MÁSODIK KÖNYV


TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Margarita

Utánam, olvasó! Ki állította, hogy nincs a földön igaz, hűséges, örök szerelem? Megérdemli, hogy kitépjék a hazug nyelvét!

Utánam, olvasó, csak énutánam, majd én mutatok neked ilyen szerelmet!

A Mester tévedett, amikor a kórházban, éjfél utáni, hajnal előtti órán, keserűen azt mondta Ivannak, hogy szerelmese megfeledkezett róla. Ez sosem történt meg. Az asszony nem felejtette el Mesterét.

Mindenekelőtt tárjuk fel a titkot, amelyet a Mester nem akart elárulni Ivanuskának. Szerelmesét Margarita Nyikolajevnának hívták. Mindaz, amit elmondott róla a szerencsétlen poétának, szóról szóra igaz. Híven írta le szerelmét, Margarita éppoly szép volt, mint amilyen okos. És ehhez még hozzá kell tennünk valamit: bízvást állíthatjuk, sok asszony szíves örömest felcserélte volna életét Margarita Nyikolajevnáéval. A gyermektelen harmincéves asszony egy nagynevű, híres szakember felesége volt, aki ráadásul országos jelentőségű találmánnyal is megajándékozta a szovjet államot; amellett fiatal volt, jóképű, becsületes; csupa szív - és imádta feleségét. Egy gyönyörű szép kertes magánpalota egész felső emeletét lakták ketten, az Arbat egy kis mellékutcájában. Elragadó kis tanya! Erről bárki meggyőződhet, ha odafárad. Forduljon csak hozzám, megadom a címet, megmutatom az utat, a ház ma is épségben áll.

Pénzben sem szűkölködött Margarita Nyikolajevna. Mindent megvehetett, amit csak megkívánt. Férje ismeretségi körében érdekes emberek is akadtak. A petróleumfőzővel sosem kellett vesződnie. Nem ismerte a társbérlet rémségeit. Egyszóval... boldog volt? - Soha, egyetlen percig sem. Attól fogva, hogy tizenkilenc esztendős korában férjhez ment, és beköltözött a palotába, nem ismerte a boldogságot. Istenek, isteneim! Hát mit kívánhat még ez a nő? Mit kívánhat ez a nő, akinek a szemében örökké rejtélyes tűz lobog? Mi kell ennek a fél szemére kissé bandzsi boszorkánynak, aki akkor, azon a tavaszon, mimózával ékesítette fel magát? Nem tudom, fogalmam sincs róla. Nyilván igazat mondott: a Mester kellett neki, nem a gót stílusú magánpalota, nem a körülkerített park, nem a pénz. Szerette a férfit, igazat mondott.

Még nekem, a kívülálló, noha hűséges elbeszélőnek is elszorul a szívem, ha arra gondolok, mit érezhetett Margarita, amikor másnap elment a Mesterhez (szerencsére anélkül, hogy férjével szakított volna eközben: férje nem érkezett haza a kitűzött időre), és megtudta, hogy a Mester már nincs a lakásán. Megtett minden tőle telhetőt, hogy valamit megtudjon róla, de persze hiába. Nem tudott meg semmit. Akkor hazament a palotába, és élt tovább, úgy, mint addig.

- Igen, igen, ott követtem el a hibát, hogy akkor éjjel eljöttem tőle - meditált Margarita télen, a kályha előtt, a lángokba bámulva. - Miért hagytam magára? Hiszen ez őrültség! Másnap visszamentem ugyan, becsülettel, ahogy megígértem, de akkor már késő volt. Későn érkeztem, akár a szerencsétlen Lévi Máté!

Ennek persze semmi értelme sem volt, hiszen valójában mi sem változott volna, ha Margarita akkor éjjel ott marad. - Megmenthette volna? - Ugyan, nevetséges! - kiálthatnánk fel, de óvakodunk tőle, hogy ezzel megbántsuk az amúgy is kétségbeesett asszonyt.

Ilyen gyötrődések közepette töltötte Margarita a telet, míg beköszöntött a tavasz. Azon a pénteken, amikor a feketemágus megjelenése olyan pokoli zűrzavart támasztott Moszkvában, mikor Berlioz nagybátyját hazakergették Kijevbe, amikor a főkönyvelőt letartóztatták, és még számos érthetetlen ostobaság történt - azon a napon Margarita déltájban ébredt föl hálószobájában, amelynek erkélykiugrója a palotácska tornyát alkotta.

Felébredéskor nem sírta el magát, mint oly gyakran, mert azzal az előérzettel ébredt, hogy aznap végre történik valami. Mikor ez a sejtelem feltámadt benne, azonnal melengetni, táplálni kezdte lelkében, nehogy elszálljon.

- Hiszem, igen, hiszem, hogy ma történik valami! - suttogta ünnepélyesen. - Nem lehet, hogy ne történjék: elvégre is miért kellene nekem életem végéig gyötrődnöm? Igaz, hazudtam, megcsaltam a férjemet, titkos életet éltem az emberek háta mögött, de ezért nem járhat ilyen kegyetlen büntetés... Valaminek történnie kell: olyan nincs, hogy a szenvedés örökké tartson. És az álmom jóslat volt, ezért tűzbe teszem a kezem...

Így suttogott Margarita Nyikolajevna, a napsütötte, bíborvörös függönyre tekintve, és izgatottan felöltözött, megfésülte a hármas tükör előtt rövid, hullámos haját.

Álma valóban rendkívüli volt. Tudni való, hogy azon az egész gyötrelmes télen egyetlenegyszer sem álmodott a Mesterről. Éjszakára elhagyta Margaritát; emléke csak nappal kínozta. Aznap éjjel pedig álmában is megjelent.

Ismeretlen helyen járt álmában, sivár, reménytelen tájon, kora tavaszi borús ég alatt. Pontosan látta a szürke égboltot, a száguldó felhőfoszlányokat, s a felhők alatt nesztelenül szálló varjúcsapatot. Durván összetákolt kis palló alatt zavaros, megáradt patak. Koldus, kopár, örömtelen fák. Magányos nyárfa, s távolabb, a fák között, túl a sövényen, valamiféle deszkabódé, nyári konyha vagy fürdőház, vagy az ördög tudja, micsoda. Minden sivár, örömtelen, az ember a legszívesebben felakasztaná magát arra a magányos nyárfára a palló mellett. Szellő se rebben, felhő se száll arra, sehol egy teremtett lélek. Pokol az ilyen hely az élőnek!

És akkor - nicsak - kitárul a deszkabódé ajtaja, és kilép - ő, a Mester. Messze van tőle, de világosan felismeri. Toprongyos, nem is látni pontosan, mibe van öltözve. Haja borzas, arca borostás. Szeme riadt, fájdalmas tekintetű. Keze intésével hívja Margaritát. És az asszony a rögös, zsombékos földön szalad feléje, és eközben - felébred.

"Ez az álom csak kettőt jelenthet - okoskodott Margarita Nyikolajevna. - Ha már halott, és magához hív, ez azt jelenti, hogy eljött értem, és nemsokára én is meghalok. Ez nagyon jó, mert kínlódásomnak vége szakad. Vagy él, és akkor az álom csak azt jelentheti, hogy életjelt akar adni. Azt akarja tudtomra adni, hogy még látjuk egymást az életben... Igen, igen, hamarosan viszontlátjuk egymást!"

Margarita izgatottan felöltözött, és igyekezett elhitetni magával, hogy igazából minden a lehető legszerencsésebben alakul, s az ilyen pillanatokat meg kell ragadni. Férje teljes három napra vidékre utazott, hivatalos kiküldetésben. Háromszor huszonnégy órája van tehát, zavartalan magányban élhet, arra gondolhat, amire akar, arról ábrándozhat, amit a legjobban szeretne. A magánpalota egész felső emelete, mind az öt szoba - ez az egész lakás, amelyért Moszkvában tíz- meg tízezren irigyelhetnék - teljes egészében az ő rendelkezésére áll.

Ám e háromnapos teljes szabadság élvezésére Margarita a fényűző lakásnak korántsem legszebb helyiségét választotta. Reggeli után bement az ablaktalan, sötét kamrába, ahol bőröndöket meg két szekrényre való ócska limlomot tartottak. Leguggolt az első szekrény elé, kihúzta az alsó fiókot, és egy halom selyemrongy alól kihúzta azt, amit e földön egyetlen kincsének tekintett: egy ócska barna bőrmappát, amelyben a Mester fényképét őrizte, egy névre szóló tízezer rubeles betétkönyvet, egy selyempapír közé préselt rózsa aszott szirmait meg egy megpörkölődött szélű, gépírásos, teljes ív nagyságú füzet maradványait.

Ezekkel a kincsekkel megrakodva visszament hálószobájába, kitette a hármas tükörre a fényképet, és egy óra hosszat lapozgatott a félig megégett füzetben, olvasgatni próbálta a lángok meghagyta töredékeket: "...A Földközi-tenger felől érkező sötétség eltakarta a helytartó szeme elől a gyűlölt várost. Eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával összekötő függőhidak, s az égből leereszkedő feketeség elöntötte a hippodrom szárnyas isteneit, a lőréses falú palotát, a piacot, a karavánszerájt, az utcákat, a tavakat... Elveszett Jerusalaim, a hatalmas város, mintha sosem létezett volna..."

Margarita szerette volna tovább olvasni, de tovább nem volt más, csak a papiros megszenesedett, kirojtozódott széle.

Könnyeit törölgetve félretette a füzetet, a tükörasztalkára könyökölt, és sokáig ült így, a tükörben visszaverődve s a fénykép szemlélésébe mélyedve. Könnyei lassan felszáradtak, gondosan összerakosgatta kincseit, s egy perccel később már újra el voltak temetve a selyemrongyok közé. A sötét kamrában csengve kattant a zár.

Kiment az előszobába, és fölvette kabátját, hogy sétálni induljon. Háztartási alkalmazottja, a csinos Natasa, megkérdezte, mit főzzön ebédre, s miután azt a választ kapta, hogy mindegy, a maga szórakozására beszélgetni kezdett úrnőjével, és isten tudja, miféle badarságokat mesélt - például, hogy előző este a színházban egy bűvész olyan mutatványokat produkált, hogy mindenkinek tátva maradt a szája, mindenkinek két üveg francia parfümöt meg egy pár harisnyát adott ajándékba, teljesen ingyen, és aztán, mikor az előadás véget ért, és a közönség kitódult az utcára, egyszer csak mindenki anyaszült meztelenül állt ott. Margarita Nyikolajevna leroskadt az előszobában a tükör előtt álló székre, úgy hahotázott.

- De, Natasa, nem szégyelli magát? - mondta azután. - Maga okos, iskolázott lány... sorban állás közben a nők tücsköt-bogarat összehordanak, és maga mindent elhisz.

Natasa elpirult, és nagy hévvel magyarázta, hogy nem hazugság, az arbati csemegeüzletben ma reggel a tulajdon két szemével látott egy nőt, aki csinos cipőben jött le a boltba, de mikor odament a pénztárhoz fizetni, a cipő eltűnt a lábáról, ott maradt harisnyában. A harisnyáján lefutott szemek, a sarkán lyuk. És az a varázscipellő is a színházi szeánszról származott.

- És ez így történt?

- Így bizony! - erősítette Natasa, aki egyre jobban elpirult, látván, hogy asszonya nem hisz neki. - És, Margarita Nyikolajevna, kérem, a rendőrség még az éjjel elvitt több mint száz személyt. A hölgyek, akik az előadásról kijöttek, egy szál bugyiban szaladgáltak a Tverszkaján.

- Ezt biztosan Darja mesélte! - mondta Margarita Nyikolajevna. - Már réges-rég figyelem: úgy hazudik, mintha könyvből olvasná!

A furcsa beszélgetés Natasa számára kellemes meglepetéssel végződött. Margarita Nyikolajevna visszament hálószobájába, és egy pár harisnyával meg egy üveg kölnivel tért vissza. Azt mondta Natasának, ő is bűvészmutatvánnyal akar kitűnni, azzal neki ajándékozta a harisnyát és a kölnivizet, mondván, csupán egyet kér tőle cserébe, hogy ne szaladgáljon egy szál harisnyában a Tverszkaján, és ne hallgasson Darja fecsegésére. Azután pedig csókkal búcsúzott tőle.

Trolibuszra szállt, és a kényelmes párnázott ülésen hátradőlve ment végig az Arbaton; hol a maga gondolatait szőtte, hol pedig arra fülelt, hogy miről beszél az előtte ülő két utas.

Azok ketten néha-néha hátrasandítottak, nem hallja-e valaki szavukat; elképesztő dolgokról beszéltek ugyanis. Az ablaknál ülő jól táplált egyén, akinek apró disznószeme huncutul pillogott, azt magyarázta a mellette ülő cingárabb alaknak, hogy a koporsót le kellett takarni fekete szemfedővel...

- Fantasztikus! - suttogta a cingár hüledezve. - Ilyen még nem volt! És Zseldibin mit csinált?

A trolibusz egyenletes surrogásán át is hallatszottak az ablaknál ülő férfi szavai:

- Bűnügyi nyomozás... botrány... mit mondjak: rejtély!

A beszédfoszlányokból Margarita Nyikolajevna úgy-ahogy megkonstruálta az összefüggő történetet: a két polgártárs arról sugdolózott, hogy egy halottnak (de hogy ki volt a halott, Margaritának nem sikerült megtudnia, mert nem nevezték nevén) ma reggel a koporsóból kilopták a fejét... Ezért izgul most annyira az a Zseldibin nevezetű illető. És a trolibuszon sugdolózóknak is nyilván lehet valami közük az ellopott fejű megboldogulthoz. - Azt mondod, kettőkor van a hamvasztás?

Margarita Nyikolajevna lassan már elunta a furcsa, riadt suttogást a koporsóból elcsent fejről, és valósággal megörült, hogy le kell szállnia.

Kisvártatva már a Kreml fala alatt ült a park egyik padján, mégpedig úgy, hogy a Manyezsre[62] látott.

Hunyorogva nézett fel a szép napsütésbe, visszaemlékezett aznap éjjeli álmára, s arra is, hogy pontosan egy esztendővel ezelőtt, ugyanezen a napon, ugyanebben az órában, ezen a padon ült ővele. Fekete retikülje akkor is mellette feküdt a padon, akárcsak most. Ő ma nem volt mellette, de Margarita Nyikolajevna gondolatban mégis ővele társalgott: "Ha száműzetésbe küldtek, miért nem adsz hírt magadról? Hisz onnan is üzennek az emberek! Már nem szeretsz? Nem, ezt nem tudom elhinni. Talán meghaltál? Akkor kérlek, bocsáss el, engedd, hogy végre szabad legyek, szabadon lélegezhessek..." - És gondolatban maga válaszolt önmagának helyette: "Szabad vagy, azt hiszed, visszatartlak?" És ismét visszafelelt neki: "Ugyan már, miféle válasz ez? Előbb tűnjél el az emlékezetemből, akkor leszek szabad..."

Járókelők haladtak el Margarita Nyikolajevna előtt. Egy férfi kíváncsian nézte meg a jól öltözött nőt, vonzotta magánya, szépsége. Köhécselt, s leült a pad sarkára. Nagyot lélegzett, és megszólalt:

- Határozottan szép idő van máma...

De az asszony olyan sötéten nézett rá, hogy felállt, és elment.

"Tessék, itt a példa - folytatta Margarita elképzelt párbeszédét azzal, aki lelkén uralkodott. - Miért kergettem el ezt a férfit? Unatkozom, és ebben a szoknyapecérben igazán nem volt semmi kellemetlen, kivéve talán azt a buta »határozottan«-t. Miért gunnyasztok itt a fal tövében, egyedül, mint a fülesbagoly? Miért vagyok kirekesztve az életből?"

Egészen elcsüggedt, elszontyolodott. De ekkor ismét végighullámzott rajta a reggeli várakozás izgalma. "Igen, ma történik valami!" Az izgalom hulláma másodszor is megcsapta, és akkor ráébredt, hogy ez - hanghullám. A város morajlásán keresztül egyre világosabban hallotta: dobpergés és kissé hamis kürtök szava közeledik feléje.

Először egy lovas rendőr jelent meg, lépésben haladt el a park rácsa előtt, mögötte három gyalogos rendőr. Azután lépésben haladó teherautó, rajta zenészek. Amögött ugyancsak lassan haladó, vadonatúj, nyitott halottas autó, rajta koszorúkkal borított koporsó, s a koporsó négy sarkánál négy ember - három férfi, egy nő. Margarita még ebből a távolságból is észrevette, hogy a halottat utolsó útjára kísérő s a koporsó mellett őrt álló személyek arcán zavar, elképedés tükröződik. Különösen feltűnő volt ez a bal hátsó sarokban álló nőnél: amúgy is pufók ábrázatát mintha belülről még jobban felfújta volna valami pikáns titok, apró, hunyorgó szemében kétértelmű szikrák villóztak. Úgy tetszett, mintha nem állná meg tovább, rákacsintana a megboldogultra, és azt mondaná: "Ki látott már ilyet?... Rejtélyes ügy, szavamra mondom!" De hasonló tanácstalanságot fejezett ki a halottaskocsit gyalogosan kísérő mintegy háromszáz ember arca is.

Margarita a tekintetével kísérte a menetet, egészen addig, amíg a távolban elhalt az egyhangú üstdob, mely állandóan egyforma ütemben pufogott, "bumsz, bumsz, bumsz". "Milyen furcsa temetés - gondolta magában. - És milyen gyászos ez a bummogás! Komolyan mondom, eladnám az ördögnek a lelkemet, ha megtudhatnám, hogy él-e még... Vajon kit temetnek itt?"

- Mihail Alekszandrovics Berliozt, a TÖMEGÍR elnökét - szólalt meg mellette egy kissé dunnyogó férfihang.

Margarita Nyikolajevna ámulva fordult a hang felé, és észrevette, hogy valaki ül a padon. Nyilván akkor telepedett melléje nesztelenül, amikor ő a temetési menetet nézte. Az utolsó kérdést pedig nyilván - szórakozottságában - fennhangon tette fel.

A menet eközben megállt, valószínűleg a közlekedési lámpa tartóztatta fel az útkeresztezésnél.

- Bizony furán érzik magukat - folytatta a padon ülő egyén. - Halottat visznek, de közben folyton csak az jár az eszükben, hogy hová lett a feje!

- A feje? Hogyhogy a feje? - figyelt föl Margarita, és tüzetesen szemügyre vette szomszédját. Alacsony, vörös hajú férfi volt, szájából agyar meredezett, keményített inget viselt, jó minőségű csíkos öltönyt, lakkcipőt s fején keménykalapot. Nyakkendője rikító volt, és feltűnt rajta még az is, hogy zakója mellzsebéből, ahol a férfiak rendesen zsebkendőt vagy töltőtollat hordanak, egy lerágott csirkecomb csontja kandikált elő.

- Ma reggel ugyanis, tetszik tudni, a Gribojedov nagytermében, ahol a halott fel volt ravatalozva, kilopták a fejét a koporsóból.

- Hogy történhetett? - kérdezte Margarita szinte önkéntelenül, s közben eszébe jutott a trolibuszon hallott beszélgetés.

- Ördög tudja! - válaszolta a vörös eléggé közvetlenül. - Különben, szerintem nem ártana megkérdezni a Behemótot. Fenemód ügyesen csenték el! És főleg érthetetlen, hogy kinek kellhet az a fej! Botrány!

Bármennyire elfoglalta is Margarita Nyikolajevnát a saját bánata, mégis meglepődött - a vörös hajú idegen fura közléseitől.

- Megálljon csak - kiáltott fel -, ez az a Berlioz, akiről a mai újságok...

- Az hát, az, az!

- Akkor hát irodalmárok követik a koporsót? - kérdezte Margarita.

- Természetesen, írók, irodalmárok!

- Ismeri őket?

- Mindet ismerem, kivétel nélkül - válaszolta a vörös.

- Mondja - kérdezte Margarita elfúló hangon -, nincs közöttük Latunszkij, a kritikus?

- Már hogyne volna! - felelte a vörös. - Ott van, ni, a negyedik sor legszélén.

- Az a szőke? - kérdezte Margarita hunyorogva.

- Inkább hamuszínű... látja, most égnek emeli a tekintetét!

- Olyan... papos?

- Az, az.

Többet nem kérdezett Margarita, csak merően nézte Latunszkijt.

- Úgy látom, gyűlöli azt a Latunszkijt! - jegyezte meg a vörös mosolyogva.

- Akad még, akit gyűlölök - vetette oda Margarita. - De erről nem érdemes beszélni.

A gyászmenet eközben továbbhaladt, a gyalogszerrel vonulók mögött autók haladtak lépésben, többnyire üresen.

- Már hogyne volna érdemes, Margarita Nyikolajevna!

- Maga ismer engem? - kérdezte Margarita meglepetten.

A vörös válaszképpen lekapta keménykalapját, feldobta, és röptében elkapta.

"Tisztára betörőpofája van!" - állapította meg Margarita, ahogy most jobban szemügyre vette véletlen ismerősét.

- De én nem ismerem magát - mondta elutasítóan.

- Honnét is ismerne? Pedig fontos ügyben küldtek magához.

Margarita elsápadt, visszahőkölt ültében.

- Mindjárt ezzel kellett volna kezdenie - szólalt meg. - Ahelyett, hogy hetet-havat összehordott valami levágott fejről. Tehát le akar tartóztatni!

- Szó sincs róla! - tiltakozott élénken a vörös. - Hogy is jut ilyesmi az eszébe? Mondtam már, fontos ügyben járok.

- Miféle ügyben? Nem értem.

A vörös körülnézett, majd titokzatosan súgta:

- Azért küldtek, hogy ma estére vendégségbe hívjam.

- Micsoda? Miféle vendégségbe? Kihez?

- Egy híres külföldi úrhoz - felelte a vörös, és sokatmondóan összecsippentette fél szemét.

Margarita felháborodott.

- Mi az, nálunk most már utcai kerítők folytatják üzelmeiket? - Felugrott, menni készült.

- Még csak az kéne, hogy ilyen megbízást vállaljak! - mordult fel a vörös, és a távozni készülő Margarita után kiáltott: - Bolond!

- Aljas gazember! - szólt vissza az asszony, és már indult is, hogy faképnél hagyja az ekképpen aposztrofált vörös fickót. Ekkor azonban meghallotta maga mögött a hangját:

- "A Földközi-tenger felől érkező sötétség eltakarta a helytartó szeme elől a gyűlölt várost. Eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával összekötő függőhidak... Elveszett Jerusalaim, a hatalmas város, mintha sosem létezett volna..." Így vesszen maga is a megpörkölődött füzetével meg a lepréselt rózsájával! Itt ül magába roskadva a padon, és könyörög neki, hogy bocsássa el magát, hagyja szabadon lélegezni, tűnjön el az emlékezetéből!

Margarita falfehér lett, visszament a padhoz. A vörös hunyorogva nézett fel reá.

- Nem értem - mondta halkan Margarita. - A füzetről még csak tudomást szerezhet valaki... belopózhat, megnézheti... Natasát biztosan lefizették! De honnét ismeri a gondolataimat? - Fájdalmasan összevonta szemöldökét, és megkérdezte: - Mondja meg végre, ki maga? Milyen intézménytől való?

- Ajjaj, de unalmas - dünnyögte a vörös, és nyomatékosan kijelentette: - Engedje meg, hiszen már megmondtam, hogy nem tartozom semmiféle intézményhez! Üljön le, kérem.

Margarita mukkanás nélkül engedelmeskedett, leült, de azért másodszor is megkérdezte:

- Kicsoda maga?

- A nevem Azazello. No de nem mindegy az magának?

- És azt sem árulja el, hogy honnét tud a füzetről, hogyhogy ismeri a gondolataimat?

- Eszem ágában sincs - felelte szárazon Azazello.

- De mondja... tud róla valamit? - suttogta Margarita esdeklően.

- Hát... mondjuk, hogy tudok.

- Könyörgök, csak azt az egyet mondja meg: él? Ne kínozzon tovább!

- Él hát, él! - válaszolta kelletlenül Azazello.

- Hál' istennek!

- Kérem, ne tessék lelkendezni és sopánkodni - mordult rá Azazello bosszúsan.

- Bocsánat, bocsánat - mormolta az asszony szinte már alázatosan. - Az előbb csakugyan megharagudtam magára. De hát ismerje el, hogy egy nőt csak úgy az utcáról vendégségbe hívnak... nekem igazán nincsenek előítéleteim, ezt elhiheti - Margarita szomorúan elmosolyodott -, de külföldiekkel sohasem találkozom, nem is óhajtok velük érintkezni... meg aztán, a férjem... életem tragédiája, hogy olyan férfival élek, akit nem szeretek... de azért nem akarom elrontani az életét, ezt méltatlannak érezném... ő mindig jó volt hozzám...

Azazello láthatóan unta az összefüggéstelen magyarázkodást, és szigorúan rászólt az asszonyra:

- Hallgasson, kérem, egy percig.

És Margarita engedelmesen elhallgatott.

- A külföldi, akihez én meghívtam, teljesen veszélytelen. És azonkívül egy teremtett lélek se fogja megtudni, hogy nála járt. Ezért kezeskedem.

- És mit akar tőlem az az idegen? - kérdezte Margarita gyanakvóan.

- Azt majd megtudja annak idején - felelte Azazello.

- Értem már... Arról van szó, hogy odaadjam magam neki - suttogta Margarita.

Azazello fölényesen elvigyorodott.

- Biztosíthatom magát, az egész világon minden nő erről álmodozna, de - s arcát itt gúny torzította el - csalódást kell okoznom magának: ilyesmiről szó sem lesz.

- Ki az az idegen? - kiáltotta Margarita izgalmában olyan hangosan, hogy a pad előtt haladó járókelők feléje fordultak. - És mi érdekem fűződik hozzá, hogy odamenjek?

Azazello a füléhez hajolt, és sokatmondóan súgta:

- Nagyon is nyomós érdeke fűződik hozzá... ragadja meg az alkalmat.

Margarita szeme kikerekedett.

- Tessék? - kiáltotta. - Ha jól értettem, arra céloz, hogy ott megtudhatok valamit... róla?

Azazello némán bólintott.

- Elmegyek! - kiáltott fel Margarita elszántan, és megragadta Azazello karját. - Elmegyek, ahová mondja!

Azazello megkönnyebbülten szusszant, hátradőlt a pad támlájára, eltakarva a nagy betűkkel belevésett "Nyura" nevet, gúnyosan megjegyezte:

- Jaj, ezek a nők! Szörnyű népség! - Kezét zsebébe mélyesztette, s két lábát egyenesen maga elé nyújtotta. - Szeretném tudni, miért éppen engem küldtek magához? Mért nem vállalta inkább a Behemót, neki olyan elbűvölő a modora...

Margarita keserűen, kényszeredetten elmosolyodott...

- Kérem, ne ejtsen továbbra is kétségbe a talányaival. Boldogtalan vagyok, és maga visszaél a helyzetemmel... Tudom, hogy gyanús históriába keveredtem, de esküszöm, csak azért, mert maga azt ígérte, hogy megtudok róla valamit! Szédülök ettől a sok érthetetlen rejtélytől...

- Jaj, csak ne drámázzon! - fintorgott Azazello. - Az én helyzetemet is meg kell érteni. Felpofozni egy adminisztrátort, kidobni egy nagybácsit, valakit agyonlőni, vagy más efféle apróság: ez az én szakmám. De szerelmes nőkkel társalogni... köszönöm, nem kérek belőle! Hisz egy jó félórája győzködöm itt már magát... Egyszóval eljön?

- El - válaszolta Margarita Nyikolajevna határozottan.

- Akkor tessék - mondta Azazello, kerek aranyszelencét vett elő zsebéből, és átadta Margaritának e szavakkal: - Dugja el gyorsan, mert mindenki idenéz. Jó hasznát veszi majd, Margarita Nyikolajevna, mert mi tagadás, jócskán megöregítette a bánat az utóbbi hat hónapban. (Margarita elpirult, de nem szólt, és Azazello folytatta:) Ma este pontosan fél tíz órakor legyen szíves meztelenre vetkőzni, és ezzel a krémmel bekenni arcát, egész testét. Aztán csinálhat amit akar, de ne menjen el a telefon mellől. Tízkor fölhívom, és mindent közlök, amit tudnia kell. Ne törődjék semmivel, elszállítják oda, ahová kell, és semmi baja sem esik. Megértette?

- Meg - felelte Margarita rövid gondolkodás után. - Ez a doboz színarany, érzem a súlyán. Mit csináljak: világosan látom, hogy megvesztegetnek, és belékevernek valami sötét históriába, amiért egyszer még nagyon megfizetek...

- Megint kezdi? - horkant fel Azazello.

- Nem, én csak...

- Azonnal adja vissza a krémet!

Margarita erősebben markolta a kis dobozt.

- Adja vissza, ha mondom! - förmedt rá Azazello mérgesen. - Adja vissza, és ördög vigye az egészet. Küldjék a Behemótot.

- Nem, nem! - kiáltotta Margarita, az arra menők megdöbbenésére. - Mindenre hajlandó vagyok, végigjátszom ezt a komédiát a krémmel, ha kell, az ördöggel is cimborálok! De vissza nem adom!... Tudom, hogy mire vállalkoztam. De mindent vállalok őérte, mert másban már amúgy sem bízhatok ezen a világon. De annyit mondok: ha pusztulásba sodor, szégyellheti magát, igen, a föld alá süllyedhet szégyenében! Szerelmemért halok meg! - Margarita büszkén a mellére csapott, és felnézett a napra.

- Báá! - üvöltött fel Azazello hirtelen, dülledő szemmel meredt a park rácsára, és ujjával valamerre mutatott.

Margarita gyorsan odafordult, amerre a vörös mutogatott, de semmi különöset nem látott. Azazellóhoz fordult, hogy magyarázza meg rejtélyes felkiáltását - de nem volt, aki e magyarázatot megadja: a vörös ismeretlent elnyelte a föld.

Margarita gyorsan belenyúlt retiküljébe, ahová a felkiáltás előtt a kis szelencét rejtette, és meggyőződött róla, hogy a szelence ott van. Ekkor pillanatnyi gondolkozás nélkül kiszaladt a Sándor-parkból.

 

HUSZADIK FEJEZET

Az Azazello-krém

A tiszta esti égbolton telihold világított; jól látszott a juharfa ágai között. A hársak, akácok foltos-cikornyás mintát rajzoltak a kertben a földre. A kiugró tornyocska nyitott, de elfüggönyözött hármas ablaka vakító villanyfényben tündökölt. Margarita Nyikolajevna hálószobájában valamennyi lámpa égett, megvilágította a szobában uralkodó tébolyodott rendetlenséget. A vetett ágyon, a paplanon ingek, harisnyák feküdtek kiteregetve, egy összegyűrt fehérneműdarab pedig egyenesen a földön hevert egy véletlenül széttaposott cigarettadoboz mellett. Az éjjeliszekrényen egy pár cipő állt közvetlenül egy félig telt feketekávés csésze és a hamutartó között, mely utóbbiban egy csikk füstölgött. A szék hátán fekete estélyi ruha lógott. A szobában parfümillat, s valahonnét még izzó vasaló jellegzetes szaga is beszivárgott.

Margarita Nyikolajevna a tükör előtt ült, meztelen testére dobott egy szál fürdőkabátban, lábán fekete antiloppapucs. Az asztalkán előtte feküdt karkötős aranyórája, s mellette az Azazellótól kapott szelence. Margarita egy pillanatra sem vette le szemét az óra számlapjáról.

Néha szinte úgy rémlett, az óra elromlott, a mutató nem mozdul helyéből. De mozgott, noha nagyon lassan, mintha oda-odaragadna a számlaphoz. Végre a nagymutató huszonkilenc percet mutatott kilenc után. Margarita szíve olyan hevesen dobogott, hogy nem is bírta mindjárt megfogni az aranydobozt. Mikor egy kissé legyűrte izgalmát, kinyitotta a szelencét, és sárgás, zsíros krémet látott meg benne, amely - úgy rémlett - mocsárszagot árasztott. Ujja hegyével a tenyerébe kent belőle egy csöppet, amitől a mocsári növényzet meg korhadó avar illatára emlékeztető szag még jobban megerősödött; aztán pedig tenyerével lassan bedörzsölte vele arcát, homlokát.

A krém könnyen kenődött, és úgy tetszett, nyomban el is párolog. Margarita alaposan bedörzsölte vele az arcát, aztán a tükörbe nézett - és a szelencét egyenest aranyórája üvegére ejtette, amitől az üveg sugarasan megrepedt. Margarita behunyta a szemét, újra a tükörbe nézett, és harsányan felkacagott.

Csipesszel kitépkedett, szélein cérnaszállá vékonyított szemöldöke megsűrűsödött, és arányosan, feketén ívelt élénkzölddé színesedett szemei fölött. Orrtöve fölött nyomtalanul eltűnt a pici függőleges ránc, amely akkor, októberben jelent meg, amikor a Mestert elveszítette. Eltűnt a sárgás kis árnyék is a halántékáról, meg az alig észrevehető szarkalábak a szeme külső sarkából. Orcája finoman kipirosodott, homloka fehér és sima lett, hajából elmúlt a fodrász kezétől származó göndörség.

A harmincesztendős Margaritára természettől hullámos fekete hajú, húsz év körüli nő nézett vissza a tükörből.

Amikor Margarita kedvére kikacagta magát, egyetlen ugrással ledobta magáról köntösét, belenyúlt a könnyű, zsíros krémbe, és erélyes mozdulatokkal, bőségesen bekente vele egész testét. Bőre nyomban rózsás, napbarnított színt öltött. Aztán - mintha csak kihúztak volna egy tűt a halántékából - egy csapásra elmúlt a fejfájás, amely egész nap kínozta, mióta hazajött a parkból; kar- és lábizmai megerősödtek, végül - teste súlytalanná vált.

Felugrott, és a levegőben lebegett, alacsonyan a szőnyeg fölött, azután lassan lehúzta valami, és újra leereszkedett.

- Ez aztán a krém! Éljen a krém! - ujjongott, s a fotelba vetette magát.

A bedörzsölés nemcsak külsőleg változtatta meg. Belül is, egész testében, minden porcikájában forrt, pezsgett az öröm. Szabadnak, mindentől felszabadultnak érezte magát. Világosan érezte: az történt vele, pontosan az, amit előérzete már reggel megjósolt, és most mindörökre elhagyja a palotát, egész régi életét. Ebből a régi életéből most mégis kivált egy gondolat - a tudat, hogy még egy végső kötelességét kell teljesítenie, mielőtt elkezdődik az az új, rendkívüli és nagyszerű, ami máris szinte húzza őt felfelé a levegőbe. Ahogy volt, pucéran, átszaladt a hálóból férje dolgozószobájába - közben néha-néha a levegőbe emelkedve -, villanyt gyújtott, és odaszaladt az íróasztalhoz. Egy kitépett blokklapra tisztán, javítás és törlés nélkül, nagy betűkkel a következő sorokat rótta ceruzával:

Bocsáss meg, és felejts el mihamarabb. Örökre elhagylak. Ne keress, úgyis hiába. A sok bajtól, bánattól boszorkánnyá lettem. Indulok. Élj boldogul.

Margarita

Aztán megkönnyebbülve visszaszállt a hálóba, s nyomában beszaladt Natasa is, ruhákkal megrakodva. De a sok holmi - vállfára akasztott ruhák, csipkés zsebkendők, kisámfázott selyemcipellők - mind-mind kiesett a kezéből, a földre hullott, és Natasa összecsapta ekképp megüresedett két kezét.

- Mit szól hozzám, szép vagyok? - kérdezte Margarita Nyikolajevna, és hangja elcsuklott örömében.

- De még mennyire! - suttogta Natasa álmélkodva. - Hogy csinálja ezt, Margarita Nyikolajevna?

- A krém, a krém, a krém! - sikoltotta Margarita Nyikolajevna, a csillogó-villogó aranyszelencére mutatva, s a tükör előtt forgolódva.

Natasa megfeledkezett a földön heverő, gyűrött ruháról, odaszaladt a toalettasztalhoz, és mohón kigyúló szemmel meredt a krém maradványaira. Ajka mozgott, valamit suttogott. Aztán ismét Margaritához fordult, lelkendezve:

- A bőre, milyen a bőre, Margarita Nyikolajevna! Sugárzik a bőre... világít! - De nyomban észbe kapott, odaszaladt a ruhához, fölvette, kirázogatta.

- Hagyja, hagyja! - szólt rá Margarita. - Ne törődjék semmivel! Vigye el az ördög! Különben... tudja mit? Tessék, tegye el emlékül. Igen, legyen a magáé. Mindent vigyen el, ami a szobában van!

Natasa jó ideig mozdulatlanul állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába; aztán úrnője nyakába ugrott, össze-vissza csókolta:

- Selyem a bőre! Világít! Sugárzik! És a szemöldöke!!!

- Natasa, vigye ezt a sok rongyot, vigye a parfümöt, mindent, és tegye el, dugja el! - kiáltotta Margarita. - Ékszert, értéket ne vigyen, nehogy a végén lopással vádolják!

Natasa motyóba szedte, ami épp a keze ügyébe esett, ruhát, cipőt, harisnyát, fehérneműt, és szaladt a szobájába.

Ezalatt az utca túlsó oldaláról, egy nyitott ablakból hangos virtuóz keringő szólalt meg, s ugyanakkor autó berregése hallatszott a kapu előtt.

A kis utcát egészen betöltő valcer hallatára Margarita vidáman felkiáltott:

- Mindjárt telefonál Azazello! És a külföldi nem veszélyes, igen, most már biztosan tudom, hogy nem veszélyes!

Az autó újra fölberregett, elindult. A kiskapu csapódott, s a kövezett kerti úton lépések kopogtak.

"Nyikolaj Ivanovics jött haza, megismerem a lépéseit - állapította meg Margarita. - Jó lenne még valami botrányos mókát csapni búcsúzóul."

Félrehúzta a függönyt, és kiült az ablakpárkányra, profilban, térdét kezével átfogva. A holdfény jobb oldalát nyaldosta. Fejét a hold felé emelte, merengő, poétikus arcot vágott. Odalenn a lépések még egy-kettőt koppantak, azután hirtelen elhallgattak. Margarita még egy ideig gyönyörködött a holdban, nagyot sóhajtott az illendőség kedvéért, azután lenézett a kertbe, és valóban megpillantotta Nyikolaj Ivanovicsot, a földszinti lakót. A hold élesen megvilágította egész alakját: a padon ült, és látszott rajta, hogy hirtelen roskadt le. Csíptetője félrecsúszott orra nyergén, kezében aktatáskáját szorongatta.

- Á, jó estét, Nyikolaj Ivanovics! - szólt le Margarita mélabúsan. - Értekezletről jön?

Nyikolaj Ivanovics nem válaszolt. Meg se mukkant.

- Én, amint látja - folytatta Margarita, és egyre jobban kihajolt az ablakon -, egyedül ülök itt, búsulok, nézem a holdat, és a valcert hallgatom...

Bal kezét végighúzta halántékán, félresimította egy hajfürtjét, majd így folytatta:

- Jaj, hogy maga milyen udvariatlan, Nyikolaj Ivanovics! Elvégre mégiscsak nő vagyok! Csúnya dolog nem válaszolni, ha egy nő szól magához!

Nyikolaj Ivanovics - aki tisztán látszott a holdfényben, szürke mellénye utolsó gombjáig, deres kecskeszakálla utolsó száláig - szemlátomást majd elsüllyedt zavarában; hirtelen felröhögött, felugrott a lócáról, s ahelyett hogy kalapját levette volna, meglengette aktatáskáját, és leguggolt, mintha táncolni készülne.

