Gubcsi Lajos

Szem,
Fényvesztés

1999




GL-4 Pénzügyi Kft.
Budapest, 1999





Orosz János: Tipródók






"Add azok kezébe, akik jók hozzád, hisznek benned.
Add nekik, mint az életed egy részének tükrét.

Az a fő, hogy megírtad. magadnak. Megszenvedtél
érte, magadért. Megírtad, és ezzel kész is.

Az már csupán szemérem dolga, hogy másokkal
megosztod-e."

(A legjobb barátomtól.)

Valamennyire megosztom.




TARTALOM

A HAZA FELÉ
ELÖL A VISSZAÚT
NAPSZAKA
SZEMBŐL SZEMBE
EGYMÁS SZEMÉBE BÚJVA
NE ADJ FEL
LASSULÓ VÉR
PAX VOBIS
ÉBREDÉS
VÍZIÓ AZ ISMERETLEN LÁNYRÓL
HEJ, BETYÁROK, HEJ...
SIKERÜLT, ÉL
NEM-ÉLET
BÚBESZÉD...
... A MARADANDÓKNAK
TESTJELBESZÉD
BALMELLKAS-SAJGÁS
PARTNER§-§PARTNER
VIGYÁZZ RÁM
SZEM, LÁTOMÁS A TEJÚTON
VILÁGOSBAN, ÉJSZAKA
SZABAD SZAVAK
ÉJSZAKA
HANGOSAN
LÉLEGZETNYI ÖLELÉS
EGYNYÁRNYI LÁNY
MESÉNK
SZÓLÓ-SZONETT
KÖT E LÉK
SESEMMIMI
KALLÓDÓ SZERETET
NE GÖRNYEDJ SOHA
KŐBŐL LETTÉL, PORRÁ LESZEL
BEH JÓ A KEDVECSKÉNK
JÖJJ-MENJ
KÖRFORGÁSUNK
LESBEN
PUBLIC RELATION: "PIJÁSPISTI"
KUTYAFOG-ZÁR
FELLE FELÉ
CAREER
VIHAROS NŐMNEK
ÁTKELJÜNK?
NE SÍRJATOK LÁNYOK
UTÓSZÓ
HALLGATAGON...
2000
ÁLLJ FEL, NAGYAPÁM
NÉGY LÁNY HEVER...
HA, HA, HA...
TENYEREMBEN, SZÍVEDBEN EZER ÉV
EGYSZERŰ ÉLET
POST FESTAM
KISHERCEG-DAL LEÁNKÁMNAK
DAL A FIÚHOZ






A HAZA FELÉ

Hazafelé, hol a magam szelleme tétován vár

Féllábbal botolva oly sokszor osontam már

Háttal szólok az ajtónak, hogy bemenjek ki

Szótlan terekben tompa színek: nem szól senki

Ám most mégis hallok húrokat, lantokat, susogó dalokat

Szemfényeket a levegőben, haragokat elmenőben

Vágyakozást szótlanul, kivágott vihart, ahogy a zavar elvonul

Képzet helyén három dimenziót, s a negyedik belém simul




Péreli Zsuzsa: Melankólia


ELÖL A VISSZAÚT

Fakad megint ezer gondolat, mint réteden a virág

Veled vagyok most újra, kettőezret ír már a világ

Nem kérsz még mellemre fölében pázsitot, értem harcol az imád

S a temető tövében ha néha elbotlok, nem mondom: a te hibád

Zsoldért vártam sokáig a csodát, s elhitettem, a lelkem fehér

Kupákból vedeltem a bajt, a nyomort, s véltem, ez folyékony kenyér

S ha szeliden azt súgtad, éhesek mások is, s harcoltál az éltemért

Odébbálltam egy sarokkal, lesz még pénzem a vörösbor levesemért

S ha harag nélkül a porban csücsültem, mert mind elittam könnyeim

Te nyitva hagytál minden ajtót, azt hüppögted, várnak gyermekeim

Csütörtök van, október huszonhárom, messze másztam, rohannak éveim

Cselédje senkinek nem leszek, de járok még egy szépet a szemed fényein

Homlokunkon redőnyt nyitott a tolakodó idő, ott hagyott az arcunkon karcokat

De fülünkbe susogja társunk, türelmes ifjúságunk, feledjük már az ádáz harcokat

Nemcsak kínzásra, májusban és holdfényben szerelemre is használnak padokat

Maradj a térdemen, sörkertekből tértem meg, vidámra festjük eltorzult arcomat.




I. RÉSZHANGULAT

NAPSZAKA

Születés egy vadkéjes sóhajból

Fel szédült fényekre méheink melegéből

Felszakadó erők az anyai jajból

Végtelen világ vár az élet kegyelméből




Kő Pál: Tótágas


SZEMBŐL SZEMBE

Mit szól a szó, ha csendben faggatod

Mit ver a szív, ha zokogva zaklatod

Mit ad a kéz, ha többé nem nyújthatod

Mit lát a szem, ha elment a holnapod

Azt súgja - mindörökké szeretet

Azt dobogja - meghal nélküled

Azt inti - hit nélkül nem lehet

Azt nézi - marad még a jelened

Hol a szavak robbannak, nem jövök

Hol vernek a szívvel, messzire repülök

Hol koszos kéz lelket rabol, menekülök

Ott vagyok, hol a szemed fénye átragyog

Mindenen

Vakon is.




EGYMÁS SZEMÉBE BÚJVA

Elbújtam a szemedben, megpihenni Benned

Szerelem nyugszik csillag-fényei mélyén. Érted

Szikrázik itt minden, a nyári villám, s ha hó jön a fagy

Gyere simogass a szemeddel, ha már bennem vagy

Kiesek egy új világba

Minek nem volt még soha álma

Kies, ha merne, csak rám várna


De száguld tovább, pörög felém
Feléled még, mint a halott remény


Mert a szememben Te csillogsz
s a tiédben én.




