A mi fiunk késő este született, így csak másnap láthatta volna meg a napvilágot, de az egynapos gyerekek még nem látnak, se napvilágot, se az égvilágon semmit.

Én láttam. Reggel. Mert hová vezethet egy büszke, újdonsült apa első útja, ha nem a kórházba, hogy megcsodálja, meg-bá-mul-ja gyönyörű gyermekét?! Így aztán virággal felfegyverkezve - mert az új papák szentül hiszik, hogy az új mamáknak arra van a legnagyobb szükségük - bementem a kórházba. Játékot is akartam vinni Balázsnak - akit akkor még nem ismertem -, de a játékboltok még nem voltak nyitva.

Az öröm, a kölcsönös üdvözlések után feleségem első kérdése így szólt:

- Láttad a fiadat?

Töredelmesen bevallottam, még nem találkoztunk.

- Menj, nézd meg!

Mentem. Egy ablak mögül gyanús hangok szűrődtek ki. Mi az, hogy gyanús?! Mi az, hogy szűrődtek?! A reggelire váró csecsemők éles hangon, türelmetlenül jelezték elégedetlenségüket. Odabenn nagy sürgés-forgás. Fehér főkötős nővérkék tüsténkedtek, hónuk alatt két-két gyerekkel. És fantasztikus gyorsasággal. Kíváncsiságom nőttön-nőtt. Melyikük Balázs? Úgy gondoltam, ezer közül is kiválasztanám a saját gyermekemet. Addig. De rájöttem, tizenöt-húsz közül sem tudnék választani.

Az egyik nővérke észrevett, s látva kétségbeesett arcomat, az ablakhoz jött.

- Keres valakit? - Az nem kifejezés, akartam mondani, de rájöttem, így csak hátráltatom a megismerkedést egyetlen leszármazottammal.

- A fiamat! - nyögtem ki végül, s nem értettem, miért nem hozza Balázst.

- És melyiket parancsolja? - kérdezett mosolyogva.

- Több is van? - döbbentem meg, de rájöttem a titok nyitjára. - Bocsánat. Birtalan Balázst szeretném látni.

- Pillanat - mondta, ellibegett a fehér csomagok közé, egyet felkapott, s az ablakhoz hozta. - Nézze, milyen szép! Tiszta apuka! - s úgy mosolygott, mintha az övé lenne minden érdem.

- Biztosan az enyém? - kérdeztem, kicsit magamhoz térve, s szemem úgy meredt arra az ökölbeszorított-kezű, szájával-orrával furcsa grimaszokat mutogató emberkére, hogy a nővérke elnevette magát.

- Egészen biztos. Ő a legszebb az osztályon!

Istenem, gondoltam magamban, milyen lehet a többi?!

- Ugye hogy hasonlít az apukára?

Addigi életemben sem a szépségemre voltam a legbüszkébb, de abban a pillanatban határozottan úgy éreztem, csúnya vagyok, ha a gyerekemről rám ismertek.

Délután látogatás volt. Egyre-másra érkeztek a rokonok, ismerősök. Álltam velük az ablak előtt (dagadó mellem alig fért az ingbe), s magyaráztam a világ legszebb-legokosabb-leg-leg újszülöttjéről, akit alkalmuk van látni, s íme, bizonyság Isten, ember előtt, hogy kiköpött apja!

Egy gyerek akkor lesz igazi, valóságos, amikor hazaviszik. Lakásunk - sikeresen csecsemőotthonná alakítva - készen állt a fogadására. Balázs megérkezett. Teljes három és fél kilójával, tiszta-apjaságával, hogy beragyogja, betöltse életünket, hangjával a lakást.

Megkezdődött a Nagy Kaland. Örömmel, bánattal az élet.

- Persze az igazsághoz hozzátartozik, a bölcsiben egyáltalán nem okozott gondot Balázs rejtelmes beszéde, mert ott az volt a divat. A nagycsoportban is. Hát még a középsőben.

... lázas sietséggel készülődtünk, mielőbb kiérjünk a friss levegőre, s a rügyező-levelező bokros-fás parkon keresztül egy jót sétáljunk hazáig.

Kiskati és Balázs az öltöztetőasztalon még megtárgyalta a nap legfontosabb eseményeit, azután utca neki, indultunk. Ami úgy nézett ki, hogy háromlépésenként megálltunk, mert Balázs talált, felfedezett valamit, amit kötelességének érzett közölni velem.

