Molnár Rózsa

Halk léptek

TARTALOM

1965-ben születtem.

Gyermekéveimet szülőfalumban, Rábén töltöttem. Ez az észak-bánáti kicsi falu a magyar-román-jugoszláv hármashatáron nagyban befolyásolta életemet. A szép magyar szó a magyar tévé, rádió és az akkor még könnyen beszerezhető könyvek útján jutott el hozzám. Az ö-ző nyelvjárást az anyatejjel szívtam magamba.

1986-ban Szabadkán elvégeztem a Pedagógiai Akadémiát. Közvetlenül utána a szegedi Hittudományi Főiskolára iratkoztam, amelyen 1993-ban diplomáltam. Azóta két munkahelyem van: az oroszlámosi általános iskola, illetve az oroszlámosi plébániahivatal, ahol hitoktatást végzek. Ezenfelül munkatársa vagyok Bogdán József plébános úrnak a Kálmány Lajos Művelődési Egyesületben való tevékenykedésemmel. Könyvtárosa a Majdányi és az Oroszlámosi Szent Gellért Olvasókörnek.

Falum és annak fogyatkozó népessége serkentett arra, hogy miután elindult a Bánáti Újság, fölkarolva az itt élőket tudósítsak életükről és arról, ami a múltban történt velük. Ekkor kezdtem el írni a Mosolygó Bánát című rovatot is. Ezen kívül a Magyar Szó, a Szabad Hét Nap, a 7 Nap, a Családi Kör, illetve a Híd, az Üzenet, a Létünk, az Orbis és a Polisz című folyóiratok közölték írásaimat. Társszerzője vagyok a Falu a hármashatáron című könyvnek.

Versírással kamaszkorom óta foglalkozom. A hit, az Isten-közelség érzése nagyban befolyásol és ez érezhető írásaimon is.

Molnár Rózsa

Át

 

***

 

... ember vagyok!?

Honnan jöttem? Ne kérdezd!

Nem ismerhetsz.

Nem fog rajtam golyó,

mert nekem sincs fegyverem...

Sírom a félelmet. Sírom a bűnt.

Megálmodtak egyszer,

Aztán megszólítottak

és én jöttem.

... mikor fegyvert ragadok majd

az lesz halálom...

Isten

 

... időből időbe merülök,

keresem a parányt, akiben hordoztatom,

hogy azt mondják: saját gyermekem vagyok;

mélyedésre váró szeghegy.

Ha kitapintottál magadban

nemsokára megszületek...

"... kinek tartanak engem az emberek?..."

 

Időből időbe merülök: "vagyok, aki van"

és mindig újra jövök.

 

Teremtés I.

 

... és zúdul, kavarog a fény,

a sötétet arcul üti.

Az kínjában reszket és fél.

A Napot pecsétül üti

 

hatalmas papírlapjára

szerződésének az Isten.

Furcsán néz haragjára

a gyűrődni kezdő nincsen.

 

Rég perelt már így az Úr.

Szégyenében az űr fakul.

Megadja magát? Miért ne!

 

Lét-kék szemet nyit az égre.

Szikrák gurulnak markából,

mát szül, időt a magvából...

 

Teremtés II.

 

Érkező távolságok váltják föl egymást,

miközben száguldva hozzák-viszik a mát.

Istenre hivatkoznak, valami nagyra, szépre,

s a bennük ki nem alvó fényre.

Onnan jön minden, az Át-ból.

Üveglelkű lét a közel és a távol.

Van egy pont, hol már nem létezünk,

de minden pontban ott a helyünk;

várakozik ránk az összerakó Kéz:

az energia csak átalakul, el nem vész...

Fordulunk, pördülünk,

tárulunk, görbülünk.

 

Akarásból vagyunk, csöpp mosolyból,

világokat ötvöző lélek-anyag-tóból.

Úsznánk, de csak csobogunk,

tisztulnánk, csak locsogunk.

Víz vagyunk?

Az is.

Az Úr köhintése,

vagyis

Isten testén forradás

s ő bennünk a valami más.

Örök egy, örök változás.

 

Lebegünk a létben, s az lebeg bennünk,

mint kóbor űrhajó úszik végtelenünk.

 

Hullámzás

 

A végeláthatatlanság

csönd-éjszakáján

kedvetlen királyok

váltanak koronát.

Éj-palástnak

súlytalan szárnyán

kompromisszumot

köt a két barát:

 

sötétbe öltözik a fény, hogy

ellenének adja lányát.

Aztán az ördög elrepül.

Az angyal leteszi szárnyát.

 

Fegyvert fognak

vagy kezet nyújtanak?

A lényeg mindig

ugyanaz marad...

 

Tépelődés

 

Feszül a lét.

Belső csavarok erősítenek falaira:

azt hinném, ez a létezés törvénye.

 

De mi lesz, ha

hiánya lép uralkodói székre,

megszüntetve a sietést, erőlködést, feszülést,

létrejövetelt

és visszafelé járunk majd előre:

önmagunkba hullva:

fokozatosan, precízen,

mínusz-idő sebességgel:

hogy nincsek legyünk a nincsben:

születetlenül csúszva a születésbe,

akkor mit higgyek,

hogy az a létezés törvénye?

 

Rabság

 

Világűri, mély, sötét csend:

tenyereket formáz a Nagy Semmiből;

rázkódó, hatalmas erő szüremlik át a lelkeden.

Tudod-e vajon, vagy csak sejted még:

Isten megtartó angyalává lettél;

sűrű, mint az akarás,

sűrű, mint az akarás.

 

Világűri, mély, sötét csend:

hömpölyög, úszik, létezőben van;

karokká lényegül, tart, tart rendületlen,

ki nem ereszt magából.

Így fonódsz, szivárogsz át létemen;

és tartasz erősen,

és tartasz erősen.

 

Utazás

 

Hallom a légüres csöndet,

belefényképez magába.

Ott, Át látni szeretnének,

hát átnyúlnak értem a világba.

 

Gondolatfonalakon

csúsztatnak a túlsó partra.

Ismételnek létezéssel

hó-fekete negatívba.

 

Mélyen lenn a magasságban

alázat nélküli a jó.

Ággá nő a végtelenség,

Istenre akad a szó...

 

Pillanat

 

A hangok orkán-útjain

meg se rezzen a szép,

hosszú marad a dal,

néma az üresség.