Orosz János: Vízpart


NE ADJ FEL

Szempillákon takaró redőny feszül

Vakablak pislákol szűkös legbelül

Nem ver a szív, nem üt - utolsót símogat

Megáll néha, elveszted elfogyott súlyodat

S mélán-némán ott marad a szétmálló indulat

Hogy szétszórtad védtelen életed, elhagytad

SZABADSÁGODAT


LASSULÓ VÉR


Emlékem fennakad, életem - hajh! - régiség.

Halálom vénen szépül, korom két végen ég.

Bűnöm tudattalan - lelkem tudja rég.

Az Ég feszít, A teljes: Hozzám érsz-e még?

Mindenség sehol, lábamhoz rogy a tétova vágy.

Rikoltva tombolt egykor. Most üresen ásít az ágy.

Felemelem utószor őszbe csavart tekintetem, eszem már lágy.

Lazítok szívemen, valaki susogja: a vér végső vigaszra vágy'...




Orosz János: Korpusz


PAX VOBIS

Behúnyt szemmel átaludtam lelkesedésre vágyó életem

Kihűlt lélekkel mozgattam hevesre edzett testemen

A húrt.

Hitetlenkedve vettem észre

Ott vagy: még ott a szelíd béke.

Rám hagytál mindent, inget, lelket, gatyát

S ha már egyszer Hozzád visz minden, mi egyszer megáld

Fogadd el kiürült lelkemet, mi feszítő erőre vár

Habár ilyen - mondják - úgy sincs a Földön már.

Téged még nem szán a betölthetetlen, csendes magány.


A Förtelem kidobva
A Hitetlen elhagyva
A Vég leszámítolva
Ott hever mind: koloncként kitoloncolva
a kietlen udvarba.
S csak Te állsz ott, aranyba göndörödött
Hajaddal átölelve kedvemet
Fényt csókolva szertelen szerelmembe.
Szaggatottan álldogálok én is ott, cserepes a szám, életem fuvallat, de
Akarod még, s sóhajodon áthajolva megkérdem - néha hiányzom-e.


Féltesz?
Ha még egyszer hozzám érhetsz, átélsz-e így a forduló századon?
Tovább vonszol-e meggyötört alkatod vagy hátrahagyod
Rám hangodat, látásodat, árnyékban oly fájó magányodat
Adjon új erőt a kettős vereségünk: él még
A szimbiózis. Vagy megverten, ketté vágottan szenvedjünk
Vadvirágok alatt kifosztottan: ott vagy még? Most meghallgatlak...




ÉBREDÉS

Mélyen pihen édes álmod, könnyedre váltod életed

Könnyeket rejtesz szemed mögé, siratni mindig nem lehet

Táltos regél a titkokról, miket a kínok olykor feledtetnek

ÁLOM marad itt mindig minden, öleld csak a rejtelmeket.


A rejtjeleket, miket csak a te szemed ért
hisz' fizettél már eleget a szerelemért
a szenvedélyért, mely óvatlanul hozzád ért
s nem kérdezted, miért hal meg a virág a világért


Veled hajtottam álmodba megadó fejem
Dúdolgattam, volt-e már valaha ilyen. - Jó nekem,
Elűztem a rossz, vásott víziókat a világ legvégire
S ha visszajönnek, párnád lesz a bástyám, vegyél szíveidre.

Úgy hallom, a messziből, neszeidből, szerelmed illatából

Úgy érzem, hellódból, hajad balzsamából, mindened dallamából

Úgy látom, szemed sugarából, kicsi létébredésedből, világod vágyából

Tested összes hajlatából, hogy itt vagy megint, lány a Holnap álmából.

(a tavasz első napja éjszakája)


VÍZIÓ AZ ISMERETLEN LÁNYRÓL


Láttál már fennkölt angyalt, kit szétvet a kedve

Simogattad szárnyát, pamlagára ereszkedve?

Érezted szétnyíló vágyát, ha siklottál belé, illeszkedve

Sziszegő kéjét, táguló szirmát adta, mehetsz megszeretve.

Ismét hallod a fények templomában, amint égő szemmel énekel

S mikor partra szállsz újra városodban, s a lelke furcsán érdekel

Ha álmod könnyű volt mámorodban, s tudod, új érzések értek el

Áldd meg a lányt, kinek ölében, mellkasán forró vágyak égnek el

Felszállsz velem a csillagokba, szerelmünket széjjel szórni a Tejútra

Írigy sóhajjal bámul utánunk a lent ragadt világ, csillogunk magunkra

Villámfényben ölelsz, fürdöm a szemedben, kérj áldást hatalmunkra




Korniss Péter: Sietve

HEJ, BETYÁROK, HEJ...


Ülök a levegő legmélyén
A fények tompuló szélén
Félállásban, derengésben
El nem múló kesergésben

Vajúdok vészjósló árnyakat
Cipelek lecsapott szárnyakat
Kiskirálylány mátkám ölében
Szépen hív végső menedékem

Jegesen szúr a levegő mélye
Keményre fagyva kettőnk reménye
Harap a Nap a szívünk alatt
Fogytán erőnk, ennyi maradt

Kéj által vész el, ki kéjért kiált
Kivánj hát magunknak ily szép halált
De addig is add át mindened nekem
Élvezzem szebben, mint lepergő életem




Kornis Péter: Pásztorgyerek


SIKERÜLT, ÉL

Kérges kezét kicsinyt zsebre tette rekedt hangú életem

Szerteszét szaladt az édes érzés félhomályos szívemen

Szememben a fény félénken dadogott, de csillan is már

Vár az életem, merre libbenjen, ha új dalt dúdol a madár

Álmaimban nincs neve, nincs haja, s nincs szíve se

Vágyaimban egy velem, s én vagyok a féltő kedvese

Ágyaimban szépség vonaglik, lelket rejtve énemben

Ágyékomon szeretőm osztozik, s én az ő mélyében




Orosz János: Mai mesék (részlet)


NEM-ÉLET

Mindig ne mondj nemet

Szárítsd könnyes életed

Vérzik az élet hátramenet

Vétek a vágy, bűn nélküled

Veled meglazul a kötélen a hurok

Ég a pír, az arcomon ébrednek a nyomok

A fáradtság színei, a szív szédülései, okok

mik velünk nyomorogtak, nem lettünk boldogok.