- Látod? Mi ez? Miért? Mikor? Hová? - A közérdeklődésre való tekintettel erősen magyarítva.

Szóval változatos, érdekes út előtt álltunk.

A park közelében Balázs valami varázslatos mondókába kezdett, s bár minden tudásomat latba vetettem, a feladvány reménytelenül nehéznek bizonyult.

- Nem értem! Mit mondtál, kisfiam? - Kisfiam megismételte, de az csak bonyolította a helyzetet.

- Toita titő!

Így vonultunk át lassan, három-, öt-, tízlépésenként, változatos kérdésekkel, illetve a feladvánnyal:

- Látod? Mi ez? Miért? Mikor? Hová? Toita titő!

Hát istenem, ilyen az anyanyelv, alapfokon. Én csak egy szerencsétlen, sétában megfáradt apa vagyok, és apanyelv - sajnos - nincsen, zsörtölődtem magamban, míg szép lassan hazaértünk.

Házunk előtt Balázs élénk eszmecserébe kezdett Bori nénivel és Fodor nénivel, őket is elkápráztatva ragyogóra sikeredett talányával.

- Toita titő!

Bori néni, Fodor néni - akik már igen nehéz időket is megéltek - mosolygó arccal figyeltek. Aztán feszülten.

- Hogy mondtad, Balázskám?

- Balázs! - tiltakozott gyermekem önérzetesen, mert sohasem szerette a becézgetést. - Toita titő!

- Feri, maga érti?

Magyaráztam, hogy ez a kijelentés már sokszor elhangzott, de bővebb felvilágosítással én sem szolgálhatok.

Miután elbúcsúzkodtunk Bori néniéktől, nekivágtunk a lépcsőháznak. Két lépcső két lábon, három lépcső négykézláb. Így, változatosan a hetvenkét lépcsőn a lakásig.

Balázs nagy robajjal toppant a szobába.

- Toita titő!

Édesanyja - aki a feleségem - mindkettőnket végigmért, s fejcsóválva megszólalt:

- Nem csodálkozom.

Tényleg nem csodálkozott. Én annál inkább.

- Mi az, hogy nem csodálkozol? Egész úton ezt hajtogatta, több tolmáccsal kísérleteztem, és te nem csodálkozol?! - kérdeztem sebzett önérzettel.

- Nézz a lábára!

Odanéztem. Hogy is mondjam, hát, szóval... Balázs lábán úgy állt a cipő, mintha egyszerre akarna jobbra és balra menni. Uramatyám! Fordítva adtam rá!

- Szorít a cipő?

Balázs sértődötten válaszolt:

- Mondtam, toita titő!

- A saját fiadat sem érted - korholt feleségem -, micsoda apa vagy? - s nekiállt kifűzögetni, átcserélni a cipőket.

- Na! Nem toita titő! - mondta diadalittasan Balázs.

- Édes anyanyelv! - dörmögtem orrom alatt. - Az a jó édes...

Mese nincs, itt mese lesz!

De miről meséljen az ember, ha teljesen váratlanul mesélnie kell? Még ha felkészülhetett volna, vagy könyvből lehetne... De azt nem. Az, hogy apa meséljen, azt jelenti: ő és a saját meséjét. Tettem ugyan egy suta kísérletet valami könyv megkaparintására, de Balázs szétoszlatta minden reményemet.

- Ne olyat! Te mesélj!

Éreztem, nem sokáig halogathatom a kezdést anélkül, hogy atyai tekintélyem csorbát ne szenvedjen.

- Miről meséljek?

- Amiről akarsz. - Hát ez az, mert ha én valamiről is akarnék, akkor nem lenne gond. Lesz, ami lesz...

- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislegény...

Balázs kerekre tágult szemmel figyelte, mint formálódnak számon a szavak, s ahogy a történet alakult, úgy változtak arcvonásai. Éreztem, jó nyomon vagyok. Így kell mesélni, s fűztem szót a szóba a kislegényről, hogy ilyen meg olyan kalandok meg próbák, és így meg úgy kerekedett felül a gonoszon, és jószívű volt és rendes, míg Balázs fáradóan-figyelő szeme jelezte: jöhet a mese vége. - ... és azóta is boldogan él, ha meg nem halt. Jó éjszakát! - de ezt már aligha hallotta. Vitte a mesés kislegény az álmok világába, új kalandokra.

