Rejtegetett tó

 

1.

Pörgő sás, nádtenger
szél libben, zörgő nád
vihar készül
      harang kondul
fuss            fuss
     lovam
           fuss

2.

Tó tükrén
           rét
Nem hiszed?
Mért éppen én?
Á, igen!
Tó tükre
           jég

3.

Kilencet fúttam sípomba
Kilenc lányom előhívtam
Kilenc napig búcsúzkodtam

Kilenc tóba merül az éj
Kilenc felől jő a sötét
Kilenc lányom vizitündér

4.

Hínárhoz a csillag
Hozzám a hínár füzére
húz de mivégre
ha azon nincs csillag

5.

Éles füveket
köszörül a nyelved,
lila véredet
hajamra csepegtesd,
sok a vér
sok a vér
már pikkelyem is véres,
nem baj, majd holnap
a nádra teríted -:
inkább kicserélem!

6.

Felrepült
lehullott
rábukott a vízre
három sörét
a kövek közt
      ke
    reszt
   formát
     vett
      fel

7.

Fodroz a tűz
ez csak a hold
madártestek
hová szálltok
ez csak a hold
az égbe kerget
a folyóhoz űz

8.

Ide a ladikot
           viszem
      a
           mélybe
Három öreg pákászt
adnál csak cserébe
           vidd!

9.

Itt már a folyó
te tó, te tó
tengerig nem áll meg
a folyó elfolyó
itt már az éj
te tó, te tó
hajnalra kiszáradsz tó

10.

Tükrödből a madarak
és fények kilépnek
tisztább tükörbe
hol a hajók égnek

11.

Az ív ott megpattant
           feszült
           recsegett
megpattant, egyenesült
a tófenék egyeneséhez
           simult
           csapódott
az utolsó béka-horog
           vitte
nem lett elég a gombolyagom

12.

Sírtam az éjjelt végig
a könnyem a tó
a partoknál tengeröböl lett
és nőtt a tó
fel a homokos meredélyig
végtelen volt
tengernél százszor viharlóbb



Szabadítót mondani

 

Lefokozott szívűeknek
valami szabadítót mondani
a kapuk alatt

görbe utcák
körbefonnak bennünk

vérágas szemekkel
kétségbeesik a gyermek

lepréselt levelek albuma
következetességre tanít

de a levelek már
cégtáblákhoz szorulnak

több évre nyújtott
ősz következik

kell valami szabadítót mondani
a kapuk alatt
mielőtt tompán becsukódnak.



Évszakok

 

Sziporka tánc, egy körszelet
ívén nőnek fejemre tavaszi levelek.

Villanás, kabátnyi ég, tenyérnyi Nap
vándorol ríkató őszbe a malom alatt.

Már elhasznált a vér. Velem a nyár
ideiglenesen lerakott sínekre vált.

Reggelre simán hurok lesz a kör.
Szabályos tél jön. A földre hó, az emberre föld.



Három kézjeggyel

 

"Halált hozó fű terem
Őrizd meg jól az életed,

De künn a dal szabadító s szabad,
A mindenséggel mérd magad!

Nagyobb igaza sohse volt népnek,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem.

Hunniában valami készül,
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Hadd tehessek az emberiségért valamit!

Most hódolok midőn még messze vagy,
Akasszátok föl a királyokat!

Haza csak ott van, hol jog is van,
Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
A hősöket egy közös sírnak adják,

Vörös, de karcsú még a nyár.
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Az Óceánt mégis elérem.
Jöjj el, szabadság. Te szülj nekem rendet,

A néppel tűzön-vízen át!
Nem halhatunk meg, élnünk kell tovább."



Gyönyörű bűnt

 

Torkig hull a koronatűz,
derékig füröszt a fájás;
szenes húsomba kényszerítik
fogaitok árulását.

A homlok nem perzselődik,
idegeim rághatatlanok;
hát iszonyúbb kínt viselek
annál, mit reám szabtatok.

Gyönyörű bűnt hagytam rátok,
a lázadást, mely több mint Dózsa György;
mit bánom, ha több az áruló,
de lázadót is teremjen e föld!



Megfordítva a lovon a patkó

 

Molnár Mátyásnak, Vajára

Suhog a beregi erdő,
törvényre emelkedik a kár!
"Pro patria et libertate"
kibomlik hajad akár

a zászló, Nagyságos Fejedelem.
Megfordítva a lovon a patkó,
menekvés Beregtől, Szatmárig -
mögötted Lengyelhon, előtted Rodostó!