Majd kék lesz a vérem, fény a létem, tény a kéj

Smaragd sugarad, szikrázó szavad puhán kevély

Vegyületünk szaval, verse dal, szerény remény

Hogy ha a menny leszakad, csak te leszel s én.




Olasz Ferenc: Jesse oltár


BÚBESZÉD...

Fenn fény űz pompát, lenn árva a sírhalom

Benn kívül van minden, kinn vadul a nyugalom

Unalom ráncosodik hányaveti ősz uradon

Remegve rándul a függöny a képzelt színpadon

Elhallgatnak búsan a beszédek

A sírok mélyén éppen csak megélnek

Zokogjatok hölgyek, nincsenek legények

Telt siralomvölgyek, a könnyek szegények




... A MARADANDÓKNAK


Életellenőrök végtelen sora vágtat át rajtad

Vizslató szemmel szúr beléd a társad, ha hagytad

Szíved kék vérét mégse add oda soha, örökül kaptad

Szerelem színésznője, szemcsillogásod kinek adtad?

Szívműtétem megint elnapolom, különkórteremben égek

Tízezer nappal, s annyi hajnallal lopnak meg még az évek

Törleszthetetlen haraghalmaz alatt lopódzó remények

A végkifejlet csábít: jönnek frissen fent borotvaélek




Orosz János: A világ madarai


TESTJELBESZÉD


Végezd a sorsodat,
Ne csak a dolgokat.

Érezd a végletet
Kezdődik életed

Vigyázd a szájakat
A szétnyíló vágyakat

Szeresd a szertelent
Akard ki mennybe ment

Védd meg a bátrakat
Az elhaló gyászokat

Hallgasd a halhatatlant
Bajban a rívó ártatlant

Riassz Naplopó testőröket
Felhők mocskolják a fényeket

És vidd odébb elhaló énedet
Hit nélkül lélegezni sem lehet

És szórj még rám ezeregy szélárnyat
Kivágtam magamból minden kéjvágyat

És idd a szavamat, edd a lelkemet
Ha már elvesztetted néma testemet.


BALMELLKAS-SAJGÁS

Potty, potty, 8 könnyed leomlott

Csorgott könnyedén a Föld felé

A Hold sose árnyékolta be a Napot

csak ha a szíved tetted az eszem elé

Mikor a fény megfogyatkozott

Könnyed helyén jeges eső mart

Visszafojtott jajszavad fogadott

Bús zokogásod mindig felkavart

Szemedben nézem a könnyeken át

Parányi életed tenger sok csillagát

Bársonypázsiton hever a szerelem

Mámorban símogat kérdő tekintetem

Gyémántsínen száguld életünk

Nem szédülünk, jövőnk szól

Bajból jóba tartva szépülünk

8 könnyed mesél vágyunkról


PARTNER§-§PARTNER

Az egyik szemem fénye Te vagy, a másiké én

A Tiéd most lángol, a másikban a jég kemény

A Tied a miénk értelme, az enyém félbe maradt

Menjünk közös szemmel, a messzeség hívogat

Élvezetünk értelmét szeressük

Elévült-e szerencsétlen, keressük

Sóhajtasz gézbe tekert szívemen

Látlak-e még kacagni kedvesem

Lobogón száguldasz felém

Néhány kimondatlan remény

Néhány száz éven át várok rád

Egyetlen színes cseppnyi virág

Utolérhetetlen öledbe csúsztatom tenyerem

Könnycseppjeidbe símul arcom s a szívem

Magamba rejtem lélegzeted, ne omolj le soha

Ne válj rommá, ifjú életem, elvész a korona




VIGYÁZZ RÁM


Ha kikérdezem az őröket
Kincsemet ki őrzi meg
ÉS: miért nem véletlen
Hogy a vétlen védtelen
Mikor jön új század
Mikor erőd újra lázad
Trilla-la, s trilla-la
Szép világ, mostoha

A Nap is lám mindhiába tündököl
S nem ég el soha - nem ér el az égig
Kedvesed-sincs-életed hol megy, hol jön
Megszakadt az út, mehetsz rajta végig

Bújj át hozzám, kebleddel símogatva
Fáj most az emberek lelkének égése
Ölbe veszem a csillagodat ragyogva
Szemedben homályos viszonyunk féltése

Hidd azt, hogy ami csillog, mi vagyunk
Leküzdve már könnyáztatta viszonyunk
Fösvénykedik ugyan még múltbeli árnyad
Vágtass tovább, őrizd új sziklavárad
Hejhó, hejhó
Kispejkó

Egymásba szalad élet és halál szakadatlan
Mi maradunk ketten, talán még néhányan
Omlik a láthatár, a kezem nem fogod már
Egyedül vánszorgok, lesz-e vajh' fénysugár

Én Istenem, jó Istenem, becsukódik
már a szívem.....hhhaaaajhhh.