 

Minden mindenbe lép.

Kicsontozott idő puhítja a teret.

Gombolj át egy dimenziót:

a változatlan változó, az örök kerek.

 

Múltbanézőn

 

... mert mindig nagyhét van

szíveinkben,

iszonyatban fürdő,

csupasz várakozás;

 

ácsolódó keresztek,

egymásba fúródás;

koppanó szegfejek felnagyított lármája visszahangzik át

tudatalattink alagútjain,

és Krisztus kezéhez ér,

milliméteres fájdalmakat

mélyedni.

 

Meghalunk (mint annyiszor már)

a szeretetlenség égzengése újra és

újra kettéhasítja bennünk a kárpitot...

 

Át, utakon

 

Roppanó percek máglyalángjain,

finom dorgálás az esőszagú lét;

Isten-energiák füstjévé sűrülni

paradox-igazságok hittörvényeként.

 

Örvény-ujjakkal a valóságot

lenyúzza arcomról az Isten, aki

e fantom-világ mögötti léteket

óriás-magával tetoválja ki.

 

Robbanás

 

... szétszakadnak belsőm finom műszerei,

utolsó gondolatom az elsőbe csúszik,

apró szálkákkal vonalkázom ki a világot.

... nem akarok..., még utoljára nem akarok...

súlytalanságot...

Hiába.

Az idő visszaindul bennem,

eljutni, első csírámig jutok csak

történésem fénysebességeivel...

... azután?

... azután a mostban:

tapadok mindenre, mi még létezik;

sűrű, szétágazó félegyenes-száguldással

... szakaszokat szabdal belőlem az idő,

s a halál ragadós, vörös festékbe márt.

Fáj?

Mi fáj?

A szaggatott vonal?

Vagy az eldönthetetlen:

halnom kell most majd

vagy élnem...

 

Isten szemében

 

A nagyszemű mindenségben

bogárfájdalmú a lét,

forog, bukdácsol, fuldoklik

önmagát marja szét...

 

Ködfátylakkal úsznak

Orion-, Tejútfények

örök értelem alagútján

az Isten látta képnek.

 

Szemek néznek vissza

riadtan a mindenségre

gyertyalángok, tüzek...

lábak térdepelve.

 

A végtelen ráncos szemét

végessé húzza az idő.

Úszunk. Vergődünk.

Vagyunk. Én, te..., ti, ő...

 

Rejtőzködve

 

Kagyló-lelkembe homokszemet tettél

ujjlenyomatoddal leszek igazgyöngy.

És rám ismersz majd, mert

rovátkáidból símultam ki,

s ha újra jövök

már mindenki szépnek mond.

 

Tenyérráncaid összehajolnak fölöttem,

mint kagylóházacskák dús lakoma után.

Belém imádkozod a hullámzást,

a nyitást, a csukódást...

Nem követel a szóm.

Nem követeled szavam...

 

Alakulok tenyérmelegedtől.

Bűnös kis életem tetoválom Beléd,

apró szúrásokkal bújok bőröd alá,

el ne vesszek, Uram,

ha egyszer békejobbot

nyújtasz a gonosznak.

 

Könyörgés

 

... élő rézüstöket vernek fejemben,

csörög és csattog idegeim utolsó szimfóniája

(Wayland dalát ne reszkesd, anyám!).

Zavarodottan kóválygó vér-bolondok fűrészelgetik

hajszálereim vályúit...,

nevetni kéne e groteszk majdnemléten,

de már nincs szám,

sebzett tested áldozati asztala torzítja húscafattá,

míg egyre hangosabban vitatkozik életem

sántikáló szívdobbanásaiddal.

Kékül bennem a fulladás és

viasz-színnel szorít kezet...

Lendüljünk neki mégegyszer, anyám!

Segíts akarnom az életet,

mégha szétlőtt állkapcsú rút gyermeket is

rejtegetsz puha húsbarlangodban.

Ne vérezz el engemet!

 

Küzdelem

 

Bennünk a halál.

Köszörüli torkát.

Nem hagyjuk szóhoz jutni,

az utolsó leheletig nem hagyjuk,

hogy kimondja magát.

 

Kés vagy

 

... kés vagy,

utolsó találkozásunkkor

bennem felejtett éles halál...

Lassan metszed el a fényeket,

rosszullétet adsz,

viszed magaddal a világot...

de te nem halsz meg;

Káin visszamosolyog benned...

 

Magamba ejtelek majd,

- zuhansz hangtalan ordítással -

amíg élsz,

torokszorító lázálmokat

cserepesedem a szádra...

 

Karácsony

 

Szülni készül az éjszaka,

tomboló szelek jajonganak anyásan.

A fogantatás pillanata sírássá nő,

kitágul,

kilöki a belőlünk csusszanó idő.

Hogy megálljunk egy véres csodánál,

s megnyílt szemeinkkel pólyálgatni

kezdjük egymásban

a visító, görcsösen kapaszkodó

életet...

 

A karácsonyfán gyertya gyúl,

ragyogás születik.

Mától

fényesebb lesz ember-lángunk

egy picit...

 

A lét foltjai

 

A mi mécseseink kioltva.

Sötétben figyelünk világbontó

falverésekre, jajokra

- nekünk ígéret se,

föld se jutott...

Isten hangját süketségünk

falai borsózzák vissza...

 

Kardokkal állunk

- tükreinkbe szúrva.

Okos szűzek elvétve ha vannak,

lopni kényszerülnek ők is

lángot.

 

Mert hiába csiholnak,

fújnak,

élesztenek...

- könnyek ellen? -

tisztaságuk hát nem ér.

Így lesz lopott az adott,

s hiábavaló jötte Istennek

késő éjjel, vagy

amikor nem is gondolnánk,

 

rozsdamarta ajtók:

puffaszkodunk körülötte...

 

Parúzia

 

Kettényílt világaink lesznek

maghasadásai e létnek,

... perzselő robbanás nyit ajtót az értelmen,

csak az anyag Hirosimája jajdul föl,

s időfalakon át figyeli a szellős

anyagtalanság fehér foltjait...,

égni fognak a börtönök...,

a tudatlanság pokolkövei...,

templomok roskadnak magukba,

de az igazi szentek nevetnek majd,

önmaguk felé lépnek,

hallgató egymásbaolvadás lesz az imájuk...

lézertekintetük ablakká vágja a lelkeket,

kiszellőzik rajta az anyag,

s már nem füllel lesz hallható az igazság...

