A népdal

A Ráth Mátyás által szerkesztett pozsonyi Magyar Hírmondó 1782. évi januári számában a következőket olvashatta az érdeklődő hazafi vagy honleány: „Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Anglusok és a Francziák, nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek sem kevésbé esméretes. Hát a Németeknek avvagy szükség-e előhoznom? holott mindenek, valakik ezeknek nevezetesebb könyveiket olvasták, gyakorta észrevehették, minémű nagy betsben légyenek nálok a régi Német históriás, mesés s több afféle énekek. Ki nem tudja, mit kapnak ők a köz népnek szájában forogni {H-448.} szokott régi verseken, mellyeknek Volkslieder a nevezetek. Ezeket pedig, leginkább attól az időtől fogva kezdették előkeresni s haszonra fordítani, miólta az ő saját nyelveket, s azonn az ékes tudományokat láttatosan gyakorolják.”

Így kezdődik a nemzeti nyelv, a régi irodalmi alkotások dicséretével egybefogva a magyar népköltészet gyűjtésére buzdító, első országos fölhívás. Néhány, több-kevesebb tudatosságra valló előzmény, mintegy öntudatlan gyűjtögetés, kéziratos gyűjtemények rovogatása után ez a fölhívás a nemzeti nyelv kutatását, a nemzeti irodalmat és a nép költészetét egymástól elválaszthatatlan egységnek tekinti. Révai Miklósé, a nyelvtudósé az érdem: Bécsben élt, s ott figyelte a népköltészet fölfedezésének nyugat-európai mozzanatait. Révai terve egy nagy magyar költészeti gyűjtemény volt, amelyben a régi költői alkotások, énekes kézirati gyűjtemények anyaga és a különféle tájszólások sajátos vonásait megőrző népköltészet együtt van jelen, s e gyűjtemény a magyar nyelv tanulmányozásának is jó eszköze lenne. Ráth pártolja ezt a fölhívást, s utal a népköltészet európai fölfedezésére, gyűjtésre buzdít. S a népköltészet gyűjtése, ha némi késéssel is, de megindul.

Annak, hogy a magyar népdal történetéről keveset tudunk, nem utolsósorban az az oka, hogy az egyházak évszázadokon át következetesen üldözték a nép dalait. Valóban sokáig csak az éles ítélet, rosszallás, a vád hangjait hallhatjuk a népdallal, a virágénekkel kapcsolatban: Telegdi Miklós 1583-ban gyóntatási kérdések között a következőt teszi fel: „Éneklettél-e avagy hallgattál-e virágénekeket, amelyben a testi szerelemről és buja dolgokról volt emlékezet?” Hogy mennyi pusztult el a nép dalaiból, azt ebből az egy kérdésből is jól megérthetjük: akár a katolikus, akár a protestáns egyházak véleményét nézzük, mindkettő még a dal hallgatását is súlyos bűnnek tekintette. Bornemisza Péter református prédikátor és író 1578-ban panaszkodik: „Immár csak mind hívságos mulatságra vágyódnak minden fül … virág- és szereleménekek hallgatására …” Pázmány Péter, az ellenreformáció magyar vezéralakja „undok virágénekek”-ről beszél. A Cantus Catholici 1679-ben a magyar nyelvű egyházi népénekek veszélyeit is előadja, amikor a következőket írja: „a hívek nagyobb részét a római szentszéktől az éneklésbeli zengésnek édesgetése vonta el”. Ugyanakkor még a közelmúltban is akadtak olyan puritán református faluközösségek, melyeknek zárt, szigorú rendje a nótázással szemben majdnem a régi prédikátorok ellenszenvét mutatta.

Pedig ha a magyar népdalról szólunk, egyszerre elénk áll az egész magyar múlt. Éppen ezért túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a népdal végigkísérte a nemzeti történelmet. Tudjuk, hogy a siratóénekekben s nem egy gyermekdalban mintegy benne él több ezer esztendős múlt, s belőlük a honfoglaláskor magyarságának dalolását, nótáinak lejtését hallják ki a zenefolkloristák. Már Gellért püspök legendája is elénk állítja a munkadalt éneklő jobbágylányt. Tudjuk, hogy Dózsa seregei is énekelték a maguk népi formájú harci dalait, amelyek azonban nyomtalanul eltűntek. A Rákóczi fejedelem által vezetett szabadságharc alatt virágzott ki igazában a kuruc költészet, az 1848–49. évi magyar szabadságharcot nemcsak Petőfi harci dalai, hanem vágyakozó, reménykedő népdalok is kísérték. Bartók Béla, Kodály Zoltán ezért tartja, {H-449.} Adyval együtt, a századforduló elején, hogy a népdal, a népzene a politikai oppozíciónak, harcnak is éles fegyvere. A két világháború közötti szocialista líra kiemelkedő alkotója, József Attila ezért is iktatta a maga verseibe a népi dalok képi és versszerkezeti formáit.