SZEM, LÁTOMÁS A TEJÚTON

Kezed még a kezembe tudnám venni

Ha nyelved a nyelvemre vágynál tenni

Novemberben nyárizzásban könnyet nyelni

Hófehéren hóra várva - szerelmünkön végigmenni

Az ágy szélén a széllel hevülünk egész éjjel

Bimbóink meredekén elbánunk a szenvedéllyel

Hívok angyalt, Istent, menekülnek zord kedéllyel

Marad a lét árván, megtépázott tekintéllyel

E lány valaha velem bírkózott, heverőmön megadón ott feküdt

Ritmusa számon, ölemben, csúcsokon járt, lüktetett mindenütt

Írigy a Hold s a Nap, ha a hajnalt váltva a széttárt résen besüt

Marad még hét csókunk, "amit majd beosztunk", e szó szíven üt

Meztelen szerelem szelleme jár köztünk, leánytestet sose mértem

Csillagot a kezedből csak néha vettem, ha olykor a szívedhez értem

Fehér csípő, dombok a mellkason, drága a szerelem, elteszem a vértem

Elvegyülök benned, nesztelenül mindenemet a Tejút fényébe kértem




VILÁGOSBAN, ÉJSZAKA

Behúnytam a szemem, hogy bebújj hozzám kedvesem,

Hogy mosolyod ott a mélyben a szívemhez érhessen

Hogy száműzz belőlem bajt, gondot, űrt és romlást

Hogy ne lássak mást már, csak fényedet, a csodást

Nincs már zord idő - szerettem oly nagyon! -, és nincs kín

Szerelem maradt még, talán sok-sok csepp, s a szép rím

Egy szó arról, hogy várj rám mindig, méztől édes álmodban

Akkor is, ha könnycsepp bujdosik rekedtté vált hangodban

Most rád gondolok, s látom vágyadat, kacéran a tenger hullámán

Fut felém fehér fátyolban a lány, az éjben s a Nap millió szárnyán

Ezeregy fényévvel száguld előtte vágya, és hogy többé sose féljen

Átölelem a derekát, jobbom a szívén, némán szeret minden éjjel

Adj nyugalmat, kínálok hatalmat az élet fölött

Adj szerelmet, ész és szív száguld egymás mögött

Adj illatot, s elmondom majd, mi van test és lélek között

Adj szemérmet, add testedet, s tudd, Ő már beléd költözött




SZABAD SZAVAK


VÁRJ, vérzek, ébressz, érzek,

VÉR, patak, a szép megmarad,

VALÓ: hó az égig, maró, gúny sérülésig.

VÁGTA, fel a Napra, duhaj, víg dalokra,

VÁGY, akaszd a csillagodra, zuhanj a szabadba,

VILLÁMKÉNT érte égtél, most törik a fény, itt az éjfél

Remegő lélekkel

Reszkető hangon

Rengő kebleken

Ringató karodon

Pedig jó lettél volna már

Némán szól tovább a szám

Kihajt a virág, meghajlok én is

Álmod visszahúz, ébredek mégis




Orosz János: Monsieur Fernandel




II. VÉSZHANGULAT

ÉJSZAKA

Vissza, csak el, hol a sehol az új bátor

Hátra, csak vakon, ólom zár szempillánkon

Le, csak lefele, elért értünk már a tántor

Fekete lyuk a Nap, álom horkol a hazámon.




Samu Géza: Tollas


HANGOSAN

Kiáltok, ha kiálltok értem

Üvöltök, ha vigyáztok rám

Némán nem mondhatom, hogy féltem

Mer' nem volt tanyám s saját apám

De nevetek veletek, ha lesz győzelmetek elég

S a lányok duzzadt mellkasa előre köszön

A homlokomat nem égeti végre kínzó belég

Hozzád hajlítja konok fejem az éledő ösztön

Legyen béke a szenvedélyem

Háború nélküli víg kedélyem

Égre néző világ s te a szépségem

Hálaadó imámban a merészségem

Végtelen kedvek születő hajnala

Védtelen kebleden életem alkonya

Képtelen vágyaim kimerült szikrája

Kénytelen csillogni: megjött a zsiványa




Korniss Péter: Menyegző


LÉLEGZETNYI ÖLELÉS

Föltartott gyenge karral véded magad

Érted ébred hajnalban az akarat

Te voltál az utolsó

csillagom, mikor megláttalak hideg ágyamon

Egy kis virág feszülő vállamon

Keskenyedő szíveink vétkeztek

felhevülő színeink fénylettek

arcunkon.

Köztünk volt minden.

Futunk még mindig egymásba, miközben

Néhányszor ki is jöttünk már, ellógva, sötétben


Mikor az ujjhegyed
a bőrömhöz ér
Tapintásod nyugalma
a lelkemig felér
S ott rejtőzik benne sokáig
egy szép új világig
Az érzés: szerethetlek.

a hajnal zárja az éjjelt
tested még adja a kéjjelt
a hajad ontja illatát
de félek, tested bezárta ajtaját

Fenn a fény, lentről nő, nő, nő,
emelkedik egy remény.




EGYNYÁRNYI LÁNY

Születésem, Június hozta ajándékként, mindennapra

Lebegő ölelések, visszavont tévedések halott vígjátéka

Hónapos lett a hét - majd néma másodperc egy egész dekád

Összeszűkült szemmel, hideg ággyal engedtem át a derekát

Szeptember vitte el, az ősz lagymatag nyitánya, nyomában por honol

Jámbor, monoton szólamok múltával csüggedt a vágy, jó hallgatagon

Ólmos ostorok mézédes mosolyok helyén, kopott sóhajok az élvezet hegyén

Szépített élet. Végzet a kiterített, sűrű végtelenben. Csend: minden az enyém

Álmodom, hópelyheket vonszolok a vállamon a nyáron, járhatatlan kiutakon

Mászom tovább, szánon a homokon át, bámulom a téves csodát, fények az arcomon?

Harcaimon felengedek. Ha meglátom az egyszeregyet, százszorszépet, megáldottat,

Csillagokban kódorgó könnyeim megtérnek szép házamba: visszakapom varázslómat




Orosz János: Csendélet


MESÉNK

Dideregve remegtünk egykor a Vég Állomásánál

Kezeden kezem, ujjamon kimerülten a tied ujja

Siettünk mindig, a lét és elmúlás láthatárán

Egymásba borulva, hogy a szemünket a szél szét ne fújja

Nagyon.

Összeér fölöttünk, tapintatosan, a föld és a mennybolt

Ne félj, múlik mindjárt a tél - s a Nappal eljön a remény

Elmegyünk Délnek, ragyog majd a fény az ágyunk mélyén

Ne félj, csak az élhet szépen, aki még nem volt - sohasem holt

Épen.

Mezítláb futok Feléd a Tavasz keréknyomán, mint a kamasz

Panasszal élek Istenhez, miért nem lehetsz még egyszer ugyanaz...

...a pacsirta: csevegő kismadár, aki voltál az Álom hajnalán

Kislegény lennék, Te szivárvány, s a Nap után átsuhannánk az Éjszakán

Áldottan.


SZÓLÓ-SZONETT

Szétszórt kincs nincs.

