Egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, a Patriarsije Prudin két férfiú jelent meg. Az egyik negyvenéves forma, kövérkés, alacsony, kopasz fekete emberke, szürke nyári öltönyt viselt, elegáns kalapját kezében tartotta, gondosan borotvált arcát istentelen nagy méretű, fekete csontkeretes pápaszem ékesítette. Társa jóval fiatalabb s vállasabb volt nála, borzas haján tarkójáig hátratolt kockás sapka; öltözéke kockás sportingből, gyűrött fehér nadrágból, fekete szandálból állt.

Az első nem volt más, mint Mihail Alekszandrovics Berlioz, egy vaskos irodalmi folyóirat szerkesztője, és vezetőségi elnöke az egyik legnagyobb moszkvai irodalmi társaságnak, melyet rövidítve TÖMEGÍR-nek szoktak nevezni; társa pedig Ivan Nyikolajevics Ponirjov, a fiatal költő, aki Hontalan néven szokta publikálni verseit.

A zöldellő hársak árnyékába érve a két író legelsősorban a "Sör, ásványvíz" feliratú, tarkára mázolt bódéhoz sietett.

És itt mindjárt elöljáróban meg kell említenünk ama szörnyűséges májusi est első furcsaságát. Sem a bódé körül, sem a Malaja Bronnaja utcával párhuzamos hosszú fasorban nem volt egy lélek sem. A késő délutáni órán, a tikkasztó hőségben, mikor már lélegzeni is alig lehetett, mikor a nap, Moszkva köveit fölhevítvén, a száraz ködben már a Szadovoje Kolco fölé hajolt, senki sem andalgott a hársak alatt, senki sem ült a padokon, a fasor kihalt volt.

- Ásványvizet kérek - mondta Berlioz.

- Ásványvíz nincs - válaszolta az eladónő a bódéban, és miért, miért sem, megsértődött.

- Sör van? - tudakolta Berlioz tikkadtan.

- Estére hozzák.

- Hát mi van? - kérdezte Berlioz.

- Kajszibarackszörp, de meleg.

- Mindegy, adjon kajszibarackszörpöt!

A szörp dús, sárga habot vetett, és a levegőt fodrászműhely szaga töltötte be. A két író felhajtotta, s azon nyomban csuklani kezdett. Fizettek, majd leültek az egyik padra arccal a tónak s háttal a Bronnaja utcának.

Ekkor jelentkezett a második furcsaság, mely egyedül csak Berliozra vonatkozott. Csuklása hirtelen abbamaradt, szíve nagyot dobbant, és egy pillanatra eltűnt valahová - aztán visszajött, de tompa tű volt belefúródva. Azonfelül pedig Berliozt merőben alaptalan, de szörnyű szorongás fogta el, olyan heves, hogy a legszívesebben nyomban elszaladt volna. Szorongva nézett körül, sehogy sem értette, mitől ijedt meg. Elsápadt, zsebkendőjével törölgette homlokát, és ezt gondolta: "Mi történt velem? Még sose éreztem effélét. Biztosan a szívem... Úgy látszik, kimerült vagyok, jó lenne mindent itt hagyni, ördög vigye... és elutazni kúrára Kiszlovodszkba..."

A rekkenő levegő ekkor összesűrűsödött a szeme előtt, és a sűrű levegőből igen-igen különös, áttetsző úriember materializálódott. Apró fején zsokésapka, kurta-furcsa kockás zakó rajta, ugyancsak levegőből szabott... Öles termet, de valószínűtlenül sovány, válla keskeny, s arckifejezése - hadd hívjam föl erre külön a figyelmet - csúfondáros.

Berlioz élete folyása úgy alakult, hogy nem szokott hozzá a rendkívüli jelenségekhez. Még jobban elsápadt, szeme kiguvadt, lelke riadtan tiltakozott: "Nem, ez lehetetlen!"

Sajnos azonban mégis lehetséges volt: a hórihorgas idegen, akin keresztül lehetett látni, ott ringatózott előtte jobbra-balra, lába nem érte a földet.

Berliozon ekkor úgy elhatalmasodott a rémület, hogy becsukta a szemét. És amikor újra kinyitotta, mit lát: a délibáb eloszlott, a pepitazakós eltűnt, s ugyanakkor a tompa tű is kiugrott szívéből.

- Füh, az ördögit! - nyögött fel a szerkesztő. - Te, Ivan, majdhogy meg nem ütött a guta a hőségtől! Még hallucináltam is... - Mosolyogni próbált, de a szemében még ott bujkált a rémület, keze remegett. Lassacskán azonban megnyugodott, zsebkendőjével legyezgette magát. - No, szóval... - mondta már eléggé vidáman, és folytatta a beszélgetést, amely a kajszibarackszörppel szakadt félbe.

A beszélgetés, amint később kitudódott, Jézus Krisztusról folyt. A szerkesztő ugyanis folyóirata következő számába nagy vallásellenes költeményt rendelt a költőnél. Ivan Nyikolajevics a poémát meg is írta, mégpedig igen rövid idő alatt, de a szerkesztőnek, sajnos, nem tetszett. Hontalan nagyon sötét színekkel ecsetelte ugyan főhősét, vagyis Jézust, a szerkesztő szerint mégis át kellett írni az egészet. Ezért most amolyan kiselőadást tartott a költőnek Jézus Krisztusról, hogy megmagyarázza műve alapvető hibáját.

Nehéz eldönteni, hogy mi vitte tévútra Ivan Nyikolajevicset: tehetségének láttató ereje, vagy pedig az a körülmény, hogy fogalma sem volt a kérdésről, amelyről költeményét írta, de annyi bizonyos, hogy Jézusa, hogy is mondjam, hús-vér, eleven Jézussá sikeredett, aki azonban nem volt éppen megnyerő egyéniség.

Berlioz pedig azt igyekezett bizonygatni a költőnek, hogy a probléma nem az, hogy milyen volt Jézus, jó-e, rossz-e, hanem azt kell kimutatni: Jézus mint személy sohasem élt, minden róla szóló történet kitalálás, mítosz, semmi más.

Megjegyzendő: a szerkesztő művelt, olvasott ember volt, s előadásában találóan hivatkozott az ókori történészekre, például a híres alexandriai historikusra, Filónra^[1] vagy a ragyogó műveltségű Josephus Flaviusra,^[2] akik soha egyetlen szóval sem említik Jézus létezését. Átfogó tudásának hála, Mihail Alekszandrovics többek közt még azt is közölhette az ifjú költővel, hogy Tacitus híres Annales[3]-ei tizenötödik könyvében, annak is a negyvennegyedik fejezetében, a Jézus keresztre feszítéséről szóló mondat nem egyéb, mint késői betoldás, hamisítvány.

A költőnek mindez újdonság volt, figyelmesen hallgatta Mihail Alekszandrovicsot, reá függesztve csillogó zöld szemét, s csak nagy ritkán csuklott, halkan szidva a szörpöt.

- Nincsen egyetlen keleti vallás - folytatta Berlioz -, amelyben egy szűz ne szülne istent. A keresztények nem találtak föl semmi újat, ugyanígy alkották meg Jézusukat, aki valójában sosem élt, sose létezett. Ezt kell kidomborítani a költeményben...

Berlioz magas tenorja ércesen szárnyalt a néptelen fasorban, és ahogy egyre mélyebben merészkedett a dzsungelbe, amelybe csak nagyon művelt ember hatolhat be nyaktörés kockázata nélkül, egyre több és több érdekes és hasznos adatot közölt az ifjú költővel az egyiptomi Oziriszről, Ég és Föld fiáról és istenéről, a föníciai Thammuzról, továbbá Mardukról, végül a kevésbé ismert, hatalmas Huitzilopochtliról, akit a mexikói aztékok hajdanában igen nagy tiszteletben részesítettek. És amikor Mihail Alekszandrovics fejtegetései során odáig jutott, hogy az aztékok tésztából is kicsiny Huitzilopochtli-figurákat gyúrtak - a fasorban feltűnt az első ember.

Utóbb, amikor - mi tűrés-tagadás - már késő volt, több intézmény is benyújtotta jelentésében ennek az embernek a személyleírását. E leírások összehasonlítása mindenkit meg kell hogy döbbentsen. Az első például azt állítja, hogy a jövevény alacsony növésű volt, aranyfogai voltak, és a jobb lábára sántított. A második szerint óriási termetű volt, koronái platinából voltak, és bal lábára sántított. A harmadik jelentés szűkszavúan közli, hogy a jövevénynek semmiféle különös ismertetőjele nem volt.

A magunk részéről hozzá kell fűznünk, hogy egyik személyleírás sem ér egy hajítófát sem.

Mindenekelőtt: az idegen egyik lábára sem sántított, s termetére nézve nem volt sem törpe, sem óriás, hanem egyszerűen magas. Ami a fogát illeti: baloldalt platina koronái voltak, jobboldalt arany koronái. Finom szürke öltönyt viselt, s lábán ugyanolyan színű külföldi cipőt. Szürke sapkája hetykén félrevágva, hóna alatt nád sétapálca, melynek fekete fogantyúja pudlifejet formáz. Negyven-egynéhány évesnek látszik. Szája kissé ferde. Arca simára borotvált. Haja barna. Jobb szeme fekete, a bal - hogy, hogy nem - zöld. Szemöldöke fekete, de az egyik magasabbra húzódott, mint a másik. Egy szó, mint száz: külföldi.

A pad előtt elhaladva, amelyen a szerkesztő meg a költő ültek, az idegen rájuk sandított, majd megállt, és váratlanul leült a szomszédos padra, kétlépésnyire a beszélgetőktől.

"Német" - állapította meg magában Berlioz.

"Angol - gondolta Hontalan. - Nini, hogy nincs melege abban a kesztyűben!"

Az idegen végigjártatta tekintetét a tó körül magasló házak négyszögén, és észrevehető volt, hogy mindezt először látja, és fölkelti érdeklődését. Előbb a felső emeleteket vizsgálgatta, melyeknek ablakaiban vakítóan tündökölt az alkonyodó s Berlioz számára mindörökre leáldozó nap, azután lejjebb tekintett, ahol az ablakok már estiesen elsötétültek; hunyorogva, leereszkedően elmosolyodott, két kezét sétapálcája fogantyújára tette, állát pedig kezére támasztotta.

Berlioz folytatta fejtegetéseit:

- Mulatságosan, szatirikusan írod le például Jézusnak, isten fiának a születését, de a dolog csattanója az, hogy Jézus előtt már egy egész sereg istenfia született, mint például a fríg Attisz, a perzsa Mitrasz. Azazhogy pontosabban szólva, egyik sem született meg, egyik sem létezett, Jézus sem, és ezért neked Jézus születése vagy a háromkirályok jövetele helyett azokat a képtelen mendemondákat kellene leírnod, amelyek ezeket az eseményeket beharangozták... Mert így a költeményedből az sül ki, hogy Jézus valóban megszületett!...

Hontalan visszatartotta a lélegzetét, hogy megpróbálja elfojtani csuklását, de csak annál kínosabban, hangosabban csuklott; Berlioz pedig abban a pillanatban elhallgatott, mert az idegen felállt, és odalépett hozzájuk.

Mind a ketten meglepetten néztek fel rá.

- Bocsássák meg, kérem, hogy ismeretlenül megszólítom önöket - kezdte a jövevény idegenszerű kiejtéssel, de korrekt szóhasználattal -, tudós beszélgetésük témája azonban annyira érdekel, hogy...

Udvariasan lekapta sapkáját, s így a két jó barát is - mit volt mit tennie - felállt, s meghajolt.

"Nem, mégis inkább francia..." - gondolta Berlioz.

"Alighanem lengyel..." - gondolta Hontalan.

Hozzá kell tennünk, hogy a költő a legelső pillanattól fogva utálta az idegent, Berlioznak ezzel szemben tetszett, azazhogy, ha nem is tetszett, de... hogy is mondjam... fölkeltette érdeklődését.

- Megengedik, hogy ide üljek? - kérdezte az idegen udvariasan, és a két jó barát önkéntelenül kissé félrehúzódott a padon, mire az idegen fürgén közéjük telepedett, és nyomban beszélni kezdett. - Ha nem tévedek, azt tetszett mondani, hogy Jézus sosem létezett? - fordult Berliozhoz, s rávillantotta zöld színű bal szemét.

- Jól hallotta, kérem - válaszolta udvariasan Berlioz. - Valóban azt mondtam.

- Milyen érdekes! - kiáltott fel az idegen.

"Mi az ördögöt akarhat ez tőlünk?" - gondolta Hontalan bosszúsan, de az idegen máris feléje fordult:

- És ön egyetért ezzel az állítással? - érdeklődött az idegen, miközben jobbra fordult, Hontalanhoz intézve szavait.

- Száz százalékig! - válaszolta a költő, mert szerette a pontos és félreérthetetlen megállapításokat.

- Bámulatos! - kiáltott fel a hívatlan társ, majd lopva körülnézett, s mély hangját lehalkítva folytatta: - Bocsássanak meg a tolakodásomért, de ha jól értettem, önök ezenfelül istenben sem hisznek? - És riadtan kikerekedő szemmel hozzátette: - Esküszöm, nem árulom el senkinek!

- Valóban nem hiszünk istenben - válaszolt Berlioz, a külföldi riadalmán mosolyogva. - De erről teljes nyíltsággal beszélhetünk.

Az idegen hátradőlt a padon, és örömében szinte visítva kérdezte:

- Önök ateisták?

- Igen, ateisták vagyunk - felelte Berlioz, Hontalan pedig magában dohogott: "No, ez is jól ránk akaszkodott, ez a külföldi golyhó!"

- Ó, hát ez igazán elragadó! - lelkendezett a furcsa idegen, és fejét ide-oda forgatva nézett felváltva hol egyikükre, hol másikukra.

- A mi országunkban az ateizmus cseppet sem meglepő jelenség - magyarázta Berlioz diplomatikus udvariassággal. - Minálunk a lakosság többsége már réges-régen tudatosan elvetette az istenről szóló meséket.

Az idegen ekkor különös dolgot művelt: felállt, és melegen megszorította a hüledező szerkesztő kezét, e szavakkal:

- Engedje meg, hogy szívből jövő köszönetemet fejezzem ki!

- Mit köszön meg neki? - tudakolta Hontalan pislogva.

- Ezt a rendkívül fontos információt, amely engem mint külföldi turistát módfelett érdekel - válaszolta az idegen csudabogár, jelentőségteljesen fölemelve mutatóujját.

A fontos információ láthatóan mély benyomást tett rá: riadtan tekintett körül, mintha azt várná, hogy minden háznak minden ablakából egy-egy ateista néz le reá.

"Nem, mégse lehet angol!" - gondolta Berlioz, Hontalan pedig ekképpen tűnődött: "Vajon hol tanult meg ilyen jól oroszul?" És még jobban elkomorult.

- Engedjenek meg még egy kérdést - folytatta most az idegen vendég, némi izgatott töprengés után. - Mit kezdjünk isten létének bizonyítékaival, melyeknek száma köztudomásúan: öt?

Berlioz elnézően, sajnálkozva mosolygott:

- Ajjaj! Egyik bizonyíték sem ér semmit, az emberiség ezeket réges-rég a lomtárba tette. Elvégre önnek is el kell ismernie, hogy a józan ész határain belül isten létét semmivel sem lehet bizonyítani.

- Bravó! - kiáltott fel az idegen. - Bravó! Ön teljes egészében megismétli a nyughatatlan vén Immanuel véleményét erről a kérdésről. De most jön a legnagyobb kuriózum: az öreg előbb megdöntötte mind az öt bizonyítékot, és aztán, mintegy magamagából csúfot űzve, ő maga felállított egy hatodikat.

- Kant^[4] bizonyítéka sem meggyőző - válaszolta finom mosollyal a művelt szerkesztő. - Nemhiába mondta Schiller, hogy Kant okoskodása erről a kérdésről csak rabszolgákat elégíthet ki, Strauss^[5] pedig egyenesen kinevette ezt a hatodik bizonyítékot.

Így beszélt Berlioz, s közben így tűnődött magában: "Mégis, ki lehet ez az illető? És miért beszél olyan jól oroszul?"

- Legjobb volna, ha azt a Kantot vagy két-három esztendőre diliházba csuknák ezért az elmefuttatásáért! - rikkantotta váratlanul Ivan Nyikolajevics.

- De Ivan! - korholta Berlioz zavartan, halkan.

Az idegent azonban nem botránkoztatta meg a javaslat, hogy Kantot elmegyógyintézetbe kéne csukni, sőt ellenkezőleg, elragadtatottan helyeselt.

- Úgy van, úgy van! - kiáltotta, és Berlioz felé fordított zöld bal szeme lelkesen csillant fel. - Ott volna a helye! Mondtam is neki akkor a villásreggelinél: "Már engedje meg, professzor uram, de valami nagyon zavarosat tetszett kifundálni. Okosnak lehet, hogy okos, de roppantul érthetetlen. Ezért még ki fogják csúfolni."

Berlioz kimeresztette a szemét: "Villásreggelinél? Kantnak?... Mit zagyvál ez összevissza?" - hüledezett.

- Diliházba azonban nem lehet őt csukatni - folytatta a külhoni férfiú a költőhöz fordulva, s Berlioz hüledezésével mit sem törődve -, azon egyszerű oknál fogva, hogy már több mint száz esztendeje elköltözött egy igen távoli vidékre, és onnét semmi módon nem lehet őt előszedni.

- Elég baj! - jegyezte meg a kötekedő költő.

- Bizony, én is sajnálom! - felelte az idegen szikrázó szemmel, majd így folytatta: - Engem azonban a következő kérdés foglalkoztat: ha isten nincs, akkor vajon ki irányítja az ember életét, és általában a földi eseményeket?

- Maga az ember irányítja - sietett a válasszal Hontalan; kissé ingerült volt a hangja, mert nem egészen értette a kérdést.

- Bocsánat - mondta az ismeretlen szelíden. - Ahhoz, hogy valaki irányítson, szükséges, hogy pontos tervekkel rendelkezzék valamelyes nem túlságosan rövid időszakra. Engedje meg mármost, hogy megkérdezzem: hogyan irányíthatja az ember a földi dolgokat, ha még nevetségesen rövid időre, nos mondjuk, egy ezredévre sem készíthet tervet... de ez még semmi: hiszen a saját holnapjáért sem kezeskedhet! Képzelje el például - az ismeretlen Berliozhoz fordult -, hogy ön, mondjuk, elkezdi irányítani a dolgokat, dirigálja embertársai életét meg a sajátját, egyre jobban rájön az ízére, amint mondani szokás, és akkor egyszer csak... hm-hm... tüdőszarkómája támad - itt az idegen bensőségesen elmosolyodott, mintha a szarkóma említése különös elégtétellel töltené el -, igen, tüdőszarkómája - ismételte a hangzatos szót, kandúr módra hunyorogva -, és ezzel befellegzett az irányításának! Senkinek a sorsa nem érdekli többé, csakis a sajátja. Családja hazudozni kezd. Ön rosszat sejtve egyik tudós orvostól a másikhoz szalad, majd kuruzslókat keres fel, a végén tán jósnőket is. Mind a három egyformán céltalan, amint ön is tudja. Hamarosan elérkezik a tragikus vég: az, aki nemrég még azt hitte, hogy irányít, mozdulatlan fekszik egy faládában, s a hátramaradók, belátván, hogy hasznát többé nem vehetik, elégetik a kemencében. De van még ennél is rosszabb: az ember például Kiszlovodszkba készül - az idegen ismét Berliozra sandított -, ez aztán igazán kicsiségnek látszik, de még ezt sem tudja megvalósítani, mert hogy, hogy nem, egyszer csak elbotlik, és a villamos alá esik! Azt állítja, hogy ezt is ő maga rendelte így? Nem helyesebb-e vajon azt hinni, hogy valaki más rendelkezett? - És az ismeretlen furcsán, kajánul felnevetett.

Berlioz figyelmesen hallgatta a kellemetlen előadást a szarkómáról meg a villamosról, és homályos aggodalom kezdte gyötörni. "Ez nem külföldi... nem idegen - gondolta magában. - Rendkívül furcsa alak... de vajon mi fán terem?"

- Úgy látom, szeretne rágyújtani! - fordult az ismeretlen most váratlanul Hontalanhoz. - Milyen cigarettát akar?

- Mért, olyan sokféle van magánál? - kérdezte a költő barátságtalanul, mert valóban elfogyott a cigarettája.

- Milyent óhajt? - ismételte az idegen.

- Hát, Márkát - vetette oda Hontalan.

Az ismeretlen fürgén elővette zsebéből cigarettatárcáját, és odakínálta a költőnek:

- Parancsoljon, Márka...

A költőt meg a szerkesztőt nem is az körülmény döbbentette meg a legjobban, hogy a tárcában történetesen épp a kívánt cigaretta volt található, hanem maga a cigarettatárca. Óriási méretű, színarany tárca volt, s tetején - mikor gazdája kinyitotta - briliánsokból kirakott háromszög villant kék-fehér tűzzel.

A két irodalmár ekkor kétfélét gondolt: "Mégis külföldi!" - vélekedett Berlioz, Hontalan pedig ilyesformán hüledezett: "Ejha, mi az ördög!..."

A költő és a tárcatulajdonos rágyújtottak, a nem dohányos Berlioz visszautasította, ekképpen morfondírozott magában:

"Majd olyasformán válaszolok neki, hogy: igen, az ember halandó, ezt senki sem tagadja. Mindazonáltal..."

De még végiggondolni sem ért rá, amikor az idegen megszólalt:

- Valóban, az ember halandó, de nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen-váratlan halandó, ez a bökkenő. Általában senki sem mondhatja meg, hogy mit csinál ma este.

"Valahogy igen furán csűri-csavarja a dolgot" - gondolta Berlioz, és így válaszolt:

- No, ez azért mégiscsak túlzás. A mai estét azért több-kevesebb pontossággal meg tudom mondani előre. Kivéve persze, ha a Bronnaján a fejemre esik egy tégla...

- A téglának ehhez semmi köze - vágott szavába nyomatékosan az ismeretlen. - A tégla magától sose esik senkinek a fejére. Önt pedig semmiképpen sem fenyegeti, azt elhiheti nekem. Ön másféle halállal fog meghalni.

- Talán bizony még azt is tudja, hogy milyennel? - tudakolta Berlioz nagyon is természetes iróniával, egyre jobban belemelegedve a különös társalgásba. - Megmondaná?

- Szívesen - válaszolta az ismeretlen. Fürkésző pillantással végigmérte Berliozt, mintha öltönyt készülne varrni neki, aztán efféléket mormolt: "Egy, kettő... Mercurius a második házban... a hold eltűnt... hat, szerencsétlenség, este... hét..." - végül fennhangon, örvendezve kijelentette: - Levágják a fejét!

Hontalan mérgesen, hüledezve meredt az ismeretlenre, Berlioz pedig fancsali mosollyal kérdezte:

- Úgy, és ki vágja le a fejemet? Ellenségek? Intervenciósok?

- Nem, egy fiatal orosz nő. Komszomol-tag.

- Hm... - hördült fel Berlioz, akit mértéken felül bosszantott az ismeretlen idétlen tréfája. - Már bocsásson meg, de ez azért nem nagyon valószínű.

- Én is kérem, bocsásson meg nekem - válaszolta az ismeretlen -, de ez a színtiszta igazság. Már az imént is szerettem volna megkérdezni, mit szándékozik csinálni ma este, amennyiben nem titok?

- Semmiféle titok nincs benne. Most hazamegyek a Szadovajára, este tízkor pedig ülést tartunk a TÖMEGÍR-ben, és én fogok elnökölni.

- Ez, sajnos, lehetetlen - jelentette ki az idegen határozottan.

- És miért, ha szabad kérdeznem?

- Azért - felelte az idegen, és hunyorogva nézett fel az égre, ahol fekete madarak keringtek nesztelenül, az esti hűvösség előérzetében -, azért, mert Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nemcsak megvette, hanem ki is öntötte. Az ülést ezek szerint nem fogják megtartani.

A hársak alatt síri csend támadt, ami nem is csoda.

- Már engedje meg... - kezdte Berlioz hosszú hallgatás után, és értetlenül meredt az idegenre, aki ennyi badarságot hord össze -, hogy kerül ide a napraforgóolaj... és miféle Annuskáról van szó?

- Majd én megmondom, hogy kerül ide a napraforgóolaj - szólt közbe Hontalan, aki nyilván eltökélte, hogy hadat üzen a tolakodó idegennek. - Nem fordult elő önnel életében, polgártárs, hogy elmegyógyintézetbe csukták?

- De Ivan! - korholta barátját Mihail Alekszandrovics.

Az idegen azonban egyáltalán nem sértődött meg, vígan kurjantotta:

- Dehogynem! Nem is egyszer! - mondta nevetve, de a szemét, amely nem nevetett, ezenközben egy pillanatra sem vette le a költőről. - Hol nem jártam én már életemben! Csak azt sajnálom, hogy nem értem rá megtudakolni a professzortól, mi az a szkizofrénia. Ezt már önnek személyesen kell tőle megkérdeznie, Ivan Nyikolajevics!

- Honnét tudja a nevemet?

- Már engedje meg, Ivan Nyikolajevics, ki ne ismerné magát? - Azzal az idegen előhúzta zsebéből a Lityeraturnaja Gazeta[6] előző napi számát, s Ivan Nyikolajevics az első lapon megpillantotta saját fényképét, alatta pedig a verseit. Hírnév és népszerűség e tegnap még olyannyira örvendetes bizonyítéka azonban most egy cseppet sem tette boldoggá.

- Bocsánat, nem tudna várni egy pillanatig? - kérdezte elboruló arccal. - Szeretnék valamit mondani a barátomnak.

- Hogyne, tessék csak! - mondta előzékenyen az ismeretlen. - Olyan kellemes itt a hársfák alatt, és igazán nem sietek sehová.

A költő ezalatt félrehúzta Berliozt:

- Ide hallgass, Misa! - suttogta. - Ez az alak nem turista, hanem kém. Orosz emigráns, aki idemerészkedett. Szólítsd fel, hogy igazolja magát, másképp meglóg...

- Azt hiszed? - kérdezte Berlioz idegesen, s magában hozzátette: "Ivannak alighanem igaza van..."

- Higgyél nekem - suttogta tovább a költő. - Hülyének tetteti magát, hogy kifaggasson. Hallod, milyen jól beszél oroszul! - Közben az idegen felé sandított, attól félt, hogy megszökik.

- Gyere, tartóztassuk fel, nehogy meglógjon...

És kézen fogva odarángatta Berliozt a padhoz.

Az idegen időközben felállt a lócáról, sötétszürke kötésű könyvecskét, erős papírból készült borítékot és névjegyet tartott a kezében.

- Bocsássanak meg, hogy a vita hevében elfelejtettem bemutatkozni. Tessék, itt a névjegyem, az útlevelem és a meghívólevelem, hogy jöjjek Moszkvába konzultánsnak - mondta nyomatékosan, és farkasszemet nézett a két irodalmárral.

Barátaink zavarba estek. "Az ördögbe is, mindent hallott..." - gondolta Berlioz, és udvarias kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíváncsi a bemutatott dokumentumokra. Mialatt az idegen odakínálta őket a szerkesztőnek, a költőnek sikerült meglátnia a névjegyen az idegenszerű betűkkel nyomott "professzor" szót, és családnevének kezdőbetűjét: "W..."

- Örvendek a szerencsének - mormolta ezalatt a szerkesztő zavartan, és az idegen zsebre vágta iratait.

A kapcsolat ilyesformán legalizálódott, s mind a hárman visszaültek a padra.

- Önt tehát konzultánsi minőségben hívták meg hozzánk, professzor? - tudakolta Berlioz.

- Igen.

- Ön német? - kérdezte Hontalan.

- Márminthogy én? - A professzor gondolkodóba esett. - Igen, talán német vagyok...

- De kitűnően beszél oroszul - jegyezte meg Hontalan.

- Ó, általában poliglott vagyok, számos nyelven beszélek.

- És mi a szakmája? - kérdezte Berlioz.

- A fekete mágia szakembere vagyok.

"Nesze neked!" - kattant valami Mihail Alekszandrovics fejében.

- És... és ebben a minőségben hívták meg ide hozzánk? - hebegte.

- Igen, ebben a minőségemben - erősítette meg a professzor, és magyarázóan hozzátette: - A moszkvai Állami Könyvtárban ugyanis eredeti kéziratokra bukkantak Aurillaci Herberttől,^[7] a tizedik századbeli fekete mágustól. Ezeket kell megfejtenem, mivel én vagyok ennek az egyetlen specialistája a világon.

- Á, ön tehát történész? - kérdezte Berlioz tiszteletteljesen, óriási megkönnyebbüléssel.

- Historikus is vagyok - bólintott a tudós, és aztán, látszólag minden összefüggés nélkül, hozzátette: - Ma este érdekes história színhelye lesz a Patriarsije Prudi...

Majd a két irodalmár óriási megdöbbenésére, a professzor intett, hogy hajoljanak közelebb hozzá, és a fülükbe súgta:

- Vegyék tudomásul, hogy Jézus Krisztus igenis létezett.

Berlioz kényszeredetten elmosolyodott:

- Nézze, professzor úr, mi tiszteljük az ön hatalmas tudását, de ebben a kérdésben más az álláspontunk.

- Nem kell ide semmiféle álláspont - mondta a különös professzor. - Jézus létezett, és punktum.

- Valamiféle bizonyítékra azért szükség volna... - kezdte Berlioz.

- Nem kell ide semmiféle bizonyíték - vágta el a professzor, és halkan folytatta, miközben idegenszerű kiejtése furcsa módon eltűnt: - Mi sem egyszerűbb: a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napja...

A tavaszi Niszán^[8] hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus^[9], vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes^[10] palotájának két szárnya közt húzódott.

A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnal óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül. Az udvar mélyéről, a hátsó épületekből, ahol a prokurátort Jerusalaimba kísérő katonaság, a 12-es Villám-légió^[11] első cohorsa^[12] volt bekvártélyozva, gyenge füstfelhő terjengett a kert felső részén át az oszlopcsarnokig, és a kesernyés füstbe - mely arról tanúskodott, hogy a hat centuria^[13] szakácsai már hozzáláttak az ebédfőzéshez - ugyanaz a zsíros rózsaillat keveredett.

"Istenek, istenek, miért büntettek engem?... Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség... a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás... nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés... a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem..."

A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszéket: a prokurátor nem nézett senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt - még a beszéd is nehezére esett:

- A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?^[14]

- Igenis, prokurátor - válaszolta a titkár.

- És hogy döntött?

- Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion^[15] halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.

A prokurátor arca megrándult.

- Vezessék elém a vádlottat - szólt halkan.

És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont^[16] viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a prokurátorra.

Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:

- Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?

Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, csak az ajka mozgott. Azért ült úgy, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani pokoli fájdalommal lüktető fejét.

A megkötözött kezű fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt:

- Hidd el, jó ember...

De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:

- Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok... és ez igaz. - Majd éppoly monoton hangon hozzátette: - Hívják ide Patkányölő centuriót...

Úgy rémlett, az oszlopcsarnok elsötétült, midőn Marcus, az első század centuriója, aki a Patkányölő gúnynevet viselte, megjelent a prokurátor előtt. Egy fejjel volt magasabb a légió legmagasabb katonájánál, és olyan széles volt a válla, hogy eltakarta a még alacsonyan járó napot.

A prokurátor latin nyelven szólt hozzá:

- Ez a vádlott engem "jó ember"-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.

A mozdulatlan prokurátor kivételével mindenki tekintete Patkányölő Marcust kísérte, amint intett a fogolynak, jelezvén, hogy kövesse.

Patkányölőt általában mindenütt mindenki szemmel tartotta, ahol csak megjelent, az óriás termete miatt, és aki először látta, annak is feltűnt, hogy a centurio arca el van éktelenítve: orrát szétlapította egy germán buzogány.

Marcus nehéz csizmája súlyosan dobogott a mozaikpadlón, a fogoly nesztelen léptekkel követte; néma csend terült az oszlopcsarnokra, hallatszott, amint a kertben gerlék turbékolnak, és a szökőkút vize dallamos, bonyolult melódiáját csobogja.

A prokurátor szeretett volna felállni, halántékát a vízsugár alá tartani, és úgy maradni sokáig, mozdulatlanul. De tudta, hogy ez sem használna.

A megkötözött embert kivezették az oszlopcsarnokból a kertbe. A Patkányölő az egyik bronzszobor tövében rostokoló legionárius kezéből kivette a korbácsot, kissé meglendítette, és a fogoly vállára csapott. Mozdulata hanyag és könnyed volt, de a fogoly azon nyomban összeesett, mintha levágták volna a lábát; lélegzete elakadt, arcából kiszaladt a vér, szeme elborult.

Marcus bal kezével könnyedén felkapta a földön fekvő embert, mint az üres zsákot, talpra állította, és dünnyögve, hibás arameus kiejtéssel odavetette:

- Római prokurátort nevezni hégemónnak.^[17] Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek?

A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt:

- Értlek. Ne üss meg.

Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt.

Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:

- A nevet.

- Az enyémet? - kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.

- A magamét tudom - mondta a prokurátor halkan. - Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.

- Jesua - sietett válaszolni a rab.

- Gúnyneved van?

- Ha-Nocri.^[18]

- Hol születtél?

- Gamalában. - És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északra van egy Gamala nevű város.

- Vérség szerint hová tartozol?

- Magam sem tudom pontosan - válaszolta a rab megélénkülve. - Szüleimre nem emlékszem. Azt mondták, atyám szíriai volt...

- Állandó lakhelyed?

- Állandó lakhelyem nincs - felelte a rab röstelkedve. - Városról városra járok.

- Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy - állapította meg a prokurátor, majd megkérdezte:

- Vannak hozzátartozóid?

- Nincs senkim. Egyedül vagyok a világon.

- Tudsz írni-olvasni?

- Tudok.

- Beszélsz-e más nyelven az arameuson kívül?

- Beszélek görögül.

A prokurátor duzzadt szemhéja kissé fölemelkedett, szenvedéstől hályogos fél szeme a rabra tekintett. A másik zárva maradt. Azután görögül szólalt meg a helytartó:

- Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?

A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt:

- Soha életemben, jó emb... - itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát - soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.

A titkár, aki alacsony asztalka fölé görnyedve jegyezte a fogoly vallomását, meglepetten tekintett fel e szavakra, de nyomban ismét pergamenje fölé hajolt.

- Ünnepre sokféle fajta ember csődül ebbe a városba. Van köztük mágus, asztrológus, jövendőmondó, gyilkos... hazudozó is akad - mormolta egykedvűen a prokurátor. - Te például a hazudozókhoz tartozol. Itt világosan meg van írva: a templom lerombolására uszította a népet. Így vallottak a tanúk.

- Azok a jó emberek... - kezdte a rab, és sietve hozzátette: - ...hégemón... - majd így folytatta: - ...nem tanultak semmit, és mindent összezavartak, amit mondtam. Attól tartok, ez a zűrzavar még hosszú ideig el fog tartani. És mindennek az az oka, hogy ez az ember nem jegyzi fel híven a szavaimat.

Csend lett. Most már két szenvedő szem tekintett a rabra súlyos szemhéja alól.

- Utoljára mondom, ne játszd az őrültet, te lator - szólt Pilátus lágyan, monoton hangon. - Nem sok az, amit rólad följegyeztek, de ahhoz éppen elég, hogy felkössenek.

- Nem, nem, hégemón - tiltakozott a rab, és minden idegszála megfeszült abbeli igyekezetében, hogy meggyőzze a helytartót. - Állandóan a nyomomban van azzal a kecskebőr pergamennel, és szüntelenül ír, jegyez. De én egyszer belenéztem a följegyzéseibe, és megrémültem. Egy árva szót sem mondtam mindabból, ami ott fel van írva. Kérve kértem: "Légy szíves, égesd el a pergamenedet!" De kitépte a kezemből, és elszaladt vele.

- Kiről beszélsz? - kérdezte Pilátus kelletlenül, és megérintette halántékát kezével.

- Lévi Mátéról^[19] - magyarázta a rab készségesen. - Vámszedő volt, a Béthfagéba vezető úton találkoztam vele először a fügéskert sarkánál, és szóba elegyedtünk. Eleinte rossz szemmel nézett, sértegetett, azazhogy azt hitte, megsért, ha kutyának nevez. Jómagam személy szerint - folytatta mosolyogva - semmi rosszat sem látok ebben az állatban, amiért megsértődnék, ha így szólítanak...

A titkár abbahagyta az írást, és meglepetten pillantott - nem a rabra, hanem a helytartóra.

- ...de mire végighallgatott, lassan megenyhült - folytatta Jesua. - A végén eldobta a pénzt, és azt mondta, velem jön...

Pilátus elmosolyodott a fél arcával, hogy előtűntek megsárgult fogai, majd egész törzsével a titkárhoz fordult:

- Ó, Jerusalaim városa, mi minden nem történik benned! Halljátok ezt? A vámszedő eldobta a pénzét az országúton!

A titkár nem tudván, mit válaszoljon, a legokosabbnak látta, hogy pontosan utánozza ura mosolyát.

- Igen, azt mondta, hogy megutálta a pénzt - magyarázta Jesua, hogy megindokolja Lévi Máté különös viselkedését, majd hozzáfűzte: - Azóta társamul szegődött.

A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom^[20] lószobrai fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a különös latrot, és csupán két szót szólni: "Akasszátok fel!" Igen, elkergetni a kísérő katonákat is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon, hideg vizet kérni, elhaló hangon odahívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t. És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.

Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltennie.

- Lévi Máté? - ismételte fátyolos hangon, és behunyta a szemét.

- Igen, Lévi Máté - szólt a vékony, magas férfihang, amely bántotta a helytartó fülét.

- De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.

A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta:

- Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.

- És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság?

"Istenek! - gondolta magában eközben a helytartó. - Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz... az agyam cserbenhagy..." És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal teli serleg: "Mérget, ide azt a mérget..."

És újra meghallotta azt a hangot:

- Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez a ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.

A titkár a rabra meresztette szemét, s nem jegyezte fel szavait.

Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár a hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle.

A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült a karosszékébe.

A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl, csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.

- Most már mindennek vége, és én örülök ennek - folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett Pilátusra. - Azt tanácsolnám neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar... - a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a napba - a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek, úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol. - A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. - Csak az a baj - folytatta a megkötözött fogoly, akit senki se hallgattatott el -, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú az életed, hégemón! - És a beszélő mosolyogni merészelt.

A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót.

Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:

- Oldozzátok fel a kezét.

A kísérő legionáriusok egyike a földre dobbantotta kopjáját, átadta egyik társának, aztán odament, és leoldozta a kötelet a rab kezéről. A titkár fölvette a földről a tekercset, s elhatározta, hogy egyelőre nem ír fel semmit, és semmin sem lepődik meg.

- Valld meg - kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?

- Nem, prokurátor, nem vagyok orvos - válaszolta a rab, és élvezettel dörzsölgette fájó, dagadt, kivörösödött csuklóját.

Pilátus sandán, gyanakodva fúrta bele tekintetét a fogolyéba, és szemében már nyoma sem volt a homálynak, felvillant benne a mindenki által jól ismert szikra.

- Meg sem kérdeztelek: talán bizony latinul is tudsz?

- Tudok - válaszolta a rab.

Pilátus sárgás arca megpirosodott, s most latinra fordította a szót:

- Honnét tudtad, hogy a kutyát akartam hívni?

- Mi sem egyszerűbb - felelte a rab, ugyancsak latinul. - Kezedet végighúztad a levegőn - s a rab megismételte Pilátus mozdulatát -, mintha meg akarnád simogatni, és az ajkad...

- Értem - mondta Pilátus.

Egy ideig hallgattak, aztán Pilátus megismételte a kérdést, ezúttal görögül:

- Tehát orvos vagy, ugye?

- Nem, nem - tiltakozott a rab. - Hidd el, nem vagyok orvos.

- Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt állítod tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le... vagy égessék fel, vagy valamely más módon pusztítsák el a templomot?

- Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyengeelméjűnek látszom?

- Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek - válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott, furcsa, ijesztő mosollyal. - Esküdj meg hát, hogy nem cselekedtél semmi effélét.

- Mire akarod, hogy esküdjem? - kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.

- Mondjuk... az életedre - ajánlotta a prokurátor. - A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.

- Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? - kérdezte a rab. - Nos, ha ezt hiszed, erősen tévedsz.

Pilátus összerezzent, és fenyegetően dünnyögte:

- Én elvághatom ezt a hajszálat!

- Ebben is tévedsz - mondta a rab, sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. - Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!

Pilátus elmosolyodott:

- Igen, igen, most már nem kételkedem benne, hogy a jerusalaimi szájtátók csapatostul szegődtek a nyomodba. Nem tudom, ki függesztette a helyére a nyelvedet, de akárki volt, ügyesen csinálta. Egyébként mondd csak, igaz-e, hogy a susai kapun át vonultál be Jerusalaimba, szamárháton, és a csőcselék, amely kísért, üdvrivalgásával úgy köszöntött, mint valami prófétát? - És a prokurátor a pergamentekercsre mutatott.

A fogoly hüledezve nézett a prokurátorra.

- De hisz nincs is szamaram, hégemón! Igaz, valóban a susai kapun érkeztem Jerusalaimba, de gyalogszerrel, és csupán az egy Lévi Máté kíséretében, és senki semmit sem kiáltott felém, hiszen akkor senki sem ismert ebben a városban.

- Ismered-e a következő három személyt - kérdezte Pilátus, és le sem vette a szemét a fogolyról eközben: - egy bizonyos Dismast, egy Gestas nevezetűt, és harmadszor Bar-Rabbant?^[21]

- Nem, ezeket a jó embereket nem ismerem.

- Igazán nem ismered?

- Igazán.

- Most pedig mondd meg nekem, miért használod állandóan ezt a kifejezést: "jó emberek"? Mindenkit így szólítasz?

- Mindenkit - erősítette meg a rab. - Rossz ember nincs a világon.

- Ezt először hallom - mosolygott Pilátus. - De meglehet, nem ismerem eléggé az életet... A továbbiakat nem kell jegyezned! - fordult titkárához, holott az amúgy sem írt fel semmit; majd folytatta a beszélgetést a rabbal: - Talán egy görög könyvben olvastál erről?

- Nem, önállóan jutottam erre az eredményre.

- És ezt hirdeted?

- Igen, ezt hirdetem.

- Itt van például Marcus centurio, akit Patkányölőnek neveznek: szerinted ő is jó ember?

- Ó, igen, csak persze boldogtalan. Amióta a jó emberek elcsúfították az arcát, azóta durva lett és kegyetlen. Vajon ki tette ezt vele? Érdekes volna megtudni.

- Közölhetem veled - mondta Pilátus -, mivel szemtanúja voltam. A jó emberek úgy vetették rá magukat, mint a kopók a medvére. A germánok ráakaszkodtak a nyakára, karjára, lábára. A gyalogsági manipulus^[22] ugyanis csapdába került, és ha oldalról nem tör be egy lovas turma,^[23] amelyet én vezettem, akkor te, filozófus, ma nemigen beszélgethetnél a Patkányölővel. Ez az idistavisusi csatában^[24] történt, a Lidércek Völgyében.

- Ha beszélgethetnék vele, bizonyára erősen megváltozna - mondta ábrándosan a fogoly.

- Azt hiszem, nem nagy örömet szereznél a légió parancsnokának, ha beszélgetést akarnál kezdeményezni a tisztjeivel vagy a katonáival. Erre egyébként szerencsére nem is lesz alkalmad, s erről legelsősorban jómagam fogok gondoskodni.

Az oszlopcsarnokba ekkor berepült egy fecske. Kört írt le az aranyozott mennyezet alatt, majd leereszkedett, hegyes szárnyával meglegyintette az egyik fülkében álló bronzszobor arcát, aztán eltűnt az egyik oszlopfő mögött. Talán ott akart fészket rakni.

Mialatt a fecske röptét figyelte, a prokurátor fejében, melyet immár tisztának, könnyűnek érzett, a következő formula alakult ki: a hégemón felülvizsgálta a Jesua nevű vándorfilozófus - gúnynevén Ha-Nocri - ügyét, és benne bűnt nem talált. Kiváltképpen nyomát sem lelte bármiféle összefüggésnek nevezett egyéni tettei és a közelmúltban Jerusalaimban történt zavargások között. A vándorfilozófus elmebetegnek találtatott, minek következtében a hégemón nem hagyja jóvá a Kis Szinhedrion által hozott halálos ítéletet. Tekintettel azonban arra, hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak Jerusalaimban, a helytartó kiutasítja őt a városból, és száműzi a Földközi-tenger partján lévő Caesarea Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel.

Már csak az volt hátra, hogy ezt a határozatot tollba mondja titkárának.

A fecske most éppen a hégemón feje fölött suhant el, majd a szökőkút medencéjét súrolta, és kiröppent az oszlopcsarnokból. A prokurátor felnézett a rabra, és észrevette, hogy mellette valósággal lángol a poroszlop.

- Ez is őróla szól? - kérdezte titkárától, aki másik pergament nyújtott át neki.

- Nem, sajnos nem - válaszolta a titkár meglepő módon.

- Mi van még? - kérdezte Pilátus elkomorulva.

Mikor elolvasta a pergament, arca még jobban elváltozott. Sötét vérhullám tolult fejébe, nyakába, vagy talán valami más történt - elég az hozzá, arca elveszítette sárgás színét, sötétvörösre pirult, és szeme mintegy visszahúzódott üregébe.

Talán ezt is a halántékába tóduló s ott lüktető vérhullám okozta: a prokurátor látása is elhomályosult. Úgy rémlett neki, hogy a fogoly feje elúszott valahová, s helyette másik fej tűnt fel a vállain. Ezt a kopasz fejet ritka fogú aranydiadém koronázta; homlokán kerek, nyílt seb éktelenkedett, mely lemarta a bőrt, s be volt kenve írral. Beesett, fogatlan száj, zsarnoki jellemre valló lecsüngő alsó ajak. És mintha eltűntek volna a csarnok rózsaszínű márványoszlopai, s a távolban Jerusalaim háztetői; minden elsüllyedt Capri kertjeinek sűrű zöldjében. Hallásával is történt valami: mintha távolból halk, fenyegető harsonaszó hangzanék, és dölyfös orrhang dünnyögné elnyújtva a szavakat: "A felségsértésről szóló törvény..."

Furcsa, összefüggéstelen, kusza gondolatfoszlányok suhantak át a helytartó elméjén. "Elveszett!" Majd: "Elvesztünk!..." És valami badar ötlet - a halhatatlanság; ez a halhatatlanság azonban, ki tudja, miért, elviselhetetlen bánatot keltett.

Pilátus összeszedte magát, elhessegette a látomást, visszatért az oszlopcsarnokba, és ismét meglátta maga előtt a rab szemét.

- Válaszolj nekem, Ha-Nocri - szólalt meg, és furcsán nézett Jesuára: arckifejezése fenyegetett, de tekintete riadt volt. - Mondtál-e valaha valamit a nagy császárról? Válaszolj: mondtál, vagy... nem mondtál? - A "nem" szót valamivel erősebben megnyomta, mint ahogy a legfelső bíróhoz illik, s tekintetével mintha valamilyen gondolatot akart volna közölni a rabbal.

- Igazat mondani könnyű és kellemes - szólt a rab.

- Nem kell tudnom, kellemes-e neked az igazat megmondani vagy sem - válaszolta Pilátus fojtottan, ingerülten. - De neked mindenesetre igazat kell mondanod. Hanem alaposan mérlegelj minden szót, másképpen halálod nemcsak elkerülhetetlen, hanem gyötrelmes is lesz.

Ki tudja, mi történt Judea helytartójával, de arra vetemedett, hogy fölemelje kezét, mintha a napsütés ellen akarna védekezni, és tenyere védőpajzsa mögül intő, figyelmeztető pillantást küldjön a rab felé.

- Válaszolj tehát - folytatta: - Ismersz-é egy bizonyos Keriáth-béli Júdást,^[25] és beszéltél-e vele a császárról vagy bármi egyébről?

A fogoly készségesen válaszolt:

- A dolog úgy történt, hogy tegnapelőtt este a templom előtt megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki magát Júdásnak nevezte, s úgy mondta, Keriáth városából származik. Meghívott az Alsóvárosban lévő házába, megvendégelt...

- Jó ember? - kérdezte Pilátus, és szemében sátáni tűz villant meg.

- Nagyon jó ember, és igen tudni vágyó - erősítette meg a fogoly. - Nagy érdeklődést tanúsított eszméim iránt, szívesen fogadott...

- Lámpást gyújtott... - vetette közbe Pilátus halkan, a fogoly hanghordozásához alkalmazkodva, és szeme ismét megvillant.

- Igen, lámpást is gyújtott - hagyta rá Jesua, kissé meglepődve a helytartó tájékozottságán. - Kifaggatott, mi a véleményem az államhatalomról. Ez a kérdés roppantul érdekelte.

- És mit mondtál neki? - kérdezte Pilátus. - Vagy most azt fogod válaszolni, hogy elfelejtetted? - És hangjából már reménytelenség csendült ki.

- Többek közt azt mondtam neki, hogy minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle más központi hatalom. Az emberiség az igazság és méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem lesz szükség.

- Tovább!

- Tovább nincs - mondta a fogoly. - Ekkor emberek szaladtak be, megkötöztek, és a börtönbe vittek.

A titkár erősen figyelt, nehogy egyetlen szót is elszalasszon, s közben gyorsan jegyzett a pergamenre.

Pilátus fáradt, fátyolos hangja hirtelen megnőtt, megerősödött.

- Nincs, nem volt, és nem lesz a földön nagyobb és az embereknek kedvesebb hatalom, mint Tiberius^[26] császáré!

És a helytartó gyűlölködő tekintettel súrolta a titkárt meg a kísérő katonákat. Majd egyre emeltebb hangon folytatta:

- Nem a te dolgod, hogy ítéletet mondj fölötte, te esztelen bűnöző. - Rárivallt a kísérő katonákra: - Takarodjatok innét! - Majd titkárához fordult: - Hagyj magamra a vádlottal, itt államügyek forognak kockán.

A katonák vállukra tették lándzsájukat, és ütemesen dobogva megvasalt caligájukkal,^[27] elhagyták az oszlopcsarnokot. Utánuk a titkár is kiment.

A hallgatást egy ideig csak a szökőkút csobogása törte meg. Pilátus elnézte, ahogy a cső felett víztányérka keletkezett, megdagadt, szélei letöredeztek, és sugárban hullottak alá.

Elsőnek a fogoly szólalt meg:

- Úgy látom, valami baj lett abból, hogy én ezzel a keriáthi ifjúval elbeszélgettem. Úgy sejtem, hégemón, hogy azt a Júdást hamarosan szerencsétlenség éri, és szívből sajnálom őt.

A helytartó sokatmondóan mosolygott.

- Azt hiszem, van a világon valaki, akit jobban sajnálhatnál, mint azt a Keriáth-béli Júdást, s akinek sokkal rosszabbra fordul a sorsa... Nos, teszerinted tehát Marcus, a Patkányölő, a hidegvérű és lelketlen gyilkos, mindazok, akik, mint látom - s a prokurátor Jesua véraláfutásos arcára mutatott -, összevertek téged a beszédeidért, Dismas és Gestas, a latrok, akik cimboráikkal négy katonát megöltek, végül Júdás, az aljas áruló... szerinted ezek mind jó emberek?

- Igen - felelte a rab.

- És eljő az igazság országa?

- Eljő, hégemón - felelte határozottan Jesua.

- Sose jön el! - üvöltött fel Pilátus olyan félelmetes erővel, hogy Jesua hátrahőkölt. Így üvöltötte sok évvel azelőtt a Lidércek Völgyében lovas katonáinak: "Üssétek! Vágjátok! Mentsétek meg a Patkányölőt!" Most még jobban fölemelte vezényléstől berekedt hangját, hogy odakinn a kertben is meghallják: - Bűnös vagy! Bűnös! Bűnös! - Majd halkan megkérdezte: - Jesua Ha-Nocri, hiszel te valamiféle istenekben?

- Egy az Isten - felelte Jesua. - Őbenne hiszek.

- Akkor imádkozzál hozzá! Imádkozzál! Különben - s hangja elfúlt -, amúgy sem segít... Van feleséged? - kérdezte hirtelen; maga sem értette, mi ütött belé.

- Nem, nincsen. Magam vagyok.

- Gyűlölöm ezt a várost... - mormolta magában a prokurátor, és válla megrándult, mintha a hideg rázná, kezét összedörzsölte, mintha mosná. - Jobb lett volna neked, ha előbb szúrnak le, mielőtt azzal a Keriáth-bélivel találkozol.

- Bocsáss el engem, hégemón - kérte a rab váratlanul, és hangjából aggodalom csendült ki. - Látom, hogy meg akarnak ölni.

- Azt hiszed, szerencsétlen, hogy a római császár helytartója szabadon bocsát valakit, aki azt mondotta, amit te mondtál? Ó, istenek, istenek! Vagy azt képzeled, hogy hajlandó vagyok a helyedbe állni? Én nem értek veled egyet! És jól vigyázz: ha mostantól fogva még egy szót is szólsz, ha bárkivel beszélsz, velem gyűlik meg a bajod! Úgy vigyázz magadra!

- Hégemón...

- Hallgass! - rivallt rá Pilátus, és dühöngő tekintettel követte a fecskét, amely ismét ott cikázott az oszlopok között. - Ide hozzám! - szólította azután az őrséget.

És amikor a kísérő katonák meg a titkár visszatértek, Pilátus kijelentette, hogy helybenhagyja a halálos ítéletet, amelyet a Kis Szinhedrion hozott a Jesua Ha-Nocri nevű vádlott ügyében; a titkár pedig gondosan följegyezte a helytartó szavait.

A következő pillanatban már ott állt előtte Marcus, a Patkányölő. A prokurátor elrendelte, adja át az elítéltet a titkosszolgálat parancsnokának azzal a szigorú paranccsal, hogy Jesua Ha-Nocrit különítsék el a többi rabtól, továbbá, hogy a titkosszolgálat embereinek a legsúlyosabb büntetés terhe mellett meg van tiltva, hogy Jesuával bármiről is szót váltsanak, vagy kérdéseire válaszoljanak.

Marcus intésére a kísérő katonák körülfogták Jesuát, és elvezették az oszlopcsarnokból.

Most egy szőke szakállas dalia állt a helytartó elé, sisakforgóján sastoll, mellén villogó arany oroszlánfejek, kardja markolatán ugyancsak aranylapocskák, háromszoros talpú saruja térdig fűzve, bíborpalástja bal vállára vetve. A légió parancsnoka volt, a legatus.

A prokurátor megkérdezte tőle, hol tartózkodik a sebastei cohors. A legatus közölte, hogy a sebasteiek a hippodrom előtti teret vették körül kordonnal, mivel ott fogják kihirdetni a népnek az ítéletet a bűnösök felett.

A prokurátor ekkor elrendelte, hogy a legatus válasszon ki két centuriát a római cohorsból. Az egyik a Patkányölő vezényletével a bűnösöket, a hóhérokat meg az ítélet végrehajtásához szükséges eszközöket kísérje a Koponyahegyre,^[28] s ha a szekerekkel odaérkeztek, ők is csatlakozzanak a felső kordonhoz. A másik centuria pedig haladéktalanul induljon a Koponyahegyre, s kezdje meg annak bekerítését. Ugyanebből a célból - vagyis a hegy védelmére - a prokurátor megkérte a legatust, küldje oda segédcsapatul az egyik lovasezredet, az úgynevezett szíriai alát.

Mikor a legatus eltávozott, a prokurátor megkérte titkárát, hívja a palotába a Szinhedrion elnökét és két tagját meg a jerusalaimi templom főpapját; hozzátette azonban, hogy kéri, intézzék úgy, hogy mielőtt teljes számmal összeülnek, előbb négyszemközt beszélhessen az elnökkel.

Parancsát gyorsan, pontosan teljesítették, s a nap, amely különösen kegyetlenül perzselte a várost azokban a napokban, még nem ért delelőjére, mikor a kert legfelső teraszán, a lépcsőt őrző két fehér márványoroszlán előtt a helytartó találkozott József Kajafással,^[29] a Szinhedrion elnöki tisztét betöltő zsidó főpappal.

A kert csendes volt. De mikor a prokurátor az oszlopcsarnokból kilépett a kert legfelső teraszára, az óriási elefántlábon magasló pálmák közé, és elébe terült az egész gyűlölt város, Jerusalaim, függőhídjaival, erődjeivel, és főként a semmiféle leírásba nem foglalható hatalmas márványtömbbel, amely arany sárkánybőrt viselt tető gyanánt: a jerusalaimi templommal, akkor éles hallásával odalenn, ahol kőfal választotta el a palotakert legalsó teraszát a város főterétől, halk, mély morajlást hallott, amelyből időnként vékony, gyenge kiáltások emelkedtek ki.

Ebből tudta, hogy lenn a téren már sok ezer főnyi tömeg gyűlt össze, Jerusalaimnak a legutóbbi zavargások által fölizgatott lakossága, és ez a tömeg türelmetlenül várja az ítélet kihirdetését; a kiáltások pedig a sürgő-forgó ivóvízárusoktól erednek.

A prokurátor azzal kezdte, hogy a főpapot meginvitálta az oszlopcsarnokba, hogy menedéket keressenek a tűző verőfénytől, de Kajafás ezt udvarias bocsánatkéréssel visszautasította, s megmagyarázta, hogy a másnapi ünnep miatt ezt semmiképp sem teheti. Pilátus csuklyát borított kissé kopaszodó fejére, és a beszélgetés megkezdődött. Görög nyelven beszélgettek.

Pilátus közölte, hogy megvizsgálta Jesua Ha-Nocri ügyét, és helybenhagyta a halálos ítéletet.

Az aznap végrehajtandó halálos ítélet ezek szerint három bűnözőt sújt: Dismast, Gestast és Bar-Rabbant, azonkívül pedig ezt a Jesua Ha-Nocrit. Az első kettőt, aki a császár ellen lázította a népet, a római hatóságok fogták el harc közben, a prokurátor ítélkezett felettük, következésképp az ő ítéletük megváltoztatásáról szó sem lehet. A másik kettőt viszont, Bar-Rabbant és Ha-Nocrit, a helyi hatóságok fogták el, és a Szinhedrion ítélkezett fölöttük. Törvény szerint és szokás szerint a kettő közül az egyiket szabadon kell bocsátani a ma kezdődő nagy ünnep, a Pászka^[30] tiszteletére. A helytartó tudni kívánja, hogy a Szinhedrion melyik bűnöst akarja szabadon bocsátani: Bar-Rabbant-e vagy Ha-Nocrit?

Kajafás bólintott, jeléül annak, hogy a kérdés világos, majd ekképpen válaszolt:

- A Szinhedrion Bar-Rabban szabadon bocsátását kéri.

A prokurátor előre tudta, hogy a főpap így fog válaszolni, feladata azonban abban állt, hogy kimutassa: ez a válasz megdöbbenti.

Művészien megjátszotta a meglepetést. Szemöldöke felszaladt gőgös homlokára, álmélkodva nézett a főpap szeme közé:

- Megvallom, ez a válasz meglep - szólt szelíden. - Nincs itt valami félreértés?

Pilátus közelebbről is megmagyarázta álláspontját. A római hatóság a világért sem akar beleszólni a helyi egyházi hatóságok jogaiba, ezt a főpap is tudván tudja; ámde az adott esetben nyilvánvalóan hiba történt. Ennek a hibának az orvoslásában pedig természetesen a római hatóság is erősen érdekelt.

Bar-Rabban és Ha-Nocri bűne valóban összemérhetetlen. Az utóbbit, aki egyébként nyilvánvalóan elmeháborodott, azzal vádolják, hogy ostobaságokat fecsegett Jerusalaimban meg néhány más városban; az előbbinek bűne hasonlíthatatlanul súlyosabb. Nem elég, hogy több helyen nyíltan lázított, de még meg is ölt egy őrt, aki el akarta fogni. Bar-Rabban sokkalta veszélyesebb, mint Ha-Nocri.

Az itt kifejtettek alapján a helytartó arra kéri a főpapot, revideálja határozatát, és adja vissza szabadságát a két bűnöző közül annak, aki kevésbé veszélyes; márpedig ez, minden kétségen felül, Ha-Nocri. Nos tehát?...

Kajafás halk, de szilárd hangon kijelentette, hogy a Szinhedrion behatóan megvizsgálta az ügyet, és másodszor is csak azt mondhatja, hogy Bar-Rabban kiszabadítását kérik.

- Hogyan? Még az én közbenjárásom után is? Ne feledd, hogy az én személyemben Róma beszél! Főpap, ismételd meg harmadszor!

- Harmadszor is közlöm, hogy Bar-Rabbant fogjuk szabadon bocsátani - jelentette ki Kajafás halk hangon.

Mindennek vége volt tehát, minden további szó fölösleges. Ha-Nocri mindörökre eltűnik, nincs többé, aki a prokurátor szörnyű főfájását meggyógyítsa, nincs ellene más orvosság, csak a halál. De nem ez a gondolat volt a legrosszabb. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan szomorúság, amely már az oszlopcsarnokban is környékezte, most mélyen befészkelte magát lelkébe. Megpróbálta magának megmagyarázni, és különös dolog ötlött eszébe: homályosan úgy érezte, hogy valamit nem beszélt meg eléggé tüzetesen az elítélttel - vagy talán valamit nem hallgatott végig.

Elhessegette magától ezt a gondolatot, és egy pillanat alatt eltűnt, éppoly hirtelen, ahogy jött. A gondolat elröpült, de a szomorúság továbbra is ott maradt, megmagyarázhatatlanul, mert azt a fura, felvillanó s tovatűnő szót, amely most átsuhant a helytartó agyán, igazán nem lehetett magyarázatnak nevezni... "Halhatatlanság... elérkezett a halhatatlanság..." De kinek a halhatatlansága? Ezt sehogy sem értette a prokurátor, de a puszta gondolatra a rekkenő hőségben is végigfutott hátán a hideg.

- Rendben van - szólt. - Úgy legyen.

Körülnézett, pillantása átfogta a látható világot, és megdöbbentette a változás. Eltűnt a nehéz virágokkal megrakott rózsabokor, a felső teraszt szegélyező ciprusok, a gránátalmafa, eltűnt a lomb közt fehérlő márványszobor - de eltűnt maga a zöld lomb is. Ahelyett sűrű bíbor homály lett a világ, amelyben vízinövények ringatóztak, s elúsztak valamerre, és velük együtt úszott maga Pilátus is. És egyszer csak elragadta a düh, az égető, fojtogató düh, a legrosszabbik - a tehetetlenség dühe.

- Megfulladok! - nyögte, és nyirkos, hideg kezével letépte palástja csatját; a palást a homokba hullott.

- Igen, ma fülledt a levegő, valahol zivatar lehet - jegyezte meg Kajafás; nem vette le szemét a helytartó kivörösödött arcáról, s előre sejtette a további szenvedéseket. "Milyen szörnyű a Niszán hónap ebben az évben!"

- Nem - mondta Pilátus. - Nem azért fulladok, mert meleg van, hanem azért, mert kettőnknek itt szűk a hely, Kajafás! - Mosolyogva húzta össze szemét, és hozzátette: - Vigyázz magadra, főpap!

A főpap sötét szeme felvillant, és most rajta volt a sor, hogy - semmivel sem rosszabbul, mint a helytartó - megjátssza a meglepetést.

- Mit hallok, prokurátor? - válaszolta higgadtan, büszkén. - Fenyegetőzöl a kimondott ítélet miatt, amelyet magad is jóváhagytál? Hát lehetséges ez? Hozzászoktunk, hogy a római helytartó megválogatja szavait, mielőtt megszólal. Vajon nem hallott-e bennünket valaki, hégemón?

Pilátus fagyosan nézett a főpapra, de szája mosolyt formázott.

- Hová gondolsz, főpap! Ugyan ki hallana bennünket most, itt? Hát kisgyermek vagyok én, Kajafás? Talán bizony hasonlítok ahhoz a bolond fiatal csavargóhoz, akit ma kivégeznek? Tudom én, hogy mit beszélek, hol beszélek. A kert, a palota körül van véve katonasággal, egy egér sem hatolhat be. Mit mondok, nemcsak egér, de még az a... hogy is hívják, az a Keriáth-béli, az sem tud behatolni. Ismered őt, főpap? Bizony, ha egy ilyesféle fráter ide beosonna, nagyon megbánná, ezt, ugye, elhiszed nekem, főpap? Nos, tudd meg hát, hogy ezután nem lesz tőlem nyugovásod, sem neked, sem népednek! - És Pilátus jobbra mutatott, a távolba, ahol a dombtetőn az aranytetős templom lángolt. - Ezt én mondom néked, Ponczius Pilátus, az Aranykopja-rend lovagja!

- Tudom, tudom! - válaszolta a fekete szakállú Kajafás rettenthetetlenül, és szeme villámokat szórt; kezét az ég felé emelte: - Tudja a zsidó nép, hogy olthatatlan gyűlölettel gyűlölöd, és sok keserűséget fogsz neki okozni, de tönkre nem teheted! Megoltalmazza az Isten! Meghallgat bennünket, és meghallgat a mindenható császár is, megoltalmaz bennünket Pilátus pusztító haragjától.