 

Várakozva

Pap-költő barátomnak

 

India tétova léptei mozdulnak benned...,

évszázadok nyomain érkeztél meg

fehér bábelünk zűrzavarába,

hogy magadba imádkozd Európát...,

hogy olyan légy;

kő a sziklában...

(Pedig szabadságot muzsikál a te véred...)

 

Leszaggattad szárnyaid,

kitépted a szívedet..., fehér csodákért.

Fejcsóválva néz az Isten:

"... halott szárny és halott szív..."

- méregeti talentumod -

 

eladtál engem egy tál lencséért!?"

 

Metamorfózis

 

Temetünk.

Kopog a csönd,

koporsószögeket ijeszt ürességünk

fedeleibe.

 

Szív-falak repedéseiből

sikoltás spriccel arcon.

 

Harapás.

mardosó lelkiismeret-kutyák

vicsorítanak.

Fogat húz a félelem,

jajokat nyújtózva

szájak barlangjaiból...

 

... de az ész

már számokkal kötekedik:

ennyi a papé,

ennyi a kántoré..., s a sírásóké...,

kihagytam-e valakit?

 

Egyedül a halott mosoly?

"Ne higgy nekik!

Isten fércmunkái szakadoznak!

Hadd temessék halottaikat!

Te gyere velem!"

 

Az utolsó szög...

görbére csuklik.

Belül maradt arcokra szárad az

élet.

 

Indulhatunk,

apu!

 

Elmúlás

 

Szobafalon ül az idő.

Lábat lenget.

 

Még árkolja magát

a pihés koponya,

de tátott szájából

már a másvilág szele fúj...

torokkaparón.

 

- Madár

repül neki

a szem üvegfalának -

légyszárnyakon,

zúgása kézrándító.

 

Nyögő félhomályból

oson az élet.

Utoljára még

belekoppan zaja

apó

fül-perselyébe.

 

Aztán...

zökken az idő-vonat,

megáll.

 

Kivárni

 

Nem voltam még, de már mondták, vagyok.

Halkan káromkodik a magyar nagyot.

Kivárni, súgták, s dolguk után láttak,

elkeseredés, szomj holnapig még várhat.

 

Aztán holnaputánba csúsztak a percek.

Sötét gondolatban ég a lélek, serceg.

A türelem kancsója kiürült már régen.

- Nem baj - szólnak -, újra töltjük szépen.

 

Fogyadozik a rogyadozni való,

kikukkant ide-oda a maroknyi jó.

Összeszorult fogakba szuvasság nem búvik,

berándult ököl lassan vállig csúszik.

 

A féket - végre - behúzták sokan,

a kapaszkodni nem tudó kizuhan.

Üzenték (pedig nem hallottam soha):

"Kivárni, míg elmegy a mostoha!"

Üzenték, én is üzenek: "Maradok.

Nem vagyok még, de lenni akarok."

 

Meghasonlottan

 

Zörgő karóról

havat fúj a szél.

Varjak a hóról

szólnak.

 

Határok nélkül,

határok mentén

szemeket üt ki

a holnap.

 

Ballagnak sorban

hátra nem néznek.

Bálvány lesznek a sóban,

ha mégis.

 

Hiába tilalom,

nekik csak út van,

halálos irgalom,

de szép is!

 

Hasra bukott csönd

int bölcsességre.

Ólommadár fönt,

majd lecsap.

 

Vascsőrbe veszi,

röpíti lelkünk...

Testünkben nesz a

halálszag.

 

Övék hát a szó,

az utolsó jel.

Örökmozgású tó

a vérük.

 

Sikoly a tájon,

vádoló szféra

mindenkoron az

ő képük.

 

A lábaik itt,

szívük odaát.

Egybe így kötik

a magányt.

 

Mi velük lettünk

az önmagukkal

határtalanba tűnt

határ.

 

A sámány imája

 

Átok a pogánynok,

átok keröszténynök.

Pogányok sűrjatok,

szülessön az énök!

 

Átkozódjík szűvöm,

vihor típjön hajbó'!

Szakodjon a szűj lé,

szakodjon a ruho!

 

Zivatoros föjhű,

ide, ide végzöt!

Fehír sámány üngöm

feketéjbe vérzzön!

 

Sivalkodjík nyílunk,

mint rítt régölönte!

Típödje a húsunk,

jajingjunk veszödve!

 

Oda Vajk vezírünk,

magiorok Üstöne!

Ném odjuk királnok,

szakodjon kű-szűve!

 

"Ném odjuk, ném odjuk,

még üs királ lészönd!

Ném odjuk, ném odjuk,

még üs királ lészönd!"

 

Légyön hát, ahogy von,

de tudjod magior királ,

kü vérzötted szűvit

pogány szellemöknek...

 

Kü vérzötted szűvük,

vérzük majd kezéd üs:

szelídíthetsz lölküt,

büszke morod még üs.

 

... borzosztó erőmöt

visszakűdöm szárnyon,

virtusos lelkököt

szüljön magior átkom...

 

Apám

 

Konok, keményfejű apánk volt,

ha sírni akart, minket ríkatott meg.

Letépte a gyöngyöket anyánk szívéről,

hogy aztán visszafűzögesse őket.

Szikrázott az asztal ökle alatt,

mikor haragját belenyilallta a fába,

igazságtalan parasztéletében

Dózsa György-ös volt a lázadása.

Lázadt, erős volt a szóban, de

szétfolyni már nem tudott a harag

csöndéletében pálinkásüveg, pohár, ő,

meg a pálinkaszag.

Konok, keményfejű apánk volt,

hazugságokat szúrtak fülébe,

riadalom tett pontot mondatainak

el-elcsukló, megfojtott végére.

"Ne mondj ilyet! Jaj, valaki meg ne hallja!"

- óvta anyánk

valahányszor magyarságába botlott.

Lefelé küldte hát kesernyéjét a szónak,

mit magának, egyre csak magának mondott.

Konok keményfejű apánk volt,

szemünkben megöregedni nem tud,

amit nekünk gyűjtött mámorában,

szemöldökünk tőle összefut.

Visszük magunkkal, hol púp, hol dicsőség,

lassan böfögjük fel életünk során,

hogy tovább emésszük anya-tűrőn, hosszan,

kishitűen, vergődve, ostobán.