Fűvel földellek el

 

Fűvel földellek el
fáklyatemetőben, siklik a csónak,
kivágják a tölgyet, szemed leszurkozva
rohan a tengerre.

Fűvel földellek el,
lobognak a fejfák, ablakon néz be a farkas
s csecsemőt lát, víz jön "idefele",
sodor kék-kopoltyús pákászt.

Fűvel földellek el,
zubog a Túr a Tisza, a harangszó késik,
e népet földeljem ma? - itt viszem, nézzétek, -
megvakít Kölcsey másik szembogara!



Segesvári nyár

 

Szabadság, Szerelem,
Segesvár, Dárdahegy!

Éltem 26 évet;
átállítom a szívverésem.

És dobták testét lefelé,
egy dacos szaltót csinált,
piroslott ingén a vér,
szemében izzott parázs.

Halottak a szemfedőim
engem dobtak legelőször,
csontok, szív-helyek ölelnek,
jelöletlen porló hősök.

Pár papiros szerterebbent,
mikor rámcsapott a halál,
e verseket nem temették -
csak a szél pörgeti tovább.

Feketére mos az eső:
megszólalnak holt kereplők,
megmozdulok, búvok elő.

Átlátszik az összes csalás,
minden kétség egy villanás.

És az évek elcipelnek,
fűrészes hátukra vesznek.

Kezem lerogy egy virágra,
beleordítok a NYÁRBA!



Társzekerekbe fogass!

 

Társzekerekbe fogass!
Zúgnak a harangkondulások.

Meredek a Maros partja,
Maros-árok. Fegyveremet belehányom.

Millió huszár, millió! Vérző szügyekkel úsztat!
Áll-e a vér, hazám? - Arad?

Nyélen lőtt zászló süvölt, itt kering.
A "hon éljen" és ránknézett Damjanich.

A zsilipre kirontva zuhog az ár, mi nem merünk!
Ők tizenhárman is oldják a bitók alatt kötelünk.

Meredek a Maros partja,
Maros-árok. Ha kiszáradsz, hova állok?

Társzekerekbe fogass!
Zúgnak a harangkondulások.

Elrejtve az arc, vízben a szív, - egyre ázik.
Hab fut a Maroson, szirénázik!



Tamási Áron sírjánál

 

Hej Istenem kicsi Móka
csillag hajlik az utadba
a szemünket szikráztatja
a szívünket himbáltatja
emlékeink abajgatja
az a csillag kicsi Móka
vagy a szép Domokos Anna?
zöldülget fönn a Hargita
hej Istenem kicsi Ábel
csillag repdes az utadba
hogy te arra tüstént rálelj
az út magát mutogatja
az ösveny előre kitetszik
a legényfa kivirágzik
álmainkkal beh cicázik
jaj Istenem kicsi Móka
halált világló éjszaka
csillag hullik az utadba
hajnali madár Nyikóba
kicsi Ábel kicsi Móka!



Égi megbízás

 

Kondor Béla emlékének

Megdarált margaréták lisztje
üzente nekem a telet,
masinám motorja begyújtva;
elhagylak benneteket.

Ne tántorogjatok világgá mégse!
ha lenyomatában is szakadék
életünk fölött suhan az angyal
s ezüst-zsilettjét pengetve zenél.

Mert szabadságom már
szárnyával megtoldva!
elhagylak benneteket!,
kaptam egy égi megbízást:
festeném be a mennyeket.



In memoriam B. Nagy László

 

Aki elment a falakig,
s átkacsintott azokon túlra,
az a "mitugrász-figura",
hirtelen szakállal tüntető "alak",
az a lila szeszekben
agyát fürdető szív-dilis ébresztőóra,
bámulatunk és tiszteletünk
alanyai közül, az utolsók közül
a nagycsütörtöki virrasztásban,
érettségi vizsgák után
önkéntes BALLAGÁS a Koponyák Hegyére,
"itt a legigazabb gárda vész el",
bizony beteljesedik az írás,
s egy hörpintésre kiitta
az áprilisi tiszta Balatont,
kifeküdt partjára, ama sínekre!



