{H-523.} Tündérmesék

A csoda a magyar népmesék legjelentősebb csoportjának, az úgynevezett tündérmeséknek értelmezője, végső elve, egyben mindennapos légköre: egyszerre elmaradhatatlan és megszokott, a magyar paraszti mesevilág legismertebb műfaja, mely az egész magyar mesekincsből mintegy 50 százalékot tesz ki. Egy rövidebbet itt közlünk, hogy alapot nyújtson a meséről szóló fejtegetéseinkhez. Háromszék megyéből való, és a magyar néprajzi irodalomban „Rózsa vitéz” címen ismert (AaTh 401). A magyar nyelvterület több részén feljegyezték, de előfordul ez a mesetípus Szicíliában, Németországban és Európában egyebütt is. A mese olvasása közben megértjük, hogy a nemzetközi mese mennyire magyarrá válhatik, hogy nemcsak motívum, típus, hanem az egyes nemzetek körében kialakuló változat is lényeges:

„Vót egy kirájnak három fia. Ellenség ütött az országra, ezt elfoglalta, a kiráj es elesett. A kirájfiak jó vadászok vótak, s három-három vadászebbel odább állottak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tutták hova; végre egy legmagasabb havastetőn, a hol az ut elágazott, meghatározták, hogy vájjanak el egymástól, s külön-külön próbájjanak szerencsét.

Arra egyeztek, hogy a tető pontyára, egy magoss fa hegyibe állitsanak fel egy hosszu póznát, arra egy fejér kendőt; arra mindegyik jól ügyeljen, s mikor a kendőt véresnek lássa, indujjon testvérei után, mett akkor valamíknak veszedelme van.

A kössebb, a kit Rózsának hittak, balfelé indult, a másik kettő jobb elé. Rózsa, mikor a hetedik havasba es béjutott jó messze, meglátott egy szép kastéjt, s abba hétért, mint fáratt utazó, hogy ott meghájjon; megtelepedett egy házba.

Megnyilik este nagy dörömbözéssel a kastéj kapuja, s hát hét nagy óriás áll bé az udvarra, s onnét a házba! Akkora vót mindegyik, mind egy nagy torony.

Rózsa ijettibe az ágy alá suhant; de az óriások mihent beléptek, egyik azt monta: Czih, mijen Ádám-büz van itt! Megkeresték, Rózsát megkapták esszeapritották, mind a torzsát, s az ablakon kihántók.

Reggel az óriások megint elmentek keresetre. A bokorból elémászott egy szép leánfejü kégyó, s a Rózsa testinek minden kicsi darabját esszeszette, szépen esszerakogatta, s mind mondta: ez idevaló, az idevaló, forrasztófüvel megkenegette, s egy közel való forrásból élőhaló vizet hozott, aval meglocsolta. Rózsa ecczer csak talpra szökött, s most héccerte szebb s erősebb lett, mind azelőtt. Akkor a leánfejü kégyó ez a kégyábőrből hónyajjig kimaradt.

Rózsa hogy ojan erős lett, megbizta magát, s este nem butt az ágy alá, hanem az óriásokat várta a kapuba. Azok megérkeztek, s kütték előre a szógákat, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot esszemorzsojják; de azok nem birtak meg, magiknak az óriásoknak kellett, hogy esszeapritsák.

Más reggel megint a leánfejü kégyó Rózsát életre hozta; ő maga pedig övig bujt ki a kégyó bőrből. Rózsa kécczerte erősebb lett most, mind külön egy darab óriás.

Akkor este es megölte őt a hét óriás; ő pedig a szógákat mind megölte, sok óriást es megsebzett.

Reggel csak magikra mentek el az óriások. A kégyó Rózsát most es feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s ojan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rea nem. A leány es a kégyóbőrhől egészen kirekedett; be kedves szép teremtés vót!

{H-524.} Ekkor egymásnak dógikat, életiket elbeszélték. Elbeszélte a leány, hogy ő es kirájvérből való; hogy az ő apját es az óriások ölték meg, s országát elfoglalták; hogy az az ott való kastéj az ő apjáé vót; s onnét járnak ki mindennap, hogy, a népet sarczojják; ő maga pedig egy jó kuruzsos dajkának segittségével változott kégyóvá, s megeskütt, hogy addig kégyóbőrbe marad, mig az óriásokon bosszuját állhassa; de most jól lássa, hogy ha lerepedezett es rólla a kégyóbőr, czéjját érheti, mett Rózsa ojan erőss, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak. Rajta hát, Rózsa, pusztitsd el őköt! nem leszek én es háládatlan.

Rózsa azt felelte: Kedves szép leány! Te nekem életemet három ízbe attad vissza, s hát én ne tartoznám-e neked azt meghálálni? legyen tiéd az életem, s egész magam!

