III. A FÖLD FELSZÍNI ERŐINEK MŰKÖDÉSE.


Az exogén erők hatása.

Mihelyt a Föld szilárd kérge megalakult, az exogén erők azonnal megkezdték munkájukat. Munkájuk arra irányul, hogy minden kiemelkedést lehordjanak és minden mélyedést kitöltsenek, tehát eszményi kiegyenlítődést létesítsenek. Ezek az exogén erők tehát ellenkezőleg működnek, mint azok az erők, a melyek a Föld domborzatát növelni igyekeznek. Ebből támad az a változatos kép, a melyet Földünk felszínének fejlődése folyamán látunk.

Eredetileg a megmerevedett kéreg és a Föld belsejéből származó ásványtömegek adták azt az anyagot, a melyet ezek az erők átalakíthattak és változásaikból ered a felszíni domborzat formáinak és kőzeteinek sokfélesége. Két erőcsoporttal kell itt számolnunk: az egyik erőcsoport rombol, a másik épít; az elsőnek hatását letarolásnak (erózió), a másiknak hatását pedig lerakódásnak és kőzetképződésnek nevezzük.[10]

A letarolás a kőzettömegek szétrombolását és a földsugár helyi megrövidülését okozza. A lerakódás épít és meghosszabbítja a Föld felszínének távolságát a középponttól. A letarolás és lerakódás kizárják egymást. Ahol letarolás megy végbe, ott egyidejűleg nem történhetik lerakódás is. A Föld felszínén tehát szigorúan elválasztott területeket határolhatunk körül, a melyeken ezek az ellentétes folyamatok uralkodnak. Éppen így a két erő még időben is kizárja egymást, ezért a letarolás periódusát meg kell különböztetnünk a lerakódás időszakától.

A letarolt kőzetek mennyisége minden időpontban kisebb, mint a lerakódottaké, mert ezeket az eruptív tömegek és természetesen jelentéktelenül a kozmikus anyagok is gyarapítják.

A különböző folyamatoknak gyakran hosszú és fölötte bonyodalmas sora köti össze egymással a letarolást, a lerakódást és a kőzetképződést. E folyamatok tanulmányozásával a litogenézis (lithogenia) foglalkozik s ez a tudomány a mai kőzetképző folyamatok vizsgálatának segítségével a kőzetek keletkezését is kutatja. Magában foglalja a felszínen megmerevedett kőzetek (lávák) képződésének vizsgálatát is, ámbár ez már a petrográfia munkakörébe esik, melynek természetéről már az egyik előbbi fejezetben szólottunk. A litogenézis a következő állapotokat különbözteti meg: 1. Az előkészítő szak. Ez a szilárd kőzetek meglazulásában (elmállás) nyilvánul. 2. A szétrombolás terményeinek elhordása (transzportálás). 3. A mozgó tömegek megtámadása a Föld felszínén (korrázió); 4. ezek lerakódása a litoszféra felszínén; 5. a lerakódott szétrombolási termékek új kőzetté való megszilárdulása (kőzetképződés). A 2. és 3. szakot letarolás (erózió) néven foglalhatjuk össze.

Valamennyi állapot azonban nem mindig következik be egymás után. Ha például vulkáni hamu repül ki, akkor a jelenségek sorozata azonnal a tovaszállítással vagy a fölhalmozódással kezdődik. Ha gránit pattan széjjel, miközben a termékek ott helyben maradnak és felhalmozódnak, akkor hiányzik a tovaszállítás, a korrázió és a lerakódás. A lazán lerakódott anyagok változatlanul megőrizhetik mineműségüket, úgy hogy itt további kőzetképződés nem történik.

A most említett folyamatok közben a Föld felszínének összes exogén és endogén erői működnek és összhatásuk oly sokféle jelenségben nyilvánul, hogy ezeket nem lehet szigorúan megállapított szempontból megvilágítani, hanem esetről-esetre egyenként kell tárgyalni. Ezért a következőkben csak azokat a nagy vonásokat vázolhatjuk, a melyek a jelenségekre rá vannak nyomva.

 


A) Az elmállás.

Mindazok a kőzetek, a melyek a hidroszférával, bioszférával és atmoszférával érintkeznek, megváltoztatják színüket, szerkezetüket, chemiai összetételüket stb., tehát egész mineműségüket. Mindezek a változások azoknak a chemiai és mechanikai folyamatoknak eredményei, a melyek a kőzetek szétrombolására törekednek. Minthogy ezek a folyamatok főképpen az atmoszféra és a váltakozó mállás hatása alatt mennek végbe, ezeket a jelenségeket elmállásnak nevezzük. Még a legszilárdabb kőzet sem tud ezeknek tökéletesen ellentállni. A működő erők szerint fizikai- chemiai- és organikus elmállást különböztethetünk meg.


Fizikai mállás.

A fizikai (mechanikai) mállást a hőmérsékletnek főképpen az a váltakozása idézi elő, a mely a Föld felszínét éri. A tapasztalatok szerint a hőmérséklet -70C° és +80C° között ingadozik. Hőemelkedés alkalmával a kőzetek kiterjednek, lehűlés következtében pedig összehúzódnak. Ilyenkor tehát molekuláris változások mennek végbe, a melyek térfogati- és sűrűségváltozások alakjában nyilvánulnak. Könnyen érthető, hogy ezáltal a szerkezet meglazul. A változások annál hatásosabbak, mennél nagyobb a hőmérsékleti ingadozás és mennél gyorsabban megy az végbe. A változások ezenkívül még a kőzet mineműségétől is függnek, pl. a specifikus melegétől, vagyis attól a hőmennyiségtől, amennyit a test tömegegysége megkíván, hogy hőmérséklete 1C°-kal emelkedjék. Ha a víz specifikus melege 1, akkor a kőzetfajoké 1/5 és 1/7 között van; ez azt jelenti, hogy a kőzetek, egyébként azonos körülmények között, sokkal erősebben melegednek fel, mint a víz.

Száraz vidékeken, különösen sivatagokon, a hőmérsékleti ingadozások nagyon jelentékenyek. Ez a földrajzi fekvésen kívül még a légkör szárazságától is függ, úgy, hogy az inszoláczió fölötte erősen működik és éjjel a kisugárzás nagyon jelentékeny. Ilyen helyeken gyakori jelenség, hogy a hőmérséklet nappal árnyékban 50C°, míg éjjel a víz befagy s a hőmérsékletnek ez az esése nagyon gyorsan megy végbe. A Nap sugárzása a kőzet hőmérsékletét 80C°-ra emelheti fel, míg a hirtelen beálló zivatar esője azt 20C°-ra, sőt még nulla fokra is lehűtheti. Ezért a sivatagon a fizikai mállás is erősen előtérbe lép, még pedig annál inkább, mert más erők működésének itt csak alárendelt szerep jut.

A sötét testek a Nap melegét jobban elnyelik, mint a világosak. Az összetett kőzetek, mint a legtöbb tömeges kőzet, különböző színű alkotórészekből állanak, a melyeknek szintén különböző a fajmelegük és különböző az elnyelőképességük is, továbbá különféleképpen terjednek ki és húzódnak össze. Ezáltal meglazul a kőzet szerkezete és alkotórészeire bomlik. A gránit ilyen körülmények között durva homokká esik szét; ez a homok földpátból, csillámból, kovakőből (kvarczból), esetleg amfibolból áll, ezeken a chemiailag változatlan részeken többnyire fölismerhető még a kristály alakja. Azon szilárdsági különbségek következtében, a melyek a még nem mállott (friss) felületen nem ismerhetők fel, a sziklák gyakran különös, fantasztikus díszekre emlékeztető alakúak lesznek. A sziklák felületén gödrök, lyukak és fülkék keletkeznek, a melyekből a szél kihordja a laza mállási termékeket (a homokot és a port) és így méhsejtszerű szerkezet vagy kőrács keletkezik. Néha egész ablaksor látszik keskeny oszlopokkal, oszlopfolyosókkal díszítve (214. kép).

Eredeti méretű kép

214. kép. A gnájszsziklák folyosószerű kimállása Delos szigeten. (CAYEUX L. szerint.)

A hőmérsékleti ingadozásokat csakis bizonyos mélységig lehet észrevenni. Fölmelegedés alkalmával a felszíni részek kiterjednek, kéreghéj formájában leválnak a magról, a melynek még alacsonyabb a hőmérséklete. A következő lehűlés alkalmával a kőzet belseje megőrzi magasabb hőmérsékletét, a gyorsan összehúzódó lepattant héj nem tud többé a maggal összeilleszkedni és darabokra pattog széjjel. A leváló kéreg vastagsága a kőzet kohéziójától és fajmelegétől függ, valamint a hőmérsékleti ingadozás gyorsaságától. Néha a leváló kéreg vastagsága a milliméter tört része, de fél méter, sőt még annál nagyobb is lehet (pikkelyes leválás, desquamatio). Hasadékok mentén még könnyebb a kőzetek szétesése. Az elmállás először is a csúcsokat és az éleket támadja meg és legömbölyített, gyakran golyószerű, gömbös felszíni formákat teremt. Ilyen mállási folyamatok minden száraz éghajlatú vidéken gyakoriak és megtámadják az összes kőzeteket. A mészkőről többnyire papirosvékonyságú lapok válnak le, míg a tömeges kőzetekről vastag kérgek pattannak le. Számos tanulságos példát láthatunk erre nézve a Pikes Peak gránitján Coloradoban, Texas államban, Etiópia dioritjai között (215. kép). Ez a hagymahéjszerű leválás fiatalabb, mint a domborzat, míg az olyan leválás, a mely megmerevedés által keletkezett, idősebb. Minthogy azonban a mállás és az erózió többnyire a csekélyebb szilárdság előre megszabott vonalait követi, a domborzat ilyen megmerevedési hasadékokhoz is alkalmazkodhatik, úgy, hogy ez a megkülönböztetés éppenséggel nem könnyű (Yosemite-völgy) (39. kép). A fizikai mállás természetesen a töredékeket is megtámadja és tovább dolgozik mindaddig, míg ezeket tökéletesen szögletes törmelékre (detritus) nem bontja széjjel. A mechanikai működés következtében előállott összes mállási termékeket klasztikus termékeknek nevezzük.

Eredeti méretű kép

215. kép. A gránittömb pikkelyes leválása. (BORNE G szerint, WALTHER J. könyvéből.)

A száraz elmállás a tömeges kőzeteknek többnyire olyan felszíni formákat ad, a melyek szaggatottságukban a tiroli dolomitokra emlékeztetnek. Az a körülmény - a mint későbben majd kimutatjuk -, hogy a hegyek oldalait vagy lábait semmi törmelékkúp sem borítja, csak emeli még ezen ormok és zegzugos vonalak merészségét. Jellemző példákat találhatunk erre a Sinai-félszigeten, Arábiában és a Yosemite völgyben Kaliforniában (216. kép), valamint más helyeken is.

Eredeti méretű kép

216. kép. A »templomtornyok«, sziklatűk a gránitban a Yosemite-völgyben, Kaliforniában. (Vásárolt fotografia szerint.)

Többször megfigyelhetjük, hogy a különböző nagyságú görgetegeket, sokszor háznagyságú tömegeket is, a melyek csaknem mindig legömbölyödést is mutatnak, hajszálvékonyságú hasadékok metszik át és gyakran két vagy több darabra is szétesnek (217. kép). Ezeket a maghasadékokat megtalálhatjuk a legkülönbözőbb kőzetekben, mészben, kvarczban és az összes tömeges kőzetekben, még pedig nagy mértékben. Ezeknél valóban többnyire az előre megadott leválási felületek (gárok) támogatása a lényeges. Valószínűleg a tűzkőgumókon is hasonló feszültségek fordulnak elő. Ezek ugyanis szétpattanás alkalmával gyakran nagyon szabályos formákat kapnak. A sivatag kavicsa szétpattan, ha felszínre jut és talajnedvességét a kiszáradás következtében elveszti (kiszáradási hasadékok). Gyakran késélességű szilánkokká esnek széjjel vagy a csészeszerű töredékek lapos, kagylós törésű héjrészletekben válnak le.

Eredeti méretű kép

217. kép. Hasadékok a Pikes Peak gránitjában, Coloradóban. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele szerint.)

Minthogy az elmállott port elfujja a szél, a tömbök szabadon állanak és gyakran csak néhány kisebb darab van alattuk, mintha lábakon állnának vagy pedig kicsiny felületen helyezkednek el, úgy hogy néha nagyon könnyen elmozdulnak (ingó vagy billegő kövek).

A kőzeteknek gyakran jelentékeny sótartalma a sivatagban romboló hatást gyakorol olyan módon, hogy a nedvesség fölvétele alkalmával feloldódik és a kapilláris hasadékokban kikristályosodik, a mikor ellenállhatatlan erővel repeszti széjjel a szikla szövetét.

Delos szigetén a gnájsz- és gránitsziklákon, a melyeket a hullámverés vízpora permetez, méhsejtszerű kivájások láthatók Ezek a gyors hőmérsékleti ingadozás, a megismétlődő kiszáradás és a tengervíz sójának kikristályosodása következtében keletkeznek a hézagokban (214. kép).

Olyan területeken, a hol gyakoriak a fagyok, hasonló hatást fejt ki a megfagyó víz (repedés- vagy hasadékfagy). A víz a felszínről behatol a legfinomabb lyukacskákba s repedésekbe is és a fagyás alkalmával kiterjed, miközben a legszilárdabb sziklákat is szétmorzsolja. A magas hegységekben és a sarki vidékeken, a hol a fagyáspont körüli hőmérsékleti ingadozások különösen gyakoriak, a hasadékfagy működése jelentékeny. Napkelte alkalmával a sziklafalakon végbemenő kőesés (kőhullás) gyönyörűen mutatja, hogy minő kőzettömegek válnak le a szilárd kötelékről nap-nap után ezen a módon.

A felszínről behatoló fagyok a szilárd kőzetet szétrepesztik, részben vékony lapokra bontják, a mi a vízszintes rétegzés bizonyos nemét hozza létre. Ez olyan mélyre nyúlik le, mint amilyen mélységben a hőmérséklet még a fagyáspont alá sülyed. A réteghézagokba hatoló és megfagyó víz ezen a módon a vékonyrétegzésű vagy palás kőzeteket lapokra bontja. Ezek a folyamatok hasonlóképpen pikkelyes lehámlást eredményeznek és ilyen módon kerek kúpok keletkeznek.

A végzett kísérletek szerint a sárga homokkő az első fagy alkalmával egy négyszögdecziméternyi területen 0.341 gr-ot veszít súlyából, a vörös homokkő 0.032 gr-ot, a mészkő 0.135 gr-ot, a karrarai márvány 0.007 gr-ot, a gránit 0.017 gr-ot. Ez azt jelenti, hogy például egy köbdecziméter mészkő, a mely 2700 gr-ot nyom, súlyából 0.135×6 = 0.8 gr-ot veszít.

A hó- és jégolvadásból származó víz, a lejtők felszíni kőzetrészeinek hasadékain át a völgy felé szivárog. Ahol ilyen finom vízereket találhatunk, ott a fagy hatása kiváltképpen erős és a hóhatár alatt a hegylejtőkön meredekfalú beöblösödések keletkeznek, a melyeket czirkuszoknak nevezünk. Ha ezek oldalt terjeszkednek, szorosan egymás mellé kerülnek, úgy hogy közöttük csak keskeny sziklagerinczek maradnak meg, a melyek, minthogy itt a víz számára nincsenek gyüjtőhelyek, egyre élesebben alakulnak ki és a sziklafalakat széttagolják. Ezen a módon sok magashegységbeli völgy amfiteatrumszerű völgyzáródáshoz jut (218. kép).

Eredeti méretű kép

218. kép. A Gavarnai czirkusz (amfiteátrumszerű völgyzáródás) a Pireneusokban. (ZLOKLIKOWITS P. szerint, KÜNNE G. és SCHMIDT H. könyvéből.)

Az ismétlődő fagy és olvadás a glecser fenekén levő kőzetre élénk romboló hatást gyakorol. Ugyanis a glecser fenekén a hőmérsékleti ingadozást a nyomás ingadozása helyettesíti, a mely a jég regeláczióját idézi elő. Erről bővebben majd a glecser működését ismertető fejezetben szólunk.

A tengerparton az is megtörténhetik, hogy a dagály borítja a partot és hogy a szilárd sziklába és tuskókba behatoló víz az apály alkalmával megfagy, miáltal nagyon erős mállás következik be.

Ha a mállás következtében meglazult felszíni talajrétegeket a víz átjárja és a fagy megtámadja, akkor a víz a finom hézagokban megfagy, e mellett ki is terjed és olyan nyomást fejt ki, hogy a laza tömegekre, különösen a szabad esés irányában, eltoló hatást gyakorol. Ez olyan mozgást idéz elő, a mely - magában véve bármennyire is észrevehetetlen - hosszú idők folyamán végeredményben igen feltűnő lesz. Ezt a változást talajcsuszamlásnak (suvadás), az anyagot pedig csúszónak nevezzük. Ez a folyamat hullámos hegyformák keletkezéséhez vezet. Az ilyen alakulatokra a bécsi homokkővonulatban s a kárpáti homokkövek területén is szép példákat találhatunk. A horgas vetődést is ennek a jelenségnek tulajdoníthatjuk. A horgas vetődés a meredeken álló kőzetrétegek felszíni meggörbülése a felület lejtőjének irányában. Itt a hézagokba behatoló és megfagyó víz a kőzetpadokat széttörte és eltolta (219. kép).

Eredeti méretű kép

219. kép. Horgas vetődés a flis néven ismert homokkőben; Purkersdorf, Alsó-Ausztria. (GÖTZINGER G. fotografiai fölvétele szerint.)

A sarki vidékek elmállott talajának úgynevezett kőhálóműveit, vagyis a kőtörmelékeknek hálós szerkezetét is az ismétlődő fagyás és olvadás hatására vezethetjük vissza. A kőhálóművek úgy keletkeznek, hogy a finomabb anyag több vizet vesz föl és a kiterjedéssel kapcsolatos fagyás alkalmával a kőtörmelékeket sugarasan eltolja. A kőtörmelék az olvadás alkalmával fekve marad, míg térfogatkisebbedés és adhézió következtében összehúzódik (220. kép). A törmeléknek bizonyos elrendeződése veszi kezdetét, a mely néhány decziméternyi mélységbe nyúlik le és több száz kilogrammnyi súlyú tömböket mozgat. A hálóművek csokrainak átmérője eléri a 8 métert és többnyire hatszegletesek. A belső rész földes területe kissé fölemelkedik, megpuhul és kősáncz veszi körül.

Eredeti méretű kép

220. kép. Kőhálóművek a Spitzbergákon. (HÖGBOM B. szerint.)

Földes és agyagos anyagban, különösen iszapos talajon, fagyás alkalmával sejtszerű szerkezet keletkezik, amennyiben a repedések a talajt a méhsejtekhez hasonlóan osztják fel (221. kép).

Eredeti méretű kép

221. kép. Sejtesszerkezetű talaj a Spitzbergákon. (HÖGBOM B. szerint.)

A sokszögek átmérői elérik az egy métert, többnyire hatoldalúak, a repedések rendesen néhány cm szélesek és vagy 30 cm mélyre nyúlnak le. Gyakran rendkívül hasonlítanak a kiszáradási repedésekhez s akkor keletkeznek, ha csekély kohéziójú és különösen finom szemecskéjű kőzet, pl. márga, agyag stb. nedvességét párolgás által elveszíti (innen kiaszási vagy zsugorodási hasadékok). Ezek a repedések sokszögű, többnyire öt- vagy hatoldalú lapokra osztják fel a felszíni talajt, gyakran több decziméternyi mélységre hatolnak be a talajba s különösen kiszáradt tócsákban igen jól láthatók (222. kép). Homokos, meszes márgában nagyon szabályos poliéderekre való bomlást figyeltek meg s e poliéderek minden lapján lapos, konczentrikus gyűrűrendszer látható, a mi elválási jelenségre utal.

Eredeti méretű kép

222. kép. Kiszáradási repedések az iszapban. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele szerint.)


Chemiai mállás.

A chemiai mállást az a hatás idézi elő, a melyet a levegő és a víz a kőzetekre gyakorol. A levegő oxigént, vízgőzt, széndioxidot, ózont és salétromossavat tartalmaz s ennek következtében a kőzeteket közvetlenül megtámadja, de hatása mégis elenyésző a légköri csapadékokhoz (köd, eső, dér, hó) viszonyítva, a melyektől elválaszthatatlan. A csapadék kiterjeszkedik a Föld egész felszínére - Földünknek csak kevés olyan pontja van, a hol emberemlékezet óta nem esett az eső - és nagy tömegben fordul elő. E két tulajdonsága következtében a csapadék a mállásnak legjelentékenyebb tényezője.

A víz chemiai hatását jelentékenyen fokozza széndioxid-, oxigén- és salétromsavtartalma (a trópusokon 16.25 mgr-ig egy literben), továbbá a vízben levő organikus savak (humuszsavak) is növelik a víz chemiai hatását. A mit a víz fel tud oldani, azt el is távolítja; így kioldja a nátron, a mész és a vasoxidok kovasavát és szilikátjait, a káli, nátron, mész, magnézia, vas- és mangánoxidulok karbonátjait, a mész, a magnézia szulfátjait, továbbá a klór- és fluórvegyületeket. Ezáltal a víz nagy oldóerőt nyer. A nehezen oldható maradvány többnyire víztartalmú kovasavas agyagföldet és magnéziát tartalmaz.

Minden ásvány oldható, még az is, a melyet közönségesen oldhatatlannak neveznek. A sók olyan könnyen oldhatók, hogy már a levegő nedvessége következtében is szétfolynak, mint a kálisók, a salétrom és a timsó. Közűlök a konyhasónak elterjedettsége következtében kiváló szerep jut a természet háztartásában. A sók a Föld felszínének csakis esőben egészen szegény földsávjain tudnak megmaradni, vagy pedig a földben ott, a hol valamely vízrekesztő réteg védi a feloldástól. Sok kőzet sót is tartalmaz csekély mértékben s ezt a szivárgó talajvizek távolítják el. Éppen ezért olyan vidékeken, a hol a csapadék nagyobb, mint a párolgás, a hol tehát a vidék, mint mondani szokás, le van csapolva, ott a talaj sótalan. Ez alkalommal már a szerkezet is meglazul és chemiai változások keletkezhetnek. A sónak mint oldószernek messze kiterjedő szerep jut a sivatagban, a mennyiben finoman eloszlott állapotban a kőzetek pórusaiba és repedéseibe fúvódik és higroszkópos tulajdonságainál fogva felszívja a csekély levegőnedvességet és chemiailag hat. Ez a hatás különösen az árnyékos helyeken érvényesül, a hol a párolgás nem megy végbe olyan hirtelen. A mállás itt gödröket és lyukakat létesít, a melyek ismét megkönnyítik a sópor lerakódását és a só megőrzi a nedvességet. A sivatagi mállásnak nagyon jellemző jelenségei a kemény kérgek, a melyek több czentiméter vastagságban találhatók a mészkövön és egyéb kőzeteken, belsejük azonban egészen porhanyós. A kemény kérgeket a talajnedvesség chemiai hatásával magyarázhatjuk. A talajnedvesség a sók hordozója és párolgás által a felszínre szívódik. A sivatagnak másik érdekes és szintén chemiai folyamatokkal magyarázható felszíni jelensége a sötétkéreg (védőkéreg). Ez főképpen mangándioxidból, vasoxidból, kobaltból és kovasavból áll és sárga, barna, sőt fekete színű. A sötétkéreg bevonja a sziklákat, a tuskókat, a görgetegeket és a kövületeket, nem vastagabb az 1 milliméter töredékénél és színe független az illető kőzet színétől. Keletkezésük alkalmával azonban nagy szerepe van a kőzetek petrográfiai mineműségének. Egyes kőzeteken a kéreg ismét hiányzik. Különösen a kovás kőzetek barnulnak meg erősen. A görgetegeken a Nap hatásának kitett oldal rendesen sötétebbre van színezve, mint a túlsó oldal. A védőkéreg a sóknak azon oldataiból keletkezik, a melyek hajcsövesen kerülnek a felszínre. A sivatagvidékek kőzetnedvessége többnyire bőven tartalmazza ezt a sóoldatot. A védőkérget csakis az el nem mállott kőzeteken találhatjuk. Ilyen védőkéreg az óegyiptomi műemlékeken is található, mi annak a bizonyítéka, hogy ezek a sötét kérgek geológiai értelemben vett rövid idő alatt is keletkezhetnek. A homokkövön a kéreg bizonyos vastagságot ér el, a mi bizonyára a kőzet könnyebb vízátbocsátó képességének tulajdonítható. Gyakran az ilyen homokkővidéket valóságos vaskéreg gyanánt vonja be, úgy hogy az utazók vulkáni kőzeteket vélnek látni. A futóhomok a kérget nagyrészt simára csiszolja és fényessé teszi. Minthogy a csapadék elpusztítja a kérget, azért az ilyen kéreg valósággal csalhatatlan jele annak, hogy az illető vidéknek hosszú idő óta változatlanul száraz az éghajlata.

A gipsz a sónál sokkal nehezebben oldható: ugyanis csak 1 rész oldódik 460 rész vízben. A csapadékvizek a gipsztelepeket mégis erősen kirágják, a felszínen mély csatornák keletkeznek, lyukak hatolnak be a kőzetbe és a hasadékok hosszában aknaszerű üregek, úgynevezett gipszkürtők keletkeznek.

A mészkarbonát még nehezebben oldható, mégis a vizet saját széndioxidtartalma arra képesíti, hogy 1000 részben egy részt belőle bikarbonát alakban oldjon. A dolomit még kevésbbé oldható és a többi kőzetalkotó ásványról, különösen a szilikátokról ezt még fokozottabb mértékben állíthatjuk. A sós- és édesvizek megtámadják az élő szervezetek által létesített mészképződményeket, sőt a kovaképződményeket is kimarják, korrodálják. A meszek és dolomitok felülete a vizek hatása következtében fénytelen lesz és színét megváltoztatja, azonkívül a maratás következtében szemecskék vagy rovátkák és barázdák vannak rajta, a melyek szabálytalanul, vagy a felszín alakja szerint igazodva haladnak (esőrovátkák, 223. kép). A keményebb részek, így a repedések kitöltései domborúan emelkednek ki. A trópusi vidékeken, a hol az oldási jelenségek sokkal hatékonyabbak, a tömeges kőzeteken is találhatók esőrovátkák.

Eredeti méretű kép

223. kép. Karr-mezők esőbarázdákkal Opčina közelében, Trieszt mellett. (A »Club Turisti Triestini« fotografiai fölvétele szerint.)

A mészkő mállási jelenségei a sziklabarázdák, az úgynevezett karrok, srattok[11], a melyek kopár sziklákon (224. kép) találhatók. Ezek barázdák, a melyeket a repedések hosszában a csapadékvizek marnak ki. A barázdákat éles, deszkához hasonló sziklafalak választják el egymástól. A sziklabarázdák nagysága nagyon változó, néhány deczimétertől kezdve 20 méter mélységig terjednek és 3 méter szélességet is elérnek. Azonban erre nézve meghatározott értéket még sem adhatunk, mert a lapos csatornáktól kezdve, a melyeket egészen keskeny párkányok választanak el egymástól, az összes átmenetek előfordulnak egészen azon példákig, a melyek párhuzamosan álló falakhoz hasonlítanak. Gyakran több négyszögkilométernyi felületet borítanak. Úgy látszik, hogy keletkezésüknél különösen a megolvadt hó vize működött. Ez ugyanis széndioxidban nagyon gazdag és hosszabb ideig tud hatni, mint a gyors lefolyású esővíz. Éppen ezért a karr-területek (karrmezők) főképpen a magas mészhegységekben találhatók. A hasadékoknak megfelelően a karrok többnyire valamely főirány szerint rendezkednek. A mellékszakadékok kitágulásokat, tölcsér- és csőalakú üregeket alkotnak. Hasonló csatornákat némely tengernek mészsziklás partjain figyelhetünk meg, a hol a mélyedéseket a hullámok és a visszaáramló víz váltakozó játéka marja ki. A mesterségesen faragott koczkakövek felső oldalai, a melyek a légköri tényezők (atmoszferiliák) hatásának hosszú időn keresztül ki voltak téve, így az utczák szegélykövei és egyes antik díszítmények az esőrovátkáktól sokat szenvednek. Hozzávetőleges becslés szerint a mészkő felszínéből 30.000-70.000 év alatt mállik el egy méternyi réteg. Ezt az időt azonban, véleményem szerint, túlhosszúra becsülték. Mészkőhegységekben sokszor szabálytalan, hengeres csöveket találhatunk, a melyek gyakran nagy számban követik a függélyes repedéseket és átjárják a mészkövet. Ezeket geológiai orgonáknak nevezzük.

Eredeti méretű kép

224. kép. Sziklabarázdák (karrok) a mészhegységben. (ECKERT M. szerint.)

Ha a mészhegységben a többnyire vékony vegetáczió- és humusztakarót eltávolítjuk, összevagdalt külsejű és kimart szikla tűnik elő. Ezek a mállási formák tehát már a növénytakaró alatt keletkeztek és organikus savak hatásának tulajdoníthatók. Az organikus savakat a humuszréteg vize fölveszi s e réteg az előrehaladó erdőpusztulás alkalmával könnyen kiszárad, mire a vizek és a szelek eltávolítják az egészet. A Földközi-tenger partvidékein megfigyelték, miképpen halad előre ezen a módon a mészsziklák letarolása és miképpen akadályozza meg a nyár szárazsága és hősége az új növényzet meggyökerezését, a melyet csak mesterségesen, nagy költséggel lehet elősegíteni. Azokat a vidékeket, a melyeknek felületei a mésznek előbb tárgyalt mállási jelenségeit mutatják, Isztria Karsztja után karsztos vidékek-nek nevezzük.

Eredeti méretű kép

225. kép. Hosszan elnyujtott, dolinához hasonló medencze (katlan vagy teknő) a Kilikiai karsztfennsíkon. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele szerint.)

A mészkő repedéseibe beszivárgó vizek oldó hatása kitágítja a repedéseket; ilyen módon függélyes aknák és vízszintes csatornák keletkeznek, a melyek összeköttetésben vannak egymással s elágazva több kilométernyire követhetők. Kétségtelen, hogy a karsztos vidékek nagy barlangrendszerei legalább helyzetük szerint oldási folyamatokra vezethetők vissza. A későbbi kitágulások azonban látszólag nagyrészt az erózió és a beszakadás művei lehetnek (lásd a karsztos tüneményeket). A dolinákat (töbröket) vagy karszttölcséreket szintén a mészkő feloldásának tulajdoníthatjuk; ezek többé-kevésbbé köralakú mélyedések, a melyek a kőzet hasadékaiban, különösen ezeknek keresztezésénél gyakran egész sorozatban jelennek meg. A dolinák fenekét vörös föld, az ú. n. terra rossa takarja, a mely nem más, mint a mészkő összehordott vas-zárványos, agyagos oldási maradványa. A dolinák a mélység felé hasadékokba mennek át. Vannak hosszúkás és szabálytalanul elnyúló dolinák is (225. kép). Méreteik fölötte ingadozók, átmérőjük gyakran csak félméter, de száz méter is lehet s mélységük gyakran eléri a 30 métert. Minthogy egy közepes nagyságú dolinában 10000 m3 mész van feloldva, ebből megérthető a jelentékeny oldási maradvány. Minthogy a karszttölcsérek a talaj hirtelen besülyedése alkalmával is keletkezhetnek, azért ezeket a mélységben történt beszakadásokra kell visszavezetnünk (beszakadási dolinák). Fiatal, kiemelkedő mészszirteken gyakran olyan üregeket láthatunk, melyeknek fenekén terra rossa fekszik; ez a tisztátalan mészkő feloldása alkalmával keletkezett. Némely esetben azonban, például a reczens korallszigeteken, vulkáni anyagok, még pedig hamu, horzsakő stb. mállási termékeit találjuk.

Eredeti méretű kép

226. kép. Elmállási alak breccsából a stájerországi Dachstein-tetőn. (SIMONY O. fotografiai fölvétele szerint.)

Eredeti méretű kép

227. kép. Herkules-oszlopok s Bielafenéken, a Szász Svájczban. (BESSER R. fotografiai fölvétele szerint.)

Az oldó vizek a réteges kőzetekben a réteghézagokat követik és a kőzetet lapokra bontják; a vékony közbülső telepek kilúgozása után lemezekre bomlik a kőzet és a további szétesés gyorsan fejlődik. Azok a homokkövek és konglomerátok, a melyeket meszes kötőanyag tart össze, ennek kioldása után szétesnek s így festői sziklaformák keletkezésére nyujtanak alkalmat (226., 227. kép). A kavicsok között levő mészgörgetegnek a szomszédos görgetegekkel való súrlódási helyeit, a belőlük keletkező szétforgácsolódott kéreg feloldása következtében, a vizek erősebben támadják meg s azokon a helyeken lapos gödröcskék keletkeznek; ily módon benyomatokkal ellátott görgetegek támadnak (228. kép).

Eredeti méretű kép

228. kép. Benyomatokkal díszes görgeteg.

A tengervíz a mésznek már sokkal gyengébb oldóanyaga, azonban örökös mozgásának következtében, továbbá az apály és dagály váltakozása által az árapály területén valódi karrmezőket létesít.

A sivatagokban azok a mészkőtörmelékek vagy görgetegek, a melyek a vidék felszínén, vagy csekély mélységben feküsznek, sokszor finom, többnyire elágazó rovátkákkal vannak borítva (rovátkás kövek, 229. kép). A talajon a rovátkák életlenek és le vannak símítva - homokvihar csiszolja le -, a felszín alatt azonban élesek és érdesek. Ezek a talajban a felszálló vizek hatása következtében keletkeznek, a melyek sókban való gyarapodásuk révén maró hatást fejtenek ki. Ez a jelenség nagyon hasonlít a moldavitek díszítményéhez (20., 21. kép). A rovátkás köveket és a kőrácsokat, mint oldási jelenségeket, a nedves éghajlat alatt is megtalálhatjuk még a kőzetek csekély keménységi különbsége mellett is.

Eredeti méretű kép

229. kép. Rovátkás kövek.

A kőfülkék keletkezését is a szivárgó talajvizek oldó hatására kell visszavezetnünk. Ilyen fülkék ott keletkeznek, a hol a keményebb és puhább mészkövek és mészmárgák váltakoznak egymással és a padoknak megfelelően szabályos sorokban gyakran száz számra fedik a meredek sziklafalakat (230. kép). Emeletszerűleg feküsznek egymás fölött és néha a fedőrétegek utánaszakadása következtében szabályosan vannak boltozva. Gyakran csak egészen keskeny válaszfal marad meg közöttük úgy, hogy a völgyfalazat architektonikusan tagozódottnak látszik. Ezek a fülkék gyakran több méter mélyre nyúlnak bele a hegybe és több helyen, így különösen a kisázsiai Gödet barlangvárosban, a barlanglakók lakásául szolgáltak (troglodyta-lakások).

Eredeti méretű kép

230. kép. Gödet barlangváros mállási fülkéi Kis-Ázsiában. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele.)

A vizek oldó hatásához hasonló jelentőségű a vizek szétbontó és átalakító hatása, a melyet tulajdonképpeni mállásnak nevezünk. Ez gyakran bonyolult folyamatokat indít meg. A víztől mentes ásványok vízfölvétel következtében víztartalmúakká változnak át (hidráczió, hidratizálás). Így keletkezik az anhidritből kétharmadnyi térfogatnagyobbodás következtében a gipsz, miközben redőzések és torlaszok keletkeznek (a gipsz felfúvódásai, fodros kő, 231. kép). A vasoxid (vörös vasércz) vasoxidhidráttá (barna vasérczczé) alakul át. A mágnesvas (vasoxiduloxid) az oxigén fölvétele (oxidáczió) következtében vörös vasérczczé, a manganoxidul-karbonát pedig mangánoxiddá és mangánhiperoxiddá (pirolúzit, pszilomelán) változik. A szulfidok (kénes ásványok) könnyen oldható szulfátokká (kénsavas fémes sók, vitriol) alakulnak át és a széndioxidtartalmú vizekkel karbonátokat alkotnak. A vaskovand-(pirit-)telepek felszíne vörösvassá és barnavassá (vaskalappá) változik át, miközben fémvastartalma tetemesen gyarapodik. A szerves vegyületek az oxidácziónak kitéve széndioxidot fejlesztenek; a szenes és bitumenes impregnácziók, a melyek sokszor sötét színt idéznek elő, eltünnek és a kőzetek megfakulnak. A kőolaj (petróleum) oxidáczió által ozokeritet és aszfaltot létesít.

Eredeti méretű kép

231. kép. Redőzött gipsz (fodros kő), Wieliczka sóvidékéről, Galiczia.

Sok homokkő kötőanyagának vastartalma a légkörben vasoxiddá és vashidroxiddá változik át s a kénsav a kőzet gyorsabb szétbomlását okozza. A kötőanyag vastartalma gyaníthatólag finoman eloszlott vaskovand vagy kénkovand (pirit). Az előbb említett folyamat például az Alpok flishomokkövében gyakori. E folyamat közben a kőzetnek eredetileg kékesszürke színe rozsdabarnává vagy rozsdavörössé változik. Ez a színváltozás a kőzettömb felszínétől a belső része felé tart (232. kép). Karöltve halad vele a szilárdságban való veszteség, a kőzet porhanyó lesz, mire héjas szétbomlás és lapokra való válás következik be. Minden kőzetpadon meg lehet figyelni, miképpen halad ez az átváltozás, a rétegfelületektől és a hasadékoktól a belső rész felé. A friss, kékesszürke, szilárd magot törékeny, megváltozott színű kéreg veszi körül. A porhanyós részek leválnak és sárgás vagy vöröses, agyagos anyaggá esnek szét s ez az anyag agyagból, kvarczhomokból és csillámpikkelyekből áll. Ez a szétbomlási termék (szétbomlási agyag) befödi s elborítja a talajt és vízrekesztő takaróként szerepel. Az ilyen kőzetet nem lehet épületkőnek használni olyan helyen, a hol a légköri hatások támadásának van kitéve.

Eredeti méretű kép

232. kép. Színváltozás oxidáczió következtében solnhofeni márgásmészben.

Sok mészkövön és márgán ehhez hasonló színváltozást láthatunk. Ha ezeken egészen finom, friss állapotban alig látható repedések hatolnak át, akkor a színváltozás az egyes töredékeken függetlenül megy végbe úgy, hogy vagy (a mint a 233. képen látható) konczentrikus rajzok, vagy pedig (a mint a 234. képen látható) a finom rétegezés után haladó, gyakran kiválóan gyöngéd rajzok keletkeznek (rommárvány).

Eredeti méretű kép

233. kép. Színgyűrűk a repedések által szétvagdalt mésztuskón. (WALTHER J. szerint.)

Eredeti méretű kép

234. kép. Rommárvány, Elixhausen, Salzburg.

Ehhez hasonló átalakuláson mennek keresztül a kék vagy kékesszürke márgák és agyagok (tályagok) felszíni részei, különösen azok, a melyek egyrészt mint konkrécziókat és másrészt finoman elosztott állapotban mint festőanyagot: kénkovandot tartalmaznak. A pirit hidroxiddá változik át és a kénsav az agyag meszével vegyülve gipszszé alakul, a mely fészkekben jegeczcsoportokban kristályosodik ki. Ezzel a folyamattal a sárgástól egészen a rozsdavörösig való színváltozás kapcsolatos. A magasabb telepek oxidáló folyamataival szemben a mélyebb fekvésű helyeken a redukczió uralkodik. A szétbomló szerves anyagoknak a vassóoldatokra való hatása következtében pirit keletkezik. Ez a folyamat azonban már azokhoz a chemiai átváltozásokhoz vezet, a melyek a kőzetek belsejében vannak folyamatban s a melyekről mint diagenezisekről még beszélni fogunk.

A széndioxidtartalmú vizek szétbontják a szilikátokat is, a melyeknek főrészük van a földkéreg fölépítésében. A mészből, káliból, nátronból, vasoxidulból és a mangánoxidulból karbonátok keletkeznek, míg a kovasav felszabadul. Az agyagföld és magnézia szilikátjai többnyire mint víztartalmú szilikátok (agyag és porczellánföld) maradnak vissza. E miatt az agyag és a kaolin a legnagyobb kiterjedésű mállási takarót adja. A chemiai mállás a trópusi vidékeken a nedves erdőtalajban kiváltképpen erős és a kőzetet mélyrehatóan megváltoztatja, t. i. itt téglavörös, tisztátalan agyag (agyagföldhidrát) képződik, a melyet lateritnek nevezünk. Színét nagy vasoxidtartalmának köszönheti. Keletkezését a víz hidrolitikus működésére vezethetjük vissza, miközben a kovasav és az alkálikus alkotórészek eltávolodnak. A laterit összetétele az alaphegység szerint különböző s annak alapján kapja nevét: gránitlaterit, bazaltlaterit stb. A terra rossa, legalább is részben, a humuszos erdőtalajokhoz hasonló illuviális képződmény. Ehhez hasonló mállási termék a krétakorszakokból a bauxit, a mely az aluminiumhidrát és a vashidroxid vegyülete. Hatalmas bauxit (aluminium ércz) telepeink vannak a Horvát Karszt, Dalmáczia és a Biharhegység kréta-korú mészkőfennsíkjain, ahonnét a világháború folyamán az ércz szállítását meg is kezdték.

Mérsékelt, nedves éghajlat alatt a kiváltképpen kristályos és homokos-agyagos kőzetekből álló hegyek szelíd lejtőin, nyúlós sárga vagy barna agyag keletkezik. Ez víztartalmú agyagföldszilikát, melyet a homok és a barna vas tesz tisztátalanná (lejtőagyag). Ebben olyan törmelékeket találhatunk, a melyek a részben elmállott alaphegységből származnak. Ezek a szétszórt mutatókövek nagyon fontosak az egyébként megfigyeléseink részére hozzáférhetetlen alapkőzet megismerésére nézve. A mállási talajokat (nyerstalaj, altalaj, vadföld) uralkodó alkotórészek szerint homokban gazdag agyagtalajnak és homokban szegény agyagtalajnak, azután homoktalajnak (80% s még ennél is több homokkal) és márgatalajnak (20% agyag és homok s ennél több mész) nevezzük. Ezek a megkülönböztetések nagy fontosságúak a földmívelésre nézve és a geológia egyik sajátos ágának, az agrogeológiának a tárgykörébe tartoznak (pedológia, talajismerettan); ezt a tudományágat egyes államokban, így Magyarországon és Németországban behatóan művelik.

A mállás szabálytalanul nyúlik le a mélybe és mélységének megállapítása nagy jelentőségű. Ez a megállapítás kézifúrások segítségével történik. Ha a nyerstalaj valamely éghajlati változással kapcsolatban eltávolodik, akkor a szabálytalanul mállott sziklatalaj a felszínre bukkan, a melyen a nehezebb kőzettörmelékek fekve maradtak, azonban legömbölyítve és elmállva s így a hegyi törmeléktől könnyen megkülönböztethetők. Mindazokat a talajnemeket, a melyek a kőzetek elmállásából ugyanazon a helyen keletkeztek, elúviumnak nevezzük.

Eredeti méretű kép

235. kép. Tömbelmállás és gombasziklák a gránitban Eggenburg mellett, Alsó-Ausztriában. (HIESBERGER G. fotografiai fölvétele szerint.)

A chemiai mállási folyamatok hatását a lehulló csapadék mennyisége, a hatás idejének hosszúsága, savakban való tartalma és a hőmérséklet szabja meg. Ez a hatás a meleg, nedves vidékeken (a trópusokon) a legnagyobb. Ezért a hegyek északi oldalán gyakran erősebb a mállás, mint a napos oldalon, éppen így a sziklák és tömbök árnyékos oldalán is, a melyek lejtőiken a nedvességet szintén tovább megőrzik, úgy hogy itt gyorsabb a bomlás. Ezáltal mély üregek keletkezhetnek és az elszigetelt tömbök alsó részeit a mállás oly erősen támadja meg, hogy gombaalakú formák, ú. n. gombasziklák keletkeznek (235 kép). Nedves éghajlatú vidékeken a növénytakaró a nedvességet tovább tartja meg, ezért itt a mállás erősebb.

Eredeti méretű kép

236. kép. A Rudolfkő A Fichtel-hegységben. Táblás elmállás. (Vásárolt fotografia szerint.)

A kőzet repedései és hasadékai előmozdítják a vizek behatolását s így a bomlást is. Ezek mentén a mállás gyorsabban halad előre és a tömeges kőzeteken jól láthatjuk, hogy a mállás miként idézi elő a többnyire gömbölyded, golyószerű vagy gyapjúzsákhoz hasonló alakú tömbökre vagy vastag táblákra való bomlást. A középhegységek csúcsait több helyen ilyen tömbfelhalmozódás koronázza (kőtuskó-csúcs 236. kép), vagy pedig a tömbök, tuskók nagy felületeket borítanak be (kőtuskó- vagy kősziklatengerek, 237. kép). Ha a szétbomlás tovább halad, durva dara keletkezik, melyből a lemosó víz a legfinomabb bomlástermékeket eltávolítja. A tömeges kőzetekben vagy kristályos meszekben, ha ezek erősen szétrepedeztek, még a mi éghajlatunk alatt is meredek sziklaalakok keletkeznek.

Eredeti méretű kép

237. kép. Kőszikla-tenger a Spiegelwaldban, a Cseh-erdőben. (ECKERT H. fotografiai fölvétele szerint.)


Organikus mállás.

Az előbb tárgyalt két mállási folyamat mellett az organikus mállás, vagyis a kőzeteknek az élő szervezetek élet- és rothadás-folyamata következtében keletkezett szétbomlása, sokkal alárendeltebb szerepet visz, különösen ha figyelembe vesszük a mállás közben megváltozott tömegeket. Ennek a folyamatnak azonban a természet háztartásában egészen különös jelentősége van, amennyiben a talajokat főképpen ez teremti meg és pedig a termőréteget és a szántóföldet, tehát azokat a felszíni földrétegeket, a melyek a növények fejlődéséhez szükséges táplálékot adják s ez által a szárazföldön a gazdagabb élet kifejlődését teszik lehetővé.

Az alsóbbrendű nitrifikáló baktériumok (nitromonadok), szerves vegyületek jelenléte nélkül és teljes sötétségben is, a levegőből széndioxidot és nitrogént vesznek fel s ammóniát és salétromsavat fejlesztenek. Ez a folyamat a csupasz sziklát megtámadja és olyan mállási réteggel födi be, melyben humuszos anyagok vannak s ezáltal a magasabbrendű növények részére előkészíti a talajt. A kopasz sziklafalakon sokszor kékes vagy feketés, függélyesen haladó sávokat láthatunk. Ezek az úgynevezett tintasávok (238. kép). Ezek tulajdonképpen fonalas- és kovamoszatokból, továbbá egysejtű állatokból álló finoman összeszövődött bevonatok. Ezek a szervezetek az évnek csak néhány hónapjában kapnak nedvességet, egyébként pedig kiszáradnak. Kiválasztott savaikkal megtámadják a sziklákat s ezzel megindítják a mállási folyamatot. A hasadékokban mindig találhatunk némi humuszt, melynek 1 mm3-ében 52 talajbaktériumot találtak. A felszíni talajrétegekben mindenütt nagy számmal találhatók baktériumok, a melyek a szerves anyagok korhadása alkalmával mindig közreműködnek és széndioxidot meg ammóniát szolgáltatnak. Az alsóbbrendű zuzmókat egyaránt megtalálhatjuk a sima sziklákon, a kvarczgörgetegeken és a lávákon, sőt még az ablaküvegen is, a melyeket e zuzmók kiválasztott savaikkal kimarnak s ezáltal előkészítik további szétrombolásukat. Az algavegetácziók a kövezeten barázdákat hozhatnak létre, A magasabbrendű növények gyökerei behatolnak a kőzet legfinomabb likacsaiba, a nagyobb lyukakba és repedésekbe, a melyeket savakkal való oldás útján kitágítanak. E mellett növekedésük mechanikai hatást fejt ki, miközben még a szilárd sziklák is szétrepednek. Gyakran láthatunk szétrepedt sziklákban gyökerező hatalmas fákat. A rothadó növényi anyagok, a melyek a talajhoz keverednek, a keletkező széndioxid és humuszsavak segítségével bomlasztó - feltáró - hatást gyakorolnak a szilikátokra és előkészítik a növények által való fölvétel számára (a növényi táplálkozás részére) a tápláló anyagokat, a meszet és az alkáliákat.

Eredeti méretű kép

238. kép. Tintasávok a sziklafalon. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele szerint.)

A humusztalaj a felszíni talajrétegekhez elegyedő növényi hulladékokból keletkezik és a mélység felé a vad földbe megy át. A steppéken és a prériken gazdag humuszos hozzákeveredés (4-16%) útján, a löszből csekély csapadék mellett, mérsékelt szárazföldi éghajlat alatt a több méter vastag és kiválóan termékeny csernozjom, mezőségi fekete föld keletkezik. Forró éghajlat, trópusi éghajlat alatt a laterites mállási takaróból humuszos hozzákeveredés folytán barnaföld fejlődik, a mely a mérsékelt éghajlat alatt az agyagos talajokból keletkezik. Ezt a vasoxidhidrát sárgásra, sőt barnásra színezi. A sárgaföld még kevesebb humuszt tartalmaz és a hidegebb mérsékelt országokban az erdőségek alatt és a pusztákon a sovány podsoltalaj keletkezik a fakóföld- és fakóhomokszinttel (erdei szürkeföld); mindezek terméketlenek, mert a szivárgó talajvizek humuszsavaikkal minden oldható alkotórészt kilúgoztak belőlük. Ezen rétegek alatt helyenként alkalomadtán az «Ortstein»-nek nevezett vaskőfok keletkezik. A helyikő 1 méter vastag, megszilárdult szint, a mely többnyire szilárd, néha barnavas által színezett homokkőből áll, humuszos kötőanyaggal. Ez a kőzet úgy keletkezik, hogy a felső talaj kilúgozódik és a mélységben az ásványanyagok meggyarapodnak. Ez a vízhatlan helyi-kőtelep (vasköves réteg) meggátolja a növényi gyökereket abban, hogy a talajba hatoljanak és elmocsarasodáshoz vezet. Forró éghajlat alatt a laterittel és a barnaföldképződéssel kapcsolatban ehhez hasonló módon keletkeznek a babérczek (limonitos vasborsók), a melyek mindkettőnek határán barnavassalak gyanánt ülepedhetnek le. Ilyenek a mi vidékeinken a mocsárérczek. Ezek a folyamatok azonban már a chemiai lerakódásokhoz vezetnek át, a melyekről későbben szólunk. Dél-Európában főképpen a vörösföld és a sárgaföld uralkodik (az örökzöld lombos erdők öve). Közép-Európára jellemző a barnaföld talaj (nyári zöld, kevert lombos erdők) és Észak-Európában szürkeföldet találunk tűlevelű fákkal, fenyves pusztákkal, heidékkel és mocsaras vidékekkel.

Eredeti méretű kép

239. kép. Fúrókagylóktól (Lithophagus) megfúrt mészkő.

Az állati élet a felszíni földrétegeket sokféle módon megtámadja és meglazítja. Számos tengeri állat: férgek, tüskésbőrűek, szivacsok és kagylók befúrják magukat a szilárd sziklák búvólyukaiba (239-242. kép); számos rágó állat, a rovarok és lárváik a laza talajt összeturkálják. DARWIN megfigyelései óta ismerjük, hogy mekkora részük van a földi gilisztáknak a szántóföld képzésében. Vájó munkájukkal mechanikailag lazítják meg a talajt és éppen így emésztési folyamataikkal is, miközben kisebb morzsás gömbök formájában a felszínre tolják a talajrészecskéket. Ezáltal a talajt teljesen keresztül dolgozzák, úgy hogy a felszíni részecskék általában mélyebbre sülyednek és újonnan képződött réteget kapnak takaróul. Tíz év alatt ezen a módon körülbelül 7 cm vastag telep keletkezik.

Eredeti méretű kép

240. kép. Tengeri sünöktől (Strongylocentrotus) összefurkált mészkő.

Eredeti méretű kép

241. kép. Megfúrt tengerparti görgeteg. Eggenburgi mioczén, Alsó-Ausztria.

Eredeti méretű kép

242. kép. Fúrószivacsoktól összefurkált recens tengerparti görgeteg.

A mállás következtében, a működő erők szerint különböző termék keletkezik. A fizikai folyamatok útján keletkezett termék chemiailag változatlan, szegletes törmelék és morzsa; a kőzetek chemiai úton feloldódnak és gyakran csekély oldási maradvány marad hátra, vagy a chemiai alkotórészekben változások mennek végbe, vagy pedig a kötőanyag feloldása következtében szétomlás áll be. Az organikus mállás mechanikailag és chemiailag dolgozik s még tovább is átalakít. Az eredeti, szálban álló kőzetet mállást (törmelék) takaró borítja be. Szálban állónak akkor nevezhetünk valamely kőzetet, ha ez nagyobb kiterjedésben eredeti helyzetében vesz részt a Föld felszínének fölépítésében, tehát ott marad, a hol keletkezett. A szálban álló kifejezéssel ellentétben van a laza anyag, pl. a tömbök, törmelékek stb. fogalma. A kavics-, vagy konglomeráttömeg eredeti, tehát szálban álló termék, de a görgetegei már nem azok.

Könnyen érthető, hogy a mállás módjai az éghajlati viszonyok szerint változnak. A trópusi övben a nagy nedvesség, az esős és száraz évszak váltakozása, továbbá a buja növényzet következtében, különösen a chemiai és az organikus mállási folyamatok kiválóan erősen működnek. A mállás ott gyorsan és mélyrehatóan megy végbe. A mindent elborító növénytakaró gátolja emellett a letarolást és a keletkező mállási termékek tovahurczolását, a melyek ily módon hatalmas telepekké halmozódnak fel és gyakran 100 méter vastagságot elérnek, sőt ennél is vastagabbak lesznek (akkumulatív mállás).

A sivatag-övben a fizikai mállás uralkodik, amennyiben a nedvesség hatása háttérbe szorul és az organikus életnek is csekély szerep jut. A kopasz talaj a szállító erőknek mindenütt jó támadó pontot kínál, úgy hogy itt a mállási termékeknek semmiféle elsődleges felhalmozódása nem keletkezhetik.

A mérsékelt éghajlat alatt mind a három mállási folyamat működik, azonban sokkal csekélyebb mértékben, mint a trópusok alatt, míg a sarki vidékeken főképpen a fizikai és a chemiai mállás működik. Mindkét helyen oly gyors és serény a szállító erő, hogy a mállási takaró többnyire csak csekély marad.

A mállás nagysága a különböző éghajlatok szerint változó és természetesen a kőzetek ellenálló képességétől is függ. Skandináviában a grániton a diluvium óta alig láthatunk előrehaladó mállást, míg Egyiptomban a néhány ezer éves műemlékek a légköri hatások következtében mélyre ható bomlást mutatnak. A forróföldöveken a hatalmas mállási takaró az alaptalaj gyorsan előre haladó bomlására vall. Ehhez képest a tájkép is, természetesen csakis kisebb formáiban, az egyes országokban különböző. A míg nálunk a gránithegyek többnyire hullámos alakúak, a Sínai félszigeten meredek kúpokat és ott, a hol litoklázisok szabják meg a mállás útját, ormokat és csipkéket mutatnak. A nedves, meleg vidékeken rövid idő alatt szétbomlik a legszilárdabb kőzet és a Holt-tenger mellett évezredek óta állanak a sóoszlopok, a melyek a Lót feleségéről szóló monda keletkezéséhez adtak alkalmat (Mózes I. könyve 19. rész). Ezek a tájképek faciesei a domborzat legfinomabb díszítményei, a melyek még leíróra várnak és sok helyi hatást árulnak el, úgy hogy aligha sikerül sokféleségeiket egyszerű alapvonásokba beleszorítani.