Motyogás

 

Égethető papírcsomag lesz a szív
hegyek és hegykatlanok közt?
- még nem közölte a szálfák suhogása,
csak a fátyolos, véres zászlókat csavarta
körbe, belesiratta gyerekébe -
Az arc hátrafordul, kövek szikráznak
homlokára, válla mögé húzza magát
az az egy-két motyogás is, fagyos
rándulással, kiszegzett koronával várja
a tengerre kiúszó kopjafát - nem a
Tejútra hajt a révész - Gerincek,
sebhorpadású völgyek, kifaragott tölgy,
fenyő között halottan is keresni
egy biztos helyet, ahol ökölbezárhatja erejét.



Te Deum

 

Te Deum laudamus...
e csöppnyi falvak népe
csöppnyi templomokban
haranglábakban
idegyűlvén letérdel
Téged Uram dicsérünk...

- szorítás nélkül ne roppanjunk a csendbe -
- mostohább kő már ne hulljon szájra szemre -
- házainkat így tartsd meg kifosztott síri rendben -
- hajunk lengjen csak tovább kötözzék fenyvesekre -

e csöppnyi falvak népe
csöppnyi templomokban
haranglábakban föláll
hazaindul
s visszhangozzák a léptek:
Ne hagyj soha szégyent érnem!
Ne hagyj soha szégyent érnem!



Az "erdő fája"

 

A Kapuállító szerzőinek

A teljes elsötétítés előtt
a rengetegből kiágaskodom
akár egy "toronyfenyő";
és lerázom kilakoltatott
fészkeimet a földre...

de égnek pördítem arcom
ha "fésze" ért;
e föld védtelen titkaival
akarok hegytetőkről
zúgni lefelé.

Állok őz-suta szemekkel,
némán, míg kéreg-szívem
csillag-köszörűn kopik;
mozdulatlan az erdő,
hó hull vadmacskanyomra,
százféle csapdára is
hó hull, havazik.



Hátországba előőrsnek

 

Az Elérhetetlen föld költőinek

Hátországba előőrsnek
küldött valaki bennünket

egy országnyi temetőben
hasítjuk a szemfedőket

mocorog millió halott
rebbennek az őrangyalok

kiköptük a cukrot zablát
énekünket tisztán hallják

dobszó nélkül semmi havon
jöttünk ide hosszú úton...



Párbeszéd

 

Kósa Ferencnek

Hegeid fölé
ráülnék vágta-lovadra,
látnám, hogy patái
koponyát tépnek
s a cserépút rapottya.

Kezünkön kifényesített
karperec a kengyel:
megyek a víznek
kiröhögött daccal
megcélzott fejjel!

A homlok öble alatt,
a megjelölés alatt

falon rozsdásodik a patkó.
Hol az a puszta...
és hol vannak romlatlan füvek,
mit ehetne a lovas és a ló?



Utóvázlat az "Elsüllyedt csatatérhez"

 

Rózsa Endrének

A hegygerincen a hajnal lovasai ügetnek,
tartozékaik hiányosak: a győzelmet elhagyták
a falvak fehérségében. Csatavesztésre áll a köd is
lenn a völgy horhosaiban. Visszavonulásban az álom.
Gyermekkorukban a harcosok álmatlanság ellen imádkozni
szoktak, ma a harc lenne ... az imádság itt már
kihagyásos. A harcnak jó katonák, lovak, fegyverek
kellenek. Ezt a legrosszabb katona is tudja, a legjobb
lovak patájukkal az út porába rajzolnak szándéktalan
jeleket, a fegyverek is követik példájukat. Aztán riadót
fúj a kürtös, és bejelentik, hogy az ellenség eltűnt a szemek
elől a tegnapihoz hasonlóan. Megint hiába gyűlt össze a
hajnal összes fénye. A harmat elszállt a füvek derekáról.
Nagy mérőműszerekkel mérik az ütközet színhelyét, kiszögelik
négy sarkát a csatatérnek. Már harsanna a kürt - leintik -,
mire való ez a játék. Csata nélkül is nyerésre áll ez a
reggel, "az erőket lesz majd mód mutogatni különb helyen is".
Szedjék fel a négy cöveket. A lovak arra jók, hogy elvágtassanak
a csaták-nélküli terek füvéről, a fegyverek, hogy mutogassák az
unokáknak. A hegygerincen az est lovasai tűnnek fel, tartozékaik
közül sok hiányzik, nincs víz, abrak, s még mennyi minden! Minden.
Ájultan zuhannak egy régi-régi tűz hamuja köré.