Egymásnak hóttig való szerelmet esküttek; s igen jóizüen tőt el a nap egész estig.

Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa igy szóllott hezzik: Ugye-e bár, sok gazember, hogy háromszor öltetek meg? most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek sem teszi bé a lábát, hiszitek-e? vijjunk meg! Azok nagy méreggel rea mentek, de most nem ugy lett, mint az elött kécczer; rendre őköt mind megölögette, akkor a kócsokot a zsebikből kezihez vétte, a kastéjnak minden szegelikát esszematatta, s látta, hogy bátorsága lehetnek, mett mán övék a kastéj. Az éczaka csendesen tőt el. Reggel a kastéj udvaráról Rózsa elnéz a havastetőre, a fejér kendő felé, hát lássa, hogy az egészen véres! Megbusul, s mongya kedvesinek: Mennem kell, hogy a két bátyámot felkeressem, mett rosszul van dógik; várj vissza engem, mett ha őköt feltalálom, minden bizonnyal visszajövök! Aval felkészült, kardit, nyilat, forrasztó füvet s élőhaló vizet vett magához, s éppen arra hejre ment, a hol elváltak vót. Uttyába lött egy nyulat. Mikor odaért, onnét azon az uton indult el, merre báttyai mentek vót. Talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát; ott megállapodott, s hát a két báttya két vadászkutyája láncczal meg van kötve! azokat elóggya, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi. A mind sütné, hajja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza: Jaj, mind fázom! Kiszóll s azt mondgya: Ha fázol, jere bé, füttőzél. Az azt mongya: Igen, de félek a kutyáktól! – Ne féjj, mett azok becsületes embert nem támadnak meg! – Hiszem, mongya az a fáról, de még es vesd közikbe ezt a hajszálat, hadd büzőjjék meg azt előbb, s arról engem es megesmernek! Veszi Rózsa a hajszálat, s a tűzbe veti. A fáról leszáll egy vén boszorkán, bémenyen, s füttőzik; felhuz az es egy nyársra egy varasbékát, sütni kezdi. A mind sütné, mondani kezdi Rózsának: Az az enyim, ez a tied! S aval vet feléje. Rózsa nem állhassa, kirántsa a kardot, hezzá csap a boszorkánhoz, s hát a kard egy hasábfává vállik!

Neki menyen a boszorkán, hogy megöjje Rózsát; azt mongya: No most vége neked ez! testvéreidet es én öltem meg boszuból azétt, hogy hét óriás fiamot megölted. Rózsa neki uszittsa a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta; a vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megént kard lessz; kapja azt Rózsa, s lecsapja vélle a boszorkán balkarját; erre a boszorkán megmutassa neki, hova temette báttyait; sójt még egyet Rózsa a karddal, s aval a boszorkán Pulutóhoz kőtözött.

Rózsa kiássa a báttyait, azoknak esszedarabolt testit esszerakta, forrasztó füvel esszeforrasztotta, s élőhaló vizzel feltámasztotta. – Azok mikor szemiket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondák: Jaj, be sokat alvám! Sokat bizon, azt mondá Rózsa, de ha én ide nem jövök vala, még többet alunnátok! – Elbeszélték neki, hogy elválások után csakhamar meghallották, {H-525.} hogy az ellenség országaikból eltávozott, s a mind visszatértek, ugy akarták, hogy egyik, a nagyobbik, haza mennyen s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát; béfordultak a küs házikóba, s a vén boszorka ott úgy bánt véllik, mind ahogy Rózsával es akart vóna.

Rózsa es elbeszélte nekik, miken ment keresztül, es azt mondta: Te nagyobb bátyám, menny haza, üjj bé apánk országába! Te pedig, küssebb bátyám, jere velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, mejikbe az óriások hatalmaskottak!

Itt elváltak, s mindegyik elment a maga hejjire.

Rózsa feltalálta szép kedvessit, a ki már magát ugy elbusulta vót utánna, hogy szinte megepett, de hogy Rózsa megérkezett, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezeikre vették; Rózsa s a kedvesse esszekőttek, nagy lakodalmat csínáltak, eleget vendégeskettek, a menyasszont jól megtáncoltatták; s ha meg nem hótak, máig es élnek. Kerekeggyenek egy tojáshéjba, s hónap legyenek a kijetek vendégei!

