A szántóföldi kapásnövények

A XVII. századtól kezdve olyan kapásnövények hatoltak be a szántóföldi művelésbe, melyek többsége Amerikából származott. Ezek egyre nagyobb jelentőségre tettek szert mind a néptáplálkozásban, mind a takarmányozásban. Az új növényi kultúrákkal új ismeretek, szerszámok, eljárásmódok honosodtak meg. Először a kertekben termelték őket, de csakhamar kikerültek a szántóföldre, ahol elsősorban az ugar helyét foglalták el, és ezzel elősegítették a nyomásos rendszer felbomlását, egyes vidékeken megszűnését.

A burgonya (Solanum) századunkban az egyik legfontosabb táplálék, mely napjainkban az ország művelt földterületének mintegy öt százalékát foglalja el. A szántóföldeken a XVIII. században tűnik fel, de nehezen terjedt a parasztság között, mert művelése ellentétes jellegű volt az addigi ismeretekkel. A XIX. század ínséges esztendői, a hatóságok, a földesurak erőteljes szorgalmazása elősegítette meghonosodását. Ültetése szaporodásának az is használt, hogy a legtöbb helyen nem kellett belőle tizedet fizetni. Akkor alakulnak ki tájkörzetei (Nyírség, Somogy, Vas m.), ahol az egész vetésterület 10%-át is meghaladja a burgonyával ültetett szántóföld. Ezeken a vidékeken már a múlt század elejétől kezdve piacra is termeltek. Tavasszal kapával, ültetőbottal (cuca) vagy eke után minden harmadik barázdába ültetik. Kétszer-háromszor kapálják, majd ősszel a termést lapos, helyenként kétágú kapával fordítják ki. Az utóbbi évszázadban, különösen ahol nagy mennyiségben termelték, kiszántották. Prizmába rakják, arra előbb szalmát, majd földet terítenek, és így óvják a fagytól, és tartják el tavaszig.

82. ábra Paprikatörő lábbal hajtott mozsár (kölü).

82. ábra Paprikatörő lábbal hajtott mozsár (kölü).
Szeged. 1930-as évek

A napraforgó (Helianthus annuus L.) ma a legfontosabb olajat szolgáltató növény Magyarországon, melynek elterjedése még a burgonyánál is későbbi. A XVI. századi botanikus könyvekben ugyan már megtaláljuk rajzát, de ekkor még főúri kertek dísznövényeként tartják számon. A XVIII. század végén kiváló olaját is megismerték, ez egyszerre lendületet adott terjedésének. Eleinte a ház körüli kertekbe vetették, csak a múlt század első felében került ki a szántóföldekre. Jelentősebb mértékű termelése csak a század második felében indult meg, elsősorban ott, ahol vallási okokból az év jelentős részében nem disznózsírral, hanem olajjal főztek. A szántóföldeken, különösen a paraszti gazdaságokban a kukorica, burgonya szegélynövénye volt. {H-204.} Nagyobb mennyiségben a Nyírségben, a Dunántúl déli, délkeleti felében és a Duna-Tisza közén vetették. A levágott fejeket szekérrel szállították haza, a csűrben, tornácon, az udvar félreeső részén szárították, majd bottal, súlyokkal kiverték. Ez többnyire segítséggel végzett esti munka, de egyben szórakozás is, mely mesélésre, dalolásra adott alkalmat.