Gyémántod csillog ha kell

Felfénylik a képzeletben,

ami a kényszerekben bilincs.

Szebb lesz életed, gyorsak szárnyaid

Csillog aranyad, száguldnak vágyaid

Karácsonyi angyalok kerestek kis társnak

Álom-úti csillagok ölelgetve csodálnak


          I.
Első osztályú életen
utazom
A tökéletes bűn, tény, elmaradt.
Valahogy most hiányzik
nagyon.


          II.
Csillagok csillannak
Csillannak elszállnak
a félelem Egyenlítőjén
Egyengesd hát szemérmed
Hisz foszladozik a remény
Bújj megkopott, vasalatlan mentém
alá, s megtöltöm üres kedélyed.


KÖT E LÉK

Dadognék még valamit, de valaki rám kiált, mondjál csodát

és én okos szó nélkül csak megszeppenten mosolyogtam temetetlen

Hagyjatok át engem s a néhány szót másra, adjátok a másvilágát

Nem Istenhez kötik az emberek szálukat, csak egymáshoz, fázó szeretetben.


Bámulom az imádkozást
Hogy' hozhatna oldódást
Kell-e még, ha kellenék?
Reped a rám rakódott festék.

Fiam, várj még megoldatlan világunk tisztulására

Akiért a harag szól, nem ugyanaz, mintha már érted kongana

Tartsd titkon, ne mutasd fel szégyened, eljön, megvár, észreveszed

Az én zavarom nem a tied.

Figyelgetem csendes lélegzeted

Milyen nagy lesz, ha egyszer mélyen veszed.


Jöjj meg, kislányom, leszakad a virágom
Véget ér a nyár, reszket a létfinanszírozásom
Mielőtt leesik az ősz, kacagsz-e könnyet a ledér világon?

Libegő szerelemmel nem megyünk semmire
A járhatatlan úton nem jutunk messzire
Ki nem mondott kis kínunk nem érti senki se.


SESEMMIMI

Gátjainkra gátlást hordunk

Bánatot vén vállainkra

Sörgőzök mélyén szétfoszlunk

Vért hányunk századunkra




Kő Pál: Önéletrajz


KALLÓDÓ SZERETET


Kallódó szeretet
Ha kell, elmegyek
Vár a végtelen
A megbolydult Édenben
Feléd süvítek át az éteren
Soha nem kaptok már mást
Csak a halványuló életjelem

Zokogó léthangom
Végleg elhallgatom
Ne tudja meg senki más
Milyen a könnyező
felhördülő fájdalom
A hápogó tüdő, a kihagyó szív
Indíték lefelé, minden odavisz.

Kallódtam kullogva
Vihogva megújulva
a hitben: nem vittem
semeddig sem magam
Másokat mindig máshova
Görnyed már a hátam
Elfutok a szeretettől
Ha hozzám ér, megöl
a rémület: Ő volt az, ki
ostorral kergetett?

Szerteszállunk a világban
Nyakunkban Isten átkával
Nem hittünk, nem reméltünk
Vak hadad élén süketen henyéltünk
A lábunk alatt a virág a porba szédült
Most itt a karikás, kancsika, szíjcsapás
az arcba. Suta világ, fura szerelmi vallomás

A fáradt felhőkből fejjel lógok lefelé
Egy utolsó csodálkozás még,
mindenem más emberé.
A lelkem menthetetlen, zálogba hagyhatom
Hogy ha majd visszajön, kikérhessem a vagyonom
Kérkedhessek, jártam a Napon, s csak nekem tetszelgett
De hazudok megint, ámítok: ilyen a kallódó szeretet

Zűrös nagyon
A vadon az űrben.




NE GÖRNYEDJ SOHA


Hideg hasítja ketté a levegőt, hogy ne legyen az egy ugyanaz

Zúzmarák marják kisagyunk tekervényét, hátunkon nő a gaz

Árapály vonz s taszít, hullámverés sodor sorsokat

S ha az igaz a mély, s a felszín csak csaló fény

Mért is nem érted bújdosó vágyamat?

A szót, a szeszélyt, a kedélyt s a fehér lélek szürke ráncait

A bort, az al-koholt, a fel-lengzést s az elázott madarak szárnyait

A verdesést s a vergődést fáradó szívekben, szűkülő szemem ténfergését

A vándorlást Sehonnaiba, átvert hadak végén: elér-e majd a kezed

Ha még egyszer meghallod halálom ébredését?




Kő Pál: Két nő


KŐBŐL LETTÉL, PORRÁ LESZEL


A kő kemény, a por puhány

Van remény, csak ne élj ostobán

Mert a por márványból lesz mostoha

De érccé érted nem válhat már soha

Kőből lettél porrá leszel vélem

Szépre fú a szél, nem lesz többé szégyen

Dadog még az ösztönünk, elbújunk a fényen

Egymásba érő lelkünk dacol csak keményen

Ragyogj rám kicsi babám, szoríts egyszer lágyan

A sötétből hozott hozzád mezítelen vágyam

Indulatok zsibvásárán csókod őrzöm a számban

Kapitányként szívviharban szélcsendedre vártam

Ha szemedet könny áztatta

S utunkon nincs már vissza

Emeld fel rám kisírt szemed

Közelítsd a messzeséged.




BEH JÓ A KEDVECSKÉNK


Várunk, fázunk, várunk....ez most a kesernyés sorsunk. Mire?

Motyogunk, totyogunk, sompolygunk....kinek, kivel, hova. Ez a dolgunk.

Elesünk, felfeslünk, hü-hü-hülyülünk....a semmivel szembesülünk. Mért éppen?

Fuldoklunk, bolondulunk, unottan mutogatunk, undorodgatunk. Savanyú kenyerünk.

Lebontunk, elbomlunk, vontatottan boldogulunk, vonóhorgon vonaglunk. Egy kicsit sok.

Rázzuk a frászt, nyessük egymást, ökölbe szorult agyunk el- s kihagy. Kit még?

Kiég ki ég. Hiába. Kísér a kék ég hiánya. Deficit a hagyatékunk. Elhagysz.