Könnyező bohóc

 

Hiány

 

Pattogó

lángszemecskék

szikrázva ugrálnak egyre tovább,

barátságossá varázsolják a szobát.

 

Fényecsettel

a falra

lángszirmot fest a tűz olykor,

aztán rídogálva önmagába kóstol.

 

Hatalmas

kályha

gubbaszt a szobám sarkában

és nagy rakás hamu marad a markában

 

reggelre.

Kihűlt

testében koromszagú a vágy,

de most még karja puha, öle lágy.

 

Melege

van a macinak,

melege a könnyező bohócnak,

s a fején kunkorodó kócnak.

 

Virág,

a szöszi...

ágya ürességet dédelget,

álmában nyöszörög, mert gazdája nem lett.

 

Perpatvar

 

Kutya hátán macskaszőr,

Macska lábán kutyabőr.

 

Villog ám a cica szeme.

Bodri, ebből baj lesz!

Három lépés meg a fele,

Még egy kicsi, s jaj lesz!

 

Fű a macska, melege van.

Rúg a kutya. Fázik.

Cicakórház kellene, ám

Kutya mérge vásik.

 

Macska lábán kutyabőr.

Kutya hátán macskaszőr.

 

A homlokokról, ami mögött...

 

Homlokokról, ami mögött

kis kutya van, kicsi, kötött.

 

Szaladgálna folyosóra,

az udvarra, ki a tóra.

 

Uzsonnázna, vagy legalább

almát nyelne mihamarább.

 

Azonfölül beszélgetne.

Jancsinak a kis kötele,

 

hogyha egyszer övé volna

megkaphatná tőle Dóra...

 

Gondolatból szőtt láncokkal,

tanítónő jön ráncokkal

 

homlokán, majd feléje int,

megszeppen, ám Dóra kacsint.

 

Homlokokról, ami mögött

kis kutya ül, kicsi, kötött.

 

Írogatom most a versem,

lévén magammal is perben,

 

mert figyelmüket gúzsba kötve

gyerekekkel ülök körbe.

 

Angyalvers

 

Angyal van a levél alatt,

csöndben fekszik, kéken hallgat.

 

Sovány szeme, fényes szeme,

Riadalmas tekintete,

 

Szárnya helyét símogatja.

Láz-énekét hallgatgatja.

 

Fel-felpillant, ki tehette?

Véres lesz a tekintete...

 

Istenre néz, beszél, beszél:

Levél alatt nem fúj a szél.

 

Levél alatt nem fáj a szó.

Csak egy kicsit... Pihenni jó.

 

Var-résekből vércsöpp buggyan:

Miért, Atyám, miért ugyan?

 

Nem szól az Úr, figyel, hallgat,

Hullámléptű csiga ballag.

 

Lassú lépte, nyálkás útja

Angyal sebét összevarrja...

 

Hajfürt omlik, fénybe illen,

Szárnyból kéz lesz, szoknya billen...

 

Apu szólít: "Tündéri lány!

Ébredj, ébredj, angyal-virág!"

 

Kérdve bámul: Honnan tudja,

Hogy az éltét ÁT-aludta?

 

Pötyi

 

Van nekem egy jólesős kutyám,

Annak minden jólesik, az ám!

 

Mondták is otthon: "Ez mindent feleszik.

Elaltatjuk, vagy... csupán elveszik!?..."

 

Három napig rejtettem kamrába.

Csodálkozott is mama, a drága:

 

"A gyereke csak eszik, de nem telik!"

(Őt etettem reggeltől estelig.)

 

Úgy fogyott a spenót meg a répa,

hogy gyanút fogott hugi, a Réka.

 

Megsejtett valamit, de be nem árult.

Én meg lézengtem sunyin, mint egy kábult.

 

Meg bömböltem is három napon át:

"Találják meg az elveszett kutyát!"

 

Összecsődült a család apraja-nagyja,

a nehéz feladatot vajon ki kapja,

 

hogy elinduljon keresni az ebet,

"siessünk, a gyerek szinte beteg!"

 

Attól kezdve szeretik nálunk a kutyát,

hogy titokban kinyitottam a szomszédos kamrát.

 

És egyszer csak... "Nézzétek! Hazatalált a Pötyi!"

Nincs is azóta, ki az ebet karóhoz köti.

 

Elalvás

 

Szárnyakat növesztenek a falak.

Lebegve emelnek láthatatlan karok,

vagy zuhanok?

Szóródásba csepeg anyu arca...

A kutya hangyalábakon fut felém...

Milyen furcsa!

Nevetek, de nem hallatszik a hangom.

Folyékony üveg hömpölyít magába,

olvaszt, olvaszt egy langyos világba.

 

Gólyasors

 

Behunyta szemét villanyunk.

Sötétben maradt az élet.

Kitágult pókpupillák

hintázzák át a mélyet.

 

Odakinn tavasz. Hívó szó.

Madárdal záporoz a rétre.

Fészekrendezgető jó

kacsint a tavaszi télre.

 

Huzal sírdogál a karón.

Rajta gólyatetem füstölög,

a sors kormos eledeleként

villany-pók hálója között...

 

Pillanatnyi áramszünet.

Senki sem kérdi, hogy miért.

Csak párja tudja, hogy sietett

délről haza, azért.

 

A pók éhesen kotródik

lég-hágcsóján a mennybe.

Félbemaradt sötét mögött

fény-gólya repül vele szembe.

 

Repülés

 

Leperdül a madárdal,

ágról ágra kapaszkodik.

Odalenn kerek ablakok várják;

gyermekarc-házikó csodálkozik.

 

Leperdül a madárka is

ágról ágra szerénykedik,

- odalentről bíztatást kap -

köhint is hozzá egy kicsit.

 

Leperdül egy madártoll még,

ajándéknak, dísznek, vágynak?

Puha kis ujjacskák csukódnak reá,

Ikarusz-vágyakkal szállnak.

 

Hegedűóra

 

Zeneórát tart tücsökmama a fűben.

Szúr a Nap, világra jön a gomba.

Fitos orrát legyezi eldűlőben.

Tücsökmamának egyezer a gondja.

 

Neveti a szellő hosszan, húrját nyújtja.

Súgja-búgja: Úgy kell játszani, nem így!

Ügyetlen tücsöklánynak dallamát elfújja.

Pityergő-szájú lánykánk könnyes-irígy.