Ez a mese a legkurtább ilyennemű mesék közül való, s mégis teljesen magába foglalja a műfaj minden vonását: a csodát, a titokzatos segítséget, varázsos átváltozást, a veszélyt jelentő kendőt, óriások, boszorkányok, halottak életre kelése mesei motívumait, s egyben stílusában is megfigyelhetni a teljes epikai hitelességet, az elmondás hivő biztonságát. A meséknek a paraszti közösségben teljes epikai hitelük volt, csak későbbi jelenség az, hogy a mese egyértelmű a kitalált, hazug történettel. Sokszor meggyőződhettünk róla, hogy a mesemondás közben a hallgatók és a mesélő mennyire azonosulnak a történet hőseivel, s még azok is, akik jó néhányszor hallották már, együtt aggódnak a többivel, s együtt örvendeznek. A beleélést egyetlen közönségben sem találhatjuk meg annyira, mint a meséket hallgató parasztság körében.

Míg az előző mese egész Európában számos helyen előfordul, addig az alábbi, mely „Az égig érő fa” néven ismeretes, olyan elemeket is tartalmaz, melyek már a samanizmus emlékét is megőrizték.

„Hát volt, hol nem volt, hetedhét országon tul, volt egy király, s annak egy gyönyörü felesége. De olyan szép volt, hogy … hogy széles egy világon olyan szép felesége senkinek sincs, mint az övé. S volt nekik egy igen szép küsleányik, s a küsleány es olyan volt éppen, mint az édesanyja. Ugy örvendeztek benne, nagyon szerették.

Mikor a küsleány lett egy jó iskolás, akkor az édesanyja lebetegedett, s meghalt. De ugy busult a király, hogy éjt s nap nem evett, s nem aludt, csak siratta a feleségét. De a küsleány mindig vigasztalta:

– Hát jól tudod, egyszerre nem születtünk, s egyszerre nem es halunk meg. Bele kell nyugodni az Isten akaratába!

Meggondolkozott a király. Istenem, milyen fiatal ez a küsleány, ne sirjak annyit, nem tudom én avval feltámasztani. Egyszer azt mondja:

– Édes leányom, hogy én soha meg nem házasodom többet, azt kijelentem, mert én ugyse találok olyat, mint édesanyád volt, olyan nem létezik, inkább igy maradok.

Azt mondja a leány:

– Édesapám, ne maradj így, mert örökké nem leszek itt, s akkor mit csinálsz egyedül?

{H-526.} Azt mondja a király:

– Nem bánom, leányom, de én nem házasodom meg többet, inkább maradok özvegyen.

Azt mondja a Leány:

– Na, édesapám, akkor én sem menyek férjhez. Nem hagylak ebben a nagy szomoruságodban.

Volt annak a királynak egy virágoskertje, lehet, világ kerekségin ilyen szép nem volt, mint az. Amilyen virág létezik a világon, olyan mind volt abban a kertben. Különbnél különb jó illatu virágok. S a kertnek a közepén volt egy akkora fa, hogy az eget érte a teteje. Hát egy napon a királyleány kiment a kertbe sétálni. Amint sétál, elgondolkozik.

– Istenem, miért es mennék én férjhez? Mikor én olyan szép virágoskertet sehutt nem találok, amint mi nekem van.

Mikor ezt ő kiszólta, akkora szél indult, hogy azt hitte, a fa kidől a zsigeriből. Az a szél fölkapta a leányt, s felvitte annak a nagy fának a tetejébe a királyleányt. De nem látta senki, hogy eltünt a leány. Hát várja az apja, lejárt az üdő, várja, hogy jöjjön haza. Nem jő. Mindjárt küldi a szakácsnéját, hát nem jő bé. Esszekereste minden szegét-zugát a virágoskertnek, hát sehuntt se találta. Katonaságot parancsolt ki a városba, hogy utcáról utcára keressék. Nem találták sehutt meg. Hát a király immár nem tudta, mit csináljon, kitette a hirdetménybe, hogy az ő lánya elveszett, ha valaki tud felőle, jelentse, hogy hol van. De mind heába, most mindig sirt a leányért, hogy a szüve szakadott meg. Esszegyüjtötte a tanácsosait, mit tégyen? Hogy tudja meg azt, hogy a leánya hol van? Senki el nem tudta találni, hol lehet az a leány.

Mikor egy éjszaka lefeküdt a király, s elszenderedett, meglátta álmában, hogy amikor szombaton az a nagy szél fujt, a forgószél felkapta, s felvitte annak a nagy fának a tetejébe a leányt. Egy huszonnégy fejü sárkány kastélyában van. Na, ezt az álmot látta, s mikor felébredett, azt mondta, hogy Istenem, ez jeles álom!