Hérodotosz följegyzéseiből

 

(Töredék)

A kiszántott krumpliföldre kivezényelhetők...
sörös ibrikek és tűzfal-ikonok közé állíthatók...
halálra, pénzre, hatalomra gyűjtögetők...
hidrogén-hamun, fegyvermarkolaton elalvók...
m e n e t e l n e k   i t t..........................................
... ... ... ... ... ... ...
verik a dobot........................ húsvéti kereplővel...
a harangok Rómába mentek előlük......................
................ leborulnak................ a többiek jönnek
annyian, mint a hunok......... mikor már kettéváltak
... ... ... ... ... ... ...
a vasakra, lehetőségeikre nyilakon zizegők...
a sátrakból, tizedik emeleti Vereckéről lebámulók...
a képtelenség fejérvári hadiútjain elhemperedők...
... ... ... ... ... ... ...
jönnek............ és......... . . . menetelnek zászlókkal...
gondolataikban pusztaszeri gyepűk rácsain elhalkulók
... ... ... ... ... ... ...



Mentsétek meg lelkeinket!

 

Se vers se teljes kárhozat,
csak kószálás végnélküli,
merülő hajótöröttek egy szál
deszkán koccintanak velem;
csikkek tábortüzei forralják
semmivé a Dunát, Tiszát,
rimbaud-i szahara porvendéglőiben
reggelre éj jön, ebédre rum.
Se vers se megváltó evezés
hazák leplombált tengerein,
és mégis közeleg ütemes kopogással:
MENTSÉTEK MEG LELKEINKET!
hiúz szemű kapitányaink
árbocra függesztik testüket,
tenyésztett delfinek ágaskodnak
a kapitány-nyelvekért -
MENTSÉTEK MEG...
s mentsetek meg az utolsó érvem
előtt az óceáni pánik legközepén
hogy kiliggatott mentőöveket ne foltozzak!
MENTSÉTEK...
meg a verseket
hogy ne dúdolják KALÓZIÁBAN,
terjesszétek a csendet
s látom ahogy megőrül,
beleőrül a tenger...



Egyetlen életünk

 

Dobog az urnák csendje,
szentségtartóként égre
mered Európa csigolyakeresztje,
földig letérdel előtte
országok eső előtti füstje,
viharra készül, rugózik
a Kárpátok hógerince és
krákog a tenger, sót nyel,
az ember már befelé köpne,
horkan a ló zablabilincsben,
leszakadt álmainktól piroslik
mámikák kékköténye, jaj
édesanyánk dehogyis szülne,
szemünk vaksága, tél keresztje,
hódűlők fölött köröz a vércse,
csak le ne szállna, le ne érne!
gyötri nagyon Isten e földet,
Európa kisagynyúlványai deresek,
Visztula, Duna, Olt szökővér vize
reményt olt, halakat partjára kerget,
kopoltyúk sípjain Bartók hogy szenved,
szálkákkal huzigál Csontváry Mester,
s a HARMADIK tudja: semmit se veszthet
ha égre meredő síneken vére
konzerválja a verset: a MINDENT,
krisztusi korban eljön az este,
riadót csörög júdások bőezüstje,
meg kéne maradni, túlélni őket...
s dobog az urnák csendje:
sürgetik egyetlen életünket!



Ha regeszarvas lettem én

 

Ha rátalálnék vadcsapásra
azon én elindulnék, mennék.

Ha lányra lelnék
megint becsapnám és szeretném.

Ha vízre szállnék
vihart kérnék.

Ha lóra ülnék
lón, lovason lenne habos veríték.

Ha megállnék
ha megállnék? - a mesében megállnék
a Csillagot etetném.

Ha lenne szerencsém
hát tinéktek köszönném.

Ha kezdeném
megint csak így kezdeném.

Ha végül megérhetném
talán meg is érteném.

Ha vadcsapásra leülnék
szarvasoknak regélnék.

Ha regeszarvas lettem én
hej, Hunor, Magyar! - magam elől elfutnék.