Kínlódunk, rohanunk, lóbálunk lólábat, od'adunk jó párat pára lelkünkből. Üdvünkből.


Nesze.
Hiszed? Kedvedre teszed-e? Elengedsz? Mi is? Teremtetted.
Tetemed-e?

Temeted-e?




JÖJJ-MENJ


Ha már halál, fáradjon bentebb, közelebb,

Megvetem még ágyam, ha csak bágyadtan közeleg

Lefekszem kedvesemmel, az egyetlennel, mely nincs már

A hittelen hitvesekkel, kikkel a kikelet búcsúzó táncot

jár.

Ha még élet, hirtelen jöjjön, észrevétlen

nehogy a szemgödrében félelem tenyésszen

vad szemvillámok gyújtófényében terpeszkedjen a kéj

amit csak te küldhetsz felém: rám boruló símító remény,

jel.




KÖRFORGÁSUNK


Hév a homályban
soha nem remélted,
hogy lágyan megmozduló
alsótested legmélyén
fényt rejtegethet
átütő erejével fogadhatja
az idegen testet
a szép reményeket, mik
elszállnának hamar, s hogy ne,
befelé gyűrögetted
ihletésből származó ismeretlen
érzésed: te tetted?

Százezer éve vártad már
a tettet, szerelem nedvében
rejtegetted az ágyékod vékonyán
Súgd meg a homály nevét,
mikor újra benned sétálunk
add vissza régi kedved.
Űzötten is menekülhetsz
titkon őrzött gazdagságom a tied
nincs-hová-menni-érzésem viszed
fájdalmasan a mosolyodon
van-még-vissza ragyogjon
cipeled magaddal mit elveszel
virágok szirmai közt rejtegetsz
rád vár még új sírom majd

hangtalanul egy kis hant

ahol alászálltam
az utolsó anyaggal
alkalmazott álmaimban.

De átevickélek a Styx medrén
a választó víz holt szellemén
ahonnan az egyetlen kiút
a hazugság volt, hogy van
visszatérés, csak épp most elmúlt.
Átúszunk, de mi a vissza, hol az út.




LESBEN


Ülök a jóban, a vállam szakad

Semmi az élet, ha a ráncom szalad

Ülök, vénülök, várnom nem szabad

Nyelved a számban - a hajnal hasad

Táborunk vidám, melled ölemben, elfér.

Ha bőröd csillan, nedves a kérges tenyér

Ledér az élet, a szerelem meg kevély

Miattad tompul minden, ami vakító fény.

Nézem a lüktetésed elmúló ritmusát

Végzem a múltat, a jövő úgyse lát

Értem, hogy értem sikoltotta bús bánatát

A lány, kín kísérte életét, vágy halálát.




Korniss Péter: Mulatság otthon


PUBLIC RELATION:
"PIJÁSPISTI"


Igyunk, húgyunk úgyis zavaros

Eszünk rémes, az életünk ragacsos

Vigyorgunk, fintorunk nem érti senki más

Csak a lassú léptű, életúnt vén kaszás

Kocsmák bűzében vágunk ráncos létbarázdát

Söröskupákból rakunk egymás alá párnát

Hányásáztatta földeken ténfergünk a férgekkel

Dicsőség verdesi mellünk, feleségünk' meg a félelem

Az élet sörhabos oldalán vakondtúrásokból dől a fény

"vijjog a muja, mija a baja, az annya tuggya, nő a fekéj"

Akad mindig egy beteg remény, hogy mégis megmaradunk

S rongyainkba meleg bújik, ha felismer még téns' asszonyunk




KUTYAFOG-ZÁR


Fogvatartalak mint a kutya állkapocs

A marakodó kor ugat s ha félsz, a varkocs

Győz.

A kutyaugatás az életemet mardosó

befejezetlen várakozás.

A tétovázás szétszakítja idegeim

S újabb harapás kíséri távozóban

Szelídséget kereső tétova lépteim.

Idegenek ezek az idegszálak, nem árt néha

ha megcsapolva bezárjuk őket vissza-vissza.

S ha jön az új eb, ura fakó, mindez oly' jó:

friss vérem olykor valaki fel-felnyaldossa.

U.i.: fagyottan téblábolva várlak újra

Jössz, már csak némán nyüszít a szendergő kutya

A vér kék, a vágás csekély, a harapás csók

A szám nem zár, s a szemem néha felnevet.

Szemeimmel megint átöleltelek.

Mindenörökké Ámen




Melocco Miklós: Isten báránya


FELLE FELÉ


Mondd, milyen az őrület napja

Agyad kiürült, koponyád varrja

száz ácskapocs, nyelved' drót zsibbasztja

Sose virrad rád, éned bűnhődés szikkasztja

Verem a pulzusom, ő nem ver már

Kedvemet ugratom, s akasztás vár

Vigyorog mindenki, romfellegvár

hősi harcok helyén. Huhog a madár.

Mily' bölcs az élet bütykös talppal fel az égnek

Mi most a fönt és a lent, lógó fejjel épp hogy élek

Fejemhez ér Föld anyácska, bent vinnyog a lélek

Körülöttem forog minden, elszédülten sose félek.



(Aludj te fakó tahó, üzente országának
s azóta a darvak is el-, máshová szállnak.
Miért, hova, ha menekülni akarnának
elég-e még, a jövő nem szól a mának.)




CAREER


Lődörögtem egyik bárból másik borba

szélütötten - szociális otthonokba.

Nyakamba szakadt sorsom, a zivatar,

döglődök - életem csakhamar betakar.

Akkor sem mondhatjuk, hogy betemetett már a mélyhomály,

ha félünk, mert kitekert nyakunk helyén valami nagyon fáj.

Akkor is kacsintunk kigúvadt szemünkkel egyet utoljára,

ha szívünket szarosak szénlapáttal szórják mocskos talicskára.