A király kihirdette, hogyha kerül egy olyan vitéz, aki a lányát lehozza a fia tetejéről, annak adja a lányát s fele királyságát s holta után az egész birodalmát. Hát bizony, mikor ezt meghirdették, hát jöttek a királyfiak, hercegek, bárók, olyan szép daliás vitéz legények, mint a szép gyujtott szál gyertya. Egymásnak adták az ajtót, jelentkeztek, hogy ők lehozzák. De bizony, olyan legény nem akadott, aki fel birjon menni arra a fára. Valameddig felmentek, de mind visszaestek, s kinek karja eltörött, kinek nyaka kitörött. Hej, szomoru a király, sir mindig, hogy senki se bir felmenni, sohase látja meg a leányát.

Volt a királynak egy kanász fiucskája, egy pásztor a disznók mellett. Lehetett egy tizenöt-tizenhat esztendős fiucska. Jánoska volt a neve. Járt ki az erdőbe a disznókval. Hát amint egy napon kiment a disznókval – Jánoska is olyan szomoru volt, ő is sajnálta a királykisasszonyt –, egyszer megáll egy fa mellett, s reatámaszkodik a pásztorbotjára. Ott hogy gondolkozott, azt mondja

– Hej, elveszett a drága jószivü királyküsasszony, s nem lássuk meg többet.

Egyszer egy küsmalac odamenyen, s azt mondja neki:

– Jánoska, ne busulj, mert te hozod le a királylányt.

Nézi Jánoska a küsmalacot, mert még nem hallta, hogy beszéllett volna.

– Mit beszélsz, te küsmalac, ilyen heábavalóságokat?

Azt mondja:

– Nem beszélek én heábavalóságokat, Jánoska, csak hallgass meg engem, {H-527.} menj el a királyhoz, jelentkezz, hogy te lehozod, s akkor neked kell adja lányát feleségül, csak azt mondd meg a királynak, mielőtt elindulnál fel a leány után: – Felséges király, én lehozom, de először vágasd le a bihaltehenet, s a bőriből csináltass nekem hét pár pacskert, s hét rend ruhát, s amire az elszakad, akkorra én visszajövök.

Azt mondja a küsmalac:

– János, azt is megmondom neked, mikor felérsz a fának a derekáig, elérsz egy vékony ágat, de olyan hosszu az az ág, hogy vagyon másfél világ a hossza, de vékony, kell te azon végigcsusszál, végigmenj, s hogyha te ottan el birsz menni, akkor biztosan fel tudsz menni a fa tetejére. Csak arra vigyázz, le ne essél, mert ha onnan leesel, pozdorjáé szakad a csontod es. Ott érsz el a fának a leveléig, odáig nincs levele a fának. Akkora levelei vannak, hogy minden levélre elfér egy ország. Aztán ha egyszer te ott látod magadat, akkor bizhatsz, hogy megkapod a királyküsasszonyt, fel tudod keresni.

Na, megköszönte a küsmalacnak a jó tanácsot, s még azon az este jelentkezett a királynál. Letérdepelt a király eleibe, felköszöntötte szépen.

– Na – azt mondja a király –, mi bajod, fiam?

– Felséges királyom, hogyha meg nem sértelek, volna egy kérésem tőled.

– Mi? Csak mondjad, Jánoskám, mondjad!

– Felséges király, ha megengeded, én felmenyek a királyküsasszony után a fa tetejébe, s lehozom.

A király nem nevetett soha, hogy egyszer a felesége meghalt. De akkor elnevette magát.

– Ó, te Jánoska, Jánoska, milyen gondolatval jöttél te ide hozzám!

– Én azzal, hogy felmenyek, s lehozom, csak mondjad, hogy megengeded.

– Istenem – azt mondja –, milyen derék daliás vitézek nem tudtak felmenni, s ilyen gyermek, mint te, le akarod hozni?

– Hát az az én bajom, csak igérd meg, hogy megengeded.

– Hát fiam, ha annyira mentél, én megengedem, de csak ugy, hogyha visszaesel, haljál meg abba a helybe, mert ha visszaesel, megöllek abba a helybe, mert így erőszakoskodsz velem.

– Na, felséges királyom, ha megengeded, vágasd le a bihajtehenet, s csináltass nekem hét pár pacskert, s a bőréből hét rend ruhát, s még abba én visszatérek, lehozom a királyküsasszonyt, az Isten megsegit.

Na, a király levágatta a bihajtehent, csináltatott neki hét rend ruhát és hét pár pacskert.

Na, kész a ruha is, egy rendbe felöltözött Jánoska, a többit esszepakolta, s vitte magával. Csomagolt a király neki utravalót, legyen, mit egyék, igyék.

Azt mondja a király neki:

– Na, Jánoska, az Isten segéljen meg, s kévánom, hogy a leányomval térjél vissza, mert akkor szerencsés leszel te es.