107. Krumpliszedés

107. Krumpliszedés
Bercel, Nógrád m.

108. Dohányvágó

108. Dohányvágó
Botpalád, Szabolcs-Szatmár m.

A paprika (Capsicum annuum L.) amerikai származású fűszernövény, mely nélkül a magyar konyhát ma el sem lehetne képzelni. Már a XVI. században előfordul nálunk a főúri kertekben, de ekkor még virágként, esetleg orvosságnak termelik. A XVIII. században egyszerre megszaporodnak az adatok, melyek arról tanúskodnak, hogy a parasztsághoz is eljutott. Minden valószínűség szerint ez a hullám dél felől érkezik, mely esetleg a bolgárkertészekkel vagy az ugyancsak délről vándorló bunyevácokkal lehetett kapcsolatban. Már korán két jelentős, mai napig is meglevő körzete alakult ki. Az egyik Szegeden és környékén, a másik ettől északra, Kalocsa vidékén. A kettő termelési eljárásában fontos különbségként említhetjük meg, hogy az előbbi helyen a palántát melegágyban nevelték, és úgy ültették ki, míg az utóbbin a paprikamagot egyenesen a földbe szórták, és annak kikelése után ritkították. {H-205.} A paprika nagyon kényes növény, amit kétszer, esetleg háromszor is meg kell kapálni. Ha mód és lehetőség adódik rá, öntözik is, különösen míg a palánták meg nem fogannak. Régebben Kisasszony-nap (szept. 8.) után kezdték szedni, újabban valamivel korábban, már augusztus végén. Az összeszedett paprikát rövid ideig fonnyasztják, majd felfűzik. Ez ugyancsak szórakozásra is alkalmat adó, közösen végzett munka, mely a késő éjszakába belenyúlt. A teljesen megszáradt paprikát, belsőrészének eltávolítása után, lábbal hajtott külüben (famozsár), nagyobb mennyiségben köves paprikamalomban, összetörték, darálták, majd megtisztították.

A dohány (Nicotiana L.) már a XVI. században ismertté vált hazánkban, de eleinte csak orvosságként alkalmazták. Elterjesztésében a törökök is részesek. A XVII. századtól egyre gyakoribbá válnak a dohányzást tiltó rendeletek, de ezek nem vezettek eredményre. A XVIII. század elején már nemcsak kertekben, hanem szántóföldön is termelték, és egyes falvakra vagy területekre kiterjedő körzetek jöttek létre. A dohány simítása éppen olyan társaságban végzett munka, mint amilyeneket már fentebb említettünk. A paprika és a dohány termesztői, mivel e növények különleges szakismereteket igényeltek, foglalkozási réteggé formálódtak, de míg az előbbi egy viszonylagos jómódot biztosított, addig a dohányosok, akik az uradalmaktól bérbe vett földeket művelték, lényegében alig haladták meg a mezőgazdasági cselédek életszintjét.

A kukorica (Zea Mays) Magyarországon már a termelésben is megjelent a XVII. század első felében. Az igénytelen növény gyorsan terjedt, és a kertekből hamar megtalálta az utat a szántóföldekre, annál is inkább, mert utána sokáig nem kellett kilencedet, tizedet fizetni. Vetett területe egyre inkább terjedt, és századunkban már megközelítette, {H-206.} időnként el is hagyta a búzáét. Ma a teljes magyar vetésterület mintegy negyede kukorica, de egyes tájakon a részesedése a 30 százalékot, sőt a 40 százalékot is meghaladja.

Művelése nagymértékben különbözött a korábban ismert gabonaneműekétől, bár kezdetben igyekeztek ahhoz igazítani. A gondosan kiválasztott magot egyszerűen a földre szórták, és leszántották, vagy a szántásra vetették, s beboronálták. A vetés idejét általában Szent György-nap (ápr. 24.) környékére teszik. A vetéshez számos hiedelem kapcsolódik, így a Dunántúl déli részében az első magvakat behunyt szemmel a szoknya hasadékán át vetették, hogy azt a rágcsálók meg ne találják. A vetés alatt a dohányzást tiltották, hogy a termés ne üszkösödjék (Nyírség). Ha vetés közben a napba néztek, akkor sok vörös csövet reméltek a termésben (Szatmár m.). Kemenesalján a vetés befejezésekor tojásszékét (sárgáját) ettek, hogy a csövek minél sárgábbá váljanak.

A szórva vetést a XIX. században egyre inkább a soros váltotta fel. Ehhez négyfokú vonalzót, jelölőt használtak, mellyel a szántáson a kukoricasorokat megjelölték. E mentén bottal szúrt vagy sarokkal előkészített lyukba dobták a szemeket, majd lábbal betakarták. A kapával történő vetést két személy végezte. Az egyik a kapával felemelte a földet, a másik aládobott 3–4 szemet. A vonalazást sokan úgy küszöbölték ki, hogy szántáskor minden harmadik barázdába csurgatták a szemeket, és ezt a következő fordulónál az eke betakarta. A sorbavetés megkönnyítésére a múlt században feltűnnek azok az eke gerendelyére erősíthető vetőalkalmatosságok, amelyeket fából az ügyesebb parasztemberek, vasból a helyi kovácsok készítettek.