Aranyharmonika

 

Titkolózzál, aranyharmonika!
Ügyetlen tobzódás vet ide-oda,
titkolózd ki, ereszd ki sípos tüdődből
a gyerekhang megkeseredett vonulását,
tüntess ki, rejts el! - mikor fejemre
a pokol tornyot épít, hordják a követ
magyarországi piramisokhoz, járomszegek
döfődnek vállaimba, s járok egyhelyben
bedongózott pofával, mint teheneim, kosár
a számon kerítésdrótból - hej teheneim! -,
kiköttettünk a legelők szélinél, legsúlyosabb
vidékeink irtás-derekán bámulni a jó füveket,
hasunkra ágaskodik a csalán és a sás,
igaszegünk ledöfve a földbe kardként kimered,
mint Attila kardja, szemünk lesz véres,
ha belelépünk, az ostor is ott hever, bogozódik,
nyálunk már öklendeztető, de falják ezek a bogarak,
szívják vérünket, tejünket, mit borjainknak
szántunk, tőgyünk elapad, és végtelenek a szekéragyak,
harmonikaszóba torkollik a küllők némasága,
sír, úgy felel, csapát vágunk minden lucernás tájra
és belénk vágnak gleccser-medret az utak, körmünk
égetett szaga is lenyomat lesz az újabb szemeknek
kik utánunk cammognak, s felteszik a kérdést:
hány kereszt fér egy gabonásszekérre, hánytól telik
be a piramis-asztag, vagy csak amolyan fakereszt
lesz a vége, ácstól a temető eldugottabb részibe,
valakik ezüst-homloka fölé, úgyis ez lesz a vége!
Mit titkolózol, aranyharmonika?
Apám faragta mogyoróostor, örökkön metszette nekem,
szíj sosem került rá, csak sudara volt meg raffiából,
s csattant, ropogott, micsoda hangot adott;
keserves bőgését a vándorlegényeknek,
az el sem csapottaknak, a mindig jól-felelőknek
ostoba kérdésekre, a visszafogott robogású jeleseknek,
az ügyetlenkedő büszkeségeknek, az egyetlen kései
szülötteknek, korai halóknak, a kétkedések örökös
mágnásainak, az ingre vetkőzött télimádóknak,
a boldogságot messziről kerülőknek, előle szarvasként iramodóknak.
Hát mit titkolózol, aranyharmonika?
Nincs fölötted titok, se vasbeton menedék,
mint annak, ki föllépett a lövészárok tetejére,
mert szégyellte, hogy hasztalan lő az ellen,
s nem tudta, hogy meddig mehet ez,
hát azonnal lebukott vissza, húsz találat
is érte, neve olvasható Magyarország minden
falujának első világháborús emlékművén,
alatta nyugszik a semmi és a minden bazalttömbje,
a fájdalom márvány-piramisa, hát "győzelemről
énekeljen, napkelet és napnyugat", mert akik
győztek, már úsztak a Styxben nyakig, kifelé hajóztak
végtelen tengerekre, szájukban nem rézpénz,
pár tábori levél, végrendelkeztek úgy hirtelen
síksággal, hóviharral, a -40°-kal, a hőség emeletes porával.
Kiáltana az aranyharmonika.
Bemutatná zavarait a toronyépítésnek,
a toronynak, mely elomolhat, s borul minden,
hogy a szívem kárpitja meghasad.
Kiáltana, rikoltana az aranytrombita,
a föltámadás pirkadás-kakasa, a csókok elhengerített
záróköve, a "vigyétek hírül" asszony-futára,
mezténláb trappoló ifjúságom koronázó-terme,
hol vért fröcsköl a tájra egy eddig ismeretlen tarló,
s viselem a szúrás fájdalmát, a sírás bátorságát,
az üvöltés kényszerét, ezt viselem.
Szivárog a dal az aranyharmonikából,
mint zsebkendőkötésből a vér, hogy lassan
a zuhogás Niagarája legyen, és itt a szív
alámerül, lesz süllyesztett búváröltönyünk,
megtorpedózott álmaink egybeterelt kirakodóvására.
Buzog a dal az aranyharmonikából.
Kemény taktusokat játszik a zenekar Miklós-búcsún
rajta, utána meg viszik a lányokat kerítés mögé,
és bőrkabátot is átszúrnak, ha muszáj szúrni,
itt mindig muszáj valakiért, valamiért,
és az is belátható innen, hogy törekvésünk
a presszóslányok megmentéséért már nem sikerülhet,
mert mondják: "így jobb, kurvák leszünk valamennyien,
s kinek miköze...", mert a szívbillentyűk
kilőtték magukat az aranyharmonikából, s rájuk
telepedett módszeresen a por, benőtte őket
nomád tehénlegelőnk, betekerte domb mögé ívelő
szivárvány, melynek a végit kerestem, keresem
vakság-autó-utakon, kitaposott unalmas ösvényeken,
városok vasbetonja és kocsmafüstjében, de nincs,
hát keresem többnyire keserű káromkodással,
"egy ágyban, egy hazában" - "semmilyen föloldozásban"
itt himbálózik nyakamban egy ócska zeneszerszám,
a számon tolakszik egy ócska zeneszerszám,
röhögi ujjaim ügyetlen mozdulatát,
siratja a titkolhatatlan döbbenetét,
nyakamba akasztva sorsunk cserélhetetlen billentyűsorát.