Annyian gyültek essze a csudára, hogy menyen fel, hogy rettenetes sokan, hogy lássák, hogy bir felmenni. Jánoska mindig hordott magával egy baltát, hát ő azt elvitte, s mikor a fa tövéig ment, a baltáját belévágta a fába, s mászott, mint a macska, de elbucsuzott a világtól a földön. Aztán kihuzta a baltát, s ujabban feljebb vágta a fának. Igen-igen hosszu volt a dereka, későre érte el az ágakat. Azért volt olyan nehéz felmenni. Addig a baltát örökké vette ki, s vágta fennebb-fennebb, hogy érte el az ágát a fának. Akkor immár egy perc, kettő, immár elveszett az ágak közt Jánoska, s nem látták a földről. Addig ment ott János fel, fel, fel, mig elérte a hosszu ágat, amit a küsmalac nevezett.

{H-528.} – Hej – azt mondja –, nem heába mondta a küsmalac, nehez itt keresztülcsuszni!

Vékony volt nagyon az ág. Talpon nem hirt menni, hanem lefeküdt haslag, s csuszott, mint a hernyó. Mikor odaért a lapijához, akkor talpra állott, s a szemit behunyta, s azt mondja:

– Szervusz világ – és ráugrott a levélre, mint egy béka.

Na, mikor kicsit megpihent volt, mert erősen el volt fáradva, mikor kipihente magát, erősen megvigyázkodott, s azt mondta:

– Hát, Istenem, itt es olyan világ van, mint az alföldön. Szántanak, vetnek.

Olyan városok voltak, hogy még huszemeletes es volt egy ház. Menyen, mendegél, de senkivel nem találkozott emberrel, emberi állatot nem látott, pedig a város nagyon szép volt. Hát mint ment ő a nagy emeletes házak előtt, vigyázkodott erre is, s mint jobbra, balra vigyázkodott, egy szózatot hallott:

– Hol jársz te, Jánoska?

Hát a felső emeletből szóltak le, a királyküsasszony meg neki szól.

– Hová mész?

– Téged kereslek, királyküsasszony. – Igy teszen a királyküsasszony:

– Psz, csendben – azt mondja –, nehogy meghallja az uram, mert azonnal kivégez, gyere fel az emeletbe.

Kiment elébe, s bévitte.

– Gyere bé, mert az uram nincsen idehaza, s addig bár beszélgessek egy kicsit veled, amig hazajő.

– Jaj, Jánoska, tudod te azt, hogy az én uram a huszonnégy fejü sárkány? Ha megtudná, hogy azért jöttél, hogy visszavigy, azonnal véged volna. Mit csinál édesapám?

– Isten tudja, mit csinál – azt mondja –, örökké sir. A szeme soha meg nem szárad a könnyeitől.

Elmondta neki gyorsan, hogy hány királyfi próbált felmenni utána, de senki se birt felmenni. Azt mondta a király, aki le tudja hozni, annak adja féleségül. Hát azt mondja:

– Én es próbáltam, s ingem ide segitett az Isten, de én nálad nélkül le nem megyek, amig én téged le nem viszlek.

– Kérlek, Jánoska, hallgass, nehogy meghallja ezt a sárkány.

Mindjárt adott neki enni, s inni, hogy egyék s igyék.

– Most azt mondom neked, Jánoska, hogy én téged elbujtatlak, hogy ne találjon meg az uram, mikor hazajő – azt mondja. Hát bebujtatta egy teknő alá. – Először megmondom, ki jött ide, mert erősen ideges, aztán majd elbujtatlak.

Egyszer jő a sárkány. De mikor hét mérföldre volt, ugy jött, olyan hatalomval, hogy a buzogányát előre hajitotta, s a kapu kétfelé nyilt.

– Na, János, jő, mert immár a buzogányát előre hajitotta.

Egyszer jő bé, hát orditozik:

– Miféle idegen szag van idebe? Ki járt itt? – azt mondta. – Még az uton megéreztem, hogy idegen járt itt.

– Jaj – azt mondja –, ne haragudj, édes férjem, az alföldről jött fel a kanászunk, hogy megkeressen ingemet, nagyon sajnál, hogy nem lát, s jött, hogy szolgáljon ingemet itt tovább.

– Nahát, hol van? Add csak elé!

– Én eléadnám, csak ne bántsd szegénykét, mert azért jött, hogy ingem itt szolgáljon tovább.

{H-529.} Felemelte a tekenőt, s kiengedte Jánost. Sárkány eleibe állott, megnézte, s akkor békapta a szájába, s elnyelte, s kiköpte. Így tett vele háromszor.

– No – azt mondja –, ha idejöttél, hogy szolgáljad a királynődet, de majd meglátom, hogy fele kár-e, amit megettél, vaj egész. No hát ülj le, s egyél velem!

