vágyaimban egy velem, s én vagyok a féltő kedvese
Ágyaimban szépség vonaglik, lelket rejtve énemben
Ágyékomon szeretőm osztozik, s én az ő mélyében
Orosz János: Mai mesék (részlet)
Mindig ne mondj nemet
Szárítsd könnyes életed
Vérzik az élet hátramenet
Vétek a vágy, bűn nélküled
Veled meglazul a kötélen a hurok
Ég a pír, az arcomon ébrednek a nyomok
A fáradtság színei, a szív szédülései, okok
mik velünk nyomorogtak, nem lettünk boldogok.
Majd kék lesz a vérem, fény a létem, tény a kéj
Smaragd sugarad, szikrázó szavad puhán kevély
Vegyületünk szaval, verse dal, szerény remény
Hogy ha a menny leszakad, csak te leszel s én.
Fenn fény űz pompát, lenn árva a sírhalom
Benn kívül van minden, kinn vadul a nyugalom
Unalom ráncosodik hányaveti ősz uradon
Remegve rándul a függöny a képzelt színpadon
Elhallgatnak búsan a beszédek
A sírok mélyén éppen csak megélnek
Zokogjatok hölgyek, nincsenek legények
Telt siralomvölgyek, a könnyek szegények
Életellenőrök végtelen sora vágtat át rajtad
Vizslató szemmel szúr beléd a társad, ha hagytad
Szíved kék vérét mégse add oda soha, örökül kaptad
Szerelem színésznője, szemcsillogásod kinek adtad?
Szívműtétem megint elnapolom, különkórteremben égek
Tízezer nappal, s annyi hajnallal lopnak meg még az évek
Törleszthetetlen haraghalmaz alatt lopódzó remények
A végkifejlet csábít: jönnek frissen fent borotvaélek
Végezd a sorsodat,
Ne csak a dolgokat.
Érezd a végletet
Kezdődik életed
Vigyázd a szájakat
A szétnyíló vágyakat
Szeresd a szertelent
Akard ki mennybe ment
Védd meg a bátrakat
Az elhaló gyászokat
Hallgasd a halhatatlant
Bajban a rívó ártatlant
Riassz Naplopó testőröket
Felhők mocskolják a fényeket
És vidd odébb elhaló énedet
Hit nélkül lélegezni sem lehet
És szórj még rám ezeregy szélárnyat
Kivágtam magamból minden kéjvágyat
És idd a szavamat, edd a lelkemet
Ha már elvesztetted néma testemet.
Potty, potty, 8 könnyed leomlott
Csorgott könnyedén a Föld felé
A Hold sose árnyékolta be a Napot
csak ha a szíved tetted az eszem elé
Mikor a fény megfogyatkozott
Könnyed helyén jeges eső mart
Visszafojtott jajszavad fogadott
Bús zokogásod mindig felkavart
Szemedben nézem a könnyeken át
Parányi életed tenger sok csillagát
Bársonypázsiton hever a szerelem
Mámorban símogat kérdő tekintetem
Gyémántsínen száguld életünk
Nem szédülünk, jövőnk szól
Bajból jóba tartva szépülünk
8 könnyed mesél vágyunkról
Az egyik szemem fénye Te vagy, a másiké én
A Tiéd most lángol, a másikban a jég kemény
A Tied a miénk értelme, az enyém félbe maradt
Menjünk közös szemmel, a messzeség hívogat
Élvezetünk értelmét szeressük
Elévült-e szerencsétlen, keressük
Sóhajtasz gézbe tekert szívemen
Látlak-e még kacagni kedvesem
Lobogón száguldasz felém
Néhány kimondatlan remény
Néhány száz éven át várok rád
Egyetlen színes cseppnyi virág
Utolérhetetlen öledbe csúsztatom tenyerem
Könnycseppjeidbe símul arcom s a szívem
Magamba rejtem lélegzeted, ne omolj le soha
Ne válj rommá, ifjú életem, elvész a korona
Ha kikérdezem az őröket
Kincsemet ki őrzi meg
ÉS: miért nem véletlen
Hogy a vétlen védtelen
Mikor jön új század
Mikor erőd újra lázad
Trilla-la, s trilla-la
Szép világ, mostoha
A Nap is lám mindhiába tündököl
S nem ég el soha - nem ér el az égig
Kedvesed-sincs-életed hol megy, hol jön
Megszakadt az út, mehetsz rajta végig
Bújj át hozzám, kebleddel símogatva
Fáj most az emberek lelkének égése
Ölbe veszem a csillagodat ragyogva
Szemedben homályos viszonyunk féltése
Hidd azt, hogy ami csillog, mi vagyunk
Leküzdve már könnyáztatta viszonyunk
Fösvénykedik ugyan még múltbeli árnyad
Vágtass tovább, őrizd új sziklavárad
Hejhó, hejhó
Kispejkó
Egymásba szalad élet és halál szakadatlan
Mi maradunk ketten, talán még néhányan
Omlik a láthatár, a kezem nem fogod már
Egyedül vánszorgok, lesz-e vajh' fénysugár
Én Istenem, jó Istenem, becsukódik
már a szívem.....hhhaaaajhhh.
