BIRTALAN FERENC

HALOTTAK NAPJA,
ÉLŐK NAPJA



szerkesztő: Fucskó Miklós
borító: Horváth Magdolna



borzongsz barátom
amikor halnak a fák
tudd: születnek is




TARTALOM
Ezen a nyelven
Harangok zúgnak
Ennyit engedsz
Vadszederruhában
Nocturne
Rekonstruált ebédidő (1950)   
Felelj Fiú
Parázsének
Pünkösd
Verselemzés
Erről a napról
Balatoni anziksz
Keserű versutánzat
Nyár, 1987
Kopjafák
Halott Barátok között
Tc.: Verbőczy Antal (poste restante)
Döng a villamos
Keserű ízek
Valamit mondanék neked
Őszi vers, Bogárnak
Dünnyögő
Belőled él
Menekíts
Őszi kép
De profundis
A huszonegyedik nap
Üzenetek
Elmenőben
Kr. e.
Mea culpa
Faltól falig
Kis herceg
Fúga
Bálint!
Táncdal
Viszik kézben
Mondóka
Ital-dal
Fabula ráza
Fegyverszünetben
Vert sereg
Halottak Napja, Élők Napja
A múmia arca mögül






Ezen a nyelven

és akkor is
mert egyszer ideérnek a fények
kigyönyörül a keserves ég
a Nap fölöttünk ébred

és akkor is
és nyitott számba ha taposnak
míg lehelni tudom a szót
míg kifosztott mellem beroskad

és akkor is
és ezerszer kivégezve holtan
ha minden ízemben összetépve
ha lánctalpak alól kidaloltan

és akkor is
újra és megint a halál ellen
ha földrésznyi lesz a pestis kell
aki szól énekel szeret ezen a nyelven



Harangok zúgnak

Köpenye alatt irdatlan éjnek,
tavaszból tavaszba, magamba falazva,
vagyok a szerelem világvégi vacka.

Zúgnak a harangok, zúgnak.
Értem vezekel az ég is.
Csapódok menedéktől menedékig.

Megyek a kondulásban
fészket rakni a reménynek.
Kísérj Golgotáig, rigózsoltáros ének!



Ennyit engedsz

csak ezt
hogy így elégjek
ennyit engedsz
te kurva élet

üvöltök sírok
hím Kassandra
kit érdekel
a dal ribanca

mikor minden szó
ellenem fordul
üres szemem
fölétek holdul




Vadszederruhában

jaj messziről
megyek tehozzád
eretnek fiad
hogy kimájusoznád

megyek kövek
és fű között
vadszederruhába
öltözök

megyek járatlan
utakon
mindig feléd
feléd vakon

szememen fényes fillér
csak az ég
minden perc
újabb szakadék

járok gyerekként
álmodozva
tavaszt a fázó
jázminokra

megyek ködbe fúl
mind a reggel
megyek halkuló
énekekkel

rabszolga lábam
visz csak egyre
hogy megtaláljalak
te egy Te

mert nincs harag
mert béke sincs
tekints rám Istenem
tekints



Nocturne

Régóta kerülnek a versek.
Valami nincsen rendben itt.
Nem panaszkodom, nem kesergek.
Figyelem szívem rezzenéseit.

Vöröslő fák között goromba
Szél. Nyüszít a kert, remeg.
Aláírva az ősz trianonja.
Súlyos csizmák döngenek.



Rekonstruált ebédidő (1950)

Nincs neve.
Kezében bicska.
Ül, háttal a ház falának.
Május, július?
Csenevész bokron, marék füvön
hasal a fény, a téglapor.
Nincs neve.
Kezében bicska.
Harmincöt éve ül a földön,
háttal a ház falának.
Május, július? Arca sincsen.
Fordul, megáll a bicska.
Lábától hangyaháton
útra kelnek a morzsák.
Figyelem gyanútlanul.
Kenyeret szel
ebédel Magyarország.