 

A meleg meg csak jön, jön...

zuhan a fákra, virágra, fűre,

zuhan a tájra,

s a hegedülgető kisleányra.

 

Zápor

 

Incselkedik a kópé Nyár

Felhő Dórikával:

"Hát magácska kire vár,

Borzas bóbitával?"

 

Kacag egyet, fut a dombra

Aratóba bújni.

Ugrik kettőt, bodzalombra

Tüzes szelet fújni.

 

Rakoncátlanul elillan,

Mihelyt gyúl a "fáklya".

(Fél szemével fel-felpillant,

Látja-e a lányka?)

 

Kutyaházba szökik lopva,

Bolha-hadat nógat.

Hátrapillant még osonva,

Kutyanyelvet lógat.

 

Margaréta szirmán táncol,

Sápasztja halálra.

Parasztasszony szemén ráncol.

Pirosodik válla.

 

Dóri meg csak fodrosodik,

Bújik kék ruhába.

Nehezedik, szomorodik

Szemének pillája.

 

Rá se néz ő az úrfira,

Hiába parádé.

Haját befonja hosszúra,

Nem lesz ő a Nyáré!

 

Megáll a Nyár, levegőt vesz.

(Mindenki más fullad.)

Mérgében most, de olyat tesz,

... ha kell, vért is hullat.

 

"Neked adtam minden gyöngyét

Reggel harmatának.

Neked adtam minden mézét

Nektár-csók virágnak.

 

Ha nem vagyok, te nem lehetsz

Szomjazóknak kútja!

Szeretlek. El dehogy mehetsz!..."

Haját jól meghúzza.

 

Őszi éj

 

A táj felett jár-kel az este,

Madárka moccan a csöndben,

Altatón ringnak az ágak,

Álmatlan, őszi ködökben.

Esteli zúzmara hízik,
Halált csíp őszi virágra,
Méhecske húzza be szárnyát,
Mézízű lesz puha ágya.

Kurrogva szállnak a darvak,

Portyázni megy ma a róka,

Kertek alján neszezve

Les a baromfiólra.

 

Bokorban vaddisznó zörren,

Csíkos had szalad utána,

Röfögve túrnak avarba,

Csámcsognak makkot találva.

 

Szél suhan őszi levélen,

Megremeg beteg kis teste,

Álmodik majd a tavaszról,

Pilleként földre leesve.

 

Gesztenye koppan a földön,

S gurulva fut le a tóhoz,

A csöndben loccsanás hallik,

Lemerül béka apóhoz.

 

Altató

 

Haldoklik a nap.

Összevérzi takaróját a télnek,

rózsaszínre festi a halódó hópilléket.

 

Kicsi szíved vad,

csikó-nyugtalanságába lépnek

összekoccanó hangtalanságai az éjnek.

 

Tündérruhát varr

akvarell-lépteivel az álom.

Lélegzéseidnek puha lábnyomait járom.

 

Haldoklik a Nap.

Az ég lila nyelvvel nyalogatja.

Aludj, kicsim, már éjbe csöppent a felhők alja.

 

Templomban

 

Önmagát felejtő orgonaakkordok

hasítanak még egy utolsót a levegőn.

Deo gratias, szól a tisztelendő

és visszafogottan köhint,

elnyeli a sekrestyeajtó.

 

Amott nénike piszmog,

nehézre dagadt lábait indítgatja hazafelé.

Téglatestű persely állja útját.

Táskájából belezörrenti nyugdíjkája

egytizedét.

Naftalin-leheletű vagyona

még sokáig páráll a levegőben.

 

Eloltott gyertyák füstcsíkjai;

jószagú áldozat-kígyók az égig.

 

Ikon-pillantással néz le rám

Krisztus.

Fázik a szíve.

Gyermektekintetem melegébe takargatom.

Hosszan, hosszan...

 

Az utolsók vagyunk nagyanyával.

Ág-ujjait megsózza a szenteltvízben.

A kilincs..., nem akarom elérni,

de ő halk csosszanások mellett

kicsuk bennünket a megzörgetett csöndből.

 

Irígylem,

mert falatozhatott a Békességből.

"Majd, ha nagy leszel, kicsim."

- csöppenti rám a titkot.

Visszanéznék még...

Pillantásom fekete szoknyájába ragad.

 

Otthon, csak mosolygó Jézusokat rajzolok

ezután.

 

Barátnőm emlékének

 

A tengerkékben úszó felhőbolyhok

vakítóan bodrosodnak:

lepottyant tejszínhab a szoknyán...

Kiharaptad belőle a csokit,

ott, a szökőkút szélénél, emlékszem.

Tudtad, hogy nekem adta volna.

Aztán elviharzottál vihogva,

mint a kamasz szelek.

 

Későn tudtam meg,

későn, hogy te szerelmes vagy Bele.

 

Gyöngyvirágot rejtett zsebkendőmbe,

de elárulta az illata.

Bogár van szemedben, mondtad,

és kajánul ráztad szét

a feléd nyújtott bűnjelet,

letörölni arcodról az első

felnőttes fájdalmat.

 

Későn tudtam meg,

későn, hogy te szerelmes vagy Bele.

 

Azóta nekem is, mintha

valami beszorult volna pilláim mögé...

dörzsölöm, egyre dörzsölöm,

de szemem bogarát nem törölhetem ki...

Leguggolok.

Nehéz elviselni,

hogy nem téged,

hogy engem választott...

 

Hajnali rózsák

Hóvirág

Sodrott titkaiban

alázat-sorsú élet reszket.

Léte hangtalan,

csak az Isten hallja meg.

 

Vizes cipőivel a szél

remegő lépteket fél

sziromdombjaira,

- nyomában

mezők hangolják

a tavasz dalát;

s csírakezekkel

hímeznek gyökér-fonalú életet

a sűrű szövésű föld

vásznába.

 

Csöpp virág.

Erőtlen erejében

az idő ismétlőjele:

fagyláncolta göröngypárnák közül, ha kél,

hogy csengettyűzzön a készülődő tavasz-misén.

 

Szelíd magánya

a tavasz nyitánya.

 

Őzek

Ezüstmintázat futja át a réteket reggelente,

ha rájuk les a Nap, unott felhő-pólyái mögül...

 

Valahol kislány énekel,

kristályízű vizet isznak az őzek,

lábukon a testmeleg barna vibrálás...