A kukoricát a gyomosodás ellen a múlt században egyszer kapálták, és egyszer töltögették. Az első kapálásra nem sokkal a kikelés után került sor, amikor az egy bokorban levő növények közül csak a legerősebben fejlődőt hagyták meg. A töltögetést közvetlenül az aratás előtt végezték. A múlt század második felétől kezdve sokan ellenezték ezt a műveletet, ami a nagybirtokon meg is szűnt. A paraszti gazdaságokban azonban a halmozás az ország nagyobb részén egészen a kollektivizálásig megmaradt, mert úgy vélték, hogy a szél a megtámogatott tövet kevésbé tudja meghajlítani, kidönteni. A múlt század elején jelent meg a lókapa, melynek kezdeti formája tulajdonképpen egy kisebb méretű szimmetrikus ekéhez hasonlít. A nagyobb paraszti gazdaságokban ez csak a múlt század második felében jelentkezett, míg a szegényparasztokhoz lényegében el sem jutott. A kapáláshoz kapcsolódik Göcsejben ez a hiedelem: az első kapavágás földjével megdörzsölik markukat, mert az akkor nem törik fel. Dél-Dunántúl, ha lehetett, holdfogytával kapáltak, mert ekkor a gazt jobban ki lehetett irtani.

A magas növésű kukoricától nem lehetett messzire látni, ami a tolvajoknak nagyon kedvezett. Az érés kezdetétől fogva ezért a csősz állandóan a határban tartózkodott. Kunyhója mellé a pásztorokéhoz hasonló, 4–5 m magas oszlopot állított, melyen keresztbe a felkapaszkodást megkönnyítő fokokat ütött, így akármikor áttekinthette az őrzésére bízott kukoricást. A csőszöket kukoricával fizették, egy katasztrális hold után 30–100 csövet kaptak, és a tolvaj büntetésének egy {H-207.} része is őket illette. Másrészt a kukoricában esett minden kárt nekik kellett megfizetniük. A kukoricacsőszök az idősebb cselédek, pásztorok sorából kerültek ki.

83. ábra Kukoricacsuhé-bontó fák.

83. ábra Kukoricacsuhé-bontó fák.
Békés m. 1930-as évek

A kukorica általában szeptemberben érik meg, és ilyenkor kerül sor a törésre (l. 34. kép). Ennek már a korai időktől kezdve két formája ismeretes, aszerint hogy borítólevéllel vagy a nélkül törik le a kóróról. Az utóbbi esetben egy olyan kis, csuklóra köthető bontófát használnak, amivel végighasítják a csuhát, és kicsavarhatják a tiszta csövet. Az ilyen bontófa formája megegyezik azzal, amit valamikor az amerikai indiánok használtak. Sok adat mutat arra, hogy az Amerikát megjárt kivándorlók révén, a századforduló idején kerülhetett a magyar parasztság eszközkészletébe. A tisztán való törés a nagybirtokokról kiindulva egyre jobban terjedt.

A másik módszer szerint csuhéval együtt szedték a csöveket, és szekérrel szállították haza. Az udvaron vagy a csűrben nagy csomókba borították, és estére rokonokat, szomszédokat hívtak fosztásra. Ez az enyhe kora őszi esték legkedveltebb munkájának, szórakozásának számított. A kukoricafosztás fontos munka és sürgősen elvégzendő feladat is, mert a csöveket csuhésan, a megromlás veszélye nélkül nem lehet sokáig eltartani. A fosztáshoz sok hagyomány, szokás kapcsolódik, így különös jelentőséget tulajdonítanak annak, ha valaki piros csövet talál, ami azt jelenti, hogy a következő évben a szerencsés legény megházasodik, illetve a leány férjhez megy. A piros csövet a ház elejére akasztják, ami annak a jele: férjhez menendő lány van a házban.