 


B) A letarolás.

1. Laza anyagok elmozdulása a nehézségi erő következtében.

Ha a mállási termékek azon a helyen halmozódnának föl, a hol keletkeztek, amint ezt az akkumulativ mállásnál láthattuk, akkor végeredményben meggátolnák az alaptalaj további megtámadását, hacsak nem volnának olyan erők működésben, a melyek a mállási termékeket eltávolítják. Ezen erők eltávolító tevékenységét régebben ablácziónak nevezték. Ez a kifejezés azonban nem czélszerű, mert az abláczió már hosszabb idő óta a glecserek felszíni tömegveszteségének találó elnevezése. A mállási termékeknek képződési helyükről való fölemelését ezenkívül az elszállításuktól nem lehet megkülönböztetnünk, úgy hogy ezt a két folyamatot egymástól nem lehet elválasztani. A tömegek pályájuknak alaptalaját a szállítás alkalmával megtámadják (korrázió). Azonban ezt a jelenséget sem célszerű önállóan tárgyalni.

A szállítás különféle módon történik: közvetlenül a nehézségi erő, vagy pedig a víz, a jég és a szél útján, továbbá csekélyebb mértékben még az állatok is előmozdíthatják. A meredek lejtőkön felhalmozódott törmelékanyagok végre is elveszíthetik egyensúlyi helyzetüket és a mélységbe zuhannak. Egyes kövek a kőfolyás árkaiban kőhullásszerűen esnek le és a meredek lejtők lábainál mint omladék-halmok (törmelék-kúpok) halmozódnak fel (243. kép). A vízzel való átitatás következtében a súrlódás csökken és egész törmelékfolyamok gördülnek le a völgybe. Ez vagy hirtelen következik be és így nem más, mint a félig folyós törmelékekhez (múrokhoz) való átmenet, melyeknél azonban a tulajdonképpeni szállító erő a víz (erről még későbben szólani fogunk), vagy pedig lassanként történik (talajfolyás, szoliflukczió). Ilyeneket megkövesült állapotban is ismerünk (rubble drift Angliában). A csúszás és a horgas vetődés hasonló jelenségeit a fagyás hatásának tulajdonítottuk (219. kép). A szelíd domborzatú földalakulatokat ezek a mozgások idézik elő.

Eredeti méretű kép

243. kép. Törmelékkúpok és halmok Plaša falai alatt, Herczegovinában. (PENTHER A. fotografiai fölvétele szerint.)

A száraz mállás nagyszerű jelenségeit láthatjuk a Kuenluen-ben, a hol több mint 3000 m magas hegyvonulatokat a törmelékhalmok csaknem egészen eltemettek. Itt a hőmérsékleti viszonyok, a melyek kedveznek a fizikai mállásnak, kapcsolatban vannak az éghajlat szárazságával s a szárazság a chemiai szétbomlást és a törmelék gyors elszállítását megakadályozza (244. kép).

Eredeti méretű kép

244. kép. Törmeléktakaró a Kuenluen-ben. (STEIN A. fotografiai fölvétele szerint.)

A Tiensan lejtőin 2900 és 3900 m között törmelékövet találhatunk, a mely durva kőzettörmelékekből keletkezett és ebből egyes részek törmelékfolyamok gyanánt vezetnek a mélységbe. A könnyedén megszilárdult anyag elmosódott, gyakran hajlott rétegezést mutat és a breccsiához hasonlít.

Néha a törmelékanyagok a völgyekben gyűlnek össze, a melyekben víztől átitatva folyók gyanánt mozognak tovább. Ilyen törmelék- vagy kőfolyásokat, kőglecsereket különösen a hidegebb vidékeken ismerünk; például ilyen kőglecser van a Falkland szigeteken, a hol ez 5 km hosszú és a kvarczitkőzet törmelékeiből keletkezett, jelenleg megkövesült állapotban; azután az Uralban a Taganai hegyen is van ilyen kvarczitból és kvarczhomokkőből álló kőfolyás; továbbá Alaszkán és a Spitzbergákon is írtak le ilyen kőfolyásokat. A kőfolyások felülete hasonlít a kőtengerekéhez, melyeknek egyik legszebb példája a spiegelwaldi kőtenger (237. kép). A vándortörmelék egyes darabjai a lesúrolás következtében többé-kevésbbé legömbölyödnek, sőt símítások és karczolások is láthatók rajtuk, a melyek a későbben tárgyalás alá kerülő jégműködés jelenségeihez hasonlítanak és a melyeket »pszeudoglacziális tüneményeknek« nevezünk. A felszíni, laza anyagok átivódás és átülepedés következtében maguktól elmozdulnak (földfolyás), sőt még gyűrődéseket, áttolódásokat is mutatnak, a melyeket azelőtt részben a glecserek nyomásának akartak tulajdonítani (összecsúszott talaj, 245. kép). Néha olyan a kép, mintha az üledék a fekvőréteg vályúszerű mélyedéseibe (zsebeibe) települne. A sziklatuskók még a nagyon csekély hajlású talajon is elvándorolnak. Ide tartoznak a sülyedési jelenségek is, a melyek a völgyek lejtőin a lejtés szögének túlhaladása következtében és a völgyfenék meg a völgyfal között az egyensúlyállapot megzavarása folytán következnek be. E sülyedési jelenségek rögönként való lesülyedésben és csuszamlásokban nyilvánulnak (246. kép).

Eredeti méretű kép

245. kép. Csuszamlások folytán keletkezett zavarodások a Laaerbergi kavicsban, Bécsben. (FUCHS TIVADAR szerint.) 1 lösz, 2. Laaerbergi kavics, 3. pontusi-pannoniai korú congériás agyag, b-b 8 méter magassági közt mutat.

Eredeti méretű kép

246. kép. A völgyfalak csuszamlása laza talajban.

Nedves, hideg vidékeken különösen változatos a mállási talajok önálló mozgása, melyet előhaladásában részben a fagy is támogat. A földfolyás egyik fajtája a csíkos talaj: ami nem más, mint finomabb és durvább anyagok sávszerű képződése, melyben a vízszintes szalagok gyakran növényi takaróval is váltakoznak. Hasonló jelenségek a kőfűzérek (kőtörmelékfoglalatok, a gyephömpölygetések), a melyekben a hosszúra húzott kőhálók lefelé hajló és összetolt pikkelyes gátakat mutatnak, a melyek élükre állított kövekből vagy pedig gyephalmokból állanak s közepükön finom szemecskéjű anyag van, míg a növényi törmelékhengerek csupaszok. Ezekhez csatlakoznak a földfolyásterraszok; ezek 1-2 méter széles és több méter hosszú, kopár földterraszok, melyeknek párkányai be vannak gyepesedve.

Eredeti méretű kép

247. kép. Az elm-i hegyomlás keresztmetszete 1881. (HEIM A. szerint.)

A laza, különösen az agyagos anyagok, a melyek az átitatás következtében folyásnak indulnak, a meredek lejtőkön lecsúsznak s így hegyrogyások, hegycsuszamlások keletkeznek, a melyek gyakran nagy károkat okoznak a kultúrának. Ezek a nagyobb méretű csuszamlások egyes vidékeken elég gyakoriak; az erdők s a mezők elmozdulnak, szakadékok keletkeznek, a gyeptakaró felnyomódik és felgyűrődik. Egész tanyák helyüket változtatják és a fák soronként a földre hajolnak. Az északi Appenninekben és Szicziliában a »frane« néven ismert csuszamlások gyakori jelenségek.

Különösen a vasútépítések alkalmával, vagy pedig a talaj egyéb megterhelései következtében már ilyen költséges tapasztalatokat szereztek arról, hogy azt az egyensúlyt, a melyet a természet megteremtett, nem szabad könnyelműen megzavarni. Ilyen jelenségek a vasúti töltések csuszamlásai, a melyeknek székhelye azonban az alaptalajban van.

Hasonlíthatatlanul nagyobb arányúak a hegyomlások, a melyek azáltal keletkeznek, hogy a repedéseken a mállás által, de különösen a víznek az agyagos rétegek közé való beszüremkedése következtében a rétegek elveszítik szilárdságukat és így a hegynek egy egész része nyugalmi helyzetéből elmozdul. A hegyomlások többnyire hóolvadás idején történnek, a mikor a hőmérséklet váltakozása folytán meglazult kőzeteket a víz átitatja. Omlásukkal mindent betemetve, óriás lavinákhoz hasonlóan mennydörögve zuhannak a sziklatömegek a völgybe, a melyet gyakran egy percznél is hamarább elérhetnek. Falvakat és mezőket örökre elárasztva szélesen kiterjeszkednek, sőt még az átellenben fekvő völgylejtőt is magasan elárasztják (247., 248. kép). A fenyegető omlás előjelei már sokkal korábban észlelhetők; ilyenek a lejtők hasadékai a leszakadás helye fölött, a hegy belsejéből hangzó moraj és több efféle, ámbár a katasztrófa többnyire hirtelen következik be és gyakran nagy veszteségeket okoz emberéletben is. A hegyomlás pályája természetesen meredek hajlású, mint például a Monte Zuna lejtője nem messze Roveretotól (Slavini di S. Marco, Dante); a 883. évben a Monte Zunáról nagy mésztömeg csúszott le egy rétegfelületre, elborította a széles Etsch-völgyet (390 ha) és eltorlaszolta a folyót. 1882-ben a Brenta-csoportban, a Brenta Alta-Alpnál talán 400 m magasságú és 100 m átmérőjű sziklacsúcs zuhant le a falon keresztül, miközben a fehér mészkő törmelékhalmazzá vált és mint valami folyadék, 1 ½ órányi utat árasztott el. Itt is a ferde rétegállás okozta a lezuhanást. Ellenben a dobratschi hatalmas hegyomlást Villach közelében, 1348. januárius 25.-én a mélyre menő repedésekre kell visszavezetnünk; a hegyomlást földrengés fejezte be. A lebomlott tömeg nagyságát ½ km3-re becsülték. Az assami földrengés alkalmával 1897-ben a több mérföldnyi kiterjedésű mállási és növénytakaró lecsúszott a völgy falairól és hatalmas törmelékkúppá alakult. A Rajna völgyében a flimsi hegyomlást 15 km3-re becsülték, a mely 600 m magas hegyet halmozott fel. A történelmi idők óta az Alpokban 150 hegyomlást ismerünk.

Eredeti méretű kép

248. kép. Hegyomlás Bojcza mellett, Hunyad megyében. (LÓCZY L. fotografiai fölvétele szerint.)

Az előbb mondottakból az következik, hogy a hegyomlás alkalmával az előkészítő jelenségeket, még pedig a mállást, a padok megpuhulását, a hasadékok képződését stb. meg kell különböztetnünk a közvetetlen kiváltó októl. Ez utóbbi lehet rázkódás, vagy pedig nagyobb víztömeg összegyülemlése stb. Kisebb hegyomlásokat szél is okozhat, a mely eltávolítja a laza rétegeket és így a kőzetrészek utánaszakadását okozza. Kicsiben ezt minden homokbányában megfigyelhetjük. A Vezúv Atrio del Cavallojában a Somma meredek falairól nagy kőzettömegek omlanak le, a melyek a tufák kifúvása következtében tartásukat elveszítették. Hegyomlások következtében a folyók tavakká torlódnak (gát-, torlasztavak), a melyeknek vizei azután gyakran hirtelen pusztítva törnek utat maguknak. Az is előfordul, hogy a hegyomlás a tavakat részben kitölti. Így történt ez a goldaui hegyomlás alkalmával, akkor a Lowerzer-tó kerülete kisebb lett. A kilikiai Taurusban a Tsakyt-Tsai nevű szűk szorost betömte a hegyomlás, a folyó pedig eltünt a tuskó- és törmeléktömegben s a föld alatt folytatta útját. Ezt a pontot Jer-Köprü-nek, földhídnak nevezik.

Azok a kőzettömegek, a melyek nagy erővel tartanak a mélység felé, különösen lassú, mozgás és erős átitatás alkalmával, omlási pályájukra korradáló hatást gyakorolnak és az alaptalaj bizonyos lesímítását idézik elő, ami hasonlít a glecser előidézte súroló hatáshoz. Párhuzamos karczolások is keletkeznek, a melyeket néha még a lesimított törmelékeken is láthatunk.

Önálló tömegcsuszamlások még a víztakaró alatt is előfordulnak. A maximális hajlási szöglet alatt lerakódott üledékek az állóvizek partjain gyakran mozgásba jönnek és a partvidékkel együtt lecsúsznak. Erre vonatkozó példákat a tavak és tengerek partján sokszor megfigyeltek. Ilyen volt a zugi katasztrófa 1887-ben, mely alkalommal a partvidékkel együtt 20 ház sülyedt el, továbbá az odesszai parton 1897-ben. Ennek a jelenségnek az oka főképpen abban rejlik, hogy a partképző talajtömegek iszaptalajra települtek és az iszaptömeg a mélyebb tófenék irányába folyószerűleg sajtolódik ki. A vízalatti (subaquaticus) talajmozgásokban jóval nagyobb részük van ezeknek a csúszamlásoknak, miként azt eddig hitték. A mozgás kiváltása különféle módon következhetik be. Az is lehetséges, hogy alacsony vízállásnál nyomáscsökkenés következtében a magasabb részek túlterhelést idéznek elő, vagy pedig földrázkódások is megzavarhatják az egyensúlyt (v. ö. a partvidékek, különösen a rakodópartok csuszamlásaival a Földrengések cz. fejezetben). A csuszamlás oka mesterséges túlterhelés is lehet. Ilyen csuszamlások gyakrabban jelentkeznek a fosszilis lerakódásokban, a hol néha a partvidék durva képződményei - vastaghéjú kagylófaunájukkal együtt - összekeverednek a sokkal mélyebb vizekben keletkezett finom szemecskéjű képződményekkel s míg a durva képződménybe ágyazott kövületek erősen megsérültek, addig a mélyebb vizek gyöngédhéjú faunája sértetlen maradt. Az üledékes kőzetekben gyakran fordulnak elő redőzött részletek a zavartalan rétegek között. Ezt a jelenséget néha szintén csúszamlással magyarázhatjuk.

A vízalatti csuszamlásoknak nagy szerepük van a szárazföldi talapzat meredek hajlásában. Gyakran a kábelszakadásokat is ezzel magyarázhatjuk. Távol a szárazföldtől helyenkint durva görgetegeket lehet találni a finom mélytengerüledékben (Biskaya-öböl). Lehetséges, hogy hasonló folyamat szállította ide ezeket. A nagymértékű földrázkódások következtében bekövetkező tengeralatti hegycsuszamlásokat a Japán-szigetek meredek lejtőin, Dél-Amerika nyugati partjain és a Bengáli öbölben, a földrengéshullámoknak tulajdonítják. Ilyen csuszamlásokról, a melyek szeizmikus jelenségek következtében keletkeztek, az összes földrengésjelentések tesznek említést és némely régi város eltünését is erre vezethetjük vissza. Ilyen rengési csuszamlás következtében tűnt el a Peloponnesosban Helike városa, a melyet azután a tenger nyelt el.


2. Az állatvilág okozta letarolás és szállítás.

A kőzetanyagok letarolásában és szállításában csak nagyon alárendelt mértékben vesz részt az állatvilág. A pocsolyák iszapjában, vagy pedig laza talajban olyan helyeken, a hol nagy állatcsordák szívesen tartózkodnak, lapos medenczék keletkeznek, a melyeknek tömeghiánya még azáltal is növekszik, hogy az állatok az anyagnak egy csekély tömegét eltávolítják. Az itatás alkalmával a csordák felveszik a vízben lebegő finom részecskéket s így elhurczolják a tócsák anyagát. Ez az anyagszállítás azonban csekély ahhoz, hogy nagyobb jelentőséget tulajdoníthassunk neki, a mint ezt különösen a Kalahári-sivatagra vonatkozólag föltették. A madarak is, különösen a vízimadarak, részt vehetnek az anyagszállításban, a mennyiben a lábukhoz tapadt anyagnyomokat elvihetik, amint ezt már a halikrák szállításáról kimutatták. Egyes madarak, pl. a struczok, továbbá a csúszó-mászók, így a krokodilus, azonkívül a fókák kisebb köveket nyelnek el, a mik a táplálék zúzásához szolgálnak; ezeket »gyomorköveknek« nevezzük. Az állatok ezeket a köveket ismét kiüríthetik s így olyan helyeken rakhatják le, a hol csodálkozást kelthetnek bennünk. Egyes állatoknak, pl. a birkáknak az a szokása, hogy egy bizonyos sziklafokhoz dörgölőznek, a melyen idővel csiszolás észlelhető; ez az úgynevezett juhcsiszolat.

A lejtős legelőtalajon, különösen a gyepes talajon a legelésző marhák a talajt lépcsőzetesen tapossák le úgy, hogy ezen marhalépcsők következtében a lejtőn többé-kevésbbé vízszintes lépcsőfokozat keletkezik.


3. A víz működése.

A víz szerepe a Föld háztartásában.

Azok közül az erők közül, a melyek a Föld felszínének domborzatán a kiegyenlítést végzik, kétségtelenül a legfontosabb a mozgásban levő víz ereje. Bár ezek az erők a kiegyenlítésre törekednek, ebben a törekvésükben mégis jórészt éppen a Föld felszínének változatosságát teremtik meg. A víz működő ereje, a szerint, a mint folyó- vagy állóvízről van szó, főképpen a nehézségi erőtől ered, vagy pedig az árapály és a szél folyománya. A víznek az egész Föld felületén való elterjedésével szemben - a valóságban egy pont sincsen, a melyről teljesen hiányoznék -, továbbá a víznek nagy mennyiségével szemben, a mely a víz körútja alkalmával ismét megújul és végre a víz működésének jelentőségével szemben a többi letaroló erő nemcsak a Föld felszínén, hanem a litoszféra belsejében is messzire mögötte marad. A víz működését már a mállásnál is említettük, a mennyiben a víz a legfontosabb oldóanyag s egyúttal az oldott anyagok szállítója. Hatását az üledékes kőzetekről szóló fejezetben bőven tárgyaljuk.

A hidroszféra víztömegét 1336 millió köbkilométerben állapították meg s ez a víztömeg 361 millió négyzetkilométer vízfelületével vékony hártyácska gyanánt a földfelületnek 71%-át takarja. Ha ezt, 3500 m közepes tengermélységet véve fel, embernagyságú glóbuson akarnók ábrázolni, úgy ezen ½ miliméteres réteg jelezné a vízburkot.

Az óczeáni víztömeg e méreteihez képest a szárazföldeken levő tavak és folyók víztömege elenyészik, azonban, miként későbben látni fogjuk, mégis éppen ez viszi a legnagyobb szerepet a természet műhelyében, amennyiben a litoszféra lehordásában a főfeladat a szárazföldi víztömegre esik.

Nincsen módunkban azokat a víztömegeket megbecsülni, a melyeket a Föld belsejében a víztartalmú ásványok és a hegy nedvessége lekötve és a melyeket a magma elnyelve tart. Ez utóbbi nyúlékonyságát nagyrészt a gázoknak és gőzöknek köszönheti.

Azt a kérdést még nem sikerült eldönteni, vajjon állandó-e a Föld felszínének víztömege, illetőleg gyarapodik-e, avagy pl. víztől mentes ásványoknak víztartalmú ásványokká való átalakulása (hidratizálása) által fogyóban van-e? A vulkáni kitörések és exhalácziók alkalmával a vízgőzök kiáramlását és a víz képződését tapasztaljuk, a mely a levegőre jutó hidrogén oxidálása által keletkezik; a hidrogén és a vízgőzök kiáramlását a magma gázveszteségére vezethetjük vissza. Azokat a víztömegeket, a melyek első ízben jutnak a Föld felszínére, fiatal (juvenilis) vizeknek nevezzük. Miként későbben látni fogjuk, némely hőforrás eredetét szintén a Föld belsejéből származtatják. Ezek a folyamatok pótolják, sőt talán szaporítják is a Föld felszínének azon víztömegeit, a melyek a víznélküli ásványoknak víztartalmú ásványokká való változása alkalmával elfogyasztódtak.

Ezt a gondolatmenetet folytatva az a nézet alakult ki, hogy a Föld felületének vizei általában a magma gázainak távozásából származnak. Ez alapjában véve nem egyéb, mint más kifejezésmódja annak az ősrégi nézetnek, a mely szerint a Föld ifjúkorában a fokozatosan haladó lehűlés folytán bekövetkezett az anyagok szétkülönülése, az izzófolyós anyag különvált a gázalakú anyagtól. A gáznemű anyag természetesen csakis a szilárd földkéreg megalakulása után csapódhatott le folyékony állapotba. Valamikor tehát minden víz juvenilis volt; ez a gyarapodás azonban, a melyet ma kimutathatunk, meglehetősen háttérbe szorul azzal a víztömeggel szemben, a mely körútját végzi, vagyis a vadózus vízzel szemben.

A víz kőrútjában, bárhol is érintkezzék a szilárd földkéreggel, mindenütt letaroló vagy lerakó működést fejt ki. A folyékony állapotban való lecsapódás (esővíz) vagy a hóolvadás vize kezdi meg a munkát, a melyet a patak, a folyó és a folyam folytat; még a Föld alatt is folyik ez a munka.

A tengerek és tavak hullámai és áramlásai megtámadják a partokat és részben ezek alapzatát is; ezek a vízmedenczék a letarolás termékei részére kétségtelenül a legfontosabb lerakódási helyek. Azzal, hogy a jég milyen szerepet visz Földünk felszínén, egy későbbi fejezetben fogunk foglalkozni.

A szárazföldre eső csapadék, tehát az atmoszférabeli vagy meteorbeli (felszíni) vizek megoszlása az országnak az éghajlati övekben való fekvésétől, az uralkodó széliránytól, a tengertől való távolságától és az abszolut magasságtól függ. Az eső mennyisége a partoktól való távolság arányában fogy és a tengerszín feletti magassággal növekedik. A magas hegységek, különösen azon részeik, a melyek a hóhatár fölé nyúlnak, a levegőnedvesség kondenzátorai gyanánt szolgálnak. A csapadék mennyisége széles határok között ingadozik. Míg ugyanis vannak vidékek, a hol úgy emlékeznek az utolsó esőre, mint valami eseményre, addig Közép-Európában az évi csapadék eléri a 700 milimétert, a Himalája déli lábánál pedig a 14 métert.

Az a 110.000 km3-nyi csapadék, mely évenként a szárazföldre hull, kitűnően illusztrálja a Nap melegének munkáját a maga energiájával együtt, a mely a vizet pára alakjában fölemelte. Ez a víztömeg a nehézségi erő hatása következtében a legrövidebb úton törekszik elérni a tenger tükrét, illetőleg a kontinensek nagyobb mélyedéseit, s mindezt az esés törvénye szerint súrlódás nélkül, nagy sebességgel kellene elérnie. Azonban a víztömegnek ezen az úton munkát kell végeznie, a Föld felszínén és a Földben le kell győznie a súrlódást; a laza anyagok tömegeit, a melyekkel útjában találkozik, magával kell hurczolnia, amellett még a medrét is kell mélyítenie, röviden, egész lefolyási területét le kell tarolnia, úgy hogy a sebességnek csak csekély töredékét tudja elérni, melyet akadály nélkül megtarthat.

A víz folyási sebessége s ezzel együtt hurczoló ereje is (horderő) az esés növekedésével ugrásszerűen emelkedik. Ha az esés kilométerenként ½ cm, tehát 10 másodpercz, akkor a víz mozgása felismerhető; ha 10 cm vagy 3.5 percz, akkor elérte a víz a hajózhatás határát; 30 percznél már fejnagyságú görgetegek gurulnak, míg 1 ½°-nál a víz 2/3 m átmérőjű tuskókat visz magával. 5°-nál nagyobb hajlású lejtőn a folyó kaszkádokra, lépcsőzetes vízesésekre bomlik. Az egyes szállított kődarabok súlya a folyó sebesség hatodik hatványával növekedik.

A folyó víznek az alaptalajra gyakorolt romboló hatását a folyó víz eróziójának nevezzük. Az erózió azon mállási termékek elszállítása, a melyeket a víz útjában talál, továbbá a víz pályájának a súrlódás következtében létesített kivájása (szorosabb értelemben vett erózió, korrázió), a mely tiszta víznél mérhető értéket nem adhat, azonban a magával hurczolt szilárd anyagok folytán nagyon jelentékeny lesz. A folyó víznek ezt a kétféle munkásságát a valóságban nem választhatjuk el egymástól.

A csapadék mennyiségének megoszlása az idő szerint nagyon különböző és éppen így váltakozik az ettől függő és az alaptalajra való mechanikai hatás is. A ritka, heves esőzések hirtelen beálló, nagy eleven erejük folytán sokkal erősebb eróziós jelenségeket idéznek elő, mint a tartós, csekély csapadék, a mely viszont nagyobb chemiai mállást okoz. A víz mechanikai hatása legnagyobb az olyan csupasz talajon, a melyen sok a mállási törmelék, tehát a magas hegységekben az erdőhatár fölött, a sarkvidékeken, sőt még a sivatagban is, a hol a csapadék mennyisége ugyan csekély, de ez kevés záporeső útján jut a földre és így erős eróziót fejt ki.

A lehullott csapadékmennyiség legnagyobb része azonnal elpárolog és visszatér a légkörbe; egy része azonnal lefolyik a felszínen, egy része beszivárog a hasadékokba vagy pedig a vízeresztő alaptalajba, más részét megtartja a növénytakaró és részben lassanként ismét visszaadja a levegőnek. Ezek az egyes mennyiségek a talaj mineműsége szerint nagyon különbözők; a vízrekesztő, lejtős és csupasz talajon az eső mennyiségének nagy része lefolyik, az erősen megrepedezett kőzetbe és a kavicsos vagy homokos talajba beszivárog, míg a buja növénytakaró, különösen az erdők humuszrétege mohón felszívja az esőt. A dombvidéken és a síklapos vidékeken az eső 20-40%-a folyik le, a magas hegységben pedig 50-70%-a. Az erdőkben a szétterjedés és felszívódás következtében sok elpárolog. Az erdőkben egyébként nem éppen nagy az infiltráczió. A lombos fák, különösen lombtalanságuk ideje alatt, sokkal több vizet engednek be a talajba, mint a tűlevelűek. Vízrekesztő vidékek mélyedéseiben az erős eső sekély tavakat alkot, melyek lassanként párolgás következtében eltünnek, úgy hogy a víz egészen visszatér gázformájú állapotába.

A csapadék hatása tehát az éghajlat szerint nagyon különböző. Ezt tekintetbe véve megkülönböztetjük a nedves éghajlatot, a hol a csapadék nagyobb az elpárolgásnál, ezek a vidékek tehát vizet szállítanak; azonkívül megkülönböztetjük a száraz éghajlatot, a hol a párolgás a túlnyomó, ezeknek az országaiba a víz hozzáfolyik. Ezek a periférikus (nedves) és a czentrális, központi (száraz) vidékek. A vízfolyásos (periférikus) nedves vidékeken a vízválasztók a kulmináló pontokból indulnak ki, sokfelé elágaznak és szélesen nyitott ívek gyanánt kísérik a folyóvidéket a tengerig, anélkül, hogy másokkal összetalálkoznának. A központi (száraz) vidékek ellenben olyan vízválasztókat mutatnak, a melyek zárt csokrokat alkotnak és hálóvá egyesülnek; azonkívül lefolyástalanok, a vízfolyások elapadnak vagy lefolyástalan tóba (végtó) torkolnak. A periférikus (nedves) vidékeken a víz arra törekszik, hogy a szárazföld levált és magával hurczolt tömegeit a tengerbe vigye, általában letarol, míg a központi, lefolyástalan vidékeken a mállási termékeket összehordja a víz és a letarolás csak a széleken uralkodik. A víz törekvése itt odairányul, hogy a tájképi formákat betemesse és a domborzati különbségeket kiegyenlítse. A lefolyástalan vidékekhez tartoznak a sivatagok, ámbár nem minden lefolyástalan vidék sivatag. A széles síkságok steppékké alakulnak, vagy pedig a szélekről odaáramló vizek hatása folytán gazdag növényzetűek, mint a Káspi-tenger széles folyamvidéke, az utahi Nagy-Sóstó és más végtavak vidéke. Azokat a vidékeket, a melyek csak bizonyos időben (az esős időszakban) szállítják vizeiket a tengerig, egyébként azonban, különösen a letarolási formákban sivatag-jelleget mutatnak, félsivatagoknak nevezzük. Ezek a sivatagövből a mérsékelt és trópusi övbe való átmenetet tárják elénk.

A folyó víz szállító működése.

Az esőcseppek a Föld felszínét nagy eleven erővel érik el s hatásukat minden puha talajon fölismerhetjük. Plasztikus, különösen agyagos talajon gyakran láthatjuk azokat a lapos tányérkaformájú benyomatokat, a melyeket az esőcseppek idéznek elő. Ha a talaj kiszárad és a rátelepült rétegek megóvják a pusztulástól ezeket a nyomokat, akkor azok meg is maradhatnak. Ezek a fosszilis esőcseppek, a milyeneket a Föld régebbi korszakaiból ismerünk (249. kép). A lefolyó esővíz hatása minden szántóföldön, minden csupasz lejtőn látható a laza anyagon, a mennyiben az esővíz leöblíti a felszíni talajréteg finom alkotórészeit. Ez az eltávolítás azon számtalan egyes vonal mentén történik, a melyeket az esővíz mélyít ki (esőcsatornácskák, csorgók, esőrovátkák). Ezek a csatornák idővel a víz oldó hatása következtében szilárd kőzetbe is bevágódhatnak, miként ezt különösen a sósziklákon és a karsztos vidékek mészkőszikláin láthatjuk (223. kép).

Az egyes vízszálacskák a legmélyebb pontokon egyesülnek és csatornák keletkeznek, a melyek követik a talaj legnagyobb hajlását: a lejtőt. A letarolás tehát a hegy lejtőjének felső részében inkább felületi, míg az alsó részén egyes vonalak hosszában megy végbe (ereszkedő völgyek).

Eredeti méretű kép

249. kép. Esőcseppek benyomatai agyagban.

A meredek lejtőkön, a hol könnyen elpusztítható kőzetek, pl. homok, agyag, márga, hegyi törmelék, kavics s ezekhez hasonlók vannak a felszínen, mély elágazó csatornákat váj ki a víz (torokvölgyek, 258. kép) és a meredek falakat oszlopokra, tornyokra, kúpokra és piramisokra bontja, a melyek különösen a vízszintes rétegzésű kőzetekben a váltakozó szilárdság következtében gazdag tagozódást mutatnak. Egyes országokban, így Kilikiában és Boszniában romvárosoknak nevezik ezeket, a melyekhez valóban hasonlítanak is (250., 251. kép).

Eredeti méretű kép

250. kép. Földpiramisok Daničiči mellett Boszniában. (WÄHNER F. fotografiai fölvétele szerint.)

Ha a vidék könnyen elpusztítható, agyagos vagy homokos-agyagos kőzetekből áll, a melyek nedves állapotban pépszerűen széjjelfolynak, akkor vadul szétszaggatott lejtők keletkeznek. Záporesők alkalmával szilárd törmelékekkel megterhelt iszapfolyamok hömpölyögnek le a völgybe, a melyek a víz elpárolgása következtében csakhamar lávafolyamhoz hasonlóan megmerevednek és a gazdag vegetáczió között gyakran szomorú látványt nyujtanak. Ezt a következő eső ismét folyékony péppé változtatja s ez a pép lassan tovább folyik (251. kép). Az Apenninekben a »frane«-k (hegyrogyások) gyakran pusztító iszapfolyamokat alkotnak.

Eredeti méretű kép

251. kép. Tagozott hegyfalak és iszapfolyam Irnabol mellett, Kilikiában. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele szerint.)

Hasonló jelenségeket mutatnak azok az iszapfolyamok, a melyek vulkáni hamuból és tajtkőből állanak és a melyeket a kitörések alkalmával lezúduló záporesők, vagy pedig a hóolvadások öblítenek le. Ha az ilyen csekély ellenállóképességű kőzetekbe, mint pl. az agyagba, tufába vagy a régi glecserek morénáiba nagy tuskók vannak beágyazva, ezek, mihelyt a felszínre kerülnek, kitűnő oltalmat nyujtanak a víz további lehordása ellen és mint valamely karcsú torony védő tetői (földoszlopok, földpiramisok) megmaradnak; gyakran 10 m magasak, sőt elérik a 30 m-es magasságot is. Takarókőül szolgálhatnak még azok a beágyazott, ellenállóképességű padok is, a melyek kis táblákra vannak szétoszolva. Gyönyörű példa erre a Ritten Bozen mellett és Dél-Tirolban az Avisio folyó területén a Segonzano vidéke. Egyes gombasziklák keletkezésüket szintén a kőzet megkeményedett részeinek köszönhetik, a melyek az elmállás következtében keletkezett nyélt megóvják a teljes lehordástól.

Eredeti méretű kép

252. kép. A földpiramisok keletkezése. (LYELL CH. szerint.)

Ha a nagyon különböző ellenállóképességű rétegek meredeken vannak felállítva és a víz megtámadja őket, a laza telepek pusztulása következtében a szilárd padok gyakran nagyon meredeken törnek elő. Így a bizarr alakok egész sorozata keletkezik: falak, csipkék, obeliszkek, tornyok stb., a melyek egyes vidékeken, különösen Észak-Amerika középső részeiben, nagy változatosságban tűnnek elő, úgy, hogy az egyik vidéket a »monumentumok parkjának« nevezték el. Szép példái a Front Range előhalmai Colorado Springs Colo-nál (254. kép). Az ilyen erózióformák csakis a száraz, esőtlen éghajlat alatt maradnak meg, a hol a chemiai mállás nem kezdi ki őket annyira, mint a mi nedves vidékeinken. A kőzetek szilárdságának azonban mindenütt nagy jelentősége van a vidék tájképére nézve: ennek kicsi formáira, valamint nagy vonásaira nézve is, a mennyiben a nagyobb ellenállású kőzetek kiemelkedések vagy sziklavonulatok alakjában alakulnak ki, míg a domborzat mélyedéseit gyakran a könnyebben elpusztítható kőzetek határozzák meg. Ez a tapasztalat a geológusnak gyakran gyorsan sok és értékes útmutatást ad, a mikor valamely vidékről áttekintést akar nyerni, a mit különben csak a talaj mineműségének fáradságos vizsgálata útján tudna elérni.

Eredeti méretű kép

253. kép. Földpiramisok a Ritten-en Bozen mellett. (WEHRLI A. G. fotografiai fölvétele szerint.)

Eredeti méretű kép

254. kép. A templomtornyok a Garden of the Gods-ban Colorado Springs mellett, az Észak-Amerikai Egyesült-Államokban. (Vásárolt fotografia szerint.)

A vízszintesen rétegzett vagy tömeges sziklarészleteket gyakran vertikális hasadékok járják át; ezek két irányt követnek és vagy a diaklázok, vagy pedig a gárok jelzik azokat előre. Különösen szép példákat láthatunk ezekből a Szász- és Cseh-Svájczban (az Elbei homokkőhegység, a Weckelsdorfi sziklák). A hasadékok mentén az elmállás működik, a víz ennek termékeit lemossa és szűk, mély vízmosások a platót meredekfalú kőzettömbökre bontják fel, a melyek egyenközű sziklaformák, különösen pillérek és tornyok labirintját alkotják (255. kép). Dél-Tirol dolomithegyei között hasonló keletkezésű és sokkal nagyobbszerű sziklarészleteket találhatunk. Ilyen a három bástya (die drei Zinnen 256. kép), a rózsakert tornyai stb., a melyek az egykor vízszintes rétegzésű kőzetekből álló nagykiterjedésű táblának utolsó maradványai. Az ilyen magasalpesi formák kialakításában a fizikai mállás és a heves szelek deflácziója is közreműködik.

Eredeti méretű kép

255. kép. Az adersbachi sziklák az Óriáshegységben. (ECKERT H. fotografiai fölvétele szerint.)

A nagy törmeléktömegek, különösen a fizikai mállás termékei, olyan vidékeken, a hol hiányzik a növénytakaró, a meredek sziklahegyek lábait eltakarják. Ezek a törmelékek felhalmozódnának és a mint a Kuenluen hegységben kimutattuk, a hegységet maguk alá temetnék, ha a heves záporesők ezeket át nem itatnák és hirtelen, törmelékfolyam gyanánt a mélységbe nem sodornák. Így történik ez a sivatagban, a hol a heves záporesők alkalmával a nagy víztömegek leviszik magukkal az iszapot, a törmelékeket és a tuskókat, a meredek lejtőket elöntik ezzel a tömeggel, a melyek útjokat még a száraz völgyekben is folytatják (Ssel), vagy pedig a csaknem lapos síkságon elterülnek. Itt a száraz talaj beissza a vizet, vagy pedig elpárolog az és csak a szakadékos, el nem különült anyaggal fedett talaj marad meg, a mely hosszú időn át a szél hatásának van kitéve. A szél azután eltávolítja a finom tömegrészeket és csak a köves felület marad meg belőle. Ilyen rétegáramlásokat Észak-Amerika és Kis-Ázsia különböző száraz vidékein ismerünk. Ezek a rétegáramlások a széles síkokon lerakodóan működnek. Bár a víz korráziója a sivatagban csak rövid ideig működik, hatása a magával hurczolt hatalmas kőzettömeg és a gyors mozgás folytán mégis igen jelentékeny. Ezért a sivatagi folyók völgyei a hegyes vidékeken, különösen pedig a hegylépcsők szélein gyakran nagyon mélyen be vannak vágva, a völgyfalak pusztán és meredeken emelkednek ki a sík völgyfenékből. Minthogy az utazók ezeket a folyamatokat rendesen nem tudták megfigyelni, sokáig azt hitték, hogy a sivatagok völgyképződései a csapadékokban gazdagabb időkből származnak és ma szünetelnek. Ez azonban csak részben van így. Az elhurczolt kőzettömeg a súrlódás következtében a finom kőzetpor segítségével, a mely mint fényező anyag szerepel, könnyedén lecsiszolódik, némelykor pedig éles csúcsokkal karczolódik.

Eredeti méretű kép

256. kép. A három Bástya (Die drei Zinnen) a Paternsattel felől nézve. (BEER A. fotografiai fölvétele szerint.)

A sivatag pereméről lerohanó folyók, ha mindjárt vízben bővelkednek is, sokat veszítenek párolgás és beszívódás következtében és végre is sok ágra szakadva, egészen eltűnnek a forró homok- és kavicstalajban. Csakis azok a vízfolyások tudják vizüket valamely teknőben végtóvá összegyűjteni, a melyek a hegységből hatalmas vízpótlást kapnak. Az ilyen tó lefolyástalan és tükre az odafolyás szerint nagy szintingadozásokat mutat. A lapos talajalakulás azt hozza magával, hogy folyamatok közben a tó körvonalai nagy változásoknak vannak kitéve, a mennyiben gyakran előfordul, hogy víz állásának már csak csekély emelkedésével is a tó a síkon messzire kiterjeszkedik. A mennyiben a kiszáradó folyónyulványok, vagy pedig a végtavak torkolatai lerakják azt az összes anyagot, a melyet a folyók magukkal hoznak, a törmeléktakaró szélesen kiterjeszkedik és a tavak a feltöltés következtében feltartózhatatlanul és gyorsan közelednek végük felé. Erre valamennyi sivatag számos példát nyujt. A nagy sivatagok vidékein csak kevés és vízben különösen bővelkedő folyamoknak sikerül keresztülhatolniok, a nélkül, hogy kiszáradnának. Ilyenek a Colorado és a Nílus, a melyeken azonban a párolgás és vízleadás következtében beálló vízveszteség a mohón felszívó partvidéken tetemes.

Eredeti méretű kép

257. kép. Vízgyüjtő tölcsér, szurdok-szakadékkal és deltával, két oldalán esőbarázdákkal. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele szerint.)

A magas hegységekben, a melyeknek legfelső területeiről hiányzik az összefüggő elmállási és növénytakaró, a légkörből származó víz gyors lefolyást talál. A hóolvadás idején és heves záporesők után nagy víztömegek folynak le, míg egyébként a számos kiaszott meder és árok szárazon húzódik. Minden mederben vízerecskék keletkeznek és vadvizekké, »torrensekké« egyesülnek. A magasvidék domborzata a hóhatár és az erdőöv között előmozdítja ezt a jelenséget. Ez a vízgyűjtő-terület széles tölcsérekből képződik, a melyek általában minden völgyvégződés alapformái. A vizek gyorsan összegyűlnek ezekben és lefelé szűk szorosba, a szurdokba mennek át (257. kép). Ennek kijáratánál a kiszélesedő völgyben törmelékkúp vagy üledékkúp terül el. A lejtőket nagy tömegben borító mállási törmeléket a vizek leviszik magukkal. Az iszapos víz zúgó folyama görgetegekkel, tuskókkal és fatörzsekkel megterhelve, gyakran mint valódi iszapfolyam hömpölyög a völgybe. A hömpölygő anyag kétharmada finom és durva kőzetanyagból van s csak egyharmada víz. Különösen az egykor eljegesedett vidékeken, a hol morénátörmelékek nagy tömegei hevernek, mindenütt ráakadunk ezekre az iszapfolyásokra, múrokra vagy kőtömbökkel kevert iszaplerakódásokra[12] (258., 259. kép).

Eredeti méretű kép

258. kép. A múr (iszapfolyás) gyüjtő-területe torokvölgyekkel a Lammbach-szurdokban Égerten mellett, Svájczban. (BALTZER A. fotografiai fölvétele szerint.)

Eredeti méretű kép

259. kép. A kienholzi iszapfolyam lerakódási területe a Brienzi-tónál 1896-ban. (BALTZER A. fotografiai fölvétele szerint.)

Ezek a lefelé haladó törmeléktömegek a patakokat és a folyókat el is rekeszthetik és megtorlódott tavak keletkeznek, a melyek gyakran hirtelen pusztítva kiürülnek és a mélyebben fekvő völgyszakaszt elpusztítják. Ilyen kitörések alkalmával a kőzetanyagok nagy tömegei és köztük, mintegy a pépben úszva, óriás tuskók mozdulnak el. Különösen az alpesi szerkezetű hegyvidékeket érik gyakran ilyen katasztrófák, a melyek a szokatlan mállási viszonyok következtében gyakran nagy területeken megismétlődnek. Ezen az úton sok termékeny szántóföld tönkremegy és a szegény magasvölgyek teljesen elveszítik azt a képességet, hogy a takarékos népességet táplálni tudják. A széles völgyek kősivatagokká alakulnak át, a melyeken keresztül rendes mállási viszonyok között vízerecske kígyózik s erről nem is sejthetjük, hogy alkalmilag pusztító folyam gyanánt tölti ki az egész lapályt (260. kép).

Eredeti méretű kép

260. kép. A Fella kavicsmedre Chiusaforte-nál, Itáliában. (BEER A. fölvétele szerint.)

A franczia Déli-Alpok három század alatt iszapos kőfolyással való elárasztás (elmúrosodás) folytán művelhető talajuknak háromnegyedrészét elveszítették és ennek következtében 1836-tól 1866-ig Haute és Basses Alpes megyék kivándorlás folytán 25000 lakost veszítettek. Ha a patak a vízválasztó közelében torkollik a fővölgybe és valamely törmelékkúpon ingadozik, folyását megváltoztathatja, és pedig úgy, hogy a vízválasztón keresztül egy másik folyóba ömlik, a mint ez Fersina-nál a Sugana-völgyben megtörtént. Ez a patak ugyanis régebben a Caldonazzo-tóba sietett, most pedig az Etsch felé irányítja folyását. Ha azt a tavat, a mely a fővölgy elrekesztése révén keletkezett, a lerakódások kitöltik, a völgyfenéken lépcsők keletkezhetnek, a melyeknek omlásai folytán a folyó lassanként mély ágyat mar magának.

Bár az iszapos elárasztás okai olyan mélyen gyökereznek a hegyek természetében, hogy irányításuk meghaladja az emberi erőt, mégis az előrehaladó erdőirtás kétségkívül nagyon előmozdítja. Az erdőállomány és a magas vidékeken különösen a törpe fenyő és az alsóbbrendű harasztok és mohák sűrű párnái megóvják a kőzetet a gyors elmállástól, megkötik a laza anyagot és megakadályozzák a víz gyors lefolyását. A vadvizek veszedelmének elhárítására már régen szabályokat állítottak fel, kímélték a véderdőket, érdesítettek és a medreket völgyelzárással beépítették. Erős falakat emeltek, a melyek a patak lefolyását keresztben elzárták s így próbálták a görgetegtömegek továbbszállítását megakadályozni. Ennek a hatása azonban csak átmeneti, mert a megtorlódott víz medenczéje csakhamar megtelik hordalékokkal és gyakran előfordul az, hogy a tömeg nyomása következtében enged a torlasz, mire az iszapelöntés még hevesebb lesz. Jelenleg a vadvizek beépítésének gazdagon kifejlődött technikája működik Európa legtöbb fenyegetett vidékein; az elmállás elleni harczot már a patak belépési területén kezdik meg, a hol a rugalmas sövénygát; (rőzsenyalábok), fűzfák ültetése (élősövény) vagy a száraz falak megtörik a lefolyó csapadék erejét és megkötik az anyagot. Ezzel karöltve megy végbe a növénytakaró kifejlődése. Ezek a rendszabályok csökkenthetik ugyan a légkörből lecsapódó vizek hatását, de egészen meg nem akadályozhatják, mert ez a hatás az egész Földön el van terjedve és feltartóztathatatlanul halad czélja felé, hogy a felszíni kiemelkedéseket egészen a tenger tükréig letarolja.

A vízfolyás szállítása, vagyis vonszoló (sodró) ereje annál nagyobb és a korrázió annál erősebb, mennél nagyobb az egyszerre támadó víztömeg és ennek sebessége. Ez a két föltétel a magas hegységekben teljesül a legjobban s ezért itt találjuk a legfeltűnőbb letarolási jelenségeket. A középhegységben a növénytakaró miatt és a többnyire megcsökkent esés következtében sokkal gyengébb a letarolás, míg a dombvidéken és sík földön egész csekéllyé válik.

A kisebb vízfolyások összeömléséből származnak a nagyobb patakok, folyók és folyamok. A folyók esése a felső folyástól az alsó folyásig lassanként csekélyebb lesz s így folyási sebességükből s ezzel együtt vonszoló erejükből veszítenek. A legtöbb nagy folyam folyási sebessége alig nagyobb 1 ½ m-nél másodperczenként, tehát akkora, mint a jó gyaloglóé. A sebesség egy és ugyanazon a helyen a víztömeg szerint tág határok között ingadozik és magas vízállásnál a rendesnek többszöröse. A folyam sebességét csökkenti a víznek az altalajjal és a levegővel való súrlódása. Mennél kisebb a súrlódási felület, vagyis mennél kisebb a szelvényvonal a meder szelvényfelületéhez viszonyítva, annál csekélyebb a súrlódás. Ezért a súrlódás a félköralakú szelvényben a legkisebb, míg a meder nagy szélessége és csekély mélysége mellett a legnagyobb. A legnagyobb folyamsebesség vonala vagyis a folyam sodra, a víztömegben a legnagyobb mélység fölött van, még pedig a sebesség valamivel a víz felszíne alatt a legnagyobb. A sebesség a fenék és a partok felé csökken.

Heves esőzés vagy gyors hóolvadás alkalmával a gazdag vízömlés következtében valamely folyónak szüntelenül ingadozó vízszolgáltatása a rendeshez képest ezerszeresen, sőt még többszörösen is megnövekedhetik s még hozzá természetesen akkora erőt fejthet ki, hogy hatását nehéz lenne a vizek rendes, békés képéből megérteni. A magas hegységek folyóinak megszokott minimuma télre esik, mikor a hideg miatt semmi hozzáfolyása nincsen. A középhegységek folyóinak legmélyebb vízállása száraz nyarak után, ősszel van. E szabályos évszakos ingadozások mellett a körülbelül 35 éves periódus váltakozása is észrevehető s ez az éghajlati ingadozásokkal függ össze. A nagy diluviális eljegesedés korszakában nagyszabású eróziós jelenségek fejlődtek ki, melyeket a mai működésben, levő vízi erőkkel nem tudnánk megérteni: megmagyarázásukra többszörösen fokozott fluviális működést kell föltennünk.

Szokatlanul nagy csapadékviszonyok alkalmával a távoli, nagy kiterjedésű vízgyüjtő-területeken olyan víztömegek rohannak le, hogy katasztrofális magasvizek, árvizek keletkezhetnek. Ezek nagyjelentőségűek a geológusra nézve, mert hiszen rövid idő alatt szeme láttára olyan hatásokat idéznek elő, a melyeket egyébként csak lassanként, alig követhetően, hosszú időközökben lehetne megfigyelni. Azon nagy károk miatt, a miket e jelenségek az áradások vidékén okoznak, már régen foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy erejüket megtörjék. Régebben a partvidéket a magas vízállás (árvíz) ellen töltésekkel védték, a melyek a folyót medrében tartották. Jelenleg azonban inkább feltorlasztott vízmedenczék vagy gyűjtőmedenczék alkalmazásával iparkodnak a veszélyt megelőzni, a melyek a felső szakaszon az árvizet felfogják és ártalmatlan mennyiségben engedik le, azonkívül az alacsony vízállás idejére még jelentékeny víztömeget raktároznak el az erőműveknek is. Az ilyen, sok millió köbméter vizet tartalmazó duzzasztóművek, völgyzáró-gátak elhelyezése a vidék geológiai viszonyaitól függ. Különösen Németországban, Francziaországban és más nagyiparos vidékeken készítettek ilyeneket. Nem éppen az árvizek miatt, hanem abból a czélból, hogy a vízfolyások elapadását nyáron lehetőleg megakadályozzák és az értékes nedvességet egész éven át egyenletesen elosszák a száraz országokban: Egyiptomban, Arizonában, New-Mexikóban stb. hatalmas gyűjtőmedenczéket építenek, a melyekkel nagykiterjedésű földrészek öntözéséről gondoskodnak. Így javítja az ember a természeti erők szertelenségeit és a saját szolgálatába állítja.

Azok a szögletes tuskók és törmelékek, a melyek a hegységek meredek lejtőiről a patakok medrébe zuhannak, különösen magas vízállás alkalmával gördülnek le és mozdulnak tovább. Eközben szétrombolódnak, a súrlódás következtében éleiken és csúcsaikon lecsiszolódnak, legömbölyödnek, miközben az éles kőzetpor a csiszolóporhoz hasonlóan csiszolóeszközül szolgál. Kisebb görgetett darabok, a görgetegek, vagy pedig kerek, korongalakú lapos kavicsok keletkeznek, a melyek a ledörzsölődés következtében mindinkább kisebbednek és golyóhoz hasonlóvá válnak. Felszínük fénytelen és csak nedvesítve fénylik. Fölhalmozódásukat kavicsnak, gömbölyű kavicsnak nevezzük. A diónagyságú kavicsokat guruló vagy csörge-kavicsoknak nevezzük. A szétdörzsölés további termékei, különösen az összetett kőzetekből végre is a váltakozó nagyságú kisebb szemecskék, a melyek szögletesek vagy pedig le vannak gömbölyítve s ezeket a szemecskéket homoknak nevezzük. Eközben a keményebb, nagyobb ellentállású ásványok különválása is folyamatban van s ez azt idézi elő, hogy végre is csak a legszilárdabb ásványok, különösen a kvarcz és egyéb szilikátok, a titánvas és mágnesvas, valamint a tömöttebb tömeges kőzetek szemecskéi maradnak meg. A meszek és más könnyen szétdörzsölhető kőzetek a mechanikai és chemiai szétrombolódás következtében korán eltűnnek. Az a közhasználatban levő beosztás, a mely a finomabb szétdörzsölési termékeket a szemecskék nagysága szerint osztályozza, természetesen nagyon ingadozó. E szerint a következő termékeket különböztetik meg:

1. por (nedves állapotban iszap), szemecskéjének nagysága

       0.05 mm alatt

2. finom homok, szemecskéjének nagysága

0.05-0.25 mm között

3. közepes homok,           "          "

0.25-0.50 mm között

4. durva homok,               "          "

0.50-1.10 mm között

5. nagyon durva homok,   "          "

1.10-3.00 mm között

6. kövecs,                        "         "

2.00-3.00 mm között

7. finom kavics,                "         "

     4.00 mm-ig

8. közepes kavics,            "         "

     7.00 mm-ig

9. durva csörge-kavics,     "         "

     7.00 mm-nél nagyobb

A mechanikai szétrombolódás végső terméke a chemiai málláséhoz hasonlóan főképpen a finom homok, a mely kvarczból és más szilikátokból, csillámpikkelyecskékből és agyag részecskékből áll.

A különböző áramlási sebesség következtében a görgetegek és homokszemek súlya és nagysága szerint bizonyos különválás következik be, még pedig először is a nagyobb tuskók és görgetegek állanak meg a fenéken és csak a víz taszító erejének további vesztesége következtében következik be a kisebb görgetegek, kavicsok és a durvább homokszemek lerakódása, míg végre a nagy folyam lassú áramlása csakis a legfinomabb porrá dörzsölt anyagot tudja elszállítani. A görgetegek és a durva homokok a folyó medrének fenekén tovagördülve mozognak; a folyó csak a legfinomabb részecskéket viszi magával a víz megzavarodása gyanánt; végre részben ezek is lecsapódnak, míg egy részük szüntelen lebegve a mozgó folyóvízben marad. E mellett a fölverődés, vagyis a folyóvíznek fölfelé való mozgása, jelentékenyen támogatja a hordó erőt. Azt a szilárd anyagot, a melyet a folyók a fenéken vagy pedig a vízben lebegve magukkal visznek, hordalék anyag-nak, röviden üledéknek nevezzük. A következő táblázat az áramlás sebessége és a szállított anyagok között levő viszonyt mutatja.

A víz sebessége
másodperczenként:

Az óránként
megtett út:

A víz szállít:

   7.5 cm

0.27 km

legfinomabb iszapot

15  "

0.54  "

legfinomabb homokot

20  "

0.72  "

körülbelül ½ mm átmérőjű homokot:

30  "

1.08  "

finom kavicsot

60  "

2.16  "

1.5 cm átmérőjű görgeteget

90  "

3.24  "

tojásnagyságú szögletes darabokat.

Egyes vékonyrétegzésű kőzetek sokszögű, táblás törmelékdarabokat szolgáltatnak, a melyek cserépszerű alakjukat megőrzik (táblás kavicsok). Minthogy minden folyó medre egyesíti magában vízgyűjtővidéke kőzeteit, azért bármely kis vízfolyás görgetegeiből a szomszédos hegységek mineműségére következtethetünk. Kavicsa bizonyos mértékben visszatükrözteti a legközelebbi környezet helyi színezetét és ezért helyi kavics-nak nevezzük. Nagyobb távolságra való szállítás alkalmával a különválasztódás következtében ez a következtetés nagyon bizonytalanná válik, mert tudvalevőleg a puhább kőzetek útközben eltűnnek. Így a Dunában Bécsnél körülbelül 70 cm3 nagyságú 100 görgeteg közül 62 kvarczból, 12 mészből és dolomitból és 26 más egyéb kőzetekből áll. A csörge- vagy darás kavicsok között a kvarczok még jobban uralkodnak. Bár a folyam összes nagyobb mellékvizei az Alpokból származnak, kavicsaiban az alpesi meszek teljesen háttérbe szorulnak.