Felelj Fiú

ezerkilencszáznegyvenöt év van közöttünk
                tudod-e már
                mivégre jöttünk

ezen az ezredvégen betiltották a jeleket
                rejtettek a stigmák
                vegetál a szeretet

arcunkat ellepik szaporodnak a ráncok
                mi lesz velünk Te
                Te tövissel koronázott

teljesítette vértanútervét ez a század
                kiátkozta a
                Te Atyádat

állunk millió krisztus a sorban
                felelj Fiú
                a Messiás hol van

mert fellegesül fölénk az este
                kell-e valaki még
                arra a keresztre



Parázsének

fogy a kisfiú fogy
már alig világol
dübörgő évek közt
kifogy a világból

krisztustalan úton
törődik a teste
nincs ki megfeszítse
Jeruzsálem messze

seholsincs anyától
holnemvolt-hazáig
fogy a kisfiú fogy
lobban elparázslik



Pünkösd

Vérző begóniák a kertben.
Most kellene, Megváltó szülessen.
Semmibe merednek, várják
gyászt havazóan a nyárfák.

Jövőtlen nyarunk délibáboz.
Nem megy el Isten Máriához.
Valami kísértetarcú bába,
ezt a Jézust is elcsinálta.



Verselemzés

vég nélküli esőzések jönnek
ki építsen hajót
együtt leszünk a kóklerekkel
s nem lesz ki megértse a szót

hegy hegy ellen indul
megébrednek az alvó szegek
legallyazva rohadnak a rönkök
mert nincs krisztus nincs szeretet

állunk kirekesztve
a homok jéghideg vérzünk
fejünkre töviskoszorút ki rak
és milyen Atya nyúl ide értünk



Erről a napról

amit elmondhatnék erről a napról
nem lenne versbe való
ezért ez a nap is
kikerül a dögtemetőbe

hiába áltatom magam
vírusokkal fertőzött a reggel
öncsalásból épült minden itt

nem versbe való mondom újra
s mesékben utazó fiú
zabáltatom a menekítő griffet
nem versbe való nem
jelez a test nélküli üres tekintet



Balatoni anziksz

A terasz korlátjának támaszkodva nézzük,
az ég tisztulni kezd.
A déli-part fényei kihunyóban.
1986. július. Szepezd.

A szél a kerteken
susogó zenét hoz át.
És holdat, sok-sok csillagot
ringatnak lent a fák.

Ma este béke van.
Rossz hírek nincsenek.
Pár éhes denevér suhan
a tükrös tó felett.

Nem gondolunk hát semmire.
Mi fájni tudna, távol.
Hagyjuk, ez a percnyi csend
kihazudjon az út porából.



Keserű versutánzat

József úr! Szólíthatnám öcsémnek!
Ma lettem negyvenkét éves.

Eladnám én is, hogyha vennék.
Acsarkodik felém a nemlét.

Szárnyamon penész, sár, por.
Dadogok valami jobb világról...

Húsomat zabálja föl az ének.
Hullnak, hullnak a Szárszószépek,

           az ám,
           Hazám!



Nyár, 1987

Nem ámít remény.
Ha jön vers, beengedem
mert lélegezni kell.
Ez nem szerelem.

Marad a zúgó fej,
a gyomor remeg.
Megfekszik
romlott évtizedek.

Mint korhely este után,
rosszízű a száj.
Rágja, rágja a csöndet
a nyúlfogú nyár.



Kopjafák

Csahos eső zúg, sistereg,
elvackolnak az istenek.

Állunk dermedten, szélütötten,
megdőlt kopjafák a ködben.

Karóba húzott csillagok.
Tűzfényű arcunk ellobog.

Ablakok, ajtók zárva.
Deszkát szögez az ősz a nyárra.