- Juj, hogy maga milyen lehetetlen alak, Nyikolaj Ivanovics! - szólt le Margarita. - Egyáltalán: úgy meguntam mindnyájukat, hogy ki se mondhatom; boldog vagyok, hogy végre faképnél hagyom magukat!

Ekkor a szobában, Margarita háta mögött, megszólalt a telefon. Margarita leugrott az ablakpárkányról, megfeledkezett Nyikolaj Ivanovicsról, és fölemelte a kagylót.

- Itt Azazello beszél - hangzott a kagylóban.

- Jaj, drága, drága Azazellóm - lelkendezett Margarita.

- Itt az idő. Repüljön fel - mondta Azazello, és hangja elárulta, hogy tetszik neki Margarita őszinte, leplezetlen öröme. - Ha elszáll a kapu fölött, mondja azt, hogy "láthatatlan vagyok". Röpdössön egy ideig a város felett, hogy megszokja, aztán tartson délnek, ki a városból egyenest a folyó mentén. Már várják.

Margarita visszatette a hallgatót, és ekkor a szomszéd szobában valami koppant, mintha mankó bicegne, s nekiverődött az ajtónak. Margarita kitárta az ajtót, és a seprű táncolt be rajta, szőrével fölfelé; nyele végével pergő ritmust vert ki a padlón, aztán nekifeküdt az ablaknak, mintha menten ki akarna szállni rajta. Margarita felvisított elragadtatásában, és felpattant a seprűnyélre. Csak ekkor jutott eszébe, hogy a nagy zűrzavarban elfelejtett felöltözni. Odavágtatott az ágyhoz, és felkapta az első ruhadarabot, ami a keze ügyébe került, egy világoskék ingecskét. Meglobogtatta, mint a zászlót, és kiröppent az ablakon. A keringő egyre hangosabban szólt a kert fölött.

Margarita lejjebb siklott, és meglátta Nyikolaj Ivanovicsot a lócán. Kővé meredve ült, és bamba képpel fülelt az emeleti hálószobából kihangzó zajra, sikoltozásra.

- Agyő, Nyikolaj Ivanovics! - kiáltotta le Margarita, seprűjén a férfi orra előtt táncikálva.

Nyikolaj Ivanovics felnyögött, két kezével fogózkodva végigkúszott a padon, s eközben a földre söpörte aktatáskáját.

- Elröpülök! Soha többé nem jövök vissza! - kiáltott le Margarita, a valcert túlharsogva. Eszébe jutott, hogy a kék ingre immár semmi szüksége, és hangos hahotával rádobta Nyikolaj Ivanovics fejére. Nyikolaj Ivanovics vaktában kapálózva, leesett a padról a kerti út téglaköveire.

Margarita hátrafordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen a palotára, ahol oly sokáig gyötrődött, és a világos ablakban meglátta Natasa ámult, rémüldöző ábrázatát.

- Élj boldogul, Natasa! - kiáltotta Margarita, és megrántotta a seprűt. - Láthatatlan vagyok! Láthatatlan vagyok! - kiáltotta még hangosabban, azzal átrepült a kapu felett, a juharfa ágai arcát csapkodták, és kiszállt az utcára. Nyomában a keringő őrjöngve tomboló hangjai szálltak.

 

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A repülés

Láthatatlan és szabad vagyok! Láthatatlan és szabad vagyok! Margarita elrepült saját utcája felett, majd egy másikba jutott, mely derékszögben metszette az előzőt. Egyetlen pillanat alatt átszelte ezt a hosszú, girbegurba, folt hátán folt, ócska sikátort, ahol a meglazult ajtajú butikban kannaszám árulják a petróleumot, és üvegben a rovarirtó folyadékot, és csakhamar tapasztalnia kellett, hogy bármilyen szabad és láthatatlan az ember, azért kissé óvatosnak kell lennie az élvezetben, ugyanis csak a csodának köszönhette, hogy az utolsó szempillantásban fékezett, és nem zúzta magát halálra a félredőlt sarki lámpáson. Elkanyarodott tőle, erősebben szorította térde közé a seprűt, és lassabban szállt, gondosan ügyelve a villanyvezetékekre meg a járda fölé lógó cégérekre.

A harmadik utca egyenesen kivitt az Arbatra. Margarita addigra beletanult a seprű kormányzásába, észrevette, hogy paripája a kéz vagy láb legkisebb érintésének is engedelmeskedik, s amíg a város fölött repül, nagyon óvatosnak kell lennie, nem szabad túlságosan ficánkolnia. Azt is tapasztalta, már a legelső utcában, hogy a járókelők valóban nem látják. Senki sem kapta fel a fejét, senki sem kiáltotta: "Oda nézz!", nem ugrott félre, nem sikoltozott, nem ájult el, se nem hahotázott.

Nesztelenül szállt, lassan, és nem nagyon magasan, körülbelül az első emelet magasságában. De még ilyen lassú repülés mellett is, a káprázatosan kivilágított Arbatra kiérve, elhibázta a kanyart, és vállával nekiütődött egy kivilágított korongnak, amelyre nyíl volt rajzolva. Dühbe gurult, megrántotta az engedelmes seprűt, eltávolodott, aztán egyenesen nekirúgtatott a korongnak, és a seprűnyél végével diribdarabra törte. A szilánkok csörömpölve hullottak a járdára, a járókelők félreugrottak, valahol rendőr sípolt, és Margarita vidáman felkacagott, miután ezt a szükségtelen huncutságot végrehajtotta.

"Az Arbaton még jobban kell vigyáznom - gondolta magában. - Ott olyan zűrzavaros a helyzet, hogy az ember alig ismeri ki magát." Ide-oda bujkált a vezetékek között. Alatta trolibuszok, autóbuszok, személygépkocsik teteje áramlott, a járdán pedig sapkafolyamok úsztak. A folyókból itt-ott kisebb patakok váltak ki, és beömlöttek az éjszaka is nyitva tartó üzletek tüzes torkába. "Juj, micsoda összevisszaság! - gondolta bosszúsan Margarita. - Hisz itt megfordulni se lehet!" Átszelte az Arbatot, feljebb emelkedett, a harmadik emelet szintjére, és a sarki színházépület vakító fényreklámja mellett befordult egy magas házak szegélyezte, szűk mellékutcába. Minden ablak tárva-nyitva, s rádiómuzsika áradt ki rajtuk. Margarita kíváncsian betekintett az egyik ablakon. Konyhába látott be; a tűzhely lapján két petróleumfőző állt egymás mellett, két nő állt előtte, kezükben kanál; hangosan veszekedtek.

- Hányadszor mondom: a vécében tessék eloltani a villanyt, Pelageja Petrovna! - zsémbelt az egyik nő, aki előtt gőzölgő fazék állt a petróleumfőzőn. - Jegyezze meg végre, mert kilakoltatjuk!

- Maga is megéri a pénzét - feleselt a másik.

- Mind a ketten megérik a pénzüket! - szólt be Margarita jó hangosan, az ablakpárkányon át behajolva a konyhába.

A veszekedők a hang felé fordultak, és kővé meredtek, kezükben a piszkos főzőkanállal. Margarita óvatosan benyúlt közöttük, elfordította mindkét petróleumfőző csapját, és eloltotta őket. Az asszonyok felsikoltottak, szájuk tátva maradt. De Margarita már elunta a konyhát, folytatta repülőútját.

Az utca végén egy láthatóan vadonatúj, hétemeletes, fényűző bérház vonta magára figyelmét. Leereszkedett a járdára, s meglátta, hogy a homlokzata fekete márvánnyal van bevonva, bejárata széles, előkelő, benn az üveges ajtó mögött portás aranygombos köpenye, aranypaszomántos sapkája csillog, és a kapu fölé aranybetűkkel ez van kiírva: DRAMÍR.

Margarita hunyorogva nézte a felírást, töprengett, vajon mit jelenthet a DRAMÍR szó? Hóna alá fogta a seprűt, és a hüledező portást a kapuszárnnyal megtaszítva, belépett a kapualjba. A lift mellett a falon jókora fekete táblát pillantott meg, melyre fehér betűkkel fel volt írva az ajtószám és a lakók neve. A tábla tetején levő felirat - "Drámaírók és irodalmárok háza" - láttán Margaritában fojtott, vad sikoltás tört fel. Margarita kissé a levegőbe emelkedett, és buzgón olvasni kezdte a neveket: Husztov, Dvubratszkij, Kvant, Beszkudnyikov, Latunszkij...

- Latunszkij! - kiáltott fel. - Latunszkij... De hiszen ő az... ő döntötte romlásba a Mestert!

A portás szeme majd kiugrott a gödréből, lábujjhegyre ágaskodva meredt a fekete táblára, igyekezett megfejteni a talányt: hogyhogy és miért szólalt meg a lakók névjegyzéke?

Margarita ezalatt már sietve lebegett fel a lépcsőn, szinte mámorosan ismételgetve magában:

- Latunszkij, nyolcvannégy... Latunszkij, nyolcvannégy... hármas... Itt balra a nyolcvankettes, jobb kéz felől a nyolcvanhármas - még egy emelettel feljebb - itt a nyolcvannégyes! Itt a névtábla is: O. Latunszkij.

Margarita leugrott a seprűről, forró talpának jólesett a lépcsőház hűvös kőpadlójának érintése. Becsengetett - egyszer, kétszer. Senki sem nyitott ajtót. Még erősebben nyomta meg a gombot, s hallotta is, amint odabenn hangos csengetés riasztja fel Latunszkij lakásának csendjét. Bizony, a hetedik emeleti nyolcvannégyes számú lakás bérlője a sírig hálás lehetett a megboldogult Berlioznak, a TÖMEGÍR elnökének, amiért a villamos kerekei alá került, és a gyászülést épp aznap estére tűzték ki. Igen, Latunszkij kritikus szerencsés csillagzat alatt született, jó sorsa megóvta őt attól, hogy találkozzék Margaritával, aki boszorkánnyá változott azon a pénteken!

Senki sem nyitott ajtót. Akkor Margarita az emeleteket számlálva lerepült, kirohant az utcára, és feltekintve, kívülről is megszámolta az emeleteket, kiokoskodta, melyik lehet Latunszkij lakásának az ablaka. Igen, semmi kétség: az az öt sötét ablak az épület sarkán, a hetedik emeleten. Miután erről meggyőződött, Margarita a levegőbe emelkedett, és pillanatokon belül berepült a nyitott ablakon át a sötét szobába, amelybe csak a holdfény terített keskeny ezüst futószőnyeget. Margarita végigszaladt rajta, kitapogatta a villanykapcsolót, és csakhamar az egész lakás fényárban úszott. A seprű a sarokban pihent. Margarita megbizonyosodott afelől, hogy a lakásban nem tartózkodik senki, aztán kinyitotta a lépcsőházi ajtót, és ellenőrizte a névtáblát. A névtábla ott volt: Margarita tehát abba a lakásba hatolt be, amelyet keresett.

Azt mondják, Latunszkij, a félelmetes kritikus, a mai napig is elsápad, ha eszébe jut az a szörnyű este, és mind a mai napig csak hálába fúló hangon emlegeti Berlioz nevét. Nélküle - ki tudja, minő sötét, gyalázatos bűntény történt volna azon az estén: amikor Margarita visszajött a konyhából, nehéz kalapács volt a kezében.

Már alig-alig fékezte magát, keze remegett a türelmetlenségtől. Gondosan célzott, és kalapáccsal lesújtott a zongora billentyűire. Az egész lakást betöltötte az első panaszos sirám. A Becker gyártmányú, ártatlan, kereszthúros hangszer kétségbeesetten jajveszékelt, billentyűzete szétroncsolódott, az elefántcsont lemezkék szanaszét repültek. A szerencsétlen hangszer hörgött, bongott, üvöltött. Fényes fekete födele revolverlövést megszégyenítő dörrenéssel repedt meg a kalapácsütések alatt. Margarita zihálva, lihegve tépte-szaggatta a húrokat a kalapáccsal. Végül kimerülten rogyott egy karosszékbe, hogy kifújja magát.

A fürdőszobában meg a konyhában ezalatt már hallhatóan csobogott a víz. "Úgy látszik, már a padlóra folyik..." - állapította meg Margarita, s fennhangon hozzátette:

- De nincs vesztegetni való időnk!

A konyhából már patak ömlött ki a folyosóra. Margarita csupasz lábával a vízben tocsogva, vödörszám hordta a vizet a konyháról a dolgozószobába, s gondosan betöltögette az íróasztalfiókokba. Aztán kalapáccsal szétzúzta a dolgozószobai szekrény ajtaját, és berontott a hálóba. A dolgozószobában zsákmányolt tele tintatartót beleöntötte a gondosan megvetett dupla ágyba. Betörte a tükrös szekrényt, kirántotta belőle a kritikus legjobb öltönyét, és a fürdőkádba dobta.

A pusztítás gyönyörűsége majd lángra lobbantotta lelkét, mégis egész idő alatt úgy érezte, az eredmény siralmasan csekély. Ezért körülnézett, mit lehetne még elpusztítani. A zongorás szobában rapityára törte a fikuszok cserepeit. Alighogy ezzel végzett, visszaszaladt a hálóba, és konyhakéssel elhasogatta a lepedőket, eltörte a bekeretezett fényképek üvegeit. Fáradtságot nem érzett, csak az izzadság patakzott róla.

A Latunszkijé alatt lévő nyolcvankettes számú lakásban ezalatt Kvant drámaíró szakácsnője a konyhában teázgatott, és meglepetten észlelte, hogy fentről futkosás, csörömpölés, lárma hallatszik. Fölnézett a mennyezetre, és hirtelen észrevette, hogy a mennyezet szemlátomást megváltoztatja színét, fehérből kékes hullaszínűre sötétedik. A hullafolt nőtt, terjedt, s egyszer csak vízcseppek támadtak rajta. A szakácsnő jó két percig ült, és álmélkodott e furcsa jelenségen, amíg a mennyezetről valóságos zápor zúdult le reá, a konyha kövén kopogva. A szakácsnő felugrott, lavórt tett a zápor alá, ez azonban mit sem segített, mert az esőzés egyre nagyobb felületre terjedt ki, most már elöntötte a gáztűzhelyet is, meg az edénnyel teli asztalt. A szakácsnő ekkor felordított, kiszaladt a lakásból, fel a lépcsőn - és riadót csengetett Latunszkij ajtaján.

- Ahá, már csöngetnek... ideje kereket oldanom! - mondta Margarita. Felpattant a seprűre, és még hallotta, amint egy női hang bekiabál a kulcslyukon.

- Nyissák ki, Duszja, nyisd ki az ajtót! Folyik nálatok a víz, vagy mi? Elöntött minket!

Margarita egyméternyire a levegőbe emelkedett, és rávágott a csillárra. Két villanykörte szétdurrant, az üvegfityegők mindenfelé repültek. A kulcslyukon bekiabáló hang elhallgatott, a lépcsőházban léptek dobogtak. Margarita kirepült az ablakon, meglendítette a kalapácsot, és belecsapott az ablaküvegbe. Az ablak nagyot csuklott, és a márványborítású falon vízesésként zuhogtak alá az üvegszilánkok. Margarita most odalebbent a következő ablakhoz. Lenn az emberek összeszaladtak a járdán, a kapu előtt álló két autó közül az egyik fölberregett, és elrobogott.

Miután végzett Latunszkij ablakaival, Margarita a szomszéd lakáshoz repült. Egyre sűrűbben zuhogtak az ütések, az utca megtelt lármával, csörömpöléssel. Az első kapuból kiszaladt a portás, felnézett, kis időre megtorpant, szemlátomást nem tudta, mitévő legyen, aztán szájába dugta kicsiny sípját, és élesen füttyentett. A füttyszóra Margarita még az eddiginél is nagyobb lendülettel törte be a hetedik emelet utolsó ablakát, aztán leszállt a hatodik szintjére, és ott kezdte sorra zúzni az ablakokat.

A portás, aki elunta a hosszú semmittevést az üvegtáblás kapu mögött, szívét-lelkét beleadta a sípolásba, s amellett pontosan nyomon követte Margarita tevékenykedését, mintegy zenei kísérettel festette alá. A szünetekben, mialatt Margarita ablakról ablakra lebbent, a portás is erőt gyűjtött, beszívta a levegőt, és belefújt sípjába, süvítésével átfúrva az éjszakai levegőt.

Erőfeszítése, a feldühödött Margarita erőfeszítésével párosulva, meghozta gyümölcsét. A házban kitört a pánik. Ami ablak még ép maradt, kitárult, emberfejek jelentek meg benne, majd azon nyomban visszahúzódtak; a nyitott ablakok ellenben becsukódtak. A szemközti házak ablakaiban a kivilágított háttér előtt sötét emberi sziluettek bukkantak fel, mindenki azon volt, hogy megértse, mi módon törnek be minden látható ok nélkül a DRAMÍR ablakai.

A kis utcában most már mindenki a DRAMÍR lakóháza felé sietett, benn pedig valamennyi lépcsőházban emberek rohangáltak fel-alá, mindennemű cél és értelem nélkül. Kvant szakácsnője mindenkivel közölte, hogy elöntötte őket a víz, és csakhamar ugyanezt sikoltozta Husztovék háztartási alkalmazottja, a Kvanték alatt lévő nyolcvanas számú lakásból. Husztovéknál ömlött a víz a mennyezetről a konyhában is meg az illemhelyen is. Kvanték konyhájában végül is levált a mennyezetről egy óriási darab vakolat, és összetörte az asztalon felhalmozott mosatlan edényt; ezek után már valóságos záporeső támadt a konyhában, a lecsüngő, vizes deszkák közül úgy csorgott, mintha dézsából öntötték volna. Ekkor már az egész lépcsőházból is kiáltozás hallatszott.

A harmadik emelet egy kivilágított ablaka előtt elrepülve, Margarita bekukucskált, és egy férfit látott, aki gázálarcot rángatott magára rémületében. Margarita nagyot csapott az ablakra kalapácsával, az üveg betört, az ember eltűnt a szobából.

De a féktelen rombolás egyik percről a másikra abbamaradt. Margarita lesiklott a második emelet magasságáig, benézett a legszélső, elfüggönyözött ablakon. A kis szobában gyenge villanykörte fénye derengett az ernyő alól. A recefüggönyös ágyacskában négyéves forma fiúcska ült, és riadtan fülelt. Felnőtt nem volt a szobában, úgy látszik, mindenki kiszaladt a lakásból.

- Mama, mama! - sipította a fiúcska, és aztán megállapította: - Törik az ablakokat!

Senki se válaszolt, megismételte a hívását:

- Mama, én félek.

Margarita félrehajtotta a függönyt, és belibbent a szobába.

- Félek! - szepegett a kisfiú, és összerezzent.

- Ne félj, ne félj, kicsikém - suttogta Margarita, s igyekezett lehetőleg meglágyítani szélben, repülésben berekedt boszorkányhangját. - Rossz gyerekek verték be az ablakot.

- Csúzlival? - kérdezte a fiúcska, de már nem remegett.

- Csúzlival, persze hogy csúzlival - erősítette meg Margarita. - Most pedig aludj szépen.

- Biztos Szitnyik volt - mondta a gyerek. - Neki van csúzlija.

- Ő volt, persze!

A gyerek vidáman tekingetett jobbra-balra, és megkérdezte:

- Hát te hol vagy, néni?

- Én nem vagyok - felelte Margarita. - Csak álmodol engem.

- Mindjárt gondoltam - mondta a gyerek.

- No feküdj le szépen - rendelkezett Margarita -, tedd a kezedet a fejecskéd alá, és akkor majd tovább álmodhatsz rólam.

- Jó, gyerünk, csináld, hogy álmodjalak - hagyta rá a gyerek, nyomban lefeküdt, fejét kezére hajtva.

- Elmondok neked egy mesét - suttogta Margarita, és forró tenyerét a fiúcska tüskehajára tette. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy néni... Nem volt neki se gyereke, se boldogsága, se semmije. És akkor sokáig sírt, aztán pedig megkeményedett a szíve... - Elhallgatott, visszahúzta a kezét: a gyermek elaludt.

Margarita halkan letette a kalapácsot az ablakpárkányra, és kirepült az ablakon. A ház körül teljes volt a felfordulás. Az üvegcseréppel teleszórt, aszfaltozott járdán ide-oda rohangáltak, ordítoztak az emberek. Már rendőrök is fel-feltünedeztek közöttük. Egyszer csak kolompolás hangzott fel, és az Arbat felől létrával fölszerelt piros tűzoltóautó kanyarodott a ház elé.

A további fejlemények azonban már nem érdekelték Margaritát. Térde közé szorította a seprűt, s ügyelve, hogy bele ne akadjon a villanydrótokba, máris felröppent a viharvert ház fölé a levegőbe. Az utca félrebillent alatta, aztán lesüllyedt. Most már nem egy utca, hanem egész város házrengetege volt alatta, a háztetők tömegét lámpafényes utcák szalagjai osztották részekre. Aztán az egész elmaradt mögötte, a lámpafüzérek összeolvadtak, egybemosódtak.

Margarita ismét rántott egyet a seprűn, és akkor az egész háztetőrengeteget elnyelte a föld, helyében remegő villanyfények tava villódzott, és ez a tó hirtelen függőlegesen fölemelkedett, aztán Margarita feje fölé került, a hold pedig talpa alatt világított. Ebből megértette, hogy bukfencet vetett, gyorsan visszabillent normális helyzetébe, és visszafordulván megállapította, hogy már a fénytó is eltűnt, mögötte nem maradt egyéb, mint rőt derengés a szemhatáron. Egy pillanat múlva az is elmúlt, és Margarita egyedül maradt a fölötte bal felől szálló holddal. Haja már réges-rég olyan volt, mint a szénaboglya, s a holdfény süvítve mosta testét. Abból, hogy az alatta két ritkás sorban elhelyezett lámpafények két összefüggő tűzvonallá olvadtak össze, meg abból, hogy milyen gyorsan elmaradoztak mögötte, Margarita megsejtette, hogy fantasztikus sebességgel repül, és csak azon csodálkozott, hogy nem fullad ki a lélegzete.

Kisvártatva, mélyen lenn a földi feketeségben, újabb villanylámpa-tűzfény lángolt fel, s terült a repülő nő lába alá, de nyomban elfordult, elcsavarodott és elsüllyedt. Néhány másodperc múlva ugyanaz a színjáték ismétlődött meg.

- Városok! Városok! - ujjongott Margarita.

Azután kétszer vagy háromszor olyasmit látott, ami nyitott fekete tokban fekvő, tompán csillogó kardhoz hasonlított, és felismerte, hogy azok - folyók.

Ha balra fölfelé nézett, azon mulatott, hogy a hold látszólag őrült sebességgel rohan vissza, Moszkva felé, de ugyanakkor furcsa módon megmarad a helyén, és pontosan látni rajta egy titokzatos, sötét árnyat, sárkányt vagy táltos paripát, melynek hegyes pofája az elmaradó város felé fordul.

Margaritának ekkor eszébe jutott, hogy voltaképpen kár annyira hajszolni a seprűt, hiszen így megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy jobban körülnézzen, és ezzel együtt a repülés élvezetétől is. Valami azt súgta neki, hogy ott, ahová igyekszik, úgyis megvárják, nem érdemes annyira sietnie, hogy beleszédüljön a nagy rohanásba meg a magasságba.

Erősen megbillentette a seprűt, hogy a farka égnek állt, és repülését meglassítva, leszállt a föld felé. Ez a lesiklás - mintha égi szánkón siklana a levegőn át - kimondhatatlan gyönyörűséget szerzett neki. A föld felemelkedett hozzá, és addig alaktalan, fekete sűrűjéből kitárultak a holdas éjben sütkérező erdők bűvös-bájos titkai. A föld közeledett, és Margarita orrát megcsapta a zöld erdő illata. Azután harmatban fürdő, párálló rét felett repült el, majd kicsiny tó felett. Alatta kórusban zengedeztek a békák, valahol messze vonat zakatolt - és ettől, miért, miért sem, elszorult a szíve. Hamarosan meglátta: lassan kúszott, akár a hernyó, és szikraesőt lövellt a levegőbe. Margarita utolérte és elhagyta; azután újabb víztükör fölött szállt el, amelyben második hold úszott a lába alatt, majd még lejjebb ereszkedett, és úgy szállt tovább, hogy lába szinte-szinte súrolta a hatalmas fenyőfák csúcsát.

Margarita mögött most felsüvített a levegő, és ez a süvítés egyre közeledett, mintha súlyos tárgy, lövedék, vagy valami afféle hasítaná a levegőt. És ehhez a zajhoz most meg sok-sok versztányira elhallatszó, csengő női kacagás is vegyült. Margarita hátranézett, és sötét tömeget pillantott meg, amely üldözte, és egyre közeledett; lassacskán már az is látszott, hogy lovagló emberi alak, s végül - amint lelassítva száguldását utolérte - Margarita meglepetten ismerte föl Natasát.

Anyaszült meztelen, szélben lobogó, kibomlott hajjal ült egy kövér ártányon, amely mellső lábával aktatáskát szorongatott, a hátsóval meg vadul evezett a levegőben. Csíptetője, mely hol felvillant a holdfényben, hol elhomályosult, leesett orráról, és fekete zsinóron függve, mellette repült; kalapja minduntalan a szemére csúszott. Margarita jobban megnézte az ártányt, és felismerte benne Nyikolaj Ivanovicsot. Kacagása ekkor, Natasáéval összevegyülve, csilingelve szállt az erdő felett.

- Nataska! - kiáltott éles hangon. - Te is bekented magad?

- Margarita Nyikolajevna, lelkecském! - sikongott Natasa, Margarita mellé szökellve. - Igen, megvallom, elhasználtam a krémet! Elvégre mi is szeretnénk élni, repülni! Bocsásson meg nekem, úrnőm, de nem megyek vissza, semmi áron nem megyek vissza. Jaj de jó, Margarita Nyikolajevna... Képzelje, megkérte a kezemet! - És Natasa ujjával megbökte a zavartan szuszogó ártány nyakát. - Hogy szólítottál, mondd csak! - kiáltotta az ártány füléhez hajolva.

- Istennő! - lihegte emez. - Jaj, nem tudok ilyen gyorsan repülni. Félek, hogy elveszítem a fontos irataimat. Natalja Prokofjevna! Tiltakozom!

- Vigyen el az ördög a fontos irataiddal együtt! - kurjantotta Natasa fölényesen hahotázva.

- De Natalja Prokofjevna, vigyázzon, még meghallja valaki! - sopánkodott az ártány.

- Lelkecském, tündérkirálynőm! - visongott Natasa, hangjával fölverte a szendergő fenyvest. - Ennek a filkónak is bemázoltam a kopasz fejét!

- Hercegnőm! - bődült el az ártány panaszosan, és még buzgóbban szelte a levegőt.

Margarita mellett szállva, Natasa hahotázva számolt be arról, ami Margarita elrepülése óta otthon történt.

Megvallotta: hozzá se nyúlt a neki ajándékozott holmihoz, hanem ledobálta ruháját, nekiesett az otthagyott krémnek, és tetőtől talpig bekente magát. Ugyanaz történt vele is, mint úrnőjével. Amikor épp a tükör előtt állt, és boldogan kacagva gyönyörködött tüneményes szépségében, kinyílt az ajtó, és megjelent Nyikolaj Ivanovics. Izgatottan állt meg a küszöbön, kezében Margarita Nyikolajevna világoskék ingét szorongatta tulajdon kalapján és aktatáskáján kívül. Natasa láttára kővé meredt. Majd nagyokat nyelve, rákvörösen, hebegve elmagyarázta, hogy kötelességének tartotta fölemelni az ingecskét, és személyesen visszaszármaztatni...

- Mi mindent összebeszélt a szemtelenje! - mesélte Natasa sikongva, hahotázva. - Miket mondott, miket ajánlott. És mennyi pénzt kínált! Fogadkozva, hogy Klavgyija Petrovna nem fogja megtudni. Mit szólsz hozzá, tán hazudok, mi? - kiáltotta az ártány fülébe, de az csak szégyenlősen forgatta ide-oda a pofáját.

Amikor megelégelte a huncutkodást, Natasa bekente a krémmel Nyikolaj Ivanovicsot is, és hüledezve szemlélte az eredményt. A tisztes földszinti lakó arca pofává csücsörödött, keze-lába megpatásodott. Mikor Nyikolaj Ivanovics meglátta magát a tükörben, kétségbeesetten felüvöltött, de már késő volt. Kisvártatva már megnyergelve szállt valahol Moszkva felett, elkeseredésében zokogva.

- Követelem, haladéktalanul állítsák vissza eredeti külsőmet! - hörögte-röfögte félig dühödten, félig esdekelve. - Nem vagyok hajlandó illegális gyűlésen részt venni! Leckéztesse meg a cselédjét, Margarita Nyikolajevna!

- Úgy, szóval most már cseléd vagyok neked? Mi, cseléd? - kurjantotta Natasa, és alaposan belecsípett az ártány fülébe. - Az imént bezzeg még istennő voltam, meg tudom is én, micsoda! Minek is szólítottál...

- Vénusznak... - hörögte az ártány, miközben átrepült egy kövek közt vígan csörgedező patak felett, és patájával súrolta a mogyoróbokrokat.

- Vénusz! Vénusz! - harsogta Natasa diadalmasan, fél kezét csípőjére vágva, a másikat pedig a hold felé nyújtva.

- Margarita, tündérkirálynőm! Járjon közbe az érdekemben, hogy meghagyjanak boszorkánynak! A maga kedvéért mindent megtesznek, magának megadták a hatalmat!

- Jó, megpróbálom - ígérte Margarita.

- Köszönöm! - ujjongott Natasa, aztán bosszúsan, élesen rárivallt az ártányra: - Gyí, te, gyí! Gyorsabban! Szedd a lábad!

Megsarkantyúzta az ártány horpaszát, mely egészen megsoványodott az őrjöngő vágtatásban, a bőszült állat nekirugaszkodott, hogy ismét felsüvített a levegő, és egy pillanattal később Natasa már messze megelőzte Margaritát, már csak kicsiny fekete pontnak látszott, majd a pontocska is eltűnt, röptének zaja is elült.

Margarita tovább is lassan szállt a kihalt, ismeretlen, dimbes-dombos táj felett, ahol itt-ott hatalmas terméskövek hevertek magányos óriásfenyők között. Margarita nem a fenyők felett repült, hanem közöttük; a fák törzsének egyik oldalát ezüstösre festette a holdsugár. A hold most Margarita hátába sütött: könnyű árnyéka előtte szaladt.

Víz közelségét érezte, és megsejtette, hogy már nincs messze a cél. A fenyők szétváltak, s Margarita csendesen lesiklott a vízmosásig. A meredek fehér parton túl, lenn a sötétségben folydogált a folyó. A meredélybe kapaszkodó bokrok közt, a folyó felett pára lebegett, a túlsó oldalon sík lapály terült el. És azon a lapályon, terebélyes fák csoportja alatt, tábortűz fénye táncolt, mozgó alakok sejlettek. És Margaritának úgy rémlett, vidám, pezsdítő muzsikát is hallani onnét. Tovább, ameddig csak a szem ellátott, semmiféle élőlény vagy emberi alak nem mutatkozott a holdezüstös lapályon.

Margarita leugrott a szakadékos parton, és gyorsan leereszkedett a folyóhoz. A légi hajsza után valósággal vonzotta őt a víz. Elhajította a seprűt, és nekifutásból fejest a folyóba vetette magát. Könnyű teste nyílvesszőként hatolt bele, a felcsapó vízoszlop szinte a holdig fröccsent. A víz langyos volt, akár a fürdőben, Margarita fölbukkant a felszínre, és kedvére úszkált egyes-egyedül az éjszakai folyóban.

Közvetlen közelében nem volt senki, de távolabb, a bokrok között prüszkölés, csobogás hallatszott - nyilván ott is fürdött valaki.

Margarita kiszaladt a partra. Teste égett a fürdés után. De a legcsekélyebb fáradtságot sem érezte, vidáman ugrándozott a harmatos fűben.

Egyszer csak megállt, fölfigyelt. A prüszkölés közeledett, a rekettyebozót mögül kövér férfi bukkant elő anyaszült meztelen; egyetlen ruházata egy tarkójára tolt selyemcilinder volt. Lába csupa sár, iszap volt bokáig, s ezért úgy tetszett, mintha fekete cúgos cipő volna rajta. Fújtatott, csuklott - ebből Margarita arra következtetett, hogy alaposan be van rúgva; emellett szólt az is, hogy a folyó felől hirtelen erős konyakszag áradt.

Margarita láttán a pocakos megtorpant, jobban szemügyre vette, majd örvendezve felordított:

- Mi az? Kit látok? Claudine, te vagy az, örökifjú özvegyasszony? Hogy kerülsz ide? - És már rohant volna, hogy megölelje.

Margarita hátrahőkölt, és méltóságteljesen rendreutasította:

- Eredj a fenébe! Hogy volnék én Claudine? Nézd meg jobban, hogy kivel beszélsz! - Egyet gondolt, s hozzáfűzött még egy nyomdafestéket nem tűrő, hosszú káromkodást. Mindez kijózanítóan hatott a pucér pocakosra.

- Ajjaj! - kiáltott fel röstelkedve, és összerezzent! - Bocsásson meg nekem, tündökletes Margó királynő! Tévedtem. A konyak a ludas, az az átkozott konyak! - Azzal fél térdre ereszkedett, kürtőkalapjával ívelő mozdulatot tett, mélyen meghajolt, és az orosz mondatokat franciákkal keverve összevissza hablatyolt valamit párizsi barátjának, Guessard-nak véres menyegzőjéről meg a konyakról, meg arról, mennyire lesújtja őt fatális tévedése.

- Húznál inkább nadrágot, ebadta - szólt rá Margarita, némileg megenyhülve.

A pocakos boldogan elvigyorodott, látván, hogy Margarita már nem haragszik; ékesszólóan elmagyarázta, hogy egészen véletlenül maradt csak nadrág nélkül, mivel szórakozottságában pantallóját a Jenyiszej partján felejtette, ahol legutóbb fürdött, de nyomban odarepül érte, hiszen itt van egy kőhajításnyira. Aztán ismételten a királynő kegyes pártfogásába ajánlotta magát, és megkezdte hátráló visszavonulását, addig-addig hátrált, amíg sáros lába meg nem csúszott, és ő hanyatt-homlok belepottyant a vízbe. De elegáns barkóval keretezett ábrázatáról még esés közben sem tűnt el az odaadó, boldog mosolygás.

Margarita nagyot füttyentett, és az engedelmesen odabillegő seprűt megnyergelve, átrepült a túlsó partra. A magas mészkőpart árnyéka nem ért el odáig, az egész táj holdfényben fürdött.

Mihelyt Margarita lába a harmatos füvet érte, a zene a füzek alatt erősebben harsogott, és vidámabban szálltak a szikranyalábok a tábortűzből. A füzek ágain a holdfényben tisztán látszottak a sűrű, zsenge, bolyhos kis barkák. A fák alatt két sorban kövér pofájú békák ültek, és felfúvódva, mintha gumiból volnának, virtuóz indulót játszottak fafurulyájukon. A kis muzsikusok előtt fűzfavesszőről korhadt fadarabok csüngtek le, megvilágítván kottájukat; a békák pofáján a tábortűz fénye táncolt.

Az indulót Margarita tiszteletére harsogták. Általában a lehető legünnepélyesebb fogadtatásban részesült. Az áttetsző vízisellők megálltak körtáncukban a folyó felett, és hínárfüzéreket lobogtattak feléje; üdvözlésük messze elhallatszott a néptelen zöldes parton. A füzek mögül meztelen boszorkák ugrottak elő, felsorakoztak, és mély udvari bókkal tisztelegtek előtte. Aztán egy kecskelábú alak termett előtte, kézcsókkal köszöntötte, selyemszőnyeget terített a gyepre, és megtudakolván, jólesett-e a királynőnek a fürdő, azt ajánlotta, feküdjék le, és pihenje ki fáradalmait.

Margarita követte tanácsát. A kecskelábú pezsgős serleget hozott neki, ő felhajtotta, és egyszeriben átmelegedett. Kérdésére, hogy Natasa hol van, azt a választ kapta, hogy Natasa már megfürdött, és ártánya hátán előrerepült Moszkvába, hogy hírül adja Margarita hamaros megérkezését, és előkészítse báli toalettjét.

Margarita rövid tartózkodását a füzek alatt csupán egyetlen epizód tarkította: a levegőben süvítés támadt, és egy sötét test, nyilván rosszul számítva ki a távolságot, teljes súlyával a vízbe zuhant. Kisvártatva pedig Margarita előtt megjelent az előbbi barkós, pocakos, aki oly előnytelenül mutatkozott be neki a túlsó parton. Időközben nyilván megjárta a Jenyiszejt, mert frakkban, teljes díszben volt - de tetőtől talpig csuromvizesen. A konyak másodszor is csúfot űzött belőle: ahelyett, hogy földet ért volna, vizet ért. Hódolatteljes mosolya azonban e második baleset során sem tűnt el arcáról, és Margarita kegyesen megengedte, hogy kézcsókra járuljon elébe. Csakhamar mindenki készülődni kezdett. A sellők befejezték holdvarázstáncukat, és azután szertefoszlottak a holdfényben. A kecskelábú udvariasan megtudakolta, Margarita milyen alkalmatosságon jött le a folyóig. Megtudván, hogy seprűnyélen lovagolt, fejét csóválta:

- Ó, minek, hisz az olyan kényelmetlen.

Két faágból gyanús telefont eszkábált, és valakinek kiadta a rendelkezést, küldjön haladéktalanul autót a helyszínre, ami egy szempillantás alatt csakugyan meg is történt. A szigetre világos színű, nyitott autó szállt le, csakhogy a sofőrülésen nem emberforma sofőr ült, hanem egy hosszúcsőrű, fekete varjú viaszosvászon sapkában és mandzsettás kesztyűben. A kis sziget csakhamar elnéptelenedett. A boszorkányok is elrepültek, semmivé lettek a holdsugárban. A tábortűz leégett, a zsarátnokot szürke hamuréteg borította be.

A kecskelábú és a barkós besegítette Margaritát a kese autó széles, kényelmes hátsó ülésére. A motor elbődült, az autó egyet ugrott, és fölemelkedett majdnem a holdig, a sziget eltűnt, eltűnt a folyó, és Margarita repült vissza Moszkvába.

 

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Gyertyafényben

A magasan a föld felszíne felett szálló autó egyenletes berregése elálmosította Margaritát, a holdfény kellemesen melengette. Behunyta szemét, arcát kitárta a szélnek, és szomorkásan gondolt vissza az imént elhagyott ismeretlen folyópartra, mert sejtette, hogy soha többé nem fogja látni. Az este véget nem érő csodái, varázslatai után már kitalálta, kihez megy vendégségbe, de egy cseppet sem ijedt meg. Rettenthetetlenné vált a puszta reménységtől, hogy "ott" majd segítenek neki visszanyernie boldogságát. Különben nem sok ideje maradt, hogy erről ábrándozzék. A varjú értette-e olyan jól a mesterségét, vagy a kocsi volt olyan jó - elég az hozzá, mire Margarita felnyitotta szemét, már nem a sötét erdőt látta maga alatt, hanem Moszkva lámpáinak vibráló fénytavát. A fekete madár-sofőr menet közben lecsavarta a kocsi jobb első kerekét, és azután simán földet értek egy néptelen, régi temetőben, a dorogomilovói kerületben.