A keményebb és ellenállóbb alkotórészek elterjedése és a könnyebb kőzetek elhordása következtében kiváltképpen a kemény és nehéz ásványszemecskék, mint pl. a gyémánt, a rubin, a zafir, az arany, a platina, az ónércz stb., a melyek a hegységek kőzeteiben csak ritkán fordulnak elő, bizonyos pontokon a homokban annyira felszaporodnak, hogy összegyűjtésük iszapolási folyamattal jövedelmezővé válik. Ezeket az előfordulásokat mosásoknak nevezzük (aranymező, platinamező, rubinmező stb. mosásai) és ezekből származnak legnagyobb részben a világpiaczon előforduló nemes fémek és sok drágakő.

A vízesések lábainál, a hol a szállító erő váratlan akadályra bukkan, a folyó lerakja a durva görgetegeket. Ezt utánozza a vadpatak-szabályozás is, a mennyiben a víz folyását mesterségesen egyes lépcsőkre bontja. A hol a lomha áramlás, a lassú folyás, vagy a túlnagy hordalékszállítás következtében a folyó szállító ereje kezd megbénulni, mindinkább hátramaradnak a szállított kavics- és homoktömegek, a melyek csakis árvizek alkalmával mozognak tovább. A lerakódott laza tömegek többé-kevésbbé vastag réteget alkotnak azon völgy fenekén, a melyen keresztül a folyó útját veszi; ez a kavicságy, a melybe a folyó a vízmedrét mélyíti. A kavicságy néha nagyon széles és a völgy egész szélességét kitölti. Vastagsága a Dunában Bécsnél 16 méter. A folyónak először még van annyi ereje, hogy a sodrában magával tudja vinni a görgetegeket és a homokot, de az oldalsó csekélyebb áramlás már lerakja ezeket és itt, valamint a kanyarulatok domború ívében, a megtorlódott vízben vagy pedig a szigetek és sekély helyek védelme alatt, a folyó kiszélesedésénél, a hol az áramlás megbénul, vagy pedig két vízfolyás összetalálkozásánál, a holt szögletben, homok- és kavicszátonyokat épít fel. Ezek a zátonyok különösen magas vízállás alkalmával magasabbak lesznek és először csak alacsony vízálláskor, későbben azonban állandóan szárazak maradnak (folyammelléki berkek) és gazdag talajt nyujtanak a növényzetnek. Azok a zátonyok, a melyek a folyam sodrától függnek, ennek változása szerint vándorolnak a folyón lefelé és váltakozó fekvésük miatt a hajózás útvonalán veszélyessé válnak. Bécsnél a szabályozott Dunamederben a homokzátonyok évenként körülbelül 200 méternyire vándorolnak (261. kép). Azonban a kavicsmeder egész tömege is bizonyos lassú mozgásban van. A folytonos növekedés következtében a folyó medre a völgyfenék fölé is emelkedhetik és ezt árvíz alkalmával el is boríthatja (árterület, inundácziós vidék), a mikor csakis finom anyagok rakódnak le. Emellett a folyó megváltoztathatja folyását és nagy pusztításokat okozhat. A Pó alsó folyásában a síkságon magasabban folyik, úgy hogy nagy gátakkal kell a medrében tartani; a Hoangho gátszakítással ismételten megváltoztatta alsó folyását és nagy katasztrófákat okozott, a melyek több millió emberéletet semmisítettek meg.

Eredeti méretű kép

261. kép. A homokpadok vándorlása a szabályozott Duna medrében Bécs mellett. (LIBURNAU J. LŐRINCZ szerint, HÖRNES R. könyvéből.)

Ha a folyóvíz valamely állóvízbe torkollik, akkor a meggátolt áramlás következtében a leülepedő hordalék-anyagnak a súly szerint való gyors elkülönülése következik be s ebből az anyagból legelőször a görgetegek, azután a homokszemek hullanak a fenékre, míg végre a legfinomabb megzavarodás is lecsapódik. A leülepedéssel bekövetkezik a víz megtisztulása, a mely a tengerben a sótartalom miatt gyorsabban megy végbe. Ezért bármely közbeeső tóból többé-kevésbbé megtisztulva lép ki a folyó. Ez a hirtelen leülepedés a víz felszíne alatt iszapkúpot épít föl, kifelé a vízmederbe; ezt az iszapkúpot deltának nevezzük (257., 259. kép). A folytatólagos lerakódás által a delta a homlokzatnál félszigetszerűen tolódik előre, miközben az állóvizek hullámai gyakran előmozdítják a szárazföld gyors előrenyomulását éppen az által, hogy a homokot a part felé sodorják. Ha a folyó valamely öbölbe torkollik, akkor ezt idővel feltölti. A tómedenczék ezen az úton feltartóztathatatlanul feltöltésnek néznek eléje, a melyet az Alpok több közbeiktatott taván meg is figyelhetünk s ezeknek helyén azután völgysíkság keletkezik. Rövid geológiai időközökben a végtavak is eltűnnek, a mint azt a sivatagi tavakon láthatjuk, ámbár ezeknél néha az a körülmény is kiszáradást okoz, hogy az elpárolgás felülmúlja a vízgyarapodást. A Reuss naponta 548 m3 hordalékot rak le a Vierwaldstätti-tóba, a Rajna évenkint 47000 m3-t szállít a Bodeni-tóba, az Ache 142100 m3-t a Chiem-tóba (127 cm3 van 1 m3 vízben). Bécsben a Duna évenkint 465000-894500 m3 hordalékot visz magával, ebből 13 cm3 esik 1 m3 vízre. A Ganges és a Brahmaputra deltájában évenkint 180 millió köbméter hordalék rakódik le. E nagy üledékes tömegek következtében a folyók deltáikat gyorsan előre tolják. Így a Misszisszippinél az évi előrenyomulás 113 méter, a Nílusnál 4-13 méter; a Tereknél a Káspi-tóban körülbelül 500 métert figyeltek meg. A Rhône deltájának a Genfi-tóban való növekedéséből kiszámították, hogy a törmelék a tavat 48000 év mulva be fogja tölteni. A szárazföldnek a partokon való gyors növekedésére nézve klasszikus példa a Pó torkolata és a szomszédos folyók vidéke. Adria városa, a mely Augustus idejében tengerparti város volt, ma 35 km távolságban van a tengerparttól, Ravenna csak rövid idővel ezelőtt még 6.5 km távolságban volt a tengertől. Itt tehát a szárazföldnek évenkinti 70 méteres előrenyomulásával kell számolnunk.

Kilikiában Kleopátra hajóhadával Tarsusba juthatott, a mennyiben a város 1 km-nyire volt a Rhegma lagunától. Ma itt 20 km széles szárazföld terjeszkedik a tengerig. Más delták a történelmi hagyományok kezdete óta nem mutatnak változást és ezt legnagyobbrészt azok a tengeráramlások okozzák, a melyek a hordalékot tovább szállítják. Azonkívül a delta inkább a partvonal pozitív eltolódása alkalmával fog állandóbban megmaradni, míg negatív mozgás következtében nagykiterjedésű iszapos szárazföldképződésre nyílik alkalom, a mint ezt Észak-Kína óriás folyamaira nézve fölteszik. A szárazföld és a tenger megoszlásának ilyen változásai úgyszólván szemünk láttára mennek végbe s ezekből könnyen megérthetjük, hogy a folyók a tengerből nagy felületeket elhódítottak, ezért már HERODOTOS is a Nílus ajándékának nevezte Egyiptomot. Nyugati-Toszkána egész lapálya a negyedkorban 60 km-nyire a szárazföld felé még tengeröböl volt és történelmi időben még 12 km-rel haladt előre a tengerbe; az egész Pó-síkság, a kínai Alföld és Dél-Mezopotámia az újabb időben alakultak szárazföldekké és régi jóslás szól Cziprusznak Kis-Ázsiával való egyesüléséről a Pyramus (Dschihân) áradásai következtében. Kiszámították, hogy a nagy kínai folyamok 100000 év mulva feltölthetik a Sárga-tengert.

A nagy delták sok ezer négyszögkilométernyire rúgó területe (a Nílusé 22000 km2, a Misszisszippié 36000 km2, a Gangesé és Brahmaputráé 86000 km2, nem mindig arányos a delta vastagságával. Így a kis Rhône-delta vastagsága 200-300 méter s ugyancsak a Genfi-tóban levő Dranse-deltáé több mint 300 m. A Nílus deltájában 105 m mélységig (97 m a tenger színe alatt) fúrtak a finom iszapban, a mely nagyon lassan rakódott le; Modenánál a tenger tükre alatt 215 m mélységben sem érték el a kavics feküjét és Venezia deltavidékén csak 122 m mélységben hatoltak át a fluviális, képződményeken, a mit egy más ponton még 173 m mélységben sem értek el. Nevezetes, hogy éppen a legnagyobb delták nem igen vastagok, így például a Misszisszippi deltájának vastagsága átlag csak 12 méter és a Gangesé 18 méter. Ebből az következik, hogy a delta vastagsága általában az altalaj hajlásszögével növekedik. Könnyen érthető, hogy ilyen nagy kiterjedésű üledékes rétegek bizonyára a Föld előbbi korszakaiból is fennmaradtak és így a kőzetképződésben bizonyos szerepük van, a melyről még egy későbbi fejezetben lesz szó.

A folyók torkolatukon alsó folyást alkotnak, ha mindjárt erősebb áramlásuk a felszínen el is tűnik. Ez a vízalatti sodor, vagyis az al-folyó, folytatásában tengeralatti folyómedret váj ki. Ugyanez mutatkozott, bár kisebb mértékben és kártékony módon, a Wien-folyó szabályozásakor, a mely betonozott mederben nagy gyorsasággal folyik tova. Ott, a hol a folyó a Dunacsatorna megtorlódott vize következtében áramlását elveszíti, a meder betonozását abbahagyták, a folyócska pedig a legközelebbi áradás alkalmával, anélkül, hogy a megrekedt víz felszínén ezt észre lehetett volna venni, oly mélyen vágódott be, hogy a rakpart falai beszakadással fenyegettek. A nyugodt víztükör alatt világosan lehetett látni az áramlást. A Hudson olyan tengeralatti medret teremtett magának a mely 35 métertől 180 méter mélységi vonalig a parttól 240 km-nyi távolságra követhető. A Kongó tengeralatti medre 200 km hosszú és 1000 méter mélységű. Azt, hogy ezeket a medreket némely esetben valóban az erózió teremtette meg s hogy nem elárasztott (elsülyedt) völgyek, a Rajna bizonyítja, a melynek a Bódeni-tónál levő torkolatán ehhez hasonló 4 km hosszú és 14 m széles medre van; ilyen bizonyítékot szolgáltat a Rhône is a Genfi-tóban 6 km hosszú alsó folyásával. Ezeknél a jelenségeknél a tavakban a hidegebb és zavarosabb folyóvíz nagyobb fajsúlya is szerepel; a folyóvíz ugyanis a mélységbe sülyed, a hogyan ezt világosan láthatjuk a Sarca torkolatánál, a hol ez a megolvadt hóval együtt a Garda-tóba ömlik. A nagy folyók áramlása azonban, az édesvíz csekélyebb fajsúlyánál fogva, a felszínen a nyílt tengeren még nagy messzeségben is észlelhető. A Kongó barnaszínű vizét 450 km-nyi távolságban is föl lehet ismerni és az Orinokó meg az Amazon torkolatának közelsége a tenger színének megváltozásából már nagy messzeségben érezhető. A Sárga-tenger is a sárgás iszapos vízről kapta nevét.

A folyó víz korráziója.

A vízfolyás korráziós ereje áramlási sebességétől függ, vagyis esésétől, víztömegétől s ezzel kapcsolatban hordalék-szállításától is. Ha tehát a folyó egyenletesen hajló pályán folyik le, akkor alsó részében éppen a nagyobb víztömeg és szállító erő következtében erősebben fogja megtámadni altalaját, mint fölfelé eső szakaszán, tehát mindenekelőtt az alsó folyáson lassúbb esés, enyhébb lejtő keletkezik s ezáltal a legerősebb erózió pontja folytonosan fölfelé tolódik el a folyó mentén. Ebből olyan parabolikus görbe származik, a mely felül meredekebb és ez arra törekedik, hogy olyan alakot öltsön, a melynek minden része megfelel a különböző tényezők által megszabott eróziós-erőnek, úgy hogy ez már nem képes több hatást gyakorolni (az esési határ ideális vonala, az erózió véggörbéje, 262. kép). Ezt a görbét különösen kezdetleges állapotban (fiatal völgyekben) azokon a helyeken, a hol keményebb kőzetrészeket kell átvágnia, gyakran többé-kevésbbé merőleges leszakadások szakítják meg, a melyek a lankásabb völgylépcsők fölött emelkednek ki. A víz ezeken keresztül vízesés, kaszkád gyanánt zuhan le; nagyobb víztömeg és csekélyebb magasság mellett folyamzuhatagnak nevezzük (például az Al-Dunán). A víz a vízesés lábánál a magával hurczolt tuskók forgó-mozgása következtében a mélységbe gödröt váj. Ez a kimosódott mélyedés a sziklafazék, az evorzió, a mely a szilárd sziklában függélyes, gyakran 10 méter s még annál is mélyebb lyukakat (kimosott mélység, örvényüstök, óriásüstök) alkot, a melyeknek falai simára vannak súrolva és gyakran spirális barázdákkal vannak födve, a melyekről a súroló köveknek forgó mozgását is felismerhetjük. A folyami zuhatagok mentén gyakoriak az óriásüstök, pl. a Salzachban Golling mellett (Salzach-kemenczék), a hol ezeket magasan a folyó fölött, a völgyszoros falaiba bevágva láthatjuk (263. kép); ilyen az Imatra-vízesés is Finnországban; Magyarországon a hunyadmegyei Kristyór patakjának andezit-alzatán láthatunk ilyen óriási üstöket (264. kép). A nagy folyók, a melyek lépcsős helyezkedésű meredek falakon zuhannak le, természetesen egészen szembetűnő eróziót fejtenek ki. Ilyenek a Föld legnagyobb vízesései, mint az Iguassu Argentinában, a Zambézi Viktória-vízesése, vagy a Niagara. Ez utóbbi, vízesést hosszú idő óta pontosan megfigyelik és így a Niagara e nagyszerű jelenségnek legjobb példája. A Niagara Északamerikában az Erie-tó kifolyása és 50 méter magas, vízszintesen települt rétegekből álló fokról zuhan le. A fenéken puhább homokkövek és palák (szilur-korú niagara-márgák) települnek, a melyeket a mély és széles vízesés kimos, úgy hogy a magasabb meszek utána töredeznek és ilymódon a vízesés évenként 66 cm-t hátrál (265. kép). Alul 12 km hosszú völgyszoros húzódik függélyes falakkal, a melyet a folyó ilyen módon teremtett meg. Ha föltesszük, hogy munkáját mindig egyenlő erővel végezte, akkor ehhez a különböző számítások szerint 7000-36000 évre volt szüksége és változatlan viszonyok között legkésőbben 70000 év mulva fogja elérni hátráló eróziójával az Erie-tavat, miáltal a vízesés el fog tűnni.

Eredeti méretű kép

262. kép. Az esési görbe kiképződése. (PHILIPPSON A. szerint.) A-B az eredeti esés, A g h B a végső esés, A a b B, A c d B, A e f B a közbe eső állomások, a b, c d, e f, g h torrens-(vadpatak)-részletek, A e, A g vízeséses részletek.

Eredeti méretű kép

263. kép. A Sarca örvényüstje (evorziója) Ponte Balantino mellett, Dél-Tirolban. (UNTERVEGER G. B. fotografiai fölvétele szerint.)

Eredeti méretű kép

264. kép. Óriás üstök az Azura-völgy vízesésein Kristyor mellett, Hunyad megyében. (LÓCZY L. fotografiai fölvétele szerint.)

A hol két áramlás találkozik és ha a lejtő növekedik, vagy pedig a meder összeszűkül, a mely azután víztorlódásokat okoz, akkor vízforgók vagy örvények keletkeznek és ezek következményei a vízmosások (örvénymélyedések, torlódási mélyedések). Így a Duna az esztergomi szorosnál 30 méter mélyre és a Vaskapu szorosnál 50 méter mélyre vájta be medrét. Vízműveknél, a hol vízelgátolások szükségesek, a vízmélyedések különösen zavarólag hatnak. A Duna szabályozásakor 18 méter mély üstjével, Bécs mellett ugyancsak megnehezítette a munkálatokat. A folyammeder sehol sem alkot egyenletes görbét, hanem az üstszerű vízmélyedések sorozatát, a melyek egymást gyakran metszik. A folyó tehát különösen örvényei segítségével kimélyítően dolgozik (evorzió). Kurland egyik kisebb folyóját: a Schlocke-t, jégtorlasz rekesztette el és így medréből kiszorult. A folyócska 34 óra alatt új medret teremtett magának, a mely 98 méter hosszú volt és 8 méter szélességben, egészen 3 ½ méter mélységig vájta be magát a devoni dolomitba és márgába.

Eredeti méretű kép

265. kép. A Niagara-vízesés keresztmetszete. (SPENCER J. W. W. szerint.) A könnyen szétrombolható palás rétegeket: R.M.-et és N.s.-et a vízesés kimossa és a szilárd mészkő: N.l. utána szakad. N.l. kemény niagara mészkő, R.M. lágy niagara pala, G.M. szilurbeli medina homokkő.

Általában a vízfolyás felső részén, a hol a korrázió erősebb, az erózió a mélység felé működik. A völgy tehát ami éghajlatunk alatt, a völgyfalak fejlődő lejtésében, keresztmetszetben V alakot mutat (V-völgyek). A mészben, homokkőben és palában, a függélyes falakkal álló kőzetek szilárdsága következtében a felső szakaszban szűk szorosok, szurdokok keletkeznek (266. kép). Ha a fővölgy mélyebben van bevágódva, mint a mellékvölgyek, akkor ezek gyakran függővölgyek gyanánt torkolnak magasan a völgy falán és a mellékpatakok vízesések gyanánt zuhannak le, miközben a visszafelé haladó erózió (hátráló vésés) a szurdok képződésre nézve kedvezően hat (267. kép). Ilyen esetekben a mélységi erózió igen jelentékeny. Némely patak a jégkorszak óta több mint 300 méter mély szurdokot teremtett (268. kép). Ezt a jelenséget az Alpok egyes fővölgyeiben figyelhetjük meg, a melyeket a mellékpatakokkal ellentétben a jégkorszakbeli glecserek mélyítettek ki ennyire. Egyes országok csapadékának csökkenése alkalmával a kisebb patakok elveszítik vizüket, míg a fővölgy tovább erodálódik. Ilyenkor hasonló függővölgyek keletkeznek.

Eredeti méretű kép

266. kép. A Göwdensu-szurdok Sarykawak mellett, Kilikiában, tömeges mészkőben. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele szerint.)

Eredeti méretű kép

267. kép. Vízesés a Schlitza-völgyzugban Tarvis mellett, Karintiában. (BEER A. fotografiai fölvétele szerint.)

Az erózió legerősebb a felső szakaszban, a hol a folyónak erősebb az esése és nagyobb kavicstömeget visz magával. A folyó a szilárd kőzetbe mélyíti a medrét és ha magas vízállás alkalmával valamely sík völgyrészletben törmelékkúpot halmoz fel, a rendes vízálláskor ebbe belevési magát. A középső szakaszban az esés nagyrészt mérsékelt, az erózió jelentéktelen s a folyó főképpen szállít. Az alsó szakaszban megszűnik a durva anyag szállítása is, a folyó lerakja a magával szállított törmeléket, csak a finom zavarodást tartja meg lebegve és lomhán folyik árterén keresztül: üledéket rak le. A most említett jelenségek között azonban egyes szabálytalanságok is észlelhetők. A nagy folyamok középső és alsó szakaszába gyakran zuhatagok és vízesések vannak beékelve. Ilyenek az Al-Dunában a Vaskapu, a Nílus kataraktái stb., úgy hogy ezek a folyamok az alsó szakaszban is erősen erodálnak.

Eredeti méretű kép

268. kép. A Fersina szurdoka Ponte Alto mellett, nem messze Trienttől, vékony rétegzésű mészkőben. (UNTERVEGER G. B. fotografiai fölvétele szerint.)

Eredeti méretű kép

269. kép. A vízválasztó hátrálása b-től b4 felé a b-B folyó erősebb eróziója következtében.

Eredeti méretű kép

270. kép. A B folyó a csapásban fekvő mellékvizeivel megcsapolja az A völgyrendszerét és magához kapcsolja ennek mellékvizeit. a-nál völgyi vízválasztó keletkezik. Az új vízfolyásokat a szakgatott vonalkák jelzik.

Minden vízfolyás arra törekedik, hogy vízterületét mélyítse és ezáltal a vízválasztót, a határvonalat a szomszédos vízfolyás felé visszatolja, ezért bizonyos küzdelem indul meg a kettő között és az erősebb, az erősebben erodáló vízfolyás a gyöngébbet visszanyomja (269. kép). Az egyébként tölcséralakú völgyvégződéseknek gyakran vannak félköralakú körvonalaik és függélyes falaik (czirkuszvölgy), különösen akkor, ha a rétegek települése kevésbbé zavarodott. A vízválasztónak visszafelé való hátrálása a kőzetpadok utánszakadása folytán következik be; ugyanis a kőzetpadokat a szivárgó vizek alámossák. Ha a folyó saját völgyzáródásának erős hátráló bevágódása következtében valamely alacsony vízválasztón keresztül szomszédjának területét kezdi ki, akkor arra is képes, hogy a völgyek egyikét esésének megfordításával magához kapcsolja - megcsapolja, - tehát a folyó egy egész mellékágy levágása következtében szomszédja vízterületének egy részét ily módon megadóztathatja (270. kép). Ilyenkor a régi völgyben gyakran alig észrevehető völgyi vízválasztó keletkezik. Ha valamely hegységnek határozott csapadékos oldala van, akkor ezen a felén a folyók a nagyobb víztömeg következtében erősebben erodálnak, mint a hátsó oldalán és így bekövetkezik az a hajlandóság, hogy a vízválasztó ennek a szárazabb oldalnak a rovására változtassa meg helyét. A vízválasztó helyzetére nézve jelentős hatással van még a hegység szerkezete, a rétegek dőlése, a kőzetek ellenálló képessége, vagy a hegy lejtője, sőt több más körülmény is.

Eredeti méretű kép

271. kép. Folyóhurok, a mely a nyíl irányában át fog szakadni. u pusztuló part, u' gyarapodó part; a folyam sodrát a szakgatott vonal jelzi. a-b a kanyarulat keresztmetszete, c-d az egyenes folyás keresztmetszete.

A vízfolyás bármelyik szakaszán is elérheti véggörbéjét, vagyis érett lehet; ez azt jelenti, hogy többé már nem erodál, nem hord le, hanem csak feltölt és lomhán folyik árterületén keresztül, többnyire változó kanyarulatokkal, kígyózó vonalakkal, mint a Meander vizének folyása Kis-Ázsiában. Ilyen csekély esésű völgysíkok akkor is keletkezhetnek, ha a folyó valamely közbeeső tavat feltöltött és tágas kavicsmezőn folyik keresztül. A mellékvizek arra törekednek, hogy a főfolyót oldalt szorítsák, úgy hogy a főfolyó a völgynek hol az egyik, hol pedig a másik oldalán halad. Az egyenes folyástól való bármely eltérés azonban a vizet a középtől futó erő következtében a kanyarulat homorú oldalához szorítja, szintje fölé torlasztja és sodrát odahelyezi (271. kép). A folyó sodra nagyobbítja a szerpentinszerű kanyarulatot, kimarja és alámossa a pusztuló meredek partot, míg a domború oldal a gyenge áramlás következtében elhomokosodik. Azért minden folyó arra törekedik, hogy kanyarulatait megerősítse és a folyón lefelé eltolja. Ily módon hurkok keletkeznek, a melyeket csak keskeny földhátak választanak el és ezeket a gátakat a folyó gyakran átszakítja. Ezáltal szigetek keletkeznek és ha az új, rövidebb folyás az elhomokosodás következtében a hurkot levágja, az így keletkezett folyóágat holt medernek, holt víznek, vagy régi medernek, Tiszántúli néven morotvának nevezzük. Ezek gyakran elmocsarasodnak, kiszáradnak és a völgy fenekét tágítják.

Minden táblás vidéknek van bizonyos lejtése, ha mindjárt csekély mértékű is. Ezt a lejtőt lomha, kígyózó folyással követik a folyók. A táblás vidék legelőször is vízválasztó hátakra oszlik fel, völgyekre bomlik. Völgyei (táblás völgyek) sok kanyarulatot és hurkot tüntetnek fel, mert a folyót csekély esés mellett minden akadály, sőt még saját hordaléka is, eltéríti útjától. Végződésük többnyire meredekfalú völgyfejben van, a melyet a hátráló erózió más helyre tol. A mélyen bevágódott folyóhurok körülfutott tanúhegyet választ el. Ha a száraz éghajlat következtében a völgyfalak leréselése nem következik be, akkor a tömeges kőzetekben és a vízszintes rétegekben meredekfalú völgyek, úgynevezett U-völgyek keletkeznek. Ha az ilyen táblásvölgyek a hosszú ideig tartó erózió következtében a többé-kevésbbé vízszintesen települt rétegekbe, vagy a tömeges kőzetekbe bevágódnak, akkor tekervényes szűk szurdokok, kanyónok keletkeznek. A legnagyszerűbb példa erre a Rio Colorado szurdoka az Egyesült-Államokban, a mely 360 km hosszú és vagy 1500 méter mély kanyónt vágott be a Colorado-fennsíkba. A mélységben csak 100 méter széles a feneke, melyet a hatalmas folyó egészen elfoglal, a felső felében azonban a sivatagi mállás és a szél eróziója következtében vagy 20 kilométernyire szélesedett ki. A Colorado kanyónja feltárja a fennsík szomszédos, részeit és számtalan tábláshegyet, gúlát, tornyot és födélszerű tetőt alkotva, a Föld legnagyszerűbb eróziós-jelenségét nyujtja (272., 273. kép). A Rajna völgye a Rajnai palahegységben a táblás völgynek egészen kiváló példáját mutatja, míg a Lamas-Su és az Alata-Csai völgyei, Kilikia mészplatójában kanyón-jellegűek. Itt világosan láthatjuk, hogy a pusztuló meredek-part egész magasságában - a mely néha több száz méterre rúg - függélyesen emelkedik ki, míg a domború part a kimutatható vízveszteség mellett a magasban függélyes, míg alsó részében lejtős.

Eredeti méretű kép

272. kép. A Kolorado nagy kanyonja Észak-Amerikában. (DUTTON C. E. szerint.) A képen jól látható a szűk eróziós szurdok és az előtér csupasz rétegfelülete, továbbá a felső, széles völgy feneke.

Eredeti méretű kép

273. kép. A falak elmállása a Kolorado nagy kanyonjában, Észak-Amerikában. (DUTTON G. C. D. szerint.)

Ha a folyó elérte véggörbéjét s a völgy már érett, akkor eróziója többé-kevésbbé oldalt működik és völgyének kiszélesítésére törekedik. Az elmállás, az esőmosás és a csuszamlások a völgy falait lejtőssé formálják (V-völgy) és ennek szegletes anyaga összekeveredik a hordalékokkal. A vízválasztók lealacsonyodnak és az egész folyóvidék a lehordás folyamatába jut. Ebben az állapotban a folyó arra iparkodik, hogy medrét feltöltse, magasabbá tegye, mindig új medret készít magának és arra törekszik, hogy a domborzati különbségek kiegyenlítésével pluvio-fluviális végsíkot állítson elő (peneplain, DAVIS szerint fél-sík); a sekély völgy szélességben lapos hátak választják el egymástól és a nagyobb ellentálló képességű kőzetvonulatok lépnek előtérbe. Azonban ezen elméleti végsíkok keletkezését legalább jelenlegi példákkal nem tudjuk bebizonyítani és kiképződésük minden egyes esetben éghajlatilag korlátokhoz van kötve.

Eredeti méretű kép

274. kép. A Dráva meredek és lapos partja Villach mellett. (BEER A. fotografiai fölvétele szerint.)

Sok nagy folyamon, legelőször a szibériai vizeken, azt figyelték meg, hogy a jobb partjuk, tehát a pusztuló part meredek, míg ugyanakkor a bal part lapos. Ezt a jelenséget a Föld tengelyforgása következményének tartották, a mely arra kényszeríti az északi félgömbön folyó vizeket, hogy víztömegük forgási sebességének csökkenése, illetőleg növekedése következtében a földrajzi szélesség változása alkalmával jobb partjukat megtámadják (274. kép). Az észak felé folyó vízfolyások keleti partjukat, a dél felé tartók a nyugati partjukat mossák alá. A déli féltekén ez a jelenség ellenkező irányú. Ezt a törvényt felfedezője után Baer-féle törvénynek nevezték és csak részben fogadták el. A Duna sajátságos folyását is ennek tulajdonították. A Duna ott, a hol síkságon folyik, tehát a hol elegendő helyet talál medrének változtatására, jobb felé domború íveket alkot, a melyek fűzérszerűen helyezkednek el azon hegységdarabok között, a melyeket a Duna áttör. Egyes kutatók nem hajlandók a tengelyforgás ezen elméleti, kifogás nélküli hatásának gyakorlati jelentőséget tulajdonítani és utalnak a gyakori kivételekre, a melyek azonban, tekintve a természet nagy változatosságát, talán más módon is okadatolhatók. Galiczia északdéli irányú folyóvölgyeinek és elválasztó hátainak egyenlőtlenségét az uralkodó keleti szélnek tulajdonítják.

Az erózió fölelevenedése.

Ha a folyóvíz már elérte végső lejtőjét, akkor az erózió újból csak akkor léphet működésbe, ha víztömege nagyobbodik (csapadékbő periódus), ha hordalékának tömege csökken, vagy esése növekedik. Ez bekövetkezhetik a folyó vízterületének emelkedése, vagy pedig az erózió bázisának sülyedése következtében. Az erózió bázisa minden folyóra nézve utolsó szakaszában a tenger tükre, vagy pedig valamely végtó, lefolyástalan tó. A közbeeső, szabályozó tavak szükségképpen a folyó azon szakaszának eróziós talpai, a mely rész ezen tó fölött fekszik. Az erózió alzatának változásai (víztorlódás, kifolyás) hatást gyakorolnak a folyó felső szakaszára. Ha az erózió újra fölelevenedik, a folyó a kavics-ágyba mélyíti medrét, vagy pedig a völgyfenék szilárd altalajába, a melynek oldalsó részei, tehát a régi völgyfenekek, mint többé-kevésbbé sík földlépcsők, terraszok (eróziós terraszok) kísérik a folyót. Ez a bevágódás többszörösen megismétlődhetik, megújulhat, mely alkalommal bizonyos terrasz-rendszer keletkezik, a melyet néha száz meg száz méterig követhetünk a völgyfenéken keresztül. Ha a terraszok a kavicságyba vannak bevágva, akkor feltöltési vagy akkumulácziós terraszokról beszélhetünk (275. kép). Ez a folyamat azonban t. i. a feltöltés és a meder újra bevágódása, többszörösen is megismétlődhetik (276. kép). Akkor viszont reakkumulácziós, újrafelhalmozott terraszokkal van dolgunk. Mindkét esetben a magasabb terraszok az öregebbek. Éppen a legutóbbi időben, különösen a Földközi-tenger folyóvidékein, egyes folyókon, a legfiatalabb geológiai korszakból, az ilyen terraszoknak egész sorozatát állapították meg. A völgyfenék feltöltésének állapota megfelel az eróziós bázis nyugalmi állapotának, míg a völgy kimélyülésének idejét a tenger tükre sülyedésének tulajdoníthatjuk. Ezek a kutatások továbbá azt is kimutatták, hogy a folyón fölfelé, a szárazföld belsejében milyen módon válnak észrevehetőkké a partvonalnak negatív értelemben vett eltolódásai, tehát a tenger tükrének sülyedései. Könnyen érthető, hogy az a folyó, a melynek eróziós talapzata lejebb kerül (277. kép), nem fogja azonnal egész kiterjedésében, forrásvidékéig, az eróziónak ezt a megelevenedését egyenletesen kiterjeszteni, hanem a mélyedés általában a folyón felfelé csökken és végre egészen elenyészik. Csak az ismét elért véggörbe lehet az előbbivel párhuzamos.

Eredeti méretű kép

275. kép. Két régebbi feltöltési terrasz; lent a folyó bevágta magát egészen az alaptalajig és feltöltötte a fiatalabb kavicsmedret.

Eredeti méretű kép

276. kép. A feltöltési terrasz lerakása után a folyó, bevágódva az alaptalajig, egy mélyebb fekvésű terraszt rakott le és így kétszer mélyebben bevágódva és ismét fölemelkedve reakkumulácziós újrafelhalmozott terraszokat épít föl.

Eredeti méretű kép

277. kép. A folyó a-a1-ben elérte véggörbéjét. Az erózió talapzatának a-tól b-ig való sülyedése következtében az erózió fölelevenedik és az a1 b1 b, a1 b2 b, a1 b3 b, a1 b4 b és a b5 b görbéket alkotja. Véggörbét csak a b6 b-ben éri el.

Rövid szakaszokon azonban a terraszokat egymással párhuzamosan haladóknak tekinthetjük. Nagy esésű, vízben gazdag folyók medrüket jókora távolságban egyenletesen is mélyíthetik, mint pl. a Rhône folyó, melynek terraszai Valence-nél ugyanolyan magasságban vannak egymáshoz képest, mint a Földközi-tenger partján a megfelelő régi partvonalak. A Duna a Vaskapunál szintén egyenletesen vágta be medrét az áttörés szikláiba, amint az a régi, magasan fekvő terraszokon felismerhető. Tavakon megtörténhetik, hogy a tó lefolyása s vele együtt a tükre mélyebbre száll s ez által a tó a magasabban fekvő folyószakaszra olyan hatást gyakorol, hogy eróziója megelevenedik. Erre legnagyobbszerű példa az óriási Pannoniai-tó, a mely a plioczénben megtöltötte a Nagy-Magyar-Alföldet és a Bécsi-medencze egy részét, míg a Vaskapun keresztül összeköttetésben állott a Pontusi-medenczével, a Fekete-tengerrel. Ez utóbbi időközönként sülyesztette víztükrét és partjain terraszokat teremtett, a melyek lankásan emelkedve és némiképpen redőzés következtében fölhajlítva a Dunán fölfelé a szoroson át követhetők. Ugyanezek a terraszok haladnak a Pannóniai-medencze szélein is. Először is a Bécsi-medenczében állapították meg ezeket biztosan, a hol a terraszok ugyanolyan relatív magasságúak, mint a Földközi-tenger terraszai. Ez a tény kezdetben hihetetlennek tűnt föl, pedig nagyon természetesen azzal magyarázhatjuk meg, hogy éppen a Pontusi-medencze és a bécsi parti-terraszok között körülbelül csak 150 km hosszú, igen erősen erodáló folyam feküdt, a mely a Vaskapuban terraszait, az alsó víztükör mélyebbre helyezésével megfelelően, párhuzamosan bevágta s ezáltal a magasabban fekvő víztükröt ugyanolyan módon változtatta meg (278. kép).

Eredeti méretű kép

278. kép. A Bécs melletti terraszok (A) kiképződésének összefüggése az ugyanazon viszonylagos magasságban fekvő terraszokkal a Vaskapu kijáratánál (C). a-e, a'-e' vízállások.

A mondottak után állíthatjuk, hogy a szárazföld felszínének képe főképpen altalajának szerkezetétől és a folyóvíz eróziójának hatásától függ. A jég és a szél letaroló hatása már inkább csak egyes helyekre szorítkozik. Az ellentálló képességű tömegek megmaradása az alapja az alakkiképződésnek. A vízszintesen rétegezett vidékeken a keményebb takaró védelme alatt eróziós szirtek emelkednek ki, mint a transzkaukázusi Utalgi táblás hegyen (279. kép).

Eredeti méretű kép

279. kép. Utalgi tábláshegy Schemacha mellett, Transz-Kaukáziában; eróziós szírt a keményebb takaró következtében. (ANDRUSSOFF N. fotografiai fölvétele szerint.)

Az a lávafolyam, a mely a völgybe folyt, a kísérő magaslatok puhább kőzeteinek lehordása következtében kimagasló hát gyanánt fog előtűnni. Nagyrészt a folyóvízi (fluviális) erózió határozza meg különösen a völgyképződést s vele együtt a hegyformákat is, amennyire tektonikus vonalak, pl. vetődések, ennek az irányát meg nem szabják (árkos völgyek, a Rajna-árok 139. kép). A vízszintes rétegsorozatba kanyónszerű völgyek vágódnak be, a plató felszíne völgyekre bomlik (platós-, táblás-vidék). Ehhez hasonlóan működik a fluviális erózió száraz éghajlat alatt a tömeges kőzetekben. Így keletkeznek a letarolt eróziós hegységek, a melyek domborzatukat főképpen a víz eróziójának köszönik.

Eredeti méretű kép

280. kép. A fekvő rétegek nagyobb ellentálló képességének következtében a folyómeder a réteg dőlésében oldalt eltolódik. A vonalak a-b-től a3-b3-ig jelzik a völgynek időközönkint egymás után következő keresztmetszeteit.

A gyűrődött rétegekben megkülönböztetjük a hosszanti völgyeket, a melyek a rétegek csapásában feküsznek és a haránt-völgyeket, a melyek a rétegekre merőlegesen haladnak. A völgyeket a keményebb és a puhább rétegek váltakozása lépcsőssé alakítja. A keményebb rétegek vízeséseket, zuhatagokat, de völgyszorosokat (völgytorkokat) is alkotnak, míg a puhább rétegek a sík, széles völgyek keletkezéséhez vezetnek. A harántvölgyeknek oldalsó (mellék) völgyeik is vannak, a melyek tehát a csapásban fekszenek s a puhább és keményebb kőzetek váltakozása alkalmával és azonos rétegdőlés mellett medrüket a keményebb pad felszínén a bevágódásnál oldalt eltolják (280. kép). Ha a völgy valamely antiklinális tengelyében fekszik, akkor antiklinális- vagy nyeregvölgy a neve (165., 281. kép), a melynek völgyoldalain a rétegek a hegy felé dőlnek, ha pedig a völgy valamely szinklinális tengelyében fekszik, akkor szinklinális- vagy teknővölgy a neve, a melynek oldalain a rétegek a völgyfenék felé mutatnak dőlést; ha a völgy izoklinális rétegekbe van bevágva, akkor izoklinális völgy a neve (282. kép), a melynek egyik völgyoldalán a rétegek a hegy felé, míg a másik oldalán a rétegek a fenék felé dőlnek.

Eredeti méretű kép

281. kép. A hosszanti völgyek típusai. a antiklinális völgy, b szinklinális völgy, d izoklinális völgy, c antiklinális-hát, e szinklinális-hát.

Eredeti méretű kép

282. kép. Izoklinális völgy eróziós szirttel, a Moulin Arabe szurdok, Bou Saada mellett, az északafrikai Algir tartományban. (Vásárolt fotografia szerint.)

Az amerikai geográfiai iskola DAVIS vezetése alatt arra törekszik, hogy a völgyeróziónak a vidék szerkezetéhez való illeszkedését szabatosan s mesterszavakkal kifejezve megállapítsa. Azok a völgyek, a melyek tektonikai sülyedésekben, teknőkben vagy árkokban haladnak, consequens völgyek; a melyek a rétegdőlésben feküsznek, szabad consequens (haránt) völgyek. Ezeknek másodrendű oldalsó völgyeit, a melyek a csapásban fekszenek és a puhább rétegtagokat követik, subsequens-völgyeknek nevezzük.

Nehéz dolog az áttörési völgyek keletkezésének megfejtése. Ezek valamely mélyebben fekvő vidékről jönnek s áttörik a hegységet. Az áttörés különféle módon mehet végbe s eszerint megkülönböztetünk: 1. epigenetikus völgyeket; ezek akkor keletkeznek, ha az alaphegység régebbi domborzatán egy fiatalabb és kisebb ellenálló képességű rétegekből álló takaró fekszik, a melyen keresztül végig bevágja magát a völgy az alaptalaj egyik kiemelkedésébe. Ha ezután a takaró letarolódik, akkor a folyó áttöri a hegytömeget, holott gyakran a közvetetlen közelségben valamely könnyebben szétrombolható kőzetben kényelmesebb utat is találhatott volna magának (283. kép).[13] Ez az elméletileg kifogástalan folyamat azonban a valóságban sokkal ritkábban fordul elő, mint a hogy föltették és sok ilyen példát magyarázhatunk meg a 325. oldalon tárgyalandó anekkaterétikus erózió segítségével. 2. Az áttörési völgy úgy is keletkezhetik, hogy a folyó felső szakaszának vidékén a mélyreható letarolás következtében a hátsó vidék mindjobban kimélyül s azután a folyó átvágja a hegységet (284. kép). Így történt ez a Keleti-Alpokban, a hol az áttörési völgyek a palavonulat puhább kőzeteinek mélyebb lehordása révén keletkeztek. 3. Ha valamely hegységet redőzés ér és ha a régebbi folyó eróziós munkája ezzel lépést tud tartani, akkor végre is áttöri a folyó a hegységet, ilymódon az antecedens völgyek keletkeznek. Az ilyen áttörési völgyekben a régi folyóterraszok a redőzésnek megfelelően hajlottak. 4. A visszafelé terjedő erózió és a vízválasztó lehordása következtében a folyó megcsapolhat valamely hosszanti völgyet, a mely aztán valamely könyökfordulattal átmegy az áttörési völgybe. Az ilyen jelenséget a regressziós elmélettel magyarázzuk (285. kép). Antecedensnek akkor nevezhetjük a völgyet, ha az áttörés kijáratánál legalul csakis a hátulsó vidék hordalékai vannak s az áttört hegység hordalékai erre helyezkednek rá, míg a regresszió alkalmával ez éppen fordítva van. Hosszanti völgyek akkor is keletkezhetnek, ha a subseqens (a csapásban fekvő) mellékvölgyek egyesülnek a régebbi párhuzamos harántvölgyekkel (270. kép).

Eredeti méretű kép

283. kép. Az epigenetikus völgy keletkezése. A folyó legelőször az a-a' szintben folyt és a b-b' szintbe való mélyebb bevágódása alkalmával keresztül vágja az alaptalaj betemetett kiemelkedését, a mely ellentállóbb kőzetekből áll.

Eredeti méretű kép

284. kép. Az a b áttörési völgy keletkezése a hátulsó vidék erősebb letarolása folytán A B a vidék régi felszíne A' a b B' a vidék új felszíne. A folyó előbb az A-B ellentállóbb kőzetfelületen folyt és mélyedése közben az alább fekvő s puhább kőzetekből alkotott hátsó vidéket erősebben lehordta. A vonalkás rétegek puhább, a téglaszerű rétegek keményebb kőzetet jelentenek.

Eredeti méretű kép

285. kép. Áttörési regressziós völgy keletkezése a folyónak a-tól d-ig való hátráló bevágódása következtében és az A hosszanti völgy megcsapolása.

A folyóvízi (fluviatilis) letarolás mint tömegeltolódás.

A Föld domborzatának kialakulásában úgy általános elterjedése, mint erős hatása miatt a folyóvízi lehordásnak van a legnagyobb jelentősége. Ez az erő lineárisan működik, a vízfolyás legmélyebb pontjain csak az esést követve (nem hegynek fölfelé) és csakis a legkisebb vízerecskék sűrű hálózata, az esőmosásokkal, valamint az elmállással támogatva és a felszíni talajtömegeknek önálló mozgásai síkot kiegyengető erejökkel irányítják. A tájképen ez erősíti a domborzat különbségeit, a melyek a kőzetek váltakozó ellenállóképességéből erednek és végre is általános kiegyenlítéshez vezet. A szárazföldek tömegveszteségének a főoka a folyóvízi erózió. A veszteség mértékét különféle számítások segítségével igyekeztek megállapítani. Az Elbe évenként 753717 tonna oldott- és 776310 tonna hordalék-anyagot szállít ki Ausztriából, vagyis vízterületét évenként 1/43 mm-nyire hordja le. A Jangcze-kiang évenként 182 millió köbméter hordalékanyagot visz a tengerbe és körülbelül 12000 év alatt folyóvidékét 1 méternyire hordja le; a Hoangho a következő számokat adja: 496 millió köbméter és 4800 esztendő, a Misszisszippi 212 millió m3 és 19000 év, a Duna 36 millió m3 és 22000 év, a Ganges 180 millió m3 és 7700 év, a Pó 11 millió m3 és 2400 év. Ezek az értékek természetesen közepesek, mert a hegységben sokkal nagyobb a lehordás, mint a síkon. Közép- és Nyugat-Európából körülbelül 40000 év alatt egy méter vastagságú kőzetréteg távozik el. Némi fogalmat alkothatunk magunknak a geológiai korszakok hosszúságáról, ha fontolóra vesszük, hogy egyes vidékekről milyen kőzettömegek távolodnak el. Eggenburg környékét, Alsó Ausztriában, az idősebb mioczén üledéke a tenger színe felett több mint 500 méternyire borította be és messze területen legalább 200 méter vastagságú takaró távozott el innen, a mihez több millió esztendőre volt szükség. Svábországban (Württemberg királyság), Hessenben és a Frank-Jura területén a mioczén óta a mezozoikumból vagy 1500 méter vastagságú tömeg távolodott el, a mi a mai eróziós-viszonyok mellett 60 millió év munkáját jelenti. Igaz ugyan, hogy egyéb körülményekkel is kell számolnunk, de mégis csak a lehordás szolgáltatja a mértéket a geológiai folyamatok hosszú időtartamának a meghatározásához. Ha azonban a ma kapott tömegek szerint föltesszük, hogy Európát 7 vagy 10 millió év alatt a lehordás a tenger színével teszi egyenlővé, akkor megfeledkezünk arról, hogy a letarolás azonnal megbénul, mihelyt egy bizonyos mértéken túl előrehaladt.

Ha az eső és folyóvízi letarolás nyugalmi pontjához érkezik és végső felületét eléri, akkor az eróziónak ez a módja, anélkül, hogy valamely éghajlati változás bekövetkeznék, csakis akkor elevenedik meg újra, ha a vidék emelkedik, vagy az erózió bázisa sülyed. Ekkor ismét megindul a völgyképződés és letarolás, megkezdődik az erózió új korszaka és az erózió következménye, a mely ismét éppen a végső felület megteremtésén fáradozik. Természetesen az is előfordulhat, hogy valamelyik eróziós-periódus félbeszakad és hogy a régit valamely új folyóvízi- vagy valami más eróziós-alak (pl. a tengeri-erózió) váltja fel.

A talajvíz.

A légkörbeli vizek a vízeresztő (vagy vízátbocsátó) talajokba (homok, kavics, morénatörmelék, lösz stb.) szivárognak s az első vízrekesztő (vagy vízálló) rétegen szétterülve, ennek domborzatához alkalmazkodnak: ez a freátikus réteg talajvize. Nedves éghajlat alatt többé kevésbbé csekély mélységben, mindenütt megtaláljuk a talajvizet, a hol a mélyedésekben, a síkon és a völgyekben vízátbocsátó kőzetből van a vidék felszíne, viszont hiányzik onnan, a hol vízáthatatlan (vagy vízálló) alaptalaj emelkedik föl tükre fölé. Abban az időben, a midőn még a vízszolgáltatás a kutak segítségével történt, Bécsben, a belvárosban, azt is megfigyelték, hogy a talajvízben olyan szigetek bukkannak fel, a melyekből a kutak nem szolgáltattak vizet (286. kép). A talajvíz állása a beszivárgástól függ és az évszakok meg az éghajlati változás szerint emelkedik és sülyed. A talajvíz szintje csak azokban a zárt teknőkben vízszintes, a melyeknek vízrekesztő talajuk van, egyébként a talajvíz a vízrekesztő réteg lejtőjét követi és lassan folyik tovább; a tükre szabálytalan hullámos felület, a melynek domborzata a hidroizohipszák (hidrohipszák) futásától függ. A hidroizohipszák azok a vonalak, a melyek a talajvíz tükrének egyenlő tengerszínfeletti magasságú pontjait összekötik egymással. Az áramlási sebesség naponta csak néhány méterre rúg (a homokban vagy 4 m, a kavicsban 40 m), azonban a talaj lejtőjétől és vízátbocsátó képességétől függ s emelkedik a talaj pórusainak térfogata szerint. A pórus-térfogat nem egyéb, mint az anyag üregeinek összege az össztérfogat százalékában kifejezve. Minthogy a legfelső vízrekesztő talajréteg a lapályokon és a halomvidékeken, a hol csupán a talajvíz nyer nagyobb jelentőséget, többnyire a felszíni domborzattal fekszik többé-kevésbbé párhuzamosan, eszerint látszólag a talajvíz tükre is a domborzattal egyezik.

Eredeti méretű kép

286. kép. A víztartalmú (függélyesen vonalkázott) homokból (pontozott) a vizet át nem bocsátó, vagy vízrekesztő (vízszintesen vonalkázott) kőzet gátja emelkedik föl. A vízrekesztő gátba mélyesztett a kút nem ad vizet, míg a b, b kutak a laza homokban bőséges vizet tartalmaznak.

A nagy folyók árterületén a talajvíz a folyók esése szerint mozog. Itt a folyótól a parti dombok felé a talajvíz tükrének: emelkedése mutatkozik, ha a folyó onnét vizet kap, a mi az esőben gazdag éghajlat alatt történik (287. kép). Ha azonban a folyó partvidékének vizet ad le, akkor a talajvíz tükre mindkét oldal felé sülyed. Így van ez a Thébéi királysíroknál, a melyek teljesen, szárazak, bár a Nílus tükréhez képest 25 méterrel mélyebbre nyúlnak. Természetesen az ilyen aszályos (arid) vidéken a víz elpárolgása a 4 km hosszú úton nagyon jelentékeny lehet.

Eredeti méretű kép

287. kép. A talajvíz áramlása a dombvidéken. A vizet át nem bocsátó kőzet vízszintesen vonalkázott, a vizet átbocsátó anyag pontozott, a talajvizet tartalmazó réteg függélyesen vonalkázott. A talajvíz a folyó felé áramlik.

Mihelyt a folyó árvíz alkalmával a talajvíz tükre fölé ér, azonnal bővíti a talajvizet, a mely oldalt annyira terjeszkedik, amennyire azt a vízrekesztő réteg domborzata megengedi. A talajvíz állását tehát a folyó és a felszíni beszivárgás szabályozza. Mégis bizonyos elkéséssel követi a talajvíz állása a folyó váltakozó vízállásmutatójának magasabb vagy mélyebb állását; az elkésés a talaj vízátbocsátó képességétől függ és az illető pontnak a parttól való távolságával növekedik. A késlekedés ideje gyakran egy egész hónapig terjedhet, sőt még annál is hosszabb lehet. Azok a folyók, a melyeknek vizetátbocsátó partvidékük van, magas vízállás alkalmával ezen a módon víztömegeiket a talajvízben raktározzák el, ez pedig, ha a folyó a talajvíz állása alá sülyed, lassankint ismét visszaáramlik a folyóba és ennek vízhozamát kiegészíti. Az ilyen vízfolyásoknak kiegyenlített víztömegük van az évszakok rendes váltakozása alkalmával, míg más folyók, a melyek vízrekesztő talajú mederben folynak, arra nem képesek, hogy a szűkös hozzáfolyás idejében forrásvidékükön pótlást szerezzenek. Ezek a folyók a vadvizeket, a beléjük áramló csapadékmennyiséget, gyakran pusztítás közben, rövid idő alatt levezetik és hamar elapadnak. Szabályozása előtt kitűnő példa volt erre a Wien folyó, melynek medre a fliskőzet vízrekesztő szétmállott agyagába és márgába van beágyazva. Azok a vízfolyások, a melyeket a talajvíz táplál, nem fagynak be.

Mennél finomabb az anyag, annál nagyobb ellentállást fejt ki a talajvíz mozgásával szemben. A folyó és a talajvíz szintjének kiegyenlítése különböző gyorsasággal történik. Egy kútból talajvizet merítettek s ez alkalommal a víztükrének minden oldal felé irányuló sülyedését figyelték meg, a mely 6 méter távolságra 1 méterig terjedő esést mutatott.

Arról a hatásról, a melyet a talajvíz a talajrétegekre gyakorol, későbben szólunk. Erre nézve nagy jelentőségű a szemecskék nagysága szerint különböző kapilláris emelkedési magasság a homokban, vagyis a víznek hajcsövesen felszívódó ereje, a mely 5-2 mm nagyságú szemecskénél 24 óra alatt 2 cm-nyire rúg és a 0.04-0.02 mm átmérőjű szemecskénél 115 cm-ben éri el a maximumot. A 0.002-0.001 mm kicsinységű szemecskéknél a maximális emelkedési magasság csak 5 ½ cm Általában a legnagyobb emelkedési magasságot 245 cm-ben állapították meg, a melyet a megfigyelések szerint a 0.02-0.01 mm átmérőjű szemecske 30 nap alatt ért el. A 2-1 mm nagyságú anyagban a végső eredmény 6 ½ cm volt 3 nap alatt.

Gazdasági és közegészségi szempontból nagy jelentőségű a talajvíz, a mennyiben a települések vízellátása főképpen erre van utalva. Tanulmányozása tehát nagyon fontos és mégis különös, hogy a legtöbb állam törvényhozása az ezzel kapcsolatos jogviszonyokat még nem szabályozta. A talajvíz többnyire szénsavas mészben és szénsavas magnéziában bővelkedik: ez azt jelenti, hogy a víz kemény. Továbbá többnyire oldott állapotban barnavasat és mangánt tartalmaz s ezek az anyagok barnára, sőt feketére színezik a kavicsokat. Amennyiben a felszíni vizek kilúgozzák a humuszréteget, szerves mállási termékek is a vízbe juthatnak. Ilyenek pl. a salétromsav, salétromossav, kén, klór stb., a melyek az egészségre ártalmasak. A baczillusok által megfertőzött talajvíz a járványok veszedelmes székhelye. Például kolerajárvány alkalmával többször kimutatták, hogy a betegség elterjedése a talajvízzel állott összeköttetésben. Kutak ásása alkalmával arra kell ügyelni, hogy a kutat távoltartsuk a közvetlenül a felszínről leszivárgó vizektől (beszűrődő vizek) és csak olyan helyen üssük meg a vizet a mélyebb szintben (ez a mélység nálunk körülbelül 20 m), a hol a víz az átszivárgás alkalmával hatalmas homoktelepen hatol keresztül és körülbelül az illető hely évi közepes hőmérsékletét állandóan mutatja. A helység csatornázása a talajvíz eltisztátalanítását meggátolja, egyúttal a tükrét is sűlyeszti, minek következtében a talaj szárazabb és csirátlan lesz. A magas talajvízállás az emberi településre nézve alkalmatlanná teszi a talajt és egyúttal ködképződést is okoz. Vidékeinken a talajvíz csekély mélységben fekszik a felszín alatt és számos kút tárja fel. Ha a nagy vízelvonás folytán tükre sülyedni kezd, akkor láthatjuk, hogy készlete nem kimeríthetetlen, hanem minden egyes, egymástól többé-kevésbbé elválasztott talajvízmedenczében korlátolt mennyiségű.