VIHAROS NŐMNEK


Nincs háború és nincs és se
Béke van csak, a szíved verése
Sóhajod a szózatod
Kincshalmod felnyithatod
Ha kebled hozzám hajtod

A vihart szeretem
Ha ott fut mellettem
Kiáltozok imákat
Feloldom a hibádat.
De mért húnyt ki az imátok
Miért néma megint a szátok
Sugdossátok emberek: az így oly remek
S a hazugság alatt a testetek remeg
Semmi-semmi, fúj a szél, megy, mendegél
Reszket a kezem, nem engedhetek
A viharral szemben tétovák az érvek
Ennyi az élet, a szél elviharzott, vele mennék

Vándorló lélek, veszteglő remények
Csekélyke élet, félmeztelen szív

és olyan a lélek...




ÁTKELJÜNK?


Véred vad

Lassan elapad

Hited hasad

Fázni hagytad

Arcod remény

A redő kemény

Szemed ázik

Könnye mállik

Ajkad harap

Ébred a harag

Öled tárul

A világ kitágul

Lelked vigasz?

Tagadd le azt

Combod bezár

Nincs ki soha már

Vidám vihogás

az élet. Senki más

nem hallja: filmszakadás

lesz ebből, halálfolyó-kirándulás.




NE SÍRJATOK LÁNYOK


Most szép vagy, és jó, és nagy és talány

Most még kacagj, holnap nem vagy már lány,

Most vég nélkül add magad, még nincs itt a magány

Most tét nélkül ölelhetsz, a szíved így oly vagány

Még nem vágott beléd az estek hideg szele

Még nem üvöltik vadul, ne menj el vele

Még nincs ürügy, hazugság, nincs "kifele!"

Még tisztán szerethetsz, mint a Napot ébredése

Tartson örökké egyszer elkezdett mosolyod

Tartsd titkon öledben megtagadott mondatod

S ha elviszed mert félted a szíved, őrizd még értem

S add vissza a reményt, hogy a hitemért jól éltem


UTÓSZÓ

A vágy csak egy kis álom

Egy-egy szép szivárványlány

Felbukkan a képzeletben

Eltűnik a fellegekben




HALLGATAGON...


...foghegyeddel az ajkamon.
Múlik az istenadta időnk, a bánatomon
nem fog már ki senki, rajtam ül a szomorú unalom
Víg a veszély, véres a harapás: visszatérő vigadalom

Elmentél hogy jöjj, s ha érkezel, megint elszökellsz már
S ráncigáljuk, mink van, a rongyot, mi lehetne aranytalár
A szemünk fénye üstökös volt, olykor körkörös napsugár
Most kétkedés, esetlen esdeklés. Hideg köd a sötétben hiába vár

Én sohasem ballagtam egymagamban, mindig velem vannak a tekintetek
Villódzunk, vonzzuk-vonszoljuk egymást, mi, jogfosztottak, kegyetlenek
Botor az út, mely sehova nem vezet, kérdezd meg, meddig vigyük keresztünket
Megint visszatérünk, mendegélünk hogy megjöjjünk, levethessük terheinket

Hallgatagon morzsolom-majszolgatom nemrég még agyonhajszolt létemet
Gyí-í-í! - rikoltanám most is, ha sejthetném, hogy hűen kísér a szabad képzelet
Minden erőm, derűm vad tempójú forrása, újra zaboláznám a gyötrő végzetet
Ha hallhatnám simogatásod susogását, látnám suttogó szemedben gyúló fényedet




Somogyi József: Élned kell


2000


Álmom hajt, halántékomon lüktet a szép

Magyar a létem, a vérem ugyanaz rég

Hívatlan hívő a nagy folyók mentén

Hadifogoly, riadt szemek a Kárpátok gerincén

Vágtat tovább a betörhetetlen pej, szétrágva a zabola

Szemem tágul, karom tárva, lelkem száguld mindenhova

Nincs vég, nincs jaj, nincs úr s nem lesz riogatás

Csak hős van, s új gyermek, s nő és imádkozás

Győztünk mindig, vérgyászban is, halott porainkban élők

Kifosztott semmink maradt, s anyánk talán, a nagy regélők,

apáink sorra elmentek, nyíllal a szívükben álmokat terelgetnek

Csaba királyfi csillagain fenn az Égen végre hazafelé nyergelnek




Korniss Péter: Téli vándor


ÁLLJ FEL, NAGYAPÁM


Mert 7 réten 7 sírod lesz 1 sorsodon

Mert nem csak fát, vasat aprítanak a hátadon

Mert görnyedten túl sokáig szagolsz ibolyát

Mert kigúvadt szemed most csak sáros rögöt lát

Mert ahány hányás hagy el, annyi fájás jön vissza

Mert fájdalmadról nem beszélhetsz senkinek se soha

Mert süketnek teszi magát a világ, melybe nem tartozol

Mert hetedhét ország (ki)futója vagy, bolond a homokon




Korniss Péter: Téli tájban


NÉGY LÁNY HEVER...


Az ész kemény, a szív meg ver

Az eszmél igazán, ki nyerni mer

Az lesz pulzuspezsgető örök mester

Kinek lábánál olykor négy lány hever

Keresztre feszítik lelkemet, íme a vén zsivány

Véreres könnyemmel arcomban huhogó talány

Szívem mégsem ver meg, az eszmény kies magány

Két méterre a lábam alatt ott hever a négy leány

Tátog az egész világ, mért nézek ki oly bambán

a lelkemből, hisz vidám a halál kongó harangnál

De nem nevethetek már, szorít a csend az ajkamnál

Nem eszmélek, hogy még négy lány hever a lábamnál...

... helyette:

Eltart a szenvedélyem

Míg szerelmed elérem

Mosolyod rejtve nézem

A hajnali ébredésben




HA, HA, HA...


Ha lesz még egyszer ünnep a világon

Ha volt is öröm, többé már nem látom

Ha végzet szánt vérző ráncot arcomon

Ha volt szabad szó, többé nem hallhatom

Ha száraz a kezed, mikor belém símul könnyedén

Ha édes az ajkad, ha búcsúzol szerelmek helyén

Ha könnyes a tekintet, mert nincs többé szelíd remény

Ha sírásra hull szemed, tudod: örök hó vagy, jég, kemény

Ha vándorboton tápászkodó életed riadtan futtatod

Ha kimerül a lét, s a lélek egy unalmas sétabot

Ha ijed a szív, és az ész meggyónni hazudva járhatott

Ha elkergeted szép világod, megloptál minden virágot

Ha a vágyad örökmozgón hamis körbe zártan jár

Ha tetteidre könnyen ver béklyót az emberidomár

Ha nem látod, hogy hajdanvolt hintód csak ócska batár

Ha nincs új meséd, nem lesz már... cserebogár, sárga csere...