Fáradtan, de a nagyot alkotott emberek boldog büszkeségével néztem Balázs édesanyjára, aki a feleségem.

- Milyen voltam?

- Remek - mondta elismerően. Szemében valami huncut csillanást vettem észre, de semmi komolyabbra nem gondoltam. Ő igen. Másnap este kezdett valami derengeni, amikor Balázs megszólalt:

- Ma apa meséljen!

Igazából már meg sem ütköztem, s az előző esti siker még magabiztossá is tett. Ha én, hát én.

- Miről meséljek? - S vártam a választ: amiről akarsz.

- A kislegényt! - jött a határozott kívánság.

- A kislegényt? - erre nem számítottam. - Azt tegnap meséltem. Ne...

- A kislegényt!

- Egyszer volt, hol nem volt...

- Nem úgy! Hol volt, hol nem volt - javított ki Balázs, és érdeklődéssel várta a folytatást.

- Igen, igen - helyesbítettem -, hol volt, hol nem volt... -, és eszembe jutott feleségem szemében az a tegnapi csillanás. Még vagy harmincszor a mese közben, mert Balázs unos-untalan félbeszakított javításaival, de a várakozás élénkségével: mi lesz a kislegénnyel. Gyötrelmes este volt.

A húrt túl ne feszítsem, néhány nap alatt - úgy-ahogy - megtanultam a mesét, de egész pontosan csak hetek múlva tudtam elmondani.

Így volt, igaz volt, de ne akard, hogy újra elmeséljem!

És abba a háborítatlan világba, se szó, se beszéd, behurcolkodott Miklós bácsi, akiről még nem tudta, hogy Miklós bácsi, csak azt, hogy Valaki, aki addig nem volt.

Először a kopogásra figyelt fel, s mert az ajtó előtt nem állt senki, hamar eldöntöttük, a kopogás máshonnan hallatszik. A fejünk fölül. A felső lakásból. Nagyon furcsállottuk a dolgot, mert fölöttünk egy néni lakott, az ideig igen csöndesen. Találgattuk, mit csinálhat. De semmi okosat nem tudtunk kisütni.

A válasz nem késett sokáig. Mesteremberek jöttek-mentek a lépcsőházban. Azután bútorokat hoztak, csomagokat, s hamarosan megjelent a bejáratnál a táblán: Csivánovoj Miklós, az új lakó neve.

A kopogás, zörgés még jó ideig hallatszott, de tudtuk, Miklós bácsi költözködik, s ez Balázst megnyugtatta. Egy ideig. Aztán erős kíváncsiság lett úrrá rajta. Miért kell annyit költözködni? Hetek óta itt lakik, és még mindig. Így nem lehet csodálkozni, hogy az első adandó alkalommal (a lépcsőházban) az új lakónak szegezte a kérdést:

- Ma is fogsz költözködni?

Kicsit kínosnak érezve a helyzetet, kíváncsi gyermekem nevelésébe kezdtem:

- Balázs! A bácsi már itt lakik, nem költözködik. - Miklós bácsi érdeklődéssel figyelte Balázst, akiben nem hagyott alább a kíváncsiság.

- Akkor miért zörögsz mindig, ha nem költözködsz?

- Tudod - szólalt meg új szomszédunk -, sok mindennek kell helyet találni, míg végre otthon érzi magát az ember. Hogy hívnak téged? Én Miklós bácsi vagyok.

- Én meg Balázs. És mikor fogod otthon érezni magad?

- Remélem, hamarosan. Ha minden elkészül, majd meglátogatsz. Rendben? - A látogatásra nem kellett sokáig várni. Miklós bácsival össze-összetalálkoztunk, munkából-óvodából jövet.

- No Balázs, meglátogatsz?

Balázs szó nélkül faképnél hagyott, s a lépcsőház korlátjába kapaszkodva igyekezett a harmadik emelet felé. Figyelmeztető-nevelő jó tanácsaimra a füle sem billent. Ment meglátogatni. Jó félóra múlva már éppen indulni akartam Miklós bácsihoz Balázs-talanítás végett, mikor csengettek. Az ajtó előtt búcsúzkodtak.