Kezed még a kezembe tudnám venni
Ha nyelved a nyelvemre vágynál tenni
Novemberben nyárizzásban könnyet nyelni
Hófehéren hóra várva - szerelmünkön végigmenni
Az ágy szélén a széllel hevülünk egész éjjel
Bimbóink meredekén elbánunk a szenvedéllyel
Hívok angyalt, Istent, menekülnek zord kedéllyel
Marad a lét árván, megtépázott tekintéllyel
E lány valaha velem bírkózott, heverőmön megadón ott feküdt
Ritmusa számon, ölemben, csúcsokon járt, lüktetett mindenütt
Írigy a Hold s a Nap, ha a hajnalt váltva a széttárt résen besüt
Marad még hét csókunk, "amit majd beosztunk", e szó szíven üt
Meztelen szerelem szelleme jár köztünk, leánytestet sose mértem
Csillagot a kezedből csak néha vettem, ha olykor a szívedhez értem
Fehér csípő, dombok a mellkason, drága a szerelem, elteszem a vértem
Elvegyülök benned, nesztelenül mindenemet a Tejút fényébe kértem
Behúnytam a szemem, hogy bebújj hozzám kedvesem,
Hogy mosolyod ott a mélyben a szívemhez érhessen
Hogy száműzz belőlem bajt, gondot, űrt és romlást
Hogy ne lássak mást már, csak fényedet, a csodást
Nincs már zord idő - szerettem oly nagyon! -, és nincs kín
Szerelem maradt még, talán sok-sok csepp, s a szép rím
Egy szó arról, hogy várj rám mindig, méztől édes álmodban
Akkor is, ha könnycsepp bujdosik rekedtté vált hangodban
Most rád gondolok, s látom vágyadat, kacéran a tenger hullámán
Fut felém fehér fátyolban a lány, az éjben s a Nap millió szárnyán
Ezeregy fényévvel száguld előtte vágya, és hogy többé sose féljen
Átölelem a derekát, jobbom a szívén, némán szeret minden éjjel
Adj nyugalmat, kínálok hatalmat az élet fölött
Adj szerelmet, ész és szív száguld egymás mögött
Adj illatot, s elmondom majd, mi van test és lélek között
Adj szemérmet, add testedet, s tudd, Ő már beléd költözött
VÁRJ, vérzek, ébressz, érzek,
VÉR, patak, a szép megmarad,
VALÓ: hó az égig, maró, gúny sérülésig.
VÁGTA, fel a Napra, duhaj, víg dalokra,
VÁGY, akaszd a csillagodra, zuhanj a szabadba,
VILLÁMKÉNT érte égtél, most törik a fény, itt az éjfél
Remegő lélekkel
Reszkető hangon
Rengő kebleken
Ringató karodon
Pedig jó lettél volna már
Némán szól tovább a szám
Kihajt a virág, meghajlok én is
Álmod visszahúz, ébredek mégis
Orosz János: Monsieur Fernandel
II. VÉSZHANGULAT
Vissza, csak el, hol a sehol az új bátor
Hátra, csak vakon, ólom zár szempillánkon
Le, csak lefele, elért értünk már a tántor
Fekete lyuk a Nap, álom horkol a hazámon.