Margarita nem kérdezett semmit. A varjú egy síremlék mellett kitessékelte őt a kocsiból seprűjével együtt, azután újra megindította a motort, és a kocsit egyenesen beleeresztette a temető mögötti vízmosta szakadékba. Az autó nagy robajjal belezuhant, és rapityára tört. A varjú udvariasan tisztelgett, aztán felpattant a leszerelt jobb kerékre, és elrepült.

Ekkor az egyik síremlék mögül fekete köpönyeg bújt elő. Agyar villant a holdfényben, és Margarita felismerte Azazellót. A vörös egy kézmozdulattal felszólította őt, üljön fel seprűjére, ő maga felpattant egy hosszú vívótőrre, mind a ketten a levegőbe emelkedtek, és néhány másodperccel később már leereszkedtek a Szadovaja 302/B. számú ház előtt. Senki sem látta őket.

Amikor - seprűt, tőrt hónuk alá fogva - beléptek a kapualjba, Margarita sapkás, csizmás embert pillantott meg, aki nyilván várt valakire. Akármilyen könnyűek voltak is Margarita meg Azazello léptei, a magányos férfi meghallotta őket, és nyugtalanul tekergette ide-oda a fejét, sehogy sem értette, honnét jön a nesz.

A hatos kapunál második, az elsőhöz minden tekintetben hasonló férfival találkoztak. És itt is ugyanaz ismétlődött meg: a léptek hallatára a férfi nyugtalanul megfordult, arca elsötétült. Mikor az ajtó kinyílt, és újra becsukódott, a férfi a láthatatlan belépők után vetette magát, benézett a kapualjba, de természetesen semmit sem látott.

A harmadik, a másodikhoz - s ennek következtében az elsőhöz is - teljesen hasonlatos férfi a második emeleti lépcsőpihenőn rostokolt. Erős cigarettát szívott, és Margarita köhécselt, amikor elhaladt mellette. A cigarettázó úgy pattant fel a lócáról, amelyen ült, mintha darázs csípte volna meg, izgatottan vizslatott maga körül, majd a korláthoz lépett, lekémlelt a sötét lépcsőházba. Margarita és kísérője ezalatt már odaért az ötvenes számú lakás ajtajához. Nem kellett csöngetniök. Azazello saját kulcsával nyitotta ki a zárat.

Az első, ami feltűnt Margaritának, hogy teljes sötétségbe került. Olyan sötét volt, mint egy föld alatti pinceodúban, és Margarita önkéntelenül megkapaszkodott Azazello palástjában, mert félt, hogy megbotlik. Ekkor azonban valahol messze fent mécses fénypontja jelent meg, és lassan közeledett. Azazello menet közben kikapta Margarita hóna alól a seprűt, amely hangtalanul eltűnt a sötétben.

Széles lépcsőn haladtak felfelé, amely szinte végtelennek tetszett. Margaritát meglepte, hogy egy közönséges moszkvai lakás előszobájában hogyan fér el egy ilyen rendkívül hosszú és széles, nem látható, de pontosan érzékelhető lépcső. De végre felértek, s Margarita érezte, hogy a lépcsőnek vége. A pislogó fény most egészen odaért, és Margarita nyurga, fekete férfi arcát pillantotta meg - mécsest tartott a kezében. Akit balvégzete az utóbbi napokban a férfi útjába sodort, még a mécses gyenge fényében is nyomban felismerte volna: Korovjov volt, más néven Fagót.

Külseje, igaz, nagyon megváltozott. A táncoló fény nem törött cvikkerben tükröződött - amelyet amúgy is réges-rég a szemétre kellett volna dobni -, hanem monokliban: igaz, annak is repedt volt az üvege. Bajusza pomádézva, kipödörve meredezett amúgy is pimasz ábrázatán, alakjának feketesége pedig abban mutatkozott meg, hogy ünnepi díszbe, frakkba öltözött. Csak az ingmelle fehérlett.

A mágus, karnagy, bűvész, tolmács, vagy mi az ördög - egyszóval, Korovjov mélyen meghajolt, és mécsesével széles kört írva le a levegőben felszólította Margaritát, hogy kövesse. Azazello eltűnt.

"Különös, furcsa este - gondolta Margarita. - Mindent vártam volna, csak ezt nem. Talán kialudt a villany? De a legfurcsább: a helyiség méretei! Hogyan fér el mindez egy moszkvai lakásban? Ez egyszerűen lehetetlen!"

Bármilyen kevéssé világított is Korovjov lámpása, Margarita megsejtette, hogy óriási nagy teremben, sőt oszlopcsarnokban vannak, amely így első benyomásra végtelennek tetszett. Egy kis díványféle mellett Korovjov megállt, mécsesét asztalkára tette, kézmozdulatával hellyel kínálta Margaritát, s maga is leült, festői pózban az asztalkára könyökölve.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam - recsegte. - Nevem Korovjov. Csodálkozik, hogy nem ég a villany? Talán azt hiszi, takarékoskodunk? Szó sincs róla! Ám üsse le az első utunkba kerülő hóhér... és ma este itt jó néhányan fogják önnek tiszteletüket tenni... ám üsse le a fejemet itt, ezen a hokedlin, ha ez így van! Nem, kérem: Messire nem szereti a villanyvilágítást, és ezért csak a legutolsó pillanatban gyújtjuk meg. De akkor aztán, elhiheti, nem lesz benne hiány. Talán még jobb is volna, ha kevesebb volna belőle.

Margaritának tetszett Korovjov; recsegő hadarása megnyugtatóan hatott az idegeire.

- Nem, csak azt nem értem - válaszolta -, hogy hol fér el ez az egész - kézmozdulattal jelezte a terem nagyságát.

Korovjov édesdeden elvigyorodott, s orra mellett ráncokban táncolt az árnyék.

- Ó, mi sem egyszerűbb! - felelte. - Aki jártas az ötödik dimenzióban, annak nem kerül fáradságába bármely helyiséget a kívánt méretekre kitágítani. Többet mondok, hölgyem: ördöngös méretekre! Ismertem egyébként embereket - fecsegett tovább -, akiknek nemcsak az ötödik dimenzióról, de általában semmiről sem volt fogalmuk, mégis csodákat műveltek lakásbővítés terén. Ennek a városnak egyik lakosa például, amint hallom, háromszobás lakást kapott a Zemljanij Valon, és mindenféle ötödik dimenzió meg egyéb hókuszpókusz, szemfényvesztés nélkül, pillanatok alatt négyszobássá változtatta, egyszerű fafallal kettéválasztva az egyik szobát. Majd ezt a lakást elcserélte két külön lakásra, Moszkva különböző negyedeiben: egy három- és egy kétszobásra. Ez így, ugyebár, már öt szoba. Aztán a háromszobásat elcserélte két különálló két-kétszobás lakásra, s ilyenformán már hat szoba birtokosa lett, igaz, a hat szoba szabálytalanul el volt szórva Moszkva egész területén. Már az utolsó, legkáprázatosabb mutatványra készült, és apróhirdetést tett közzé az újságban, miszerint Moszkva különböző negyedeiben elhelyezett hat szobáját elcseréli egy ötszobás lakásra a Zemljanij Valon - amikor tevékenységének, rajta kívül álló okoknál fogva, vége szakadt. Lehetséges, hogy most is van szobája, de merem állítani, hogy nem a fővárosban! Látja, kérem, ilyen agyafúrt fickók is vannak a világon, és akkor kegyed az ötödik dimenziót emlegeti!

Margarita - noha nem is ő, hanem Korovjov emlegette az ötödik dimenziót - vidám kacagásra fakadt a furfangos lakástágító történetének hallatára. Korovjov pedig így folytatta:

- No de térjünk a tárgyra, Margarita Nyikolajevna. Kegyed rendkívül okos asszony, valószínűleg rég kitalálta, hogy ki a házigazdánk.

Margarita szíve nagyot dobbant. Igenlően bólintott.

- Nagyon helyes, nagyon helyes - mondta Korovjov. - Esküdt ellenségei vagyunk mindenféle titkolózásnak, ködösítésnek. Messire minden évben bált ad. Úgy hívják: a tavaszi telihold bálja, máskor meg a száz királyok báljának is mondják. Mennyi nép! - És Korovjov az arcához kapott, mintha a foga fájna. - No, erről majd személyesen is meggyőződhet. Egy szó, mint száz: Messire, amint elképzelheti, agglegény. De háziasszonyra mégis szükség van, ezt, ugye, kegyed is belátja - és Korovjov széttárta kezét. - Mit ér a bál háziasszony nélkül?

Margarita feszült figyelemmel hallgatta Korovjovnak minden szavát. Szíve táján hidegséget érzett, beleszédült a boldogság reményébe.

- Az a hagyomány alakult ki - folytatta Korovjov -, hogy a bál háziasszonyát először Margaritának kell hívni, másodszor pedig okvetlen a bál színhelyén kellett születnie. Nos, amint tetszik látni, mi sokat utazgatunk, és jelenleg éppen Moszkvában tartózkodunk. Százhuszonegy Margaritát találtunk Moszkvában, és tessék elképzelni (Korovjov kétségbeesetten a combjára csapott): egyetlenegy se megfelelő! Végül a szerencsés véletlen...

Korovjov sokatmondóan elvigyorodott, előrehajolt, és Margarita megint azt a hűvösséget érezte a szíve táján.

- De mit szaporítom a szót! - kiáltott fel Korovjov. - Rövid leszek: nem utasítja el a háziasszonyi tisztet?

- Nem utasítom el - válaszolta Margarita határozottan.

- Rendben! - bólintott Korovjov, magasra emelte a mécsest, és hozzátette: - Kövessen, kérem! Oszlopok között haladtak tovább, és egy másik terembe értek, ahol Margarita orrát erős citromillat csapta meg. Itt-ott furcsa neszezés hallatszott, és valami megérintette Margarita fejét. Összerezzent.

- Ne féljen - biztatta Korovjov barátságosan, és karon fogta Margaritát. - Ezek csupán Behemót kacifántos báli ötletei. Általában, engedjen meg egy jó tanácsot, Margarita Nyikolajevna: soha semmitől se féljen! Semmi értelme. Ez a bál, minek is tagadnám, roppantul előkelő lesz. Olyan személyekkel fogunk találkozni, akik a maguk idején igen hatalmasak voltak. De ha meggondoljuk, hogy lehetőségeik milyen mikroszkopikusan csekélyek annak a hatalmához képest, akinek kíséretéhez van szerencsém tartozni, akkor szavamra, azt se tudom, nevessek-e, vagy inkább sírjak... Meg aztán maga is királyi vérből származik, Margarita Nyikolajevna!

- Hogyhogy... királyi vérből? - suttogta Margarita riadtan, közelebb húzódva Korovjovhoz.

- Ugyan, ugyan, királynőm - recsegte Korovjov kedélyesen -, a származás kérdése a legeslegbonyolultabbak közé tartozik ezen a világon. Ha jobban kifaggatnánk egynémely ősanyánkat, kiváltképp azokat, akik szelíd, jámbor és erényes asszonyok hírében álltak, bámulatos titkok tárulnának fel, mélyen tisztelt Margarita Nyikolajevna! Nem túlzok, ha ezzel kapcsolatban a pakli kártya megkeverésének szeszélyes véletleneire utalok. Vannak dolgok, amelyekben mit sem számítanak a rendi különbségek, sőt még az országhatárok sem. Egyetlen célzást engednék csak meg magamnak e helyütt: egy bizonyos francia királynő, aki a tizenhatodik században élt, alighanem módfelett elcsodálkozna, ha megsúgnák neki, hogy szépséges ük-ük-ükunokáját ennyi esztendő után én fogom karon fogva vezetni Moszkva egyik báltermében! De megérkeztünk.

Korovjov elfújta mécsesét, mely azonnal semmivé foszlott, és Margarita észrevette, hogy egy sötét ajtó alól fénysáv szűrődik ki. Korovjov halkan kopogtatott az ajtón. Margarita olyan izgatott lett, hogy a háta borsózott, és vacogott a foga.

Az ajtó kinyílt. Meglehetősen kicsi szobába léptek. Margarita széles tölgyfa ágyat pillantott meg, benne gyűrött, piszkos vánkosok, lepedők. Az ágy előtt ugyancsak tölgyfából készült, faragott lábú asztal, s az asztalon gyertyatartó, melyben karmos madárlábak fogták a gyertyákat. A hét arany madárlábban hét vastag viaszgyertya égett. A gyertyatartón kívül nagy sakktábla is volt az asztalon, művészien faragott sakkfigurákkal. A kopott kis szőnyegen alacsony zsámoly, még egy asztal, rajta aranyserleg, meg egy másik kandeláber, melynek karjai kígyó alakúra voltak formálva. Kén- és kátrányszag töltötte be a szobát. A gyertyák vetette árnyékok egymást keresztezve terültek a padlóra.

A jelenlévők közt Margarita nyomban fölismerte Azazellót; ő is frakkot öltött, s az ágy fejénél állt. Ünnepi díszében már ő sem hasonlított a gyanús csavargóra, akivel Margarita a Sándor-parkban megismerkedett. Gáláns meghajlással köszöntötte a belépő asszonyt.

A pucér boszorkány, ama bizonyos Hella, aki annyira megrémítette a Varietészínház büfését, és akit Rimszkij ablakából - szerencsére - elriasztott a hajnali kakasszó a hírhedt szeánsz éjjelén, a szőnyegen kuporgott az ágy előtt, és valamit kevergetett egy lábasban, amiből erős kéngőz párolgott.

Az említetteken kívül egy óriási fekete kandúr volt a szobában; magas, támlátlan széken ült a sakktáblás asztalkánál, és egy futót tartott a jobb mellső mancsában.

Hella felállt, és meghajolt Margarita felé. Ugyanezt cselekedte a kandúr is, felpattanván magas székéről. Miközben jobb hátsó lábával pukedlizett, elejtette a futót, aztán utána mászott az ágy alá.

Mindezt az ijedtében sóbálvánnyá meredő Margarita csak félig látta a gyertyák imbolygó fényében. Pillantását az ágy vonzotta magára, mert az ágyon ott ült az, akit a szerencsétlen Hontalan alig néhány napja a Patriarsije Prudin arról igyekezett meggyőzni, hogy ördög pedig nincsen. Az a nem létező ült tehát az ágyon.

Két szem szegeződött Margarita arcára. A jobb szeme mélyén aranyszikra villódzott, és mindenkinek a veséjébe látott, a bal üres volt, fekete, mint a szén - mint egy árnyékkal, titkokkal teli feneketlen kút. Woland arca ferde volt, jobb szája sarka lefelé húzódott; kopaszodó, magas homlokába a szemöldökkel párhuzamosan, mély barázdák vésődtek. Bőrét mintha napsütés égette volna soha ki nem fehéredő barnára.

Kényelmesen hátradőlt az ágyon, egyetlen ruházata hosszú, piszkos, bal vállán foltozott hálóing volt. Egyik meztelen lábát maga alá húzta, a másikat kinyújtva a zsámolyon nyugtatta, s térdét Hella kenegette valami gőzölgő kotyvalékkal.

Az is feltűnt Margaritának, hogy Woland szőrtelen mellén, aranyláncocskán, sötét kőből mesterien kifaragott bogár csüng, melynek hátára valamiféle betűk vannak vésve. Woland mellett, erős talpazaton furcsa, szinte élethű glóbus állt, fél oldalát napfény világította meg.

Egy ideig hallgattak. "Tanulmányoz engem" - suhant át Margarita agyán. Igyekezett minden akaraterejét megfeszítve leküzdeni térde remegését.

Nagy sokára Woland elmosolyodott, aranyszikrás szeme fellángolt. Megszólalt:

- Üdvözlöm, királynőm, és kérem, bocsássa meg házias öltözékemet.

Hangja olyan mély volt, hogy némelyik szó végén szinte dörmögésbe csapott át.

Hosszú spádét vett elő, előrehajolt, az ágy alá döfködött vele, és leszólt:

- Bújj ki! A játszmát abbahagyjuk. Vendégünk érkezett.

- Semmi esetre se hagyja abba! - sziszegte színházi súgóként Korovjov, közvetlenül Margarita füle mellett.

- Semmi esetre se hagyja abba... - kezdte Margarita.

- Messire! - súgta Korovjov.

- Semmi esetre se hagyja abba, Messire! - mondta Margarita halkan, de nyomatékosan, önuralmát visszanyerve, és hozzátette: - Nagyon szépen kérem, ne szakítsák félbe a játszmát. Azt hiszem, a sakkújságok komoly pénzeket fizetnének, ha módjukban állna leközölni.

Azazello halkan, helyeslően krákogott, Woland figyelmesen szemügyre vette Margaritát, és halkan, mintha magában beszélne, megjegyezte:

- Igen, Korovjovnak igaza van. Furcsán keveri a kártyát a természet. Hiába, a vér! - Azzal kinyújtotta a kezét, és odaintette magához Margaritát.

Margarita közelebb lépett; nem is érezte a padlót mezítelen talpa alatt. Woland a vállára tette kezét, mely súlyos volt, mint a kő, de ugyanakkor forró, mint a tűz, és maga mellé ültette az ágyra.

- Ha már ilyen szeretetre méltó... és persze nem is vártam magától mást... akkor nem bánom, dobjuk sutba az illemszabályokat. - Megint lehajolt az ágy széléhez, és leszólt: - Meddig tart ez a cirkusz az ágy alatt, Hans? Bújj elő, te átkozott!

- Nem találom a futót - válaszolta fojtott, álnok hangon a kandúr az ágy alól. - Elgurult valahová, és helyette csak egy varangy akadt a kezem ügyébe.

- Azt hiszed, vásári mutatványosbódéban vagy? - förmedt rá Woland megjátszott haraggal. - Semmiféle varangy nincs az ágy alatt! Hagyd a Varietészínháznak ezeket az ócska trükköket. Ha nem jössz elő azonnal, úgy tekintjük, hogy feladtad a játszmát, te szökevény!

- A világért se, Messire! - ordított fel a macska, és azon nyomban előbújt az ágy alól, mellső mancsában tartva a futót.

- Engedje meg, hogy bemutassam... - kezdte Woland, de önnön szavába vágott: - Nem, ránézni se tudok erre a pojácára. Nézze meg, micsoda maskarát csinált magából!

A tetőtől talpig poros kandúr ezalatt hátsó lábán állva pukedlizett Margarita előtt. Nyakába fehér frakknyakkendőt kötött, mellén gyöngyház borítású női látcső függött, szíjra akasztva. Bajszát pedig bearanyozta.

- Mire való ez az egész? - korholta Woland. - Miért aranyoztad be a bajszodat? És mi az ördögnek a nyakkendő, ha nincs rajtad nadrág?

- Macska nem visel nadrágot - válaszolta a kandúr rendkívül méltóságteljesen. - Tán csak nem óhajtja, hogy csizmát is húzzak? A csizmás kandúr csak a mesében létezik, Messire. De látott-e már valaha valakit bálba menni nyakkendő nélkül? Nem vagyok hajlandó nevetségessé tenni magamat, hogy bárki a galléromnál fogva kipenderíthessen. Mindenki úgy cicomázza magát, ahogy tudja. Vegye úgy, hogy amit mondtam, a látcsőre vonatkozik, Messire!

- És a bajszod?...

- Nem értem - válaszolta a kandúr élesen. - Azazello és Korovjov borotválkozás után behintették magukat fehér púderrel. Mivel jobb az, mint az aranypor? Bepúdereztem a bajszomat, ennyi az egész! Más volna persze a helyzet, ha például megborotválkoztam volna. A borotvált kandúr, az igazán megbotránkoztató, ebben száz százalékig egyetértek önnel, Messire. De általában úgy látom - és a kandúr hangja sértődötten elcsuklott -, hogy itt belém akarnak kötni! Komolyan fontolóra kell vennem, elmenjek-e egyáltalán a bálba. Nos, mit válaszol erre, Messire?

És a kandúr sértődöttségében úgy felfújta magát, hogy úgy tetszett, még egy pillanat, és megpukkad.

- Ó, az ebadta csirkefogója! - szólt Woland fejcsóválva. - Valahányszor vesztésre áll, elkezd pofázni, mint egy utolsó vásári kókler. Ülj le, és hagyd abba a mocskolódást!

- Leülni leülök - mondta a kandúr helyet foglalva -, de az utóbbi állítás ellen tiltakozom. Amit mondok, korántsem mocskolódás, amint ezt Messire itt a hölgyek jelenlétében kijelenti, hanem zárt rendszerré szervezett szillogizmusok sora, amelyet bizonyosan érdeme szerint megbecsülnének olyan szakértők is, mint Sextus Empiricus,[63] Martianus Capella,[64] sőt maga a nagy Arisztotelész.[65]

- Sakk a királynak - mondta Woland.

- Tessék parancsolni - válaszolta a kandúr, és látcsövén át vizsgálta a sakktáblát.

Woland pedig Margaritához fordulva így folytatta: - Bemutatom udvartartásomat, donna. Ez a bolondos fecsegő itten, Behemót, a kandúr! Azazellóval és Korovjovval már megismerkedett, bemutatom még Hellát, a szobalányomat: ügyes, szolgálatkész, nincs olyan szívesség, amelyet megtagadna.

A szép Hella rámosolygott Margaritára, s rávillantotta zöldbe játszó szemét, de eközben is buzgón szedte a lábasból a kotyvalékot, s kenegette Woland térdét.

- Ennyien volnánk - végezte Woland, és fájdalmasan elfintorította arcát, amikor Hella különösen erősen dörzsölte a térdét. - Amint látja, eléggé kis létszámú, vegyes és barátságos kis társaság. - Elhallgatott, és forgatni kezdte földgömbjét, amely olyan csodálatos élethíven volt megalkotva, hogy a kék tengerek hullámzottak rajta, a sarkvidéket pedig valódi hó- meg jégsapka födte.

A sakktáblán ezenközben zűrzavar támadt. A fehér palástos király tanácstalanul topogott kockáján, és kétségbeesetten emelte égnek két kezét. Három alabárdos fehér zsoldos gyalogos zavartan pillogott egy tisztre, aki kardjával hadonászott, és előremutatott, ahol a szomszédos fehér meg fekete kockákon Woland fekete lovasai táncoltatták tüzes paripájukat; a lovak a mező földjét túrták patáikkal.

Margarita meglepetten észlelte, hogy a sakkfigurák élnek.

A kandúr letette látcsövét, és óvatosan hátba bökte a királyát. A király kétségbeesetten arca elé kapta két kezét.

- Rosszul állunk, Behemót barátunk - jegyezte meg Korovjov epésen.

- A helyzet válságos, de korántsem reménytelen - jelentette ki Behemót. - Rendületlenül hiszek a végső győzelemben. Csak kellőképp elemezni kell a helyzetet.

Az elemzést igen fura módszerrel kezdte: fintorogva, ravaszul kacsingatott a királyára.

- Ez nem segít - jegyezte meg Korovjov.

Behemót ekkor váratlanul felkiáltott:

- Jaj, a papagájok! Szétrebbentek, de hisz előre megmondtam!

Valóban szárnysuhogás hallatszott valahonnét a távolból. Korovjov és Azazello kirohantak a szobából.

- Ördög vinné a báli előkészületeidet mindenestül! - mordult rá Woland, szemét továbbra sem véve le glóbusáról.

Mihelyt Korovjov meg Azazello elhagyták a szobát, a Behemót olyan vadul fintorgott a kis fehér királyra, hogy az már minden elképzelést felülmúlt. A király végre megértette, hogy mit kívánnak tőle. Lerántotta magáról köpönyegét, odadobta a kockájára, és lerohant a sakktábláról. A tiszt magára kapta a ledobott palástot, és gyorsan odaállt a király helyére.

Korovjov és Azazello ekkor visszajött.

- Hazudott, mint mindig - dörmögte Azazello a kandúrra sandítva.

- Pedig úgy hallottam - erősködött emez.

- No mi lesz, meddig húzzuk még? - vetette oda Woland. - Sakk a királynak.

- Azt hiszem, rosszul hallottam, Messire - válaszolta a kandúr. - Sakk a királynak? Az nincs, és nem is lehet.

- Ismétlem: sakk a királynak.

- De Messire! - kiáltott fel a Behemót megjátszott aggodalommal. - Ön téved! Úgy látszik, kimerült, pihennie kell!

- A király a g2-esen áll - mondta Woland oda sem nézve.

- Odavagyok, Messire! - sopánkodott a kandúr, és egész pofájával mutatta, hogy mennyire odavan. - A király nincs a g2-esen!

- Hogyhogy? - álmélkodott Woland, és a sakktáblára tekintett; a király helyén álló tiszt gyorsan félrefordult, és eltakarta arcát.

- Ó, te gézengúz - mondta Woland inkább merengve, semmint dühösen.

- Ismét a logikához fordulok, Messire - hadarta a Behemót, két mancsát melléhez szorítva. - Ha az ellenfél sakkot ad a királynak, a királynak azonban híre-hamva sincsen a sakktáblán, akkor a sakk érvényét veszti!

- Feladod, vagy sem? - rivallt rá Woland félelmetesen.

- Engedje meg, hogy gondolkozzam a kérdésen - mondta a kandúr. Az asztalra könyökölt, befogta a két fülét, és mély töprengésbe merült. Hosszan, sokáig töprengett, végül kijelentette: - Feladom.

- Meg kell ölni ezt a megátalkodott dögöt! - mormolta Azazello.

- Igen, feladom - ismételte a kandúr -, de csakis azért, mert képtelen vagyok tovább játszani ebben a légkörben, irigyeim hajszája közepette! - Felállt, és a sakkfigurák bemásztak a fiókba, eltűntek a szem elől.

- Itt az idő, Hella! - szólt Woland, és Hella eltűnt a szobából. - Megfájdult a lábam, és most ez a bál... - folytatta Woland.

- Megengedi? - kérdezte Margarita halkan.

Woland fürkészően nézett rá, aztán odanyújtotta a lábát.

A lávaforróságú kotyvalék égette a kezét, de Margarita szemrebbenés nélkül tűrte; óvatosan dörzsölte be vele Woland térdét, vigyázva, hogy fájdalmat ne okozzon.

- Kíséretem váltig állítja, hogy reuma - folytatta Woland, de szemét közben egy pillanatra sem vette le Margaritáról. - Nekem azonban határozott meggyőződésem, hogy ezt a fájdalmat egy elbűvölő boszorkány hagyta emlékül, akivel ezerötszázhetvenegyben ismerkedtem meg a Brocken-hegységben, az Ördögsziklán.

- Úgy? Hát ez is lehetséges! - válaszolta Margarita.

- Semmiség, három-négyszáz év alatt elmúlik. Sokféle orvosságot ajánlottak, de én ragaszkodom a jól bevált háziszerekhez, amiket még a nagyanyám hagyott rám. Nagyszerű gyógyfüveket tudott ám az a minden kutyaírral megkent öregasszony! Apropó, mondja, nem bántja valami? Nincsen valami fájdalma, testi vagy lelki?

- Nem, Messire, semmi bajom! - válaszolta talpraesetten Margarita. - Most pedig, hogy itt lehetek az ön társaságában, éppenséggel kitűnően érzem magam.

- Hja, a vér, az bizony sokat jelent! - jegyezte meg Woland titokzatosan, s láthatóan elégedetten, majd így folytatta: - Úgy látom, érdekli a glóbusom.

- De mennyire; még sose láttam ehhez foghatót!

- Ügyes kis holmi, csakugyan. Megmondom őszintén, nem szeretem rádión hallgatni a híreket. A bemondók, főleg a nők, mindig rosszul ejtik ki a helyneveket. Azonkívül minden harmadik dadog vagy selypít, azt hiszem, szándékosan választják ki az ilyeneket. Ez az én glóbusom sokkal megbízhatóbb; nekem ugyanis pontosan kell ismernem az eseményeket. Látja például itt, ezt a földdarabot, amelynek partját az óceán hullámai mossák? Nézze csak: tűzfény önti el. Ott háború kezdődik. Ha közelebb hajlik, megláthatja a részleteket is.

Margarita a földgömb fölé hajolt, és a kicsiny földdarab a szeme láttára kiterjedt, megszínesedett, olyanná lett, mint a domborművű térkép. Meglátta a folyó szalagját is, és a partján kisebb települést. Az egyik házikó teteje eleinte borsónyi volt, gyufaskatulyányira nőtt. A házikó teteje egyszer csak hangtalanul a levegőbe repült, fekete füstfelhőcske tört fel belőle, a falak összeomlottak, és a kétemeletes kis gyufaskatulyából piciny romhalmaz maradt csupán, amelyből fekete füst gomolygott. Margarita még közelebb hajolt, és ekkor apró női alakot pillantott meg a földön fekve; mellette, vértócsában, kétségbeesetten hadonászó csöpp gyermek feküdt.

- Ennyi az egész - mondta Woland mosolyogva. - Nem hibázta el. Hiába, Abadonna kifogástalanul dolgozik.

- Nem szeretnék azon az oldalon harcolni, amelyik szemben áll azzal az Abadonnával - jegyezte meg Margarita. - Ő kinek a pártján van?

- Minél tovább beszélgetünk - mondta Woland elismerően -, annál világosabban látom, hogy maga milyen okos. Engedje meg, hogy megnyugtassam: Abadonna teljesen pártatlan, egyformán együtt érez mindkét küzdő féllel. Ennek következtében mindkét fél egyforma eredménnyel is harcolt. Abadonna! - szólította azután halkan, és a falból sötét szemüveges, sovány férfialak lépett elő. A fekete szemüveg olyannyira megrémítette Margaritát, hogy halkan felsikoltott, és arccal Woland térdére borult. - Ejnye már! - szólt rá Woland erélyesen. - Milyen idegesek manapság az emberek! - Nagyot csapott Margarita hátára; hogy csak úgy csattant. - Hiszen látja: szemüveg van rajta! És megnyugtatom, még nem volt rá eset, és nem is lesz, hogy Abadonna idő előtt jelent volna meg valakinek. Meg aztán én is itt vagyok! Maga az én vendégem! Csak meg akartam magának mutatni.

Abadonna mozdulatlanul állt.

- Nem vehetné le a szemüvegét egy pillanatra? - kérdezte Margarita Wolandhoz simulva; reszketett, de most már a kíváncsiságtól.

- Nem, azt nem szabad - felelte Woland szigorúan; intett, és Abadonna eltűnt. - Mit akarsz mondani, Azazello?

- Engedje meg, Messire, hogy bejelentsem: két idegen érkezett, egy szép, fiatal lány, aki hüppög és esdekel, hogy engedjék őt úrnőjéhez, és vele együtt, tisztesség ne essék szólván, egy ártány.

- Furcsán viselkednek manapság a szép lányok - jegyezte meg Woland.

- Ez Natasa! Natasa! - kiáltott fel Margarita.

- Helyes, engedjék be az úrnőjéhez. Az ártányt meg a szakácsokhoz, a konyhára.

- Hogy levágják? - sikoltott fel rémülten Margarita. - Már engedje meg, Messire, ez Nyikolaj Ivanovics, a földszinti lakónk. Félreértés történt, tudniillik Natasa bekente azzal a kenőccsel...

- Ugyan, ugyan - csitította Woland. - Ki az ördög vágná le, és miért? Csak menjen le a konyhára, üldögéljen ott a szakácsoknál, ennyi az egész. Elvégre, lássa be, nem engedhetem be a bálterembe!

- Helyes, Messire... - mondta Azazello, és hozzátette: - Közeledik az éjfél, Messire...

- Helyes, igen... - Woland most Margaritához fordult: - Jöjjön hát... Előre is köszönöm fáradozását. Ne izguljon, és ne féljen semmitől. Ne igyék mást, mint vizet, mert elgyengül, és nem fogja kibírni. Menjünk, itt az idő!

Margarita felállt a szőnyegről, és az ajtóban megjelent Korovjov.

 

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Bál a sátánnál

Éjfél közeledett, sietni kellett. Margarita homályosan emlékezett a történtekre, a gyertyák fényére meg egy drágakövekkel kirakott medencére. Beleállt a közepébe, aztán Hella és Natasa sűrű, meleg, piros folyadékkal mosdatta végig. Margarita sós ízt érzett az ajkán, és megértette, hogy vérben fürdetik. Majd a vérzuhanyt másik sűrű, áttetsző, rózsaszínű folyadék váltotta fel, és Margarita elkábult a rózsaolaj illatától. Azután kristálynyoszolyára fektették, és testét nagy zöld levelekkel fényesre dörzsölték.

Ekkor a kandúr is bejött, segített. Leguggolt Margarita lába elé, és masszírozni kezdte a lábfejét - olyan mozdulatokkal, mint egy utcai cipőtisztító.

Margarita nem emlékszik rá, ki varrt neki cipőt halvány rózsaszirmokból, s hogyan zárult be magától a cipellő aranycsatja. Titokzatos erő ragadta meg s állította a tükör elé - és hajában királyi gyémántdiadém villogott. Korovjov is előkerült újra, és nehéz aranyláncon függő, hatalmas medaliont akasztott Margarita nyakába; a medál fekete uszkárt ábrázolt ovális keretben. Ez az ékszer rendkívül kényelmetlennek bizonyult, a lánc dörzsölte a királynő nyakát, a medál súlya pedig meggörnyesztette.

Ám a kényelmetlenségért valami mégis kárpótolta: Korovjov és a Behemót attól a pillanattól fogva, hogy a fekete uszkárt a nyakába akasztották, rendkívül hódolatteljesen viselkedtek vele.

- Hiába minden, muszáj... - motyogta Korovjov a medencés szoba ajtajában állva. - Muszáj, muszáj, ez elkerülhetetlen... Engedjen meg még egy utolsó jó tanácsot, királynőm. A vendégek közt sok mindenféle akad majd, ó, nagyon is különbözőek lesznek, de senkit, hallja, Margó királynő, senkit se részesítsen előnyben, ne kivételezzen senkivel! És ha valaki nem tetszik... ó, úgyis tudom, hogy ezt az arca egyetlen rezzenésével sem fogja elárulni, ugye, erre még gondolni sem szabad! Mert észreveszi, abban a minutában észreveszi. Szeretni kell őt is, királynőm, meg kell szeretnie! Százszorosan megkapja ezért jutalmát a mi bálkirálynőnk, háziasszonyunk. És még valamit: senkit se hanyagoljon el! Mindenkinek jusson legalább egy futó mosoly, egy főhajtás, ha kedves szóra nem is futja az időből. Akárhogyan is, de a világért se legyen figyelmetlen, mert abba belebetegednek.

Eközben Margarita Korovjov és a Behemót kíséretében kilépett a medencés szobából, és teljes sötétségbe került.

- Én, én! - suttogta a kandúr. - Én adom meg a jelt!

- Gyerünk! - hagyta rá Korovjov.

- Kezdődik a bál!!! - ordította el magát a kandúr; Margarita felsikoltott, és egy pillanatra behunyta a szemét. A bál egyszerre fény, hang és illat áradatával zuhant reá. Korovjov karon fogta, és trópusi erdőbe vezette. Zöld farkú, piros mellű papagájok ugrándoztak, röpködtek körülötte, és a liánokba kapaszkodva rikácsolták: - El vagyok ragadtatva! - De az erdő hamarosan véget ért, gőzfürdő-fülledtségét bálterem hűvöse váltotta fel. Sárgás, szikrázóan fényes kőből készült oszlopok tartották a termet, amely egyelőre néptelen volt, akárcsak az erdő; csak az oszlopok tövében állt egy-egy ezüstturbános, meztelen néger. Arcuk szürkésbarnára vált az izgalomtól, mikor a terembe belépett Margarita a kíséretével, amely most már Azazellóval is kiegészült. Korovjov ekkor elengedte Margarita kezét, és a fülébe súgta:

- Bátran, neki a tulipánoknak!

Fehér tulipánágyás nőtt Margarita előtt, és az alacsony tulipánkorláton túl számtalan ernyős lámpa világított, alattuk frakkos férfiak fehér ingmelle, fekete válla. Margarita ekkor megértette, honnan szól a báli muzsika. Trombitaharsogás zúdult reá, és a feltörő hegedűhangok áradata úgy áramlott testébe, mint a friss vér. Másfél száz zenész játszotta a polonézt.

A zenekar előtt álló frakkos karmester Margarita láttára elsápadt, elmosolyodott, és keze intésével felállította az egész zenekart. A muzsika egy pillanatra sem szakadt meg, a zenészek most már állva ontották Margaritára hangszereik lelkesítő áradatát. A karmester most hátat fordított zenészeinek, és karját kiterjesztve, mélyen meghajolt Margarita előtt; Margarita mosolyogva intett feléje.

- Nem elég, nem elég - súgta Korovjov. - Egész éjszaka nem fogja behunyni a szemét. Mondja neki: "Köszöntöm, keringőkirály!"

Margarita szófogadóan odakiáltott neki, és meglepetten tapasztalta, hogy hangja zeng, mint a harangzúgás, túlharsogja az egész zenekart. A karmester összerezzent boldogságában, és bal kezét szívére szorította, a jobbal azonban tovább lengette fehér vezénylőpálcáját.

- Még ez is kevés! - buzdította Korovjov. - Nézzen balra, az első hegedűsre, és bólintson úgy, hogy minden egyes zenész azt higgye, hogy személy szerint neki szól, felismerte! Látja, az ott, az első pultnál, a Vieuxtemps![66] Így, igen, nagyon helyes! Most pedig menjünk tovább!

- Ki a karmester? - kérdezte Margarita már elhaladtában.

- Johann Strauss![67] - kottyant bele a kandúr. - Akasszanak fel folyondárral a trópusi erdőnkben, ha valaha volt már bál, amelyen ilyen zenekar játszott!

- Magam hívtam meg a zenészeket, és figyelje meg, egyetlenegy se mondott le, egy se betegedett meg.

A következő teremben nem voltak oszlopok, ahelyett az egyik oldalon vörös, rózsaszínű és tejfehér rózsák sorfala állt, a másikon pedig dús japán kaméliák. A két virágfal között három szökőkút játszott sisteregve, három medencében bugyborékolt a pezsgő, az első medence áttetsző, ibolyaszínű volt, a második rubinpiros, a harmadik tiszta fehér kristály. A szökőkutak közt vörös turbános négerek sürögtek-forogtak, ezüstmérőkékkel merték a medencékből a pezsgőt lapos serlegekbe. A rózsás virágfalban rés nyílt, s azon át látszott, hogy vörös fecskefarkú frakkos ember buzgólkodik ott az emelvényen, előtte tűrhetetlenül hangos jazzband harsogja muzsikáját. Mihelyt a karmester meglátta Margaritát, olyan mélyen meghajolt, hogy keze a földet érte, aztán elkurjantotta magát:

- Halleluja!

Térdére csapott - egy; aztán keresztbe a másikra - kettő; kikapta a szélső zenész kezéből a cintányért, és földhöz vágta.

Margarita már továbblibegett, csak annyit látott, hogy a virtuóz jazzkarmester a hátulról áthangzó polonézzel harcolva, a cintányérral zenészei fejére csap, s azok komikus ijedtséggel leguggolnak.

Végre kiértek annak a hosszú lépcsőnek a fejéhez, ahol - mint Margarita most megállapította - Korovjov fogadta őt a mécsessel. Most vakító fényáradat öntötte el a csarnokot, szőlőfürtöt formázó kristálycsillárok árasztották. Margaritát odaállították a lépcső fejéhez, s bal könyöke alatt alacsony ametisztoszlop jelent meg.

- Erre rátámaszkodhat, ha nagyon elfárad - súgta Korovjov.