Halott Barátok között

ha megkérdezed félek-e
mit szépítsem a dolgot
nem tudtam felkészülni agyvérzés szívroham ellen
könyveim között parcellát kaptak a
Halott Barátok
a hárman-százévesek
előszobákban halálig várakoztatottak
kiket csak kölcsönszobákig engedtek a
szigorú statisztikák
mert nem tudták elegendő ponttal
elámítani a rendet
kik szertevacogták álmaikat
és nekidőltek a végtelennek

ha megkérdezed félek-e
félek
összepántolt homlokom mögül
kigördülnek az erdők
ha nekicsapódok az égnek
mélyüket vesztit a tengerek
gazdátlanul nyüszít üres éjbe a nap
igen félek
mint az irányt tévesztett madarak
a fészekreménytelen
isten-nélküli csendben
és leborulok a reggel előtt
míg föl tud támadni bennem



Tc.: Verbőczy Antal

(poste restante)

várlak
gyere szakállasan hosszú hajjal a
fekete-szürke-mozaikos folyosón végig
ahol a legnagyobb a füst megtalálsz
gyere színlelt kárörömmel
játékszabályaink szerint
a szeretetet ne fedd fel
ez a mi saját bulink
betanultam az orvosi műszavakat
figyeld nyelvemen hogy fogatom
torkomból mint gurgulázik
az SZTK-latin
dörzsöld össze kezed:
fercsi ne félj
s mondj még valamit lábakról cédulákról
lesd a kényszeredett mosolyt a számon
gyere
várlak fém-csont-zengésű nyöszörgő-horkoló
bizonytalan-virradású éjszakákon
tarkómon őrlámpa-hideg
homlokomra gyöngyöződnek az egymást tromfoló
lélekbuzizó folyosói történetek
percnyi alvásokból riadok keresve menedéket
de irgalmatlanul messze a reggel
várok lelapulva
mintha ismerős léptek üteme - - -
mintha a homályból kibomló
agyamba vésett sziluetted - - -
mintha a hangod - - -
aztán kifehérednek az ágyak a falak
indulnak a surrogó-kerekes kocsik
ébredjenek az élők
keljenek fel járjanak
nem jöttél el
megbocsátom
most várhatsz jöjjön új lehetőség
csak jó lett volna megbeszélni mindent részletesen
ne lopjuk piti dolgokkal az időtlenséget
maradjon csak a vers
amikor én is odafekszem



Döng a villamos

...nem ismernél a Floridára
tudod a Major mellett ahol
Hűvösvölgy felé döng az 56-os a Fasorban
Fasor
a gesztenyék ha látnád
Uram Isten
mintha mi állnánk őrséget
és csak enyészet végig az enyészet

egyedül ülök
az abrosz piros-fehér
és ne nevess
a sört zöld üvegből töltöm
középütt dromedár biliárdasztal
"Amerikai típus" hirdetik
de engem nem vígasztal ez sem
ugyan mit keresek ebben
a posztópuha vakon-tapogató őszi világban
miért rovom a sorok emlékkavaró regimentjét
hiszen vendég sem vagyok itt
csak valahogy megragadtam
ebben a kikövesedett pillanatban

emlékszel...
Illyés- Kálnoky-mester és észrevétlenül
mi ketten a Fogas-ban
vagy még sem...
az egy pincérre jutó költők ezen a tájon...
ez a Kelet... ez a Közép... ez az Európa...
kinek ahogy mérik...
döng az 56-os
Hűvösvölgytől a Moszkva térig

mintha mi állnak a gesztenyék
de hol
és hol van a lehetne még
hogy ne a halálig holt lehelet
az őszre ősz
hol minden megrohad szívünkre dermed

robog a busz a villamos
és sort csak sort a sorra
és ez az irdatlan asztal itt
miként ha ravatal volna
fölgyúlnak körben a székek
és dübörög minden és lobog
és benne égsz és benne égek én is
Hűvösvölgytől a Moszkva térig

ezerkilencszáznyolcvannyolc
tizenkét óra negyven
hagyom a Fasort
novemberedjen



Keserű ízek

Árnyak szakadnak a falról.
Látod a varázs mivé lesz?
Kitakar a reggel
és új napra vérez.

Álmaidból mi maradt,
a Minden-Titkok-Csöndje?
Fogy a hajnali jóság,
mocsokba lök, közönybe.

