Zápor előtt

VISSZA   TARTALOM

Zápor előtt, zápor után,
mindig ugat az én kutyám:
zápor előtt a felleget,
zápor után a kék eget.

De ha megzúdul a zuhé,
húzza farkát lába közé.


Nyári zápor

VISSZA   TARTALOM

Virágon lepke,
tarka pillangó,
körüle zümmög,
donog a dongó.

Fű, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.

"Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el" -
dongja a dongó.

Felhő az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.

Libbenne szárnya,
jaj, de már késő.
Dördül az ég, és
zuhog az eső.

Zuhog a zápor,
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.

Aztán a felhő
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.


Víg volt

VISSZA   TARTALOM

Víg volt
míg volt
néki kedve,
mostan
el van
keseredve,
se meggy,
sem egy
szem cseresznye
mibe
bele-
csipegetne.
Majd fölvidul a rigó,
ha megérik a dió.


Szarvas-itató

VISSZA   TARTALOM

Ahol a szarvas inni jár,
moccanatlan a nyír s a nyár?
Még a fűszál is tiszteleg,
mikor a szarvas inni megy
megáll akkor a patak is
egy pillanatig áll a víz:
s ő lépked, ringatja magát,
agancsa égő, ékes ág.


Tarlón túzok lépeget

VISSZA   TARTALOM

Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy:
felesége, fia, lánya,
veje, menye, unokája,
apja, anyja, bátyja, nénje,
nagyszüleje és a dédje,
ipa, napa, sógor, após,
s nem maradhat el az anyós.

Ki totyogva, ki meg futva,
ott megy egész pereputtya.

Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy.
Szemelgetnek, tallózgatnak,
estére nagy begyet raknak.


Eljött a szüret

VISSZA   TARTALOM

Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.

Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest.

Kongatják, kong a
donga.
Indulok ki a
dombra.

Hátamon öblös
puttony.
S még a Napból is
must foly.


Dombok hátán fut a szél

VISSZA   TARTALOM

Dombok hátán fut a szél,
s fut a szél nyomán a
lombja után szaladó
tarkabarka nyárfa,

nyújtogatja a nyakát,
s hátratekint néha,
azt nézi, hogy megvan-e
vajon az árnyéka.

Fut a nyárfa, fut a szél;
fut az erdő: sárga
köpönyeget kanyarít
futtában magára.


Valami készül

VISSZA   TARTALOM

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.


Bivalyos vers

VISSZA   TARTALOM

Jámbor állat a bivaly,
s mi tagadás, lusta,
de ha kell, a hegyet is
helyéből elhúzza.

Olyan erős és olyan
nagyon igazságos,
nincs az a ló, amelyik
hívebb a gazdához.

Letérdel, de a terüt
cserben úgy sem hagyja;
én mondom ezt nektek, a
volt bivalyos gazda.

Minden állatunk közül
ő a legerősebb,
mégsem írtak róla még
soha bár egy verset.

Medvét, lám, az emberek
nagy ritkán ha látnak,
s nem is nagyon hívei
a találkozásnak,

hacsak nem a rács mögött
csücsül a jó medve,
s mint egy szelíd barika,
nincs megkezesítve.

Mert ki merne, teszem azt,
csak úgy kényre-kedvre
bokrászgatni ott ,ahol
otthonos a medve?

És ki merne, ugyan ki,
ha szembe jön véle,
ki merne egy jó nagyot
húzni a medvére?

Hát az állát s a nyakát
meg ki vakargatná,
mint egy jámbor bivalyét?
És a medve hagyná?

Mégis könyvek garmadát
írták a medvéről,
s egy sort sem az állatok
kedves négeréről.

Pedig medve s bivaly közt
van is hasonlóság,
amíg kicsi a bivaly,
bivalybocsnak mondják.

S úgy is cammog a bivaly,
mint valami medve,
ringatózik, mintha csak
hajón lépegetne...

Hajón bizony, mintha a
Föld nagy hajó volna,
úgy lépeget a bivaly
öreg matróz módra.

De itt el kell mondanom,
mit régóta sejtek:
miért, hogy a bivalyok
ringatózva lépnek.