Kiáltok, ha kiálltok értem
Üvöltök, ha vigyáztok rám
Némán nem mondhatom, hogy féltem
Mer' nem volt tanyám s saját apám
De nevetek veletek, ha lesz győzelmetek elég
S a lányok duzzadt mellkasa előre köszön
A homlokomat nem égeti végre kínzó belég
Hozzád hajlítja konok fejem az éledő ösztön
Legyen béke a szenvedélyem
Háború nélküli víg kedélyem
Égre néző világ s te a szépségem
Hálaadó imámban a merészségem
Végtelen kedvek születő hajnala
Védtelen kebleden életem alkonya
Képtelen vágyaim kimerült szikrája
Kénytelen csillogni: megjött a zsiványa
Föltartott gyenge karral véded magad
Érted ébred hajnalban az akarat
Te voltál az utolsó
csillagom, mikor megláttalak hideg ágyamon
Egy kis virág feszülő vállamon
Keskenyedő szíveink vétkeztek
felhevülő színeink fénylettek
arcunkon.
Köztünk volt minden.
Futunk még mindig egymásba, miközben
Néhányszor ki is jöttünk már, ellógva, sötétben
Mikor az ujjhegyed
a bőrömhöz ér
Tapintásod nyugalma
a lelkemig felér
S ott rejtőzik benne sokáig
egy szép új világig
Az érzés: szerethetlek.
a hajnal zárja az éjjelt
tested még adja a kéjjelt
a hajad ontja illatát
de félek, tested bezárta ajtaját
Fenn a fény, lentről nő, nő, nő,
emelkedik egy remény.
Születésem, Június hozta ajándékként, mindennapra
Lebegő ölelések, visszavont tévedések halott vígjátéka
Hónapos lett a hét - majd néma másodperc egy egész dekád
Összeszűkült szemmel, hideg ággyal engedtem át a derekát
Szeptember vitte el, az ősz lagymatag nyitánya, nyomában por honol
Jámbor, monoton szólamok múltával csüggedt a vágy, jó hallgatagon
Ólmos ostorok mézédes mosolyok helyén, kopott sóhajok az élvezet hegyén
Szépített élet. Végzet a kiterített, sűrű végtelenben. Csend: minden az enyém
Álmodom, hópelyheket vonszolok a vállamon a nyáron, járhatatlan kiutakon
Mászom tovább, szánon a homokon át, bámulom a téves csodát, fények az arcomon?
Harcaimon felengedek. Ha meglátom az egyszeregyet, százszorszépet, megáldottat,
Csillagokban kódorgó könnyeim megtérnek szép házamba: visszakapom varázslómat
Dideregve remegtünk egykor a Vég Állomásánál
Kezeden kezem, ujjamon kimerülten a tied ujja
Siettünk mindig, a lét és elmúlás láthatárán
Egymásba borulva, hogy a szemünket a szél szét ne fújja
Nagyon.
Összeér fölöttünk, tapintatosan, a föld és a mennybolt
Ne félj, múlik mindjárt a tél - s a Nappal eljön a remény
Elmegyünk Délnek, ragyog majd a fény az ágyunk mélyén
Ne félj, csak az élhet szépen, aki még nem volt - sohasem holt
Épen.
Mezítláb futok Feléd a Tavasz keréknyomán, mint a kamasz
Panasszal élek Istenhez, miért nem lehetsz még egyszer ugyanaz...
...a pacsirta: csevegő kismadár, aki voltál az Álom hajnalán
Kislegény lennék, Te szivárvány, s a Nap után átsuhannánk az Éjszakán
Áldottan.
Szétszórt kincs nincs.
Gyémántod csillog ha kell
Felfénylik a képzeletben,
ami a kényszerekben bilincs.
Szebb lesz életed, gyorsak szárnyaid
Csillog aranyad, száguldnak vágyaid
Karácsonyi angyalok kerestek kis társnak
Álom-úti csillagok ölelgetve csodálnak
I.
Első osztályú életen
utazom
A tökéletes bűn, tény, elmaradt.
Valahogy most hiányzik
nagyon.
II.
Csillagok csillannak
Csillannak elszállnak
a félelem Egyenlítőjén
Egyengesd hát szemérmed
Hisz foszladozik a remény
Bújj megkopott, vasalatlan mentém
alá, s megtöltöm üres kedélyed.
Dadognék még valamit, de valaki rám kiált, mondjál csodát
és én okos szó nélkül csak megszeppenten mosolyogtam temetetlen
Hagyjatok át engem s a néhány szót másra, adjátok a másvilágát
Nem Istenhez kötik az emberek szálukat, csak egymáshoz, fázó szeretetben.
Bámulom az imádkozást
Hogy' hozhatna oldódást
Kell-e még, ha kellenék?
Reped a rám rakódott festék.