Öblítheted a szádat,
keserű ízek marnak.
A hetedik napon - tudod -
az istenek is belehalnak.



Valamit mondanék neked

Valamit mondanék neked.
Valami szépet,
hogy minden fontos itt
hogy kell az ének,
és érdemes volt
- ellenünk hiába tört akármi -
ezt a reményt hazudó
márciust kivárni.

Valamit mondanék neked,
ameddig szólni szabad,
amíg az ibolya-égre
a halál ki nem tagad,
s pecsétjét szánkra üti
a kozmikus csöndnek.
Valamit mondanék neked,
ha a szótól lenne könnyebb.

Valami titkot mondanék.
Csak én tudjam s te tudd.
De lesz-e hírvivő szél,
s ha lesz, füledbe jut?
S ha hallod, érted-e,
miért vacog, remeg
ez a nagyfiú-költő,
ha valamit mond neked?



Őszi vers, Bogárnak

Az ablakon a madarak belesnek:
Október mindent bronzba önt.
A jegenye, zörgő levelet peregtet.
Riadt szívünkig ér a csönd.

Valahol avar ég. Kósza füstje
tömjénez. Válunk templomosra.
Aranyba öltözünk, ezüstbe.
Készülünk a végső nem-tudomba.

Majd jön a szél, hogy elröpítsen:
találjunk boldogabb hazát.
Valahol él talán egy isten,
ki a menthetetlent menti át.



Dünnyögő

A Nap sehol.
Vak, szürke ég.
A Hold, ki tudja, merre?
Tépett karú mackóm repül.
Véres kötés az este.

Se itt, se ott
e pillanat.
Holnemvolt kút az arcom.
Újabb rovást kap homlokom,
felhőt von rá az alkony.

Pa-ramm, pa-ramm -
magam vagyok,
borostyán-gyász avarban.
Úttalan úton dünnyögök,
csak el ne higgyem: baj van.

A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?



Belőled él

Hogy mennyi év, és mennyi még,
s isten ki tudja, hol van?
Éltünk, s élünk még annyian,
és minden igaz és valótlan.

Testünknek nincs jövője, múltja.
Épít, lebont a bölcs anyag.
Nem létezik se volt, se újra,
csak a szigorú vagyok, s a vagy.

Nincs büntetés és nincs ajándék.
Szememből villan rád a Nap.
Mögöttem belőled él az árnyék.
Vakságaink halálosak.

Hogy mennyi év, és mennyi még?
Ugyan, ki válaszolhat?
Tartózkodási engedélyt,
nekünk sem küld a holnap.



Menekíts

száll röpül a nyárfa magja
ne hagyj itt ne hagyj magamra

nincs szavam a nemlevésre
csak a vagyra csak a mégre

testem fárad földre göbbed
röptesd újra újra röptesd

érted vagyok legyél értem
adj hitet a szenvedésben

fölöttem az ég ha megdől
menekíts a félelemből

benned halok értem élj itt
teremtéstől teremtésig



Őszi kép

ez a nap olyan dérynés
blahalujzás
rigó fütyöl a bokron
századszor újráz

ősztől rettenő a kert
sápadt
én drukkolok csak
az őrült madárnak

ne némuljon
ameddig bírja lelke
szemben az idővel
énekelje



De profundis

nem kell több szombati vers

ezután ha közeledik az ünnep
csak a sámánok dobzaja lüktet
zeng az őrült tá-ti-ti zeng csak
dübörög döng a nem vagy a nem vagy

pedig hát tudtad: én vagyok
ácsolni föléd holnapot
megbúni fagy és szél elől
együtt a föld az ég ha dől
hogy holtomiglan hogy holtodiglan

de csak a dobszó csak a nincs van

egy zöld boríték egy fecni papír
rajta a nincsen a nem vagy a hír
hogy gémberedik hűl fogy a tested
s én sírom e tá-ti-ti iszonyú verset

még menni kéne menni messze
nem látszik még a völgyeresz se
most érnénk épp a hegyre fel csak
ki engedte hogy szökj hogy elhagyj

por lettél semmi arctalan
por vagyok semmi én magam
por a te szemed por a szád
száll a mindenség pora rád
és hull szitál akárha köd
és eltemet veled beföd

lekoppan hat nap hat feje rá
dübörög a nem vagy a tá-ti-ti tá



A huszonegyedik nap

Eltelt egy nap, és újra egy,
és ez is együtt és veled.
Ennyi a halál, látod, ennyi.
Nem-lennem kell, hogy tudj ne-lenni!

Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.

Hiába romlott össze tested,
bennem te maradsz csak egynek,
s ha bárhol is, ha millió darab vagy,
naponta újra, újra összeraklak!



Üzenetek

a déd az ük a szépszülék
anyám apám is messze rég

mert megszülettem indulok
és nincs leszek és nemtudott

leszek az örök csöndesek
között egy oszthatatlan egy

bizony az idő elhamarlik
botorkálunk csak arctól arcig

némák maradnak mind az élők
nem találjuk az elmesélőt

   *   *   *

ébrednek az alvó templomok
Mária fénylik az éjből
Jézusra mosolyog

rajzolódó kontúrjai a fáknak
kihirdettetik a
vasárnap

vasárnap - ízlelgetem a szót - igen
"A gép forog..."
sínen vagyunk sínen

   *   *   *

eljut-e hozzád
engedi-e hogy megtaláld

hiszen tudod
én is akartam élni szépen
és vártam is
és nem jött el értem

   *   *   *

ugyanaz az ég
ugyanaz az ablak
valami mégsincsben élek itt
csak az üzenetek maradtak

veled Isten
s velem ki
lehet-e ilyen léttelenben lenni
hol rámmerevül a kígyóhideg üresség
s árnyszegezve jönnek a kivégző esték

   *   *   *

ma arra gondoltam mikor Terike a közértben
(tudod az a morcos)
megint fölfújta magát
hagyni kéne a francba az egészet
belecsapni a kosarat a pultba
s hussanni mint elriadt varjú az égre

de kifizettem ahogy illik
és indultam a gesztenyés utcán
tegye ez a nap is a dolgát
meg a kutyának is ennie kell
és neki rajtam kívül...
- közben a kapuig érek -
jó alibi az ittmaradáshoz
s a kutya a költő
egymásnál így lel menedéket



Elmenőben

Koloncos eb az esztenákon,
járom őszi táncom, járom.
Véres avarra dobban talpam,
járom csikorgó zúzmara-jajban
mindétig, míg bírja a térdem.
Várnak már a ravatalos égen!
Dől virradatlan éjszaka rám.
Édesanyám! Jaj, édesanyám!



Kr. e.

szemünkre hályogosodik az este
hetvenkét óra még
és megszületne

zúdul a hó nyögnek a kertek
hová menekülhet
akit Isten vert meg

pedig a ma aztán a holnap
az úton a Királyok
már bandukolnak

áldott lesz ki hordja Őt az asszony
de leszünk-e mi
hogy a Fia megválthasson



Mea culpa

hallgasd hogy jajgat a szél
           hallgasd csak
vetkeznek a bokrok a fák
           jajgatnak

jajgat a levél és
           jajgat az ág
jajgat az ég csupa
           jaj a világ

rámfeketülnek
           rínak a varjak
búvik a jázmin a földbe le
           jajgat

gyászuló ködbe
           éjbe takarva
krómhideg álmok
           visznek a jajba

templomok éteri
           jajszava brong
jaj hova szökjek
           jaj hova mondd

jaj kire vár kinn
           a dér-ravatal
az ónszínű csönd
           ha dörren a jaj

arcomat Isten
           a Semmibe gyúrja
maxima culpa
           mea maxima culpa



Faltól falig

Bezárva sincs, nincs nyitva se.
Ajtód mereng a semmibe.

Isten felé sem nyílik ablak.
Börtönnégyszög ég. Magad vagy.

Faltól falig a végtelen
morajlik szívveréseden.