- Ó, nem! - kiáltott fel Pilátus, és minden szóval könnyebb lett a lelke: már nem kellett színlelnie, nem kellett óvatosan megválogatnia szavait. - Túlságosan sokat panaszkodtál már a császárnak énrólam, Kajafás, most elérkezett az én időm! Hírül adom a császárnak... és nem helyettesének Antiochiába, és nem is Rómába, hanem egyenesen az imperatornak Capri szigetére, hogy ti itt, Jerusalaimban, a megrögzött lázadókat véditek a halálbüntetéstől. És akkor én Jerusalaimot nem a Salamon tavának^[31] vizével itatom, ahogyan a ti javatokra szándékoztam, ó, nem, nem vízzel itatom a várost! Emlékezzél csak rá, hogy a kedvetekért levétettem a falról a császár monogramját viselő címerpajzsokat, hadosztályokat helyeztettem át, végül, látod, személyesen kellett idejönnöm, hogy ellenőrizzem, mi folyik itt nálatok! Emlékezzél szavamra, főpap: egy napon majd nem egyetlen cohorsot fogsz látni Jerusalaimban, nem: az egész Fulminata-légió fog idejönni, meg az arabs lovasság, lesz itt keserves sírás és jajveszékelés! Akkor majd eszedbe jut Bar-Rabban megmentése, és megbánod, hogy a halálba küldted a békét hirdető filozófust!

A főpap arca foltokban kipirosodott, szeme égett. De ő is mosolyban villantotta ki fogsorát, akár a prokurátor, és így válaszolt:

- Vajon te magad hiszel-e abban, hégemón, amit most mondasz? Nem, nem hiszel! Nem a békét hirdette Jerusalaimban a nép felbujtója, ó, nem, és ezt te magad is tudod, hégemón! Azért akarod szabadon bocsátani azt a másikat, hogy feltüzelje a tömegeket, kicsúfolja vallásunkat, és az egész népet a római iga alá hajtsa. De tudd meg, Judea helytartója, hogy amíg élek, nem engedem megcsúfolni vallásunkat, és megoltalmazom népünket! Hallod ezt, Pilátus? - És Kajafás fenyegetően fölemelte kezét. - Hallgasd csak, prokurátor!

Kajafás elhallgatott, és a prokurátor ismét meghallotta lentről a zúgást, mely mint tenger morajlása ütődött Nagy Heródes palotakertje falának, és odafent a helytartó lábának, arcának. Háta mögött pedig, a palota szárnyai mögött, riadó harsonák hangzottak, száz meg száz láb súlyos dobogása, fegyvercsörtetés. És ebből megértette, hogy a római gyalogság - parancsára - már kivonul, hogy utolsó, kivégzés előtti parádéval félemlítse meg a rablókat, lázadókat.

- Hallod, prokurátor? - ismételte halkan a főpap. - Csak nem akarod azt állítani - a főpap égnek emelte két kezét, és a sötét csuklya lehullott fejéről -, hogy mindezt az a hitvány lator, Bar-Rabban váltotta ki?

A prokurátor a keze fejével megtörölte hideg, verejtékező homlokát, tekintetét a földre szegezte, majd hunyorogva felnézett, és meglátta, hogy a napkorong már csaknem a fejük fölött jár, Kajafás árnyéka pedig egészen összezsugorodott az oroszlán farka mellett.

- Délre jár - mondta halkan, közömbösen. - Elbeszélgettük az időt, holott cselekedni kell.

Választékos kifejezésekkel bocsánatot kért a főpaptól, felszólította, foglaljon helyet a lócán a magnóliafa árnyékában, és várja meg, amíg a helytartó odahívja a többieket is az utolsó rövid megbeszélésre, és kiadja végső utasításait a kivégzéssel kapcsolatban.

Kajafás udvariasan meghajolt, kezét szívéhez szorítva, és ott maradt a kertben, míg Pilátus visszament az oszlopcsarnokba. Ott várakozó titkárának meghagyta, hívja ki a kertbe a légió legatusát, a cohors tribunusát, a Szinhedrion két tagját, meg a templomőrség parancsnokát, akik a kert alsó részében, a szökőkút közelében lévő kerek lugasban várakoztak. Pilátus hozzátette: hamarosan ő maga is kimegy a kertbe, s azzal eltűnt a palota belsejében.

Mialatt a titkár összehívta a gyűlést, a prokurátor az elsötétített szobában megbeszélést folytatott egy férfival, akinek arcát félig eltakarta a csuklya, noha a sötét függönyös szobába egyetlen napsugár sem hatolhatott be. A megbeszélés rendkívül rövid ideig tartott. A prokurátor halkan néhány szót szólt látogatójához, minekutána emez eltávozott. Pilátus pedig az oszlopcsarnokon át kilépett a kertbe.

Ott valamennyi behívott személy előtt ünnepélyesen és szárazon kijelentette, hogy helybenhagyja Jesua Ha-Nocri halálos ítéletét, és hivatalos kérdést intézett a Szinhedrion tagjaihoz, melyik bűnöst óhajtják szabadon bocsátani. Mikor meghallotta, hogy Bar-Rabbant, csak ennyit szólt:

- Helyes. - És meghagyta titkárának, nyomban vegye ezt jegyzőkönyvbe. Aztán kezébe fogta köpenye csatját, melyet a titkár fölvett a homokból, és ünnepélyesen kijelentette. - Ideje indulnunk!

A jelenlévők ekkor megindultak lefelé a széles márványlépcsőn, a bódító illatot árasztó rózsák sorfala közt, egyre közeledve a palotakert falához, a kikövezett, hatalmas térre vezető kapuhoz; a tér túlsó feléről odalátszottak a bajvívó aréna szobrai és oszlopai.

Amikor a kis csoport kiért a kertből, és föllépett a téren uralkodó széles kőemelvényre, Pilátus összehúzta szemét, és körülnézett: csak akkor tájékozódott a helyzet felől.

Azon a részen, amelyen éppen áthaladt, azaz a kertfaltól az emelvényig, néptelen volt a tér, az emelvény előtti rész azonban egyáltalában nem látszott - elözönlötte a tömeg. Elárasztotta volna az emelvényt meg az üresen hagyott részt is, ha nem veszi körül háromszoros kordonnal a sebastei katonaság Pilátus balja felől, jobb kéz felől pedig az itureai kisegítő cohors katonái.

Pilátus tehát föllépett az emelvényre, a teljesen fölösleges csatot továbbra is markában szorongatva. Behunyta a szemét. Nem azért, mert a nap vakította, ó, nem! Azért hunyta be, mert nem akarta látni az elítélteket, akiket - mint pontosan tudta - most mindjárt őutána fölvezetnek az emelvényre.

Mihelyt a bíborbélésű fehér palást feltűnt az embertengerből felnyúló kőszirt magasán, a behunyt szemű helytartó fülét hangok morajlása ütötte meg: "Haaa..." Halkan kezdődött, valahol a tér legtávolibb részében, a hippodrom felől, majd egyre erősödve mennydörgő robajlássá fokozódott, s néhány másodperc múlva ismét elhalkult. "Megláttak" - állapította meg magában a prokurátor. De a hanghullám nem érte el leghalkabb pontját, amikor ismét erősödni kezdett, zúgva nőtt, még az elsőnél is hangosabbá fokozódva, és ezen a második hullámon, mint tenger hullámán a tajték, füttyögetés és zúgáson át is hallható női jajveszékelés úszott. "Most fölvezették az elítélteket az emelvényre - gondolta Pilátus -, és a nők azért jajgatnak, mert nyilván összenyomták őket, amikor a sokaság előretolongott."

Egy ideig várt; tudta, nincs az az erő, amely a tömeget hallgatásra kényszeríthetné, amíg ki nem ordította mindazt, ami lelkében felgyülemlett, s magától el nem hallgat.

Amikor ez a pillanat elérkezett, a helytartó föllendítette jobb karját, és ezzel az utolsó morajlás is elnémult a tömegben.

Ekkor Pilátus teleszívta tüdejét forró levegővel és torkaszakadtából elkiáltotta magát, hogy érdes hangja végigszántott az ezerfejű sokaság felett:

- A császár nevében!...

A helytartó most többször megismételt vascsörgéssel aláfestett ordítást hallott: a cohorsok katonái a levegőbe hajigálták dárdájukat, jelvényeiket, és elkiáltották magukat:

- Éljen a császár!

Pilátus fölvetette a fejét, egyenesen a napnak fordította. Szemhéja alá zöld tűzláng hatolt be, a tűztől lángra lobbant az agyveleje, és a tömeg fölött arameus szavak szálltak rekedten:

- Itt áll előttetek négy bűnös, akiket Jerusalaimban letartóztattak gyilkosságért, bujtogatásért, a vallás és a törvények megsértéséért, és csúfos halálra, keresztre feszítésre ítéltek. Az ítéletet most fogják végrehajtani a Koponyahegyen. A bűnösök neve: Dismas, Gestas, Bar-Rabban és Ha-Nocri. Itt állnak előttetek!

És Pilátus jobbra mutatott; látni nem látta ugyan az elítélteket, de tudta, hogy ott vannak, ahol lenniök kell.

A tömeg hosszan tartó zúgással válaszolt, nem tudni, meglepetés vagy megkönnyebbülés szólt-e belőle. Amikor a zúgás elcsendesedett, Pilátus így folytatta:

- A négy elítélt közül azonban csak hármat fognak kivégezni, mert a törvény és szokás szerint a Pászka ünnepének tiszteletére a nagylelkű császár a Kis Szinhedrionnak a római hatóság által is megerősített választása szerint egyiküknek visszaadja nyomorúságos életét.

Hangosan kiáltotta e szavakat, és ugyanakkor hallotta, ahogy a zúgást teljes csend váltja fel. Egy sóhajtás, egy moccanás nem sok, annyi sem hatolt füléhez, és volt egy pillanat, amikor úgy rémlett, minden eltűnt, ami addig körülötte volt. A gyűlölt város meghalt, csak ő egymaga áll ott, arccal az égnek fordulva, a merőlegesen perzselő napsugarak alatt. Egy ideig hallgatta a csöndet, aztán emelt hangon folytatta:

- A bűnös neve, akit most jelenlétetekben szabadon bocsátunk...

Ismét szünetet tartott, még nem ejtette ki a nevet, magában mérlegelte, mindent elmondott-e, amit kell, mert tudta, hogy a szerencsés rab nevének kiejtésére a halott város feltámad, és attól fogva már úgysem lehet hallani, amit mondana.

"Ennyi az egész? - suttogta hangtalanul. - Ennyi. A nevet!"

És az "r" hangzót végiggörgette a hallgató városon, elordította magát:

- Bar-Rabban!

Ekkor a nap - úgy rémlett - zengve megpattant a feje fölött, és tűzáradattal töltötte be fülét. És ebben a tűzben üvöltés, sivítás, nyögés, hahota, füttyögés keveredett.

Pilátus megfordult, és az emelvényen át visszament a lépcsőhöz, nem nézett sehová, csak a lába elé terülő mozaikpadló színes kockáira, hogy el ne botoljék. Tudta, hogy most háta mögött az emelvényre bronz aprópénz, datolya, miegymás záporozik, hogy az ordítozó tömegben az emberek egymáson átgázolva egymás nyakára hágnak, hogy a tulajdon szemükkel lássák a csodát: hogyan szabadul ki egy ember a halál markából! Hogyan veszik le róla a legionáriusok a kötelet, ezzel önkéntelenül is égető fájdalmat okozva vallatás közben kitekert csuklójának, s hogyan mosolyog hunyorogva, nyögve, tébolyult, értetlen mosollyal.

Tudta, hogy ezalatt a kísérő katonák már az emelvény oldalsó lépcsője felé vezetik a három összekötözött kezű elítéltet, hogy kivigyék őket a városból a nyugat felé kivezető úton a Koponyahegyre. És Pilátus csak az emelvény mögött nyitotta ki egészen a szemét, amikor már lement a lépcsőn, mert tudta, hogy most már biztonságban van, nem láthatja az elítélteket.

A lassan elcsendesülő tömeg zúgásába a hírnökök harsány kiáltásai vegyültek: egy részük arameus, más részük görög nyelven ismételte el azt, amit a prokurátor az emelvényen elmondott. Ezenkívül a helytartó aprózó, közeledő, sietős lódobogást hallott, és kurta, vidám kürtjelet. Erre a hangra utcagyerekek harsány füttyögése meg "Vigyázzatok!" kiáltása válaszolt a háztetőkről az utca során, mely a főtérről a lovardatérhez vezetett.

Egy katona, aki egyedül állt csapatjelvényével a térnek addig elkerített, néptelen részén, most izgatottan meglendítette lándzsáját, és a helytartó - kíséretével, titkárával meg a légió legatusával - megállt.

A térre egyre gyorsuló ügetéssel kirepült a lovassági ala,^[32] hogy a sokaságot megkerülve, oldalvást átszelje a teret, és a szőlővel befuttatott kőfal mentén, a sikátoron át, a legrövidebb úton érjen fel a Koponyahegyre.

Az ala parancsnoka, egy gyermektermetű, mulatt bőrű, sötét kis szíriai, Pilátushoz érve, vékony hangon elkiáltotta magát, és kirántotta kardját hüvelyéből. Izzadságban fürdő, szilaj fekete lova megbokrosodott, felágaskodott. A parancsnok visszadobta a hüvelyébe kardját, korbácsával megcsapkodta a ló nyakát, s mikor megfékezte, vágtába ugratta, és elszáguldott a sikátoron át. Mögötte porfelhőbe burkolózva, hármas sorokban a lovasok, könnyű bambusznád pikájuk csúcsa ugrált; ahogy a prokurátor mellett elvágtattak, arcuk feltűnően barnának tetszett a fehér turbán alatt vidáman kivillanó fehér fogsorukkal.

Az ala égig érő porfelleget kavarva eltűnt az utcában; utolsónak az a katona vágtatott el Pilátus mellett, aki a napfényben villogó kürtöt vitte a vállára vetve.

Pilátus, kezével védekezve a porfelhő ellen, elégedetlenül ráncolta homlokát, azután indult tovább a palotakert kapuja felé, mögötte a legatus, a titkár, a konvoj.

Délelőtt tíz órára járt az idő.

- Igen, délelőtt tíz órára járt az idő, igen tisztelt Ivan Nyikolajevics - mondta a professzor.

A költő végigsimította arcát, mint aki mély álomból ocsúdik, és akkor észrevette, hogy időközben rájuk esteledett. A tó vize feketévé vált, könnyű ladik siklott rajta, hallatszott az evező csobbanása, és a csónakban ülő fiatal nő viháncolása. A fasorokban, a padokon most már többen voltak, de csupán a négyszög másik három oldalán, nem ott, ahol barátaink ültek.

Az égbolt Moszkva felett mintegy kifakult, a magasban tisztán kirajzolódott a telihold, de nem aranylóan, hanem fehéren. A lélegzés már sokkal könnyebben esett, mint napközben, és a hangok a hársfák alatt lágyabban, estiesen szóltak.

"Hogy lehet az, hogy észre sem vettem, milyen sokáig hablatyol? - hökkent meg Hontalan. - Hiszen már este van! Vagy talán nem is beszélt, hanem elaludtam, és álmodtam az egészet?"

Mégis azt kell azonban hinnünk, hogy a professzor beszélte el a dolgot, másképp azt kellene feltételeznünk, hogy Berlioz szóról szóra ugyanazt álmodta; ő ugyanis a professzor arcát fürkészve a következőket mondta:

- Elbeszélése rendkívül érdekes, professzor, noha egyáltalában nem egyezik az evangéliumok szövegével.

A professzor megvetően, gúnyosan elmosolyodott:

- Már bocsásson meg, de önnek aztán igazán mindenkinél jobban kell tudnia, hogy mindabból, ami a négy evangéliumban meg van írva, semmi sem történt meg, és ha az Újtestamentumra mint történelmi forrásra kezdünk hivatkozni... - Ismét elvigyorodott, és Berlioznak elakadt a szava, hiszen szó szerint ugyanezt mondta Hontalannak a Bronnaja utcán, a Patriarsije Prudi felé bandukolva.

- Igaz, igaz - válaszolta tehát -, de attól tartok, senki sem erősítheti meg, hogy amit ön most itt elmondott nekünk, az valójában megtörtént.

- Ó, dehogynem! Van, aki megerősítheti! - jelentette ki rendkívül magabiztosan a professzor, aki most hirtelen ismét tört oroszsággal kezdett beszélni; elhallgatott, és titokzatosan közelebb intette magához a két jó barátot.

Berlioz és a költő kétfelől odahajoltak hozzá, és a professzor ekképpen folytatta - immár mindennemű idegenszerűség nélkül, mert furcsa akcentusa hogy, hogy nem, hol eltűnt, hol újra előtűnt:

- A dolog tudniillik úgy áll... - suttogta, és óvatosan körülnézett, nem hallja-e valaki -, hogy én magam is jelen voltam, amikor mindez történt. Ott voltam az oszlopcsarnokban Ponczius Pilátussal, később a kertben, amikor Kajafással tárgyalt, végül az emelvényen is, de titokban, hogy úgy mondjam, inkognitóban, ezért arra kérem önöket, el ne árulják senkinek, tartsák szigorúan titokban, csss...

Síri csend támadt; Berlioz elsápadt.

- Mi... mióta tartózkodik Moszkvában? - kérdezte elfúló hangon.

- Most érkeztem, ebben a minutában - válaszolta a professzor meglepetten. A két jó barát csak most nézett alaposabban a szeme közé, s mindketten észrevették, hogy zöld bal szemében őrület tanyázik, jobb szeme pedig üres, merev, élettelen.

"Püff neki. - hüledezett magában Berlioz. - Egy bolond német jött ide Moszkvába, vagy itt ment el az esze a Patriarsije Prudin. Szép kis história!"

Valóban, ez mindent megmagyaráz: a fura villásreggelit Kantnál, a régóta istenben boldogult német filozófusnál, a hóbortos beszédeket Annuskáról meg a napraforgóolajról, a szörnyű jóslatot, hogy levágják a fejét, meg minden egyebet: semmi kétség, a professzor elmeháborodott.

Berlioz nyomban tudta, hogyan kell viselkednie. Hátradőlt a padon, és a professzor háta mögött a szemével intett Hontalannak: a világért se mondjon ellent a bolondnak. A költő azonban zavarában nem értette meg a jeladást.

- Igen, igen - bólogatott Berlioz. - Mindez persze lehetséges... sőt nagyon is valószínű... Ponczius Pilátus, az oszlopcsarnok meg a többi... És ide Moszkvába egyedül érkezett vagy a feleségével?

- Egyedül, egyedül, én mindig egyedül járok - válaszolta a professzor búsan.

- És hol a poggyásza, kedves professzor? - tudakozódott szelíden Berlioz. - Talán a Metropolban? Hol szállt meg?

- Én? Sehol! - Válaszolta a féleszű német, és zöld szeme nyugtalan pillantással kémlelte a környéket.

- Sehol? Ne mondja, kérem!... És... és hol fog lakni?

- Az ön lakásában - válaszolta a tébolyult pillanatnyi habozás nélkül, és még kacsintott is hozzá.

- Úúgy... roppantul örvendek - hebegte Berlioz -, de, izé... nálam kissé kényelmetlenül érezné magát, a Metropolban pedig igazán nagyszerűek a szobák, első osztályú szálloda...

- És ördög sincsen? - kérdezte az őrült hirtelen derűs mosollyal Ivan Nyikolajevicstől.

- Ördög...

- Ne mondjon neki ellent! - súgta Berlioz hangtalanul, csupán ajka mozgásával, a professzor háta mögött a költőhöz hajolva és fintorogva.

Ivan Nyikolajevics azonban ettől a mókától végképp elvesztette a fejét, épp az ellenkezőjét felelte annak, amit kellett volna:

- Ördög nincs, nem létezik! Hagyja már abba ezt a bolondozást!

Az őrült felkacagott, olyan hangosan, hogy a pad fölé boruló hársról ijedten felröppent egy veréb.

- No, ez aztán érdekes! - mondta, göcögve a nevetéstől. - Hogy van ez itt maguknál: akárkiről érdeklődik az ember, az nem létezik? - Abbahagyta a nevetést, és amint az elmebetegtől várható, az ellenkező végletbe esett, hirtelen dühbe gurult, és mérgesen kiabált: - Tehát valóban nincs, ez az utolsó szavuk?

- Csillapodjék, drága professzor, csillapodjék! - mormolta Berlioz, nem akarván tovább ingerelni a beteget. - Üldögéljen csak egy kis ideig Hontalan elvtárssal, én csak kiszaladok ide a sarokra, egyet telefonálok, aztán elkísérjük önt, ahová menni akar. Hiszen nem ismeri a várost...

El kell ismerni, Berlioz terve helyes volt: elszalad a legközelebbi telefonautomatáig, és közli az idegenellenőrző hivatallal, hogy egy külföldi konzultáns nyilvánvalóan meghibbant állapotban ül egy padon a Patriarsije Prudin, intézkedjenek mielőbb, másképp kínos bonyodalmak származhatnak a dologból.

- Telefonálni? Hát csak telefonáljon! - hagyta rá szomorúan a beteg, majd hirtelen szenvedélyesen esedezni kezdett: - Könyörögve kérem még utoljára, búcsúzás előtt, higgye el legalább azt, hogy az ördög létezik! Többet nem is kérek öntől. Ne felejtse el, hogy erre nézve van egy hetedik bizonyíték, és ez mind közül a legmegbízhatóbb. Hamarosan ön is tapasztalni fogja!

- Helyes, nagyszerű - helyeselt Berlioz színlelt kedvességgel, és bátorítóan kacsintott az elképedt költőre, akit cseppet sem kecsegtetett a gondolat, hogy egy bolond németet őrizzen a padon; azzal megindult a felé a kijárat felé, amely a Bronnaja és Jermolajev utca sarkán van.

A professzor azon nyomban felderült, mintha elméje, is feltisztult volna. Utánaszólt Berlioznak:

- Mihail Alekszandrovics!

Berlioz összerezzent, visszanézett, majd azzal nyugtatta meg magát, hogy a professzor az ő kereszt- és apai nevét is valamelyik újságból tudhatja.

A professzor pedig, kezével tölcsért formálva szája elé, ezt kiáltotta utána:

- Nem óhajtja, hogy most mindjárt táviratozzak kijevi nagybátyjának?

Berlioz lelkébe ismét belenyilallt a rémület. Honnét tudhat az őrült az ő kijevi nagybátyjáról? Hiszen erről aztán igazán nem írnak a lapok! Hm. Vajon nincs-e mégis igaza Hontalannak? És az okmányai?... Talán hamisak? Ejnye, de gyanús fráter! Telefonálni kell, most, mindjárt, ebben a pillanatban! Majd tisztázzák az ügyet.

Azzal sietett tovább.

A kijáratnál, a Bronnaja sarkán, éppen amikor odaért, egy padról felállt valaki: hajszálra az a figura, aki aznap délután a rekkenő verőfényben Berlioz szeme előtt a zsíros hőségből materializálódott. Most azonban már nem levegőből volt, hanem közönséges húsból és vérből, és a leszálló alkonyatban Berlioz még tisztán láthatta, hogy bajsza olyan, mint a csibetoll, apró szeme gúnyosan, pityókosan hunyorog, pepita pantallóját annyira felhúzta, hogy kilátszik alóla piszkos, fehér fuszeklije.

Hátrahőkölt, de azzal csitította riadalmát, hogy az egész csupán ostoba véletlen, no meg egyébként sem ér rá, hogy a fejét törje rajta.

- A kijáratot tetszik keresni? - kurjantotta a pepita repedtfazékhangon. - Erre tessék, itt a forgókereszt! Ha itt kimegy, oda jut, ahová kell. Nem áldozna egy negyed literre valót az útbaigazításért egy levitézlett karnagynak, hogy megnedvesítse a torkát? - És a kockás figura hajlongva lekapta zsokésapkáját.

Berlioz ügyet sem vetett a kérencsélő, nyegle karnagyra, odaszaladt az utat elzáró forgókerékhez, megragadta, megforgatta, és már ki akart lépni a sínekre, amikor vörös-fehér felirat fröccsent az arcába: "Vigyázz, ha jön a villamos!"

És már közeledett is a villamos, akkor fordult be az újonnan épített vonalon a Jermolajev utcáról a Bronnajára. Amikor kifordult, és kiért az egyenes pályára, váratlanul kigyulladt benne a lámpafény, a kerekek nyikorogva felgyorsítottak.

Az óvatos Berlioz, noha biztonságos helyen állt, úgy döntött, mégiscsak jobb, ha visszamegy a forgókerék mögé, megfogta újra egy másik küllőjét, és egy lépést tett visszafelé. Keze megcsúszott, és lesiklott a kerékről, lába feltartóztathatatlanul, mintha jégen állna, csúszott lefelé a villamos sínpályája felé lejtő kövezeten, másik lába a levegőbe emelkedett, és Berlioz a sínekre esett.

Hasztalan igyekezett megfogózni, hanyatt vágódott, s tarkóját, noha nem túlságosan erősen, megütötte. Felnézett, és odafenn még meglátta - bár arra már nem ért rá gondolni, hogy jobb vagy bal felől - az immár aranyszínűre fényesedő holdat. Sikerült oldalt fordulnia, őrjöngő sietséggel hasához húzta a lábát, megfordult, és meglátta a feltartóztathatatlan sebességgel feléje robogó villamoson a női kocsivezető rémülettől falfehér arcát, vérvörös karszalagját. Berlioz nem kiáltott, de az utca körülötte megtelt ijedt női sikoltozással.

A vezetőnő megrántotta az elektromos féket, a kocsi orra a földbe fúródott, aztán felugrott, és az ablakokból csörömpölve hullott ki az üveg. Berlioz agyában valami felüvöltött: "Csak nem?!..." Még egyszer utoljára felvillant a hold, de már darabokra szakadt, és azután elsötétült a világ.

A villamos átgázolt Berliozon, és a Patriarsije Prudin, a sínek mellé a kövezett lejtőre sötét, kerek tárgyat dobott ki. A sötét tárgy visszagurult a lejtőn, és a kocsiút kövezetén ugrándozott.

Berlioz levágott feje volt.

A hisztériás női sikoltozás elhallgatott, a rendőrség füttyögetésének is vége szakadt, két mentőautó elszállította az elszállítandókat: az egyik a lefejezett testet meg a levágott fejet vitte a hullaházba, a másik pedig kórházba vitte a csinos villamosvezetőnőt, akit az üvegszilánkok megsebesítettek; fehér kötényes házmesterek összesöpörték az üvegcserepeket, és a vértócsákat felszórták homokkal; Ivan Nyikolajevics pedig még a forgókerékig sem jutott el, lerogyott egy padra, és ott is maradt. Egyszer-kétszer megpróbált ugyan feltápászkodni, de nem vitte a lába; úgy érezte magát, mint aki megbénult.

Az első kiáltásra indult meg futva a forgókerék felé; látta, ahogy a fej ugrálva végiggurult a kövezeten. Ettől úgy megzavarodott, hogy lerogyott a padra, és véresre harapdálta a tulajdon kezét. Az elmebajos németről természetesen végképp megfeledkezett, csak azon tépelődött, hogyan lehetséges, hogy az imént még beszélgetett Berliozzal, most meg... a feje...

A fasorban izgatott emberek szaladtak el mellette, valamit kiabáltak, de Ivan Nyikolajevics nem fogta fel szavaik értelmét. Egyszer azonban váratlanul megállt mellette két nő, s egyikük, egy hegyes orrú asszonyság, aki hajadonfőtt volt, éppen Hontalan füle mellett magyarázta a másiknak nagy hangon a következőt:

- Annuska volt az oka, a mi Annuskánk! Innét a Szadovajáról! Az ő műve... Napraforgóolajat vásárolt a boltban, oszt eltörte a literes üveget a forgókeréken! Végiglocsolta vele a szoknyáját, hű, de szitkozódott is utána!... Az a szegény ember meg alighanem megcsúszott az olajon, oszt úgy esett a sínekre...

Az asszonyság beszédéből Ivan Nyikolajevics zilált agya csupán egyetlen szót fogott fel: "Annuska..."

- Annuska, Annuska? - motyogta, és izgatottan nézett körül. - Lássuk csak, lássuk csak...

Az Annuska szóhoz a "napraforgóolaj" asszociálódott, s utána, ki tudja, miért, "Ponczius Pilátus". De Pilátust a költő csakhamar elhárította, és megpróbált összefüggő gondolatláncot képezni Annuskából kiindulva. A láncolat egykettőre összeállt, és nyomban a bolond professzorhoz vezetett.

"Nicsak! Hiszen megmondta előre, hogy az ülést nem tartják meg, mert Annuska kiöntötte az olajat. És kérem, valóban nem lehet megtartani az ülést! De ez még nem minden: kereken kimondta, hogy Berlioznak egy nő fogja levágni a fejét! Úgy bizony! És a kocsivezető nő volt, ugyebár! Az ördögbe is, mi van emögött?!"

A költőben immár a kétségnek szikrája sem maradt, hogy a rejtélyes konzultáns pontosan előre látta Berlioz szörnyűséges halálának körülményeit. És ekkor két gondolat hasított Hontalan elméjébe. Az első: "Ez az ember nem bolond, szó sincs róla!" A másik: "Vajon nem az ő műve-e az egész?"

No de hogyan, mi módon csinálhatta volna? Majd kitudódik!

Óriási erőfeszítéssel felállt a padról, és visszasietett oda, ahol a professzorral beszélgettek. Az idegen szerencsére még nem ment el.

A Bronnaján már felgyújtották az utcai lámpákat, a park felett azonban az aranyló hold világított, és a mindig csalóka holdfényben Ivan Nyikolajevicsnek úgy rémlett, hogy a rejtélyes idegen nem nád sétapálcát szorít a hóna alá, hanem spádét.

A bizalmaskodó nyugállományú karnagy ugyanott ült, ahol nemrég még maga Ivan Nyikolajevics ült a padon. Orrát nyilvánvalóan fölösleges csíptetővel nyergelte meg, melynek egyik üvege hiányzott, a másik pedig ketté volt repedve. Ezzel a szerszámmal a pepita polgártárs még fertelmesebb volt, mint amikor Berliozt a sínek felé tessékelte.

Ivan reszkető szívvel közeledett a professzorhoz, arcába nézett, és meggyőződött róla, hogy ezen az arcon az őrületnek semmiféle jegye nem látszik, és nem is látszott soha.

- Valljon színt: ki maga? - kérdezte Ivan fenyegetően.

Az idegen összevonta szemöldökét, úgy nézett a költőre, mintha először látná, és ellenségesen válaszolt:

- Nem érteni... orosz nem beszél...

- Nem érti önt az úr - szólalt meg a karnagy, ámbátor senki sem szólította fel rá, hogy az idegen szavait értelmezze.

- Ne tettesse magát! - csattant fel Ivan fenyegetően, és furcsa hideget érzett a gyomorszája tájékán. - Az imént még kitűnően beszélt oroszul. Maga se nem német, se nem professzor, hanem gyilkos és kém! Az iratait!... - ordította magából kikelve.

A rejtélyes professzor megvetően elhúzta amúgy is ferde száját, és vállat vont.

- De polgártárs, mit háborgatja az Inturiszt vendégét? - szólt ismét közbe kéretlenül az undok karnagy. - Ezért szigorú büntetés jár!

A gyanús professzor pedig dölyfös ábrázattal sarkon fordult, és elindult. Ivan nem tudta, mitévő legyen, izgatottan a karnagyhoz fordult:

- Hé, polgártárs, segítsen elfogni a bűnöst! Ez a kötelessége!

A karnagy roppantul megélénkült, felugrott, elordította magát:

- Miféle bűnöst? Hol van? Az idegen a bűnös? - Hunyori szemében öröm világolt. - Ez itten? Ha bűnös, akkor legelőször is rendőrért kell kiáltani, másképp meglóg. Jöjjön, kiáltsunk egyszerre! - És eltátotta a száját.

Ivan tanácstalanságában megfogadta a mókás karnagy tanácsát, "rendőrt" kiáltott, a karnagy azonban becsapta, semmit sem kiáltott.

Ivan magányos, rekedt kiáltása nem hozta meg a kívánt eredményt. Két arra menő lány ijedten félrehúzódott előle, és Ivan fülét ez a szó ütötte meg: "Részeg."

- Úgy, szóval te is egy követ fújsz vele? - rivallt rá a gyanús karnagyra. - Csúfot űzöl belőlem? Eressz!

Ivan jobbra ugrott, a karnagy is jobbra perdült. Ivan balra tért, balra lépett a fickó is.

- Mit ugrálsz itt a lábam előtt? - üvöltötte Ivan magából kikelve. - Téged is átadlak a rendőrségnek!

Azzal el akarta kapni a léhűtőt a kabátja ujjánál fogva, de a levegőbe nyúlt, a semmi után kapott: a karnagyot elnyelte a föld.

Ivan felnyögött, végignézett a fasoron, és meglátta a gyűlöletes idegent. Már a Patriarsije utcába vezető kijárat felé tartott, és nem egymagában: a több mint gyanús karnagy is csatlakozott hozzá. De ez még nem minden. Harmadik is társult a kompániához - egy vadkan nagyságú, hatalmas fekete kandúr, koromfekete, mint egy varjú, vagy mint a szurok, olyan hetyke bajusszal, akár egy régi vágású lovassági tiszt. A három alak most kilépett a Patriarsije utcába, és ami még figyelemre méltó: a kandúr a két hátsó lábán járt.

Ivan a gazfickók után vetette magát, de csakhamar meggyőződött róla, hogy nagyon nehéz lesz őket utolérni.

Egy szempillantás alatt végigszaladtak a kis utcán, és kiértek a Szpiridonovkára. Akármennyire szedte is a lábát Ivan, a távolság közte meg az üldözöttek közt csak nem akart csökkenni. És mire számot vetett volna lehetőségeivel, a csendes Szpiridonovkáról kiértek a Nyikitszkije Vorotára, s ott még rosszabb volt a helyzet, mert nyüzsgött a sokaság. És a gaz banda ráadásul elhatározta, hogy a bűnözők kedvelt fogását alkalmazza, és ki-ki külön-külön folytatta útját.

A karnagy ügyesen felugrott menet közben egy az Arbat tér felé haladó autóbuszra, és így eltűnt szem elől. Miután Ivan ekképpen elvesztette hármójuk közül az egyiket, figyelmét most a kandúrra összpontosította. Hát mit lát? A különös kandúr odalép a megállóban veszteglő "A" villamos motorkocsijához, pimaszul félrelódít egy sikoltozó nőt, megkapaszkodik a fogódzóban, sőt a hőség miatt leeresztett ablakon át megpróbálja odaadni a kalauznőnek a viteldíjat.

A kandúr viselkedése olyannyira megdöbbentette Ivant, hogy valósággal földbe gyökerezett a lába a sarki fűszerbolt előtt; és ekkor másodízben, de még sokkal jobban megdöbbentette a kalauznő viselkedése. A kalauznő ugyanis, mihelyt meglátta a villamosra erőszakkal felkapaszkodó kandúrt, dühében szinte reszketve kiabálni kezdett.

- Macskának nem szabad! Macskával nem szabad! Sicc! Pusztulj innét, mert rendőrt hívok!

Sem a kalauznőnek, sem az utasoknak nem tűnt föl a dolog lényege: nem is az a legfurcsább, hogy a macska fel akar szállni a villamosra, ez még hagyján; hanem hogy fizetni akar! A kandúr nemcsak fizetőképes, hanem fegyelmezett állatnak is bizonyult. A kalauznő első kiáltására abbahagyta az ostromot, leszállt a villamos lépcsőjéről, és leült a megállónál, a tízkopejkással simogatva a bajszát. De mihelyt a kalauznő meghúzta a csengőt, és a villamos elindult, a kandúr úgy viselkedett, mint mindenki, akit lekergetnek a villamosról, de mégis utaznia kell. Elengedte maga mellett mind a három kocsit, aztán felugrott az utolsónak a hátsó ütközőjére, mancsával megkapaszkodott valami kilógó csődarabban, és elrobogott, ilyen módon még a tíz kopejkát is megtakarítva.

Miközben a fertelmes kandúrt figyelte, Ivan hajszál híján elveszítette a főbűnöst, a professzort. Szerencsére azonban mégsem sikerült elillannia. Ivan még épp hogy meglátta a szürke sapkát a hullámzó sokaságban a Bolsaja Nyikitszkaja, vagyis a Herzen utca elején. Egy szempillantás, és Ivan maga is ott termett. De elcsípnie a professzort most sem sikerült. Egyre jobban sietett, végül már szaladt, a járókelőket félretaszigálva útjából, de egy centiméterrel sem jutott közelebb a professzorhoz.

Bármennyire feldúlt lelkiállapotban volt is, megdöbbentette a természetfölötti gyorsaság, amellyel az üldözés folyt. Húsz másodperc se telt belé, és a Nyikitszkije Vorotáról már az Arbat térre jutottak, a tér lámpafényei vakították el szemét. Még néhány pillanat, és sötét mellékutcába kerültek; Ivan Nyikolajevics megbotlott a lejtős járdán, elvágódott, és csúnyán beverte a térdét. Megint fényesen kivilágított főútvonal következett, a Kropotkin utca, utána ismét sötét sikátor, az Osztozsenka, és újabb sikátor, sivár, mocskos, rosszul világított. És ott Ivan Nyikolajevics végképp elvesztette azt, akire vadászott. A professzor eltűnt.

Ivan Nyikolajevics megtorpant, de csak rövid időre, mert egyszer csak az ötlött eszébe, hogy a professzornak föltétlenül ott kell lennie a sikátor 13-as számú házában, annak is a 47-es számú lakásában.

Berontott a kapualjba, föl az emeletre, hamarosan megtalálta a keresett lakást, s türelmetlenül becsöngetett. Nem sokáig kellett várnia. Ötéves forma kislány nyitott ajtót, nem kérdezett semmit, hanem eltűnt a lakás belsejében.

A piszkos, elhanyagolt, hatalmas előszobában hitvány szénszálas égő derengett halványan a koromtól megfeketült magas mennyezet alatt. A falon abroncsavesztett kerékpár függött, a sarokban nagy, vasveretes láda sötétlett, a fogas felett a polcon füles kucsma hevert, fülvédői hosszan lecsüngtek. Az egyik ajtó mögött érces férfihang kiabált mérgesen, versben - szólt a rádió.

Ivan Nyikolajevics egy cseppet sem ijedt meg az idegen környezettől, hanem egyenest nekivágott a folyosónak, mert ekképp okoskodott: "Biztosan a fürdőszobában bújt el." A folyosó sötét volt, Ivan végigtapogatózott a fal mentében, az egyik ajtó alatt keskeny fénysávot pillantott meg, megkereste a kilincset, és erélyesen, de nem túlságosan erősen megnyomta. A retesz leesett az ajtóról, és Ivan valóban a fürdőszobában találta magát. "Szerencsém van" - gondolta.

De azért nem volt olyan nagy szerencséje, amilyent kívánt volna! Nyirkos, gőzös meleg legyintette meg arcát, a fürdőkályhában parázsló szén gyenge fényében jókora mosóteknőket látott a falon, meg egy fürdőkádat, melyen csúnya fekete foltok éktelenkedtek ott, ahol lepattogzott a zománc. És ebben a fürdőkádban egy meztelen polgártársnő állt talpig szappanosan, kezében szivacs. Rövidlátón hunyorgott Ivanra, a pokoli sötétségben nyilván összetévesztette valakivel, mert halkan, negédesen duruzsolta:

- De Kirjuska! Hagyja már abba, hát elment az esze?... Fjodor Ivanics mindjárt visszajön. Takarodjék ki innét, de gyorsan! - és meglóbálta feléje a szivacsot.

Világos: félreértés történt, s ebben a ludas természetesen Ivan Nyikolajevics volt. Ezt azonban a világért sem ismerte volna be, csak szemrehányóan odavetette: - Eh, züllött perszóna! - És hogy, hogy nem, egyszer csak a konyhában találta magát. A konyhában egy lélek sem volt, a régimódi nagy sparherden tucatnyi kihűlt petróleumfőző búslakodott némán a sötétben. Az évek óta nem mosott poros ablakon egy árva holdsugár hatolt be, s éppen azt a sarkot világította meg, ahol egy elfeledett ikon függött, porosan, pókhálósan, szekrénykéje mögül két esküvői gyertya kandikált elő. A nagy szentkép alá kis papiros szentkép volt tűzve.

Ki tudja, mi vitte rá Ivant - de mielőtt kiszaladt a konyhaajtón át a hátsó lépcsőre, magához vette az egyik gyertyát meg a kis papírikont. E tárgyak birtokában hagyta el az ismeretlen lakást, magában motyogva, izgatottan, mert még a fürdőszobai élmény hatása alatt volt; találgatta, ki lehet az a pimasz Kirjuska, s vajon nem az övé-e az az undok füles kucsma ott az előszobában.

A kihalt, sivár sikátorban körülnézett, kereste a szökésben lévő professzort, de persze sehol sem látta nyomát. Ekkor a költő bizakodóan, s önmagát biztatva így szólt:

- Hol is lehetne? Biztosan fürdik a Moszkva folyóban! Előre!

Most természetesen meg kellett volna kérdezni Ivan Nyikolajevicstől, miért gondolja, hogy a professzor épp a Moszkva folyóban tartózkodik, és nem valahol másutt. Csak az volt a baj, hogy nem volt, aki ezt megkérdezze. A mocskos kis sikátor kihalt volt: sehol egy teremtett lélek.

Nem sok idő telt belé, és Ivan Nyikolajevicset már a Moszkva folyó kanyarulatának gránitlépcsőin láthatjuk.

Ledobálta ruháját, és egy szimpatikus szakállas egyén gondjaira bízta, aki éppen ott szívta maga sodorta cigarettáját; rongyos fehér Tolsztoj-inge, foltozott, ócska bakancsa mellette feküdt. Ivan meglendítette karját, hogy kissé lehűljön, és fecskesuhanással a vízbe vetette magát. Lélegzete elakadt, olyan hideg volt a víz, egy pillanatig még attól is félt, hogy nem sikerül újra a felszínre vergődnie. De sikerült, és prüszkölve, fújtatva, rémülettől kikerekedő szemmel úszni kezdett az olajszagú, fekete vízben, a rakparti lámpások fényének tört cikcakkjai közt.

Mikor csuromvizesen odatáncolt a gránitlépcsőkön ahhoz a helyhez, ahol ruházatát a szimpatikus szakáll őrizetében hagyta, kisült, hogy nemcsak az elsőt rabolták el időközben, hanem a másodikat is - azaz nemcsak a ruháját, hanem magát a szakállast is. Hűlt helyén nem maradt egyéb, mint egy hosszú szárú, csíkos gatya, a rongyos Tolsztoj-ing, a gyertya, a szentképecske meg egy skatulya gyufa. Tehetetlen dühében Ivan az öklét rázta egy távoli, láthatatlan valaki felé, aztán - mit volt mit tennie - felöltözött abba, ami ott maradt.

Ekkor két gondolat kezdte gyötörni: az egyik, hogy elveszett a TÖMEGÍR-igazolványa, amelytől sohasem vált meg, a másik pedig, hogy vajon ebben az öltözékben engedik-e majd közlekedni a városban? Elvégre mégis, gatyában... Igaz, kinek mi köze hozzá, de azért félő, hogy belékötnek, feltartóztatják.

Leszakította a gatya száráról a gombot, ahol a bokáján össze kellett volna gombolni, arra számítva, hogy így talán elmegy nyári nadrágnak; aztán összeszedte a szentképecskét, a gyertyát meg a gyufát, és elindult, azzal biztatva magát:

- Gyerünk a Gribojedovba! Biztosan ott van.

A város már esti életét élte. Teherautók száguldottak porfelhőt kavarva, a kocsiszekrényben zsákokon, miegymáson férfiak hevertek hanyatt fekve. Minden ablak tárva-nyitva. És minden ablakban narancsszínű ernyős lámpa égett, és minden ablakon, ajtón, kapun, tetőről és padlásszobából, udvarból és pinceodúból az Anyegin polonéze bömbölt rekedten.

Ivan Nyikolajevics aggodalma teljes egészében beigazolódott: a járókelők megnézték, utánafordultak; feltűnést keltett. Ezért úgy döntött, elkerüli a főútvonalakat, és mellékutcákon át halad célja felé, ahol nem olyan tolakodóak az emberek, ahol kevésbé valószínű, hogy kérdőre vonják a mezítlábas járókelőt, s kifaggassák gatyája mibenlétéről, amely sehogy sem akar nyári pantallóhoz hasonlítani.

Az elhatározást tett követte, s Ivan belebonyolódott az Arbat melléki kis sikátorok titokzatos hálójába; a fal tövében osont, riadtan sandított erre-arra, minduntalan hátranézett, néha-néha bebújt a kapualjakba, és gondosan elkerülte a kereszteződések lámpafényét meg a követségek előkelő palotáinak bejáratát.

És egész hosszú, nehéz útján elmondhatatlanul kínozta a mindenütt jelen levő zenekar, melynek kíséretében egy dörgedelmes basszus hang Tatyána iránti szerelméről énekelt.

A krémszínű, ódon, egyemeletes ház csenevész kert mélyén állt, a kertet a körúti járdától kovácsoltvas kerítés választotta el. A ház előtt kis aszfaltozott térség terült el, télen hóbucka magaslott rajta, melynek tetejébe lapát volt tűzve, nyáron azonban a nyári étterem legvonzóbb részét alkotta ponyvateteje alatt.

A házat azért hívták "Gribojedov-ház"-nak, mert állítólag egykor az író^[33] nagynénjének, bizonyos Alekszandra Szergejevna Gribojedovának tulajdonában volt. Hogy ez igaz-e, nem-e, ki tudná megállapítani... Némelyek éppenséggel azt állítják, hogy Gribojedovnak egyáltalán nem volt háztulajdonos nagynénje. A házat azonban mégis így nevezik. Egy híres moszkvai hazudozó ráadásul azt híresztelte, hogy a nagy író az emeleti oszlopos, kerek teremben olvasta fel a kanapén heverő nénikéjének Az ész bajjal jár részleteit. Egyébként tudja az ördög, az is meglehet, hogy felolvasta, ez ma már édes mindegy!

Nem mindegy ellenben, hogy a házban jelenleg az a TÖMEGÍR helyezkedik el, amelynek élén a szerencsétlen Mihail Alekszandrovics Berlioz állt - a Patriarsije Prudin történt tragikus kimenetelű balesetéig.

A TÖMEGÍR tagjai egymás közt, beszélgetésben a házat sosem nevezték "Gribojedov-ház"-nak; csak úgy emlegették, hogy "a Gribojedov". "Tegnap két óra hosszat nyüzsögtem a Gribojedovban." - "No és mit sikerült elérned?" - "Kaptam egy beutalót Jaltába egy hónapra." - "Ügyes fickó vagy!" Esetleg ezt mondták: "Menj el Berliozhoz, ma négy és öt között fogadóórát tart a Gribojedovban" - és így tovább.

A TÖMEGÍR úgy helyezkedett el a Gribojedovban, hogy annál jobbat, kedélyesebbet álmodni sem lehet. A belépő mindenekelőtt, akarva, nem akarva, megismerkedett a mindenféle fajta sportkörök kifüggesztett hirdetéseivel, valamint a TÖMEGÍR tagjainak csoportos meg egyéni fényképeivel; az emeletre vezető lépcső falai ugyanis ezekkel - mármint a fényképekkel - voltak telis-tele aggatva.

Az emeleti egyes számú szoba ajtaján nagybetűs tábla hirdette, hogy itt székel a "Horgász- és nyaralószakosztály"; a táblára azonkívül élethű kárászt festettek, amint éppen bekapja a horgot.

A kettes számú szoba ajtaján meglehetősen érthetetlen felirat volt látható: "Egynapos alkotószabadság ügyében tessék M. V. Podlozsnajához fordulni."

A következő ajtó tömör, ámde teljességgel érthetetlen feliratot viselt: "Pereligino." Attól fogva a Gribojedovba becsöppent látogató csak úgy kapkodhatta a fejét a nagynéni tölgyfa ajtóin tarkálló feliratoktól: "Feliratkozás papírkiutalásra Pokljovkina elvtársnőnél", "Pénztár", "Szkeccsírók egyéni elszámolása". És így tovább...

Ha az ember átvágott a leghosszabbik soron, amely már lenn, a portásfülkénél kezdődött, elolvashatta a feliratot azon az ajtón, melyen pillanatonként be akart nyitni valaki: "Lakásügyek".

A lakásügyek után színpompás plakát következett. A következőket ábrázolta: sziklás hegy, melynek gerincén köpönyeges lovas halad, vállán puska. Lejjebb pálmák meg egy erkély, az erkélyen csinosan fésült fiatalember ül, aki ihletett tekintettel fel- és elnéz a messzeségbe, és töltőtollat fog a kezében. Alatta szöveg: "Beutalók alkotószabadságra, két héttől (novella, elbeszélés) egy évig (regény, trilógia) terjedő időtartamra. Jalta, Szuuk-Szu, Borovoje, Cihidziri, Mahindzsauri,^[34] Leningrád (Téli Palota)." Ez előtt az ajtó előtt is sor állt, de nem olyan mérhetetlenül hosszú, legföljebb másfél száz főnyi.

A továbbiakban, a Gribojedov-féle ház szeszélyes kanyarulatait, fel- meg levezető lépcsőit, zegzugait követve, még számos ajtó, felirat következett: "Igazgatóság", "2., 3., 4. pénztár", "Szerkesztőbizottság", "Elnök", "Biliárdszoba", többrendbeli segédhivatal, végül az a bizonyos oszlopos terem, ahol a nagynéni élvezte lángeszű unokaöccse komédiáját.

A látogató - ha nem egészen gyengeelméjű - azonnal észrevette, milyen remek életük van a TÖMEGÍR szerencsés tagjainak, és lelkét azon nyomban sárga irigység kezdte marcangolni. Ezt követően pedig keserű szemrehányással illette a mennybélieket, amiért születésekor nem ajándékozták meg írói tehetséggel, hiszen enélkül álmodni sem lehetett arról, hogy birtokába jusson a TÖMEGÍR széles aranyszegéllyel ellátott, illatozó, drága bőrből készült, barna tagsági igazolványa, e Moszkva-szerte ismert és nagyra becsült okmány.

Ki hozhatna fel valamit az irigység védelmére? Kétségkívül az alantas indulatok kategóriájába sorolandó - mégis meg kell értenünk azt a látogatót. Hiszen amit az emeleten látott, az még nem minden. Gribojedova néni házának földszintjét teljes egészében az étterem foglalta el - és micsoda étterem! Moszkva legjobb éttermének hírében állt, és nem érdemtelenül. Nemcsak azért, mert két hatalmas, boltozatos teremben helyezkedett el, melynek falaira asszír sörényes lila lovak voltak festve; nemcsak azért, mert minden asztalkán színes keszkenővel letakart lámpa állt, s nem csupán azért, mert nem léphetett be akárki jöttment az utcáról, hanem főleg azért, mert fogásainak bő választékával verte Moszkva valamennyi éttermét, és e fogásokat rendkívül mérsékelt, elérhető áron juttatta ügyfeleinek.

Nincsen ezért semmi meglepő az ilyen párbeszédben, amilyennek például e hitelt érdemlő sorok írója is tanúja volt a Gribojedov kovácsoltvas kerítése tövében:

- Hol vacsorázol ma, Amvroszij?

- Micsoda kérdés! Természetesen itt, a Gribojedovban, drága Foka! Arcsibald Arcsibaldovics megsúgta, hogy ma este sőregfilé lesz au naturel![35] Ínyencfalat.

- Életművész vagy, Amvroszij! - sóhajtott fel a sovány, elhanyagolt külsejű Foka, akinek épp egy karbunkulus nőtt a tarkóján, és irigykedve nézett fel Amvroszijra, az aranyhajú, telt arcú, vérpiros ajkú, óriás termetű költőre.

- Nincs ebben semmi életművészet - válaszolta emez. - Egyszerűen arra törekszem, hogy emberi módon éljek. Azt akarod mondani, Foka, hogy sőregfilét a Colosseumban is kapni? Igen ám, de a Colosseumban egy adag sőreg tizenhárom rubel tizenöt kopejka, nálunk meg öt ötven! Azonkívül a Colosseum-beli sőreg háromnapos, és a tetejébe sose tudhatod, mikor vág a szemed közé egy fürt szőlőt holmi mihaszna fiatalember, aki a Tyeatralnij projezdből csöppent oda. Nem, én esküdt ellensége vagyok a Colosseumnak, Foka! - mennydörgött végig az utcán a haspók költő hangja. - Ne is próbálj rábeszélni.

- Dehogyis beszéllek rá, Amvroszij - nyekegte Foka. - Otthon is lehet vacsorázni.

- Azt ugyan nem! - harsogta Amvroszij. - Elképzelem a feleségedet, amint a közös konyhán sőregfilét kotyvaszt neked au naturel! Hihihi! Au revoir,^[36] Foka! - és dúdolva elindult a ponyvatetős terasz felé.

Hol van a tavalyi hó! De a tősgyökeres moszkvaiak bizonyára még emlékeznek a híres Gribojedovra. Sőregfilé? Az semmi, drága Amvroszij, olcsó vacak. Hanem a kecsege, barátom, az ezüstös tálban kínálkozó kecsegeszelet, körülrakva rákfarkakkal meg friss kaviárral! Meg a gombapürével töltött tojás! Hát a szarvasgombás rigópecsenye? Vagy a fürj genovai módra? Mindössze kilenc és fél rubel! És ráadásul a jazz, az előzékeny kiszolgálás! Júliusban, mikor a családunk nyaral, bennünket azonban halaszthatatlan irodalmi ügyeink a városban tartanak, milyen érzés volt a teraszon ülni a szőlőlugas árnyékában, és a hófehér abroszon aranyló foltként a tele tányér soupe printanière?[37] Emlékszik-e, Amvroszij? Minek is kérdem: az ajkán látom, hogy emlékszik! Maréna, sőreg, ugyan már! Hanem a mindenféle szalonkafajta, idény szerint váltakozva, a fürj, a császármadár? Meg a gyöngyöző ásványvíz? De elég, nagyon is eltérünk a tárgytól... Utánam, olvasó!

Azon az estén, amikor Berliozt a tragikus baleset érte, fél tizenegy órakor csak egy szobában égett a villany a Gribojedov emeletén. Tizenkét irodalmár várakozott ott egyre türelmetlenebbül Mihail Alekszandrovicsra, aki őket összehívta.

Széken, asztalon, még a két ablakpárkányon is ültek a TÖMEGÍR igazgatósági szobájában, és fulladoztak a hőségtől. A nyitott ablakon át sem hatolt be frissítő fuvallat. Moszkva most lehelte ki a napközben a kövekben, az aszfaltban felgyülemlett forróságot, és már látszott, hogy az éjszaka sem hoz enyhülést. A pincéből, ahol az étterem konyhája működött, hagymaszag áradt, mindenki szomjas, ideges, ingerült volt.

Beszkudnyikov, a regényíró - kifogástalanul öltözött, csendes ember, éber, ám ugyanakkor megfoghatatlan tekintetű - elővette zsebóráját. A mutató lassan a tizenegyes felé közeledett. Beszkudnyikov megkocogtatta az óra számlapját, és odamutatta szomszédjának, Dvubratszkij költőnek, aki az asztalon ült, és gumitalpú sárga cipőbe bújtatott lábaival harangozott unalmában.

- Hát ez azért sok - dörmögte elégedetlenül.

- Biztosan kinn feledkezett a Kljazmánál a selma - szólalt meg döngő mellhangján Nasztaszja Lukinyisna Nyepremenova. Moszkvai kupecek árvájából lett írónő, és harcos tengerésztörténeteket írt "George kormányos" álnéven.

- Ugyan már! - szólt közbe élénken Zagrivov, a népszerű szkeccsek írója. - Magam is szívesebben teázgatnék egy szellős kis balkonon, ahelyett, hogy itt főjek. De hát nem tízre volt kitűzve az ülés?

- Kellemes lehet most odakinn a Kljazma-parton - heccelte a jelenlévőket George kormányos, tudván, hogy Pereligino, az írók Kljazma-parti nyaralófaluja mindenkinek közös bánata, érzékeny pontja. - Biztosan már szólnak a fülemülék. Én mindig jobban tudok dolgozni a városon kívül, különösen tavasszal.

- Harmadik éve fizetem a tagdíjat, hogy a bazedovos feleségemet abban a paradicsomban üdültethessem, de még mindig nem ködlik semmi a láthatáron - jegyezte meg keserűen, epésen Ieronyim Poprihin, a novellista.

- Kire hogy mosolyog a szerencse - dörmögte az ablakpárkányról Ababkov, a kritikus.

George kormányos szúrós kis szemében öröm villant fel, zengő alt hangját ellágyítva, szelíden fuvolázta:

- Ne irigykedjünk, elvtársak. Nyaraló mindössze huszonkettő van, és még hét épülőben, a TÖMEGÍR-ben pedig háromezren vagyunk tagok.

- Háromezer-egyszáztizenegy - helyesbített valaki a sarokból.

- No látják - folytatta a Kormányos. - Mit tehetünk? Mi sem természetesebb, a dácsákat^[38] a legtehetségesebbeknek utalják ki...

- A generálisoknak! - vágott bele a dolgok velejébe Gluharjov, a filmszcenárium-író.

Beszkudnyikov műásítást produkált, és kivonult a szobából.

- Egyedül lakik öt szobában Pereliginóban - mondta Gluharjov, alighogy Beszkudnyikov kihúzta a lábát.

- Lavrovics pedig hatban! - kurjantotta Gyenyiszkin. - És az ebédlőjében tölgyfa burkolat van körös-körül a falon!

- Ugyan, most nem erről van szó - torkolta le őket Ababkov -, hanem arról, hogy mindjárt fél tizenkettő.

A lárma nőttön-nőtt, már-már zendülés fenyegetett. Telefonáltak a közutálatnak örvendő Pereliginóba, de rossz helyre, Lavrovics dácsájába kapcsolták őket, megtudták, hogy Lavrovics kiment a folyóra, és ettől végképp feldühödtek. Találomra betelefonáltak a Szépirodalmi Bizottságba a 930-as mellékállomáson, de ott persze már senkit sem találtak.

- Igazán telefonálhatott volna! - méltatlankodtak többen, köztük Gyenyiszkin, Gluharjov és Kvant.

De hajh, hiába heveskedtek: Mihail Alekszandrovics már sehová sem telefonálhatott. Messze-messze a Gribojedovtól, egy ezerwattos égőkkel megvilágított hatalmas teremben, három cinkkel borított asztalon feküdt az, ami nemrégen még Mihail Alekszandrovics volt.

Az egyik asztalon alvadt vérrel borított teste, tört karral és összelapított mellkassal; a másodikon a feje, kicsorbult metszőfogakkal és megtört, tágra nyílt szemekkel, amelyeket immár nem zavart a vakító világosság; a harmadikon véres rongyok halmaza: a ruhája.

A lefejezett törzs mellett a következők álltak: a törvényszéki orvostan professzora, egy patologoanatómus és a proszektora, a nyomozó hatóság képviselői, meg a felesége betegágya mellől telefonon odahívott Zseldibin, Mihail Alekszandrovics Berlioz helyettese, a TÖMEGÍR másodelnöke.

Zseldibinért kocsi ment, és a nyomozókkal együtt legelőször a szerencsétlenül járt irodalmár lakására vitték (ez éjféltájban történt), ahol lepecsételték a papírokat, s onnét a hullaházba.

A megboldogult földi maradványait körülálló személyek most arról tanakodtak, hogy mitévők legyenek: varrják-e oda a testhez a levágott fejet, vagy pedig úgy ravatalozzák fel a Gribojedov nagytermében, hogy egyszerűen állig letakarják fekete kendővel?

Egy szó, mint száz, Mihail Alekszandrovics sehová sem tudott már telefonálni, Gyenyiszkin, Gluharjov és Kvant hiába heveskedtek, kiabáltak Beszkudnyikovval. Pontban éjfélkor a tizenkét irodalmár lejött az emeletről, és beült az étterembe. Ott ismét küldtek egy-két jókívánságot Mihail Alekszandrovics felé: a teraszon ugyanis természetesen minden asztal foglalt volt, és benn kellett vacsorázniok a szép, de fülledt termekben.

És pontosan éjfélkor az elülső teremben valami dörrent, valami csörrent, és zakatolva-csilingelve rázendített, majd éles, magas férfihang ordított fel zenekísérettel: Halleluja! A híres Gribojedov-féle jazzband elkezdte műsorát. A verejtékező arcok földerültek, úgy tetszett, még a lovak is megélednek a freskón, a lámpák fényesebben világítanak - és egyszerre, mint aki letépte láncát, táncra perdült mind a két terem, majd nyomban utána a terasz is.

Gluharjov egy Tamara Polumeszjac nevű költőnővel táncolt, táncolt Kvant, táncolt Zsupkov regényíró is egy sárga ruhás filmszínésznővel. Táncoltak továbbá a következők: Dragunszkij, Cserdakcsi, a kis köpcös Gyenyiszkin a nagy debella George kormányossal, táncolt Szemejkina-Gall, a szépséges építésznő, egy fehér darócnadrágos ismeretlen erős szorításában. Táncoltak a tagok és a meghívott vendégek, moszkvaiak és vidékiek, Johann kronstadti író és egy bizonyos Vitya Kuftyik Rosztovból, állítólag filmrendező, akinek fél arcát sötétlila anyajegy borította; táncoltak a TÖMEGÍR költői szakosztályának kiválóságai, név szerint Pavianov, Bogohulszkij, Szladkij, Spicskin és Adelfina Buzgyak, köztük és mellettük ismeretlen foglalkozású, kefefrizurás, vattázott vállú fiatalemberek; egy öreg szakállas, akinek szakállában egy darabka zöldhagyma akadt fenn, egy gyűrött narancssárga selyemruhás, feltűnően vérszegény, vékonydongájú leányzóval ropta.

A pincérek izzadtan rohangáltak, habzó söröskrigliket egyensúlyozva fejük fölött, s közben minduntalan rekedten, ingerülten kiabáltak: "Bocsánat, polgártárs!" Valahol egy hang tölcséren át kommandírozott: "Egy rablóhús! Két flekken! Egy sőreg!" A magas tenor hang már nem is énekelte, hanem cifrázva vonította a Hallelujá-t. A jazzband cintányérainak zörejét időnként túlharsogta az éttermi tányérok csörömpölése; a mosogatólányok ugyanis lejtős szalagon eregették le az edényt a konyhába. Egy szó, mint száz: a pokol.

Éjféltájban látomás tűnt fel ebben a pokolban. A teraszra fekete szemű, hegyes kecskeszakállú, frakkos férfiú lépett ki, és uralkodói tekintettel fogta át birodalmát. A jólértesültek bizalmasan azt suttogták, hogy volt idő, amikor a dalia nem frakkot viselt, hanem széles bőrtüszővel övezte fel magát, amelyből pisztolyok markolata ágaskodott, hollószárny haját vérvörös selyemkendővel kötötte le, és halálfejes fekete lobogó alatt vitorlázott egy briggen a Karib-tengeren.

De nem, nem, nem! Hazudnak a jól értesültek, Karib-tenger nincs is a világon, nem hajóznak rajta mindenre elszánt kalózok, s nem vadászik rájuk semmiféle korvett, nem terül a vízre ágyúfüst. Nem, nincsen semmi, nem is volt soha! Csak ez a nyápic hársfa van, meg a kovácsoltvas rács, s azon túl a bulvár... Jégdarabok úszkálnak a hűtővödörben, a szomszéd asztalnál bikafejű egyén ül, szeme vérben forog, minden szörnyű, rettenetes... Istenek, isteneim, mérget nekem, mérget!

És az egyik asztalka mellől felröppent a szó: "Berlioz!", a jazz elcsuklott, elhallgatott, mintha valaki öklével sújtott volna le rá. "Mi az? Mi történt?" - "Berlioz!!!" Felugrálnak, sikoltoznak...

Magasra csap a bánat hulláma a szörnyű hír hallatára. Valaki buzgólkodik, teli tüdővel bizonygatja, hogy most nyomban, ahogy együtt vannak, kollektív táviratot kell fogalmazni, és azt haladéktalanul feladni.

De miféle táviratot, kérdjük, milyent és hová? És minek egyáltalában feladni? És végül is, hová, kinek? Mire való a távirat annak, akinek szétlapított tarkója jelenleg a kórboncnok gumikesztyűs keze közt van, és akinek nyakát a professzor épp most varrja görbe tűvel? Annak úgyis vége, nincs szüksége semmiféle táviratra. Neki már befellegzett, ne terheljük fölöslegesen a távírót.

Igen, igen, neki befellegzett... de mi élünk!

Igen magasra csapott a gyász hulláma, felcsapott, felcsapott, de azután alábbhagyott. Valaki már visszaült asztalához, és előbb lopva, majd egyre nyíltabban, eszegélni, iszogatni kezdett. Elvégre miért vesszen kárba a finom côtelette de volailles?[39] Mit segítünk Mihail Alekszandrovicson azzal, ha éhen maradunk? Elvégre mi élünk!

A zongorát természetesen kulcsra zárták, a zenekar szétszéledt, egy-két újságíró elment a szerkesztőségbe nekrológot írni. Aztán híre terjedt, hogy Zseldibin megjött a hullaházból, fölment a megboldogult emeleti szobájába, és azon nyomban suttogni kezdték, hogy ő lesz Berlioz utóda. Zseldibin felhívatta az étteremből mind a tizenkét vezetőségi tagot, és a Berlioz irodájában sebtében megrendezett ülésen megvitatott velük néhány halaszthatatlan kérdést: a Gribojedov oszlopos termének feldíszítéséről, a holttest átszállításáról, a ravatalozás rendjéről meg a gyászesettel kapcsolatos néhány más problémáról.

Az étterem eközben tovább élte rendes éjszakai életét, s élte volna zárásig, azaz hajnali négy óráig, ha nem jön közbe egy valóban egészen rendkívüli esemény, amely sokkal jobban megrázta a kedélyeket, mint Berlioz halálhíre.

Először a Gribojedov kapuja előtt strázsáló bérkocsisok zúdultak fel! Hallatszott, amint egyikük felugrik a bakon, és felkiált:

- A teremtésit! Oda nézzetek!