Fiam, várj még megoldatlan világunk tisztulására
Akiért a harag szól, nem ugyanaz, mintha már érted kongana
Tartsd titkon, ne mutasd fel szégyened, eljön, megvár, észreveszed
Az én zavarom nem a tied.
Figyelgetem csendes lélegzeted
Milyen nagy lesz, ha egyszer mélyen veszed.
Jöjj meg, kislányom, leszakad a virágom
Véget ér a nyár, reszket a létfinanszírozásom
Mielőtt leesik az ősz, kacagsz-e könnyet a ledér világon?
Libegő szerelemmel nem megyünk semmire
A járhatatlan úton nem jutunk messzire
Ki nem mondott kis kínunk nem érti senki se.
Gátjainkra gátlást hordunk
Bánatot vén vállainkra
Sörgőzök mélyén szétfoszlunk
Vért hányunk századunkra
Kallódó szeretet
Ha kell, elmegyek
Vár a végtelen
A megbolydult Édenben
Feléd süvítek át az éteren
Soha nem kaptok már mást
Csak a halványuló életjelem
Zokogó léthangom
Végleg elhallgatom
Ne tudja meg senki más
Milyen a könnyező
felhördülő fájdalom
A hápogó tüdő, a kihagyó szív
Indíték lefelé, minden odavisz.
Kallódtam kullogva
Vihogva megújulva
a hitben: nem vittem
semeddig sem magam
Másokat mindig máshova
Görnyed már a hátam
Elfutok a szeretettől
Ha hozzám ér, megöl
a rémület: Ő volt az, ki
ostorral kergetett?
Szerteszállunk a világban
Nyakunkban Isten átkával
Nem hittünk, nem reméltünk
Vak hadad élén süketen henyéltünk
A lábunk alatt a virág a porba szédült
Most itt a karikás, kancsika, szíjcsapás
az arcba. Suta világ, fura szerelmi vallomás
A fáradt felhőkből fejjel lógok lefelé
Egy utolsó csodálkozás még,
mindenem más emberé.
A lelkem menthetetlen, zálogba hagyhatom
Hogy ha majd visszajön, kikérhessem a vagyonom
Kérkedhessek, jártam a Napon, s csak nekem tetszelgett
De hazudok megint, ámítok: ilyen a kallódó szeretet
Zűrös nagyon
A vadon az űrben.
Hideg hasítja ketté a levegőt, hogy ne legyen az egy ugyanaz
Zúzmarák marják kisagyunk tekervényét, hátunkon nő a gaz
Árapály vonz s taszít, hullámverés sodor sorsokat
S ha az igaz a mély, s a felszín csak csaló fény
Mért is nem érted bújdosó vágyamat?
A szót, a szeszélyt, a kedélyt s a fehér lélek szürke ráncait
A bort, az al-koholt, a fel-lengzést s az elázott madarak szárnyait
A verdesést s a vergődést fáradó szívekben, szűkülő szemem ténfergését
A vándorlást Sehonnaiba, átvert hadak végén: elér-e majd a kezed
Ha még egyszer meghallod halálom ébredését?
A kő kemény, a por puhány
Van remény, csak ne élj ostobán
Mert a por márványból lesz mostoha
De érccé érted nem válhat már soha
Kőből lettél porrá leszel vélem
Szépre fú a szél, nem lesz többé szégyen
Dadog még az ösztönünk, elbújunk a fényen
Egymásba érő lelkünk dacol csak keményen
Ragyogj rám kicsi babám, szoríts egyszer lágyan
A sötétből hozott hozzád mezítelen vágyam
Indulatok zsibvásárán csókod őrzöm a számban
Kapitányként szívviharban szélcsendedre vártam
Ha szemedet könny áztatta
S utunkon nincs már vissza
Emeld fel rám kisírt szemed
Közelítsd a messzeséged.
Várunk, fázunk, várunk....ez most a kesernyés sorsunk. Mire?
Motyogunk, totyogunk, sompolygunk....kinek, kivel, hova. Ez a dolgunk.
Elesünk, felfeslünk, hü-hü-hülyülünk....a semmivel szembesülünk. Mért éppen?
Fuldoklunk, bolondulunk, unottan mutogatunk, undorodgatunk. Savanyú kenyerünk.
Lebontunk, elbomlunk, vontatottan boldogulunk, vonóhorgon vonaglunk. Egy kicsit sok.
Rázzuk a frászt, nyessük egymást, ökölbe szorult agyunk el- s kihagy. Kit még?