A magyar népdal felfedezése, néhány elszórt megjegyzéstől eltekintve, a XVIII. század végén kezdődik. Csokonai, a magyarországi felvilágosodás költője, már így ír: „Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, egyszerű községhez, akkor majd nem lesz annyi hallatlan ejtés előttünk.” Utána az irodalmi romantika időszakában Kölcsey szava – „a valódi nemzeti poézis szikráját a köznépi dalokban kell keresni” figyelmeztet a népköltészet értékeire. Erdélyi János pedig már azt is kimondja, hogy a nép élete, a nép költészete az a tenger, amelybe a költőnek belé kell állnia, hogy ott megifjodjék. Kriza még tovább megy: ő azt is tudja, hogy a népdalokat, a népköltészet anyagát az „elsőbbrendű” nép körében, tehát a dolgozó parasztság körében kell keresni. Ilyen előzmények után vitte Petőfi diadalra a népdalt a magyar költészetben.

Sajnálatos azonban, hogy a népdal kutatásának nagyon az elején vagyunk még. Bartók és Kodály elvégezték ugyan munkájuk nagy részét a zenei szerkezetek alakításainak megállapításában, és Szabolcsi Bence a dallamtörténeti kutatásokban, de még nem készült el a másik fontos területnek, a szövegeknek ilyen teljes vizsgálata, s nem derítették fel a bujkáló s kiadható teljes népdalanyagot sem. Ezért eljövendő nagy feladat a népdalokban kifejeződő haladó hagyományok, a bennök rejlő eszmeiség, formaiságuk teljes gazdagságának kibontása, történeti korszakaik minden mozzanatának feltárása. Ismertetésünk tehát egyelőre csak vázlat lehet, néhány fontos mozzanat kijelölése csupán. Ezen a területen az első jelentős vizsgálatokat Katona Imrének köszönhetjük, aki verstani, stilisztikai, a formulákat elemző tanulmányaival, a műfaji kategóriákat meghatározó munkásságával van segítségünkre.

Elöljáróban néhány nehézségről. A klasszikus esztétika műfaji elhatárolásai nem állnak a népköltészetre, ahol tartalmi, formai műfaji átmenetek sorozatával találkozhatni. Ilyen műfaji átmenetek sorát találjuk még magán a népdal műfaján belül is. Lírai szerelmes dalokat, kesergő, jókedvű lírai nótákat, munkadalokat, katona- és betyárnótákat, juhásznótákat, a csúfolódó rigmus és a dal átmeneti formáit, táncdalokat, leány- és legénynótákat, hogy csak a népdal legfőbb típusait soroljuk fel. Ennyi műfaji változaton át még egyetlen költőnél is nehéz megtalálni azt az alaphangot, azt az egységes, végső mondanivalót, amit költészete ki akar fejezni. Mit mondjunk akkor a népdalról, melynek költői közt ott vannak a magyar századok, az elnyomott jobbágyi, majd paraszti nép keserűsége, bizakodása, gyásza és jókedve, a névtelen költők lírai ötlete, ritmikai játékossága és a névtelen közösség évszázadokon át tartó alakító, újraalkotó, hagyományozó ereje. De benne vannak azok a hatások is, amelyeket maga a nép kapott és feldolgozott, a maga nyelvére formált. Mindez hát egy hatalmas folyamat, amelynek egységes jellemvonásait megragadni, a népdalok mondanivalójának végső értelmét felmutatni, formáinak rendező elveit ellentmondások nélkül kikutatni látszatra könnyen elfér néhány általánosító formulában, szép kifejezésben, megragadni {H-450.} azonban valójában igen nehéz. A népdal mondanivalók, műfajok, költői formák hatalmas gyűjtőmedencéje.

A műfaji átmeneteken belül még arra is érdemes rámutatni, hogy a népdalt s általában az egész népköltészetet átjárják, mint finom erezet, az azonos, vagy hasonló formulák, sokszor rokon tartalmi mozzanatok. Széles körben ismeretes például az az antiklerikális mese, melynek legtöbbször a pap, néha a kántor, a tanító az egyik szenvedő hőse, aki a férjtől való félelmében a ládába, kályhába bújik, máskor csábító, házasságtörő szándékát az ügyes szolgalegény leleplezi. E téma egy dalszerű változatát is közölték:

Vörös korsó, égett bor
Kályhába bújt a rektor.
Jöjjön ki rektor uram,
Nincs már itthon az uram.

S ez a dal több változatban ismeretes.

A népköltési gyűjteményeket átlapozva, azok közléseiből elsősorban maga az egész paraszti élet, munka, a legkülönbözőbb alkalmak szokásai tárulnak elénk. Valójában a népdalok alapján is meg lehetne írni egyfajta összefoglalást a paraszti életről, annak rendjéről, a munka törvényeiről, a kizsákmányolásról, a parasztság fájdalmairól s arról a tehetetlen magárahagyottságról, amelynek következtében a dolgozó nép – minden forradalmi indulata, kirobbanó véres lázongásai ellenére sokáig nem tudta kezébe venni saját sorsát. A parasztság története, korlátai, börtöne, mindennapjai benne vannak ezekben a népdalokban, csak éppen jól kell hallani a kizengő sorokat. Milyen világosan beszél például a magyar nép egykori sorsáról ez a népdal:

Felszántom a császár udvarát,
Belévetem hazám búbaját.
Hadd tudja meg császár felsége,
Mi terem a magyar szívébe.
Bánat terem abba, búvetés,
A magyar élete szenvedés.
Áldd meg, Isten, császár felségét
Ne sanyargassa magyar népét.