- Máskor is meglátogatlak. Jó?

Kezében büszkén lobogtatva egy piros cipőkanalat, berobogott a szobába.

- Annyi cipőkanala van Miklós bácsinak! Nekem is adott! Pirosat!

Fentről apró koppanások, zörejek hallatszottak. Balázs felkapta a fejét.

- Azért még mindig költözködik.

Ez olyan egyszerű, hogy egy gyerek is el tudja készíteni. Vagyis én, gondolta Balázs, vasárnap, kora reggel, mikor még édesanyja - aki a feleségem - és én is aludtunk.

Az elhatározás és a tettek között nem mindig egyszerű az út. De nem Balázsnál. Ő eldöntötte: itt ma tojásrántottát fog készíteni valaki, és az a valaki csakis ő lehet. És lett. Omlett.

De hogy a dolgokat a közepén kezdjem....

...Gyanús mocorgásra ébredtünk, mint általában, ha Balázs unalmasnak találta az egyedüllétet, s úgy gondolta, túl sokáig henyéltünk. Ilyenkor szinte magán érezte az ember figyelő tekintetét, s elegendő volt szemünk egyetlen rezdülése, hogy ránk köszönjön:

- Jó reggelt!

- Hhhhm... krrrh... hhháá... áháá... jó hiááá... reggelt... te már ébren vagy? - hangzott általában ez az egyáltalán nem ésszerű kérdés, mert ha nem lenne ébren, akkor nem köszönne, hogy jó reggelt. De az ilyen és ehhez hasonló kérdéseken egy tisztességes és kétharmad részben álmos családban ritkán szoktam megütközni. Balázs is nagyvonalúan átsiklott fölötte, tudva, hogy költői.

- Kértek tojásrántottát?

Ez a kérdés viszont valóságosnak tűnt. Olyannyira, hogy mindketten egy pillanat alatt éberek lettünk. A szobában lengedező illatokból hamar rájöttünk: rántotta van a levegőben!

- Te sütötted? - kérdeztük szinte egyszerre, ám ez a kérdés legalább annyira nem igényelt választ, mint az "ébren vagy?", mert ha ketten alszunk, akkor csak egyvalaki lehet rántottasütő állapotban.

Így válasz helyett gyermekünk behozta a kóstolót, ami kinézésre - még a frissiben ébredtekben is - határozottan rántotta látszatát keltette.

Feleségem büszkén, örömtől ragyogva tátotta nagyra a száját. Aztán becsukta. Már csak én voltam hátra. Lesz, ami lesz, még akkor is, ha ágyban soha egy falatot nem tudtam lenyelni addig. De ez más falat! S hogy mennyire más, azt feleségem mosolyából sejtettem. Az íz csak megerősítette az előrejelzést. Én meg az arcizmaimat.

- Na, milyen? - kérdezte egyszülött gyermekünk, s a kérdésben aggodalom, komoly érdeklődés rejtőzött.

Szerencsére én még nyeldekeltem, így a választ időlegesen megúsztam.

- Jó. Egész jó - hallottam feleségem hangját. Hangsúlyából érezni lehetett, túl van a közvetlen életveszélyen. - Kitől tanultad, hogy kell csinálni?

Balázs a hangsúlyra nem fektetett hangsúlyt, csak a dicséretre, s dagadó kebellel közölte:

- Könyvből. A Megállok a magam lábán című könyvből. Tudod, apa, amit most kaptam tőled.

- Igen - mondtam -, persze, nahát!

- Sajnos vajat nem találtam, csak margarint, zsírt és olajat. Baj?

- Á, dehogy - világosodott meg előttünk a rántotta-rejtély -, talán még jobb is. Kár, hogy margarint és olajat találtál. Néha dönteni kell. Vagy-vagy.

Ha kutya kell, hát szerezni kell, s bár egy tizenöt emeletes ház akkora, mint egy kisebb falu, kevés gazdát kereső kutya lakik benne.

Nem marad más, venni kell. Venni kell újságokat, és megnézni bennük, ki akar kiskutyát eladni. Sokan akarnak eladni. Kis kiskutyát, nagy kiskutyát. Az ember csak kapkodja a fejét, melyiket szeresse. És mennyiért.

Hosszas hercehurca után döntöttem: puli kell. Nem is olyan nagy, nem is olyan drága, és ha egyszer terelőre lenne szükségünk, már az sem lesz gond.