Kiég ki ég. Hiába. Kísér a kék ég hiánya. Deficit a hagyatékunk. Elhagysz.
Kínlódunk, rohanunk, lóbálunk lólábat, od'adunk jó párat pára lelkünkből. Üdvünkből.
Nesze.
Hiszed? Kedvedre teszed-e? Elengedsz? Mi is? Teremtetted.
Tetemed-e?
Temeted-e?
Ha már halál, fáradjon bentebb, közelebb,
Megvetem még ágyam, ha csak bágyadtan közeleg
Lefekszem kedvesemmel, az egyetlennel, mely nincs már
A hittelen hitvesekkel, kikkel a kikelet búcsúzó táncot
jár.
Ha még élet, hirtelen jöjjön, észrevétlen
nehogy a szemgödrében félelem tenyésszen
vad szemvillámok gyújtófényében terpeszkedjen a kéj
amit csak te küldhetsz felém: rám boruló símító remény,
jel.
Hév a homályban
soha nem remélted,
hogy lágyan megmozduló
alsótested legmélyén
fényt rejtegethet
átütő erejével fogadhatja
az idegen testet
a szép reményeket, mik
elszállnának hamar, s hogy ne,
befelé gyűrögetted
ihletésből származó ismeretlen
érzésed: te tetted?
Százezer éve vártad már
a tettet, szerelem nedvében
rejtegetted az ágyékod vékonyán
Súgd meg a homály nevét,
mikor újra benned sétálunk
add vissza régi kedved.
Űzötten is menekülhetsz
titkon őrzött gazdagságom a tied
nincs-hová-menni-érzésem viszed
fájdalmasan a mosolyodon
van-még-vissza ragyogjon
cipeled magaddal mit elveszel
virágok szirmai közt rejtegetsz
rád vár még új sírom majd
hangtalanul egy kis hant
ahol alászálltam
az utolsó anyaggal
alkalmazott álmaimban.
De átevickélek a Styx medrén
a választó víz holt szellemén
ahonnan az egyetlen kiút
a hazugság volt, hogy van
visszatérés, csak épp most elmúlt.
Átúszunk, de mi a vissza, hol az út.
Ülök a jóban, a vállam szakad
Semmi az élet, ha a ráncom szalad
Ülök, vénülök, várnom nem szabad
Nyelved a számban - a hajnal hasad
Táborunk vidám, melled ölemben, elfér.
Ha bőröd csillan, nedves a kérges tenyér
Ledér az élet, a szerelem meg kevély
Miattad tompul minden, ami vakító fény.
Nézem a lüktetésed elmúló ritmusát
Végzem a múltat, a jövő úgyse lát
Értem, hogy értem sikoltotta bús bánatát
A lány, kín kísérte életét, vágy halálát.
Korniss Péter: Mulatság otthon
Igyunk, húgyunk úgyis zavaros
Eszünk rémes, az életünk ragacsos
Vigyorgunk, fintorunk nem érti senki más
Csak a lassú léptű, életúnt vén kaszás
Kocsmák bűzében vágunk ráncos létbarázdát
Söröskupákból rakunk egymás alá párnát
Hányásáztatta földeken ténfergünk a férgekkel
Dicsőség verdesi mellünk, feleségünk' meg a félelem
Az élet sörhabos oldalán vakondtúrásokból dől a fény
"vijjog a muja, mija a baja, az annya tuggya, nő a fekéj"
Akad mindig egy beteg remény, hogy mégis megmaradunk
S rongyainkba meleg bújik, ha felismer még téns' asszonyunk
Fogvatartalak mint a kutya állkapocs
A marakodó kor ugat s ha félsz, a varkocs
Győz.
A kutyaugatás az életemet mardosó
befejezetlen várakozás.
A tétovázás szétszakítja idegeim
S újabb harapás kíséri távozóban
Szelídséget kereső tétova lépteim.
Idegenek ezek az idegszálak, nem árt néha
ha megcsapolva bezárjuk őket vissza-vissza.
S ha jön az új eb, ura fakó, mindez oly' jó:
friss vérem olykor valaki fel-felnyaldossa.
U.i.: fagyottan téblábolva várlak újra
Jössz, már csak némán nyüszít a szendergő kutya
A vér kék, a vágás csekély, a harapás csók
A szám nem zár, s a szemem néha felnevet.
Szemeimmel megint átöleltelek.