Töredék

 

Hülyülve nézem e beőszült márciust,
lépcsők alá süllyesztett furcsa logikát,
ahogy látszat-tribünökre hulló
leveleket delegálnak a fák!

Körbejártam százszor a várost,
s hányásig kering a város bennem,
a puha kézfogás majd arcul üt,
és hiszed-e, hogy itt még szemmel is vernek?

Tékozló ez a szerelem is,
látod, ilyen az én szerelmem,
förtelmes plakátokkal beborítlak
s szólítgatom a nevedet.

Istenem, oldd fel a görcsöt,
szám szólaljon, lábam térjen az útra,
Boriszkával
a lelkünk harangot öntsön,
s ha halunk is, zuhanjunk csúcsra!



Advent előtti

 

Mit borít rám a szél,
miféle november-irhát?
Fagynék nélküle inkább;
húson, szemen kockázzon tél.

Jöjjön a fagy, melegítsen!
Maradék hiteket menekítsen,
s a szép fejünkkel játszadozót
kerítse, hordja be a hó!

Számlálom össze a holtakat,
"ha a szükség kínja nagy"
Kanizsai Dorottya jön felém

de minden temetés elmarad
a fájdalom bennem fogva van,
készül advent előtti születés.



Gyökér fonódhat

 

Nagy Lászlónak

Átfúj lassan a szél,
átjár a penge,
ha megadom magam,
csak SZERELEM kerít be.

Nyihogó paripák hintaja
morzsoljon össze,
fekete pántlika legyen
kantár-hajukba tűzve.

Kihordok minden álmot.
Talán így szentül vétkezem!
Elorzok pár évet még e földtől,
aztán gyökér fonódhat nyelvemen.



A tél elé

 

Ama százujjú kesztyű helyett
- hallik egy üzenet -
október vérző levélbrokátjába
csavard a kezed

sálad, átlőtt madarak
zuhanó íve legyen,
életet tékozló honunkban
kitelelnék a szíveden

ha ekkora télre az út elhívott
parázsból lehet a csizmád,
hiszen az égést és megfagyást
lebírtad s kibírnád
fejed mégis födetlen maradt,
bár felöltözködtél csudamód -
angyalpihék sörényeden,
"NAKONXIPÁNBAN HULL A HÓ".



Kristály-havazás idején

 

Kristály-havazás a völgyben
katlanban, karámban -
a szavak hullnak másképp!
FÖLFELÉ, aztán VISSZA a SZÁJRA.

Mert itt pikát cipel a szív,
súlyos ólmokat a lélek -
s útja mindkét véginél
tömegsírokig ér el.

Eltéríthet a havazás.
Kenyerem a madarak föleszik.
A táblák már rég nem érdekelnek.
Mégis a tél közepén megérkezik,

aki a legszebb májusban indult, -
most lebeg körötte kristály-havazás.
Varrná vissza a szavakat, ha nem lehet
már megsem-született vagy MESSIÁS!



L. E.-föl a bolond kútásó kútjában

 

Lázár Ervinnek

Mélységes magasság peremén
lebetonozva az űr és az Úr mosolya
midőn derékig égi szeszekben
"tocsogott és locsogott" az emberfia;
de hogyan jutott idáig?
hiszen az álmok felhajtóereje,
meg a kiszorított vizek súlya...
kérem, egyszer "felpörög a kútkáva"
            s engem csap pofon:
             örök jel maradhat
                    arcomon
               ha kötél lánc
            vödör csörömpölés
           után kimerve minden
           atlanti űr és csendes
                    tengerár.
Sóhajtozok, hogy gyűlne simává a víz
talpunk alatt s az égigérő kútban
csúszkálhatunk föl s alá a mélységes
magasság pereméig mert minden jégmagány
            fejjel fölfelé röpteti
a kútásókat, kockás, kockázatos ingben.