Aztán telefonáltam, mikor nézhetem meg a kiskutyát, s egy szép, se nem verőfényes, se nem meleg februári estén elmentem pulinézőbe. De kiderült, pulinézőbe se mentem, mert az a kis fekete gubanc csak hellyel-közzel hasonlított pulimamához. Szabadkoztak is, hogy valami tévedés történhetett, mert egyértelműnek látszott: sem a lábai, sem a mellénye nem a hótól fehéredett meg. És nem is fiú volt, ahogy én szerettem volna. Ilyenkor csak a határozottság számít. Határozottan megsajnáltam, ahogy árván, elesetten nézett fel rám (pedig guggoltam), majd belekapaszkodott a szakállamba. Úgy döntöttem: pont egy ilyen kiskutyát keresek.

Viszontagságos út végén tettem a hóba a kiskutyát: megérkeztünk. Picit nyafogva, de utánam indult, homlokát egyszer-egyszer a lépcsőbe verve elszántan követett, be a liftbe, a lakás ajtajáig.

Nem tudom, melyikünk izgulhatott jobban, ő az ismeretlentől, vagy én, mert ismertem a körülményeket, melyek egy lakótelepi lakásban állattartásra nem a legideálisabbak.

Lesz, ami lesz, kinyitottam az ajtót.

- Úristen! - kiáltott feleségem. - Kutya?! - mire Balázs is kivágtatott a szobából.

- Hogy hívják? A miénk? Vetted? Éhes? Fiú?

A kiskutya megszeppenve huppant fenekére az előszobában. Ami sok, az sok. Ennyi ember, és ilyen késő este?!

- Egyszerre csak egy kérdést - mondtam, atyai szigort erőltetve magamra. - Különben is innia kell!

- Milyen kis falat! - ámuldozott Balázs anyukája, aki a feleségem.

- Majd csak lesz falat, még csak morzsa. Egyelőre - mondtam bölcsen, s csak később derült ki, ez volt a kiskutya keresztelője, aki Morzsi néven ma is a család elválaszthatatlan tagja.

Elmesélem, hogy esett meg a mi családunkban - nem az Óperenciás-tengeren is túl - Óbudán, amikor egy tizenöt emeletes ház hetedik emeletén laktunk, az a bizonyos furcsa eset. A szigetes-tarisznyás.

Ha emlékszel még a mesékre, a szegény legények útnak indulására, hamar megérted, miért akart Balázs annyira egy vászontarisznyát. Nem mintha világgá akart volna menni. Dehogy. Az elemózsiának - ahogy abban az időben a tízórait nevezte - az iskolába. S ez önmagában is furcsa kívánság, de abban az időben már és még nem volt divat a vászontarisznya. Hiába kerestük, egy boltban sem lehetett kapni. Talán, ha lett volna egy Szegénylegény-ruházati Szaküzlet, de az sem volt. S egy szerető szülő, hogy gyermeke kívánságát teljesítse, mit tesz? Félre mindent. Szab, varr. Tarisznyát.

Még akkor is, ha történetesen vendég érkezik, mint akkor. A varrás nem akadálya a beszélgetésnek, s nem is lehet, ha izgatott gyermeke percenként ellenőrzi a munka menetét. Ő reggel tarisznyásan megy iskolába, akárki meglássa!

A vendég - egy munkatársam, aki akkor járt nálunk először - furcsa, elnéző mosollyal figyelte gyermekem édesanyját (aki a feleségem), mint szorgoskodik.

- Az iskolába - mondtam - reggelre kell. - S a magam részéről elintézettnek tekintettem a dolgot.

Balázs (lévén rövid ideje félszoba-tulajdonos) büszkén vezette végig vendégünket birodalmán. Így érték el a szigetet. Igen, a szigetet. Az ágy fölött, a falon. Két hosszú lécen hullámpapírból úgy, hogy a hullámok a szoba felé hullámozzanak. Kampósszögön.

Akkoriban még elég gyéren lakott szigetecske volt, egy-két pálmafával, kunyhóval s néhány mindenre elszánt vízfestékemberkével.