Maga ez a dal keletkezhetett a XIX. század idején, de így is mottója lehet a Habsburg-elnyomás hosszú évszázadainak is, megbilincselt alázata, jobbágyi keserűsége, magyar magárahagyatottsága, elbukott harcainak reménytelensége komorlik fel benne. De a dolgozó nép sorsa avatatlan fül számára nemegyszer szinte észrevétlenül jelenik meg:

Esik eső karikára,
Kisangyalom kalapjára;
Nem esik az urakéra,
Sem a szegény rabokéra.

Érdemes lenne elemezni a dal rejtett utalásait: a Kossuth-nóta ismert kezdő formuláját, az urak megbúvását palotáikban s a szenvedő rabok képét a börtönök fenekén, s közben ott van – kimondottan vagy ki nem mondottan – a mezőn dolgozó paraszt alakja is, szerelmi dal formulájába fűzötten – a feudalizmus egész országa egy gyöngéd dalocska négy sorában. Tanulságos megfigyelni, hogy a nép körébe kerülő vagy ott megfogalmazódó kortesnótát is mint formálja át a népi hang. Egy Táncsicshoz intézett, népivé vált kortesdal egyik változata így hangzik:

{H-451.} Rongyos a házam teteje,
Gólya rászállni nem merne,
A nagy adó súlya alatt
A gerendám majd rám szakad.
 
Hatalommal gyün a bíró
Nem nézi, hogy hány a síró,
Elviszi minden ruhánkat,
Utolsó véka buzánkat.
 
Jól mondta azt (Ferenc Jóska),
Hogy a magyart mögtanittya.
Hárman vesznek egy szűrkankót,
Mégis bírják a nagy adót.
 
A szögénynek így van sorsa,
Nincs, ki könnyebbítsen rajta,
Bőcsőn kezdi szenvedésit,
Csak a sírnál éri végit.

Ennek a kortesdalnak s a hozzá hasonlóknak a népdalok világában számtalan változata, történeti énekekhez kapcsolódó formulái is vannak. Történeti bujdosódalok, az adót egzekváló osztrák beamterek elleni indulat, 48-as kortesdal, táncnóta keverednek, fonódnak össze a formulákon át, s ami a formuláknál döntőbb: a dolgozó parasztság osztályhelyzetének állandó tükröződésén keresztül.

Helyünkből nem futja, de külön tanulmányt érdemelne annak elemzése, hogy a magyar nép történeti harcainak, osztályharcának jelszavai hogyan tükröződnek népdalokban, nyílt példázatokban, megbúvó formulákban. Érdemes lenne vizsgálni, hogy a népdal mennyire szabatosan állítja elénk a paraszti osztálytagozódás rétegeit, milyen finoman különböztet a nagygazda, a nadrágszíj földjén bajlódó szegény és a földtelen zsellér között, hogyan különböztet a földműves, a kubikos, a pásztorember között, hogy szívódik be a népdalokba az ipari munkára igyekvő legénynek, leánynak a falutól való elszakadása. A népdalok elmondják, mint vélekedik a parasztság a huncut bíróról, urak szolgájáról, a menyecskék után csavargóról, a feudális állam egész elnyomó apparátusáról. Az elnyomás, a társadalmi ellentétek és a kizsákmányolók szövetsége mind elénk tűnik – mondjuk – egy-egy betyárdal, katonanóta hajlékony dallamai mögül:

Veres nadrág takarja a combomat,
Gatyám komisz, de nem látszik az alatt,
Ingem rongyos, eltakarja a blúzom,
Szeret is a bogár szemü galambom.

A parasztság történeti, társadalmi harcait, mindennapi munkáját tükröző dalok bemutatása azonban kimeríthetetlen, szinte a népdalkincs egészét kellene idéznünk.

S ahogy a népdalok a nép történeti, társadalmi harcát is tükrözik félreértés ne essék: nemcsak ezt, hiszen a mindennapi paraszti élet, a szerelem gyöngéd formáitól a mulatozásig, a társas életig, a munkáig stb. mind-mind helyet kap itt –, ugyanúgy tükrözik ezek a dalok a stílusokban is, nemcsak mondanivalójukban a magyar történelmet. Csakhogy a népdaloknak ez a történelmi stilisztikája még nem készült el. Pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy a feudalizmus korszakának stílusirányai is mind meglelhetők a népdalokban, egészen a XIX. században egyszerre kivirágzó s a népdal új korszakát megteremtő dalok egységesebb, egynemű paraszti hangjáig. Feldolgozott, publikált anyagunknak ez a zöme, mert a tudatosan megindult gyűjtés ehhez a korszakhoz kapcsolódik. Feltűnő, hogy a nemzeti piacokért, nemzeti nyelvért harcoló korai kapitalizmus időszakában a magyar népdalok {H-452.} s dallamaik egészen sajátos kivirágzásáról beszélhetünk. Ebben a korszakban alakult ki a népi dallamok új stílusa, mint azt Bartók és Kodály megállapították. A népdalszövegek egységes formularendszere, kifejezései is ekkor mutatnak egy új stílus állandóbb kialakulása felé: valósággal a népdal reneszánszáról beszélhetünk. Ekkor kap új, gazdagodó, színes irányt a népviselet, a népi díszítőművesség is. Mintha a kapitalizmus felfelé haladó szakaszában a parasztság egy pillanatra úgy hihette volna, hogy elérkezett felszabadulásának ideje, hogy utána aztán annál keserűbb letörés következzék.