A létezés makulátlan szépei ők,

ahogy állnak,

és riadalom csípteti a fülük hegyét.

 

Évezredek gén-fogai rágták idegeikbe magukat.

Örök készenlét az életük.

 

Velük kegyes volt az Úr.

 

Tavaszbánat

Ne égesd el a lehullott szirmokat,

sokkal jobban szeretik a csendes halált;

a földágyat, fűtakarót, szemfedelet,

a madarat moccantó örök magányt!

 

Ne égesd el a halott fűszálakat,

ha tegnapi, sovány létről mesélnek is,

fehér hangya-gyöngyöket ölsz meg velük,

leendő életek, mégha csöppnyik is!

 

Ne harapd át torkát a szíveknek!

Vinnyogó maszületetteket ne áss alá!

Kutya-, macskakölykök vagyunk mindannyian,

ma-holnap bennünk vet ágyat a halál.

 

Ne hasíts le virágkezecskéket,

hadd símogassák a hozzájuk hajlók bársonyát,

mindent örömbe vesz puha létük...

Hagyjuk bégetni bennünk Isten bárányát!

 

Nyár

A mezők sötétzöld burkát

most repeszti a Nap.

Madár-békét szül fészkek melegébe.

De a hűvösség rászól a teltkeblű nyárra,

szeméremre inti, de az kikacagja.

Sugárlétrákon fut be a zegzugokba

és minden élőnek elcsavarja fejét.

Érett gyümölcsök néznek utána,

sóvárgó szívükből kicsurran a vér.

Vesztükre.

Illatos halál vár rájuk a puha mélyben...,

amíg ez a szépséges asszony

fűszálíveket görnyeszt és azok

halálraváltan sápadnak bele egyetlen szavába

- hiába kék ég, hiába szellő -

szép halál kell

mindenkinek.

 

Hajnali rózsák

A kert hajába

rózsalugasok tűznek virágokat.

Szivárvány-arcukról

a Nap mosolyog.

Leveleikkel fűrészelgetik a levegőt;

ing és billeg a tér,

rángatja az ég hajnalvörös kelyheit,

hogy bimbót pirosító loccsanással

ömöljenek

az alvó rózsák

végtelenségére.

 

Lángtáncot lejt a kert.

 

Felhőszakadás

Sötétkék bársonyharag kúszik fel az égre.

Serényen próbálja bekapni a Napot.

Sürgetik egymást összeesküvő csöndben

a kék, a szürke, a mélylila habok.

Még rá-rámordulnak egymásra

az ég kutyái olykor,

titkolni akarnák tervüket,

de a természet nyugalma horkol.

 

Hangtalan fenyítéssel ostoroz a fény

- a menny neonjai kialvófélben.

Madarak dalába harapva fél

sunyin a borzongó jelen.

Mélyrepülésük suta menekülés,

érzik bőrük borsószemein,

halál-léptekkel jön a vetés

és aratás, a lét mezein.

 

Zuhog.

A dörgés villám mögé áll.

Kinek életet hoz,

kinek ez halál.

 

Hőség

Karcolgat a Nap

százágú fényvilláival,

röntgenez, darabokra cincálja

a testhideget.

Merészen járkál a háztetőkön,

hívatlan vendég lesz

a fűszálak szűk ruháiban

és csak jön, jön, zuhan,

fojtogat, szorongat, aztán leejt...

az éjszakába.

Mire beleájulnánk,

újólag kilép

a mozdulatlanság sötétkék tengeréből

és ránknyitja szörnyű-szép

szemeit.

 

Zivatar

Megállt a levegőben a nyár.

 

A nap kínos mosolya sárgásra fakította a fűszálakat.

Valahol már vizet fogannak a felhők,

és hozzák terhüket, szentül ballagva,

mint Mária Erzsébet háza felé.

Jönnek.

Villám-ostorcsapkodástól könnyes fájdalmakkal...

és gyöngykezekkel imádkozzák ki

fakír-testű fűszálak gyermekeit

a langyosra ázott föld rögalagútjaiból...

 

Port kavar a szél.

 

Naplemente

Nyárvégi ősz kapaszkodik

a pacsirták énekébe.

Soványan fut még a szél

madarak tollerdejébe.

 

Sétálni indul a kertbe

csigalány pókháló-hajjal.

Lila szem villan a fűből,

átölel tekergő karral.

 

Visszapillant még égő szemmel,

nyikkan a tűrés tűztorka.

Zománcot von a tó színére,

ráfolyik a Nap a Holdra.

 

Puha ősz

Vattacukrot sodorgat a szél

körbe-körbe a fák kontyára.

Sunyin settenkedik a tél,

ősz-lábakon a nyári tájra.

 

Sziromlányok vénülnek magukba,

hervadásuk zörgő szélkacagás.

Könnyet ejtenek a reggelek szavukra,

gyöngyeikben tünékeny ragyogás.

 

Fényszemekkel mosolyog a rét,

mint sírás után megbékült gyermek.

Karjait a Nap már nem tárja szét.

Aludni indulnak a kertek.

 

Úszik, lebeg, csobog az idő,

menne is, maradna is itten.

Volt, van és mindig lesz jövendő

... és mosolyog, csak mosolyog az Isten...

 

Őszi kép

Kerengnek a varjak,

tollvégüket sajdítja az időváltozás.

 

Alázatos csöndességgel rogynak térdre a napsugarak,

haldokló gőgjük mea culpázza az eget,

de nincs megbocsátás.

 

A szél kézcsókjától kihullik a fák haja,

lila őszirózsa hajt fejet önmaga előtt.

 

Álmos kisdiák viszi hátán a tudás súlyát,

meg-megbotlik.

Vajon

mire gondol?

 

Ballagó őszben

Talmi verőfényben libeg a gyanútlanság.

Megáll. Pihen. Nehéz nyár nélkül élni.

Keresi, visszafoghatatlanul.

 

A Nap reumás tenyerébe veszi,

könyörületét felhők könnyezik,

de a tülekedő szelek kikacagják...

 

Pillangó-halállal teli az ősz.

Pillangó-halállal teli a szívünk.

 

                  *

 

Varjak lépegetnek a szürkületben,

lassan,

befeketítve az eget.

 

Az éj ásít.

Szájából boszorkánysóhaj száll:

kár!

Köd púderozza léptük nyomát...

 

Isten hideg verejtéke csöpög

a fák ágairól.