Hát evett, s ivott Jánoska. Mikor a sárkány es ett, itt, kimentek az istállóba. Megmutatta neki a lovát, marháit, hogy mit kell dolgoznia.

Hanem volt a többi lovak között, legbelül a szögletben feküdt egy csitkó. Olyan sovány volt az az egy csitkó, hogy nem tudott felkelni, nem tudta szétválasztani a lábait az ő nagy soványságában. A többi lovak meg olyan kövérek voltak, hogy rothadtak el a nagy kövérségben. Azt mondja a sárkány Jánosnak:

– Tudod-e János, ezeket itasd, etesd, s pucoljad. De ezt a csitkót, aki ott fekszik, azt nem kell pucolnod, de nem is kell azt adni, amit ezeknek, hanem, mikor szénát kér, akkor zabot adj, s mikor zabot kér, akkor vizet adj, de egyszer sem szabad azt adni, amit ő kér.

Na, igy megmutagatott neki mindent. Jánoska ott maradt az istállóban, s ő bément.

Nahát, igy menyen, ma ez, holnap az. Ott ült egy hónapig a legény, nagyon jól viselte magát. Ugy csinált, ahogy a sárkány parancsolta, olyan megbízott volt immár, hogy nem kellett semmit mondjon neki, mindent elvégzett, mint hogyha ott született volna, nagyon tetszett neki. Mindent elvégzett.

Hát egy napon a sárkány elment vadászni, a Jánoska etetett az istállóban, s egyszer megállt a sovány csitkó hátánál:

– Szegény csitkó, miért vagy olyan sovány? Nem tudsz te innét felkelni, szegény?

Egyszer csak megszólal:

– Jánoska, látom, jó szüved van, csak nincs idő többet beszélgetni most, majd mondok én neked többet.

Nem volt üdő, mert a sárkány mindjárt jött haza.

Nahát, akkor a sárkány megnézett mindent, s mindent rendben kapott. Szerette Jánoskát, ott evett az asztalnál. Másnap megint elment a sárkány, s Jánoska es kiment az istállóba, s ellátta a marhákat. Akkor megint megszólalt a csitkó:

– Jánoska, én látom, hogy te jószüvü legény vagy, én tudom, miért jöttél, de innen visszavinni a királyküsasszonyt bajos. De ha te meghallgatsz ingemet – azt mondja –, szerencsés leszel. Nézd csak, Jánoska, holnap vasárnap. Most te bémész, mondd meg a királyküsasszonynak, hogy az urától valahogy kétszinkedje meg, kérdezze ki édes beszéddel, hogy hol tartja ő az erejét. Nézd csak, kérdezze ki, ő nem akarja megmondani, de sikogassa, valahogy vegye ki belőle, s akkor te mondd meg nekem! Hát igy es esett. Bément Jánoska, s mondja a királynénak:

– Felséges királyküsasszony, hát azt mondom es magának, kérdezze ki az urától, hogy hol tartja ő az erejét. Felséges királyné, megmondom, ha azt akarja, hogy az édesapját még meglássa, akkor kérdezze ki az urától, hogy hol tartja az erejét.

– Ó, Jánoska, azt nehéz lesz kikérdezni, azt ő nem mondja meg – azt mondja. De valami édes mázos beszédekvel kiveszi belőle.

Hát egyszer jő a sárkány, ugy elvette a buzogányát, hogy a kapu kétfelé esett. Hét singnyi láng jött előre a torkán, ahogy jött. Vacsorát adott neki, s ettek, ittak. Másnap megint elment. Azt mondja a felesége a sárkánynak:

– Kedvesem, ne menj el ma es vadászni, pihenj immár idehaza es, én mindig {H-530.} csak egyedül vagyok. Én nagyon unom ezt. Kévánnám, bár egy nap itthon ülj velem.

Odahajolt, kezdte sikogatni, sajnálgatni. Hát erősen örvendett a sárkány, azt hitte, hogy szereti őt, pedig ugy szerette, mint a trágyát, de nem volt mit tegyen.

– No – azt mondja –, kedves férjem, ha igazságos vagy hozzám, ne tagadd meg tőlem, ha kérdezek tőled valamit.

– Mit, kedves feleségem? Mit akarsz tőlem?

– Nem akarok én egyebet semmit – azt mondja –, csak mondd meg nekem, hol tartod az erődet?

– Ó, édes feleségem, te azt miért akarod tőlem tudni? Erről sohasem volt szó még. De azt még nem es tudja senki, csak én, hogy hol az én erőm.

– Hát nekem sem mondhatod meg? Hát én neked feleséged vagyok?

– Hát nem mondom meg. Mindent megmondok, de ezt nem fogom megmondani.