Vegyük most röviden sorra a népdallal kapcsolatos formakérdéseket. Az első, amit le kell szögeznünk, hogy a népdal szövege elválaszthatatlan a dallamtól. Igen sok esetben a tánctól vagy valami ritmikus mozgástót is elválaszthatatlan. Ez a törvényszerűség, a dallam, szöveg és tánc egymással való szerves összefüggése nemcsak a népdalokra vonatkoztatható, hanem meglelhető a balladaköltészet egyes csoportjainál is. A XIX. század óra törvényszerű jelenség, hogy a népdal életében dallam és szöveg könnyen cserélnek gazdát, de ennek a törvényszerűségei nincsenek kellőképpen kikutatva.

A magyar népdal versformájának kérdése olyan bonyolult, hogy szinte csak a problémákra való utalással kell megelégednünk. Ezen a téren nincsenek megoldott kérdések. Van olyan felfogás, amely a magyar vers legősibb elemének a táncritmust tartja, s ebből eredezteti a dallamra és szövegre tett hatásán keresztül. Egy másik elmélet szerint maga a nyelv szerkezete, a magyar nyelv előadásmódja, a hangsúlyozás, a hosszú és rövid szótagok váltakozásának szerkezete az, ami megszabja a magyar vers ritmusát. Kodály mutatott rá arra, hogy nem lehet a dallamtól függetlenül vizsgálni a verstant.

Általános felfogás, hogy a magyar vers ősi szerkezete kétütemű, hangsúlyos versszerkezet, amelynek legrégibb képlete az „ősi nyolcas”, és ebből alakultak ki a további, 3–4 ütemű népdalok, amelyek a magyar versszerkezet alapelemeit adják. A finn Kalevala nyolcas szerkezetben épült, és a magyar népdalok kb. 70 százaléka ebben a formában íródott. Ezenkívül ha ritkábban is, de találkozunk a 12 szótagos, négyütemű népdalokkal is, melyek ereszkedő ritmusúak. Az újabb népdalokban a sorok meghosszabbodtak, és ezek sok esetben átmenetet képeznek a műdalok irányában.

A magyar népdalok egyik legjellemzőbb sajátossága a sorvégi rím. Ennek ritkábban előforduló formája a bokorrím, amikor mind a négy verssor összecsendül. Ezt inkább a történeti dalokban találjuk. Döntő többségben páros rímek csendülnek össze a magyar népdalok sorvégein, amikor az egymás után következő két sor végződik azonos rímben. Ez utóbbit ugyancsak régi sajátosságnak tekinthetjük, mert a rokon népek költészetében is ez az uralkodó.

A magyar versstrófa szerkesztése Kodály megállapítása szerint a négysoros strófán alapszik, minden további bővítés vagy szűkítés ebből az alapképletből adódik. Ugyancsak Kodály mutat rá, hogy a magyar népdalokat általában az egystrófás szerkezet jellemzi, és későbbi képződmény, amikor több strófa kapcsolódik egymáshoz tartalmilag is egyetlen egységbe, nem beszélve most az epikus költészet strófaszerkezetéről.

{H-453.} A belső tartalmon, a formai elemeken kívül szólanunk kell azokról a kifejezési módokról, a belső forma olyan szerkezeti vonásairól, amelyek elválaszthatatlanok a belső mondanivalóktól, valósággal magukon viselik a tartalomtól való meghatározottság jegyeit. A magyar népköltészet ilyen általánosnak tekinthető vonásai közül kiemeljük: az ábrázolás valósághoz ragaszkodó, realista módját és az ábrázolás drámaiságát, a magyar népköltészet műfajaiban megnyilvánuló drámai szerkesztést.

Az esztétikai irodalomban a realizmusról szólva jogos az a megkülönböztetés, amely külön emlékezik meg a népi realizmusról, helyesebben a népköltészet realizmusáról. A népköltészetnek nem kizárólagosan magyar vonása ez a realizmus, de éppen azért, mert a mi esetünkben a magyar paraszti valóság érzékletes kifejezője, mégis a magyar népköltészet elkülönítő, sajátos meghatározója.

Újabban nem is egy kitűnő költő emlegeti a magyar népköltészet „szürrealizmusát”. Azt hisszük, csak tetszetős állítás ez. A költészeti formák kezdeteinél is feltűnik a játékos, a groteszk elemek felhasználása: pusztán hangzási elemek értelem nélküli, játékos keverése, a túlzó hasonlatok, ijesztő, nevettető jelzők, igék felhasználása. Ez a módszer él a magyar népköltészetben is, hiszen a hazug meséktől kezdve a tréfás népdalokig a népköltészeti műfajok felhasználják a nagyítás, a karikírozás, a az eleve el nem hihető, a groteszk elemeit. Ez a jellemző módszer különben a nyelv – minden nyelv – sokszor lefordíthatatlan idiomatizmusaiban, játékosságában is benne van. Elég, ha utalunk olyan jelzőre, mint amilyen a tűzről pattant menyecske vagy a hamvába holt legény kifejezésekben található – aminek ugyan elemezhetnők folklórhátterét, de mutatja a nyelv jellemző erejét. Kell-e ezt szürrealizmusnak neveznünk?