Mindenörökké Ámen
Mondd, milyen az őrület napja
Agyad kiürült, koponyád varrja
száz ácskapocs, nyelved' drót zsibbasztja
Sose virrad rád, éned bűnhődés szikkasztja
Verem a pulzusom, ő nem ver már
Kedvemet ugratom, s akasztás vár
Vigyorog mindenki, romfellegvár
hősi harcok helyén. Huhog a madár.
Mily' bölcs az élet bütykös talppal fel az égnek
Mi most a fönt és a lent, lógó fejjel épp hogy élek
Fejemhez ér Föld anyácska, bent vinnyog a lélek
Körülöttem forog minden, elszédülten sose félek.
(Aludj te fakó tahó, üzente országának
s azóta a darvak is el-, máshová szállnak.
Miért, hova, ha menekülni akarnának
elég-e még, a jövő nem szól a mának.)
Lődörögtem egyik bárból másik borba
szélütötten - szociális otthonokba.
Nyakamba szakadt sorsom, a zivatar,
döglődök - életem csakhamar betakar.
Akkor sem mondhatjuk, hogy betemetett már a mélyhomály,
ha félünk, mert kitekert nyakunk helyén valami nagyon fáj.
Akkor is kacsintunk kigúvadt szemünkkel egyet utoljára,
ha szívünket szarosak szénlapáttal szórják mocskos talicskára.
Nincs háború és nincs és se
Béke van csak, a szíved verése
Sóhajod a szózatod
Kincshalmod felnyithatod
Ha kebled hozzám hajtod
A vihart szeretem
Ha ott fut mellettem
Kiáltozok imákat
Feloldom a hibádat.
De mért húnyt ki az imátok
Miért néma megint a szátok
Sugdossátok emberek: az így oly remek
S a hazugság alatt a testetek remeg
Semmi-semmi, fúj a szél, megy, mendegél
Reszket a kezem, nem engedhetek
A viharral szemben tétovák az érvek
Ennyi az élet, a szél elviharzott, vele mennék
Vándorló lélek, veszteglő remények
Csekélyke élet, félmeztelen szív
és olyan a lélek...
Véred vad
Lassan elapad
Hited hasad
Fázni hagytad
Arcod remény
A redő kemény
Szemed ázik
Könnye mállik
Ajkad harap
Ébred a harag
Öled tárul
A világ kitágul
Lelked vigasz?
Tagadd le azt
Combod bezár
Nincs ki soha már
Vidám vihogás
az élet. Senki más
nem hallja: filmszakadás
lesz ebből, halálfolyó-kirándulás.
Most szép vagy, és jó, és nagy és talány
Most még kacagj, holnap nem vagy már lány,
Most vég nélkül add magad, még nincs itt a magány
Most tét nélkül ölelhetsz, a szíved így oly vagány
Még nem vágott beléd az estek hideg szele
Még nem üvöltik vadul, ne menj el vele
Még nincs ürügy, hazugság, nincs "kifele!"
Még tisztán szerethetsz, mint a Napot ébredése
Tartson örökké egyszer elkezdett mosolyod
Tartsd titkon öledben megtagadott mondatod
S ha elviszed mert félted a szíved, őrizd még értem
S add vissza a reményt, hogy a hitemért jól éltem
A vágy csak egy kis álom
Egy-egy szép szivárványlány
Felbukkan a képzeletben
Eltűnik a fellegekben
...foghegyeddel az ajkamon.