A Kieli-öbölből kiinduló 9 m mély Északkelet-tengeri csatorna, vagy Vilmos-császár-csatorna lecsapoló hatásával a talajvizet 8 km-nyi távolságig helyenként 20 m-nyire sülyesztette.

Megkülönböztetjük a talajvíz napi, évi, évszakos és százados ingadozásait, a melyek különféle okoktól, különösen a csapadék mennyiségétől függnek. Az évi ingadozás eléri az 1 métert. Az erdők alatt a csekélyebb beszivárgás következtében a talajvíz tükre mélyebben fekszik, mint a szabad terület alatt, egy alkalommal pl. körülbelül 11 méter szintkülönbséget állapítottak meg 190 méter távolságra.

Száraz országokban a talajvíz tükre nagyon mélyre sülyedhet. Texasban még 300 méter, a Transzkáspi vidéken pedig még 660 méter mélységben sem érték el. E miatt a sivatagi növények gyökerei többnyire feltűnő hosszúak, hogy a talajvizet elérhessék. A Tamarix-on 30 méter hosszú gyökereket figyeltek meg.

Ha a vidék felszíne a talajvíz tükre alá sülyed, a víz a napfényre jut (talajvízforrások, 288. kép). Ha a völgy bevágódik a talajvízbe, akkor a víz odaáramlik (völgyforrás) és a patak további útjában a kavicsmederből való odaszivárgás következtében növekedik. Ha a talajvíz állása sülyed, a patak kiszárad. A domborzat teknőiben forrás-tócsák és tavak keletkeznek. Ilyen például a Fertő-tó, a mely a csapadék mennyisége szerint terjeszkedik és időnként kiszárad. A Bécsi-medenczében gyakran láthatni az agyag téglaművekben a talajvizet tartalmazó szinteket bevágva, a melyek ott keletkeznek, a hol a vizetátbocsátó homok vagy homokos agyag alá vízrekesztő agyag települt (289. kép).

Eredeti méretű kép

288. kép. Talajvízforrások keletkezése: a, a-nál és a talajvízátbukó-forrásnál: b-nél. G, G jelzi a vízrekesztő vagy vizet átbocsátó kőzetben a talajvíz tükrét; míg a víztartó réteg alá a vízrekesztő vagy vizet át nem bocsátó kőzet települt.

A talajvízforrásokhoz számíthatjuk a törmelék-forrásokat is, a melyek a törmeléklejtő lábainál jutnak napvilágra. Ha a talajvíz vízrekesztő teknőben megreked, akkor ennek peremén keresztül folyva, forrás gyanánt törhet ki (átbukó, v. túlfolyó forrás; 288. kép).

Hideg országban, pl. Szibériában, a 20-25 m mélységig leható fagyok következtében meg van fagyva a talajvíz (Tjäle). Nedves éghajlat alatt a talajvíz, súlya következtében a mélybe sülyed, a száraz éghajlat alatt pedig az erős párolgás következtében beálló nagy hajcsövesség következtében fölemelkedik. Ezen az úton feloldó, lerakó és átalakító hatása van s erről későbben még részletesebben szólunk. A tengervíz is talajvíz gyanánt hatol be a szárazföldbe, tükre emelkedik a szárazföld belseje felé és az édesvíz könnyebb réteg gyanánt úszik a tetején. Az Észak-Keleti tengeri (Vilmos császár) csatorna mellett a szárazföld belsejében 7.5 km-ig lehetett az árapályt fölismerni a talajvíz tükrének több órás késéssel bekövetkező eséséből és emelkedéséből. A francziaországi Lille-ben, a tengertől 60 km-nyire a katonai kórházban levő kútban az apály és dagály váltakozása még észlelhető.

Eredeti méretű kép

289. kép. Víztartalmú szintek (sötét színnel jelölve) két különböző vízátbocsátó réteg határán a pontusi-pannoniai korú kongeriás agyagban Bécs mellett. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele szerint.)

A talajvíznek sajátságos eróziós tüneménye észlelhető Alsó-Ausztriában, a Cseh-őshegység tömegének peremén. A Cseh-masszivum domborzatát mioczénkorú üledékes takaró borítja.

A beszivárgó vizek ennek földalatti medrében gyűlnek össze és a homokos agyagos telepek kiöblítése és a fedő-meszek utánaszakadása következtében alulról fölfelé a régi folyómedret kimossák (anekkaterétikus erózió, 290., 291., 292. kép). A régi betemetett domborzatnak ilyen módon való exhumálása bizonyára többször előfordul, csakhogy mostanáig elkerülte a megfigyelést.

Eredeti méretű kép

290., 291. kép. Kiújuló letarolás a talajvíz kimosása által, ú. n. anekkaterétikus erózió. A talajvíz régi folyómeder körvonalait mossa ki a csehországi őshegység peremén, Alsóausztriában. G gránit, T mioczénkorú agyag, S homok, K fedőmészkő.

Eredeti méretű kép

292. kép. Kiújuló letarolás által keletkezett völgyrészlet, a mely az a és b fedőrétegek utánaszakadásából származott, a c agyag felületén végbement talajvízkimosás (anekkaterétikus erózió) folytán. Brunnstube, Eggenburg mellett, Alsó-Ausztriában. (HIESBERGER G. fotografiai fölvétele szerint.)

Egyes úgynevezett epigenetikus völgyeket lehetne ezen a módon megmagyarázni (a Duna áttörése a Cseh tömeghegységen keresztül: Strudengau, Wachau vidékén.

A karsztvizek.

A szétrepedezett kőzetben a gyorsan beszivárgó csapadékvíz a hasadékok hálózatát követi és míg az ilyen vidék felszíne a puszta kősivatag képét nyujtja, addig a Föld alatt a víz nagy tömege folyik tovább. Ilyenek a viszonyok a karsztnak nevezett vidékeken, a melyeknek sajátságos mállási formáit már kiemeltük volt. A karsztvidék típusát különösen a nedves, mérsékelt éghajlat alatt találhatjuk meg és pedig a tenger tükrétől fel egészen a magas hegységekig, de a forró égöv alatt is előfordul. A felszíni vízfolyások hiánya következtében nagyobb távolságokon át nagyrészt hiányoznak innen a völgyek, a melyek egyébként a domborzati formákon uralkodnak. A kopasz mésztalajba dolinák sülyednek be s a mésztalajt karrok és esőbarázdák szakgatják széjjel. Cső- és kútalakú üregek (geológiai orgonák, karsztaknák) többé-kevésbbé függélyes irányban rágják belé magukat a kőzetbe.

Eredeti méretű kép

293 kép. A Source de I'Ecluse barlangrendszer hosszanti szelvénye, Ardêche mellett, Francziaországban. (MARTEL E. A. után.) a akna, b, e, f szivornyák vagy szifók, c, d bejáratok, g folyó.

Nemcsak a csapadék szivárog be a karszttalajba, hanem eltűnnek a szétrepedezett kőzetben azok a vízfolyások is, a melyek vízrekesztő talajról jutnak a karsztvidékre. Így veszít a Duna víztömegéből 4 m3-t másodperczenként Immendingen mellett, a Sváb Alpokban a hasadékos mészkövek területén, úgy hogy alacsony vízállás alkalmával évenként körülbelül 77 napig teljesen kiszárad. Innét délfelé 12 ½ km távolságban és 170 méterrel mélyebben az eltűnő víz az Aach forrása gyanánt kerül ismét a napvilágra, másodperczenként körülbelül 7 m3 vizet szolgáltat és a Rajnába ömlik. A karsztfolyók arra törekednek, hogy a szívó lyukakat (ravaszlyuk), eltűnési pontjukat (elnyelő lyuk), a melyeken keresztül a földalatti csatornába jutnak, a folyón fölfelé áthelyezzék, a mennyiben új csatornákat keresnek, miáltal az alsó szakasz szárazon marad.

A víz a kőzet hasadékait követi és útjában a mélységben oldó hatásával csatornákat mar ki, a melyek egymással egyesülnek, majd ismét elágaznak és egész földalatti folyórendszert alkotnak. Hordalékszállítás következtében fokozódik az erózió. A csatornák keskenyek és magasak, ha a hasadékokat követik, és alacsonyak, ha a rétegfelületeken haladnak. Többnyire vízszintes szakaszok váltakoznak meredek leszakadásokkal, a melyeken keresztül vízesés alakjában zuhan le a víz. A hasadékok által előkészítve légnyomás folytán meginduló szivornya (szifó-szerű) vezetékek is keletkezhetnek. A nyomás alatt álló víz különösen erősen támadja meg a falakat, sőt még a boltozatot is (eforáczió, 293. kép). Ezen a módon rövid szakaszon keresztül a víz alulról fölfelé irányított eróziót fejthet ki.

Eredeti méretű kép

294. kép. A Rackbach búvópatak eltűnése ravasz lyukban, magas vízállás alkalmával Adelsberg közelében, Krajnában. (SCHÄBER M. fotografiai fölvétele szerint.)

A fedőboltozat beomlása következtében a földalatti folyóvíz (búvópatak) szakaszai napfényre kerülhetnek és ekkor láthatjuk, hogy a meredekfalú völgyben zúgó folyó a víznyelő lyukba folyik bele (vak völgyek, 294. kép). E tüneménynek legszebb példáját a Reka folyón, Sankt-Kanzian mellett, a krajnai Karsztban láthatjuk, a hol a folyó a helység előtt eltűnik és földalatti folyását a beszakadás következtében a helység alatt még egyszer megláthatjuk, 70 méter mélységben (295. kép), majd egy magas dómban tűnik el ismét és vizét 25 km hosszú földalatti útja után a hatalmas Timavo és más források hozzák napszínre, míglen Trieszttől nem messze a tengerbe torkollik. A Rachbach-ot Adelsberg mellett Krajnában természetes hidak boltozzák (296. kép), a melyek a boltozatnak helyenként való beszakadása útján keletkeztek. A barlangokból kilépő folyók a boltozat beszakadása folytán, a búvólyukat (víznyelő-aknát) a folyó mentén fölfelé helyezik át és a búvólyukat ezért sok esetben törmelékhalom takarja, a melyből a víz nagy erővel tör ki. A Garda-tavon Cassone kis kikötőjében, a Monte Baldo lábainál a kavicsmederből egy kis folyó erős áramlással tör elő.

Eredeti méretű kép

295. kép. A Reka földalatti karszt-folyó részlete, a mely beszakadt dolina révén napfényre került, St. Kanzian mellett, Divacca közelében. (A Német és Osztrák Alpesi Egylet Partvidéki Szakosztályának fotografiai fölvétele után.)

Azokat a karsztforrásokat, a melyek valamely barlangból többnyire patak alakjában jutnak napfényre, a francziaországi Vaucluse forrásairól Avignon mellett, Vaucluse-forrásoknak nevezték. Vizüket nem tisztítják, mivel azonban a mészhegységben a víz kevésbbé van kitéve az elmocskolódásoknak, nagyrészt ivóvízszolgáltatásra igen alkalmasak.

Eredeti méretű kép

296. kép. Természetes kis híd a Rackbach fölött, St. Kanzian mellett, Adelsberg közelében, Krajnában. (SCHÄBER M. fotografiai fölvétele szerint.)

Sok tóban a tófenékről erős források törnek fel, a melyeket gyakran felbugyogásuk árul el. Ezt a tengerpartokon is megfigyelhetjük s az ilyen helyeken a sós vizek között édes vizet lehet meríteni. Erre szép példát láthatunk a kilikiai partokon Selefke és Mersina között; e forrásoknak itt olyan erős felhajtó erejük van, hogy egyik közűlök, a mely körülbelül 1 méter átmérőjű függélyes búvólyukból emelkedik föl, a belédobott ökölnagyságú köveket ismét kilöki. Ragusánál, közvetlenül a dalmácziai tengerpart mellett, édes források törnek föl és Priluka mellett olyan erővel bugyognak föl a tengerben, hogy az esős évszakban még a csónakok is kikerülik.

Eredeti méretű kép

297. kép. Beszakadási dolina St. Kanzian mellett, a Karszt vidéken. (A Német és Osztrák Alpesi Egylet Partvidéki Osztályának fotografiai fölvétele.)

A barlangüregek beomlása következtében a felszín sülyedése következhetik be anélkül, hogy teljesen szabad összeköttetés, keletkeznék. A talajban különböző mélységű köralakú tölcsér keletkezik, a mely a dolinához hasonlít és horpadásnak, földomlásnak, vagy beszakadási dolinának nevezzük (297. kép). Ilyenek mesterséges úton, bányászkodás révén is keletkezhetnek.

Ha a szétrepedezett mészre takaróul árterület települ, akkor ennek kilúgozása, vagy pedig beszakadás következtében a talaj; sülyedése következhetik be (árterületi dolinák).

Néha a barlangfolyó mélyebb szintben helyezkedik el. Ez történt: a Poik-kal az adelsbergi barlangban; a folyó ugyanis régebben magasabb szintben haladva a barlangrendszeren folyt keresztül: ma rajta száraz lábbal mehetünk át, míg a folyó mélyebb hasadékokban folytatja útját. A mai Poik búvópatak eltűnése 18 méterrel mélyebben fekszik, mint a barlang bejárata. Ugyanennyivel sülyednie kellett az Adelsbergi-medencze víztükrének is, a melyet valamikor tó borított el, míg ma magas vízállás alkalmával csak a legmélyebb réteket önti el az ár. A víznyelő aknák, ravaszlyukak (a Karszt ponorai, Görögország katavothronai) elegendők arra, hogy még nagyobb víztömegeket is gyorsan levezessenek.

A karsztvidék feltűnő felszíni alakulata a polje. Széles, hosszan elnyúló, többnyire meredekfalú medencze ez sík fenékkel, mely az alaptalaj fölépülésétől függetlenül, gyakran a hegység csapására keresztben fekszik, oldalt törésekkel határolva. A polje-mezők tehát sekély, árkos beszakadások, a melyek tektonikus úton keletkeztek. Kiterjedésük több száz négyszögkilométert is elér s vízfolyások húzódnak rajtuk keresztül, a melyek mindig víznyelő vermeken, ravaszlyukakon át távoznak. Ha a víz odafolyás alkalmilag oly nagy, hogy a levezető csatorna nem elegendő, akkor átmenetileg időszakos áradás következik be. Ez akkor történik meg, ha a polje a vidék talajvizének magasállása alatt fekszik. Ha azonban a polje talaja tartósan a talajvíz szintje alatt fekszik, akkor állandó tó borítja be, mint pl. ez a Szkutari-i tóval történt Albániában. A Zirknitzi-tó Krajnában az időszakos tavakhoz tartozik. A víz az úgynevezett vízokádó lyukakból jön ki és a lapályt 1-3 nap alatt megtölti. A víz először a magasabb szintben két nagy barlangon keresztül (a két Karlovicza) elég gyorsan folyik le, későbben azonban csak néhány szűk búvópatakon keresztül folyhatik le, a mi 14-25 napig is eltart. A barlangi vizek 2 ½ km hosszú földalatti útjok után a Rackbachban kerülnek napfényre. Ezek az ismétlődő áradások nagyon nagy károkat okoznak a vidék szegény lakosságának és már arra is gondoltak, hogy a vizet inkább mesterséges csatornával kellene gyorsan levezetni. Ezt már a Kopais-tónál Közép-Görögországban sikeresen keresztül is vitték, miáltal nagy területeken termékeny vidékhez jutottak.

Egyes poljékben fiatal harmadkori édesvízi képződményeket találtak, a melyek azt bizonyítják, hogy a polje-mezőket valamikor tavak töltötték ki; akkor tehát a vidék felszíne jóval közelebb feküdt a talajvíz szintjéhez, úgy hogy ez behatolhatott a poljékbe. Akkor még a felszíni vízlefolyás volt az uralkodó. A talajvíz szintjének sülyedése, mely a földalatti vízlefolyás kiképződésével karöltve fejlődött, vagy a karsztvidék emelkedése következtében, vagy pedig a tenger tükrének sülyedése folytán következhetett be. Újabban az a nézet alakult ki, hogy éppen úgy, mint a szárazulatokat a felszíni vízlefolyás, a karsztvidékek hidrográfiai viszonyait a közös talajvíztükör szabályozza. Ez azonban csakis olyan helyeken lehetséges, a hol a vízátbocsátó, szétrepedezett meszek alatt vízrekesztő réteg következik, vagy pedig a tenger közelében, a melyből beszüremkezésnek kell végbemennie. A hol azonban a mészkő nagy vastagságban, tömegesen a tenger szintje felett fekszik, ott nincsen talajvíz. Minden folyó függetlenül arra törekedik, hogy medrét mennél mélyebbre helyezze, amennyire azt a repedések és a kilúgozás megengedik. Beiszapolódás alkalmával, vagy pedig a mész eltávozása következtében, a mely viszont a víz széndioxidjának elvesztése alkalmával következik be, barlangjáratok keletkezhetnek, miáltal a mélyebbre való helyezkedés legalább is késlekedik.

Eredeti méretű kép

298. kép. Szárazvölgy a kilikiai mészplatón. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele.)

A Föld legnagyobb kiterjedésű barlangja Kentucky-ben, az Északamerikai Egyesült-Államokban, a Mammutbarlang, a mely összesen 350 km hosszú és egészen Indiánáig terjed. Ismert karsztvidékeket találhatunk Boszniában, Görögországban, Kilikiában, a Libanonon, a Rauhi-Albon, Wesztfáliában, Morvaországban, a Frank-Jurában, Dél-Francziaországban, Belgiumban, Skócziában, Czelebeszen és Jukatánon, egyszóval mindenütt, a hol a szükséges körülmények megvannak. Ilyen tényezők: csekély mértékben vagy teljesen zavartalan mésztömegek, kevés tisztátalansággal, erős repedezés és gazdag csapadék. Ilyenkor a chemiai erózió uralkodik, a vizek beszivárognak és a víz körútja a Föld alatt megy végbe. A 298. kép a kilikai mészfensík egyik száraz völgyét ábrázolja.

A Földközi-tengermelléki karsztok mai kopárságát sokan ezen partmelléki alakulatból származtatták. Ez a megállapítás azonban nem helyes, mert az összes típusos karsztjelenségek még magukban az őserdőkkel borított mészvidékeken is előfordulnak, mint például Krajnában és más helyeken. Kimutatható, hogy a növényzet hiánya az erdők elpusztulása révén keletkezett. A Karsztot egykor erdők borították; csakis az a rablógazdálkodás, a mely a római idők óta szállította a fát a flották és Velencze czölöpei részére, továbbá az erdősítés hiánya okozta ennek a kősivatagnak a kiképződését. Amidőn a fák védő lombsátorukkal és gyökereikkel a cserjéket és gyeptakarót a kiszáradástól többé már nem védték, a vékony humuszréteget leöblítette az eső és elfújta a bóra, a csapadék pedig gyorsan beszivárgott a nyitott és felszínre kerülő hasadékokba. Minthogy a mészhegységben csaknem teljesen hiányoznak a szétbomlás maradványai, a karsztvidékeken nem keletkezhetik magától újra olyan föld- és növényzeti réteg, a mely magasabbrendű növények részére tápláló talajt tudna nyujtani. Jelenleg nagy költséggel kezdték meg egyes kisebb vidékek erdősítését s ez eredménnyel is járt. Még kirívóbban mutatkoznak az erdőpusztítás következményei a kilikiai Karszt-platón (299. kép), a hol a kősivatag közepén még megtalálhatjuk a pompás ókori és középkori épületek romjait. Ezek nagyrészt olyan helyeken vannak, a hol ma már néhány nyomorúságos pásztor sem találja meg életszükségleteit. Régi adatokból tudjuk, hogy ezt az országot valamikor erdők borították és a puszta sziklákból nagy területeken végig számtalan kiszáradt fatönk meredezik ma is ég felé. A szálas erdőket itt az ókorban, az óegyiptomiak idejétől fogva a legkíméletlenebbül zsákmányolták ki.

Eredeti méretű kép

299. kép. Karsztvidék a Jedi Bel-en, Kilikiában. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele.)

A karsztjelenségek közé sorolhatók az úgynevezett tengeri malmok Argostoli mellett, Kephalónia szigetén; azonban más helyeken, pl. Fiume mellett is ismeretesek. Argostoli mellett, mesterségesen kiszélesített csatornán keresztül, évenkint 200 millió köbméter tengervíz folyik erős áramlással a szárazföldbe és a vizet szívólyuk nyeli el. A jelenség magyarázata nem állja meg helyét. Lehetséges, hogy a víz valamely vulkáni tűzhely felé áramlik és ott gőzzé válik, vagy pedig a sziget elpárolgó talajvizét pótolja ki; de talán valamely földalatti forrás szívó hatása is lehet ezen jelenség oka.

A magas hegységek mésztömzsei és mészfennsíkjai nagyon kialakult karsztvidékeket tárnak elénk. Itt is a Föld alatt folyik le a jelentékeny víztömeg, különösen hóolvadáskor. A forrásszintek a közbeékelt vízrekesztő telepeken jelennek meg, a Mészalpokban különösen a werfeni rétegek határán. Sokszor előfordul, hogy az erős források a hegy lábánál törnek elő, mint pl. a bécsi vízvezeték forrásai, továbbá a Schreier-forrás (300. kép), vagy a Hirschbrunn és Koppenbrülli forrás Hallstadt mellett. Azokon a barlangi folyosókon folynak keresztül, a melyek a karsztplatókat átjárják és részben csak utolsó maradékai annak az egykor sokkal nagyszerűbb karsztfolyórendszernek, a melynek széles csatornáit, pl. a Dachstein-masszivumban, különböző szintekben csak a legutóbbi időben mutatták ki. A mészfennsík magaslatain kvarcz-görgetegek kavicsait (úgynevezett szemköveket) találták, a melyek csakis a Központi-Alpokból származhattak. Hajdani folyók szállíthatták azokat ide abban az időben, a mikor az északalpesi hosszanti völgyek még nem voltak meg. Ez azt bizonyítja, hogy azok a mészplatók, melyeket ma mély völgyek tagolnak szét, valamikor összefüggő felületet alkottak. A vizek innét kezdetben a felszínen folytak le, későbben azonban éppen úgy, mint a Karsztban, szintén földalatti utat teremtettek maguknak. Ezeknek a régi hidrográfiai viszonyoknak megvilágítása nagy jelentőségű azon fiatalabb zavarodásoknak a magyarázatára nézve, a melyek a hegységet érték. Ezáltal a tektonika tényeken nyugvó számos alaptanhoz fog jutni.

Eredeti méretű kép

300. kép. A Schreier-forrás Hinterwildalpen mellett. (MARK TIVADAR fotografiai fölvétele.)

A barlangokban sajátságos állatvilág él, a mely részben a sötétségben való élethez alkalmazkodott; egyes állatok látószervei hiányoznak és a színezésben jellemző változásokat mutatnak. Ilyenek a barlangi angolna, a rovarok, a pókok, a százlábúak és a rákok.

Hazánk mészkő-hegységeiben ugyancsak változatos karsztjelenségeket, búvópatakokat, dolinákat s azonkívül számos barlangot találunk. A több száz különféle barlang között legnagyobb az Aggteleki-cseppkőbarlang Gömör vármegyében. A Baradla néven ösmert barlang teljes hossza 8480 méter, nagyságra a Mammouth's Cave s az Adelsbergi barlang után mint 3-ik következik. Ebben a barlangban az ősember a történelem előtti korban évezredeken át tanyázott, a miként ezt báró NYÁRY JENŐ ásatásaival kiderítette. Nevezetesek a Bükk hegység barlangjai is, a mik újabban HERMAN OTTÓ, KADICS OTTOKÁR és KORMOS TIVADAR kutatásaival váltak ismeretessé. Különösen az alsóhámori Szeleta-barlang tűnik ki gazdag diluviális maradványaival. A Szeleta-barlang a Szinva medre fölött 95 m magasan nyílik, a júra-korú mészkőben kettős ágának hosszasága 110 m körül van. A Szeleta-barlangot KADICS OTTOKÁR 1908-1912 között teljesen kiásatta, s átlag 5 m mély barlangi agyagjában nem kevesebb mint 1600 példány paleolit-eszközt talált a diluviális korból. A Szeleta-barlang ezidőszerint az ú. n. solutrèi iparnak európaszerte leggazdagabb maradványa. Igen fejlett barlangokat ismerünk a Bihar-hegység mészkő vidékén; ilyenek az Oncsászai és Igriczi-barlangok, a melyekben a diluviális korú állatoknak, különösen a barlangi medvének temérdek csontvázát találjuk. Hunyad megyében a csoklovinai Cholnoky-barlang a foszfát-tartalmú barlangi trágya-anyagával keltett nagy érdeklődést a háború alatt, s ez a foszfát-trágya HORUSITZKY HENRIK szerint a krassószörényi barlangokban is megtalálható. Hazai barlangjainknak tudományos kutatásával a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Szakosztálya foglalkozik, a mely a barlangoknak úgy geológiai, paleontológiai, mint zoológiai és archeológiai kikutatását is felöleli.

A Magyar Birodalom karsztos vidékeit VERESS JÓZSEF a következőképp csoportosítja: 1. Magyar-karszt a Gömöri mészkőhegységben, 2. Palócz-karszt a Borsodi Bükk-hegységben, 3. Oláh-karszt a Bihar-hegységben, 4. Délmagyarországi, 5. Dunántúli karsztos vidék a Bakonyban s Mecsek hegységben, 6. Horvát- vagy Liburniai karszt.

A források

A csapadék változó mennyiségű része beszivárog a sziklatalaj hasadékaiba vagy a vizet átbocsátó kőzetek likacsaiba. Ez az éghajlattól függő vízmennyiség akkor nagyobb, ha az esők az egész éven keresztül egyenletesen vannak elosztva. A talaj vízátbocsátó képessége (permeabilitása) ennélfogva nagyjelentőségű a hidrográfiai viszonyokra nézve. Az agyagok, a palák és a tömeges kőzetek nagyon vízállók, míg a homok, homokkő, kavics, tufa, mészkövek és a vulkáni kőzetek többé-kevésbbé átbocsátják a vizet. Azok a kőzetek, a melyek már vízzel vannak telítve, a legkevésbbé bocsátják át a vizet. Az összes kőzeteknek van víztartalma és ezt a hajcsövesen kötött (kapilláris) víztartalmat hegységbeli-, hegyi- vagy bányanedvességnek nevezzük. A kapilláris víztartalmat úgy állapítjuk meg, hogy meghatározzuk, mennyit veszít a kőzet 110°-os szárítás mellett súlyából. A vízátbocsátó képesség és ennek oka, a pórusok térfogata, az egyes szemecskék fekvésétől és alakjától függ s az egyenlő nagyságú elemeknél körülbelül 25 és 48 % között ingadozik. A laza homok pórus-térfogata 37.6-51.2 %, az összeálló homoké 29.6-42.4 %, a folyóbeli alluviális üledéké körülbelül 30-35 %. A különböző nagyságú szemecskék kisebb pórustérfogatot adnak. A víz a nehézségi erő hatása következtében a lehető legmélyebbre törekszik behatolni. Kiszámították, hogy ez körülbelül 12000 méterig lehetséges, a hol a nagy nyomás a további behatolást meggátolja. Abban a mélységben már a kritikus hőmérséklet (365°) uralkodik. Ennek a számításnak azonban, úgy látszik, alig van valami gyakorlati jelentősége, mert a legmélyebb bányaművek szárazak, tehát a mélység felé a hegység nyomásának következtében a felszíni vizek útjai el vannak zárva.

Ha valamely vidék felszínének szerkezetében vízátbocsátó és vízhatlan rétegek váltakoznak, akkor a csapadékvíz a vízeresztő (vagy vízátbocsátó) rétegbe fog behatolni és annak fenekén követi a lejtőt (rétegvíz). Ha ezt a vízátbocsátó réteget fölfelé vízhatlan (vízálló vagy vízrekesztő) réteg határolja, akkor a víz a víztartó rétegben hidrosztatikus nyomás alá kerülhet és a közlekedő edények törvényeinek lehet alávetve. Ha kijut a víz a napfényre, akkor rétegforrásnak nevezzük. Megkülönböztethetjük a leszálló és a felszálló rétegforrásokat. A leszálló források követik az azonos irányban lejtő réteget (301. kép), míg a felszálló források redőzött réteges kőzetben fordulnak elő és a túlnyomás következtében a fölemelkedő ágból ömlenek ki (átbukó források). A víz fölhatolása valamely vetődés (hasadék) mentén is bekövetkezhetik és az ilyen felemelkedő forrást vetődéses vagy hasadék-forrásnak nevezzük. Sík vidékeken a vizet tartalmazó rétegek települése teknőalakú is lehet és ilyen helyen az is lehetséges, hogy a nyomás alatt álló víz szökőkútszerűen feltör, ha útját mélyfúrással megnyitjuk (302. kép). A mélyfúrás technikáját a kínaiak már régen gyakorolták és Európában az Artois grófságban alkalmazták először. Ezeket a kutakat artézi kutaknak nevezzük. A párizsi medenczében La Grenelle artézi kútja 545 m mély és 16 m magas sugárban perczenkint 6½ hl vizet szolgáltat. Bécs mellett és sok más helyen, azonkívül különösen az algiri Szahara egyes mélyebben fekvő vidékein ilyen kutakat eredményesen fúrtak. A sivatagban sikerült ezen a módon az izzó homokban tágas oázisokat létesíteni. Ilyen alkalommal a vízzel együtt, élő halak, ollótlan rákok s kagylók és csigák kerülnek napfényre, a milyenek a felszínen mindenütt élnek és a melyek valóban csak átmenetileg élnek a föld alatt.

Eredeti méretű kép

301. kép. Rétegforrások. Az a-nál beszivárgó víz b-ben mint leszálló rétegforrás, az a1-nél beszivárgó b1-ben mint felszálló rétegforrás, vagy b2-nél a hasadékon át mint hasadékforrás jut napfényre.

Eredeti méretű kép

302. kép. Artézi kút szelvénye. a, a vizet át nem bocsátó ú. n. vízrekesztő kőzet; b, b vizet tartalmazó réteg.

Az artézi kutak különösen kisebb kiterjedésű medenczékben hatnak egymásra, ennélfogva lehetséges számuk korlátozva van.[14] Az artézi víz nyomása néha oly nagy, hogy erőgépeket is hajt.

Azok a homoktelepek, a melyeket a víz átitatott (uszadékos homok), gyakran veszélyesek a bányaművekre nézve, amennyiben ha rábukkannak, a futóhomok oly erővel hatol be, hogy gyakran az egész bányát elárasztja. Azok az uszadék homoktelepek, a melyek csekély mélységben vannak a felszín alatt, ha nyomás alatt állanak és valamely fúrás eléri őket, robbanásszerűleg ürülnek ki a felszínre és a fedőréteg utánasülyedése következtében a talajban, süppedéseket idézhetnek elő; ezek okozták a brüxi (Csehország) és a schneidemühli (Posen) katasztrófákat.

Eredeti méretű kép

303. kép. Hasadékforrások szelvénye. A felszínről a hasadékokba szivárgó víz felveszi a geoizotermák hőmérsékletét és a-nál mint leszálló, b-nél mint felszálló forrás (illetőleg hévforrás, vagy terma) kerül napfényre.

Azokat a szivárgó vizeket, a melyek hasadékok mentén hatolnak a Föld belsejébe, hasadék- vagy repedési-vizeknek nevezzük. Leszálló források gyanánt mélyebb szintben napfényre is kerülhetnek, vagy nagyobb mélységből a megterhelő vízoszlop nyomása alatt a közlekedő edények elve szerint valamely más hasadék mentén ismét fölemelkedhetnek, fölemelkedő hasadékforrások (303. kép). A tömeges kőzetekben, a palákban és a meszekben az ilyen források nagyon gyakoriak. A víz ezekben a hasadékokban gyorsan mozog s szűrődésen (filtrálás) és tisztuláson nem megy keresztül, éppen ezért minden tisztátalanságtól védeni kell az ilyen forrásoknak a szétrepedezett kőzetben fekvő gyüjtővidékét, ha a források a vízszolgáltatás czélját szolgálják. A hasadékforrások csaknem mindig szikla- vagy kőzetforrások, a mennyiben helytálló sziklákból törnek elő.

A mészhegységekben a forrásjáratokat a kimosás kiszélesíti, barlangi források, ú. n. Vaucluse-források keletkeznek, a melyekről a karsztos tüneményeknél szólottunk. Mindkét bécsi magasvízvezeték forrásai, Bécstől 100 km-nyire a payerbachi Höllenthalban, hasadékvizek, a melyek beszivárognak a mészplatóba és a vízrekesztő werfeni-palán folyva, hasadékokból jutnak a napfényre.

A földalatti vízfolyások emelkedése és esése folytán, gyakran a hidrosztatikus nyomás következtében is források törhetnek elő vagy pedig kiszáradhatnak. Ezeket időszakos-, intermittáló- vagy periodikus forrásoknak nevezzük. Valamennyi ilyen forrás napi, évszakos vagy szabálytalan ingadozást mutat s ezek az ingadozások gyakran széles határban követhetők és az ingadozó hozzáfolyástól függnek. Egyesek hosszabb szárazság után gyakran kiszáradnak, nedves években megtelnek és az éhség- vagy inségkutakat szolgáltatják, a melyek nevüket onnét kapták, hogy rossz aratás előjeleinek tekintik őket.

Azokat a forrásokat, a melyeknek hőmérséklete a talajéval egyezik és azzal ingadozik, talaj-, gyep- vagy lejtőn fakadó forrásoknak nevezzük. Amennyiben vizüket csakis a felszíni talajrétegekből szívják, tisztátalanságnak vannak kitéve és így ivóvíz czéljára nem alkalmasak. Azok a vizek, a melyek nagyobb mélységből vagy legalább is a változatlan rétegből erednek, egyenletes hőmérsékletűek s hőfokuk többnyire csaknem megegyezik az illető hely évi középhőmérsékletével. Ezeket orthothermáknak nevezzük. Az évi közepesnél magasabb hőmérsékletű forrásokat hőforrásoknak vagy termális forrásoknak, röviden termáknak[15] hívjuk.

A vulkánosságról szóló fejezetben említettük a Föld belsejéből származó magma tetemes gázveszteségét, a melylyel a vízgőzök nagy tömegei szabadulnak fel. Ezek a felszállás alkalmával hidegebb földrétegekbe jutnak és összesűrűsödnek. Ezek a juvenilis vizek hőmérsékletüket átadják a környező kőzeteknek s így saját hőmérsékletükből veszítenek, azonban a felszínt többnyire magas hőmérséklettel érik el. A források tehát egészen a Föld belsejéből is származhatnak (juvenilis források), vagy pedig azokból gyarapodhatnak. A mélységbeli, juvenilis források hőmérséklete állandó marad és vízmennyiségük egyenlő bőségű; vadózus vizek hozzáfolyása alkalmával mindkét érték változik a csapadék szerint. Ugyanis olyankor, amidőn a napi erősebb gyarapodás következtében nagyobb víztömeg keveredik hozzá, alacsonyabb a hőmérséklet, míg tartós szivattyúzás következtében a víz hőfoka emelkedhetik. A vízbőség ingadozása összefüggésben áll a csapadék ingadozásának bizonyos, késésével s ez az ingadozás a megtett úttól függ és két évre terjedhet. Másfelől a hegység hasadékaiba beszivárgó felszíni vizek olyan mélységbe juthatnak, a melyben a geoizotermák vonulata szerint magasabb hőmérséklet uralkodik. Ezt a magasabb hőfokot a vizek felveszik. Hajlott vízerekben vagy a hidrosztatikus nyomás következtében, avagy pedig csak csekély fajsúlyuk és gáztartalmuk miatt, a melyet a Föld belsejében felvehetnek, leszálló vagy fölemelkedő termák gyanánt kerülhetnek a napfényre (303. kép). A juvenilis vizeket aszczendálóknak (felszállóknak) is nevezhetjük, a vadózus vizeket pedig deszczendálóknak (leszállóknak). Mindazonáltal jobb lesz ezeket a neveket mellőzni, mert ezeket általában már régi idő óta különböző nemű vadózus források megjelölésére használják. A termák nagy többsége vadózus eredetű, mint pl. Gastein, Pfäfers, Baden Bécs mellett és legfeljebb csak néhánynak tulajdonítanak juvenilis származást, amennyiben természetüket másképpen nem tudjuk megmagyarázni (Karlsbad). Sok termának vadózus vizekkel való összefüggését bizonyítja a teplitzi-forrás elapadása Csehországban, a szomszédos barnaszénbányában történt futóhomokbetörés alkalmával (1879), midőn a hőforrás vize a bányába ömlött és csak ezen hely betömése után jött ismét elő a hévvíz a régi forrásnyílásból. A termák hőmérséklete nagyon különböző. Egyesek, mint pl. a Hammam Meskutin Algirban és a Yellowstonepark-hévvize Észak-Amerikában stb. forró állapotban törnek elő: Baden Baden-vize 86°, Wiesbaden-é 68°, Karlsbad-é 73.8° és Teplitz-é 48C° hőfokú. Azok az artézi kutak, a melyeket nagy mélységben értek el, mind termális vizet adnak. A városligeti artézi kút Budapesten 970 m mélységből jön, vízbősége perczenkint 827 liter és hőmérséklete 73.9C°.

Azokat a hőforrásokat, a melyek számtalan gázbuborék-tartalmuk következtében élénk pezsgő mozgással jutnak a napfényre, bugyogó- vagy gőzlő-forrásoknak nevezzük (Karlsbad, Nauheim stb.).

Azok a hőforrások, a melyek a forrás csövében forráspontjukat meghaladó hőmérsékletűek, az időszakosan lüktető szökőforrások; ezeket az Izlandban először tanulmányozott előfordulás után gejzireknek nevezik. Későbben ilyeneket különösen Újzéland északi szigetén és a Yellowstoneparkban Észak-Amerikában ismertünk meg. Ezek a gejzirek mind fiatal vulkáni vidékeken erednek, a melyek egyébként is hőforrásokban gazdagok. Így a Yellowstoneparkban körülbelül 4000 hőforrást ismerünk s köztük 100 a gejzir. A kitörés folyamatát BUNSEN magyarázta először (304. kép). A gejzirek többnyire lapos kovatufakúpon fekszenek, a melyet maguk építettek föl (305. kép). Sekély medenczéjük van, a melyből többé-kevésbbé függélyes csatorna vezet a talajba, néha azonban közvetlenül kis kúpba is torkollik. A csatorna lefelé látszólag kiszélesedik vagy pedig szabálytalan irányú, úgy, hogy a szabad vízkeringés akadályokba ütközik. A mikor a szökőforrás nyugalomban van, a víz hőmérséklete a felszínen a forráspont alá száll; a hőmérséklet ellenben a mélység felé növekedik, a honnan a hőemelkedés származik. A ránehezedő vízoszlop nyomása következtében a forráspont növekedik, úgy hogy gőzképződés nem származhatik. Csakis akkor következik be a gőzképződés, ha a víz hőfoka valamely ponton felülmúlja a megfelelő nyomás alatt álló forráspontot. A víz felpezsdülő mozgásba jön és a forrás párkányán felül kifolyik. A gőzzéválás fogyasztja a hőt, a felforrás ezért megszűnik, a víz sülyed a csőben, mire a játék hevesebben újul ki, míg végre a mélyebben fekvő vízrétegek hőmérséklete elegendő magas lesz ahhoz, hogy erős gőzképződést és erős kiömlést idézzen elő. Erre nyomáscsökkenés következik be s ennek következtében a gőzképződés hirtelen robbanásszerűen fejlődik ki az egész csőben, mire a vízsugár a gőzzel együtt szökőkúthoz hasonlóan tör ki. Mihelyt a hőveszteség következtében a víz hőmérséklete a forráspont alá sülyed, a kitörés megszűnik, a cső legnagyobb részt kiürül és megláthatjuk a mélységben a nyugodt vízfelületet (306-308. kép).

Eredeti méretű kép

304. kép. Az izlandi nagy gejzír működésének magyarázata BUNSEN R. szerint. A gejzír-csatorna baloldalán az a-f betűk mellett levő számok a víz valódi megmért hőmérsékletét mutatják; a csatorna jobb oldalán levő számok pedig a megfelelő mélységbeli nyomás alatt kiszámított forráspontokat. A csatorna legtöbb pontján a víz tényleges hőfoka a forráspont alatt marad. Egyedül c pont körül vág egybe a két érték s azért itt bekövetkezik a gőzzé válás. A meleg fészke tehát a 13 m mélység körül van, a hol c-nél egy beszögellő párkány fölött a 120.8C° hőfokú víz gőzzé válik.

Eredeti méretű kép

305. kép. A Puncs üst, gejzírmedencze a Yellowstone parkban, Észak-Amerikában. (JACKSON W. H. fotografiai fölvétele szerint.)

A gejzirek nagysága és kitörésük módja fölötte változatos. Vannak olyanok, a melyeknek sugara több méter vastag s e mellett 80, sőt alkalomadtán egészen 200 méter magasra is felszöknek, míg más gejzireken a karvastagságú szökőkút csak néhány méternyire emelkedik. A szökőforrások nyugalmi ideje is éppen így nagyon különböző. Egyeseknek nagyon szabályos, néhány órás szünetük van és akkor csak néhány perczig működnek, mások ismét hónapokon vagy éveken keresztül pihennek és azután egy óráig folytatják működésüket, míg a »Perczember« a Yellowstoneparkban ½-3½ perczenkint néhány másodperczig tartó 7 méter magas kitörést mutat. Általában azt mondhatjuk, mennél hosszabb a szünet, annál tovább tart és annál hevesebb a kitörés. Azonban ebben nagy szerepe van a víz mennyiségének és hozzáfolyásának is, amitől a periódusok is függenek.

Eredeti méretű kép

306. kép. A Waimango gejzír Rotorua mellett, Újzélandban, nyugalmi állapotban.

A gejzirek nagyon változó hőforrásos jelenségek. Sokszor megfigyelték a működés csökkenését, teljes megszünését és ismét való felelevenedését. Egészben véve mégis valószínűleg a szünetek meghosszabbodása és a kitörések gyengülése sok gejzirnél a sülyedő termális működés jele. A Yellowstoneparkban végzett megfigyelések szerint a szökőforrások vize nagyrészt vadózus és működésük a csapadékban szegény időszak alatt csekélyebb. Így az Old Faithful gejzir a Yellowstoneparkban szeptemberben néhány perczczel meghosszabbítja nyugalmi szüneteit a júliusi szünetekhez képest, a mennyiben ebben az időben a hóolvadás gazdag hozzáfolyásai már nagyrészt beszivárognak. Ha a forrás nyílásába (torkába) köveket dobálnak, avagy felkavarják a vizet, vagy pedig szappanoldatot öntenek bele, akkor néha a kitörést önkényesen, tetszés szerint is sikerül előidézni. Ez valóban a túlhevített víz nyugalmi állapotának a megzavarásán alapszik, továbbá a felszíni feszültség megnagyobbodásán, a melyet a szappanos víz okoz; mindez gátolja az elgőzölgést és a nagyobb gőztömegek gyorsabban gyűlnek össze.

Eredeti méretű kép

307. kép. A Waimango gejzír Rotorua mellett, Újzélandban, a kitörés tetőpontján.

A hőforrás vize gyakran kénhidrogénben és kénessavban gazdag s ez a körülmény arra képesíti, hogy agyagokat, vulkáni tufákat és más könnyen szétrombolható kőzeteket fakult, gyakran tarkán színezett péppé bontson széjjel, a melyet azután a felszálló gázbuborékok szétfröccsentenek. Az ilyen iszapforrások a gejzirműködéssel kapcsolatban jelentkeznek. Azok a kövek, a melyek hőforrásokban feküsznek, az oldás következtében néha erős fényeződést mutatnak.

Eredeti méretű kép

308. kép. A Waimango gejzír Rotorua mellett, Újzélandban, a kitörés vége felé. (A 306-308. képek az újzeelandi kormányzóság fotografiai fölvételei után készültek; Dept. of tourist and health resorts).

A víznek a kőzeten keresztül megtett útja közben elég alkalma van ahhoz, hogy oldható ásványokat vegyen föl és azokat magával vigye. A chemiailag tiszta víz is képes kősót, gipszet, anhidritet, mészkövet, dolomitot, földpátot stb. feloldani és ezt a képességét a magasabb hőmérséklet és a széndioxid, meg az oxigéntartalom jelentékenyen fokozza. A széndioxid a kiáramlásokból, a levegőből, a humusztalajból vagy valamely szenesedési folyamatból eredhet; az oxigént a levegőből veszi. Az oxigén oxidál és az alkotórészeket oldhatóvá teszi, a széndioxid oldható bikarbonátokat alkot. Ettől ered a víznek az a képessége, hogy ásványos alkotórészeket, különösen kalcziumot és magnéziumot vesz föl, ezzel kapcsolatosan a víz ásványos alkotórészei gyarapodnak; a víz ásványos alkotórészeitől ered a víz keménysége. Ezt keménységi fokokban fejezzük ki, a melyek az egyes országokban különbözőek. Egy német keménységi fok (Hd = Härtegrad) azt jelenti, hogy 100000 súlyrész vízben egy rész kalczium-magnézium-oxid van. Ha a víz keménysége 15° alatt van, akkor lágy víznek nevezzük. A kemény víznek 20-30° s még ennél is nagyobb a keménysége. Felforralás következtében a víz a széndioxidot részben elveszíti, minek következtében a kalczium- és a magnéziumkarbonát kiválik. A fennmaradó részt maradandó vagy permanens keménységnek nevezzük. A keménységet a normális szappanoldat hozzáadásával állapítjuk meg; ennek az a hatása, hogy a vízben feloldott kalczium- és magnéziumsók a szappan zsírsavával egyesülnek és kicsapódnak.

Azokat a forrásokat, a melyek tetemes ásványi alkotórészeket és elnyelt gázokat tartalmaznak, vagy magasabb radioaktivitásuk folytán kiválnak, ásványvizeknek nevezzük, még pedig az ásványvizek alsó határa 1 gr oldott alkotórész, vagy 1 gr szabad széndioxid 1 kg vízben. Hőmérsékletük lehet rendes vagy a rendesnél magasabb. A következő forrástípusokat különböztetjük meg:

1. Egyszerű hideg források (akratopegák); hőmérsékletük 20C° alatt van és ásványos anyagukkal 1 kg vízben az 1 gr oldott alkotórész és 1 gr szabad széndioxidtartalom határa alatt maradnak. Ide tartozik a legtöbb forrás.

2. Egyszerű meleg források (akratotermák, természetes ú. n. érczes fürdők, indifferens hőforrások); hőmérsékletük 20C° fölött van, de csekély az ásványtartalmuk. Ilyenek a gasteini-, pfäfersi-, teplitzi- és a vöslaui-hőforrások, a melyeknek gyógyító hatását hosszú időn keresztül nem tudták megmagyarázni, míg jelenleg radioaktív emanáczióra vezetik vissza.

3. Karbonátforrások, savanyúvizek; szabad széndioxidban gazdagok. Féleségeik:

a) egyszerű savanyúvizek, szilárd alkotórészekben szegények, pl. a Karola-forrás Taraspnál;

b) földes savanyúvizek, kalczium- és magnéziumbikarbonátban gazdagok, pl. Selters, Wildungen;

c) alkáliás savanyúvizek, alkáliákban gazdagok, pl. Preblau, Bilin, Giesshübel, Fachingen; hőforrások: Vichy, Neuenahr;

d) alkáliás és sós savanyúvizek az alkalikus karbonátok mellett még hatásos mennyiségű konyhasót is tartalmaznak, pl. Emser Kränchen; hőforrások: Kissingen, Nauheim;

e) vasas savanyúvizek oldott vasbikarbonáttal, pl. Spaa;

f) vegyes savanyúvizek, semmi uralkodó alkotórészük nincsen;

4. Haloidos, vagy konyhasós források (muriatikus források), sós ízzel és több mint 15 gr klórnátriummal 1 literben, hidegek (halopegák), vagy melegek (halotermák), néha jód- és brómvegyületekkel (jód- és brómforrások, Hall-ban, Felsőausztriában). A sótartalom többnyire a sótelepekből származik.

5. Szulfátos források: glaubersós források glaubersóval (natriumszulfát) Karlsbad, Marienbad, Franzensbad (sósforrás); keserű-vizek magnéziasókkal, különösen keserűsóval (magnéziumszulfát), Saidschitz, Püllna, Buda; gipszes források kalcziumszulfáttal; timsós források kénsavas agyagfölddel; vitriolforrások vas- és rézvitriollal (kénsavval), esetleg arzénessavval is, pl. Levico, Vitriolo, Roncegno. Ha nagyobb a klórtartalom, akkor a vizeket muriatikusoknak nevezzük. A szulfáttartalom sokszor a kovandok oxidácziójából származik.

6. Kénes források szabad kénhidrogénnel és az alkáliák szulfidjával, továbbá alkálikus földdel. Hidegek, mint pl. Kreuth Felső-Bajorországban és melegek, mint Baden Bécs mellett, Aachen, Aix-les-Bains. Szolfatarai működésen alapulnak, vagy pedig a szulfátok (gipsz) és szulfidek (pirit stb.) redukczióján.

7. Sósavas források, a melyek klórexhalaciókkal állnak összeköttetésben.

8. Kovasavas források, a melyek szilikátokat vagy szabad kovasavat tartalmaznak feloldva; Geysire, Plombière.

9. Radioaktív források, a melyek magasabb emanáczió-tartalmukkal tűnnek ki, mint pl. a gasteini forrás (egész 155 Mach-egységig). Különösen gazdagok a Sanct-Joachimsthal bányavizei a csehországi Érczhegységben, a melyek szurokérczet tartalmazó telérekből származnak és vagy 2050 Mach-egységük van. (A német és osztrák fürdőkönyvek és Höfer tanár munkái után.)[16]

A víz mint ivóvíz és gyógyforrás nagy jelentőségű az emberiségre nézve; e mellett a geológusnak és a technikusnak egyaránt nagy munkateret nyujt, a mely munka közben a tudomány és a gyakorlat karöltve halad. Jó ivóvíz megválasztásánál számos föltételt kell figyelembe venni, a melyek Höfer szerint a következők:

1. A jó ivóvíz tiszta, színtelen és szagtalan, e mellett semmi különös mellékízének nem szabad lenni.

2. Hőmérséklete a különböző évszakokban csak csekély határokon belül ingadozhatik (6-12 C fok között).

3. Ne legyen túl kemény, nevezetesen ne tartalmazzon nagyobb mennyiségű magnézia-sókat; felső határát rendesen 20 német keménységi fokban szokták megállapítani. A lepárolási maradék legfeljebb 500 mg, a szerves anyag 50 mg lehet egy literben.

4. Nem szabad semmi ammoniát, különösen semmi albuminammoniát tartalmaznia, sem pedig salétromsavat, vagy nagyobb mennyiségű nitrátokat (legfeljebb 15 mg salétromsav lehet 1 literben); szulfátokat és kloridokat sem tartalmazhat (legfeljebb 300 mg autochton klórnátriumot); azonkívül vasvegyületeknek, foszforsavnak, kénhidrogénnek és kénalkáliáknak sem szabad a jó ivóvízben lenni.

5. Csak nagyon kevés szerves anyagot (egy literben legfeljebb 30 mg-t) tartalmazhat és semmiféle könnyen rothadó organizmust nem szabad tartalmaznia.

6. Nem szabad benne betegségokozó csíráknak lenni. Az ártalmatlan csírák száma egy köbczentiméterben a 150-et meg nem haladhatja.

A forrásvíz bősége a csapadék módjától, mennyiségétől és megoszlásától függ, továbbá a vízgyűjtőterület nagyságától és szerkezetétől. Ezért a vízbőség egy és ugyanazon forrásban is nagyon ingadozó. Az első bécsi vízvezeték mennyiségének minimuma 278 liter, maximuma pedig 2881 liter másodperczenkint.

Sok esetben szükséges a védőterület kijelölése, hogy megakadályozzuk a források és kutak vízmennyiségének és minőségének a megváltozását; a védőterületet mint vízgyűjtő-, illetőleg infiltrácziós területet óvni kell a káros hatásoktól. Kijelölése csakis a vidék fölépülésének beható vizsgálata után mehet végbe.

A források elterjedése nagyrészt a vidék fölépülésétől függ, ezért csak geológiai kutatások alapján lehet az előreláthatólag vizet tartalmazó szinteket és pontokat ajánlani s kijelölni, ha mindjárt rátelepült rétegek el is takarják szemünk elől ezeket. A felgyűrt hegységben a források előfordulása tekintetében - teljesen mindegy, hogy vajjon vízhatlan (vízrekesztő) kőzetfelületen, vagy pedig vizet áteresztő rétegben vagy hasadékban feküsznek-e, - az a körülmény az irányadó, hogy miképpen metszik a völgyek a vizet vezető réteget vagy eret. Az izoklinális völgyekben a völgynek csak egyik oldalán fordulnak elő, a szinklinális völgynek mindkét lejtőjén, míg az antiklinális völgyekből többnyire hiányoznak a források. Különösen a hőforrások és az ásványvizek, a melyeknek a földkéregben hosszú utat kell megtenniök, hogy hőmérsékletüket vagy ásványtartalmukat megszerezzék, törésvonalak mentén feküsznek, még pedig kiváltképpen a hasadékok keresztező pontjain. Erre vonatkozólag a legszebb példák egyike Bécs mellett a badeni hőforrásvonal, a mely Bécstől Gloggnitzig csaknem merőleges irányban haladó törésvonal, a melynek mentén az Alpok flis- és mészkő-öve a belsőalpesi bécsi medencze felé leszakadt (134. kép). Itt körülbelül 50 km-nyi csapásban, de csakis a széthasadozott mészöv vidékén nagy számmal találhatjuk a forrásokat, a melyek nagyobb számban Badennél fakadhatnak, úgy hogy csupán itt 16 erősebb forrást használnak. Egyesek csak ásványos alkotó részeket tartalmaznak, mások ismét csak magasabb hőmérsékletükkel tűnnek ki (Vöslau), míg ismét másokban mind a kettő megvan (Baden). Olyan helyeken, a hol a harántosan haladó zavargások, a melyek a hegység csapásában fekszenek, a fővetődést érik, a termális jelenségek a legerősebbek (Baden). Mivel számos forrást mindjárt a forrás szájánál fognak fel, ebből tudjuk, hogy a források az alaphegység dolomitjának a hasadékaiból törnek elő. Legmagasabb hőmérsékletük 36C° s a kéntartalmat a mélységben gyanított gipsztelepek szétbomlásából magyarázhatjuk. A forrásoknak a hegység fölépülésével való összefüggése az 1768. évi földrengés alkalmával mutatkozott, a mely alkalommal egyesek közűlök erősebben folytak (190. kép). A Leoborsdorfi »gyógykút« az 1626. április 23-iki földrengés alkalmával tört elő. A forrásokat vadózus vizeknek tekinthetjük. Föltevéseink szerint a felszíni vizek a mészhegység hasadékain át szállnak le, a medencze kitöltésében felhalmozódnak és a fővetődés mentén felszállnak. Ehhez hasonló törésvonal határolja keleten is a medenczét (Lajtavonal a 134. képen), a melynek mentén Brodersdorfnál, Mannersdorfnál és Deutsch-Altenburgnál meleg kénes források jutnak napfényre, a melyek tehát a bécsi sülyedt-mezőt körülszegélyezik.