De térkép is kell ehhez,
még inkább egy földgömb,
tudnunk kell, hogy a bivaly
először hol bömbölt,

illetve hol rekkegett,
és vajon mi végre?
S hol sütötte le a nap
ilyen feketére?

Bizony messziről került
a mi pocsolyánkba,
csoda-e, ha billegő
a bivaly járása?

De ne vesztegessük a
drága szót hiába,
keressük csak, merre van
Szumátra és Jáva.

Ott a forró trópuson,
az örökös nyárban,
ott lebzsel a bivalyős
a langy pocsolyában.

Nemcsak lebzsel, húzza is
az igát keményen,
lépeget a rizsvetés
tocsogó vizében.

Tehát onnan jöhetett
jó annak előtte,
trópusi nap melegét
őrzi még a bőre.

Azért olyan fekete,
s nem azért, mert gyászol,
mivel ilyen messzire
került hazájától.

Jó hazára lelt ő itt,
kedvére valóra.
Megszokta a telet is:
jó istálló óvja.

Hangja azért rekegő,
mert ritkán használja,
éppen ezért érthető,
ha be van rozsdálva.

S azért olyan billegő
a bivaly járása,
mert hajóval érkezett
őkelme e tájra.

És megszokta a hajón
a tengerész-járást,
és elhagyni lusta ő
mindenegy szokását.

Így sejtem én, ez lehet
járásának titka,
bár ezt eddig senki még
róla le nem írta.

Én sem veszek mérget rá,
hogy így van s nem másképp,
de megtudnám, hogyha én
Szumátrában járnék.


Pipál a hegy

VISSZA   TARTALOM

Pipál a hegy, s a hegy alatt
pipál a kémény.
Üresen tátong, nem ül a
gólya a fészkén.

Csupán a varjak csapata
portyázgat erre-arra.
Néma a kert, elcsörrögött
belőle a szarka.

A verebek még gondtalan
bukfenceznek a porban.
Süt még a nap, de melege,
a melege már hol van?


Napszállatja, napnyugta

VISSZA   TARTALOM

Napszállatja, napnyugta:
vörös az ég alja;
poros a nap kalapja,
karimája kajla.

Egyedül a dombtetőn,
sírdogál egy nyírfa,
leveleit reszketőn
magához szorítja.

Szél lesz holnap, hideg szél:
szomorú az erdő;
bánatában megvénül
mire a hold feljő.


Vénasszonyok nyara

VISSZA   TARTALOM

Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.

Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.

S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.


Kopár a fa

VISSZA   TARTALOM

Kopár a fa
a ház előtt.
Eső veri
a háztetőt.

Szél verdesi
az ablakot.
Csak néha látsz
egy kis napot.

Az is halovány
és öreg,
orrán felhőből
szemüveg.

Alacsony égen
hajladoz,
alig van ébren:
szunnyadoz.

El-elbóbiskol
az öreg,
és olyankor
a szemüveg

lecsúszik - nézd:
a tó jege,
az alvó nap
szemüvege.


Szeptember

VISSZA   TARTALOM

Tele a hombár,
tele a raktár,
tele a kaptár,
tele a csűr.

Rászáll a nyár a
legelső sárga
levélre, s elrepül.


Elment a nyár

VISSZA   TARTALOM

Elment a nyár,
itt az ősz,
reggelente párát lehel
a kis őz.

Elment a nyár, megjött az ősz,
fosztogat,
gyéríti a sápadozó
lombokat.

Reszket a lomb, remeg az őz:
fél, de fél:
pedig nem jár vad erre más
csak az őszi szél.


Jön az ősz

VISSZA   TARTALOM

Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat
s harapja, kurtítja
a hosszú napokat.


Kék kikerics a határ

VISSZA   TARTALOM

Kék kikerics a határ,
s a mogyoróbarka
akkorára nőtt, akár
a mókuska farka.

Fényes, magas lett az ég,
sugarakkal pántos.
Színes szappanbuborék
s fakó levél szálldos.

Hűs csillagok fényeit
őrzi már a harmat:
itt van az ősz, érkezik
s mindent betakargat.