Honnét, honnét nem, abban a pillanatban a vaskerítésnél piciny lángocska villant fel, és lassan közeledett az étterem teraszához. Az asztaloknál ülők felálltak, és a sötétséget kémlelve meglátták, hogy a piciny lángocskával együtt fehér kísértet lépdel az étterem felé. Amikor már odaért a szőlőlugashoz, az emberek sóbálvánnyá meredtek, a villájukra tűzött falat hal megállt a levegőben, szemük kiguvadt. A portás, aki abban a pillanatban lépett ki a ruhatárból a kertbe, hogy rágyújtson, eltaposta cigarettáját, és elindult a kísértet felé, láthatóan azzal a szándékkal, hogy elállja az útját az étterem felé; de aztán mégis meggondolta magát, és megállt, bárgyún mosolyogva.

A kísértet így a szőlőlugas nyílásáig érve akadálytalanul belépett a teraszra. És ekkor mindenki meglátta, hogy a kísértet nem kísértet, hanem Ivan Nyikolajevics Hontalan - a híres költő.

Mezítláb érkezett, rongyos fehér Tolsztoj-ingben, mellére ismeretlen szentet ábrázoló papirosképecske volt tűzve biztosítótűvel; az ing alatt hosszú szárú, csíkos fehér alsónadrág. Kezében meggyújtott esküvői gyertya. Jobb arcán friss karmolás. Nehéz lenne fölmérni a teraszon támadt hallgatás mélységét. Az egyik pincér kezéből, a félrebillent söröskorsóból lassan csorgott a padlóra a sör.

A költő feje fölé emelte a gyertyát, és hangosan köszönt:

- Üdvözöllek, barátaim! - Majd benézett a legközelebbi asztal alá, és bosszúsan megállapította: - Itt sincs!

Két hang szólalt meg. Az egyik, egy dörmögő basszus, kérlelhetetlenül kijelentette:

- Delirium tremens.[40] Ennek is vége.

A másik, egy riadt női hang, ezt mondta:

- Hogy jutott el idáig ebben az öltözékben? Hogy engedhette a rendőrség?

Az utóbbi megjegyzést Ivan Nyikolajevics is meghallotta, válaszolt is rá:

- Kétszer akartak feltartóztatni, egyszer a Szkatyertnij utcában, egyszer meg itt a Bronnaján, de átmásztam a sövényen, amint látja, az arcomat is összekarmolta! - Magasra tartotta a gyertyát, és emelt hangon folytatta, rekedt hangja megerősödött, indulat fűtötte át: - Testvéreim az irodalomban, hallgassátok meg szómat! A gonosz megjelent közöttünk! Fogjátok el, de mielőbb, mert beláthatatlan kárt fog okozni!

- Mi, micsoda? Mit mondott? Ki jelent meg? - hangzott mindenfelől.

- Egy külföldi konzultáns - felelte Ivan. - És az a konzultáns a Patriarsije Prudin megölte Misa Berliozt.

Ekkor a vendégek a belső termekből is kiáramlottak a teraszra, valóságos csődület támadt Ivan gyertyalángocskája körül.

- Bocsánat, magyarázza meg, kérem, kissé pontosabban - szólalt meg Ivan Nyikolajevics füle mellett egy halk, udvarias hang. - Ki ölte meg Berliozt?

- Egy külföldi professzor, konzultáns és kém - válaszolta Ivan, és fürkészve nézett körül.

- Hogy hívják? Mi a neve? - hangzott a következő halk kérdés.

- A neve! Az ám, ha tudnám a nevét! - kiáltott fel Ivan kétségbeesetten. - Nem tudtam elolvasni a névjegyét... Csak az első betűjére emlékszem, annyit tudok, hogy W-vel kezdődik, duplavével... Milyen nevek kezdődnek W-vel? - kérdezte magától Ivan; fejéhez kapott, és mormolni kezdte: - W, wé, wa, wo, wu... Waschner? Wagner? Weiner? Wegner? Winter? - Haja lassan égnek meredezett a nagy erőfeszítéstől.

- Wulf? - szólt közbe egy kétségbeesett női hang.

Ivan dühbe gurult:

- Buta liba! - kiáltott fel, és tekintete a közbeszólót kereste. - Mi köze ehhez Wulfnak? Wulf nem tehet semmiről! Wo, wa... Nem, sehogy se jut az eszembe. Mondok valamit, elvtársak: telefonáljanak a rendőrségre, küldjenek ki azonnal öt motorbiciklis járőrt géppuskával, hogy fogják el a professzort. És ne felejtsék el közölni, hogy ketten vannak még vele; egy nyurga pepita, a csíptetője törött, meg egy kövér fekete kandúr... Én majd addig felkutatom a Gribojedovot, mert érzem, hogy itt kell lennie!

Nyugtalanul körülnézett, átfurakodott a körülállókon, gyertyáját lóbálta, hogy végigcsöpögött rajta a viasz, és rendre benézett az asztalok alá. "Orvost!" súgta egy hang, és csakhamar jól táplált, simára borotvált, szeretetre méltó arc, csontkeretes szemüveg jelent meg Ivan előtt.

- Csillapodjék, Hontalan elvtárs! - kérlelte az arc, vidám, szinte ujjongó hanglejtéssel. - Önt megrendítette a mindnyájunk által szeretett Mihail Alekszandrovics... röviden: Misa Berlioz halála. Mi sem természetesebb, ezt mindannyian megértjük. Nyugalomra, pihenésre van szüksége. Az elvtársak hazakísérik, ágyba fektetik, kialussza magát...

- El kell fogni a professzort, nem érted, te marha? - vicsorgott rá Ivan dühösen. - Te meg itt feltartasz a hülye locsogásoddal.

- Már engedje meg, Hontalan elvtárs... - pirult-hüledezett a jól táplált ábrázat, és láthatóan már megbánta, hogy beavatkozott a dologba.

- Nem engedem meg, és legkevésbé teneked, te emeletes barom! - szólt Ivan Nyikolajevics fojtottan, gyűlölködve.

Arca eltorzult, a gyertyát gyorsan átvette jobb kezéből a bal kezébe, és jobbját meglendítve, hatalmas pofont kent le a részvevő ábrázatra.

Ekkor többeknek eszébe jutott, hogy le kéne fogniok Ivant - és rávetették magukat. A gyertya kialudt, a jól tápláltról leesett a szemüveg, és abban a pillanatban el is taposták. Ivan félelmetes csatakiáltást bocsátott ki a torkán, mely egészen a bulvárig elhatolt, harcra tüzelve a lelkeket - és védekezni kezdett. Az asztalokról csörömpölve hullott le az edény, nők sikoltoztak.

Mialatt a pincérek törülközőkkel megkötözték a költőt, a ruhatárban a következő párbeszéd folyt a briggkapitány meg a portás közt.

- Nem láttad, hogy alsónadrágban van? - kérdezte a kalóz dermesztő nyugalommal.

- De mit tehettem volna, Arcsibald Arcsibaldovics? - védekezett a portás remegve. - Muszáj beeresztenem, ha egyszer tagja a TÖMEGÍR-nek!

- Láttad vagy nem láttad, hogy alsónadrágban van? - ismételte a kalóz.

- Mit csináljak, Arcsibald Arcsibaldovics? - mentegetőzött a portás egyre vörösebb arccal. - Hiszen értem én a dolgot, a teraszon hölgyek is ülnek...

- Nem a hölgyekről van szó, a hölgyeknek ez édes mindegy - ripakodott rá a kalóz, és a szó szoros értelmében felnyársalta a tekintetével. - De a rendőrségnek nem mindegy! Gatyás férfi Moszkva utcáin csupán egyetlenegy esetben közlekedhet, tudniillik rendőri kísérettel, és csupán egyetlenegy helyre mehet: az őrszobára! Neked pedig mint portásnak tudnod kell, hogy ha gatyás férfit látsz, haladéktalanul fütyülnöd kell. Megértetted? Hallod, mi folyik a teraszon?

A portás, aki már azt se tudta, fiú-e vagy lány, meghallotta a teraszról behatoló hangzavart, edénycsörömpölést, női sikolyokat.

- Nos, milyen büntetést érdemelsz ezért? - folytatta a kalózkapitány.

A portás arcbőre bíborlilára vált, mint a tífuszos betegé, szeme megüvegesedett. Úgy rémlett neki, hogy Arcsibald Arcsibaldovics oldalt elválasztott hollófekete haját lángvörös selyem födi el, a frakk, a keményített ingmell eltűnik, s a bőrtüszőből pisztoly markolata ágaskodik elő. Már látta magát felakasztva a főárbocra... Látta a tulajdon kicsüngő nyelvét, vállára bukott, élettelen fejét, még a hullámok csobbanását is hallotta a hajó oldalán. Térde megroggyant. A kalózkapitány ekkor megszánta, és eloltotta villámló tekintetét.

- Vigyázz magadra, Nyikolaj, ez az utolsó eset! Ilyen portás nekünk nem kell, ingyen se! Elmehetsz templomszolgának. - Ezzel elintézvén az ügyet, a kalózkapitány gyors, pattogó, pontos parancsszavakat osztogatott: - Pantyelejt a büféből. Rendőrt. Jegyzőkönyvet. Autót. Az elmeklinikára. - És hozzátette: - Máskor fütyülj.

Negyedóra sem telt bele, és a megdöbbent publikum nemcsak az étteremben, hanem a bulváron meg a Gribojedov kertjére néző házak ablakaiból is láthatta, amint Pantyelej, a portás, egy rendőr, egy pincér és egy Rjuhin nevű költő múmiaformán bepólyált fiatalembert visz ki a Gribojedov kapuján, a fiatalember könnyezve zokog, köpköd - Rjuhint igyekszik megcélozni -, és bömbölve ordítja végig a bulváron:

- Marhák!...

A teherautó sofőrje dühösen beindítja a motort. Mellette egy bérkocsis nógatja a lovát, orgonaszínű gyeplőszárral csapkodja a farát, és így biztatja a sofőrt:

- Én tudom az utat! Vittem már utast a psziátriára!

Körös-körül a sokaság zúgva kommentálja a példátlan eseményeket. Egyszóval: ocsmány, fertelmes, parázs, disznó módon érdekes botrány kerekedett, amely csak akkor ért véget, amikor a teherautó elvitte a szerencsétlen Ivan Nyikolajevicset, s vele a rendőrt, Pantyelejt meg Rjuhint.

Éjjel fél kettő volt, amikor a Moszkva környékén nemrég épült, folyóparti híres elmeklinika orvosi rendelőjébe belépett egy kecskeszakállas, fehér köpenyes férfi. A három ápoló egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a kanapén ülő Ivan Nyikolajevicsről. Jelen volt Rjuhin is, a költő, rendkívül izgatott állapotban. A törülközők, amelyekkel az étteremben megkötözték Ivan Nyikolajevicset, halomban tornyosultak mellette a kanapén. Keze, lába most szabad volt.

A belépő orvos láttára Rjuhin elsápadt, köhécselt, s félénken köszönt.

- Jó estét, doktor.

Az orvos biccentett, de eközben nem Rjuhinra nézett, hanem Ivan Nyikolajevicsre, aki mozdulatlanul ült, szemöldökét haragosan összevonva, és az orvos megjelenésére meg se moccant.

- Ez itt, kérem szépen, Hontalan, Ivan Nyikolajevics, a híres költő - magyarázta Rjuhin, maga sem tudta, miért, titokzatosan suttogva. - Tetszik tudni... attól tartunk... delirium tremens...

- Sokat ivott? - kérdezte az orvos is halkan, a szája sarkából.

- Nem, azaz hát néha felhajtott egy pohárral, de nem úgy, hogy...

- Svábbogarat, patkányt, ördögfiókát, settenkedő kutyát nem szokott látni?

- Nem - válaszolta Rjuhin idegesen összerezzenve. - Tegnap is találkoztam vele, meg ma délelőtt is... teljesen normális volt.

- És miért van alsónadrágban? Az ágyból hozták ide?

- Nem, az étteremben jelent meg így...

- Ahá, ahá - bólintott az orvos roppant elégedetten. - És a karmolások az arcán? Verekedett?

- Nem, leesett a kerítésről. Aztán az étteremben pofon ütött valakit... és aztán még valakit...

- Úgy, úgy, úgy - helyeselt az orvos, majd Ivanhoz fordult, és üdvözölte: - Jó estét kívánok!

- Jó napot, kártevő! - felelte Ivan hangosan, ingerülten.

Rjuhin annyira megijedt, hogy nem mert fölnézni az udvarias orvosra. Az orvos azonban egy cseppet sem sértődött meg, hanem gyakorlott, ügyes mozdulattal lekapta szemüvegét, felhúzta fehér köpenyét, és a szemüveget hátsó nadrágzsebébe csúsztatta. Aztán megint Ivanhoz fordult:

- Hány éves?

- Menjen a pokol fenekére! - rivallt rá Ivan, és félrefordult.

- Mért haragszik? Hisz nem bántottam!

- Huszonhárom éves vagyok - válaszolta Ivan, és idegesen folytatta: - Panaszt teszek valamennyiük ellen. Különösen teellened, te utolsó piszok! - fordult egyenesen Rjuhinhoz.

- Miért akar panaszt tenni?

- Azért, mert makkegészséges létemre megfognak, és idehurcolnak a diliházba! - háborgott Ivan.

Rjuhin ekkor rátekintett, és ereiben meghűlt a vér: Ivan szemében valóban nyoma sem látszott tébolynak. A Gribojedovban zavaros volt a pillantása, de most feltisztult, olyan volt, mint mindig.

"A mindenségit! - hüledezett Rjuhin. - Hiszen csakugyan normális! Micsoda galiba! Ugyan miért is hoztuk ide? Tiszta normális, csak az arca van összekarmolászva..."

Az orvos leült egy fényes nikkellábú fehér zsámolyszékre, és higgadtan magyarázta:

- Ön nincs a diliházban, hanem egy klinikán, ahol senki sem fogja tartóztatni, ha erre nincs szükség.

Ivan Nyikolajevics hitetlenkedve sandított rá, de azért kibökte:

- Hál' istennek! Végre egy normális emberrel találkozom a sok idióta után! De az idióták közt is első ez a hülye, tehetségtelen alak, a Szaska!

- Ki az a tehetségtelen Szaska? - tudakolta az orvos.

- Ez itten, Rjuhin - közölte Ivan, és piszkos mutatóujjával Rjuhinra bökött.

Rjuhin elvörösödött mérgében. "Hát ez a köszönet, amiért segíteni próbáltam rajta! - gondolta keserűen. - Nem, hát ez az Ivan igazán jellemtelen fráter!"

- Tipikus kulákivadék - folytatta Ivan Nyikolajevics: nyilvánvalóan sarkallta a vágy, hogy leleplezze Rjuhint. - És ráadásul olyan kulák, aki gondosan proletárnak álcázza magát. Nézze csak meg a böjtös ábrázatát, és hasonlítsa össze a hangzatos költeményeivel! Hahaha, nézzen csak bele a lelkébe, hogy mit gondol magában, és a szája is tátva marad ámulatában! - És Ivan Nyikolajevics baljósan felkacagott.

Rjuhin rákvörös lett, zihálva lélegzett, csak azon járt az esze, hogy íme, kígyót melengetett keblén, megszánt valakit, akiről kiderült, hogy ádáz ellensége. No és ami a legrosszabb: tenni nem tehet ellene semmit, elvégre nem szállhat vitába egy elmebeteggel!

- Tulajdonképpen miért hozták be ide? - kérdezte most az orvos, miután figyelmesen végighallgatta Hontalan fejtegetéseit.

- Tudom is én, hogy az ördög vinné el a tökfilkókat! Megfogtak, megkötöztek holmi rongyokkal, aztán be a teherautóba!

- Szabad megkérdeznem, miért jelent meg alsóneműben az étteremben?

- Nincs ebben semmi különös - magyarázta Ivan. - Fürödtem a Moszkva folyóban, és közben valaki ellopta a ruhámat, ezt a kacatot hagyta ott helyette. Meztelenül mégse mehetek végig Moszkván, azt kellett fölvennem, ami volt, mert siettem az étterembe, a Gribojedovba.

Az orvos kérdően tekintett Rjuhinra, aki zavartan motyogta:

- Úgy hívják az éttermünket.

- Ahá - bólintott az orvos. - És miért sietett annyira? Valami hivatalos találkozója volt?

- Egy külföldi konzultánst hajszolok - felelte Ivan, és riadtan tekintett körül.

- Miféle konzultánst?

- Ismeri Berliozt? - kérdezte Ivan jelentőségteljesen.

- A zeneszerzőt?

Ivan elképedt:

- Miféle zeneszerzőt?... Ja úgy... igen... nem. A zeneszerző, az más. Csak névrokona Misa Berlioznak.

Rjuhin megfogadta ugyan, hogy nem szól, mégis meg kellett magyaráznia:

- Mihail Alekszandrovics Berliozt, a TÖMEGÍR elnökét ma este elgázolta a villamos a Patriarsije Prudin.

- Ne fecsegj, hisz fogalmad sincs semmiről! - förmedt rá Ivan. - Nem te voltál ott, hanem én! A konzultáns szándékosan küldte a villamos elé.

- Odalökte?

- Már hogy lökte volna! - méltatlankodott Ivan; felmérgesítette az általános értetlenség. - Az effélének nincs arra szüksége, hogy odalökje! Ez olyan dolgokra képes, hogy az ember a fejét fogja. Előre tudta, hogy Berlioz a villamos alá kerül.

- És önön kívül látta-e még valaki azt a konzultánst?

- Az a baj, hogy csak én láttam, meg Berlioz.

- Úgy, úgy. És milyen intézkedéseket foganatosított, hogy elfogja a gyilkost? - Az orvos megfordult, és ránézett egy fehér köpenyes nőre, aki az íróasztalnál ült a rendelő sarkában. A nő elővett egy lap papirost, és elkezdte kitölteni az üres rubrikákat.

- A következőket: fogtam egy gyertyát a konyháról...

- Ezt itt? - kérdezte az orvos, és a törött gyertyára mutatott, amely a szentképpel együtt az asztalon feküdt a nő előtt.

- Igen, azt, és...

- És a szentképet minek vitte magával?

- A szentképet, igen... - Ivan elpirult. - Tudomásom szerint attól félnek a legjobban. - Ujjával ismét Rjuhin felé bökött. - Tudniillik arról van szó, hogy az a konzultáns... mondjuk ki nyíltan... a gonosszal cimborál... nem lehet csak úgy egykönnyen elfogni.

Az ápolók - ők tudták, miért - kihúzták magukat, és le nem vették a szemüket Ivanról.

- Igenis, a sátánnal cimborál - folytatta Ivan. - Ez kétségtelen. Személyesen beszélt Ponczius Pilátussal. Ne nézzenek így rám, kérem, igazat mondok! Mindent látott, a pálmákat, az oszlopcsarnokot... Egyszóval, járt Pilátusnál, ezért kezeskedem.

- Helyes, helyes...

- Nos, éppen ezért a mellemre tűztem a szentképet, és utánaeredtem...

Az óra ekkor kettőt ütött.

- Ejha! - kiáltotta Ivan, és felugrott a kanapéról. - Már két óra, és én itt magukkal vesztegetem az időmet! Bocsánat, hol a telefon?

- Hagyják telefonálni - utasította az orvos az ápolókat.

Ivan fölemelte a hallgatót, a nő pedig ezalatt halkan tudakolta Rjuhintól:

- Nős?

- Nem, nőtlen - válaszolta Rjuhin megszeppenve.

- Tagja a szakszervezetnek?

- Igen.

- Rendőrség? - kiabálta ezalatt Ivan a kagylóba. - Rendőrség? Kérem, ügyeletes elvtárs, intézkedjék azonnal, hogy küldjenek ki öt motorbiciklis járőrt, géppuskával, egy külföldi konzultáns elfogására. Tessék? Jöjjenek értem, én is magukkal megyek... Tessék? Itt Hontalan beszél, a költő, a bolondokházából... Mi a címük? - kérdezte halkan az orvostól, tenyerével elfödve a kagylót, majd újra belekiabált: - Halló! Halló! Nem hallják? Piszokság! - üvöltött fel hirtelen, és a falhoz vágta a kagylót. Aztán az orvoshoz fordult, kezet nyújtott neki: - A viszontlátásra! - mondta ridegen és menni készült.

- Várjon, várjon, hová siet? - szólt rá az orvos, és mélyen a szeme közé nézett, úgy folytatta: - Éjszaka közepén, egy szál alsóneműben... Nem érzi magát jól, maradjon itt.

- Engedjenek, no - fordult Ivan az ápolókhoz, akik elállták az ajtót. - Elengednek vagy nem? - ordított fel fenyegetően.

Rjuhin összerezzent, a nő megnyomott egy gombot, és a kisasztal üveglapjára fényes nikkeldoboz és lezárt injekciós ampulla ugrott ki.

- Hát így vagyunk? - ordította Ivan, és körülnézett, riadtan, mint a csapdába szorult vad. - No, jól van... ajánlom magamat! - És fejjel előre nekiugrott az elfüggönyözött ablaknak.

Elég nagyot szólt, de az üvegtábla a függöny mögött meg se repedt, s Ivan Nyikolajevics egy szempillantással később már az ápolók keze közt vergődött. Hörgött, üvöltött, harapni próbált.

- Hát így üvegezik maguknál az ablakokat? Eresszenek el...

Az orvos kezében fecskendő villant, a nő egyetlen mozdulattal feltépte az ócska Tolsztoj-ing ujját, és cseppet sem nőies erővel megragadta Ivan karját. Éterszag támadt, Ivan egy pillanatra elernyedt a négy ember keze közt, és az orvos ügyesen kihasználta ezt a pillanatot, karjába döfte a tűt. Még néhány másodpercig fogták, aztán leültették a kanapéra.

- Banditák! - üvöltötte Ivan, és felugrott a kanapéról, de újra leültették. Amint elengedték, ismét fel akart ugrani, de ezúttal már önként ült vissza. Nem szólt, dühösen nézett körül, majd váratlanul ásított, és keserűen elmosolyodott.

- Hát mégis bekasztliztak - mondta, újra ásított, aztán egyszer csak lefeküdt, fejét a vánkosra tette, kezét gyerek módjára az arca alá rakta, és álmosan, már nem is keserűen mormolta: - Bánom is én... Majd megadják az árát... én figyelmeztettem magukat, lesz, ami lesz. Engem már csak Pilátus érdekel... Ponczius Pilátus... - azzal becsukta a szemét.

- Fürdőt, utána vigyék a száztizenhetes magánba, ápolót mellé - rendelkezett az orvos, és újra föltette szemüvegét. Rjuhin ismét összerezzent: a fehér ajtó nesztelenül kinyílt, kék éjjeli lámpások fényében derengő folyosó tárult elébe. A folyosóról gumikerekű hordágy gördült be, arra áttették az elcsöndesedett Ivant, és elgurították; az ajtó ismét bezárult mögötte.

- Mondja, kérem - fordult Rjuhin suttogva az orvoshoz -, tehát csakugyan beteg?

- Ó, igen.

- És mi baja? - tudakolta félénken Rjuhin.

Az orvos fáradtan nézett rá, bágyadtan válaszolt:

- Motorikus és szenzoros ataxia... téves interpretációk... Úgy látszik, súlyos eset. Feltehetően szkizofrénia. És hozzá még alkoholizmus...

Rjuhin egy szót sem értett abból, amit az orvos mondott, csak azt látta, hogy Ivan Nyikolajevicsnek alighanem rosszul áll a szénája, ezért felsóhajtott, és megkérdezte:

- És miféle konzultánst emleget folyton?

- Nyilván látott valakit a beteg, aki felizgatta a fantáziáját. Vagy talán hallucináció...

Néhány perccel később a teherautó visszavitte Rjuhint Moszkvába. Lassan hajnalodott, de az utcai lámpákat még nem oltották el; fényük bántónak, fölöslegesnek tetszett. A sofőr dühös volt, hogy odaveszett az éjszakája, hajtotta a masinát, ahogy csak a motorból kifért, és a kanyaroknál csak úgy farolt a kocsi.

Elmaradt az erdő, leszakadt róluk, a folyó is félrehúzódott, változatos képek szaladtak a teherautó elébe - sövények, őrházak, farakások, magasságjelző póznák meg holmi árbocok, rajtuk odafűzött orsófélék, kavicshalmok, csatornákkal felárkolt föld - egyszóval, mindenből érződött, hogy Moszkva ott van mindjárt a kanyaron túl, mindjárt előtűnik, és elnyeli őket.

Rjuhin zötyögött, ide-oda lódult a kocsiban, a tuskó, amin ült, időnként ki-ki akart csúszni alóla. A kocsiszekrényben szanaszét szóródtak az éttermi törülközők, amelyeket a rendőr meg Pantyelej felraktak - ők ketten már előbb hazamentek trolibuszon. Rjuhin előbb megpróbálta összeszedni a rongyokat, de aztán dühbe gurult: "Ott egye meg a fene az egészet! Mit strapálom itt magam, mint a hülye?" Félrerúgta a törülközőket, és rájuk sem nézett többé.

Rémséges hangulatban volt. A gyászos intézményben tett látogatása kitörölhetetlenül mély nyomot hagyott benne. Megpróbálta kihámozni, hogy voltaképpen mi kínozza. A kék lámpás folyosó emléke? Az a gondolat, hogy a legnagyobb szerencsétlenség a földön, ha az ember elveszti az eszét? Igen, igen, ez is, persze. De hát ez csak olyan... általánosság. De van itt még valami. Mi lehet az? A sértés. Igen, igen, a sértő szavak, amelyeket Hontalan a szemébe vágott. És a legjobban nem is az bántotta, hogy Ivan megsértette, hanem az, hogy szavaiban némi igazság rejlett.

A költő már nem tekingetett széjjel, hanem a kocsiszekrény piszkos, rezgő fenekére meredt, és önmarcangoló, vádaskodó szavakat motyogott.

Igen, a versei... Harminckét éves; mi lesz ezután? Ezután is megír majd évente néhány verset. Amíg meg nem öregszik? Igen, amíg meg nem öregszik. És mit hoznak neki ezek a versek: dicsőséget, hírnevet? "Egy frászt! Ne hazudj legalább önnönmagadnak. Aki pocsék verseket ír, az sose lesz híres. És miért rosszak a verseid? Igazat mondott a bolond, sajnos, igazat mondott - így ítélkezett önmaga felett kíméletlenül -, nem hiszek én a verseimben, egy sort sem hiszek abból, amit leírok!"

Neuraszténiás rohamában elcsigázottan ült ott, egyszer csak meglódult, s a padló megszűnt alatta remegni. Fölemelte fejét, és ekkor vette észre, hogy réges-rég Moszkvába érkeztek, Moszkva felett hajnalodik, a felhők aranyfénybe mártóznak, s a teherautó, amelyen utazik, áll, mert beszorult a bulvárra befordulni szándékozó autósorba, mellette pedig talapzaton egy bronzember áll,^[41] fejét kissé félrehajtva, és közönyösen szemléli a bulvár nyüzsgő életét.

Furcsa gondolatok kavarogtak fáradt elméjében. - "Íme, itt az igazi siker iskolapéldája... - motyogta, felállt a kocsiszekrényben, kihúzta magát, és fenyegetően nyújtotta ki karját a légynek sem vétő bronzember felé. - Akármit csinált életében, bármi történt vele, minden a hasznára vált, minden a hírnevét támogatta! De hát mit csinált? Igazán nem is értem... Van valami különös ezekben a szavakban: Felhő felhőt gyúrva jajgat...[42] Nem érem föl ésszel... Hopp, megvan! Szerencséje volt! - döntötte el végül is Rjuhin kajánul, és érezte, amint elindul alatta a teherautó. - Az volt a szerencséje, hogy az a fehérgárdista belélőtt,^[43] szétroncsolta az ágyékát, és ezzel biztosította számára a halhatatlanságot..."

Az autósor megindult. A költő beteg volt, nagybeteg, szinte megöregedett. Két perccel ezután már a Gribojedov teraszán találta magát. Az étterem kiürült. Csak a sarokban iszogatott még egy kisebb kompánia, s a közepén a közismert konferanszié üldögélt tatár sapkában, kezében egy pohár Abrau.^[44]

Arcsibald Arcsibaldovics szívélyesen fogadta a törülközőket cipelő Rjuhint, és csakhamar megszabadította átkozott terhétől. Ha a költőt nem őrölte volna fel annyira a klinikai kiruccanás meg a teherautó, valószínűleg örömét lelte volna abban, hogy előadja a kórházi látogatás történetét, mindenféle kitalált részlettel kiszínezve. Most azonban nem állt erre az esze, és akármilyen rossz megfigyelő volt is, a teherautóbeli megpróbáltatások után, életében először, alaposabban szemügyre vette a kalózt, és megértette, hogy a kapitány, ha kérdezősködik is Hontalan felől, sőt ceceg, ajjajoz sajnálkozásában - voltaképpen egy cseppet sem törődik Hontalan sorsával, nem is sajnálja. "És neki van igaza! Legény a talpán!" - gondolta cinikusan s önmagát mélységesen megvetve Rjuhin, félbeszakította a szkizofréniáról tartott beszámolóját, és azt mondta:

- Adjon egy kis vodkát, Arcsibald Arcsibaldovics...

A kalóz részvevő ábrázattal rebegte:

- Hogyne, megértem... azonnal... - És intett a pincérnek.

Negyedórával ezután Rjuhin egyes-egyedül ült az étteremben, pontyfiléje fölé görbedve, és egyik kupicát itta a másik után, belátva és elismerve, hogy életén segíteni immár nem lehet, a legjobb a feledésbe menekülni.

Elherdálta éjszakáját, mialatt a többiek lakomáztak, és most rájött, hogy visszahozni immár nem lehet. Elég volt, ha fejét a lámpáról az égnek emelte, és máris megértette, hogy az éjszaka visszahozhatatlanul elveszett. A pincérek sietve szedegették le az abroszt az asztalokról. A terasz körül sündörgő kandúrok is reggeliesen viselkedtek. Kérlelhetetlenül felvirradt az új nap.

Ha másnap reggel valaki azt mondja Sztyopa Lihogyejevnek: "Sztyopa, főbe lőnek, ha nem kelsz föl ebben a minutában!", akkor Sztyopa azt rebegte volna elhaló hangon: "Lőjenek főbe, csináljanak velem, amit akarnak, de nem kelek föl!"

Nemcsak fölkelni nem bírt - úgy érezte, a szemét se tudja kinyitni, mert ha csak megpróbálja, villám sújt le rá, és azon nyomban darabokra szaggatja a fejét. Koponyájában súlyos harang zúgott, szemgolyója és lezárt szemhéja közt tüzeszöld szegélyű barna foltok úsztak, azonkívül émelygett, és valahogy úgy érezte, ez az émelygés egy tolakodóan kitartó gramofon muzsikájával függ össze.

Megpróbált visszaemlékezni a történtekre, de csak egyetlenegyre emlékezett: előző este valahol - ki tudja, hol - állt, kezében asztalkendő, és meg akart csókolni egy hölgyet, miközben fogadkozott, hogy másnap pontosan déli tizenkét órakor meglátogatja; a hölgy azonban szabadkozott, mondván: "Ne jöjjön, nem leszek otthon!" Sztyopa azonban makacsul kitartott a magáé mellett: "De én igenis elmegyek!"

Most azonban sem azt nem tudta, ki az a hölgy, sem azt, hogy hány óra, s milyen hónap hanyadika van; s ami még ennél is rosszabb, azt sem tudta, hogy hol van. Megpróbálta tisztázni legalább ezt az utóbbit, s ebből a célból nagy nehezen kinyitotta leragadó bal szemhéját. A félhomályban valami tompán megvillant, Sztyopa fölismerte a tükröt a két ablak között, és tapasztalta, hogy otthon van, hanyatt fekszik az ágyán, azazhogy az ékszerészözvegy ágyán, a hálószobájában.

Ideje megmagyaráznunk: Sztyopa Lihogyejev, a Varietészínház igazgatója, aznap reggel abban a lakásban ébredt fel, amelyet a megboldogult Berliozzal kettesben bérelt egy nagy ötemeletes bérházban a Szadovaja utcán.

Ez a lakás, az 50-es számú, már régóta, ha nem is éppen rossz, de gyanús hírben állt. Két esztendeje még de Fougeret ékszerész özvegyéé volt. Az ötvenesztendős forma, igen tiszteletreméltó és jó gyakorlati érzékkel rendelkező Anna Francevna de Fougeret az öt szobájából hármat albérlőknek adott ki; az egyik albérlőt Belomutnak hívták, a másiknak a neve feledésbe merült.

Nos, két esztendeje a lakásban megmagyarázhatatlan események láncolata indult meg: ebből a lakásból rendre nyomtalanul eltűntek a lakók.

Egy ízben, munkaszüneti napon, rendőr csengetett be a lakásba, kihívta az előszobába a második lakót (azt, akinek a neve feledésbe merült), és azt mondta, kérik, menjen le egy percre az őrszobára valamit aláírni. A lakó meghagyta Anfiszának, Anna Francevna régi, megbízható háztartási alkalmazottjának, ha bárki keresné telefonon, mondja meg, hogy tíz perc múlva visszajön - azzal elvonult a fehér kesztyűs, takaros rendőrrel. De nemcsak hogy tíz perc múlva - azóta sem jött vissza; és az egészben a legfurcsább, hogy vele együtt a rendőr is eltűnt.

Az istenfélő, sőt mondjuk ki kereken: babonás Anfisza meg is mondta az izgatott Anna Francevnának, hogy ez bizony boszorkányság, ő nagyon is jól tudja, ki rabolta el a lakót rendőröstül, de késő este nem tanácsos az illetőt emlegetni.

Nomármost az efféle boszorkányságot, ha egyszer elkezdődött, köztudomásúan semmiképp sem lehet megállítani. Hétfőn eltűnt a másik lakó is, szerdán pedig Belomutot nyelte el a föld - igaz, másféle körülmények közt. Reggel eljött érte az autó, mint mindennap, hogy elvigye hivatalába, el is vitte, de vissza már nem hozott senkit, sőt az autó maga sem jött vissza többé.

Leírhatatlan volt Belomutné asszony fájdalma, rémülete - de haj, sem az egyik, sem a másik nem tartott sokáig! Aznap este Anna Francevna, nyaralójából visszatérve (ahová miért, miért sem, sürgősen kiszaladt Anfiszával együtt), már nem találta a lakásban Belomutné asszonyt. Mi több: a Belomut házaspár két szobájának ajtaját hivatalos pecsét zárta le.

Két nap múlt el gyötrő nyugtalanságban. Harmadnap Anna Francevna, aki egész idő alatt álmatlanságban szenvedett, ismét sürgősen kiutazott dácsájára, és mondanunk sem kell - onnan nem jött vissza többé!

Anfisza magára maradván, kisírta a két szemét, aztán, úgy éjfél után két óra tájban lefeküdt aludni. Hogy a továbbiakban mi történt vele, nem ismeretes, de a szomszédos lakások bérlői szerint az ötvenes számú lakásból egész éjszaka kopogás, kalapálás hallatszott, a villany pedig reggelig égett. Reggelre kelve azután kiderült, hogy Anfisza is eltűnt.

Az elátkozott lakásból eltűnt személyekről meg az elátkozott lakásról sokáig mindenféle legendák keringtek a házban. Olyasmit rebesgettek például, hogy az istenfélő, ráncos Anfisza aszott kebelén szarvasbőr zacskóban huszonöt briliánst rejteget, amely Anna Francevna tulajdona. Hogy a dácsán, ahová Anna Francevna oly sürgősen kiutazott, állítólag ama briliánsokhoz hasonló, mérhetetlen kincsek bukkantak elő maguktól, minden emberi beavatkozás nélkül, valamint a cári időkből való aranypénzek tömege... és még sok más ehhez hasonló. Mindegy, amit nem tudunk biztosan, azért nem kezeskedünk.

Annyi szent, hogy az ötvenes számú lakás mindössze egy hétig maradt lepecsételve, lakatlanul, aztán beköltözött a megboldogult Berlioz a hitvesével, és a fentebb említett Sztyopa, ugyancsak hitvesével. Ezek után természetes: mihelyt beköltöztek a megbabonázott lakásba, náluk is egymást érték a pokoli históriák. Egy hónapon belül eltűnt mindkét hitves, ámde korántsem nyomtalanul. Berlioz feleségéről úgy hírlett, Harkovban látták valami balettmesterrel, Sztyopa felesége pedig állítólag a szegényházban tartózkodott, ahol a Varietészínház igazgatója, kitűnő összeköttetései révén, állítólag szobát szerzett neki azzal a feltétellel, hogy a színét se lássa a Szadovaján...

Sztyopa tehát felnyögött. Be akarta hívni Grunyát, a bejárónőt, hogy piramidont kérjen tőle, de még idejében meggondolta, hogy ez ostobaság volna, hiszen Grunyának úgysincs piramidonja. Akkor Berliozt próbálta segítségül hívni, kétszer is felnyögött: - Misa... Misa... - De amint olvasóim képzelhetik, választ nem kapott. A lakásban síri csend honolt.

Sztyopa ekkor megmozgatta lábujjait, és ebből rájött, hogy fuszeklistül fekszik az ágyban; végigsimította a hasát, hogy megállapítsa, nadrág is van-e rajta, de nem sikerült megállapítania. Végül is belátván, hogy egyes-egyedül van, nincs, aki segítsen rajta, elhatározta, hogy fölkel, bármily emberfölötti erőfeszítésébe kerül is.

Erőlködve kinyitotta csipás szemét, és meglátta magát a falitükörben: haja borzasan meredez, puffadt, másnapos arcát fekete borosta nőtte be, szeme bedagadt, öltözéke piszkos ing, de gallérral, nyakkendővel, alsónadrág és zokni.

Ilyennek látta magát a falitükörben, a tükör mellett pedig feketébe öltözött, fekete barétos idegen férfit pillantott meg.

Sztyopa leült az ágy szélére, és véreres szemét, amennyire tudta, kimeresztette az ismeretlenre. A csendet végül is ez utóbbi törte meg; mély hangon, lassan, idegenszerű kiejtéssel így szólt:

- Jó reggelt, szeretve tisztelt és igen kedves Sztyepan Bogdanovics!

Hosszabb szünet következett, majd Sztyopa minden erejét összeszedve kinyögte:

- Mit óhajt, kérem?

Maga is meghökkent: nem ismerte föl a saját hangját. A mit éles fejhangon sivította, az óhajt mély basszusra sikeredett, a kérem pedig végképp befulladt.

Az ismeretlen barátságosan elvigyorodott, elővette hatalmas arany zsebóráját, melynek fedelén briliánsokból kirakott háromszög fényeskedett, elütötte rajta a tizenegyet, aztán így szólt:

- Tizenegy óra. Egy teljes órája várom, hogy fölébredjen, hiszen tízre rendelt ide magához. Hát itt vagyok.

Sztyopa tapogatózva felkapta az ágy melletti székről a nadrágját.

- Bocsánat - suttogta, fölvette a nadrágot, aztán rekedten kérdezte: - Szabad a nevét?

A beszéd is nehezére esett. Mintha valaki minden szónál tűvel szurkálná az agyát, pokoli fájdalmasan.

- Micsoda? Hát a nevemre sem emlékszik? - mosolygott az idegen.

- Bocsánat... - hörögte Sztyopa, és ijedten észlelte a zákányosság egy újabb tünetét: mintha ágya körül eltűnt volna a padló, és ő most mindjárt fejest zuhanna a mélybe, a pokolba, az ördög öreganyjához.

- De drága Sztyepan Bogdanovics, ezen nem segít semmiféle piramidon! - szólt vesékbe látó mosollyal a látogató. - Kövesse a régi bölcs mondást: kutyaharapást szőrivel! Az egyetlen, ami visszahozza az életbe: két kupica vodka, hozzá valami forró, fűszeres harapnivaló.

Sztyopa sem esett a feje lágyára, és akármilyen rosszul volt, belátta, ha már ilyen állapotban kapták, a legokosabb, ha mindent bevall.

- Őszintén szólva - kezdte nehezen forgó nyelvvel -, tegnap egy kicsikét kirúgtam az izé...

- Szót se többet! - vágott a szavába a látogató, és félrehúzódott a karosszékkel együtt, amelyben ült.

Sztyopának kimeredt a szeme: a kis asztalon minden jóval megrakott tálca kínálta magát: fölszeletelt hófehér cipó, üvegedényben préselt kaviár, tányérkán marinírozott gomba, ismeretlen tartalmú födött kis lábos, végül az ékszerésznétől származó csiszolt, hasas karaff^[45] tele vodkával. A legjobban az döbbentette meg Sztyopát, hogy a karaff harmatos volt a hidegtől - ami egyébként érthető is volt, mert jéggel teli hűtővödörben állt. Egyszóval tisztán, takarosan, ügyesen volt minden elrendezve.

Az ismeretlen látogató nem hagyott rá időt, hogy Sztyopa ámulata betegessé fokozódjék, hanem ügyes mozdulattal töltött neki egy fél pohár vodkát.

- És ön? - mekegte Sztyopa.

- Szíves örömest!

Sztyopa reszkető kézzel szájához emelte a poharat, az ismeretlen egy hajtásra kiitta a magáét. Sztyopa ezután teletömte száját kaviárral, és nagy nehezen kinyögte:

- Nem óhajt valami harapnivalót?

- Köszönöm szépen, nem élek vele - válaszolta az ismeretlen, és másodszor is töltött. Levették a födőt a láboskáról: virsli volt benne paradicsommártással.

És íme, Sztyopa szeme elől eloszlottak a ronda zöld ködök, már könnyebben tudta kimondani a szavakat, és ami a fő, visszaemlékezett egyre-másra. Például arra, hogy előző este a Szhodnában vigadtak, Husztov szkeccs-író nyaralójában, ahová Husztov taxin vitte ki Sztyopát. Még arra is emlékezett, hogy a Metropol előtt ültek be a taxiba és velük volt még valaki, egy színész vagy mifene, aki hordozható gramofont vitt magával. Igen, igen és kinn a dácsán még a kutyák is vonítottak annak a gramofonnak a hangjától. Csak azt nem sikerült sehogy sem tisztáznia, hogy ki is volt az a hölgy, akit mindenáron meg akart csókolni... az ördög tudja, ki lehetett... talán a rádiónál dolgozik, de az is lehet, hogy másutt...

A tegnapi napra ilyesformán apródonként fény derült, de Sztyopát most már sokkal jobban érdekelte a mai nap, kiváltképp az ismeretlen felbukkanása a hálószobában, ráadásul vodkával, harapnivalóval együtt. Ezt kellene végre tisztázni!

- Nos, remélem, időközben eszébe jutott a nevem, drága jó Sztyepan Bogdanovics?

Sztyopa azonban röstelkedve mosolygott, és széttárta kezét.

- Ejnye, ejnye! Úgy szimatolom, vodka után portóit tetszett inni. Ki hallott ilyet?

- Nagyon kérem, maradjon ez a kettőnk titka! - könyörgött Sztyopa.

- Hogyne, hogyne, számíthat a diszkréciómra. De már Husztovért persze nem kezeskedem.

- Hát ismeri Husztovot?

- Tegnap futólag láttam az ön irodájában, de elég ránézni arra az individuumra, hogy az ember meglássa: talpnyaló, opportunista, intrikus, piszok fráter.

"Igaza van!" - gondolta Sztyopa; megdöbbentette Husztov jellemének e tömör, pontos, találó összefoglalása.

Így lassacskán, töredékről töredékre összeállt a tegnapi nap, ám a nyugtalanság csak nem akart eloszlani a Varietészínház igazgatójának lelkében. A tegnapi napban ugyanis még mindig hatalmas fekete lyuk tátongott. Mert ezt a fekete barétos ismeretlent, aki most itt a vodkát töltögeti - Sztyopa nem emlékezett rá, hogy látta volna az irodájában.

- Woland vagyok, a feketemágia professzora - mutatkozott be nyomatékosan a látogató, látván Sztyopa zavarát; aztán előadott mindent, szépen sorjában.

Előző nap érkezett külföldről, nyomban jelentkezett Sztyopánál, és felajánlotta, hogy szívesen vendégszerepelne a Varietészínházban. Sztyopa telefonált a moszkvai területi műsorigazgatóságra, megegyeztek a kérdésben (Sztyopa itt elsápadt, és ijedten pillogott), majd ezt követően szerződést írt alá Woland professzorral, amelyben megállapodnak, hogy a professzor hét estén át föllép színházában (Sztyopának a szája tátva maradt), és a részletek megbeszélése végett ma reggel tíz órakor jelentkezik nála a lakásán... Hát ezért jött. Grunya, a háztartási alkalmazott bocsátotta be, aki közölte, hogy ő is éppen akkor érkezett, mert hát ő bejárónő; Berlioz elvtárs nincs otthon, de ha a látogató Sztyepan Bogdanoviccsal akar beszélni, menjen csak be hozzá a hálószobába, mert Sztyepan Bogdanovics olyan mélyen alszik, hogy ő Grunya nem vállalkozik rá, hogy fölébressze. Látván, hogy Sztyepan Bogdanovics milyen állapotban leledzik, a professzor leszalajtotta Grunyát a legközelebbi csemege üzletbe vodkáért, harapnivalóért, jeget hozatott a patikából, és...

- Engedje meg, hogy elszámoljunk! - kérte Sztyopa, akit fejbe kólintottak a professzor közlései, és tárcájáért kotorászott.

- Ugyan kérem, semmiség! - legyintett a külföldi művész, és többet hallani sem akart a dologról.

A vodka meg a kaviár tehát ilyen formán megmagyaráztatott, ám Sztyopára mégis rossz volt ránézni: a szerződésre egyáltalában nem emlékezett, és üssék agyon, de nem látta tegnap ezt a Wolandot. Igen, Husztov ott volt, de Woland nem volt ott.

- Mutassa kérem a szerződést - kérte halkan.

- Tessék, tessék parancsolni...

Sztyopa ránézett a papírosra, és meghűlt benne a vér. Minden ott volt a helyén: a közepén Sztyopa saját kezű, lendületes aláírása, oldalt pedig Rimszkij gazdasági igazgató keze írásával az utasítás, miszerint Woland artistának a hét fellépés honoráriumaként harmincötezer rubel terhére előlegképpen adassék ki tízezer rubel. És mindennek a tetejébe Sztyopa meglátta Woland aláírását is, annak nyugtázásául, hogy a tízezer rubelt valóban megkapta.

"Hát ez meg micsoda? - gondolta Sztyopa, és egyet fordult körülötte a világ. - Már kihagy az emlékezetem? Ez rossz jel, nagyon rossz jel!" Persze a szerződés felmutatása után már nem lett volna helyénvaló, ha a kétség legcsekélyebb jelét nyilvánítja. Engedélyt kért vendégétől, hogy egy pillanatra eltávozhasson; ahogy volt, harisnyában kiszaladt az előszobába, a telefonhoz. Menet közben kiszólt a konyhába:

- Grunya!

A konyhából azonban senki sem válaszolt. Lihogyejev ránézett Berlioz dolgozószobájának az ajtajára, mely az előszobából nyílt, és ekkor, amint mondani szokás, sóbálvánnyá vált. A kilincsen hatalmas viaszpecsét függött madzagon.

"Már csak ez kellett!" - villant át Sztyopa agyán, és attól fogva gondolatai már kettős vágányon siklottak tova, mégpedig - ahogy ez katasztrófák idején történni szokott - az egyik oldalon már ördög tudja, hová, és merre... Szinte lehetetlenség szavakba foglalni a Sztyopa fejében kavargó zagyvalékot. Ott az a fekete barétos ördögfattya a jegelt vodkájával meg a hihetetlen szerződésével... Amott meg mindennek a tetejébe az a hivatalos pecsét az ajtón! Berlioz ezek szerint rossz fát tett volna a tűzre? Ki hinné! Ezzel szemben a pecsét ott lóg, tagadhatatlanul... Ejnye-bejnye!

És ekkor fölöttébb kellemetlen gondolat ködlött fel Sztyopa agyában: nemrégiben - micsoda ostobaság - egy cikket adott át Mihail Alekszandrovicsnak, hogy tegye közzé folyóiratában. Köztünk szólva, eléggé ostoba cikk volt, jelentéktelen, és nem is fizettek érte sokat...

A cikk után nyomba egy másik emlék bukkant fel a színigazgató ködös elméjében: egy gyanús beszélgetés emléke, amelyet április huszonnegyedikén este folytattak, ott a lakásuk ebédlőjében, amikor együtt vacsoráztak kettesben Mihail Alekszandroviccsal. Azaz hát persze gyanúsnak a szó szoros értelmében nem mondható az a beszélgetés (ilyesmire Sztyopa sohasem lett volna hajlandó), de azért olyan témáról folyt, amiről nem kellett volna beszélni. Igazán el lehetett volna kerülni, polgártársak, abszolúte nem volt szükséges szóba hozni! A pecsét előtt persze teljességgel ártatlannak látszott a beszélgetés, de a pecsét után...

"Hajjaj, Berlioz, Berlioz! - zakatolt Sztyopa agyában. - Nem fér a fejembe!"

De nem ért rá sokáig búslakodni, mert feltárcsázta Rimszkij gazdasági igazgató közvetlen vonalát a Varietészínházban. Rendkívül kényes helyzetben volt: először is az idegen megsértődhet, hogy Sztyopa a szerződés bemutatása után is ellenőrzi állításait, másodszor meg a gazdasági igazgatóval szemben is nehéz dolga van. Elvégre is, nem kérdezheti meg tőle: "Mondja, kérem, szerződtem én tegnap a feketemágia professzorával harmincötezer rubel erejéig?" Ilyen kérdést csak nem lehet föltenni!

- Halló - szólt bele a hallgatóba Rimszkij éles, kellemetlen hangja.

- Jó napot Grigorij Danyilovics - kezdte Sztyopa halkan. - Itt Lihogyejev beszél. Megmondom miről van szó... hm-hm... itt ül nálam ez a... öö... Woland professzor... egyszóval, azt akarom kérdezni... hogy is állunk ezzel a mai estével?

- Ja, a feketemágus? - válaszolt Rimszkij. - Nemsokára kinn lesz a plakát.

- Á, úgy... - hebegte Sztyopa. - Akkor hát minden rendben...

- Mikor jön be? - tudakolta Rimszkij.

- Félórán belül ott leszek - ígérte Sztyopa, helyére tette a hallgatót, és két keze közé fogta forró fejét. Füh, micsoda rettenetes história! Hát mi történt az emlékezőtehetségemmel, polgártársak?

Mégsem maradhat tovább az előszobában, vissza kell mennie, Sztyopa terve készen állt: minden lehető módon lepleznie kell hihetetlen feledékenységét, és most legelőször is ravaszul ki kell szedni az idegenből, hogy voltaképpen mit is akar ma este bemutatni a Lihogyejev gondjára bízott Varietészínházban?

Elfordult a telefonkészüléktől, és az előszoba tükörben, melyet a lomha Grunya régóta nem törölt le, furcsa, hórihorgas, csíptetős alakot vélt látni (ó, ha Ivan Nyikolajevics ott van, azon nyomban fölismerte volna ezt az alakot!) - egy pillanatra feltűnt a tükörben a visszaverődése, azután eltűnt. Sztyopa ijedten kémlelte az előszobát, és még jobban megrémült, mert a tükörben most jókora fekete kandúr tűnt fel, majd eltűnt az is.

Sztyopának elállt a szívverése; megtántorodott.

"Mi lehet ez? Megőrültem? Mik ezek a tükörbeli látomások?"

Benézett a konyhába, és izgatottan kiáltotta:

- Honnét került ide ez a macska, Grunya? És ki az a másik?...

- Ne nyugtalankodjék Sztyepan Bogdanovics - válaszolt egy hang, de nem Grunyáé, hanem a vendégé, a hálószobából. - A kandúr az enyém. Nem kell idegeskedni. Grunya nincs itthon, elküldtem Voronyezsbe. Panaszkodott, hogy idén még nem kapott szabadságot.

Mindez olyan váratlanul és ostobán hangzott, hogy Sztyopa úgy döntött: biztosan félreértette, amit a vendég mondott. Dúltan, felzaklatva sietett vissza hálószobájába, és a küszöbön megtorpant. Haja égnek meredt, homlokán apró verejtékgyöngyök jelentek meg.

A vendég immáron nem egymaga ült odabenn, társa is akadt: a másik karosszékben az az alak ült, ki az imént felködlött az előszobatükörben. Most már világosan látszott az arca, pelyhedző bajuszkája, csíptetője; egyik üvege villogott, a másik hiányzott. De még ennél is szörnyűbb jelenségek voltak láthatók odabenn: az istenben boldogult ékszerészné párnázott puffján, fesztelenül elterpeszkedve, egy harmadik személy ült, mégpedig egy félelmetes méretű fekete kandúr, egyik mancsában pohár, a másikban villa, amelyre jókora darab marinírozott gomba volt felnyársalva.

Az amúgy is sötét szoba még jobban elhomályosult Sztyopa szeme előtt. "Hát ilyen az, amikor az ember megőrül..." - gondolta és megkapaszkodott az ajtófélfában.

- Úgy látom kissé elcsodálkozik, drága Sztyepan Bogdanovics - fordult Woland a vacogó fogú Sztyopához. - Pedig igazán nincs min csodálkoznia: ez az én kíséretem.

A kandúr felhörpintette a vodkát; Sztyopa keze egyre lejjebb csúszott az ajtó keretén.

- Kíséretemnek pedig helyre van szüksége - folytatta Woland. - Úgyhogy valaki közülünk fölösleges ebben a lakásban. És nekem úgy tetszik, hogy ez a valaki éppen ön.

- Ő bizony! - mekegte a pepita nyakigláb. - Az úr az utóbbi időben úgyis rettentő sokat disznólkodik. Iszik, nőzik, visszaél a pozíciójával, egyáltalán nem dolgozik, de nem is tud dolgozni, mert nem is konyít ahhoz, ami a munkaköre volna. Port hint a fölöttes hatóság szemébe!

- Állandóan a hivatali autóján furikázik! - vádaskodott a kandúr is, gombát rágcsálva.

És ekkor negyedik és utolsó jelenés történt a lakásban, mialatt Sztyopa már összeesett, s a padlón fekve, elgyengült kezével kaparászta az ajtófélfa alját.

A két ablak közt lévő falitükörből kicsike, de rendkívül széles vállú, keménykalapos figura lépett ki, szájából agyarforma fog állt ki, s még jobban elcsúfította amúgy is valószínűtlenül rút ábrázatát. Ráadásul a haja is lángvörös volt. Mihelyt megjelent, máris belekotyogott a beszélgetésbe:

- Nem is értem, hogy lett igazgató! Olyan igazgató, amilyen én volnék érseknek! - dünnyögte egyre pocsékabb orrhangon.

- Te aztán igazán nem hasonlítasz érsekhez, Azazello - jegyezte meg a kandúr, miközben virslit szedett a tányérjára.

- Hisz én is csak azt mondom - dünnyögte a vörös, aztán Wolandhoz fordult, és tisztelettudóan megkérdezte: - Megengedi, Messire,^[46] hogy kiakolbólitsam Moszkvából?

- Sicc - mordult rá hirtelen a kandúr, és felborzolta szőrét.

Ekkor a hálószoba egyet fordult Sztyopával; beverte fejét az ajtófélfába, és elvesztette eszméletét. "Meghalok..." - volt utolsó gondolata.

De nem halt meg. Amikor félig kinyitotta a szemét, úgy látta valami kövön ül, és körülötte valami zúg. Amikor egészen kinyitotta, megértette, hogy ami zúg, az a tenger, mi több, a hullámok közvetlenül a lába előtt csobbannak; röviden szólva - egy móló legvégén ül, fölötte szikrázó kék ég, mögötte hegyre felfutó fehér város.

Sztyopa mivel nem tudta, hogyan illik viselkedni hasonló esetekben, feltápászkodott, és rogyadozó térddel megindult a mólón a part felé.

A mólón egy férfi állt, cigarettázott, és a tengerbe köpködött. Sztyopára nézett vad tekintettel, és abbahagyta a köpködést.

Akkor Sztyopa a következőt cselekedte: letérdelt az ismeretlen dohányos előtt, és úgy rimánkodott:

- Könyörgök, árulja el, miféle város ez?

- No de kérem! - méltatlankodott a lelketlen dohányos.

- Nem vagyok részeg - bizonygatta Sztyopa elfúló hangon. - Valami történt velem... beteg vagyok... Hová kerültem? Milyen város ez?

- Hát Jalta...

Sztyopa felnyögött, lerogyott, feje nekiütődött a móló átforrósodott kövének.

Abban az órában, amikor Sztyopa Lihogyejev Jaltában elveszítette öntudatát, azaz déli fél tizenkettő tájt, Ivan Nyikolajevics Hontalan visszanyerte a magáét. Hosszú, mély álomból ébredt, s egy ideig azon töprengett, mi módon került abba az ismeretlen, fehér falú szobába, a fehér fémből készült furcsa éjjeliszekrény meg a fehér függönyös ablak társaságába; a függönyön átsejlett a kinti napsütés.

Megrázta a fejét, meggyőződött róla, hogy nem fáj, és eszébe jutott, hogy kórházban van. Ez a gondolat magával hozta Berlioz pusztulásának emlékét, de ez ma nem rendítette meg annyira Ivan Nyikolajevicset. Kialudta magát, megnyugodott, világosabban tudott gondolkodni. Egy ideig mozdulatlanul feküdt a habtiszta, kényelmes, sodronybetétes ágyban, aztán csengőgombot pillantott meg maga mellett. Megnyomta - amúgy is szokása volt, hogy ok nélkül megérintse a tárgyakat maga körül. Azt várta, hogy a gombnyomásra csengetés, vagy valakinek a megjelenése lesz a válasz, de egészen másként történt.

Ágya láb felőli végén tejüveghenger gyulladt ki, amelyen ez a felirat tűnt fel: "Inni." A felirat egy ideig állt, majd a henger lassan megfordult, s újabb felirat tűnt fel rajta: "Ápolónő." A furfangos henger természetesen fölkeltette Ivan ámulatát. Az "Ápolónő" feliratot most az "Orvos" felirat váltotta fel.

- Hm - mormolta Ivan, s nem tudta mitévő legyen a furcsa hengerrel, de a véletlen kedvezett: történetesen épp akkor nyomta meg másodízben a gombot, amikor a hengeren a "Felcsernő" felirat jelent meg. A henger halkan csilingelt válaszul, aztán megállt, kialudt, és a szobába makulátlan fehér köpenybe öltözött, rokonszenves kövérkés nő lépett be.

- Jó reggelt! - üdvözölte.

Ivan nem köszönt vissza, mert az adott körülmények között nem találta helyénvalónak. Elvégre is: kórházba fektetnek egy makkegészséges embert, és aztán úgy tesznek, mintha ez így volna rendjén!

A fehér köpenyes nő változatlanul barátságos arckifejezéssel, egyetlen gombnyomással felgöngyölítette a rolettát, és a szobába a padlóig érő könnyű, nagy lyukú rácson át beáradt a napfény. A rácson túl erkély, kinn a kanyargó folyópart, s a túlsó parton üde zöld fenyves.

- Parancsoljon fürödni! - invitálta a nő, s keze mozdulatára a szoba belső fala félrehúzódott, mögötte tökéletesen fölszerelt fürdőszoba tűnt elő.

Ivan eltökélte ugyan, hogy nem áll szóba a nővel, de mikor meglátta, hogy a fürdővíz milyen vidáman, széles sugárban ömlik a kádba a csillogó csapból, mégis kiszaladt a száján:

- Ejha! Akár a Metropolban!

- Ó, nem, sokkal szebb! - válaszolta a nő büszkén. - Ilyen fölszerelés még külföldön sincs. Mindenhonnét jönnek hozzánk az orvosok, tudósok, hogy megnézzék a klinikánkat. Az Inturiszt mindennap hozza a külföldieket.

A "külföldi" szóra Ivannak nyomban eszébe jutott a tegnapi konzultáns. Elkomorult, sanda pillantással mérte végig a felcsernőt, és azt mondta:

- Az Inturiszt... Hogy maguk hogy imádják a külföldieket! Pedig akad ám köztük mindenféle szedett-vedett népség. Tegnap például egy olyannal ismerkedtem meg, hogy isten mentse az embert a fajtájától!

És már majdnem belefogott Ponczius Pilátusba, de megfékezte magát, mert belátta, úgyis hiába mesélné, a felcsernő nem tud segíteni rajta.

Amikor megmosdott, rendelkezésére bocsátották mindazt, amire egy férfinak fürdő után szüksége lehet: vasalt inget, alsónadrágot, zoknit. De ez még semmi: a felcsernő kitárta a szekrényajtót, és tartalmára mutatva megkérdezte:

- Mit akar fölvenni: háziköntöst vagy pizsamát?

Ivan - mivelhogy erőszakkal fogták ott - majd összecsapta a kezét ámulatában, hogy a felcsernő olyan fesztelenül beszél vele, de végül is szótlanul odabökött egy vérvörös zefírpizsamára.

Ezek után végigvezették a kihalt, nesztelen folyosón, s be egy hatalmas méretű rendelőszobába. Ivan elhatározta, hogy iróniával fogja szemlélni ezt az egész csodálatosan berendezett intézményt, s ezért a rendelőt nyomban elkeresztelte magában "gyári konyhának".

Volt is miért. Szekrények, üvegezett vitrinek sorakoztak egymás mellett, telis-tele fényes nikkelműszerekkel. Voltak ott különleges, bonyolult konstrukciójú karosszékek, csillogó, potrohos lámpák, temérdek üvegcse, gázláng, villanyvezeték meg ismeretlen rendeltetésű fölszerelés.

Három talpig fehérbe öltözött alak foglalkozott vele: két nő meg egy férfi. Először is a sarokban álló asztalkához vezették, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ismét kikérdezzék.

Ivan átgondolta helyzetét. Három út nyílt előtte. Az első roppantul csábítónak tetszett: hogy rávesse magát a lámpákra meg a bonyolult készülékekre, mindent rapityára törjön, és ezzel fejezze ki tiltakozását, amiért ok nélkül benn tartják. Az aznapi Ivan azonban erősen különbözött az előző estitől, s ezért ezt az első utat kétséges kimenetelűnek ismerte föl: hátha még jobban gyökeret ver bennük a meggyőződés, hogy ő - dühöngő őrült. Ezért ezt a tervet elvetette. A második: hogy nyomban beszámoljon a konzultánsról és Ponczius Pilátusról. Előző esti tapasztalata azonban megmutatta, hogy nem hiszik el, amit mond, vagy valahogyan félreértik. Így hát ezt a megoldást is elvetette, és a harmadik út mellett döntött: gőgös hallgatásba burkolózik.

Teljes egészében azonban ezt nem sikerült megvalósítania, kénytelen-kelletlen - ha szűkszavúan, mogorván is - válaszolnia kellett egy egész sor kérdésre. Az égvilágon mindent elkérdeztek tőle elmúlt életére vonatkozóan, még azt is, hogyan és mikor kapott skarlátot tizenöt esztendővel azelőtt. Egy teljes lapot írtak tele az adataival, aztán lapoztak a nagy könyvben, és a fehér köpenyes nő áttért Ivan rokonaira. Se vége, se hossza nem volt a faggatózásnak: ki, mikor, miben halt meg, nem ivott-e, vérbajban nem szenvedett-e, és így tovább a végtelenségig. Befejezésül felszólították, számoljon be arról, mi történt előző nap a Patriarsije Prudin, de nemigen firtatták a dolgot, és Ponczius Pilátuson nem csodálkoztak túlságosan.

Azután az orvosnő átengedte Ivant a férfinak, és aztán más módszerekkel vizsgálta Ivant, és nem kérdezett semmit. Megmérte hőmérsékletét, megszámolta pulzusát, a szemébe világított valamiféle lámpával. Azután a másik nő is odajött, hogy segítsen az orvosnak, beleszúrtak a hátába, de nem fájdalmasan, a kis kalapács nyelével holmi jeleket rajzolgattak a mellére, aztán a térdét kopogtatták, amitől Ivan lába a levegőbe ugrott, megszúrták az ujja hegyét, és vért vettek belőle, aztán a könyökhajlatból vettek vért, aztán gumimandzsettákat raktak a karjára...

Ivan keserűen mosolygott magában, és azon tűnődött, milyen ostoba, lehetetlen helyzetbe került. Elvégre is, ő nem akart mást, csak mindenkit figyelmeztetni a veszélyre, amely az ismeretlen konzultáns személyében a várost fenyegeti, megpróbálta elfogni - és mi lett a vége? Bekerült ebbe a titokzatos rendelőbe, ahol szamárságokat kell fecsegnie Fegya bácsiról, aki Vologdában halálra itta magát. Kétségbeejtő!

Végre elbocsátották. Visszavitték a szobájába, s adtak neki egy csésze kávét, két lágy tojást és vajas kenyeret. Miután mindent megevett, megivott, elhatározta, kivárja, amíg valaki fejessel beszélhet, és majd attól a fejestől igyekszik némi méltányosságot kicsikarni önmaga és a tények iránt.

Nem is kellett sokáig várnia. Nem sokkal a reggeli elfogyasztása után kinyílt az ajtó, és fehér köpenyes népes csoportozat tódult be rajta. Legelöl színész módjára gondosan borotvált, negyvenöt éves férfi haladt, kellemes, de szúrós tekintetű, választékosan udvarias modorú. Kísérete figyelmet és tiszteletet tanúsított iránta, s ettől bevonulása ünnepélyes jelleget öltött. "Olyan, mint Ponczius Pilátus" - gondolta Ivan.

Igen, kétségkívül ő volt a fejes. Leült a zsámolyszékre, a többiek állva maradtak.

- Sztravinszkij doktor vagyok - mutatkozott be Ivannak, és barátságosan tekintett rá.

- Parancsoljon, Alekszandr Nyikolajevics - mormolta halkan egy ápolt szakállú férfiú, és átnyújtotta a főorvosnak az Ivan adataival teleírt lapot.