Észak-Csehország hőforrásai a Cseh-szász Érczhegységgel párhuzamosan haladó törési-mező mentén feküsznek s ezáltal szoros, térbeli összeköttetésben vannak a harmadkor kitörési középpontjaival. A hőforrások és ásványvizek előfordulását sokszor az elhaló vulkáni működésre vezethetjük vissza, a mely fumarola-, szolfatara- és mofettaszerű lehet és eszerint gázokban és ásványos alkotórészekben különböző tartalmat mutatnak. A vulkáni tűzhelyek környékét, ha mindjárt maga a kitörési működés régen meg is szünt, gyakran a gyógyítóforrások előfordulása jellemzi, a melyeket vulkáni utóhatásoknak tulajdoníthatunk.

A harmadkori vulkáni vidékeknek és a hőforrási jelenségeknek egész öve húzódik Középeurópa nagy részén keresztül. Ezekben fekszik Schlangenbad és Ems, Wiesbaden, Baden-Baden, Nauheim, Karlsbad, Teplitz, Warmbrunn, Landeck stb. A vélemények azonban még megoszlanak arra nézve, hogy mennyiben van közvetlen összefüggés a két jelenség között.

A Yellowstoneparkban levő gejzirvidék alatt gránitbatolitot sejtenek a mélységben s Új-Zélandban és Izland szigetén szembetűnő a hőforrások és a vulkáni jelenségek között az összefüggés.

A tenger geológiai szerepe.

A tengervíz mozgását, amennyiben geológiailag működik különböző erők okozzák. A Holdnak és a Napnak vonzóereje okozza az árapályt és a szökőárakat, a hőmérsékleti különbség a víz keveredését és áramlásait, a mely utóbbit az állandóan ugyanabban az irányban fujó szelek is előidézik. A szelek hatása a hullámzás, míg a földrengések meg a vulkáni kitörések óriási hullámokat küldhetnek az óczeánokon át. Egészen magukban álló jelenségek a már említett tengeri malmok, a melyek csak elméletileg érdekesek; bennök a tengervíz a szárazföldön befelé áramlik, eltűnik egy ravaszlyukban, tehát a folyóhoz hasonlóan, erodáló hatást fejt ki.

A tengeráramlásoknak a legfinomabb anyagok szállításában van szerepe. A legjobban ismert Golf-áramlat óránkint körülbelül 6 km sebességgel folyik. Florida és Kuba között kitisztította a tenger fenekét, ott semmiféle mélységbeli bentonikus, a talajban gyökerező vagy fenéken mozgó élőlényt sem találhatunk. Vizében lebegve finom kvarczhomokszemek tömegét szállítja messzire ki a tengerbe. A nyílt óczeán vizében mindenütt találhatunk agyagrészecskéket, a melyeket az áramlások hurczoltak el. A tengeráramlásoknak a lerakódásokra való jelentőségét még majd későbben, a tengeri üledékekről szóló fejezetben fogjuk tárgyalni.

A hullámmozgások és árapályok következtében ingadozó vízállás átmenetileg a szárazföld szélén húzódik keresztül; ez a sáv annál szélesebb, mennél lankásabban merül le a szárazföld a tengerbe és mennél nagyobb az árapálymagasság; ezt az övet »schorre«-nek nevezzük. Itt a vízzel való elborítás és kiszáradás váltakozása következtében az eső, a szél, a tengernek mechanikai és chemiai támadásai különösen erősen hatnak, valamint a szerves testek is kifejtik romboló hatásukat. Lapos partokon a hullámzás folytán mozgatott finom anyag, mindenek előtt a folyók útján ideszállított és a hullámverődésből származott homok és iszap egyenletesen terjed el a parti övön és a szomszédos tengerfenéken; a durvább anyagot, köveket, fát, konchiliákat és más szerves maradványokat a visszahúzódó víz nem ragadja magával s ez a durvább anyag a hullámjárás felső határán parti gáttá halmozódik fel. Nagyon erős hullámverés alkalmával magasabban a parton egészen durva törmelékekből halmozódik fel a gát, a melyhez finomabb anyag is hozzákeveredett és vihargát a neve.[17]

A hullámmozgás a sikér víz homokjában és iszapjában hullámbarázdákat teremt, a melyek hosszanti irányban kiterjedve a hullámmozgásra merőlegesek. Ilyen hullámbarázdák (rippelmarkok) két különbözően mozgó közeg határrétegén keletkeznek, alakjuk asszimmetriás, a szélnek kitett (luv) oldalon (a mely a hullámjárás felé van fordítva) laposak és a szélárnyékban (lee) meredekebbek; nagyságuk a hullám nagyságától függ (309. kép).

Eredeti méretű kép

309. kép. Hullámbarázdák (rippelmarkok) a gradoi tengerparton, a Trieszti-öböl nyugati peremén. (GÖTZINGER G. fotografiai fölvétele szerint.)

A hullámok nagyrészt nem futnak fel pontosan merőlegesen a partvonalra és a magukkal hurczolt homokot saját mozgásuk irányában eltolják; a visszahúzódó víz visszahordja a homokot a partvonalra merőlegesen, mire a következő hullám megismétli a játékot. Ezen az úton a homoktömegeknek a part hosszában való szállítása (parti áramlás) következik be, a melyben azok az áramlások is részt vehetnek, a melyek a parttal párhuzamosak. Ha a partnak hirtelen vége szakad és öbölbe hajol bele, az áramlás változatlanul folytatja útját és a homokot nyelvalakban halmozza fel, mint valamely félszigetet a tengerben. Ilymódon gátalakú homoktorlasz keletkezik, a nehrung, a mely öbölt, parti tavat zár be. A parti tó neve a poroszországi Keleti-tenger partján haff (310. kép), Felső-Olaszországban laguna. A hasonló parti tavakat Dél-Oroszországban liman néven ismerik, ezek azonban tulajdonképpen elárasztott folyótorkolatok és feltöltődésben vannak. Ezért hosszanti kiterjedésük többnyire merőleges a tengerpartra. A haffok és a lagunák tehát a tengerpart hosszában, a limánok a partra keresztben húzódnak.

Eredeti méretű kép

310. kép. A Keleti-tenger partján Danzig és Memel között elterülő tengeröblök (haffok) és homokgátak (nehrung) vázlatos helyszínrajza.

Ha az öbölbe folyó torkollik, akkor a gát (nehrung) gyakran sokkal gyorsabban épül fel, mert a folyó által szállított lebegő anyagokat a hullámok visszavetik.

A megszáradt homok felszínén a szél kezdi meg a munkáját s a homokot dűnékké halmozza fel. Könnyen érthető, hogy a tengerhullámok alkalmilag a laza anyagokból fölépült parti sávokat is megtámadják és szétrombolják. Ezt különösen a viharhullámok végezik. Így egyes partok évenkint vagy 35 m-rel hátrálnak s amennyiben a parti áramlások körülbelül 10 m mélységig észlelhetők, ezen az úton nagy homoktömegek távolodnak el. Ha a szökőárat erős szél támogatja s ez alkalommal a tenger tükre több méterrel emelkedik, a düne-öv széjjelszakad és a mélyenfekvő vidéket messzire elönti az áradás. A tengernek ezek a betörései különösen a német Északi-tenger partján váltak végzetessé, mivel nagy pusztulást idéztek elő az országban. A Fries-sziget-füzér annak az egykor zárt dünevonulatnak a maradványa, a mely Frieslandot szegélyezte. A Dollart, a Jade-öböl és a Zuider-tó történelmi időkben szakadtak el a szárazföldtől.

Sokkal jelentékenyebb a maga szembeötlő hatásában a szirti hullámverődés a meredek parton; a mérések a biarritzi töltésen s más helyütt kimutatták, hogy a hullámverődés akkora nyomással támad, a mely négyzetméterenkint 30000 kg-mal egyenlő. Sok tonnasúlyú tömböket mozgat és erejének a legszilárdabb kőzet sem tud tartósabban ellentállni. A víz nagy nyomással hatol a kőzet hasadékaiba, hézagaiba és így meglazítja a szerkezetet. Visszahaladó útjában kiöblíti a repedéseket, kitágítja azokat, míg a következő hullám megújítja a támadást. Amennyiben a hullámverés öve a légköri elmállásnak is alá van vetve, a mely a sziklákat porhanyóvá teszi, a rombolás gyorsan halad előre. A szétrombolt kőzetet a hullámok ide-oda görgetik, legömbölyítik és megkisebbítik (törmelékes part). A görgetegek lövedékek gyanánt repülnek a sziklák felé. Alkalmilag jégrögök viszik a viharkosok szerepét. A törmelékes parton a görgetegek őrlő mozgása messzire elhangzó zajt okoz.

A hullámverés korráziója a sziklás parton a mozgásban levő tömbök folytán nagyon jelentékeny. Ezek gyakran forgó mozgásba jönnek és a folyóvízhez hasonlóan óriás üstököt fúrnak a sziklatalajba. A hullámverés következtében keletkezett csiszolási felületeket nem lehet megkülönböztetni a folyóvízi (fluviatilis) korrázió folytán keletkezett felületektől. Mindkettő csakis nedves állapotban fényes, kivéve a nagyon kemény, finom szemecskéjű kőzeteket, a melyek száraz állapotban is erősen fénylenek. Amennyire a hullámok a sziklafalon felcsapkodnak, ezt kimélyítik és hullámverési padmaly keletkezik. Fent magasabban a tajtékozó hullám toronymagasságig tör fel és az elmállást erősen támogatja, mert az aláásott sziklák letöredezését gyorsan előidézi. Ezáltal a fal mindig visszafelé hátrál és parti párkány vagy parti terrasz, parti tábla keletkezik, a mely a meredek sziklalejtőben (kliff) végződik (311-313. kép). A hullámverés hulláma tehát a folyóvízzel ellentétben a támadási vonalra merőlegesen hat vízszintesen és az eróziónak ezt a módját abráziónak nevezzük. A sziklás lejtő (kliff) romjai görgetegekké őrlődnek fel és a visszafelé folyás (a sog) a görgetegeket az abráziós terrasz lejtőjén törmelékgáttá, parti gorczczá halmozza fel. Az abráziónak a szárazföld felé való előrehaladása a kőzet mineműsége és a hullámok járása szerint különböző. Az Angol-Franczia csatorna krétaszikláin évente vagy ½ méternyire rúg, Anglia keleti partján, a mely puhább kőzetből van, 2-3 méternyire. Olyan partokon, a melyek laza anyagból, pl. diluviális törmelékes anyagból keletkeztek, gyakran egyetlen vihar munkája is szembetűnő, pl. a Keleti-tenger partjain (314. kép). Ebből kifolyólag sokszor megkísérelték a szárazföldnek ezt a veszteségét parti védőművek építésével meggátolni (Helgoland, Anglia). Maradandó körülmények között az abráziós terrasz csak bizonyos meghatározott szélességre tehet szert (az abrázió terminansa). Ez megvan, mihelyt a hullámok az abráziós terraszra, mint valamely lapos partra futnak fel és a sziklafal lábát többé már nem tudják elérni. Az abrázió terminánsa attól a mélységtől függ, a melyben még van abrázió. Így a 32 méteres mély vízben még a durva görgetegek, 200 m-ben pedig még a homokszemek mozognak; itt tehát megvan még az abrázió, sőt a mozgás nyomai egészen az 500 méteres mélységig mutatkoznak. Az abrázió határát tehát ott érjük el, a hol a kliff mint a 200 méteres vonalból lankásan emelkedő parti párkány végződése, már többé nincsen kitéve a tengerhullám támadásainak. Nagyon feltűnő, hogy csaknem az összes szárazföldeket sikér tenger: a self (Schelf), a sekély parti szegély veszi körül, a mely a tengerparttól lassan befelé egészen a 200 méteres vonalig lejtősödik és csak itt következik be a szárazföld talapzatának az óczeáni mélységekbe való leszakadása. A self tenger alá sülyedt parti síkság s így nem a tengerfenéknek, hanem a kontinensnek kiegészítő része. Méltán tekinthetjük tehát régi abráziós síknak, illetőleg felhalmozási felületnek a self-övet, a sikér tenger zónáját.

Eredeti méretű kép

311., 312. kép. A parti tábla képződése hullámverési padmallyal és parti gorczczal, vagy törmelékgáttal; m1 alacsony-, m2 magas vízállás.

Eredeti méretű kép

313. kép. A partvidék végső alakja az előrehaladó tengeri és szubaërikus letarolás alkalmával.

Eredeti méretű kép

314. kép. A Keleti-tenger laza anyagokból álló partjának szétrombolódása Warnicken mellett. (GOTTHEIL és fia fotografiai fölvétele szerint.)

A hullámverés a partokat szabálytalanul szétszabdalja; ha a partok különböző megzavart kőzetrétegekből keletkeztek, a hasadékokat vagy a puhább kőzeteket követve, mélyen befűrészelt öblök mutatkoznak. Ha a csapás iránya a partvonalhoz képest keresztben áll, különösen ha valamely felgyürt hegység a partra merőlegesen a tenger felé (pl. Bretagne partvidéke) kinyúlik, akkor a gazdagon tagozott riaszpartok keletkeznek. A hullámverést az elmállás, az eső öblögetése és a szél támogatja; mindezek kikezdik a meztelen sziklákat és gyakran festői eróziós formákat teremtenek, pl. barlangokat, kapukat, szirteket és oszlopokat, a melyek néha az abrázió előrehaladásának bizonyítékai gyanánt a meredek partok előtt települnek; ilyenek pl. a Havrevidéki kréta sziklafalak (315. kép).

Eredeti méretű kép

315. kép. Az Étretat-i tű (70 m magas) és a d'Aval-kapu a krétasziklafalban Havre mellett, Észak-Franciaországban. Széles parti terraszok alacsony vízállás mellett. (NEURDEIN fotografiai fölvétele szerint, LÖWL F. könyvéből.

Eredeti méretű kép

316. kép. A norvég parti terraszok Henningsvaer mellett, a Lofoti-szigeteken, sekély tengerből apró schär-szigetek gyanánt bukkannak föl. (LÖWL F. könyvéből.)

A gazdagon tagozott part a maga szirtjeivel, előhegyeivel és mély öbleivel teljesen ki van fejlődve. Ha az abrázió továbbra is előre halad, eltűnik a tagozódás és csaknem sík térszín marad, a mely mint a parti terrasz talaja, lankásan emelkedik egészen a meredek sziklafalig, a mely maga az elmállás folytán mindinkább letarolódik. Az előbb említett nyugalmi szünet csak akkor következhetik be, ha a partvonal változatlan marad. Ha a partvonal pozitív értelemben eltolódik, a szárazulat sülyed, vagy a tenger tükre emelkedik, akkor az abrázió az alámerülő vidéken keresztül tovább halad, a tenger transzgredál és messzeterjedő szárazföldi vidékeket a tengerből felmerülő abráziós síkká tarolhat le, a melynek elméletileg nincsen határa. Az abráziós síkot a fluviatilis végső síktól alig lehet megkülönböztetni, a mennyiben a keményebb kőzetekből képződött talajkiemelkedések a rajta keresztülhaladó abrázió mellett is ki fognak emelkedni és az ideális síkok elmosódnak. Ilyen kiterjedt abráziós síkot végesvégig Norvégia nyugati partján, az ú. n. Schär-tábla tár elénk, a mely nyugaton vagy 30 km szélességben a tenger alá merül. Ebből a vízalatti táblából a glaciális erózió által kidolgozott dudorodások, mint apró szigetek, Schär nevű szigetecskék ezrével tűnnek fel a sekély tengerből, míg az abráziós sík a szárazföld felé vagy 100 méterig emelkedik fel, mint a Lofoti-szigetek parti terraszán (316. kép).

Eredeti méretű kép

317. kép. A magas tengeri terraszok keresztmetszete Algier mellett (LAMOTHE O. után). A vastag vízszintes vonalak az egykori tengerpart lerakódásait jelzik. D = a mai dünék, D' = a régi dünék homokbuczkái.

Ha a meredek parton a partvonal negatív értelemben mozdul el, a szárazföld emelkedik, vagy a tenger tükre sülyed, akkor a partszegély kikerül a hullámverés területéből és a tenger újabb mélyebb szegélyt vág be. Ha az elmozdulás nem egyenletes módon történik, hanem megszakításokkal megy végbe, akkor ilyen partvonalat csakis a nyugalom korszakában teremt a tenger. A meredek partokon gyakrabban több ilyen keskeny szegélyt és üreges padmalyt figyelhetünk meg, a melyek mind beszédes tanúi azoknak a változásoknak, a melyek a tenger tükrének a szárazföldhöz való fekvésében az előidőkben bekövetkeztek. A partvonal negatív elmozdulása alkalmával a legmagasabb terraszok a legöregebbek, a pozitív elmozdulás alkalmával az öregebbek elmerülhetnek és a gorcz alatt eltemetve megmaradhatnak, míg fölöttük a fiatalabbak a parton bevésődhetnek, úgy hogy a tengerparton az előidőkből származó terraszok képződésének idősorozata nem bizonyos. Erre vonatkozólag a legjobb példákat a Földközi-tenger partjai szolgáltatták, a melyek különösen Algírban és a franczia Riverián régi tengeri terraszokat mutatnak. Ezek a terraszok a gyakran még kövülettartalmú parti képződményeikkel egészen a pliocénbe visszanyúló korra utalnak és összhangzásban az egészen 200 méterig s még azon felül terjedő magas abszolut fekvésükkel azt bizonyítják, hogy keletkezésüket a tengerszínt időszakos sülyedésének tulajdoníthatjuk; a tenger tükre ugyanis a nyugalmi állapot alatt jelzéseit bevéste a partokba (317. kép). A fluviatilis (folyóvízi) terraszok, a melyeket a partoktól a folyók hosszában a szárazföldön befelé követhetünk, világosan megmutatják, hogy miképpen alkalmazkodott a folyóvízi-erózió aránylag rövid idő alatt az erózió bázisának, vagyis a tengeri erózió vonalának a fekvéséhez. Az ebben az irányban folytatott tanulmányok még sok fontos áttekintést fognak nyujtani a tengereknek az egész világra kiterjedő ingadozásaira nézve, a melyeket SUESS után eusztatikus mozgások néven ismerünk.

Suess Ede szerint a tengeri medenczék térbeli megváltozásai - az eusztatikus mozgások - az egész világtengerben egyidejűleg történnek.

A gazdagon tagozott partokon a hullámverésen kívül felismerhetjük az árapály által mozgatott víz erodáló hatását is; ugyanis a víz a mély öblök belsejében és a csatornákban való megrekedése következtében észrevehetően emelkedik. Míg az óczeáni szigeteken a szökőár magassága csak 0.9 m, az Angol-Franczia csatornában a rendes dagály eléri a 11 métert és Észak-Amerika északatlanti partjain a 21 métert. Az öblökbe nagy erővel be- és kiáramló víztömegek a talajt mélyen erodálják. Egészen különös azoknak a gazdagon szétágazó csatornáknak a helyzete, a melyek Puget Soundból, Washington államban, az országba behatolnak és széles folyókhoz hasonlatosak; első pillantásra valóban folyamoknak is tartanók őket erős áramlásuk miatt. Csak a mikor az ember néhány órával későbben az áramlást ellenkező irányban látja folyni, akkor ismeri föl, hogy itt árapályáramlások mennek végbe, a melyek mélyrehatóan erodálnak. A dagály és különösen az apály alkalmával visszaáramló vizek kimélyítik és időnkint más helyre térítik a forgalmi csatornát a szigetek között a homokos sekély tengerben, amint ez a németországi Északi-tenger parti zátonyaiban történik.

A tengervíznek az elmállás alkalmával való működéséről »A mállás« fejezetében már előbb szólottunk.

A tavak.

A szárazföldön az állóvizeknek nagyobb felgyülemléseit általában tavaknak nevezzük. Vízháztartásuk szerint a következő csoportokba szokták őket osztani. Az első csoportba tartoznak azok, a melyeknek minden nagyobb felszíni hozzáfolyás nélkül lefolyásuk van, tehát pozitív mérleget mutatnak; ezek a forrástavak, a melyekhez tartoznak a talajvízből eredő tavak is. A második csoportba sorozhatjuk a közbeiktatott tavakat felszíni hozzáfolyással és lefolyással, a melyek tehát kiegyenlített mérleget mutatnak. A harmadik a végtavak csoportja, a melyekben az elpárolgás vagy az altalajban való vízveszteség felülmúlja a hozzáfolyást és a melyeknek mérlegegyensúlya a beszivárgás vagy az elpárolgás következtében negativ. Tavak akkor is keletkeznek, ha a folyóvizek feltorlódnak, a mint ilyen torlódások hegyomlások, törmelékkúpok, lavinák, jégárak és ezek morénái (l. a glecserek hatását), vagy pedig lávafolyamok következtében történnek. Ezek a torlaszos vagy feltorlaszolt tavak. Ilyen a Csík vármegyében fekvő Gyilkos-tó, a mely 1838-ban hegyomlás következtében keletkezett s a melyből a vízzel elöntött fenyősudarak ma is kiállnak (318. kép). Ugyanebbe a csoportba tartoznak a Brenner-tó, a Loppio-tó (hegyomlási tavak), a felsőengadinvölgyi Silvaplana-tó (törmelékkúp-tó), az északtiroli Achen-tó (morénátorlasz-tó), a Lac-Chambon, Auvergneben (lávafolyam-tó). A torlaszolt tavak élete többnyire rövid tartamú, mert általában kisebb méretűek és a keresztülhaladó vízfolyás többé-kevésbbé rövid idő alatt a gátat keresztül fogja metszeni. Azokat a tavakat, a melyek Dalmácziában a Kerka vízesés fölött feküsznek, szintén torlasztavaknak kell neveznünk; ezek a folyó alkotta, 40 méter magas mésztufa-zátonyok folytán keletkeztek, s a tavak egyike 14 km hosszú (378. kép). Nehrungok, parti gátak és dűnék, valamint korallzátonyépítmények is levághatják a kisebb tengerrészeket és ezek az édesvízi hozzáfolyás következtében vagy részben (félig sós víz, brack-víz), vagy pedig egészen is kiédesednek. Ezek az elgátolt vagy elrekesztett tavak. Ide tartoznak a parti tavak, a haffok, limanok, lagunák, delta-tavak és az atoll-tavak. Elrekesztett tavak a nagy szárazföldi tavak között is keletkeznek, pl. a Kaspi-tó.

Eredeti méretű kép

318. kép. A hegyomlás útján 1838-ban keletkezett Gyilkos-tó (Csík megye). LÓCZY LAJOS fotografiai fölvétele szerint.

Eredeti méretű kép

319. kép. Terraszok az egykori Bonneville-tó partján Utahban (Északamerika). (GILBERT K. G. fotografiai fölvétele szerint.)

Azokban a medenczékben, a melyek az alaptalaj bemélyedése következtében keletkeztek, az ú. n. horpadt medenczékben kivájt vagy kimélyített tavak gyűlnek össze, pl. a krátertavak (Maarok az Eifel-hegységben, Lago di Nemi 66. kép); ide tartoznak az eróziós tavak is, a melyeknek csekély kiterjedésű és sikér teknői a folyóvíz kimélyítő mozgása következtében keletkeztek. Ilyenek a kerek söllé nevű kicsiny tavak az északnémet eljegesedett vidéken és más csatornaszerű tavak, melyeket régi folyómedreknek tekintenek. Azok a tócsák, a melyek dolinaszerű mélyedésekben fekszenek, szintén ide tartoznak. A magashegységek »kar«-jaiban szintén számos apró tavat találhatunk, mint pl. a Magas-Tátra tengerszemei, a Pelaga-tó a Retyezátban és más magasalpi tavak (kartavak). Ezeket a jégár eróziójára vezetik vissza. A diluviális belföldi jég teremtette meg a nagy északamerikai tavak medenczéit és a Keleti-tengert. Az Alpok számos völgytava és szélső tava kialakulását nagyrészt szintén a glecser-eróziónak köszönheti, a melyről még a következő fejezetben is szólani fogunk. Részben azonban tektonikus eredetűek, mint a Garda-tó (140. kép). Amint majd látni fogjuk, száraz éghajlat alatt a szél lefolyástalan medenczéket tud kifujni, a melyek átmeneti- vagy tartósabb tóképződésre adhatnak alkalmat.

Számos tó a földkéreg beszakadásának köszönheti eredetét; ilyenek a Garda-tó, a Balaton, a Fekete-tenger, az afrikai árok tavai, a Bajkál-tó stb. A jégkorszakban az Alpok sülyedése következtében a lejtők leomlottak s állítólag ez volt az oka annak, hogy a hegységből kiinduló nagy völgyek lefolyástalanná váltak és a svájczi meg a felsőitáliai peremi-tavak kiképződésére szolgáltattak alkalmat. E tavak további kialakítását a glecservájásnak tulajdoníthatjuk. E miatt egyes helyeken a régi völgyterraszok a hegység felé dőlnek (visszafelé futó terraszok). A hegység felgyűrődése folytán is keletkezhetnek lefolyástalan medenczék.

Egészen sajátságos tótípusok a reliktumos-tavak, a melyek egyes tengerrészeknek a világtengertől való elválasztódása folytán keletkeztek. Ez a folyamat úgy megy végbe, hogy valamely elválasztó szárazföldi sáv kiemelkedik, vagy pedig a partvonal sülyed le, s ily módon vízalatti küszöb kerül a napfényre. Valószínűleg így vált el a Fekete-tengertől a Kaspi-tó az Aral-tóval együtt és a legfiatalabb harmadkorban az Erdélyi Havasokban végbement emelkedés folytán a Pannóniai-medencze vált el a szármát-emelet nagy Földközi-tengerétől. A Pannóniai-medencze tükre lassankint sülyedt lefolyásának a Vaskapuba való további bevágódása mellett. A valódi reliktum-tavakban még megtalálhatjuk a tengeri állatvilág maradványait, a tengeri fókákat, halakat, rákokat, puhatestűeket, medúzákat stb., a melyek életmódjukkal az édesvízhez alkalmazkodtak; ezeket reliktum-faunának nevezzük. Azonban az újabb kutatások kimutatták, hogy a fauna egymagában nem határozhatja meg a tó reliktum-természetét, mert a Titicaca-tóban, a Tanganikában és másokban, a melyekről bizonyos, hogy sohasem állottak a tengerrel összeköttetésben, mégis találhatunk tengeri állatokat, a melyek ott más módon (talán a halikrák és egyéb ivadékok tovaszállítása folytán) telepedtek meg.

Ha a közbeiktatott tavak éghajlati változás alkalmával nagyobb párolgás következtében több vizet veszítenek, mint amennyit hozzáfolyás által kapnak, akkor lefolyástalan végtavakká válnak. Ezen tavak tükre addig sülyed, míg a kisebb határok közé szorított felületen az elpárolgás és a hozzáfolyás egyenlővé nem lesz, miközben a tó tükrének nyugalmi állapotát a parti terraszok örökítik meg. Hasonló terraszok keletkeznek akkor is, ha a tó lefolyása időközönkint lejebb helyezkedik, amint ezt már a Pannóniai-tengernél láttuk a pliocénben (278. kép).

Az esőben gazdag éghajlat korszakában emelkedhetik a végtó tükre és magasabb, fiatalabb terraszokat véshet be vagy tölthet föl s ez a kifolyás áthelyezése, pl. elgátolás következtében, más tavaknál is bekövetkezhetik. A tavak feltöltött parti terraszai a folyami terraszokhoz hasonló körvonalat mutatnak (275., 276. kép).

Erre a legszebb példa a Nagy-Sóstó Utahban, a melynek egykor körülbelül 300 m magasan volt a vízállása (jelenleg 12 m mély) és tizenegyszer nagyobb volt a felszíne (Bonneville-tó); akkor a Snake-folyó vezette le a vizét. Az éghajlat változása okozta párolgás következtében a tó sikér üstté gőzölgött el, miközben partjain megőrizte a világosan kivehető terraszokat, az éghajlat szerint változó vízállásokkal együtt (319. kép).

A tavakban a hullámverésnek és az áramlásoknak geológiai működése a tengeriekéhez hasonló, csak többnyire sokkal csekélyebb. A folyók által odaszállított üledékanyagok deltákat és nehrungokat építenek és a kisebb medenczéket gyorsan feltöltik. A völgyi tavaknál széles völgysík keletkezik, a mely a torlaszos tavaknál völgyszínlő, vagy gátfokozat gyanánt alakul ki, a melybe a folyó bevágódik s a mely a folyót hosszú vonalon keresztül vízszintes terrasz gyanánt követi. A kifolyás bevágódása következtében a tavak egészen lefolyhatnak, de ezt mégis csak a torlasztavakon figyelhetjük meg leggyakrabban.

A lefolyástalan tavak vize az oldott ásványanyagokban, különösen pedig sóban többnyire annyira gazdag, hogy sós tavaknak szokták őket nevezni.[18]


4. A jég működése.

A hó.

Rendes nyomás alatt 0°-on fagy meg a víz. E szerint a légkörbeli csapadék elegendő alacsony hőmérséklet mellett megfagyott állapotban jut a Föld felszínére. A légkör sűrített vízgőze akkor hexagonálisan dér, jégeső, dara vagy alakban kristályosodik ki. A megfagyott csapadék három első alakjának nincsen jelentősége a Föld felszínének változására nézve. Csak a hónak van kiváló szerepe a felszíni formák átalakítói között. A földrajzi szélesség és a tengerszín feletti magasság szerint vannak olyan vidékek, a hol sohasem esik a hó, más helyeken a csapadék egyszer eső, másszor hó alakjában jut a Földre s végül vannak vidékek, a hol a csapadék csakis megfagyott állapotban kerül le a Földre. A földrajzi szélesség és abszolút magasság hasonló alapján nyugszik az »örök hó« és az »örök tél« vidékének körülhatárolása: a hóvidék, a melyre szabály szerint nem terjed ki a nyár melege, hogy megolvassza az utolsó tél havát; ezt a vidéket a hóvonal (hóhatár) zárja be. Ez az a vonal, ameddig nyáron az összefüggő hótakaró visszahúzódik. Ezt a vonalat éghajlati hóhatárnak nevezzük és ez a két előbb említett körülményen kívül a csapadék tömegétől, az uralkodó széliránytól, a talaj hajlásától és a világtájak szerint való helyzetétől függ. E miatt a hóhatár még kisebb területen is változó. Az egyenlítőtől a sarkok felé sülyed, még pedig a déli sark felé gyorsabban, mivel a déli félteke nyári hőmérséklete csekélyebb. Az Andokban körülbelül 6120 méterig terjed, a Kuenluenben 6000 méterig, a déli Himalaya-lánczban 4600 méterre sülyed. Ha összehasonlítjuk ezt a himalayabeli mélyebb fekvést a kuenluen-beli magasabb hóhatárral, akkor az 1400 méternyi különbség okát abban a nagyobb csapadékmennyiségben találjuk, a mely az indiai tengeri szelek eredménye. A Kuenluenben azonban tapasztalat szerint a hatalmas, tagozatlan magas földtömeg és a fölötte magas nyári hőmérséklet a hóhatárt a magasba szorítja. A nyári- és téli hőmérséklet között az erős különbségek a hóhatárt fölfelé tolják, míg az egyenletes éghajlat a hóhatárt lefelé nyomja. Az Alpok hóhatára a déli oldalon 2700-3000 m, míg az északi oldalon 2500-2700 m magasban van s ez a világtájak szerint való fekvésen kívül a meleg déli szelek hatása. Úgy látszik, hogy a tenger tükrét sehol sem éri el, mert még magán az északszibériai parton, a mely pedig a Föld leghidegebb vidékei közé tartozik (ugyanis évi közepes hőmérséklete -16°), nyáron körülbelül 600 m magasságig nincsen hótakaró a hegyeken. A Ferencz-József-földjén, Grönlandban és az antartikus szárazföldön a partszegélyen nincsen hó (apertum) nyáron. A Ferencz-József-földön körülbelül 40-50 m tengerszín feletti magasságban fekszik a hóhatár. A hóhatár fekvése tehát az egész Föld felületén az abszolut magasságtól függ és a tenger szintjében fekvő egyetlen területről sem állíthatjuk bizonyosan azt, hogy az «örök[19] hó» vidékével van dolgunk.

E szerint a hóhatáron belül a hótömegek állandóan fölhalmozódnának és az Alpok például e folyamat következtében a számítások szerint a krisztusi időszámítás kezdete óta körülbelül 1600 méterrel emelkedtek volna, ha a hó szilárd állapotban, folyékony vagy gáznemű alakban el nem távolodott volna. A hó eltakarodását a szél, az olvadás és a napsütés létesítette párolgás, a meleg levegő és az eső okozza. Szilárd alakban a meredek lejtőkön, darabonkint és hirtelen következik be a hó lefolyása: ez a lavina. A térszín árkaiban pedig lassan, a tömeg belső elváltozásával jégár, glecser (ferner) gyanánt folyik le.[20] A hó saját súlya alatt a meredekebb lejtőkön elveszti nyugalmi helyzetét és lavina gyanánt lefelé indul. Csúszó-, folyó- és zuhanó-mozgása van s ez rendesen a szokott lavina-pályán (lavina járaton) megy végbe. A lavinák útján hótömegek jutnak a mélységbe, főképpen a hóhatár alá, a hol azután gyorsabban elolvadnak. Vannak száraz, porhanyós porlavinák és összetapadó nehéz fenéklavinák. A porlavinák nagy hidegben - tehát télen - a magas vidékeken keletkeznek, vagy pedig a sarkvidékeken nyáron is, a frissen esett, porszerű, száraz hóból. Felhőszerűen emelkednek és az őket megelőző szél fúvása következtében pusztítóan hatnak. A fenéklavinák hirtelen beálló hőmérsékletemelkedés alkalmával, az olvadás beálltával tavaszszal, vagy a főhn-szelek hatására jönnek le. A fenékhó nedves, nehéz, ragadós, csúszik, folyik, gördül és mikor nyugalomba jön, a fagy következtében megszilárdul. Az a levegőmozgás, a mely ez alkalommal keletkezik, csak csekély. A fenéklavinák mélyen hatolnak le a völgyekbe, tuskókat, törmeléket, fákat és a talajtakaró darabjait hozzák magukkal; ha az emberi település városait elérik, katasztrofálisan pusztítva hatnak. A lavina hótömege gyakran igen jelentékeny. Eléri a 100.000, sőt még az 1 millió köbmétert is.

Abból a czélból, hogy a völgyeket a lavinaomlások ellen biztosítsák, sokféle intézkedést tesznek. Így főképpen ültetések, rőzsenyalábok és alacsony deszkafalak (hópárkányok) alkalmazásával megakadályozzák a hó lecsúszását a lavinák miatt veszélyes hegyoldalokon.

Az a hó, a mely a hóhatár felett nyáron sem olvad el, lassanként felhalmozódik, szerkezete pedig megváltozik. Ez a folyamat kivételesen néhány óra alatt is végbe mehet. A frissen esett hó jégkristálykák halmazából áll. A napszakok váltakozása közben részben megolvad és újból megfagy, minek következtében kristályos jégszemecskék halmazává válik, a melyet a jégczement köt össze. E változás következtében a hó daraalakú és szemecskés lesz, vagyis firnné alakul. A mélyebb fekvésű helyeken a kristályszemecskék felemésztik a czementet. A megismétlődő hóesés, olvadás és a felszíni rétegnek újból való megfagyása következtében és gyakran a felszínre hulló porfúvás folytán is rétegzés keletkezik. A most említett átalakulások következtében a hó laza mineműségét elveszti és térfogatából is sokat veszít, úgy hogy a körülbelül 8 méter vastag hótakaró, a mely a magas Alpokban minden évben leesik, csak 1 méter vastag firn-et ad. A hó mélyebb fekvésű telepeit a rárakodó tömegek nyomása jéggé, firn-jéggé változtatja; ez porózus, ennélfogva fehér és habos. A felszíni olvadás (abláczió) és a párolgás évenkint kb. 1 méter vastagságra korlátozzák ezeket a firn-tömegeket, azonban mégis azokon a helyeken, a hol nagyobb vastagságot érnek el, különösen a teknőkben és az üstökben (firn-teknők) megzavarodik az egyensúly állapota, a melyet a dőlési viszonyok szabnak meg. A magasabban fekvő firntömegek nyomása alatt a mélyebben fekvők lefelé sajtolódnak, a hóhatáron a hótakaróból jég tűnik elő. A mennyiben a jég egyenletes hőmérsékletű talapzatán a firnformájú «örök» hónak kevésbbé ingadozik a határa, mint a kőzeten, ennek a kifejezésére a firnvonal fogalmát állapították meg. Ez többnyire mélyebben fekszik, azonban szintén nem állandó és az Alpokban körülbelül 200 méternyire ingadozik.

A glecserek (jégárak) természete, felosztása és mozgása.

A firnmezőkben keletkezett jég nyelvalakban hajló jégfolyam, vagy jégár: glecser gyanánt, a lejtőket követve, a hóhatár alá a völgybe nyomul le. Az abláczió itt már nagyon jelentékeny, mert egészen 6 méterig terjed évenkint és ezt növeli még az a körülmény, hogy glecser alulról is olvad az alaptalaj melegsége és a szivárgó vizek stb. következtében. A firnvonal felett tehát a túlnyomó hóesés és a jégtömeg növekedésének vidéke fekszik (tápláló terület), míg a firnvonal alatt az uralkodó olvadás vidéke következik (fogyasztó terület, glecsernyelv, röviden glecser; 320. kép). A glecser tehát folyamhoz hasonlóan folyik medrében, a mélységi vonalakat követve (völgyi-glecser - alpesi tipus - I. rendű glecser). Azokat a kis glecsereket, a melyek többnyire magasan, a hóhatáron belül meredek árkokban (barázdákban) feküsznek és gyakran firn-mezőjük sincsen, hanem csakis a lavinák táplálják őket, függő-glecsereknek (pyreneusi típus) vagy II. rendű glecsereknek nevezzük. Az Alpesek 1200 glecsere között 250 elsőrendű jégár van.

Eredeti méretű kép

320. kép. A tiroli Langtaufer-glecser tápláló és fogyasztó területe.

A glecser tömege többnyire nagyon ingadozó, főképpen az éghajlattól, a hóesés mennyiségétől és a hegység magasságától függ. Az alpesi glecserek között az Aletsch-glecser a legnagyobb a berni Oberlandban, egész hossza 24 km (a jégfolyam hossza 16.5 km) és a közepén 1800 m a szélessége. A felszíne összesen (firnmező és nyelv) 129 km2, köbtartalma pedig 11 km3. Ebből a tömegből 250 m2 keresztmetszetű gyűrűt csinálhatnánk a Föld körül. A Keleti-Alpokban a legnagyobb a Pasterzen-glecser, területe 32 km2, egész hosszúsága 10.4 km és a szélessége 400-1200 m között van. A jégár hajlása körülbelül 13°. A Himalaya glecserei 60 km hosszúságig terjednek. A glecserek vastagságáról még nincsenek pontos adataink. A fúrások eddig még nem sikerültek. A mérések szerint 260 m mély hasadékok is vannak. A völgy formájából azonban néhány száz méteres (400-500 m) vastagságra következtethetünk. A hol az utánpótlás és az olvadás egymást egyensúlyban tartja, ott van a glecser vége. Itt a jég vastagsága már csekély. A glecser többnyire nagyon meredek leszakadásban végződik, gyakran függélyes fal az, melynek talpán, a középen, felboltozott alakú nyílás van: ez a glecserkapu s ebből folyik ki a glecserpatak. Jelenleg az Alpokban a glecserek nem nyúlnak 1100 m t. f. szint alá, a Himalayaban pedig 3000 méterig érnek le. Brit-Kolumbiában az 58° északi szélesség alatt, Chileben a 46° 50' déli szélesség alatt (tehát az Alpok szélességében) egészen a tenger tükréig nyúlnak le. Még tovább a sarkok felé többnyire a tengerig érnek le a glecserek.

Eredeti méretű kép

321. kép. A Siachen-glecser Karakorumban, Belső-Ázsiában, hét jégfolyammal és határozott középmorénával. (WORKMAN HUNTER W. fotografiai fölvétele szerint.)

Két vagy több glecser a folyókhoz hasonlóan egyesülhet egymással és közös jégfolyamot alkothat. Itt azonban a tömegek nem keverednek össze, mint a folyóvízben, hanem egymás mellett, egymástól elkülönítve mozognak tovább (321. kép). Csak ritka esetben sikerült olyasmit megfigyelni, hogy az egyik jégfolyam rátolódott a másikra.

Eredeti méretű kép

322. kép. Morénák és piszoksávok (ogivák) a Mer de glace-on. (SPELTERINI E. fotografiája szerint.)

A függő glecserekből hatalmas jégtömegek zuhanhatnak le, különösen ha valamely sziklafal fölött kinőve, előre terjeszkednek: ezek a glecserlavinák, glecseromlások, a melyek hóval és kövekkel kevert jégből állanak és több millió köbmétert tesznek ki. A glecserlavinák az omlások alkalmával keletkező szélnyomással együtt nagy pusztulást okoznak a völgyekben. Gyakran megtörténik, hogy elrekesztik a völgyeket, másfelé vezetik a patakokat és eltorlaszolják azokat. Ilymódon néha az eltorlaszolt tavak pusztító kitörése keletkezik; ilyen volt a Dranse-völgyi (Wallis) katasztrófa 1818-ban. Az omlások alatt a jégtömegek ismét a regenerált glecserben egyesülhetnek, a mely azonban nem függ össze a firnvidékkel, mindazonáltal továbbmozgásra képes.

A glecser mozgására nézve különféle nézetek alakultak ki és terjedtek el szélesebb körökben. Hosszas tapogatózás után úgy látszik, hogy legalább is közel járunk már az igazsághoz. Az bizonyos, hogy a glecser csakis a nehézség hatása alatt halad előre, egészen úgy, mint a víz a folyóban és pedig különben azonos körülmények között, a különböző kutatók szerint 10000-től több milliószorosan lassabban. E szerint egy jégrészecskének 450 esztendőre volna szüksége ahhoz, hogy a Jungfrau tetejéről az Aletsch-glecserig terjedő 24 km hosszú út végére érjen. A glecser sebessége növekedik medrének hajlásával, a firnhó szaporulatával, tömegének gyarapodásával és széles határok között ingadozik. Egyes glecserek, pl. a Vernagt-glecser sebessége igen nagy, mert táplálóvidéke nagy kiterjedésű és lefolyása szűk árkon keresztül visz le. Már az 1'-es hajlásnál megkezdődik a mozgás, a melyre a nap- és évszakok is hatást gyakorolnak. Megfigyelték, hogy a nyári sebesség a télihez úgy aránylik, mint 100:75 egészen 100:22 arányig. Más kutatók szerint a nyári s téli sebesség közt semmi különbség sincs. A mozgás általában fölötte lassú. Így a Pasterzen-glecser naponkint megtett útja 6-43 cm hosszú, más glecserek az Alpokban és Skandináviában gyorsabban mozognak. A Himalaya-ban 3.7 méteres s még ennél nagyobb napi úthosszúságok is ismeretesek. Grönland nyugati partjain naponkint elérik a 32 métert, úgy hogy ott a mozgást szemünkkel követhetjük. Számos mérésből kitűnik, hogy a nagyobb alpesi glecserek évenkint 40-100 m hosszú utat tesznek meg.

Ez a vonalmenti (lineáris) mozgás föltételezi általában a meder egyoldalú hajlását. A glecserjég nyúlósan folyós (viszkózus) tömeghez hasonlít. A nyomás leszállítja olvadási pontját, éppen ezért a nulla pont alatt levő hőmérséklet mellett a glecser belsejében télen is olvadás megy végbe. Mihelyt azonban a víz a jég repedéseibe és üregeibe kerül és a nyomás enged, azonnal újra megfagy. Ez a folyamat, a jég regelácziója, újra megfagyása, a glecsermozgás Tyndall-féle regelácziós-elméletének az alapja. A nyomás következtében a jégtömeget állandóan finom repedések szelik át, a melyeket azonban a megfagyó víz ismét begyógyít. Ezen folyamat következtében az egész tömeg látszólagosan nagy képlékenységhez jut, kitér az egyoldalú nyomás elől és a csekélyebb nyomás irányában folyik. Éppen ezért a jégfolyam részben független az alaptalaj dőlési viszonyaitól, a nehézségi-pontvonal hajlása szerint mozog, tehát sikér-medenczéken is keresztül tud folyni. A regeláczió mellett a transzlácziónak is szerepe van. Ez abban áll, hogy az egyes szemecskék számos hajlítható levélkékből keletkeztek, a melyek nyomás következtében síkjukban eltolhatók, miáltal beáll a jégtömeg plaszticzitása.

A glecserjég szemecskéinek nagysága az idővel, tehát a megtett út hosszával növekedik. A magas vidékeken még csak borsónagyságú, később azonban növekedik és tojás-, sőt ökölnagyságot is elér, a mikor a glecserszem súlya 100 g-nál nagyobb. Ez a növekedés úgy történik, hogy a nagyobb szemecskék fölemésztik a kisebbeket. A mikor a firn jéggé változik át, akkor további térfogatcsökkenés áll be, a sűrűség növekedik a pórusokban levő levegő kisajtolása következtében, 1 kg firnben körülbelül 64 cm3, a fehér glecserjégben pedig csak körülbelül 15 cm3 levegő van és a levegő-köbtartalom még kevesebb a kék glecserjégben. Ugyanis a glecserjég színe a firnvonal fölött a levegőbuborékok következtében tejfehér és szivacsos, lefelé azonban a pórusok eltűnése következtében zöldeskék és áttetsző. A továbbhaladás folyamán párhuzamos szerkezetűvé válik és szalagos szerkezet támad, a mely keskeny, kiékelődő lapocskákra való szétbomlás következtében keletkezik. A jéglapocskák színe keményebb kék, egészen a lágyabb, világosabb kék színig (kékszalagos-szerkezet). Ez különösen a glecser közepén, a mozgás irányában halad, a széleken ferdén a völgy felé, a glecser közepe felé irányítva és a meder térdüregeiben, a hol a nyomás fölötte erős lesz, a nyomás irányára merőleges. A középen való nagyobb sebesség folytán és a jégtömegeknek szertetolódása következtében ezek a szalagok a völgy felé görbülnek. E mellett a keményebb, kékszínű telepek a felszíni olvadás következtében domborúan emelkednek ki és a finom mállási por lerakódása folytán alkalmat szolgáltatnak a piszoksávok (ogivák) keletkezéséhez. Az eredetileg egyenesen keresztben haladó ogivák további fejlődésükkel elgörbülnek. Több jégár egyesülése alkalmával egymástól elválasztva maradnak és fűzérszerű sávokat alkotnak (322. kép). A kékszalagos szerkezet tehát fluidális szerkezet. Egyes kutatók azt vélik, hogy ez a szerkezet a magasabb glecservidékek vízszintes rétegeinek redőzése következtében keletkezett, a melyet az oldalnyomás hozott létre. Mivel azonban ezt a szerkezetet a jéglavinákból összenőtt regenerált glecsereken is megtalálhatjuk, itt csakis nyomás folytán keletkezett palás szerkezetről lehet szó.

Eredeti méretű kép

323. kép. Glecserhasadások; a hosszanti-, b peremi- és c kereszthasadások.

Az ogivák és azok a közvetetlen megfigyelések, a melyeket a glecseren keresztül bevert czölöpök sorozatán folytattak, bizonyítják, hogy a glecser közepe gyorsabban mozog, mint peremi részei, a melyeket a súrlódás gátol és éppen így a felszín is gyorsabban mozog, mint a mélyebben fekvő jégtelep. Azonkívül a peremi részek nagyobb ablácziójából még egy jelenséget származtathatunk, nevezetesen azt, hogy a jég felszíne a középen magasabb, mint a széleken és pedig a jégfelület középső része helyenkint 60 méterrel emelkedik a peremi részek fölé.

A glecser végződése ritkán van helyhez kötve, hanem nagyobb sebesség, vagyis erősebb utánpótlás alkalmával előrehalad (a glecser előrenyomulása), míg a túlnyomó olvadás folytán visszahúzódik (a glecser visszahúzódása). A nagy csapadéktömegek időszakában, különösen a nedvesebb, hűvösebb éghajlatú vidékeken az előrenyomulás felülmúlja az olvadást, míg a szárazabb, melegebb éghajlat időszakában az olvadás az uralkodó. Ezek az ingadozások a Földön az összes glecsereken körülbelül egyidejűleg mennek végbe, úgy hogy közös okra vezethetők vissza. RICHTER egészen a tizenhetedik századig visszamenőleg kinyomozta az alpesi glecserek történetét és empirikusan átlagos 35 éves periódust állapított meg. Kapcsolatba hozza az éghajlati ingadozásokkal, a melyek BRÜCKNER szerint hasonló cziklusokból állanak. Az előretörések (előnyomulások) sokkal gyorsabban történnek, mint a visszahúzódások és pedig időtartamuk csak harmadrésze amazokénak. Az utolsó glecser-visszahúzódás alkalmával megállapították, hogy ennek évi értéke 34 méter volt egy esetben. A Pasterzen-glecser egy évi térfogatvesztesége 6.81 millió köbméter volt. Míg az egyik glecser az egész visszahúzódási periódus alatt alig néhány száz métert veszít hosszúságából, addig más glecserek viszont néhány ezer métert is veszítenek. Ennek értéke a táplálóvidék csapadékviszonyaitól függ. Mennél gyorsabb az előrenyomulás, annál jobban tud a glecser végződése az olvadásnak ellentállni. Az előretolt jégtömegek az alpesi glecsereken sok millió köbmétert tesznek ki; Alaszka óriás glecserein pedig több köbkilométert. A glecser-visszahúzódás korszakában a függő glecserek egészen eltűnhetnek. A glecseringadozások lehetővé teszik azt, hogy a glecsernek alaptalajára való hatását megfigyeljük. Az előretörés alkalmával a glecserek gyakran elzárják a vízlefolyásokat és tavakat torlaszolnak fel, mint például a Vernagtferner jégár az Ötztali-csoportban. Ez eltorlaszolta a Rofener Ache-t, a melyből 1500 m hosszú, 300 m széles és körülbelül 100 m mély tó keletkezett, hozzávetőleg 45 millió köbméter víztartalommal. Az új tó pusztító kitörésekkel ürült ki. Dél-Tirolban a Martell-völgy ismételten elmúrosodott és pedig a Langenferner glecserpatakának elrekesztése folytán. A Zufallferner-i és az ezt követő kitörések iszaposították el.

Az alaszkai Jakutatbay-ben a glecser-előretörésnek egészen egyedülálló okát figyelték meg, a hol 1906 végén vagy 1907-ben feltűnő gyors, de csak rövid ideig tartó előrenyomulás ment végbe a nyugalomban lévő, vagy a visszahúzódó jégfolyamok között. A jelenséget arra a hirtelenül nagy hógyarapodásra lehet visszavezetni, a mely a firn-teknőket a lavinák folytán érte. 1906. év szeptemberében hetekig tartó heves földrázkódások szabadították el ezeket a lavinákat. A megnövekedett nyomás és bizonyára a rázkódás folytán is a jég sokkal nyúlékonyabb lett, a minek következtében a glecserek gyorsabban folytak. Miként a tengeri szökőárnak a hullámzása, úgy mozgott lefelé a völgybe - gyorsabban, mint a jégtömegek - az erősebb nyomás túlterhelése folytán keletkezett jégár és például a Hiddenglacier-en néhány hónap alatt 1-2 km3-nyi tömeget több mint 3 km-nyire szállított, mire ismét igen gyorsan következtek be a normális viszonyok. Ennek folytán a glecsermozgások tanába új tényezőt vezethetünk be, a mely talán az egyes, eddig meg nem magyarázott gyors előnyomulásoknak az oka lehetett.

A glecserjég - Forbes és Heim kutatásai szerint - a nyomás folytán plasztikus lesz, a húzással szemben azonban nagyon mereven viselkedik: nyomásra kitér, húzásra szétszakad. Nyúlósan folyós szerkezete miatt medréhez simul és alkalmazkodik ennek görbületeihez, valamint a talaj hajlásához, a mint ez erősebb lejtésből, csekélyebbe megy át. Minthogy a glecser oldalsó részei lassabban mozognak, a völgy felé ívalakban hajolt görbék keletkeznek, a jégtömeg szétszakad és peremi-hasadások keletkeznek, a melyek vagy 45°-nyi szög alatt a parttól ferdén a közép felé és pedig fölfelé haladnak (323. kép). A peremen és a felszínen szélesen tátonganak, a közép felé és a mélységben záródnak. A középen való nagyobb sebesség következtében a glecser szélén levő végpontjuk körül megfordulnak s ez alkalommal ismét bezárulnak, mire megint újak keletkeznek. A peremi hasadás olyan jelenség, a mely minden glecsert kísér. A jégnyelvet a firnvidéktől többnyire mély, széles repedés, a hegyhasadék választja el. A hol a kisebb lejtő erősebbe megy át, tehát a talaj lépcsőjén, a jégtömeg elválik a glecser felső részétől és most gyorsabban folyik tovább. Repedések keletkeznek, a melyek a mozgás irányára merőlegesek, ezek a kereszthasadások. Ezek ismét bezárulnak, ha a jég plasztikusabb, t. i. ha a glecser alsó része ismét egyenletesebb mozgásba jön. Ezek a peremi hasadékokhoz kapcsolódva fölfelé görbült hasadékrendszert alkotnak. Ha a lejtő hirtelen szakadékba megy át, vagy pedig az a lejtő, a melyen a glecser lejön, nagyon meredek, akkor a szabálytalan jégtömegek omladéka keletkezik (glecsertörés, teljes elszakadásnál glecserzuhanás, esés, jég- vagy glecserlavinákkal), a mely a regeláczió következtében ismét összefagy, megszilárdul és regenerált glecser keletkezhetik. Ha a szélső- és a kereszthasadékok egymást keresztezik, akkor bizarr, tömbalakú jégformácziók, tűk, zeg-zugok s ehhez hasonlók keletkeznek (Serac).

Ha a jégfolyam a völgyszorosból valamely szélesebb helyre jut, a jégtömeg nem tud olyan gyorsan az új altalajhoz alkalmazkodni, saját súlyával az oldalak felé terjed ki és legyezőalakú hasadékrendszerek, különösen hosszanti repedések keletkeznek. A glecser végén, a hol az elapadó jégnyelv mindig kiszélesedik, ezáltal sugaras hasadások képződnek.

A glecser munkája.

A glecserek a Föld felszínén kettős munkát végeznek. Megtámadják az alaptalajt s ennek anyagát szállítják és lerakják; tehát hatásuk romboló és építő. Ma általában mindenki elismeri azt, hogy a glecserek erodálnak, vagyis letarolnak (exaráczió, glecserszántás, glecservájás), csak éppen a letarolás rendje, módja és értéke tekintetében ágaznak el a vélemények. A glecserek tömegük mozgásánál fogva megtámadják a völgyfalakat és különösen a völgy fenekét. Ezt a munkát előmozdítják a lehurczolt hegységtörmelék tömegei. Legömbölyítik a kiugrásokat és lapos, hosszúkás púp formára csiszolják azokat. Ilymódon keletkeznek a báránysziklák (roche moutonnée). Ezek a hosszas alakú púpok a lökési oldalon erősen le vannak símítva, míg ezt a mozgás irányában fekvő (Lee-) oldalon nem láthatjuk annyira. Ezeken a gömbölyű púpokon (Rundhöcker) ismerhetjük fel tehát az egykori glecser irányát. A glecser kisajtolhatja vagy kitörheti a töredékeket és a tuskókat (hasogató erózió), a mi előkészíti a meder lesímítását. Azt, hogy mekkora a szilárd sziklán a lecsiszoló hatás eredménye, még nem tudjuk. Bizonyára nagyon csekély, úgy hogy csakis a folyamat hosszas tartama következtében emelkedhetik jelentékenyebb mértékre. Megkísérelték az így kapott törmeléktömegből az évi kivájást kiszámítani, azonban a 4-5 cm-es érték bizonyára igen magas és a módszerek pontatlanok ahhoz, hogy biztosabb mértéket adjanak nekünk. Ehhez úgy juthatnánk, ha megfigyeléseket tennénk a legközelebbi előretörés ideje alatt. E czélból a glecservégződések előtt pontosan megmért lyukakat mélyítettek a sziklafenékbe és színes anyaggal töltötték meg azokat, úgy hogy egykor a legközelebbi visszahúzódás alkalmával a lehordás értékét meg lehessen állapítani. Ez könnyen érthetően a kőzet ellenálló erejétől függ. Az izlandi Vatnajökül alaptalaját állítólag körülbelül 647 mikronnyira, a Jostedalsbrae Norvégiában 79 mikronnyira, az Aargletscher 327 mikronnyira hordja le, amibe a morénaszállítás nincsen beleszámítva. A Hintereisferner egyik belső morénájáról évi 27 mikronnyi lehordást számítottak ki. A hegyi glecserek évi kivájását tehát 700 mikronra s még annál is többre becsülhetjük.