Egy fekete bőrű lakáj bársonypárnát tolt Margarita lába elé - a párnára aranyszállal uszkár volt hímezve -, és Margarita, ismeretlen kezek nyomásának engedve, a vánkosra tette térdben behajlított jobb lábát. Lopva körülnézett. Mellette Korovjov és Azazello állt, ünnepélyes pozitúrában. Azazello mellett még három fiatalember, akik halványan Abadonnára emlékeztették. Hátában hideget érzett. Megfordult, és észrevette, hogy mögötte a márványfalból borforrás fakad, és jegelt medencébe csorog. Bal lábánál meleg bozontos valamit érzett: ez a Behemót volt.

Margarita a magasban, közvetlenül a lépcső fejénél állt, előtte indult a szőnyeggel borított fejedelmi lépcső. Lenn, olyan messze, mintha megfordított látcsövön át nézné, portásfülkét látott, meg egy elképesztően óriási méretű kandallót, melynek hideg fekete száján bízvást befért volna egy öttonnás teherautó. A portásfülke, valamint a vakító, szemfájdító fényáradatban úszó lépcső teljesen néptelen volt. A trombitaharsogás most már messziről érkezett Margaritához. Így álltak ott mozdulatlanul egy hosszú percig.

- Hol vannak a vendégek? - kérdezte Margarita Korovjovtól.

- Jönnek, királynőm, mindjárt megérkeznek. Lesznek elegen. Szavamra, szívesebben vágnék fát, mintsem hogy itt fogadjam őket a lépcső tetején.

- Mit, favágás! - szólt közbe a beszédes kandúr. - Szívesebben volnék villamoskalauz, pedig annál komiszabb munka igazán nincs a világon!

- Mindent jó időben előkészíteni, királynőm - magyarázta Korovjov, szemét villogtatva a repedt cvikkeren át. - Nincs annál pocsékabb, mint amikor az elsőnek érkező vendég tanácstalanul topog, nem tudja, mihez kezdjen, oldalbordája pedig ezenközben suttogva korholja, amiért elsőnek érkeztek. Bizony, az olyan bált, ahol efféle előfordulhat, a szemétdombra kell vetni.

- Úgy van, úgy van, a szemétdombra! - erősítette meg a kandúr.

- Éjfélig már csak tíz másodperc van hátra - mondta Korovjov. - Mindjárt kezdődik.

Margarita hihetetlenül hosszúnak érezte ezt a tíz másodpercet. Nyilván már réges-rég elmúlt, de semmi sem történt. Ekkor hirtelen valami reccsent odalenn az óriási kandallóban, és kipenderült belőle egy akasztófa; félig már szétomló földi porhüvely függött rajta. A porhüvely leszakadt a kötélről, a padlóhoz ütődött, és délceg, fekete hajú férfi ugrott ki belőle, frakkban, lakkcipőben. Azután félig elrohadt kisebbfajta koporsó bújt elő a kandallóból, födele leesett, és másik porhüvely ugrott ki belőle. A délceg frakkos előzékenyen odalépett hozzá, és gálánsul begörbített karját nyújtotta. A második porhüvely fekete cipellős, fekete tollas fejékű, mozgékony asszonykává illeszkedett össze, és mindketten, a férfi meg a nő, karonfogva megindultak felfelé a lépcsőn.

- Az első vendégek! - kurjantotta Korovjov. - Jacques úr a feleségével. Figyelmébe ajánlom, királynő, rendkívül érdekes egyéniség. Megrögzött pénzhamisító, hazaáruló, összeesküvő, de határozottan tehetséges alkimista. Attól vált híressé - folytatta Korovjov, Margarita füléhez hajolva -, hogy megmérgezte a király szeretőjét. Ez igazán nem mindenkivel történik meg! Nézze meg, milyen szemrevaló férfi!

Margarita sápadtan, tátott szájjal nézte, amint odalenn a koporsó meg az akasztófa eltűnnek a portásfülke oldalbejáratában.

- El vagyok ragadtatva! - nyivákolta a kandúr a lépcső tetejéhez érkező Jacques úr arcába.

Ezalatt odalenn a kandallóból előbújt egy fejetlen, kar nélküli csontváz, földhöz vágta magát, és frakkos férfivá változott.

Jacques úr hitvese már letérdelt Margarita előtt, és sápadtan, megindultan megcsókolta Margarita lábát.

- Királynőm... - mormolta zavartan.

- A királynő el van ragadtatva! - recsegte Korovjov.

- Királynőm... - szólt halkan a délceg Jacques úr.

- Mind elvagyunk ragadtatva! - nyávogott a kandúr.

Azazello fiatal kísérői élettelenül, de udvariasan mosolyogtak, Jacques urat meg hitvesét máris a pezsgőskelyhek felé terelték, amelyeket a néger lakájok kínálgattak. A lépcsőn pedig a magányos frakk sietett felfelé.

- Róbert gróf - súgta Korovjov Margarita fülébe. - Nem kevésbé érdekes, mint az előző vendég. Figyelje meg, királynőm, milyen mulatságos: épp az ellenkező eset. Róbert gróf a királynő szeretője volt, és megmérgezte a feleségét.

- Örvendünk, gróf úr! - kurjantotta a Behemót.

A kandallóból most egymás hegyén-hátán három koporsó bukott ki, kinyílva és széthullva, azután egy fekete köpönyeges férfi, akit a kandalló fekete torkából utánasiető férfi hátba szúrt tőrével. Elfojtott kiáltás hallatszott. Ekkor a kandallóból úgyszólván teljesen feloszlott hulla bújt elő. Margarita behunyta szemét, egy kéz - úgy rémlett, Natasáé - fehéres sóval telt üvegcsét tartott az orra alá.

A lépcsőn most már nyüzsgött a nép. Minden lépcsőfokra jutott egy-egy frakkos férfi - messziről teljesen egyformának látszottak -, s mindegyiknek partnernőül egy-egy anyaszült meztelen hölgy, csupán cipőjük meg toll fejdíszük színe különbözött.

Most, bal lábán fura facsizmát viselő, szemét apácásan lesütő, soványka, szerény nő közeledett bicegve, nyakán széles zöld kötést viselt.

- Ki ez a... zöld? - szaladt ki Margarita száján.

- Elbájoló, tiszteletre méltó dáma - magyarázta Korovjov suttogva. - Bemutatom: Tofana úrnő. Rendkívül népszerű volt a szép fiatal nápolyi nők, valamint a palermói fiatalasszonyok körében, kiváltképpen azok közt, akik megunták a férjüket. Mert bizony előfordul az életben, királynőm, hogy valaki ráun a férjére...

- Előfordul, bizony - hagyta rá Margarita halkan, és eközben rámosolygott két frakkosra, akik egymás után meghajoltak előtte, és megcsókolták térdét, kezét.

Korovjov buzgón tovább sugdosott Margarita fülébe, de véghezvitte, hogy ezenközben odakiáltson valakinek:

- Egy pohár pezsgőt, hercegem? Nagyszerű!... Egy szó, mint száz - folytatta ismét Margaritához hajolva -, Tofana úrhölgynek megesett a szíve azokon a szerencsétlen fiatalasszonyokon, és adott nekik valami víztiszta folyadékot, üvegcsékbe töltve. A fiatalasszony a férje levesébe töltötte a folyadékot, a férj kikanalazta a levest, megköszönte az ízletes ebédet, és pompásan érezte magát. Néhány órával azután azonban rettenetes szomjúság jött rá, majd ágynak esett, és másnapra a csinos nápolyi asszonyka szabad volt, mint a tavaszi szellő.

- És mi az a furcsa szerkezet a lábán? - kérdezte Margarita, miközben sorra nyújtotta kezét a bicegő Tofana úrhölgyet megelőző vendégeknek. - És miért hordja azt a zöld szalagot a nyakán? Talán ráncos vagy petyhüdt a bőre?

- El vagyok ragadtatva, hercegem! - kurjantotta Korovjov, és ugyanakkor Margarita fülébe duruzsolta: - A lábán spanyolcsizma van, királynőm, a nyaka pedig igen szép, de egy kis kellemetlenség érte a börtönben: mikor a börtönőrei kiderítették, hogy Nápoly, illetve Palermo városából közel ötszáz rosszul megválasztott férj távozott el mindörökre, hirtelen haragjukban megfojtották Tofana úrnőt...

- Boldog vagyok, jó királynőm, hogy abban a megtiszteltetésben részesülök... - suttogta Tofana apácaszerénységgel, és megpróbált letérdelni, de a spanyolcsizma nem engedte. Korovjov és a Behemót segítették talpra.

- Örvendek - mondta Margarita, de közben már másnak nyújtotta kezét.

A lépcsőn özönlött felfelé a vendégsereg. Margarita már nem látta, mi történik odalenn a portásfülke körül. Gépiesen emelgette s engedte le a kezét, mereven, személytelenül mosolygott a vendégekre. Az emelet is megtelt már hangzavarral, a báltermekből is áradt a muzsika, akár a tenger zúgása.

- Ez itt egy kellemetlen nőszemély - mondta Korovjov most már hangosan, nem suttogva, mert tudta, hogy úgysem hallják meg a lármában. - Rajong a bálokért, és örökké a zsebkendőjéről panaszkodik.

Margarita megpillantotta a felfelé tartó vendégek közt azt, akire Korovjov célzott. Húszéves forma, feltűnő szépségű fiatal nő volt, de tekintete riadt, tolakodó.

- Miféle zsebkendőről? - tudakolta Margarita.

- Külön komorna van mellérendelve - közölte Korovjov -, aki harminc esztendeje minden éjjel odateszi az éjjeliszekrényére a zsebkendőjét. Mire fölébred, ott a zsebkendő. Már elégette a kályhában, a folyóba dobta, de nem ér semmit.

- A zsebkendőjét? Miféle zsebkendőt? - kérdezte Margarita, továbbra is gépiesen emelgetve kezét köszönésre.

- Egy kék szegélyű kis keszkenőt. Tudniillik egy kávéházban volt pincérlány, a gazda behívta a kamrába, és kilenc hónappal azután a lány fiat szült, a fiúcskát kivitte az erdőre, és a szájába gyömöszölte a zsebkendőjét, aztán elásta a földbe. A bíróságon azzal védekezett, hogy nem volt mivel etetnie a gyermeket.

- És hol a kávéház tulajdonosa? - kérdezte Margarita.

Ekkor a lábánál hirtelen közbekottyant a kandúr:

- Már engedje meg, királynőm, hadd kérdezzem meg: mi köze ehhez a tulajnak? Elvégre nem ő fojtotta meg a gyereket az erdőben!

Margarita változatlanul mosolyogva nyújtotta jobbját a sorra elvonulóknak, bal keze éles körmeit pedig a Behemót fülébe vájta, és odasúgta:

- Te piszok, ha még egyszer bele mersz szólni...

A Behemót a bál hangulatához nem illően felvisított, és kétségbeesetten nyivákolta:

- De királynő... feldagad a fülem... minek elrontani a bált egy dagadt füllel? Amit mondtam, jogilag értettem jogi szempontból... De mostantól fogva hallgatok, vegye úgy, hogy nem is kandúr vagyok, hanem hal, csak a fülemet engedje el!

Margarita elengedte a Behemót fülét, s abban a pillanatban az a borús, tolakodó tekintetű szempár bukkant föl előtte.

- Nagy örömömre szolgál, királynőm, hogy eljöhettem a telihold ünnepére rendezett bálba!

- Én is örülök, hogy látom - felelte Margarita. - Nagyon örülök. Szereti a pezsgőt?

- Mit csinál, királynő?! - méltatlankodott Korovjov ingerülten, de hangtalanul. - Fennakadást fog okozni!

- Szeretem - válaszolta a fiatal nő epedően, majd hirtelen kitört: - Frida, Frida, Frida - ismételte hisztériásan. - Frida a nevem, ó, királynő!

- Akkor ma este igya le magát a sárga földig, Frida, és ne gondoljon semmire - tanácsolta Margarita.

Frida mindkét kezét Margarita felé nyújtotta, de Korovjov és a Behemót ügyesen elkapták a két karjánál fogva, és aztán elsodorta a tömeg.

Most már szakadatlan áradatban hömpölygött a vendégsereg, megostromolta a lépcső pihenőjét, ahol Margarita állt. A frakkos férfiak közt mezítelen női testek közeledtek Margaritához, fehérek és kreolok, kávészínűek és ébenfeketék. A százféle árnyalatú - vörös, fekete, gesztenyebarna, lenszőke - hajzatban drágakövek tündököltek, villództak szikrát szórva a fényáradatban. És a férfiak rohamosztagát is mintha fénycseppekkel szórták volna be, úgy villogtak a hófehér ingmelleken a briliáns inggombok. Margarita másodpercenként érezte az elébe járulók ajkának érintését a térdén, másodpercenként nyújtotta csókra a kezét, arcára ráfagyott a szívélyes mosoly.

- El vagyok ragadtatva - recsegte Korovjov gépiesen. - El vagyunk ragadtatva... a királynő el van ragadtatva...

- A királynő el van ragadtatva! - dünnyögte a háta mögött Azazello.

- El vagyok ragadtatva! - kurjongatta a kandúr.

- A márkinő megmérgezte apját és két nővérét az örökség miatt - duruzsolta fülébe Korovjov. - A királynő el van ragadtatva!... Minkina úrnő... Ó, be csinoska! Kár, hogy kicsit ideges. Úgy kell neki: minek égette meg a szobalánya arcát a forró sütővassal! Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy leszúrták... A királynő el van ragadtatva!... Figyelem, királynő! Ez itt Rudolf császár,[68] varázsló és alkimista... Ez az úr is alkimista: fölakasztották... Ó, és itt a régi barátnőnk! Jaj, de pompás nyilvánosháza volt Strassburgban! El vagyunk ragadtatva!... Ez a hölgy itt egy moszkvai szabónő, mind szeretjük kiapadhatatlan fantáziájáért... Divatszalonja volt, és mit ki nem talált: két kerek lyukat fúrt a falba...

- És a hölgyek nem tudták? - kérdezte Margarita.

- Dehogynem. Kivétel nélkül mind tudták - válaszolta Korovjov. - El vagyok ragadtatva... Ez a húszesztendős ficsúr gyerekkora óta különc álmodozó volt. Egy leány belészeretett, ő meg fogta és eladta egy bordélyházba.

És lenn csak áradt a folyam. Táplálta forrása: a hatalmas kandalló. Elmúlt egy óra, majd a második. Margarita ekkor észrevette, hogy lánca még nehezebb, mint amilyen volt. Jobb karjába éles fájdalom nyilallt, mint a tűszúrás. Összeszorította fogát, s könyökét az alacsony oszlopra támasztotta. A teremből suhogás hallatszott, mintha nagy szárnyak súrolnák a falat, és Margarita megsejtette, hogy a megszámlálhatatlan vendégsereg táncol odabenn; úgy tetszett, még a márványmozaik és kristálypadló is ütemesen lüktet eközben.

Karjával is történt valami. Valahányszor föl kellett emelnie, arca keservesen eltorzult. Korovjov érdekesnél érdekesebb megjegyzéseire sem tudott már figyelni. Ferde szemű mongol pofa, fehér ábrázat, fekete arc - minden összefolyt előtte, a levegő pedig vibrálni, lüktetni kezdett körülötte.

Nem érdekelte már sem Gaius Caesar Caligula,[69] sem Messalina,[70] sem a számtalan király, herceg, lovag, öngyilkos, méregkeverő, akasztott ember, kerítőnő, börtönőr, hamiskártyás, hóhér és besúgó, áruló és tébolyult, titkosrendőr meg liliomtipró, aki előtte elvonult. Nevük összekeveredett agyában, arcuk egyetlen alaktalan lepénnyé olvadt össze. Csupán egyetlen arc maradt meg emlékezetében gyötrelmes pontossággal: Maljuta Szkuratov[71] lángvörös szakállal keretezett ábrázata. Térde rogyadozott, attól félt, egyszer csak sírva fakad. A legnagyobb szenvedést a jobb térde okozta, azt csókolta meg minden érkező, és térde feldagadt, bőre megkékült annak ellenére, hogy Natasa illatos folyadékba mártott szivaccsal többször is megdörzsölte. A harmadik óra vége felé Margarita reménytelenül meredt maga elé, de egyszer csak megrezzent örömében: a vendégek áradata lassan ritkulni kezdett.

- A báli törvények mindenütt érvényesek, királynőm - súgta Korovjov. - A hullám apadni kezd. Fogadni mernék, az utolsó perceket szenvedjük végig. Amott a brockeni gézengúzok, mindig utolsónak jelennek meg. Látja, ott vannak... Két részeg vámpír... csak ennyien volnának? Nem, ott van még egy... nem, kettő!

A lépcsőn már a két legutolsó vendég jött felfelé.

- Ez újonc - mormolta Korovjov, monokliján át hunyorogva. - Ahá, sejtem már. Azazello egyszer meglátogatta, és poharazgatás közben a fülébe súgta, hogyan szabadulhatna meg egy bizonyos valakitől, akinek a leleplezéseitől nagyon félt. No, aztán rábírta egy ismerősét, aki mellesleg alárendeltje volt, hogy permetezze be méreggel az illető dolgozószobájának a falát...

- Hogy hívják? - kérdezte Margarita.

- Szavamra, magam sem tudom - válaszolta Korovjov. - Meg kell kérdeznem Azazellótól.

- És ki az, aki vele jön?

- Hát az a készséges, szófogadó beosztottja! El vagyok ragadtatva! - recsegte Korovjov a két utolsó vendég felé.

A lépcső megürült. Óvatosságból még vártak egy kis ideig, de a kandallóból már nem bújt elő senki.

Kisvártatva Margarita - maga sem tudta, hogyan - a medencés szobában ocsúdott fel. Keze, lába, annyira fájt, hogy sírva fakadt, összeesett. De Hella és Natasa vigasztalták, biztatták, újra a vérzuhany alá állították, ismét megkenték testét, és Margarita életre kelt.

- Még tartson ki, Margó királynő! - súgta Korovjov, aki hirtelen ott termett. - Végig kell járni a báltermeket, hogy a tisztelt vendégek ne érezzék magukat elhanyagolva.

És Margarita újra kirepült a medencés szobából. A tulipános emelvényen, ahol a bál elején a keringőkirály zenekara játszott, most majomjazz őrjöngött. Bozontos pofaszakállú, hatalmas gorilla vezényelt nehézkesen táncikálva, kezében jókora kürt. Egy sorban orangutánok ültek, csillogó réztrombitákat fújva. Vállukon vidám csimpánzok lovagoltak, ők a harmonikát nyaggatták. Két oroszlánsörényes galléros pávián zongorázott, de a zongora nem is hallatszott, túlharsogta a szaxofon, hegedű, dob, amelyet gibbonok, mandrillok és selyemmajmok fújtak, cincogtattak, pergettek. A tükörfényes padlón számtalan pár siklott, hallatlanul ügyes, hibátlanul tökéletes mozdulatokkal, mindig egy irányba; közeledve, mint a fal, szinte elsöpörtek mindent, ami útjukat állta. A táncoló sokaság felett eleven atlaszselyem pillangók lebegtek, a mennyezetről virágeső hullott. A villany kialudt, helyette az oszlopfőkben miriádnyi szentjánosbogárka gyúlt ki, s a levegőben lobogó lidércfények úsztak.

Az egyik teremben oszlopokkal körülvett óriási medencét pillantott meg. A közepén gigászi fekete Neptun fröcskölt szájából széles, rózsaszínű sugarat. A medencéből pezsgő mámorító illata áradt. Ebben a teremben fesztelen vidámság uralkodott. A hölgyek gavallérjuknak vagy a törülközőkkel ide-oda futkosó négereknek adták át retiküljüket, és sikoltva, kacagva ugrottak fejest a medencébe, gyöngyöző pezsgőoszlop csapott fel a nyomukban. A medence kristályfeneke alulról volt megvilágítva, a fény áthatolt a folyadékon, s a benne úszkáló női testek ezüstösen csillogtak. Teljesen lerészegedve kapaszkodtak ki a medencéből. Az oszlopos terem visszhangzott a jazzbandet is túlharsogó kacagástól.

Az egész tébolyodott zűrzavarból Margarita csupán egyetlen holtrészeg női arcra emlékezett, teljesen elhülyült, de hülyeségében is esdeklő tekintetére - meg egyetlen névre: "Frida". Margarita már szédült a pezsgőszagtól, és el akart menni, amikor a kandúr valamit mesterkedett a medencénél, és mutatványával felhívta magára Margarita figyelmét. Halk bűvszavakat mormolt Neptunus ábrázata előtt, és a pezsgő abban a minutában fröcskölve, tajtékozva kiáradt a medencéből. Neptunus pedig másféle, nem pezsgő, nem habzó, sötétsárga folyadékot kezdett köpni.

- Konyak! Konyak! - sikoltoztak, visítottak a hölgyek, és hanyatt-homlok menekültek a medence széléről az oszlopok mögé. A medence percek alatt színültig megtelt, a kandúr háromszoros szaltóval fejest ugrott a hullámzó konyakba. Prüszkölve mászott ki belőle, nyakkendője félrecsúszott, bajszáról leázott az aranyozás, és látcsövét is elvesztette. Példáját csak egyetlen párocska merte követni: az a bizonyos fantáziadús szabónő és gavallérja, egy fiatal mulatt. Mindketten a konyaktóba vetették magukat, ám ekkor Korovjov karon fogta Margaritát, és elvitte a fürdőzőktől.

Margaritának úgy rémlett, mintha elrepülne valahová messze, és ott kővel szegélyezett mesterséges tavakban osztrigatömegeket látna. Majd üvegpadló felett szállt el; a padló alatt pokolkemencék tüze lobogott, fehér sipkás ördögszakácsok suhantak köztük ide-oda. Végül már semmit sem értett, agya mit sem regisztrált az egészből, csak valami pincehelyiségre emlékezett, ahol fáklyák világítottak, pincérlányok szénparázson sistergő húst sütöttek, és mindenki az ő egészségére ivott hatalmas korsókból. Azután harmonikázó, táncoló jegesmedvét látott az esztrádon, meg egy kicsike szalamandra-bűvészt, amelyet nem fogott a tűz... Úgy érezte, ereje ismét fogytán van.

- Az utolsó jelenésünk - súgta Korovjov gondterhelten. - Aztán vége, szabadok vagyunk!

Margarita Korovjov kíséretében ismét kilépett a bálterembe, de a vendégek most már nem táncoltak, hanem az oszlopok közt nyüzsgő gyűrűben vették körül a terem közepét. Margarita utóbb már nem emlékezett rá, ki segített neki felkapaszkodni a terem közepén emelt dobogóra, de amikor felállt rá, meglepetten hallotta, hogy valahol éjfelet kongatnak - holott számítása szerint az éjfélnek már réges-régen el kellett múlnia. A láthatatlan óra utolsó ütésével némaság szállt a vendégseregre.

És ekkor Margarita újra megpillantotta Wolandot. Abadonna, Azazello és néhány Abadonnához hasonló, de fiatalabb fekete alak kíséretében érkezett. És Margarita ekkor vette észre, hogy az ő emelvényével szemközt másik dobogót is emeltek Woland számára, ő azonban nem lépett fel rá. Az is meglepte Margaritát, hogy Woland a bál e végső, ünnepélyes pillanatában ugyanolyan lomposan jelent meg, mint ahogyan a hálószobában látta. Ugyanaz a mocskos, foltozott hálóing lógott a válláról, lábán ócska, elnyűtt házipapucs. Spádét hozott ugyan magával, de a hüvely nélküli kardot sétapálcául használta, reá támaszkodott.

Bicegve jött ki, s megállt dobogója mellett. Azazello abban a pillanatban mellette termett, tálat nyújtott feléje, és Margarita meglátta, hogy a tálon levágott emberfej fekszik, elülső metszőfogai hiányoznak. Továbbra is síri csend honolt a teremben, csak egyszer hallatszott messziről - az adott körülmények közt meglepő és érthetetlen - csengetés, mintha valahol egy előszobaajtón csengetnének.

- Mihail Alekszandrovics! - szólította Woland halkan a fejet, és a megölt férfi szemhéja felnyílt, a halott arcában Margarita elborzadva eleven, értelemmel és szenvedéssel teli szemeket pillantott meg.

- Minden beteljesült, igaz-e? - folytatta Woland, a fej szemébe nézve. - A fejét egy nő vágta le, az ülést nem tartották meg, és a lakásában lakom. Mindez tény. A tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon. Most azonban a távolabbi jövő érdekel bennünket, nem a beteljesült tények. Ön mindig lelkes terjesztője volt annak az elméletnek, hogy a fő levágásával az élet megszűnik, az ember hamuvá válik, és a nemlétbe távozik. Nagy örömömre szolgál, hogy itt, vendégeim jelenlétében, noha ők, mármint vendégeim, egészen más elmélet igazolásául szolgálnak, közölhetem önnel: elmélete szellemes és egyúttal helytálló. Egyébként egyik elmélet sem különb a másiknál, és nem is rosszabb. Van olyan felfogás is, miszerint mindenkinek az ő hite szerint adatik. Hadd legyen így! Ön a nemlétbe távozik, én pedig örömmel iszom a létre, az életre, abból a serlegből, amellyé az ön koponyája változik!

Woland fölemelte spádéját, és a koponyát fedő bőr megfeketült, összezsugorodott, majd foszlányokban levált, a szemek eltűntek, és Margarita előtt a tálon smaragdszemű, gyöngyfogú, sárgás koponya állott aranytalpon. A serleg födele zsanérokon nyílt.

- Máris megjelenik, Messire - szólt ekkor Korovjov, észrevéve Woland kérdő pillantását. - A síri csendben már hallom lakkcipője nyikorgását, hallom, ahogy az asztalon csendül a serleg, melyből utoljára életében ivott pezsgőt. Már itt is van.

Ekkor új, magányos vendég jelent meg a teremben, Woland felé tartva. Külsőleg semmi sem különböztette meg a többi férfi vendégtől, csak egyetlenegy: valósággal tántorgott izgalmában, s ez már messziről feltűnt. Orcáján vörös folt égett, szeme riadtan járt ide-oda. Fejbe volt kólintva, és ez nem csoda; minden megdöbbentette itt, s legelsősorban Woland öltözéke.

Ámde a házigazda megkülönböztetett szívélyességgel fogadta az új vendéget.

- Á, kedves Meigel báró! - üdvözölte barátságos mosollyal, és a megszólítottnak a homlokára szaladt a szemöldöke.

- Van szerencsém bemutatni önöknek - fordult Woland a vendégeihez - a köztiszteletnek örvendő Meigel bárót, kinek munkaköre, hogy a Moszkvába látogató külföldiekkel megismertesse a főváros nevezetességeit.

Margarita kővé meredt: megismerte Meigelt. Gyakran látta a moszkvai színházakban, éttermekben. "Nini, csak nem halt meg?" - gondolta hüledezve; de kétségei csakhamar eloszlottak.

- A báró úr olyan kedves volt - folytatta Woland sugárzó mosollyal -, hogy megérkezésemről értesülve, nyomban telefonált, és felajánlotta szolgálatait azon a téren, amelyen szakember: tudniillik, hogy megismertessen a város nevezetességeivel. Mi sem természetesebb: boldogan meghívtam őt házamba.

Margarita megfigyelte, hogy Azazello ezalatt átadja Korovjovnak a tálat a koponyaserleggel.

- Erről jut eszembe, báró úr - folytatta Woland, s bizalmasan lehalkította hangját. - Híre terjedt az ön rendkívül kíváncsi természetének, s azt mondják, hogy ez párosulva nem kevésbé fejlett fecsegőkészségével, máris felhívta magára a közfigyelmet. Mi több: alapos gyanú van rá, hogy mindez legkésőbb egy hónapon belül gyászos véget vet életének. Nos, hogy megóvjuk önt e gyötrelmes várakozástól, elhatároztuk, hogy segítségére sietünk, megragadván az alkalmat, hogy úgyis azért kéredzkedett hozzánk vendégségbe, hogy minél többet kiszaglásszon, kifürkésszen.

A báró elsápadt - sápadtabb lett, mint a lényegénél fogva rendkívül sápadt Abadonna -, és azután valami különös történt. Abadonna a báró elé lépett, és egy pillanatra levette szemüvegét. Abban a pillanatban valami villant Azazello kezében, halk csattanás hallatszott, mint amikor valaki összeüti a tenyerét, és a báró összeesett, a melléből kifröccsenő piros vér megfestette fehér mellényét, ingmellét. Korovjov a serleget a lüktető vérsugár alá tartotta, s amikor megtelt, átadta Wolandnak. A báró élettelen teste elnyúlt a padlón.

- Egészségükre, uraim - mondta Woland, fölemelte a serleget, és ajkához érintette.

Ekkor történt a metamorfózis. Eltűnt a foltozott ing, a rongyos papucs. Woland fekete köntösben állt a terem közepén, derekára övezett damaszkuszi karddal. Gyorsan odalépett Margaritához, elébe tartotta a serleget, és rászólt, parancsolóan:

- Igyál!

Margarita elszédült, megtántorodott, de a serleg már ajkát érintette, és valaki - hogy kinek a hangja volt, nem tudta pontosan - ezt súgta egyszerre mind a két fülébe:

- Ne féljen, királynő! Ne féljen, királynő... a vért réges-rég felitta a föld. És ahová kiömlött, édes szőlőfürtök teremnek.

Margarita behunyt szemmel ivott egy kortyot, és édes bódulat szaladt végig erein, füle zúgott. Úgy rémlett, valahol kakas kukorít, valahol messze induló harsog. A vendégek elvesztették szilárd alakjukat, frakkosok, meztelenek, nők porrá omlottak. Az enyészet Margarita szeme láttára lett úrrá a termen; dohos kriptaszag ütötte meg orrát. Az oszlopok eltűntek, a fény kialudt, minden összezsugorodott, híre-hamva sem volt már szökőkútnak, kaméliának, tulipánnak. Csak az maradt, ami volt: az ékszerészné szerény szalonja és a félig nyitott ajtó hasadékából kivetődő fénypászma. És Margarita belépett ezen a félig nyitott ajtón.

 

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A Mester kiszabadítása

Woland hálószobájában minden ugyanúgy volt, mint a bál előtt. Woland egy szál ingben ült az ágyon, csak éppen Hella nem kenegette a lábát, hanem a kisasztalon, ahol az imént sakkoztak, vacsorához terített. Korovjov és Azazello levetették frakkjukat, és az asztalhoz ültek, a kandúr természetesen velük együtt; nyakkendőjétől most sem volt hajlandó megválni, noha az időközben mocskos ronggyá változott. Margarita odatámolygott az asztalhoz, és rátámaszkodott. Woland azonban odaintette magához, és ismét maga mellé ültette.

- Nos, hogy van, nagyon elfáradt? - kérdezte.

- Ó, nem, Messire - felelte Margarita, de alig hallhatóan.

- Noblesse oblige[72] - jegyezte meg a kandúr, és átlátszó folyadékot töltött Margaritának egy csiszolt kristálypohárba.

- Vodka? - kérdezte Margarita.

A kandúr úgy megsértődött, hogy ültében nagyot ugrott a széken.

- Már engedje meg, királynő - méltatlankodott. - Csak nem hiszi, hogy egy hölgynek vodkát merészelek tölteni? Ez tiszta szesz!

Margarita mosolyogva megpróbálta elhárítani a poharat.

- Igya meg bátran - szól rá Woland, és Margarita engedelmesen megfogta a poharat.

- Ülj le, Hella - rendelkezett Woland, azután Margaritához fordult: - A telihold éjszakája ünnepi éj, ilyenkor szűk körben vacsorázom, barátaim és szolgáim társaságában. Hogy vagytok tehát, barátaim? Hogyan telt el ez a fárasztó bál?

- Ragyogóan! - recsegte Korovjov. - Mindenki el van ragadtatva, mindenki odáig van, mindenki belészeretett! Mennyi tapintat, mennyi báj, elbűvölő kecsesség!

Woland szótlanul fölemelte poharát, és koccintott Margaritával. Margarita szófogadóan kiürítette poharát, abban a hitben, hogy menten lefordul a székről a szesz hatására. De nem lett semmi baja. Eleven forróság melengette a gyomrát, úgy érezte, mintha szelíden kupán ütötték volna, ereje visszatért, mintha hosszú, üdítő álomból ébredne, és ráadásul farkaséhesnek érezte magát. Mikor eszébe jutott, hogy előző reggel óta egy falatot sem evett, még éhesebb lett, és mohón falatozni kezdte a kaviárt.

A Behemót levágott egy darab ananászt, megsózta, megborsozta, lenyelte, és utána olyan ügyesen öntötte le a torkán a második kupicát, hogy valamennyien megtapsolták.

Miután Margarita is felhajtotta a második pohárka tiszta szeszt, a gyertyák fényesebben égtek a karos gyertyatartóban, és a kandallóban is élénkebben lángolt a tűz. Részegségnek nyomát sem érezte. Hófehér fogával vígan harapta a húst, nyelte a belőle csorgó nedvet, és közben figyelte, hogy a Behemót mustárt ken az osztrigára.

- Szőlőt is kéne rátenned - tanácsolta Hella, és szelíden oldalba bökte a kandúrt.

- Ne oktass engem, kérlek! - méltatlankodott a kandúr. - Eleget ültem már urak asztalánál!

- Milyen kellemes így elvacsorázni a kandalló előtt, meghitt baráti körben... - recsegte Korovjov.

- Nem, Fagót - ellenkezett a kandúr. - A bálnak megvan a maga szépsége, lendülete.

- Semmi szépet nem látok benne, semmi lendületet, és azok a buta jegesmackók meg a tigrisek a bárban úgy ordítottak, hogy beléfájdult a fejem - mondta Woland.

- Igenis, Messire - mondta a kandúr szolgálatkészen. - Ha ön úgy találja, hogy nincs lendülete a bálnak, én is haladéktalanul erre az álláspontra helyezkedem.

- Vigyázz magadra! - szólt rá Woland.

- Csak tréfáltam - válaszolta a kandúr alázatosan. - Ami pedig a tigriseket illeti: megsüttetem őket.

- Tigrishúst nem lehet enni - vélekedett Hella.

- Nem-e? Kérem, hallgasson végig - riposztozott a kandúr, és dorombolva gyönyörűségében előadott egy hosszú históriát, miszerint egyszer teljes tizenkilenc napig bolyongott a sivatagban, és egyetlen tápláléka egy maga ejtette tigris húsa volt.

Valamennyien érdeklődve hallgatták e fordulatos elbeszélést, és amikor a Behemót befejezte, kórusban zengték:

- Hazugság!

- És ebben a hazugságban az a legérdekesebb - toldotta meg a szót Woland -, hogy az első szavától az utolsóig koholmány.

- Úgy? Koholmány? Hazugság? - rikkantotta a kandúr, és mind azt várták, hogy most majd tiltakozni fog. De csak ennyit fűzött hozzá halkan:

- A történelem majd igazol bennünket.

Margarita egészen megélénkült a szesztől. Azazellóhoz fordult:

- Mondja, csakugyan agyonlőtte azt a volt bárót?

- Természetesen - felelte Azazello. - Már hogyne lőttem volna. Föltétlenül megérdemelte az agyonlövést.

- Úgy izgultam - kiáltott fel Margarita. - Olyan váratlanul történt az egész!

- Dehogyis, nem volt ebben semmi váratlan - válaszolta Azazello, Korovjov pedig ógott-mógott:

- Már hogyne izgulna az ember? Énnekem is minden idegszálam reszketett. Piff-puff, és a báró felfordult.

- Én is majdnem hisztériás rohamot kaptam - fűzte hozzá a kandúr, a kaviáros kanalat nyalogatva.

- Hanem amit sehogy se értek az egészből - folytatta Margarita, és szemében a kristályüvegről visszaverődő aranyos szikrák táncoltak: - Vajon nem hallatszott-e ki innét a muzsika, általában a báli zenebona?

- De nem ám, királynő - felelte Korovjov. - Úgy kell ezt rendezni, hogy ne hallatsszék. Akkurátusan meg kell szervezni.

- Igen, igen, de... Az az ember ott a lépcsőházban... amikor megérkeztünk Azazellóval... meg az a másik a kapualjban... úgy gondolom, nyilván a lakást figyelték!

- Persze, persze! - kiáltott fel Korovjov élénken. - Teljesen igaza van, Margarita Nyikolajevna! Megerősít engem feltevésemben! Hát persze hogy a lakást figyelte! Eleinte, szó, ami szó, holmi szórakozott magántudósnak néztem, vagy holdfényben a lépcsőn epekedő szerelmesnek. De nem, már akkor ébredezett a gyanú szívemben! Persze hogy a lakást figyelte! És az a másik is, lenn a kapualjban! Meg a harmadik is, aki a kapuban rostokolt!

- No és ha... és ha bejönnek a lakásba, és letartóztatják? - firtatta tovább Margarita.

- Föltétlenül idejönnek, elbűvölő tündérkirálynőm, föltétlenül! - hangoztatta Korovjov. - Érzi a szívem, hogy ez lesz a vége. Nem most jönnek persze, hanem majd ha elérkezett az ideje. De akkor már nem lesz érdekes.

- Jaj, én úgy izgultam, amikor összeesett! - sóhajtott Margarita; láthatólag még utólag is szenvedett az emléktől, hiszen először látott gyilkosságot életében. - Maga biztosan remek céllövő, ugye?

- Tűrhető - bólintott Azazello.

- Hány lépésről? - kérdezte Margarita kissé homályosan.

- Attól függ, mi a cél - válaszolta Azazello logikusan. - Más az, kalapáccsal eltalálni Latunszkij kritikus ablakát, és megint más valakinek a szívébe találni.

- A szívébe! - sikoltott fel Margarita, ösztönösen a saját szívéhez kapva. - A szívébe! - lehelte elhalóan.

- Ki az a Latunszkij kritikus? - kérdezte Woland, és fürkésző, átható tekintettel nézett Margaritára.

Azazello, Korovjov és a Behemót szemérmesen lesütötték szemüket, Margarita pirulva válaszolt.

- Van egy ilyen nevű kritikus. Ma este rapityára törtem a lakását.

- Ejha! És miért?

- Mert tönkretett egy nagy írót... egy Mestert.

- De miért kellett ezzel magának fáradoznia? - kérdezte Woland.

- Majd én! Engedje meg, Messire! - kiáltotta örvendezve a Behemót, és felugrott helyéből.

- Ülj le! - mordult rá Azazello, és felállt. - Majd én... Megyek is már!

- Nem! - sikoltott fel Margarita. - Kérem, Messire, ne engedje meg!

- Ahogy tetszik, ahogy tetszik - mondta Woland, és Azazello visszaült.

- Hol is hagytuk el, drága Margó királynő? - mondta Korovjov. - Igen, igen, a szív... Ez a fickó (és Korovjov hosszú mutatóujjával Azazello felé bökött) tetszés szerint talál bele a szívnek bármelyik pitvarába, kamrájába vagy bármelyik véredénybe.

Margarita nem értette meg mindjárt, de amikor felfogta, álmélkodva kiáltott fel:

- De hisz az mind el van rejtve!

- Épp az a fortélyos benne, királynőm! - recsegte Korovjov. - Az a vicc az egészben, hogy el van rejtve! Ami látható, azt akárki könnyen eltalálja!

Azzal Korovjov elővette az asztalfiából a pikk hetest, és odanyújtotta Margaritának, felszólítván, jelölje meg körmével az egyik szemet. Margarita megjelölte a jobb felső sarokban lévőt.

Hella a vánkos alá dugta a kártyát, és elkiáltotta magát:

- Rajta!

Azazello, aki háttal ült a vánkosnak, frakknadrágja zsebéből fekete automata revolvert vett elő, vállára tette a csövét, és hátra sem nézve, az ágy felé lőtt, Margarita kacagó rémületére. Az átlőtt vánkos alól előhúzták a pikk hetest. A golyó pontosan a Margarita által megjelölt pontot fúrta át.