A magyar népdal stilisztikai eszközei közül egyik legjelentősebb az ellentét, mellyel a mondanivalót kiemeli, aláhúzza. Ezek részben ellentétes értelmű szavak, gondolatok, kifejezések formájában egyetlen alkotáson, többnyire egy négysoros versszakon belül jelentkeznek:

A szelíd galambnak
Tiszta búzát adtam,
De a vad galambnak
Ocsúját sem adtam.

A magyar népdalban előforduló ellentétek legnagyobb többsége egyedi változat, végső soron azonban pozitív-negatív párokra egyszerűsíthető, teljesen önállóan viselkednek, és a népdalok központjában helyezkednek el. Néha az egész alkotáson végigvonul az ellentét, míg máskor csak egy-egy szóra, az esetek többségében főnévre, ritkábban melléknévre korlátozódik. Feltehetően régi vonása ez a magyar népdalnak, melynek előfordulása rendkívül gyakori.

A magyar népdal stilisztikai jelei között a túlzást is számon tartjuk, mely a szemléletességet, a tartalom jobb kifejezését szolgálja, és így annak hatását jelentős mértékben fokozza. Két formája általános: a nagyítás és a kicsinyítés.

{H-454.} Kisangyalom szeme, szája
Többet ér, mint Buda vára.
Mert Buda-vár az uraké,
Kisangyalom csak magamé.
 
Ez a világ olyan világ,
Mint a mogyorófa-virág:
Sokat igér, keveset ád,
Amit ád is, keserüt ád.

A túlzás meglehetősen gyakori jelensége a népköltészetnek, de a nagyítás, sokszor egymásra halmozva is, sokkal gyakrabban fordul elő, mint a kicsinyítés. A túlzás különböző jelenségei azonban nemcsak a magyar népdalban, hanem a népköltészet más műfajaiban, így elsősorban a népmesében figyelhetők meg.

A magyar népdalok lírai jelképeibe szívesen szerettek misztikus jelképrendszereket belemagyarázni, s e jelképrendszer hol történetietlen, hol idealista elméletekre, hol különféle lélektani magyarázatokra ragadta kiagyalóit. Így voltak, akik a népdalokban előforduló sárga színben a feltételezett ősi gyász színét látták. Ezt többek között azzal igyekeztek magyarázni, hogy a kaszárnyák, megyeházak, börtönök színe sárga népdalainkban. Pedig a sárga vármegyeháza a népdalban is azért sárga, mert a valóságban országszerte úgy festették – az úgynevezett „császársárgára”, „Mária Terézia-sárgára” – a gyűlölt vármegyeházákat és a kaszárnyákat, már a XVIII. század óta. S természetesen ugyancsak a közvetlen valóság hatása mutatkozik meg abban is, hogy az osztrák fekete-sárga nemzetiszín többször is előfordul, bánatos lelki helyzetben, a magyar katonadalokban. Nem valami lélektani rejtély ez, ősi, színekben is megmutatkozó jelrendszer, hanem az elnyomó hatalom színei s egyben a gyász fekete színe, ami a sárga-fekete kapcsolásában erősödött meg. Különben idézhetnők azokat a népdalokat, amelyekben a sárga szín a jókedv, a szerelem hangulatát tükrözi, s nem az elválást, a bánatot s a halált. A népdalok hasonlataikat, természeti képeiket a mindennapi életből veszik.

A színek jelképe nemcsak tájanként, vidékenként változik, hanem még egyazon helyen is a történeti korok során más-más értelmet kaphat. Maradjunk csak az előbb említett sárga színnél, mely adott esetben jelentheti az elmúlást, a gyászt, a bánatot is. Ebben az esetben is mindig reális alapja van, hiszen a beteg ember, a halott sárga színű:

Ha nem voltál jó szerető,
Boríjjon el a temető.
Hajtson el a sárga halál,
Takaríjjon szárnya alá.

Máskor a szerelmet jelenti, és sok esetben a népviseletben is ki lehet mutatni ilyen jelentését:

Piros almát kétfele szokták vágni –
Barna legény, nem muszáj hozzám járni.
Ne feküdj a sárga ágyam szélére,
Hogyha szeretsz, feküdj a közepére.

Ez esetben még az almának is különös jelentősége van. Egyes helyeken a legény ezt küldte a lánynak, ha meg akarta kérni. Ha a lány félbe vágva küldte vissza, akkor elfogadta a kérést.

{H-455.} Mindezek azt mutatják, hogy a jelképek történeti kutatásával nagyon óvatosan, körültekintéssel kell bánnunk, és csak nagy anyag gondos vizsgálata alapján vonhatunk le következtetéseket.

Így vagyunk a népdalok virágmotívumaival is, melyek a legrégibb ismert kortól elmaradhatatlan alkotóelemei a magyar népdaloknak, ezeket éppen ezért nevezték virágdaloknak. A történeti dalokban általában a virág a kedvest, a szerelmest jelentette az újabb korban: legtöbbször a rózsa, a szegfű, a viola, rozmaring szerepel. Ez valamennyi olyan virág, mely a középkori várkertekben általánosan tenyészett. Talán innen kerültek a paraszti kiskertekbe, melyeket a leány gondozott a ház előtt, így azonosítása az ott nyíló virágokkal könnyen elképzelhető:

Hervadj, rózsa, hervadj,
Már az enyém nem vagy;
Míg az enyém voltál,
Piros rózsa voltál.
 