Tisztás szélén mogyoró

VISSZA   TARTALOM

Tisztás szélén mogyoró,
mogyoróbokor;
kalapomban kikerics,
kikerics-csokor.

Lemenőben van a nap,
lemenőben már;
le is ment, már valahol
túl a hegyen jár.

Elvitte a nyarat is
magával a nap:
őszi szellő szekerén
jön az alkonyat.

Megborzong a mogyoró,
mogyoróbokor;
kalapomban kókad a
kikerics-csokor.

Szarvas bődül a tetőn,
megremeg a völgy;
ijedtében makkot ejt
mellettem a tölgy.

Fogom hát a botomat
és leballagok
szembe vélem jön a hold
és a csillagok.


Őszi réten

VISSZA   TARTALOM

Őszi réten
lila-fehéren
csak viríts, csak viríts,
menyasszony-ruhás kikerics.

Eljön érted
szép vőlegényed
csupadér, csupadér,
fehér lesz minden, hófehér.


Fa az ágát földre hajtja

VISSZA   TARTALOM

Fa az ágát földre hajtja,
kínálja magát az alma.

Sárgán nevet rád a körte,
lepottyan, ha nem nyúlsz érte.

Ásót, kapát fogj marokra:
leszáradt a krumpli bokra.

Ha nem ügyelsz, reggel, este,
dió koppan a fejedre.

Foszló kertjei az ősznek,
ökörnyálak kergetőznek.

Virradattól napnyugtáig
dombok hátán traktor mászik,

füstöt is vet, csoda-kéket,
s húz vagy három vetőgépet.


Felleg hátán felleg

VISSZA   TARTALOM

Felleg hátán felleg
mendegélnek, mennek.
Északról le délnek
mennek, mendegélnek.

Délről napkeletnek,
onnan napnyugatnak,
térülnek, s már újra
északra vonulnak.

Elfödik a Napot,
este el a Holdat.
Ólmos esőt visznek,
porka havat hoznak.


Ősz végén vidéken

VISSZA   TARTALOM

Favágógép visong, sikong.
A kéményen bagoly rikolt.

Berzenkedik a majorság,
hogy a nyugalmuk feldúlták.

A tyúkok méltatlankodva
inalnak a szemétdombra.
Legelöl a kakas lábal
lengedező tarajával.
Onnan röppen a palánkra:
a pulyka az udvart szántja,
s a ludak is, noha félnek,
sziszegik a lármás gépet.

Csak a csacsi hallgat bölcsen:
tudja, így szokás ezt ősszel.
Szólhatsz hozzá, nem is néz rád.
Szálalja a száraz szénát.
S mire a gép az öl fával,
ő is végez a szénával.

S akkor szépen, gépbe fogva
átalkocog a szomszédba.


Fakó lovon léptet

VISSZA   TARTALOM

Fakó lovon léptet,
dünnyög, dudorászgat.
Számbaveszi minden
kincsét a határnak.

Megnézi a krumplit,
a tengeri táblát:
messziről meglátszik,
ha jól megkapálták.

Aztán gyalogosan
a kertekhez kószál:
leng utána egy-egy
ezüstfehér hajszál.

S amint megy, a fákról
alma, dió, körte,
szilva, barack pottyan
elébe a földre.

Nézelődik az ősz
- mert ki más is volna -,
nézi mi lenne még
végezni valója.

S amint nézelődik,
lát egy vetőgépet,
és nekilát mindjárt
a búzavetésnek.


Hulldogál, fújdogál

VISSZA   TARTALOM

Hulldogál, hulldogál, hull a hó,
lesz belőle vastag takaró.

Egy arasz, két arasz. Növöget.
Tart a búzának jó meleget.

Fújdogál, fújdogál, fúj a szél.
Szimatol, kotorász, keresgél.

De vajon talál-e egyebet,
három-négy megfagyott levelet.


Kapar a szél

VISSZA   TARTALOM

Kapar a szél, kotorász,
kormot szór a hóra.
Hagyd a kéményt, mit csinálsz,
mi kéne, ha volna?

A padlásról szalonna,
a pincéből jó bor.
Mind megette, megitta
múlt héten a sógor.