"Valóságos aktát csináltak belőlem" - gondolta Ivan. A fejes ezalatt gyakorlott pillantással átfutotta a lapot, hümmögött, és néhány szót váltott a körülötte állókkal egy kevéssé ismert nyelven. "Lám, latinul is beszél, akárcsak Pilátus" - állapította meg Ivan búsan. Egy szó hallatára azonban megremegett, és ez a szó a "szkizofrénia" volt. Ó, jaj, ezt a szót már az az átkozott idegen is kiejtette előző este, a Patriarsije Prudin, és ma, íme, Sztravinszkij professzor megismétli. "Hát ezt is előre tudta!" - gondolta Ivan riadtan.

A főorvos láthatóan azt a szabályt követte, hogy mindennel egyetért, és mindennek örül, amit a körülötte lévők mondanak, és ezt a "nagyszerű, nagyszerű" szó ismételgetésével fejezi ki.

- Nagyszerű! - mondta tehát most is, visszaadta a lapot, és Ivanhoz fordult: - Ön költő?

- Az vagyok - hagyta rá Ivan komoran, és életében először megmagyarázhatatlan gyűlölettel gondolt a költészetre; saját verseit is utálta, ahogy most eszébe jutottak.

Elfintorította arcát, és most ő fordult kérdéssel Sztravinszkijhoz:

- Ön professzor?

Mire Sztravinszkij udvariasan, előzékenyen bólintott.

- És ön itt a fejes?

Sztravinszkij ismét bólintott.

- Beszélnem kell önnel - mondta Ivan nyomatékosan.

- Ezért jöttem - válaszolta Sztravinszkij.

Ivan nekibátorodott: úgy érezte, elérkezett az ő órája.

- Úgy veszem észre, hogy engem itt bolondnak minősítenek, senki se akar meghallgatni.

- Ó, dehogy, sőt nagyon is figyelmesen hallgatjuk - mondta Sztravinszkij komolyan, megnyugtatóan. - Azt pedig semmiképp sem engedjük meg, hogy bolondnak minősítsék.

- Akkor kérem, hallgasson végig: tegnap este a Patriarsije Prudin egy rejtélyes alakkal találkoztam, talán külföldi, talán nem, de mindenesetre előre tudta, hogy Berlioz meg fog halni, és személyesen találkozott Ponczius Pilátussal.

A professzor kísérete pisszenés, moccanás nélkül hallgatta a költő beszámolóját.

- Pilátussal? Azzal, aki Jézus Krisztussal egy időben élt? - tudakolta Sztravinszkij, és összehúzott szemmel fürkészte Ivan arcát.

- Azzal, igen.

- Ahán - bólintott Sztravinszkij. - És ezt a Berliozt a villamos ütötte el?

- Igen, a jelenlétemben gázolta el a villamos a Patriarsije Prudin, és az a titokzatos idegen...

- Ponczius Pilátus ismerőse? - vetette közbe Sztravinszkij, aki láthatóan jól felfogta az összefüggéseket.

- Igen, ő - bólintott Ivan, érdeklődéssel tanulmányozva Sztravinszkijt. - Nos, az az egyén előre megmondta, hogy Annuska kiöntötte a napraforgóolajat... És Berlioz pontosan azon a helyen csúszott el! Mit szól ehhez? - végezte Ivan csattanósan, mert bízott benne, hogy szavaival óriási hatást fog kiváltani.

Ám a hatás elmaradt, Sztravinszkij csak ennyit kérdezett:

- És ki az az Annuska?

A kérdés bosszantotta Ivant, arca megvonaglott.

- Annuska nem számít - válaszolta idegesen. - Ördög tudja, hogy kiféle-miféle. Egy buta liba a Szadovajáról. A fontos itt az, hogy az az illető előre tudta, érti: előre megmondta, hogy a napraforgóolaj lesz az oka! Pedzi-e már, kérem?

- Ó, hogyne, nagyon is - válaszolta Sztravinszkij igen komolyan, és a költő térdét megérintve hozzátette: - Ne izguljon kérem, folytassa csak.

- Folytatom - mondta Ivan, Sztravinszkij higgadtságát igyekezvén utánozni, mert keserű tapasztalásból tudta, hogy csak a nyugalom segíthet. - Egyszóval, az a félelmetes alak (nem igaz, hogy külföldi konzultáns!) valamiféle emberfölötti hatalommal rendelkezik. Az ember például üldözi, de utolérni nem tudja... Még ketten kísérik, két jómadár, egy törött csíptetős, hórihorgas, pepita ruhás alak, meg egy valószínűtlenül óriási kandúr, amely önállóan utazik a villamoson. Azonkívül - Ivant senki sem szakította félbe, s ezért egyre nagyobb hévvel, meggyőződéssel adta elő élményeit -, azonkívül valóban járt Ponczius Pilátusnál, efelől semmi kétség. Hát mit szól ehhez, kérem? Haladéktalanul le kell tartóztatni, mert leírhatatlanul nagy bajt okozhat.

- Ön tehát, ha jól értem a helyzetet, azon van, hogy azt az egyént letartóztassák? - kérdezte Sztravinszkij.

"Van esze - állapította meg magában Ivan. - Meg kell hagyni, az értelmiségiek közt is akad különlegesen okos ember, ez tagadhatatlan."

- Úgy van, erre törekszem! - válaszolta. - Mi sem természetesebb, mint hogy ez a célom! És most gondolja el, ehelyett ittfognak, lámpával a szemembe világítanak, kádban fürdetnek, és Fegya bácsiról faggatnak, aki már réges-rég alulról szagolja az ibolyát! Követelem, hogy azonnal bocsássanak szabadon!

- Persze, persze, nagyszerű! - helyeselt Sztravinszkij. - Csakhogy végre minden tisztázódott. Valóban, miért is tartanánk a kórházban egy egészséges embert? Azonnal elbocsátom, ha azt mondja nekem, hogy normális. Nem kell bizonyítania, csak mondja meg. Ön tehát normális?

Síri csend támadt, és a kövér nő, aki reggel gondjaiba vette Ivant, áhítatosan tekintett a professzorra. "Tagadhatatlanul eszes ember!" - gondolta Ivan másodszor is.

A professzor ajánlata nagyon tetszett neki, de mielőtt kérdésére válaszolt volna, erősen, alaposan fontolóra vette, még homlokát is összeráncolta, s végül határozottan kijelentette:

- Normális vagyok.

- Nagyszerű - kiáltott fel Sztravinszkij megkönnyebbülten. - Nos, ha ez így van, akkor most gondolkodjunk logikusan. Nézzük meg a tegnapi napját. - Hátrafordult, és abban a pillanatban kezébe adták Ivan kórlapját. - Miközben Ponczius Pilátus ismerősét üldözte, ön tegnap a következő cselekedeteket hajtotta végre. - Sztravinszkij itt egymás után behajlította hosszú ujjait, s hol a kórlapra tekintett, hol Ivanra. - Szentképet tűzött a mellére. Igaz?

- Igaz - hagyta helyben Ivan, s arca elkomorult.

- Leesett a kerítésről, fölsebezte az arcát. Igaz? Alsóneműben, kezében égő gyertyával jelent meg az étteremben, és ott megvert valakit. Megkötözve hozták ide. Innen felhívta telefonon a rendőrséget, és azt követelte, hogy küldjenek ki géppuskás járőrt. Azután pedig megpróbált kiugrani az ablakon. Igaz? Igaz. Felteszem a kérdést: ilyen módszerekkel lehet-e valakit elfogni vagy letartóztatni? Ha ön normális, akkor erre csak azt felelheti: semmiképpen sem. El akar távozni innét? Parancsoljon. De engedjen meg előbb egy kérdést: mit szándékozik tenni? Hová megy innét?

- Természetesen a rendőrségre - válaszolta Ivan most már kevésbé határozottan, mert a professzor tekintete kissé zavarba hozta.

- Innét egyenesen?

- Ühüm...

- Nem is megy haza a lakására? - csapott le rá Sztravinszkij.

- Nincs időm hazamenni! Mialatt otthon kuksolok, az idegen meglóg!

- Helyes. És mivel kezdi előadását a rendőrségen?

- Ponczius Pilátussal - válaszolta Ivan Nyikolajevics, és a szeme elfelhősödött.

- Nohát, ez igazán nagyszerű! - kiáltotta Sztravinszkij végképp meggyőződve, és a szakállashoz fordult: - Fjodor Vasziljevics, kérem, írja ki Hontalan elvtársat. De a szobáját tartsák fenn, ágyneműt sem kell cserélni, mert Hontalan elvtárs két óra múlva megint itt lesz. - Ismét a költőhöz fordult: - Sok sikert sem kívánok önnek, mert egy jottányit sem hiszek a sikerében. A mielőbbi viszontlátásra! - Felállt, kísérete is mozgolódott, menni készült.

- Milyen alapon leszek újra itt? - kérdezte Ivan ijedten.

Sztravinszkij mintha csak erre a kérdésre várt volna, visszaült, és készségesen válaszolt:

- Azon az alapon, hogy mihelyt gatyában megjelenik a rendőrségen, és közli, hogy találkozott valakivel, aki személyesen ismeri Ponczius Pilátust, abban a nyomban idehozzák a klinikára, és újra idekerül, ebbe a szobába.

- Mi köze ehhez a gatyának? - kérdezte Ivan, és riadtan nézett körül.

- Hát a fő baj persze Ponczius Pilátus, de a gatya is szerepet játszik. Hiszen ha innét kimegy, a kórházi ruhát elvesszük, s kiadjuk azt, amiben bejött. Márpedig ide gatyában hozták. Haza, a lakására pedig nem szándékozik menni, holott céloztam erre. No, aztán következik Ponczius Pilátus... és az ügy máris el van intézve.

Ekkor különös dolog történt Ivan Nyikolajeviccsel: akarata megtört, gyengének, tanácsra szorulónak érezte magát.

- Tehát mitévő legyek? - kérdezte most már egészen gyámoltalanul.

- Hát ez nagyszerű! - helyeselt Sztravinszkij. - Ez már értelmes kérdés. Most elmondom, hogy igazából mi történt magával. Tegnap valaki megijesztette, nagyon felzaklatta, sok mindent beszélt összevissza Ponczius Pilátusról, miegymásról. Ezek után maga azonmód feldúltan, túlfeszített idegállapotában járt-kelt a városban, s mindenkinek Ponczius Pilátusról mesélgetett. Nem csoda, hogy bolondnak nézték. Most csak egyetlenegy segíthet magán: a teljes nyugalom. Ennek érdekében pedig itt kell maradnia.

- De el kell fogni! - kiáltott Ivan, most már esdeklően.

- Helyes, persze, de miért kell magának személyesen szaladgálnia? Írja le szép sorjában, amivel azt az embert gyanúsítja. Mi sem egyszerűbb, mint eljuttatni ezt a bejelentést illetékes helyre, és ha úgy van, ahogyan feltételezi, hogy bűnözővel van dolgunk, akkor ez nagyon hamar ki fog derülni. Csak egyet kérek: ne erőltesse az agyát, és igyekezzék minél kevesebbet gondolni Ponczius Pilátusra. Az emberek sok mindent összebeszélnek! Nem szabad ám mindent elhinni.

- Értettem! - bólintott Ivan elszántan. - Kérek papirost, tollat.

- Adjanak neki papírt és egy ceruzavéget - utasította a professzor a kövér felcsernőt, Ivanhoz fordulva pedig így folytatta: - De azt tanácsolom, ma már ne írjon.

- Dehogynem, okvetlenül még ma megírom! - ellenkezett Ivan izgatottan.

- Kérem, ahogy kívánja. De ne erőltesse az agyát! Ha ma nem sikerül, majd sikerül holnap.

- De közben elillan!

- Ó, nem, semmiképp sem illan el, ezért kezeskedem! - válaszolta Sztravinszkij határozottan. - És ne felejtse el, hogy nálunk itt magának minden tekintetben segítenek, enélkül nem érheti el célját. Megértett engem? - kérdezte sokatmondóan, és két kezébe fogta Ivan Nyikolajevics mindkét kezét. Erősen fogta, sokáig, merően nézett a szemébe, és nyomatékosan ismételte: - Magának itt segítenek... megértett engem? Segítenek... megkönnyebbül... itt csend van, nyugalom... segítenek... segítenek...

Ivan Nyikolajevics nagyot ásított, arckifejezése ellágyult.

- Igen, igen - mondta halkan.

- No, akkor nagyszerű! - fejezte be Sztravinszkij rendes szavajárásával, és felállt: - A viszontlátásra! - Megszorította Ivan kezét, és már az ajtóban, kifelé menet, a szakállashoz fordult: - Oxigént is próbáljanak... meg fürdőket.

Egy pillanat, és Sztravinszkij kíséretestül eltűnt Ivan szeme elől.

A rácsos ablak előtt, a déli verőfényben a vidám, tavaszias fenyves terült el a túlsó parton, közelebb pedig a folyó tükre csillogott.

Nyikanor Ivanovics Boszoj, a Szadovaja utca 302/B. számú ház lakóbizottságának elnöke (ebben a házban lakott a megboldogult Berlioz), az előző, szerdáról csütörtökre virradó éjszaka azt se tudta, hol áll a feje a sok izgalomtól.

Éjfélkor, amint már tudjuk, bizottság szállt ki a házba, amelynek többek közt Zseldibin is tagja volt; felcsöngették Nyikanor Ivanovicsot, közölték vele Berlioz halálhírét, és vele együtt fölmentek az 50-es számú lakásba.

Ott lepecsételték a megboldogult holmiját, kéziratait. Ez alatt az idő alatt sem Grunya, a bejárónő, sem a lump Sztyepan Bogdanovics nem tartózkodott a lakásban. A bizottság közölte Nyikanor Ivanoviccsal, hogy Berlioz kézirataival majd a szövetség foglalkozik, lakrésze, összesen három szoba (az ékszerész volt dolgozószobája, szalonja és ebédlője) a lakóbizottság rendelkezésébe megy át, holmija pedig a fent említett lakóterületen megőrzendő mindaddig, amíg az örökösöket nem értesítik.

Berlioz halálának híre szinte természetfölötti gyorsasággal terjedt el az egész házban, és csütörtökön reggel hét órától kezdve Boszojnál telefonon és személyesen egymás után jelentkeztek az igénylők, akik valamilyen indoklással maguknak követelték Berlioz három szobáját. Két óra leforgása alatt Nyikanor Ivanovics harminckét darab ilyen igénylést vett át.

Volt bennük minden: kérés, fenyegetés, rágalmazás, följelentés, fogadkozás, hogy az illető a maga költségén tataroztatja a lakást, hivatkozás az illetők jelenlegi lakásának elviselhetetlen túlzsúfoltságára, meg arra, hogy haramiákkal nem lehet egy lakásban lakni. Többek közt az egyik kérvényben lenyűgöző művészi erejű leírás volt olvasható bizonyos húsosderelye-lopásról, mikor is a tolvaj egyenesen a kabátja zsebébe rakta a derelyét; ez a 31-es számú lakásban történt. Ketten öngyilkossággal fenyegetőztek, egy nőszemély pedig a titkos terhességét vallotta be.

Nyikanor Ivanovicsot minden alkalommal kihívták lakása előszobájába, megfogták a kabátja ujjánál fogva, fülébe sugdostak, rákacsintottak, és fogadkoztak, hogy nem maradnak adósai.

Ez a gyötrelem déli tizenkettő utánig folytatódott, amikor is Nyikanor Ivanovics megszökött hazulról, és lement a lakóbizottsági irodába a kapu mellett, de mikor tapasztalta, hogy ott is meglesik, onnét is megszökött. Nagy nehezen lerázta azokat, akik nyomon követték az aszfaltozott udvaron át, besurrant a hatos számú kapun, és fölment a negyedik emeletre, ahol az az átkozott 50-es számú lakás volt.

A lépcsőfordulóban megállt, kifújta magát, aztán becsöngetett, de senki sem nyitott ajtót. Újra csöngetett, majd harmadszor is, és aztán morogni, szitkozódni kezdett. De arra sem nyitottak ki. Nyikanor Ivanovics türelmének vége szakadt, elővette zsebéből a lakóbizottság tulajdonát képező kulcscsomót, a duplikátum segítségével erélyesen kinyitotta az ajtót, és belépett. A sötét előszobában elkiáltotta magát:

- Hé, bejárónő! Izé... Grunya, vagy hogy is hívnak! Itt vagy?

Senki sem válaszolt.

Nyikanor Ivanovics ekkor colstokot vett elő zsebéből, levette a pecsétet Berlioz dolgozószobájának ajtajáról, és belépett. Belépett - de a küszöbön hüledezve megállt, sőt összerezzent.

A megboldogult íróasztalánál pepita kabátos, zsokésapkás, csíptetős, hórihorgas ismeretlen ült... egyszóval, az a bizonyos.

- Ön kicsoda, ha szabad kérdeznem, polgártárs? - tudakozódott rémülten Nyikanor Ivanovics.

- Noné, Nyikanor Ivanovics! - kiáltott fel recsegő tenor hangon az idegen polgártárs, felugrott az asztal mellől, és hirtelen, erőszakos kézszorítással üdvözölte a lakóbizottsági elnököt, aki cseppet sem örvendezett az üdvözlésnek.

- Bocsánatot kérek - mondta gyanakodva -, ön kicsoda itt? Hivatalos személy?

- Ejnye, ejnye, Nyikanor Ivanovics! - válaszolt bizalmasan az ismeretlen polgártárs. - Mit jelent az, hogy hivatalos vagy nem hivatalos? Minden attól függ, hogy honnét nézzük. Mindez feltételes és bizonytalan, drága Nyikanor Ivanovics. Meglehet, hogy ma nem vagyok hivatalos személy, holnapra pedig, hipp-hopp, hivatalos személy lett belőlem! De megfordítva is történhet, hajjaj, de még mennyire!

Ez az okoskodás semmiképpen sem elégítette ki a lakóbizottsági elnököt. Általában gyanakvó természetű lévén, arra a következtetésre jutott, hogy a pimaszul hablatyoló polgártárs nem hivatalos, sőt valószínűleg egészen fölösleges személy.

- De hát kicsoda ön? Mi a neve? - kérdezte egyre szigorúbban, és fenyegetően közelebb lépett az illetőhöz.

A polgártárs azonban egy szikrát sem ijedt meg.

- A nevem? Hát mondjuk... Korovjov. De nem enne, inna valamit, Nyikanor Ivanovics? Csak úgy, minden ceremónia nélkül?

- Már engedelmet kérek - szabadkozott Nyikanor Ivanovics felháborodottan. - Mi jut eszébe? (Bármilyen kínos, meg kell vallanunk, hogy Nyikanor Ivanovics általában kissé nyers, goromba természetű volt.) Egy halott lakásában egyáltalában nem szabad tartózkodni. Hogy került ide?

- Üljön csak le, foglaljon helyet, Nyikanor Ivanovics! - kínálta a polgártárs, aki cseppet sem jött zavarba, s nagy sürgés-forgással karosszéket húzott oda az elnöknek.

Nyikanor Ivanovics most végképp kijött a sodrából, félrerúgta a karosszéket, és ráförmedt az ismeretlenre:

- Ki maga?

- Én, kérem szépen, tolmácsi minőségben teljesítek szolgálatot egy külföldi személy mellett, amely személy ebben a lakásban lakik - mutatkozott be a magát Korovjovnak mondó illető, és összevágta poros sárga cipője sarkát.

Nyikanor Ivanovics eltátotta a száját. Teljes meglepetésként érte, hogy a lakásban egy külföldi személy tartózkodik, ráadásul a tolmácsával. Magyarázatot követelt.

A tolmács készségesen szolgált magyarázattal. Woland urat, a külföldi artistát Sztyepan Bogdanovics Lihogyejev, a Varietészínház igazgatója hívta meg, hogy vendégszereplése idején, tehát körülbelül egy hétig, mialatt ő maga Jaltában időzik, lakjék a lakásban, amiről is még tegnap levélben értesítette Nyikanor Ivanovicsot, azzal a kéréssel, hogy jelentse be ideiglenesen a külföldi vendéget.

- Énnekem ugyan nem írt semmit - hüledezett az elnök.

- Nézzen csak jobban utána az aktatáskájában, Nyikanor Ivanovics - ajánlotta édesdeden Korovjov.

Nyikanor Ivanovics vállat vont, kinyitotta aktatáskáját, és megtalálta benne Lihogyejev levelét.

- Hogy lehet az, hogy elfelejtettem? - motyogta bambán meredve a feltépett borítékra.

- Megesik, megesik az efféle, Nyikanor Ivanovics! - recsegte Korovjov. - Szórakozottság, kimerültség, magas vérnyomás, drága barátom! Magam is iszonyú szórakozott vagyok. Egyszer majd poharazgatás közben elmondok magának egyet-mást a múltamból, meg fog pukkadni a röhögéstől!

- És mikor utazik Jaltába Lihogyejev?

- Már elutazott - kurjantotta a tolmács. - Már repül, kérem! Az ördög tudja, hol van! - És a tolmács meglengette a karját, akár a szélmalom a szárnyát.

Nyikanor Ivanovics kijelentette, személyesen kíván beszélni a külföldivel, ám a tolmács ezt megtagadta: lehetetlen. Woland úr nem ér rá. A kandúrját idomítja.

- A kandúrt megmutathatom, ha óhajtja - ajánlotta végül.

Ezt azonban Nyikanor Ivanovics utasította vissza, s a tolmács ekkor váratlan, de annál érdekesebb ajánlattal állt elő. Tekintettel arra, hogy Woland professzor a világért sem akar szállodába költözni, de igen nagy kényelemhez szokott, nem adná-e ki neki a lakóbizottság egy hétre, tehát addig, amíg Moszkvában vendégszerepel, az egész lakást, vagyis a megboldogult szobáit is?

- Hiszen neki, mármint a megboldogultnak, már úgyis mindegy - duruzsolta Korovjov unszolóan. - Elvégre neki már nincs szüksége a lakásra, ezt ön is beláthatja, Nyikanor Ivanovics.

Nyikanor Ivanovics némiképp hüledezve azt válaszolta erre, hogy külföldiek a Metropolban szoktak lakni, és nem magánlakásban.

- Szeszélyes ember, ha mondom, szeszélyes, mint az ördög! - magyarázta súgva Korovjov. - Semmiképp se hajlandó. Utálja a szállodát. Már itt nőnek ki nekem ezek az Inturiszt-vendégek! - panaszkodott bizalmasan, és megcsapkodta a könyökét. - Agyonkínlódom magam velük. Az egyik jön, és mindenbe beledugja az orrát, spicliskedik az ebadta, a másik meg szeszélyeivel gyötör, semmi se jó neki!... Amit ajánlok, tiszta haszon és nyereség a maga lakóbizottságának. A pénzével nem fukarkodik... - Korovjov körülnézett, és az elnök fülébe súgta: - ...milliomos!

A tolmács ajánlata világos, gyakorlatias volt, és láthatóan igen komoly; ám a tolmács beszédmodorában, ruházatában, hasznavehetetlen ocsmány cvikkerében, egész lényében volt valami hihetetlenül komolytalan. Ennek az ellentmondásnak következményeképpen az elnök lelkében homályos nyugtalanság ütött tanyát, ám ennek ellenére úgy döntött: elfogadja az ajánlatot. A lakóbizottság pénztárában ugyanis sajnálatos deficit tátongott. Őszre olajat kellett volna vásárolni a fűtéshez - de hogy miből, arról fogalma sem volt a derék Nyikanor Ivanovicsnak. Nos, az Inturiszt-vendég pénzével talán kimászhat a csávából. Óvatossága azonban most sem hagyta el: kijelentette, hogy a kérdést mindenekelőtt az Inturiszt irodájával kell tisztáznia.

- Értem! - kurjantotta Korovjov. - Hogyne, persze, tisztázni muszáj! Tessék, itt a telefon, Nyikanor Ivanovics, tisztázza azonnal! A pénzt illetően pedig ne zsenírozza magát - folytatta suttogva, miközben az elnököt kitessékelte az előszobába a telefonhoz. - Kit nyúzzon meg az ember, ha nem ezt a Wolandot! Ha látná, micsoda villája van Nizzában! Jövő nyáron, ha külföldre utazik, okvetlenül nézzen be hozzá, eláll a szeme-szája.

Az Inturiszt-irodával bámulatos, érthetetlen gyorsasággal elrendeződött a dolog. Amint a telefonbeszélgetésből kisült, ott már tudnak Woland úr abbeli szándékáról, hogy Lihogyejev magánlakásán óhajt lakni, és ez ellen semmi kifogást sem emelnek.

- Na látja! - rikkantott vígan Korovjov.

Az elnök, akit kissé meghökkentett a pepita recsegése, kijelentette, hogy a lakóbizottság hajlandó egy hétre bérbe adni Woland artistának az 50-es számú lakást, mégpedig napi... - Nyikanor Ivanovics elakadt, majd kivágta:

- ...Napi ötszáz rubelért!

Korovjov viselkedése ekkor még jobban megdöbbentette az elnököt. Lopva a hálószoba felé sandított, ahonnét a testes macska könnyed ugrásai hallatszottak, és aztán odasúgta az elnöknek:

- Ez tehát egy hétre izé... három és fél ezer?

Nyikanor Ivanovics azt hitte, majd hozzáfűzi: "De nagy a bendője, Nyikanor Ivanovics!" De ehelyett egészen mást mondott:

- Ez is összeg?! Kérjen ötezret, megadja!

Nyikanor Ivanovics zavartan vigyorgott, maga sem tudta, hogyan került a megboldogult íróasztalához, ahol Korovjov ördögien fürgén, ügyesen máris megírta két példányban a szerződést, beszaladt vele a hálószobába, és amikor visszatért, mindkét példányon ott díszelgett a külföldi artista lendületes aláírása. Az elnök is aláírta. Korovjov ekkor nyugtát kért az ötezerről...

- Betűvel is kérem, betűvel, Nyikanor Ivanovics... ezer rubel... - Aztán a komoly ügyhöz cseppet sem illően játékos "ájn, cváj, dráj!" felkiáltással odatett az elnök elé öt köteg újdonatúj bankót.

A pénzszámlálás ünnepélyes művelete következett, megszakítva Korovjov tréfáival, közbeszólásaival, mint: "Asszony verve, pénz számlálva jó", "Gazda szeme hizlalja a jószágot", s más efféle.

Miután megszámlálta a pénzt, Boszoj átvette Korovjovtól a külföldi útlevelét az ideiglenes bejelentés elintézéséhez, beletette a szerződésbe, a pénzt pedig az aktatáskájába, aztán nem állta meg, és nagy röstelkedve egy tiszteletjegyet kért az előadásra.

- Ugyan mit szerénykedik! - bődült el Korovjov. - Hány jegyet óhajt, Nyikanor Ivanovics? Tizenkettőt, tizenötöt?

Az elnök hebegve elmagyarázta, hogy mindössze két jegyet kérne, magának meg Pelageja Antonovnának, a feleségének.

Korovjov nyomban előkapta noteszát, és villámgyorsan kiírt Nyikanor Ivanovicsnak két darab tiszteletjegyet az első sorba. Miközben bal kezével ügyesen odatolta elébe az utalványt, jobbjával az elnök másik kezébe nyomott egy ropogós, vaskos köteget. Nyikanor Ivanovics rápillantott, fülig elvörösödött, és tiltakozva eltolta magától:

- Ez nem szokás... - mormolta.

- Ugyan, ugyan - duruzsolta a fülébe Korovjov. - Minálunk nem szokás, de külföldön szokás. Ne sértse meg Woland urat, Nyikanor Ivanovics. Elvégre ön fáradozott értünk...

- Szigorúan büntetendő... - rebegte az elnök, és félve tekintett körül.

- Hol vannak a tanúk? - duruzsolta a fülébe Korovjov. - Azt kérdem: hol vannak? Ne akadékoskodjék...

És ekkor, amint Boszoj utóbb makacsul bizonygatta, csoda történt: a bankóköteg magától kúszott be az aktatáskájába. És nyomban ezután az elgyengült, szinte elcsigázott lakóbizottsági elnök a lépcsőházban találta magát. Összefüggéstelen gondolatok viharzottak agyában. A nizzai villa, az idomított kandúr, meg az, hogy tanú csakugyan nem volt, meg hogy Pelageja Antonovna megörül majd a tiszteletjegynek. Összefüggéstelen, de nagyjából kellemes gondolatok. És mégis, valahol a lelke legmélyén valamiféle fullánk sajgott szüntelen. A nyugtalanság fullánkja volt ez. Azonfelül csak most, a lépcsőházban hasított beléje a döbbent kérdés: "Hogyan került Berlioz dolgozószobájába a tolmács, ha az ajtón ott volt a pecsét?" És hogy lehet, hogy ő, Nyikanor Ivanovics ezt nem kérdezte meg? Egy ideig csak állt, és mint a birka, bámult maga elé a lépcsőre, de aztán elhatározta, fütyül az egészre, és nem gyötri magát a megoldhatatlannak látszó problémával...

Mihelyt kilépett a lakásból, bentről, a hálószobából kiszólt egy mély férfihang:

- Sehogy se tetszik nekem ez a Nyikanor Ivanovics. Csirkefogó, gazember. Nem lehetne-e valamit tenni, hogy ne jöjjön többet ide?

- Amint parancsolja, Messire - válaszolta Korovjov, de immár nem recsegő, hanem tiszta, csengő hangon. És az átkozott tolmács azon nyomban az előszobában termett, tárcsázott, aztán siránkozva szólt bele a telefonba:

- Halló! Kötelességemnek tartom, hogy bejelentsem, miszerint a Szadovaja utca 302/B. számú ház lakóbizottságának elnöke, Nyikanor Ivanovics Boszoj, valutával üzérkedik. Lakásán, a 35-ös számú lakásban, a vécé szellőztetőjében jelenleg is négyszáz dollárt rejteget újságpapírba csomagolva. Itt a fent jelzett ház 11-es lakásának bérlője beszél, Tyimofej Kvaszcov. De nagyon kérem önöket, tartsák titokban a nevemet, mert félek nevezett elnök bosszújától.

Azzal letette a kagylót a mihaszna!

Hogy mi történt a továbbiakban az 50-es lakásban, arról nem szól a fáma, arról azonban igen, hogy mi történt Nyikanor Ivanoviccsal. Bezárkózott az illemhelyre, elővette aktatáskájából a tolmács által rátukmált köteget, és tapasztalta, hogy az négyszáz rubelt tartalmaz. Ezt a bankóköteget újságpapírba csomagolta, és bedugta a szellőztetőnyílásba.

Öt perccel ezután az asztalhoz ült kicsiny ebédlőjében. Hitvese akkurátusan fölszeletelt heringet hozott be a konyháról, bőven megszórva zöldhagymával. Nyikanor Ivanovics töltött magának egy kupica vodkát, megitta, másodikkal is töltött, azt is kihörpintette, felnyársalt a villájára három falat heringet - és abban a pillanatban csengettek. Pelageja Antonovna éppen a gőzölgő fazekat hozta be a konyhából, amelyre elég volt egyetlen pillantást vetni, és az ember máris kitalálta, hogy a forró borscsleves alján a világ legpompásabb ínyencfalatja rejtőzik: egy velőscsont...

Nyikanor Ivanovics a nyálát nyelte, s nagyot mordult, mint a mérges kutya:

- Már enni se hagyják az embert, hogy az ördög őket akárhová tegye... Ne eressz be senkit, Pelageja, nem vagyok itthon! A lakásról meg mondd, hogy ne nyaggassanak, egy hét múlva lakógyűlést tartunk...

Az asszony kiszaladt az előszobába, Nyikanor Ivanovics pedig a merőkanállal kihalászta a tüzes tálból a hosszában fölrepedt, drága, finom csontot. Ekkor két férfi lépett be az ebédlőbe, s velük Pelageja Antonovna, ég tudja, miért, nagyon sápadtan. A belépők láttára Nyikanor Ivanovics is elsápadt, és felállt az asztal mellől.

- Hol az illemhely? - kérdezte az egyik, aki oldalt gombolós nyakú, fehér orosz inget viselt.

Az ebédlőasztalon valami koppant: az elnök kezéből kiesett a kanál.

- Erre, erre tessék - hadarta Pelageja Antonovna.

És a két férfi kisietett a folyosóra.

- Mit akarnak? - szólt halkan Nyikanor Ivanovics utánuk nézve. - Nálunk semmi olyasmi nem lehet a lakásban... De bocsánat, szabad lenne talán az igazolványukat.

Az első még kimenet odamutatta Nyikanor Ivanovicsnak az igazolványát, a második pedig addigra már a hokedlin állt az illemhelyen, keze a szellőztetőnyílásban. Nyikanor Ivanovics szeme előtt elsötétült a világ. A két férfi kicsomagolta a köteget az újságpapírból, de nem rubel volt benne, hanem valami ismeretlen bankók, zöldeskékek, egy ismeretlen öregúr képével. Mindezt csak homályosan látta Nyikanor Ivanovics, a szeme előtt barna foltok úszkáltak.

- Dollárok a szellőztetőben... - mormolta tűnődve az első, majd szelíden, udvariasan Nyikanor Ivanovicshoz fordult: - Az öné ez a kis csomag?

- Nem az enyém! - ordította magából kikelve Nyikanor Ivanovics. - Az ellenségeim dugták oda!

- Megesik - jegyezte meg az első, a fehér zubbonyos, aztán épp oly szelíden hozzátette: - Legyen szíves, adja elő a többit is.

- Nincs nálam semmi! Esküszöm mindenre, ami szent, még a kezemben se volt soha ilyesmi! - tiltakozott az elnök kétségbeesetten.

A sublóthoz ugrott, nagy robajjal kirántotta a fiókot, elővette belőle aktatáskáját, s eközben összefüggéstelen szavakat ordított:

- Tessék, itt a szerződés... a tolmács adta... Korovjov, a cvikkeres!

Kinyitotta az aktatáskát, belenézett, beletúrt, arca elkékült, és az aktatáskát a levesbe ejtette. Az aktatáskában semmi sem volt: sem Lihogyejev levele, se szerződés, se Woland útlevele, se pénz, se szabadjegy. Egyszóval - semmi, csak a colstok.

- Elvtársak! - hördült fel az elnök. - Fogják el őket! A sátánnal cimborálnak!

Ki tudja, mi juthatott eszébe Pelageja Antonovnának: összecsapta a kezét, és felsikoltott:

- Vallj be mindent, Ivanics. Enyhébb lesz a büntetésed!

Nyikanor Ivanovics vérben forgó szemekkel az öklét rázta felesége feje fölött:

- Ó, te világ bolondja, te!

Elgyengült, leroskadt egy székre, s szemlátomást beletörődött az elkerülhetetlen végzetbe.

Tyimofej Kondratyevics Kvaszcov ezalatt a lépcsőházban állt, és hol fülét, hol szemét tapasztotta az elnök előszobaajtajának kulcslyukához: majd elemésztette a kíváncsiság.

Öt perccel később a háznak azok a lakói, akik véletlenül az udvaron tartózkodtak, láthatták, amint a lakóbizottság elnöke két férfi kíséretében elvonul a kapu felé. Utóbb elmondották, hogy az elnök arca elváltozott, úgy tántorgott, mint a részeg, és érthetetlen szavakat motyogott maga elé.

Egy további óra múltán ismeretlen polgártárs jelent meg a 11-es lakáson, éppen akkor, amikor Tyimofej Kondratyevics gyönyörtől fuldokolva mesélte a ház többi lakójának, hogyan vitték az elnököt; keze intésével kihívta Tyimofej Kondratyevicset a konyhából az előszobába, valamit mondott neki, és vele együtt nyomtalanul eltűnt.

Mikor Nyikanor Ivanoviccsal ez a baleset történt, nem messze a 302/B. számú háztól, ugyancsak a Szadovaján, Rimszkijnek, a Varietészínház gazdasági igazgatójának irodájában ketten ültek: maga Rimszkij meg Varenuha, az adminisztrátor.

Az emeleti nagy irodahelyiség két ablaka a Szadovajára nézett, a harmadik pedig - az íróasztalnál ülő gazdasági vezető háta mögött - a Varietészínház nyári kertjébe, ahol büfé, céllövölde meg szabadtéri színpad is volt. A berendezés, az íróasztaltól eltekintve, a lehető legegyszerűbb volt: a falon egy sereg régi plakát, kisasztalon vizeskancsó, négy fotel, és az egyik sarokban, talapzaton, valami régi produkció poros makettje. Ezenkívül - mondanunk sem kell - volt az irodában egy kisebbfajta, ütött-kopott, tűzpiros páncélszekrény, mely az íróasztal mellett állt, Rimszkij bal keze felől.

Rimszkij az asztalnál ült; reggel óta a lehető legrosszabb hangulatban volt, Varenuha ezzel szemben szokatlanul élénken és szinte nyughatatlanul tettre késznek látszott, de egyelőre nem talált levezető utat energiái számára.

A szabadjegy-kérencsélők elől menekült a gazdasági igazgató irodájába; ezek a tolakodó alakok megmérgezték az életét, kivált műsorváltozás napján. Aznapra pedig éppen műsorváltozás volt. Mihelyt a telefon megszólalt, Varenuha fölvette a kagylót, és belehazudott:

- Kit keres? Varenuhát? Nincs itt. Elment.

- Kérlek, hívd fel újra Lihogyejevet - mondta most Rimszkij idegesen.

- Nincs otthon, ha mondom. Már Karpovot is elküldtem hozzá, nincs senki a lakáson.

- Ördög tudja, mi lehet emögött! - zsémbeskedett Rimszkij, és a számológépet pöcögtette.

Kinyílt az ajtó, a hivatalsegéd jelent meg egy hatalmas köteg frissen kinyomtatott plakáttal; a zöld papírlapokon óriási vörös betűkkel a következőt hirdették:

Ma és minden este rendkívüli attrakció a
Varietészínházban
WOLAND PROFESSZOR
feketemágia-bemutatója
TELJES LELEPLEZÉS

Varenuha a makettre dobta a falragaszköteget, aztán hátralépett, és úgy gyönyörködött benne; meghagyta a hivatalsegédnek, hogy haladéktalanul tétesse ki valamennyit városszerte.

- Kitűnő... blikkfangos!^[47] - jegyezte meg, amikor a hivatalsegéd elment.

- Énnekem sehogy se tetszik ez az egész vállalkozás - dörmögte Rimszkij, és csontkeretes pápaszemén át dühösen mustrálta a falragaszokat. - Nem is értem, hogyan engedték meg neki, hogy szerződtesse.

- Nem, nem, nincs igazad, Grigorij Danyilovics! Ez nagyon is rafinált lépés. Tudniillik a pláne benne a leleplezés!

- Nem tudom, szerintem nincsen benne semmi pláne... és mindig ilyeneket talál ki! Legalább bemutatta volna nekünk ezt a mágust! Te láttad már? Hol a csudába ássa ki az ilyeneket, ördög tudja!

Kisült, hogy Varenuha sem látta a fekete mágust. Előző este Sztyopa Lihogyejev (Rimszkij szavával élve, "mint az őrült") beszaladt a gazdasági igazgatóhoz a már megírt szerződéstervezettel, meghagyta, hogy tüstént másolják le, és adják ki Wolandnak az előleget. Azzal a mágus eltűnt, Sztyopán kívül nem látta senki.

Rimszkij elővette óráját, megállapította, hogy két óra elmúlt, és végképp dühbe gurult. Mégiscsak sok! Lihogyejev tizenegy óra tájt telefonált, azt mondta, félóra múlva benn lesz, de nemcsak hogy nem jött be, még a lakásáról is eltűnt.

- Nálam pedig tornyosul a munka! - méltatlankodott Rimszkij most már ordítva, és ujjával az aláíratlan levelek halmazára bökött.

- Tán csak nem ütötte el őt is a villamos, mint Berliozt? - vélekedett Varenuha, füléhez szorítva a kagylót, amelyben ütemes, kitartó és teljességgel eredménytelen berregés hallatszott.

- Jó lenne - dünnyögte Rimszkij alig hallhatóan.

Ekkor egyenruhás, egyensapkás, szandálos fiatal nő lépett be az irodába. Az övén függő kis táskából fehér négyszöget és füzetet vett elő, és megkérdezte:

- Elvtársak, hol van itt a Varieté? Expressz táviratot hoztam. Tessék aláírni.

Varenuha valami ákombákomot firkantott a füzetbe, és mihelyt az ajtó becsukódott a postásnő mögött, felnyitotta a négyszögbe hajtott papírlapot. Elolvasta, pislogott, aztán átadta Rimszkijnek.

A távirat szövege a következőképpen szólt:

JALTÁBÓL MOSZKVÁNAK VARIETÉ MA FÉL TIZENKETTŐKOR NYOMOZÓ HATÓSÁGNÁL MEGJELENT GESZTENYEBARNA FÉRFI HÁLÓINGBEN NADRÁGBAN MEZÍTLÁB ELMEBETEG AZT ÁLLÍTJA LIHOGYEJEV VARIETÉSZÍNHÁZ IGAZGATÓJA EXPRESSZ VÁLASZTÁVIRATOT JALTAI NYOMOZÓ HATÓSÁGNAK HOL VAN LIHOGYEJEV IGAZGATÓ

- Szép jó reggelt, ez aztán meglepetés! - hördült fel Rimszkij.

- Ál-Gyimitrij^[48] - jegyezte meg Varenuha, és fölvette a telefonkagylót:

- Halló, távíró? Varietészínház számlájára kélem felvenni a következő expressz táviratot: Cím: Jalta, rendőrség... Szöveg: Lihogyejev igazgató Moszkvában van stop aláírás: Rimszkij gazdasági igazgató.

A jaltai trónkövetelő felbukkanásától függetlenül Varenuha ismét nekiesett a telefonnak, hogy felkutassa Lihogyejevet, de természetesen sehol sem találta.

Mikor épp azon töprengett a kagylóval a kezében, hogy hová telefonálhatna még, belépett az a nő, aki az első táviratot is hozta, és újabb fehér papirosnégyszöget adott át Varenuhának. Varenuha sietve feltépte, elolvasta, füttyentett.

- Mi az már megint? - kérdezte Rimszkij idegesen.

Varenuha szótlanul odanyújtotta neki a táviratot, és a gazdasági igazgató a következőt olvasta:

Rimszkij és Varenuha fejüket összedugva olvasták, újra olvasták a táviratot, s amikor másodszor is elolvasták, némán meredtek egymásra.

- De elvtársak! - háborgott a postáslány. - írják alá, aztán hallgassanak, amennyit akarnak. Elvégre én expressz táviratokat hordok ki.

Varenuha le sem vette szemét a táviratról, úgy firkantotta oda a nevét a füzetbe, és a nő eltűnt.

- De hiszen te tizenegy után még beszéltél vele telefonon, ugye? - szólalt meg végül hosszas tűnődés után a döbbent adminisztrátor.

- Nevetséges az egész! - csattant fel Rimszkij élesen. - Akár beszéltem vele, akár nem, nem lehet most Jaltában!

- Talán részeg... - vélte Varenuha.

- Ki részeg? - kérdezte Rimszkij, és újra csak egymásra meredtek szótlanul.

Hogy Jaltából őrült vagy csaló küldözgeti a táviratokat, afelől nem lehet kétség. No de honnét ismeri a jaltai szélhámos Wolandot, aki csak előző nap érkezett Moszkvába? Honnét tudja, hogy Woland és Lihogyejev közt kapcsolat áll fenn?

- "Hipnózisban"... - ismételte Varenuha a táviratból. - Honnét tudhat Woland létezéséről?... - Pislogott, majd erélyesen felkiáltott: - De nem, ugyan! Badarság! Szó se lehet róla!

- Hol szállt meg az a Woland, hogy az ördög vinné el? - kérdezte Rimszkij.

Varenuha nyomban felhívta az Inturiszt-irodát, és közölte a hüledező Rimszkijjel, hogy Woland Lihogyejev lakásában lakik. Varenuha ezután újra feltárcsázta az igazgató lakását, és sokáig hallgatta az ütemesen meg-megszakadó hangos berregést. A csengetések közt valahonnét búskomor, méla basszus hang hallatszott, mely ezt énekelte: Ó, szirtek, rejtsetek el engem..., és Varenuha úgy gondolta, biztosan a rádiószínházból hallatszik át a telefonhálózatba az a hang.

- Nem felel a lakás - mondta, és visszatette a hallgatót. - Talán megpróbálkozhatnánk felhívni a...

Nem fejezhette be: az ajtóban harmadszor is megjelent ugyanaz a postáslány, és ők mind a ketten felugrottak a helyükről. A nő most nem fehér, hanem sötét papírlapot vett elő a táskájából.

- Hát ez egyre érdekesebb - dörmögte Varenuha, és tekintetével követte az elsiető kézbesítőnőt. A papírlapot először Rimszkij ragadta magához.

A fotokópia sötét alapjáról világosan elváltak a kézírással rótt fekete sorok:

Húszesztendős színházi munkája során Varenuha már sok mindent látott; de most úgy érezte, elméje elködösül, nem tud kinyögni semmit, csak ezt az értelmetlen közhelyet:

- Ez lehetetlen!

Rimszkij másképpen reagált. Felállt, kinyitotta az ajtót, és kiszólt az előszobában ülő hivatalsegédnek:

- Postáson kívül senkit se eresszen be! - Azzal kulcsra zárta az ajtót.

Iratokat szedett elő az íróasztalból, és elkezdte módszeresen összehasonlítani a fotokópia balra dőlő vastag betűit Sztyopa kézírásos utasításaival meg csavaros farkincájú aláírásaival. Varenuha az asztalra dőlve, forrón lehelt Rimszkij arcára.

- Ez az ő írása - jelentette ki végül határozottan a gazdasági igazgató, és Varenuha megerősítette:

- Az övé.

Aztán Rimszkij arcába nézett, és megdöbbentette a rajta észlelhető változás. Az amúgy is sovány gazdasági vezető valósággal összeesett, megöregedett, szeme a csontkeretes lencsén keresztül nem nézett szúrósan, mint máskor, hanem riadtan, sőt bánatosan.

Varenuha mindazt megcselekedte, amit az ember felindulásában cselekedni szokott. Ide-oda szaladgált az irodában, kétszer széttárta a karját, mint a keresztre feszített, megivott egy pohár állott, poshadt vizet a kancsóból, és minduntalan felkiáltott:

- Nem értem! Nem értem! Nem értem!

Rimszkij kinézett az ablakon, és erősen törte a fejét. Nehéz helyzetbe került. Ott helyben, a legsürgősebben, szabályszerű magyarázatot kellett találnia a teljességgel szabályellenes jelenségekre.

Hunyorogva maga elé képzelte Sztyopát, amint ma délelőtt fél tizenkettő tájban cipő nélkül és hálóingben beszáll egy hihetetlen sebességű repülőgépbe, és ugyancsak fél tizenkettőkor már ott áll zokniban a jaltai repülőtéren... Az ördög érti ezt!

Talán nem Sztyopa beszélt vele ma délelőtt telefonon a lakásáról? De igen, Sztyopa volt! Ő ne ismerné meg a hangját? De még ha, tegyük fel, nem is Sztyopa lett volna: nem később, mint tegnap estefelé, Sztyopa bejött ide, Rimszkij irodájába, azzal az ostoba szerződéssel, és felbosszantotta a gazdasági igazgatót a könnyelmű elhatározásával. Hogy utazhatott vagy repülhetett volna el, anélkül, hogy a színházzal közölje szándékát? De még ha tegnap este elrepült is, ma délre nem ér oda. Vagy odaér?

- Hány kilométer Jalta Moszkvától? - kérdezte.

Varenuha abbahagyta a futkosást.

- Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni! - ordította. - Már kiszámítottam. Szevasztopolig vasúton körülbelül ezerötszáz, onnét Jalta még valami nyolcvan... légvonalban persze kevesebb.

- Hm... No igen, vonatról persze szó sem lehet. De hát akkor mi? Vadászrepülő? Ugyan milyen vadászgépre engednék fel Sztyopát cipő nélkül, és ki engedné fel? Vagy talán csak Jaltában vetette le a cipőjét? De hát akkor is miért? No és cipőben sem engedik fel vadászgépre! Csakhogy szó sincs semmiféle vadászrepülőgépről. Hiszen megsürgönyözték, hogy fél tizenkettőkor már a jaltai rendőrségen volt, és ugyanakkor Moszkvából telefonált... lássuk csak... - Rimszkij szeme előtt megjelent órájának számlapja, visszaemlékezett, hogy hol álltak a mutatók... Iszonyú! Az óramutató tizenegy óra húsz percet jelzett!

Mi következik ebből? Ha feltesszük, hogy Sztyopa a telefonbeszélgetés után nyomban a repülőtérre sietett, és mondjuk öt perc alatt kiért (ami egyébként szinte elképzelhetetlen), akkor a repülőgépnek, ha azonnal indult, öt perc alatt több mint ezer kilométert kellett volna megtennie. Ez pedig óránként tizenkétezer kilométernél nagyobb sebességet jelent! Ilyen nincs; következésképp Sztyopa nincs és nem is lehet Jaltában.

Mi marad tehát? A hipnózis. Nincs a világon olyan hipnózis, amelyik ezer meg ezer kilométer távolságba repítené az embert! Ezek szerint csak azt képzeli, hogy Jaltában van? Jó, jó, ő képzelődik... de hát a jaltai nyomozó hatóság is képzelődik? Nem, nem, az lehetetlen. Hiszen onnét küldi a táviratokat!

A gazdasági igazgató arca félelmetesen eltorzult.

Az ajtó kilincsét ezalatt kintről dühösen rángatták, nyomogatták, s behallatszott, amint a hivatalsegéd odakinn kétségbeesetten kiabál:

- Nem szabad! Nem engedem be! Ha megöl, akkor se! Értekezlet van!

Rimszkij valamennyire összeszedte magát, fölemelte a kagylót, és beszólt:

- Sürgős hívást kérek Jaltába.

"Okos gondolat!" - villant át Varenuha agyán.

De a sürgős beszélgetés nem volt lebonyolítható. Rimszkij letette a kagylót, és így szólt:

- Nincs szerencsénk. A vonal elromlott.

Látszott rajta, hogy ez a körülmény valahogy különösen gondolkodóba ejti, sőt gyanút kelt benne. Némi töprengés után újra fölemelte a hallgatót, s egyik kezében fogta, a másikkal pedig jegyezte, amit maga mond:

- Expressz táviratot szeretnék feladni. Varietészínház. Igen. Jalta, rendőrség. Igen.

MA FÉL TIZENKETTŐ TÁJBAN LIHOGYEJEV MOSZKVÁBÓL TELEFONÁLT STOP EZUTÁN MUNKAHELYÉN NEM JELENT MEG TELEFONON FELKUTATNI NEM SIKERÜLT STOP KÉZÍRÁS VALÓDISÁGÁT IGAZOLOM NEVEZETT ARTISTÁT MEGFIGYELÉS ALÁ HELYEZEM RIMSZKIJ GAZDASÁGI IGAZGATÓ

"Nagyon okos!" - gondolta Varenuha, de még rá sem ért igazán végiggondolni, amikor másik gondolatsor szakította félbe: "Dehogy okos, szamárság! Hiszen nem lehet Jaltában!"

Rimszkij ezalatt akkurátusan összehajtogatta a beérkezett sürgönyöket, hozzátette a magáénak a szövegét, valamennyit betette egy borítékba, a borítékot leragasztotta, néhány szót írt rá, és odaadta Varenuhának:

- Nesze, vidd el személyesen, most mindjárt, Ivan Szaveljevics. Vizsgálják ki az ügyet.

"No ez aztán tényleg okos gondolat!" - állapította meg Varenuha, és aktatáskájába tette a borítékot. Aztán még egyszer, utoljára feltárcsázta Sztyopa lakásának a telefonszámát, fülelt, és örvendve, sokatmondóan hunyorgott, fintorgott. Rimszkij a nyakát nyújtogatta.

- Beszélhetnék, kérem, Woland artista úrral? - kérdezte Varenuha behízelgően.

- El van foglalva - válaszolta a telefonba egy recsegő hang. - Ki keresi?

- Varenuha, a Varietészínház adminisztrátora.

- Ivan Szaveljevics? - recsegte a hang örvendezve. - Jaj de örülök, hogy hallom a hangját, drága Ivan Szaveljevics! Hogy szolgál a becses egészsége?

- Merszi - válaszolta Varenuha hüledezve. - Kivel beszélek?

- Korovjov beszél, Woland úr titkára és tolmácsa! - rikácsolta a hang. - Állok szolgálatára, drága Ivan Szaveljevics! Rendelkezzék velem! Mit parancsol?

- Bocsánat... mondja kérem, Sztyepan Bogdanovics Lihogyejev ott van?

- Sajnos, nincsen, nincs itthon! - hertyegte a hang. - Elment.

- Hová?

- Egy kis autókirándulásra a környékre.

- A... autókkk... kirándulásra? És mikor jön vissza?

- Azt mondta: "Kiszellőztetem egy kicsit a fejemet, aztán visszajövök."

- Úgy, azt mondta?... - hüledezett Varenuha. - Merszi... Legyen szíves, mondja meg Woland úrnak, hogy ma esti fellépésére a műsor harmadik részében kerül sor.

- Igenis, kérem. Átadom. Tüstént. Sürgősen. Okvetlenül - hangzott a kagylóban.

- Minden jót - búcsúzott Varenuha, még mindig csodálkozva.

- Fogadja, kérem, szívből jövő, legforróbb, legőszintébb szerencsekívánataimat! Sok sikert! Minden szépet, minden jót! Teljes boldogságot! - recsegett az ismeretlen hang a kagylóban.

- No tessék! Nem megmondtam? - diadalmaskodott az adminisztrátor, miután letette a kagylót. - Szó sincs Jaltáról, kocsikázik Moszkva környékén.

A gazdasági igazgató elsápadt mérgében.

- Ha ez így van, akkor igazán minősíthetetlen disznóság!

Az adminisztrátor ekkor nagyot ugrott, s akkorát kiáltott, hogy Rimszkij összerezzent:

- Hopp, megvan! Eszembe jutott! Puskinóban nyílt egy Jalta nevű vendéglő. Mindent értek! Sztyopa oda ment ki, és onnét küldi a táviratokat.

- Nohát, ez már mégis több a soknál! - háborgott Rimszkij vonagló arccal, és szemében most már igazi, bősz harag lángolt. - Drágán megfizet ezért a kiruccanásért!... - Hirtelen elhallgatott, és tétován hozzátette: - És a rendőrség?...

- Marhaság! Sztyopa egyéni vicce! - vágott a szavába a lelkes adminisztrátor, aztán megkérdezte: - És a borítékkal mi legyen? Vigyem el mégis?

- Okvetlenül! - válaszolta Rimszkij.

Ekkor újra kinyílt az ajtó, és belépett ugyanaz a postáslány... "Ő az!" - gondolta Rimszkij nekikeseredve, és ismét mindketten felálltak a kézbesítőnő előtt. Ezúttal a távirat a következőt tartalmazta:

- Megőrült - lehelte Varenuha.

Rimszkij megzörgette a kulcsait, a páncélszekrényből pénzt vett elő, leszámolta az ötszáz rubelt, csöngetett, s a belépő hivatalsegédnek átadta a pénzt, adja fel postán.

- Már engedd meg, Grigorij Danyilovics - szólalt meg Varenuha, aki nem hitt a szemének -, szerintem hiába küldöd a pénzt.

- Úgyis visszajön - mondta halkan Rimszkij. - De Sztyopa majd még nagyon megfizet ezért a piknikért. - Majd Varenuha aktatáskájára mutatva, hozzátette: - Eredj, Ivan Szaveljevics, ne húzzuk az időt.

Varenuha felkapta az aktatáskát, és kisietett az irodából.

Ahogy leért a földszintre, hosszú sort pillantott meg a pénztár előtt, s a pénztárosnőtől megtudta, hogy egy órán belül kint lesz a tábla, mert amióta a falragaszok megjelentek Moszkva utcáin, a közönség csak úgy tódul a kasszához. Varenuha meghagyta a pénztárosnőnek, tegye félre a harminc legjobb földszinti meg páholyjegyet, aztán kiszaladt a pénztárból, menet közben lerázta a tolakodó szabadjegy-kérencsélőket, és besurrant csepp kis irodájába, hogy föltegye sapkáját. Abban a pillanatban megszólalt a telefon.

- Halló! - szólt be Varenuha.

- Ivan Szaveljevics? - tudakolta a kagylóban egy fertelmes, dünnyögő orrhang.

- Nincs benn! - rikkantotta Varenuha, de a hang tüstént a szavába vágott:

- Ne tréfáljon, Ivan Szaveljevics, hanem figyeljen rám. Azokat a táviratokat ne vigye sehová, ne mutassa meg senkinek.

- Ki beszél ott? - ordította Varenuha a kagylóba. - Hagyja az ostoba tréfáit, polgártárs, mert úgyis leleplezik! Mi a száma?

- Hallod-e, Varenuha! - folytatta a fertelmes orrhang. - Nem értesz oroszul? Ne vidd sehova a sürgönyöket!

- Szóval nem hagyja abba? - üvöltötte az adminisztrátor magából kikelve. - Megálljon, mert megkeserüli! - Aztán még valami fenyegetést ordított bele a kagylóba, de abbahagyta, mert megérezte, hogy már senki sem hallgatja a vonal másik végén.

Az adminisztrátori irodában feltűnő gyorsan sötétedett. Varenuha kisietett, becsapta maga mögött az ajtót, és az oldalkijáraton át kilépett a nyári kertbe.

Felpezsdülve, energiákkal telve indult küldetésére. A pimasz telefon után már egy percig sem kételkedett benne, hogy valami huligánbanda űzi velük rút játékait, és ez a játék valamiképpen összefügg Lihogyejev eltűnésével. Szinte fojtogatta a vágy, hogy mielőbb leleplezzék a gonosztevőket, és különös módon ez a törekvés jóleső, kellemes előérzetet támasztott benne. Ilyenformán érzi magát az, aki valamilyen szenzációs közlésre készül, és azt reméli, hogy ezzel a közfigyelem gyújtópontjába kerül.

A kertben a szél egyenesen az arcába fútt, teleszórta szemét homokkal, mintegy elállta útját, figyelmeztetően. Az emeleten az ablakszárny úgy becsapódott, hogy az üveg majd kirepült belőle, és a hársfák, juharok koronája riadtan felzúgott. Az ég, a levegő meghűvösödött. Varenuha megdörzsölte a szemét, felnézett, és meglátta, hogy Moszkva felett sárga hasú zivatarfelhő borítja az eget. A távolban már halkan dörgött.

Bárhogy sietett is Varenuha, ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy egy pillanatra betérjen a szabadtéri illemhelyre, s megnézze, nem felejtette-e el a szerelő föltenni a lámpára a dróthálót.

A céllövölde előtt elhaladva, sűrű orgonabokrok közé jutott, ott kéklett az illemhely kicsiny épülete. A szerelő lelkiismeretesen dolgozott, a férfivécé fölötti lámpát már fémháló borította, csak az bántotta az adminisztrátort, hogy - amint még a vihar előtti sötétségben is látható volt - a tiszta falakat máris összefirkálták szénnel, plajbásszal.

- Hát ez meg miféle... - mormolta bosszúsan, de hirtelen doromboló hangot hallott maga mögött:

- Maga az, Ivan Szaveljevics?

Varenuha összerezzent, megfordult, és fura macskaarcú, kövér alakot pillantott meg.

- Én hát - vetette oda kelletlenül.

- Örvendek, örr-vendek! - nyávogta a macskaábrázatú, és hirtelen visszakézről úgy pofon vágta Varenuhát, hogy a sapkája lerepült a fejéről, és nyomtalanul eltűnt az ülődeszka-nyílásban.

A pofontól az illemhelyet egy pillanatra villódzó fény töltötte be, és eldördült az ég. Majd újabb villám következett, és az adminisztrátor előtt egy második alak tűnt fel, alacsony, de atlétavállú, lángvörös hajú, fél szeme hályogos, szája agyaras... Ez a második alighanem balkezes volt, mert a másik oldalról vágta nyakon az adminisztrátort. Válaszul ismét megzendült az ég, és az illemhely zsindelytetejére zápor zúdult.

- De elvtár... - hebegte a pórul járt adminisztrátor, majd észbe kapott, hogy az "elvtárs" szó vajmi kevéssé illik ilyen banditákra, akik megtámadják az embert a nyilvános illemhelyen. - No de polgárt... - kezdte újra, de rájött, hogy ezt a megszólítást sem érdemlik meg; ekkor harmadik, óriási nyaklevest kapott, nem tudni, melyiktől a kettő közül, úgyhogy orra vére eleredt, és pirosra festette zubbonyát.

- Mi van az aktatáskádban, te parazita? - rivallt rá a macskaformájú. - Táviratok, mi? Pedig figyelmeztettek telefonon, hogy el ne vidd őket sehová, ugye? Nos, figyelmeztettek-e, vagy sem, azt kérdem?

- Figyelmez... meztelen... meztettek... - hebegte Varenuha.

- És mégis nekiindultál? Ide az aktatáskádat, te féreg! - nyekegte a másik ugyanazon a fertelmes orrhangon, amely a telefonba is beszólt, és kitépte az aktatáskát az adminisztrátor reszkető kezéből.

Azzal ketten kétfelől megragadták Varenuhát a karjánál fogva, és végigvonszolták a Szadovaján. A zivatar teljes erővel dühöngött, a víz zúgva, dörögve zúdult a csatornanyílásokba, mindenfelé tócsák bugyborékoltak, hólyagzottak, a tetőről az esőcsatornák mellett is ömlött az eső, a kapualjakból habzó patakok áradtak. Az utcán egy teremtett lélek sem mutatkozott, nem volt, aki megmentse Varenuhát. A banditák a cikázó villámfényben, zavaros pocsolyákban ugrándozva, csakhamar elvonszolták a szerencsétlent a 302/B. számú házig, és beszaladtak vele a kapualjba, ahol két nő állt mezítláb, cipőjét, harisnyáját kezébe fogva. Onnét a hatos számú bejárathoz rohantak, és a félig eszméletlen embert felhurcolták a negyedik emeletre, s ott a padlóra dobták Sztyopa Lihogyejev jól ismert lakásának sötét előszobájában.

Ekkor a két bandita kámforrá vált, helyettük anyaszült meztelen leányzó jelent meg az előszobában. Vörös hajú volt, szeme fehérje foszforeszkálva villogott.

Varenuha belátta, hogy ez a legszörnyűbb mindabból, ami vele addig történt; felnyögött, és a falig hátrált. A leányzó odalépett hozzá, és két tenyerét a vállára tette. Varenuha haja égnek meredt, mert zubbonya csuromvíz, hűvös anyagán át is megérezte, hogy a leányzó keze még annál is hidegebb: dermesztő, jeges.

- Hadd csókoljalak meg - szólt a leány epedőn, és a foszforosan csillogó szemek egészen közel hajoltak Varenuha szeméhez. Varenuha elvesztette az eszméletét; a csókot már nem érezte.

A fenyves a folyó túlsó partján, mely még egy órával azelőtt májusi verőfényben tündökölt, most elmosódott, szinte elkenődött.

A zápor sűrű leplet aggatott az ablak elé. A felhőkben minduntalan fényes vonalak lobbantak fel, aztán meghasadt az ég, és a beteg szobáját remegő, ijesztő fény árasztotta el.

Ivan az ágyon ült, és csendesen sírdogált, ahogy kinézett a zavaros, buborékos felszínű folyóra. Minden villámcsapásnál panaszosan felnyögött, és arcát eltakarta kezével. A lapok, amelyeket teleírt, a földön hányódtak, szétfújta őket a szél, amely a zivatar kezdete előtt berontott a szobába.

A költő kísérletei, hogy megírja a félelmetes idegenre vonatkozó följelentést, végképp kudarcba fulladtak. Mihelyt a kövér felcsernő - akit egyébként Praszkovja Fjodorovnának hívtak - behozta neki a papirost meg egy ceruzavéget, Ivan örvendezve megdörzsölte kezét, és nyomban elhelyezkedett az asztalnál. Az első szavakat gyorsan, határozottan vetette papírra:

"A rendőrségnek. Ivan Nyikolajevics Hontalannak, a TÖMEGÍR tagjának bejelentése. Tegnap este a megboldogult M. A. Berliozzal kimentem a Patriarsije Prudira..."

Itt azonban megtorpant, elsősorban a "megboldogult" szó ejtette zavarba. Így leírva lehetetlenül festett: kimentem a megboldogulttal?... A megboldogult nem járkál! A végén majd még csakugyan elmebetegnek nézik!

E meggondolás eredményeképpen Ivan Nyikolajevics kijavította a már leírt szöveget. A következő változat jött létre:

"...az utóbb megboldogult M. A. Berliozzal..." Ám a szerzőt ez a változat sem elégítette ki. Harmadik szöveget alkotott, amely még rosszabbul sikerült, mint az első kettő: "...Berliozzal, aki utóbb a villamos alá került..." Gondolataiba ekkor befurakodott az az ismeretlen francia zeneszerző, tehát hozzá kellett biggyesztenie: "...és aki nem azonos a zeneszerzővel..."

Agyonkínlódta magát a két Berliozzal. Nagy elhatározással kihúzta az egészet, és úgy döntött, valami nagyon megdöbbentővel fogja kezdeni, hogy egyszeriben felcsigázza az olvasó érdeklődését; azt írta tehát, hogy a kandúr felszállt a villamosra, és azután visszatért a levágott fej epizódjára. A fej meg a külföldi konzultáns jóslata Ponczius Pilátushoz vezetett, és a nagyobb meggyőző erő kedvéért úgy döntött, jelentésébe beleírja a prokurátorról szóló egész elbeszélést, attól a pillanattól fogva, hogy a helytartó bíborszín béléses, fehér palástjában kilépett Heródes palotájának oszlopcsarnokába.