Eredeti méretű kép

324. kép. A Lauterbrunnenvölgy Svájczban, U-völgy függővölgyekkel, melyekből vízesések ömlenek a fővölgybe. Figyelemre méltók a tisztán látható »vállak« mind a két völgyfalon. (Vásárolt fotografia szerint.)

Bizonyos, hogy a glecserek azokra a völgyekre, a melyeken át lefolynak, az inkább laposan működő lehordás következtében egészen jellemző keresztmetszet képét nyomják, meredek falakkal és lapos völgyfenékkel s ezért vályúvölgy, U-völgy a nevük, mert keresztmetszetük az U betűhöz hasonlít (324. kép). Vannak ugyan tapasztalt glecserismerők, a kik tagadják az ilyen U-völgyek keletkezését és azt állítják, hogy ezeknek az alsó ívét a törmelékhalmok teremtették meg. Sőt ellenkezőleg azon a nézeten vannak, hogy a jég megvédi a völgyformákat a víz eróziójától. Kétségtelenül sokkal erősebben támadja meg a fagy hatása a glecser alaptalaját; ezt a hatást éppen az olvadó vizek fejtik ki. Ezek ugyanis behatolnak a kőzet finom repedéseibe és hasadékaiba s ott megfagynak a csökkenő nyomás alatt, miközben a kőzetet darabokra robbantják s a törmelékek a völgy fenekét takarják. Csak akkor lesz világos előttünk, hogy mekkora jelentősége van ennek a folyamatnak a glecsermeder kimélyítésében, ha ismerjük ezeknek a repedési fagyoknak erős hatását a magas vidékeken. Éppen ilyen erősen kivájó hatást gyakorol a glecser akkor is, hogyha a glecser vége előrehaladása alkalmával keresztülhatol az elmállott törmelékeken és növénytakarón. A glecser feltúrja ezeket és mint homloksánczot tolja maga előtt. Eközben alárendelt redőzések és áttolódások keletkeznek.

Eredeti méretű kép

325. kép. A glecser keresztmetszete; a = parti moréna, b = oldali-, c = középső-, d = elválasztó-(találkozó), e = közbülső-, f-f = fenék- és alapmoréna.

A glecsereknek, mint szállítóeszközöknek, még ezeknél is jóval nagyobb jelentőségük van. A magas hegygerinczeken és a glecservölgy oldalain az elmállás következtében szabaddá vált törmeléktömegek a mélységbe zuhannak, a glecsermozgás területére érnek s ekkor megkezdődik a völgy felé való szállítás. Jóval nagyobb szikladarabokat tud a glecser hátán továbbszállítani, mint a víz taszító ereje. Még 3000 köbméternél nagyobb tömböket is megfigyeltek szállítás közben. A sziklafal bizonyos pontjáról a csapás árkában lezuhanó omladékok nem jutnak a glecser felszínének mindig egy és ugyanazon helyére, a hol felhalmozódhatnának, mert a jég továbbmozog. Így tehát hosszú törmeléksánczban halmozódnak fel a glecser oldalain (322., 325. kép) és végre a firn-öböltől egészen a glecser végéig nyúlnak, a hol, miután a jég kiolvadt alóluk, a völgy fenekén lerakódnak. Ezeket a törmeléksánczokat oldalmorénáknak nevezzük (325. kép, b). A völgyben lefelé többnyire hatalmasabbak lesznek, mert egyre újabb anyaggal gyarapodnak. A hóhatáron belül fiatal hórétegek is betakarhatják a törmeléket, a mely csak mélyebb szintben jut napfényre. Sokszor megtörténik, hogy az oldalfalakról lezuhanó törmelék fennakad a glecser párkányán és törmeléksánczot alkot a völgy oldalán: ez a parti moréna (325. kép a-a). Különösen a visszahúzódó glecser rakja le ezt oldalmorénáiból és a növekvő glecser oldalt félrenyomja. A parti moréna tehát nem más, mint az a felhalmozott oldalmoréna, a melyet a jég hátrahagyott. Az oldalmoréna eléri a 10-20 méter magasságot, a parti moréna azonban egyes esetekben a 100 métert is. Az oldalmorénákban többnyire megtalálhatjuk a jégmagot, a melyet a törmelék megóvott az ablácziótól és sánczszerűleg tör fel, míg a parti moréna csak tisztán törmelékből áll. Külső oldalukon lejtésük 30-40°-os, felül éles éllel és a glecser felé szintén meredek a lejtő. Ha a parti moréna már néhány éves, gyakran növénytakaró is fedi külső oldalát, míg belső oldala friss letörést mutat (325. képen, a-a).

Eredeti méretű kép

326. kép. A glecser hosszanti metszete; a = felszíni moréna, b = belső moréna, c = alap- és fenékmoréna, d = homokmoréna, e = törmelékkúp, uszadék kupacz (Izlandban sandr), f = alaphegység.)

A hol két jégáramlás összefolyik, ott a bal hozzáfolyás jobb oldalmorénája egyesül a jobboldali jégfolyam bal oldalmorénájával s ekkor középső-moréna, Guffer-vonal keletkezik (321., 322., 325. képek). Ezek törmelékvonalak, vagy törmeléksávok, sőt néha hatalmas sánczok, a melyek a jég mozgásirányával párhuzamosan és élesen határolva húzódnak tovább. Keletkezésük szerint többnyire annál a hegyfoknál kezdődnek, a melynél az oldal-glecserek egyesülnek. Az ilyen kiugró sziklából származó törmelékkúp maga is alkothat középmorénát, a mely azonban többnyire gyengébb lesz. A firnöbölben gyakran eltemeti a morénákat a firn és a hó s csak az olvadáskor kerülnek napfényre. Két glecser ad egy oldalmorénát s mindegyik oldali glecser még egyet fűz hozzá. Ha a glecser szélesebb lesz, a morénák is kiszélesednek. A középmorénában többnyire jégsáncz van a váltakozóan vastag törmelékréteg alatt. Oldalának lejtője körülbelül 20°, magassága az Unteraar-glecseren eléri a 42 métert, szélessége pedig az alsó végénél 200 méternél is nagyobb. A gyarapodási terület szerint a különböző anyag sávszerűen marad elkülönítve. A glecser lezuhanása alkalmával a moréna a kereszthasadékban tűnik el. Amennyiben azonban e hasadékok nem érnek le az alaptalajig, a moréna a lejtőkönyök alatt, kevésbbé élesen határolva, az olvadás (abláczió) következtében ismét napfényre jut. Anyaga finom iszapból, homokból és szögletes, éles törmelékből képződik. Néha olyan széles a moréna, mintha törmeléktakaró fedné az egész glecsert. A jégbe ágyazott tuskók abláczió következtében előbukkanhatnak és ha rétegalakú közbülső morénává (325. kép e) egyesülnek, szintén takarót alkothatnak (ablácziós moréna). A felszínen gyéren elszórt kisebb tuskók erősebb hőfelvétel következtében a jégbe sülyednek és ez a jelenség a szitához hasonlít (szitamoréna).

A szikla felülete és a jég feneke között finom iszapból és homokból álló vékony réteg fekszik, a melybe számtalan hordalék van beágyazva. Ez az alapmoréna (325. kép f, 326. kép c). Anyaga az alaptalajból származik, a melyet a glecser lesúrol, vagy pedig a hasadékokon, különösen pedig a peremi hasadékokon át a felszínről jutott le. A glecser anyagától nagyon nehezen lehet elválasztani, amennyiben ennek feneke gyakran törmelék felhalmozódásból áll, a melynek a jég a kötőanyaga (fenékmoréna). Az alpesi glecserekben a nyomás 2-4 tonna egy négyszögdecziméterre. A törmelékeket a nagy nyomás alatt végbemenő mozgás lecsiszolja, éleiket és csúcsaikat leköszörüli. Ezért a glecser törmelék a folyógörgetegekkel és hordalékokkal ellentétben többé-kevésbbé lapos 1-3 síkot mutat (metszett-, oldalas-, facettás hordalék). Az iszap (hordalékagyag, hordalékmárga) csiszoló-közeg gyanánt szolgál és a súrolt kövek, a melyek gyakran a jégbe vannak nőve, ennek következtében fénymázat kapnak. Ugyanakkor a glecser az alaptalajt is lesúrolja és lecsiszolja (glecser-síkarolás, glecsercsiszolás). A glecser tehát úgy működik, mint valami óriás köszörülő-készülék. Az éles csúcsok vagy kőzetszemecskék megkarczolják a hordalékokat és a sziklák felületét (glecserkarczolások). Ezek a karczolások a kőzetek keménysége szerint különböző vékonyságúak, többnyire 1-2 mm szélesek és gyakran 10 m távolságig követhetők. Különösen a keményebb kőzetek mutatják világosan a köszörüléseket és karczolásokat. A durvaszemecskéjű, egyenlőtlen alkotású kőzetek, pl. a durva homokkövek, konglomerátok nem tartják meg olyan élesen a karczolásokat, hanem egyenlőtlenül vannak legömbölyítve és durván barázdálva. A görgetegeken a karczolások hegyesszög alatt keresztezik egymást, míg a sziklafalakon inkább párhuzamosak (327., 328. kép). A jég az alapmorénát továbbtolja, kivájja s a glecser alatt folyó vizek pedig elmossák. Nagyobb tuskók csaknem teljesen hiányoznak, hihetőleg széjjelnyomódnak. A kőzetanyag meglehetősen elkülönítve marad és csak a glecserpatakok keverik azt össze. A hordalékagyag felhalmozásából pajzsalakúan felboltozott, többé-kevésbbé hosszúra nyujtott kiemelkedések keletkeznek, a melyeket glecserhalmoknak, drumlineknek neveznek. A glecservíz (glecserzagyvalék, glecser tej) tejfehér színét az alapmoréna finom iszapjának tulajdoníthatjuk.

A hol a felszíni- és az alapmoréna anyaga a jég eltűnése következtében összekeveredik, a glecser alsó vége körül a végmoréna (homloksáncz) keletkezik, a mely többnyire a glecser alsó végének megfelelően domború görbülettel hajlik a völgy felé és a 100 m magasságot is eléri. Az oldalak felé az oldalmorénákhoz csatlakozik, a glecserpatak pedig áttöri (326. kép, d). A glecserek egyesülése következtében azok a hordalékanyagok, a melyek idáig a jégben s a jég alatta glecserkarok oldalain tovább mozogtak, felsajtolódnak és függélyesen álló belső morénákat (találkozó morénákat; 325. kép, d-d) alkotnak, a melyek élükön lesimított törmelékből képződnek. Ha ezek abláczió következtében a felszínre kerülnek, középső morénákat alkotnak (325. kép, c-c).

Eredeti méretű kép

327. kép. Glecsertől karczolt görgeteg.

Eredeti méretű kép

328. kép. Diluviális glecserkarczolás sziklafalon.

A morénák tüzetes felosztása BÖHM nevéhez fűződik. BÖHM megkülönböztet: 1. vándormorénákat, a melyek a jég előrehaladó mozgásából képződnek. Ezek a) felszíni morénák (oldal-, közép-, takaró-, szitamorénák), b) alapmorénák, c) belső morénák (fenékmorénák, találkozó-, ablácziós morénák). 2. A czölöpmorénák, a melyeket a megmaradó glecser az anyag hozzájövetele, a kivájás és a feltöltés folytán alkot: a) parti morénák, b) homlokmorénák. 3. A fogyó, vagy eltűnő morénák, a melyek a glecser visszahúzódása alkalmával a szétterülő törmelékből képződnek: a) fogyó morénahalmok (lejtő- v. gorczmorénák), a melyek az eltűnés alkalmával az oldalakon, b) fogyó morénamezők (mezőmorénák), a melyek az eltűnés alkalmával a glecser végén keletkeznek.

A felszín előrehaladó olvadása (ablácziója) következtében a jég belsejében a mélyebb szintben található kőzetomladékok a felszínre kerülnek. Fent a magasban a glecser hasadékaiba esett tárgyak a völgyben, a glecser végén ismét a felszínre jutnak. Ezt a folyamatot azelőtt az idegen testek kitaszításának, a glecser öntisztításának nevezték. Míg a kisebb testek, különösen a finom törmelékek, a melyek a glecser hátára kerülnek, a Nap melegének erősebb elnyelése következtében besülyednek, a nagyobb tuskók megóvják az alattuk található jégtömeget a megolvadástól és a jégtömbön kimagaslanak a felszínből (glecserasztalok). Ezek későbben különösen a délnek forduló oldalon megolvadnak és feldőlnek.

Az előbbi tárgyalásokból az következik, hogy az úgynevezett erratikus glecserek a kőzetanyagot hegynek fölfelé is, sőt még a térszín sülyedésén keresztül is tudják szállítani. Ebből magyarázhatjuk meg az ilyen tuskók előfordulását a hegyhátakon, a melyeket eredő helyüktől mélyedés választ el. Ezt különösen az Alpok diluviális eljegesedésének a vidékén figyelték meg (lásd alább).

Eredeti méretű kép

329. kép. Glecsermalom ú. n. malomkövekkel, Nago mellett, Dél-Tirolban. (A zürichi Photoglob Co. fotografiai fölvétele szerint.)

A jég olvadó vize vízereket alkot a glecser felszínén; gyakran egész patakok képződnek, a melyek a repedésekbe zuhannak, ezeket kimossák, kimélyítik és az alaptalajt különösen a súroló kövek segítségével megtámadják. Az ilyen glecsermalom helyén örvénylyukak (óriás üstök) képződnek, a melyek 10 m mélységig érnek és a csavaralakúan kisúrolt falon világosan felismerhetjük a tuskók örvényszerű mozgását, míg a tuskókat a fenéken találhatjuk meg. A glecser mozgásával együtt a repedések is előrehaladnak és ismét bezárulnak, azonban a vízesés erodáló erejének valóban hosszabb időn keresztül kell a glecsermalmot egy és ugyanazon ponton működésben tartani, hogy azon eróziós jelenségeket okozhassa, a melyeket a glecser visszahúzódása után megfigyelhetünk. Ilyen óriás üstöket az Alpok több pontján ismerünk. A Luzerni glecserkertbéli üstök a legszebbek közé tartoznak; a Gasteiner-völgyben és Nago-nál a Sarca-völgyében Dél-Tirolban is figyelemre méltó példákat találhatunk (329. kép). A megolvadt víz a szubglacziális csatornákban a völgy felé mozog és széles, barlangszerű folyosókat teremt, a melyekben a jég alatt nagy utakat lehet megtenni. A legnagyobb szubglacziális csatornák Alaszkában a Malaspina-glecserben vannak, a melyek messze széjjelágazó folyamrendszerhez tartoznak. A glecserpatak a glecserkapun keresztül jut a napfényre. Vizét a finom iszap tejszerűvé zavarja. A mészhegységben tisztán kiiszapolt mésziszapot visz, mely hegyikréta, glecserkréta, hegyitej gyanánt ülepedik le. A patak homokja és iszapja a végmoréna előtt lapos törmelékkúp gyanánt (uszadékkupacz, Izlandban sandr, 326. kép, e) ülepedik le. Ez tehát főképpen a fenékmoréna átiszapolt anyaga, vagyis fluvioglacialis képződmény. A jégtömeg belsejében, a folytonos olvadás miatt télen is folynak a glecserpatakok, de mégis sokkal nagyobb a víztömeg a forró nyárban és a napszakok is erősen érezhetők a vízszolgáltatásban. A glecserpatakok egy köbméter vízben vagy 2374 gr lebegő anyagot visznek. Az olvadó vizek gyakran a glecser barlangjaiban (zsebeiben) is összegyűlnek és egyszerre hirtelen törnek ki, mikor is katasztrófákat idézhetnek elő.

Glecsertípusok.

Eddig azt a glecsertípust ismertettük, a melyet az Alpokban, a Kaukázusban, a Himalayában, az Andokban, az újzélandi Alpokban és a Föld egyéb alpesi fölépítésű gyűrődött hegységeiben, valamint a vulkáni hegységekben találhatunk. Ezek az alpesi típusú glecserek. Főképp a firnteknők jellemzik, a melyeket éles gerinczek választanak el egymástól, továbbá a hosszú, nyelvalakú jégfolyamok. Ezektől eltérnek azok a glecserformák, a melyek Norvégia széles, platószerű hegytömegeiben, a Spitzbergákon, Nowaja Szemlján, Izlandban és mindenekelőtt Grönlandban vannak elterjedve. Táblaalakú nagy közös firnmezők ezek, melyekből a glecserek rövid, széles folyamok gyanánt különböző irányban folynak a völgybe (Norvég-típus, Inlandeis, belföldi jég, 330. kép). A kettő között az a különbség, hogy az alpesi glecserek alapjukhoz simulnak, míg a belföldi jég bizonyos mértékben elárasztja ezt és minden domborzati különbséget kiegyenlít. Ez főképpen a fölötte nagy jégtömegen alapszik és elképzelhetjük, hogy egyes hegységek, a melyekben ma alpesi glecserek vannak, a jégkorszakban belföldi jéggel voltak borítva.

Eredeti méretű kép

330. kép. A grönlandi belföldi jég, a melyből egyes hegycsúcsok - nunatak-ok - szigetszerűen kiállanak. (NORDENSKIÖLD A. E. szerint.)

Eredeti méretű kép

331. kép. A Mount Tahoma (Mt. Rainier), Észak-Amerikában, tizenhárom nagy glecserével. (RICKSECKER E. szerint.) Mértéke körülbelül 1:200000.

A két típus között állanak az ikerglecserek, a melyeken egy firnmezőből különböző irányba áramlanak a glecserek. Egyik legszebb példa az ikerglecserekre az északamerikai Mount Tahoma (Mt. Rainier) a Cascad-hegységben, a melynek jégdómjából elágazás folytán tizenhárom nagy jégár sugárzik ki (331. kép).

Még egy újabb glecserformára Alaszka tanított bennünket. A Mt. Elias 5486 méter magas vulkánmasszívumáról hatalmas alpesi glecserek húzódnak le dél felé, a melyek a hegy lábánál egészen a tengerig érő jégfelületté egyesülnek (elővidékglecser, Piedmontglacier). Legnagyobb közöttük a Malaspina-glecser, a melynek felszíne 25 angol mérföld hosszúság mellett 70 mérföld széles, területe 1500 angol négyszögmértföld (3800 km2) és 500 láb vastag. Látszólag halott; ez azt jelenti, hogy nem mozdul többé. Az olvadásos abláczió erősen lehordta, letarolta és részben vastagon vonja be az ablácziós morénatakaró, úgy hogy rajta fák és bokrok tanyáznak. Úgy látszik, hogy korábbi periódus erősebb glecserműködésének jelensége lehet, mert a mai viszonyok között nem alakulhatott volna meg. A törmeléktakaró megakadályozza teljes lehordását. Ezt a hosszú ideig tartó nyugalmi állapotot megzavarták a már említett 1899. és 1906. évi földrengések. Az 1899. szept. 3-ától 21-éig tartó heves földrengések következtében az alaszkai Malaspina glecser mozgásba jött, felszíne összetörött és a rajta levő erdő elpusztult (l. a 194., 195. képeket). Azóta az abláczió a glecsert ismét kiegyenlítette. A dilúviumban egyes alpesi glecserek ugyanilyen típusúak lehettek.

A belföldi jég.

A belföldi jég (Inlandeis) Grönlandban és az antarktikus kontinensen van a legnagyobbszerűen kifejlődve, a melyről a legutóbbi idők sarki expedicziói, különösen NANSEN 1888. évi útja révén nyertünk sokféle felvilágosítást. A grönlandi belső jégóriás pajzsalakú jégtömeg, kiterjedése 1½-2 millió négyszögkilométer, körülbelül 1000 m vastag és a perifériák felé mozog. Azonban nem terjed egészen a partokig, hanem meredek leszakadásban végződik és szabadon hagyja a partvonalat. Csak a völgyekben érnek a tengerig egyes alpesi típusú glecserek az általános jégpárkányon keresztül. Elérik a 150 km szélességet és sebességük (naponkint 32 m-ig) messze felülmúlja az alpesi glecserekét. A belföldi jég belseje lankásan emelkedik egészen 3500 m-ig s jellege száraz hósivatag. Hasadékok csak a peremén vannak és éppen úgy csakis ott törnek föl szirtek módjára az eltemetett hegységek csúcsai (nunatak, többesben nunatak-ok, 330. kép). Belsejének felszínén nincsenek olvadó patakok: ezek a széleken nehezítik meg az előrejutást; a morénák is hiányoznak, mert semmi törmelék sem juthat a felszínére. A párkányöv szélessége 100 km-ig terjed, benne nyáron megolvad a hó. Ebben a peremi övben széles felületeket takar a részben kozmikus eredetű szürkés fekete színű jégpor (kryokonit) fölötte vékony rétege.

Eredeti méretű kép

332. kép. A glecser borjazása Grönland egyik fjordjában. (HELLAND A. szerint.)

A belföldi jég fenekén állandóan (még télen is) folyamatban van az olvadás és ebből számos vízfolyás tör ki a partszegélyen az alapmorénában. Ez utóbbi fölötte hatalmasan van kifejlődve és azon hegyvidék lecsiszolásából ered, a melyet a jég elborított. Csak ott, a hol a hósivatag egyformaságát kiálló hegycsúcsok (nunatakok) szakítják meg, jelennek meg a felszínen a morénák; ezek pedig, mielőtt a jég a szirteket elérné, az alapmoréna fölsajtolt anyagából képződnek. Ez az anyag iszapból és karczolt kövekből alakult, míg a szögletes törmelékek csak a szirtekből keverednek hozzá.

A völgyekben felszíni morénák vannak a jégfolyamokon. Ezek a jégtömegek meredek, 100 méter magas falakkal érik el a partot és beletolódnak a tengerbe. Eleinte ráfeküsznek a sekély fenékre, később hatalmas dörgés kíséretében leszakadnak és jéghegyek gyanánt szabadon úsznak ki a tengerbe (332., 333. kép). Ez a folyamat a glecser szaporodása, a melyet borjazásnak is neveznek. A grönlandi glecserek jéghegyei a glecser végén levő repedések és nyomások következtében nagyon szabálytalanul vannak összetörve. Mivel a jég fajsúlya 0.92, s a tengervízé 1.028, azért a jéghegy tömegének csak 1/9-1/7 -ed része nyúlik ki a vízből s így a 45 m magas tömbök körülbelül 400 m mélységbe nyúlnak a tenger színe alá. A morénákból eredő anyag többnyire beléjük van fagyva; különösen a fenéken viszik magukkal az alapmoréna részeit. Olvadás következtében a jéghegy súlypontja megváltozik úgy, hogy helyzetét megváltoztatja; felbukik, meghempereg. Ezáltal a törmeléktartalmú övek kerülnek a felszínre. A hullámverés megtámadja a jeget és így olyan talapzat keletkezik, a melynek letarolási felülete a vízfelület alatt fekszik. Ez a letarolási felület a jéghegy látható peremétől messzire terjedhet és nagy veszélyt jelent a hajókra nézve, a melyek azt hiszik, hogy kitértek a jéghegy elől s rászaladnak annak tengeralatti részére. Ez okozta 1912-ben a »Titanic« elsülyedését. Az áramlás a jéghegyeket messzire, a mérsékelt övbe sodorja, a hol egészen elolvadnak. Ez az északi féltekén, különösen az óczeánok nyugati oldalán a hideg áramlások folytán megy végbe. Ez a jégáramlás moréna-anyagot szórhat el az óczeánban. A hol jéghegyek vannak a parton, ott nagyobb mennyiségben felhalmozódhatnak, mint pl. az Új-Fundland padján, a mely a 2600 m mély tengerből 260 m mély sellő gyanánt mered fel és a melyen nagy mennyiségű ideszállított anyag van lerakódva. Több száz méter mély tengerfenéken az áramló jéghegyek a fenék felszántását, exaráczióját idézhetik elő.

Eredeti méretű kép

333. kép. Borjazó glecser elszakadt jéghegyei az Ekman Bai-ban a Spitzbergákon. (HALLDIN O. fotografiai fölvétele szerint.)

Eredeti méretű kép

334. kép. Táblaalakú jéghegy a déli sarkon, az Antarktiszon. A tenger szintjéből 40 méter magasra emelkedő jéghegy tömege 300 méter mélységre nyúlik a víz alá. (PHILIPPI E. fotografiai fölvétele szerint.)

Az északi sarkvidék és a déli földség (Antarktisz) között éghajlat dolgában nagy az ellentét. Északon a szárazföldi tömegek háttérben vannak és nagy éghajlati különbségek uralkodnak a Földfelszín képének nagyobb változatossága következtében; délen ellenben inkább a vidék egyformasága mutatkozik azoknak a nagy hójégtömegeknek következtében, a melyek az antarktikus kontinens 13 millió négyszögkilométernyi, tehát Európánál nagyobb felületét betakarják és a tengerbe nyúlnak. Az utóbbi évek merész utazásai alapján ennek természetét meglehetősen ismerjük. Az Antarktisz belföldi jégsüvegének sugara több mint 2000 km és magassága eléri körülbelül a 3300 métert. Nagy kiterjedésben táblaalakú takaró, a melyben a kiálló sziklák hiányoznak és a mely meredeken sülyed a Wedell-tengerbe és a Ross-tengerbe, a hová messzire kitolódik. Csak ott vannak glecserek, a hol hegytömegek tűnnek föl, mint pl. a Beardmore-glecser, a mely több mint 200 km hosszú és 45 km széles. A jég vastagsága igen nagy, a parton még 300 m volt a mérések szerint és bizonyára eléri az 1000 métert. Mozgása itt naponkint 2/3 méter.

Eredeti méretű kép

335. kép. A jéghegy 40 m magas fala az Antarktiszban, rétegzéssel és az olvadó vizek csatornáival. (PHILIPPI E. fotografiai fölvétele szerint.)

A tengerbe kinyúló jég a Ross-tenger déli részén körülbelül 850 km hosszú és keletről nyugat felé húzódó jégfalat alkot, a mely 30 m (régebben egészen 60 m) magas (barriere-jég). Szélessége 500 km és nem egyéb, mint a valamikor sokkal hatalmasabb jégtakaró maradványa, a mely a tenger fenekén nyugodott. Ma úszik ez a szörnyű tábla és naponként körülbelül 1 métert tesz meg előre. Ez tehát a belföldi jég kifolyása. Hatalmas, átmérőjükben a 60 mérföldet is elérő, táblaalakú jéghegyek válnak le róla függélyes szélekkel, a melyek körülbelül 350 méter vastagok (334., 335. kép). Észrevehető rétegzést mutatnak, a mely megfelel az eredeti firnrétegzésnek és egyrészt egykori melegebb periódus sötétebb, tisztább jégrétegeiből, másrészt valamely hidegebb időszak világos, buborékokban gazdag jegéből származnak. Olvadási csatornák szelik ezeket keresztül és az említett morénabetelepüléseket mutatják, a melyekben lapos, csiszolt törmelékeket egy vagy több metszett oldallal, facettával találhatunk. A törmelékek ritkán vannak lesímítva és karczolva. A jéghegyeken láthatjuk, hogy azt a belföldi jeget, a melynek nincsenek felszíni morénái, törmelékszalagok (belső morénák) szelik át meredek szög alatt, a melyek az egyenlőtlen alaptalajból származnak.

Az Antarktisz jégszegélye (Schelfeis) 150 km széles, alacsony terraszt alkot a szárazföld előtt, többnyire sík és hasadéknélküli s néhány száz méter vastag. A mint a neve is mutatja, ráfekszik a tengerfenékre és látszólag nincsen saját mozgása. Tengerjégnek tartják, a melyet a hójég hatalmas telepei vastagítottak meg. Egyes kutatók a barriere-jéggel azonosítják.

A glecservidék.

A geológusra nézve nagyon fontos, ha az egykori glecsert azokból a nyomokból tudja kimutatni, a melyeket a glecser hátrahagyott. Ilyen nyomnak tekinthetjük mindenekelőtt az U alakú vályúvölgyet, a víz eróziónak V alakú völgyével szemben, legalább a folyók felső részében (324. kép). A meddig a jégtömeg felért, a völgyoldalak karczolva vannak, azután egy lejtőtérd (váll) következik, részben csiszolt horonnyal és e fölött az a terület, a melyet a jég hatása nem ért s a melynek zeg-zugos formáit az elmállás teremtette meg. A csekély kivájó erő miatt és a glecser előrenyomulása alkalmával a glecser hatásának rövidebb tartama folytán is, a kisebb glecserek munkájukban hátramaradnak és völgyeik meredek lépcsőben szakadnak le a fővölgybe. Ezek a függővölgyek és kimélyített fővölgyek az Alpokban és más hegységekben az egykori eljegesedés jellemző nyomai. A magas Alpokban alkalmat szolgáltattak a legszebb vízesések egész sorozatának keletkezéséhez. A mint már láttuk, a megszakított vagy csekélyebbé vált vízerózió is teremthet függő völgyeket.

Annak a völgynek a talaja, a melyet a glecser elhagyott, lesimított és lecsiszolt karczolásokkal borított sziklatalaj, a mely azonban nem tökéletesen sík, hanem benne a hátak és a teknők szabálytalanul következnek egymás után; ezek gyakran törmelékekkel vannak borítva úgy, hogy majd laposan terülnek el, majd kupaczban vagy gátszerűen vannak elrendezve. Ez az egyhangú legömbölyített púpok (Rundhöcker) és morénák vidéke. A kerek púpok kérges leválás következtében gyorsan elmállnak. A völgyfenék szelíd lejtőjét néha meredek leszakadások (völgylépcsők) szakítják meg. Rajtuk keresztül vízesésekben zuhan le a patak (vízfolyás), vagy pedig már valamely szorosban keresztülszelte azt. Az eltünt glecser homlokmorénái végmorénák gyanánt, parti morénái pedig peremmorénák gyanánt maradnak meg. Némely diluviális alpesi glecser homlokmorénái széles körgátakat alkotnak a medenczék körül, a melyekbe néha tavak települnek (moréna-amfiteátrumok); ilyenek pl. a Dora Baltea-é Ivreánál és az Etsch-glecseré a Garda-tó déli végén (336. kép).

Eredeti méretű kép

336. kép. Az Etsch-glecser moréna-amfiteátruma végmorénáival. (PENCK A. szerint.)

A fogyó morénák a fogyó-morénatakarót alkotják. Az alpesi glecsereknek csekély alapmorénájuk van, a melyeket az egykori jégfolyamok vidékén tuskósagyagnak, törmelékmárgának neveznek. A mennyiben a felszíni morénák néha hiányozhatnak is, az alapmorénának nagy jelentősége van az egykori elglecseresedés megállapításakor. A párhuzamos halmok (drumlin-ek) is gyakran megmaradnak. A glecserüstök szintén nagyon jellemzők.

A glecservidék, a mint ez a glecsermozgásnak megfelel, nyugodt vonalakat mutat, azonkívül alaprajzában és keresztmetszetében a domborzat egyszerűbbé válásával tűnik ki; a kisebb egyenlőtlenségek elmosódnak, a nagyobbak viszont megerősödnek. A vertikális méretek háttérbe szorulnak, míg a víz eróziójánál éppen ezek tűnnek elő; ez azt jelenti, hogy a víz élesebb domborzatot teremt. A vízhez hasonlóan, pályáján a jég is teknőket váj ki, a melyek a jég visszahúzódása után tavakká válnak. Az alpesi tavak legnagyobb része a jégkorszakbeli eljegesedésnek köszöni keletkezését, vagy pedig végső homorú alakjának kivájását. Többé-kevésbbé a hegység szélén feküsznek, mint pl. a Bajor és a Svájczi elővidék tavai, vagy félig a hegységben, mint a felső-itáliai tavak, pl. a Garda-tó, vagy pedig egészen a belsejében, mint a Salzkammergut és Karintia tavai. A nagy alpesi tavak méretei, a melyek elérik a 60 km hosszúságot, fogalmat adnak a régi jégfolyamok erodáló erejéről, a mely a hegységben különösen a lejtőből a síkságba való átmenetnél érvényesült a legerősebben. Ha pedig ezeknek a medenczéknek a nagy mélysége kétséget támasztana az iránt, vajjon a glecserek valóban kivájhatták-e azokat, akkor számításba kell vennünk a glecsereknek sokszor 1000 méteres és még annál is nagyobb vastagságát, továbbá a tó mélységének a hosszúságához való viszonyát. Ez az arány a tektonikailag előkészített Garda-tavon, a mely egyike a legmélyebbeknek, 1:280, a Starnbergi-tavon 1:180, tehát elenyészően csekély. Egyes tavakat a végmorénák torlaszoltak el (moréna-tavak), Számos tó, különösen a fővölgyek tavai, mint közbeiktatott tavak feltöltődtek, vagy pedig lefolytak.

A glacziális eróziót ott látjuk nagyszerűen kifejlődve, a hol azt a hegység szerkezete támogatja, mint a Garda-tó medenczéjében, a mely azt az egyoldalú árkos sülyedést követi, melyből a Monte Brione szigetszerűen emelkedik ki Rivánál és a melyet nem tekinthetünk tisztán glacziális eróziós alaknak (140. kép). Az erős széthasadozás is előmozdítja a glacziális eróziót, mint a Sierra Nevada Yosemite-völgye Kaliforniában, a hol a gránit kéregszerűen leválik és látszólag számos hasadék szeli át. Ezek készítették elő ezt a legnagyobbszerű glecservölgyet, a melynek hosszúsága 16 km és legnagyobb szélessége körülbelül 2 km; 1500 m magas, függélyes, simára súrolt falak zárják körül (337. kép).

Eredeti méretű kép

337. kép. A Yosemite U-alakú völgye Kaliforniában. (Vásárolt fotografia szerint.)

Svájczban a Gasterenvölgy alaptalajának 200 méterig terjedő túlnagy mélysége, a mely megfelel a régi tófenéknek, okozta a Lötschbergi-alagútban a nagy víz- és kavicstömegek betörését.

Eredeti méretű kép

338. kép. A Gosautavak kár-lépcsői, U-alakú széles fenekű fülkék, felülről nézve. (SIMONY F. fotografiai fölvétele szerint.)

Az egykor eljegesedett hegységekben igen jellemző eróziós alakok a szélesfenekű fülkék, a «kár»-ok. Ezek czirkuszszerű mélyedésformák a völgyek végződésénél a gerinczek lejtőin, a melyek egyik oldalon nyitott üsthöz hasonlítanak. Fenekük többnyire a szilárd sziklába vájt lapos, zárt medenczévé van kimélyítve, melyben tó képződött (kár-tavak). Az alpesi magas tavak többnyire kár-tavak. A kárképződés többnyire egymás mögött és egymás fölött is többször megismétlődik, úgy hogy az egyes károkat meredek leszakadások választják el egymástól (kár-lépcsők 338. kép). Az U-alakú vályúvölgyek szintén hatalmas kárhoz hasonló völgyzáródással végződnek (czirkusz). A mint a Fizikai mállás cz. fejezetben a czirkusz-völgyek tárgyalása alkalmával kimutattuk, a károkat és a czirkuszokat (218. kép) a hóhatáron a fizikai mállás (hasadékfagy) körvonalazta és a firn mozgása folytán csak kitisztításukat és végső faragásukat nyerték el. Az előmunkálatokat a mészhegységben a hasadékokban való mállás végzi, amint ez a dolináknál történik s a glecsersúrolás csak ez után vájta ki a talajt medenczealakúan. Azoknak a völgyeknek, a melyek nincsenek eljegesedve, tölcséralakú völgyzáródásuk van és a lejtőkön hozzáfolyási, barázdák vannak, a melyeknek semmi lefolyástalan mélyedésük nincsen. A kárlépcsőkön keresztül gyakran vízesések zuhannak le, vagy pedig lavinák képződéséhez nyujtanak alkalmat, ha a kárban még firn- vagy jégtömegek feküsznek. A glecserek a lejtőiken levő lépcsőket még élesebben kialakítani igyekeznek, mert eróziójuk e lépcsők lábainál a legerősebb. Ezzel ellentétben a víz a lépcsőket kiegyenlíteni törekedik, mert a lépcső élén a legerősebben támadja meg.

Eredeti méretű kép

339. kép. Simodal a Hardangerben, U-alakú völgy és fjord. (KNUDSEN K. fotografiai fölvétele szerint.)

Azok a partvidékek, a melyek egykor el voltak jegesedve, feltűnően szaggatott sziklás partokat alkotnak. Ez a fjord-ok munkája. A fjordok valódi, alámerült teknővölgyek, völgyöblök, a melyek meredekfalúak, oldalsó függővölgyük s erős kimélyítésük van és csekélyebb mélységű előtenger zárja el őket (339. kép). A mélységi különbség gyakran 1000 m. Lehetséges, hogy utólagos sülyedés következtében jutottak a tenger tükre alá, vagy pedig a glecserek, kitolódva a tengerbe, a tenger alatt erodálhatták azokat.

Eredeti méretű kép

340. kép. Vándorkő (erratikus tuskó) Gr. Tychow temetőjében, Hátsó-Pommerániában. (KEILHACK K. fotografiai fölvétele.)

Ha a belföldi jég visszahúzódik, akkor a glacziális letarolásnak és feltöltésnek hasonló, csakhogy sokkal jobban kiterjedt és erősebb jelenségeit láthatjuk. A szárazföld egykori eljegesedésére nézve jellemző bizonyítékok a szilárd sziklák leköszörülései, karczolásai és gömbölyű púpjai, a tuskó- és törmelékagyagból való hatalmas alapmorénatakarók, lesimított és megkarczolt törmelékekkel s vándorköveikkel, azonkívül a halomsorok, a drumlin-ok és a hosszúra nyujtott, egymástól sugarasan szétfutó, világosan rétegezett és hegyes szög alatt elágazó törmelék- és homoktorlaszok. E homokgátak neve åsar (egyes szám ås, ejtsd osz-nak, oszar) vagy esker; 60 méterig terjedő magasságot érhetnek el és a vasúti töltésekhez hasonlóan húzódnak a síkságon keresztül. Az ószok (ås) valószínűleg szubglacziális vízerek feltöltései, tehát a glecserpatakok törmelékeinek felelnek meg. Gyakran 100 km-nél is hosszabbra terjeszkednek. A jég felszínének, a felszíni- és a belsőmorénáknak szegletes, éles anyaga, azonkívül az erratikus tuskók többnyire az alapmorénára vannak hintve. Azonban középponti, széles gátakat, homlokmorénákat is alkothatnak, a melyek néhány száz méter magasságot is elérhetnek (tuskótöltések). A glecsermalmok óriás üstjeit itt újra megtalálhatjuk. A szárazföldet alacsony talajhullámok borítják, a melyek glacziális törmelékből keletkeztek (morénás vidék), vagy pedig kerek szikladombok mutatkoznak (lesimított sziklás, hepe-hupás vidék). Medenczéiben számos tó található (a Pomerániai- és a Finn-tavak). A kicsiny, többnyire kerek tavak neve sölle.

Többnyire vízmosás útján keletkeztek vagy pedig azoktól a jégtömegektől származnak, a melyek a morénák alatt eltemetve megmaradtak és későbbi olvadásuk alkalmával bekövetkezett a talaj sülyedése. Ha a jég pereme az alaptalajban olyan ellenállásra bukkan, a melyet le tud győzni, akkor alaptalaját feltorlasztja, redőzi vagy szétszaggatja és áttolja. Ezen az úton szilárd sziklatömegek is elmozdultak, pl. a kréták Rügen szigetén, a melyek diluviális képződményekre tolódtak. A végmorénák előtt a sandr uszadék-kupacz fekszik; fluvioglacziális torlaszföld ez, a mely többnyire homokból áll (Brandenburg őrgrófság) és terméketlen pusztát tár elénk belföldi dűnékkel. Itt rakódott le a szelek útján szállított por, a lösz, a mely finom kiiszapolt anyagból áll. A lösz részben a vízmedenczékben csapódott le és tarkán rétegezett csíkos agyagot alkot. Eltorlaszolás, továbbá a visszahúzódó észak-német belföldi jég eltérése következtében az olvadó vizek és a dél felől jövő folyók hatalmas, nyugatfelé irányított folyamokká egyesültek, a melyeknek mindegyike megfelel a jég visszahúzódásában beállott nyugalmi korszaknak. Homokkal telt, széles ősfolyamvölgyeket alkottak ezek a folyamok; többet közűlök ki is nyomozhatunk. Jelenleg már csak a Visztula, az Odera és az Elba követi szakaszonként ezeket az ősfolyamvölgyeket, többnyire azonban ezeknek mellékvizei húzódnak rajtuk keresztül.

Amíg a glecserek mozgásuk irányában viszonylagosan csak keskeny pályát vájnak ki, addig a belföldi jég előrehatolása alkalmával hosszúra nyujtott homlokzatára merőlegesen egyidejűleg nagykiterjedésű felületen hat. A belföldi jég tehát, a tengerhez hasonlóan, üledékeivel együtt a szárazföldön transzgredál. A mint a glecserek kicsiben tómedenczéket tudnak teremteni, ugyanezt a belföldi jég nagy arányokban hajtja végre. Kanada tómedenczéi, a Hudson-öböl országainak domborzata, az Északi- és a Keleti-tenger nagyrészt a belföldi jégnek köszönik alakjukat. Széles szárazföldi sávokat, mint pl. Észak-Kanadát, Lapplandot, Finnországot és a Svéd Alföldet a jég gyalulta le simára, míg az Észak-Német Alföldet és Oroszország nagy területeit a belföldi jég által szállított anyag töltötte föl. Ez az anyag Németországban eléri a 200 m vastagságot; kőzeteinek mineműségéből és kövülettartalmából eredetét megismerhetjük. Németország részére Skandinávia erratikus anyaga az eredő vidék. A tuskók és törmelékek között oly nagy számmal fordulnak elő a kövületek, hogy ezek a paleozoos fossziliák valósággal paleontológiai munkák alapjait szolgáltatták.

Az egykori eljegesedés összes vidékein találhatunk erratikus tuskókat, vándorköveket vagy lelenczköveket. Ezek a vándorkövek olyan kőzetből vannak, a melyek sehol a közelben szálban nem találhatók, tehát ezeknek messziről kellett idekerülniök. Megtalálhatjuk ezeket a nagy alpesi völgyekben és az elővidékeken, de az északnémet mélysíkon és más egyéb helyeken is, a melyek az egykori jégműködés területére esnek. Régebben eredetük még rejtélyes volt és a legkalandosabb magyarázatokra adott alkalmat. Így azt hitték, hogy az alpesi középponti zóna kőzettuskói, a melyek a Jura-hegység magaslatain feküsznek, kitörések következtében repültek, szóródtak ki, vagy pedig árvíz útján úsztak oda. Az északnémet leletek magyarázatául a drift-elmélet szolgált. E szerint a vándorkövek jégrögök hátán úsztak volna oda. Ma a diluviális eljegesedés tanúinak tekintjük e leleteket, a melyek hegyen, völgyön és tengerrészeken át korlátlan nagyságban hurczoltattak el. A germán alföld legnagyobb tuskója: 30000-40000 mázsa súlyú szikla Gross-Tychow temetőjében van Hátsó-Pomerániában; ez Skandináviából származik (340. kép). 5000 tonnánál nagyobb súlyú darab fekszik Monthey mellett Wallisban: ez a Montblanc-csoportból eredt Azokon a vidékeken, a melyek kőzetekben szegények, nagyon keresett építő anyagok ezek a leletek, úgy hogy e miatt többnyire szétrombolták őket. Rügen szigetén, Schleswig-Holsteinban és más partokon, a hol a diluviális eljegesedés alapmorénája át van metszve és a víz a partokat kikezdte, a tenger a tuskókat kimossa s ezek sziklás partot alkotnak. A legfiatalabb kőkorszakban a vándorköveket az ősember megalith-sírok felállítására használta. Nagy Péter emlékműve Szent-Pétervárott vörös finnországi gránitból való vándortuskón áll.

A glacziális nyomoknak más egyéb nyomoktól való megkülönböztetésére HEIM a következő összefoglalást mondja: A mi a leülepedett anyagot illeti, a morénákban az elkülönülés nem a törmelékek nagysága és alakja szerint megy végbe, hanem az eredet (a kőzet fajtája) szerint, míg a folyóvíz a törmelékeket nagyságuk és alakjuk szerint, nem pedig a kőzet mineműsége szerint osztályozza. A glecserek nyomai a szilárd sziklákon a bemélyített vonalak (karczolatok), a melyek be vannak vésve az általában lesimított felületekbe. Ezek a vonalak pontosan nem párhuzamosak, a mint azt a dörzstükör-síkon (pánczélon) láttuk (126. kép), a melyen párhuzamos barázdák és finom bordák vannak, hanem gyakran hegyes szögek alatt keresztezik egymást. A karczolatokat csakis a felszínen találhatjuk, míg a dörzspánczél a kőzet belsejéhez tartozik és csak alkalmilag jut napfényre, e mellett a vetődési hasadék mindkét oldalán található.

Vízjég, kőzetjég.

A szárazföld állóvizei 0° hőmérséklet alatt megfagynak. Csakis tökéletes szélcsendben fordulhat elő az az eset, hogy a víztükör hőmérséklete 0° alá sülyed, anélkül, hogy felszínét jégréteg takarná. Ha azonban a víz nyugalmát a legcsekélyebb megrázkódás megzavarja, pl. szél kerekedik, vagy pedig állatok isznak belőle, azonnal jégkéreg keletkezik a felszínen. A vízjég a hosszúprizmás vagy szálas hexagonális kristályok párhuzamos összenövése, a melyeknek optikai tengelye a lehűlési felületre, tehát a víz tükrére merőleges. Levegőben szegény, mert 1 kg jégben 1 cm3 levegő sincsen. Ha az állóvíz felszíne befagyott, akkor hőmérséklete lefelé növekedik egészen addig a rétegig, a melynek 4C° a hőmérséklete, tehát a hol a víz a legsűrűbb. Nagyobb tavakon széttörik a jégtakaró a szélnyomás hatása alatt és olyan nyomások keletkezhetnek, a melyek megtámadják a partot.

Eredeti méretű kép

341. kép. Talajjég (tjäle) a szibériai Beresowka mellett a diluviális mammut lelőhelyével. A kiásott mammut tetemét a 428., 429. képek mutatják. (A császári orosz tud. akadémia mammutexpedicziójának fotografiai fölvétele 1901/02.)

A folyókban felszíni jégtakaró keletkezik, a mely gyakran szétreped a vízállás ingadozásai következtében és rögjég vagy jégtábla gyanánt a folyón lefelé halad. Az alsó folyás valamelyik sekély részén megtorlódik és a rögök áttolódása folytán jégtorlódást alkot, mely a folyót arra kényszerítheti, hogy partjait elhagyja és a völgy árterületét elárassza. A jégtorlasz tömegénél fogva a partokat is megtámadhatja, a laza anyagok feltorlódását és a szilárd sziklák lecsiszolását okozhatja. Több kilométer hosszúságot érhet el, mint pl. az Elba, vagy pedig a Duna jege Bécs mellett, a hol egészen addig nagy veszélyt jelentett a városra nézve, míg a folyam szabályozás útján szabad csatornához nem jutott. Ha az olvadás az alsó folyástól indul ki, akkor a jégtorlódás megszűnik. Ha azonban a felső folyás vidékén kezdődik az olvadás, akkor a jég elgátolja a folyót, mely elárasztja az országot.

Ha a mélyebb vízrétegek a part megfagyott talajával érintkeznek, akkor a talajjég vagy fenékjég képződik, a mely lyukacsos-szivacsos és az alaptalaj homokját és iszapját tartalmazza magába zárva. Könnyen leszakad és segít a jégtorlaszt fölépíteni. A rögjég és még inkább a talajjég görgetegeket és finom anyagokat szállít, a melyeket az olvadás alkalmával lerak.

A tengervíz -2.5C°-on fagy meg, miközben sótartalma, különösen a lassú fagyás alkalmával, kiválik. Az Északsarki-tengerben a jég csak 2-3 m vastagságot ér el, ritkán lesz 4½ m vastag. A szél, az áramlások és az árapályok mozgásba hozzák a vizet, mire a jég szétrepedezik, az egyes rögök egymásra és egymás fölé sajtolódnak (jégsajtolódás), úgy hogy a jég gyakran még 15 m-nél is vastagabb lehet. Ez a nyalábos jég (Packeis, jégnyaláb) a régebbi és fiatalabb jegek törmelékhalmaza és részben hóval van borítva. A nyár kezdetén a jégnyalábok rögökre törnek széjjel, a melyeket a sarki áramlások a mérsékeltebb övek felé hajtanak, azonban még a jéghegyeknél is hamarább elolvadnak.

A sarkok felé, magas szélességi fokok alatt, a lapályokon felhalmozódott hótömegekből a szemecskés mineműségű és sok levegőtartalmú hójég keletkezik. Ugyanis a hó felszínén többszörösen megismétlődik az olvadás és a fagyás, mire a hó átkristályosodik. Ha kellő nyomás jön hozzá, megalakul a hójég. Szibériában és Észak-Amerika sarki részein nagy kiterjedésű vidékeken mélyen meg van fagyva a talaj (talajjég, tjäle). Összehordott hótömegekből, homokból és agyagból keletkezik, melyeket a nyári árvizek hoznak össze (kőzetjég, 341. kép). A talaj nyáron csak csekély mélységig, többnyire néhány lábnyira olvad föl. Irkuczk mellett 116 méterig megfagyott talajban fúrtak, a hol a végső hőmérséklet -3C° volt, a nélkül, hogy a jégrétegen keresztül tudtak volna hatolni, úgy hogy itt a fagyott talaj legalább is 200 m vastag. Az Új-Szibériai szigeteken a vidék fölépülésében nagy része van a kőzetjégnek, a mely vidék éghajlatváltozás bekövetkezése alkalmával részben valószínűleg el fog tűnni. Ebben, valamint a szibériai kőzetjégben a diluviális korból számos mammut-maradvány van beágyazva, részben a puhább részekkel együtt. A kereskedésbe jutó elefántcsont nagy részét ezek szolgáltatják s ezért a kereskedők gyakran keresik föl ezeket a vidékeket. Ezeknek a maradványoknak köszönhetjük a legtökéletesebb kövületet is, a melyet egyáltalában találtak s ez a Beresowka talajjegéből kiásott mamut (v. ö. 428. képpel). A Malaspina-glecser mozdulatlan jégtömegét is, melyet törmelék takar, szintén a kőzetjéghez számíthatjuk.

Eredeti méretű kép

342. kép. A Beilstein-barlang egy bejárattal, légzsákkal. (BOCK H. szerint.)

A barlangi jég.

A jég a barlangokban is felhalmozódhatik, a mint ezt már többször megfigyelték. Olyan barlangokban, a melyeknek egy bejáratuk van (levegőzsákok), vagy pedig két vagy több bejárattal bírnak (szélkürtők, átjáróbarlangok), jég is képződhetik. Olyan barlangba, a mely zsákformájú és lefelé hajlik 342. kép), behatol a hidegebb külső levegő, a kőzetektől átmelegszik, elvonja tőlük a meleget és fölmelegedve ismét kiáramlik. Ezáltal a hideg beraktározódik a barlangba. Mihelyt a külső hőmérséklet a barlang hőfoka fölé emelkedik, több légáramlás nem keletkezhetik s a hideg sem tud felgyülemleni. A szélkürtőkben a hőmérséklet lehűlését azok a levegőáramlások idézik elő, a melyek a barlang sajátságos fekvésénél fogva egyenlőtlenül hatnak, mint a nyári és téli levegő áramlások. A hőmérséklet lehűlése ugyanis akkor következik be, ha a barlangnak vízszintes alsó szakasza és fölfelé vezető kürtője van s középhőmérséklete az illető hely évi középhőmérsékleténél kisebb (343. kép). Ezekben az esetekben tehát a szivárgó vizek megfagynak és maradandó jégtömegekké halmozódhatnak fel. A legszebb példa erre vonatkozólag a dachsteini Óriásbarlang Obertraun mellett, pompás jégsztalaktitekkel, jégfüggönyökkel s ehhez hasonló jégormokkal (344. kép).

Eredeti méretű kép

343. kép. Jégbarlang két bejárattal, szélkürtővel. (BOCK H. szerint.)

Eredeti méretű kép

344. kép. Jégorom a dachsteini Óriásbarlangban, Felső-Ausztriában. (BOCK H. szerint.)

Hazánk egyik legszebb természeti ritkasága a dobsinai jégbarlang, a melyet 1870-ben RUFFINYI JENŐ dobsinai bányamérnök fedezett fel. A triaszkori mészkő üregeiben mintegy 125000 m3, vagyis 1125000 métermázsa jégtömeg van felhalmozódva, a mely különösen a nedves évszakokban évről-évre növekszik, úgy hogy a barlangot a teljes összenövés veszélye fenyegeti. A barlang szája északnak néz s ez a körülmény KRENNER JÓZSEF SÁNDOR budapesti egyetemi tanár szerint elősegíti a jégképződést. Hőmérséklete a Nagyteremben -0.44, a folyosó mélyén -0.69C° állandóan. Legszebb jégcsapjai és hatoldalú jégkristályai a tavaszi hóolvadások alkalmával keletkeznek.

A természet műhelyében a hó és a jég nagy jelentőségű, mégpedig azért, mivel heteken és hónapokon át felhalmozza a víztömegeket; ezek pedig gyors hóolvadás alkalmával rövid idő alatt lefolynak. A vízfolyás tavaszi magas vízállásának hatása sokkal nagyobb, mint a mekkorát a folyó az év többi részében gyakorol. Azok az árvizek, a melyek a főhn alkalmával keletkeznek, európai alpesi országainkban már nagy katasztrófákat okoztak. Ennek következményei a völgyfenekek eliszaposodásai és más jelenségek, a melyeket egyik előbbi fejezetünkben a folyóvíz működése kapcsán tárgyaltunk.

A hóvíznek nagy a széndioxidtartalma s ennek következtében chemiai (oldó) hatást gyakorol, melyet szemünkkel nem láthatunk közvetlenül. Ennél fogva a hóvíznek sokkal nagyobb az ereje, mint az esővíznek s ezzel magyarázhatjuk a már tárgyalt karrképződményeket a mészhegységekben. Minthogy a hó erősen elnyeli a gázokat s így a belőle keletkező víz erősebben oldja a kőzeteket, mint a közönséges esővíz, ebből megérthető, hogy a mészkőhegységekben a hótakaró alatt a karrmezők barázdái igen gyorsan képződnek.

A jégkorszak.