- Nem szeretnék magával találkozni, amikor revolver van a kezében! - jegyezte meg Margarita, kacéran szemezve Azazellóval. Rajongva tisztelt mindenkit, aki valamiben kitűnt.

- Drága királynőm - kuncogott Korovjov -, senkinek sem tanácsolnám, hogy Azazellóval találkozzék, még ha nincs is nála revolver! Karvezetői és előénekesi becsületszavamra merem állítani, hogy annak, aki vele így összetalálkozott, már senki se kívánna jó napot!

A kandúr a céllövőmutatvány egész ideje alatt mogorván gunnyasztott, majd váratlanul kijelentette:

- Megdöntöm a rekordot!

Azazello valamit morgott válaszképpen. De a kandúr makacsul kitartott fogadkozása mellett, és nem egy, hanem két revolvert követelt. Azazello a másik hátsó nadrágzsebéből elővett egy második revolvert, és az elsővel együtt átnyújtotta a hencegőnek, száját megvetően elfintorítva. Kijelöltek két szemet a pikk hetesen. A Behemót félrefordulva a párnától, sokáig készülődött. Margarita befogta a fülét, és a kandallópárkányon szunyókáló fülesbaglyot nézegette. A kandúr elsütötte a két revolvert, nyomban ezután Hella felsikoltott, a bagoly döglötten fordult le a kandallóról, az óra eltört és megállt. Hella egyik keze vérzett; visongva belecsimpaszkodott a kandúr szőrébe, a Behemót viszonzásul Hella hajába, csakhamar gombóccá összeolvadva hemperegtek a padlón. Egy pohár leesett az asztalról, és ezer darabra törött.

- Szabadítsatok meg ettől a megvadult nőstény ördögtől! - sivalkodott a kandúr, hasztalan védekezve Hella ellen, aki lovagló ülésben rátelepedett. A dulakodókat szétválasztották, Korovjov ráfújt Hella átlőtt ujjára, és a seb beforrt.

- Nem tudok célba lőni, mikor körülöttem beszélgetnek! - méltatlankodott a kandúr, és igyekezett volna a helyére illeszteni a hatalmas szőrcsomót, amelyet Hella kitépett a hátából.

- Akármibe fogadok, hogy szándékosan csinálta - fordult Woland mosolyogva Margaritához. - Tudniillik igazán tisztességesen tud célba lőni.

Hella és a Behemót kibékültek, kibékülésük jeléül összecsókolóztak. Aztán elővették a vánkos alól a pikk hetest, és megvizsgálták. Teljesen ép volt, kivéve azt az egy szemet, amelyet Azazello keresztüllőtt.

- Ez lehetetlen! - méltatlankodott a kandúr, a kártyalapon keresztül hunyorogva a kandeláber fényébe.

Ilyen vidám hangulatban folytatódott a vacsora. A gyertyák már csonkig égtek a kandeláberekben, a szobát betöltötte a kandalló illatos, száraz melege. Margaritát jóllakott, édes bágyadtság töltötte el. Nézte, amint Azazello kékes füstkarikákat ereget szivarjából, a karikák a kandalló felé úsznak, és a kandúr elkapdossa őket spádéja hegyével. Sehogy sem akaródzott elmennie, noha számítása szerint már későre járhatott az idő. A jelekből ítélve talán reggel hat óra lehetett. A társalgás egy kis szünetét kihasználva, Margarita Wolandhoz fordult, és félénken így szólt:

- Azt hiszem, ideje hazamenni... késő van...

- Hova siet? - kérdezte Woland udvariasan, de ridegen. A többiek hallgattak, úgy tettek, mintha figyelmüket teljesen lefoglalnák a füstkarikák.

- Igen, haza kell mennem... - ismételte Margarita, a nagy hallgatástól még jobban elbátortalanodva, és körülnézett, mintha valamiféle köpenyt vagy felöltőt keresne. Meztelensége egyszer csak feszélyezni kezdte. Felállt az asztaltól. Woland szótlanul fölvette az ágyról kopott, zsíros háziköntösét, Korovjov pedig Margarita vállára borította.

- Köszönöm a meghívást, Messire - lehelte Margarita alig hallhatóan, és kérdőn nézett Wolandra, ki közönyös udvariassággal mosolygott válaszul. Margarita szívére fekete búbánat borult. Megcsaltnak, kijátszottnak érezte magát. Úgy látszik, senki sem kínál semmiféle jutalmat báli szerepléséért, mint ahogy senki sem marasztalja. Azt pedig világosan látta, hogy innét már nincs hová mennie. Hazamenni? - már a puszta gondolatra is kétségbeesés fogta el. Vagy talán maga hozakodjék elő kérésével, ahogy Azazello ott a parkban sugalmazta? "Nem, semmi áron" - döntötte el magában.

- Minden jót, Messire - mondta tehát fennhangon, és magában ezt gondolta: "Csak kijussak innét, lemegyek a folyóhoz, és a vízbe ölöm magam."

- Üljön csak vissza! - szólt rá Woland hirtelen, parancsolóan.

Margarita elsápadt, visszaült.

- Nem akar valamit mondani búcsúzóul? - kérdezte Woland.

- Nem, semmit, Messire - válaszolta Margarita büszkén. - Legföljebb azt az egyet, hogy amennyiben még szükség van rám, szívesen elvállalok mindent, amit rám bíz. Egy cseppet sem vagyok fáradt, és nagyon jól mulattam a bálon. Ha még tovább tartana, készségesen odatartanám a térdem, hogy ezrével csókolják meg a gyilkosok, akasztófavirágok. - Ránézett Wolandra, de mintegy ködön át látta, szemét elfutotta a könny.

- Helyes! Nagyszerű! Így kell viselkedni - rivallta Woland mennydörgő hangon.

- Így kell viselkedni! - visszhangozták kíséretének tagjai.

- Próbára tettük - folytatta Woland. - Soha nem kér semmit. Ne is kérjen, kivált olyanoktól, akik erősebbek magánál. Akkor majd maguk fogják felajánlani, önként megadnak mindent. Üljön le, büszke asszony! - Woland lehúzta róla a nehéz köntöst, és Margarita ismét leült melléje az ágyra. - Nos, Margó - folytatta Woland lágyan, kedvesen -, mit kíván cserébe azért, hogy ma háziasszony volt nálam? Milyen kártérítést kíván azért, hogy meztelenül csinálta végig ezt a bált? Mennyire értékeli a térdét? Milyen kárt szenvedett vendégeimtől, akiket az imént akasztófavirágoknak titulált? Szóljon, beszéljen nyíltan, most már megteheti: én szólítottam fel!

Margarita szíve feldobogott. Nagyot sóhajtott, töprengésbe merült.

- Bátrabban, bátrabban! - buzdította Woland. - Sarkantyúzza meg a fantáziáját! A puszta tény, hogy végignézte annak a mihaszna bárónak a kivégzését, jutalmat érdemel, kivált, ha a megjutalmazandó: nő. Nos?

Margarita lélegzete zihált, már ki akarta ejteni a lelkében előkészített sorsdöntő szavakat, amikor egyszer csak elsápadt, szeme kimeredt, szája eltorzult. Tolakodó, esdeklő hang kiáltott a fülébe: "Frida! Frida! Fridának hívnak!" - és Margarita botladozó nyelvvel megszólalt:

- Tehát... kérhetek... valamit?

- Követelhet, követelhet, asszonyom! - felelte Woland megértő mosollyal. - Egy követelését teljesítem.

Ó, milyen ügyesen és ravaszul válaszolt Woland: erősen megnyomta az "egy" szócskát.

Margarita nekifohászkodott, és azt mondta:

- Azt akarom, hogy Fridának ne tegyék többé az ágya mellé a zsebkendőt, amelyikkel a gyermekét megfojtotta.

A kandúr égnek emelte szemét, és hangosan sóhajtott, de nem szólt.

Woland gúnyosan elmosolyodott:

- Tekintettel arra, hogy ki kell zárnunk annak a lehetőségét, hogy az a szamár Frida megvesztegette volna magát... hiszen ez összeegyeztethetetlen volna királynői méltóságával... igazán nem tudom, mitévő legyek. Az egyetlen megoldás talán, hogy rongyokat szerezzünk, és gondosan betömködjük hálószobám minden hasadékát.

- Miről beszél, Messire? - kérdezte Margarita, aki hüledezve hallgatta e csakugyan érthetetlen szavakat.

- Tökéletesen egyetértek önnel, Messire! - kottyant közbe a kandúr. - Igenis, rongyokkal! - És mancsával dühösen az asztalra csapott.

- Az irgalmasságról beszélek - magyarázta Woland, és villogó szemét egy pillanatra sem vette le Margaritáról. - Az irgalmasság néha álnokul, váratlanul behatol a legkisebb résen is. Azért említettem a rongyokat...

- Én is ugyanazt mondom! - erősítette meg a kandúr, és mindenesetre félrehajolt, minél távolabb Margaritától, és rózsaszínű krémmel bemázolt két mancsával befogta a két hegyes fülét.

- Takarodj innét - förmedt rá Woland.

- Még nem ittam kávét - felelte a kandúr. - Hogy mennék el? Talán bizony illik ilyen ünnepi éjszakán kétfelé osztani a vendégeket, Messire? Olyasformán, mint az a mihaszna büfés: első osztályú és másodosztályú frissességűekre?

- Hallgass! - szólt rá Woland, és Margaritához fordulva, megkérdezte: - A jelekből ítélve, maga kivételesen jószívű, nemes lelkű teremtés. Így van-e?

- Nem - válaszolta Margarita határozottan. - Tudom, magával csak őszintén szabad beszélnem, és őszintén megvallom: léha, könnyelmű nő vagyok. Csak azért szóltam Frida érdekében, mert könnyelműségemben hiú reményeket támasztottam benne. Hisz nekem, Messire, bízik hatalmamban. És ha csalatkozik reményeiben, akkor én szörnyű helyzetbe kerülök. Soha többé nem lesz egy nyugodt pillanatom. Mit csináljunk, így adódott.

- Ahá - mondta Woland. - Így már értem.

- Tehát megteszi? - kérdezte Margarita halkan.

- Semmi esetre sem - felelte Woland. - Tudniillik egy kis tévedés történt, drága királynőm. Minden hatóság csak a maga körében illetékes. Nem tagadom, lehetőségeink meglehetősen széles körűek, sokkal nagyobbak, semmint némely kurta eszű egyének feltételezik...

- Úgy bizony, sokkal nagyobbak! - kottyant közbe ismét a kandúr, aki szemlátomást igen büszke volt gazdája lehetőségeire.

- Hallgass már, hogy az ördög vinne el! - förmedt rá Woland, és újra Margaritához fordult: - No de mi értelme volna, hogy olyasmit intézzek el, ami, hogy újra elmondjam, más hatóságra tartozik? Egy szó, mint száz, nem én fogom elintézni, hanem maga.

- És az én szavam elég ehhez?

Azazello gúnyosan sandított Margaritára, prüszkölt, és alig észrevehetően csóválta vörös fejét.

- No, intézze már el, mit kéreti magát - mormolta Woland, megforgatta a glóbust, és tüzetesen vizsgálgatta egy pontját; láthatóan már mással foglalkozott, oda sem figyelt Margaritára.

- Hívja Fridát - tanácsolta Korovjov.

- Frida! - kiáltotta Margarita, ahogy csak a torkán kifért.

Nyílt az ajtó, és megjelent Frida, borzasan, meztelenül, de már kijózanodva; beszaladt a szobába, és esdeklő, szinte tébolyult pillantással Margarita felé nyújtotta karját. Margarita méltóságteljesen megszólalt:

- Bűnöd meg van bocsátva. Többé nem teszik melléd a zsebkendőt.

Frida nagyot sikoltott, a földre zuhant, és szétterjesztett karokkal feküdt Margarita előtt a padlón. Woland intett - és Frida úgy eltűnt, mintha elnyelte volna a föld.

- Köszönöm szépen, akkor most igazán elmegyek - mondta Margarita, és felállt.

- Tudod mit, Behemót - szólalt meg Woland -, ezen az ünnepi éjszakán nem fogunk visszaélni egy gyakorlati dolgokban járatlan ember balfogásával. - Margaritához fordult: - Ez a kérése nem számít, hiszen én semmit sem csináltam. Mit kíván saját magának?

A feszült hallgatást Korovjov törte meg, a következőt súgta Margarita fülébe:

- Gyémántos donna, ezúttal legyen okosabb! Hiszen a szerencse könnyen kisiklik a markából!

- Azt kívánom, hogy azonnal, ebben a pillanatban adják vissza szerelmemet, a Mestert - mondta Margarita, és arca megvonaglott.

Szélroham tört be a szobába, hogy a gyertyák lángja elfeküdt a kandeláberekben, és a nehéz ablakfüggöny félrehúzódott; az ablak kitárult, és az ég magasán megjelent a telihold, de nem hajnali, hanem éjféli helyzetben. Zöldes holdfényszőnyeg vetődött a padlóra, és a fényfoltban megjelent Ivanuska éjszakai vendége, aki magát Mesternek nevezte. Kórházi gúnyáját viselte - papucsot, köntöst -, s a fején a kis fekete sapkát, amelytől sosem vált meg. Borostás arca torz grimaszba rándult, riadtan, tébolyultan nézett a gyertyalángba, alakját körülnyaldosta a holdfény.

Margarita nyomban fölismerte, felsikoltott, összecsapta a kezét, és odaszaladt hozzá. Megcsókolta homlokát, száját, hozzásimult szúrós ábrázatához, és a visszafojtott könnyek most szabadon végigcsorogtak orcáján. Egyetlen szót ismételgetett értelmetlenül:

- Te... te... te...

A Mester eltolta magától, és csüggedten rászólt:

- Ne sírj, Margó, ne kínozz, súlyos beteg vagyok... - Megkapaszkodott az ablakpárkányban, mintha fel akarna ugrani rá, hogy elmeneküljön, majd egy pillantást vetett a szobában ülőkre, és felordított: - Félek, Margó! Megint hallucinálok...

Margaritát zokogás fojtogatta, könnyek közt suttogta:

- Nem, nem... ne félj... veled vagyok...

Korovjov ügyesen, észrevétlenül széket tolt oda, és a Mester lerogyott rá, Margarita pedig elébe térdelt, hozzásimult és elhallgatott. Felindulásában még azt sem vette észre, hogy immár nem meztelen: fekete selyemköpeny borítja testét. A beteg lehorgasztotta fejét, és mogorva pillantását a padlóra szegezte.

- No, ezt az embert jól elintézték - szólalt meg kisvártatva Woland, majd Korovjovhoz fordult. - Adj neki valamit inni, lovagom!

Margarita pedig remegő hangon kérlelte:

- Igyál, igyál! Ne félj! Hidd el, segítenek rajtad!

A beteg fogta a poharat, és felhajtotta tartalmát, de keze úgy remegett, hogy a pohár kiesett belőle, és szilánkokra tört.

- Ez szerencsét hoz! - biztatta Korovjov Margaritát. - Oda nézzen, már magához tér!

A beteg pillantása valóban kissé megnyugodott.

- De hát igazán te vagy az, Margó? - kérdezte.

- Igen, igen, ne kételkedjél, én vagyok! - bizonygatta Margarita.

- Adjatok neki még egy pohárral! - rendelkezett Woland.

Miután a Mester a második poharat is kiürítette, már élénken, értelmesen tekintett körül. Woland összehúzott szemmel figyelte.

- Így ni, ez már egészen más - mondta végül. - Most már tárgyalhatunk. Ki maga?

- Most már senki - válaszolta a Mester, és száját fancsali mosolygás húzta ferdére.

- Honnét jön?

- A zárt osztályról. Elmebeteg vagyok.

Margarita e szavak hallatára nem állta meg, ismét sírva fakadt.

- Szörnyű szavak! Micsoda szörnyű szavak! - sopánkodott, szemét törölgetve. - Ez az ember mester, Messire, az írás mestere! Gyógyítsa meg, megérdemli!

- Tudja, kivel beszél? - kérdezte Woland.

- Tudom - válaszolta a Mester. - A szomszédom az elmegyógyintézetben Hontalan Ivan volt, az a fiatal gyerek. Ő beszélt magáról.

- Á, igen, igen - örvendezett Woland. - Azzal a fiatalemberrel volt szerencsém találkozni a Patriarsije Prudin. Engem is majd megbolondított, annyira bizonygatta, hogy nem létezem. De, remélem, ön elhiszi, hogy csakugyan én vagyok?

- Kénytelen vagyok elhinni - válaszolta a jövevény -, bár, mi tagadás, nyugodtabb volnék, ha hallucinációs jelenségnek minősíthetném. Már bocsásson meg! - sietett hozzátenni észbe kapva.

- Hát minősítsen annak, ha jobban szereti - hagyta rá Woland előzékenyen.

- Nem, nem! - tiltakozott ijedten Margarita, és megrázta a Mestert vállánál fogva. - Légy eszednél! Valóban ő áll előtted!

A kandúrnak ehhez is volt hozzáfűznivalója:

- De én igazán olyan vagyok, mint egy hallucináció. Nézze meg a profilomat holdfényben! - Azzal pózba vágta magát a holdfénypászmában, és folytatni akarta mondókáját, de leintették, s erre csak annyit mondott: - Jó, jó, elhallgatok. Néma hallucináció leszek.

- Mondja, miért nevezi magát Margarita Mesternek? - folytatta Woland a kérdezősködést.

- Megbocsátható gyarlóság - felelte amaz mosolyogva. - Margarita túlzottan sokra tartja a regényt, amit írtam.

- Miről szól a regénye?

- Ponczius Pilátusról.

A gyertyák lángnyelvecskéi ismét megremegtek, táncra perdültek, az asztalon csörömpölt az edény: Woland hahotázott mennydörgésszerű robajjal, de senki sem ijedt meg, nem is csodálkozott rajta. A Behemót még tapsolt is helyeslése jeléül.

- Miről? Kiről? - kérdezte Woland azután. - Hát ez fantasztikus! Mutassa! - És Woland kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé.

- Sajnos, nem tudom megmutatni - válaszolta a Mester. - Elégettem a kéziratot.

- Már engedje meg, ezt nem hiszem el - mondta Woland. - Ilyesmi nem létezik: kézirat sosem ég el. - A Behemóthoz fordult: - Gyerünk, Behemót, add csak ide azt a regényt!

A kandúr leugrott a székről, s ekkor mindenki meglátta, hogy vaskos kéziratkötegen ült. A legfelső példányt mély meghajlással nyújtotta Wolandnak. Margarita izgatottan felkiáltott, és szemét újra elfutotta a könny:

- Itt a kézirat! Megvan a kézirat!

Woland átvette a feléje nyújtott példányt, szótlanul megforgatta, azután félretette, és némán, mosolytalanul, fürkészve tekintett a Mesterre. Emez, miért, miért sem, megint elbúsult, izgatottan felugrott, s kezét tördelve, egész testében remegve a távoli hold felé fordult, és ezt mormolta:

- Éjszaka sincs nyugtom, ha süt a hold... Miért zaklatnak? Ó, istenek, istenek...

Margarita belekapaszkodott kórházi köntösébe, hozzásimult, és könnyek közt, kétségbeesetten nyöszörgött:

- Istenem, hát már az orvosság sem segít?

- Semmi baj; kérem, semmi baj - mentegetőzött Korovjov a Mester körül buzgólkodva. - Még egy pohárkával... és én is beszállok, mert, ugyebár, ökör iszik magában...

A pohár felvillant, kacsintott egyet a holdfényben, és csakugyan segített. A Mestert visszaültették helyére, arcvonásai elsimultak, a beteg megnyugodott.

- Most már minden világos - mondta Woland, és hosszú ujjával megkopogtatta a kéziratot.

- Teljesen világos - toldotta meg a kandúr, megfeledkezvén ígéretéről, hogy néma hallucináció lesz belőle. - Megvilágosodott előttem az ópusz fő irányvonala. Mi a véleményed, Azazello?

- Az a véleményem - dünnyögte emez -, hogy nem ártana téged a vízbe fojtani.

- Légy irgalmas, Azazello, és ne adj ilyen jó ötleteket a gazdámnak! Hidd el, minden éjjel megjelennék neked, holdsugár-köntösben, mint a szegény Mester, és integetnék neked, és hívnálak, csalogatnálak, hogy gyere utánam. Mit gondolsz, milyen érzés lenne, Azazello?

- Nos, Margarita - szólalt meg ismét Woland -, rendelkezzék, mit óhajt?

Margarita szeme felcsillant, könyörögve fordult Wolandhoz:

- Engedje meg, hogy suttogjunk...

Woland bólintott, Margarita a Mester füléhez hajolt, és valamit súgott neki. A Mester válaszát a többiek is hallották:

- Nem, ehhez már késő. Semmi egyebet nem kívánok már az élettől, csak azt, hogy téged láthassalak. De újra csak azt tanácsolom, hagyj el engem, mert velem együtt pusztulsz el.

- Nem, nem hagylak el - válaszolta Margarita, és Wolandhoz intézve a szót, így folytatta: - Nagyon kérem, vigyenek vissza az alagsori lakásba, az Arbat mellékutcájába, gyulladjon ki a lámpa, és legyen minden úgy, mint azelőtt.

A Mester elnevette magát, megsimogatta Margarita zilált haját:

- Ne vegye figyelembe ennek a szerencsétlen nőnek a szavát, Messire! Abban a pincelakásban réges-régen másvalaki lakik, és az életben általában sose fordul elő, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt. - Arcához szorította barátnője fejét, magához ölelte Margaritát: - Szegénykém... szegénykém...

- Sose fordul elő, azt mondja? - ismételte Woland. - Ez igaz, de mi mégis megpróbáljuk. Azazello! - szólt parancsolóan.

A mennyezetről abban a szempillantásban egy eszét s fejét vesztett polgártárs pottyant a szoba közepére; alsóneműben volt, de sapka a fején, s a kezében bőröndöt fogott. Reszketett, rogyadozott félelmében.

- Mogarics? - kérdezte Azazello az égből pottyanttól.

- Igenis, kérem... Alojzij Mogarics - felelte az fogvacogva.

- Maga jelentette föl ezt az embert, miután elolvasta Latunszkij cikkét a regényéről? Maga írta róla, hogy illegális irodalmat őriz a lakásán? - kérdezte Azazello.

Az égből pottyant polgártárs elkékült, szemében a megbánás könnyei patakzottak.

Dühös macska sziszegése töltötte be a szobát, és Margarita, hangosan visítva, a tíz körmével nekiesett Alojzij Mogarics ábrázatának:

- Tanuld meg, mire képes a boszorkány!

Általános kavarodás támadt.

- Mit csinálsz, Margó? - kesergett a Mester. - Ne hozz szégyent a fejünkre!

- Tiltakozom! Ez nem szégyen! - bömbölte a kandúr.

Végül is Korovjovnak sikerült elrángatnia Margaritát Mogaricstól.

- Tudniillik be akart költözni a lakásába, ugyebár? - folytatta Azazello a vallatást bensőségesen.

- Fürdőszobát is építettem... - hebegte Mogarics rémülten, vacogva, aztán mindenféle zöldséget hablatyolt összevissza: - Maga a meszelés... a gálic...

- Nagyon helyes, hogy fürdőszobát is épített - bólintott Azazello. - A Mesternek úgyis fürdőket rendeltek. - Aztán elordította magát: - Takarodjál!

Mogaricsot felkapta a forgószél, tótágast fordította, és kisodorta a nyitott ablakon át Woland hálószobájából.

A Mester kimeresztette a szemét.

- Hát ez még azon is túltesz, amit Ivan mesélt! - suttogta hüledezve. Rémülten nézett körül, végül megszólította a kandúrt: - Bocsánat, te voltál... azazhogy, akarom mondani, ön volt az... - Zavartan elhallgatott, mert nem tudta, hogyan szólítsa a kandúrt. - Ön az a kandúr, aki felszállt a villamosra?

- Én - erősítette meg a kandúr, és elégedetten hozzátette: - Jólesik, hogy olyan udvariasan beszél velem. A kandúrokat többnyire tegezni szokták, noha, soha egyik sem ivott brúdert senki ember fiával...

- Szerintem ön nem is egészen izé... kandúr - jegyezte meg a Mester tétován. Majd Wolandhoz fordulva, hozzátette: - Biztosan keresni fognak a kórházból...

- Ugyan, dehogyis fogják keresni! - nyugtatta meg Korovjov, és a kezében egyszer csak holmi könyvek, nyilvántartási lapok jelentek meg. - Ez a kórlapja?

- Igen...

Korovjov az egész köteget a kandallóba dobta.

- Nincs dokument, tehát ember sincs! - magyarázta Korovjov elégedetten.

- És ez a lakónyilvántartó könyv a régi lakásából?

- Az, igen.

- Ki van ide bevezetve? Alojzij Mogarics? - Korovjov ráfújt a lapra. - Volt, nincs! És vegye tudomásul: nem is volt! És ha a szállásadója csodálkozni merészel, mondja, hogy csak álmodta azt a Mogaricsot. Mogarics? Ki az a Mogarics? Sose volt semmiféle Mogarics! - És a madzaggal átkötött könyv elpárolgott a kezéből. - Máris ott fekszik az építőmester polgártárs asztalán.

- Nagyon jól mondta - szólalt meg a Mester, akit ámulatba ejtett Korovjov precíz működése -, hogy ha nincs dokument, akkor ember sincs. Hát ezért nem létezem én se, mert nincs dokumentumom.

- Bocsánat, kérem, ez hallucináció! - kiáltott fel Korovjov. - Tessék, itt a dokumentje! - Azzal átadta a Mesternek személyi igazolványát, majd Margaritára fordította tekintetét, és behízelgően duruzsolta: - Tessék, a maga holmija is itt van, Margarita Nyikolajevna! - És átnyújtotta Margaritának a megpörkölődött szélű füzetet, a lepréselt rózsát, a fényképet, és - különös gonddal - a takarékbetétkönyvet. - Itt a tízezer rubel, amit be tetszett vinni a bankba, Margarita Nyikolajevna. Idegen pénzhez mi nem nyúlunk!

- Száradjon el mind a négy mancsom, mielőtt a máséhoz nyúlok - hetvenkedett a kandúr is, és táncra perdült a bőröndön, hogy letapossa benne a szerencsétlen regény valamennyi kéziratpéldányát.

- Itt a személyi igazolványa is! - folytatta Korovjov, és átadta Margaritának az igazolványát; majd Wolandhoz fordulva, illendő tisztelettel jelentette: - Mindent elvégeztem, Messire!

- Nem, ez még nem minden - válaszolta Woland, és felnézett a glóbusról. - Mi történjék a kíséretével, drága donna? Énnekem, személy szerint, nincs rájuk szükségem.

A nyitott ajtón beszaladt Natasa, úgy, ahogy volt, ruhátlanul, lelkendezve köszöntötte Margarita Nyikolajevnát, biccentett a Mesternek, és ismét Margaritához fordult:

- Én úgyis mindjárt tudtam, hogy hová megy, Margarita Nyikolajevna!

- A háztartási alkalmazott mindig mindent tud - jelentette ki a kandúr, mancsát a nagyobb nyomaték kedvéért fölemelve. - Nagy tévedés azt hinni, hogy vak!

- Mit kívánsz most, Natasa? - kérdezte Margarita. - Vissza akarsz menni a villába?

- Drága jó Margarita Nyikolajevna, lelkecském - könyörgött Natasa térden állva -, kérje meg az urat - s fejével Wolandra bökött -, hogy nevezzen ki boszorkánynak. Nem akarok visszamenni a villába! Nem megyek feleségül se mérnökhöz, se technikushoz! Tegnap a bálon Jacques úr megkérte a kezemet. - Natasa kinyitotta ökölbe szorított kezét, és megmutatta a tenyerében csillogó aranypénzeket.

Margarita kérdőn tekintett Wolandra. Woland bólintott. Ekkor Natasa Margarita nyakába ugrott, összevissza csókolta, és diadalujjongással kirepült az ablakon.

A helyében egyszer csak ott állt Nyikolaj Ivanovics. Visszanyerte emberi alakját, de feltűnően komornak, sőt ingerültnek látszott.

- Ezt az egyént elbocsájtanom különös örömömre szolgál - mondta Woland, és utálkozva nézett Nyikolaj Ivanovicsra. - Rendkívüli örömömre, mivel jelenléte itt nem kívánatos.

Nyikolaj Ivanovics rémülten nézett körül, de amikor megszólalt, kérése erélyesen, nyomatékosan hangzott:

- Szíveskedjenek nekem igazolást adni arról, hogy hol töltöttem az éjszakát.

- Milyen célra? - kérdezte a kandúr szigorúan.

- Rendőrségnek és házastársnak való bemutatás céljából - válaszolta keményen Nyikolaj Ivanovics.

- Igazolást általában nem szoktunk kiadni - mondta a kandúr szigorúan -, de az ön kedvéért ez egyszer kivételt teszünk.

És mire Nyikolaj Ivanovics kettőt pislogott, a pucér Hella már írógép előtt ült, és a kandúr már diktálta is a szöveget:

- Ezennel igazoljuk, hogy jelen írásunk bemutatója, Nyikolaj Ivanovics az éjszakát a sátán bálján töltötte szállítóeszköz minőségében... tegyél zárójelet, Hella, és a zárójelbe írd be, hogy "ártány". Úgy, ni. Aláírás: Behemót.

- És a keltezés? - akadékoskodott Nyikolaj Ivanovics.

- Mi soha semmit sem keltezünk, a keltezéssel az igazolás érvényét veszti - jelentette ki a kandúr, elvette a papirost, aztán valahonnét bélyegzőt kerített, annak rendje-módja szerint rálehelt, rápecsételte a papirosra, hogy "megerősíttetik", aztán átadta Nyikolaj Ivanovicsnak. Nyikolaj Ivanovics ennek utána nyomtalanul eltűnt, s a helyén újabb, váratlan egyén jelent meg.

- Hát ez meg kicsoda? - kérdezte Woland kelletlenül, szemét tenyerével ernyőzve a gyertyák fénye ellen.

Varenuha lehorgasztotta a fejét, nagyot sóhajtott, és halkan könyörögni kezdett:

- Engedjen vissza, nem vagyok vámpírnak való. Rimszkijt kis híján a halálba kergettem Hellával. De én nem vagyok vérszopó! Engedjen haza.

Woland arca elkomorult.

- Mit jelentsen ez? Mi fán terem az a Rimszkij? Mi ez a sok badar beszéd?

- Ne izgassa magát, Messire - szólalt meg Azazello, aztán ráripakodott Varenuhára: - A telefon nem arra való, hogy az ember hazudozzék! Sem arra, hogy gazságokat fecsegjen! Megértette? Megígéri, hogy többé nem fog előfordulni?

Varenuha majd elkábult örömében, arca felragyogott, azt se tudta, mit beszél:

- Esküszöm az élő ist... akarom mondani, excellenc... vagyis hát mindjárt ebéd után... - motyogta, kezét szívére szorítva, és könyörögve nézett Azazellóra.

- Rendben van. Akkor hát... lóduljon haza! - mondta Azazello, és Varenuha szertefoszlott, elolvadt a levegőben.

- Most hagyjatok magunkra - parancsolta Woland kísérőinek, a Mesterre és Margaritára mutatva.

Parancsát haladéktalanul teljesítették. Rövid hallgatás után Woland a Mesterhez fordult:

- Tehát vissza az arbati pincelakásba? De ki fog akkor írni? És az ihlet, az álmodozás?

- Nincs már ihletem, és nem ábrándozom többé - válaszolta a Mester. - Engem már nem érdekel senki, csak ő - s kezét Margarita fejére tette. - Összetörtek, elment a kedvem az élettől, vissza akarok menni a pincébe.

- És a regénye? A Pilátus?

- Meggyűlöltem - válaszolta a Mester. - Túlságosan sokat szenvedtem miatta.

- Ne beszélj így, kérlek - esdekelt Margarita. - Miért kínzol? Hisz tudod, az egész életemet erre a regényedre tettem föl!... Ne hallgasson rá, Messire! - tette hozzá Wolandhoz fordulva.

- No de valamiről csak kell írni! - érvelt Woland. - Ha úgy érzi, kimerítette azt a helytartót, válasszon mást: írja le, teszem például, azt az Alojzijt...

A Mester elmosolyodott.

- Eh, az effélét a Lapsonnyikovák úgysem adják ki, meg aztán nem is érdekes.

- Akkor miből akar megélni? Hiszen nyomorogni fog!

- Miért ne? Szívesen! - felelte a Mester, magához ölelte Margaritát, és hozzáfűzte: - Majd neki is megjön az esze, és elmegy tőlem.

- Alig hiszem - mormolta Woland, s hangosan folytatta: - Ezek szerint tehát a művész, aki megírta Ponczius Pilátus történetét, elbújik egy pinceodúban, és el van tökélve, hogy ott fog gunnyasztani a lámpa alatt, és nyomorogni fog?

Margarita kivonta vállát a Mester öleléséből, hevesen kitört:

- Én megtettem minden tőlem telhetőt, a fülébe súgtam a legnagyobb csábítást, de ő elutasította.

- Tudom, hogy mit súgott neki - felelte Woland -, de nem az a legcsábítóbb. Magának pedig annyit mondhatok - fordult a Mesterhez mosolyogva -, hogy a regénye még sok meglepetést fog okozni.

- Ez nagyon szomorú - mondta a Mester.

- Nem, egy cseppet sem szomorú - felelte Woland. - Nem lesz semmi baj. Nos, Margarita Nyikolajevna, minden el van intézve. Nem haragszik rám?

- Hogy mondhat ilyet, Messire!...

- Akkor fogadja ezt el tőlem emlékül - mondta Woland, és párnája alól briliánsokkal kirakott kis aranypatkót vett elő.

- Nem, nem, semmi szín alatt!

- Vitatkozni akar velem? - kérdezte Woland mosolyogva.

Margarita - mivel fekete köpönyegén nem volt zseb - szalvétába kötötte az aranypatkót. Ekkor kinézett az ablakon, melyen besütött a hold, és meglepődött.

- Sehogy se értem, hogy lehetséges ez: folyton éjfél van, és még mindig csak éjfél van, holott már réges-rég hajnalodnia kellene!

- Az ünnepi éjfelet szívesen meghosszabbítja az ember - felelte Woland. - Most pedig sok boldogságot kívánok maguknak.

Margarita esdeklő mozdulattal nyújtotta Woland felé mind a két kezét, de nem mert közelebb lépni hozzá; halkan búcsúzott:

- Minden jót! A viszontlátásra!

- Viszontlátásra! - mondta Woland.

És Margarita fekete lebernyegében, a Mester a kórházi köntösben kilépett az ékszerészné lakásának folyosójára, ahol Woland kísérete várt reájuk egy égő gyertya fényében. Hella kis bőröndben vitte Margarita Nyikolajevna szerény holmiját meg a regény kéziratát, a kandúr segített neki cipekedni. A lakás ajtajában Korovjov meghajolt, és eltűnt, a többiek a lépcsőházba is kikísérték a vendégeket. A lépcsőházban nem volt senki. Mikor a második emelet pihenőjére értek, valami halkan koppant, de erre senki sem vetett ügyet. A hatos kapuhoz leérkezve, Azazello egyet fújt felfelé a levegőbe, és mire kiértek az udvarra, mely fölött mozdulatlanul állt a telihold, a sapkás, csizmás ember mély álomba merülve horkolt a földön fekve a kapualjban, az udvaron, a kijáratnál pedig nagy fekete autó vesztegelt eloltott lámpákkal. A szélvédő üvegén át homályosan látszott a varjú sziluettje.

Már éppen be akartak ülni a kocsiba, amikor Margarita halkan, kétségbeesetten felsikoltott:

- Jaj, elvesztettem a patkót!

- Üljön csak be a kocsiba, és várjon - mondta Azazello. - Mindjárt visszajövök, csak tisztázom ezt az ügyet.

A következő történt ugyanis: nem sokkal azelőtt, hogy Margarita, a Mester és kísérői elhagyták az 50-es számú lakást, az alatta lévő 48-as lakásból egy nyeszlett nőszemély lépett ki, kezében szatyor és tejeskanna. Az a bizonyos Annuska volt, aki szerdán - Berlioz balvégzetére - kiloccsantotta a napraforgóolajat a forgókeréknél.

Senki sem tudta, és valószínűleg soha nem is fogja megtudni, mivel foglalkozott, miből élt az a nő Moszkvában. Csak annyi volt ismeretes, hogy mindennap eljárt hazulról, hol bádogkannával, hol szatyorral, hol mindkettővel; egyszer a petróleumboltba igyekezett, másszor a piacon tűnik fel, néha a kapu alatt vagy a lépcsőházban, s ideje nagy részét a 48-as számú lakás konyhájában tölti - abban a lakásban lakott ugyanis Annuska. Azonkívül és legelsősorban az is ismeretes volt róla, hogy bárhol volt, bárhol jelent is meg, mindenütt nyomban botrány kerekedett, s ezért - nem is alaptalanul - a "Pestis" gúnynevet kapta.

Nos, Pestis-Annuska mindig korán kelt, de aznap, isten tudja, miért, még a szokottnál is korábban, egy óra tájban ébredt. Kulcs fordult a zárban, előbb Annuska orra jelent meg az ajtóban, azután az egész cseplesz alakzat kilépett rajta, becsapta maga mögött az ajtót, és megindult volna valamerre - de ekkor a fölötte lévő emeleten ajtó csukódott, valaki legurult a lépcsőn, és nekiment Annuskának, de olyan erővel, hogy az asszonyság meglódult, és nekiesett a falnak.

- Hová visz az ördög egy szál gatyában? - visított Annuska, tarkóját dörzsölgetve.

A pórul járt férfiú alsóneműben, fején sapkával, kezében kis kofferral állt meg Annuska előtt, és behunyt szemmel, érdes, álmos hangon hebegte:

- Fürdőkályha... gálic... és a meszelés mibe került... - Aztán elbőgte magát, és felordított: - Vége!

Azzal futásnak eredt, de nem lefelé a lépcsőn, hanem vissza, felfelé, oda, ahol az egyik lépcsőházi ablakból ki volt törve az üveg; ezen az ablakon át fejest ugrott, és kirepült az udvarra. Annuska még a fájó tarkójáról is megfeledkezett, feljajdult, és maga is az ablakhoz rohant. Lehasalt a lépcsőházban, és kidugta a fejét, hogy lelásson az udvarra; azt várta, lenn az aszfalton, a lámpás fényében a kofferes ember szétzúzott holttestét fogja látni. De nem - az udvar aszfaltján nem volt senki, semmi.

Nem maradt más hátra: azt kellett hinnie, hogy a furcsa, álmos egyén kirepült a házból, mint a madár, semmiféle nyomot nem hagyva maga után. Annuska keresztet vetett: "Ejha, hát az az 50-es lakás... Nemhiába suttognak róla mindenfélét, csakugyan fura dolgok történnek ott!"

Még jóformán rá sem ért ezt végiggondolni, amikor az ajtó újra csapódott, és valaki megint szaladt lefelé a lépcsőn. Annuska a falhoz lapult, és látta, hogy egy eléggé tekintélyes megjelenésű, szakállas, de - Annuskának úgy rémlett - kissé malacképű polgártárs szaladt lefelé, s akárcsak az előbbi, szintén az ablakon át hagyja el a házat, és ugyancsak esze ágában sincsen szétzúznia magát az aszfalton. Annuska már el is felejtette, hová indult volna eredetileg; megállt a lépcsőházban, sűrűn hányta a keresztet, sopánkodott, és magában motyogott.