Azt mondja az asszony:

– Akkor te ingemet nem szeretsz igazán, azért nem mondod meg, mert ha jobban szeretnél, akkor meg nem tagadnád tőlem. – És az asszony sirni kezdett.

S akkor megsajnálta az ura:

– Hát ne sírj kedvesem – azt mondja.

– Hogyne sirnék, kedvesem, mikor most béüsmerted, hogy ingem igazán nem szeretsz.

– Dehogynem szeretlek.

– Ha szeretnél, akkor azt megmondanád nekem.

– Nézd csak, édes feleségem, ez nagy titokban van. S nem szabad senkinek sem tudni.

– Én ugy halltam örökké, hogy mikor egyszer megesküszik az asszony az urával, akkor egy szív s egy lélek kell legyen, hát miért tagadod tőlem?

– Hát nézd csak, drága feleségem, de azt senki meg ne tudja!

– Dehogy, miféle beszéd ez?

– Hát én megmondom. Ott van az én erőm, ott van az erdőn, egy ezüst medve, s minden délkor itt s itt van egy patak, ahhoz a patakhoz jár vizet inni. Azt a medvét ha valaki meglőné, s a fejét ketté hasitaná, abban van egy vaddisznó, akkor kiugrik belőle, s azt a vaddisznót ha valaki lelőné, s a fejét kettéhasitaná, abból kiugrik egy nyul, s azt a nyulat, ha valaki lelőné, s a fejét kettéhasitaná, abból kiugrik egy skatulya. Azt a skatulyát hogyha valaki esszetörné két kővel, hát abban van kilenc darázs: az az én erőm. Ha ezeket a darazsakat elpusztitják, még annyi erőm se lesz, mint egy beteg légynek. Azért van ez a nagy titokban, nem szabad megtudni senkinek sem, hogy én hol tartom az erőmet. – Nahát – mondja neki a felesége, megcsókolta: – Ó, kedvesem, nem akartad megmondani, hiszen nem született olyan ember a világra, akinek elárulnálak téged. Na most, kedves férjem, most igyunk egyet.

Felhozott egy kancsó bort a legerősebből, aztán leültek.

– No, most igyunk a te egészségedre!

Megtöltötték a poharakat, s koccintottak. Az ember fel es hajtotta. Az asszony ugy csinált, mintha meginná s letöltötte a földre.

– Na – azt mondja az ember –, na most igyunk egy pohárval a te egészségedre es.

Akkor megint megtöltötték a poharakat. Az ura akkor ezt megitta, de az {H-531.} asszony tette magát, hogy iszik, s akkor letöltötte a mellén. Akkor azt mondja az asszony:

– Most igyunk egyet a Jánoska egészségére es!

Akkor azt es megitták, akkor egy kicsit beszélgettek. De látta az asszony hogy az ura egy kicsit részeg, mert szernyü erős volt a bor.

Azt mondja az asszony:

– Kedves férjem, még egyet igyunk, hogy sokáig éljünk!

Azt es megitták, s akkor az ember felborult, mint egy darab fa, csak oda leesett. Ugy aludt, ugy, hogy ugy horkolt, hogy világ-ügyibe nem volt.

Aztán az asszony kiment, Jánoskát béhitta:

– Na, Jánoskám, ki tudtam, hogy hol van az ereje, kikérdeztem.

Mindjárt elbeszélte neki, s akkor Jánoska kiment az istállóba a csitkóhoz, s azt mondja neki:

– Nézd, hol tartja az erejét: az erdőben van egy ezüst medve, s délebédkor az aranypatakhoz jár inni vizet, s ott ha le lehetne lőni, s a fejét kettéhasitani, abból kiugrik egy vaddisznó, s azt a disznót ha valaki lelőné s a fejét kettéhasitaná, abból kiugrik egy nyul, ha a nyulat es lelőnék, annak a fejéből kijő egy skatulya, s abban van kilenc darázs. Ez az ő ereje. Ha azt a skatulyát esszetörné valaki, hogy a darazsak elsemmisüljenek, akkor neki nem lenne annyi ereje se, mint egy légynek.

– Na – azt mondja a csitkó –, Jánoska, eriggy, gyujtsál meg egy öl fát, s mikor az elég, hozzál bé nekem vagy három sufnyi parazsat.

Szaladt es Jánoska, és tett egy jó tüzet. Mikor elégett az az ölfa, s tiszta parázzsá vált, bévitt három sufnyival neki. A csitkó azt felnyalta. Mikor felnyalta, akkor térdre állott.

– Most aztán engedj ki ingemet az istállóból!

Kiengedte, a csitkó felnyalta az öl fa parazsát. Amikor felnyalta, tiszta aranyszőrű paripa lett belőle, tiszta aranyszőrű, s öt lába lett.

– Na, Jánoska, most szaladj le a pincébe, te tudod, hol a kulcs!