Lelkesen dolgozott, olykor törölt valamit, új szavakat toldott be elbeszélésébe, megpróbálta lerajzolni Ponczius Pilátust, és utána a hátsó lábain járkáló kandúrt. De még a rajzok sem segítették, minél tovább haladt a munkában, jelentése annál zavarosabbá, érthetetlenebbé vált.

Mire az ég alján megjelent a füstölgő szegélyű, félelmetes viharfelhő, és elborította a fenyvest, förgeteget hozván magával, Ivan érezte, hogy ereje fogytán, nem boldogul a bejelentéssel. Nem is próbálta összeszedni a szélrohamban összekeveredett lapokat, hanem halk, keserves sírásra fakadt. Praszkovja Fjodorovna, a jószívű, kövér felcsernő, aki a zivatar alatt benézett a költőhöz, megijedt könnyeitől, leeresztette a függönyt, hogy a villámlás ne idegesítse a beteget, összeszedte a földről a teleírt lapokat, és egyenest az orvoshoz szaladt velük.

Az orvos bejött, injekciót adott Ivan karjába, és biztosította őt afelől, hogy már nem fog sírni, minden elmúlik, megváltozik, feledésbe merül.

Igaza lett. A túlsó parti fenyves csakhamar ismét olyan lett, amilyen volt. Az egyes fenyőfák akkurátusan rajzolódtak ki a feltisztult égre, mely ismét régi kékségében tündökölt; a folyó is megnyugodott. Ivan búbánata az injekció után nyomban oszladozni kezdett, most már nyugodtan hevert az ágyon, és nézte az égen ívelő szivárványt.

Úgy maradt egészen estig. Észre sem vette, mikor a szivárvány szertefoszlott, az ég elhalványult, besötétült, a fenyves megfeketedett.

Meleg tejet ivott, azután visszafeküdt, és maga is elámult, mennyire megváltozott az egész gondolatvilága. A sátáni kandúr egészen megszelídült emlékeiben, a levágott fej sem rémítette többé, könnyen elhessegette magától ezt az emlékképet, és azon tűnődött, hogy itt a klinikán voltaképpen nagyon kellemes az élet, Sztravinszkij nagyeszű ember, országos híresség, érdemes vele közelebbről megismerkedni; az esteli levegő pedig enyhe és üde a zivatar után.

A bánat láza lassan elcsöndesült. A hosszú folyosókon kialudtak a fehér tejüveg lámpák, helyükben a szabályzat szerint gyenge, halványkék éjjeli lámpások gyúltak ki, s a folyosó gumipadlóján egyre ritkábban hallatszottak a felcsernők óvatosan surranó léptei.

Ivan most jóleső, édes kimerültségben feküdt, s hol a mennyezetről szelíd fényt sugárzó ernyős lámpára nézett, hol meg a sötét fenyves mögött fölkelő holdra, és magában beszélgetett:

- Nem is tudom, miért dúlt fel annyira, hogy Berliozt elütötte a villamos. Végeredményben édes mindegy, él-e vagy hal. Elvégre nem vagyok se komája, se sógora! Ha már mindenáron tisztázni akarjuk ezt a kérdést, kisül, hogy igazából nem is nagyon ismertem a megboldogultat. Mit is tudtam róla? Semmit, csak azt, hogy kopasz és éktelenül bőbeszédű. Nézzük mármost a következő kérdést, polgártársak - folytatta Ivan az előadást -, voltaképpen miért is haragudtam meg annyira arra az üres fekete szemű, rejtélyes konzultánsra, mágusra és professzorra? Miért is indítottam azt az idétlen hajszát gatyában, gyertyával, miért kötözködtem aztán a Gribojedovban?

- Nonono! - szólalt meg hirtelen szigorúan, megrovóan valaki, nem lehetett tudni, belülről-e vagy kívülről: a régi Ivan szólt az új Ivanhoz. - Azért mégiscsak előre tudta, hogy Berlioznak le fogják vágni a fejét! Ezen csak érdemes izgulni!

- Miről vitatkozunk itt, elvtársak? - vágott vissza az új Ivan a régi elavultnak. - Hogy itt valami bűzlik, azt még a kisgyerek is látja. Az a konzultáns rendkívüli és titokzatos egyéniség, ehhez kétség sem fér. De hisz éppen ez az érdekes benne! Személyesen ismerte Ponczius Pilátust, kell ennél érdekesebb? Ahelyett, hogy azt az ostoba cirkuszt rendezem ott a Patriarsije Prudin, nem lett volna-e okosabb, ha szépen, udvariasan kifaggatom, mi történt a továbbiakban Pilátussal meg a rabbal, Ha-Nocrival? Én meg ahelyett micsoda galibát kavartam! Nagy eset, mondhatom: a villamos elütött egy lapszerkesztőt! Attól még nem szűnik meg a folyóirat! Mit csináljunk? Az ember halandó, és amint valaki találóan megjegyezte, hirtelen-halandó. Nos, az örök világosság fényeskedjék neki! A lapnak új szerkesztője lesz, talán még fecsegőbb, mint az előző.

Az új Ivan kis időre elszunyókált, majd gúnyosan megkérdezte a régi Ivantól:

- Nos tehát, mi vagyok én ebben az esetben?

- Hülye! - válaszolt erre egy erőteljes, mély basszus hang, amely nem tartozott egyik Ivanhoz sem, ellenben félelmetesen hasonlított a konzultáns hangjához.

Furcsa: Ivan egy cseppet sem sértődött meg ezen a szón, inkább csak kellemesen meglepődött, elmosolyodott, és újra elbóbiskolt. Kerülgette az álom, elefántlábon magasló pálmát látott maga előtt, és megjelent a kandúr is - de nem félelmetesen, inkább csak vidáman, egy szó, mint száz, már-már hatalmába kerítette az álom, amikor egyszer csak nesztelenül félretolódott az ablak rácsa, és az erkélyen titokzatos alak jelent meg, pislogott a holdfényben, és ujjával fenyegette Ivant.

Ivan nem ijedt meg, felült az ágyon, és egy férfit pillantott meg az erkélyen, aki ujját ajkához szorítva, ezt súgja:

- Cssss...

A Varietészínház színpadára lyukas sárga kalapos, vörös körteorrú, kockás nadrágos, lakkcipős emberke karikázott ki közönséges kétkerekű biciklin. Egy foxtrott hangjára kört írt le, majd diadalmas kurjantást hallatott, amitől a kerékpár felágaskodott. Most a hátsó keréken ment körbe, majd megfordult, hogy lába a levegőben kalimpált, menet közben nagy ügyesen lecsavarta az első kereket, és begurította a színfalak mögé; attól fogva vidáman járt körbe a hátsó keréken, kezével forgatta a pedált.

Most trikóba, ezüstcsillagos szoknyácskába öltözött, dús idomú szőke hölgy jelent meg egykerekű, magas fémárbocon, melynek tetejére nyeregülés volt erősítve, s ő is megindult körbe-körbe. Mikor a kis ember találkozott vele, barátságos kurjantással üdvözölte, és lábával lekapta keménykalapját.

Végül nyolcévesforma, koravén ábrázatú leányka jött ki a színpadra, és ide-oda cikázott a felnőttek közt parányi kétkerekű biciklijén, amelyre óriási autóduda volt fölszerelve.

Egy ideig keringtek a színpadon, majd az egész kompánia feszült dobpergés közepette előregördült a színpad legszéléig, és az első sorokban ülők felszisszentek, hátrahőköltek, mert úgy tetszett, mind a hárman kerékpárostul belezuhannak a zenekari nyílásba.

Ám a biciklik pontosan abban a pillanatban álltak meg, amikor az első kerekük már-már lesiklott a deszkákról a zenészek fejére, a mélybe. A kerékpárosok hangos "Hep!" felkiáltással leugrottak gépükről, és meghajoltak, a szőke nő csókot hintett a közönségnek, a kislány pedig komikus jeleket tülkölt autódudáján.

Az épületet tapsvihar rázta meg, az égszínkék függöny két oldalról leereszkedett, és eltakarta a biciklistákat, a "Kijárat" felirat az ajtók fölött kialudt, és a kupolában, a trapézok pókhálójában, fehér golyóbisok gyúltak ki, mint a nap. Elkezdődött a szünet a műsor harmadik, utolsó része előtt.

Az egyetlen ember a színházban, akit egy cseppet sem érdekelt a Giulli család bámulatos kerékpártechnikája, Grigorij Danyilovics Rimszkij volt. Teljes magányban ült irodájában, keskeny ajkát harapdálva, és arcán időnként ideges rángás vonaglott végig. Lihogyejev rendkívüli eltűnését ugyanis Varenuha teljességgel előreláthatatlan eltűnése követte.

Rimszkij tudta, hogy az adminisztrátor hová megy; de elindult... és nem jött vissza! - Miért, vajon miért? - suttogta Rimszkij, és tanácstalanul felhúzta a vállát.

Különös dolog: egy olyan gyakorlatias ember számára, mint a gazdasági igazgató, mi sem lett volna egyszerűbb, mint odatelefonálni, ahová Varenuha elindult, és megtudakolni, mi történt vele; azonban - és ez a különös - Rimszkij este tízig nem tudta magát rászánni erre.

Tíz órakor mégis erőt vett magán, leemelte a hallgatót, és ekkor észrevette, hogy a telefonja nem működik. A hivatalsegéd jelentette, hogy a színház valamennyi telefonja elromlott. Ez a kellemetlen, ámde természetfölöttinek igazán nem mondható jelenség végképp fejbe kólintotta a gazdasági igazgatót, bár ugyanakkor megkönnyebbülést is okozott: fölmentette őt a telefonálás kényszere alól.

Amikor a gazdasági igazgató feje fölött kigyúlt és pislogni kezdett a szünet kezdetét jelző vörös lámpa, belépett a hivatalsegéd, és jelentette, hogy a külföldi artista megérkezett. Rimszkij idegesen összerezzent, s komoran, mint a viharfelhő, felállt, hogy hátramenjen a színfalak mögé, és fogadja a vendégszereplő művészt, nem lévén a színháznál más, aki fogadja.

A nagy öltözőbe a folyosóról, ahol már berregtek a jelzőcsengők, különféle ürügyekkel minduntalan be-bekandikáltak a kíváncsiskodók. Benn turbános, tarka köntösű bűvészek forgolódtak, egy fehér pulóveres műkorcsolyázó, egy fehérre púderezett arcú előadóművész meg a színházi fodrász.

A külföldi híresség mindenkit megdöbbentett csodálatos szabású, elképesztően hosszú szárnyú frakkjával, meg azzal, hogy fekete félálarcban jelent meg. De még ennél is meglepőbb volt két kísérője: egy repedt cvikkeres pepita nyakigláb, meg egy hájas fekete kandúr, amely hátsó lábán lépett be az öltözőbe, és fesztelenül a kanapéra telepedett, az ernyőtlen, vakító öltözői lámpákra hunyorogva.

Rimszkij mosolygást erőltetett arcára, amitől azonban csak mérgesen elfancsalodott, és meghajolt a mágus előtt, aki szótlanul ült a díványon a kandúr mellett. Kezet nem fogtak egymással. A fesztelen modorú pepita ellenben maga mutatkozott be a gazdasági igazgatónak, mint az "illető partnere és titkára". Ez a körülmény ismét meglepetést, mégpedig kínos meglepetést okozott a gazdasági igazgatónak: a szerződésben ugyanis szó sem volt semmiféle partnerről vagy titkárról.

Grigorij Danyilovics ridegen, kelletlenül érdeklődött a váratlanul becsöppent pepitától, hogy hol a művész fölszerelése.

- A fölszerelésünk mindig velünk van, drágalátos, briliántos, aranyos igazgató urunk! Tessék nézni, ájn, cváj, dráj! - recsegte a pepita segédmágus, és göcsörtös ujjait megforgatva Rimszkij orra előtt, egyszer csak előrántotta a kandúr füléből Rimszkij aranyóráját láncostul, amely eddig mellényzsebében lapult, begombolt zakója alatt, s a gomblyukba gondosan befűzött lánccal odaerősítve.

Rimszkij önkéntelenül a gyomrához kapott, a jelenlévők felkiáltottak ámulatukban, az ajtón bekukucskáló fodrász elismerően krákogott.

- Az öné ez az óra? Tessék parancsolni - recsegte a pepita tolakodó mosollyal, és piszkos tenyerén átnyújtotta a hüledező Rimszkijnek tulajdonát.

- Az ilyennel nem tanácsos villamoson utazni! - jegyezte meg halkan, elismerően az előadóművész.

A kandúr azonban az óralopásnál sokkal meghökkentőbb dolgot cselekedett. Felállt a kanapéról, hátsó lábán odalépett a tükörasztalkához, mellső mancsával kivette a dugót a karaffból, vizet töltött a pohárba, ivott, visszatette a dugót a helyére, és a festéktörlő ronggyal kétfelé simította bajuszát.

Ekkor már senki meg se pisszent, csak tátott szájjal nézték a jelenetet.

- Príma!... - súgta a fodrász elragadtatva.

Ekkor harmadszor is fölberregett a csengő, és a jelenlévők izgatottan, remeklésre várva, kiáramlottak az öltözőből.

Egy perccel később a nézőtéren kialudtak a lámpák, a rivalda kigyúlt, vöröses visszfényt vetve a függöny aljára, és a függöny kivilágított résében borotvált arcú, gyerekesen vidám, kövérkés férfi jelent meg, gyűrött frakkban és nem egészen kifogástalan ingben. Zsorzs Bengalszkij volt, a közismert moszkvai konferanszié.

- Hát, kedves barátaim... - kezdte Bengalszkij csecsemőmosolyával - most mindjárt színpadra lép... - Bengalszkij itt félbeszakította önmagát, és egészen más hanghordozással így folytatta: - Amint látom, műsorunk harmadik részére a közönség megszaporodott. Itt van a fél város! A minap találkoztam egy barátommal, azt mondom neki: "Miért nem jársz színházunkba? Tegnap este ott volt nálunk a fél város." És tudják, kérem, mit felelt? "Én a város másik felében lakom." - Bengalszkij szünetet tartott, mert azt várta, kirobban a nevetés, de mivel senki sem nevetett, folytatta: - Egyszóval, egy híres külföldi művészt fognak látni: maestro Woland fog önöknek feketemágia-bemutatót tartani. Mi persze valamennyien jól tudjuk - s itt Bengalszkij arcára bölcs mosolygás terült -, hogy feketemágia nem létezik, ez nem egyéb, mint babona, és maestro Woland nem egyéb, mint párját ritkítóan ügyes bűvész, ami ki is derül majd a szám legérdekesebb részében, vagyis ennek a bűvésztechnikának a leleplezésében; és mivel valamennyiünket egyformán érdekel a technika is, meg a leleplezése is, hát felkérjük Woland urat, kezdje meg előadását!

Mondókája végeztével Bengalszkij összetette a két tenyerét, és hívogatóan intett vele a függöny résén át, mire a függöny halkan suhogva kettévált és felszaladt.

A mágus megjelenése, nyurga segédjével meg a két lábon járó kandúrral, rendkívüli tetszést aratott.

- Karosszéket - rendelkezett Woland halkan, és abban a pillanatban, nem tudni, honnét és hogyan, fotel jelent meg a színpadon, amelyben a mágus helyet foglalt.

- Mondd csak, kedves Fagót - fordult most Woland a pepita fickóhoz, aki ezek szerint "Korovjov"-on kívül más névre is hallgatott -, nem találod, hogy Moszkva lakossága erősen megváltozott? - És letekintett a karosszék váratlan megjelenésétől megdöbbent, elcsöndesedett közönségre.

- Igenis, Messire - válaszolta halkan Fagót-Korovjov.

- Igazad van. A moszkvaiak határozottan megváltoztak... mármint külsőleg. Mint ahogy maga a város is... A ruházatukról nem érdemes beszélni, de mindenfelé megjelennek ezek a... hogy is mondják, egyszóval villamosok, automobilok...

- Autóbuszok - egészítette ki Fagót tisztelettudóan.

A közönség figyelmesen hallgatta a párbeszédet, abban a hiszemben, hogy ez valamiféle bűvészmutatvány előjátéka. A színfalak mögött színészek, díszletezőmunkások tolongtak egymás hegyén-hátán, s közöttük feltűnt Rimszkij halotthalvány ábrázata.

Bengalszkij a színpad sarkában állt; arcára hovatovább kiült az értetlenség. Kissé felvonta szemöldökét, és a pillanatnyi csendet kihasználva, megszólalt:

- A külföldi művész elragadtatását fejezi ki afölött, hogy Moszkva technikai szempontból mennyit fejlődött... Ugyancsak el van ragadtatva a moszkvaiaktól - és itt Bengalszkij rámosolygott előbb a mágusra, azután pedig a közönségre.

Woland, Fagót és a kandúr mindhárman a konferanszié felé fordultak.

- Valóban elragadtatásomat fejeztem volna ki? - kérdezte a mágus Fagóttól.

- Ó, nem, Messire, semmiféle elragadtatást nem méltóztatott kifejezni - válaszolta emez.

- Hát akkor mit beszél ez az ember?

- Ez az ember hazudik! - jelentette ki jó hangosan a pepita segéd, hogy a színházban mindenki meghallotta, majd Bengalszkijhoz fordult: - Gratulálok, polgártárs, a jól sikerült hazugsághoz!

A kakasülőről röhögcsélés hallatszott, Bengalszkij összerezzent, pislogott. A mágus pedig ekképpen folytatta:

- Engem azonban természetesen nem annyira az autóbusz, a telefon érdekel, meg a többi efféle...

- Műszaki felszerelés - egészítette ki a pepita.

- Úgy van, helyes, köszönöm szépen - mondta a mágus ünnepélyesen zengő basszus hangján - ...hanem egy ennél sokkalta fontosabb kérdés: vajon belsőleg megváltoztak-e Moszkva lakosai?

- Bizony, uram, ez a legfontosabb! - helyeselt a pepita.

A színfalak mögött állók összenéztek, vállukat vonogatták. Bengalszkij egyre vörösebb lett, Rimszkij pedig egyre sápadtabb. Ekkor azonban ismét megszólalt a mágus, mintha megérezte volna riadalmukat:

- De nagyon elbeszélgettük az időt, kedves Fagót; a közönség unatkozik. Mutass nekünk kezdetnek valami egészen egyszerűt.

A terem megkönnyebbülten mocorgott. Fagót meg a kandúr a színpad két oldalára álltak, legelöl, a rivaldához. Fagót pattintott ujjával, s hetykén kurjantott: "...három, négy!" Azzal a levegőből egy pakli kártyát halászott elő, megkeverte, és szalagban odadobálta a kandúrnak. A kandúr elkapta, visszadobta. A kártyakígyó selymesen suhogott, Fagót eltátotta a száját, mint az operaénekes, és az egész paklit kártyánként elnyelte. Ezután a kandúr meghajolt, jobb hátsó lábával pukedlizve, és példátlan tapsorkánt kapott jutalmul.

- Príma! Első osztályú! - kiáltoztak a színfalak mögött.

Fagót pedig ujjával a közönségre bökött, és kijelentette:

- Tisztelt polgártársak, a kártyapakli jelenleg a hetedik sorban Parcsevszkij polgártárs zsebében található, egy háromrubeles bankó meg egy bírósági idézés között, mely utóbbi arról szól, hogy Zelkovaja polgártársnőnek gyermektartási díjat kell hogy fizessen.

A földszinten ülők mozgolódtak, nyakukat nyújtogatták, felugráltak, végül egy férfi, akit valóban Parcsevszkijnak hívtak, az ámulattól rákvörösen csakugyan előhúzta tárcájából a kártyapaklit, és felmutatta a levegőbe, nem tudván, mit kezdjen vele.

- Tartsa meg emlékül! - kiáltotta Fagót. - Nemhiába mondta tegnap vacsora közben, hogy ha nincs póker, elviselhetetlen volna az élet Moszkvában.

- Ócska trükk! - szólt le valaki az erkélyről. - Az a földszinti néző is hozzájuk tartozik.

- Azt hiszi? - ordította Fagót, és felfelé pislogott az erkélyre.

- Akkor kegyed is mihozzánk tartozik, mert a pakli jelenleg a kegyed zsebében van.

A kakasülőn mozgolódás támadt, és valaki örvendezve felkiáltott:

- Igaz! Ott van! Ehun, ni... Megállj csak! Hiszen ez pénz!

A földszinten ülők felkapták a fejüket. A kakasülőn egy elképedt polgártárs hivatalos bankbeli szalaggal átkötött paksamétát talált a zsebében, s a keresztkötésen ez a felirat: "Egyezer rubel." Szomszédai izgatottan hajoltak fölébe, ő meg kétkedve kaparászta a papírszalagot, próbálta megállapítani, vajon igaziak-e a tízesek, vagy a varázsló csinálmányai.

- Istenuccse, valódi pénz! Állami - hangzottak a kakasülőről az ujjongó kiáltások.

- Nem játszanánk mi is egy ilyen paklival? - kérdezte mókásan egy kövér úr a földszint közepe tájáról.

- Avec plaisir! Örömest! - válaszolta Fagót. - De miért csak önnel? Valamennyien részt vesznek a játékban! Tessék felfelé nézni! - rendelkezett. Kezében pisztoly villant, vezényszó hangzott el: - Egy! Kettő! - A pisztoly csöve fölfelé irányult. - Három! - és a pisztoly megvillant, dörrent, és a kupolából, a trapézok közül fehér bankók kezdtek záporozni a közönségre.

Keringve pörögtek, a légáramlás félresodorta őket, jutott belőlük az erkélyre, a kakasülőre, a zenekarba, a színpadra is. Néhány másodperc múlva az egyre sűrűsbödő pénzeső elérte a földszintet, és a közönség kapkodni kezdte.

Száz meg száz kéz emelkedett a magasba, a nézők a színpadi fény felé tartották a bankókat, keresztülnéztek rajtuk, és meglátták a valódi, hiteles vízjegyet. A cédulák szaga sem hagyott semmi kétséget: a frissen nyomott bankó semmihez sem hasonlítható, elbűvölően édes szaga volt! A színház nézőterén előbb a jókedv, később egyre fokozódó döbbenet lett úrrá. "Pénz, pénz!" - hangzott mindenfelől, álmélkodó felkiáltások váltakoztak harsogó nevetéssel. Némelyek már a zsöllyék alatt kotorásztak, négykézláb kúsztak a sorok közt. Sokan felálltak az ülésre, úgy kapdostak a szeszélyesen röpködő cédulák után.

Az ügyeletes rendőrök egyre jobban hüledeztek, a színészek, artisták önfeledten kitódultak a színfalak mögül.

A karzaton valaki felkiáltott:

- Mit kapkodsz? Ez az enyém, énhozzám szállt!

És egy másik hang ráfelelt:

- Ne tolakodj, majd adok én neked!

És máris nyakleves csattant. Abban a pillanatban rendőrsisak jelent meg odafenn, s valakit kivittek a karzatról.

Az izgalom nőttön-nőtt, ki tudja, mi történt volna, ha Fagót hirtelen a levegőbe nem fúj, s ezzel el nem állítja a pénzesőt.

Két fiatalember derűs, sokatmondó pillantást váltott, azzal felállt, és egyenesen a büfébe sietett. Lárma, zsibongás töltötte be a termet, a nézők szeme lázasan csillogott. Valóban nem lehet tudni, mindez hová vezetett volna, ha Bengalszkij össze nem szedi minden erejét, s közbe nem lép. Nyugalmat erőltetve magára, szokása szerint összedörzsölte két kezét, és megszólalt, amilyen hangosan csak a torkán kifért:

- Nos, tisztelt közönség, most, ugyebár, a tömeghipnózis nevezetű jelenség kiemelkedő példájának voltunk tanúi. Tisztán tudományos kísérlet ez, ugyebár, mi sem bizonyíthatja jobban, hogy semmiféle csoda és mágia nem létezik. Kérjük most fel maestro Wolandot, hogy leplezze le előttünk ezt a kísérletet, és nyomban látni fogjuk, tisztelt közönség, amint ezek az állítólagos bankók eltűnnek... éppoly hirtelen, mint ahogy megjelentek.

És tapsra verte össze tenyerét, de ezzel teljesen magára maradt; arcán ezenközben magabiztos mosoly játszadozott, ám tekintetében nyoma sem volt ennek a biztonságnak, inkább könyörgés fejeződött ki benne.

A közönségnek nem tetszett Bengalszkij konferansza. A közönség hallgatott, és ezt a hallgatást a pepita Fagót törte meg:

- Ez pediglen a hazugságnak nevezett jelenség kiemelkedő példája volt, tisztelt nagyérdemű közönség! - jelentette ki éles, mekegő tenorján. - A pénz valódi.

- Bravó! - dörmögte egy mély basszus hang valahol a kakasülőn.

- Bosszant engem ez az alak - folytatta Fagót, Bengalszkijra mutatva. - Mindenbe beleüti az orrát, amihez semmi köze, hazug locsogásával zavarja a szeánszot. Mit csináljunk vele?

- Szedjük le a fejét! - ajánlotta valaki a kakasülőről.

- Hogyan tetszik mondani? - figyelt föl Fagót az orcátlan javaslatra. - Szedjük le a fejét? Pompás ötlet! Behemót! - szólt oda a kandúrnak. - Lépj akcióba! Ájn, cváj, dráj!

És ekkor hihetetlen dolog történt. A fekete kandúr szőre felborzolódott, nagyot nyávogott, azután összehúzta magát, és mint a párduc, egyetlen ugrással Bengalszkij mellén termett, onnét a fejére ugrott. Fújtatva, morogva belekapaszkodott erős mancsával a konferanszié gyér hajzatába, és hangos miákolással, két csavarintással letépte fejét vastag nyakáról.

A színházban jelenlévő két és fél ezer ember egyszerre ordított fel. A széttépett nyaki artériákból vastag sugárban szökött fel a vér, elöntötte a konferanszié frakkját, fehér ingmellét. A fejetlen test ügyetlenül kaszált lábával, aztán leült a földre. A teremben hisztériás női sikoltozás hallatszott. Behemót, a kandúr, átnyújtotta a fejet Fagótnak, az a hajánál fogva fölemelte, és megmutatta a közönségnek, miközben a fej kétségbeesetten ordítozott:

- Orvost! Hívjanak orvost!

- Fogsz-e még szamárságokat fecsegni? - kérdezte tőle Fagót szigorúan, fenyegetően.

- Nem, soha többé! - nyöszörgött a fej.

- Az istenért, ne kínozzák tovább! - sikoltott fel az egyik páholyból egy női hang, a lármát túlszárnyalva. A mágus feléje fordult.

- Tehát bocsássunk meg neki, polgártársak? - kérdezte a közönségtől.

- Igen, igen, bocsássanak meg neki! - válaszoltak eleinte külön-külön hallható, főleg női hangok, majd egyetlen kórussá olvadtak össze a férfihangokkal.

- Mit parancsol, Messire? - kérdezte Fagót az álarcostól.

- Elvégre az ember csak ember marad - tűnődött az álarcos fennhangon. - Szeretik a pénzt, de hát ez mindig is így volt... Az emberiség szereti a pénzt, akármiből van is: bőrből, papírból, bronzból vagy aranyból... Könnyelműek persze, de olykor az irgalom is megszólal a szívükben, egyszóval: emberek, nagyjából csak olyanok, mint azelőtt, meg a lakáskérdés is elrontotta őket... eh mit, tegye vissza a fejét! - rendelkezett végül erélyesen.

A kandúr gondosan célzott, visszaültette a fejet a nyakra, és a fej pontosan odailleszkedett a régi helyére, mintha mi sem történt volna. És ami a legfurcsább: még a forradás sem látszott utána. Aztán Behemót a mancsával megtörölgette Bengalszkij ingét, frakkját, s a vérnyomok eltűntek. Fagót talpra állította a konferansziét, egy köteg tízrubelest nyomott a zsebébe, és lekísérte a színpadról a következő búcsúszavakkal:

- Kinn tágasabb, idebenn meg vidámabban vagyunk maga nélkül!

A konferanszié bambán tekintett körül, tántorogva indult kifelé, de csak a tűzoltó posztjáig jutott el, ott rosszul lett, és sírva felkiáltott:

- A fejem, a fejem!...

Többen odaugrottak hozzá, köztük Rimszkij is. A konferanszié zokogott, valami után kapdosott a kezével a levegőben, és ezt motyogta:

- Adják vissza a fejemet... a fejemet! Odaadom a lakásomat, mindent, csak a fejemet adják vissza!

A portás orvosért szaladt. Bengalszkijt megpróbálták lefektetni az öltözőben a kanapéra, de csapkodott, dühöngött. Kocsit kellett hívni. Mikor elvitték a szerencsétlent, Rimszkij visszasietett a színpadra, és tapasztalta, hogy ott újabb csodák vannak folyamatban. Ezalatt történt-e, vagy már valamivel előbb - elég az hozzá, hogy a mágus az ócska karosszékével egyetemben eltűnt a színpadról, de a közönség ezt észre sem vette, annyira lenyűgözte mindaz, amit Fagót időközben a színpadon művelt.

Fagót, miután eltávolította a szerencsétlen konferansziét, a közönséghez fordult:

- Most, hogy ez az unalmas fráter eltakarodott innét, nyissunk női divatüzletet!

A színpad padlójára perzsaszőnyeg terült, hatalmas tükrök jelentek meg, kétoldalt zöldes fénycsövekkel megvilágítva; a tükrök közt üvegszekrények, s a vitrinekben az álmélkodó nézők a legkülönbözőbb színű és fazonú párizsi modelleket pillanthatták meg. Másik vitrinben száz meg száz női kalap jelent meg, tollas és tollatlan, szalagos és szalagtalan, ismét másik üvegszekrényben a női cipők légiói, fekete, fehér, sárga, bőrből, atlaszból, antilopból valók, pántos, ékköves - mindenféle fajta. A cipők közt parfümös üvegecskék, bőr-, antilop- meg selyemretikülök kínálkoztak, meg vésett, hosszúkás, aranyozott tokocskák, amilyenekben a szájrúzst árulják.

Az ördög tudja, honnét, egy vörös hajú leányzó is került oda, fekete estélyi ruhájában mindenképp szemrevaló teremtés lett volna, ha nem csúfítja el egy fura cikcakkos forradás a nyakán.

Otthonosan mosolyogva állt meg az üvegszekrény előtt. Fagót vigyorogva elmagyarázta, hogy a cég teljesen ingyen cseréli át a régi női ruhát, cipőt a vadonatúj párizsi modellekre, párizsi topánkákra. Ugyanez vonatkozik a retikülökre, piperecikkekre is.

A kandúr pukedlizett a hátsó lábával, s mellső mancsával ezenközben olyasforma mozdulatokat végzett a levegőben, amilyeneket az ajtónyitogató portás szokott végezni.

A leány kissé érdes, de kellemes hangon, raccsolva kántált valami érthetetlen szöveget, amely azonban a földszinten ülő hölgyek arcáról ítélve rendkívül csábító lehetett:

- Guerlain, Chanel Numéro cinq, Mitsouko, Narcisse noir,^[49] kisestélyi, nagyestélyi, koktélruha...

Fagót sürgött-forgott, a kandúr hajlongott, a vörös hajú leány sorra nyitogatta az üvegszekrényeket:

- Tessék parancsolni! - invitálta Fagót a közönségbeli hölgyeket. - Ne kéressék magukat! Semmi ceremónia!

A közönség felbolydult, de egyelőre senki sem szánta rá magát, hogy fölmenjen a színpadra. Végül a földszint tizedik sorában felállt egy barna hajú fiatal nő, és olyan mosollyal, mintha azt mondaná, hogy neki ugyan mindegy, és különben is fütyül az egészre, elindult, és az oldalsó járaton át fölment a színpadra.

- Bravó! - helyeselt Fagót. - Köszöntjük az első kuncsaftot. Behemót, karosszéket a hölgynek! Kezdjük a cipővel, asszonyom!

A barna nő leült a fotelba, és Fagót nyomban egy halom cipőt borított elébe a szőnyegre. A nő levetette a jobb cipőjét, felpróbált egy orgonalila topánkát, próbálgatta a szőnyegen, a sarkát nézegette.

- Nem fog szorítani? - kérdezte aggodalmaskodva.

- Ugyan kérem! - méltatlankodott Fagót, a kandúr pedig felháborodva nyávogott.

- Akkor ezt kérem, moszjő - mondta a barna nő önérzetesen, és felhúzta a bal lábára is az új cipőt.

A régi cipőjét hátradobták a színfalak mögé, s ő maga is csakhamar oda távozott a vörös hajú leányzó kíséretében. Fagót követte, néhány modellruhát vállára vetve. A kandúr is ott fontoskodott körülöttük, még centimétert is akasztott a nyakába, hogy jobban imponáljon.

Egy perc is alig telt bele, és a függöny mögül kijött a bátor barna nő, olyan toalettben, hogy a zsöllyesorokon halk morajlás futott végig. A nő, aki bámulatosan megszépült, odaállt a tükör elé, megvonogatta födetlen vállát, megigazította haját tarkóján, és erre-arra hajladozott abbeli igyekezetében, hogy hátulról is meglássa magát.

- A cég arra kéri, fogadja el ezt tőlünk emlékül - mondta Fagót, és bársonybéléses dobozban egy üveg parfümöt nyújtott át a nőnek.

- Merci - vetette oda a nő fölényesen, és levonult a színpadról. Útjában a nézők felugráltak a helyükről, és megtapogatták a dobozt.

Ezzel aztán megtört a jég. A nők mindenfelől elözönlötték a színpadot. Az általános hangzavarban, izgatott, élénk nevetgélésben, lelkendezésben egyetlen férfihang alkotott disszonanciát: "Nem engedem!" - s válaszul női hang csattant fel: "Zsarnok, kispolgár! Nem tűröm, hogy az utamba álljon!" A nők rendre eltűntek a függöny mögött, otthagyták régi ruhájukat, és talpig újba öltözve jöttek elő. Az aranyozott lábú taburetteken sorban ültek a hölgyek, új cipőbe bújtatott lábukkal toppantva a perzsaszőnyegen. Fagót térdelve működött a fém cipőhúzóval, a kandúr cipő- meg retikülhalmazok alatt roskadozva szaladgált ide-oda a vitrinek meg a taburettek között, a sebhelyes nyakú leány hol eltűnt, hol előtűnt; végül már csak franciául csacsogott, s az volt a bámulatos, hogy a nők valamennyien fél szóból is megértették, még azok is, akik egy árva szót sem tudtak franciául.

Közfeltűnést keltett egy férfi, aki szintén odafurakodott a színpadra. Felesége influenzás - magyarázta -, s ezért kéri, küldjenek neki is valamit. Igazolásául annak, hogy valóban nős, hajlandó felmutatni személyi igazolványát. A figyelmes férj megjelenését óriási hahota fogadta. Fagót harsogva kijelentette, hogy bízik benne, mint saját magában, eltekint a személyi igazolvány felmutatásától, és átnyújtott a férfinak két pár selyemharisnyát, amihez a kandúr a maga jószántából még hozzátett egy szájrúzst.

Megkésett nők siettek fel a színpadra, és özönlöttek lefelé a boldog megajándékozottak, báli ruhában, sárkánymintás pizsamában, angol kosztümben, hetykén fél szemre vágott kis kalapokban.

Fagót ekkor kijelentette, hogy az idő előrehaladta miatt a boltot pontosan egy perc múlva bezárják. Ekkor elképzelhetetlen zűrzavar támadt odafenn. A nők sebtében, felpróbálatlanul kapkodták össze a cipőket. Egyikük beviharzott a függöny mögé, ledobta kosztümjét, és belebújt az első ruhadarabba, ami a keze ügyébe akadt - egy óriási virágcsokorral mintázott selyempongyolába; azonfelül sikerült még két üveg parfümöt is zsákmányolnia.

Még egy perc, és újabb pisztolylövés dörrent, a tükrök eltűntek, a vitrineket, taburetteket elnyelte a föld; szőnyeg, függöny kámforrá vált. Utoljára a régi ruhák, ócska cipők óriási halma tűnt el, a színpad megint tisztán, üresen, csupaszon tátongott.

Ekkor új szereplő avatkozott bele az események folyásába. A kettes számú páholyból megszólalt egy érces, kellemes, rendkívül erélyes bariton:

- Mégis kívánatos lenne, művész elvtárs, hogy haladéktalanul leleplezze a nézők előtt bűvészmutatványai technikáját, kiváltképpen a tízes bankók trükkjét. Kívánatos lenne továbbá a konferanszié visszahívása, mert a közönség aggódik miatta.

A bariton nem kisebb személyiség volt, mint Arkagyij Apollonovics Szemplejarov, aki mint a Moszkvai Színházak Akusztikai Bizottságának elnöke, díszvendégként nézte végig az előadást.

Két hölgy társaságában ült a páholyban; az egyik hölgy már alaposan benne volt a korban, divatos, drága ruhát viselt, a másik, csinos fiatal nő, sokkal egyszerűbben volt öltözve. A előbbi, amint csakhamar kiderült, Arkagyij Apollonovics hitvese volt, a fiatalabbik pedig távoli rokona, szépreményű fiatal színésznő, aki Szaratovból érkezett Moszkvába, és Szemplejarovéknál lakott.

- Pardon! - szabadkozott Fagót. - Bocsánatot kérek, itt nincs mit leleplezni. Minden világos.

- Nem, nem, már engedje meg, kérem! A leleplezés okvetlenül szükséges. Anélkül az ön valóban ragyogó számai rossz szájízt hagynak maguk után. A közönség követeli a leleplezést.

A pimasz kókler Szemplejarov szavába vágott:

- A közönség, amint látom, semmit nem követel. Ámde tekintetbe veszem az ön óhaját, nagyra becsült Arkagyij Apollonovics, és kívánságára végrehajtom a leleplezést. Evégre azonban engedjen meg még egy rövidke mutatványt!

- Hogyne, miért ne - válaszolta Arkagyij Apollonovics leereszkedően. - Csak legyen benne leleplezés.

- Ó, hogyne, föltétlenül, parancsára! Nos tehát, legyen szabad megkérdeznem: hol töltötte a tegnapi estét, Arkagyij Apollonovics?

Arkagyij Apollonovics arca elváltozott, sőt feltűnően elkomorult erre a tárgyhoz nem tartozó, tapintatlan kérdésre. Hitvese válaszolt helyette, rendkívül fölényesen:

- Arkagyij Apollonovics tegnap este az Akusztikai Bizottság ülésén vett részt. De igazán nem értem, mi köze ennek a mágiához!

- Az ám, asszonyom! - bólintott Fagót. - Nem csodálom, hogy nem érti. Az ülést illetően azonban tévedni méltóztatik. Arkagyij Apollonovics autón odament ugyan az ülésre, amely mellesleg tegnapra egyáltalán nem is volt kitűzve, de sofőrjét az Akusztikai Bizottság Csisztije Prudin lévő székháza előtt (a terem feszült csendben hallgatta a közléseket) elbocsátotta, maga pedig autóbuszra ült, és elment a Jelohovszkaja utcába Milica Andrejevna Pokobatykóhoz, a Faluszínház művésznőjéhez, akinél csaknem négy kellemes órát töltött.

- Juj! - kiáltott fel valaki részvevően a síri csendben.

Arkagyij Apollonovics fiatal nőrokona pedig hirtelen felkacagott, fenyegető, mély hangon.

- Mindent értek! - kiáltott fel. - Már régóta gyanítok valami effélét. Most már tudom, miért az a tehetségtelen nőszemély kapta meg Lujza szerepét!^[50]

Azzal meglendítette karját, és rövid lila napernyőjével kupán vágta Arkagyij Apollonovicsot.

Az álnok Fagót, más néven Korovjov, pedig elkiáltotta magát:

- Íme, nagyérdemű közönség, egyik szép példája a leleplezésnek, amelyet Arkagyij Apollonovics oly kitartóan követelt!

- Hogy merted megütni Arkagyij Apollonovicsot, te bestia! - rivallt rá a kis rokonra a hitves, felpattant helyéről, és fenyegetően kihúzta debella termetét.

A fiatal rokonlány ajkát újabb kurta, sátáni kacaj hagyta el.

- Éppen én - hahotázott -, éppen én ne merném megütni? - És a kis napernyő másodszor is nagyot csattant Arkagyij Apollonovics koponyáján.

- Rendőrség! Fogják meg! - rikácsolta Szemplejarovné asszony olyan félelmetes hangon, hogy a nézőkben elhűlt a vér.

Ekkor a kandúr a rivaldához ugrott, és az egész színházban tisztán hallhatóan, emberi hangon elkiáltotta magát:

- Az előadásnak vége! Maestro! A búcsúindulót!

A félőrült karmester, aki jóformán maga se tudta, mit csinál, a levegőbe lendítette pálcáját, és a zenekar rázendített a... nem, nem zendített rá, nem is játszotta, nem is harsogta, hanem inkább - a kandúr hangját utánozva - elnyávogta a furcsa indulót, amely egyáltalában nem is hasonlított semmiféle indulóra.

Némelyeknek úgy rémlett, hogy valamikor a délszaki csillagok alatt, egy zenés kávéházban hallották már ennek az úgynevezett indulónak a félig érthetetlen, hevenyészett, de vakmerő szövegét:

Ám az is meglehet, hogy ilyen szöveg nem is volt, hanem másik szöveg tartozott ahhoz a dallamhoz, még ennél is illetlenebb. Nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy a Varietészínházban olyanforma zűrzavar támadt, amilyen a Bábel tornyának^[51] építésekor keletkezhetett. Szemplejarov páholyához odasietett a rendőrség, a kíváncsiskodók felmásztak a korlátra, ádáz röhögés, kiabálás támadt, amelyet túlharsogott a zenekarban összeverődő cintányérok zöreje.

A színpad pedig egyszer csak kiürült, a csaló Fagót és Behemót, a gonosz kandúr kámforrá váltak, szertefoszlottak a levegőben, mint ahogy már előbb eltűnt a mágus is fakult huzatú karosszékében.

Az ismeretlen tehát ujjával megfenyegette Ivant, és ezt suttogta: - Csss...

Ivan lelógatta lábát az ágyról, felült és kinézett. Az erkélyről harmincnyolc év körüli férfi tekintett befelé óvatosan; borotvált arca volt, hegyes orra, riadt szeme, sötét hajának egy tincse becsüngött homlokába.

Mikor meggyőződött róla, hogy Ivan egyedül van, még egy percig óvatosan fülelt kifelé, majd nekibátorodott, és belépett a szobába. Ivan ekkor észrevette, hogy a titokzatos látogató kórházi gúnyát visel: pizsamát, papucsot, s vállára vetve vörhenyes háziköntöst.

Cinkosan odahunyorított Ivannak, kulcscsomóját zsebébe rejtette, suttogva megkérdezte: - Szabad leülnöm? - És Ivan bólintására a karosszékbe telepedett.

- Hogy jutott be ide? - kérdezte Ivan, az idegen szikár mutatóujja intésének engedelmeskedve, ugyancsak súgva. - Hisz az erkélyrácsok lakatra vannak zárva!

- A rács le van ugyan zárva - erősítette meg a vendég -, de Praszkovja Fjodorovna amilyen aranyos, éppolyan szórakozott. Egy hónappal ezelőtt elcsentem tőle ezt a kulcscsomót, és azóta kijárok az erkélyre, amely az egész emeleten végighúzódik; ilyenformán olykor módomban van meglátogatni egyik-másik szomszédomat.

- Ha ki tud menni az erkélyre, már meg is lóghat innét. Vagy nagyon magas? - érdeklődött Ivan.

- Nem - válaszolta a vendég határozottan. - Nem azért nem szökhetek meg innét, mert nagyon magas, hanem mert nincs hová mennem. - Rövid hallgatás után megkérdezte: - Tehát üldögéljünk?

- Üldögéljünk - felelte Ivan, a jövevény feltűnően nyugtalan barna szemébe tekintve.

- Jó... - bólintott az ismeretlen, majd hirtelen aggódva megtudakolta: - Remélem, nem dühöngő? Mert tetszik tudni, én nem bírom elviselni a lármát, erőszakot, vitát meg más efféle zűrzavart. A legjobban utálom a kiabálást, akár düh, akár szenvedés vagy bármi más okozza. Nyugtasson meg, kérem: csakugyan nem dühöngő?

- Tegnap este az étteremben összevertem egy illetőnek a pofáját - vallotta meg férfias nyíltsággal a lelkileg megváltozott költő.

- Az ok? - kérdezte szigorúan a vendég.

- Hát... meg kell vallanom, nem volt rá okom - válaszolta Ivan némileg zavartan.

- Szemtelenség - rótta meg a vendég a költőt, és hozzátette: - Azonkívül miért fejezi ki magát ilyen csúnyán: "összevertem a pofáját"...? Elvégre nincs eldöntve, hogy az embernek igazából mije van, pofája-e vagy arca. Talán mégis inkább arca... És azt összeverni... Nem, hát ilyesmit soha többé ne tegyen.

Miután ilyenformán megleckéztette Ivant, a vendég megkérdezte:

- Foglalkozása?

- Költő - vallotta meg Ivan kelletlenül.

A vendég elcsüggedt.

- Hajjaj, nekem aztán nincs szerencsém! - sóhajtott fel, de csakhamar észbe kapott, elnézést kért, s megkérdezte: - Szabad a nevét?

- Hontalan.

- Hm, hm - hümmögte a vendég, homlokát komor redőkbe vonva.

- Önnek nem tetszenek a verseim? - érdeklődött Ivan.

- Nagyon nem tetszenek.

- Mit olvasott tőlem?

- Egy árva sorát sem olvastam! - kiáltott fel idegesen a látogató.

- Akkor honnét tudja, hogy nem tetszik, amit írtam?

- Ugyan, hát nem elég az, amit a többiektől olvastam? - legyintett a jövevény. - Egyébként, tudja mit? Elhiszem becsületszavára. Mondja meg maga: jók a versei?

- Rémesek! - válaszolta Ivan hirtelen támadt bátorsággal, őszintén.

- Ne írjon többet! - kérte a vendég szinte könyörögve.

- Ígérem és fogadom, nem írok többet! - jelentette ki Ivan ünnepélyesen.

A fogadalmat kézszorítással is megerősítették; ekkor azonban halk léptek, emberi hangok szüremlettek be a folyosóról.

- Csss! - pisszegett a vendég, azzal kipenderült az erkélyre, és bezárta maga mögött a rácsot.

Praszkovja Fjodorovna nyitott be a szobába; megkérdezte, Ivan hogy érzi magát, sötétben kíván-e aludni vagy lámpafényben. Ivan megkérte, hagyja égve a lámpát, és a felcsernő jó éjt kívánva eltávozott. Amikor minden elcsöndesedett, a vendég visszajött.

Suttogva közölte Ivannal, hogy a száztizenkilencesbe új beteget hoztak, egy vörös képű, kövér embert, aki folyton holmi valutáról motyog, amit a szellőzőnyílásba dugtak, és esküdözik, hogy náluk, a Szadovaján, a gonosz űzi játékait.

- Puskint szidja, ahogy a torkán kifér, és folyton azt kiabálja: "Kuroleszov, hogy volt; hogy volt!" - folytatta a látogató, idegesen remegve. - Különben hagyjuk ezt - tette hozzá, amikor kissé megnyugodott, és ismét Ivanhoz fordult, az előbbi beszélgetést folytatva:

- Egyszóval, miért került ide?

- Ponczius Pilátus miatt - felelte Ivan, tekintetét komoran a padlóra szegezve.

- Tessék? - kiáltott fel hangosan a látogató, minden óvatosságról megfeledkezve, majd ijedten a szája elé kapta a kezét. - Félelmetes koincidencia!^[52] Mondja el, kérem, könyörögve kérem, hogyan történt?

Ivanban, maga sem tudta, miért, bizalom ébredt az ismeretlen iránt. Eleinte félénken, akadozva, majd hovatovább nekibátorodva elbeszélte, mi történt előző nap a Patriarsije Prudin. És a titokzatos kulcstolvaj személyében Ivan végre hálás közönségre lelt! Nem tekintette Ivant elmebajosnak, rendkívüli érdeklődést tanúsított elbeszélése iránt, sőt érdeklődése lassacskán elragadtatássá hevült, s egyre-másra félbeszakította Ivant lelkes felkiáltásaival:

- Folytassa, folytassa, kérem! Ne hagyjon ki semmit, az isten szerelmére!

Ivan nem is hagyott ki semmit, neki is jobban esett úgy elmondani, s így lassacskán eljutott addig a pillanatig, amikor Ponczius Pilátus vérvörös bélésű fehér köpenyében kilépett az oszlopcsarnokba.

A vendég ekkor összetette két kezét, mintha imádkozna, és ezt suttogta:

- Előre tudtam! Ó, én mindent előre tudtam!

Berlioz tragikus halálának leírására a látogató szemében gyűlölet lobbant fel, s a következő érthetetlen megjegyzést fűzte hozzá:

- Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem inkább Latunszkij, a kritikus volt Berlioz helyében, vagy Msztyiszlav Lavrovics, az író! Folytassa, kérem! - kiáltotta azután magánkívül, de halkan.

Roppantul mulatott a viteldíjat fizető kandúron, göcögött a hangtalan nevetéstől, amikor Ivan, előadása sikerén felbuzdulva, guggolva és ugrándozva eljátszotta a kandúrt, amint bajsza mellett feltartja a tízkopejkást.

Ivan ezután beszámolt a Gribojedovban történtekről, búnak eresztette fejét, arca elborult.

- Hát így kerültem ide - fejezte be lemondóan.

A látogató részvevően vállára tette kezét:

- Szerencsétlen költő! De maga az oka mindennek, aranyom. Nem lett volna szabad olyan fesztelenül, sőt pimaszul viselkednie ezzel az illetővel. Ráfizetett. És mégis hálásnak kell lennie, hogy viszonylag ilyen olcsón megúszta.

- De hát ki az az illető voltaképpen? - kérdezte Ivan, öklét rázva izgalmában.

A vendég a szeme közé nézett, s kérdéssel válaszolt kérdésére:

- Nem fog rohamot kapni? Elvégre mi itt mind megbízhatatlanok vagyunk... Nem kell orvost hívni; nem lesz injekció meg más efféle galiba?

- Nem, nem! - fogadkozott Ivan. - De mondja meg végre: ki az illető?

- Megmondom - kezdte a vendég, és tagoltan, nyomatékosan kijelentette: - Tegnap a Patriarsije Prudin a sátánnal találkozott.

Ivan nem kapott rohamot - hisz ezt meg is ígérte -, de azért határtalanul meg volt döbbenve.

- Lehetetlen! Hiszen az nem létezik!

- Ugyan, hogy mondhat ilyet, és éppen maga! Maga nyilván az első kárvallottak között volt. Itt kuksol az elmeklinikán, aztán arról papol, hogy nincsen ördög. Furcsa, mondhatom!

Ivan elképedve hallgatott.

- Mihelyt leírta a külsejét - folytatta a látogató -, már sejtettem, hogy kihez volt szerencséje tegnap este. Komolyan mondom, csodálkozom Berliozon! Maga persze még tapasztalatlan fiatalember - a vendég bocsánatot kért a szóért -, de ő, amint hallottam, mégiscsak olvasott életében egyet-mást! És annak a professzornak a legelső szavai minden kételyemet eloszlatták. Lehetetlenség rá nem ismerni, édes barátom! Egyébként... bocsánatot kérek, hogy kereken kimondom... maga, ugyebár, ha nem csalódom, eléggé műveletlen?

- Vitathatatlanul - hagyta rá Ivan, aki, mint látjuk, a felismerhetetlenségig megváltozott.

- Mindjárt gondoltam... hiszen még a megjelenése is, ahogyan leírta, a két különböző szeme, a szemöldöke... Bocsásson meg, maga talán még a Faust[53] című operát se hallotta?

Ivan, ki tudja, miért, éktelen zavarba jött, és lángoló arccal valamit motyogott holmi szanatóriumi beutalásról, jaltai utazásról...

- No persze, persze, így mindjárt érthető. De Berlioz! Ismétlem, nem győzök csodálkozni rajta. Ő nemcsak művelt, olvasott, hanem nagyon ravasz is volt... Mentségére persze meg kell mondanom, hogy Woland még nála agyafúrtabbaknak is képes port hinteni a szemébe.

- Tessék?! - kiáltott fel Ivan: ezúttal ő szegte meg a csendet.

- Csitt! Halkabban!

Ivan a homlokára csapott:

- Értem, értem! A névjegyén is "W"-t láttam. A mindenségit, hát így vagyunk! - Jó ideig hallgatott, s a rácson át az égen úszó holdra bámult, csak nagy sokára szólalt meg: - Akkor tehát valóban járhatott Ponczius Pilátusnál? Hiszen akkor is élt már! Engem meg a bolondok közé csuknak! - tette hozzá, és szemrehányóan mutatott a zárt ajtóra.

A látogató szája sarkában keserű vonás jelent meg.

- Nézzünk szembe az igazsággal. - És ő is a felhők között utat törő éjszakai égitest felé fordította arcát. - Maga is őrült, én is az vagyok, minek is tagadnánk. A találkozás annyira megrendítette magát, hogy az elméje meghibbant, mert valószínűleg hajlama volt erre. De az, amit mondott, kétségtelenül valóban megtörtént. Csakhogy ez annyira hihetetlen, hogy még Sztravinszkij, aki igazán zseniális pszichiáter, még ő sem hitt magának. Megvizsgálta, ugye? (Ivan bólintott.) Igen, az illető, akivel találkozott, csakugyan járt Pilátusnál, csakugyan villásreggelizett Kantnál, most pedig Moszkvában garázdálkodik.

- De hát itt még ördög tudja, mennyi bajt csinálhat. El kell fogni, bármi áron, nem gondolja? - ütötte fel a fejét az új Ivanban, ha bizonytalanul, kételkedve is, a régi, teljesen még ki nem ölt Ivan.

- Maga már megpróbálta, és nézze meg, mire jutott! - válaszolta gunyorosan a látogató. - Másnak se tanácsolom, hogy megpróbálja, akármilyen megbízható... mert pórul jár. Hajjaj, mennyire sajnálom, hogy nem én találkoztam vele, hanem maga! Bár az egész megégett, és mindent elborított a hamu, esküszöm, ezért a találkozásért odaadtam volna Praszkovja Fjodorovna kulcscsomóját, mivelhogy egyebem nincsen. Koldus vagyok.

- És miért akart vele találkozni?

A vendég sokáig hímezett-hámozott, búsan nézett maga elé, végül mégis megszólalt:

- Nézze, furcsa dolog ez, én ugyanazért ülök itt, amiért maga, tudniillik Ponczius Pilátusért. - Riadtan körülnézett, majd súgva közölte: - Tudniillik regényt írtam róla. Még tavaly.

- Maga író? - kérdezte Ivan érdeklődve.

A látogató arca elsötétült, öklét rázta, majd így válaszolt:

- Én Mester vagyok! - jelentette ki rendkívül szigorúan, aztán köntöse zsebéből zsíros, piszkos fekete sapkát vett elő, melyre sárga selyemmel nagy "M" betű volt hímezve. Fejére tette a sapkát, s megmutatta magát Ivannak, előbb profilban, aztán en face,[54] hogy bebizonyítsa mester voltát. - Saját kezűleg hímezte - tette hozzá titokzatosan.

- Mi a neve?

- Nekem nincs többé nevem - válaszolta a furcsa vendég komoran, megvetően. - Lemondtam a nevemről, mint minden egyébről az életben. Felejtsük el.

- Akkor beszéljen legalább valamit a regényéről - kérte Ivan tapintatosan.

- Szívesen. Bár ami azt illeti, életem folyása is eléggé érdekesen alakult - kezdte a látogató.

...Képzettsége szerint történész; két évvel azelőtt még az egyik moszkvai múzeumban dolgozott, amellett fordított.

- Milyen nyelvből? - kérdezte Ivan.

- Öt nyelven tudok az anyanyelvemen kívül - válaszolta a látogató. - Angolul, franciául, németül, latinul és görögül. No meg egy kicsit olaszul is.

- Ejha! - álmélkodott Ivan irigyen.

...A történész egyedül élt, rokona egyáltalában nem volt, ismerőse is kevés. És hogy, hogy nem: egyszer csak nyert százezer rubelt...

- Képzelheti megdöbbenésemet - suttogta a fekete sapkás vendég -, amikor a szennyeskosár aljából előkotrom a kötvényt, és megnézem: ugyanaz a szám van rajta, amit az újság közöl! A kötvényt a múzeumban kaptam - fűzte hozzá magyarázatul.

Miután megnyerte a főnyereményt, a fekete sapkás a következőket cselekedte: vásárolt egy csomó könyvet, felmondta szobáját a Mjasznyickaján...

- ...Pocsék egy odú volt! - dörmögte.

...és az Arbat egyik mellékutcájában egy építőmesternél bérbe vett...

- Tudja, kik ezek az építőmesterek? - kérdezte a vendég Ivantól, majd megmagyarázta: - Ez egypár emberből álló csibész banda, amely ki tudja, hogyan, meghúzta magát Moszkvában... Szóval náluk bérelt két szobát, egy kis kertes ház alagsorában. Múzeumi állását otthagyta, és nekiült regényt írni Ponczius Pilátusról.

- Ez volt az aranykor! - suttogta csillogó szemmel. - Teljesen különálló kis lakás, előszobával, az előszobában még mosdó is volt! - tette hozzá büszke nyomatékkal. - Az ablakaim közvetlenül az aszfaltozott járda fölött nyíltak, de szemközt, alig néhány lépésnyire: orgonasövény, hársfa, juhar! Istenem, istenem! Télen csak nagy ritkán tűntek fel ablakom előtt a csikorgó hóban fekete emberi lábak. Kályhámban örökké lángolt a tűz! Egyszer csak kitavaszodott, és a poros ablaküvegen át megpillantottam az eleinte még kopár, utóbb kizöldülő, lombosodó orgonabokrokat. És akkor, tavaly tavasszal, történt valami, ami túltett a százezer rubeles nyereményen is, pedig az igazán nagy pénz!

- De még mennyire - erősítette meg az érdeklődve figyelő Ivan.

- A nyitott ablaknál ültem a második, picike szobámban - folytatta a látogató, s kezével mérve mutatta: - Így állt a dívány, szemben vele egy másik dívány, a kettő közt asztalka, rajta csinos éjjeliszekrény-lámpa, az ablaknál könyvek, emitt meg a kis íróasztal. Az első szobában pedig, az óriási nagy volt, tizennégy négyzetméter, csupa-csupa könyv, és semmi más, csak egy kályha. Nagyszerűen berendezett kis lakás volt! És hogy illatozott az orgona! Pihekönnyűnek éreztem a fejemet a kimerültségtől, Pilátusom már a vége felé járt...

- Fehér köpeny, vérvörös bélés! Értem! - vetette közbe Ivan.

- Úgy van! Pilátusom szélsebesen vágtatott a befejezés felé, és én már tudtam, hogy regényem utolsó fél mondata ez lesz: "Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója." Mi sem természetesebb: sétálni is jártam. Százezer rubel hatalmas összeg, ennek megfelelő gyönyörű öltönyben feszítettem. Néha egy-egy olcsóbb vendéglőben ebédeltem. Az Arbaton volt egy remek vendéglő, nem tudom, ott van-e még. - A látogató szeme most kerekre tágult, a holdra tekintve suttogva folytatta: - A nő sárga virágot vitt a kezében. Valami ronda, fertelmes sárga virágot, fene tudja, minek hívják, de tavasszal mindig az jelenik meg elsőnek Moszkvában. És a sárga virág élesen elütött fekete tavaszikabátjától. Igen, sárga virágot vitt! Baljós szín! A Tverszkajáról befordult egy mellékutcába, és ott visszanézett. Ismeri a Tverszkaját, ugye? Nohát, ezer meg ezer ember sétált a Tverszkaján, de ő csak engem látott, esküszöm, csak énrám nézett riadtan, szinte talán fájdalmasan. Megdöbbentett... nem is annyira a szépsége, inkább a szeméből áradó rendkívüli magányosság, amit senki sem vett észre! A sárga jelnek engedelmeskedve én is befordultam a mellékutcába; követtem. Némán haladtunk a girbegurba, sivár kis utcán, én az egyik oldalon, ő a másikon. Rajtunk kívül teremtett lélek sem volt abban az utcában. Gyötrődtem, mert úgy éreztem, okvetlenül meg kell szólítanom, és attól féltem, nem tudok kinyögni egyetlen szót sem, ő pedig elmegy, eltűnik, soha többé nem látom. És akkor... képzelje... ő szólalt meg elsőnek:

- Tetszenek önnek a virágaim?

Pontosan emlékszem, milyen hangja volt: olyan mély, zengő, de néha meg-megszakadó; és akármilyen ostobának tetszik is: úgy rémlett, visszhang kél a szűk kis utcában, visszaverődik a mocskos sárga falakról. Gyorsan átmentem hozzá a másik járdára, és határozottan így válaszoltam:

- Nem.

Meglepetten nézett rám, és akkor egyszerre, egészen váratlanul rádöbbentem, hogy én egész életemben csak ezt a nőt szerettem! Különös, nem? Most persze azt fogja mondani, hogy bolond vagyok.

- Nem, ó, szó sincs róla! - kiáltott fel Ivan, majd sürgősen hozzátette: - Folytassa, kérem!

És a vendég folytatta:

- Igen, a nő meglepetten nézett rám, aztán megkérdezte:

- Egyáltalán nem szereti a virágot?

Hangja ellenségesen csengett, legalábbis én úgy éreztem. Mellette mentem, igyekeztem lépést tartani vele, és hogy, hogy nem, de egy cseppet sem voltam zavarban.

- Dehogynem szeretem, csak nem az ilyet - válaszoltam.

- Hát milyet szeret?

- A rózsát szeretem.

Amint kimondtam, máris megsajnáltam, mert a nő bocsánatkérő mosollyal a csatornanyílásba dobta a virágait. Kissé meghökkentem, de azután fölvettem a csokrot, és odanyújtottam neki; a nő mosolyogva eltolta magától, és attól fogva én vittem tovább.

Így haladtunk egy ideig szótlanul, aztán a nő kivette a kezemből a virágot, és az úttestre hajította; ezek után fekete kesztyűs kezét átfűzte karomon, és így mentünk tovább.

- Folytassa - sürgette Ivan. - És nagyon kérem, ne hagyjon ki semmit, a legkisebb részletet se!

- Folytassam? - ismételte a látogató. - A folytatást maga is kitalálhatja. - Váratlan könnyet törölt ki szeméből köntöse jobb ujjával, s azután mégiscsak folytatta: - A szerelem úgy termett ott közöttünk, mint ahogy a gyilkos pattan elő a föld alól a szűk sikátorban, és megsebzett mindkettőnket. Villám, finn tőr csaphat le így az emberre! Ő különben később azt állította, hogy nem így történt, mert mi már réges-régen szerettük egymást, amikor még nem is ismertük, sose láttuk egymást, mikor ő még egy másik férfival élt, én meg azzal a... izé... szóval...

- Kivel? - kérdezte Hontalan.

- Hát azzal a... no, minek is hívták... - hebegte a vendég, és ujjával csettintett.

- Házas volt?

- Persze, hisz azért csettintek. Azzal a... Varenykával... vagy Manyecskával... nem, mégiscsak Varenykával... szóval a múzeumból... csíkos ruhában járt... egyszóval nem emlékszem rá.

Az asszony azt mondta, azért indult el aznap a sárga virágcsokorral a karjában, hogy én végre rátaláljak, és ha ez nem történik meg, akkor megmérgezte volna magát, oly üres, sivár volt az élete.

- Igen, a szerelem mindkettőnket megsebzett, ezt már egy órával később pontosan tudtam, amikor, magunk se tudtuk, hogyan, a Kreml falához érkeztünk, a Moszkva folyó partjára.

Úgy beszélgettünk, mintha előző nap hagytuk volna abba, mintha sok-sok éve ismernők egymást. Másnapra találkozót beszéltünk meg ugyanott, a Moszkva folyó partján, és találkoztunk. A májusi nap sugárzott reánk. És az a nő hamarosan a titkos feleségem lett.

Minden délután eljött hozzám; de már reggeltől fogva vártam. Várakozásom abban nyilvánult, hogy ide-oda rakosgattam a tárgyakat az asztalon. Tíz perccel a megbeszélt időpont előtt az ablakhoz ültem, és fülelni kezdtem, nem kattan-e a régi kis rácsos kapu. Kattan a kiskapu, megdobban a szívem, és képzelje, az arcom szintjén, az ablak előtt, sáros csizma jelenik meg: a köszörűs. Ki a csudának kell köszörűs a mi házunkban? Mit köszörülne, miféle kést? Érdekes: mielőtt vele találkoztam, alig járt valaki a kis udvarunkba, most meg úgy tetszett, az egész város oda igyekszik.

Ő csak egyszer egy nap lépett be a kiskapun, de az ezzel kapcsolatos szívdobogást, nem túlzok, ha azt mondom, tízszer éltem át. Aztán amikor eljött az idő, a mutató tizenkettőre állt, a szívem már szünet nélkül hevesen dobogott, mindaddig, amíg a fémcsatos, fekete antiloppántos cipellők kopogás nélkül, csaknem egészen nesztelenül az ablakom elé nem értek.

Néha megtréfált, a második ablaknál megállt, s cipője orrával megkocogtatta az üveget. Én abban a pillanatban odaugrottam, de a cipellő eltűnt, az ablakot elsötétítő fekete selyemszoknya eltűnt... és én már szaladtam ajtót nyitni.

Kapcsolatunkról senki sem tudott, erre meg mernék esküdni, noha nem szoktam esküdözni. Sem a férje, sem ismerősei nem sejtettek semmit. A hajdanvolt úrilakban, melynek alagsorában tanyáztam, tudták, látták persze, hogy jár hozzám valaki, de a nevét nem tudták.

- És ki az az asszony? - tudakolta Ivan; roppantul lenyűgözte ez a szerelmi história.