Kisvártatva harmadik - szakálltalan, beretvált holdképű, Tolsztoj-inges[73] - férfi jött ki a fenti lakásból, s ő is kirepült az ablakon, akárcsak az előző kettő.

Annuska becsületére legyen mondva: tudni vágyó teremtés volt, s elhatározta, megvárja, hátha újabb csodák történnek. Az 50-es számú lakás ajtaja ismét kinyílt, s ezúttal egész kompánia jött ki rajta, de már nem futva, hanem normálisan, ahogy az emberek járni szoktak. Annuska otthagyta az ablakot, lesietett saját lakásához, gyorsan kinyitotta az előszobaajtót, és elbújt mögéje; csak a nyitva hagyott résen át villant kíváncsiságtól lázban égő szeme.

Legelöl egy férfi jött lefelé, bizonytalan léptekkel, betegnek látszott, vagy ha nem is betegnek, de furcsának, sápadtnak; arcát kiverte a borosta, fekete sipka és háziköntös volt minden öltözéke. Csinos hölgyike vezette óvatosan karon fogva. Annuska a félhomályban úgy nézte, fekete reverendaszerű köntös födi testét, és mezítlábasan lépked, vagy talán valami átlátszó, rongyos, de nyilvánvalóan külföldi cipellő van a lábán. "Még jó, hogy cipőben... De hisz a hölgyike anyaszült meztelen! Az ám, a reverenda alatt semmi sincs rajta... Ejha, az a lakás!..." - gondolta újra Annuska, és a lelke már előre ujjongott, amikor elképzelte, mit fog ő erről majd holnap mesélni a szomszédoknak.

A furán öltözött hölgyike mögött anyaszült pucér leányzó lépkedett, kezében kis bőrönd, s a bőröndhöz törleszkedve hatalmas fekete kandúr. Annuska kis híján felvisított, szemét dörzsölte ámulatában.

A menetet kissé bicegő, kancsal, alacsony termetű külföldi úr zárta le, fehér frakkmellény és nyakkendő volt rajta, de frakk nélkül. Mind sorra elvonultak Annuska mellett, s mentek lefelé. Ekkor valami koppant a lépcsőház kőpadlóján.

Mikor a léptek nesze elhalt, Annuska kígyóként kisiklott ajtaján, pléhkannáját a falhoz állította, lehasalt a lépcsőpihenőn, és gondosan végigtapogatta a padlót. Szalvétába kötött súlyos tárgy akadt a kezébe. Mikor kibontotta, szemöldöke a homlokára szaladt. Orrához emelte a drága ékszert, és szemében mohó kapzsiság tüze lobbant. Gondolatai viharzóan kavarogtak:

"Ne szólj, szám, nem fáj fejem! Az öcsköshöz vigyem? Vagy fűrészeljem darabokra?... A briliánsokat ki lehet piszkálni, és egyenként értékesíteni: egyet a Petrovkán, a másikat a Szmolenszki piacon... Ne szólj, szám, nem fáj fejem!"

Annuska fürgén a blúzába rejtette a talált kincset, felkapta a bádogkannát, és máris vissza akart bújni lakásába, városi körútját későbbre halasztva, amikor egyszer csak, ördög tudja, honnét, előtte termett a fehér frakkmellényes fickó, és halkan sziszegte:

- Add vissza a szalvétát meg a patkót!

- Miféle szalvétát-patkót? - kérdezte Annuska, ügyesen megjátszva a nemtudomkát. - Nem láttam én semmiféle szalvétát. Részeg maga, polgártárs, vagy mi?

A fehér mellényes egy szót sem szólt többet, hanem kezével, mely kemény volt, mint az autóbusz fogódzója, és éppolyan hideg, úgy megszorította Annuska torkát, hogy azon egy szemernyi levegő sem hatolhatott be a tüdejébe. A kanna kiesett kezéből, és csörömpölve hullott a kőpadlóra. A frakktalan fehér mellényes egy ideig fogta Annuska torkát, elzárván a levegő útját, azután eleresztette. Annuska teleszívta magát levegővel, és elmosolyodott:

- Ja, a patkócskát tetszik keresni? - mondta szívélyesen. - Máris, ebben a minutában. Szóval, az öné az a kis patkó! Megláttam, itt hevert, ni, szalvétába pakolva, direkt fölvettem, nehogy más megtalálja, aztán bottal ütheti a nyomát.

Miután az idegen átvette a szalvétába kötött patkót, hajlongani kezdett Annuska előtt, forrón megszorította kezét, és hibás ejtéssel, de annál buzgóbban hálálkodott neki:

- Kimondhatatlanul hálás vagyok önnek, Madame. Ez a kis patkó nekem drága emlékem. Engedje meg, hogy kétszáz rubellel háláljam meg szívességét, hogy megőrizte számomra! - Mellényzsebéből nyomban elővette a pénzt, és Annuska markába nyomta.

Annuska magánkívül volt örömében, mosolyogva lelkendezett:

- Ó, alássan köszönöm, uram! Merci, merci!

A bőkezű idegen egyetlen ugrással egy emelettel lejjebb termett, de mielőtt végképp eltűnt, visszaszólt, ezúttal már idegen akcentus nélkül:

- Hallod-e, vén boszorka! Ha még egyszer fölszedsz valamit, ami nem a tiéd, a rendőrségen add le, ne dugd a blúzodba!

Annuskának zúgott a feje a lépcsőházi eseményektől, még sokáig nem tért magához, és csak gépiesen hajtogatta:

- Merci! Merci! Merci! - pedig az idegennek már réges-rég híre-hamva sem volt.

Eltűnt a nagy fekete autó is az udvarról. Azazello visszaszolgáltatta Margaritának Woland ajándékát, megkérdezte, kényelmesen ül-e, Hella cuppanós puszival búcsúzott, a kandúr kezet csókolt, aztán barátságosan búcsút intettek a mozdulatlanul, ernyedten az ülés sarkába húzódó Mesternek, végül megadták az indulás jelét a varjúnak, és ezzel nyomtalanul szertefoszlottak a levegőben - megkímélvén magukat a fölös fáradságtól, hogy fölmenjenek a lépcsőn. A varjú bekapcsolta az autó lámpáit, nesztelenül elhaladt a kapualjban változatlanul mélyen alvó férfi mellett, és kifordult a kapun át az utcára. És az autó reflektorfénye elveszett az éjszaka is lármás, forgalmas Szadovaja többi autójának lámpafényei között.

Egy órával ezután az Arbat egyik mellékutcájában, egy kis ház alagsori lakásának első szobájában, ahol minden pontosan ugyanolyan volt, mint az elmúlt esztendő ama tragikus őszi éjszakája előtt, a bársonyterítővel letakart asztalnál, amelyen kis vázában gyöngyvirág illatozott, az ernyős lámpa alatt ott ült Margarita, és halkan sírdogált boldogságában meg az átélt izgalmaktól. A megpörkölődött szélű füzet előtte feküdt, s mellette az érintetlen kéziratfüzetek halmaza tornyosult. A kis ház hallgatott. A másik szobában, a díványon, a Mester feküdt kórházi köntösével betakarva, és mélyen aludt. Halkan, egyenletesen lélegzett.

Margarita jól kisírta magát, aztán elővette az ép füzeteket, és megkereste azt a helyet, amelyet akkor reggel olvasott, mielőtt Azazellóval a Kreml fala alatti parkban megismerkedett. Nem volt álmos. Gyengéden simogatta a kéziratot, ahogy az ember kedvenc macskáját simogatja, ide-oda forgatta, megnézegette minden oldalról, hol a címlapjára meredt, hol a végére lapozott. Hirtelen az a rémlátása támadt, hogy mindez gonosz varázslat, a kézirat mindjárt eltűnik, ő maga felocsúdik, és otthoni hálószobájában találja magát - és akkor nincs más hátra, mint hogy a vízbe ölje magát. De ez az utolsó rémlátása volt, a sok átélt szenvedés végső kihatása. Semmi sem tűnt el, a mindenható Woland csakugyan mindenható volt, Margarita, ha kedve tartja, akár hajnalig böngészhet a kéziratban, csókolgathatja lapjait, és olvashatja kedvenc mondatait:

"A Földközi-tenger felől érkező sötétség eltakarta a helytartó szeme elől a gyűlölt várost..."

 

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Hogyan próbálta a helytartó megmenteni
a Keriáth-béli Júdást

A Földközi-tenger felől érkező sötétség eltakarta a helytartó szeme elől a gyűlölt várost. Eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával összekötő függőhidak, s az égből leereszkedő feketeség elöntötte a hippodrom szárnyas isteneit, a lőréses falú palotát, a piacot, a karavánszerájt, az utcákat, a tavakat... Elveszett Jerusalaim, a hatalmas város, mintha sosem létezett volna. Mindent felfalt a sötétség, amely megriasztott minden élőlényt Jerusalaimban meg a város környékén. A félelmetes felleg a tenger felől érkezett, a tavaszi Niszán tizennegyedik napján, estefelé.

A felleg már ráhasalt a Koponyahegyre, ahol a hóhérok nagy sietve megadták a kegyelemdöfést a halálraítélteknek; már elérte a templomot, füstölgő áradatokban ereszkedett le a szentély dombjáról, és elöntötte az Alsóvárost. Behatolt az ablakokon, és az embereket a girbegurba sikátorokból bekergette a házakba. Nem sietett kiontani víztartalmát, egyelőre csak villámokat lövellt. Mihelyt tűzfény hasította ketté a füstös, fekete kotyvalékot, a vaksötétből kibukkant, szinte felrepült a szentély hatalmas tömege, csillogó, pikkelyes tetejével. De szempillantás alatt kihunyt, és a templom ismét a feneketlen sötétségbe zuhant. Még néhányszor kiemelkedett így, s újra visszazuhant, és zuhanását minden alkalommal katasztrófát sejtető mennydörgés kísérte.

A remegő villanások előhívták a feneketlen mélységből a templommal szemközti dombon emelkedő palotát is, Nagy Heródes palotáját; félelmetes, szem nélküli aranyszobrok repültek a fekete mennybolt felé, könyörgően emelve feléje kezüket. De az égi tűz újra elbújt, a mennydörgés súlyos robaja visszakergette a sötétbe az aranybálványokat.

Váratlanul zúdult le a zápor, és akkor a zivatar orkánná fokozódott. Azon a helyen, ahol déltájban a prokurátor meg a főpap beszélgettek a kertben a márványpad közelében, hatalmas reccsenéssel kidőlt egy ciprusfa, derékba törve, mint a nádszál. A záporral, vízpermettel együtt leszaggatott rózsák, magnólialevelek sodródtak az oszlopcsarnokba, homokkal, apró gallyakkal keveredve. Szélvihar tépázta a kertet.

Az oszlopcsarnokban azidőtt csak egyetlen ember tartózkodott: a helytartó.

Most nem ült, hanem hevert az étellel, boroskancsókkal megrakott alacsony asztal mellett. Az asztal túloldalán lévő kerevet üres volt. A prokurátor lábánál eltakarítatlan vörös tócsa - mintha vértócsa volna - és törött kancsó cserepei. A szolga, aki még a vihar előtt asztalt terített a helytartónak, valahogy megijedt pillantásától, attól félt, hibázott, és a helytartó úgy megharagudott rá emiatt, hogy földhöz vágta a boroskancsót e szavakkal:

- Miért nem nézel a szemembe, amikor tálalsz? Talán elloptál valamit?

Az afrikai fekete arca megszürkült, szemébe halálos rémület ült ki, összerezzent, és kis híján eltörte a második boroskancsót is; de a prokurátor haragja váratlanul éppoly gyorsan elfüstölgött, mint ahogy fellobbant. Az afrikai már szaladt volna, hogy összesöpörje a szilánkokat, és feltörölje a tócsát, de a helytartó intett, hogy tűnjön el: a tócsa így ott maradt.

A rabszolga most, a zivatar alatt, elbújt az egyik fülkébe, egy lehajtott fejű meztelen nő szobra mögé; nem mert ura szeme elé kerülni, ugyanakkor attól is reszketett, hogy elmulasztja a pillanatot, amikor a helytartó magához inti.

A zivataros sötétségben kerevetén fekvő helytartó tehát maga töltögette a bort serlegébe, nagy, mohó kortyokban ivott, néha-néha a kenyérért nyúlt, apró darabkákat tördelt belőle, s úgy nyelte, időről időre kiszívott egy-egy osztrigát, citromot rágott hozzá, és megint ivott.

Ha nem zúg a zápor, nem zeng az ég - olyan erővel, hogy már-már úgy tetszett, beomlasztja a palota tetejét -, ha nem kopog a jégeső az oszlopcsarnok lépcsőin, akkor hallani lehetett volna, hogy a helytartó magában beszél, valamit mormol. És ha az égi tűz bizonytalan remegése állandó fénnyé változik, a megfigyelő észrevehette volna, hogy a prokurátor arca, álmatlanságtól és bortól vörös szegélyű, gyulladt szeme türelmetlenséget fejez ki, hogy nemcsak a bortócsába fúlt két fehér rózsát nézi, hanem minduntalan a kert felé fordítja arcát, a felcsapó víz- meg homokpermet felé - mert vár valakit, türelmetlenül vár.

Elmúlt valamennyi idő, és a vízfüggöny a helytartó szeme előtt lassan ritkulni kezdett. Akármilyen heves volt a vihar, lassan lecsillapodott. A faágak már nem recsegtek, nem törtek. Az égzengés, villámlás megritkult. Jerusalaim felett már nem fehér peremű, sötétlila szemfedő csüngött, hanem közönséges szürke utóvédfelhő. A zivatar elszállt a Holt-tenger felé.

Most már külön-külön hallatszott az eső surrogása meg az esőcsatornán lecsorgó víz zúgása; patakokban ömlött le a víz azon a lépcsőn is, amelyen a helytartó reggel lement a térre az ítélet kihirdetésére. Végül felhangzott a szökőkút addig zajba fúló csobogása is. Világosodott. A kelet felé elvonuló szürke felhőrétegben kék ablakok tünedeztek föl.

Az eső immár gyengécske kopogása mögül távolról kürtszó meg néhány száz lópata dobogása érkezett a helytartó füléhez. Ennek hallatára a prokurátor feltámaszkodott, arca megélénkült. A lovassági ala tért vissza a Koponyahegyről. A neszekből ítélve éppen azon a téren haladt át, ahol kihirdették az ítéletet.

Végre-valahára felhangzottak a rég várt léptek is, felfelé tartottak a park alsó részéből az oszlopcsarnok előtti teraszra. A helytartó előrenyújtotta nyakát, szeme felragyogott az örömtől.

A két márványoroszlán közt először csuklyás fő jelent meg, aztán egy bőrig ázott férfi testéhez tapadó köpönyegben. Ő volt az, akivel a helytartó az ítélethirdetés előtt az elsötétített szobában sugdolózott, és aki a halálos ítélet végrehajtása alatt egy háromlábú taburetten ült, pálcát lóbálva kezében.

A csuklyás ember a tócsákon átgázolva átszelte a kert felső teraszát, s mihelyt az oszlopcsarnok mozaikpadlójára lépett, föllendítette kezét, és kellemes, magas hangon, latin nyelven köszöntötte a helytartót:

- Jó egészséget, sok örömöt a prokurátornak!

- Istenek! - kiáltott fel Pilátus. - Hiszen maga bőrig ázott! Micsoda vihar volt, ugye? Kérem, jöjjön be azonnal, és öltözzék át, tegye meg a kedvemért.

A jövevény hátravetette csuklyáját - csuromvizes haja csapzottan tapad homlokához -, beretvált arcán udvarias mosolygás jelent meg, és szabadkozni kezdett, bizonygatva, hogy az a kis eső semmiképp sem árthatott neki.

- Meg sem hallgatom - válaszolta Pilátus, és összeütötte a tenyerét. Ezzel előhívta rejtőző szolgáit, és meghagyta nekik, vegyék gondjaikba az idegent, s azután haladéktalanul szolgáljanak fel meleg ételt.

A helytartó vendégének nem sok idő kellett, hogy megszárítsa haját, átöltözzék, és általában rendbe szedje magát; csakhamar ismét megjelent az oszlopcsarnokban száraz szandálban, száraz, bíborszínű katonai köpenyben, simára fésült hajzattal.

Ezalatt ismét megjelent a nap Jerusalaim fölött, és mielőtt alámerült a Földközi-tengerben, búcsúzó sugaraival bearanyozta a gyűlöletes várost meg a csarnok lépcsőit. A szökőkút megéledt, teljes hangerővel duruzsolt, a galambok is megjelentek a fövenyen, burukkoltak, átugráltak a letört gallyakon, valamit csipegettek a nedves homokból. A vörös tócsát feltörölték, a kancsó cserepeit összeszedték, az asztalon pecsenye gőzölgött.

- Hallgatom a prokurátor parancsait - szólt a vendég az asztalhoz lépve.

- Semmit sem fog hallani, amíg le nem ül, és meg nem iszik egy kupa bort - válaszolta Pilátus szívélyesen, és a másik kerevetre mutatott.

A jövevény leheveredett, s a szolga vörös bort töltött serlegébe. Egy másik szolga, óvatosan áthajolva Pilátus válla fölött, a helytartó serlegét töltötte tele. Ezután a helytartó keze intésével elküldte a két rabszolgát.

Mialatt vendége evett-ivott, Pilátus borát kortyolgatva figyelte. Középkorú férfi volt, kellemes, gömbölyded, szabályos arcú, kissé húsos orrú. Haja meghatározhatatlan színűnek látszott; ahogy száradt, világosodott. Nemzetiségét nehéz lett volna megállapítani. Arcának legjellegzetesebb vonása talán a jóindulat kifejezése volt, ezt a benyomást egyébként meghazudtolta a szeme, pontosabban nem is a szeme, hanem a mód, ahogyan a hozzá szólóra tekintett. Meglehetősen apró szemét többnyire félig eltakarta különös, kissé duzzadtnak tetsző szemhéja, és az ekként támadt résből ártatlan huncutság sugárzott. Ez a tekintet fejlett humorérzékről látszott tanúskodni. Néha azonban hirtelen eltűnt a résen át előkandikáló humor, a vendég felrántotta szemhéját, és tágra nyílt szemmel, merően nézett a szemben lévőre, mintha valami láthatatlan szeplőt akarna fölfedezni az orrán. Az egész egy pillanatig tartott, aztán a duzzadt szemhéj újra leereszkedett, a szemek keskeny réssé szűkültek, és ismét felcsillant bennük a jóindulat, a humor, az értelem.

A vendég nem utasította el a második kupa bort sem, látható élvezettel nyelt le néhány osztrigát, megízlelte a párolt főzeléket, bekebelezett egy darab húst. Mikor jóllakott, megdicsérte a bort:

- Nagyszerű a bor, prokurátor, vajon milyen fajta... nem Falernum?

- Nem, Caecubus, harmincéves - válaszolta barátságosan a helytartó.

A vendég szívére tett kézzel kijelentette, hogy jóllakott, nem kíván többet enni. Pilátus ekkor teletöltötte a maga serlegét, a vendég követte példáját. Mindketten a húsos tálba csorgattak néhány cseppet, a prokurátor magasra emelte serlegét, és hangosan így szólt:

- Éretted, egészségedre, Caesar, rómaiak atyja, halandók példaképe, ki legkedvesebb vagy az emberek szívének!...

Ezután fenékig ürítették a serleget, és az afrikai rabszolgák leszedték az asztalt, csak a gyümölcsöt meg a bort hagyták rajta. A prokurátor keze intésével ismét elküldte a szolgákat, és kettesben maradt vendégével az oszlopcsarnokban.

- Nos - szólalt meg halkan -, mit tud nekem jelenteni a város hangulatáról?

Önkéntelenül lenézett, arrafelé, ahol a teraszos kerten túl a nap utolsó sugarai bearanyozták az oszlopcsarnokokat, lapos háztetőket.

- Úgy látom, helytartó - válaszolt a vendég -, hogy Jerusalaimban a hangulat jelenleg kielégítő.

- Ezek szerint bízhatunk abban, hogy több zavargás immár nem fenyeget?

A vendég bensőségesen nézett a prokurátorra, úgy válaszolt:

- Bízni csak egyetlenegyben bízhatunk a világon: a Nagy Császár hatalmában.

- Az istenek adjanak néki hosszú életet! - sietett hozzátenni Pilátus. - A világnak pedig békességet! - Elhallgatott, majd kisvártatva a következő kérdést intézte vendégéhez:

- Úgy gondolja tehát, hogy a csapatokat ki lehet vonni a városból?

- Úgy látom, a Villám-cohors elvonulhat - válaszolta az idegen, s hozzátette: - Nem ártana, ha búcsúzóul díszmenetben végigvonulna a városon.

- Nagyon jó gondolat - helyeselt a prokurátor. - Holnapután elbocsátom, és magam is elutazom; esküszöm a lárokra[74] meg a tizenkét isten[75] lakomájára, sokat adnék érte, ha már ma elindulhatnék!

- A helytartó nem szereti Jerusalaimot? - kérdezte a vendég jóindulatú érdeklődéssel.

- Már engedje meg - kiáltott fel a prokurátor mosolyogva -, ennél sivárabb hely nincs a földtekén! A tájról nem is szólok... mondhatom, belébetegszem, valahányszor ide kell jönnöm... de ez még nem a legnagyobb baj. Hanem ezek az ünnepek!... Mágusok, varázslók, javasemberek, no meg zarándokok seregei! Fanatikus mindahány! Mit szóljunk például ehhez a Messiáshoz, akit az idén egyszer csak a fejükbe vettek? Az ember minden pillanatban föl lehet rá készülve, hogy undok vérontás szemtanúja lesz. Folyton ide-oda tologatni a csapatokat, olvasni a följelentések, rágalmak miriádjait, amelyeknek a fele ráadásul ellenem szól: ismerje el, hogy ez unalmas és bosszantó. Ó, ha a császári szolgálat nem volna!

- Bizony, az ünnepek itt elég nehezen elviselhetőek - hagyta rá a vendég.

- Alig várom, hogy végük legyen - folytatta Pilátus szenvedélyesen. - Végre módom lesz rá, hogy visszatérjek Caesareába. Akár hiszi, akár nem, valósággal megőrjít Heródesnek ez a testet öltött lázálma - széles kézmozdulatából, amellyel a kolonnádot átfogta, kitűnt, hogy a palotára céloz. - Képtelen vagyok aludni benne. A világ nem látott még ennél fertelmesebb architektúrát! No de térjünk a tárgyra. Mindenekelőtt azt kérdem: az az átkozott Bar-Rabban nem ad okot aggodalomra?

A vendég ekkor azt a különös pillantását szegezte a helytartó arcára. De Pilátus unottan tekintett a messzeségbe, finnyásan elfintorodó arccal nézte a város alatta elterülő részét, melyre lassan ráborult az alkonyat. A vendég pillantása kihamvadt, szemhéja lezárult.

- Azt kell hinnünk, Bar mostantól fogva olyan veszélytelen, mint a ma született bárány - válaszolta, és gömbölyded arcán ráncot vetett a mosolygás. - Nemigen lesz kedve lázongani.

- Túlságosan híres személyiség lett belőle, ugye? - kérdezte Pilátus ravaszkás mosollyal.

- A helytartó, mint mindig, most is fején találja a szöget!

- De azért mindenképpen szükségesnek látszik... - kezdte a prokurátor, és hosszú, vékony mutatóujja, melyen fekete köves gyűrű csillogott, intőn fölemelkedett.

- Ó, a prokurátor meg lehet róla győződve, hogy amíg én Judeában vagyok, Bar egyetlen lépést sem tehet úgy, hogy a sarkában ne volnék.

- Megnyugodtam, mint mindig, ha magával beszélek.

- A prokurátor jósága végtelen.

- Most pedig, kérem, számoljon be a kivégzésről.

- Megkérdezném, mi az, ami elsősorban érdekli a helytartót.

- Nem lázongott-e a tömeg? Nem próbálta-e kimutatni felháborodását? Ez a legfontosabb.

- Nem, semmi efféle nem történt.

- Akkor jó. Személyesen állapította meg a halál bekövetkeztét?

- Efelől nyugodt lehet a helytartó.

- És mondja... adtak nekik inni, mielőtt fölfeszítették őket?

- Adtak. De ő - s a vendég behunyta szemét - nem fogadta el.

- Kicsoda? - kérdezte Pilátus.

- Bocsánat, hégemón! - kapott észbe a vendég. - Nem mondtam a nevét? Ha-Nocri!

- Az eszeveszett! - kiáltott fel Pilátus, és nem tudni, miért, elhúzta az arcát. Bal szeme alatt lüktetni kezdett egy ideg. - Hogy valaki mindenáron napszúrásban akarjon elpusztulni! Visszautasítsa, ami törvény szerint dukál! És milyen szavakkal utasította vissza?

- Azt mondta, köszöni szépen - felelte a vendég, ismét behunyta a szemét -, és nem haragszik azokra, akik halálát okozták.

- Kire nem haragszik? - kérdezte Pilátus halkan.

- Azt nem mondta, hégemón...

- És prédikálni nem próbált a katonák jelenlétében?

- Nem, hégemón, ezúttal nem volt bőbeszédű. Csupán egyet mondott: hogy az emberi gyarlóságok közül a gyávaságot tekinti a legsúlyosabb bűnnek.

- Mire értette ezt? - kérdezte Pilátus, és a vendéget meglepte a hégemón izgatott, elfúló hangja.

- Az nem derült ki. Furcsán viselkedett, mint általában mindig.

- Miben állt a furcsasága?

- Minduntalan igyekezett a körülötte állók szemébe nézni, hol az egyiknek, hol a másiknak; és egész idő alatt furcsán, zavartan mosolygott.

- Egyéb semmi? - kérdezte a helytartó fátyolos hangja.

- Egyéb semmi.

A prokurátor serlege koppant, amint színültig töltötte borral. Egy hajtásra fenékig ürítette, aztán újra megszólalt:

- A helyzet a következő: egyelőre, igaz, nem tudunk róla, hogy tisztelői vagy követői volnának, de azért ezt a lehetőséget sem szabad teljesen kizárni.

A vendég figyelmesen hallgatta a prokurátort, és bólintott.

- Nomármost, kellemetlen meglepetések elkerülése végett - folytatta a helytartó - arra kérem, hogy haladéktalanul és feltűnés nélkül takarítsa el a föld színéről mind a három kivégzett holttestét, és temesse el csendben, titokban, úgy, hogy soha senki nyomukra ne akadhasson.

- Igenis, hégemón! - szólt a vendég, és felállt: - A bonyolult és felelősségteljes megbízatásra való tekintettel engedélyét kérem, hogy haladéktalanul eltávozhassak.

- Nem, üljön, kérem, vissza még egy pillanatra - felelte Pilátus, keze intésével tartóztatva a vendégét. - Még két kérdés vár elintézésre. Az első: ön, mint a Judea helytartója mellett működő titkosszolgálat vezetője, olyan hatalmas érdemeket szerzett ebben a rendkívül nehéz és kényes munkakörben, hogy kellemes kötelességemnek tekintem erről Rómában is jelentést tenni.

A vendég arca kissé elpirult; felállt, és mélyen meghajolt a prokurátor előtt:

- Csak a kötelességemet teljesítem a császár szolgálatában.

- Volna azonban egy kérésem ezzel kapcsolatban - folytatta Pilátus. - Ha előléptetésével egyidejűleg máshová akarnák helyezni, utasítsa vissza az áthelyezését, és maradjon itt. Semmi áron sem szeretnék megválni öntől. Találjanak más módot a megjutalmazására.

- Boldog vagyok, ha ön alatt szolgálhatok, hégemón.

- Ennek nagyon örülök. Most térjünk rá a második kérdésre. Erre a... minek is hívják... Keriáth-béli Júdásra vonatkozik.

A vendég itt ismét a helytartóra lövellte furcsa pillantását, és azon nyomban megint kioltotta.

A prokurátor lehalkította hangját, úgy folytatta:

- Állítólag pénzt kapott azért, hogy olyan vendégszeretően fogadta házába azt az... esztelen filozófust.

- Csak fog kapni - helyesbített halkan a titkosszolgálat vezetője.

- Nagy összeget?

- Ezt senki sem tudhatja, hégemón.

- Még ön sem? - kérdezte a helytartó, csodálkozásával fejezve ki elismerését.

- Sajnos, még én sem - válaszolt a vendég megfontoltan. - De azt tudom, hogy ma este kapja meg a pénzt. Még ma este behívják Kajafás palotájába.

- Ó, az a pénzsóvár keriáthi öreg! - jegyezte meg a helytartó mosolyogva. - Mert ugye öreg?

- A prokurátor sohasem téved, de ezúttal tévedett - felelte a vendég udvariasan. - A Keriáth-béli: fiatal.

- Ne mondja! Jellemezze egy kicsit. Fanatikus?

- Ó, nem, prokurátor.

- Úgy. No, mondjon róla még valamit.

- Nagyon szép férfi.

- Hát még? Nincs valamiféle szenvedélye?

- Nehéz dolog ilyen alaposan kiismerni egy nagyváros minden egyes lakosát, hégemón...

- Ugyan, ugyan, Afranius! Ne kisebbítse a tulajdon érdemeit.

- Egyetlen szenvedélye van prokurátor - s a vendég egy szemvillanásnyi szünetet tartott. - A pénz.

- És mi a mestersége?

Afranius felnézett, s némi gondolkodás után így válaszolt:

- Egy rokona pénzváltó üzletében dolgozik.

- Úgy, úgy, úgy. - A prokurátor elhallgatott, körülnézett, nincs-e hívatlan harmadik az oszlopcsarnokban, azután nagyon halkan folytatta: - Nos, megmondom, miről van szó: ma arról értesültem, hogy a Keriáth-bélit még az éjszaka leszúrják.

A vendég ezúttal nemcsak rálövellte a helytartóra pillantását, hanem még egy ideig rajta is tartotta, csak azután válaszolt:

- Túlságosan hízelgően nyilatkozott az imént, prokurátor. Nem érdemlem meg, hogy jelentést tegyen rólam. Énnekem nincsenek ilyen értesüléseim.

- Ön méltó a legmagasabb kitüntetésre - mondta Pilátus -, de ilyen értesülésem igenis van.

- Szabad megkérdeznem, kitől származik?

- Engedje meg, hogy erre a kérdésre egyelőre ne válaszoljak, annál is inkább, mert értesülésem véletlen, homályos és nem egészen megbízható. Mindazonáltal kötelességem komolyan venni. Erre tisztségem kötelez. De leginkább az előérzetemben bízom, mert az még sohasem vezetett félre. Értesüléseim úgy szólnak, hogy Ha-Nocri egyik titkos párthíve, a pénzváltó gyalázatos árulásán felháborodva, cinkosaival megállapodott abban, hogy ma éjszaka megölik, az árulásért kapott vérdíjat pedig visszajuttatják a főpaphoz, ezzel a felírással: "Visszaadom az átokverte pénzt."

A titkosszolgálat vezetője többször nem vetette a hégemónra furcsa, váratlan pillantását, hanem szemét összehúzva, figyelmesen hallgatta. Pilátus pedig így folytatta:

- Mit gondol, kellemes lesz a főpapnak ünnep éjszakáján ez az ajándék?

- Nemcsak hogy nem lesz kellemes - mosolygott a vendég -, de úgy sejtem, hégemón, hogy ebből óriási botrány kerekedik.

- Magam is úgy vélem. Ezért kérem, vegye pártfogásába ezt az ügyet, vagyis tegyen meg mindent a Keriáth-béli Júdás védelmére.

- A hégemón parancsát teljesítem - szólt Afranius -, de meg kell nyugtatnom a hégemónt: a gonosztevők terve igen nehezen megvalósítható. Gondoljuk csak meg. - S a vendég hátrafordult, körülnézett, úgy folytatta: - Nyomon követni azt az embert, leszúrni, megtudni, mennyi pénzt kapott, és az összeget visszajuttatni Kajafáshoz... és mindezt egyetlen éjszaka? Még ma?

- Ennek ellenére még ma éjjel leszúrják - ismételte Pilátus makacsul. - Előérzetem nem csal, higgye el! Még nem volt rá eset, hogy ne vált volna be... - A helytartó arca megrándult, gyorsan összedörzsölte kezét.

- Értem - mondta a vendég alázatosan. Felállt, kihúzta magát, és hirtelen pattogóan kérdezte: - Tehát leszúrják, hégemón?

- Le - válaszolta Pilátus. - Nem reménykedhetünk másban, mint az ön bámulatos és megbízható akcióképességében.

A vendég megigazította nehéz derékszíját a köpeny alatt:

- Erőt, egészséget, sok örömet kívánok a helytartónak!

- Ejha, majd elfelejtettem! - kiáltott fel Pilátus. - Hiszen én tartozom önnek...

A vendég meglepődött:

- Dehogyis, prokurátor, semmivel sem tartozik!

- Már hogyne tartoznék? Mikor megérkeztem Jerusalaimba, ott volt az a sok koldus... emlékszik, még akartam nekik pénzt szórni, de nem volt nálam több, és ön adott.

- Ó, ez igazán semmiség, prokurátor!

- A semmiségekről sem szabad megfeledkezni. - Pilátus hátranyúlt, fölemelte mögötte heverő palástját, bőrerszényt húzott ki alóla, és átadta vendégének. A vendég meghajolva átvette, és köpönyege alá rejtette.

- Elvárom - szólt Pilátus -, hogy még ma éjjel jelentést tegyen a három holttest eltemetéséről, valamint a Keriáth-béli Júdás dolgáról. Hallja, Afranius? Még ma éjjel. Az őrségnek parancsot adok, hogy azonnal keltsen föl, mihelyt ön megjelenik. Várom.

- Hódolatom, prokurátor - köszönt el a titkosszolgálat vezetője, azzal sarkon fordult, és kilépett az oszlopcsarnokból. Hallatszott, amint léptei alatt csikorog a vizes föveny, azután csizmája a márványlépcsőn kopogott az oroszlánok között, majd eltűnt előbb a lába, aztán a törzse, végül csuklyája is. A helytartó csak akkor vette észre, hogy a nap leáldozott, s beállt a szürkület.

 

HUSZONHATODIK FEJEZET

A temetés

Talán a szürkület volt az oka, hogy a helytartó külseje hirtelen megváltozott. Szinte szemlátomást megöregedett, meggörnyedt, s azonkívül gondterheltnek is látszott. Egyszer hátranézett, és ijedten megrezzent, az üres karosszékre pillantva, melynek hátán a palástja feküdt. Közelgett az ünnepi éjszaka, az esteli árnyak megszokott táncukat járták, és a prokurátornak - kimerültségében - nyilván úgy rémlett, mintha valaki ülne a karosszékben. Megtapogatta palástját, ezzel megvallva magának szorongását, aztán idegesen fel s alá járkált az oszlopcsarnokban, hol kezét dörzsölgette, hol az asztalhoz lépett, és felkapta serlegét, hol megtorpant, és kimeredő szemmel nézegette a padló mozaikját, mintha valamiféle írásjeleket akarna belőle kisilabizálni...

Aznap már másodszor zuhant rá a csüggedés. Erősen dörzsölte halántékát, amelyben már csak tompult, sajgó emléke élt a reggeli pokoli fájdalomnak, és igyekezett megérteni, miért is gyötrődik... Hamarosan megértette, de mindenáron áltatni akarta magát. Holott világosan felismerte, hogy valamit elmulasztott, elszalasztott egy visszahozhatatlan alkalmat, és most aprólékos, jelentéktelen, és főleg: megkésett tevékenységgel akarja jóvátenni mulasztását. Önámítása pedig abban állt, hogy mindenáron el akarta hitetni magával, hogy ez a mostani, megkésett, esti tevékenysége nem kevésbé fontos, mint a reggel kimondott halálos ítélet. Ez azonban sehogy sem akart sikerülni.

Az egyik fordulóban hirtelen megállt, füttyentett. Füttyére mély csaholás válaszolt a sötétségből, és a kertből szürke bundájú, hegyes fülű óriási kutya szaladt fel a teraszra, aranyozott lapokkal kivert nyakörv csillogott rajta.

- Banga, Banga! - szólította halkan a prokurátor.

A kutya hátsó lábára állt, a mellsőt gazdája vállára tette - amitől az majdnem összerogyott -, és megnyalta az arcát. Pilátus leült a karosszékbe. Banga lihegve, nyelvét lógatva gazdája lábához heveredett, szemében öröm csillogott: ez azt jelentette, hogy elült a vihar - az egyetlen, amitől félt ez a bátor állat -, meg azt is, hogy milyen jó, megint ott lehet a mellett az ember mellett, akit mindenekfölött szeret és tisztel, a világ legnagyobb hatalmának, emberek parancsolójának és urának tekint, s akinek hála, Banga magamagát is kivételes, rendkívüli, mindenki fölött álló lénynek tekinthette. De mihelyt lába elé telepedett - rá sem kellett néznie, csak kinézett maga elé az esteledő kertbe -, máris megérezte, hogy gazdáját baj érte. Ezért nyugtalanul fészkelődött, majd felállt, oldalról odament Pilátus karosszékéhez, és fejét meg mellső lábát a helytartó térdére fektette, palástja szélét besározva ezzel. Banga e cselekedetei azt voltak hivatva éreztetni, hogy szeretné megvigasztalni gazdáját, és kész vele együtt fogadni a sors csapásait. Ugyanezt igyekezett kifejezni gazdájára függesztett tekintetével, meg füle figyelmes hegyezésével is. Így a két szerető jó barát, az ember meg a kutya, együtt fogadta az oszlopcsarnokban az ünnep éjszakáját.

A helytartó vendégének ezalatt főtt a feje a sok tennivalótól. Miután eltávozott az oszlopcsarnokból, leereszkedett a lépcsőn a kert alsó teraszára, ott jobbra fordult, és a palota területén levő kaszárnyához ért. Ott volt bekvártélyozva az a két centuria, amely a helytartóval együtt érkezett Jerusalaimba az ünnepre; ugyancsak ott volt elhelyezve a prokurátor titkos őrsége, melynek parancsnoka maga a vendég volt. Nem sok időt, legföljebb tíz percet töltött a kaszárnyában, de e rövid idő elmúltával a kaszárnya udvarából három szekér hajtott ki ásókkal, csákányokkal meg egy vizeshordóval megrakva. A szekereket tizenöt szürke köpönyeges lovas katona kísérte. A menet a hátsó kapun át hajtott ki a palota területéről, nyugatnak fordult, kiment a városkapun, és egy keskeny dűlőúton előbb a betlehemi út felé tartott, majd egy darabig az úton haladt észak felé, elért a hebroni kapunál lévő keresztútig, és a jaffai úton ment tovább, ugyanazon, amelyen aznap délben a halálraítélteket kísérte a menet a kivégzésre. Addigra már besötétedett, és a látóhatáron felbukkant a hold.

Nem sokkal azután, hogy a szekerek a kísérő osztaggal elindultak, a helytartó vendége lóháton elhagyta a palota területét, miután előzőleg átöltözött viseltes, sötét színű chitonba. Ő azonban nem kifelé indult a városból, hanem be a városba. Kisvártatva a nagy szentélytől északra, a templom közvetlen szomszédságában lévő Antonius-erődhöz ért. Ott sem időzött sokáig, és csakhamar az Alsóvárosban, az Alsóváros girbegurba sikátorainak tömkelegében lehetett a nyomára bukkanni. Oda már öszvérháton érkezett.