Deres kakas

VISSZA   TARTALOM

Minden áldott hajnalban
hatalmas hóharmat van.
S mert a csizmája lyukas,
fél ki-
lépni
a kakas.
Reszket rajta taréj s toll,
ezért csak az
ajtóból kukorékol.


Fehér havon kormos folt

VISSZA   TARTALOM

Fát vág a szél
a tél hátán,
perzselődik
már az ártány.

Száll a havon
korom, pernye,
körmünkön a
malac körme.

Teknőben a
húsa, hája,
aki látja,
megcsodálja.

Fehér havon
kormos folt.
Gyönyörű egy
malac volt.


Ősz volna még

VISSZA   TARTALOM

Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.

Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.

Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.

Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.


Ez a tél

VISSZA   TARTALOM

Ez a tél, nem is tél,
a hó csak pilinkél.

Hullna már, hullna bár!
Meztelen a határ.

Csak a dér, csak a köd
borít rá lepedőt.

Méteres bunda-hó,
az volna, volna jó.

Lám tegnap hullatott
valami keveset.

Reggelre szétrúgták
azt is a verebek.


Síró farkas

VISSZA   TARTALOM

Hosszú tél ne dideregtess,
ne vacogtass!
Üvöltene, de csak nyüszít,
sír a farkas.

Ki megfagyott, ki megfutott,
hol a horda?
Ül a farkas magányosan
le a hóra.

Azt se bánná már, ha vadász
vetne véget:
jaj mivé vált a nyári szép
farkasélet.

Csonttá fagyott a szabadság,
ehetetlen.
Társa sincs, hogy belemarna
tehetetlen.


Hallgat az erdő

VISSZA   TARTALOM

Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
mohát kapargat
benne a szarvas.

Mohát kapargat,
kérget reszelget.
Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
kujtorog benne,
éhes a farkas.

Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,
kajtat a farkas;
kérődzik csendben
s fülel a szarvas.

Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra!

Szökken a farkas,
megnyúlik teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte.

Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
ágyúlövésként
hallszik a csendben.

Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:
ina, mint íjhúr
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül.

Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas.

Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol.

Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől.

Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra.

Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.


Farkas

VISSZA   TARTALOM

Ki üvölt, mi üvölt?
Farkas.
Ne üvölts, ne üvölts,
hallgass!

De bizony üvöltök:
ó-hó!
Szemembe ment a
porhó.
Bendőmben nincsen
semmi,
jó volna valamit
enni.

Üvöltök velőt-
rázón,
üvöltök, mert én
fázom.

Üvölts hát, üvölts, ne
hallgass,
fázó, éhező
farkas!


Kecske

VISSZA   TARTALOM

Nem jött az este
haza a kecske.
Hiába várta,
hiába leste
szegény gazdája,
nem jött a restje.

Erre a gazda
dolgát otthagyta,
és vesszőt nyesve
kósza kecskéjét
keresni kezdte.
Ide belesve,
oda belesve,
itt is kereste,
ott is kereste,
de csak nem találta.

Kiment a határba

Fekete volt az este,
fekete volt a kecske;
mindent, de mindent
feketére feste
a csillagtalan este.
Ha ott lett volna, se találja...
Ború szállott a gazdára.
"Bizonyára
kóbor ordas,
éhes farkas
lehetett veszte."
S drága kecskéjét
sajnálni kezdte:

"Drága kecske,
jó kicsi kecske,
volt tejecske,
nincs tejecske,
mennyit adott
reggel, este,
s gazdáját is hogy szerette!"

Így kesergett hazáig a
kecske nélkül maradt gazda.

De egyszerre
furcsa neszre
lett figyelmes.

Közelebb lépett a kerthez.
S hát a halvány,
akkor kelő hold világán
látja, hogy a drága kecske
fényes teste
ágaskodik
az ágakig.
Egész este
a gazda oltványait nyeste.
"Megállj, kecske!"
Így a gazda.
Egyik szarvát megragadta,
s a vesszővel, melyet nyesett,
kecskéjének nekiesett.

S nyeste, nyeste,
és a kecske
sírt, mekegett
egész este.


VISSZA   TARTALOM