Múlik az istenadta időnk, a bánatomon
nem fog már ki senki, rajtam ül a szomorú unalom
Víg a veszély, véres a harapás: visszatérő vigadalom
Elmentél hogy jöjj, s ha érkezel, megint elszökellsz már
S ráncigáljuk, mink van, a rongyot, mi lehetne aranytalár
A szemünk fénye üstökös volt, olykor körkörös napsugár
Most kétkedés, esetlen esdeklés. Hideg köd a sötétben hiába vár
Én sohasem ballagtam egymagamban, mindig velem vannak a tekintetek
Villódzunk, vonzzuk-vonszoljuk egymást, mi, jogfosztottak, kegyetlenek
Botor az út, mely sehova nem vezet, kérdezd meg, meddig vigyük keresztünket
Megint visszatérünk, mendegélünk hogy megjöjjünk, levethessük terheinket
Hallgatagon morzsolom-majszolgatom nemrég még agyonhajszolt létemet
Gyí-í-í! - rikoltanám most is, ha sejthetném, hogy hűen kísér a szabad képzelet
Minden erőm, derűm vad tempójú forrása, újra zaboláznám a gyötrő végzetet
Ha hallhatnám simogatásod susogását, látnám suttogó szemedben gyúló fényedet
Álmom hajt, halántékomon lüktet a szép
Magyar a létem, a vérem ugyanaz rég
Hívatlan hívő a nagy folyók mentén
Hadifogoly, riadt szemek a Kárpátok gerincén
Vágtat tovább a betörhetetlen pej, szétrágva a zabola
Szemem tágul, karom tárva, lelkem száguld mindenhova
Nincs vég, nincs jaj, nincs úr s nem lesz riogatás
Csak hős van, s új gyermek, s nő és imádkozás
Győztünk mindig, vérgyászban is, halott porainkban élők
Kifosztott semmink maradt, s anyánk talán, a nagy regélők,
apáink sorra elmentek, nyíllal a szívükben álmokat terelgetnek
Csaba királyfi csillagain fenn az Égen végre hazafelé nyergelnek
Mert 7 réten 7 sírod lesz 1 sorsodon
Mert nem csak fát, vasat aprítanak a hátadon
Mert görnyedten túl sokáig szagolsz ibolyát
Mert kigúvadt szemed most csak sáros rögöt lát
Mert ahány hányás hagy el, annyi fájás jön vissza
Mert fájdalmadról nem beszélhetsz senkinek se soha
Mert süketnek teszi magát a világ, melybe nem tartozol
Mert hetedhét ország (ki)futója vagy, bolond a homokon
Az ész kemény, a szív meg ver
Az eszmél igazán, ki nyerni mer
Az lesz pulzuspezsgető örök mester
Kinek lábánál olykor négy lány hever
Keresztre feszítik lelkemet, íme a vén zsivány
Véreres könnyemmel arcomban huhogó talány
Szívem mégsem ver meg, az eszmény kies magány
Két méterre a lábam alatt ott hever a négy leány
Tátog az egész világ, mért nézek ki oly bambán
a lelkemből, hisz vidám a halál kongó harangnál
De nem nevethetek már, szorít a csend az ajkamnál
Nem eszmélek, hogy még négy lány hever a lábamnál...
... helyette:
Eltart a szenvedélyem
Míg szerelmed elérem
Mosolyod rejtve nézem
A hajnali ébredésben
Ha lesz még egyszer ünnep a világon
Ha volt is öröm, többé már nem látom
Ha végzet szánt vérző ráncot arcomon
Ha volt szabad szó, többé nem hallhatom
Ha száraz a kezed, mikor belém símul könnyedén
Ha édes az ajkad, ha búcsúzol szerelmek helyén
Ha könnyes a tekintet, mert nincs többé szelíd remény
Ha sírásra hull szemed, tudod: örök hó vagy, jég, kemény
Ha vándorboton tápászkodó életed riadtan futtatod
Ha kimerül a lét, s a lélek egy unalmas sétabot
Ha ijed a szív, és az ész meggyónni hazudva járhatott
Ha elkergeted szép világod, megloptál minden virágot
Ha a vágyad örökmozgón hamis körbe zártan jár
Ha tetteidre könnyen ver béklyót az emberidomár
Ha nem látod, hogy hajdanvolt hintód csak ócska batár
Ha nincs új meséd, nem lesz már... cserebogár, sárga csere...
TENYEREMBEN, SZÍVEDBEN EZER ÉV
Nézni, csak nézni behúnyt szemmel
Szétnyíló ajkadon a szemérmet, a susogó álmot
Szemed fényét, mit úgy mint én senki sem látott:
Mélyedben a hozzám érő értelemmel
(miért nem érhetlek el a szívemmel)
Szeretőm, vágyam, nebulóm s vigyázóm lettél olykor
Duruzsló imák szálltak hozzám minden pólusodból
S ha feljajdult a tény, hogy kiűzzük egymást a szobánkból
Némán tört elő az erő: végzeted újra Hozzám sodor
(a parton szelíd gesztenyés kísért egykor)
Én mindig csak a babámra gondolok, meg-megállva
Az alvó oroszlánra, a sérthetetlen tisztaságra
Ezerszínű lelkére, fájdalmakra, az üres ágyra
Elmosódó jövőképre, kiskutyákra, titkolt imavágyra
(a szemed mélyen fénylik, s csókot szórsz a tájra)
És ha megint megtalállak, megyek Veled, táncoljanak a bújdosó árnyak
És felbukkansz újra a végső búcsúhoz, de már húz magához a város
Még sietve köszönsz messziről, odaadás robog felém, ez varázsos
Már nem maradsz soká, angyal mosolyog, de már verdesnek a szárnyak...