Jól ismerte a várost, csakhamar meglelte az utcát, amelyet keresett. A Görög utca nevet viselte, mert néhány görög bolt bújt meg benne, többek közt egy, amelyben szőnyeggel kereskedtek. A vendég ez előtt a bolt előtt állította meg öszvérét, s leszállván, odakötötte a kapu vasgyűrűjéhez. A bolt már bezárt. A vendég belépett a boltajtó mellett vágott kiskapun, és raktárépületekkel körülvett kicsiny, négyzet alakú udvarba lépett. Az udvar sarkán befordulva a repkénnyel befuttatott lakóház kőteraszához jutott. Körülnézett: a ház is, a raktárak is sötétek voltak, még nem gyújtottak lámpát.

- Nisza! - szólt halkan a vendég.

A hívásra megnyikordult az ajtó, és a teraszra elfátyolozatlan fiatal nő lépett ki. Áthajolt a korláton, és aggódva kémlelte, ki jött. Mikor megismerte a vendéget, szívélyesen rámosolygott, biccentett, és intett kezével.

- Egyedül vagy? - kérdezte Afranius görögül.

- Egyedül - felelte a nő suttogva. - A férjem ma reggel elment Caesareába. - Hátranézett az ajtó felé, és még halkabban súgva, hozzátette: - De a szolgáló itthon van. - S egy kézmozdulattal betessékelte a vendéget.

Afranius még egyszer körülnézett, és megindult felfelé a terasz kőlépcsőjén. Majd mindketten eltűntek a házban. Afranius igen rövid időt töltött odabenn, alig öt percet. Azután elhagyta a házat és a teraszt, csuklyáját még mélyebben húzta szemébe, és kilépett az utcára. A házakban ezalatt már mindenfelé mécsest gyújtottak, az utcán még javában folyt az ünnep előtti sürgés-forgás, és Afranius öszvére hátán elveszett a lovasok meg gyalogos járókelők áradatában. További útjairól nem tud senki.

A nő, akit Afranius Niszának szólított, magára maradván, nagy sietve átöltözött. De akármilyen nehezen találta is meg a szükséges holmit a sötét szobában, mécsest nem gyújtott, és szolgálóját nem hívta segítségül. Csak amikor elkészült, és fejére borította sötét kendőjét, akkor szólt ki:

- Ha valaki keres, mondd meg, hogy elmentem Enantához.

S a sötétben hallatszott az öreg szolgáló zsémbelése:

- Enantához? Nézze meg az ember! Nem megtiltotta a férjed, hogy hozzá járj? Hisz az az Enanta kerítőnő! Megállj, megmondom a férjednek...

- Elhallgass már! - szólt rá Nisza, s mint az árny, kisuhant a házból. Szandálja már az udvar kövezetén kopogott. A szolgáló zsémbelve csukta be a teraszajtót. Nisza eltávozott.

Ugyanabban az időben az Alsóváros egy másik girbegurba sikátorában, mely lépcsősen szaladt le a város egyik tavához, egy szegényes házból, melynek ablaktalan fala az utcára, ablakai az udvarra néztek, a kiskapun gondosan nyírt szakállú fiatal férfi lépett ki, fején vállára hulló fehér kefi, felsőtestén új, ünnepi, világoskék talif, lefelé csüngő rojtokkal, s lábán nyikorgó új szandál. Az ünnepre díszbe öltözött, sasorrú, délceg férfi fürgén lépkedett, megelőzve az ünnepi vacsorára hazasietőket, s elnézte, amint egyik ablakban a másik után gyúl ki a lámpafény. Az út, amelyen haladt, a bazár mellett egyenesen Kajafás főpap palotájához vezetett, mely közvetlenül a templomdomb lábában épült.

Aki megfigyelte, láthatta, hogy belép a palota kapuján, majd kisvártatva elhagyja a palotát, amelyben már mécsesek, fáklyák tömege világított, és ünnepi sürgés-forgás töltötte be.

A palotában tett rövid látogatás után a fiatalember még vígabban, még fürgébben lépkedett. Visszasietett az Alsóvárosba. A sarkon, ahol az utca kiért a piactérre, a bazár lökdösődő, tolakodó sokaságában utolérte őt egy könnyed, szinte táncos léptekkel libbenő fiatal nő, ki fekete fejkendőjét egészen a szeméig húzta. A férfi mellett elhaladva, egy pillanatra följebb tolta kendőjét, és egy pillantást vetett a fiatalemberre, de nem lassította meg lépteit, ellenkezőleg: járása meggyorsult, mintha menekülni akarna az elől, akit utolért.

A fiatalember észrevette, mi több: fölismerte a nőt, és amikor fölismerte, összerezzent, megállt, és döbbenten nézett utána, majd megindult, és utána sietett. Majdnem feldöntött egy szembejövő férfit, aki boroskancsót cipelt, végül utolérte a nőt, és izgatottan lihegve megszólította:

- Nisza!

A nő megfordult, összehúzta a szemét, arca fanyalgó bosszúságot árult el:

- Nini, te vagy, Júdás? - mondta ridegen, görög nyelven. - Alig ismertelek meg. Ez különben jót jelent. Nálunk azt tartják, hogy akit nem ismernek meg, az hamarosan meggazdagszik.

Júdás izgatott volt, szíve úgy ugrált a mellében, mint a ketrecbe zárt madár. Elfúlva, suttogva, hogy a járókelők meg ne hallják, megkérdezte az asszonyt:

- Hová mégy, Nisza?

- Miért akarod tudni? - kérdezte vissza Nisza, meglassítva lépteit, és gőgösen tekintett Júdásra.

Júdás zavartan suttogta, szinte gyerekes félszegséggel:

- De hogyhogy... Hiszen megbeszéltük... Hozzád készültem, hisz azt mondtad, egész este otthon leszel...

- Jaj, dehogyis! - felelte Nisza, és szeszélyesen elbiggyesztette alsó ajkát: Júdásnak úgy tetszett, hogy az arca - a legszebb arc, amelyet valaha életében látott - ettől még szebb lett. - Eluntam az otthon ülést. Ünnep estéje van, és te azt kívánod tőlem, hogy otthon kuksoljak, és hallgassam a sóhajtozásodat a teraszon? És ráadásul még attól is remegjek, hogy a szolgálóm, az a vén banya, mindent elmond a férjemnek? Köszönöm, ebből nem kérek! Elhatároztam, hogy kimegyek a város környékére, meghallgatom a fülemilék énekét.

- A város környékére?... - hüledezett Júdás. - Egyedül?

- Persze hogy egyedül! - felelte Nisza.

- Engedd meg, hogy elkísérjelek! - könyörgött Júdás lelkendezve. Gondolatai összekuszálódtak, mindenről megfeledkezett, esdeklő pillantással nézett Nisza kék, de most feketének látszó szemébe.

Nisza nem válaszolt, csak meggyorsította lépteit.

- Miért hallgatsz, Nisza? - kérdezte Júdás panaszosan, és az asszonyéihoz igazította lépteit.

Nisza hirtelen megtorpant:

- Mit gondolsz, nem fogok veled unatkozni? - kérdezte, és Júdás gondolatai ettől végképp összezavarodtak. - No, nem bánom - folytatta Nisza megenyhülve. - Gyerünk.

- De hová, hová?

- Várj, menjünk be ebbe a kis udvarba, ott majd megbeszéljük. Félek, hogy itt az utcán meglát valaki ismerős, és majd azt mondja a férjemnek, hogy a szeretőmmel sétáltam.

Nisza és Júdás eltűntek a bazár forgatagából, egy kapualjban állva sugdolóztak.

- Menj ki az olajligetbe - súgta Nisza, mélyen szemére húzva kendőjét, és félrefordulva, mert egy vödröt cipelő férfi jött be a kapualjba. - A Kidronon túl, a Gethsemáné-kertbe, tudod?

- Igen, igen...

- Én előremegyek - folytatta Nisza -, de ne kövess nyomon, hanem maradj hátrább. Előremegyek... Ha átkelsz a folyón... tudod, hol van a grotta?[76]

- Tudom, tudom.

- Egyszóval, elhaladsz az olajütő mellett, és akkor fordulj be a grottához. Ott leszek. De mondom, ne siess utánam, legyen türelmed kivárni... - Azzal Nisza kisurrant a kapu alól, mintha nem is beszélt volna Júdással.

Júdás még egy ideig ott álldogált egymagában, s megpróbálta ráncba szedni szerteszaladó gondolatait. Többek közt az a kérdés is felvetődött benne, hogyan menti ki magát családja előtt, amiért távol marad az ünnepi vacsorától. Elfogadható kifogáson törte a fejét, de izgalmában semmi sem jutott eszébe, nem tudott semmit sem kitalálni, és lassan kilépett a kapualjból.

Másik irányba indult, most már nem az Alsóvárosba igyekezett, hanem visszafordult Kajafás palotája felé. A város már ünnepelt. Júdás útjában már nemcsak az ablakok világítottak, hanem mindenfelé imádkozó mormolás hallatszott. Néhány megkésett járókelő az utcán szamarát hajszolta, vesszővel, kiáltozással ösztökélte gyorsabb ügetésre. Júdást szinte akaratlanul vitte a lába, maga sem vette észre, amint elmaradtak mögötte az Antonius-erőd mohos, félelmetes bástyái, nem hallotta a harsonaszót az erdőben, ügyet sem vetett a római lovas őrjáratra, mely imbolygó fáklyafénnyel világította meg útját.

Az erődöt elhagyva, Júdás visszanézett, és meglátta, hogy a templom felett, félelmetes magasságban, kigyúlt két ötkarú gyertyatartó. De ezt is csak homályosan látta. Úgy rémlett, Jerusalaim felett tíz fantasztikus méretű lámpás gyúlt ki, s fényével versenyre kel a legnagyobb, s egyre feljebb emelkedő lámpással - a holddal.

De nem sokat törődött ezekkel az égi tüneményekkel; a Gethsemáné-kapu felé igyekezett, mielőbb ki akart jutni a városból. Egyszer-egyszer úgy rémlett, mintha előtte a járókelők arca-háta között karcsú, táncos alak tűnne fel, s vezetné, vonzaná maga után. De ez csak érzékcsalódás volt. Júdás tisztában volt vele, hogy Nisza jócskán megelőzte. Elsietett a pénzváltó boltok között, és végre kijutott a Gethsemáné-kapuhoz. S ott, noha lángolt a türelmetlenségtől, mégis meg kellett állnia egy időre. A városba tevekaraván vonult be, nyomában szíriai lovas őrjárat, amelyet Júdás gondolatban elátkozott...

De egyszer mindennek vége szakad. A türelmetlen Júdás végre kívül került a városfalon. Bal kéz felől kicsiny temetőt látott, mellette zarándokok csíkos sátrait. Átvágott a poros úton, melyet beragyogott a holdfény, és a Kidron folyóhoz igyekezett, hogy átkeljen rajta. A víz halkan surrogott lába körül. Kőről kőre ugrálva, átért végre a túlsó partra, a Gethsemánéba, és örömmel állapította meg, hogy a kertek alatti út teljesen kihalt. Nem messze onnét már látszott az olajliget félig bedőlt kapuja.

A város fülledtsége után Júdást szinte elkábította a tavaszi éjszaka, a kertekből hullámokban áradó akác- meg mirtuszillat.

A kaput nem őrizték, egy lélek nem volt sehol; még egy-két perc, és Júdás már a terebélyes vén olajfák titokzatos árnyékában sietett tovább. Az út hegynek felfelé vitt. Júdás lihegve kapaszkodott felfelé, néha kijutott az árnyékból, a hold cifra mintájú szőnyeget vetített lába elé; azokra a szőnyegekre emlékeztette, amelyeket Nisza féltékeny férjének üzletében látott.

Bal kéz felől egy kis tisztáson hamarosan megpillantotta az olajütő súlyos kőkerekét meg egy rakás hordót. A ligetben nem volt senki, a munka már napszálltával befejeződött, és Júdás feje fölött csalogányok raja csattogott, zengett.

Közeledett céljához. Tudta, hogy jobb felől, a sötétben, nemsokára meghallja a vízesés halk csobogását a mesterséges barlang fölött. Nem csalatkozott, csakugyan meghallotta a csobogást. Egyre hűvösödött a levegő. Ekkor Júdás meglassította lépteit, és halkan szólította az asszonyt:

- Nisza!

Nisza helyett azonban izmos férfialak vált el a legközelebbi olajfa göcsörtös törzsétől, kiugrott az út közepére, valami villant kezében, de csak egy futó pillanatra. Júdás halkan felkiáltott, megfordult, de hátulról egy másik férfi állta el útját.

Az első, aki előtte termett, megkérdezte:

- Mennyit kaptál? Mondd meg, ha az életed kedves!

Júdás szívében remény lobbant fel, kétségbeesetten felordított.

- Harminc tetradrachmát! Harminc tetradrachmát! Nálam van az egész! Tessék, itt a pénz! Vigyétek, de hagyjátok meg az életemet!

Az előtte állá férfi nyomban kikapta Júdás kezéből az erszényt. És háta mögött ugyanabban a pillanatban villant a kés, és behatolt a szerelmes férfi lapockája alatt. Júdás előrebukott, két keze horgasodó ujjakkal a levegőbe kapaszkodott. Testét az előtte álló férfi tőre fogadta: markolatáig hatolt Júdás szívébe.

- Ni... sza... - mondta Júdás, immár nem saját magas, tiszta és fiatal hangján, hanem mély, rekedtes hörgéssel; több hangot már nem is adott. Teste olyan súllyal zuhant le, hogy döngött alatta a föld.

Ekkor harmadik férfialak jelent meg az úton. Ez a harmadik csuklyás köpönyegbe volt burkolózva.

- Siessetek - parancsolt rá a másik kettőre. A gyilkosok gyorsan egy darab bőrbe csomagolták az erszényt meg az írást, melyet a harmadik odanyújtott, és a kis csomagot keresztbe átkötötték madzaggal. A második az inge alá dugta a csomagot, azután mind a két gyilkos eltűnt az útról, elnyelte őket a sötétség, az olajfák sűrű árnyéka. A harmadik, a csuklyás, leguggolt a meggyilkolt mellett, és arcát fürkészte. Krétafehérnek látta a homályban, és átszellemülten szépnek.

Néhány másodperccel ezután már nem volt élő ember az olajligetben. A halott szétvetett karokkal feküdt. Bal lába egy holdfényes foltba nyúlt, úgyhogy tisztán látszott szandáljának minden egyes bőrszíja. A Gethsemáné-kert addigra már zengett, visszhangzott a fülemilék dalától.

Hogy hová ment Júdás két gyilkosa, nem tudja senki, a harmadiknak, a csuklyás embernek útja ellenben ismeretes. Letért az ösvényről, és az olajfák sűrűjén át déli irányban haladt tovább. A kert déli sarkában, messze a főkaputól, átmászott a falon - ott, ahol a fal legelső kövei hiányoztak -, és csakhamar kiért a Kidron partjára. Akkor belépett a vízbe, és egy ideig a folyó medrében ment tovább, amíg messziről meg nem látta két ló meg a mellettük várakozó ember sziluettjét. A lovak is a folyóban álltak. Patáikat mosta a víz. A lovász felült az egyik lóra, a csuklyás a másikra, lassan baktattak tovább a folyóban, s hallatszott, amint a kövek csikorognak a lovak patája alatt. Később elhagyták a folyót, kiértek a jerusalaimi partra, és lépésben haladtak tovább a városfal alatt. A lovász ekkor különvált urától, előrerúgtatott, és eltűnt szem elől; a csuklyás férfi ellenben megállította lovát, leszállt a nyeregből a néptelen úton, levette köpönyegét és kifordította, aztán tollforgó nélküli, lapos sisakot húzott ki alóla, és a fejére tette. A lóra most már katonai chlamysba öltözött ember pattant fel, oldalán rövid kard. Meghúzta a kantárt, és a tüzes lovassági paripa ügetve megindult, lovasát zötykölve. Nem kellett messzire mennie, csakhamar odaért a város déli kapujához.

A kapu boltíve alatt fáklyák nyugtalan fénye táncolt, ugrándozott. A Villámlégió második centuriájából kijelölt őrség katonái a kőpadokon ültek, és kockáztak. A közeledő tiszt láttára felugrottak, a tiszt karlendítéssel köszöntötte őket, és belovagolt a városba.

Jerusalaim ünnepi fényben úszott. Minden ablakból lámpás világított, mindenfelől hálaadó imádság szólt, összevissza hangzavarrá egybeolvadva. Egy-egy utcára nyíló ablakon betekintve a lovas vacsorázó embereket látott az asztal körül, az asztalon gödölye húsa, boros serlegek meg kesernyés füvekkel teli tálak. A lovas ember halkan fütyörészve, kényelmes tempóval ügetett végig az Alsóváros kihalt utcáin, az Antonius-erőd felé igyekezve: közben-közben feltekingetett a templom felett világító ötágú gyertyatartókra - melyeknek párja nem volt világszerte -, meg a holdra, amely még a karos gyertyatartóknál is magasabbról sugárzott.

Nagy Heródes palotája nem vett részt a Pászka-ünnep éjszakájában. A palota déli szárnyában, ahol a római cohors tisztjei meg a légió legatusa volt beszállásolva, mégis égtek a lámpák, ott élet, mozgás nyomai látszottak. De a palota középső, fő része, ahol a palota egyetlen jelenlegi lakója tanyázott, a prokurátor - az is akarata ellenére -, ez a rész mindenestül, oszlopsoraival meg aranyszobraival, mintha megvakult volna az áradó holdfényben. Bent a palotában sötétség, néma csend uralkodott.

A prokurátor, amint Afraniusnak is mondta, nem akart bemenni a palotába. Az oszlopcsarnokban vettetett ágyat, ott, ahol ebédelt, s ahol reggel a kihallgatást is végezte. Lefeküdt a számára elkészített fekvőhelyre, de kerülte az álom. A csupasz hold magasan járt a tiszta égbolton, s a helytartó órák hosszat nem vette le róla a szemét.

Éjfélre járt, mire az álom végre megszánta a hégemónt. Görcsösen ásított, kikapcsolta és ledobta palástját, lecsatolta az ingét összeszorító derékszíjat, melyen széles acéltőr függött hüvelyben, ezt is letette a fekhelye melletti karosszékbe, levetette szandálját, és végignyúlt ágyán. Banga nyomban felugrott hozzá, és melléje feküdt, fej fej mellett, és a helytartó kezével átfogva a kutya nyakát, végre behunyta szemét. Csak akkor aludt el a kutya is.

A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig holdfénypászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végigmenni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó - most ott lépked mellette, következésképp életben van. Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.

"Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság, a legrútabb bűnök egyike." Így beszélt Jesua Ha-Nocri. "Nem, filozófus, ellentmondok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!"

Példának okáért: Judea jelenlegi helytartója, azelőtt a légió tribunusa, nem viselkedett gyáván akkor, a Lidércek Völgyében, amikor a dühöngő germánok kis híján lemészárolták a nagy erejű Patkányölőt. "De engedje meg, filozófus uram, józan ésszel csak nem feltételezhető, hogy Judea helytartója tönkretegye a karrierjét egy senkiházi felségsértő miatt?"

Dehogyisnem teszi tönkre. Reggel még nem szánta volna rá magát, de most, éjszakára, miután mindent alaposan mérlegelt, igenis hajlandó tönkretenni. Mindenre hajlandó, csak azért, hogy megmentse a halálból ezt a minden tekintetben bűntelen, hóbortos orvost és álmodozót!

- Igen, igen... - nyöszörgött, zokogott álmában Pilátus.

- Mostantól fogva mindig együtt leszünk - biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. - Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.

- Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezz meg rólam, a csillagjós fiáról - kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében.

Mindez nagyon jó volt, de annál szörnyűbb a felébredés. Banga rámordult a holdra, és a prokurátor elé terülő síkos, szinte olajozott égszínkék ösvény egyszer csak eltűnt. Pilátus felriadt, és az első, ami eszébe jutott, az volt, hogy a halálos ítéletet igenis végrehajtották.

A megszokott mozdulattal nyomban Banga nyakörvébe kapaszkodott; azután fájós szemekkel keresni kezdte a holdat, és tapasztalta, hogy odább haladt, és fénye még ezüstösebbé változott. Ezt az ezüstös holdfényt kellemetlen, ugrándozó fényfolt törte meg, mely közvetlenül szemébe vakított. Fáklya volt, mely a Patkányölő kezében füstölt, kormozott. A centurio rettegve, dühösen sandított az ugrásra készülő veszedelmes állatra.

- Ne bántsd, Banga! - szólt rá gazdája szenvedő hangon, aztán köhécselt, s kezével ernyőzte szemét a fáklya lángjától: - Éjszaka, holdfényben sincs már nyugtom! Ó, istenek, istenek... Magának sem öröm a munkája, Marcus. Megcsonkítja a katonákat...

Marcus hüledezve meredt rá, s a helytartó észbe kapott. Hogy megsemmisítse a félálmában kimondott tapintatlan szavak hatását, ekképpen folytatta:

- Ne sértődjék meg, centurio. Ismétlem, az én helyzetem még nehezebb... Mit kíván?

- A titkos őrség parancsnoka jelentkezik kihallgatásra - közölte Marcus egykedvűen.

- Küldje be, küldje be - parancsolta a helytartó, köhécselve köszörülte torkát, és meztelen lába a szandálját kereste a padlón. A fáklyaláng végigtáncolt az oszlopokon, a centurio caligája a mozaikpadlón dobogott. Lement a kertbe.

- A holdfényben sincs már nyugtom... - ismételte a helytartó magamagának, fogát csikorgatva.

Az oszlopcsarnokban a centurio helyében megjelent a csuklyás férfi.

- Ne bántsd, Banga - szólt a prokurátor halkan, és erősen megnyomta a kutya nyakát.

Afranius, mielőtt megszólalt, szokása szerint körülnézett, kifürkészte az árnyékos sarkokat s csak akkor szólalt meg, amikor meggyőződött róla, hogy rajtuk meg Bangán kívül senki sincsen a csarnokban:

- Kérem, adjon át a bíróságnak, helytartó. Igaza volt. Nem tudtam megmenteni a Keriáth-béli Júdás életét. Megölték. Kérem, küldjenek nyugdíjba.

Afraniusnak úgy rémlett, két szempár mered rá: az egyik kutyáé, a másik - farkasé.

Chlamysa alól két pecséttel elzárt, alvadt vérfoltos erszényt vett elő.

- Ezt a pénzzel teli erszényt dobták be a gyilkosok a főpap palotájába. A vér, amely rajta szárad, a Keriáth-béli vére.

- Mennyi pénz van benne? - kérdezte Pilátus közelebb hajolva.

- Harminc tetradrachma.

A helytartó megvetően elmosolyodott:

- Kevés.

Afranius nem válaszolt.

- Hol van a hulla?

- Nem tudom - válaszolta nyugodt méltósággal a férfi, aki sohasem vált meg csuklyájától. - Ma reggel megindítjuk a kutatást.

A helytartó összerezzent, s elengedte szandálja szíját, amely sehogy sem akart becsukódni.

- De azt biztosan tudja, hogy megölték?

Ridegen, kelletlenül hangzott a válasz:

- Hégemón, én tizenöt esztendeje dolgozom Judeában. Valerius Gratus[77] alatt kezdtem szolgálatomat. Nekem nem kell látnom a hullát ahhoz, hogy tudjam, megöltek valakit; és felelősségem teljes tudatában jelentem, hogy az, akit Keriáth-béli Júdásnak neveztek, néhány órával ezelőtt megöletett.

- Bocsásson meg, Afranius - mentegetőzött Pilátus. - Még nem ébredtem föl teljesen, azért mondtam, amit mondtam. Rosszul alszom mostanában - folytatta kényszeredett mosollyal -, és álmomban holdsugarat látok. Nevetséges... képzelje, azt álmodom, hogy azon a holdsugáron megyek végig... Egy szó, mint száz, nagyon érdekelne, mi a feltevése ezzel az üggyel kapcsolatban. Hol akarja keresni a holttestet? Foglaljon helyet, parancsnok!

Afranius biccentett, közelebb húzta a karosszéket az ágyhoz, és leült. Kardja megcsörrent.

- A Gethsemáné-kertben fogom keresni, nem messze az olajütőtől.

- Úgy. És miért éppen ott?

- Mert feltevésem szerint Júdást nem a városban gyilkolták meg, de nem is nagyon távol a várostól, hanem Jerusalaim közvetlen környékén.

- Indokolja meg ezt a feltevést.

- Semmi esetre sem hihetem - válaszolta Afranius halkan -, hogy Júdást a város határain belül keríthették kézre holmi gyanús alakok. Az utcán nem lehet valakit titokban leszúrni. Valahová el kellett őt csalni, talán egy pincébe. De az embereink már tűvé tették az Alsóvárost, kétségkívül megtalálták volna a hulláját. Kezeskedem érte, hogy nincs a városban. Ha viszont a várostól távol ölték volna meg, akkor a pénz nem kerülhetett volna vissza olyan hamar. Ezek szerint a város közvetlen környékén ölték meg. Kicsalogatták.

- El sem tudom képzelni, hogy ez hogyan történhetett.

- Valóban, helytartó, ez a kérdés legbonyolultabb része, nem tudom, sikerül-e megfejtenem.

- Talányos, valóban! Ünnep estéjén egy hivő ismeretlen okból kimegy a városból, otthagyva a pászkavacsorát, és ott leszúrják. Vajon ki csalogatta ki, és hogyan? Nincs-e nő a dologban? - kérdezte a prokurátor hirtelen támadt ötlettel.

Afranius higgadtan, nyomatékosan válaszolt:

- Semmi esetre sem, prokurátor. Ezt a lehetőséget eleve kizártnak tekinthetjük. Okoskodjunk logikusan. Kinek volt érdekében Júdás halála? Holmi fantaszta csavargók társaságának, amelyhez egyébként egyetlen nő sem tartozott. A házasodáshoz pénz kell, prokurátor. Egy új ember létrehozásához is pénz kell, de ahhoz, hogy valakit egy nő segítségével eltegyünk láb alól, ahhoz nagyon sok pénzre van szükség, márpedig azoknak a csavargóknak pénzük nincsen. Nem, nő nincs belekeverve ebbe a dologba, helytartó. Többet mondok: a gyilkosságnak ilyen értelmezése félrevezeti, akadályozza a nyomozást, s még engem is megzavarhat.

- Belátom, hogy teljesen igaza van, Afranius, csak kiszaladt a számon, ami ez eszembe ötlött.

- Sajnos, tévedett, prokurátor.

- De hát akkor mégis... mire gondol? - tudakolta a helytartó, és mohó érdeklődéssel leste Afranius arcát.

- Azt hiszem, megint csak a pénz lehetett az oka, hégemón.

- Pompás ötlet! De vajon ki és miért ígérhetett neki pénzt éjszaka, a városon kívül?

- Ó, nem, nem így értettem, prokurátor. Egyetlen feltevésem van, és ha ez sem állja meg a helyét, más magyarázatot, úgy hiszem, nem fogok találni. - Afranius közelebb hajolt a helytartóhoz, és suttogva folytatta: - Júdás el akarta rejteni a pénzét, titkos helyen, amelyről csak ő tudott.

- Rendkívül éles elméjű magyarázat. Valószínűleg így történt. Most már értem: nem mások csalogatták tehát ki a városból, hanem saját elgondolása. Igen, igen, így történhetett.

- Igen. Júdás bizalmatlan volt, mindig dugdosta a pénzét az emberek elől.

- És azt mondja, a Gethsemáné-kertben fogja kerestetni... Miért éppen ott? Megvallom, ezt még mindig nem értem.

- Ó, mi sem egyszerűbb ennél, prokurátor. Senkinek sem jutna eszébe, ugyebár, hogy úton-útfélen, nyílt, áttekinthető helyen rejtse el a pénzét. Júdás nem indult el sem a Hebronba, sem a Bethániába vezető úton. Fás, védett, rejtett helyen kellett lennie. Ilyen pedig a Gethsemáné-kerten kívül nincs Jerusalaim környékén. Nem mehetett messzire.

- Tökéletesen meggyőzött. Nos tehát, mi a szándéka?

- Haladéktalanul kerestetni kezdem a gyilkosokat, akik Júdást a városon kívül követték, magam pedig, amint már mondottam, bíróság elé állok.

- De miért?

- Az embereim tegnap este elveszítették szem elől Júdást a piacon, közvetlenül azután, hogy kijött Kajafás palotájából. Nem is értem, hogyan történhetett. Ilyesmi még nem fordult elő életemben. A megbeszélésünk után nyomban figyelni kezdtük. De a bazár forgatagában valahogy elvesztettük szem elől; furcsa vargabetűt csinált, és egyik pillanatról a másikra nyomtalanul eltűnt.

- Úgy. Nos, Afranius, nem látom indokoltnak, hogy átadjam magát a bíróságnak. Mindent megtett, amit megtehetett, a világon senki sem lett volna képes többre! - jelentette ki Pilátus mosolyogva. - Vonja felelősségre a nyomozóit, akik elvesztették Júdást. De vigyázzon, ebben az esetben sem szeretném, ha túlságosan szigorúan vonná őket felelősségre! Végeredményben minden tőlünk telhetőt megtettünk annak a csirkefogónak az érdekében. Maga kitűnően érti a dolgát, Afranius. Nem tudom, mi a helyzet Rómában, de a kolóniákban nincsen párja!... Igaz is, elfelejtettem megkérdezni - a prokurátor megdörzsölte homlokát -, hogyan tudták vajon véghezvinni, hogy a pénzt bedobták Kajafásnak?

- Mi sem egyszerűbb, hégemón... A bosszúállók a főpapi palota hátába kerültek, ahol az utca a hátsó udvar mentén húzódik. Átdobták a csomagot a kerítésen.

- Cédulát is tettek hozzá?

- Igen, pontosan úgy, ahogyan értesülései szóltak, prokurátor. Különben... - Afranius letépte az erszényről a pecsétet, és tartalmát odamutatta Pilátusnak.

- Vigyázzon, mit csinál, Afranius, hiszen ez hivatalos pecsét!

- Egy percig se törje a fejét, ó, hégemón - válaszolta Afranius, és becsukta az erszényt.

- Hát magának minden pecsétje megvan? - kérdezte Pilátus önkéntelenül elmosolyodva.

- A mi munkánkhoz ez elengedhetetlen, prokurátor - válaszolta Afranius cseppet sem mosolyogva, sőt inkább nagyon is szigorúan.

- Képzelem, micsoda felfordulás támadt ott Kajafásnál!

- Igen, prokurátor, óriási izgalom tört ki. Engem is haladéktalanul odahívtak...

A sötétben is látszott, hogy Pilátus szeme megvillan.

- Ez igazán érdekes!

- Ellentmondani bátorkodom, hégemón. Egyáltalán nem volt érdekes. Unalmas, fárasztó história. Kérdésemre, nem fizettek-e ki aznap valakinek pénzt a palotában, kategorikus nemmel válaszoltak.

- Úgy?! Hát, ha nem fizettek, akkor nem fizettek. Annál nehezebb lesz megtalálni a gyilkosokat.

- Teljesen igaza van, prokurátor.

- Tudja, Afranius, mi jutott most hirtelen eszembe? Vajon nem követett-e el öngyilkosságot?

Afranius hátradőlt székén, annyira meglepődött a kérdésen.

- Ó, nem, prokurátor, bocsásson meg, de ez teljességgel elképzelhetetlen!

- Ó, ebben a városban minden elképzelhető! Hajlandó volnék akármibe fogadni, hogy rövid időn belül ez a hír fogja bejárni a várost!

Afranius ismét a helytartóra vetette éles pillantását, kis ideig gondolkozott, majd ekképpen válaszolt:

- Az meglehet, prokurátor.

Pilátusnak láthatóan nehezére esett elszakadni ettől az ügytől, a Keriáth-béli meggyilkolásától, holott már igazán minden tisztázódott. Szinte ábrándosan jegyezte meg:

- Szerettem volna látni, ahogy meggyilkolják.

- Rendkívüli szakértelemmel gyilkolták meg, hégemón - válaszolta Afranius, gunyoros pillantással súrolva Pilátust.

- Honnan tudja?

- Méltóztassék egy pillantást vetni az erszényre, helytartó - felelte Afranius. - Júdás vére patakokban folyt, ezért kezeskedem. Elég meggyilkoltat láttam életemben, prokurátor.

- Ezek szerint nem fog feltámadni?

- De igen, prokurátor, feltámad - válaszolta Afranius filozófus mosolygással. - Majd feltámad, ha megszólal annak a Messiásnak a harsonája, akire itt várnak. De előbb nem.

- Helyes, Afranius, ezt a kérdést tisztáztuk. Most térjünk át a temetésre.

- A kivégzettek el vannak temetve, prokurátor.

- Ó, Afranius, igazán vétek volna önt a bíróságnak átadni. Ellenkezőleg, a legmagasabb jutalmat érdemli. Hogy történt a dolog?

Afranius elbeszélte: míg ő maga Júdás ügyével foglalkozott, a titkos őrség egy osztaga, Afranius helyettesének vezetésével, naplementekor fölért a dombra. Az egyik holttestet már nem találták ott. - Pilátus összerezzent:

- Hogy én ezt nem láttam előre!... - mondta rekedten.

- Ne nyugtalankodjék, helytartó - csitította Afranius, és folytatta beszámolóját: - Dismas és Gestas holttestét összeszedték, addigra már ragadozó madarak vájták ki szemüket... és nyomban a harmadik tetem keresésére indultak. Hamarosan meg is találták. A Koponyahegy északi lejtőjén lévő barlangban egy ember...

- Lévi Máté - szólt Pilátus, nem kérdő, hanem állító hangsúllyal.

- Úgy van, prokurátor... Lévi Máté ott a barlangban várta, hogy beesteledjék. Vele volt Jesua Ha-Nocri mezítelen teteme. Amikor az egyik őr fáklyával behatolt a barlangba, Lévi kétségbeesett, tombolni kezdett. Olyasmit ordítozott, hogy ő nem követett el semmiféle bűncselekményt, a törvény szerint akárkinek jogában áll eltemetni egy halálra ítélt bűnöst, ha éppen úgy tartja kedve. Azt is mondta, hogy nem hajlandó megválni a tetemtől. Összefüggéstelen szavakat kiabált, hol könyörgött, hol fenyegetőzött, átkozódott...

- Meg kellett kötözni? - kérdezte Pilátus komoran.

- Nem, ó, nem, prokurátor - válaszolta Afranius megnyugtatóan. - Sikerült lecsillapítani az orcátlan dühöngőt; megmagyarázták neki, hogy a test eltemettetik. Lévi felfogta, és elcsendesült, de kijelentette, nem távozik, hanem jelen akar lenni a temetésnél. Azt mondta, akkor se megy el, ha megölik, sőt erre a célra felajánlotta a nála lévő kenyérvágó kést.

- Elkergették? - kérdezte Pilátus fojtottan.

- Nem, ó, nem, prokurátor. Helyettesem megengedte, hogy jelen legyen a temetésen.

- Melyik helyettese vezette az akciót?

- Tolmaeus - felelte Afranius, és aggodalmasan kérdezte: - Talán hibát követett el?

- Folytassa, kérem - mondta Pilátus. - Hibáról szó sincs. Általában meg vagyok lepve, Afranius: úgy látom, olyan emberrel van dolgom, aki sosem követ el hibát; és ez az ember: maga.

- Lévi Mátét a kivégzettek testével együtt feltették a szekérre, és két óra múlva elérkeztek egy lakatlan hasadékhoz, Jerusalaimtól északra. Az osztag katonái, felváltva, egy óra leforgása alatt mély gödröket ástak, és belétemették mind a három elítéltet.

- Ruhátlanul?

- Nem, prokurátor, az osztag chitonokat vitt magával erre a célra. Az eltemetettek ujjára gyűrűt húztak, Jesua gyűrűjén egy bevágás van, Dismasén kettő, Gestasén három. A sírt behányták, lefedték kővel. Tolmaeus mit sem tud az ismertetőjelről.

- Ó, ha ezt előre sejtettem volna - morfondírozott Pilátus, homlokát redőkbe vonva. - Beszélnem kellett volna azzal a Lévi Mátéval...

- Odakinn várakozik, hégemón.

Pilátus tágra nyílt szemmel, hosszan nézett Afraniusra, majd megszólalt:

- Köszönöm, amit ebben az ügyben végzett. Kérem, holnap küldje el hozzám Tolmaeust, de előbb közölje vele, hogy megelégedésemet akarom neki kifejezni; önt pedig, Afranius, arra kérem - s a széken heverő derékszíja táskájából gyűrűt vett elő, és odanyújtotta a titkosszolgálat parancsnokának -, kérem, fogadja ezt el tőlem emlékül.

Afranius mélyen meghajolt:

- Kitüntetésnek veszem, helytartó!

- A temetést végző osztag kapjon jutalmat. A Júdást elszalasztó nyomozók részesüljenek szigorú feddésben. Lévi Mátét pedig kéretem ide, most rögtön. Részletes tájékoztatást akarok tőle kérni Jesua ügyében.

- Igenis, prokurátor - válaszolta Afranius, és hajlongva hátrált; a helytartó pedig tapsolt, és kikiáltott:

- Lámpát az oszlopcsarnokba!

Afranius már kilépett a kertbe, s Pilátus háta mögött, a szolgák kezében lámpafény villant. Csakhamar három mécses világított az asztalon a helytartó előtt, és a holdas éj kihátrált a kertbe - mintha Afranius magával vitte volna. Afranius helyébe pedig - az óriás termetű centurio oldalán - cingár, alacsony ismeretlen lépett a kolonnádba. A centurio a helytartó pillantására nyomban eltávozott, és eltűnt a kertben.

A prokurátor mohón, kissé riadtan s gyanakvón fürkészte a jövevény arcát. Így nézi az ember azt, akiről sokat hallott, akire sokat gondolt, míg végül most szemtől szemben láthatja.

Alig negyvenévesnek látszott, fekete volt, toprongyos, talpig sáros; sandán, farkas módjára villogó szemmel nézett a prokurátorra. Egy szó, mint száz, rút és kellemetlen megjelenésével leginkább városi koldust formázott, abból a fajtából, amely csak úgy hemzseg a templom előtti téren meg az Alsóváros lármás, mocskos piacain.

A hallgatás elég sokáig tartott, s végül is a jövevény furcsa viselkedése törte meg. Lévi Máté arcszíne elváltozott; megtántorodott, és ha piszkos kezével meg nem kapaszkodik az asztal szélében, elvágódott volna.

- Mi lelt? - kérdezte Pilátus.

- Semmi - felelte Lévi Máté, és nagyot nyelt. Vékony, csupasz, piszoktól szürke nyaka kidagadt, és újra lelappadt.

- Mi bajod, válaszolj!

- Elfáradtam. - És Lévi mogorva tekintetét a padlóra szegezte.

- Ülj le - szólította fel Pilátus, a karosszékre mutatva.

Lévi bizalmatlanul nézett a helytartóra, közelebb lépett a karosszékhez, riadtan sandított arany karfájára, végül leült, de nem a karosszékbe, hanem melléje a padlóra.

- Magyarázd meg, mért nem a karosszékbe ültél?

- Koszos vagyok, összepiszkítom - felelte Lévi, földre sütve pillantását.

- Mindjárt kapsz enni.

- Nem kérek semmit.

- Minek hazudsz? - kérdezte Pilátus halkan. - Hisz egész nap nem ettél, tán még régebben. Rendben van, ha nem akarsz, ne egyél. Azért hívattalak, hogy megmutasd a kést, ami nálad volt.

- A katonák elvették, amikor idehoztak. - Majd idegesen hozzátette: - Intézkedjék, hogy visszaadják, mert úgy loptam, és vissza akarom vinni a tulajdonosának.

- Minek loptad?