Azokból a különféle jelekből, a melyeket az előbbiekben kifejtettünk, felismerték a legfiatalabb geológiai mult időszak fölötte nagyszabású jégtakaróját. Ezt a korszakot éppen ezért jégkorszaknak (diluviális kornak) nevezték. Ez az ismeret az Alpokból indult ki, a hol ezt a tüneményt a legpontosabban tanulmányozták. Akkoriban az Alpok csaknem egészen hatalmas jégtakaró alatt voltak eltemetve, melyből csak egyes csúcsok törtek fel. A Kárpátok, a Pyreneusok, az Apenninek is mélyen el voltak jegesedve, sőt még magában az Óriás-hegységben is, továbbá a Vogézekben, a Schwarczwaldban és a Cseherdőben is, azonkívül Európa és a többi világrészek más hegységeiben, még magukon a trópusokon is megtalálhatjuk a nagy eljegesedés nyomait. Ugyanakkor a belföldi jég a sarki vidékeket jégburok gyanánt fedte és Skandinávián, Észak-Németországon, Anglián és Észak-Oroszországon keresztül egészen a Német-Középhegységig, a Kárpátokra és messze be Oroszországba nyomult elő, sőt Észak-Amerika nagy részét is elborította. A déli féltekén szintén megvannak a mainál sokkal erősebb poláris eljegesedés nyomai. Olyan jeleket is találtak, a melyek szerint ez a jégáradás ennek a vidéknek nem egyszeri elárasztása volt, hanem előrenyomulások és visszahúzódások váltakozásából állott. Az éghajlat tehát többszörösen változott és pedig ma (főképpen PENCK és BRÜCKNER után) 3-6 előretörést szokás megállapítani, míg egyes kutatók még mindig a jégkorszak egységessége mellett maradnak. A megismétlődő eljegesedést mindenekelőtt az bizonyította be, hogy több ponton két alapmorénát találtak egymás fölött, a melyek közül az alsó a szétbomlás előrehaladó fokát és az anyag más elváltozásait mutatta. A kettő közé többnyire más eredetű réteg van beiktatva és pedig fluviatilis folyóbeli képződmény, hegytörmelék, lösz kövületekkel, különösen növénymaradványokkal együtt, még gyakran lignit is. Mindez azt bizonyítja, hogy az illető hely a közbülső korszakban jégmentes volt. Ezek a nyomok tehát a jég visszahúzódására, melegebb éghajlatra utalnak (interglacziális korszak, interglacziális képződmények).

Éppen így konczentrikusan fekvő, régi végmorénákat is találnak különféle állapotban, a melyek éppen ezzel különböző korukat is bizonyítják. A legkülsőbbnek kell a legrégibbnek lenni, mert valamely későbbi előretörésnek kellett azt szétrombolnia. A morénák előtt fekvő fluvioglacziális üledékek szoros kapcsolatban vannak velük és pedig a magasabb terraszok a régebbi morénákhoz tartoznak, a mélyebben fekvők pedig a fiatalabbakhoz, úgy hogy a négy jégkorszakbeli kavicstakaróból, a melyet sok folyón felismerhetünk, az eljegesedés különféle szakára következtethetünk.

A jégtakarónak annyira jelentékeny változására nézve, mint a minőt a diluviális korszak kimutat, föl kell vennünk a hóhatár mélyebbre való elhelyezkedését, tehát a hőmérséklet csökkenését és a csapadék növekedését. Ennek a tüneménynek a magyarázatára sokféle elméletet állítottak föl, de még mindig nem szolgáltattak megnyugtató megoldást. Az okokat a Földön kívül keresik (kozmikus, asztronómikus elméletek), vagy pedig magán a Földön (tellurikus, geológiai elméletek). Az éghajlati változások kimutatása czéljából azt a változást is szemügyre vették, a mely a földtengelynek a földpálya síkjára való hajlásában megy végbe, s a mely a napéjegyenlőségek preczessziójában mutatkozik. Ugyanis a preczesszió folytán 26000 esztendő alatt az északi- és a déli félteke váltakozva 8 napi hosszúságig terjedő melegebb évszakot kap. A földpálya exczentriczitásának változása is közreműködhetett, a mely természetesen más periódust követ. E föltevések szerint a jégkorszaknak az északi és a déli féltekén váltakozva kellett volna megjelennie, holott egyidejűségük be van bizonyítva.

Továbbá a nyári hőmérséklet változásához, a napfoltok felhalmozódásához fordultak és a Föld útját kozmikus ködön (Orion-köd) irányították keresztül, miáltal az inszoláczió ereje lenyomódott volna. Azonban ezek az összes elméletek nem tudtak eddig megnyugvást kelteni. Éppen olyan kévésé sikerült ez azoknak a nézeteknek, a melyek az okokat magában a Földben keresték. Így a változásokat a fokozottabb vulkános működésnek, a levegő nagyobb vagy csekélyebb széndioxidtartalmának tulajdonították, a mely a Nap sugárzását és Föld felszínének kisugárzását megváltoztatta volna. A szárazföldek és tengerek eloszlásában beálló különbség a meleg és hideg tenger- és levegőáramlások folytán szintén hatással lenne e változásokra, míg más oldalról a kontinenseknek függélyes irányban való ingadozását vonták felelősségre. Azonban mindezek, a gyakran éles elmével védett elméletek végül tarthatatlanná váltak és újból rámutatnak azokra a nehézségekre, a melyek akkor állnak be, ha a természet működésének okait kutatjuk.

A jégkorszak lényegéről szóló összes kérdésekre nézve a legnagyobb jelentőségű az a bizonyíték, a mely a legutóbbi években készült és a déli félteke széles területeinek, továbbá a Dekhan és a Salt Range-nak a paleozoós korszak végén történt eljegesedéséről szól, míg ilyenféle nyomokat eddig az északi félteke többi részein kétségtelenül nem tudtak megállapítani. Újabban még Dél-Afrika ópaleozoos és eozoikus jégkorszakáról is tudnak. Azonban ezeknek a kérdéseknek a fejtegetése az általános geológia keretein kívül esik, mert ezek a tanulmányok a paleoklimatológiából már a történelmi geológiához vezetnek.


5. A levegő működése.

A sivatag deflácziója.

Néhány évtizeddel ezelőtt még azt hitték, hogy a sivatagok felszíni alakjai a Föld előző korszakaiból származnak, a mennyiben nem ismerték azokat az erőket, a melyeknek a formák keletkezését tulajdonítani lehetett volna. Azt állították, hogy ezek az előidők nedves éghajlata alatt keletkeztek és a mai sivatagi éghajlat mellett változatlanok maradtak. Azonban WALTHER J. beható kutatásai kimutatták, hogy a Lybiai-sivatag éghajlata 4000 év óta nem változott, azonban ezen idő alatt az ó-egyiptomi építmények egészen hasonló mállási- és eróziós formákat kaptak, mint a minőket a sziklákon nagy mértékben láthatunk. Így a faragott koczka-köveket lyukak szelik át, vagy pedig egészen ki vannak vájva, a falakon bemélyedéseket találhatunk és Ramses óriás nagyságú szobrát a Rameseumban repedések törik meg. A Memnon-oszlopok, III. Amenhotep két 16 méter magas, ülő szobra, a melyek homokkőből vannak, erősen széjjel vannak repedezve. A repedéseken keresztül fujó reggeli szél okozta az egyik szobor zengését, a melyet a régi írók feljegyeztek. A zengés megszűnt, mikor SEPTIMIUS SEVERUS idejében a szobrot restaurálták. Éppen a restaurálás következtében hiányzik róla a barna védőkéreg, míg a másikon 3600 év alatt kifejlődött ez. Számos példa bizonyítja tehát, hogy ma ugyanazok az erők működnek, mint egykoron, és nagy jelentőségű a geológiára nézve, hogy felismerték e nagykiterjedésű jelenségek okait; ezek az okok: a száraz mállás és a szél.

A vízhez hasonlóan a mozgó levegő is szétrombolóan és, fölépítően működik. A levegő romboló chemiai működését a mállásról szóló fejezetben említettük; a chemiai mállásban; ugyanis a levegő is részt vesz nedvessége, oxigéntartalma, széndioxid- és egyéb gáztartalma következtében.

Mozgó állapotban és mechanikai úton azonban sokkal nagyobb mértékben rombol a levegő. Szilárd anyagokat, finoman elosztott állapotban, még a leggyengébb szél is el tud szállítani. A hol a litoszféra felszínét víz-, hó- vagy növénytakaró nem védi és így a légkörbe kerül, a szél azonnal megtámadja és a hol végre a csupasz talaj ki van száradva és hiányzik a laza részecskék megkötése, ott annál könnyebben talál támadási pontokra.

A Föld felszínének a legnagyobb része azonban éppen az ismertetett okoknál fogva nincsen kitéve a szél támadásának, működési körébe főképpen a magas hegységek esnek meztelen sziklafalaikkal, továbbá az a két sivatag-öv, a mely a térítőkörök mentén a Föld körül kanyarog. A magas hegységekben a levegő ereje többszörös a mélyebben fekvő részekhez képest és ebből magyarázhatjuk meg jelentékeny működését. Éppen így van a sivatagokban is, a hol a szél éppen úgy, mint az óczeánokon csekély súrlódásra talál. Minden sziklamászó tudja, minő veszélyt jelentenek a széllökések, a melyek a laza köveket feje fölött elszabadítják és saját, magát is a mélységbe való taszítással fenyegetik. A laza anyagot, tehát a homokos közételepüléseket elfujja a szél és ezáltal gyakran nagy kőzetrészletek utána törését, szakadását okozza, a mint azt minden homokbánya meredek falain szépen láthatjuk. Ugyanezt a jelenséget megtalálhatjuk a vulkáni hegyek között is (Somma alatt a Vezuv Atriójában), a hol a szél kifujja a hamu- és lapilli telepeket, mire nagy utána-szakadások következnek.

Mindezek a jelenségek azonban csak alárendelt jelentőségűek ahhoz a hatáshoz képest, a melyet a szél a sivatagban fejt ki. A sivatagok határai a tengerek eloszlásától, az esőgyüjtő hegységektől és a szabályos szelek irányától függnek. A sivatagtípusok képződésére nézve a meteorológiai viszonyok az irányadók és pedig ezek: a csekély csapadék és a nagy párolgás. A Szahara az északi és az északkeleti szelek hatása alatt áll, a melyek semmi nedvességet sem hoznak; hasonló körülmények uralkodnak Arábiában, Sziriában, Mezopotámiában, Perzsiában és Magas-Ázsiában, a Kalahari-sivatagban, az északamerikai sivatagokban, az Atakamában és Ausztráliában. A magas hegységekben és a sivatagokban, a mint már láttuk, a váltakozó hőmérséklet hatásának következtében a fizikai mállás a csupasz sziklákon igen nagy. A mállási törmelékek mindenütt felhalmozódnának, ha a légköri hatások nem távolítanák el azokat. A magas hegységekben a víz, a lavinák, a glecser és szél gondoskodnak az elszállításról. A mállási takaró hiányát a mi vidékeinken is, helyenként a mélyebb településeken, főképpen a szél működésére vezethetjük vissza; ilyen hatást fejt ki a bóra az osztrák partvidéken, a mistral Provence-ban és Toulon vidékén; ezek akadályozzák meg a növénytakaró meggyökerezését. A sivatagban csak az alkalmi heves záporesők szállítják a nagy törmelék-tömegeket a völgybe. A finom szemecskéjű anyagot azonban felkavarják a szelek és tovább sodorják (defláczió, lefujás). A sivatagövben a nagy hőmérsékleti ingadozások következtében a fölötte meredek, nagyfokú légnyomási grádiensek elég gyakran fordulnak elő, így tehát a szelek is különösen hevesek és olyan működést vihetnek véghez, a minők a mi éghajlatunk alatt ismeretlenek. Minden sivatagnak van viharközéppontja, a mely felé a szelek áramlanak s a honnan a szomszédos vidékekre lefolynak. A szelek egyszer nedvesek, másszor szárazak, függőleges és vízszintes áramlások, izzó szelek és jeges viharok váltakoznak minden szabályosság nélkül. Hirtelen megállanak, irányt változtatnak és nagy erősséget érnek el.

A megfigyelésekből kiderült, hogy miként növekedik a szél erősségével az elmozdított homokszemecskék nagysága és pedig a másodpercznyi sebesség értékét a talaj fölött 12 cm magasságban mérték.

Szélsebesség mperczenkint

A megmozgatott homokszem átmérője

4.5-6.7 méter

0.25 milliméter

6.7-8.4    "

0.50        "

9.8-11.4  "

1             "

11.4-13   "

1.50        "

Minthogy azonban a szél sebessége gyakran a fentemlítettek sokszorosát teszi ki (egészen 50 méterig), még borsónagyságú homokszemecskék és kisebb kövek is lövésszerűen mozdulhatnak el. Míg a legfinomabb anyag elszállítása a szél erőssége szerint lebegve történik - futóhomok -, a nagyobb szemcsék szökdelve vagy gördülve mozognak tovább a talajon, a melynek akkor nincsen nyugodt vonala s az egész talaj mintegy megelevenedni látszik. A por- és homokviharok, a napot elsötétítve, végigseprik a széles síkokat és elszállítják mind azt a finomszemecskéjű anyagot, a melyet az elmállás előkészített. Ez a Szahara félelmes számum-ja, a Lybiai sivatag chamsin-je. A meleg talajlevegő fölemelkedő áramlása a finom részecskéket gyakran homoktölcsérek, forgatagok gyanánt ragadja fel; egészen 1000 m magasságig emelkednek, miközben a síkon lassan tovább húzódnak. Elő-Ázsia homokpusztáin, pl. Kappadokiában, ezekből gyakran egész tuczatot láthatunk, a mint óriás oszlopok sorozata gyanánt kísértetiesen közelednek. Megpillantásukban van valami félelemgerjesztő, pedig egyáltalában nem veszedelmesek. Az embernek csak éppen nagyobb mennyiségű sós port kell nyelnie. A bennszülöttek seitan gelini-nek nevezik, ami annyit jelent, hogy az ördög menyasszonya.

Ha a szél a sivatagban túlnyomóan egy főirányt követ, akkor kitisztítja a vidéket. A legfinomabb anyagot elszállítja és tömegveszteséget okoz, a melynek, hosszú időn keresztül összegezve, jelentékeny értéket kell elérnie. A passzátpor, a mely a Szaharából jön, Afrika nyugati partjain gyakran veszélyezteti a hajózást, mivel láthatatlan. A Szahara vörös porát a szél messzire elragadja, elárasztja vele Európa legnagyobb részét, felviszi egészen Svédország déli részéig, az eső pedig lecsapja (véreső). Hogy ezen közben mekkora tömegek távolodnak el, azt az a becslés mutatja, a mely egy alkalommal egyedül az Itáliára eső tömeget 13 millió tonnában állapította meg. Kínában, vagy Észak-Amerika badland-jában a levegő gyakran napokon át zavaros és a nap sárgán vagy vérvörösen süt. A szél az anyagot elkülöníti, osztályozza; a legnehezebbeket nem viszi ki a sivatag határain túl, hanem a váltakozó szélirány szerint ide-oda fujja. Uralkodó szélirány mellett a szél letarol és mélyedéseket alkot, míg a váltakozó légáramlások ezeket kiegyenlítik és a meglévő mélyedéseket kitöltik. A szél hatása a sivatagtípusok szerint különböző. A szikla- vagy kősivatagokban (hamada), a hol a szilárd, sík kőzettáblák széles földsávokat alkotnak, a talaj ki van tisztítva, a port és a homokot elfujta a szél s még a heves szelek alkalmával is tiszta marad a levegő. A csekély finom mállási termék mindig azonnal eltávozik és a szél nem tudja megtámadni a szilárd sziklákat. A szél kifujja a kőzetek porát a mélyedésekből, a melyek a száraz mállás következtében a sziklafalakon képződnek.

Eredeti méretű kép

345. kép. Szélerózió a Lifos-on, Erdsiasz-Dagh, Kis-Ázsia. (ZEDERBAUER E. fotografiai fölvétele.)

Ilymódon a keményebb települések következtében bemélyedések és menyezetes sziklák keletkeznek (345. kép). Gyakran láthatunk mészkő- vagy homokkőfalakat, melyeket védőkéreg borít. A kéreg lyukakkal van megtűzdelve, úgy hogy ezek egymásután sorakoznak és csak a kőpillérek maradtak meg közöttük. A kőrácsok, oszlopos folyosók, gombasziklák, ingó kövek és hasonló mállási formák képződésénél a defláczió is közreműködik (214., 226., 235. kép). Ablakszerű nyílások rágódnak be a sziklákba és magukban annyira kiszélesedhetnek, hogy sziklakapukat alkothatnak, a mint ilyeneket Utahban különösen szép példákban találnak. Ilyen továbbá a Prebischkapu Szász-Svájczban. Hasonló eredetű sziklaablakokat a magas hegységekben is gyakran lehet találni (346. kép) és a meredek partokon levő sziklakapuk keletkezésüket részben szintén a szél működésének köszönhetik (pl. a havrei kapu, 315. kép).

Eredeti méretű kép

346. kép. »Thörl« sziklaablak a semeringi Raxon. (CRAMMER fölvétele.)

A Szahara kősivatagjai nagyrészt csaknem vízszintesen települt rétegekből képződtek, a melyek egymásfölé emelkedő terraszokra oszolva (réteglépcső-tájkép), 2500 m magas hegységeket építenek föl. Keményebb és kisebb ellentálló képességű telepek váltakoznak benne. A puhább telepek ott, a hol napfényre kerülnek, a mállás áldozatául esnek és a szilárd padok alkotják a vidék felszínét. Messze területen szomorú egyhangú vidéken át utazhatik az ember ilyen kőfelületen keresztül és végre meredek emelkedéshez ér, a mely a magasabb terraszhoz vezet fel; ezen keresztül folytatódik a fárasztó út. Az ilyen leszakadás mentén a különféle rétegek napfényre jutnak, a könnyebben elpusztíthatók elmállanak, a szél eltávolítja a laza anyagot, a szilárd padok kiugró párkányokat alkotnak, a melyek végre utána törnek. Így a magasabb terraszok széle visszafelé farol s a lehordás egészen az alsóbb terrasz szintjéig, felületéig halad előre. Azonban a lehordás nem történik egyenletesen az egész vonalon. Több helyen a puhább kőzet megkönnyíti a támadást és a meredekfalú völgyek hirtelen völgyzáródásokkal nyúlnak be a leszakadások közé; az omlások elágazhatnak és a magasabb terraszok szélső részeit elszakíthatják. Ezekből lesznek a tábla- vagy piramisalakú szigethegyek, melyeket az arabok guráknak (tanúk) neveznek; e szigethegyek megmaradnak és - mint a sivatag tanúi - felismerhetővé teszik az illető magasabb terrasz egykori távolabbi kiterjedését. A felszín szilárd padja egy darabig megvédi a pusztulástól ezeket a hegyeket, míg végre a lehordás egészen ahhoz a kőzetlaphoz ér, a mely az alsó terraszt alkotja. Ilyen tanúhegyeket Észak-Amerika Green River homokkő-vidékein (347. kép) is találunk.

Eredeti méretű kép

347. kép. Tanúhegyek (a sivatag tanúi) a Green River mellett, Észak-Amerikában. (JACKSON W. H. és társa fotografiai fölvétele szerint.)

A völgyek a száraz mállás összes bizonyítékait szolgáltatják, a fenekükön ellenben a folyóvíz nyomai láthatók. Ezek a száraz völgyek (vádi-k, uadi-k), a melyekben csak ritkán, néha éveken át sem áramlik a gyorsan áthaladó magas árvíz (szel, 348. kép).

Eredeti méretű kép

348. kép. Száraz völgy (vadi) Thebe mellett, meredek völgyzáródással, Egyiptomban. (BLOCH S. fotografiai fölvétele szerint.)

A defláczió működésének a sivatagvidékek térfelszíni kialakulására nagyobb hatást tulajdonítunk, mint kellene, ha az amfiteatrális völgyvégződésekkel bíró, mély, meredekfalú és gyakran igen hosszú száraz völgyeket, a melyeknek nincsen maradandó folyóvizük, szintén az eolikus (a szél okozta) letarolásra akarjuk visszavezetni. A kisebb alakulatok valószínűleg így keletkeztek, a nagyobbaknál azonban bizonyára olyan időszakos víztömeget kell föltételeznünk, a mely víztömeg katasztrofális betöréssel mélyreható működést tudott kifejteni. Azok a görgetegek, a melyek a völgyben találhatók, továbbá a terraszok, a melyek ezt kísérik, azután a meredek- és csúszó part között az ellentétek mind az egykori folyóbeli (fluviatilis) működést bizonyítják. Az esőben gazdagabb előidőben egyes nagy vádikon át nagy folyamok folytak keresztül, sőt alaptalajában a talajvíz áramlását még ma is ki tudjuk mutatni. Ez a körülmény kutak ásatásához vezetett, a melyek folytán ezeket a vidékeket a kultúra számára megnyerhették. Azok a folyók is, a melyek anélkül, hogy beszivárognának, útjukat a sivatagon keresztül irányítják, szűk helyen szorosan egymás mellett egyesítik, a deflácziónak és a folyóvízbeli eróziónak jellegeit, A legnagyszerűbb példát e tekintetben a Colorado River nyujtja, a mely 6000 láb mély szurdokát a Colorado-plató vízszintesen fekvő táblájába véste be. A folyó a mélységben erősen zuhog és mélyíti medrét (mélységbeli erózió), ugyanakkor a völgyfalak a sivatagbeli mállás hatása alatt állanak (oldalsó erózió). A völgy falai óriás amfiteátrumokká öblösödtek ki. A számos tábláshegy és piramis mind az egykori plató bizonyítékai és elárulják azt, hogy az egykori plató a tulajdonképpeni szurdok párkányáig ért. Legszebb példáit a Colorado, grand-kanyonja mutatja (273. kép).

Mivel a sivatag mállási termékeit a szél lebegve elszállítja, alkalom nyílik arra, hogy a vidék felszínén olyan mélyedések, teknők és árkok keletkezzenek, a melyek lefolyástalanok. Ha a talajvíz, szintjéhez közelednek, akkor oázisok keletkezhetnek. Arkanzaszban számos kisebb teknőt a szél teremtett meg; ezekben a vizek összegyűlnek és tavakat alkotnak. A szárazvölgyek elveszítik egyenletes lejtőjüket, alacsonyabb völgy vízválasztók képződnek és az ilyen egykori folyóból csak térszíni barázda lesz, a mely a teknők sorozatát mutatja. A szél szállító ereje sehol sem mutatkozik jelentékenyebben, mint itt, a vidék ezen mélyedési formáiban. Míg a víz és a jég csak alárendelten tudnak kimosás útján ilyen homorú formákat teremteni, addig a mélyedéses barázdák kiterjedése eolikus keletkezés mellett csaknem határtalan.

A kavicssivatag-ban vagy szerir-ben, a kőzetalaptalajon kavicsgörgetegek és konkrécziók vannak felhalmozva. Ezeket a kavicsokat az előző korszakban a vizek szállították ide, vagy pedig a letarolt kőzetrétegekből mállottak ki. Alakjuk máris többé-kevésbbé le van gömbölyítve vagy pedig ezt a mállás útján kapta. Az is meglehet, hogy e kövek alakjukat a homokos szél lecsiszolásának köszönhetik; erről azonban majd későbben lesz szó.

Azokon a vidékeken, a hol a szabályos szelek elcsendesednek, legelőször az elszállított homok száll le, míg a finom por a levegőben lebegve marad. Itt tiszta kvarczhomok-halmok keletkeznek; a homok többnyire jól le van gömbölyítve, ugyanis a talajon többszörös súrlódásnak van kitéve és a homokszemek egymást is gömbölyűre súrolják. A homok kitölti a vidék felszínének mélyedéseit és ha a domborzat nagyon éles ellentéteket mutat, gyakran félig eltemetett, meredek sziklaszirteket vagy hegyeket láthatunk ottan, a mint a homokfelületből közvetlenül felmerülnek. Nagyrészt azonban az erősen letarolt vidéket teljesen betakarják a homoktömegek, úgy hogy semmi szilárd kőzet sem jut a napfényre és homoksivatag, areg keletkezik. A nagyobb ellenállóképességű anyag kiválása folytán főképpen kvarczhomok képződik, a mely a tömeges kőzetek és még nagyobb mértékben a réteges kőzetek száraz elmállásából származik. Alárendelten a folyó vagy az állóvizek is szállíthatnak anyagot a homoknak. A sivatagöv legkülönbözőbb részeiben ismerünk homoksivatagokat, a melyeknek mindenütt az alaphegységtől függő, jellemző összetételű homokjuk van. A homok színe részben a színes alkotórészektől függ; a legtöbb esetben a vasoxidhidrát és a vasoxid a homok felszínét vörösbarnára vagy vörösre, többnyire azonban világos sárgára színezi. A homok ritkán rakódik le laposan, hanem többnyire hát- vagy kúpalakú kiemelkedésekben, ezek a dűnék. Olyan helyi kiemelkedéseket kell alattuk értenünk, a melyek keletkezésüket és alakjukat lényegében a szél működésének köszönhetik. A düne alapformájának a sarlódűné-t (Transzkaspiában barkhán) tartják, a mely gyakran nagyon csekély akadályon is kiképződik. Egy kő, egy növény is elegendő, de nem föltétlenül szükséges ahhoz, hogy a homok fölhalmozódjék; a buczka aztán magától halad előre. Pajzsalakú homokbuczka keletkezik a szél irányában (Luv) laposan hajló szöglettel és konvex körvonallal, míg a szél árnyékában (Lee) meredekebb hajlásszöglet és konkáv körvonal képződik. Az újonnan érkező homok felgördül a lankás lejtőn, mire a düne felül növekedik, a gerinczen keresztül legördülő tömegek pedig elől gyarapítják a dünét. A sarlódüne lába a szél irányában csak 5-10°-os hajlású, feljebb 15-20°, a tető lapos és az oromvonaltól lefelé a lejtés a szél árnyékában több mint 30°. Minthogy a szél a homokot a düne oldalán tovább sodorja, szárnyszerű meghosszabbodások, nyúlványok képződnek és a sarlóalak mind jobban előtérbe lép (349. kép). A dünehomoknak általában nincsen szerkezete, azonban részben mutatkozik bizonyos ferde rétegzés a felülettel párhuzamosan, amennyiben a váltakozó erősségű szelek különböző súlyú homokot raknak le. Ezen a módon az oromvonaltól, illetőleg a gerinczéltől mindkét oldal felé eső rétegzés keletkezik, a mely a dűnékre nézve jellemző. A vastartalom váltakozó oxidácziós foka következtében a homok különböző színezetet nyer és így tarka csíkozottság, szalagozás keletkezhetik benne.

Eredeti méretű kép

349. kép. Újonnan keletkező, sarlóalakú homokbuczkák, barkhánok alaprajza Bukharában. (WALTHER J. szerint.)

Ha a szél iránya változik, akkor a sarlódüne alakja is meg fog változni. Ha a szél sokáig fuj ugyanabban az irányban, akkor több sarlódüne hátformájú dünevonulattá egyesül. Ha a szél megfordul, akkor ezek ismét egyes sarlódűnékre vagy szabálytalan buczkákra bomlanak fel. Az összes dünevonulatok keletkezését szívesen magyaráznánk ezen a módon, azonban a talaj alakja, a szél erőssége és a homok mineműsége bizonyára szintén hatást gyakorol a dűnék fölépítésére. Elegendő homokgyarapodás mellett néha a nagyszámú, egymással párhuzamos hosszanti dűnéket, a melyek szabályosan hullámhegyek és hullámvölgyek gyanánt követik egymást, a levegőhullámok maguk is fölhalmozhatják, a nélkül, hogy valamely akadály megtartaná a homokot. Ezek a kereszt- vagy harántos (transzverzális) dűnék, a melyek az uralkodó szélirányra merőlegesen feküsznek. Ha a homokgyarapodás csekélyebb és a heves szél meghatározott irányát megtartja, ezek a párhuzamos halomvonulatok szabálytalan lejtőkkel képződnek ki, a mely lejtőket barázdák választják el egymástól (a Kalahári-sivatag, Közép-Ázsia hosszanti dünéi). A dűnék gyakran ezer meg ezer négyszögkilométernyi területet is takarnak és a 20 m, 50 m, sőt a Szaharában még a 200 méter magasságot is elérik; több száz méter szélesek és 70-80 kilométer hosszúságban húzódnak. Felszínüket gyakran az úgynevezett homokfodrok (rippel) borítják; keskeny, hosszúra nyujtott párhuzamos barázdák és hátak ezek, a melyek parányi dünevonulatokhoz hasonlítanak és a heves szél következtében keletkeznek (350. kép). Ez a jelenség hasonlít a viharhullámok fodrához és nagyságát a szél erőssége határozza meg.

Eredeti méretű kép

350. kép. Dünék Biskra mellett Algirban. (LEROUX fotografiai fölvétele szerint.)

A düne magassága és szélessége a homokszemecskék nagyságától és a szél erősségétől függ és bizonyos mértéken túl nem halad, mindaddig, míg a két hatás ugyanaz marad. Ha a szél erősebben fuj, lesodorja a düne legfelső részeit, úgy látszik, mintha az él füstölögne és a homok felhalmozódik a szél árnyékában (lee), úgy hogy a gerincz egy kicsit előbbre nyomul, a düne vándorol (351. kép). Ezen a módon a düne tovább mozoghat a szél irányában, elboríthatja az előtte fekvő síkokat és csak a talapzatát (lábát) hagyja hátra, a melyen a szél nem talál több támadási pontot. A dűnék vándorlása különböző sebességgel halad előre. A bokharai oázison megfigyelték, hogy a dűnék télen 12 méternyire észak felé, nyáron pedig 18 méternyire dél felé haladtak előre, tehát egy évben csak 6 méterrel vándoroltak dél felé. Sok nagy dűnéje van a Szaharának, a melyek egymástól 1-2 km távolságban feküsznek és látszólag nyugalomban vannak. Nevük is van, akár csak a hegyvonulatoknak. Azokon a dűnéken, a melyeket váltakozva ellenkező oldalról ér a szél, a lejtők között a különbség csaknem eltűnik. Ha a düne tovább vándorol és hátrahagyott lábán talán megváltozott szélirány vagy szélerősség hatása alatt új düne halmozódik fel, az új düne megváltozott belső szerkezete ellentétbe kerül alapjának szerkezetével és ha ez a folyamat megismétlődik, az ilyen homoktömegek keresztmetszete a gyorsan kiékelődő rétegek látszólag teljesen szabálytalan összevisszaságát mutatja. Ha azonban ezeket jobban szemügyre vesszük, akkor kiderül, hogy a ferde vagy divergáló rétegzés egymás fölött többszörösen megismétlődik. (Lásd a diagonális-, keresztrétegzést az üledékes kőzetekről szóló következő fejezetben, 364. kép.)

Eredeti méretű kép

351. kép. A düne fölépülésének és vándorlásának vázlatos ábrázolása; a-g a homokbuczka ormának egymás után következő helyzete.

Láttuk, hogy a defláczió távoli vidékeket kiegyenlíthet és letarolási síkok keletkezhetnek, a melyek nagy messzeségbe csaknem vízszintesen kiterjeszkednek. Ha a szabályos szelek homoktömegeket sodornak erre, akkor a homoksivatag a kősivatag fölé terjeszkedik. A sivatagok szélén többször láthatjuk, miképpen terjeszkedik a homok a művelt területek fölé és mint temeti maga alá, mindörökre megsemmisítve azt. A sivatag a tengerhez hasonlóan transzgredál és több száz méter vastag hatalmas üledékes réteggel takarja be a vidéket.

A szél szitáló és szűrőfolyamata elválasztja a porszemecskéket a homoktól és csak azokon a vidékeken ejti le, a melyekben a levegő mozgása teljesen elcsendesedik. Ez többször megtörténik a sivatagvidékek szélein vagy a steppéken. Azonban a könnyű port a legközelebbi szél ismét tovább fujná, ha nem kötné meg azt a növénytakaró, különösen a gyepföld. A fűszálak között azonban a por oltalomra talál és ezáltal a talajt növeli. A por a füvet lassacskán eltemeti, mire új növénytakaró ver gyökeret és a porból képződött talajon, többnyire agyagtalajon, vagy agyagos homokon számtalan finom csövecske húzódik keresztül, a melyeket az elkorhadó gyepföld és gyökérrostok hagynak hátra. Így keletkezik az úgynevezett lösz, vagy lösztalaj, a mely egyes vidékeken, különösen Kínában, igen nagy területeket borít. Erről az üledékes képződmények során, a következő fejezetben még bővebben szólunk.

Ott, a hol a felhalmozódott port semmi növénytakaró sem borítja, megvan az alkalom az agyagsivatag kiképződésére. Záporesők után a por szanaszét folyik és szilárd takarót alkot, a mely összesül és a defláczióval szemben ellentállást tud kifejteni. Ilyen a transzkaspiai turkmén sivatag takírtalaja, Középázsia szala-ja, és Afrika szebchá-ja. A kiszáradt talajt a szárazsági repedések sokszögű táblákra bontják, a melyek összezsugorodás alkalmával tölcsér vagy hengerszerűen összegomolyodnak. Ha ezeket a szél tovább gördíti, homokfelületre érhetnek. A homok beágyazza ezeket a képződményeket és újabb átnedvesedés alkalmával a sárból agyaggumók képződnek a homokos üledék közepén. Ezen a kiszáradt agyagfelületen megmaradnak a rajta keresztül haladó állatok nyomai, az esőcseppek lenyomatai, sőt még a robbanó gázbuborékok gödröcskéi is; és ha újabb réteg takarja el, alakját a végtelenségig megtarthatja (fosszilis lábnyomok és esőcsöppek).

Azokon a nagykiterjedésű vidékeken, a melyeket félsivatagoknak nevezünk s a melyek az északamerikai nyugaton vigasztalan terméketlenségben terjednek el, a könnyen szétrombolható homokkövekben, márgákban és agyagokban rendkívül fantasztikus felszíni képződmények alakulhatnak, a melyeket részben a szél eróziójára kell visszavezetnünk. (Dutton C. E. »bad-land-erosion« néven gyönyörűen ábrázolta 1882-ben a Point Sublime panorámáját). A nagyobb ellenállóképességű padok beékelődése bástyák, csipkék, pillérek és effélék képződéséhez szolgáltat alkalmat; ezekből felismerhetjük a kőzetek legfinomabb keménységi különbségeit (352. kép).

Eredeti méretű kép

352. kép. A Big Bad Lands, South Dakotá-ban, Észak-Amerika félsivatagán, a szélerózió munkája. (DARTON N. H. fotografiai fölvétele szerint.)

A szél a tenger felől sósvízport s ennek elpárolgása következtében sókristálykákat szállíthat a szárazföldre és így sógyarapodást okozhat. Éppen ilyen módon alkalmilag nagy mennyiségű virágport is visz magával, a mely »kénes eső« alakjában hull a Földre és a melynek, a mint a Biolitek cz. fejezetben a kannelszén keletkezésénél látni fogjuk, a Föld háztartásában is szerepe van.

Folyómenti és tengerparti dűnék.

Nagy homokfelhalmozódásokat és dűnéket azonban nemcsak a sivatagok vidékein találhatunk. A tenger is a homok egyik forrása, a mennyiben lapos partjain nagytömegű szétsúrolt anyagot vet ki, a mely aztán a szél játékává válik; ilymódon keletkeznek a parti dűnék. Ugyanez bekövetkezik a belföldi tavak és folyók partjain is (folyódűnék). Árvizek alkalmával a folyók gyakran kilépnek a medrükből és messzire elárasztják a vidéket. A mikor csatornájukba ismét visszahúzódnak, a talaj iszappal van fedve, a mely finom homokból és agyagból áll. Azok a folyók, a melyek homokvidékeken keresztül folynak, a dűnék vándorlására nézve nem szolgáltatnak akadályt, mert a homok, a melyet a szél a folyóba fuj, a tulsó parton homokpad gyanánt ülepedik le és vándorlását tovább folytatja. Arra alkalmas vidékeken a kőzetek elmállása folytán, vagy pedig valamely homokban gazdag altalaj felszínre kerülése következtében szintén keletkezhetik homokfelhalmozódás, úgy hogy az összes említett hatások nélkül is csekély kiterjedésű homokfelületek keletkezhetnek és dűnékké halmozódhatnak fel. Így történt ez például a diluviális eljegesedés vidékén a Germán és az Orosz Alföldön, valamint a Nagy Magyar Alföldön, a hol igen szép belföldi dűnéket találunk (353. kép).

Eredeti méretű kép

353. kép. Futóhomok-buczka garmadája (belföldi düne), Vadkert mellett, Pestmegyében. (LÓCZY LAJOS fotografiai fölvétele szerint.)

E homokvidékeknek csakis a partokon van nagyobb jelentőségük, különösen a tengerpartokon, a melyek számos lapos parton dűnéket mutatnak. A düne-öv Dél-Franciaországból indul ki, csekély megszakítással követi az Atlanti és a Keleti-tenger partjait egészen a Finn tengeröbölig és átlagosan 6 km szélességet ér el.

A tenger örökös hullámverésével kimossa a homokot s ennek felszínét a Nap heve gyorsan kiszárítja, a mikor is a szél szárnyain a homok a szárazföldbe befelé hatol. Hosszúra nyujtott düne-övek keletkeznek a parttal páhuzamosan (parti dűnék, 354. kép), ritkábban sarlódűnék és pedig azért, mivel a szél a homokot egyenletesen hajtja oda és viszi tovább. Ha a part huzamos ideig homokot vet ki, akkor ez alacsony elődünévé halmozódik fel, a mely dagály alkalmával végbemenő alámosások folytán többnyire meredek lejtőjű. A hullámjárások szerint a part különböző szélességű (355. kép) és az újabb homok csak akkor halmozódhatik fel ismét, ha a tengeri szél a régi anyagot már eltávolította. A homok a víznek kimosási folyamata következtében pormentes és többnyire sárgás színű. A szemecskék kvarczból, földpátból, amfibolból, augitból, gránátból, mágnes- és titánvasból, mészből és egyéb ásványokból vannak; fajsúlyuk több mint 2.5.

Eredeti méretű kép

354. kép. Dünék a Keleti-tenger partján, ívelt dünék, homokfodrok, szélbarázdák. (GOTTHEIL ÉS FIA fotografiai fölvétele.)

Eredeti méretű kép

355. kép. Parti gát szelvénye a Sylt szigeten. (MEYN szerint, GERHARDT P. könyvéből.)

A dűnék a német partokon elérik a 40-50 méteres magasságot, Bordeaux-tól délre pedig 90 méteres homokhalmok is vannak. A tengeri dűnéket az uralkodó szélirány hozza mozgásba és így több méternyire vándorolnak tovább, legföljebb 25 méternyire évenként és homoktömegeik alatt eltemetik a művelt vidéket, erdőket és helységeket (356. kép). A Keleti-tenger partján a folyótorkolatok elé hosszú, keskeny félszigetek (nehrungok) települtek, a melyek a sikér öblöket (haffok) a nyílt tengertől csaknem egészen elzárják (310. kép).

Eredeti méretű kép

356. kép. Kunyhó Perwelkben, a Keleti-tenger partján, a melyet a dünék eltemetéssel fenyegetnek. (GOTTHEIL ÉS FIA fotografiai fölvétele szerint.)

A nehrungok kizárólagosan csakis homok felhalmozódásból épültek fel és dűnékkel vannak borítva, a melyek a haff felé vándorolnak. Itt figyelték meg azt, hogy a dűnék egyes telepeket eltemettek, ezek azonban, hosszabb idő mulva a dűnéből ismét felbukkantak, mihelyt a düne elhaladt fölöttük. Ennek legismertebb példája a kur gáton (Kurische Nehrung) Kunzen falu, a mely a mult század elején BERENDT geológus leírása szerint még egy 70 m magas düne előtt feküdt és a melynek romjai körülbelül félszázad mulva, 1869-ben, ismét láthatóvá váltak. Az előrehaladó dűnék következtében a haff egyre szűkebb térre szorul és kiszámították, hogy legkésőbben 550 év alatt a homok teljesen föl fogja tölteni. Azok a gazdasági károk, a melyeket a dűnék vándorlásai okoztak, arra indították az embereket, hogy a dűnék természetét behatóan tanulmányozzák és keressék azokat a módokat, a melyekkel a dűnéket meg lehetne szilárdítani, a halmokat megkötni. Ez a növénytakaró mesterséges előállításával történik; a növények azután a homok gyarapodását, majd pedig a düne továbbvándorlását megakadályozzák. Először is sövénygátakkal kísérlik meg a szél támadását elhárítani, miáltal lehetségessé válik, hogy elegendő parti fű verjen gyökeret. Csak későbben lehetséges a már nyugodtan fekvő dűnén bokrokat és fákat ültetni. A dűnék megkötése sok államra nézve nagyjelentőségű s ezért a futóhomokbuczkák termékennyé tétele a kulturtechnikai munkák fontos czélja lett.

Azokat a korallhomokokat, a melyek mállási termékek gyanánt fordulnak elő a korallzátonyokon, valamint a mészoolithokat is dűnékké halmozza fel a szél. Gyakran meszes kötőanyag szilárdítja meg ezeket, úgy hogy szerkezetüket igen jól megőrzik.

Eolikus korrázió.

A szél elszállító munkája mellett (a laza anyag lefujása, defláczió) lesikároló munkát is végez (eolikus korrázió), a mellyel a szilárd kőzetet megtámadja. Természetes, hogy a mozgó levegő hatása magában még igen csekély, azonban a mikor a vihar porral és homokkal terhelve nyargal a síkon át, akkor homokfúvó gyanánt működik és még a legkeményebb kőzetet is lekoptatja. A homokviharok ereje számtalan lövéshez hasonlóan, vágja a szemecskéket minden akadályhoz és a sivatagi vidékek építményein ennek hatását mindenütt világosan felismerhetjük. A legfinomabb por, a melyet még a leggyengébb szél is elfuj, különösen az összes finom szemecskéjű kőzeteken fénymázat idéz elő: a kőzeteket látszóan ragyogó, átlátszó lakkal vonja be (sivatagi máz). Megtalálhatjuk ezt az összes sziklákon, tuskókon és görgetegeken. Ennek köszönheti a sivatag csodálatos színhatásait különösen naplemente alkalmával. Azonban már egy rövid eső is elegendő ahhoz, hogy a sivatagi máz eltűnjön, a mikor a kőzetek ismét fényteleneknek és durváknak látszanak.

Sokkal erősebb a homok korráziója. Ez kicsiben többé-kevésbbé sík, tompafényű felületeket teremt. Ha a homokkal terhelt szél hosszú időn keresztül egy irányból fuj, a görgetegen csiszolt felületet metsz ki, a mely a szélirány felé dől és erre merőlegesen éles élben végződik. Az ilyen görgetegeket egyélűeknek nevezzük (357. kép). Ha a görgeteg átbukik az alsó felére, anélkül, hogy csapása változnék, a görgeteg a széllel szemben olyan helyzetbe kerülhet, hogy egy vagy két másik felülete is csiszolathoz juthat (párhuzamos élű kavicsok). Ha a görgeteg a földön gyorsan továbbmozgó homok akadálya gyanánt szolgál, akkor rajta a homokfolyam két ágra szakad, a melyek mögötte ismét egyesülnek, oldalain azonban síkokat csiszolnak, a melyek éles élekben metszik egymást. Így keletkeznek a piramis-élek, háromélű kavicsok, vagy facettás törmelékek, általában: az éles kavicsok (357. és 358. kép). Gyakran a kavicsokon törési felületek is vannak, a melyek a csiszolást megkönnyítik.

Eredeti méretű kép

357. kép. Egyélű kavics (a széltől űzött homok munkája).

Eredeti méretű kép

358. kép. Háromélű kavics (a széltől űzött homok csiszoló hatása).

Azt, hogy a sivatagokban a háromélű kavicsok keletkezése jelenleg miképpen megy végbe, megfigyelhetjük, azonban a mi éghajlatunk alatt ez a képződés nem lehetséges. Az előző korszakokban ismételten megvoltak hozzá a szükséges körülmények, a mint ezt a legkülönbözőbb formácziókban, így Skótország prekambriumában, Svédország kambriumában, Alsó-Ausztria permi rétegeiben, a tarka homokkőben Thüringiában és különösen Közép-Európa diluviumában előforduló ilyen törmelékek bizonyítják.

Az összes kovák vagy kovás konkrécziók, fossziliák stb. tompa fényt (fénymázat) kapnak a homokcsiszolás következtében. A kristályfelületek éppen parányi egyenlőtlenségük következtében válnak fénytelenné. A kőzet keménységi különbségei sikér gödröcskéket idéznek elő, a kőzet ripacsos külsőt kap, a keményebb alkotórészeket vagy kőzetrészeket a szél kidolgozza; ily módon például a puhább dolomitból a keményebb kvarczerek kiállanak (359., 360. kép); a kövületek, különösen a nagy foraminiferák (nummulitok, operculinák), osztrigák, tüskésbőrűek stb., a melyek többnyire el vannak kovásodva, gyakran rövid nyélen fordulnak elő s végre is felhalmozódnak a vidék felszínén.

A homok köszörülő hatása a sziklákat lesimítja és szabálytalan, egymást labirintusszerűen többszörösen keresztező barázdákkal borítja. A mészkőből való négyszögletes köveken vagy 3 cm mélységű vízszintes barázdákat figyeltek meg. A fizikai mállást a szél erősen támogatja. A Nagy Spfinxen Gizeh mellett a vassóinfiltráczió következtében a megkeményedett rétegek a domborzatból kiemelkedve láthatók (mennyezetes sziklák, 361. kép). Éppen így van ez a dakotai Badland-ban is, a hol a konkrécziós lapok az agyagos kőzetből kiemelkednek (352. kép).

Eredeti méretű kép

359. kép. A szélfútta homoktól, eolikus úton kipreparált kvarczér a dolomitban.

Eredeti méretű kép

360. kép. Hematitból és homokból álló eolikus úton kipreparált hasadék-kitöltés.

A magasabb sziklákon a csiszolás működésére nézve bizonyos különbség észlelhető, a mennyiben a szikla lábát durva homok, a felsőbb részeket pedig a por dörgöli. A korrázió méteres mélységű barázdákat és éles gerinczeket dolgoz ki, azonkívül a könnyedén megszilárdult iszapszerű anyagból alacsonyabb, legömbölyített dombokat formál, a melyek a jég működésére emlékeztetnek. Az épületeken a falak lábai mintegy aláásva látszanak. A kínai sivatagokban az uralkodó szélirányra merőlegesen fekvő falakat gyakran egészen elpusztítva találták.

Eredeti méretű kép

361. kép. A szél eróziójának hatása az egyiptomi Sphinx-re; alul homokfúvástól betemetve. (FIORILLO L. fotografiai fölvétele.)

A viharok örvényszerű mozgása mélyedéseket teremthet, a melyeknek meglehetős kiterjedésük van; ezeket szélkátyuknak nevezzük. Könnyen érthető, hogy az ilyen mélyebb kivájások többnyire az agyagpusztákon gyakoriak, a hol a széteső anyag könnyen eltávolodik. Ide tartoznak Közép-Ázsia sardang-jai; ezek hosszúra nyujtott, egymástól meredek bordák által elválasztott teknők. E domborzati formákon nehéz felismerni azt, hogy milyen messzire terjed bennük a szél korradáló működése, a mennyiben ez nagyrészt csakis a mállási termékek lefujása körül tevékenykedik.

A Nagy Magyar Alföld hajdani pusztái.

Úgy az eolikus korráziónak, mint a folyómenti dűnéknek, vagyis a futóhomokbuczkáknak gyönyörű hatását és maradványait látjuk a Nagy Magyar Alföld peremén, az egykori levantei-korú beltó partjain s az utána következő diluviális idők pusztaságain.

Hazánkban a sivatagi kavicsok nyomaira legelőször STAUB MÓRICZ tanár bukkant rá 1887-ben a pestmegyei Csömör szőlőhegyén. A levantei kavicstelepben talált szögletes kavicsokat meg is mutatta SZABÓ JÓZSEF geológus-tanárnak, a ki azonban 1887-ben még a BERENDT-féle elmélet álláspontján ezeket glecser-súrolta hömpölyöknek tekintette. Ugyanilyen kavicsokat talált később SCHMIDT SÁNDOR 1896-ban a sopronmegyei Iván község határában, majd KOCH ANTAL a horvátországi Károlyváros vidékén. Mindezeket a leleteket, a saját gyüjtéseivel kiegészítve, PAPP KÁROLY ismertette a Földtani Közlöny 1899. évi 29. kötetében: Éles kavicsok Magyarország hajdani pusztáin czímmel. A horvátországi pontusi homokból való kavicsok, a miket KOCH tanár talált, mészkőből vannak s ennek megfelelően határozatlan élűek és bágyadt fényük van. Ellenben a magyarországi szögletes kavicsok, a melyek a levantei kavicstelepekből származnak, legnagyobbrészt kvarcz-kavicsok, jellemző 2 vagy 3 éllel és a sivatagi homokcsiszolásra utaló fényes lapokkal. Hazai kavicsainkat az egykori levantei tóba ömlő folyók hagyták hátra, azonban éles kavicsokká való kicsiszolódásuk a levantei tavak kiapadása után kezdődött, a mikor a szelek a felszáradó homokot felkapva, korradáló működésüket megkezdették. Az a jégkorszak, a mely Közép-Európát a diluviumban 3 ízben elborította, 2 interglacziális időközzel megszakítva, hazánk alföldjét és dombvidékeit nem érte, hanem szabadon fejlődött itt a preglacziális fauna; az Elephas primigenius, Rhinoceros tichorhinus, Cervus megaceros, Cervus alces mindaddig élhettek, míg a nedves éghajlat szárazra fordultával a steppe-kor ki nem szorította őket. A szelek működése ekkor a tetőpontra hágott. A szél a síkságot szegélyező kavics és homoktelepekből tovaragadta az elhordható részeket, élesre csiszolta a kavicsokat s a futóhomokot buczkákba verte.

A futóhomok mozgásának törvényeit, belső ázsiai és magyarországi megfigyelései alapján CHOLNOKY JENŐ ismertette a Földtani Közlöny 1902. évi 32. kötetében, a mely munkája azóta világszerte ismertté lett a sivatagról szóló irodalomban.

1. Ott, a hol a homok születik, dűnéket találunk, egymással párhuzamos sorokban. Európa homokterületének legnagyobb része tengerparton van, csupán Magyarországban és Oroszországban vannak nagyobb futóhomokterületek a tenger partjától távol. Ez utóbbiak a fiatal harmadkorban, belsőtavak partjain képződtek. A homok a partszegélyen születik, első felhalmozódása a parttal párhuzamos gáton történik. Ha a homok a folyó partjain terem, akkor az elődüne a folyó irányával lesz párhuzamos. A Deliblát dűnéi a legmunkaképesebb szél: a kossava-szél irányára merőlegesen helyezkednek és széles tömegükkel Európa legösszefüggőbb homokbuczkáit alkotják, melyeknek vándorlása a diluvium óta tart.

2. A dűnék haladásuk közben barkánokká bomlanak szét. A legszabályosabb barkánok a mongol puszták szélén: Lama-miao városka közelében vannak, a hol a messzi pusztaságból vándorló homok már eltemetéssel fenyegeti a sivatag szélén álló városkát. Itt a sivatag végső nyúlványán 30-40 m magasságú, feltűnően szabályos barkánok emelkednek. Ugyanilyen szabályos barkánok voltak a diluviumban a Duna-Tisza közén is, a melynek futóhomokbuczkái helyenként még ma is szabályos alakúak. Ezekről a barkánokról CHOLNOKY megállapította, hogy sarlóformájuk és meredek lejtőjük nem olyan, mint a legtöbb sivatagutazó ábrázolja. Ugyanis az utazók a meredek omlásos lejtőket túlozzák, viszont a lankás lejtőket nem veszik észre. Az oromvonalat a homokhalom legmagasabb pontja gyanánt ábrázolják, holott a halom tetőpontja messze hátul van az oromvonal mögött. Ugyancsak túlzott a barkánok erősen félhold alakja is, mert az előre nyúló 2 sarlókart túlságos hosszúra rajzolják, holott a halom testéhez képest a kivágás csak igen kicsiny.

3. Ha a barkánok olyan helyre jutnak, a hol megkötődnek, a szél a halmok közepét kikezdi, barázdát vág rajtuk s a barázdák végén hosszú gerinczeket, garmadákat halmoz föl. A garmadák tehát a szél árnyékában keletkezett hosszanti halmok, a milyenek főképp a Delibláton képződnek.

4. Ha a futóhomokterületen az éghajlat megváltozásával a homok megkötődik, akkor az egész térszín átalakul hosszan nyúló gerinczekké, a melyek a legmunkaképesebb szél irányában feküsznek. Ilyenek a Nyírség északdéli irányban elnyúló hosszú gátjai s a pestmegyei homokvidék ÉÉNY-DDK-irányú buczkái.


A defláczió a száraz (arid) éghajlatú területeket lehordja, letarolja. Ez nagy területeken egyidejűleg megy végbe és elméletileg korlátlanul folytatódhatna, míg a talajvíz tükrét el nem éri. A szél széles teknőket fuj ki és hogy a laza anyagnak mekkora tömege jön mozgásba, azt a lösz tömegének becslése mutatja. A löszt ugyanis a legfinomabb por üledékének tartjuk. Ázsiában 1324000 km2 területet borít a lösz, a mely 30 méter vastagság mellett csaknem 40000 köbkilométernyi tömeget tesz ki. Ez bizonyára megfelel a Föld kérge más helyén levő tömeghiányának. Ezzel szemben azonban az előrehaladó deflácziót megakasztja a védőtakaró, a sivatag pánczélja. Végül a kősivatag felszínét a legkeményebb pad alkotja, a melyet a szél már nem tud megtámadni. Csak ott, a hol rétegzavarodások találhatók, vagy pedig az alatta levő puhább részek a napfényre kerülnek, ott tudja a szél a letarolást folytatni. Némely sivatagvidéket nagyon régi felszíni formáknak tekintenek, ilyenek a Kalahári vagy a Lybiai hamada. A kovák és kimállott konkrécziók felhalmozódása, a keményebb telérek (kvarcz és eruptív kőzetek) nagykiterjedésű szétesett kőzetei és a vaszárványos kérgek védik a könnyebben széjjelrombolható rétegeket. Helyenként a durva homok teljesen laposan ülepedett le, úgy hogy ez is ellent tud állni a szél támadásának. A defláczió azonban ismét azonnal kiújul, mihelyt valamely ok következtében e nyugalmi állapot megzavarodik. A tovahaladó karavánok nyomában porfelhő kerekedik, a melyet elfuj a szél, éppen így történik az országúton is, a hol a vándor léptei nyomán a por magasra verődik fel, ha mindjárt a szelíd szellőt alig érezzük is. Ilyen módon mély utak keletkeznek a löszben a száraz vidékeken. Ilyen mély utakat találunk a kínai lösz-területen, hazánkban a Dunántúl és a pestmegyei Cserhát déli nyúlványának löszfalaiban. Ezeket csak az évszázados használat temeti be, a mely a könnyen szétmorzsolható anyagot a szél szállításai részére előkészíti.

A felszálló nedvesség elpárolgása következtében különösen az agyagsivatagok felszínét só- vagy gipszkéreg borítja, a mely éppen így, legalább is átmenetileg gátolja a további letarolást

Minthogy a különböző letaroló erők támadásának módja legnagyobbrészt az éghajlattól függ, azért a tájképi kialakulás fácziesét is ez szabja meg. Tehát a térszíni felület vonásaiból a vidék egykori éghajlati viszonyaira is következtethetünk.