(ezer év szállt el, s a szemed kísér, fénye válaszol a mának)
Mélyen zeng a zene, sírnak a szólamok
Hangod a szívemben, égszínkék sóhajok
Szemed már nem süt rám, zokogtál kisbabám
Vakká vált világban bút jajong a magány
Nincs gyász, nincs ima, nincs könny és nincs mise
Nincs álom, nincs ajak, nincs szó, nincs emlék se
Nincs nászágy, nincs csók, nincs izom és nincs jövő
Nincs kéj, nincs tincs, nincs kincs, csak az elmenő nő
S a mester szólt kis tanítványának
Vigyázz, szótlanul törtek rád a vágyak
Zárd be szorgosan minden-mind ajtódat
Maradjon hidegben a nem kért hódolat
S a kicsiny felele: kitárom mind a kapumat mind a lelkem'
Mert a hideg nem kint van, csak ha szerelmem nélkül él életem
Jöjjenek inkább vad szelek, haragos viharok, édes Mesterem
Csak a zárt, a zárt nyisd fel egyszer még énnekem - Istenem.
Ha kacajra született szemed sírásra szomorult, újra szerethettelek
Hogy védtelenül kezdjük faggatni a durva életet: milyen a szeretet
Hogyan írják a közös nyelvet, van-e benne szó a jóra, lesz-e szép
S együtt látjuk-e a Nap fényét, ha könnyünk patakzik szerteszét
Amikor bébiktől hullámzott a derekad, s feltört a sóhajod
Magamhoz húztalak, miénk lesz minden, boldog volt óhajod
Sokszor sajgott a szíved, de nevetve feledtük bánatod
Reménykedve küldted felém szótlanul-szerelmes illatod
Ha fénylő szemedből hozzám szólt gyermekem, visszhangzott szívdalod
S ilyenkor egy voltál és oszthatatlan, s rést vágott belém a kínzó hiányod
Erdőn-mezőn őzikeszemed csillogott, erő a figyelő tekintetben
Olykor ha féltünk, váratlanul törtek ránk a vágyak a zsigerekben
Mikor, csak néha, a hangod, tested, kedved fénye felém úszott a levegőben
Kincseket, őszülő tincseket cserélünk majd, vigaszt kérek Tőled, mondtam
ténfergően
már, mert menetközben elhagyott a szeretet, s társam lett a végtelen magány.
Viharra vár az őszi levél
Mielőtt lehull, beléd kapaszkodik
Zuhannál te is, de az élet remény
Alkonyod hajnalán hozzád ragaszkodik
S ha könnymaszatos arcod néha, egyedül,
Beborul, ülj mellénk, a miénk a sírástól fényesül,
Ámulj velünk a groteszk-vigyorgó világra,
Igyuk együtt fényét, ízét fogadjuk imánkba.
Ha nem látsz már vasfalat, dühödt vérebet,
Mert cipellőddel porba rúgtad mindegyiket,
Varázsolj új várat, gerléknek szép fészket,
Otthont a világnak, ne bántson gyermeket.
Hatalmad a halállal szemben - kis életed
Az egyetlen, mit mástól kaptál - meg kell védened
Élj a csillagokban - a fellegek oly közel vannak
A Tejút fényszárnyán kérvényed - véget a halálnak.
A titok tartása - erőd hasonmása
s mégis: a Nyíltság a jók társa.
A lelked szépe - kedved teremtője
legyen Érted mindkettő szeretője.
A tested féltése - jövőd bölcsője
add tovább, ez nemzedékek kérése.
A kar lendítése - a szemsugár magas röpte
kísérjen utadon, nincs vissza egyszer se.
A szív reszketése - a Veled egyek féltése
ha nemet mondasz, az férfiak temetése.
A vágy lüktetése - zúgjon sokak éljenzése
vad legyen iramod, béklyó mások ténfergése.
A szád szólama - szikrázzon a szikla alatta
hogy ne mondhassa senki: mi az, ebadta?
Az ész végtelensége - ez kell, minden mindensége
lágy dallamok, hó, szánok, hűvös álmok. Álmok... - Álmok mégse?