Olvastad Fehér Klára Lesz nekem egy szigetem című könyvét? Balázs olvasta, és eldöntötte, neki lesz. Egy sziget beszerzése még a vászontarisznyáénál is bonyolultabb felé állítja az embert. A felnőttet. Egy gyermeknek egy sziget nem jelent problémát, s Balázs máris közölte, neki tökéletesen megteszi egy falra akasztható. Olyat csináljak, a többi az ő gondja. Így persze sokkal egyszerűbb. Szerezni egy darab hullámpapírt - a tengert azzal megoldottnak is tekinthetjük -, két lécet, szögeket, s percek alatt kész a sziget. Vízfestékkel a fentiek szerint benépesíthető. Élővé Balázs vagy bármelyik gyerek fantáziája teszi.

De a vendégünknek nem volt. Fantáziája.

- Falvédő? - kérdezte Balázst.

- Sziget! Nem látod?!

- Á! Sziget? - és látszott, semmit sem ért az egészből.

Másnap feltarisznyázva indult Balázs a szigetéről az iskolába. Mi tarisznya nélkül, dolgozni. Délután már hazafelé készülődtünk, mikor egyik munkatársam megszólított:

- Hallom, Arnold nálatok járt.

- Igen, felugrott kicsit beszélgetni.

- Mesélte, hogy a fiadnak nincs iskolatáskája. - A téma kezdett érdekes lenni.

- Mit mesélt még?

- Hogy hullámpapírból van a falvédője.

- Nehéz időket élünk - jegyeztem meg döbbenten. - Hm... hmm... van neked szigeted? - Most rajta volt a sor a megdöbbenésben.

- Mi? Szigetem? - kérdezte elhűlve.

- Igen-igen! - csattantam fel. - Szi-ge-ted!

- Hát... az nincs - válaszolt elbizonytalanodva.

- Tengered van-e? - folytattam az erélyes faggatózást.

- Az sincs - s gyanúsan méregetett.

- Szeretnéd, ha lenne? - tettem fel kérdéseimre a koronát.

- Hát... de mire akarsz kilyukadni ezekkel a hülye kérdésekkel?!

- Szeretnéd a szigetet meg a tengert? Igen vagy nem?!

- Igen... nyögte ki nagy nehezen.

- Holnap gyere fel hozzánk. A részleteket Balázzsal megbeszéljük. De ne késs! Ha jó szél lesz, hétkor indulunk.

A gyanútlan atya (láss engem) bemegy a könyvesboltba, nézeget ezt-azt, és meglátja A Könyvet. Melyiket? A Nagy indiánkönyvet. Mást nem is lát, mert felrémlik előtte hajdanvolt gyerekkora. Arra gondol, elérkezett a pillanat, és eszébe sem jut, nem a pillanat, új korszak érkezett el, Az indiánkorszak.

Balázs, ki a könyvekkel addig is nagy barátságban volt, örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat. Kezébe került a vaskos, nagy csomag, benne Vadölő és Csingacsguk története. A tolldíszes, sasorrú-sasszemű indián első látásra megbabonázta, elkápráztatta.

A téli szünet hátralévő részében már jelentkeztek a tünetek. Elsőként a névváltoztatás. Sápadt arcú gyermekünk felvette a Til Lata, magyarul Véres Kéz nevet. Szűkszavú lett (ami nem lett volna baj), célratörő, és úgy osont ide-oda wigwamunkban, mint Tavaszi Szellő a prérin.

Hamar megszoktuk, hogy a konyha vagy a fürdőszoba irányából coyote-nevetés, bölénybőgés hallatszik, s időnként feltűnik előszobánkban egy-egy grizzly is. Máig csodálkozom, hogy az esti tábortüzeket sikerült elkerülni, s így törzsünk tagjai nem tértek meg idő előtt az örök vadászmezőkre.

Maradt a reménység: elfogynak a mohikánok (az utolsó is), Bőrharisnya nyugdíjba megy, és minden visszatér a rendes kerékvágásba a hadiösvényről. Maradt, mármint a reménység, mert Til Lata minden spórolt pénze indiánkönyvvé változott. Az Öregek Tanácsának mindkét tagja tanácstalanul sodródott rézbőrűvé vált gyermeke kenujában. Til Lata édesanyja, Lassú Őz (aki a feleségem) s jómagam, a Nagy Kiöregedett Indiánfőnök, éltük egyszerű, szürke hétköznapjainkat. Esténként körbeültük a dohányzóasztalt, elmélázva a régi időkön, de semmi okosat nem tudtunk kitalálni.