Leltár miatt nyitva

 

...arcomat átrendezem sírás és fogcsikorgatás között... lehettem volna őzgida hókás kiscsikó... egy sorozat nulltalálat az álmok halántéka körül... altemplomok gótfejű főbűnök siratnak el... koromból küldöm a havazást... mint kisborjút elválasztottak az anyatejtől... keréknyoma száz szénásszekérnek is sehol van eltűnt... a pányvaálmok glóriával átdöfött síkok... a latrok menedékhelye az élők kilátótornya... utak micsoda utak csomóra kötve... álmok álmodunk mindörökre... fekszem hanyatt gerendák mint sínek húznak fölöttem iszonyú utakra hívó párhuzamosok... tán vagyok 6 éves iskola előtt pár nappal előre hátra filmezem életem abban a gerendás szobában... karinges kezemben ezüstös füstölő a mezők fölött száll a tömjén... zablákon vásik az idő... fordítható födelű láda cseréli hazámat ruhámat... lassan tíz éve hogy valaki halálra mos... esélyeink a földre rogynak... bennem a halál nyoszolyótűz... lepkék fönnakadva a pókháló élethalál-rácsain... kiskabátban hideg éjjel újabb hazudott szerelemmel... jövünk a hegyről zsebünkben kulcs sípolni lehet vele... itt igenis baboznak itt igenis kukoricára megy a játék... a szótlanság lugasában parolázunk de kiöltjük nyelvünk helyét...



Film: cédulán, falevélen

 

Fölsikált kocsmák
vályuiba húzom a szeszt
estéli itatáshoz

vonulnak forrástalan
szarvasaim, szavaim
s hajnalra ebek küldik
harmatnak nedveiket

lábaim járnak velem
csámpázva kaszálom
a betonrétek sarjúját

anyám kendője
kissarkosra kötve sír
ne sírj anyám

feresztő teknőmben mákod
az idén keserű lett
tilolhatatlan kenderkötél
ázik a könnyben, verjél vele

hogy hó gyötrelmébe igáztam hajad
minden fehér szibériás minden

a szigetek már háttal állnak
s lobog a rőzse a Holdon
mesékre baltával kopog ott fönn
esténként csodált favágófiúóriás

egyszeriben felelős álomjátékos lettem
felelős hazudó Isten fiai közül

nevek kocsikáznak szívemen
parádéslovak kocsisok
dobognak kisdedi jászlam előtt
arannyal mirhával környékeznek

pedig mozdonyom tömjénfüsttel
beáll ezerszer átkozott
sínekre s integet egy kéz
a dombok hajlatában kinő egy kéz

a rókák halálát meglesem
visszajövök csak meglesem
ne sírj anyám fölösleges

tehénigák négyszögébe
fölkunkorodó képek
őseimet kísérik temetkezni
csigaházak morénafennsíkjára

és úszik Dunában
dunnában majdnem elvész
lányok örökkön-örökké
sóhajában ámen

nagyfiú fürdik
fekete bűnben
anyjához készül
s világgá menne

éneklik fölsikált
kocsmák üregében



Anyámmal hófehérülök

 

Asszony hófehérül az őszben
és felgyújtom szoknyarojtját
hamuvá porrá, szavalgatom
neki: - "hátamon a zsákom
zsákomban a mákom" - vijjogom
a maradék földre le
csollánzsákban, levágott
mákfejekben dörömbölök s ha
börtönöm marad e kéklő gubó,
anyám én attól álom leszek!
kisiklatom a fecskéket is
toronyiránt velük északnak el

pax-diáksapkám páncélzatát
összegöngyölöm, szívem már
lélekvesztő és atomtorpedó
ahogy piros szíveken kiköt,
valaki eltérített vagy
jóra vezetett: sapkámat
egyedül Ő vasalja ki

bevallom sok kávét hörpölök
a többit erősen fogadom...
s tagadom - de nem "kocsmatőtelék"
anyám én attól méreg leszek!
halottak napjára, Szen' Mártonra
már meg sem érkezek

lányok után minden
csavargásomat akár a leckét
felmondtam, menyasszonnyal
többé nem ijesztek mezőt,
vadnyulat, bár a város szélinél
őznyomra leltem szerelem
szeptemberében az utolsó
buszok ideje után és minden előtt

