{H-567.} Népszokások – dramatikus hagyományok


FEJEZETEK

A dramatikus hagyományok a magyar paraszti kultúra sok területén jelentkeznek. Hiszen amikor elkezdik vagy befejezik az aratást, annak is dramatikus hagyományai vannak, amikor a mesélő megjeleníti a hős kalandjait vagy a ballada énekese mozdulatokkal kíséri előadásának cselekményét, vagy amikor a gyerekek játszanak, az is át meg át van szőve különböző dramatikus vonásokkal. Természetszerűen mégis a népszokások területe az, ahol ezek a vonások a leggyakrabban és a legszélesebb körben jelentkeznek. Ezért indokolt, hogy a népszokásokat a dramatikus hagyományokkal együtt tárgyaljuk, mert az életben nem is lehet ezeket szétválasztani.

Éppen ezért már elöljáróban hangsúlyozzuk, hogy a paraszti színjátszás nem korlátozódik kizárólag a betlehemes játékokra és néhány köszöntő játékra, mint amilyen a gergelyjárás, pünkösdölés, balázsolás és amilyen volt a már alig meglelhető regölés szokása. A magyar nép dramatikus hagyományairól szólva ugyan a közvélemény elsősorban a betlehemes játékokra gondol, vagy a fentebb felsorolt felköszöntő szokásokra. Ilyen módon kirekesztik azoknak a játékoknak nagy és változatos seregét, amelyekkel a nagy munkák befejezése után (pl. aratóünnepek) s a fonóban szórakozik a fiatalság. Ezek között a játékok között nem egy olyan található, melyben a fonóház tagjai a szomszédban fonókhoz mennek át, s adják elő tréfás játékaikat. Sőt; ha tovább akarjuk feszíteni a hasonlatot, helyenként még .,fizetést”, ennivalót is kapnak a szívesen látott „színészek”. Ezeken a játékokon is derül a nézőközönség, ha nincsen is dramatikus, szövegszerűen hagyományos mondókájuk. A hagyomány azonban őrzi a játékok alapformáit, a hagyomány tartotta fenn ezeknek a játékoknak szerepét. Ha a szöveg sokszor jelentéktelen és semmitmondó tréfák keveréke is, annál több alkalmat ad az invenciónak, találékonyságnak, a derülő közönség hálás tetszéssel jutalmazza az ilyen tréfákat, a helyzetbe illő váratlan célzásokat. Ugyanígy a lakodalom szokásanyagának jó részét is ide, részben pedig a kultikus szokások közé kell kapcsolnunk. A vőfélyek tréfái, versengései vagy még előbb a leánykérés hagyományos késleltető szokásai mind-mind a népi színjátszó kedvnek dédelgetett szülöttei. Szerepük, feladatuk jelentős a népi színjátékszerű szokások világában, csak éppen eltérő az alapformájuk a szövegeket is híven őrző s kimondottan előadó célzatú betlehemes és egyéb játékokétól, de pusztán ezért mégsem rekeszthetők ki ebből a csoportból. Láthatja bárki is, aki egy parasztlakodalmat, majd egy betlehemes játékot végignézett, hogy a színészkedésnek két alapformája: a rögtönzésszerű előadás és a kötött szöveg hű visszaadása jelentkezik itt. Egyiket sem hanyagolhatjuk el a másik rovására.

Mindezek megvilágítására lássuk ezt a magyar lakodalmi szokások egy csoportjának példáján. Az itt következő szokás Szabolcs megyéből való, de a leánykérő szokások közül hozhatnánk fel teljesen hasonló szerkezetű példát rokon tréfákkal máshonnan is:

{H-568.} A legény komája, a sógor és a férfitestvér (de az utóbbi csak akkor, ha már nős ember) beállítanak a leányos házhoz, ahol már a nagyházban, tisztaszobában összegyűltek a leány rokonai. Azzal állítanak be a kérők, hogy igen messziről jött utasemberek, nagyon elfáradtak. Adnának-e szállást nekik? (Nem kell tovább külön jeleznünk, hogy már ezzel benne is vagyunk egy színjátékszerű előadás, egy fiktív helyzet megjátszásának közepében.) Egy csillag vezette őket idáig, jó jelnek vették. (Így exponálódik a leánykérés színjátéka, átszőve biblikus hasonlatokkal.) A háziak természetesen készséggel fogadták a vendégeket. Csak pihenjenek le, ha még nem tudják is, hogy szállást adhatnak-e. Mi járatban volnának? Leülnek hát a kérők szép kényelmesen, és elmondják, hogy egy-egy virágszálat hoztak, annak keresik a párját. Útközben nagy kérdezősködésükre ide utasították őket, meg a csillag is így mutatott. Erre a házbeliek „elértik”, félreértik a szót, és gyorsan előhoznak egy szál virágot, kínálják a jövevényeknek. Azok a fejüket rázzák, nem ilyen kell nekik, nagyobb virágot adjanak, ezért a kicsiért nem volt érdemes megcsinálni a nagy utat. Levágnak egy nagyocska gallyat, kínálják. De hát az sem kell: ők élő virágot akarnának. Tanácstalanok a háziak: ugyan mit akarhatnak ezek? Tán járó virág kellene? Olyan, olyan, bizonygatják. No, behoznak egy kis macskát, s virágot kötnek a nyakába. Hanem ez se jó, mert ők két lábon járó virágot keresnek. Hamar hoznak egy ijedten kotyogó tyúkot, ennek is a nyakába kötözték a virágot. Hiába, a kérők csak elégedetlenek, s most már megmondják, hogy nekik beszélni tudó virág kell. Aprócska gyermeket vezetnek be, maskarásan felöltöztetve, megilletődötten vigyorog a kölyök. Ettől nagyobb kell! – utasítják el a kínálást. Közben nem rövidítenék a szertartást semmiképp. Hoznak egy nagyobbacska leányt. Még ettől is nagyobb kelletik: magasabb, testesebb. S ne higgyük, hogy ez az aprólékos évődés, halogatás kifárasztja a háziak találékonyságát s a kérők igényeit. Az ismert szabályszerű fordulatok új és jelen változásain szívből derülnek, s izgatottan figyelik a szereplők: önmaguk magatartását. Az újabb kívánság után, azt hihetnők, hogy végre elővezetik a régóta várakozó menyasszonyt. Pedig még nincs rajta a sor: még egy szójátékra, kettőre futja. Bejön nagy szoknyasuhogtatással egy menyecske, tán ez csak elég testes lesz. Hanem ő sem kell: neki már van virágja, utasítják el az ajánlgatást az utasok. Na, behoznak egy vénecske öregasszonyt, hisz ennek sincs párja. Ez se kell. Ez már csak volt virág, mondják, hervad elfele.

Ekkorra aztán kifogynak a tréfából, s bevezetik a férjhez menendő leányt, szabódik erősen, s pirul, ahogy az illendőség is, a helyzet maga is megkívánja. Sokan figyelik most, tartania kell magát a törvényhez illedelmesen. De hiszen a törvény szabta szokás és lelkének indulatja – ez volt a paraszti kultúra nagy belső értéke – úgyis találkozik, s csak erősítik szerepében s életének új helyzetében a leányt. Ez az, ez az! – lelkendeznek egyszerre a kérők, ezt a virágot kerestük mi eddig! A leány kezet fog a legénnyel, leülnek. Csak aztán látnak hozzá jó étvággyal az evéshez-iváshoz. Mindeddig hiába is kínálták a fáradt „utasokat”. Ezután reggelig együtt mulatnak hangos énekszóval.

273. Keresztelő

273. Keresztelő
Lészped, Moldva. Románia

Ha ezt a szokást egyszerűen csak besorozzuk az úgynevezett lakodalmi szokások közé, és nem látjuk meg benne a nép színjátszó kedvének {H-569.} sajátságait s egyben a népi dramatikus játékok belső, önmaguktól adódó lehetőségeit, valójában magukat a népi játékokat, lényegüket nem értettük. Az iskolás gyermekek által még a közelmúltban is ledarált betlehemeseknél, köszöntőknél mondhatatlanul mélyebb élmény feszíti ezeket a lakodalmas szokásokat, több személyes inspirációval fonják át még ma is a hagyományozott szokások állandó vázát. Természetesen a leírás erről a részletről nagyon hiányos, csak a szokás vázát, menetét mutatja meg. Valahogy úgy, mintha lírai versnek a tartalmát akarnánk néhány prózai mondatban összefoglalni.

Az alábbiakban tehát olyan formában próbáljuk bemutatni a legfontosabb szokásokat, dramatikus hagyományokat, ahogy azok egykor a valóságban, rengeteg hiedelemmel átszőve, egymás mellett éltek.