- Manitou! Manitou! Miért versz minket?

Bevallom, ha indiánkönyvet látok, hideg fut végig a hátamon, szemem előtt megjelenik a Sziklás-hegység, álmaimon bölénycsordák gázolnak keresztül. Röviden: indiánózisba estem. Ám minden elmúlik egyszer. Van, ami hirtelen, mint a nyári zápor. Az indiános idő a hosszú, véget nem érő őszi esőzésekre hasonlított. De egyszer az is véget ért. A nyári üdvözlőlap még így érkezett:

És jött új karácsony.

Családtagok, barátok, ismerősök szigorú figyelmeztetést kaptak: Bármit, csak indiános könyvet ne! Tudva, a Nagy Kiöregedett Indiánfőnök nem ismeri a tréfát, békés ünnepek elé néztünk.

Játékboltokban bóklászva ráakadtam egy varázslatos dobozra. Egy bűvészdobozra. Ez kell nekem! Akarom mondani Til Latának, vagyis Balázsnak (még nem voltam teljesen gyógyult), s vittem.

Balázs örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat, kezébe került a vaskos, nagy csomag, benne a bűvészdoboz...

Uff, én beszéltem!

- Hát te miért nem mész haza? -, de ostobaságnak éreztem a kérdést, mert ha lenne hova hazamennie, nyilván nem ücsörögne a lépcsőház előtt, a hóban. - Nincs hol laknod? Elvesztél?

Morzsi érdeklődéssel hallgatott, kíváncsian, mire jutunk.

- Be akarsz jönni? - nyitottam meg az ajtót. - Gyere. - Be akart.

Elindultunk fölfelé. Be a lakásba.

- Vendégünk van - szóltam feleségemnek, aki Balázs anyukája -, azt hiszem, vacsoravendég.

Eleinte értetlenül nézett, mert a vendégekhez fej- vagy legalábbis derékmagasságban szokott hozzá. Aztán észrevette.

- Cica!!!... Cicuka! - Cica-Cicuka minden meghatottság nélkül a lakás feltérképezéséhez kezdett, ami érthető, és az is, hogy mindezt Morzsi kíséretével tette. Így szép sorjában megismerkedett becses családom tagjaival, majd örvendezve fedezte fel a konyhában Morzsi tányérját. És éhesen.

- Tej is kell neki - jegyezte meg Nagymami, a sokat tapasztalt emberek biztonságával. - Tényleg kellett. Aztán elégedetten nyújtózkodott: Ez is megvolt, és utánunk indult a szobába, bár nem hiszem, hogy udvariasságból engedett előre minket, csak még nem ismerte a helyi szokásokat.

- Itt marad? - kérdezte Balázs, aki tizennégy évet élt le addig macska nélkül.

- Talán Morzsit kellene megkérdezni.

- Ő hozta! - mondta Balázs.

- Morzsi már válaszolt - toldotta meg feleségem -, megosztotta vele a vacsoráját.

A beszélgetés alatt mindketten (kutya, macska) békésen aludtak, persze tisztes távolságra egymástól.

A Családi Tanács - nem mondom, hogy nem az én határozottságom súlya alatt - döntött: a macska éjszakára nem maradhat, és kitessékeltem az erkélyre.

Ki-ki vérmérsékletének megfelelő lelkifurdalással feküdt le akkor este.

Reggel hűlt helyét sem találtuk. Az erkélyről a kertbe egy valamirevaló macska könnyen leugorhatott, s hogy hová lett, soha nem tudjuk meg.

A soha mint időhatározó nem vált be. Délben már ott ült az erkélyajtó előtt. Megjegyezte a járást.

Aztán már éjszakára is maradt, mert olyan rossz időben, mikor a kutyát is lapáton tolják ki az udvarra ugatni, a macskát sem rakja ki az ember. Magától meg nem megy. Csak szükségből. Amikor szüksége van.

Hát így macskásodtunk meg akaratunk ellenére. Kiválasztottak lettünk. A macska kiválasztott minket - vagy inkább Morzsit? -, és Cicka néven rajtaütésszerűen helyet szorított magának közöttünk.