A vendég egy kézmozdulattal jelezte, hogy ezt soha senkinek sem fogja elárulni, és folytatta elbeszélését.

Amint Ivan a továbbiakban megtudta: a Mester és az ismeretlen nő olyan erősen megszerették egymást, hogy elválaszthatatlanok lettek. Ivan szinte már maga előtt látta a két szobát az úrilak alagsorában, ahol mindig alkonyat tanyázott a sövény meg az orgona miatt. Látta a kopott mahagóni bútort, az íróasztalt, rajta az órát, amely minden félórában üt, a festett padlótól a kormos mennyezetig érő könyvespolcokat, a kis kályhát.

Megtudta, hogy a Mester és titkos felesége már kapcsolatuk legelső napjaiban felismerték, hogy a Tverszkaja sarkán maga a sors vezette őket egymás felé, és ők ketten egymásnak vannak teremtve.

Azt is megtudta vendége elbeszéléséből, hogy hogyan töltötték a szerelmesek napjaikat. Amikor az asszony megérkezett, először is kötényt kötött maga elé, és a keskeny kis előszobában, a mosdókagyló mellett - amelyre a szegény beteg, miért, miért sem, olyan büszke volt -, a faasztalon meggyújtotta a petróleumfőzőt, villásreggelit készített, és azt betálalta az első szobába, az ovális asztalra. A májusi záporok idején, mikor a vaksi ablakok előtt zúgva áradt be a kapu alá a víz, elöntéssel fenyegetve kisded menedéküket, a szerelmesek begyújtottak a kályhába, és krumplit sütöttek. A krumpli gőzölgött, fekete héja bepiszkította ujjaikat. A kis odút kacagás töltötte be, kinn a kertben a fák eső után lerázták magukról törött fehér gallyacskáikat.

Mikor a zivataros évad véget ért, és beköszöntött a forró nyár, a vázában megjelentek a várva várt rózsák, mindkettejük kedvencei. Az, aki magát Mesternek nevezte, lázasan dolgozott regényén, s a regény az asszonyt is valósággal magába nyelte.

- Szavamra, néha már féltékeny voltam a regényemre - suttogta a holdas erkélyről betévedt látogató.

Az asszony, hegyes körmű, finom ujjait hajába mélyesztve, órákig olvasta a kéziratot, és amikor elolvasta, akkor varrta ezt a sapkát. Néha a könyvespolc előtt állt vagy guggolt, és törölgette a sok-sok könyv porlepte gerincét. Hírt, dicsőséget jósolt barátjának, bátorította, akkor kezdte Mesternek szólítani. Türelmetlenül várta a regény megígért utolsó szavait Judea ötödik helytartójáról, fennhangon, dallamosan ismételgetett egyes mondatokat, amelyek kiváltképp tetszettek neki, és váltig állította, hogy ebben a regényben az ő élete van megírva.

Augusztusban elkészült a kézirat, és egy ismeretlen gépírónőhöz került, aki öt példányban lemásolta. És akkor elérkezett az óra, midőn el kellett hagyni a titkos menedéket, és ki kellett lépni az életbe.

- Kezemben a kézirattal kiléptem az életbe, és életem ezzel véget ért - suttogta a Mester, lecsüggesztette fejét, és a sárga "M" betűs, siralmas kis fekete sapka sokáig bóklászott ide-oda.

Elbeszélése attól fogva már kissé összefüggéstelenné vált, csak annyit lehetett megérteni, hogy a Mestert katasztrófa érte.

- Akkor kerültem bele az irodalom világába, de még ma is, amikor mindennek vége, s életem összeomlott, iszonyattal gondolok rá vissza - súgta a Mester ünnepélyesen, kezét égnek emelve. - Megijesztett engem az az ember, rettenetesen rám ijesztett!

- Ki? - rebegte Ivan alig hallhatóan, mert nem merte félbeszakítani a Mester zaklatott beszámolóját.

- Ki? Hát a szerkesztő! Hisz mondom, hogy a szerkesztő! Úgy nézett rám, mintha dagadt volna az ábrázatom, valahogy kancsalul, és még vihogott is hozzá, mintha zavarban volna. Ok nélkül gyűrögette a kézirat szélét, és krákogott. Kérdéseket intézett hozzám, amelyeknek szerintem nem volt semmi értelmük. A regényemről egy szót se szólt, csak azt firtatta, ki vagyok, és mi fán termettem, mióta írok, és addig miért nem hallottak rólam; végül azt a, nézetem szerint, teljesen hülye kérdést szegezte nekem, hogy ki adta az ötletet, hogy ilyen különös témáról írjak regényt. Végül már nem álltam tovább, és kereken megkérdeztem, hajlandó-e közölni regényemet vagy sem. A szerkesztő hebegett-habogott, végül azt felelte, hogy efelől ő egymaga nem dönthet, művemmel meg kell ismerkednie a szerkesztőbizottság többi tagjának is, név szerint Latunszkij és Ariman kritikusoknak, valamint Msztyiszlav Lavrovics írónak. Megkért, nézzek fel hozzájuk két hét múlva. Két hét múlva odamentem, és egy nő fogadott, akinek a két szeme befelé, az orrára kancsalított a sok hazudozástól.

- Ahá, ez Lapsonnyikova, a szerkesztőségi titkárnő! - mosolygott Ivan: jól ismerte azt a világot, amelyet látogatója olyan felháborodással ecsetelt.

- Könnyen meglehet - legyintett a vendég Ivan szavaira. - Nos tehát, attól a titkárnőtől visszakaptam a kéziratomat, meglehetősen mocskos, viharvert állapotban. Lapsonnyikova, gondosan ügyelve rá, hogy tekintetünk a világért se találkozzék, közölte velem, hogy a folyóirat két évre el van látva anyaggal, regényem közlése ezek szerint - ahogy kifejezte magát - "nem aktuális".

- Mire is emlékszem még ezután? - mormolta a Mester, halántékát dörzsölgetve. - Igen, a regényem címlapjára hulló vörös rózsaszirmokra meg a barátnőm szemére. Igen, igen, a szemére jól emlékszem.

A látogató elbeszélése egyre kuszább lett, egyre több kimondatlan sejlett mögötte. Valamit motyogott arról, hogy ferde pászmákban esett az eső, kétségbeesés és csüggedés honolt az alagsori menedékben, meg hogy hány helyen kilincselt még. Suttogva bizonygatta, hogy az asszonyt, aki harcra tüzelte, egyáltalán nem hibáztatja, ó, a legkevésbé sem!

- Emlékszem, emlékszem arra az átkozott mellékletre - dünnyögte a vendég, és két ujjával egy újságlap körvonalait rajzolta a levegőbe. A további zavaros mondatokból Ivan kihámozta, hogy egy másik szerkesztő terjedelmes részletet leközölt ennek az embernek a regényéből, aki Mesternek nevezte magát.

Mint elmondotta, alig két héttel később egy másik lapban napvilágot látott Ariman kritikus cikke "Az ellenség orvtámadása" címen, amely szerint Ivan új ismerőse, kihasználva a szerkesztő nemtörődömségét és tudatlanságát, megpróbálta becsempészni a sajtóba Jézus Krisztus apológiáját.

- Á, emlékszem arra a cikkre! - csapott a homlokára Ivan. - De a maga nevét, azt elfelejtettem.

- Ismétlem, hagyjuk ezt, énnekem nincs többé nevem - legyintett a vendég. - Nem is erről van szó. Másnap egy másik lapban, Msztyiszlav Lavrovics aláírásával, újabb cikk jelent meg, amelyben a szerző mindenkit felhív: sújtsunk le, mégpedig kemény ököllel a pilátuskodásra, és arra az alávaló szenteskedőre, aki megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni (megint ez a fertelmes szó!) a szovjet sajtóba.

Sóbálvánnyá meredtem ettől a soha nem hallott szótól: "pilátuskodás", aztán belenéztem a harmadik újságba. Ebben két cikk jelent meg, az egyik Latunszkij tollából, a másik "N. E." betűkkel szignálva. Mondhatom, Ariman és Lavrovics művei enyhe tréfának hatottak Latunszkij írásához képest. Elég, ha annyit közlök, hogy Latunszkij cikke ezt a címet viselte: Az óhit harcosa. Úgy belemélyedtem a rólam szóló cikk olvasásába, hogy észre sem vettem szerelmesem érkezését (az ajtót nyitva felejtettem): egyszer csak ott állt előttem, kezében vizes esernyő, ázott újságok. Szeme villámokat szórt, keze jéghideg volt, és remegett. Legelőször a nyakamba borult, és összecsókolt, azután pedig, öklével az asztalt verve, fátyolos hangon kijelentette, hogy megmérgezi Latunszkijt.

Ivan zavartan köhécselt, de nem szólt semmit.

- Sivár, örömtelen napok sora következett. A regény elkészült, több tennivaló nem volt, és mi csak ültünk a szőnyegen a kályha előtt, és a tűzbe bámultunk. Egyébként most gyakrabban voltunk távol egymástól. Szerelmesem rászokott, hogy sétálni menjen. Én pedig sajátságos hangulatba estem, mint már annyiszor életemben... Váratlanul barátra tettem szert. Igen, igen, pedig, tudja, én nehezen barátkozom, különc természetem van: tartózkodó vagyok az emberekkel, bizalmatlan, gyanakvó. És, képzelje csak, ilyen körülmények között a szívemhez férkőzött egy nem remélt, hirtelen felbukkanó, külsőleg ördög tudja, kihez hasonlító valaki, és mindenkinél kedvesebb lett számomra.

Ebben az istenverte periódusban, emlékszem, szép, kellemes őszi nap volt, szerelmesem sem volt odahaza, egyszer csak benyit az az ember a kiskapun, egyenest az építőmester házigazdámhoz tart, azzal volt valami dolga, aztán kijött a kertbe, és igen gyorsan összebarátkoztunk. Újságírónak mondta magát. Annyira megtetszett, képzelje, hogy még ma is néha eszembe jut, és hiányzik. Később gyakrabban eljött, be-belátogatott hozzám. Megtudtam, hogy egyedülálló ember, a szomszédban lakik egy hasonló típusú odúban, hogy kényelmetlen ott neki és a többi. De sose hívott el magához. Barátnőm sehogy sem szenvedhette. Én a védelmére keltem. Mire szerelmem azt mondta:

- Tégy úgy, ahogy jónak látod, én csak annyit mondhatok, hogy ebben az emberben van valami rendkívül visszataszító.

Elnevettem magam. Igen, de hát voltaképp mi is vonzott hozzá? Úgy áll a dolog, hogy ha egy ember belső világa, a lelke nem tartogat meglepetéseket számunkra, akkor személye érdektelen. Nos hát Alojzij lelke (elfelejtettem megemlíteni, hogy új ismerősömet Alojzij Mogaricsnak hívták) tartogatott meglepetéseket. Annak előtte sehol se kerültem össze olyan nagy tudású emberrel, mint ő, és bizonyosan soha nem is találok hozzá hasonlót. Ha például nem értettem meg valamelyik újságcikk lényegét, Alojzij a szó szoros értelmében abban a percben megmagyarázta, és látszott, hogy ez a legcsekélyebb erőfeszítésébe se kerül. Ugyanígy eligazított az élet fontos jelenségeiben és kérdéseiben. De ez még nem minden. Meglepett szenvedélyes érdeklődése az irodalom iránt. Addig nem nyugodott, míg fel nem olvastam neki regényemet az első sortól az utolsóig. Igen hízelgően nyilatkozott munkámról, és meghökkentő pontossággal idézte a szerkesztő észrevételeit, mintha csak a jelenlétében hangzottak volna el. Ezenkívül világosan kifejtette, és tudtam, hogy rátapint a lényegre, miért nem adták ki a regényt. Határozottan leszögezte: ez a fejezet szóba se jöhet...

Továbbra is rendre jöttek a cikkek. Az elsőkön még nevettem. De minél jobban szaporodott számuk, annál inkább változott az én lelkiállapotom. A második stádium is a csodálkozás állapota volt. Ezeknek a cikkeknek minden sorából, fenyegető, magabiztos hangjuk ellenére, valami hamisat, valami nagy bizonytalanságot véltem kiérezni. Mindegyre úgy rémlett, és nem tudtam szabadulni ettől a benyomásomtól, hogy a cikkek szerzői nem azt mondják, amit mondani akarnának, és éppen ezért olyan dühösek. Azután pedig, képzelje, elérkezett a harmadik stádium: a félelem. Értse meg: nem a cikkektől féltem, hanem egészen más dolgoktól, amiknek semmi közük sem volt a regényemhez. Többek között féltem a sötétségtől. Egy szó, mint száz, pszichikailag megbetegedtem. Az a rémkép gyötört, kivált elalváskor, amikor eloltottam a lámpát, hogy az ablakon át (holott csukva volt) valamilyen szörny a nagyon-nagyon hosszú jéghideg csápjaival bemászik a szobámba. Attól fogva lámpafénynél aludtam.

Szerelmesem is erősen megváltozott (a szörnyről persze nem szóltam neki, de látta, hogy valami kínoz); lefogyott, megsápadt, egyre ritkábban mosolygott, és egyre a bocsánatomat kérte, amiért arra biztatott, tegyek közzé egy részletet a regényemből. Unszolt, hagyjak ott csapot-papot, és utazzam délre, a Fekete-tengerre, szánjam rá erre az utazásra, ami a százezerből megmaradt.

Makacsul kitartott emellett, és én a vitát elkerülendő (noha valami azt súgta bennem, hogy nem fogok elutazni), nem ellenkeztem vele, megígértem, hogy a napokban elmegyek. Ő azonban kijelentette, maga akarja megváltani jegyemet. Elővettem az összes pénzemet, körülbelül tízezer rubelt, és odaadtam neki.

- Miért adsz ilyen sokat? - kérdezte meglepetten.

Valami affélét válaszoltam, hogy félek a tolvajoktól, és arra kértem, elutazásomig őrizze magánál a pénzemet. Szerelmem elvállalta, táskájába tette a pénzt, összevissza csókolt, mondván, szívesebben meghalna, mintsem hogy engem ilyen állapotban magamra hagyjon, de várnak rá, és ő meghajlik a kényszerűség előtt. Másnap újra eljön, addig is kérve kér, ne féljek semmitől.

Ez alkonyatkor történt, egy októberi napon. Szerelmem elment. Én lefeküdtem a díványra, és elaludtam; nem gyújtottam lámpát. Arra ébredtem, hogy a szörny ott van a szobámban. Remegő kézzel tapogatóztam a sötétben, alig bírtam meggyújtani a lámpát. Zsebórám éjjel két órát mutatott. Előző este gyengélkedve feküdtem le, most betegen ébredtem. Úgy rémlett, az őszi éjszaka benyomja az ablaküveget, elárasztja szobámat, és én megfúlok benne, mint a tintában. Már nem voltam ura önmagamnak. Felugrottam, ordítottam, rohanni akartam valahová, valakihez, akár a felső lakásba, építőmester házigazdámhoz. Küszködtem magammal, mint a tébolyult. Összeszedtem annyi erőt, hogy a kályhához vonszoltam magamat, és begyújtottam. Mikor a fahasábok ropogni kezdtek, és a kályhaajtó halkan kopogott a forróságtól, valamicskét megkönnyebbültem. Kisiettem az előszobába, villanyt gyújtottam, találtam egy flaskó fehér bort, kihúztam belőle a dugót, és nyakalni kezdtem az italt, egyenesen az üvegből. Rettegésem ettől kissé alábbhagyott, lecsillapodtam legalább annyira, hogy nem szaladtam fel az építőmesterhez, hanem visszamentem a kályhámhoz. Kinyitottam az ajtaját, hogy a hőség az arcomba lehelt, kezemet égette, és ezt suttogtam:

- Érezd meg, hogy beteg vagyok... Gyere, gyere, gyere!

De nem jött senki. A kályhában lobogott a tűz, az ablakot verte az eső. És akkor megtörtént a végső. Elővettem a fiókból regényem kéziratát, a fogalmazványt és valamennyi másolatot, és égetni kezdtem. Ez borzasztóan fáradságos munka, mert a teleírt kéziratpapír nehezen ég. A körmöm is beletört, úgy szaggattam széjjel a füzeteket, beraktam a fahasábok közé, és a kaparóvassal piszkáltam, hogy lángra lobbanjon. A hamu időnként erősebbnek bizonyult nálam, fojtogatta a tüzet, de megküzdöttem vele, és regényem bármily szívósan is ellenállt, végül is megsemmisült. Ismerős szavak tűntek szemem elé, a lapok feltartóztathatatlanul sárgultak ugyan alulról felfelé haladva, de azért itt-ott mégis előbukkantak rajtuk a szavak. Csak akkor tűntek el, amikor a lapok már egészen megszenesedtek, és én a piszkavassal dühömben szétvertem a zsarátnokot.

Ekkor halk kaparászást hallottam az ablakon. Szívem nagyot dobbant. Bedobáltam a tűzbe az utolsó füzetet is, és szaladtam ajtót nyitni. Az alagsorból téglából rakott lépcsőfokok vezettek fel az ajtóhoz. Botladozva szaladtam fel a lépcsőn, és halkan kiszóltam:

- Ki az?

És egy hang, az ő hangja válaszolt:

- Én vagyok...

Azt sem tudtam, hogy boldogultam a kulccsal, a biztosítólánccal. Mihelyt beengedtem, karomba omlott, és hozzám simult vizes orcájával, zilált, ázott hajával. Egész testében reszketett. Csak ennyit bírtam kinyögni:

- Te... te?... - Hangom elfúlt, lesiettünk a lépcsőn.

Az előszobában ledobta vizes kabátját, és beléptünk az első szobába. Szerelmem halkan felsikoltott, s puszta kezével gyorsan kirántotta a kályhából azt, ami még megmaradt a kéziratomból, a legalul fekvő papirosköteget. A szoba megtelt füsttel. Gyorsan eltapostam a tüzet, szerelmem pedig a díványra rogyott, és görcsös, fuldokló zokogásban tört ki.

Amikor kissé elcsöndesedett, megszólaltam:

- Gyűlöltem ezt a regényt. És félek. Beteg vagyok. Rémeket látok.

- Igen, igen, beteg vagy - mondta szegényke, és felállt. - Miért tetted ezt, jaj, miért? De én meggyógyítlak, megmentlek. Hogy tehettél ilyet?

Láttam füsttől és könnytől bedagadt szemét, éreztem, hogy hideg keze a homlokomat simogatja.

- Meggyógyítlak, meggyógyítlak - mormolta, vállamra borulva. - Majd emlékezetből újra megírod... Jaj, miért nem tartottam magamnál egy példányt?!

Fogát csikorgatta dühében, még valamit mormolt, amit nem értettem. Aztán keményen összeszorította ajkát, és nekiállt összeszedni, kisimítani a megpörkölődött lapokat. Egy fejezet volt a regény közepéből, már nem emlékszem rá, hogy melyik. Szerelmem szép rendesen egymásra rakosgatta a lapokat, aztán papirosba csomagolta, átkötötte madzaggal. Minden mozdulata arra vallott, hogy tele van tetterővel, és úrrá lett felindulásán. Bort kért, ivott, s utána már nyugodtabban szólalt meg:

- Lám, így fizetünk a hazugságainkért! Nem akarok többé hazugságban élni. Itt maradnék nálad most mindjárt, de nem akarom ezt így csinálni. Nem akarom, hogy a férjemnek örökre az maradjon emlékében, hogy éjszaka szöktem meg tőle. Hiszen sohasem bántott... Hirtelen elhívták hazulról, a gyárban tűz ütött ki. De nemsokára hazajön. Holnap reggel mindent megvallok neki, megmondom, hogy mást szeretek, és visszajövök hozzád, egészen, örökre. Akarod? Válaszolj, hiszen talán nem is akarod!

- Szegénykém, szegény drágám - mondtam neki. - Nem engedem, hogy ezt megtedd. Énvelem baj lesz, nem akarom, hogy velem együtt a vesztedbe rohanj!

- Csak ez az oka? - kérdezte, és egészen közelről a szemembe nézett.

- Csak ez.

Megkönnyebbült, nyakamba borult, átölelt, és így szólt:

- Akkor hát együtt rohanunk a vesztünkbe. Reggelre itt vagyok.

Az utolsó, amire még emlékszem az életemből, az egy fénypászma az előszobámból, és ebben a fénypászmában egy hajfürt, a sapkája, az elszántságot sugárzó szeme. És emlékszem még fekete sziluettjére a külső ajtó küszöbén, s kezében a fehér papírtekercsre.

- Elkísérnélek, de nincs erőm egyedül hazajönni, félek.

- Ne félj. Már alig néhány óra. Holnap reggelre itt vagyok.

- Ezek voltak utolsó szavai az életemben... Csss! - vágott hirtelen önnön szavába, és fölemelte mutatóujját. - Nyugtalan, holdas éjszaka van ma...

És elbújt az erkélyen. Kinn a folyosón halk kerekek gördültek, valaki felsírt vagy felkiáltott.

Amikor elcsöndesedett, a látogató visszatért, és közölte, hogy a százhúszas szobába is lakó érkezett. Behoztak valakit, aki állhatatosan könyörög, hogy adják vissza a fejét. Ivan és látogatója meghökkenve elhallgattak egy időre, de aztán megnyugodtak, és újra fölvették az elbeszélés félbeszakadt fonalát. A látogató már szóra nyitotta a száját, de az éj valóban nyugtalan volt, a folyosón továbbra is hangok hallatszottak, és a vendég olyan halkan duruzsolt Ivan fülébe, hogy egyedül csak Ivan hallotta, amit elmondott, a legelső mondat kivételével:

- Negyedórával azután, hogy szerelmesem elment, kopogtattak ablakomon...

Ivant szemlátomást felzaklatta, amit hallgatója a fülébe gyónt. Arcán minduntalan görcsös rángás futott végig. Szemében ijedtség és düh lángolt felváltva. Az elbeszélő néha-néha a hold felé mutatott, noha az már réges-rég odább vándorolt az égbolton. Mikor a neszek odakinn elcsöndesedtek, a látogató kissé elhúzódott Ivantól, és csak akkor kezdett valamivel hangosabban beszélni:

- Nos tehát, január derekán ugyanebben a kabátban, amelyen már gombok sem voltak, dideregve megálltam kicsiny udvaromban. Az orgonabokrokat hó takarta, magam előtt, szinte a földbe süppedve, megláttam gyengén megvilágított, elfüggönyözött ablakaimat. Odaosontam az elsőhöz, és hallgatóztam: szobámban gramofon szólt. Ez minden, amit hallottam; látni nem láttam semmit. Kis ideig még ott álldogáltam, aztán a kiskapun át kiléptem az utcára. Hóvihar tombolt. Kóbor kutya szaladt a lábam közé; megijedtem tőle, és átszaladtam az utca túlsó oldalára. A hideg és a félelem állandóan útitársamul szegődött, valósággal megtébolyított. Nem volt hová mennem; a legegyszerűbb természetesen az lett volna, ha a villamos elé vetem magam. A széles főútvonalon, amelybe kis utcám torkollott, messziről láttam is ezeket a fénnyel bélelt jeges skatulyákat, hallottam utálatos, fagyos csikorgásukat. De tudja, kedves szomszédom, az történt, hogy a félelem hatalmába kerítette testem minden porcikáját, és akár a kutya, féltem a villamostól is! Bizony, ebben az egész épületben nincs rosszabb az én betegségemnél, ezt elhiheti.

Ivan kimondhatatlan részvétet érzett a szegény ember iránt.

- De hát nem értesíthette volna azt az asszonyt? - kérdezte. - És hát a pénze is nála van! Azt bizonyosan megőrizte, nem?

- Hogyne, természetesen, efelől semmi kétség. De ön, úgy látom, nem ért engem. Helyesebben elveszítettem azt a régi képességemet, hogy valamit érzékletesen leírjak. Megjegyzem, nem nagyon sajnálom, hogy elvesztettem, amúgy sem tudnám már hasznát venni. Ha írnék neki - s a látogató szelíden elrévedt az éjszaka sötétjébe -, a bolondokházából kapna levelet. Hát lehet valakinek ilyen címről levelet írni?... Egy elmebeteg?... Nem, ön tréfál, drága barátom! Egész életére boldogtalanná tegyem őt? Erre nem vagyok képes!

Ivan nem tudott mit válaszolni erre, de némán is együtt érzett, együtt szenvedett látogatójával. Az pedig csak bólogatott fekete sapkás fejével, gyötrő emlékeivel küszködve, s végül így szólt:

- Szegény asszony!... Különben azt remélem, hogy elfelejtett.

- Hátha meggyógyul... - biztatta Ivan félszegen.

- Nem, gyógyíthatatlan vagyok - közölte higgadtan a látogató. - Sztravinszkij néha fogadkozik, hogy visszavezet az életbe, de neki sem hiszek. Humánus ember, vigasztalni akar. Egyébként mostanában tagadhatatlanul sokkal jobban vagyok. Igen, hol is hagytam abba? A januári fagy, a robogó villamosok... Tudtam, hogy ez a klinika megnyílt, s gyalogszerrel elindultam ide a városon át. Őrültség! Ahogy kiértem a házak közül, valószínűleg megfagytam volna; a véletlen mentett meg. Egy teherautó defektet kapott vagy négy kilométernyire a város határán kívül, odamentem a sofőrhöz, és képzelje: megesett rajtam a szíve. A kocsi idejött, elhozott. Megúsztam azzal, hogy a bal lábamon megfagytak a lábujjaim. De ezt is kigyógyították. Negyedik hónapja vagyok itt. És tudja, az a véleményem, hogy nem rossz itt lenni, igazán nem rossz! Nem szabad nagyra törő terveket szőni, drága szomszédom! Látja, én például körül akartam utazni a földgolyót. De hát úgy látszik, nem úgy rendelte a végzetem. A földgolyónak csupán jelentéktelen, csekély részét láthatom, talán nem is a legszebbik részét, de ismétlem, ez igazán nem olyan nagy baj. Jön a nyár, az erkélyre repkény fut fel, legalábbis ezt ígéri Praszkovja Fjodorovna. És a kulcsok új lehetőségekkel bővítették életemet. Éjjelente világít a hold. Ó, már elment! Hűvös a levegő. Éjfélre jár. Mennem kell.

- Nem mondaná el, mi történt Jesuával meg Pilátussal? - kérlelte Ivan. - Úgy szeretném tudni!

A látogató idegesen megrezzent.

- Ó, nem, nem! Gondolni se tudok a regényemre, úgy megutáltam. A Patriarsije Prudi-i ismerőse ezt sokkal jobban el tudja mondani. Köszönöm a szíves figyelmét. Jó éjt!

És mielőtt Ivan felocsúdhatott volna, a rács halkan kattant, a látogató eltűnt.

Rimszkij nem győzte tovább idegekkel, amint mondani szokás; nem várta meg a jegyzőkönyv elkészültét, hanem visszasietett irodájába. Leült íróasztalához, és lázasan csillogó szemekkel bámulta az előtte fekvő varázsbankókat. Attól félt, mindjárt megtébolyul. Kintről zúgás, hangzavar hallatszott: a közönség a színházépületből kitódult az utcára. Rimszkij rendkívülien kiélesedett fülét egyszer csak rendőrsíp trillázó füttye ütötte meg. Ez már magában véve sem kecsegtetett semmi jóval. És amikor ez megismétlődött, majd másik, még erélyesebb, hosszan tartó fütyülés társult hozzá, végül tisztán hallható röhögés, hujjogatás - akkor a gazdasági igazgató nyomban megértette, hogy az utcán fertelmes botrány van kitörőben, és ez a botrány - bármennyire szeretné is elhessegetni magától ezt a gondolatot - a legszorosabb összefüggésben van az imént lezajlott ocsmány szeánsszal, amelyet a fekete mágus a segédeivel rendezett.

Rimszkij balsejtelme nem csalt. Ahogy kitekintett a Szadovajára néző ablakon, arca eltorzult. Nem is súgta, hanem nyögte:

- Tudtam!

Az utcai lámpások éles fényében, közvetlenül az ablak alatt, egy szál lila ingbe-bugyiba öltözött hölgyet pillantott meg a járdán. Fején - igaz - divatos kis kalap ékeskedett, kezében napernyő. A hölgy a teljes fejvesztettség állapotában hol leguggolt, hol menekülni próbált, de a sokaság körülállta, és ama bizonyos röhögést hallatta, amelytől a gazdasági igazgatónak a háta borsózott. A félig pucér dáma mellett egy férfi sürgölődött, kapkodva igyekezett lerángatni magáról nyári felöltőjét, de nagy izgalmában sehogy sem boldogult, beleszorult a keze.

Még egy másik helyről is hahota, kurjongatás hallatszott, mégpedig a bal oldali kapubejárattól; Rimszkij arra fordította a fejét, és egy másik hölgyet pillantott meg, ezúttal rózsaszínű alsóneműben: a kocsiútról a járdára ugrott, és el akart tűnni a kapualjban, de a kitóduló közönség elállta útját, és a szerencsétlen nő, önnön könnyelműségének és cicomakedvelésének meg az átkozott csaló Fagót-féle cégnek áldozata, csak egyetlenegyet kívánt: bár nyílna meg a föld, és nyelné el. Rendőr szaladt feléje, éles füttyével átfúrta a levegőt, és a rendőrt holmi éktelenül vidám, sapkás fiatalemberek követték; ők kurjongattak, hahotáztak.

Az első félmeztelen hölgyhöz sovány, nagy bajszú bérkocsis hajtott oda, és erős rántással megállította csontos gebéjét. Alamuszin vigyorgott a bajsza alatt.

Rimszkij a fejéhez kapott, kiköpött, és hátrahőkölt az ablaktól. Kis ideig asztalánál üldögélt, kifelé fülelve. A füttyögetés, mely hol itt, hol ott hangzott fel, elérte tetőfokát, és lassan csöndesedni kezdett. A botrány - Rimszkij őszinte meglepetésére - váratlan gyorsasággal elült.

Elérkezett a cselekvés ideje, fenékig kellett üríteni a felelősség keserű poharát. A műsor harmadik része alatt a telefon megjavult, elkerülhetetlenné vált, hogy ide-amoda telefonáljon, s jelentse a történteket, segítséget kérjen, mentegetőzzék, mindent Lihogyejevre hárítson, mentse az irháját és így tovább. Hogy az ördög vinné el!

Kétszer egymás után rátette kezét a kagylóra, s kétszer is visszahúzta. És egyszer csak az iroda síri csendjében magától megszólalt a készülék, egyenesen az igazgató arcába csengett, amitől az összerezzent, s kiverte a hideg veríték. "Tyű, de rosszak az idegeim!" - gondolta, és fölemelte a hallgatót. De azon nyomban hátrahőkölt, és papirosnál is fehérebb lett az arca. A kagylóból halk, igéző, bűvös női hang duruzsolta fülébe:

- Ne telefonálj sehová, Rimszkij, mert baj lesz!

S ezzel a telefon megnémult. A gazdasági igazgató letette a kagylót, hátán végigfutott a hideg, s maga sem tudta, miért, hátranézett a mögötte lévő ablakra. A juharfa fiatal, még ritka koronáján át megpillantotta az áttetsző felhők közt suhanó holdat. Tekintete odatapadt a juharfa ágaihoz, merően nézte őket, és minél tovább nézte, annál jobban elhatalmasodott rajta a félelem.

Óriási erőfeszítéssel elfordult végre a holdas ablaktól, és felállt. Arra, hogy bárhová is telefonáljon, gondolni sem mert már, csak azon törte a fejét, hogyan juthat ki mihamarabb a színház épületéből.

Fülelt: a ház hallgatott. Rimszkij tudatára ébredt, hogy régóta egyes-egyedül van az emeleten, és gyerekes, lebírhatatlan félelem fogta el. Remegett, vacogott a puszta gondolatra, hogy egyedül kell végigmennie a kihalt folyosón, lépcsőn. Felkapta az asztalról a mágikus bankókat, és aktatáskájába rejtette, aztán köhécselt, magamagát bátorítva. De köhögése is rekedt krákogássá torzult.

Ekkor úgy érezte, hogy az ajtó alól hirtelen nyirkos, korhadásszagú fuvallat csap az arcába. Végigborsózott a háta. Ugyanakkor az óra váratlanul megszólalt, és elütötte az éjfelet. Még az óraütés is növelte az igazgató riadalmát. De végképp inába szállt a bátorsága, amikor meghallotta, hogy az ajtó zárjában halkan fordul a kulcs. Izzadó, jéghideg kézzel markolta meg aktatáskáját, s érezte, ha ez a halk motozás még egy kis ideig eltart, nem állja meg, és hangosan felordít.

Az ajtó végre engedett a zárral motozó személy erőfeszítéseinek, kinyílt, és az irodába nesztelen léptekkel Varenuha surrant be. Rimszkij, ahogy ott állt, leroskadt karosszékébe, mert a térde megroggyant.

Nagyot szusszant, elmosolyodott, szinte már bocsánatkérő mosollyal, és kinyögte:

- Úristen, hogy rám ijesztettél...

Bizony, az adminisztrátor váratlan felbukkanása mást is megrémíthetett volna, mégis nagy örömére szolgált Rimszkijnek: legalább valamelyik szál egyik vége kibukkant ebből a gubancos ügyből!

- No, szólj, beszélj, gyorsan! Mi történt? Mit jelentsen mindez? - hörögte Rimszkij, belekapaszkodva a szál végébe.

- Bocsáss meg, kérlek - mondta a belépő tompán, és gondosan becsukta az ajtót. - Azt hittem, már hazamentél.

Nem vette le sapkáját, odament a másik karosszékhez, és leült Rimszkijjel szemközt, az asztal túlsó oldalához.

Meg kell állapítanunk, hogy Varenuha válaszában volt valami különös, és ezt Rimszkij, aki érzékenységben a világ legjobb szeizmográfjával versenyre kelhetett, azon nyomban kiérezte, meg is bántódott rajta. Hogyan? Miért jön be Varenuha az ő szobájába, ha azt hiszi, hogy már hazament? Hiszen az adminisztrátornak van saját irodaszobája: ez egy. Másodszor pedig: akármelyik bejáraton jött is be Varenuha az épületbe, találkoznia kellett valamelyik éjjeliőrrel, azok pedig valamennyien tudták, hogy Grigorij Danyilovics még az irodájában tartózkodik. De nem ért rá sokáig eltűnődni ezen a furcsaságon.

- Miért nem telefonáltál? Mit jelentsen ez az egész idétlen tréfa Jaltával meg mindennel?

- Hát, amit mondtam - felelte az adminisztrátor, halkan szíva a fogát, mintha fájna. - Sztyopát megtalálták a puskinói vendéglőben.

- Puskinóban? De hiszen az Moszkva mellett van! És a jaltai sürgönyök?

- Szó sincs Jaltáról! Leitatta a puskinói távírászt, aztán ketten együtt duhajkodtak, többek közt táviratokat küldözgettek jaltai címzéssel.

- Ahán, ahán... Szép kis ügy! - mondogatta, szinte dúdolta Rimszkij. Szemében sárgás szikra gyúlt ki. Elméjében ünnepien derűs kép bontakozott ki: Sztyopát leváltják, és ő megszabadul! Végre-valahára felszabadul ettől a Lihogyejev személyében reá nehezedő nyavalyától! Talán még rosszabb is történik vele, mint az, hogy leváltják... - Részleteket! - szólt rá adminisztrátorára, és a levélnehezékkel erélyesen megkocogtatta az asztalt.

És Varenuha belékezdett a részletekbe. Mihelyt elment az illetékes helyre, ahová a gazdasági igazgató küldte, nyomban fogadták, és a legnagyobb figyelemmel hallgatták végig. Természetesen senki, egyetlen pillanatig sem hitte, hogy Sztyopa csakugyan Jaltában lehet. Valamennyien egyetértettek Varenuha feltevésével, hogy az igazgató a puskinói Jaltában mulat.

- És hol van most? - vágott Varenuha szavába a gazdasági igazgató izgatottan.

- Hol lenne? - válaszolta fancsali mosollyal az adminisztrátor. - Természetesen a kijózanítóban!

- Ahán, igen, persze!

Varenuha folytatta beszámolóját, és minél tovább beszélt, annál világosabban kibontakozott a gazdasági igazgató előtt Lihogyejev disznóságainak végeérhetetlen láncolata, s ebben a láncolatban minden láncszem még alávalóbb volt a megelőzőnél. Micsoda látvány lehetett például Lihogyejev duhaj tánca a távírásszal összeölelkezve, a puskinói posta előtti terecskén, egy arra vetődő kintornás muzsikájára! Vagy amikor az ijedtükben sikongató hölgyikéket hajkurászta! Amikor összeverekedett a Jalta pincérével, vagy zöldhagymával szórta fel az étterem padlóját! Nyolc üveg Aj-Danyila márkájú száraz fehérbor falhoz vágása. A taxióra összetörése, mert a sofőr nem volt hajlandó Sztyopát ittas állapotban fölvenni. Fenyegetőzés, hogy rendőrkézre juttatja mindazokat, akik megpróbáltak gátat vetni féktelen dorbézolásának... Egy szó, mint száz, tömény borzalom.

Sztyopa épp eléggé hírhedt volt moszkvai színházi körökben, tudták róla, hogy majdnem mindenre képes. Mégis, amit az adminisztrátor itt elmesélt, az még az ő lehetőségeihez képest is túlzásnak tetszett. Igen, túlzásnak, sőt erős túlzásnak...

Rimszkij szúrós szeme az asztalon át belefúródott az adminisztrátor arcába, és egyre jobban elkomorult, ahogy Varenuha tovább szőtte elbeszélését. Minél életszagúbbak, undorítóbbak lettek az ocsmány részletek, amelyekkel az adminisztrátor színezte elbeszélését, annál kevésbé hitt neki az igazgató. És amikor Varenuha odáig jutott, hogy Sztyopa végül már ellenállni merészelt annak, aki azért jött, hogy őt Moszkvába visszavigye - akkor az igazgató már teljes biztonsággal tudta, hogy mindaz, amit az éjféli órán visszaérkező adminisztrátor előad: hazugság, szemenszedett hazugság az első szótól az utolsóig!

Varenuha nem ment ki Puskinóba, Sztyopa maga sem járt Puskinóban. Nem volt részeg távírász, nem volt betört ablak, Sztyopát nem kötözték meg... egyszóval, semmi sem volt...

Mihelyt a gazdasági igazgatóban megszilárdult a meggyőződés, hogy az adminisztrátor hazudik, ismét félelem kerítette hatalmába egész testét, a lábától kúszott fölfelé, és megint úgy rémlett, maláriás, rothadásszagú, nyirkos fuvallat árad feléje. Egyetlen pillanatra sem vette le szemét az adminisztrátorról, aki valahogy furcsán gubbasztott a karosszékben, egész idő alatt ügyelt rá, hogy arca ki ne bukkanjon az asztali lámpa fénykörébe, s még újságot is tartott a szeme elé, sajátos mozdulattal, mintha a lámpafény ellen akarna védekezni. És a gazdasági igazgató egész idő alatt lázasan töprengett: mit jelent mindez? Miért hazudik olyan orcátlanul a néma, kihalt színházban a nagy késedelemmel visszatért adminisztrátor? És az igazgatót a veszély homályos tudata kínozta, ismeretlen, de fenyegető veszély egyre erősödő érzése. Tette magát, mintha nem venné észre Varenuha furcsa kényeskedését, az újsággal való handabandázását, s közben az arcát kémlelte, olyan feszülten, hogy szinte már nem is hallotta fecsegését. Volt valami, amit még sokkal kevésbé tudott magának megmagyarázni, mint Varenuha ismeretlen okból kitalált rágalomhalmazát Lihogyejev állítólagos puskinói viselt dolgairól - mégpedig az adminisztrátor külsejében és magatartásában végbement érthetetlen változást.

Bárhogy szemébe húzta is sapkája ellenzőjét, hogy árnyékot vessen arcára, bárhogy legyezgette is magát az újsággal, Rimszkij észrevette, hogy arca jobb oldalán, közvetlenül az orra mellett, hatalmas véraláfutás éktelenkedik. Máskor oly pirospozsgás arca most egészségtelen, krétafehér volt, s nyakára a fülledt meleg éjszaka ellenére ócska csíkos sálat csavart. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy rövid távolléte alatt fölvette azt az undok szokást, hogy csámcsog, és a fogát szívja, amellett hangja is elváltozott, érdes és durva lett, végül tekintete gyáván, alattomosan járt ide-oda - akkor bátran kijelenthetjük, hogy Ivan Szaveljevics Varenuhára nem lehet ráismerni.

Volt még valami, ami nyugtalanította a gazdasági igazgatót, de hogy mi, azt maga sem tudta, bárhogyan erőltette is lázas agyát, bármily feszülten figyelte is Varenuhát. Azt azonban világosan látta, hogy a jól ismert adminisztrátor meg a jól ismert karosszék együttes látványában van valami visszás, szokatlan és természetellenes.

- No, végül is lefogtuk, megkötöztük, beraktuk a kocsiba - dünnyögte Varenuha, ki-kikandikálva újságja mögül, és tenyerével takargatva a kék foltot az arcán.

Rimszkij hirtelen kinyújtotta kezét, és miközben ujjaival játszin dobolt az asztalon, tenyerével gépiesen megnyomta a csengő gombját. Kővé meredt. A kihalt épületben okvetlenül hangos berregésnek kellett volna megszólalnia. De a jelzés nem szólalt meg, a villanycsengő gombja puhán, élettelenül süllyedt az asztal lapjába. A gomb halott volt, a csengő nem működött.

Rimszkij furfangja nem kerülte el Varenuha figyelmét. Megrázkódott, szemében gonosz, mérges tűz villant fel:

- Miért csöngettél?

- Csak úgy, megszokásból - válaszolta az igazgató, visszahúzta kezét, és bizonytalanul megkérdezte: - Mi az a kék folt az arcodon?

- A kocsi hirtelen kanyarodott, nekivágódtam a kilincsnek - válaszolta Varenuha, de nem nézett a szemébe.

"Hazudik!" - kiáltott fel gondolatban Rimszkij; s ekkor szeme kikerekedett a rémülettől, téboly világlott benne, úgy meredt a karosszék hátára.

A karosszék mögött két egymást keresztező árnyék vetődött a padlóra, az egyik erős, fekete, a másik híg, szürkés. Pontosan kirajzolódott a karosszék háta, hegyes, kurta lába, de a szék fölött a padlón nem jelent meg Varenuha árnyékfeje, s a széklábak között nem látszott az adminisztrátor lába.

"Nem vet árnyékot!" - üvöltött fel Rimszkij agya kétségbeesetten, és egész testében remegett.

Varenuha lopva hátrasandított, Rimszkij őrjöngő tekintetét követve, és észrevette, hogy titka kitudódott. Felállt - s felállt az igazgató is, egy lépést hátrált az asztaltól, aktatáskáját kezében fogva.

- Rájöttél, átkozott! Mindig is éles elméjű voltál - szólt Varenuha, közvetlen közelből az igazgató arcába vigyorogva, aztán egy ugrással az ajtónál termett, és gyorsan lehúzta az angol biztonsági zár gombját. Rimszkij kétségbeesetten nézett körül, a kerti ablakhoz hátrált, s a holdfényben fürdő ablaküveghez tapadva, meztelen leányzó arcát pillantotta meg, csupasz karja benyúlt a szellőztetőn, és az ablak alsó reteszét babrálta; a felső már nyitva volt.

Rimszkijnek úgy rémlett, hogy az íróasztali lámpa kialszik, az asztal félredől. Rémület jeges hulláma dermesztette meg, de szerencséjére erőt vett magán, nem esett el. Maradék erejéből éppen csak arra futotta, hogy súgja, ne kiáltsa:

- Segítség...

Varenuha az ajtót őrizte, fel-alá ugrándozva előtte; minden ugrással sokáig időzött a levegőben, és imbolyogva ringatózott. Horgas ujjaival Rimszkij felé kapdosott, sziszegett és cuppogott, az ablakbeli leányzó felé kacsingatva.

A leány nekibuzdult, vörös frizurás fejét bedugta a szellőztetőn, kinyújtotta kezét, amennyire csak bírta, körmével kaparászta az alsó reteszt, és rázta az ablakkeretet. Karja megnyúlt, mintha gumiból volna, és hullaszín-zöldre változott. Hullazöld ujjai végül is megragadták a retesz gombját, megforgatták, és az ablak kinyílt. Rimszkij halkan kiáltott, a falnak dőlt, és aktatáskáját pajzsul maga elé tartotta. Érezte: ütött a végórája.

Az ablak kitárult, de éjszakai hűvösség és hársillat helyett sírbolt- és pinceszag nyomult be. A hullalány az ablakpárkányra lépett. Rimszkij világosan látta mellén a hullafoltokat.

És ekkor váratlan, vidám kurjantás szelte át a levegőt. Lenn a kertben, a céllövölde mögötti alacsony épületben megszólalt a kakas - ott tartották ugyanis a műsorban szereplő idomított állatokat. És a nagytorkú kakas harsányan hirdette, hogy kelet felől közeledik a hajnal.

A leányzó arcát éktelen düh torzította el, Varenuha az ajtónál felvisított, és a levegőből a padlóra rogyott.

A kakas másodszor is megszólalt, a leány a fogát csattogtatta, vörös haja égnek meredt. A harmadik kakasszóra megfordult, és elrepült. És nyomában, felugorva és vízszintesen elnyúlva a levegőben, repülő amorettre^[55] emlékeztető mozdulattal, Varenuha is lassan kiszállt az ablakon, az íróasztal felett elrepülve.

A szobában egy galambősz aggastyán maradt, kinek fején egyetlen szál fekete haj sem volt található; az aggastyán, aki nemrég még Rimszkij volt, az ajtóhoz szaladt, benyomta a biztosítózárat, kitárta az ajtót, és rohanvást megindult a sötét folyosón. A fordulónál, ahol kiért a lépcsőházba, félelmében nyöszörögve kitapogatta a villanykapcsolót, és felkattantotta a lámpát. A lépcső kivilágosodott. A reszkető, rogyadozó aggastyán a lépcső tetején összecsuklott, mert úgy rémlett, Varenuha rázuhan, mint egy puha zsák.

Leszaladt a lépcsőn, s megpillantotta az éjjeliőrt, aki békésen szundított székén, a pénztár mellett, az előcsarnokban. Rimszkij lábujjhegyen lopakodott el mellette, és kisurrant a főkapun. Az utcán némiképp megkönnyebbült. Magához tért valamennyire, a fejéhez kapva meg tudta állapítani, hogy kalapját az irodában hagyta.

Mondanunk sem kell - nem ment vissza érte, hanem lihegve átszaladt a széles utcán a túlsó sarokra, ahol a mozi előtt bágyadt vöröses fény pislákolt. Egykettőre odaért, senki sem halászta el előle a taxit.

- A leningrádi gyorshoz, borravalóra számíthat - mondta a sofőrnek az aggastyán, szuszogva, szívét fogva.

- Garázsba megyek - vetette oda foghegyről a sofőr, és elfordult.

Rimszkij kinyitotta aktatáskáját, ötven rubelt vett ki belőle, és a nyitott elülső ablakon át odanyújtotta a sofőrnek.

Egy pillanattal később a zörgős pléhszekrény sebesen száguldott végig a Szadovoje Kolcón. Az utas - az ülésen zötykölődve - a visszapillantó tükörben hol a sofőr örömtől csillogó, hol meg a saját tébolyult szemét láthatta.

A pályaudvar előtt Rimszkij kiugrott a taxiból, és az útjába kerülő első fehér kötényes, számtáblás embernek odakiáltott:

- Egy darab első osztály, adok harmincat - s bankókat szedett elő aktatáskájából, markába gyűrögette. - Ha nincs első, vegyél másodikat, ha az sincs, fapadosat!

A számtáblás ember felnézett a pályaudvari óra világító számlapjára, és kitépte Rimszkij kezéből a bankjegyeket.

Öt perccel ezután a pályaudvar üvegkupolája alól kirobogott a leningrádi gyors, és eltűnt az éji homályban. Vele együtt eltűnt Rimszkij is.

Nem nehéz kitalálni, hogy a vörös képű, kövér ember, aki az elmeklinika 119-es szobájába került, Nyikanor Ivanovics Boszoj volt.

Mielőtt Sztravinszkij professzor osztályára került, előbb még egy másik helyet is megjárt. Erről a másik helyről azonban nemigen maradtak benyomásai. Csak egy szekrényre, íróasztalra, kanapéra emlékezett.

Szeme előtt tüzes karikák ugráltak, vér tolult agyába a nagy izgalmaktól. Azon a bizonyos helyen megpróbáltak vele szót érteni, de a párbeszéd valahogy zavarosra, furcsára sikeredett - pontosabban: egyáltalában nem sikerült.

Az első kérdés, amelyet Nyikanor Ivanovicshoz intéztek, a következőképpen hangzott:

- Ön Nyikanor Ivanovics Boszoj, a Szadovaja utca 302/B. számú ház lakóbizottságának elnöke?

Mire Nyikanor Ivanovics félelmetes hahotára fakadt, és szó szerint így felelt:

- Nyikanornak Nyikanor vagyok, ez tagadhatatlan! De az ördögbe is, miféle elnök vagyok én?

- Hogy érti ezt? - kérdezték szigorúan hunyorogva.

- Úgy értem - hangzott Nyikanor Ivanovics válasza -, hogy ha én igazi elnök volnék, akkor azonnal észre kellett volna vennem, hogy a gonosszal van dolgom! Mert kérem, ki lehetne más? A cvikkere repedt, rongy a ruhája, hogy is adnának külföldi mellé ilyen tolmácsot?

- Kiről beszél?

- Korovjovról! - válaszolta Nyikanor Ivanovics harsányan. - Bevette magát az ötvenes számú lakásba. Tessék följegyezni: Korovjov! Azonnal el kell fogni. Hatos számú kapu, tessék fölírni. Ott van.

- Honnan szerezte a valutát? - tudakolták Nyikanor Ivanovicstól bensőséges érdeklődéssel.

- Isten szeme mindent lát - válaszolta Nyikanor Ivanovics. - És én is hamarosan az ő ítélőszéke elé kerülök. Soha életemben nem volt a kezemben valuta, azt se tudom, mi fán terem. Isten megbüntet a vétkemért - folytatta megrendülve, ingét hol ki-, hol begombolta, és közben minduntalan keresztet vetett. - Igen, elfogadtam tőle, de a mi pénzünkben, szovjet rubelekben! Nem tagadom, megesett máskor is, hogy pénzt fogadtam el a bejelentkezésért, megesik az ilyesmi. Prolezsnyev, a titkárunk, az is jó firma! Mondjuk ki kereken, mind egy szálig tolvajok a házkezelőségen... De valutát, azt nem fogadtam el!

A felszólításra, hogy ne játssza a hülyét, hanem mondja el, hogyan kerültek a dollárok a szellőztetőbe, Nyikanor Ivanovics letérdelt, és előre-hátra hajladozva úgy eltátotta a száját, mintha el akarna nyelni egy parkettakockát.

- Esküszöm mindenre, ami szent! - üvöltötte. - Ha akarják, földet eszem, de valutát, azt nem fogadtam el! Korovjov pedig maga az ördög!

A legnagyobb béketűrésnek is egyszer vége szakad, és az asztalnál ülők immáron emelt hangon figyelmeztették Nyikanor Ivanovicsot: legfőbb ideje, hogy emberi nyelven kezdjen beszélni.

Ám ekkor a szekrényes-íróasztalos-kanapés szobát Nyikanor Ivanovics félelmetes üvöltözése töltötte be:

- Ott van, ott van a szekrény mögött! Ott vigyorog! Orrán a csíptetője... Fogják el! Füstöljék ki tömjénnel a helyiséget!

Minden csepp vér kiszaladt Nyikanor Ivanovics arcából. Reszketve hányta a keresztet a levegőbe, az ajtóhoz szaladt, majd vissza, hangosan imádkozott, s végül zagyvaságokat hadart összevissza.

Ekkor belátták, hogy Nyikanor Ivanovics jelenlegi állapotában semmiféle párbeszédre nem alkalmas. Kivezették, s elhelyezték egy külön szobában, ahol kissé elcsöndesedett, s már csak hüppögve imádkozott.

Természetesen kiszálltak a Szadovajára, és átvizsgálták az ötvenes számú lakást. De ott nem találtak semmiféle Korovjovot, és a házban sem látta senki, nem is hallottak semmiféle Korovjovról. A lakás, amelyet az elhalálozott Berlioz és a Jaltába távozott Lihogyejev közösen béreltek, üresen állt, Berlioz dolgozószobájában a szekrényeken ott függtek teljes épségben a pecsétek, senki sem tört fel semmit. Ezzel tehát eltávoztak a Szadovajáról, magukkal vive a lesújtott, elképedt Prolezsnyevet, a házkezelőség titkárát.

Estére Nyikanor Ivanovicsot beszállították Sztravinszkij klinikájára, ahol is annyira nyugtalanul viselkedett, hogy kénytelenek voltak beadni neki egy Sztravinszkij előírta injekciót. Csak éjféltájban aludt el a 119-es szobában, időnként halk, fájdalmas nyögést hallatva.

De álma hovatovább egyre nyugodtabbá vált. Már nem nyöszörgött, nem forgolódott, könnyen, egyenletesen lélegzett; magára hagyták.

Nyikanor Ivanovics ekkor álmot látott, amelynek alapját kétségkívül aznapi élményei szolgáltatták. Azzal kezdődött, hogy holmi aranytrombitás férfiak ünnepélyesen odavezetik egy óriási, fényesre lakkozott kapuhoz. A kapu előtt tussal fogadják Nyikanor Ivanovicsot, aztán derűsen zengő basszus hang szólal meg a magasságos mennyekből:

- Köszöntjük, Nyikanor Ivanovics! Adja ide a valutát!

Nyikanor Ivanovics szerfölött meglepődött, amikor fekete hangszórót pillantott meg a feje fölött.

Ezután minden átmenet nélkül színházteremben találta magát. Az aranyozott mennyezetről kristálycsillárok világítottak, oldalról pedig kétégős falikarok. Minden szabályszerűen olyan volt, mint egy kisméretű, de igen elegáns színházban. Ott volt a színpad is, a bársonyfüggöny összehúzva, a sötét meggyszínű alapra felnagyított arany tízrubelesek voltak hímezve, mint megannyi csillag. Volt súgólyuk - sőt közönséget is látott Nyikanor Ivanovics, de nagyon meglepte, hogy ez a közönség teljesen egynemű - csupa férfiból áll, és hogy, hogy nem, valamennyinek szakálla van. Megütközve állapította meg továbbá, hogy a színházban nincs se szék, se zsöllye, a szakállas közönség a gyönyörűen kifényesített, síkos padlón foglal helyet.

Nyikanor Ivanovicsot zavarba hozta a nagy társaság. Egy ideig ide-oda toporgott, aztán követte a többiek példáját, és ő is helyet foglalt törökülésben a parketten, egy nagydarab vörös szakállú ember meg egy sápadt szőrmók között. Az ott ülők közül senki sem vetett ügyet az újonnan érkezett nézőre.

Ekkor megszólalt a csengő, a csillárok kialudtak, a függöny kettévált, és előtűnt a megvilágított színpad, egyszerű fekete bársonyfüggöny hátterével, előtte karosszék, kis asztal, s az asztalon aranycsengő.

A színfalak közül simára borotvált, kellemes, csinos arcú szmokingos fiatal színész lépett ki, haja oldalt elválasztva simult koponyájához. A közönség megélénkült, mindenki a színpad felé fordult. A színész a súgólyukhoz lépett, kezét dörzsölgette.

- Ülnek? - kérdezte kellemes bariton hangon, és lemosolygott a közönségre.

- Ülünk, ülünk... - válaszolták kórusban a teremből tenor meg basszus hangok.

- Hm... - csodálkozott a színész. - Hogyhogy nem unják? Nem értem! A rendes emberek most az utcán járkálnak, élvezik a tavaszi napsütést, a meleget, maguk pedig itt kuporognak a padlón a fülledt teremben. Hát igazán olyan érdekes ez a műsor? Különben - fejezte be bölcselkedve - az ízlések különbözők!

Ezután hangot váltott, vidáman, sokat ígérően bejelentette:

- Műsorunk következő száma: Nyikanor Ivanovics Boszoj lakóbizottsági elnök, diétás étkezde vezetője. Kérjük Nyikanor Ivanovicsot!

Bejelentésére az egész terem tapsolni kezdett. Nyikanor Ivanovics hüledezve düllesztette ki szemét, a konferanszié pedig szemét tenyerével ernyőzve a lámpafény ellen, megkereste s megtalálta őt tekintetével a padlón ülők között, és barátságosan intett, jöjjön fel a színpadra. Nyikanor Ivanovics maga sem tudta, hogyan került fel oda. Szemét elvakította a lentről meg elölről beléhasító színes reflektorfény, s a terem a közönséggel együtt eltűnt a sötétségben.

- Nos, igen tisztelt Nyikanor Ivanovics - fordult hozzá szívélyesen a fiatal színész: - Járjon elöl jó példával, adja be a valutát!

Néma csend. Nyikanor Ivanovics nagyot lélegzett, s halkan megszólalt:

- Esküszöm az élő istenre, hogy...

De még jóformán ki sem ejthette e szavakat, s az egész terem felháborodott ordítozásban tört ki. Nyikanor Ivanovics zavartan elhallgatott.

- Ha jól értettem - szólalt meg ismét a konferanszié -, istenre akart megesküdni, hogy nincs valutája? - És szánakozva nézett Nyikanor Ivanovicsra.

- Igenis kérem, nincsen - válaszolta Nyikanor Ivanovics.

- Úgy - szögezte le a színész. - Akkor hát bocsásson meg egy indiszkrét kérdést: honnét került négyszáz dollár annak a lakásnak az illemhelyére, amely lakásnak egyedüli bérlője ön a tisztelt hitvesével?

- Odavarázsolták! - szólalt fel valaki a sötét nézőtérről, nyilvánvalóan ironikus célzattal.

- Igenis, kérem, odavarázsolták! - válaszolta Nyikanor Ivanovics gyámoltalanul, szavát félig a színészhez, félig a sötét nézőtér felé intézve, és magyarázatul még hozzáfűzte: - A gonosz csempészte oda, mármint a pepita tolmács.

A terem ismét felhördült. Amikor csend lett, a színész újra megszólalt:

- Tessék, miféle Lafontaine-meséket^[56] kell nekem itt végighallgatnom. Még hogy odacsempésztek négyszáz dollárt! Önök itt mindnyájan valutázók, felteszem önöknek a kérdést, úgy is mint szakembereknek: elképzelhető-e az efféle?

- Mi nem vagyunk valutázók - hallatszott néhány méltatlankodó hang a közönségből -, de ez elképzelhetetlen!

- Teljes mértékben csatlakozom a véleményhez - jelentette ki határozottan a színész. - Felteszem a következő kérdést: mit szokás becsempészni?

- Csecsemőt! - kiáltotta valaki a nézőtérről.

- Úgy van, helyes a válasz - erősítette meg a műsorvezető. - Gyermeket, névtelen levelet, proklamációt, pokolgépet, még sok minden egyebet lehet mások lakására odacsempészni, de négyszáz dollárt senki sem fog csak úgy odacsempészni, ilyen idióta nincs a világon. - Nyikanor Ivanovicshoz fordult, és bánatosan, szemrehányóan hozzátette: - Csalódtam önben, Nyikanor Ivanovics, pedig önben volt minden bizalmam. A száma ezek szerint nem sikerült.

A teremben többen kifütyülték Nyikanor Ivanovicsot.

- Valutázó! - kiáltotta valaki. - Az ilyen alakok miatt szenvedünk mi, ártatlanok!

- Ne ócsárolják - mondta engedékenyen a konferanszié. - Majd megbánja. - És könnyben úszó kék szemét Nyikanor Ivanovicsra fordítva, hozzátette: - No, menjen szépen a helyére, Nyikanor Ivanovics. - Ezek után megrázta a csengettyűjét, és hangosan bejelentette:

- Szünet, imposztorok!

Nyikanor Ivanovics, aki ilyeténképpen önmaga legnagyobb ámulatára egy színházi program szereplőjévé lett, ismét ott találta magát helyén, a padlón. Álmában úgy rémlett, hogy a teremre sötétség borul, és a falon vörös fénybetűk gyúlnak ki: "Szolgáltassátok be a valutát!" Aztán megint széthúzódott a függöny, és a konferanszié megállt a súgólyuk előtt:

- Kérem Szergej Gerardovics Duncsilt, fáradjon fel a színpadra!

Az ötvenéves forma, jóképű, de erősen elhanyagolt külsejű Duncsil szót fogadott a felhívásnak. A konferanszié a következő szavakkal fordult hozzá:

- Ön másfél hónapja ül itt, Szergej Gerardovics, és makacsul megtagadja az önnél maradt valuta beszolgáltatását, holott a hazának szüksége van rá, ön pedig amúgy sem tud vele mit kezdeni. Maga intelligens ember, mindezt pontosan megérti, mégsem hajlandó változtatni az álláspontján.

- Sajnos, semmit sem tehetek, mert nincs több valutám - válaszolta Duncsil nyugodtan.

- Nincsenek legalább briliánsai? - érdeklődött a színész.

- Nem, briliánsaim sincsenek.

A színész lecsüggesztette fejét, töprengésbe merült, aztán tapsolt. A színfalak mögül éltes dáma lépett ki a színpadra, divatosan volt öltözve, vagyis gallértalan kabátot, parányi kalapot viselt. Izgatottnak látszott, de Duncsil szemrebbenés nélkül tekintett rá.

- Ki ez a hölgy? - kérdezte tőle a konferanszié.

- A feleségem - válaszolta önérzetesen Duncsil, és némiképp viszolyogva nézett a hölgy feltűnően hosszú nyakára.

- Azért fárasztottuk ide, asszonyom, hogy megkérdezzük: maradt-e kedves férje urának még valutája?

- Nem, akkor mindent beadott - válaszolta Duncsilné asszony idegesen.

- Úgy - mondta a színész. - Mit csináljunk: ha beadta, hát beadta. És ha ez így van, akkor haladéktalanul meg kell válnunk Szergej Gerardovicstól. Nincs más hátra. Ha úgy tetszik, elhagyhatja a színházat, Szergej Gerardovics - szólt fejedelmi gesztussal a konferanszié.

Duncsil nyugodtan, méltóságteljesen megfordult, és megindult a színfalak felé. De a konferanszié megállította.

- Egy pillanat! Szeretném, ha búcsúzóul még megnézné egy műsorszámunkat! - És újra összeverte a tenyerét.

A hátsó fekete bársonyfüggöny kettévált, és báli ruhás, szép fiatal hölgy lépett ki a színpadra; kezében kicsiny aranytálca, a tálcán selyemszalaggal átkötött vaskos csomag meg egy csodálatos briliáns nyakék, amelyből mindenfelé kék, sárga, vörös tüzek villództak.

Duncsil egy lépést hátrált, arca elsápadt. A teremben senki se pisszent.

- Tizennyolcezer dollár, és egy negyvenezer aranyrubel értékű kollié^[57] - hirdette ki ünnepélyesen a konferanszié. - Ezt őrizte Szergej Gerardovics Harkov városában, szeretője lakásán. Szeretettel üdvözöljük körünkben ezt a hölgyet, Ida Herkulanovna Vorszot, aki volt szíves segítségünkre lenni e tüneményes, ámde magánszemély kezében teljességgel értéktelen kincsek földerítésében. Fogadja őszinte hálánk kifejezését, Ida Herkulanovna.

A szépséges hölgy mosolyogva villantotta ki gyöngyfogát, és dús szempillája halkan rebbent.

A színész most ismét Duncsilhoz fordult:

- Az ön tiszteletet parancsoló álarca mögött harácsoló pók, hazug, képmutató fráter rejlik. Másfél hónapon át mindenkit az orránál fogva vezetett a bárgyú makacsságával. Most kotródjék haza: legyen büntetése az a pokol, amellyé hitvese majd otthonát teszi.

Duncsil megtántorodott, kis híján összeesett, de szolgálatkész kezek elkapták. Ekkor a meggyvörös bársonyfüggöny összezárult, és elfödte szem elől a színpadot a rajta ágálókkal együtt.

A termet őrjöngő tapsorkán rázta meg. Nyikanor Ivanovicsnak már-már úgy rémlett, még a csillárokban is táncol a fény. Mikor aztán a függöny újra kettévált, a színpadon nem volt senki, csak a színész-konferanszié, akit ugyanolyan viharos tapssal köszöntött a terem. A színész meghajolt, majd így folytatta konferanszát:

- Duncsil személyében tipikus szamarat mutattunk be önöknek, kedves közönségünk. Amint már tegnap volt szerencsém elmagyarázni, a valutarejtegetés a legnagyobb szamárság. Hiszen a valutát soha senki, semmilyen körülmények között nem használhatja fel! Vegyük például ezt a Duncsilt. Magas a fizetése, mindent megengedhet magának. Gyönyörű lakása van, felesége, szép szeretője. De neki ez nem elég! Ahelyett, hogy békén, nyugodtan élne, beszolgáltatná a dollárjait meg a brilljeit, és a feje se fájna, ez a kapzsi marha végül is elérte, hogy ország-világ előtt leleplezték, és ráadásul még családi slamasztikába is jutott. Nos tehát, ki akarja beszolgáltatni a birtokában lévő valutát? Senki sem jelentkezik? Ebben az esetben folytatjuk műsorunkat. Következő számunk Szavva Potapovics Kuroleszov, a neves drámai színész, akit azért hívtunk meg, hogy részleteket szavaljon nekünk Puskin Fukar lovag-jából.