Egy asszonynak két eladó lánya,
Egyik szegfü, másik majoránna.
Szegfü mondja a majoránnának,
A rózsámat viszik katonának.

Ez a néhány példa is azt bizonyítja, hogy a magyar népköltészetnek és azon belül a népdalnak igen fejlett jelképrendszere alakult ki. Ez azonban tartalmában, külső formájában állandóan változott, alakult éppen azért, mert tükrözte a körülötte levő világot, és alkalmazkodott az új körülményekhez.

A magyar népdalok, balladák különféle csoportjaiból felépíthetnők a paraszti élet, a paraszti munka, a társadalom minden részletét, s megismerhetjük a parasztságot környező egész élő és élettelen világot. Nem is egy magyar népdal hasonlata, fordulója nem érthető, csak ha ismerjük azt a szokást, a mindennapi életben azt a cselekvést, amelyre a dal utal. Nemcsak a népköltészet ágyazódott bele tehát a parasztság mindennapi életébe, nemcsak annak leglényegesebb eszméit, magatartását, indulatait tükrözi, hanem jelzőit, hasonlatosságait, szóképeit is a paraszti lét, a paraszti élet köréből veszi. Találomra akármelyik népköltészeti alkotást elővehetjük, benne a legfinomabb érzelmi rezdülést is a mindennapi élet jelképei fejezik ki.

Mennyire reális s ugyanakkor mennyire a végtelenség érzetét ébreszti fel például ez az alig néhány sornyi dal:

Tisza szélén egy nagy nyárfa tüvibe
Barna leány ül a legény ölibe;
Legény nézi folyó vize nagy habját,
Leány nézi a ragyogós csillagját.

Így tágul ki a népköltészet látóhatára a hűvös csillagokig, de mindez, amit ebbe a tágas végtelenbe belefoglal, érzéseket, gondolatokat, egész életét, azt mind-mind az érzékelt, ismert, közvetlen valóságnak költői eszközeivel fejezi ki. Ebben a költészetben a jelkép is a valóság nyelvén fejeződik ki, a valóságba kapaszkodik, és éppen ez monumentális egyszerűségének, belső hitelességének, tiszta erejének titka.

Azt hisszük, egyebek mellett, éppen ez a gazdag realitásérzék, a kifejezéseknek ez a népi realizmusa teszi, hogy a magyar népköltészet a külsőséges költői eszközök használatában olyan takarékoskodó. A magyar népdal a jelzőket takarékosan alkalmazza, halmozásukat {H-456.} pedig egyenesen kerüli. Ábrázolni, jellemezni nem jelzőkkel, hanem érzékletes képekkel és igen gazdag igemód-, igekötőhasználattal szokott. Aligha kell bizonyítanunk, hogy az ábrázolásnak ez a módja tömörebb, reálisabb, a valósághoz tapadó. A magyar népköltészet csak néhány állandó, a tárgyat, a jelenséget valóban jellemző jelzőt használ, s ha figyelemmel olvassuk a magyar lírai népdalokat, meglepődünk a kifejezés eszközeinek szinte szemérmes, puritán egyszerűségén. A magyar népköltészet egymást követő, tisztán kirajzolt képekkel, egymást követő kis cselekvés-, jelenetsorokkal ábrázol a leglégiesebbnek tetsző dalaiban is. Viszont mindig él a jelzőhasználattal ott, ahol a groteszk, különös hatást, a hangulat erejét épp a jelző adja meg, ezeken a kiemelkedő fordulópontokon szinte tudatos óvatossággal, de annál nagyobb hatással parázslik fel egy-egy jelző.

A népköltészet realizmusának ez a kifejező, ábrázoló módszere minden bizonnyal szoros kapcsolatban van másik lényeges vonásával, a drámai szerkesztés, a drámai sűrítés, jellemzés módszereivel. Nem állíthatjuk, hogy a drámaiság csak a magyar népköltészet lényeges vonása, de nem mondhatjuk azt sem, hogy általános és uralkodó ábrázolási módszer az egész európai népköltészetben. A környező népek közül elsősorban a szláv lírai műfajokban találhatunk példákat a drámai szerkesztésmódra.

Beszélhetünk-e – akármilyen átvitt értelemben is – lírai népdalaink drámaiságáról? Van-e olyan szerkezeti elemük, amely erőszakoltság nélkül arra vallana, hogy a drámai szerkesztés elve itt is érvényesül valamiképp? Itt különböztetnünk kell a tisztán lírai népdalok és más népdalok közt, amelyek átmenetet jelentenek a különféle epikus, elbeszélő énekekhez, táncdalokhoz: a betyár-, katona-, juhásznóták csoportjai és azok a történeti népdalok, amelyek nem oszthatók be egyértelműen valamilyen műfaji kategóriába. A magyar népdal e csoportjaiban szintén meglelhetjük a drámai szerkesztés elemeit, a cselekvő formájú előadást, a jelenetekben, eleven képekben való szerkesztést, a drámai párbeszédet vagy a drámai monológra emlékeztető előadási formákat. Nem állítjuk, hogy ez a drámai szerkesztési mód ezekben a csoportokban kizárólagos, hiszen ezek közt is nem egyet találunk, amelynek tisztábban bontakozik ki elbeszélő, epikus jellege, sokszor a szárazabb, leíró strófák, döcögősebb szerkezetek egyáltalán nem emlékeztetnek a drámai sűrítésű előadásra, más dalokban inkább a lírai elemek uralkodnak. Mégis, a magyar népköltészet e csoportjainak egészét tekintve, a döntő többséget – és éppen az értékesebb, a költőibben formált népdalokat – drámai jellegűnek találjuk.