Az ajtóban ketten álltak. Dermedten. Nem a hidegtől, hanem Morzsi fülsiketítő ugatásától, amitől a gyengébb idegzetű, gyanútlan becsöngetőknek földbe gyökerezik a lába. Hát még ha azok lányok is, kicsik is. De Morzsinak csak a hangja nagy, különben kezes jószág. Ezt már próbáltam megmagyarázni a körzeti orvosnak és a postáskisasszonynak is, őszintén szólva nem nagy sikerrel, mert ők még megértették, hogy a kutya nem harap, de abban, hogy a kutya is értette-e, már nem voltak biztosak.

- Szevasztok! Gyertek be nyugodtan. Morzsitól nem kell félni.

- Mi nem félünk, ismerjük Morzsit - mondták egyszerre, ahogy szorosan egymás mellé bújva beléptek az ajtón.

Morzsi - még néhány köszöntő dallamot ugatva - tudomásul vette vendégeinket.

- Hol vannak? - kérdezte a bátrabbnak tűnő kislány.

- A fürdőszobában.

A cicák, mit sem törődve a világgal - mert a hatnapos cicák mit törődjenek a világgal -, Cicka védelme alatt békésen szenderegtek. Cicka csupán egy halk kurrogásfélével köszönt a látogatókra, és visszaejtette szemhéját. Morzsi izgatottan lesett a küszöbről. Odabent valami rendkívül érdekesnek kell lennie, ha Cicka napok óta nem jön ki onnan, és olyan hangokat hallani, ami semmi eddigire nem hasonlít, és ő nem nézheti meg, mert Cicka horkanva emeli a mancsát, de előbb-utóbb végére jár a dolognak, azt a vak is láthatta, ahogy meredő füllel, rezgő orrcimpával próbálta kifürkészni a titkot.

De az az előbb-utóbb még odébb volt. Egyelőre Flóra és Rita túláradó állatszeretetével kellett barátságosan, ám nagyon határozottan megküzdeni. Hogy ezek a nagyon aranyos, nagyon pici cicák még nem szeretnek játszani, számukra érthetetlen volt, nem eszileg, mert mondogatták, hogy értik, de a cicák irányába induló kezeket mindig csak a tiltó szó állíthatta meg.

A kislányok napi látogatásai ellenére a cicagyerekek szépen fejlődtek, s ahogy a szemük is kinyílt, kiköltözködtek a fürdőszobából. Persze a valóságban ez közel sem ment ilyen egyszerűen. Hosszas készülődés, viták, cicológiai tanulmányok előzték meg a költözést, amit - mondanom sem kell - Morzsi várt a legizgatottabban. Végül is a kartonból készült cica-lak a nagyszoba egyik sarkába került, úgy, hogy lehetőleg minden irányból védve legyen, Morzsi-irányból is.

Az igen kis cicákkal - kijelenthetem - semmi gond nincs. Cicamama ellátja őket. Csupa gyönyörűség. Ám az az idő hamar elröpül, s ahogy a kartonház alacsony küszöbén átmásznak-bukfenceznek, már nem számítanak igen kis cicáknak. Csúszkálnak a padlón, billegnek, mint a szárazföldre került tengerészek, Cicka nem kis rémületére, aki csöppet sem örül a korai világgá menéseknek. Morzsi annál inkább! Egész nap les, hogy valamelyiküket orvul megszagolgathassa. S amitől a legjobban féltünk, Cicka egy rosszalló pillantást sem vetett rá. Elfogadta a társmamaságot.

Aztán hetekre furcsán átalakult az egész lakás. Feltűzött függönyök, összekarmolt kezek-lábak, szóval mintha hadiállapot uralkodott volna nálunk. Uralkodott is. A konyhába, Morzsi és Cicka tányérja mellé még három teríték került, ami kizárólag csak nekünk okozott gondot, Mircinek, Cirminek és Szöszinek egyáltalán. Szívfájdalom nélkül gyalogoltak bele mind az öt tányérba, és lehetőleg egyszerre ugyanabba. Csoda, hogy Morzsi ki tudta válogatni közülük az ennivalóját.

De sikerült, s hogy mennyire, arra a legjobb bizonyíték Mirci és Szöszi, akik a szomszéd házban laknak Flóra nagymamájánál, s ha meglátják Morzsit, ma is a lábához dörgölőznek, szóval úgy vannak egymással, mint a kutyák meg a macskák - békeidőben.