109. Kukoricafosztás

109. Kukoricafosztás
Mezőkövesd

{H-208.} Kukoricafosztáskor ritkán marad el a maskarázás, amivel a legények ijesztgetik a lányokat. Fehér lepedőt vesznek magukra, a kukorica selyméből szakállt és bajuszt ragasztanak, esetleg tökből halálfejet vagy álarcot vágnak ki. így járnak egyik helyről a másikra. Fosztás közben dalok is előkerülnek, elsősorban azok, melyek valamilyen módon a kukoricához kapcsolódnak. A fosztó kiváló mesélési alkalom, de nem annyira a hosszú tündérmesékre, hanem inkább az ijesztőkre, hiedelemmondákra kerítenek sort, amelyeket nagy csendben hallgatnak. A mesélés az idősebbek tiszte, egy-egy jó mesélőt külön meghívnak a fosztóba, és neki dolgoznia sem kell. A segítőket rendszerint megkínálják gyümölccsel, főtt krumplival, kukoricával, amit mákkal szórnak meg, és mézzel édesítenek. Néha sütemény és egy-egy pohár bor is került. Mikor a tervezett munkát elvégezték, akkor citera, régebben duda hangjánál táncra is perdültek. A nagyobb fosztókban még zenészcigányt is fogadtak. A mulatság ritkán tartott éjfél utánig, hiszen másnap kora hajnalban folytatni kellett a törést.

84. ábra Régi formájú kukoricaszár-vágók.

84. ábra Régi formájú kukoricaszár-vágók.
Hódmezővásárhely, Csongrád m. XIX. század vége

A kukoricának nemcsak a csövét, hanem a szárát is felhasználták, ami közepes minőségű takarmánynak számított. A XIX. század első felében még sok helyen kinn hagyták, és téli időben a szarvasmarha a helyszínen legelte le. A múlt század második felében a takarmányszükség annyira fokozódott, hogy rendszeresen betakarították. Ezt sarlóval, nádvágóval, kaszapengéből készült szárvágóval, baltával vagy kapával végezték, országrészenként, illetve birtokkategóriánként változó formában. A szárat kévékbe kötötték, ezeket végükre állítva kúpokba rakták, majd a téli fagyon hazaszállították. Az udvaron vagy szérűskertben helyezték el, és tavaszra a szarvasmarhával etették fel. A megmaradt izék, éppen úgy, mint a földből gondosan kiszedett csutkatő, a síkságon települt magyar falvak egyik legfontosabb tüzelője volt.

A kukorica fejtése olyan téli foglalkozás, melynek nagyon sokféle változata él egymás mellett. A kukoricaszemek lemorzsolását, ha elég szárazak, legegyszerűbben kézzel végzik. Máskor két csövet dörzsölnek össze, de még inkább egy csutkadarabbal távolítják el a szemeket. Ennek megkönnyítésére előzőleg egy hegyes vasszerszámmal hosszában néhány sort letolnak. Máshol egy kis szék szélébe pengét ütöttek, és azon húzogatták a csöveket, a szemek pedig az alatta elhelyezett kosárba peregtek. A kézre húzható kukoricadörzsölők újabbaknak látszanak, ezek fogai szedik le a kukoricacső szemeit. Lényegében ugyanezen az elven alapulnak azok a dörzsölőszékek, melyeknek lapját szegekkel verték ki. Dunántúl délnyugati részében és Erdélyben régebben szokásban volt a kukorica cséplése is. Erdély a cséplőkosár hazája. Deszkaalján kis lyukakon hullik ki a szem, amikor egy meghajlított fával vagy fakalapáccsal verni kezdik a beleöntött csöveket. A múlt század közepétől kezdve terjedtek a kisebb-nagyobb, gyárilag vagy a falusi kovács által készített morzsológépek.

A történeti, nyelvészeti és néprajzi adatok összevetése után úgy látszik, hogy a kukorica művelésének a Kárpát-medencében két jellegzetes központja alakult ki: az egyik Erdély, a másik Dunántúl, annak is elsősorban déli része. Mindkét helyen korán megjelenik az új növény. Művelési, felhasználási módja világosan mutatja, hogy az egyik helyen a románok, a másikon a délszlávok lehettek a közvetítők.

{H-209.} A kukorica az étkezésben a kásanövényeket (köles, hajdina, alakor, árpa) szorította ki, és az élelmezésben ezek szerepét vette át. E növényeknek a takarmányozásban, elsősorban a disznóhizlalásban betöltött szerepe háttérbe szorult. Amikor a piacra történő hizlalás jelentősége a múlt század elejétől kezdve megnövekedett, ezzel együtt nőtt a kukorica vetésterülete is. Az emberi táplálkozásból lassan kiszorul, és felhasználása egyre inkább a takarmányozás irányába tolódik el. Ma már csak Erdély egyes részem és a Dunántúl néhány pontján készítenek belőle rendszeresebben ételeket.