 

Verebek

Koppan a tél.

Lábujjhegyen bokáznak a pelyhek.

Fagyos mosollyal szólítják a csendet.

 

Vacog a szél.

Halált csillognak a kertek.

Alázatos, szürke tollú szentek,

verebek alszanak egy ágon.

 

Talán reggelig...

 

Téli este

Csöndet festeget a tél,

verébbe csippent az éj,

veréb a varjúba.

 

Halkan kutakszik a szél,

suhan, szótlanul beszél,

buzdítja az anyja.

 

Csepp üldögél az ágon.

Ködből hízik a fákon.

Verébbe csippent a szél.

 

Veréb meg a varjúba.

Varjútoll hull a hóra,

belebotlik az ég.

 

Fagyott méltóság

Tél van.

Téli csönd.

Észrevétlen puhaságú zúzmara lépdel

ágakra, fűszálakra, kerítésre...

Jég-fullánkokat szül.

Szúrásait levegőbe döfi:

kristályos tövismadárként szúrja fel magát.

 

Benn a szoba és a lélek meleg.

Mozart Elvira Madigan-je táj-fehér muzsika;

csipkefüggönyt horgol a lelkemből.

Szembogaramba szűkítem a mélység és magasság

hullámzásait:

fönn takarót hímez az ég

és lassú libbenésekkel bocsátja alá mintázatait.

A szépség néma türelemmel adja magát;

prédává válik, zokszó nélkül.

Alázatossága hű makulátlanság.

Csönd van.

Csöndes tél.

 

Szikrák

Halálos szerelem

... azóta kell halálos szerelem...

azóta kellenek krisztusok nekem,

akikben kitapintható a fájás,

akik vállukon hordják furcsa világukat.

... nekem krisztusok kellenek, mázsás

terhet cipelő sebek, és kikből

Isten vére csepeg.

Halálszagú, csenddé sűrült égi küldetések.

Egymásba vérzések,

tövishegyek karcoló mártózásai...

földig rombolt életek,

szemen köpött alázatosságok,

áldásból kitépett jajongások,

ellent kiáltó nemek,

vérző férfiszemek,

homályuló, zöld magány,

időtlen, örök talány,

... nekem máglyahalál kell,

lelket gyullasztó eretnek gondolat,

mi merészen égre mutat.

Amiből olvasnál, ha lenne hozzá szemed,

és vezetne is, ha nyújtanád kezed.

... nekem szikrázás kell,

csengő hang, merész igen...

... valami ilyen...

- talán észrevétlen -,

de halálos szerelem...

 

Titkaink

Az egymásutánokkal mérgezem tüdőmet,

percek műve csupán a cigarettásdoboz

üres tekintete.

Karcolhatnak lélekcserzők,

sátánnal koccintok félelmetlenül,

ha kell,

csak..., csak ne menj el!

Ha többé nem látnálak...

egy egész végtelennel hosszabbodna

a gyújtópont és látómező közötti távolságom.

 

               *

 

Sose ad neked az anyám,

megfizettet, mint Lábán Jákobot,

s ha szolgálatod letelik,

álmaimba lép.

Leákat csempész gondolataimba;

- Te is csak férfi vagy! -

legyint gúnyosan.

 

S amíg élek,

igazat adat magának...

 

Leplezetlenül

Sötétülő felhőkből néznek ránk a Kajafások

(Pilátus kezét még nem mossa,

de készül már töviskoszorúnk),

toporgó türelem vitatkozik szemeikben...

lassan vigyázba rajzolják arcukon a ráncokat,

hogy savas tekintettel próbálják

lelkünkből a titkot.

 

Maradj csöndben, kedves!

Istenszagú dörgedelem ne tévesszen!

A szeretés vámszedői ők

- Zakeus tenyerükbe fér -,

villámot ütnek szöges fájdalmul karjainkba,

bár elszenesedik majd,

nekünk már elég lesz egy pillantás.

 

Boszorkánylepke

... kérdezd azokat, akik szerettek már egyszer...,

 

földet ettek és vért ittak,

holdfénybe mosták kezeiket, de

ráégett tenyerükre az egyedül

töltött éjszakák minden könnye...

 

... kérdezd azokat, akik szerettek már egyszer...,

 

borgőz volt minden romantikájuk,

míg otthon gyerek sírt és asszony...

és falatokra szaggatták testüket,

hogy jóllakassák kínjaikat...

... így téptek nekem éveket életviráguk bokráról...

 

... kérdezd azokat, akik szerettek már egyszer...,

 

hozzám nem érdemes jönni

könnyűvérű csókért,

mert ki így tud csak szeretni,

földet eszik majd és vért iszik.

 

Őrtorony

Nem merem kinyitni

gondolataim zsilipjeit,

ha többet engednék ki belőled

agykanyarulataim árterületeire,

mint amennyit meg tudok fékezni a

sodrás erejével szemben,

elborítanád az agyamat.

"Pszichés deformáció"

ülné meg

a világosságtól tébolyult

világot bennem.

 

Gyógyíthatatlanul beléd-

bolondulnék.

 

Átébredés

A vagyok és nem vagy

határáról mosolyogsz...

megtaláltalak, de te már

nem látsz engem...,

nem tudom mi a kicsi

és mi a nagy,

ami merül vagy

amibe merülsz...

... és nem tudom, hogy te vagy,

vagy a mindig voltál...

 

Szerelem

... az éjszaka sötéten lopakszik.

Csendben matat a tájon...

az éberség izma rezzent pilládon,

lassan fehérülő álom-virágodból

kiröppen fekete szembogarad

és szobádban köröz újra...

 

Miféle erő nem hagy nyugodni?

Érezlek, pedig messze vagy...

és függőleges elválasztóvonalaim,

a falak

felé fordulva szemezgetem az éjszaka mondatait,

hogy összeállítsak egy igazán neked hangzót,

létem és léted vibrálásából...

 

Kutakodnék

Kutakodnék szemeidben,

de azok még sötétebbek lesznek.

Valahol elmaradtam.

Tudom, mert nem akar rám virradni,

csak bolyongok...

 

Kutakodnék szemeidben,

de az magába fojt mindent,

mi kilélegezhető,

nehogy eltűnjön, nehogy elpárologjon

illata annak a másik nőnek...

 

Kutakodnék szemeidben,

tartanád egyre, amint én tartalak.