Kis herceg

talán ha másként
ha lázas álmok közül
a feltámadás reménye
talán ha idejében rájövök
mire megy itt a játék
ha kitart a mesék hatalma
ha nem hozza ránk ezt a
dögszagot a szél...

nem akarom hogy
megszelídülj
menj a fenébe róka koma



Fúga

jönnek az őszi amnesztiák
ha házasodnak a királyok
az előírt boldogság idejére
a tömlöcök álljanak árván

de körútját mire egyszer
végigjárja a nap
kiürülnek a piacterek újra
s a pártütők haját
mint annak előtte
gondosan félrekanyarítja a hóhér



Bálint!

A végvárak szart sem érnek!
Fordított világ ez.
Szétszóródtak a vitézek.
Úgy merevítik ki orcád
ércbeverve,
hogy belereszket az ország,
s csak jön kikelet,
kikeletre.



Táncdal

Engem ez a nap remegtet,
ez a fanyüvő ősz
a szekercesuhanással

Csontok ropognak.
Szatócs szél fütyül.
Micsoda táncdal!

Engem ez a nap remegtet.
Kezeket fel!
Arccal a falnak!

Tüzesednek a pisztolycsövek.
Hűlnek a tarkón lőtt
forradalmak



Viszik kézben

temetőhaza romország
tocsognak őszi réten
mezítlábas vargajulcsák
cipőiket viszik kézben

garzópisták csontfehéren
kiterítve ezer éven
dunán túlnan tiszán innen
nem lát ide az Úristen



Mondóka

gyilkos előtt ne ejts könnyet
vérző lábú gólyák jönnek

magyar gyerek síppal dobbal
gyógyíts gyöngyös koszorúval

           dí dá dú
           nádi hegedű
           rézágyú



Ital-dal

a lumpen a lumpen
a lumpen elem
bort vedel sört
és pálinkát

várja ha várja
az egyszoba-konyha
s az asszony ki
szül új lumpeneket

fogy kenyere
elfogynak a morzsák
budi-szag leng be
szép Magyarország

mocsárvilágban
kötésig sár van
sörben borban
pálinkában

hej szellők fényes szellők
fújjátok fújjátok
holnap lett holnap van
fújjuk fújhatjátok



Fabula ráza

zsonglőrködő szóbohócok
a nemzeti klubban
tiborcék kezében sapka
össznépi kuss van

a játék tétre megy
feszítve cserezve bőrünk
szorgoskodnak a kóklerek
ki-ki szakít belőlünk

szánkban morzsányi sajt
csapatnyi róka zeng
lessük az őrült hangzavart
csend kéne végre csend



Fegyverszünetben

kelj fel sovány öregember
járj mondják szabad vagy
ha van hitele ott a szónak
hol a bűnbánó másnap akasztat

kelj fel keresd meg cvikkeredet
- talpig fegyverszünetben állunk -
csontjaidról a földet töröld le
mi lövetünk akasztunk exhumálunk



Vert sereg

jön a tél
varjak bandáznak
visonganak a szélben
csupasz ágak

fehér zászlónk
földre tiporva
nincs fogolyejtés
hullunk sorra

néma vitézeket
és be az este
szakad a hó
a vert seregre



Halottak Napja, Élők Napja

Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...



A múmia arca mögül

Egyszer elmúlnak az öröm és a harag napjai.
Porosodunk múzeumok tárlóiban,
hovatartozásunktól függetlenül
hadvezérek, közkatonák.
A tárlatvezető
enyhén gesztikulálva
párhuzamokat állít.
Ésszerű lesz, logikus,
hogy szinte mindenki érti.

Egyedül a teremőrt nem érdekli az egész.
Bámul a falakon túlra.
Szerinte a történészeknek nem lenne szabad
semmi újat kitalálni.
Meg ami elmúlt, elmúlt.
Jönnek, mennek a turista-csoportok.
Berondítják a termeket, a csöndet, és
kiömlenek a nagykapukon.
De a múmia arca mögül
ma is a múmia tekint ki,
hovatartozásától függetlenül.