Erzsébet napra levelem,
sosem díszes lapom, mint
Szűzanya-Mária meglátogat, de
betlehemi első királynak innen
elszököm, ajtódon hóval hideggel
beesek, fenyőkoronás pillanatban
jászoltérdeinken ringassuk meg
a kisdedet, hát "fel nagy örömre"
hűlt helyemre a szaloncukor,
a 365. nap kopog mámortalanul
ahogy indul megint egy megbicsaklott
év, felpofozott ébresztővekker,
ahogy megint és ismét reménytelen,
s én valahol józanodva nyugtalan
leszek! - mint dördülés előtt
az apróvadak, nehogy ez évben
jöjjön távirat, melytől szétszóródok
mákként a semmibe, ha így szólítana:
"ANYAAD ....................... GYERE"

de kányafekete gúnyám nincsen
Isten nem lehetsz kegyetlen
álom leszek, méreg leszek
vagy hó! - mindent belepek,
rálicitálok az időkre, már
tízforintos pelyhekkel jövök,
befödöm vizek homlokán a
sírást s anyámmal hófehérülök



Gyertyaszentelő

 

A mészoltás pillanatai szememben
és lehámlok az első házfalon
véremmé lesz a tél kifacsart
lényege: óriás Mancsosok hólimonádéját
vedelem én aki felköszöntöm a
gyertyák előjön-e a Medve vigaszát
mert vágya lettem a marcangoló ének
és a faggyú lecsüngő idegének
keresztvíz permete után bemutatva
vének jóslatainak s ha egykoron
szindbádi májusban felragyogok a
halál elnemfeledlek csukló-szíján
kezemben véres lenyomatokkal ott
a gyertya         De még itt vagyok!
Itt hazámban hol a mész vakul
alázatosra ahogy a Medve gótikussá
szervezi pofonjait súlyos átkait
riszálja tavaszi énekekre hogy
pincék zsúpjai alatt befagy az
óbor de őszre a könnynek hordót
mégsem forrázok ilyen mesét nem
hagyott bennem édes mamám Bakler Mária
ki ma születésenapján halottaiból
imáival összefoltoz    Jöhet a Mackó
a pamacsos hogy harmonikás bordáim
cirkuszába kancsalítson: fölvert
habnak sehol a hó kifent borotvám
élire hull a brummogás sehol
a hó hát ne hátrálj a VILÁGBARLANGBA
vissza mert torkodra ültetem vallatónak Szent Balázst!

FEBRUÁR MÁSODIK NAPJÁN "LÁTTÁK SZEMEIM
AZ ÜDVÖSSÉGET"       KARJÁRA KÉPZEL VALAKI
"NEM LEHET MEGÖLNI CSAK ELPUSZTÍTANI"
ELÉM TÁNCOL EZ A HATALMAS BARNASÁG
SZÁJÁBA KÉSKÉNT SZORULT A GYERTYA



Huszonnegyedik évemre pecsét

 

Májusi fagyokra
hiába volt a füstölés
születésem lehetett
csupán fikarcnyi esély
ha orgonavirág havazott
és vitorlázott rózsalevél
bár őrjítő lett a fájás
és jégrúzsos a kés
anyám megszült
teste kéklő tengerreszketés
huszonnegyedik évemre
"irgalom édesanyám"
itt a pecsét!



Átvérzik

 

Ezer csomó még a tengeren,
s pár arasz a kertekig,
hol tüskés ágon leng-lobog
kimoshatatlan véres ing -
- azt te újra felveszed,
ha friss-csikó törik alád,
hogy fegyverek közé vigyen,
melyek átvérzik a halált -



Eljöhet értem

 

Forgok ítéletidőben, puszta-országban
vadállatok vonulása után kémlelek,
napsütés, évelő-köd határán, szélárnyékban,
Bakonyi-főnszél jeges sóhajában korcsolyázik türelmem.
Ha belágyul alattam a föld koponyája,
ha folyó és tó jege nem bír, nem viselhet;
kínzott halszálkaként szúrnak át
gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges kopár
Magyarország-medencecsontok:
akkor ide süssetek atyámfiai és házam népe!
Fölrobban szájam, a Jónást bekapó, bújtató Ceté,
eleven halottaknak ütődve fölrobban!
Egymásra fektetett hazákban, archeológiai nagykendőben
csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában
kiárusítva. De már a nagypiacot vagy országos vásárt
nem tűrhetem, s más effélét sem, egybe kell tereljem
minden csontot a maga helyére, halomba, levegőbe,
koronák vakító díszébe, sín közé talpfának, puskacsőbe,
hogy ne bámulják fonnyadt hínárban a halak,
zokogjanak, s fejükkel törjék föl maguk,
mert már minden megtörtént értünk,
mert már minden utamba állhat, eljöhet értem!