Az említett Kuroleszov pillanatnyi késlekedés nélkül megjelent a színpadon. Tekintélyes külsejű, borotvált arcú, délceg férfiú volt, frakkban, fehér nyakkendővel. Minden bevezetés nélkül komor képet vágott, összevonta szemöldökét, és az aranycsengettyűre sandítva, emelkedett hangon szavalni kezdett:

- Mint szilaj ifjú, ki epedve várja, hogy újra lássa ágyasát...[58]

És Kuroleszov sok-sok csúnya dolgot mondott el önmagáról. Nyikanor Ivanovics füle hallatára azt is megvallotta, hogy egy boldogtalan özvegyasszony fél napig térdelt ablaka előtt az esőben, de ez sem indította meg szőrös szívét.

Nyikanor Ivanovics mindaddig, amíg azt az álmot nem látta, mit sem tudott Puskin költői munkásságáról, ám őt magát jól ismerte, és naponta többször ejtett olyan mondatokat, mint: "Hát a lakbért Puskin fogja kifizetni?", vagy: "A lépcsőházban az új villanykörtét Puskin csavarta be?", meg: "Petróleumot ki vesz? Talán Puskin?"

Most, hogy egyik művével megismerkedett, Nyikanor Ivanovics elszontyolodott, mert elképzelte az özvegyet porontyaival, amint vinnyogva fetreng az esőben Kuroleszov ablaka alatt. "Micsoda alak ez a Kuroleszov!" - gondolta hüledezve.

A színész pedig egyre emeltebb hangon szavalt, és végképp zavarba ejtette Nyikanor Ivanovicsot, mert hirtelen megszólított olyan személyeket, akik nem is voltak jelen a színpadon, aztán még válaszolt is maga-magának a távollévő helyett, miközben magát hol hercegnek, hol bárónak, hol apának, hol fiúnak szólította, hol tegeződve, hol meg magázódva.

Csak egyet értett meg az egészből, hogy Kuroleszov gyalázatos halállal múlt ki; előbb azt üvöltötte: "A kulcs! Hol van a kulcs, a kulcs!" - aztán hörögve összerogyott, és óvatosan letépte magáról nyakkendőjét.

Miután meghalt, szépen felállt, leporolta frakkpantallóját, kényszeredett mosollyal meghajolt, és gyér tapsok kíséretében eltávozott. A konferanszié pedig a következőket fűzte hozzá:

- Puskin Fukar lovag-ját hallottuk tehát Szavva Potapovics Kuroleszov kiváló tolmácsolásában. Ez a lovag abban bízott, hogy nimfák enyelgő hada sereglik hozzá, és még sok efféle kellemes kaland éri. Ámde, amint látják, mindebből semmi sem lett, semmiféle nimfák nem enyelegtek vele, múzsák dala sem dicsőítette, kastélyt sem rakatott, hanem éppen ellenkezőleg, rút halálát lelte, elvitte az ördög, megütötte a guta a brillel meg valutával telerakott kufferén. Figyelmeztetem önöket, hogy hasonló sors vagy még ennél is rosszabb fogja önöket is utolérni, ha nem szolgáltatják be a valutát!

Puskin költeménye tette-e ilyen hatást, vagy a konferanszié prózai szavai - elég az hozzá, a teremből egyszer csak felszólt valaki:

- Beszolgáltatom!

- Tessék parancsolni felfáradni a színpadra - invitálta a konferanszié a félénk hang tulajdonosát, s fürkészve tekintett le a sötét nézőtérre.

Cingár, szőke polgártárs jelent meg a színpadon, borostás arcáról ítélve mintegy három hete nem borotválkozott.

- Bocsánat, szabad a nevét? - kérdezte a konferanszié.

- Kanavkin, Nyikolaj - válaszolt halkan a borostás.

- Nagyon örvendek, Kanavkin polgártárs. Nos tehát?...

- Beszolgáltatom - rebegte Kanavkin.

- Mennyi?

- Ezer dollár, húsz arany tízrubeles.

- Bravó! Több nincs?

A konferanszié mélyen Kanavkin szemébe nézett, Nyikanor Ivanovicsnak határozottan úgy rémlett, hogy a színész szeme sugárzást bocsát ki, s e sugarak miként a röntgensugár, egyenest Kanavkin lelkébe fúródnak. A teremben ülők lélegzetüket is visszafojtották.

- Elhiszem! - kiáltott fel végül a konferanszié, és eloltotta tekintetét. - Elhiszem! Ezek a szemek nem hazudnak! Hányszor elmagyaráztam már önöknek, hogy legfőbb tévedésük: alábecsülik a szem jelentőségét! Értsék meg végre, hogy a nyelv elleplezheti az igazságot, de a szem soha. Váratlan kérdést kapnak; meg se rezzennek, egyetlen pillanat alatt tájékozódnak, és tudják, mit kell válaszolni, hogy eltitkolják az igazat; meggyőzően adják elő, és egyetlen arcizmuk sem rándul meg, de hajh a kérdés által felbolygatott igazság a lélek legmélyéről egy pillanatra a szemekbe szökken, és mindennek vége. Megfogták!

E lelkesen előadott s fölöttébb meggyőző előadás után a konferanszié bensőségesen megtudakolta Kanavkintól:

- És hol rejtette el?

- A nagynénikémnél, Porohovnyikovánál, a Precsisztyenkán.

- Á, megálljon csak... Klavgyija Iljinyisna Porohovnyikova, ugyebár?

- Igen, ő az.

- Ahá, igen, igen, már tudom! Olyan csinos kis családi ház, előtte kert, ugye? Hogyne, hogyne, ismerem! És hová dugta?

- A pincébe, egy kekszes dobozba...

A konferanszié összecsapta a kezét.

- Hallottak már ilyet? Hiszen ott átnedvesedik, megpenészedik! Hát lehet ilyen emberekre valutát bízni? Szavamra, olyanok, mint a gyerekek!

Kanavkin maga is belátta, hogy megbocsáthatatlan hanyagságot követett el, bűnbánóan lehorgasztotta szőke fejét.

- A pénzt - folytatta a konferanszié - az Állami Bankban kell tárolni, erre a célra alkalmas, száraz és gondosan őrzött helyiségekben, nem holmi nyirkos pincékben, ahol a patkányok is hozzáférkőzhetnek. Komolyan mondom, pirulok magáért, Kanavkin, elvégre maga felnőtt ember!

Kanavkin majd elsüllyedt szégyenében, s zavartan piszkálta zakója szegélyét. Röstelkedése láttán a konferanszié is megenyhült.

- No jó, felejtsük el a múltat... - Majd váratlan fordulattal így folytatta: - Igaz is, ha már erről beszélünk... hogy ne menjen hiába a kocsi... ugye, a nagynénjének is van valamije?

Kanavkin nem várta ezt a kérdést; összerezzent, és a színházban síri csend támadt.

- Ejnye, ejnye, Kanavkin - szólt rá a konferanszié enyelgő szemrehányással. - És én dicsértem az őszinteségét! Most meg, miért, miért se, egyszer csak megcövekeli magát. Nincs ennek semmi értelme, Kanavkin! Épp az imént beszéltünk a szemekről. Hiszen világos, hogy a nénikének is van valutája. Hát akkor minek húzza az időt?

- Van! - kurjantott Kanavkin legényesen.

- Bravó, Kanavkin! - dicsérte a konferanszié.

- Bravó! - bődült el a közönség.

Mikor a terem elcsöndesedett, a konferanszié gratulált Kanavkinnak, megszorította a kezét, felajánlotta, hogy autón hazaviteti a lakására, a városba, és meghagyta valakinek a kulisszák mögött, hogy ugyanazzal a kocsival menjen el a nagynéniért, és vigye el a női színházban folyó előadásra.

- Igaz is, még meg akartam kérdezni: nem említette a nénikéje, hogy hová dugta a holmit? - tudakolta a konferanszié, miközben cigarettával kínálta Kanavkint, és előzékenyen gyufát sercentett. Kanavkin rágyújtott, és csüggedt, lemondó mosollyal rázta meg a fejét.

- Persze, elhiszem - sóhajtott a színész. - Az a vén satrafa nemhogy az unokaöccsének, még az öreg ördögnek sem árulná el. Nos, majd megpróbáljuk fölkelteni benne az emberi érzést. Talán még nem sorvadt el minden húr abban az uzsoráslelkében. Minden jót, Kanavkin!

A boldog Kanavkin eltávozott. A konferanszié megkérdezte, nincs-e még valaki, aki be akarná szolgáltatni a valutáját, de kérdésére néma csend volt a válasz. A konferanszié vállat vont:

- Szavamra, csudabogarak! - Azzal eltűnt szem elől, eltakarta a függöny.

A csillárok kialudtak, egy ideig sötétség honolt a teremben; valahol érces tenor énekelt:

- Arany hever ott nagy halom, és mind az én tulajdonom...[59]

Valahol néhány tenyér összeverődött.

- A női színházban egy hölgyike most szolgáltatja be a valutáját - szólalt meg váratlanul Nyikanor Ivanovics vörös szakállú szomszédja. Aztán sóhajtva hozzátette: - Bezzeg, ha a ludaim nem volnának! Mert tudja meg, jó ember, énnekem remek libafalkám van Lianozovóban. Attól félek, halomra döglenek otthon nélkülem. Mert a lúd kényes jószág, gondos ápolást igényel... Hej, ha a ludaim nem volnának! Puskinnal engem ugyan el nem bolondítanának - s ismét szívet tépően sóhajtott.

Ekkor kivilágosodott a terem, és Nyikanor Ivanovics azt álmodta, hogy valamennyi ajtón fehér sipkás szakácsok özönlenek be, kezükben merőkanál. A kukták hatalmas üstben levest, teknőkben fölszeletelt fekete kenyeret hoztak. A nézők megélénkültek. A szakácsok jókedvűen sürögtek a teremben, csajkába merték a levest, és kiosztották a kenyeret.

- Ebédeljetek, fiúk - kiáltották vígan -, és adjátok be a valutát! Mi a fenének ültök itten? Érdemes ezért a szamárságért? Mennétek haza, oszt ehetnétek, ihatnátok kedvetek szerint!

- Te például miért vagy itt, öregapám? - fordult egyenesen Nyikanor Ivanovicshoz egy vörös tarkójú, kövér szakács, miközben csajkát nyújtott oda neki; a híg lötyedékben egyetlen árva káposztalevél úszkált.

- Énnekem nincsen, nincsen! - bődült el Nyikanor Ivanovics félelmetes hangon. - Nincs, ha mondom!

- Nincs? - ordította a szakács fenyegetően. - Nincs? - ismételte gyengéd női hangon. - Nincs, nincs - mormolta csitítóan, és átváltozott Praszkovja Fjodorovna felcsernővé.

Praszkovja Fjodorovna gyengéden megrázogatta az álmában felnyögő Nyikanor Ivanovicsot a vállánál fogva. A szakácsok eltűntek, a színházat színpadostul, függönyöstül elnyelte a föld. Nyikanor Ivanovics könnyein át megpillantotta kórházi szobáját, és két fehér köpenyest, ezek azonban nem jókedvű szakácsok voltak, akik a leves mellé jó tanácsot osztottak az embereknek, hanem orvosok; és mellettük továbbra is ott állt Praszkovja Fjodorovna, de kezében nem csajkát fogott, hanem gézzel letakart tányért, rajta injekciós fecskendő.

- Miféle dolog ez! - méltatlankodott Nyikanor Ivanovics, mialatt beadták neki az injekciót. - Hisz mondom, hogy nincs! Adja be Puskin a valutáját, énnekem nincsen!

- Jó, jó, elhisszük - csitította a jólelkű Praszkovja Fjodorovna. - Ahol nincs, ott ne keress.

Nyikanor Ivanovics az injekciótól megnyugodott, újra elaludt, ezúttal már álomtalanul.

Kiáltozásával azonban szorongása átterjedt a 120-as szobára, ahol a beteg fölébredt, és a fejét reklamálta, majd a 118-asra, ahol az ismeretlen Mester kezét tördelve, riadozva és bánatosan nézett fel a holdra, visszaemlékezvén élete utolsó, keserű őszi éjszakájára, az ajtó alól kiszüremkedő fénysávra meg szerelme leomló hajfürtjeire.

A 118-as szobából a nyugtalanság az erkélyen átszivárgott Ivanhoz; ő is felébredt, és sírva fakadt.

Ám az orvos hamarosan lecsillapította a riadozó elmeháborodottakat, s a betegeket egymás után elnyomta az álom. Ivan utolsónak aludt el, amikor már a hajnal derengett a folyó felett. A gyógyszer hatása egész testében szétterjedt, a nyugalom úgy áradt feléje, mint a hullám, amely elborítja egész valóját. Teste könnyű lett, fejét az álom langyos szellője birizgálta. Elaludt, s az utolsó, amit még hallott, a madarak hajnal előtti csivitelése volt az erdőn. De a madarak hamarosan elhallgattak, és Ivan azt álmodta, hogy a nap már délutánba hajlott a Koponyahegy fölött, amely hegyet kettős őrlánc vette körül...

A nap már délutánba hajlott a Koponyahegy fölött, amely hegyet kettős őrlánc vette körül.

Az a lovassági ala, amely déltájban a prokurátor útját keresztezte, ügetve kiérkezett a város hebroni kapujához. Útja elő volt készítve. A kappadókiai cohors gyalogosai félreszorították a sokaságot, a tevéket, öszvéreket, és a lovasság égig érő fehér poroszlopot kavarva, kiért a keresztútra, ahol két út metszette egymást: a délnek, Béthfagéba vezető meg az északnyugati irányba haladó jaffai út. A lovassági csapat az északnyugati úton indult el. A kappadókiai katonák ezt az utat is szegélyezték, és idején lekergették róla az ünnepre Jerusalaimba igyekvő karavánokat. A kappadókiaiak mögött zarándokok tolongtak, elhagyván hevenyészve felütött csíkos sátraikat. Egy kilométernyi út után az ala megelőzte a Villámlégió második cohorsát, és egy további kilométer után elsőnek érkezett meg a Koponyahegy lábához. Ott a katonák leszálltak a nyeregből. A parancsnok szakaszokra osztotta az alát, s ezek körülvették a halmot, csupán egyetlen feljárót hagyva szabadon a jaffai út felől.

Kisvártatva odaérkezett a második cohors is, egy darabbal feljebb ment a hegyen, s ott második kordont alkotott.

Végül megjött a Patkányölő Marcus parancsnokolta centuria is. Két láncra oszolva vonult az út két oldalán, és a két lánc között, a titkos őrség kíséretében, szekéren hozták a három elítéltet, mindháromnak a nyakában fehér tábla, rajta felirat - "lator és lázadó" - két nyelven, arameusul és görögül.

A halálraítéltek szekere mögött más szekerek jöttek, megrakva frissen gyalult keresztrudas oszlopokkal, kötéllel, ásóval, vödörrel, fejszével. Hat hóhér is ült a szekereken. Mögöttük lóháton Marcus, a centurio, a jerusalaimi templomőrség parancsnoka, meg az a csuklyás férfi, akivel Pilátus rövid ideig a palota elsötétített szobájában tanácskozott. A menetet ismét katonai őrség zárta le, s amögött már a kíváncsi tömeg következett, mintegy kétezren, akiket nem riasztott el a pokoli hőség, és mindenáron szemtanúi akartak lenni az érdekes látványnak. Hozzájuk csatlakoztak most már a zarándokok is, akiket akadálytalanul odaengedtek a menet végére. A menetet kikiáltók kísérték, újra meg újra kihirdették azt, amit Pilátus délben közhírré tett. Így vonult fel a menet a Koponyahegyre.

A lovassági ala mindenkit átengedett, ám a második láncot alkotó második centuria már csak azokat engedte át, akiknek valami közük volt az ítélet végrehajtásához, azután pedig gyors hadmozdulatokkal szétterelte a sokaságot a hegy lába körül, úgyhogy most felülről a gyalogság, alulról pedig a lovasság kordonja fogta közre a tömeget, amely így a gyalogosok gyér lánca között végignézhette a kivégzést.

Amíg a hosszú menet felért a hegyre, elmúlt több mint három óra, a nap már alábbhanyatlott a Koponyahegy fölött, de a hőség még tikkasztóan perzselt, mindkét őrlánc katonái iszonyúan szenvedtek tőle, agyonunták magukat, és lelkük mélyén átkozták a három latort, minél gyorsabb halált kívánva nekik.

Az ala kis termetű szír parancsnoka - homlokán veríték gyöngyözött, fehér inge sötétlett a hátán az izzadságtól - a hegy lábánál állt, közvetlenül a nyitva hagyott feljáró mellett; minduntalan oda-odalépett az első szakasznál elhelyezett bőrcsöbörhöz, tenyerével vizet merített belőle, ivott, és megnedvesítette turbánját. Ettől kissé megkönnyebbülvén, visszament a helyére, és ismét fel-alá járkált a tetőre vezető poros úton. Hosszú kardja olykor koppanva ütődött fűzött bőrcsizmájához. Katonáinak példát akart mutatni szívósságával, de megsajnálta őket, és megengedte, hogy földbe szúrt pikáikból gúlát formáljanak, s arra rádobják fehér köpönyegüket. E hevenyészett sátrakban kerestek menedéket a szíriai lovasok a kérlelhetetlenül tűző nap sugarai elől. A vödrök gyorsan kiürültek, a szakaszokból felváltva mentek vízért a hegy alatti vágásba, ahol csenevész eperfák híg árnyékában végnapjait élte a rekkenő hőségben egy zavaros vizű kis csermely. Ott álldogáltak a békésen pihenő lovakat kötőféken tartó lovászok is, az imbolygó árnyékot keresve.

Érthető, hogy a katonák eltikkadtak, és átkozták a latrokat. A helytartó aggodalma, hogy a kivégzés ideje alatt zavargás támadhat a gyűlöletes Jerusalaimban, szerencsére nem vált valóra. És amikor az ítélet végrehajtásának negyedik órája is már vége felé járt, a két őrlánc - a gyalogos meg a lovassági - közt, a hegy lábánál, minden várakozás ellenére, már az égvilágon senki sem maradt. A nap heve visszakergette a sokaságot Jerusalaimba. A két római centuria kordonjai között csupán két kutya lebzselt, nem tudni, kihez tartoztak, és hogyan kerültek oda. De azokat is eltikkasztotta a hőség, nyelvüklógatva, lihegve hasaltak a földön, ügyet sem vetettek a zöld hátú gyíkokra, az egyedüli élőlényekre, amelyek nem féltek a naptól, és fürgén siklottak ide-oda a felhevült kövek meg a szúrós, tövises kúszónövények közt.

Senki sem tett tehát kísérletet az elítéltek kiszabadítására, sem a katonasággal elárasztott városban, sem idefenn a körülkerített hegyen; a tömeg visszaszivárgott a városba, mert a kivégzésben igazán nem volt semmi látványos, benn Jerusalaimban pedig már folytak az előkészületek az estével kezdődő Pászka ünnepére.

A második láncot alkotó római gyalogság még jobban szenvedett, mint a lovasság. Patkányölő centurio csak annyit engedett meg katonáinak, hogy levegyék sisakjukat, és vizes kendőt kössenek fejükre, de egyébként úgy rendelkezett, hogy állva kell őrködniök, kezükben lándzsa. Ő maga ugyanolyan fehér kendővel - de nem vizessel, hanem szárazzal - a fején, a hóhérok csoportja körül sündörgött, nem vette le még az inge fölött viselt ezüstoroszlánokat sem, lábszárvédő páncélját sem, kardja, tőre is ott függött övén. A nap egyenesen a fejére tűzött, de egyáltalán nem ártott neki, és az ezüstoroszlánokra nem lehetett ránézni, vakította az ember szemét a napon szinte megolvadt fém fehér csillogása.

A Patkányölő elcsúfított arcán nem látszott sem kimerültség, sem elégedetlenség, úgy tetszett, a szálfatermetű centurio képes volna így fel-alá járkálni egész nap, egész éjjel, és még akár másnap is - egyszóval mindaddig, amíg szükség van reá. Fel-alá járkálna ugyanígy, kezét bronzlapokkal kivert, nehéz övére téve, ugyanolyan szigorúan nézne hol a megfeszített bűnösökre, hol az őrlánc katonáira, ugyanolyan közönyösen rugdosná félre szőrcsizmája orrával az útjába kerülő időfehérítette emberi csontokat vagy apró köveket.

A csuklyás ember háromlábú zsámolyszéken ült, nem messze a megfeszítettektől; mozdulatlanul, nyugodtan figyelte az eseményeket, nagy néha unalmában vesszejével megpiszkálta a homokot.

Amit az imént mondottunk, hogy a legionáriusok kettős lánca közt egy teremtett lélek sem volt, nem egészen igaz. Egyvalaki mégis volt ott, de nem mindenki látta. Nem azon az oldalon tartózkodott ugyanis, ahol a feljárást nyitva hagyták, s ahonnét jobban lehetett látni a kivégzést, hanem az északi oldalon, ahol a halom nem volt lejtős, könnyen megközelíthető, hanem egyenetlen, meredek, csupa rés és hasadék, s ahol az istenátkozta, szikkadt földnek egy résében csenevész fügefa tengette életét.

Ez alatt az árnyékot egyáltalában nem nyújtó fa alatt ült az egyetlen, aki nézője s nem szereplője volt a halálos ítéletnek; ott ült egy kövön már a kivégzés legkezdete óta, tehát már negyedik órája. Igen, ahhoz, hogy láthassa az eseményeket, nem a legkedvezőbb, hanem a legkedvezőtlenebb helyet választotta. De azért odalátszottak a keresztrudas póznák, odalátszott a két villogó folt a centurio mellén, és ez, úgy látszik, elég volt annak a férfinak, aki nyilvánvalóan minél észrevétlenebb s zavartalanabb kívánt maradni.

Négy órával azelőtt azonban, a kivégzés kezdetén, ez az ember egészen másképp viselkedett, akkor bezzeg könnyen feltűnhetett volna, s valószínűleg azért vonult most annyira vissza, azért változtatott magatartásán.

Akkor, mihelyt a menet fölért a dombra, a kettős láncon belül ez a férfi az elsők közt jelent meg, s úgy viselkedett, mint aki máris elkésett. Pihegett, nem is lépésben, hanem futva érkezett a helyszínre, előrefurakodott, s látva, hogy előtte - mint a többiek előtt is - összezárul a kordon, együgyűen úgy tett, mintha nem értené a mérges kiáltásokat, s megpróbált áttörni a katonák közt a kivégzés színhelyére, ahol már leszállították az elítélteket a szekérről. Büntetésül az egyik katona alaposan mellbe vágta kopjája tompa végével, és az ismeretlen felordított: nem a fájdalomtól, hanem a kétségbeeséstől. Tompult, közönyös tekintettel mérte végig a kopjás legionáriust, az olyan ember pillantásával, aki közömbös a testi fájdalommal szemben.

Köhécselve, fulladozva, mellét dörzsölgetve megkerülte a hegyet, s az északi oldalon próbált rést találni a kordonon, hogy azon át befurakodhasson. De elkésett, a lánc már bezárult. És a fájdalomtól eltorzult arcú férfi kénytelen-kelletlen belátta: hasztalan próbál bejutni a szekerekhez, amelyekről már lerakták a fapóznákat. Ha tovább erőszakoskodik, legföljebb azt éri el, hogy letartóztatják, márpedig ez sehogyan sem illett bele terveibe.

Ezért hátrament a hasadékhoz, ahol nyugodtabb volt a helyzet, és senki sem zavarta.

Egy kövön ült, a hőségtől meg az álmatlanságtól nedvedző szemmel, fekete szakálla borzasan meredezett. Láthatóan búsult; hol sóhajtozott, széthúzta vándorlásban elnyűtt, égszínkékből piszkosszürkévé fakult talifját, és kitárta kopjaütéstől fájó mellét, amelyen mocskos izzadság csorgott végig; hol kimondhatatlan gyötrelemmel égnek emelte szemét, s tekintetével követte a három dögkeselyűt, amely már jó ideje ott körözött a magasban, a hamarosan bekövetkező lakomára várva, hol meg a sárga löszös földre szegezte csüggedt tekintetét, félig szétrohadt ebkoponyát látott maga előtt, meg körülötte futkosó gyíkokat.

Annyira gyötrődött, hogy időnként magában beszélt.

- Ó, én ostoba szamár... - motyogta, fájdalmában előre-hátra himbálózott a kövön, és körmével véresre kaparta barna mellét. - Ostoba vagyok, esztelen, mint a fehérnép, és gyáva, gyáva! Dög vagyok, nem ember!

Elhallgatott, lehorgasztotta fejét, ivott egy korty langyos vizet fakulacsából, kissé megélénkült, és hol a talifja alá rejtett késhez kapott, hol a pergamenlaphoz, mely előtte feküdt a kövön, pálcikával, tusos üvegcsével egyetemben.

A pergamenre már feljegyzett egyet-mást:

"Szállnak a percek, én, Lévi Máté, itt ülök a Koponyahegyen, de a halál még nem következett be."

Alább:

"A nap leáldozóban, a halál még mindig nem jött el."

És most Lévi Máté kétségbeesésében a következőt rótta fel a lapra hegyes pálcikájával:

"Istenem, miért haragszol reá? Küldj neki megváltó halált."

Miután felírta, könnytelenül felzokogott, és körmével ismét véresre tépte mellét.

Nemcsak amiatt esett kétségbe, hogy Jesuát és őt ilyen katasztrófa érte, hanem amiatt is, hogy ő - Lévi - saját nézete szerint végzetes hibát követett el. Két napja, délután, Lévi meg Jesua Béthfagéban voltak, Jerusalaim közelében, s ott egy konyhakertésznél vendégeskedtek, aki el volt ragadtatva Jesua beszédeitől. Délelőtt a két vendég a veteményesben dolgozott, vendéglátójuknak segítve, és azt tervezték, hogy estefelé, mikor az idő meghűvösödik, bemennek Jerusalaimba. Jesua azonban, miért, miért nem, meggondolta magát, kijelentette, hogy halaszthatatlan ügyek szólítják a városba, és déltájban elindult egymaga. Hát itt követte el Lévi Máté az első hibát. Mert, jaj, miért is engedte őt el egyedül!

De Máté még este sem tudott utánamenni Jerusalaimba. Váratlan, szörnyű betegség támadta meg. Kirázta a hideg, azután megtüzesedett a teste, foga vacogott, percenként inni kért.

Egy lépést sem bírt tenni. Lerogyott egy lópokrócra a konyhakertész pajtájában, és ott hánykolódott péntek hajnalig, amikor is a betegség éppoly váratlanul eltávozott tőle, mint ahogy rájött. Jóllehet gyenge volt még, s lábai remegtek, de balsejtelmektől gyötörve elköszönt vendéglátójuktól, és elindult Jerusalaimba. A városba érkezve megtudta, hogy előérzete nem csalt: megtörtént a baj. Ott volt a tömegben, hallotta, amikor a helytartó kijelentette a halálos ítéletet.

Amikor a halálraítélteket fölvezették a hegyre, Lévi Máté ott szaladt a kíváncsiskodók közt, az őrlánc mellett, szerette volna valamilyen módon észrevétlenül tudtára adni Jesuának, hogy ő, Lévi, ott van mellette, nem hagyta őt magára utolsó útján, és imádkozik érte, hogy mielőbb váltsa őt meg a halál. De Jesua a messzeségbe nézett, arra, amerre vitték őket, és így nem láthatta Lévit.

Amikor a menet már mintegy fél mérföldet megtett az úton, Lévi Máténak - akit a tömeg egészen a kordonig taszított - egyszerű, de zseniális ötlete támadt, s amilyen heves természetű volt, nyomban szemrehányással átkozta önmagát, amiért nem támadt hamarabb ez a gondolata. A katonák nem zárták szorosra a kordont, nem haladtak szorosan egymás mögött. Ha valaki nagyon ügyes, és jól kiszámítja, meggörnyedve besurranhat két legionárius között, odaérhet a szekérhez, és felugorhat rá. Akkor Jesua megmenekedik a szenvedéstől.

Egyetlen szempillantás elég, hogy kését Jesua hátába döfje, és odakiáltson neki: "Jesua! Én megváltalak téged szenvedéseidtől, és én is veled megyek! Én, Máté, egyetlen hűséges tanítványod!"

És ha Isten ezután még megáldja őt egy szabad pillanattal, akkor önmagát is megölheti, elkerülvén így a kereszthalált. Ez utóbbi különben nem túlságosan érdekelte a volt vámszedőt. Édes mindegy volt neki, hogyan pusztul el. Csak azt az egyet kívánta, hogy Jesua, aki soha életében nem vétett senkinek, megmenekedjék a kínoktól!

Kitűnő terv, csak egy volt a bökkenő. Lévi Máténak nem volt kése, és egyetlen garasa sem volt.

Meggondolatlanságán dühöngve kiszakadt a tömegből, és visszasietett a városba. Forró fejében egyetlen tüzes gondolat kóválygott: hogyan szerezhet tüstént, bármi módon, kést vagy tőrt, s érheti utol a menetet.

A városba beözönlő karavánok örvényében lavírozva elért a kapuig, és mindjárt bal kéz felől megpillantott egy kicsiny boltot, ahol kenyeret árultak. Kiszuszogta magát a rohanás után a nagy forróságban, majd komolyan, illedelmesen belépett a boltba, köszöntötte a pult mögött álló péknét, megkérte, vegye le a felső polcról azt a cipót, melyet megkívánt, s mialatt az asszony hátat fordított, hangtalanul, villámgyorsan felkapta a pultról azt, aminél jobb fegyver nem képzelhető: a beretvaélésre fent, hosszú kenyérvágó kést, és kirohant vele az üzletből.

Alig néhány perc telt bele, és már újra a jaffai úton volt - de a menetet már nem látta. Futásnak eredt. Nemegyszer kénytelen volt lerogyni a porba, és mozdulatlanul feküdni, hogy kifújja magát. Úgy feküdt ott, az öszvérháton meg gyalogszerrel Jerusalaimba tartó vándorok megdöbbenésére, és hallgatta, ahogy dobog a szíve - már nem csak a mellében, hanem a fejében és a fülében is. Kipihente magát valamennyire, és aztán felugrott, szaladt tovább, de egyre lassabban, lassabban. Amikor megpillantotta végre a távolban a hosszú menet porfellegét, az eleje már a halomhoz ért.

- Jaj, istenem!... - nyögött fel Lévi, mert sejtette, hogy elkésik. És valóban elkésett.

Amikor a negyedik óra is már vége felé járt, Lévi lelki kínja tetőfokára hágott. Dührohamot kapott. Felugrott a kőről, földhöz vágta a - most már úgy látta - hiába ellopott kést, eltaposta kulacsát, ezzel megfosztva magát ivóvizétől, ledobta sapkáját, és gyér haját tépve, megátkozta önnönmagát.

Értelmetlen szavakat ordítozva szórta átkait, üvöltött és köpködött, szidta apját, anyját, amiért idiótát szültek a világra.

Látván, hogy átka, szitkozódása mit sem ér, a rekkenő hőségben semmi sem változik, a nap éppoly egyenletesen ereszkedik lefelé, megnyújtva az árnyékokat, s a látóhatár fölé hajolva, hogy végül a Földközi-tengerbe bukjon - Lévi Máté ökölbe szorította csontos kezét, behunyt szemmel égnek emelte, és csodát követelt az Istentől: azt követelte, hogy haladéktalanul, abban a pillanatban küldjön halált Jesuára.

Kinyitotta szemét, és tapasztalta, hogy fenn a dombtetőn semmi sem változott, csak épp hogy a centurio mellén lobogó fényfoltok kialudtak. A nap most a felfeszítettek hátába lövellte izzó sugarait - a bűnösök arca a város felé tekintett. És ekkor Lévi felordított:

- Megátkozlak téged, isten!

Rekedten, elfúlva ordítozott: meggyőződött róla, hogy Isten nem igazságos, és ő ezután nem hisz benne.

- Süket vagy! - üvöltözött. - Ha nem volnál süket, meghallanád szavam, és megölnéd szegényt, most nyomban!

Hunyorogva várta a tüzes nyilat, amely most mindjárt lesújt reá az égből, és agyonvágja. De az isten nyila nem csapott le, és Lévi Máté tovább szórta dühödt átkait, szidalmait az ég felé. Kiábrándult istenéből - mondotta -, és vannak még a világon más vallások, más istenek! Más isten ezt sosem tűrte volna el, nem, nem engedte volna meg, hogy egy olyan ember, mint Jesua, órákig kínlódjék a perzselő nap tüzében a keresztfán.

- Csalódtam benned! - hörögte végképp berekedve. - Te a gonoszság istene vagy! Hát ennyire elvakította szemedet a templom füstölőiből felszálló füst, és füledbe immár nem hatol semmi, csak a templomi harsonák szava? Nem vagy mindenható isten! A gonoszok istene vagy! Megátkozlak téged, gaz latrok istene, lelke, oltalmazója!

Ekkor fuvallat érte a volt vámszedő arcát, valami megzörrent a lába alatt. Újabb légáramlás érkezett, Lévi felnyitotta szemét, és meglátta, hogy a világ - átkai hatására, vagy ettől függetlenül - megváltozott. A nap eltűnt, anélkül, hogy lejutott volna a tengerig, amelyben esténként alábukott. Viharfelhő nyelte el, amely nyugat felől támadva kérlelhetetlenül közeledett. Széle fehéren tajtékzott, füstös fekete hasa sárgás visszfényben tükröződött. Olykor felmordult, és tüzes fonalak pattantak ki belőle. A jaffai úton, a sivár, gihoni völgyben, a zarándokok sátrai felett poroszlopokat kergetett a hirtelen feltámadt szél.

Lévi elhallgatott, azon tűnődött, vajon a Jerusalaimhoz közeledő zivatar változtat-e valamit a szerencsétlen Jesua sorsán. A felleget felhasogató tűzfonalakra tekintve azért fohászkodott, hogy a villám sújtson le Jesua keresztfájára. Bűnbánóan tekintett fel a tiszta égboltnak arra a részére, amelyet még nem falt föl a felhő, s ahol a dögkeselyűk szárnyalva menekültek a vihar elől, és arra gondolt, esztelenség volt annyira sietni átkaival: most nem hallgatja őt meg az isten.

Ezután a domb alját kezdte figyelni, ahol a lovasezred vesztegelt, ott nagyobb mozgolódást látott. A magasból, ahol ült, jól láthatta, hogy a katonák sietve kirángatják a földből a pikáikat, magukra dobják köpönyegüket, a lovászok fürgén ügetnek végig az úton, kötőféken vezetve a katonák pejkóit. Semmi kétség, az ezred indulásra készülődik. Lévi tenyerével védekezett az arcába csapódó por ellen, s krákogva, köpködve próbálta megérteni, vajon mit jelent a lovasság váratlan eltávozása. Fölemelte tekintetét, és katonai bíborchlamysba öltözött kicsiny alakot pillantott meg, amely a vesztőhely felé igyekezett. És Lévi szíve megdobbant a boldogító kibontakozás előérzetében.

Az, aki a megfeszítettek kínszenvedésének ötödik órájában a dombtetőhöz közeledett, a cohors parancsnoka volt, szárnysegéde kíséretében Jerusalaimból érkezett ki lóháton a kivégzés színhelyére. A Patkányölő intésére a kordon szétvált, a centurio tisztelgett a tribunus előtt. Emez félrevonta Patkányölőt, s valamit súgott neki. A centurio másodízben is tisztelgett, s a póznák tövében köveken ülő hóhérok csoportjához lépett. A cohors tribunusa most a háromlábú zsámolyszéken ülő férfihoz irányította lépteit, emez pedig udvariasan felállt közeledtére. A tribunus neki is halkan szólt valamit, aztán mindketten elindultak a póznák felé. Harmadiknak a templomőrség parancsnoka is csatlakozott hozzájuk.

A Patkányölő utálkozva sandított a póznák lábánál heverő koszos rongyokra; nemrég még az elítélték ruházata volt ez, de a hóhéroknak se kellett. A Patkányölő magához intett kettőt a hóhérlegények közül, és rájuk parancsolt:

- Utánam!

A hozzájuk legközelebb lévő keresztfáról halk, eszelős dalocska hallatszott. A póznára felfeszített Gestas a harmadik óra végére megőrült - megőrjítették a legyek meg a hőség -, és most halkan dúdolt valamit a szőlőről, néha bágyadtan meg-megemelte turbános fejét, és akkor a legyek lustán felszálltak arcáról, hogy csakhamar újra rátelepedjenek.

Dismas a második póznán jobban szenvedett két társánál, mert nem vesztette el eszméletét; sűrűn, ütemesen rángatta fejét, hol jobbra, hol balra, hogy fülét vállához érintse.

Hármuk közül Jesua volt a legszerencsésebb. Már az első órától kezdve sűrű ájulási rohamok lepték meg, végül teljesen elveszítette eszméletét, s feje a kibomlott turbánnal mellére csuklott. A legyek, böglyök ezért egészen ellepték, arca valósággal eltűnt a nyüzsgő fekete rovarréteg alatt. Hasán, lágyékán, hóna alatt kövér böglyök ültek, szívták a sárgás, mezítelen testet.

A csuklyás férfi intésének engedelmeskedve, az egyik hóhér lándzsát fogott, a másik pedig csöbröt, szivacsot hozott oda. Az első fölemelte a lándzsát, és megütötte vele Jesuának előbb az egyik, majd a másik karját, amely kötéllel volt odaerősítve a pózna keresztrúdjához. A test, a kiálló bordájú mellkas megrázkódott, a hóhér végighúzta lándzsáját a megfeszített ember hasán. Ekkor Jesua fölemelte a fejét, a legyek dönögve felröppentek, és előbukkant csípésektől dagadt, fölismerhetetlen arca, melyben szeme alig látszott felduzzadt szemhéja között.

Nagy nehezen felnyitotta szemét, és lenézett. Máskor oly tiszta tekintete most zavaros, tompa volt.

- Ha-Nocri! - szólította a hóhér.

Ha-Nocri megmozgatta dagadt ajkát, és rekedt rablóhangon megszólalt:

- Mit kívánsz? Miért jöttél hozzám?

- Nesze, igyál! - mondta a hóhér, és a lándzsa végére tűzött vizes spongya fölemelkedett Jesua ajkához. Jesua szemében öröm villant fel, odatapadt a szivacshoz, és mohón szívni kezdte belőle a nedvességet. A másik keresztfáról Dismas hangja hallatszott:

- Igazságtalanság! Én is éppolyan lator vagyok, mint ő!

Dismas teste megfeszült, de mozdulni sem bírt, mert karját három helyen kötélgyűrű szorította a keresztrúdhoz. Behúzta a hasát, körme a fába mélyedt, feje, nyaka Jesua felé tekeredett, szemében felháborodás lángolt.

A vesztőhelyre porfelleg borult, elsötétült a levegő. Mikor a por felszállt, a centurio rárivallt Dismasra:

- Hallgass te, ott a második kereszten!

Dismas elhallgatott. Jesua fölemelte fejét, és megszólalt; szerette volna, ha hangja behízelgően és meggyőzően cseng, de ez nem sikerült, rekedten kérte hóhérát:

- Adj innia!

Egyre sötétebb lett. A viharfelhő már a fél eget elborította, Jerusalaim város felé törekedve; a vízzel, tűzzel terhes nagy fekete felleg előtt fehér, tajtékos felhőcskék száguldottak. Most már közvetlenül a magaslat fölött villámlott, mennydörgött. A hóhér levette a szivacsot a kopja végéről.

- Adj hálát a nagylelkű hégemónnak! - súgta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát. Jesua teste megvonaglott.

- Hégemón... - suttogta, hasán vér csorgott végig, alsó állkapcsa görcsösen megrándult, feje lehorgadt.

A második dörgésnél a hóhér már Dismast itatta, és ugyanazokkal a szavakkal: - Adj hálát a hégemónnak! - agyonszúrta őt is.

Az elborult elméjű Gestas rémülten felkiáltott, amikor a hóhér odalépett hozzá, de mikor a szivacs az ajkához ért, valamit morgott, és boldogan a foga közé kapta. Néhány másodperccel később az ő teste is elernyedt, s lecsüngött, amennyire a kötelek engedték.

A csuklyás ember nyomon követte a hóhérlegényt meg a centuriót, a templomőrség parancsnoka sem tágított mellőlük. A csuklyás megállt az első keresztnél, szemügyre vette Jesua véres testét, fehér kezével megérintette lábát, és így szólt társaihoz:

- Meghalt.

Ugyanez ismétlődött a két másik keresztnél is.

Ezután a cohors tribunusa intett a centuriónak, sarkon fordult, és a templomőrség parancsnokával meg a csuklyás emberrel együtt megindult lefelé a halomról. Sötétség borult a vidékre, a fekete eget villámok barázdálták. Egyszer csak tűz csapott ki a felhőből, és a mennydörgés elnyelte a centurio vezényszavát:

- Őrség, oszolj!

A katonák megkönnyebbültek, futva megindultak lefelé a halomról, menet közben feltéve sisakjukat.

Jerusalaimot elnyelte a sötétség.

Váratlanul zúdult le a zápor, a centuriát még a domboldalban kapta félúton. Olyan hirtelen zúdult le a víz, hogy mire a katonák leértek, már zúgó áradat vette őket üldözőbe. Botladoztak, minduntalan elcsúsztak, elestek a vizes agyagban, s alig várták, hogy kiérjenek az országútra, amelyen már - alig láthatóan a zuhogó esőben - Jerusalaim felé vonult a bőrig ázott lovasság. Néhány perc, és a dombtetőn, tűz, víz és mennydörgés füstölgő katlanában már csak egyetlenegy ember maradt. A mégsem hiába ellopott kést rázva, a síkos köveken csúszkálva, belekapaszkodva abba, ami épp keze ügyébe akadt, néha térden kúszva, igyekezett a keresztfák felé. Hol eltűnt a sötétben, hol újra előbukkant a villám remegő fényében.

Mikor - bokáig vízben gázolva - odaért a kereszthez, lerángatta magáról víztől elnehezült, ázott talifját, s azonmód, egy szál ingben, odaborult Jesua lábaihoz. Átvágta a lábszárát fogó kötelet, felállt az alsó keresztlécre, és Jesua testét átölelve, kiszabadította karját a felső kötelekből. Jesua csupasz, vizes teste rázuhant Lévire, és lehúzta a földre. Lévi a vállára akarta vetni Jesua tetemét, de aztán valami az eszébe jutott: otthagyta a földön, félig a vízben fekve, a hátracsukló fejű, kicsavarodott karú testet, és a híg, agyagos sárban meg-megcsúszva odaszaladt a másik két kereszthez. Azokon is elvagdosta a kötelet, és a két másik test is a földre hullott.

Még néhány perc, és a dombtetőn már csak két holttest maradt, meg a három üresen meredező kereszt. A hullákat csapdosta, verte a zápor.

Sem Lévi, sem Jesua teteme akkor már nem volt látható fenn a dombtetőn.

Pénteken reggel, vagyis az átkozott feketemágia-szeánszot követő napon, a Varietészínház valamennyi jelen lévő alkalmazottja, azaz Vaszilij Sztyepanovics Lasztocskin főkönyvelő, két könyvelő, három gépírónő, mindkét pénztárosnő meg valamennyi hivatalsegéd, jegyszedő, takarítónő, egyszóval mindenki, aki csak a színházhoz tartozott - egy sem ült a helyén, senki sem végezte dolgát, hanem mind a Szadovajára néző ablakokban ültek az ablakpárkányon, és figyelték a színház előtt zajló eseményeket. A színház előtt ugyanis, az épület fala mentén, sok ezer főnyi tömeg állt kettes sorokba rendeződve, olyan hosszúságban, hogy a sor vége a Kudrinszkaja térig ért. A sor élén mintegy két tucat Moszkva-szerte közismert jegyüzér várakozott a pénztárnyitásra.

A sor izgatottan viselkedett, felhívta magára az arra haladók figyelmét; az emberek az előző esti párját ritkító előadásról szerzett szenzációs értesüléseiket vitatták meg egymás közt. E beszámolók egyébként Vaszilij Sztyepanovicsot, a színház főkönyvelőjét is roppantul felzaklatták, ő ugyanis nem volt jelen az előadáson. A jegyszedők éktelen badarságokat hordtak össze, egyebek közt például azt állították, hogy a szeánsz végeztével a hölgyek egy része félmeztelenül szaladgált az utcán - meg más efféle képtelenséget. A szerény, csendes Vaszilij Sztyepanovics csak pislogott a csuda dolgokról szóló mendemondák hallatán, és fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, márpedig cselekednie kellett, és éppen őneki kellett cselekednie, mert a Varietészínház megmaradt dolgozói közül ő volt most már a rangidős.

Reggel tíz órára a jegyre várakozók tömege már annyira megsokasodott, hogy híre a rendőrségre is eljutott, s bámulatos gyorsasággal lovas, valamint gyalogos rendőrök érkeztek a helyszínre, akik aztán valamennyire rendbe szedték a tömeget. Ámde a jó kilométer hosszú sor már maga is hatalmas kísértést jelentett, és alaposan meghökkentette a Szadovajára tévedő gyanútlan járókelőket.

Ez történt odakinn; benn a színházban sem volt jobb a helyzet. Kora reggeltől fogva szólt a telefon, szüntelenül csöngött a készülék Lihogyejev szobájában, Rimszkij irodájában, a könyvelésben, a pénztárban, Varenuha szobájában. Vaszilij Sztyepanovics eleinte még válaszolgatott, válaszolt a pénztárosnő is, bele-beleszóltak a telefonba a jegyszedők, de végül már föl sem vették a kagylót, mert a kérdésekre, hogy hol van Lihogyejev, hol van Varenuha és Rimszkij, igazán nem volt mit válaszolni. Eleinte azzal próbálták lerázni az érdeklődőket, hogy "Lihogyejev a lakásán van" - de a telefonálók azt válaszolták, hogy a lakására is telefonáltak, és ott azt a felvilágosítást kapták, hogy Lihogyejev bement a színházba.

Egy izgatott női hang Rimszkijt kereste. Az tanácsolták, hívja fel Rimszkij feleségét, mire a kagyló zokogva azt válaszolta, hogy ő Rimszkijné, és a férjét sehol sem találja. Éktelen galiba támadt. A takarítónő széltében-hosszában híresztelte, hogy amikor bement takarítani a gazdasági igazgató szobájába, az ajtó tárva-nyitva, a lámpa égve, a kertre nyíló ablakot betörve találta, a karosszék feldöntve hevert a földön, sehol egy teremtett lélek.

Tizenegykor berontott a színházba Rimszkijné asszony. Zokogott, kezét tördelte. Vaszilij Sztyepanovics elvesztette a fejét, azt se tudta, mit tanácsoljon neki. Fél tizenkettőkor pedig megjött a rendőrség. Első, tökéletesen indokolt kérdése a következő volt:

- Mi folyik itt önöknél, polgártársak? Mi a baj?

A dolgozók, utat nyitva előreengedték a sápadt, izgatott Vaszilij Sztyepanovicsot. Mit volt mit tennie, nevén kellett neveznie a gyereket - meg kellett vallani, hogy a Varietészínház teljes vezetősége, úgymint az igazgató, a gazdasági igazgató és az adminisztrátor, nyomtalanul eltűnt, senki sem tudja, hol tartózkodnak, a konferansziét az előző esti előadás után beszállították az elmeklinikára, röviden összefoglalva: az előző esti előadást közbotránynak lehet minősíteni.

A zokogó Rimszkijnét, amennyire csak lehetett, megnyugtatták, és hazaküldték; a legjobban a takarítónő beszámolója iránt érdeklődtek, hogy milyen állapotban találta a gazdasági igazgató szobáját. Az alkalmazottakat felszólították, menjenek vissza munkahelyükre, és ki-ki végezze dolgát. Kisvártatva az épületet nyomozók szállták meg, köztük egy izmos, hegyes fülű, cigarettahamu-színű és rendkívül okos tekintetű rendőrkutya. A Varieté dolgozói közt suttogva elterjedt a hír, hogy a kutya nem más, mint a híres-nevezetes Káró Ász. És valóban a Káró Ász volt. Viselkedése mindenkit ámulatba ejtett. Mihelyt beszaladt a gazdasági igazgató szobájába, morogni kezdett, kivicsorította félelmetes sárgás agyarait, majd hasra feküdt, és szemében furcsa, bánatos és egyben dühös kifejezéssel odakúszott a kitört ablakhoz. Félelmét leküzdve, hirtelen felugrott az ablakpárkányra, kidugta hegyes pofáját, és vadul, panaszosan felüvöltött. Semmi áron sem volt hajlandó lejönni az ablakból, morgott, remegett, és mindenképpen le akart ugrani.

Kivezették az irodából, és szabadon engedték az előcsarnokban. A Káró Ász a főbejáraton át kiment az utcára, és odavezette az őt nyomon követő embereket a taxiállomáshoz. Ott elveszítette a nyomot. Ezek után a Káró Ászt elvitték.

A nyomozók beültek Varenuha irodájába, s egymás után behívták a színháznak mindazon dolgozóit, akik tanúi voltak az előző esti szeánsznak. Megjegyzendő, a nyomozásnak lépten-nyomon előre nem látott nehézségekkel kellett megbirkóznia. A fonal minduntalan elszakadt.

Plakátok voltak-e? Voltak. De éjszaka átragasztották őket, és most egyetlenegyet sem tudnak mutatni, ha agyonütik őket, akkor sem! Honnét került elő az a mágus? Tudja az ördög. Tehát szerződést kötöttek vele?

- Feltehetően - válaszolta Vaszilij Sztyepanovics izgatottan.

- Ha kötöttek, akkor a szerződésnek a könyvelésen is keresztül kellett mennie, ugyebár?

- Föltétlenül - válaszolta Vaszilij Sztyepanovics egyre izgatottabban.

- Tehát hol a szerződés?

- Szerződés nincs - felelte a főkönyvelő halálsápadtan, és tanácstalanul tárta szét kezét.

Csakugyan, sem a könyvelés dossziéiban, sem a gazdasági igazgatónál, sem Lihogyejev vagy Varenuha papírjai közt nyoma sincsen a szerződésnek.

Hogy hívják azt a mágust? Vaszilij Sztyepanovics nem tudja, nem volt jelen a tegnapi előadáson. A jegyszedők nem tudják, a pénztárosnő hosszan morfondíroz, szemöldökét összevonva töri a fejét, végül kiböki:

- Vo... valami Woland. Vagy talán nem Woland? Lehet, hogy nem Woland. Lehet, hogy Faland.

Kitudódott, hogy az idegenellenőrző hivatalban hírét sem hallották semmiféle Woland vagy Faland nevű mágusnak.

Karpov, a hivatalsegéd közölte, hogy a fekete mágus állítólag Lihogyejev lakásán szállt meg. A nyomozók természetesen azonnal kiszálltak Lihogyejev lakására; a mágusnak híre-hamva sincsen. Eltűnt maga Lihogyejev is, Grunya, a bejárónő is eltűnt, senki sem tudja, hová lett. Nyikanor Ivanovics, a lakóbizottság elnöke is eltűnt, Prolezsnyev is eltűnt.

Ilyen még nem volt: eltűnt a színház vezetősége mind egy szálig, előző este az előadás botrányba fúlt, de hogy ki rendezte, ki felelős, azt kideríteni lehetetlenség.

Eközben délre járt az idő, ki kellett volna nyitni a pénztárat. De erről természetesen szó sem lehetett! A Varietészínház kapujára hatalmas kartontáblát akasztottak ki, ezzel a felirattal: "A ma esti előadás elmarad." A sorbanállók felzúdultak, főleg, akik legelöl voltak, de miután kidühöngték magukat, mégiscsak szétoszlottak, s egy órával később már nyoma sem volt a tömegnek a Szadovaján. A nyomozók is elvonultak, hogy más helyen folytassák munkájukat. Az alkalmazottakat hazaengedték, csak ügyeletesek maradtak a színházban, melynek kapuit bezárták.

Vaszilij Sztyepanovics főkönyvelő előtt két sürgős feladat állott. Először is, be kell mennie a Könnyű Műfajú Szórakozások és Látványosságok Bizottságába, s ott jelentést tennie az esti eseményekről; másodszor, a gazdasági osztályon le kell adnia az előző esti bevételt, összesen 21 711 rubelt.

Gondosan, akkurátusan, mint mindig, újságpapirosba csomagolta a pénzt, átkötötte madzaggal, a csomagot betette aktatáskájába, és kitűnően ismervén a szabályzatot, természetesen nem az autóbusz- vagy villamosmegállóhoz indult, hanem a taxiállomáshoz.

Mihelyt az ott veszteglő három kocsi sofőrjei megpillantották az utast, aki degeszre tömött aktatáskával siet feléjük, mind a hárman beindították a motort, és üresen elhajtottak az orra előtt - ráadásul még dühös pillantással is méregették.

A könyvelőt meghökkentette az eset, jó ideig álldogált mozdulatlanul, mérlegelve, mit jelenthet.

Két-három perccel később szabad taxi futott be az állomásra, és a sofőr elhúzta az arcát, mihelyt meglátta a várakozót.

- Szabad a kocsi? - kérdezte Vaszilij Sztyepanovics, értetlenül köhécselve.

- Mutassa a pénzét - vetette oda a sofőr mérgesen, rá sem nézve az utasra.

A főkönyvelő egyre jobban megütközött; hóna alá szorította értékes aktatáskáját, tárcájából elővett egy tízrubelest, és megmutatta a sofőrnek.

- Nem megyek! - jelentette ki emez kurtán-furcsán.

- Már engedje meg... - makogta a főkönyvelő, de a sofőr a szavába vágott:

- Háromrubelese van? - A főkönyvelő hüledezve elővett tárcájából két háromrubelest, és odamutatta a sofőrnek.

- Üljön be! - rikkantotta a sofőr, és úgy csapta le a taxamérő zászlaját, hogy majdnem letörött. - Indulás!

- Nincs aprója visszaadni? - tudakolta a főkönyvelő félénken.

- Tele van a zsebem apróval! - ordította a sofőr, és a tükörben látszott, hogy a szeme vérben forog. - Harmadszor tesznek ma lóvá. És a többiekkel is ugyanez történik: egy piszkos fráter tízessel fizet, én visszaadok neki négy ötvenet, azzal elmegy a disznó. Öt perc múlva megnézem: hát a tízes helyett egy ásványvizes üveg címkéje van a pénztárcámban! - Itt a sofőr néhány nyomdafestéket nem tűrő szót szőtt előadásába. - A másik a Zubovszkaja utcán szállt be. Tízessel fizet, visszaadok hármat. Elmegy. Belenyúlok a pénztárcámba, hát egy méh repül ki belőle, és durr, megcsípi a kezemet! Ó, hogy a... - itt ismét nyomdafestéket nem tűrő szavak következtek. - A tízes persze sehol. Tegnap abban a Varietében (nyomdafestéket nem tűrő szavak) valami rohadt bűvész tízes bankókkal olyan heccet csinált, hogy... (nyomdafestéket nem tűrő szavak).

A főkönyvelő megnémult, behúzta a nyakát, és igyekezett olyan képet vágni, mintha életében először hallaná a Varieté hírét. "A mindenségit!..." - hüledezett magában.

Megérkezett, szerencsésen kifizette a viteldíjat, belépett az épületbe, és megindult a folyosón az igazgatói iroda felé; de már útközben földerengett benne a sejtelem, hogy rosszkor érkezett. A Bizottság épületét izgatott lótás-futás töltötte be, a főkönyvelő mellett egy takarítóasszony rohant el, fejkendője tarkójára csúszott, szeme riadtan kidülledt.

- Nincs, nincs, nincs! - ordítozta, de nem lehetett tudni, kihez intézi szavait. - A ruhája ott van, de ő nincs benne!

Eltűnt az egyik helyiségben, és bentről csakhamar edénycsörömpölés hangzott ki. A titkárságról most kirohant a Bizottság első szektorának vezetője, de olyan állapotban volt, hogy nem ismerte meg a főkönyvelőt, és csakhamar ő is eltűnt az egyik ajtó mögött.

A főkönyvelőt már ez is eléggé meghökkentette, de mikor eljutott az elnöki titkárságra, ott végképp nem tudta mire vélni a dolgot.

Az elnöki szoba csukott ajtaján át fenyegető férfihang hallatszott ki; ez a hang minden kétséget kizáróan Prohor Petrovicsé volt, a Bizottság elnökéé. "Valakit lehord, vagy mi?" - tűnődött a főkönyvelő zavartan, s amikor körülnézett a titkári szobában, még jobban meghökkent: egy bőrfotelban, fejét a karosszék hátára hajtva, a szépséges Anna Ricsardovna, Prohor Petrovics személyi titkárnője ült, vagy inkább hevert, lábát csaknem a szoba közepéig nyújtva, és könnyáztatta zsebkendőjét morzsolgatva, feltartóztathatatlanul zokogott. Álla szájrúzzsal volt összemázolva, hamvas őszibarack-pofikáján pedig fekete csermelyekben csorgott végig a szempillájáról leázott festék.

Amikor Anna Ricsardovna észrevette, hogy valaki belépett, felugrott, odarohant a főkönyvelőhöz, belékapaszkodott zakója hajtókájába, és teljes erejéből megrázta Vaszilij Sztyepanovicsot.

- Hál' istennek! Mégis akad egy bátor ember! Mind szétszaladtak, mind cserbenhagytak! Gyerünk, menjünk be hozzá, nem tudom, mit csináljak! - Azzal, továbbra is zokogva, bevonszolta a főkönyvelőt az elnöki szobába.

Amikor Vaszilij Sztyepanovics belépett, legelőször is elejtette az aktatáskáját. Gondolatai tótágast álltak agyában. És valljuk meg, volt is miért.

A hatalmas íróasztalnál, a nehéz tintatartó mögött üres férfiöltöny ült, és tintátlan, száraz tollal írt az előtte fekvő papírlapra. Az öltönyhöz nyakkendő is járult, a kabát zsebéből töltőtoll vége állt ki, de a gallér fölött nem volt se nyak, se fej, a mandzsettából nem bukkant elő csukló vagy kéz. Az öltöny elmerült munkájában, és tudomást sem vett a körülötte tomboló zűrzavarról. A belépők hallatára azonban hátradőlt karosszékében, és a gallér fölött megszólalt Prohor Petrovics jól ismert hangja:

- Mit akarnak? Hiszen ki van írva, hogy senkit sem fogadok!

A szépséges titkárnő felsikoltott, kezét tördelte:

- Látja? Látja??! Eltűnt! Eltűnt! Hozza vissza!

Ekkor valaki benézett az ajtón, feljajdult és elszaladt. A főkönyvelő térde megroggyant, leült a szék legszélére, de nem felejtette el fölemelni aktatáskáját. Anna Ricsardovna körülötte ugrált, zakóját rángatta, és sopánkodott:

- Én mindig figyelmeztettem, amikor átkozódott, és az ördögöt emlegette! Most aztán megemlegeti! - Az íróasztalhoz szaladt, és sírástól kissé dünnyögő, de dallamos, behízelgő hangon megszólalt:

- Prosa! Hol van, Prosa?

- Ki szólít Prosának? - kérdezte dölyfösen az öltöny, és még jobban hátravetette magát a karosszékben.

- Nem ismer meg! Engem nem ismer meg! Látja ezt?... - zokogott a titkárnő.

- Ne tessék bőgni a dolgozószobámban! - rivallt rá most már ingerülten a csíkos öltöny, és kabátujjával újabb papírhalmazt húzott maga elé, láthatóan azzal a céllal, hogy azt is teleírja határozatokkal.

- Nem bírom látni! Nem, nem bírom! - sikongott Anna Ricsardovna, és kiszaladt az elnöki szobából; mögötte, mint akit puskából lőttek ki, Vaszilij Sztyepanovics.

- Képzelje, mi történt - kezdte elbeszélését Anna Ricsardovna egész testében reszketve, és a főkönyvelő kabátja ujjába kapaszkodva. - Ülök az asztalomnál, és egyszer csak megjelenik egy kandúr. Egy nagy, behemót, fekete, kövér kandúr. Persze ráförmedek, hogy "sicc". A macska kitakarodik, helyette belép egy dagadt fickó, az is olyan kandúrképű, és rám szól: "Miféle dolog ez, elvtársnő, maga sicceg itt a látogatóknak?" Azzal egyenest be Prohor Petrovicshoz. Én persze utána, rákiáltok: "Megőrült?" A pimasz meg betör Prohor Petrovicshoz, s leül vele szemközt a karosszékbe. Prohor Petrovics, hiszen tudja, a megtestesült jóság, de hát ideges. Lobbanékony, nem tagadom. Agyondolgozza magát, ideges a természete, hát felfortyant: "Hogy mer így, bejelentés nélkül betörni hozzám?" Az a pimasz meg, képzelje csak, kényelmesen hátradől a fotelban, és mosolyogva válaszol: "Üzleti ügyben szeretnék önnel beszélni." Prohor Petrovics, mi tagadás, megint felfortyant: "Nem érek rá! El vagyok foglalva." Az meg, tudja, mit válaszolt erre? "Nem igaz, nincs is elfoglalva..." Mit szól hozzá? No, Prohor Petrovics türelmének persze vége szakadt, magából kikelve ordított: "Ki hallott ilyet? Vigyék ki innét ezt a tolakodó frátert, vagy engem visz el az ördög!" Amaz meg, képzelje, elvigyorodik, és azt mondja: "Márminthogy önt? Az ördög? Kérem, erről lehet beszélni!" És azzal... vége! Meg se nyikkantam; hát, mire odanézek, eltűnt a kandúrképű, és Prohor Petrovics helyén ott ül az öl... az öl... az öltönye! Brühühüüü! - És Anna Ricsardovna hangos bőgésben tört ki, félrehúzva száját, amelynek már nem is volt száj formája.

Fuldokolva zokogott, aztán nagyot szusszant, és végül olyasmit mondott, aminek már nyilvánvalóan semmi értelme sem volt:

- És ír, ír, folyton csak ír! Meg kell őrülni! És telefonon beszél! Az Öltöny! Mind szétszaladtak, gyáva nyulak!

A főkönyvelő csak állt és remegett. Ekkor azonban segítségére sietett a sors. A titkári szobában nyugodtan, szilárd léptekkel megjelent a rendőrség, két erélyes férfiú képében. Láttukra a szépséges titkárnő még hangosabb zokogásba kezdett, és kacsójával az ajtóra bökött.

- Nono, csak ne sírdogáljunk, polgártársnő - szólalt meg az első rendőr, és a főkönyvelő, látván, hogy itt őreá már semmi szükség, villámgyorsan kipenderült a szobából, és egy perccel később már kinn volt a friss levegőn. Fejében is mintha szél fújt volna, zúgott, akár a kémény, és a zúgásban beszélgetésfoszlányok bukkantak fel: a jegyszedők beszámolói az előző esti kandúrról, mely a szeánszon szerepelt... "Nézze meg az ember, tán csak nem a mi kandúrunk szerepelt itt is?"

Mivel a Bizottságnál így nem tudta leadni a pénzt, a lelkiismeretes Vaszilij Sztyepanovics úgy döntött, hogy elmegy a városi albizottsághoz, melynek hivatala a Vaganykovo utcában volt. Hogy idegeit kissé megnyugtassa, gyalog ment odáig.

Az albizottság egy viharvert régi magánpalotában székelt, az udvar mélyén, és arról volt híres, hogy előcsarnokát porfíroszlopok ékesítik. A látogatókat azonban azon a napon nem a porfíroszlopok ejtették ámulatba, hanem az, ami az oszlopok alatt zajlott.

Néhány látogató kővé meredve állt, és egy síró kisasszonykát nézett, aki egy kis asztalnál ülve speciális szórakoztatóipari irodalmat árult, azazhogy árult volna, ám az adott pillanatban senkinek sem kínálgatta azt az irodalmat, a részvevő kérdésekre csak legyintett, miközben fentről és lentről és oldalról, az albizottság valamennyi osztályáról és helyiségéből legalább húsz telefonkészülék izgatott berregése, csengetése hallatszott.

A kisasszony egy ideig sírdogált, majd összerezzent, és hisztériásan felsikoltott:

- Megint kezdődik! - és váratlanul énekelni kezdett reszketeg szopránján:

A lépcsőn egy hivatalsegéd tűnt fel, láthatatlan valakit fenyegetett öklével, és repedtfazék baritonján a kisasszonnyal együtt énekelte:

A hivatalsegéd hangjához most még többen csatlakoztak a távolból, a kórus egyre terebélyesedett, s végül a dal harsogva betöltötte a hivatal minden zugát. A legközelebb eső, hatos számú szobából, ahol a könyvelési osztály tanyázott, különösen kivált egy kissé érdes, de erőteljesen zengő, mély basszus hang.

- bőgte a hivatalsegéd a lépcsőn.

A kisasszony arcán könnyek patakzottak végig, megpróbálta összeszorítani a fogát, de a szája magától kinyílt, s egy oktávval magasabban együtt fújta a hivatalsegéddel:

A hivatal néma látogatóinak az is feltűnt, hogy a kórus más-más helyiségben elhelyezett, egymástól távol lévő tagjai olyan pontos összhangban énekeltek, mintha csak együtt állnának, és le nem vennék szemüket egy láthatatlan karmesterről.

Az arra járók megálltak a kapu előtt, és nem győztek álmélkodni, milyen vidáman vannak odabenn az albizottságban.

Mikor az első versszak befejeződött, az ének hirtelen abbamaradt, mintha ismét a láthatatlan karmester intésére hallgattak volna el. A hivatalsegéd halkan káromkodott, és eltűnt.

Ekkor kinyílt a főbejárati ajtó, és tekintélyes úriember jelent meg; nyári felöltője alól fehér köpeny széle látszott ki. Egy rendőr is érkezett vele együtt.

- Segítsen rajtunk, doktor, könyörögve kérem! - sikoltozott a kisasszony hisztériásan.

Az albizottság titkára megjelent a lépcsőn, s láthatóan égve a zavartól meg a röstelkedéstől, dadogva magyarázta:

- Úgy látszik, kérem, valamiféle tömeghipnózis áldozatai vagyunk, és azért föltétlenül... - Nem tudta befejezni mondatát, a szavak a torkán akadtak, és hirtelen rázendített magas tenorján:

- Ostoba szamár! - Ennyit bírt kinyögni a kisasszony, de azt már nem tudta megmagyarázni, kit tisztel ezzel, mert kényszeredett futam tört fel a torkából, és ő is Silkáról meg Nyercsinszkről kezdett énekelni.