Mit mondhatunk viszont az egyszerű, egy-két strófás lírai dalról vagy az egyetlen dallam fonalára fűzött, egymástól független lírai versszakokról? Ezekben a közönségesen népdaloknak nevezett lírai dalokban a drámai szerkesztésnek milyen elemei fedezhetők fel? Ezeknek a kis lírai remekeknek sokszor csupán egyetlen kép, egyetlen érzelem, egy futó gondolat kibontása a céljuk: aligha erőszakolhatók a drámai szerkesztés elméletébe. Mindig veszélyes egy gondolat túlfeszítése, mindenre való ráhúzása. Így tehát csupán feltevésként említjük, hogy a drámai szerkesztés egy formai mozzanatát talán mégis meglelhetnők ezekben a kis lírai dalokban, mintegy formai csíráját a drámai ábrázolásmódnak, {H-457.} a drámai ellentétekre bontó szerkesztésnek. A magyar népdal egy közismert, állandó sajátosságára, a természeti képre, a kezdőképre és ennek szerkezeti, strófaépítő elveire, esztétikai hatásaira gondolunk.

A magyar népdal egyik jellegzetessége ugyanis az ún. természeti kezdőkép. Ez a magyar lírai népdal legfőbb verskezdő eleme, sőt több is annál, igen sokszor nemcsak verskezdő hasonlat, indítókép, hanem végighalad a vers minden szakaszán, vagyis szerkezeti, döntően fontos elem. A természeti kép két részre bontja a lírai dalokat, egy bevezető részre, ez maga a természeti kép, és ehhez különböző törvényszerűségek szerint kapcsolódik a vers érzelmi, értelmi mondanivalója mint második rész. A természeti kép lehet egy megpendített bevezető hasonlat, de következetesen végigvonulhat az egész versen, és néha szinte szabályos szerkezettel osztja ketté az egész strófát:

Lefelé folyik a Tisza,
Nem folyik az többé vissza.
Rajtam van a babám csókja;
Ha sajnálja, vegye vissza!

A vers szerkezetének e tartalmi-formai kettéosztása mellett hadd említsük meg a népdal dallamának ősi eredetű kettéosztását: a dallamokat az úgynevezett kvintváltó szerkezet is kettéosztja. Azt mondhatjuk tehát- talán kis túlzással-, hogy a magyar lírai népdal szerkezetének ez a sajátossága minden lényeges elemén végigvonul. Elenyészően kevés az olyan lírai népdal, amelyben valamilyen formában a természeti kezdőkép vagy a verset kettéosztó természeti kép mint a vers felépítésének egyik legfontosabb szerkezeti eleme meg ne jelennék.

Érdemes csokorba szedni a kezdőképek legfontosabb csoportjait, nem mintha ettől az eredetük megvilágítását várnánk, hanem hogy könnyebben át lehessen azokat tekinteni.

Sok esetben a kezdőkép és a rákövetkező rész párhuzamosak egymással, a kezdőképre szinte tükörképszerűen válaszol a következő rész:

Tavaszi szél utat száraszt
Minden hóból vizet áraszt.
Minden madár társat választ.
– Hát te rózsám kit választasz?
– Választok én egy nádszálat:
Mihent szél kezd lengedezni,
Kész mindenfelé hajolni.

                       Kibéd (Marostorda m.)

Egy másik csoportot analógiásnak nevezhetünk, de ide kapcsolhatjuk az úgynevezett helyi és oksági kapcsolatokat, mert azok is csak a népköltészet analógiás hasonlatai közül valók:

Erdő, erdő, de magas vagy;
Szép galambom, de messze vagy!
Azt az erdőt levághatnám,
Szép galambom megláthatnám.

                       Tata (Komárom m.)

Gyakoriak az ellentétes kapcsolások is, amikor a természeti kezdőkép hangulatával ellentétes érzelmet, gondolatot fejez ki a dal:

{H-458.} Kertem alatt szépen szól a pacsirta.
Kedves babám bús levelét most írta.
Könnyes szemmel azt olvasom belőle,
Hacsak lehet, hacsak lehet, halál választ el tőle.

                       Magyarpécska (Arad m.)

Megtörténik, hogy a természeti kezdőkép eredeti összefüggésétől elszakad, melyet így már csak formulaszerűen használnak fel:

Kéket nyilik az ibolya,
Nem leszek szerelmes soha:
Láncot kötök a szivemre,
Megfogadom, bírok vele!

                       Ipolybalog (Hont m.)

Egyik-másikat csak rím kedvéért alkalmazzák, és ezek a kezdőképek logikai-társadalmi összefüggésüket elvesztették:

Két fa közül kisütött a holdvilág.
Enyém vagy te, egyetlen egy gyöngyvirág.
Eszem azt a szépen szóló nyelvedet,
Kivel sokszor csalogattál engemet!

                       Magyarpécska (Arad m.)