Így élünk.

Így vagyunk.

Méricskéljük a távolságot a félelmek

mérőszalagjával, de az egyre szalad közöttünk...

 

Kutakodnék szemeidben,

de bozótot növesztesz elé, hazugságot

kegyeset, kíméleteset.

Gyöngéden lépsz árnyékomra,

pedig az is fáj.

Fáj a vágy.

Fáj iránya, ami rajtam kívülre mutat...

 

Kutakodnék szemeidben,

de nem merek,

nem merem látni, amit már rég tudok.

A szótlan világtalanságot.

Hogy belém vakultál, hogy csak ő létezik

lelked recehártyáin - a következőig -

mindörökre.

 

Húsz év után I.

Azt mondtad, nem örök a szerelem,

hogy jönnek az idők, a feledkezések,

és makacskodnak majd velem,

a kérlelhetetlenségig megaláznak.

 

Azt mondtad, nem örök a szerelem,

mert, ha kigyomlálja hajszálainkból

a sötétet, összekuporodik majd, nevet,

megy, futni kezd más után, mert mehet.

 

Tegnap hallottam a hangod,

a távolnak kiáltott,

összekoccant fogammal a pohár...

ismerem még most is a dallamot,

soha ellenem, mindig nekem szóltak.

 

... beszéltem, csak beszéltem, de a

mondatokról elfeledkeztem.

Rohantam a hangod után,

el ne vesszen a levegőben.

Nekem fontos. Sután,

 

ha mindennapos, tudom sok lehet,

de az én fülem csak matat, keres...

 

Te mondtad, maradjak, ha

akarnék is, máshoz csak szaladjak,

de neked maradjak.

 

Te mondtad, fáj,

harap és váj, ha

megkerülöm a szót és

elhallgatom a másikat,

húsz év után is...

 

Húsz év után is itt állok az

ismerős semmiben és mintha csak

az előbb mentél volna el,

várom, hogy kinyisd az ajtót

... és nem értem,

hogyhogy nem örök a szerelem?

 

Húsz év után II.

Kopogsz az ajtón. Lámpát oltok.

Feltűzöm hajam. Farmert húzok.

Márt vártalak. Vártál.

Odakinn esik. Bőrig áztál.

Nézel. Reszketve nézlek.

Vágyak vagyunk, lélegzések.

Álmot kergetve (vagy megidézve?)

símogatod homlokom igézve.

Erdőnyi homály úszik lelkünkig,

kidőlt fák ágai recsegik

a vihart. Patakzik a víz.

A múlttal hadakozik egy íz.

Csak állunk és várjuk, hogy az esők

belénk záródjanak, mint a velők...,

viharok csendesüljenek húsz év után,

csak neved mondhassa végre a szám.

Sátrak emelkednek, széllé válnak,

csak a miéink maradnak, örökké állnak.

Tábortűz gyullad szemeinkben,

tiltást tett a sors kezeinkbe.

Vízbe szórjuk a könnyfelhőket.

A Tisza kiönti emlékeinket.

Állunk a ház előtt bőrig ázva,

állunk másokat meg se látva.

Szorítjuk egymás kezét és testét,

nem akarjuk áthúzni velünk a tervét,

se látni a sápadt Istent,

ahogy fejével nemet biccent.

Csak hallgatni az esőzuhogást

és csókolni, csókolni éhesen egymást.

 

Pont

Sivár félelemmel néz reám a föld,

rögök fölött semmi süvít sebesen.

Kattogó perceim záródásaikor

a te kezed legyen fejemen.

 

Szikrák

Agyamra tetováltad magad.

Tehetetlenül nyöszörgök cirkalmaid alatt.

A jelenléted fáj, mert kitörölhetetlen.

 

Orvul támadtak a szavak,

s én nem tudtam hová is nézzek,

mögé-e vagy eléje a létnek.

 

Szerettem volna süketnéma lenni...

 

               *

 

Belém tapadtál.

Ittmaradásom csendélet.

Riadt szemekkel figyelem

szemedben, ahogy égek.

 

               *

 

Fő a leves,

a hús...

- nem vagy már, hogy ennél belőle -

forró könnyet ejt a fazék széle,

 

s az életem.

 

               *

 

Ahogyan taposott két szobacsuszid

nyomott orrú görnyedéssel

nyöszörgi

fantomfájdalmú ürességét.

 

               *

 

Lennél-e velem nem lenni?

Ne félj, nem fog fáj semmi!

Idők vagy az időben...

 

               *

 

Tartom a tegnapot,

hogy le ne ejtselek ma.

Holnap is tartani fogom.

 

               *

 

Gyávaságba kuporodik a szó,

üres tarisznya a vállán és

elbúcsúzik a Csendtől.

... nem tud már mit

mondani neki...

 

               *

 

Kietlen forró tájon álltam,

és vártam a hóesést...,

... aztán hullani kezdett...,

lassan rám szakadt az ég.

 

               *

 

Lélekfoszlányaimon betűk:

szakadozó cérnahangon

sikoltják a neved.

 

               *

 

A csönd, ahol járkálnak fényeim,

százszínű világ.

A világ, amelyben kényszerülsz járkálni,

ezerszínű csönd.

Ha kopognak, én sosem hallom meg,

te a szú percegésének is ajtót nyitsz.

 

               *

 

Folt vagy. Folt az arcomon,

fehér fakulás.

Lassú, de biztos távolodás;

fénykép-homály.

 

               *

 

Szögletes szerelmet rajzoltál szívemre,

valamire hasonlít...,

rácsaid árnyékában élek...

 

               *

 

Vércseszemű szerelmed köröz fejem fölött...

lecsapsz gondolataimra is

és magadba falatozod azt,

némasággá zárt lelked,

lakatom, se ki, se be nem

juthatok már jobban,

állok egy helyben,

a közel, s a távol metszéspontján...,

s te lassan körülfonsz,

kígyóvonaglással roppantasz össze...

 

               *

 

Gyűlöllek...

Gyűlölj!

Azt akarom...,

hogy végre ne szeresselek annyira.

De te halk megbocsátást

rajzolsz homlokomra.

 

               *

 

Meghalt.

... állt egyszerűen a levélben.

Tompa fájdalom ütött fejbe.

Hiába.

A szemembe száradt könnyeken túl

nem tudtam lépni.

Egyre csak támasztottam

halottamat.