TENYEREMBEN, SZÍVEDBEN EZER ÉV


Nézni, csak nézni behúnyt szemmel

Szétnyíló ajkadon a szemérmet, a susogó álmot

Szemed fényét, mit úgy mint én senki sem látott:

Mélyedben a hozzám érő értelemmel

(miért nem érhetlek el a szívemmel)

Szeretőm, vágyam, nebulóm s vigyázóm lettél olykor

Duruzsló imák szálltak hozzám minden pólusodból

S ha feljajdult a tény, hogy kiűzzük egymást a szobánkból

Némán tört elő az erő: végzeted újra Hozzám sodor

(a parton szelíd gesztenyés kísért egykor)

Én mindig csak a babámra gondolok, meg-megállva

Az alvó oroszlánra, a sérthetetlen tisztaságra

Ezerszínű lelkére, fájdalmakra, az üres ágyra

Elmosódó jövőképre, kiskutyákra, titkolt imavágyra

(a szemed mélyen fénylik, s csókot szórsz a tájra)

És ha megint megtalállak, megyek Veled, táncoljanak a bújdosó árnyak

És felbukkansz újra a végső búcsúhoz, de már húz magához a város

Még sietve köszönsz messziről, odaadás robog felém, ez varázsos

Már nem maradsz soká, angyal mosolyog, de már verdesnek a szárnyak...

(ezer év szállt el, s a szemed kísér, fénye válaszol a mának)




EGYSZERŰ ÉLET


Mélyen zeng a zene, sírnak a szólamok

Hangod a szívemben, égszínkék sóhajok

Szemed már nem süt rám, zokogtál kisbabám

Vakká vált világban bút jajong a magány

Nincs gyász, nincs ima, nincs könny és nincs mise

Nincs álom, nincs ajak, nincs szó, nincs emlék se

Nincs nászágy, nincs csók, nincs izom és nincs jövő

Nincs kéj, nincs tincs, nincs kincs, csak az elmenő nő

S a mester szólt kis tanítványának

Vigyázz, szótlanul törtek rád a vágyak

Zárd be szorgosan minden-mind ajtódat

Maradjon hidegben a nem kért hódolat

S a kicsiny felele: kitárom mind a kapumat mind a lelkem'

Mert a hideg nem kint van, csak ha szerelmem nélkül él életem

Jöjjenek inkább vad szelek, haragos viharok, édes Mesterem

Csak a zárt, a zárt nyisd fel egyszer még énnekem - Istenem.




POST FESTAM


Ha kacajra született szemed sírásra szomorult, újra szerethettelek

Hogy védtelenül kezdjük faggatni a durva életet: milyen a szeretet

Hogyan írják a közös nyelvet, van-e benne szó a jóra, lesz-e szép

S együtt látjuk-e a Nap fényét, ha könnyünk patakzik szerteszét

Amikor bébiktől hullámzott a derekad, s feltört a sóhajod

Magamhoz húztalak, miénk lesz minden, boldog volt óhajod

Sokszor sajgott a szíved, de nevetve feledtük bánatod

Reménykedve küldted felém szótlanul-szerelmes illatod

Ha fénylő szemedből hozzám szólt gyermekem, visszhangzott szívdalod

S ilyenkor egy voltál és oszthatatlan, s rést vágott belém a kínzó hiányod

Erdőn-mezőn őzikeszemed csillogott, erő a figyelő tekintetben

Olykor ha féltünk, váratlanul törtek ránk a vágyak a zsigerekben

Mikor, csak néha, a hangod, tested, kedved fénye felém úszott a levegőben

Kincseket, őszülő tincseket cserélünk majd, vigaszt kérek Tőled, mondtam

ténfergően

már, mert menetközben elhagyott a szeretet, s társam lett a végtelen magány.




KISHERCEG-DAL LEÁNKÁMNAK


Viharra vár az őszi levél

Mielőtt lehull, beléd kapaszkodik

Zuhannál te is, de az élet remény

Alkonyod hajnalán hozzád ragaszkodik

S ha könnymaszatos arcod néha, egyedül,

Beborul, ülj mellénk, a miénk a sírástól fényesül,

Ámulj velünk a groteszk-vigyorgó világra,

Igyuk együtt fényét, ízét fogadjuk imánkba.

Ha nem látsz már vasfalat, dühödt vérebet,

Mert cipellőddel porba rúgtad mindegyiket,

Varázsolj új várat, gerléknek szép fészket,

Otthont a világnak, ne bántson gyermeket.

Hatalmad a halállal szemben - kis életed

Az egyetlen, mit mástól kaptál - meg kell védened

Élj a csillagokban - a fellegek oly közel vannak

A Tejút fényszárnyán kérvényed - véget a halálnak.




DAL A FIÚHOZ


A titok tartása - erőd hasonmása

   s mégis: a Nyíltság a jók társa.

A lelked szépe - kedved teremtője

   legyen Érted mindkettő szeretője.

A tested féltése - jövőd bölcsője

   add tovább, ez nemzedékek kérése.

A kar lendítése - a szemsugár magas röpte

   kísérjen utadon, nincs vissza egyszer se.

A szív reszketése - a Veled egyek féltése

   ha nemet mondasz, az férfiak temetése.

A vágy lüktetése - zúgjon sokak éljenzése

   vad legyen iramod, béklyó mások ténfergése.

A szád szólama - szikrázzon a szikla alatta

   hogy ne mondhassa senki: mi az, ebadta?

Az ész végtelensége - ez kell, minden mindensége

   lágy dallamok, hó, szánok, hűvös álmok. Álmok... - Álmok mégse?









Szalay Ferenc: Besüt a nap