Végül olyanokat is találunk, melyek egészen elvesztették értelmüket, elhomályosultak, legalábbis a mai vizsgálódó számára.

Ágas-bogas a diófa teteje.
Csak egy kislány nevelködött kedvemre.
Még az anyja gyenge karján hordozta,
Már akkor énnéköm ajándékozta.

                       Püspökbogád (Baranya m.)

A csoportosítás még nem eredetmagyarázat, s nem világítja meg a lírai dal ilyen szerkesztésének közkedveltségét sem. Az eredet kérdésében Vikár Béla elgondolását követhetjük, hogy a természeti kép a párosságból, paralelizmusból fejlődött ki: eleinte szó szerint ismételte a második rész az elsőt, azután a párhuzamos hasonlat lépett az egyik páros tag helyére, amely az előzővel lényegében egyezett. S ebből a kezdetből bontakozott volna ki a sokágú magyar lírai dal. Ez az elképzelés minden bizonnyal tetszetős, hiszen az ismétlő szerkezet valóban ott áll minden verselés elején. A magyar verselés különösen megkedvelte ezt a két részre bontó, a legegyszerűbb kis lírai egységet is mozgalmassá tevő szerkezetet.

A magyar népdal a természeti kép, a kezdőkép felhasználásának csodálatos változatosságát teremtette meg. A kezdőkép a lírai monológot sokszor mintegy dialógussá változtatja, a lírai helyzet belső feszültségének mintegy teret ád, jelenetet épít, az előadást gazdaggá, elmélyültté, bensőségessé teszi. A lírai népdalok lépten-nyomon e szerkezet példáit mutatják, akárcsak a fenti példák. Ezeket kiegészítve hadd álljon itt még egy, amit Bartók Béla gyűjtött:

{H-459.} Virágos kenderem
Kiázott a tóba,
Ha haragszol babám,
Ne jöjj a fonóba.
 
Elejtem az orsóm,
Nem lesz ki feladja,
Bánatos szivemet
Ki megvigasztalja.

                       Gyergyóújfalu (Csík m.)

Elsősorban ilyen lírai dalokra gondolunk, amikor a természeti kezdőkép formai építőelvében a drámaiság csíráját, mintegy formai elemben kifejező vonását látjuk. Nem akarunk túlozni, és ezzel együtt torzítani, ez a példa (és hozhatnánk még föl több-kevesebb drámai elevenséget mutató lírai népdalt) csak azt jelenti, hogy a legkisebb lírai népdalban is megtalálható a drámai szerkesztés és ábrázolás módszere a természeti kép adta lehetőség kifejtésével. A természeti kép, kezdőkép verset építő szerkezeti elve, és a dallamépítkezés szerencsésen találkozott a magyar népköltészet drámai formálásra való hajlamával.

Ezért bontakozhatott ki a magyaroknál különös gazdagsággal, számos szerkezeti formát teremtve, az ismétlő szerkezet egyszerű költői fogásából kiindulva a természeti kezdőkép és a rá felelő második rész költői feszültsége, feszült egyensúlya.

Az csak további érdeme még a természeti kezdőkép fölhasználásának, hogy a népdal rímelésének tisztaságát, egyszerű szépségét is segített biztosítani. A rímes sorok kapcsolatát ugyanis elmélyíti, gazdagítja, mert a rímpárnak nemcsak puszta hangzási, külső formai része, nem hangulati, sokszor tartalmi erősítést is ad a rímek összecsendülésének. S fölösleges hangsúlyoznunk, hogy a tökéletes rímhatás éppen az említett három tényező minél teljesebb összhangján épül: a hangzás, az érzelmi hangulat és a mondandó értelme egyszerre és együtt zenghet így. A magyar népdal éppen a természeti kép segítségével éri el ezt a tiszta, benső zengést.

A természeti kezdőkép összehasonlító kutatása még csak a kezdeti lépéseket tette meg. Annyit tudunk már, hogy nemcsak a magyar népköltészet tulajdona. Az eddigi kutatás már rámutatott, hogy a magyarral rokon népek költészetében is feltűnik, meglepő párhuzamokat mutat ezenkívül a baskír népköltészettel, de találtak nyugat-európai párhuzamokra is az olasz, a svájci ladin népköltészetben. Mennél nyugatabbra megyünk, annál ritkábban fordul elő ez a versszerkesztés. Ismeretes a román állandó természeti kezdőkép: a zöld levél, a „frunza verde”. Emellett a szláv népek lírai népdalaiban is nagy gyakoriságú ez a szerkezet. Kedvelik a bevezető, lírai hangulatú természeti képeket különösen az ukrán, az orosz és a szlovák népdalok.

Ha nagyon sommás is ez az összefoglalás, a kényszerű tömörség minden hibájával, talán mégis érzékelteti a magyar népköltészet gazdagságát, szépségét, erejét. Úgy gondoltuk, hogy bevezetőben arról kell szólanunk, milyen elvek, milyen eszmék irányították a magyar népköltészet történelmi kialakulását, s milyen is a belső formáló erő, amely a népköltészet minden korszakában munkált a legkülönbözőbb műfajokban, a nemzeti forma hogyan, milyen teremtő elveken keresztül mutatkozott meg a népköltészetben.

Az alábbiakban néhány tartalmi csoportban mutatjuk be a magyar népdal legjellegzetesebb típusait.