– Igen – azt mondja.

– Szaladj le a pincébe, fel van akasztva egy aranynyereg s egy rend aranyruha neked, öltözz fel hamar, hozd fel a nyerget, s tedd a hátamra, s van egy kard felakasztva a szögre, azt es vedd le!

Na, ugy es tett Jánoska, elhozta a nyerget, a felakasztott kardot, felöltözött egy rend ruhába.

– Most ülj fel a hátamra, menjünk!

El es mentek, beértek az erdő közé, de a csitkó jól tudta, hova akar menni, inert üsmerte a helyet.

Mikor odaértek, éppen akkor ivott a medve a patakban, s mikor meglátta ezeket, hát kezdett bömbölni, s jött nekik.

Azt mondja a csitkó:

– Ne féljél János, légy bátor!

Mikor közeledett volna a medve, ugy megrugta a csitkó, az ötödik lábával a medvét, hogy felborult, s akkor odaugrott Jánoska, s a kardval a fejét kettévágta. De ugy kettéhasitotta a fejét, hogy kiugrott a disznó belőle. Az es nekiment Jánoskának, hogy megölje, de azt ugy megrugta az ötödik lábával a csitkó, hogy az es felhöngörödött, de akkor szaladt a karddal a Jánoska, s kettévágta a fejét. Akkor kiugrott a nyul belőle, s kezdett szaladni, de a csitkó még jobban tudott szaladni, de ugy felrugta, az es felhöngörödött. Akkor kettéhasitotta {H-532.} annak es a fejét, s akkor kiugrott az a skatulya. Szökdösött, s ugrált, de János elővett két nagy követ, ugy összetörte, hogy semmi sem vált belőle.

– Na – azt mondta a csitkó –, mehetünk haza bátran, nincs már félni tőlük.

Hazamentek, s a sárkány akkor ott feküdt, ahol le volt esve, s azt mondja:

– Ugye, Jánoska, elvettétek az erőmet? Na, nem baj, ha elvettétek es, de legalább bár az életemet hagyd meg.

– Meghagyom én mindjárt!

Elragadta a kardját, de mind a huszonnégy fejét bévágta. Nahát, akkor immár végzett a sárkány, immár megdöglött.

– Na – azt mondja a csitkó –, most mondd meg nekem, János, mit akarsz! Itt akarsz király lenni, ebben az országban? Itt es lehet, ha akarsz, ez a tied immár, de ha el akarod vinni a király lányát, elviheted haza es.

Azt mondja János:

– Hát, köszönöm, hogy ajánlod ezt az országot, de nincs nekem arra kívánságom, hogy itt maradjak, hanem megyek haza. Nagyon sajnálom az öreg királyt, haza akarom vinni a lányát.

– Nahát – azt mondja –, ha haza akarod vinni, haza es elmehetsz, szedjél a kincsből, aranyból, amennyit csak el birsz vinni, mert van itt elég. S üljetek fel a hátamra, mind a ketten, mert elviszlek.

Mikor felültek, mondja:

– Most hunyjátok bé a szemeteket.

Béhunyták a szemüket, s mire azt mondták volna: hipp-hopp, hol gondolom, ott leszek, akkorra már ott voltak a királynak az udvarában.

Bémentek. Az öreg király immár halálán volt bujában, immár holt meg. Odament János, jelentette, hogy megérkezett:

– Felséges király, elhoztam legkedvesebb lányodat, akit annyira fájlaltál.

Azt mondta:

– Hol van?

Kinyitotta a szemét akkor a király, megszólal a leány:

– Itt vagyok, édesapám.

Mindjárt ráborult az édesapjára, sirtak, mind a ketten örömükben, de mind a hárman.

– Na – azt mondja –, fiam, János, elhoztad a leányomat, te vagy mától fogva ennek az országnak a királya, s neked adom a leányomat, az országomat, mindent átadok neked.

S mikor ezt kimondta a király, s az áldást reáadta, azonnal meghalt. Elvette János a király leányát, s máig es élnek, ha meg nem haltak.

Az égig érő fa motívuma a magyar népmesék egyik legrégibb eleme. A kutatók jelentős része az urál-altaji népek samanisztikus szertartásával hozza kapcsolatba (l. 635–6. l.). Így Diószegi Vilmos ezeket írja: „Ez az égig érő fa nem más, mint a samánhit világfája, a kanászlegény nagy tette pedig az egykori samánavató szertartás emléke, amikor is a samánjelöltnek a világfát jelképező, e célra elkészített, rovátkolt fára kellett felmásznia.” Ez az elem a magyar mesekincsben más típusokkal összekapcsolva fordul elő, néhol bevezetőként, más mesék elején is megtalálható.