- Szedje össze magát! Hagyja abba az éneklést! - fordult az orvos a titkárhoz.

A titkáron meglátszott, hogy mindenét odaadná, ha abba tudná hagyni az éneklést, de nem bírja abbahagyni, így a kórussal együtt a járókelőknek tudtára adta, hogy "vadállat foga sem tépte szét, golyó sem érte, élve élt"!

Mihelyt a versszak véget ért, előbb a kisasszony kapott egy jó adag valeriánát az orvostól, azután a titkárhoz sietett a második adaggal, és így tovább, a többiekhez.

- Bocsánat, polgártársnő - fordult Vaszilij Sztyepanovics a fiatal lányhoz. - Nem járt önöknél véletlenül egy fekete kandúr?

- Kandúr? Miféle kandúr? - kiáltott a kisasszony ingerülten. - Szamár ül nálunk a hivatal élén, szamár! - Nem bánom, ha minden szavamat hallja, akkor is elmondom! - tette hozzá, és ezután csakugyan beszámolt a történtekről.

Kisült, hogy a városi albizottság vezetőjének - aki a kisasszony szerint "végromlásba döntötte a könnyű műfajú szórakozást" - az a rögeszméje, hogy mindenféle szakköröket szervezzen.

- Ezzel akarja magát behízelegni a fölöttesei kegyébe! - fakadt ki a leányzó.

Egy szó, mint száz, egy év leforgása alatt sikerült megszerveznie a sakk-kört, a pingpongkört, a lovaglókört meg egy speciális szakkört Lermontov tanulmányozására. Nyárra már fenyegetően közeledett egy folyami evezős-szakkör meg egy alpinistakör megalakulása. És erre ma, ebédszünetben, bejön a vezető...

- ...karonfogva egy lehetetlen, pepita nadrágos alakkal, a fene tudja, honnét került elő, törött cvikker az orrán, és... szóval, olyan tenyérbemászó ábrázatú!

És ez a lehetetlen fráter, a kisasszony beszámolója szerint, úgy mutatkozott be, hogy ő közismert szakember a dalárdák szervezése terén.

A leendő alpinisták arca elborult, ámde a vezető biztatta a társaságot, a szakember pedig mórikált, élcelődött, és eskü alatt erősítette, hogy a karéneklés rendkívül kevés időt igényel, haszna ellenben több mázsányi.

No persze - amint a kisasszony előadta -, legelsőnek Fanov és Koszarcsuk, az albizottság közismert opportunistái jelentkeztek, s közölték beiratkozási szándékukat. Ekkor a többiek is belátták, hogy sorsukat, a karéneklést, nem kerülhetik el, kénytelen-kelletlen beiratkoztak ők is. Elhatározták, hogy az ebédszünetben fogják gyakorolni az éneklést, mivel a többi időt Lermontov meg a sakk tölti ki. A vezető, hogy példát mutasson, közölte, hogy ő tenor, tovább aztán úgy ment minden, mint a lidérces álomban. A pepita karnagy elordította magát:

- Dó-mi-szó-dó! - a szégyenlősebbeket kiráncigálta a szekrényből, ahová megpróbáltak elbújni az éneklés elől; Koszarcsuknak azt mondta, hogy abszolút hallása van, vigyorgott, sündörgött, felszólította a dolgozókat, tiszteljék benne a régi dalnokot és karvezetőt, megpengette a hangvillát; és kérte, zendítsenek rá az Ó mily csodás-szép tengerünk-re.

Hát rázendítettek. És nagyszerűen zengtek. A pepita karvezető valóban értette a dolgát. Elénekelték az első versszakot. Ekkor a karvezető bocsánatot kért, "Egy pillanat..." - mondta, és eltávozott. Azt hitték, csakugyan visszatér egy pillanat múlva, de elmúlt tíz perc, és a pepita nincs sehol. Az albizottság dolgozói megörültek: a pepita meglógott!

És egyszer csak, szinte önkéntelenül, elénekelték a második versszakot. Koszarcsuk haladt az élen, abszolút hallása ugyan talán nem volt, ellenben eléggé kellemes, magas tenor hanggal rendelkezett. Nos, elénekelték, a karvezető továbbra sem tért vissza. A dolgozók szétszéledtek, ki-ki munkahelyére, de még le sem ültek, amikor szándékuk és akaratuk ellenére kitört belőlük az ének. Nincs megállás! Két-három percig hallgatnak, aztán rázendítenek. Hallgatnak - újra rázendítenek. Újra meg újra! No, ráébredtek, hogy baj történt. Az albizottság vezetője szégyenében bezárkózott a szobájába.

A kisasszony beszámolója itt félbeszakadt: a valeriána mit sem használt!

Egy negyedórával ezután három teherautó gördült be a Vaganykovo utcai rácsos kapun, s felrakták az albizottság valamennyi dolgozóját, élükön a vezetővel.

Mihelyt az első teherautó a kapun zökkenve kihajtott az utcára, a kocsiszekrényben álló, s egymást válluknál fogva támogató dolgozók kitátották a szájukat, és az utca visszhangzott a népszerű daltól. A második, majd a harmadik teherautó is bekapcsolódott a nótázásba, így hajtottak végig a városon. A dolguk után siető járókelők csupán futó pillantásra méltatták a kocsikat, cseppet sem lepődtek meg - azt hitték, kirándulni mennek a város környékére. Nos, a teherautók valóban kihajtottak Moszkvából, de nem kirándulni, hanem egyenesen Sztravinszkij professzor klinikájára.

További félóra múltán a fejvesztett főkönyvelő nagy nehezen eljutott a gazdasági osztályra, azt remélvén, hogy végre sikerül megszabadulnia az aktatáskában hordozott állami pénzösszegtől. Tapasztalatain okulva előbb óvatosan bekémlelt a hosszú terembe, ahol aranybetűs feliratok, homályos tejüveglapok mögött nyugodtan ültek és dolgoztak a hivatalnokok. Botránynak, felfordulásnak semmi nyoma. Csend, csend, békesség, egyszóval minden úgy festett, ahogy egy ilyen tiszteletre méltó intézményhez illik.

Vaszilij Sztyepanovics bedugta fejét azon az ablakon, amelyre ez volt kiírva: "Befizetés", köszönt az ott ülő ismeretlen hivatalnoknak, és udvariasan egy befizetési blankettát kért tőle.

- Minek kell önnek? - kérdezte a hivatalnok.

A főkönyvelő meglepődött a kérdésen.

- Pénzt akarok befizetni. A Varietészínházból jöttem.

- Pillanat - mondta a tisztviselő, és máris lehúzta a rácsot az ablak nyílásán.

"Különös!" - álmélkodott Vaszilij Sztyepanovics. Meglepetése érthető: életében először találkozott ilyen komplikációkkal. Pénzt kapni köztudomásúan nehéz dolog, annak mindig lehetnek akadályai. Ámde a főkönyvelő harmincesztendős gyakorlatában olyan eset még nem történt, hogy bárki, akár jogi, akár természetes személy, vonakodott volna pénzt átvenni.

A rács végül elhúzódott, a főkönyvelő ismét a kisablakhoz hajolt.

- Mennyit hozott? - kérdezte a tisztviselő.

- Huszonegyezer-hétszáztizenegy rubelt.

- Ejha! - kiáltott fel a tisztviselő gunyorosan, és zöld blankettát csúsztatott a főkönyvelő elé.

Vaszilij Sztyepanovics egy szempillantás alatt kitöltötte a jól ismert formulát, és elkezdte kibontogatni a paksamétát összefogó madzagot. Amikor kipakolta a csomagot, szeme előtt elsötétült a világ, fájdalmasan elbődült.

Külföldi bankjegyek kötegei tűntek szeme elé: kanadai dollár, angol font, holland forint, lett lat, észt korona...

- Ahá, megint egy síber a Varietéből! - szólalt meg egy fenyegető hang a főkönyvelő feje fölött. És Vaszilij Sztyepanovicsot azon nyomban letartóztatták.

Abban az órában, midőn a lelkiismeretes főkönyvelő taxin sietett a magától író öltöny felé, a Moszkvába befutó kijevi vonat 9-es számú helyjegyes párnás kocsijából a többi utas közt egy jól öltözött férfi szállt ki, kezében kis vulkánfíber bőrönd. Ez az utas nem volt más, mint a boldogult Berlioz nagybátyja, Makszimilian Andrejevics Poplavszkij tervközgazdász, aki Kijevben a volt Insztyitutszkaja utcában lakott. Makszimilian Andrejevics moszkvai utazásának közvetlen oka egy két nappal azelőtt, késő este kapott távirat volt, a következő szöveggel:

Makszimilian Andrejevicset Kijev legeszesebb lakosai között tartották számon - és méltán. De az ilyen szövegű sürgöny még a legokosabb embert is zavarba ejtheti. Ha valaki azt táviratozza, hogy elgázolta a villamos, akkor világos, hogy nem gázolta halálra. De akkor hogy kerül ide a temetés? Vagy nagyon rosszul van, és halálát érzi? Lehetséges, de akkor fölöttébb meghökkentő a pontos időmeghatározás: honnét tudhatja, hogy éppen pénteken fogják eltemetni, és pontban három órakor? Érthetetlen!

Ellenben az okos ember azért okos, hogy kiismerje magát a legbonyolultabb ügyekben is. Mi sem egyszerűbb. Hiba történt, a táviratot eltorzítva továbbították. A "Berlioz" név tévesen került a sürgöny végére, az elején kellene lennie, mégpedig tárgyraggal ellátva; ugyanúgy a "temetésem" szó helyesen "temetése", és ezzel a kiigazítással a szöveg mindjárt világossá, s természetesen igen-igen tragikussá válik.

Amikor Makszimilian Andrejevics hitvese némileg magához tért gyász- meg fájdalomkitöréséből, a nagybácsi nyomban útra készülődött.

Itt el kell árulnunk Makszimilian Andrejevics titkát. Gyászolni természetesen gyászolta felesége unokaöccsét, akit élete virágjában ragadott el a halál. De mint józan, gyakorlatias ember, világosan átlátta, semmi szükség rá, hogy jelen legyen a temetésen. És ennek ellenére sietett fel Moszkvába. Vajon miért? Buzgalmának egyetlen oka volt: a lakás! Mert egy moszkvai lakás, az komoly dolog. Miért, miért nem, de Makszimilian Andrejevics nem szeretett Kijevben élni, s az utóbbi időben annyira kínozta a vágy, hogy Moszkvába költözzék, hogy már aludni sem hagyta.

Nem gyönyörködött a Dnyeper tavaszi áradásában, mikor a víz, a part menti szigeteket elárasztva, eggyé olvadt az éggel a szemhatáron. Nem gyönyörködött a lélegzetelállítóan szép kilátásban, amely Vlagyimir fejedelem emlékművének^[60] talapzatáról tárul a néző szeme elé. Nem derítették jókedvre a napfoltok, amelyek tavasszal a Vlagyimir-hegy téglával kövezett útjain játszadoztak. Nem, mindez nem kellett neki - csupán egyetlenegyet kívánt: Moszkvába költözni.

Hiába tett hirdetést a lapokba, hogy kijevi, Insztyitutszkaja utcai lakását elcserélné kisebb moszkvai lakásra: érdeklődő nem akadt, és ha nagy ritkán mégis jelentkezett valaki, lelkiismeretlen ajánlata nem volt komolyan vehető.

A távirat felrázta Makszimilian Andrejevicset. Ezt a pillanatot nem szabad elszalasztani! A gyakorlati életben jártas emberek tudják, hogy az ilyen pillanatok soha vissza nem térőek.

Röviden összefoglalva: a felmerülő nehézségekkel dacolva, valamiképpen örökölni kellett unokaöccse szadovajai lakását. Bizony nehéz, bonyolult feladat ez, de az akadályokat le kell küzdeni, bármi áron. Makszimilian Andrejevics tapasztalatból tudta, mi az akadályok leküzdésének legelső lépése: ha ideiglenesen is, de be kell jelentkeznie megboldogult unokaöccse három szobájába.

Pénteken délelőtt tehát Makszimilian Andrejevics Poplavszkij belépett a Szadovaja 302/B. számú ház lakóbizottságának irodahelyiségébe. A szűk kis szobában, melynek falán több képből álló megsárgult plakát mutatta be a vízbefulladtak életre keltésének módozatait, a nyersfa asztalnál egy borotválatlan, középkorú férfiú üldögélt szomorú magányban, szemében riadalom bujkált.

- Beszélhetnék, kérem, a lakóbizottság elnökével? - tudakolta udvariasan a tervközgazdász, kalapját levéve, és kicsiny bőröndjét egy üres székre helyezve.

Ez a látszólag egyszerű kérdés annyira zavarba ejtette a borostást, hogy még az arcszíne is elváltozott. Izgalmában bandzsítva olyasmit motyogott, hogy az elnök nincs benn.

- Talán a lakásán megtalálhatom? - kérdezte Poplavszkij. - Rendkívül fontos ügyben szeretnék vele beszélni.

A borostás megint csak zavartan motyogott valamit, de motyogásából annyi kiderült, hogy a lakóbizottsági elnök a lakásán sem található.

- És mikor jön meg?

A borostás erre már semmit sem válaszolt, csüggedten kibámult az ablakon.

"Ahán!" - derengett föl Poplavszkij eszes koponyájában az igazság, és ekkor a titkár felől kérdezősködött.

A furcsa viselkedésű ember erre már elvörösödött nagy idegességében, és ismét érthetetlenül motyogva közölte, hogy a titkár sincs otthon, nem tudni, mikor jön meg, és... általában beteg...

"Ahán!" - mondta ismét magában Poplavszkij, majd fennhangon megkérdezte:

- De hát valaki csak van itt a lakóbizottságból?

- Én - válaszolta a borostás elhaló hangon.

- Nézze, kérem - kezdte Poplavszkij fontoskodva. - Én Berlioz egyetlen törvényes örököse vagyok. Unokaöcsém, amint bizonyára tudja, a Patriarsije Prudin baleset áldozata lett, és nekem a törvény értelmében át kell vennem a hagyatékát, amely lakásán, az 50-es számú lakásban található...

- Nem tudok semmiről, elvtárs... - vágott szavába csüggedten a borostás.

- Már engedje meg... - jelentette ki Poplavszkij erélyesen - elvégre ön a lakóbizottság tagja, és így kötelessége...

Ebben a pillanatban egy ismeretlen lépett be a helyiségbe. A belépő láttára az asztalnál ülő elsápadt.

- Pjatnyazsko lakóbizottsági tag? - kérdezte a belépő.

- Az vagyok - lehelte a borostás elhaló hangon.

A belépő valamit súgott a fülébe, mire a borostás, láthatóan teljesen magánkívül, felállt a székről; néhány másodperc, és Poplavszkij magára maradt az üres irodahelyiségben.

"Ejnye, de bosszantó! Éppen most, és valamennyi egyszerre..." - gondolta Poplavszkij bosszúsan. Átszelte az aszfaltozott udvart, és egyenest az 50-es számú lakás felé igyekezett.

Mihelyt megnyomta a csengőt, az ajtó kinyílt, és Makszimilian Andrejevics belépett a sötét előszobába. Kissé meglepte, hogy nem tudta megállapítani, ki nyitott ajtót: az előszobában nem volt senki, csak egy hatalmas fekete kandúr ült az egyik széken.

Makszimilian Andrejevics köhécselt, topogott, ekkor kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és kilépett rajta Korovjov.

Makszimilian Andrejevics udvariasan, de méltósággal meghajolt előtte:

- Poplavszkij a nevem. Én a...

De nem tudta befejezni, mert Korovjov előkapta zsebéből piszkos zsebkendőjét, orrához szorította, és elbőgte magát.

- ...megboldogult Berlioz nagybátyja vagyok.

- Persze, persze! - vágott a szavába Korovjov, a zsebkendőt leeresztve. - Mindjárt kitaláltam, hogy ön az! - Csak úgy rázta a zokogás, szinte kiabálva folytatta: - Micsoda gyász, milyen szomorú eset! Hogy mik vannak a világon...

- A villamos ütötte el? - érdeklődött Poplavszkij suttogva.

- Szétmorzsolta! - rikácsolta Korovjov, és csíptetője alól patakzott a könny. - Tisztára szétmorzsolta! Ezzel a két szememmel láttam! Először levágta a fejét! Aztán a jobb lábát szelte ketté, nyekk! Aztán a balt, nyekk! Hogy mire képesek manapság ezek a villamosok! - Láthatóan nem tudott uralkodni bánatán, nekidőlt a falnak a tükör mellett, és egész testét rázta a zokogás.

Berlioz nagybátyját mélyen megrendítette az ismeretlen viselkedése. "Lám, és még azt mondják, hogy századunkból kiveszett az érzés!" - gondolta, és már-már neki is viszketni kezdett a szeme. Ámde ugyanakkor sötét felhő futott a szívére, és kígyómarásként nyilallt belé a gondolat, vajon nem jelentkezett-e be az ismeretlen máris a megboldogult lakásába? Hisz megesett már az efféle az életben!

- Bocsánat, ön jó barátja volt szegény Misának? - tudakolta óvatosan, bal szemét kabátja ujjával dörzsölgetve, a jobbal pedig a gyásztól porig sújtott Korovjovot fürkészte. Ám ez utóbbinak hangja zokogásba fúlt, semmit sem lehetett megérteni abból, amit makogott, csak a visszatérő "ketté, nyekk!"-et. Amikor kizokogta magát, Korovjov levált a falról.

- Nem, nem bírom tovább! - nyögdécselte. - Megyek, beveszek háromszáz csepp éteres valeriánát... Látja, erre jó a villamos! - fejezte be, kisírt ábrázatát Poplavszkij felé fordítva.

- Mondja, kérem, ön küldte nekem a táviratot? - tudakozódott ezek után Makszimilian Andrejevics. Hovatovább egyre jobban gyötörte a kétely, vajon ki lehet ez a furcsa síró-rívó figura.

- Nem, ő küldte - felelte Korovjov, a kandúrra mutatva.

Poplavszkij kimeresztette a szemét; azt hitte, nem hallotta jól.

- Nem, nincs erőm, nem bírom tovább... - nyöszörgött Korovjov szortyogva. - Ha eszembe jut, ahogy a kerék a lábát... egy kerék súlya tíz pud... Nyekk!... Megyek, lefekszem, álomba merülök... - Aztán eltűnt a belső szobában.

A kandúr leugrott a székről, hátsó lábára állt, mellső mancsát csípőre vágta, eltátotta pofáját, és megismételte:

- Igenis, én küldtem a sürgönyt. Mit óhajt?

Makszimilian Andrejeviccsel egyet fordult a világ, keze-lába elzsibbadt, elejtette kofferját, és lerogyott egy székre, szemközt a kandúrral.

- Azt hiszem, elég érthetően beszélek, nem? - förmedt rá a kandúr szigorúan. - Mit óhajt?

Poplavszkij azonban képtelen volt válaszolni.

- A személyi igazolványát! - rivallt rá a kandúr, és kinyújtotta párnás mancsát.

Poplavszkij nem gondolkodott, nem látott semmit, csak a kandúr két szemében villogó szikrát. Előkapta zsebéből személyi igazolványát - olyan mozdulattal, mint a tőrt. A kandúr a tükörasztalkáról elővette vastag fekete csontkeretes pápaszemét, orrára illesztette, megjelenése ettől még félelmetesebbé vált, s azzal átvette Poplavszkij reszkető kezéből az igazolványt.

"Meglátjuk, elájulok-e vagy sem" - gondolta Poplavszkij. Bentről Korovjov hüppögése hallatszott, az egész előszoba megtelt éter- meg valeriánaszaggal, és még valami fertelmes bűzzel.

- Melyik osztály adta ki ezt az igazolványt? - kérdezte a kandúr, az igazolványban lapozgatva. Poplavszkij nem válaszolt. - A négyszáztizenkettes - válaszolta meg tehát a kandúr saját kérdését. - Mindjárt gondoltam! Ismerem azt a társaságot, azok minden jöttmentnek kiállítják az igazolványt. Én ugyan nem adnám ki az olyannak, mint maga! Nem én, semmi pénzért! Csak egyszer jól a szeme közé néznék, és máris megtagadnám! - Annyira feldühödött, hogy a földhöz vágta az igazolványt. - Jelenléte a temetésen nem kívánatos - jelentette ki hivatalos hangon. - Haladéktalanul utazzék vissza állandó lakhelyére. - Majd az ajtó felé fordulva nagyot kiáltott: - Azazello!

Hívására kicsi, sánta, vörös emberke szaladt ki az előszobába, fekete trikó simult feszesen testéhez, bőrövébe kés volt szúrva, sárga agyar a szájában, bal szemén hályog.

Poplavszkij lélegzete elakadt; feltápászkodott a székről, és szívéhez kapott, az ajtóhoz hátrált.

- Vezesd ki az urat, Azazello! - rendelkezett a kandúr, és bement.

Azazello könnyedén meghajolt:

- Remélem, tisztában vagy a helyzettel, Poplavszkij?

Poplavszkij bólintott.

- Azonnal utazz haza Kijevbe - folytatta Azazello -, lapulj meg, mint dinnye a fűben... és többé ne álmodozzál semmiféle moszkvai lakásról, megértetted?

Az emberke, aki halálra rémítette Poplavszkijt agyarával, késével, kancsal fél szemével, csupán válláig ért Makszimilian Andrejevicsnek, de gyorsan, erélyesen, átgondoltan cselekedett. Mindenekelőtt fölvette a földről az igazolványt, és átadta Makszimilian Andrejevicsnek, aki dermedt kézzel átvette. Azután fél kézzel felkapta a koffert, másik kezével kinyitotta az ajtót, és Berlioz nagybátyját karon fogva kituszkolta a lépcsőházba. Poplavszkij riadtan lapult a falhoz. Ekkor Azazello kulcs nélkül kinyitotta a bőröndöt, s kivett belőle egy zsíros újságpapírba csomagolt jókora sült csirkét, melynek egyik combja hiányzott; ezt letette a földre. Azután elővett két váltás fehérneműt, egy borotvafenő szíjat, egy könyvet meg egy bőrtokot, s mindezt - a sült csirke kivételével - lerúgta a lépcső korlátján át. Ugyanoda repült a kiürült bőrönd is. Hallatszott, amint nagyot puffan lenn a földszinten, s a hangból ítélve födele is levált.

Aztán a vörös betyár felkapta a sült csirkét a megmaradt combjánál fogva, és azzal, jó erősen telibe találva, pofon vágta Poplavszkijt, de úgy, hogy a csirke teste levált, a combja pedig Azazello kezében maradt. "Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar"^[61] - írja oly találóan Lev Tolsztoj. Ugyanezt állapította volna meg az adott esetben is. Igen: Poplavszkij szeme előtt minden összekavarodott. Hosszan elnyúló szikra villódzott végig előtte, ezt fekete gyász-sárkány váltotta fel, amely egy pillanatra kioltotta a májusi napfényt - és Poplavszkij kezében a személyi igazolványával lerepült a lépcsőn.

A fordulóig repült, ott lábával kiverte az egyik ablak üvegét, és egy lépcsőfokon kötött ki. A lábatlan csirke ugrándozva elszaladt mellette, és a rács között a földszintre pottyant. Azazello odafenn egy szempillantás alatt lerágta a kezében maradt combot, a csontot trikója zsebébe dugta, visszament a lakásba, és nagy robajjal bevágta maga mögött az ajtót.

Ekkor lentről halk, óvatos léptek hallatszottak: valaki jött felfelé a lépcsőn.

Poplavszkij levánszorgott még egy emeletet, a lépcső pihenőjén elhelyezett kis lócára roskadt, és megpróbálta kiszuszogni magát.

Feltűnően bánatos arcú, cseplesz öregemberke jött felfelé a lépcsőn, ódivatú burett nyári öltönyben, zöld szalagos zsirardi kalappal a fején. Megállt Poplavszkij előtt:

- Szabad megkérdeznem, hol van az ötvenes számú lakás? - kérdezte arcához illő bánatos hangon.

- Feljebb - lihegte Poplavszkij.

- Alássan köszönöm, polgártárs - mondta a kis öreg, és ment tovább felfelé, Poplavszkij pedig felállt, és sietve megindult lefelé a lépcsőn.

Joggal felvetődhet a kérdés: vajon nem a rendőrségre sietett-e Makszimilian Andrejevics, hogy panaszt tegyen a gaz haramiák ellen, akik fényes nappal ilyen csúful erőszakoskodtak vele? Nem, erről szó sincs, felelősségünk teljes tudatában kijelenthetjük. Menjen be a rendőrségre, és mondja el, hogy egy pápaszemes kandúr vizsgálta meg a személyi igazolványát, és azután egy vállig érő, késsel fölfegyverzett, fekete trikós emberke... nem, polgártársak, Makszimilian Andrejevics ennél sokkal, de sokkal eszesebb ember!

Leért a földszintre, és közvetlenül a kijáratnál megpillantott egy ajtót, amely kis fáskamrafélébe vezetett. Az ajtó üvege ki volt törve. Poplavszkij zsebre vágta igazolványát, körülnézett, kereste a ledobált holmiját, de nyomát sem találta. Maga is meglepődött rajta, hogy ez mennyire nem izgatja. Másvalami ötlött eszébe, érdekes, csábító gondolat: meglesni, mi történik azzal a kis öregecskével, s ezen még egyszer próbára tenni azt az elátkozott lakást. Abból, hogy megkérdezte, merre van, következik, hogy életében először megy fel oda. Ezek szerint most ő is annak a kompániának a karmai közé kerül, amely hatalmába kerítette az 50-es számú lakást. Valami azt súgta Poplavszkijnak, hogy a kisöreg nagyon hamar kipenderül onnét. Makszimilian Andrejevicsnek természetesen immár esze ágában sem volt, hogy elmenjen unokaöccse temetésére; a kijevi vonat indulásáig még bőven van ideje. Körülnézett tehát, és besurrant a kamrába.

Odafenn épp akkor csapódott az ajtó. "Bement..." - állapította meg Poplavszkij elszoruló szívvel. A kamrácskában hűvös, nyirkos bőr- meg egérszag terjengett. Leült egy fatuskóra, és várakozó álláspontra helyezkedett. Igen alkalmas leshelyre bukkant: egyenesen odalátott a hatos lépcsőház kijárati ajtajára.

Tovább kellett várakoznia, semmint képzelte. A lépcsőn egész idő alatt senki sem mutatkozott, minden nesz jól hallatszott, s nagy sokára csapódott a negyedik emeleti ajtó. Poplavszkij fülelt. Igen, ezek a kisöreg aprózó léptei. "Lefelé jön..." Ekkor egy emelettel lejjebb is kinyílt az ajtó. Az aprózó léptek elhallgattak. Női hang, aztán bánatos férfihang, igen, a kisöreg hangja... Valami affélét mormol, hogy: "Hagyj már, az isten szerelmére..." Poplavszkij a fülét hegyezte a törött üvegen át. És fülét női kacagás ütötte meg. Aztán fürge, erélyes léptek jöttek lefelé. Nő háta bukkant fel - és a nő, kezében zöld retikül, a kapun át kisiet az udvarra. Aztán a kisöreg léptei is újra hallatszanak. "Furcsa! Újra fölmegy az ötvenes számú lakásba! Tán csak nem tartozik ő is a bandához? Igen, visszament. Fönt újra nyílik az előszobaajtó. Mit csináljunk, várok tovább..."

Ezúttal azonban nem kellett sokáig várnia. Ajtócsapódás. Aprózó léptek. A léptek elhallgatnak. Kétségbeesett kiáltás. Macskanyávogás. Aztán újra gyors, aprózó léptek, lefelé, lefelé!

Sikerült kivárnia. A bánatos kisöreg hajadonfőtt, összevissza karmolt tar koponyával, eszelős ábrázattal, vizes nadrágban rohant lefelé, valamit motyogott, és sűrűn hányta a keresztet. Kétségbeesetten rángatta a kapu kilincsét, rémületében sehogy sem tudta kitalálni, kifelé nyílik-e vagy befelé, végül mégis sikerült kinyitnia, és kirohant az udvarra, a napsütésbe.

Poplavszkij ezek után úgy érezte, eleget tud a lakásról. Nem gondolt immár sem elhalálozott unokaöccsére, sem a Moszkvába költözésre, remegett a puszta gondolatra is, hogy milyen veszélyből menekült. Két szót suttogott maga elé: "Mindent értek!" - azzal kiszaladt. És néhány másodperccel később már a trolibusz vitte a tervközgazdászt a Kijevi pályaudvar felé.

A kisöreggel, mialatt a közgazdász odalenn kuksolt a kamrában, fölöttébb kellemetlen dolgok történtek. Andrej Fokics Szokovnak hívták, és büfés volt a Varietészínházban. Mialatt a színházban folyt a nyomozás, a kisöreg meglapult, nem vett részt semmiben, legfeljebb az tűnt fel, hogy arca még szomorúbb, mint rendesen, és Karpovtól, a hivatalsegédtől megtudakolta, hol szállt meg a mágus.

A lépcsőházban tehát megkapván Poplavszkijtól a szükséges útbaigazítást, Szokov felballagott a negyedik emeletre, és becsöngetett az 50-es számú lakásba.

Rögvest ajtót nyitottak, de a büfés összerezzent, megtántorodott, és nem mert mindjárt belépni. Nem is csoda. Az ajtót tudniillik egy leány nyitotta ki, akin semmi sem volt, csak egy kacér, csipkés kötényke, meg a fején egy fehér bóbita. No meg aranycipellő a lábán. Testalkata hibátlannak volt mondható, az egyetlen, ami megjelenését kissé elrontotta: vérvörös forradás volt a nyakán.

- No, kerüljön beljebb, ha már becsöngetett - invitálta a leányzó, és csábos, zöld szemének pillantását a büfésre vetette.

Andrej Fokics hümmögve, pillogva belépett, és levette kalapját. Ekkor az előszobában megszólalt a telefon. A szégyentelen szobacicus egyik lábát föltette a székre, úgy szólt bele a telefonkagylóba:

- Halló!

A büfés csak állt, azt se tudta, merre nézzen, melyik lábára álljon. "Tyű, micsoda szobalánya van ennek a külföldinek! Fertelem!" És hogy megmenekedjék a fertelemtől, inkább körülnézegetett. A sötét, tágas előszoba tele volt zsúfolva szokatlan tárgyakkal meg ruhadarabokkal. Az egyik szék hátára vetve például lángvörös bélésű gyászfekete palástot pillantott meg Andrej Fokics, a tükrös asztalkán pedig csillogó aranymarkolatú, hosszú kardot. Három ezüstmarkolatú kard a sarokban támaszkodott, olyan egyszerűen, mint másutt az esernyő vagy a sétapálca. A szarvasagancs fogason pedig sastollas barétok függtek sorban.

- Tessék - mondta a szobalány a telefonba. - Tessék? Meigel báró? Igenis. Igen, a művész úr ma itthon van. Igen, örömmel fogadja. Igen, vendégek lesznek... Frakk vagy sötét öltöny. Tessék? Pontban éjfélkor. - A szobalány letette a kagylót, és a büféshez fordult: - Mit óhajt?

- Okvetlenül beszélnem kell a művész polgártárssal.

- Vele személyesen?

- Igen, ővele - erősítette meg a büfés bánatosan.

- Megkérdezem - mondta a szobalány, szemlátomást tétovázva; aztán benyitott a megboldogult Berlioz dolgozószobájába, és a következő bejelentést tette: - Lovag úr, kérem, itt van valaki, aki azt állítja, hogy Messire-rel személyesen kell beszélnie.

- Jöjjön be - szólt ki a dolgozószobából Korovjov recsegő hangja.

- Tessék bemenni a szalonba - mondta a lány olyan egyszerűen, mintha emberi módon volna felöltözve; azzal kinyitotta a szalon ajtaját, maga pedig elhagyta az előszobát.

Mikor a büfés belépett oda, ahová tessékelték, annyira elámult a szoba berendezésén, hogy szinte megfeledkezett arról, amiért jött. A hatalmas ablakok színes üvegtábláin át (ez a nyomtalanul eltűnt ékszerészné fantáziáját dicsérte) különös, templomi világítás áradt be. A régimódi, óriási kandallóban a meleg tavaszi nap ellenére fahasábok lángoltak. Mégsem volt meleg a szobában, sőt a belépőt nyirkos pincehűvösség fogadta. A kandalló előtt, a földre terített tigrisbőrön egy ménkű nagy fekete kandúr üldögélt, jólesően hunyorogva a tűzbe. A szoba közepén álló asztal láttán az istenfélő Andrej Fokics megremegett: templomi brokáttal volt leterítve. A brokátterítőn butéliák légiója sorakozott - volt ott potrohos, penészes, poros, pókhálós, mindenféle. Az üvegek közt tál csillogott, és első pillantásra látni lehetett, hogy a tál színaranyból van. A kandalló előtt kis vörös emberke állt, övében kés, és hosszú acélnyárson húsdarabokat sütött; a hús leve a tűzbe csorgott, a füst a kéményen át távozott. A szobát a sült hús szagán kívül még valami ismeretlen, erős illatszer meg tömjén szaga töltötte be, ebből a büfés - aki az újságokból értesült Berlioz haláláról, s azt is tudta, hogy ez az ő lakása volt - már-már arra következtetett, hogy Berlioz fölött talán egyházi gyászszertartást celebráltak; ámde ezt a gondolatot azon nyomban elhessegette magától, mint nyilvánvaló képtelenséget.

Dörgő basszus hang riasztotta fel bámészkodásából:

- Mivel lehetek szolgálatára?

A büfés ekkor a szoba sötét sarkában fölfedezte azt, akihez jött.

A fekete mágus széles, alacsony kereveten hevert összevissza dobált díványpárnák között. Amennyire Andrej Fokics láthatta, fekete trikó, hegyes orrú fekete papucs volt minden öltözéke.

- A Varietészínház büféjének vezetője vagyok - kezdte Andrej Fokics bánatosan.

A mágus tiltakozóan kinyújtotta kezét, melyen drága ékkövek ragyogtak, mintha el akarná hallgattatni a büfést, és hevesen felkiáltott:

- Egy szót se többet! Nem, nem, nem! Soha, semmi esetre! Egyetlen falatot sem vagyok hajlandó elfogyasztani a maga büféjében! Tegnap este elmentem a pult előtt, és máig sem tudom elfelejteni sem a tokhalat, sem a brinzát. Vegye tudomásul, drága barátom: a brinza nem zöld, valaki becsapta magát. A brinzának fehérnek illik lennie. És a tea? Mosogatólé! A tulajdon szememmel láttam, amint egy szurtos leányzó vödörből öntötte a hideg, forralatlan vizet az öblös szamovárjukba, mialatt nagy lelki nyugalommal mérték belőle a teát. Lehetetlen állapot, drága barátom!

Andrej Fokicsot fejbe kólintotta a váratlan támadás.

- Bocsánatot kérek - hebegte. - Nem azért jöttem, a tokhalnak ehhez semmi köze...

- Hogyhogy semmi köze, ha egyszer büdös!

- Másodrendű frisseségű tokhalat szállítottak nekünk - mentegetőzött a büfés.

- Marhaság, öregem!

- De kérem szépen, hogyhogy marhaság?

- Másodrendű frisseség, ilyen nincs! Frisseség csak egyféle létezik, elsőrendű, és egyben ez az utolsó is. Ha a hal másodrendű frisseségű, az azt jelenti, hogy büdös, romlott.

- Bocsánatot kérek - próbált ismét mentegetőzni a büfés, nem tudta, hogyan békítse meg a kötekedő mágust.

- Nem tudok megbocsátani - közölte emez szilárdan.

- Nem ebben az ügyben jöttem - kezdte sírva a büfés, zavartan hebegve.

- Nem-e? - álmélkodott a külföldi mágus. - Igazán nem is tudom, miféle más ügy hozhatta ide. Ha emlékezetem nem csal, az ön szakmájához közel álló egyének közül csupán egy markotányosnőhöz fűzött közelebbi ismeretség, de ez is réges-régen történt, amikor maga még nem is élt. Különben, örvendek a szerencsének. Azazello! Széket a büfévezető úrnak!

Az, aki a húst sütötte, megfordult, agyaraival megrémítve a büfést, aztán ügyes mozdulattal odapenderített egy sötét tölgyfa zsámolyt. Másféle ülőalkalmatosság nem is volt a szobában.

- Alássan köszönöm - motyogta Andrej Fokics, és leült. A zsámoly hátsó lába abban a pillanatban recsegve eltört, és a büfés a földre huppant, fájdalmasan beverte ülepét. Estében a lábával felborított egy másik zsámolyt, és nadrágjára öntötte a rajta álló teli serleg vörösbort.

- Jaj, csak nem ütötte meg magát? - sajnálkozott a mágus.

Azazello feltámogatta a büfést, másik zsámolyt tolt oda. A büfés a szokottnál is fanyarabbul visszautasította a házigazda ajánlatát, hogy vesse le nadrágját, és szárítsa meg a tűz előtt, noha rettenetesen kedélytelenül érezte magát ázott pantallójában, alsóneműjében; lassan, óvatosan ereszkedett le az új zsámolyszékre.

- Szeretek alacsonyan ülni - magyarázta a művész. - Onnét nem esik olyan nagyot az ember. Hol is hagytuk el? Igen, a tokhalnál. Egyszóval, jegyezze meg, édes barátom: frisseség, frisseség, frisseség! Ez minden jó büfévezető jelszava. Apropó, nem volna kedve megízlelni...

A kandalló rőt fényében megvillant a nyárs. Azazello egy darab sistergő húst tálalt ki aranytányérra, megöntözte citromlével, és odanyújtotta a büfésnek, kétágú aranyvilla kíséretében.

- Köszönöm alássan, de én...

- Semmi de, kóstolja meg!

A büfés udvariasságból a szájába vett egy falat húst, és tapasztalta, hogy valóban friss, rendkívül ízletes. De mialatt a puha, illatozó sültet rágcsálta, kis híján a torkán akadt, és újra felfordult a székkel: a szomszéd szobából óriási sötét madár szállt be, és szárnyával halkan meglegyintette Andrej Fokics kopasz fejét, aztán a kandallópárkányra telepedett, az óra mellé; Andrej Fokics ekkor meglátta, hogy fülesbagoly. "Úristen - gondolta riadtan, mert ideges volt, mint minden büfévezető. - Micsoda bűntanya!"

- Egy pohár bort? Fehéret, vöröset? Milyen bort szeret a legjobban ilyenkor déltájban?

- Köszönöm alássan... nem iszom...

- Kár! Akkor talán vessünk kockát? Vagy talán más játékokat kedvel: kártyát, dominót...

- Nem játszom... - válaszolta a büfés kimerülten.

- Ez már nagy baj - jelentette ki a házigazda. - Mondhat akármit: de valami nincs rendben az olyan férfival, aki nem iszik, nem játszik, kerüli a szép nők társaságát meg az asztali beszélgetést... Az ilyen ember vagy súlyos beteg, vagy titokban gyűlöli embertársait. Kivétel persze akad. Megesett már velem, hogy csodálatos gazemberek ültek le lakomázni az asztalomhoz! Nos tehát, halljuk, mi járatban van.

- Ön tegnap bűvészmutatványokat végzett a színházunkban...

- Én? - hüledezett a mágus. - Ugyan kérem! Nem is volna méltó hozzám az efféle!

- Bocsánat - mentegetőzött a büfés ijedten. - Azazhogy... hogy is mondjam... a feketemágia-szeánsz...

- Ahá, igen, igen! Elárulok önnek egy titkot, jó uram. Én egyáltalán nem vagyok artista, csak egyszerűen látni akartam a moszkvaiakat, minél nagyobb tömegben, erre pedig a legalkalmasabb hely a színház. A kísérőim - és a kandúr felé ütött a fejével - rendezték meg a szeánszot, én csak ott ültem, és néztem a moszkvaiakat. De ne sápadozzon, hanem árulja el, mi módon okozott gondot magának ez a szeánsz.

- Hát tetszik tudni, egyebek közt, ugyebár, bankók hullottak a mennyezetről. - A büfés suttogóra fogta a hangját, zavartan nézett körül. - És a bankókat összeszedték. No és odajön hozzám a büfében egy fiatalember, tízessel fizet, én meg visszaadok neki nyolc ötvenet... Aztán egy másik...

- Szintén fiatalember?

- Nem, az már benne volt a korban. Utána a harmadik, negyedik... Mindenkinek visszaadok annyit, amennyi jár. Ma kasszát csinálok, hát a bankók helyett csak cédulákat találok. Százkilenc rubellel csapták be a büfét.

- Ajjajaj! - sopánkodott a művész. - Hát azt hitték, hogy az igazi pénz? Mert arra még gondolni sem akarok, hogy szándékosan csaltak.

A büfés bánatosan sandított körül, de egy szót sem szólt.

- Vagy mégis csalók volnának? Hát vannak Moszkvában csalók?

A büfés olyan keserű mosollyal válaszolt, amely minden szónál világosabban közölte: igen, sajnos, Moszkvában csalók is vannak.

- Micsoda aljasság! - háborgott Woland. - Végtére maga szegény ember! Ugye, szegény?

A büfés válla közé húzta a fejét, amiből világosan kitetszett, hogy ő - igenis - szegény.

- Mennyi a megtakarított pénze?

A mágus részvevően tette fel a kérdést, de azért az ilyen kérdés minden körülmények közt tapintatlan. A büfés késlekedett a válasszal.

- Kétszáznegyvenkilencezer rubel, öt különböző takarékpénztári fiókban - válaszolt helyette egy recsegő hang a másik szobából. - És otthon, a padló alatt, kétszáz darab tízrubeles arany.

A büfést mintha odaszegezték volna a zsámolyhoz.

- Hát ez igazán nem összeg - jegyezte meg Woland leereszkedően. - Bár voltaképpen még ennyire sem lesz szüksége. Mikor fog meghalni?

Andrej Fokics erre már felfortyant.

- Azt senki se tudhatja, és senkinek semmi köze hozzá!

- Ugyan már, senki se tudhatja! - recsegett ugyanaz a kellemetlen hang a másik szobából. - És Newton binomiális tétele? Kilenc hónap múlva fog meghalni, jövő év februárjában, májrákban, a moszkvai I. számú egyetemi klinikán, a négyes kórteremben.

A büfés arca elsárgult.

- Kilenc hónap... - ismételte Woland eltűnődve. - Kétszáznegyvenkilencezer... ez kereken havi huszonhétezernek felel meg... nem mondom, kevés, de ha az ember beosztja, ki lehet jönni belőle... És ott vannak még az aranyak.

- Az aranyat nem fogja tudni értékesíteni - folytatta a recsegő hang, és a büfés ereiben meghűlt a vér. - Andrej Fokics halála után a házat lebontják, az aranyak az Állami Bankba kerülnek.

- Egyébként nem tanácsolom, hogy befeküdjön a klinikára - folytatta a mágus. - Mi értelme kórteremben haldokolni, hallgatni a többi gyógyíthatatlan beteg hörgését és jajgatását? Nem volna-e okosabb az utolsó huszonhétezerből hetedhét országra szóló tivornyát csapni, és muzsikaszóval elköltözni a másvilágra, mámoros széplányok és duhaj barátok társaságában?

Andrej Fokics mozdulatlanul ült; feltűnően megöregedett. Szeme körül kék karikák sötétlettek, orcája petyhüdten fittyedt le, alsó állkapcsa remegett.

- No elég az ábrándozásból - kiáltott fel a házigazda. - Térjünk a tárgyra. Mutassa meg a céduláit.

A büfés izgatottan előhúzta zsebéből a magával hozott paksamétát, kibontotta, és sóbálvánnyá meredt; az újságpapírból tízes bankók kötege bukkant elő.

- Kedvesem, maga valóban súlyos beteg - mondta Woland, és vállat vont.

A büfés eszelős mosollyal felállt a zsámolyszékről.

- Öö... - hebegte. - És ha megint izé... vissza...

- Hm - mondta a művész eltűnődve. - Nos, akkor jöjjön el újra. Legyen szerencsénk, mindig örülünk, ha látjuk...

Ekkor a másik szobából kiszaladt Korovjov, megragadta a karját, és hevesen rázogatva kérte, hogy adja át üdvözleteit mindenkinek, de igazán, mindenkinek! A büfés azt se tudta, hol áll a feje, s megindult kifelé.

- Hella, kísérd ki a vendéget! - kiáltotta el magát Korovjov.

És az előszobában megint ott termett az a szemérmetlen vörös némber! A büfés kioldalgott az ajtón, csak annyit vakkantott: "Viszontlátásra!" - és elment, tántorogva, mint a részeg. Lement egy emeletnyit, aztán megállt, leült a lépcsőre, és elővette zsebéből a csomagot. Megnézte: a bankók a helyükön voltak.

Ekkor az odanyíló lakásból kijött egy nő, kezében zöld retikül. Amint meglátta a lépcsőn üldögélő férfit, aki bambán bámult a tízeseire, elmosolyodott, és odaszólt:

- Micsoda ház! Ez is hajnal óta részeg... És a lépcsőházban megint kivertek egy ablakot! - Majd alaposabban szemügyre vette a büfést, és hozzátette: - Úgy látom, polgártárs, felvet a pénz! Oszd meg velem, jó?

- Hagyj nekem békét, az isten szerelméért - riadozott Andrej Fokics, és gyorsan eldugta a pénzét.

A zöld táskás nő felkacagott:

- Eredj a fenébe, te szőrösszívű! Hisz csak tréfáltam! - Azzal elindult lefelé.

Andrej Fokics feltápászkodott, fölemelte a kezét, hogy megigazítsa a kalapját - és ekkor döbbent rá, hogy nincs a fején. Sehogy sem akaródzott visszamennie, de sajnálta a kalapját. Némi habozás után mégiscsak visszament, és becsöngetett.

- Mit akar már megint? - kérdezte Hella, az az átkozott némber.

- Itt felejtettem a kalapom... - suttogta Andrej Fokics, kopasz fejére mutogatva. Hella hátat fordított; a büfés gondolatban kiköpött, és behunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, Hella odanyújtotta a kalapját meg egy sötét markolatú kardot.

- Ez nem az enyém - rebegte a büfés, kikapta Hella kezéből a kalapot, és gyorsan a fejébe csapta.

- Igazán? Kard nélkül jött? - csodálkozott Hella.

A büfés valamit morgott, és újra elindult lefelé. Valahogy kényelmetlennek, túlságosan melegnek érezte a kalapját. Levette, és ugrott egyet ijedtében, halkan felkiáltott: viharvert, kakastollas bársonybarétot tartott a kezében! Keresztet vetett. A barét abban a pillanatban egyet nyávogott, fekete cicává változott, visszaugrott Andrej Fokics fejére, és mind a húsz karmával belékapaszkodott tar fejébe. A büfés kétségbeesett ordítással rohant lefelé a lépcsőn, a cica pedig leugrott a fejéről, és megindult felfelé.

A büfés alig várta, hogy kiérjen a szabadba; iszkolt a kapu felé, és örökre elhagyta az ördöngös 302/B. számú házat.

Pontosan tudjuk, mi történt vele azután. Amint kiért a kapualjból, izgatottan körülnézett, mint aki keres valamit. Egy perccel később már az út túlsó oldalán termett, a patikában.

- Legyen szíves megmondani... - kezdte volna, de a pult mögött álló gyógyszerésznő felsikoltott:

- De polgártárs! Csupa vér a feje!

Öt perc sem telt bele, s a büfés feje be volt pólyálva, és választ kapott a következő kérdéseire: kik a májbetegség legjobb specialistái Moszkvában, melyikük lakik közelebb, Bernadszkij vagy Kuzmin professzor, és nagyot ugrott örömében, amikor megtudta, hogy Kuzmin a szó szoros értelmében egy háznyira lakik onnét, egy régi kis fehér magánpalotácskában, és két perccel később már becsöngetett az ajtón.

Régi ház volt, de lakályos, kedélyes. Először - amint utóbb visszaemlékezett - egy öreg ápolónő jött elébe, és el akarta venni a kalapját, de mivel kalapja nem volt, a néni fogatlan szájával rágva, eltűnt a ház belsejében.

Helyette középkorú nő tűnt fel a tükör előtt, valamiféle boltív alatt, és azonnal közölte, hogy már csak tizenkilencedikére vesznek föl előjegyzést. A büfés azonban mindjárt kitalálta, hol a kibúvó. Bágyadtan révedt a bolthajtásra - amelyen túl, nyilván a várószobában, hárman ültek -, és elhaló hangon suttogta:

- Halálos beteg vagyok...

A nő kétkedve nézett Andrej Fokics bepólyált fejére, és rövid habozás után kijelentette:

- Hát akkor... - Azzal bebocsátotta Andrej Fokicsot a várószobába.

Abban a pillanatban kinyílt a szemközti ajtó, és aranykeretes csíptető villant föl benne. A fehér köpenyes nő odaszólt a többiekhez:

- Polgártársak, ez a beteg soron kívül megy be.

És a büfés még föl sem ocsúdott, máris benn találta magát Kuzmin professzor rendelőjében. A hosszú, téglalap alakú szobában nem volt semmi különösebben orvosi, félelmetes vagy ünnepélyes.

- Mi baja? - kérdezte Kuzmin professzor kellemes hangon, és kissé aggodalmasan tekintett Andrej Fokics bepólyált fejére.

A büfés kiguvadó szemmel, merően nézett egy bekeretezett csoportképet, amely üveg alatt függött a falon, úgy válaszolt:

- Most tudtam meg hitelt érdemlő forrásból, hogy jövő februárban meghalok májrákban. Nagyon kérem, tessék megállítani a betegséget!

Kuzmin professzor hátradőlt bőrhuzatú széke magas, gótikus támlájára.

- Bocsánat, nem egészen értem... Orvosnál volt? Miért van bekötözve a feje?

- Dehogyis orvosnál... Ha látta volna azt az orvost... - válaszolta a büfés, és hirtelen vacogni kezdett a foga. - A fejemmel ne törődjék, annak semmi köze az egészhez, fütyüljön rá, nem számít... A májrák, azt akadályozza meg!

- De kérem, ki mondta ezt önnek?

- Higgyen neki! - könyörgött a büfés lángoló hévvel. - Tudja, mit beszél!

A professzor vállat vont, székestül eltolta magát az asztaltól.

- Egy szót sem értek az egészből! - mondta. - Honnét tudja az az illető, hogy ön mikor fog meghalni? Pláne, ha nem is orvos!

- A négyes számú kórteremben! - tette hozzá a büfés.

A professzor végigmérte új páciensét, bepólyált fejétől vizes nadrágjáig, és ezt gondolta magában: "Már csak ez hiányzott... futóbolond!" Hangosan pedig ezt kérdezte:

- Szokott inni?

- Soha életemben - felelte a büfés.

Egy perccel később levetkőzve feküdt a hideg viaszosvászon huzatú pamlagon, és a professzor a hasát nyomogatta. Büfés barátunk ezek után erősen felderült. A professzor kategorikusan kijelentette, hogy egyelőre, legalábbis az adott pillanatban, a ráknak semmiféle tünete nem észlelhető, de ha már így állunk, ha valami sarlatán annyira ráijesztett, akkor tanácsos minden lehető vizsgálatot elvégezni...

A professzor mindent felírt, elmagyarázta Andrej Fokicsnak, hová menjen, mit vigyen magával. Azonfelül ajánlólevelet is adott Bure neuropatológus professzorhoz, mondván, hogy szerinte Andrej Fokics idegrendszere rendkívül zilált állapotban van.

- Mennyivel tartozom, professzor? - tudakolta a büfés remegő, édeskés hangon, vaskos tárcáját előhúzva.

- Ahogy tetszik - válaszolta a professzor ridegen, elutasítóan.

A büfés elővett harminc rubelt, és az asztalra tette, aztán meglepően puha mozdulattal, mintha cicamancs volna a keze helyén, újságpapirosba csavart, csengő tekercset helyezett a bankjegyek fölé.

- Hát ez mi? - kérdezte Kuzmin, bajszát pödörgetve.

- Fogadja el, professzor elvtárs - suttogta a büfés. - És kérem, esdekelve kérem, állítsa meg a rákot!

- Vigye innen az aranyát! - szólt rá büszkén a professzor. - És törődjék inkább az idegeivel. Holnap menjen el vizeletvizsgálatra, ne igyék sok teát, és táplálkozzék teljesen sótlanul.

- A levest se sózzam meg?

- Semmit se sózzon meg! - rendelkezett Kuzmin erélyesen.

- Hajjaj! - sóhajtott fel panaszosan a büfés, és könyörgőn nézett a professzorra, aztán összeszedte az aranyait, és az ajtónak hátrált.

Aznap délután nem jöttek sokan a professzor rendelésére, és az est leszálltával az utolsó beteg is elment. A professzor fél karjával kibújt fehér köpenyéből, odanézett, ahová a büfés letette a tízeseit, és meglátta, hogy ott nincs semmiféle bankjegy, csak három ásványvizes üveg címkéje.

- Ördög tudja, mit jelentsen ez! - dohogott Kuzmin, fehér köpenye szegélyét végighúzva a földön, és a címkéket tapogatva. - Úgy látszik, ez az alak nemcsak szkizofrén, hanem ráadásul még csirkefogó is! Csak tudnám, mit akarhatott tőlem! Beutalót vizeletvizsgára? Hohó! Már tudom! Biztosan kabátot lopott! - A professzor kiszaladt a váróba, köpenye most is panyókára vetve vonszolódott utána. - Kszenyija Nyikityisna! - kiáltott ki sztentori hangon. - Nézze meg, nem hiányzik-e kabát!

Kiderült, hogy valamennyi kabát épségben függ a helyén. Ellenben mikor a professzor végre lerántotta magáról fehér köpenyét, és visszatért rendelőjébe, lába gyökeret vert a parkettába, tekintete merően íróasztalának arra a részére szegeződött, ahol az imént még az ásványvizes címkék feküdtek. A címkék helyén most szomorú pofájú, árva fekete kiscica üldögélt, és bánatosan miákolt a tányérkában előtte lévő tejre.

- Nohát, ez azért mégiscsak... Hogy került ez ide! - És a professzor érezte, amint tarkóján végigfut a hideg.

Halk, kétségbeesett kiáltására beszaladt Kszenyija Nyikityisna, és nyomban megnyugtatta a professzort, mondván: minden bizonnyal valamelyik betege hagyta ott a kiscicát, professzoroknál gyakran előfordul az efféle.

- Biztosan szegény emberek - vélekedett Kszenyija Nyikityisna -, nálunk meg, tudják, jó dolga lesz...

Töprengtek, találgatták, ki hagyhatta ott a kismacskát. Végül is egy gyomorfekélyes öregasszonyban állapodtak meg.

- Valószínűleg azt gondolja: "Én úgyis meghalok, kár lenne ezért a kis állatért" - magyarázta Kszenyija Nyikityisna.

- És a tej? - kiáltott fel Kuzmin. - Az hogy kerül ide? Azt is magával hozta? Meg a tányért?

- Üvegben hozta, biztosan itt öntötte át a csészealjba - talált erre is magyarázatot Kszenyija Nyikityisna.

- Mindenesetre vigye el a macskát is meg a tejet is - kérte a professzor, és maga kísérte ki Kszenyija Nyikityisnát az ajtóig. Mikor visszament rendelőjébe, a helyzet megváltozott.

Miközben fehér köpenyét a fogasra akasztotta, hangos hahotázást hallott az udvarról. Kinézett, elhűlt: az udvaron egy szál ingbe öltözött hölgy szaladt át a szemközti kis ház felé. A professzor még a nevét is tudta: Marja Alekszandrovnának hívták. Hahotázni pedig egy gyerkőc hahotázott.

- Mit művelnek ezek odakinn? - mormolta Kuzmin megvetően.

A falon túl, a professzor lányának szobájában akkor megszólalt a gramofon, a Halleluja című foxtrottot játszotta - és a professzor háta mögött abban a pillanatban verébcsiripelés hallatszott. A professzor megfordult, és tapasztalta, hogy íróasztalán egy jókora veréb ugrándozik.

"Hm, csigavér! - csitította magát a professzor. - Biztosan azalatt repült be a szobába, mialatt hátat fordítottam az ablaknak. Minden rendben van!" - biztatta magát, mialatt világosan érezte, hogy minden a legeslegnagyobb rendetlenségben van, éspedig legelsősorban a veréb miatt. Jobban szemügyre vette, és nyomban meglátta, hogy nem közönséges veréb. A pocsék kis állat bicegett a bal lábára, láthatóan mórikált, figurázott vele, szinkópásan ugrándozott, egyszóval - foxtrottot táncolt a gramofon hangjaira, mint részeg a kocsmapultnál, idétlenkedett, s közben pimaszul tekingetett a professzorra.

Kuzmin a telefon után nyúlt, fel akarta hívni volt évfolyamtársát, Burét, hogy megkérdezze tőle, mit jelent az, ha az ember efféle verebeket lát hatvanesztendős korára, erős szédüléssel egybekötve.

A veréb ezenközben ráült az ajándék tintatartóra, belerondított (nem tréfálok!), aztán felszállt, kis ideig a levegőben lebegett, majd nagy lendülettel nekiment a falon függő csoportképnek, amely az 1894-ben végzett orvoskari hallgatókat ábrázolta, vaskemény csőrével pozdorjává törte az üveget, aztán kirepült az ablakon.

A professzor meggondolta magát: nem Burét hívta fel telefonon, hanem a piócaközpontot, bemondta a nevét, s kérte, küldjenek neki azonnal egy tucat piócát a lakására. Helyére tette a hallgatót, ismét asztala felé fordult, és - felüvöltött. Az asztalnál ápolónő-fityulás nő ült, kezében "Pióca" feliratú táska. A professzor a szájára nézett, és újra felordított. A nővérnek fülig érő ferde férfiszája volt, egyetlen sárga agyar lógott ki belőle. Szeme halottan, üvegesen meredt a világba.

- A pénzt elviszem - szólalt meg a nővér mély férfihangon. - Minek heverjen itt szanaszét. - Madárkarom kezével besöpörte az ásványvizes címkéket, és lassan semmivé foszlott a levegőben.

Elmúlt két óra. Kuzmin professzor a hálószobájában ült az ágyban, halántékán, füle mögött és tarkóján piócák csüngtek. Lábánál, a tűzött selyempaplanon, az ősz bajszú Bure professzor ült, részvevően nézett Kuzminra, és vigasztalta, hogy mindez múló semmiség. Odakinn már leszállt az éj.

Hogy mi minden rendkívüli történt még Moszkvában azon az éjszakán, nem tudjuk, és természetesen nem is fürkésszük - annál kevésbé, mert elérkezett az ideje, hogy rátérjünk hiteles és igaz elbeszélésünk második részére. Utánam, olvasó!

1. Filón, Alexandriai (i.e. 20 k.-i. sz. 45. k.) - görög nyelvű zsidó teológiai és filozófiai író. ^[VISSZA]

3. Tacitus, Publius Cornelius (?55-? 118) - római történetíró. Fő műve az Annales, melyben Róma történetét írta meg Augustus végnapjaitól Néró haláláig. ^[VISSZA]

7. Aurillaci Herbert (938-1003) - korának művelt embere. Filozófiával, matematikával és irodalommal foglalkozott. II. Szilveszter néven 999-től 1003-ig római pápa. Természettudományi ismeretei folytán különféle felfedezéseket tett, miért is tudatlan kortársai az ördög cimborájának, fekete mágusnak tartották. ^[VISSZA]

9. Ponczius Pilátus - Judea római provincia prokurátora (helytartója). (i. sz. 26-36). Az evangéliumok Jézus perével kapcsolatban említik, mint aki nem találván semmi vétket Jézusban, szabadon akarta bocsátani őt, végül azonban - engedve a zsidó vallási vezetők követelésének - kereszthalálra ítélte Jézust. ^[VISSZA]

10. Nagy Heródes - i. e. 37-ig uralkodott Palesztinában. Kegyetlen, zsarnoki uralmat gyakorolt. Az ő nevéhez kapcsolódik a betlehemi gyermekgyilkosság is. ^[VISSZA]

13. Centuria - a századnak megfelelő kisebb katonai egység az ókori római hadseregben, melynek élén a centurio (százados) állt. ^[VISSZA]

14. Tetrarcha - a Római Birodalomtól függő terület egy részének uralkodója. ^[VISSZA]

15. Szinhedrion (szanhedrin) - az ókori Jeruzsálemben a zsidók legfőbb törvényszékének tanácsa, melynek élén a mindenkori főpap állt. ^[VISSZA]

16. Chiton - az ókori görögök jellegzetes öltözéke: ingszerű, gazdagon ráncolt, kb. térdig érő vászon- vagy gyapjúruha. ^[VISSZA]

18. Ha-Nocri - Kettős értelmű név: a. m. "A Názáreti" és "Az őrző" ^[VISSZA]

19. Lévi Máté - Jézus korai tanítványa. Vámszedő volt Kafarnaumban. ^[VISSZA]

21. Dismas, Gestas, Bar-Rabban - a két előbbi a Jézussal együtt keresztre feszített latrok (gonosztevők) neve. Bar-Rabban (Barabbas) pedig az az elítélt, akit Jézus helyett, a nép követelése alapján szabadon bocsátott Pilátus. ^[VISSZA]

23. Turma - 30-32 emberből álló lovascsapat. ^[VISSZA]

25. Keriáth-béli Júdás - az apostolok egyike, aki harminc ezüstpénzért elárulta Jézust a főpapoknak, és csókkal adott jelt az elfogására. ^[VISSZA]

26. Tiberius - római császár (14-37), Augustus utóda. A Lukács-evangélium szerint uralkodásának 15. évében lépett fel Keresztelő János, amelyet nem sokkal követett Jézus nyilvános működésének kezdete is. ^[VISSZA]

27. Caliga - a legionáriusok térdközépig érő, csizmaszerű lábbelije. ^[VISSZA]

28. Koponyahegy (Golgota) - Jeruzsálemtől északkeletre, a város falán kívül lévő hely, amelyet valószínűleg koponya alakú domborulatáról neveztek el. ^[VISSZA]

29. Kajafás (Kaifás) - zsidó főpap, aki Keresztelő János fellépésekor már betöltötte ezt a tisztséget, amit egyébként még Jézus elítélésekor is viselt. ^[VISSZA]

30. Pászka - húsvét, a zsidók legnagyobb ünnepe, melyen mindenkinek a templomhoz, Jeruzsálembe kellett zarándokolnia. Az ünnep Niszán hónap 14-én este kezdődött. ^[VISSZA]

31. Salamon tava - három mesterséges víztároló Jeruzsálemtől 25 kilométernyire déli irányban. A rómaiak vízvezetéket akartak építeni, hogy ezekből a víztárolókból lássák el vízzel Jeruzsálemet. ^[VISSZA]

32. Ala - 300 főből álló lovascsapat. ^[VISSZA]

34. Jalta, Szuuk-Szu, Borovoje, Cihidziri, Mahindzsauri - üdülőhelyek a Krím félszigeten, Kazahsztánban, a Kaukázusban, ahová az írók alkotószabadságra szoktak utazni. ^[VISSZA]

40. Delirium tremens - idült alkoholistáknál fellépő, állandó reszketéssel, súlyos érzékcsalódásokkal járó elmebántalom. ^[VISSZA]

41. Talapzaton egy bronzember áll - a Puskin-szobor, a moszkvaiak egyik legkedveltebb köztéri szobra a Puskin téren. Alekszandr Opekusin (1838-1923) szobrászművész alkotása. ^[VISSZA]

42. Felhő felhőt gyúrva jajgat... - Puskin Téli este c. versének kezdő sora. (Szabó Lőrinc fordítása). ^[VISSZA]

43. Az volt a szerencséje, hogy az a fehérgárdista belélőtt - természetesen itt a francia származású D'Anthésről van szó, aki persze nem volt - nem is lehetett - fehérgárdista; párbajuk során ő adta le Puskinra a költő halálát okozó végzetes lövést. ^[VISSZA]

44. Abrau - pezsgőfajta. ^[VISSZA]

47. Blikkfangos - szembeszökő, figyelmet felkeltő. ^[VISSZA]

50. Most már tudom, miért az a tehetségtelen nőszemély kapta meg Lujza szerepét - Friedrich Schiller (1759-1805) német költő Ármány és szerelem c. színművének hősnőjéről, Lujza Millerről van szó. ^[VISSZA]

53. Faust - Charles Gounod (1818-1893) francia zeneszerző ötfelvonásos operája. Szövegét Goethe drámai költeménye nyomán Barbier és Carré írta. ^[VISSZA]

54. En face - elölről, szemben. ^[VISSZA]

55. Amorett - szárnyas gyermekalak a képzőművészetben; a gyermek Ámor. ^[VISSZA]

56. Lafontaine-mesék - Jean de Lafontaine (16211695) francia költő. Főleg verses állatmeséi révén vált híressé. ^[VISSZA]

59. Arany hever ott nagy halom, és mind az én tulajdonom... - Hermann áriája Pjotr Csajkovszkij (1840-1893) orosz zeneszerző Pikk dáma c. háromfelvonásos operájából, melynek szövegét Puskin elbeszélése nyomán Modeszt Csajkovszkij, a zeneszerző testvéröccse írta. ^[VISSZA]

60. Vlagyimir fejedelem emlékműve - Kijevben a Vlagyimir-hegyen áll Oroszország megkeresztelőjének, Vlagyimir fejedelemnek az emlékműve (magassága 20,4 m, ebből maga a keresztjét magasra emelő szoboralak 4,5 m). ^[VISSZA]

61. "Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar" - idézet Lev Tolsztoj (1828-1910) Anna Karenina c. regényéből. (Németh László fordítása). ^[VISSZA]

---