6. Erózió és domborzat.

A tájkép nagy formáinak teljességét s ennek egyes részleteit azon letaroló erők támadásaiból magyarázhatjuk, melyeket ezen erők a Föld felszínének a hegyképződés következtében megteremtett domborzatára gyakorolnak. A tájkép formáit még a szétrombolás termékeinek lerakodása is megvilágítja. Ha a Föld felszínének egyik darabján a letarolás működik, akkor ez olyan vonásokat nyom a Föld felszínére, a melyek ennek fölépülésétől, a kőzetek szilárdságától, településétől és a letaroló erők módjától függnek. A geológiának az a feladata, hogy e formák jellegéből, a fáczies-ből felismerje azokat az erőket, a melyek e formákat megteremtették és magyarázatot szolgáltassanak keletkezésükhöz. A dinamikai geológia a morfológia és a morfogénia alapja, a Föld felszíni formáinak a keletkezéséről szóló tudomány.

A szétromboló folyamatoknak nagyban és kicsinyben az a legeredetibb következményes jelensége, hogy a nagyobb ellentálló képességű kőzettömegek homloktérbe tólulnak a könnyebben szétrombolható - puhább vagy erősen széthasogatott - kőzettömegekkel szemben. Az összes keményebb kőzetrészletek kialakításában a legfinomabb munkát az elmállás után a szél korráziója szolgáltatja; e miatt találhatjuk a száraz, arid éghajlat alatt a bizarr eróziós formák oly nagy változatosságát. A mozgó víz működése is erősen, a különböző ellentállóképesség szerint irányul, a mint ezt az összes magas völgyekben és minden sziklás parton láthatjuk, azonban a mozgó víz működése a mi nedvesebb vidékeinken a kőzetek szétbomlása folytán részben elmosódik. Még kevésbbé érezhető ebben a tekintetben a mozgó jég hatása, a mely mindent legyaluló munkájában csak a durva kőzetkülönbségekre van tekintettel. Azokat a hegyeket, a melyeket nagyobb keménységük következtében az erózió kidolgozott, DAVIS egy newhampshiri elaggott hegy után Monadnock-nak, kemény hegyeknek nevezi. E jelenségek összességét szelektív eróziónak nevezzük. A korrázió működése folytán megteremtett többé-kevésbbé sima kőzetfelületek különbözők lehetnek a korrázió különböző módja szerint. A keményebb kőzet felülete a homokos szél hatása folytán tompa fényt kap, míg a görgetegek csak nedves állapotban fényesek. A glecsercsiszolat gyakran tükröző fénymázat mutat, jellemző karczolatokkal.

Az egyes erők munkájának módszere fölötte különböző. A szél, mint homokfúvás, alkalom adtán örvény segítségével kimélyítően hat a laza anyagban. A folyó víz a magával hurczolt törmelékkel együtt súrol és mélyít, a hullámverés úgyszólván viharkosokkal támadja meg a sziklás partokat, a jég pedig nagy nyomás alatt levő alapmorénájával gyalul és csiszol.

A szél felszínileg és nagykiterjedésű területen egyszerre működik, a folyó víz elágazó vonalakon, a glecser a fenekét szélesíti, a hullámverés hosszú vonalon, a partra merőlegesen hat, a belföldi jég nagykiterjedésű felületen egyidőben működik, különösen előrehaladó homlokzatának segítségével. A szél, a hullámverés és a belföldi jég ideális síkokat tudnának teremteni, míg a folyóvízi fluviatilis végsík ezt az állapotot sohasem éri el. Ezeket összefoglalóan letarolási vagy törzsökös síkoknak nevezzük. A szél és a jég munkája csakis a klimatikus vidékekre szorítkozik, míg a hullámverés az összes tengerpartokon működik. A folyóvízi eróziót az egész Földön mindenütt megtalálhatjuk, ha mindjárt alkalmilag hatásában háttérbe is szorul.

A folyó vagy oldó víz csak csekély átmérőjű lefolyástalan mélyedéseket tud teremteni, a jég már jelentékenyebb medenczéket váj ki, azonban a legnagyobb kiterjedésű lefolyástalan sülyedéseket a defláczió képes kitisztítani. A depressziók, nagy szárazföldi sülyedések - vagyis a szárazföld felszínének a tenger tükre alá nyúló részei - csakis utánaszakadás útján, tehát tektonikai okokból, továbbá defláczió és elméletileg jégvájás következtében is keletkezhetnek, de sohasem a folyó víz útján, a mely a tenger szintje felé törekedik.

A különböző erők sokszor egymástól elválasztva, azonban gyakran, együttműködve végzik munkájukat, miközben egyik közülök annyira homloktérbe lép, hogy a tájkép típusát, a vidék fácziesét meghatározza. Beszélhetünk valamely vidék glecsertájképéről, eróziós domborzatáról és deflácziós fáczieséről, továbbá transzgressziós síkokról is, azon erők szerint, a melyeknek valamely felszíni formát tulajdoníthatunk. Azonban a Föld történetének váltakozásában, ha valamely más domborzatalkotó folyamat jobban az előtérbe lép, ez a külső mez átalakulhat. Így a folyókkal áthatott országon keresztül húzódhat a sivatag, a tenger elönti a völgyeket és behatol a középső vidékekbe, a glecserek pedig átalakítják a folyó eróziójának domborzatát. Ilymódon a szárazulat éghajlatának jellemző rovátkái a felszínen kidomborodnak és a geológus a letarolt felületnek gyakran csak elmosódott nyomaiból betűzi ki azt, hogy milyen erők hagyták hátra ezeket a jeleket, továbbá, hogy a földfelületnek ezen a részén milyen éghajlati viszonyok uralkodtak. A történelmi geológiára nagyon fontos, hogy a tájképtípus fejlődésének folyamatában felismerje ezeket a változásokat, ami azonban gyakran nehéz feladat. Erről még az üledékes kőzetekről szóló fejezetben fogunk beszélni, mert gyakran csakis az üledékes kőzetek adnak belepillantást a végbement átalakulásokba. Még nehezebb megértenünk a régebbi geológiai korszakok tájképének fáczieseit, ha a tektonikus folyamatok, valamint a kőzetek átváltozásai ezeknek a magyarázatát megnehezítik.

A szárazföldi tömegek lehordásának, letarolásának az ideális végczélja szükségképpen a litoszférának az a felülete, a mely az abrázió legnagyobb mélységét képviseli, tehát körülbelül 200 méternyire fekszik a tenger színe alatt. Ha tehát az ilyen sík az összes lehordó, letaroló erők működési körén kívül esnék, ez volna az ideális, abszolut végsík és régebben ezt is tekintették az uralkodó formának, a mikor még elsősorban a tengeri abráziónak akarták tulajdonítani az általános lesimítás főrészét. Későbben mindjobban előtérbe vonták a folyóvíz működését és a fluviális végsík lett volna a letarolás végczélja. Jelenleg ismét arra hajlanak, hogy ebben az általános letarolásban a deflácziónak és a glecser- (belföldi jég-) vájásnak is részt tulajdonítsanak. A szétromboló erők sokféle működésének tárgyalásából eléggé kitűnik, hogy a szintkülönbségek kiegyenlítésén egyaránt s éppen úgy működnek a fizikai és chemiai mállási folyamatok, mint a laza talajanyagok mozgásai, valamint a növény- és állatvilág életműködései. Az előbb mondottakból az is kitűnik, hogy valamely megállapodott letarolási felület keletkezésénél a megfelelő éghajlat, magassági fekvés és az alaptalaj mineműsége szerint az együtt dolgozó erők sokfélesége működött közre. Ha a kutatók ez erők közül egyiket vagy másikat előtérbe helyezték, akkor ez valamely különösen művelt munkakörre való egyoldalú támaszkodás volt. A jelenségeket minden egyes esetben a legpontosabban kell tanulmányozni, ha azt akarjuk eldönteni, hogy minő erők működtek közre valamely lesimított felület kiképződésében. Az általánosítás éppen a morfológia terén különösen veszélyes, a mennyiben a természet gazdag változatossága ismereteink elé új rejtélyeket állít.

Az évi letarolás összes értékét körülbelül 16 km3-re becsülik; ebből 10-43 km3 az erózió, 0.30 km3 a tengeri abrázió és 4.92 km3 a chemiai letarolás munkája. Ezáltal a szárazföld 0.11 mm-nyivel alacsonyodik; viszont a tenger tükre a benne leülepedett letarolási termékek következtében 0.044 mm-rel emelkedik, tehát a kontinensek évenkint 0.154 mm-rel alacsonyodnak.

 


C) Az üledékes kőzetek képződése.

Az üledékes kőzetek természete és osztályozása.

A Föld felszínének azon tömegei, a melyeket a letaroló erők oldás által, vagy pedig többé-kevésbbé felaprózott állapotban távolítottak el, olyan vidékeken rakódnak le, a hol a tovaszállításukat végző föltételek többé már nincsenek meg. Ezek a lerakódások vidékei, a legtágabb értelemben véve, a melyek - miként említettük - a letarolás vidékeitől szigorúan el vannak különülve. Azok az ásványtömegek, a melyek az említett úton rakódtak le, képződésükre nézve tökéletes ellentétben vannak a tömeges kőzetekkel. Ezek az üledékes kőzetek alkotják a litoszféra legfelső burkát: a sztratoszférát és szerves eredetű zárványaikkal - mint a rétegtan alapjai - hasonlíthatatlanul nagyobb fontosságúak a Föld történetében, mint a tömeges kőzetek. Az üledékes kőzetek magukban foglalják: 1. a többnyire vizes oldatokból kicsapódó chemiai lerakódásokat vagy a praecipitatumokat, 2. az állati és növényi életfolyamatok által, szerves úton képződött organogén lerakódásokat vagy biolitokat, 3. az üledékeket, melyeknek meghatározására később térünk át.

A legtöbb üledékes kőzet természetében rejlő és képződésének módjából következő típusos sajátsága: a rétegzés. Az üledékeknek mindennemű megszakítása, lassúdása vagy gyorsulása, vagy az anyag minőségében való változás - egyéb zavaró körülmények kivételével - merőlegesen hat annak az erőnek az irányára, a mely az üledékeket előidézi, tehát merőlegesen a nehézségerőre vagy ennek összetevőire, a lerakódott tömeghez tartozó megszakítására; ilymódon származnak az elkülönült, rátelepülési lapok, a melyek tehát a különböző minőségű lerakódásokat elválasztják egymástól. Ez a megszakítás gyakran olyan csekély, hogy puszta szemmel nézve alig vehető észre és mint gyöngéd bevonat, ú. n. váladék-lap, eltérő minőségével ismerhető fel. Azt a kőzet-tömeget, melyet két ilyen felület zár be és csekély vastagsága mellett nagy oldalsó kiterjedést mutat, rétegnek, az elválasztólapokat pedig réteglapoknak nevezzük. A rétegek eszményi kiképződésükben eredetileg vízszintesek, azonban, miként majd látni fogjuk, egymás felé hajolhatnak is, vagy pedig többé-kevésbbé szabálytalan irányúak lehetnek. A réteg alsó része (talpa) és felső felülete (fedője) között levő távolság a réteg vastagságát adja. Az üledékes kőzeteket gyakran számos réteglap egyes rétegekre vagy padokra - a bányászatilag fontos ásványoknál pedig telepekre - osztja.

Ebben az esetben azután, mint réteges vagy pados képződményeket, réteges kőzeteknek nevezzük. Nem minden üledékes kőzet egyszersmind réteges kőzet is. Az egyes padok erőssége szerint vastagpados vagy vékonypados kőzetekről, illetőleg igen gyenge telepeken vékony rétegzésű vagy leveles üledékekről szólunk. Ezek az elnevezések azonban önkényesek s rájuk nézve semminemű mértéket nem állapíthatunk meg, mert például egy igen magas feltárásban a kőzettömeg vékonypadosnak, míg egy kicsiny feltárásban ugyanez a tömeg aránylag vastagpadosnak látszik. Általában azonban az ½ méternél vastagabb réteget padnak nevezzük. A réteges kőzet csak valamely feltárás szempontjából mondható padozatlannak, különben az rétegfelületekkel mindig padokra van tagolva.

A réteg vastagsága csapásában vagy megmarad, vagy változik és pedig gyarapodik - megduzzad -, illetőleg megkeskenyedik. Néha oldalfelé teljesen megszűnik, kiékelődik, majd ismét előtűnik, beköszönt (362. kép). Az olyan padot, a mely meglehetős vastagság mellett minden oldal felől gyorsan kiékül, lencseszerű betelepülésnek, vagy egyszerűen lencsének nevezzük (363. kép). A kevésbbé erős lencséket suhogóknak hívjuk. Ha a réteg egész vastagságában más kőzetben végződik, akkor ez levágódik, elmetsződik vagy megszűnik. A réteglap fölött levő tömeget fedő rétegnek vagy röviden fedünek, a réteglap alatt levőt pedig fekvő rétegnek vagy fekünek nevezzük. Azok a rétegek, a melyek bizonyos kapcsolatban egymáson fekszenek, rétegcsoportot vagy rétegsorozatot, rétegkomplexust alkotnak.

Eredeti méretű kép

362. kép. A réteg kiékelődése, újabb előtűnése és levágódása; sötét lencsealakú betelepülések a világos mészkőben.

Eredeti méretű kép

363. kép. Lencsealakú betelepülés a lajta-mészben Baden mellett, Alsó-Ausztriában. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele.)

Ha a rétegsorozatba különböző anyagú réteg kerül, azt mondjuk, hogy ez betelepült; különböző szintekben ismételt megjelenésekor, váltakozó település esetén a rétegek váltakozásáról vagy rétegcseréről beszélünk. Ha valamely sziklafalat szelvényben, vagyis a rétegsorozat keresztmetszetében tekintünk, a réteglapok mint az egyes padok elválasztó vonalai, hézagai (illesztékei) mutatkoznak. A párhuzamos réteglapok mindig párhuzamos választékokat is adnak. Hajolt réteglapokon a metszési felület helyzete szerint különböző szöget zárnak be. Ha a rétegek többé-kevésbbé ferdén fekve végződnek a felszínen, akkor azt mondjuk, hogy a rétegek a nap színére, külszínre bújnak s a kiálló véget rétegkibúvás (rétegfej) néven ismerjük. Ha valamely pad a főrétegzés irányára ferde rétegzésű, akkor a diagonális vagy transverzális rétegzés áll elénk, ha pedig a rétegzés iránya úgy függélyes, mint vízszintes kiterjedésben többszörösen váltakozik, keresztrétegződés támad s ez különösen a homokfúvásokból keletkezett homokkőtelepek sajátsága (364. kép).

Eredeti méretű kép

364. kép. Keresztrétegződés a homokkőben, az utahi Badlands-ban, az északamerikai Egyesült-Államokban. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele.)

Praecipitatiós kőzetek.

A chemiai üledékekhez kell számítanunk a vizet és a havat is, a melyek a levegőben feloldott vízgőzből azonnal lecsapódnak, mihelyt a telítési pontot elérik. Mindkét anyagnak nagy jelentőségét a természetben az előbbi fejezetekben méltattuk, melyekben a víz és a hó geológiai működését tárgyaltuk. A szublimatio által keletkezett ásványtömegeket már előbb szintén megismertettük.

Az oldatokban található ásványanyagok, a melyek - bárha nem is egészen - de legnagyobbrészt régi kőzetek kilúgozásából keletkeztek, azonnal kicsapódnak, mihelyt az oldószer telítési pontját meghaladják. Ez az oldószer a valóságban, a nagy természetben jóformán csakis a víz. Az ásványos anyagok kicsapódása a következőképpen történhetik: 1. az oldószer térfogatkisebbedése (elgőzölgés, elpárolgás) folytán, miáltal a telítettség nagyobbodik; 2. az oldóerőt növelő gázok, különösen szénsav eltávozásával, a megmaradó hőfok mellett; 3. hőfokcsökkenés folytán, miáltal az oldóerő kisebbedik; 4. a folyadék hőfokának emelkedése által, ami mellett a gázok (különösen a szénsav), a melyek az oldóképességet emelik, eltávoznak; 5. egy más oldható ásványi anyag hozzákeveredése által, a mely a már oldott anyagokkal chemiai reakcziót hoz létre. Ezáltal nehezebben oldható vegyületek keletkeznek, a melyek azután kicsapódnak. A természetben az 1-3. pont alatt felsorolt módoknak van nagy szerepük a kőzetképződésben.

Chemiai lerakódások álló vízből.

A Föld felületének legfontosabb ásványos oldata a tengervíz, 1000 részben átlagosan 34 rész sótartalommal; ebből 27 rész nátriumklorid (konyhasó), 3 rész magnéziumklorid, 2 rész magnéziumszulfát, 1 rész kalcziumszulfát (gipsz). Ez az átlagos 3.4% óczeáni sótartalom forró vidékeken - a csekélyebb édesvízi hozzáfolyás miatt - emelkedik, így a Földközi-tengerben 3.9%-ra, a Vörös-tengerben 4.3%-ra. Ebből következik, hogy a víz nagy oldóképessége mellett ezek a sók a nyílt tengerben nem csapódhatnak le. A tengervíz párolgása (elgőzölgése) alkalmával az oldott ásványos anyagok oldhatóságuk sorrendjében kicsapódnak a vízből. Ha 1000 súlyrész víztömeg 533 súlyrészre párolog, a vasoxid kicsapódik, 190 súlyrész bepárolgásnál a mészkarbonát, 30 súlyrészre való bepárolgásnál a gipsz, míg 16 súlyrészre való bepárolgás mellett a kősó legnagyobb része kicsapódik és csak csekély tömeg marad belőle az ú. n. anyalúgsókkal együtt oldatlan. Az anyalúgok: a könnyen oldható magnéziumszulfát, klórmagnézium, brómnátrium és klórkálium (még 1/5-e az összes sótömegnek). Ez az UZIGLIO-féle elpárolgási sorozat.

Ha tehát a tengervíz bepárolog, olyan sóréteg képződik, a mely eredeti víztömege térfogatának 1/67-ed része. Tehát a világtengerekből elkülönült tengerrészben túlnyomó párolgás mellett a sótartalom konczentrálódik s az öböl szélein és a talajon kikristályosodik.[21] Minthogy a párolgás következtében a víz tükre sülyed, azért egy meglevő szűk csatornán át a tenger vize folytonosan ide áramolhat és ezáltal hatalmas sótelep keletkezhetik, különösen ha az elzárt öböl lassú sülyedése támogatja ezt a folyamatot. Ilymódon hatalmas sótömegek rakódhatnak le, a melyekben tengeri kövületek ágyazódnak be, gyakran magába a sóba is, a mint ez pl. Wieliczka alsó mioczén-kori sótelepeiben igen gyakori tünemény. A sótelepben a Caryophyllia salineria tengeri korall egyik jellemző vezérkövület. A sótelepek képződésének vázolt módját 1877-ben OCHSENIUS fejtette ki először s ezért ezt az OCHSENIUS-féle elgátolási elmélet néven ismerjük.

Miként egy végtóban minden lesülyedő anyag lerakódik, éppen úgy valamennyi oldott anyag is dúsabbá halmozódik. Az esővíznek elenyésző csekély a sótartalma, azonban a folydogáló vizek útjokban minden könnyen oldható anyagot feloldanak a kőzetekből. A lefolyó vizek túlnyomóan mészkarbonátot, azután gipszet, kősót, magnéziumkarbonátot és más anyagokat tartalmaznak oldott állapotban. Minthogy a tengervíz a folyóvízzel szemben igen szegény mésztartalomban, azonban hasonlíthatatlanul több szulfátot és kloridot tartalmaz, azért ez utóbbi sótartalom a folyóvízből nem eredhetett, hanem a tengervíznek részben már eredeti sótartalmának kell lennie, hacsak a nehezebben oldható ásványokból többet le nem csapott. A száraz éghajlat végtavaiban az elpárolgás igen tetemes, így Felső-Egyiptomban 2-3 m, Délnyugat-Afrikában 4 m fölött évenkint, az ázsiai Balkas-tó tükre a párolgás következtében 15 év alatt 1 m-t sülyed. Ez által a sótartalom konczentrálódik, és míg a Kaspi-tóban a Wolga torkolatán 1.4%-t tesz ki, addig a Kaidik-öbölben 56.2%-ot ér el és a Karabugaz-öbölben 180%-ra rúg a sótartalom. A Karabugaz-öböl 18000 km2 területű nagy haff, melyet északdéli irányú gát zár el a Kaspi-tótól s ezen a gáton át csak 100 m széles csatorna köti össze a tóval olyképp, hogy a víz a tóból állandóan áramlik az öbölbe. A Karabugaz-öböl tehát hatalmas pároló üstöt tár elénk, melyben a sók oldhatóságuk és vegyületi viszonyaik szerint lecsapódnak. Legelőször a mész és a gipsz, azután a só kristályosodik ki s bekérgezi a talajt és a partokat, míg az öböl vize az anyalúg-sók oldatát tárja elénk, melyből már a glaubersó (nátriumszulfát) is kiválik. Ilymódon a só és a gipsz váltakozó települése keletkezik. Ha az üledék 10 légkörbeli nyomás alá, vagyis 100 m mélységbe kerül, a mészszulfát mint anhidrit csapódik ki belőle. A Föld valamennyi befolyástalan területén, Elő- és Belső-Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában és Északamerikában számtalan sóstavat ismerünk, a melyeknek sótartalma úgy tömegében, mint összetételében különböző. Szép példa az elpárolgásra az utahi Nagy-Sóstó, a mely mint Lake Bonneville a diluviális időkben tizenegyszer nagyobb területet fedett és 300 méterrel magasabb vízállása volt. Elpárolgás következtében 12 m mély sósüstté alakult (319. kép). Partjain és a régi tó fenekén 30 m vastag mészcsapadékot látunk rétegekben, vagy szabálytalan kéreg, gomba és hasonló alakokban elkülönülve, A tónak jelenleg 22% a sótartalma, mely a tó partjain csillogó fehér lepel alakjában kristályosodik ki. Benne világos mészhomok (aragonit) képződik, a mely szabályos kis golyócskákból (oolitokból) áll. A golyócskák a mészcsapadékból és porrészecskékből képződnek, a vízben úsznak és ha megnagyobbodnak, a fenékre sülyednek. Az oolit mészgolyócskák részben mint dűnék fedik a partokat. A Holt-tenger vize 26% sót, túlnyomóan magnézium-, nátrium- és kalczium-klorid sókat tartalmaz. Néhány kisebb tóban évenkint 4 cm vastagságú sóskéreg csapódik le. Ha az ilyen végtavak hozzáfolyásai az évszakok változásával, vagy szabálytalanul is nagyobb víztömeget zúdítanak a tóba, a sósvíz annyira meghígul, hogy belőle só nem csapódik ki, hanem a magas vízállás, következtében keletkezett erősebb zavarodás mint homok- és iszapréteg rakódik le.

Ilymódon a kiterjedt iszaprétegek sóval váltakoznak s alkalomadtán idők multán, mint a fák évgyűrűi, időmértékül szolgálnak. Ezt az időmértéket azonban csak bizonyos óvatossággal használhatjuk, mert nem ismerjük azokat az időszakokat, a melyekben a lerakódások változása történt. Némely sóstóban a széltől befujt homok- és portömegek szakítják meg a sóülepedést, a mi azonban semmiféle éghajlati változásoktól nem függ. Igen sok tavat a chemiai és mechanikai üledékek kitöltenek és sósmocsarakat alkotnak, a miként ez Tunisz néhány sottjában szemünk előtt történik. Ezeknek a shott-mocsaraknak külseje rendkívül változik, eső után mint kék tó terjed ki, majd iszapos pocsolyává s végül csillogó sós takaróvá változik s alatta sósiszapot tartalmaz. Ha a sós steppék és sós sivatagok helyi hidrográfiai változások következtében kilúgozódnak, akkor nagy tömegű tiszta sósvíz távolodik el, a mely arra alkalmas, más helyütt felhalmozódik és besűrűsödik, úgy hogy rövid idő mulva hatalmas sótömegek rakódhatnak le. Ilymódon kell némely nagy sótelepünk képződését is magyaráznunk. A keserűtavakban, a mikor azokat a Szuez-csatornával átvágták, 13 km hosszú, 5 km széles és 13 m vastag sótömzsöt találtak, a mely gipsz- és agyagtelepekkel elválasztott 6-25 cm vastag sórétegekből állott.

Bár a mai viszonyokból a sótelepek keletkezése érthető is, mégis nehéz elképzelnünk azt a folyamatot, hogy pl. miként képződhetett az a méreteiben iszonyú sótömeg, a mely a Német Mélysíkság alatt nagyobbrészt néhány száz méter vastagságban, sőt a Berlin közelében levő Sperenberg alatt 1200 m vastag tömegben az Alsó-Rajnától az orosz határig és Hamburgtól Fuldán át dél felé a Thüringiai erdőkig, illetőleg a Cseh-Szász-Érczhegységig húzódik. Épp olyan nehéz az anyalúgsók kicsapódását megmagyaráznunk, miként az Németország számos helyén, különösen Stassfurt mellett, azonkívül Elzászban s végül Kaluszon, Galicziában lerakódott. A 365 a. kép a stassfurti porosz királyi kálisóbányászat sótelepeit mutatja, a miket a Berlepsch és Maybach 400 m mély ikeraknákkal tártak fel. A szelvény az idősebb kősó felső telepeitől kezdve fölfelé főképp a kálisótelepeket s a felettük levő triászkorú fedő rétegeket tünteti fel, tehát a diászkorú sóhegységnek felső részeit. A poroszországi Egeln, Stassfurt és a szomszédos anhalti Leopoldshall legrégebben ismert kálisótelepei az ú. n. Egeln-Stassfurti nyereg különböző helyein a felülről lefelé a következő rétegsorozatot mutatják:

Eredeti méretű kép

365a. kép. A németországi Stassfurt kálisótelepeinek szelvénye. (PAPP KÁROLY szerint.)

Rétegek vastagsága:

A rétegcsoportok megnevezése:

Koruk:

2-6    méter

durva kavics és törmelék

Diluvium

150-200    "   

agyagpala ikráskőpadokkal, tarka homokkő

Triász

20-30      "   

tömeges vörös agyag anhidrit-gumókkal

Felső-Diász vagy Neodiász

40-50      "   

fiatal, deszczendens kősó (Na Cl)

 

1-5        "   

anhidrit-réteg (Ca SO4)

 

5-15      "   

vörös agyag anhidrit-gumókkal

 

100-150    "   

fiatal, tiszta kősó (Na Cl)

 

40-90      "   

anhidrit főtelep (Ca SO4)

 

4-10      "   

szürke sósagyag

 

30-40      "   

karnallit kálianyatelep (Ka Cl + MgCl2 + 6 H2 O)

 

20-40      "   

kizerit (Mg SO4 + H2 O)

 

40-60      "   

polihalit (2 Ca SO4 + Mg SO4 + K2 SO4 + 2 H2 O)

 

300-500     "  

idősebb kősó (Na Cl), anhidrit-gyűrükkel

 

70-100    "   

idősebb anhidrit, bitumenes dolomittal (büdös mész)

 

4-10       "   

zechsteini mészkő

 

1-4         "   

rézpala

 

3-10       "   

zechsteini konglomerát

 

-         -      

fekü-konglomerát

Karbon

830-1320 méter

összes vastagság a különböző helyek szerint.

 

A mélységben a feküt a karbonkonglomerátok alkotják, erre települ a diász- vagy permkori sóhegység, a mely a zechsteini rezespalákkal jellemzett képződmény fölött az idősebb anhidrit-teleppel nyitja meg a sorozatot. Ez az anhidrit, bitumenes, dolomitos palákkal, az ú. n. büdös mésszel váltakozik s észrevétlenül megy át az idősebb kősó rétegeibe. Ezért az idősebb anhidrit és idősebb kősó tömegét együttesen anhidrit-régió névvel is szokás jelölni. Ez a hatalmas rétegcsoport, a hol legvékonyabb is, 330 m vastagságú és 8-10 czentiméteres kősórétegeknek 5-7 milliméteres anhidrit-rétegecskékkel való váltakozását (évgyűrük) tünteti fel. Ez a váltakozó település kétségtelenül klimabeli változásoknak, évközöknek köszöni eredetét és kiszámították, hogy ez a helyenként 900 méter vastagságú település 10000 esztendő alatt képződött. Ez a számítás azonban nagyon is hozzávetőleges s bizonyára sokkal hosszabb periódusokkal van itt dolgunk. Az idősebb kősó felett 40-60 m vastag polihalit (2CaSO4 + K2SO4 + MgSO4 + 2H2O, e fölött 20-40 m vastag kizerit (MgSO4 + H2O) szürkés só, mint keserűsótelep ismeretes. Fedüjében van a kálianyatelep, 30-40 m vastagságú karnallit (KCl + MgCl2 + 6H2O) csípős, kesernyés só, a melynek íze a tenger vízére emlékeztet. Színe a hematit-pikkelyecskéktől vörhenyes s olyan könnyen oldódik, hogy már a levegő nedvességétől is szétmállik. A kálisóbányászkodásnak ez a főterméke s ennek másodlagos terménye a kainit (KCl + MgSO4 + H2O), a mely többnyire a karnallit-telepek kalapja gyanánt találtatott. Közelükben, de csak gyéren fordul elő a szilvin (KCl) csípős ízű fehér só, a melynek a kősóval való keveredését szilvinit néven ismerik. A keménysó viszont a szilvin, kősó és az anhidrit keveréke. A kálianyatelep felett vékony sósagyag, majd 40-90 m vastag anhidrit-telep (CaSO4) s fedüjében 100-150 m vastagságú fiatalabb kősó (NaCl) következik. A sóhegység felső részeit a fiatal deszczendens kősó vöröses és fehér színű tömegei foglalják el, fedőjükben anhidrit-gumókkal, a melyek helyenként gipsszé alakultak át. A sóhegység fedüjében triászkorú vörös és kék palák vannak, helyenkint vékony ikraköves rétegekkel elválasztva egymástól. Az anyalúgsók, főképp a kálium- és magnéziatartalmú sók mint fedősók ismeretesek, minthogy az idősebb kősó fedőjében vannak. A mult század első felében a német sóbányászok hulladéksó, eltakarítandó só néven ismerték s értéktelen voltuk miatt a gorczra dobták, de 1860 óta műtrágyagyártásra s vegyi czélokra használván, mint rendkívüli értékes anyagot nemes só gyanánt bányásszák. Minthogy nagyon könnyen oldódnak, a legtöbb sótelepben a kálisók nem kristályosodnak ki, vagy pedig ismét feloldódnak, a mi már a nedves levegőn is megtörténik. Néha több sótelep vagy több káliumsóréteg következik egymás fölé, a mi arra utal, hogy a már előrehaladt elpárolgás megszakadása vagy kisebbedése után a folyamat újból megismétlődött. Ma már azonban tudjuk, hogy az anyalúgsók csak 40C° hőfok fölött kristályosodnak ki, a mi a természetben nem éppen közönséges tünemény, úgy hogy felszívódásuk magyarázatául a vándorló homokot vagy a kifagyást vehetjük segítségül. A sóképződéshez azonban mindenesetben s minden időben szükséges az, hogy a sikér tengert állandóan kiterjedt pusztaságok övezzék. Kősó a Föld történetének minden képződményében található s ha egy vidék lefolyástalanságát képződésével okszerűleg összekapcsoljuk, akkor azt látjuk, hogy a központi vidékeknek mindig sivatag jellegük van. Lefolyásos területek az állat és növény életének, továbbá, a szerves lerakódások képződésének az országai, míg a lefolyástalan vidékek minden élet ellenségei s a chemiai csapadékok gazdag forrásai. A németországi kálisótelepek a felső-diász (permi) korszakban képződtek; Elzász-Lotharingia kálisótelepei az eoczén-kor maradványai, míg a keletgalicziai Kalusz kálisótelepei mioczén-korúak (365 b. kép).

Eredeti méretű kép

365b. kép. A keletgalicziai Kalusz sótelepeinek szelvénye. (PAPP KÁROLY szerint.)

A sótelepeket többnyire a sósagyag (az Alpokban Haselgebirge), vagy más vízrekesztő üledék burkolja be, a mely fedőréteg a sótelep kilúgozását megakadályozza. Azok a források, melyek a sóban gazdag kőzetekből felszínre kerülnek, sótartalmúak s mint sósforrások ismeretesek. A só és a gipsz feloldódása által kürtőszerű üregek keletkeznek, a melyek beomolva felületi sülyedéseket okoznak. A hol az anhidrit vízzel érintkezik, 2/3 térfogat nagyobbodással gipsszé alakul át, a miáltal torlódások és alárendelt gyűrődések keletkezhetnek, a miként ezt a gipsz felpuffadásai, az ú. n. fodroskövek mutatják (231. kép). Azok a sokkal nagyobbmérvű zavargások, a melyek a sótelepekben történnek és gyakran kupolaszerűen kiemelkedő tömegeket, az ú. n. sótömzsöket alkotják, részben tektonikai hatásoknak, részben pedig az ú. n. autoplasztikus átalakulásoknak tulajdonítandók. A sótelepeket terhelő kőzetrétegek nyomása, a magasabb hőmérséklet s a víz hozzáfolyása következtében a só tömegében átkristályosodás történik, a mi a könnyebb sótömegeknek a nehezebb mellékkőzetekkel szemben való izosztatikus nehézségi kiegyenlítődésére vezet. Ezáltal a sótömegek kisajtolódnak, felpuffadnak és mint ekczémák a fedőrétegekbe nyomulnak, a melyek köröskörül felállítva veszik körül a dómszerű sótömzsöket, pl. az erdélyi sóbányákban a Mezőség peremén: Torda, Kolozs, Szék, Désakna, Sajó völgye, Szováta, Parajd, Vízakna, Marosújvár sótömzseiben (366. és 367. kép). Ezáltal meredek redőzések keletkeznek. A törések és flexurák az ekczémák képződését elősegítik és siettetik, a miáltal ezek gyakran sorokban rendezkednek el.

Eredeti méretű kép

366. kép. A marosújvári sótömzs keresztmetszete. 1 = mioczénkorú sós agyag; 2 = sótömzs; 3-4 = a Maros régi terraszai; 5-9 = a Maros ártere, allúviuma. (KORMOS TIVADAR szerint.)

Eredeti méretű kép

367. kép. Hurokszerű gyűrődések (redők) a marosújvári mioczénkorú sótömzsben, a sóbánya belsejében. (KORMOS TIVADAR fotografiai fölvétele.)

A só az egyetlen ásvány, a mely a táplálkozás czéljára embernek, állatnak egyaránt szükséges. Éppen ezért az ember már a történelmi ősidők óta bányássza, vagy pedig a tengervíz elpárologtatásával az ú. n. sós szérűkön tengerpartokon termeli. Csekély mennyiségben a só a vulkáni kitörések alkalmával is képződik. Az utóbbi évtizedekben a sótelepek művelése a kálisónak trágyául való felhasználása következtében nagyon fellendült. E tekintetben Németország jár elöl, minthogy kálisók nagy tömegben jóformán csakis Németországban vannak s így csaknem kizárólagos monopóliuma van ebben a chemiai iparnak is nélkülözhetetlen anyagban.

A sótartalom chemiai összetétele és a belföldi tavak lecsapódása igen különböző és e szerint nevezik azokat. Egyes tavakban a nátriumkarbonát vagy szóda (Na2CO3 + 10H2O) uralkodik, másokban a nátriumszulfát vagy glaubersó (Na2SO4 + 10H2O) s a lecsapódott sókat is ez a jelleg szabja meg. Ilyenek Egyiptom, az Örmény-felföld, Venezuela, Wyoming, Kalifornia nátron- vagy szódatavai.[22] A sótartalom a környező hegységek kilúgozásából származik, azonban részben a vulkáni kilehelésekből és hévforrásokból is. A nyugatmagyarországi Fertő kivirágzásai eme sók mellett még nátriumkloridot is tartalmaznak. Nevada és Kalifornia boraxtavaiban a NaCl mellett a vízben borax (Na2B4O7 + 10H2O) van feloldódva, a mely az iszapban kikristályosodik. A chili- vagy nátronsalétrom (NaNO3) Peruban beszáradt tavak peremén reczens tengeri kagylókkal együtt található, keletkezése azonban még ismeretlen.

Forró parti részleteken - mint Key West Florida mellett, Rhede Suez mellett, a Sinai-félsziget partjain - a tengervízből a porszemek körül mész lecsapódása által ú. n. mészoolitok képződnek, a melyek a partokra dobva düne-jellegű buczkasorokká halmozódnak fel.

Chemiai lerakódások folyó vízből.

Az álló vizek praecipitátumainál hasonlíthatatlanul változatosabbak azok az ásványi képződmények, a melyek forrásokból keletkeznek. Az ásványi anyagok a források száján vagy a kőzet üregeiben ülepednek le. Ide számíthatjuk azokat a képződményeket is, a melyek az elpárolgó talajnedvesség (exsudatio) következtében a földrétegek felületén keletkeznek. A könnyen oldódó sók igen telített oldatokat (pl. egész 36%-os kősóoldatot) alkothatnak és az elpárolgás alkalmával lecsapódhatnak, miként ez számos sivatag sósforrásán, vagy Középázsia, Toszkána és Nyugat-Északamerika melegforrásaiban a boraxxal megtörténik. A kálisalétrom a talajvíz elpárolgása következtében a steppék és sivatagok felületén, különösen a régi sírok és emberi telepek közelében kivirágzik. Száraz éghajlat alatt a felszálló és elpárolgó talajnedvességtől a sótartalom a felületen felhalmozódik s mész, gipsz és só kristályosodik ki. Hasonló jelenségeket találunk a mi vidékeinken is az ú. n. sárvizes érföldeken, a melyek egyes iszapos helyek a termékeny szántóföldeken s rajtuk a száraz évszakokban magnézium- és káliumszulfátos bekérgezések látszanak, a melyek az altalaj kőzeteiből származnak.

Eredeti méretű kép

368. kép. A karlsbadi forrás üledékével bevont csokor (kőbokréta).

Eredeti méretű kép

369. kép. Pizolites mészborsókő.

Mésztartalmú vizek hőmérsékletük csökkenésekor és a széndioxid eltávozásával mésztartalmukat lecsapják és pedig a meleg vizek aragonit alakjában, a hideg vizek pedig mészpát gyanánt. A karlsbadi hévvizek Csehországban leginkább rostos, szalagos és vasoxidtól festett aragonit-rétegeket raknak le. Ezeket forráskő (Sprudelstein) néven ismerik, a mely az egész város alatt végighúzódik s mint forráskéreg (Sprudelschale) nagy jelentőségű a források vízszolgáltatása szempontjából, minthogy ez a lerakódott aragonit-kéreg egyik-másik forráshasadékot egészen elzár. A vizek még jelenleg is vasoxidtól vöröses barnára festett aragonittal vonják be a vízbe merített tárgyakat, ilymódon készítik Karlsbadban a kőbokrétákat (368. kép). Helyenkint borsókő (pizolit) rakódik le, a mely vagy a homokszemecskét körülvevő mészrétegből, vagy pedig a bugyogó vízgázbuborékait borító mészhártyácskákból keletkezik oly módon, hogy a mészgömböcskék a fenékre sülyedve borsókővé állanak össze (369. kép). Nagyobb arányú mésztufatelepek rakódnak le azokból a forró vizű hévforrásokból, a melyek az algiri Hammam Meskutin mellett (371., 372. kép), a kisázsiai Pambuk Kalessi (Hierapolis) vidékén, az északamerikai Jellowstone-Parkban a Mammoth Hot Springs néven ismert 30 m magas forrás környékén (370. kép), Új-Zélandban a Tetarata-szökőforrás körül és a Rotomahana tó lejtőin (373. kép) képződtek. Az új-zélandi kovazsugorék-terraszt azonban a Taravera vulkán 1886. évi kitörése legnagyobbrészt szétrombolta. Mindezek a mésztufa és részben kovasavas képződmények terraszokban állanak, a melyeket a forró vizek alkottak s helyenkint 100 méter magas kőzuhatagokat képeztek. Ezek a kőzuhatagok számos kicsiny, egymásfölött terraszszerűen fekvő medenczéből állanak, a melyeknek felmagasodott szélein át a víz lefelé permetezik és így a meszet igen gyorsan lerakja. E mellett a különböző algák, a melyek a forró vízben élnek, elősegítik a tufaképződést és a mészkő vakító fehér anyagát zöldes, vöröses vagy sárgás hártyával vonják be, a miáltal a legpompásabb színjátékot okozzák.

Eredeti méretű kép

370. kép. Mész-zsugorék-képződés a mésztufa-szivárkő-terrasz magaslatán, Yellowstonepark, Észak-Amerika. (JACKSON W. H. fotografiai fölvétele szerint.)

Eredeti méretű kép

371. kép.

Eredeti méretű kép

371., 372. kép. Mész-tufa-terraszok Hammam Meskutin mellett, Algirban, felülről és alulról nézve. (Vásárolt fotografia szerint.)

Az isztriai St. Kanzian Reka-Barlangjában ilyenféle terraszokat igen kicsinyített mértékben találunk (374. kép), ezek azonban jelenleg többé már nem képződnek. Némely meleg forrás olyan oolitokat alkot, a melyekből kúpalakú kifolyó cső keletkezik, s ez mind feljebb hatol mindaddig, míg a víz nyomása nem elegendő ahhoz, hogy a túlfolyásra képesítse. Ilyen magas forráscsöveket, találunk az algiri Hammam Meskutin (375. kép) és a boszniai Ilidse-fürdő mészkúpjain (376. kép). Egykori gejzir-kráterek a Tihanyi-félszigeten látható csöves kupaczok, a melyek a plioczén-kor végén, sőt a diluvium elején keletkeztek.

Eredeti méretű kép

373. kép. A Rotomahana-tó kovatufa terraszainak keresztmetszete. (HOCHSTETTER F. szerint.) a = főmedencze, b = a terraszok medenczéi, c = tufaképződmények, rh = rhyolith.

Eredeti méretű kép

374. kép. A Rekabarlang forrásai St. Kanzian mellett. (A Német és Osztrák Alpesi Egylet Tengerpartvidéki Osztályának fölvétele szerint.)

Eredeti méretű kép

375. kép. A Hammam Meskutin mellett levő hőforrások forráscsövei Algirban, mész-oolitokból fölépülve. (Vásárolt fotografia szerint.)

Számos hideg forrás és vízfolyás, különösen a vízeséseken mésztufát rak le, a mint ezt pl. a Róma mellett levő Tivoli zuhatagain látjuk, a hol a hideg vízből alkotott travertino-tufát az örök város építkezései számára fejtik (377. kép). A dalmácziai Scardona mellett levő Kerka-vízesések (378. kép), a boszniai Jajcze mellett a Pliva vízesései stb. itt-ott 40 m magas mésztufa-gátat építenek fel, a melyeken át a víz lerohanva ezeket a folyó mentén lefelé mindjobban előre tolja. Ily módon egy-egy patak, a mely más vízfolyásba torkollik, természetes hidat törhet fölötte (természetes hidak). A mésztufákban gyakran növényi maradványokat is találunk, különösen ágak és levelek lenyomatait (379. kép). Hazánkban különösen a Buda-svábhegyi s kisczelli mésztufa nádféle csöveket, a szepesmegyei Gánócz mésztufája pedig gyönyörű levéllenyomatokat tartalmaz. A mésztufában az elkorhadó szerves, anyagok a mészkő kiválásához mindenesetre hozzájárulnak.

Eredeti méretű kép

376. kép. Mésztufakúp a forrás telérével Ilidza mellett, Boszniában. (WÄHNER F. fotografiai fölvétele.)

Eredeti méretű kép

377. kép. Az Anio kaszkádjai Tivoli mellett, Róma közelében, mésztufa-terraszokkal. (SOMMER G. fotografiai fölvétele.)

Eredeti méretű kép

378. kép. A Kerka-vízesés Scardona mellett, az önmagukat felépítő mészzsugorék-gátakkal. (LAFOREST F. fotografiai fölvétele.)

Azonban hideg, mésztartalmú források is alkothatnak oolitokat, miként ezt számos mésztufában látjuk. Ha a szemecskék nagyobbak, így néha 10 cm átmérőt is elérnek, úgy ooid-nak nevezzük.[23] Ezek konczentrikus héjas, vagy sugaras rostos szerkezetűek és agyag- s vasoxidhidráttól helyenkint különbözően színezettek. Az oolit-képződéshez a vízben való mozgás szükséges és ezért nagyobb darabok képződését vízesés alatt tételezzük fel.

Különösen a mészhegység barlangjaiban a lecsepegő és csörgedező vizek a falakat mészcseppkővel vonják be. A tetőről lehulló cseppek folytonosan kicsiny mésztömeget raknak le és végül nyulánk, függő csapokat alkotnak konczentrikus héjas és sugarasan szálas szerkezettel; a belül többnyire üres, lelógó cseppköveket sztalaktitoknak nevezzük (380., 381. kép). Ezekkel szemben a barlang fenekéről a lehulló cseppek lerakódásából, felfelé növekedő széles, héjas sztalagmitok keletkeznek, a melyek a lelógó mészcsapokkal egyesülve oszlopokat alkothatnak. Ilymódon keletkeznek a legkülönbözőbb alakú, gyakran igen festői cseppkőképződmények, mint az adelsbergi barlang híres cseppkő-termei (382. kép), a Manacor cseppkőbarlang Majorkán, az Aggteleki barlang cseppkövei Gömör megyében és sok más helyütt.

Eredeti méretű kép

379. kép. Mésztufa növényszár-csövek bekérgezésével.

Eredeti méretű kép

380. kép. A sztalaktit sugarasan-szálas és konczentrikusan-héjas keresztmetszete.

Eredeti méretű kép

381. kép. Cseppkősztalaktitek egy antik vízvezetéken Anavarza mellett, Kis-Ázsiában. (SCHAFFER X. F. fotografiai fölvétele.)

Eredeti méretű kép

382. kép. Az Adelsbergi-barlang részlete. (SCHÄBER M. fotografiai fölvétele.)

A gejzirek forró vizei a vulkáni kőzetekből kovasavat oldanak ki a melyek a felületre kerülve az algák segítségével kovakúpokká alakulnak, a mikből ezek felszöknek; mint a tihanyi félsziget egykori gejzir kúpjain, a melyek a diluviális időkben képződtek. A vastartalmú források, vasas savanyúvizek, többnyire vasoxidulkarbonát-oldatot tartalmaznak s ezt mint oolitos vasokkert (limonitot) rakják le. A vasokker gyakran egész telepeket alkot s mint festékföld igen értékes anyagot ad. A barna vasfej tulajdonképp sztalaktit képződmény. A borsónagyságú vagy nagyobb szemű pizolitos limonit, héjas szerkezettel, gyakran gumósan összetapad és mint babércz ismeretes. Úgy ezek, mint a barnavasércz és vörösvasércz oolitok többnyire forrásképződmények.

A források kénhidrogénjéből a levegő oxigénjének hatása alatt kén keletkezik Badenben, Achenben s sok más helyütt. A szulfátok, mint a gipsz és a barit, a szulfidok mint a pirit, galenit, czinnabarit és más ásványok szintén mint forrásképződmények találhatók. A talajba nyomuló felszíni vizek a felületi részeken feloldó hatást, a mélyebb részeken lerakó működést fejtenek ki s találunk olyan kőzettörmelékeket, a melyek felső oldalukon az oldás által kisimultak, alsó részükön pedig mészkéreggel vannak fedve. A fagyökereket gyakran mész kérgezi be. A kőzetek kicsiny üregeit, például a tömeges kőzetek hólyagos üregecskéit, a beszivárgó vizek oldott anyagukkal falaikon kristályokkal vonják be (szekréczió) s ilymódon üreges fészkeket, geodákat, kristályodukat alkotnak, míg végtére teljesen kitöltik az üregeket. Ilymódon mészpát, aragonit, barit, nátrolit, kvarcz- és achát fészkek keletkeznek. A chemiai üledékekhez tartoznak a dendritek, a kőzetek hasadási lapjain levő faszerű, vagy mohaalakú bevonatok, a miket a vas- és mangánoxid csapadékai okoznak (383. kép).

Eredeti méretű kép

383. kép. Mangándendritek a réteg felületén.

A mészkőhegység üregeiben gyakran képződnek érczfészkek, mint gálma, limonit, galenit, mangán stb. fészkek, a melyek vizes oldatokból csapódtak le és a melyek vagy mint a hasadékoknak ásványokkal való kitöltései (meddő vagy ásványos telérek), vagy mint érczek (nemes vagy ércz-telérek) különböztethetők meg. Ezek az ércztelepek gyakran nagy jelentőségűek a bányászatban.[24] Az ásványtömegeknek vizes úton való eredetéről főképp két vélemény terjedt el. A termális vagy aszczenziós elmélet föltevése szerint az ásványokat a forró víz, a mélységből hozta magával és rakta le, míg az oldali kiválás (laterális szekréczió) szerint a mellékkőzetben tartalmazott ásványos tömegek, különösen a finoman eloszlott fémek feloldódnak és a hasadékokban felhalmozódnak. A telérekben a külső, a mellékkőzeten fekvő lerakódások az idősebbek. Határlapjukat váladéklap (salband) néven jelöljük. Az egészen kitöltött hasadékok gyakran újból felhasadnak és új csapadékokkal ismét behegesztődnek. Miként az intruzív teléreken, úgy itt is megkülönböztethetünk valódi teléreket, a melyek a kőzetrétegeket átszelik és telepteléreket, a melyek a rétegfelületen fekszenek. Azokat a teléreket, a melyek különböző kőzetek, különösen intruzív kőzet határán fekszenek, érintkezésbeli kontakt-teléreknek nevezzük. A teléreken éppen úgy, mint a rétegeken megkülönböztetjük a telérek csapását, dülését, vastagságát, fedüjét, feküjét, kiékelődését stb. A vetődött teléreken éppen úgy, mint az intruzív teléreken képződésük sorrendjét is megismerhetjük l. a 34. képet).


Jegyzetek

10. Sokan az erózió megjelölésére a denudáczió kifejezést használják. Ez azonban a szó értelmének elferdítése. A denudáczió az erózió következményét, az előbb elfedett kőzetek szabaddá tételét jelenti. Az erózió pedig; a letaroló erők működése, teljesítménye. [VISSZA]

11. A Schratten kifejezés az Alpokból ered, a hol a Lucerni Alpoknak 2076 m magas csúcsát ősidők óta a Schrattenfluh néven ismerik. Különösen az alsó-kréta-formáczió (neokom) mészköveit ismerjük »Schrattenkalke der Alpen« néven. (Fordító.) [VISSZA]

12. Hosszantartó záporok után a vadpatakok gyakran hatalmas iszap- és kőfolyásokká (múrokká) változnak, a melyek hosszú völgyrészeket borítanak el. Ilyen múrok 1874-1875-ben az Inn felső völgyében Ried mellett 320000 köbméter törmeléket halmoztak fel. [VISSZA]

13. Ilyen epigenetikus völgy a Maros szurdoka Branyicska, Zám és Lippa táján, melynek magyarázatát LÓCZY LAJOS már 1874-ben tudományosan fejtegette. Ezen ú. n. Lóczy-féle törvény szerint a folyóvíz előszeretettel vési medrét a keményebb ősi kőzetekbe, hogy a puhább takaró kőzeteket elkerülje. Ugyanis a kemény kőzetbe a meredek lejtő miatt kisebb munkával vési be magát a folyóvíz, mint a puhább kőzetbe, a melyből az enyhe lejtőszög miatt sokkal több anyagot kell eltávolítania. A fordító. [VISSZA]

14. A Nagy Magyar Alföld artézi kutakban Európa leggazdagabb medenczéje, a melyről a Függelék V. fejezetében lesz szó. [VISSZA]

15. A német, az osztrák és a magyar fürdőkönyvek csak a 20 C°-nál magasabb hőmérsékletű forrásokat nevezik termáknak. [VISSZA]

16. Hazánk gazdag és változatos ásványvizeit a Függelék VI. fejezetében ismertetjük. [VISSZA]

17. Közvetetlenül a kontinenshez fűződik a partszegély (strand) a parti övvel (schorre) együtt; ezután következik a sikér tenger (self), mely körülbelül 200 m mélységig tart és tulajdonképpen tenger alá süllyedt parti síkság; végül 200 m mélységen túl a mély tengerek világa kezdődik. [VISSZA]

18. Hazánk legnagyobb tava: a Balaton (szintje 106 m t. f. m.) sekély nagy tó; 596 km2 vízterülete alatt átlagosan alig 4 m mély s a tihanyi félsziget előtt húzódó árokban is csak 11 méter mély. Vize hígított ásványvíz, minthogy 5147 km2 vízgyűjtő területéről másodperczenkint beömlő 15 m3 vízmennyiségéből csak csekély rész folyik le a Sión, hanem legnagyobb része elpárolog s így vize szulfátokban gazdag ásványos vízzé sűrűsödik. (CHOLNOKY JENŐ, A Balaton hidrografiája, 1918.) [VISSZA]

19. Az »örök« kifejezés a továbbiak szerint csak annyiban alkalmazható, a mennyiben nem azt akarjuk vele jelölni, hogy a hó örökké ugyanaz marad, hanem azt jelenti, hogy bizonyos hely örökké hóval van borítva. [VISSZA]

20. Az alpesi nagy jégárakat Gletscher, Tirolban Ferner és Karintiában Kees néven ismerik. [VISSZA]

21. Egy köbméter tengervízből átlagosan 14 miliméter vékonyságú kősóréteg párolog le, tehát 1000 méter mélységű oczeánból 14 méter vastag sóréteg képződnék. Ha elképzeljük azt, hogy a 4 km közepes mélységű világoczeán egészen elpárologna, úgy 56 méter vastagságú sóréteg maradna .az oczeánok fenekén. Fordító. [VISSZA]

22. A Palicsi nátron-tó Szeged és Szabadka között 1000 rész vízben 2.2 rész sót tartalmaz és pedig a konyhasón kívül főképp a szénsavas és kénsavas nátront. A Tisza-Duna közi s Debreczen-vidéki szikes tavak sótartalmának anyaga Peters Károly geológus szerint az alföldi üledékek trachitos (andezites) alkotó részeiből ered. Említettük, hogy a Balaton vize is tk. hígított ásványvíz, a mely Ilosvay Lajos elemzései szerint 1000 gr-ban átlag 0.5 gr. sót tartalmaz; vize szulfátokban gazdag szénsavas víz. A fordító. [VISSZA]

23. A pizolit- és ooid-telep sajátságos keverékét mutatja a budai Várhegy mésztufájának alsó része. Ugyanis a Dísz-tér környékén 50-80 méter átmérőjű ellipszis alakú területen 75 cm vastagságú pizolit-telep van. A várhegyi Alagút aknájának és a budai pinczék feltárásai szerint az oligoczénkorú budai márgára 75 cm pizolit-telep, erre 5 m vastag diluviális-korú mésztufa-takaró és erre lösz települ. A pizolit-telepben SCHAFARZIK FERENCZ szerint az apró mákszemnyi gömböktől kezdve diónyi alakig különböző nagyságú oolitokat találunk, leggyakoribbak azonban a tojás-nagyságú ooidok. Anyaguk sugaras, rostos aragonit s minthogy aragonit csak 30°-on felül levő vízből képződik, azért az egykori források hőmérséklete 30°-on felül volt, majd később a langyos vizekből mésztufa képződött. A fordító. [VISSZA]

24. Hazánk ércztelepeiről a Függelék VII. fejezete szól. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap Előre