- Hogy elvágjam a köteleket.

- Marcus! - szólította a prokurátor, és a Patkányölő megjelent a kolonnádban. - Adjátok ide ennek az embernek a kését.

A centurio a derékszíján függő két hüvely egyikéből elővette a mocskos kenyérvágó kést, átadta a helytartónak, s ismét eltávozott.

- Honnét szerezted?

- A hebroni kapunál van egy pékbolt, amint beér az ember a városba, mindjárt bal kéz felől.

Pilátus nézegette a széles pengét, kipróbálta ujjával, elég éles-e, s azután így szólt:

- A kés miatt ne aggódj, visszaviszik a boltba. Most mást kérek tőled. Mutasd meg nekem a pergament, amelyet mindig magadnál hordasz, s amelyre Jesua szavait jegyezted föl.

Lévi gyűlölködve tekintett Pilátusra, és elvigyorodott - olyan gonosz mosolygással, hogy arcát végképp elrútította.

- El akarja venni? - mordult. - Az utolsó kincsemet, mindenemet el akarja venni?

- Nem azt mondtam: add ide - felelte Pilátus. - Azt mondtam: mutasd meg.

Lévi az inge alatt kotorászott, és pergamentekercset húzott elő. Pilátus fogta, kibontotta, lefektette az asztalra a mécsesek közé, és hunyorogva tanulmányozni kezdte a tintával írt, nehezen olvasható betűket. Nehéz volt kihámozni az értelmét a girbegurba sorokból, Pilátus összehúzta a szemöldökét, egészen a pergamen fölé hajolt, ujját végigvezette a sorokon. Nagy nehezen annyit sikerült kihámoznia, hogy a lapon holmi bölcs mondások, adatok, gazdasági följegyzések meg verstöredékek sorakoznak kusza összevisszaságban "...halál nincsen... - olvasta, és utána: - ...tegnap faszénparázson sült gyenge tavaszi bárányt ettünk..."

Pilátus hunyorogva, fintorogva az erőfeszítéstől, efféléket olvasott: "...meglátjuk az élet tiszta vizét... az emberiség átlátszó kristályon átfog a Napba nézni..." S ekkor összerezzent, mert a pergamen legutolsó soraiból e szavak tűntek szemébe: "...legnagyobb bűn... a gyávaság."

Összecsavarta a pergament, és határozott mozdulattal visszaadta Lévinek.

- Fogjad - mondta, majd rövid hallgatás után így folytatta: - Amint látom, tanult ember vagy, kár így egyedül bolyonganod, koldusgúnyában, otthontalanul. Nekem nagy könyvtáram van Caesareában, gazdag vagyok, és szolgálatomba akarlak fogadni. Papiruszaimat fogod rendezni, őrizni, lesz élelmed, tisztességes ruhád.

Lévi felállt, úgy válaszolt:

- Nem. Nem akarlak szolgálni.

A prokurátor arca elsötétült.

- Miért nem? Kellemetlen vagyok neked... vagy félsz tőlem?

Lévi arcát ugyanaz a gonosz mosolygás torzította el:

- Nem, hanem te fogsz tőlem félni. Nem lesz könnyű a szemembe nézned, miután megölted őt.

- Hallgass! - szólt rá Pilátus. - Nesze, fogadd el ezt a pénzt.

Lévi tagadóan rázta fejét, a prokurátor pedig így folytatta:

- Tudom, te Jesua tanítványának vallod magad, de én azt mondom neked, nem értetted meg a tanításait. Mert ha megértetted volna, akkor most elfogadnád, amit felkínálok. Vedd tekintetbe, hogy halála előtt megmondta, nem vádol senkit. - Intőn fölemelte mutatóujját, arca megrándult. - Ő maga föltétlenül elfogadott volna valamit. Te kegyetlen vagy, ő nem volt az. Hová mégy?

Lévi az asztalhoz lépett, mindkét kezével rátámaszkodott, és égő szemmel meredt a helytartóra:

- Vedd tudomásul, hégemón - suttogta -, hogy van valaki Jerusalaimban, akit le fogok szúrni. Azért mondom meg előre, hogy tudd, lesz még vérontás.

- Én is tudom, hogy lesz - felelte Pilátus. - Nem lepnek meg a szavaid. Természetesen engem akarsz megölni, ugye?

- Nem, az amúgy sem sikerülne - válaszolta Lévi rút vigyorgással. - Nem vagyok olyan ostoba, hogy erre számítsak. De a Keriáth-béli Júdást megölöm, ennek szentelem hátralévő életemet.

A helytartó szemében boldog öröm csillant fel, közelebb intette magához Lévi Mátét, és súgva szólt:

- Ez nem fog sikerülni, ne is fáradj. Júdást ma éjszaka megölték.

Lévi hátrahőkölt, őrjöngő pillantást vetett maga köré, felordított:

- Ki tette ezt?

- Ne légy féltékeny - mondta Pilátus, és széles mosollyal dörzsölgette kezeit. - Rajtad kívül is voltak hívei.

- Ki tette? - ismételte Lévi súgva.

Pilátus halkan válaszolt:

- Én tettem.

Lévinek leesett az álla, elképedve meredt a prokurátorra, aki halkan folytatta:

- Ez persze nem sok, de azért mégis valami, amit én tettem. - Majd hozzátette: - No, most elfogadsz tőlem valamit?

Lévi megenyhült, gondolkodott, végül megszólalt:

- Adass nekem egy lap tiszta pergament.

Elmúlt egy óra. Lévi már nem volt a palotában. A hajnal csendjét csak a kertben őrt álló katonák halk léptei törték meg. A hold megfakult, az ég túlsó felén halvány foltocska fehérlett: a hajnalcsillag. A mécsesek réges-rég kihunytak. A helytartó az ágyon feküdt. Kezét arca alá téve aludt, halkan lélegzett. Mellette aludt Banga.

Így érte Niszán hó tizenötödik napjának virradata Ponczius Pilátust, Judea ötödik prokurátorát.

 

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Az 50-es számú lakás pusztulása

Mire Margarita eljutott a fejezet utolsó szavaihoz - "Így érte Niszán hó tizenötödik napjának virradata Ponczius Pilátust, Judea ötödik prokurátorát" -, addigra elérkezett a reggel.

A kicsiny udvaron, a fűz meg a hárs koronájában a verebek folytatták vidám, izgatott reggeli társalgásukat.

Margarita felállt, egyet nyújtózkodott, és csak akkor érezte meg, hogy össze van törve a teste, és nagyon álmos. Érdekes módon azonban lelke, szelleme tökéletes rendben volt. Gondolatai nem voltak ziláltak, cseppet sem rendítette meg, hogy természetfölötti körülmények között töltötte az éjszakát. Nem izgatta annak az emléke, hogy a sátánnál volt bálban, sem az, hogy a Mester csoda módon visszatért hozzá, a regény kézirata feltámadt hamvaiból, és minden ismét régi helyére került az alagsori kis lakásban, amelyből kiebrudalták Alojzij Mogaricsot, a följelentőt. Egy szó, mint száz, a Wolanddal való ismeretség semmiféle pszichikai kárt nem tett Margaritában. Úgy érezte, mindennek így kellett történnie. Bement a másik szobába, látta, hogy a Mester nyugodtan, mélyen alszik, eloltotta a fölöslegesen égő asztali lámpát, és végignyúlt a szemközti falnál lévő kis díványon, mely régi, rongyos lepedővel volt letakarva. Egy perccel később már aludt is, és aznap reggel semmiféle álmot nem látott. Hallgattak az alagsori szobák, hallgatott az építőmester egész kis háza, csend honolt a szűk kis utcában.

Ugyanabban az időben azonban - vagyis szombaton hajnalban - nem aludt egy moszkvai közhivatal egész emelete; ablakai az aszfaltos nagy térre néztek - amelyet a lassan, zúgva haladó gépek kefékkel tisztítottak -, ezek az ablakok ragyogva verték vissza a felkelő nap sugarait!

A teljes emelet a Woland ügyében való nyomozással volt elfoglalva, és tíz-tizenkét szobában egész éjszaka égtek a lámpák.

Az ügy voltaképpen már előző nap - pénteken - eléggé világosnak látszott, amikor is be kellett zárni a Varietészínházat, egyrészt teljes igazgatósága eltűnése, másrészt meg az előző esti hírhedt feketemágia-szeánsz fertelmes eseménysorozata miatt. Az álmatlan emeletre azonban folyton-folyvást új meg új anyag áradt be.

Ez a különös ügy, amely nyilvánvalóan ördöngösségből, néminemű hipnotikus szemfényvesztésből, és sejthetően bűnöző elemek tevékenységéből tevődött össze, az elé a feladat elé állította a nyomozókat, hogy a Moszkva különböző pontjain történő fölöttébb zavaros és változatos eseményeket egységessé gyúrják, összefüggésbe hozzák egymással.

A villanyfényben sugárzó, éber emeleten elsőként Arkagyij Apollonovics Szemplejarov, az Akusztikai Bizottság elnöke volt kénytelen megjelenni, és hosszabb időt tölteni.

Pénteken ebéd után a Kamennij Moszt közelében lévő lakásán megszólalt a telefoncsengő, és egy férfihang kérte Arkagyij Apollonovicsot. Arkagyij Apollonovics felesége - mert ő vette fel a kagylót - barátságtalanul válaszolt, mondván, hogy Arkagyij Apollonovics rosszul érzi magát, lefeküdt pihenni, és nem jöhet a telefonhoz. Végül azonban mégiscsak oda kellett mennie, mert a hölgy kérdésére, hogy honnét keresik a férjét, a férfihang a kagylóban kurtán, de erélyesen közölte, hogy honnét.

- Egy perc... mindjárt... ebben a pillanatban - hebegte az Akusztikai Bizottság elnökének máskor oly fennhéjázó hitvese, és nyílvesszőként repült a hálószobába, hogy kirángassa az ágyból Arkagyij Apollonovicsot, aki pokoli kínok közt fetrengett, visszaemlékezvén az előző esti szeánszra, meg az azt követő éjszakai házibotrányra, mely a szaratovi unokahúg elkergetésével végződött.

Nem is egészen egy perc múlva, igaz, nem is egy pillanat múlva, de körülbelül negyed perccel később Arkagyij Apollonovics egy szál fehérneműben, bal lábán papuccsal már a telefonnál termett, és beledadogta a kagylóba:

- Igenis, én vagyok... Igenis, kérem, hallom...

Hitvese e válságos pillanatban megfeledkezett mindarról, amit a szerencsétlen Arkagyij Apollonovics a hitvesi hűség ellen vétett; riadt ábrázattal kisietett utána a folyosóra, s férje jobb papucsát lengetve a levegőben, odasúgta neki:

- Vedd föl a papucsod... vedd föl gyorsan, mert megfázol!

Arkagyij Apollonovics meztelen lábával rúgkapálva védekezett felesége kísérletei ellen, és dühösen meregette rá a szemét, miközben ilyesféle szavakat hebegett a telefonba:

- Igen, igen, igen... természetesen... Értem... Azonnal indulok...

Az Akusztikai Bizottság elnöke az egész estét azon az emeleten töltötte, ahol a nyomozás folyt. A beszélgetés rendkívül kínos volt, ó, fölöttébb kellemetlen és kínos, mivel nemcsak az ocsmány feketemágia-szeánszról meg a páholybeli verekedésről kellett számot adni, hanem mellesleg - ámde valóban elkerülhetetlenül - a Jelohov utcában lakó Milica Andrejevna Pokobatykóról is, meg a szaratovi unokahúgról, és még sok minden egyébről, amiről beszélni kimondhatatlanul nehezére esett Arkagyij Apollonovicsnak.

Magától értetődik: Arkagyij Apollonovics tanúvallomása jelentősen előbbre vitte a nyomozást, ami nem is csoda, hiszen a nyomozó hatóságok itt valódi intelligens kultúrlénnyel álltak szemben, aki szemtanúja, mégpedig értelmes és szakképzett szemtanúja volt a botrányos szeánsznak, és pompásan leírta az álarcos, titokzatos mágust, valamint két mihaszna segítőtársát, sőt arra is pontosan emlékezett, hogy a fekete mágust Wolandnak hívták. S amikor egybevetették Arkagyij Apollonovics vallomását néhány más vallomással, többek közt a szeánsz kárvallott hölgyeiével (a lila kombinés is szerepelt köztük, aki annyira megdöbbentette Rimszkijt, és hajjaj, még hányan), meg Karpov hivatalsegédével, akit elküldtek volt a Szadovaja utca 302/B. alatti, 50-es számú lakásba, akkor pillanatokon belül világossá vált, hogy a tettes hol keresendő.

Jártak az 50-es számú lakásban, nem is egyszer; nem érték be azzal, hogy rendkívül alaposan átkutatták, hanem azonfelül végigkopogtatták a falakat, megvizsgálták a kéményeket, titkos rejtekhelyeket keresve. Ezek az intézkedések azonban semmiféle eredménnyel nem jártak, a lakásban soha senkit sem sikerült találni, noha kétségtelenül világos volt, hogy a lakásban valaki lakik - annak ellenére, hogy mindazon személyek, akiknek egy vagy más módon hivatalból tudomást kell szerezniök minden Moszkvába érkező külföldi vendégművészről, határozottan és kategorikusan kijelentették, hogy semmiféle Woland nevű fekete mágus nincs nyilvántartva Moszkvában, és erről szó sem lehet.

Sehol sem jelentkezett be megérkezésekor, sehol sem mutatta fel útlevelét vagy bármiféle más igazolványát, szerződést, avagy megállapodást, senki sem hallotta hírét! Kitajcev, a Könnyű Műfajú Szórakozások és Látványosságok Bizottsága műsorosztályának vezetője szent eskü alatt állította, hogy a nyomtalanul eltűnt Sztyopa Lihogyejev neki semmiféle Woland semmiféle tervezett előadásának programját nem küldte be jóváhagyás végett, és telefonon sem értesítette ilyen nevű artista érkezéséről. Ő, Kitajcev, ilyesformán abszolúte nem érti, és fel nem foghatja, miképpen engedélyezhette Sztyopa, hogy a Varietészínház ilyen előadást tartson. Amikor pedig azt vetették ellene, hogy Arkagyij Apollonovics a tulajdon szemével látta a mágust a szeánszon, Kitajcev csupán széttárta kezét, és szemét égnek emelte. És tekintetéből akárki kiolvashatta, hogy ő - Kitajcev - tiszta, mint a kristály.

Ami pedig Prohor Petrovicsot, a bizottság elnökét illeti...

Közbevetőleg: ez a derék polgártárs visszatért öltönyébe, mihelyt a rendőrség belépett irodájába - Anna Ricsardovna eszeveszett boldogságára, és a fölöslegesen riasztott rendőrség nem csekély bosszúságára.

És - ugyancsak közbevetőleg - a szürke, sávos öltönyébe visszaheppent Prohor Petrovics kivétel nélkül jóváhagyott minden határozatot, amelyet az öltöny fogalmazott rövid távolléte idején.

...Egy szó, mint száz: ami Prohor Petrovicsot illeti, az égegyvilágon semmit, de semmit sem tudott semmiféle Wolandról.

Mert hát egyelőre képtelen zagyvaságnak mutatkozott az egész: tessék elgondolni, hogy sok ezer néző, a Varietészínház egész személyzete, végül Arkagyij Apollonovics Szemplejarov, ez a nagy műveltségű férfiú - mind látták azt a mágust, valamint gyanús asszisztenseit, ennek ellenére azonban megtalálni őket teljes lehetetlenség. Mi történhetett vele? Fertelmes szeánsza után azon nyomban elnyelte a föld, vagy talán - ahogy némelyek állítják - soha nem is érkezett Moszkvába? Ha mármost feltesszük az első lehetőséget, akkor ezek szerint föld alá nyeletésekor magával vitte a Varietészínház egész igazgatóságát; ha azonban a második lehetőséget tekintjük valószínűbbnek, akkor feltehető, hogy a jobb sorsra érdemes színház vezetősége maga követett el valamiféle gazságot (gondoljunk csak az iroda kitört ablakára, és a Káró Ász furcsa viselkedésére!) - majd nyomtalanul eltűnt Moszkvából.

Igazságot kell szolgáltatnunk annak is, aki a nyomozást vezette: a nyomaveszett Rimszkijt bámulatos gyorsan megtalálták. Csak össze kellett vetni a Káró Ász különös viselkedését, a mozi előtti taxiállomásnál, bizonyos időbeli adatokkal, például azzal, hogy mikor ért véget az előadás, és mikortájt tűnhetett el Rimszkij - és máris ment a távirat Leningrádba. Egy órán belül megjött a válasz (addigra persze péntek este lett), hogy Rimszkijt megtalálták az Astoria Szálló negyedik emeletén, a négyszáztizenkettes szobában, amely szoba közismert gyönyörű szürkéskék huzatú, aranycirádás berendezéséről meg pompás fürdőszobájáról; a mellette lévő szobában egy épp akkor Leningrádban vendégszereplő moszkvai színház műsorigazgatója lakott.

Rimszkijt a fentebb jellemzett négyszáztizenkettes szoba ruhásszekrényében találták meg, és ott helyben, mármint Leningrádban hallgatták ki. Kihallgatása után újabb sürgöny repült Moszkvába, miszerint Rimszkij gazdasági igazgató beszámíthatatlan állapotban leledzik, kérdésekre értelmes választ nem tud vagy nem akar adni, és csak azért könyörög, hogy dugják őt páncélterembe, és állítsanak elébe fegyveres őrséget. Moszkvából távirati utasítás érkezett, hogy Rimszkijt megfelelő őrizettel vigyék vissza a fővárosba, minek következtében Rimszkij őrizetével egyetemben az esti vonattal elhagyta Leningrádot.

Péntek estére Lihogyejevnek is nyomára akadtak. A Szovjetunió valamennyi városában táviratilag tudakozódtak felőle, és Jaltából azt a választ kapták, hogy Lihogyejev ott volt, de repülőgépen visszautazott Moszkvába.

Az egyetlen, akinek nem sikerült nyomára bukkanni - Varenuha volt. A híres színházi adminisztrátor, akit ismert egész Moszkva, úgy eltűnt, mint a vízbe dobott kő.

Ezalatt azonban a nyomozó hatóságoknak nemcsak a Varietészínház ügyével kellett foglalkozniok, hanem a Moszkva más helyein történt furcsa eseményekkel is. Tisztáznia kellett például a Bajkálról kórusban éneklő dolgozók esetét (Sztravinszkij professzornak egyébként két óra leforgása alatt sikerült őket rendbe szednie holmi bőr alá fecskendezett injekciókkal), beszélnie kellett azokkal a személyekkel, akik pénz helyett ördög tudja, mi mindennel akartak fizetni más személyeknek vagy intézményeknek, továbbá mindazokkal, akik ettől kárt szenvedtek.

Valamennyi közül a legkellemetlenebb, legbotrányosabb eset a megboldogult Berlioz fejének elsikkasztása volt; egyenesen a Gribojedov nagytermében felravatalozott koporsóból tüntették el, mégpedig fényes nappal.

A nyomozást tizenkét ember folytatta; egyenként, óvatosan göngyölítették fel az egész Moszkvát behálózó bonyolult ügy minden szálát.

Egyikük elment Sztravinszkij professzor klinikájára, és elsősorban azon személyek lajstromát kérte, akiket az utolsó három nap során szállítottak be a klinikára. Ilyen módon bukkantak rá Nyikanor Ivanovics Boszojra, meg a szerencsétlen konferansziéra, akinek letépték a fejét. Velük egyébként nem sokat törődtek. Mi sem volt könnyebb, mint megállapítani, hogy mindketten a titokzatos mágus vezetése alatt működő banda áldozatai voltak. Ivan Nyikolajevics, a Hontalan, ezzel szemben rendkívüli módon fölkeltette a nyomozó érdeklődését.

Pénteken estefelé kinyílt Ivanuska szobájának, a száztizenhetesnek az ajtaja, és a szobába nyugodt, kellemes modorú, kerek arcú fiatalember lépett be, akiben senki sem gyanította volna a nyomozót, ám ennek ellenére Moszkva egyik legkiválóbb nyomozója volt. Sápadt, beesett arcú ifjút pillantott meg az ágyon, kinek szeméből kiveszett minden érdeklődés a környezete iránt, s tekintete hol a messzeségbe révedt, hol meg önlelkét fürkészte, ám a körülötte lévőkről tudomást sem vett. A nyomozó finoman, udvariasan bemutatkozott, és elmondta, azért jött, hogy Ivan Nyikolajeviccsel elbeszélgessen a tegnapelőtti eseményekről, amelyeknek a Patriarsije Prudin szemtanúja volt.

Milyen boldog lett volna Ivan, ha a nyomozó előbb, mondjuk, csütörtökre virradó éjjel jelenik meg nála, akkor, amikor Ivan még dühöngve, szenvedélyesen követelte, hogy hallgassák meg beszámolóját a Patriarsije Prudin történt eseményekről! Most, íme, teljesül a vágya, hogy segíthet elfogni a konzultánst; nem kell senkihez szaladnia, őhozzá jönnek el, kifejezetten avégett, hogy az ő szájából hallják, mi történt szerda este!

De sajna, Ivanuska erősen megváltozott a Berlioz gyászos vége óta eltelt negyvennyolc óra alatt: készségesen, udvariasan válaszolgatott a nyomozó kérdéseire, de tekintete, hanghordozása, egész modora közönyt árult el. A költőt immár nem érdekelte Berlioz sorsa.

A nyomozó jötte előtt Ivanuska az ágyon heverészett, álmodozott, látomások, képek sora vonult el előtte. Furcsa, bonyolult, nem létező várost látott, márványépületekkel, finom oszlopcsarnokokkal, napfényben szikrázó tetőkkel, a komor, kegyetlen, fekete Antonius-erőddel, s nyugat felől egy dombon, a park tropikus buja lombjába süppedt pompás palotát, a lomb fölé magasló, s a lenyugvó nap fényében égő bronzszobrokkal, látta az Óváros falát kerülgető, ércbe öltözött római legionistákat.

Elgyötört, sárga arcú, borotvált férfi jelent meg előtte félálmában; vörös béléses fehér palástjában mozdulatlanul ült karosszékében, és gyűlölködő pillantással tekintett ki az idegen, buja kertre. Maga előtt látta a sárga, kopár halmot is, rajta a három megüresedett keresztfát.

De hogy mi történt szerdán este a Patriarsije Prudin, az már nem érdekelte Hontalan Ivant, a költőt.

- Mondja, Ivan Nyikolajevics, messze volt a forgókereszttől, amikor Berlioz a villamos alá esett?

Ivan ajka körül alig észrevehető gúnymosoly játszadozott, amikor válaszolt:

- Igen, messze voltam.

- És a pepita a forgókeresztnél állt?

- Nem, egy közeli padon ült.

- Pontosan emlékszik rá, hogy nem lépett oda a forgókereszthez abban a pillanatban, amikor Berlioz elesett?

- Pontosan emlékszem. Nem ment oda. Elterpeszkedve ült a padon.

Ezek voltak a nyomozó utolsó kérdései. Ezek után felállt, kezet fogott Ivanuskával, mielőbbi gyógyulást kívánt, és abbeli reményét fejezte ki, hogy nemsokára új verseit olvashatja a folyóiratokban.

- Nem - válaszolta Ivan halkan. - Nem írok többé verset.

A nyomozó udvariasan elmosolyodott, s olyasmit mondott, hogy a költő most nyilvánvalóan depressziós állapotban van, de ez csakhamar elmúlik.

- Nem - felelte Ivan, s nem a nyomozóra nézett eközben, hanem a messzeségbe, a kihamvadó ég aljára -, ez sohasem múlik el. A versek, amiket eddig írtam, rosszak voltak, ezt most már tudom.

A nyomozó rendkívül fontos értesülések birtokában távozott Ivanuskától. Az eseményeket végüktől kezdve az elejükig felgöngyölítve, végre sikerült eljutni mindezen események forrásáig, ahol minden elkezdődött. Mert a nyomozó nem kételkedett benne, hogy az egész láncolat a Patriarsije Prudi-i gyilkossággal kezdődött. Természetesen sem Ivanuska, sem a pepita nem lökték a villamos alá a TÖMEGÍR szerencsétlen elnökét; fizikailag - hogy úgy mondjuk - senki sem okozta azt, hogy a kerekek alá esett. Arról azonban meg volt győződve a nyomozó, hogy Berlioz hipnotizált állapotban vetette magát (vagy gurult) a villamos elé.

Igen, anyag volt elég, és már azt is tudták, kit kell elfogni, és hol. Csak ott volt a bökkenő, hogy ez egyelőre semmiféle módszerrel nem sikerült. Az átkozott 50-es számú lakásban - ismételjük - minden kétséget kizáróan laktak. Telefonhívásra időnként reagált a lakás, hol recsegő, hol dünnyögő hang szólt bele a kagylóba; néha ablakot nyitottak, sőt olykor gramofonszó is hallatszott onnét. Mégis, valahányszor rajtaütöttek, a lakásban senkit, az égvilágon senkit sem találtak. Pedig sokszor jártak ott, a nap és az éjszaka különböző óráiban. Végigjárták az egész lakást, benéztek minden zugába, kuckójába. Hiszen már régóta gyanúsnak tetszett. Állandó felügyelet alatt tartották nemcsak a főbejáratot, a kapualjat és az udvart, hanem a hátsó lépcsőt is. Mi több, a háztetőre, a kéményekhez is őrséget állítottak. De a lakás borsot tört az orruk alá, és a nyomozó hatóság ez ellen tehetetlen volt.

Így folytak a dolgok a péntekről szombatra virradó éjszakáig, amikor is, pontban éjfélkor, Meigel báró frakkba-klakkba öltözve, peckesen bevonult az 50-es számú lakásba, meghívott vendégként. Pontosan tíz perccel ezután a lakásba - előzetes csengetés nélkül - behatoltak, de nemcsak a háziakat nem találták, hanem ami végképp érthetetlen volt: Meigel bárónak sem lelték semmiféle nyomát.

Egy szó, mint száz, így folytak az események szombaton hajnalig. Ekkor újabb, igen érdekes adatok birtokába jutott a hatóság. A moszkvai repülőtéren leszállt egy hatszemélyes utasszállító gép, mely a Krímből érkezett. A többi utas közt egy rendkívül fura külsejű egyént is hozott. Éktelenül borostás arcú fiatalember volt, legalább három napja nem borotválkozott és nem is mosdott, gyulladt szeme riadtan tekingetett körül, poggyásza nem volt, öltözéke pedig a következőkből állt: kozák kucsma, hálóingre vetett kozák köpeny és vadonatúj sötétkék bőrpapucs, amolyan házipapucs. Mihelyt lelépett a hágcsóról, amelyen az utasokat kibocsátották a repülőgépből, ketten odaléptek hozzá. Ezt az utast tudniillik már várták, és rövid időn belül Sztyepan Lihogyejev, a Varietészínház felejthetetlen igazgatója a nyomozó hatóságok színe előtt állt. Csak úgy ontotta magából az újabb adatokat. Most már világossá vált, hogy Woland artistamezben hatolt be a Varietészínházba, hipnotizálta Sztyopa Lihogyejevet, s azután véghezvitte, hogy eltávolítsa Moszkvából, s ég tudja, hány ezer kilométernyire vesse a fővárostól. A nyomozati anyag ilyesformán megszaporodott, ám az ügy nem lett egyszerűbb, sőt talán még valamivel bonyolultabbá vált, mivel be kellett látni, hogy nem lesz gyerekjáték elcsípni valakit, aki olyan huncutságokra képes, mint amilyennek Sztyepan Bogdanovics is áldozatul esett. Lihogyejevet ezek után saját kérésére őrizetbe vették, és biztonságos helyre zárták, a nyomozó hatóság színe előtt pedig megjelent Varenuha. Akkor fogták el a lakásán, amelyre csaknem negyvennyolc órai távollét után, ismeretlen helyről tért vissza.

Azazellónak tett ígérete ellenére - hogy nem fog többé hazudni - az adminisztrátor ismét hazugsággal kezdte. Ezért nem ítélhetjük el túlságosan szigorúan. Hiszen Azazello csak azt tiltotta meg neki, hogy a telefonba hazudjon és disznólkodjék, a szóban forgó esetben pedig az adminisztrátor nem vette igénybe a modern technika e vívmányát. Riadtan ide-oda ugráló tekintettel azt vallotta, hogy csütörtök délután, színházi irodájában, egyes-egyedül leitta magát a sárga földig, aztán elment valahová, de hogy hová, arra nem emlékszik, valahol kisüstit nyakalt, de hogy hol, arra nem emlékszik, valahol a kerítés tövében fetrengett, de hogy hol, arra megint csak nem emlékszik. Amikor figyelmeztették, hogy oktalan hazudozásával akadályozza a nyomozás munkáját, holott itt főbenjáró ügyről van szó, és ezért természetesen felelősségre fogják vonni, akkor Varenuha megtört, zokogni kezdett, és riadtan körülsandítva, remegő hangon közölte, hogy kizárólag félelemből hazudik, mert fél a Woland-féle banda bosszújától - volt már a kezük között! -, és kéri, könyörögve, térden állva kéri, zárják páncélterembe.

- Nézze meg az ember, hogy ezek mind a fejükbe vették a páncéltermet! - hümmögött az egyik nyomozó.

- Nagyon rájuk ijesztettek azok a gazfickók! - válaszolta az, aki Ivanuskánál járt a klinikán.

Varenuhát tőlük telhetőleg megnyugtatták, megígérték, hogy őrizni fogják, ha nem is zárják be sehová, és akkor aztán az adminisztrátor kirukkolt vele, hogy szó sem volt semmiféle kisüstiről, hanem ketten támadtak rá, egy vörös, agyaras meg egy kövér...

- Olyan kandúrképű, ugye?

- Az, az, igen - suttogta az adminisztrátor rémülettől elhaló hangon, s folyvást izgatottan körültekingetve. Azután további részletekkel hozakodott elő arról, hogy körülbelül két napig élt az 50-es számú lakásban mint vámpír és botcsinálta cinkostárs, és vérszopói minőségben kis híján a halálba vitte Rimszkij gazdasági igazgatót.

Ekkor elővezették Rimszkijt, akit vonaton hoztak le Leningrádból. Ámde ez a feldúlt lelkű, reszketeg, galambősz aggastyán, akiben nehéz volt felismerni a régebbi gazdasági igazgatót, a világért sem volt hajlandó megmondani az igazat, és makacsul kitartott állítása mellett: hogy semmiféle Hellát nem látott éjnek idején az irodája ablakában, Varenuhát sem látta, csak éppen rosszul lett, önkívületében fogta magát és elutazott Leningrádba. Mondanunk sem kell, vallomását ő is azzal a kérelemmel végezte, hogy zárják páncélterembe.

Annuskát éppen akkor fülelték le, amikor az arbati áruház pénztárosnőjének egy tízdolláros bankjegyet próbált a markába csempészni. Igen figyelmesen hallgatták végig elbeszélését a Szadovaja 302/B. számú ház lépcsőházi ablakán kirepülő emberekről meg az aranypatkóról, amelyet Annuska - saját állítása szerint - csakis azért vett fel a földről, hogy beszolgáltassa a rendőrségnek.

- És az a patkó valóban aranyból volt, briliánsokkal kirakva?

- Én ne ismerném a briliánsokat? - felelte Annuska.

- És az a külföldi valóban tízrubeles bankókat adott magának, amint állítja?

- Én ne ismerném a tízrubelest? - felelte Annuska.

- No és mikor változtak át tízdollárosokká?

- Azt sem tudom, mi az a dollár, soha életemben nem láttam dollárt! - bizonygatta Annuska visítozva. - Én nem követtem el semmit! Jutalmat kaptam, a jutalmamért perkált vásároltam... - És aztán mindenféle badarságot hordott össze arról, hogy ő nem felelős a lakóbizottság intézkedéseiért, merthogy bekvártélyozták a negyedik emeletre a Gonoszt, aztán most senkinek nincs élete tőle.

Annyit beszélt, hogy végül is mindenki megelégelte, a nyomozó legyintett tollával, és egy zöld kilépőcédulát állított ki neki, minekutána Annuska közmegelégedésre eltávozott az épületből.

Ezután sorban jelentek meg a beidézett tanúk, köztük Nyikanor Ivanovics, akit kizárólag féltékeny hitvese butasága miatt tartóztattak le: az asszony ugyanis reggel felé bejelentette a rendőrségen, hogy férje nyomtalanul eltűnt. A nyomozó hatóság - addigi tapasztalatai alapján - már nem is lepődött meg túlságosan, amikor Nyikanor Ivanovics letette az asztalra nevetséges igazolását, miszerint az éjszakát a sátán bálján töltötte. Beszámolt arról, hogyan szállította hátán Margarita Nyikolajevna pucér szobalányát valamiféle folyóra fürdeni, azt is megemlítette, hogy ezt megelőzően Margarita Nyikolajevna anyaszült állapotban kiült az ablakába, elbeszélésében azonban itt-ott kissé eltért az igazságtól. Nem látta szükségesnek például, hogy megemlítse, ő maga ment fel Margarita Nyikolajevna hálószobájába, karján a kidobott inggel, és hogy Natasát Vénusznak titulálta. Előadása úgy szólt, hogy Natasa kirepült az ablakon, megnyergelte őt, és magával vonszolta, ki a városból...

- Kénytelen voltam engedni az erőszaknak - magyarázta Nyikanor Ivanovics, és vallomását azzal a kéréssel végezte, hogy mindebből egy árva szót se közöljenek hitvesével, amit a hatóság meg is ígért.

Nyikanor Ivanovics vallomása nyomán megállapíttatott, hogy Margarita Nyikolajevna, valamint Natasa nevű háztartási alkalmazottja nyomtalanul eltűnt. Intézkedéseket foganatosítottak felkutatásukra.

Így, pillanatra sem szünetelő szorgos nyomozás közepette virradt fel a szombati nap. A városban ezalatt a legképtelenebb hírek szállongtak, melyekben a valóság parányi morzsáját dús hazugságsallangok cifrázták. Azt beszélték például, hogy a Varietészínház előadása után kétezer nő anyaszült meztelenül tódult ki az utcára; hogy a Szadovaján ördöngös jellegű hamispénz-nyomdát lepleztek le; hogy egy garázda banda öt nagyfejűt elrabolt a szórakoztatóipar szektorából, de a rendőrség mind az ötöt megtalálta - és még sok minden egyebet, amit még elismételni sem akaródzik.

Közeledett az ebédidő, s ekkor a nyomozás irányító-központjában megszólalt a telefon. A Szadovajáról hírül adták, hogy az elátkozott lakásban ismét az élet jelei mutatkoznak. A közlés szerint belülről kinyitották az ablakot, pianínó, énekszó hallatszik ki onnét, és az ablakpárkányon a napfényben sütkérező fekete kandúrt figyeltek meg.

A rekkenő nyári nap délutánján, négy óra tájban tehát polgári ruhás férfiak nagyszámú csapata szállt ki három gépkocsiból, amely a Szadovaja utca 302/B. számú ház kapujától valamivel távolabb állt meg. Ott a nagy csoport két kisebbre vált szét, az egyik a kapun meg az udvaron át egyenesen a hatos számú lépcsőház felé indult, a másik kinyitott egy többnyire bezárt kis hátsó kaput, amely a hátsó lépcsőhöz vezetett; így mentek felfelé, más-más irányból, az 50-es számú lakás felé.

Korovjov és Azazello ezalatt az ebédlőben ültek, és éppen befejezték villásreggelijüket. Korovjov ezúttal már rendes hétköznapi pepitájába, és nem frakkba öltözve. Woland szokása szerint a hálóban tartózkodott, a kandúrról pedig nem lehetett tudni, hogy hol van. De a konyhából behallatszó edénycsörömpölés arra vallott, hogy a Behemót a konyhában van, és szokása szerint bolondozik.

- Miféle lépések ezek odakinn a lépcsőn? - kérdezte Korovjov, feketekávéját kevergetve.

- Jönnek minket letartóztatni - válaszolta Azazello, és felhajtott egy kupica konyakot.

- Úgy... ejnye-bejnye! - hümmögött Korovjov.

A hatos lépcsőházban felfelé tartó csapat ezenközben már a második emeleti pihenőhöz érkezett. Ott két amolyan vízvezetékszerelő-féle a gőzfűtés fűtőtestével bíbelődött. A felfelé jövők sokatmondó pillantást váltottak a szerelőkkel.

- Mind otthon vannak - súgta az egyik szerelő, kalapácsával ütögetve a csővezetéket.

Akkor az, aki legelöl haladt, fekete Mauser-pisztolyt húzott elő kabátja alól, a második ember pedig tolvajkulcsot. Általában elmondható, hogy az 50-es számú lakás meghódítására indulók annak rendje-módja szerint felszerelkeztek. Kettejük zsebében könnyen nyíló, vékony selyemháló lapult, egy másiknál lasszó volt, az utolsónál pedig gázálarc és kloroformos ampulla.

Az előszobaajtó egy pillanat alatt kinyílt, s az első lépcsőn érkezők már benn is voltak az előszobában; az ugyanakkor csapódó konyhaajtó pedig azt jelezte, hogy a hátsó lépcsőn érkező második csoport is idején behatolt a lakásba.

Fáradozásukat ezúttal valamelyes - ha nem is teljes - siker koronázta. Az emberek nyomban szétszóródtak a szobákban, de sehol senki sem találtak, az ebédlőben ezzel szemben nyilván épp hogy bevégzett villásreggeli nyomaira bukkantak, a szalonban pedig a kandallópárkányon, egy csiszolt kristályváza szomszédságában, hatalmas fekete kandúr üldögélt, mellső mancsai közt gyorsforralót fogva.

A szalonba némán behatoló férfiak megálltak, és jó hosszú ideig behatóan szemlélték a kandúrt.

- Ejha... ez aztán a jól megtermett állat! - jegyezte meg az egyik súgva.

- Nem rosszalkodom, nem bántok senkit, a benzinfőzőt javítom - közölte a kandúr, barátságtalanul meresztve szemét a betolakodókra. - Kötelességemnek tartom továbbá, hogy figyelmeztessem önöket: a macska ősidőktől fogva szent és sérthetetlen állat.

- Ügyes trükk! - súgta az egyik férfi, a másik pedig hangosan, erélyesen megszólalt:

- Ide hozzám, szent és sérthetetlen hasbeszélő!

Repült a selyemháló, a levegőben kibomolva, de aki dobta, a többiek óriási megdöbbenésére, elhibázta célját, csak a kristályvázát kapta el, amely csengve-bongva darabokra törött.

- Egy null! - kiáltotta a kandúr. - Hurrá! - Azzal letette a forralót, és revolvert kapott elő a háta mögül. Rászegezte a hozzá legközelebb állóra, de még mielőtt ráért volna elsütni, a férfi kezében valami villant, és a kandúr - szinte a dörrenéssel egy időben - fejest lezuhant a kandalló párkányáról a padlóra, kiejtve mancsából a revolvert, és magával sodorva a gyorsforralót.

- Végem van - nyöszörgött a kandúr, és elnyúlt az egyre terjedő vértócsában. - Álljatok félre, hadd búcsúzzam el a földtől. Ó, hol vagy, Azazello barátom? - nyögte elvérezve, s kihunyó szemét az ebédlőajtóra vetette. - Nem jöttél segítségemre az egyenlőtlen küzdelemben, elhagytad a szegény Behemótot, elárultad egy pohár, igaz, elsőrangú, konyakért! Nem bánom, halálom ám terhelje lelkiismeretedet, rád hagyom a revolveremet...

- A hálót, a hálót! - suttogták izgatottan a kandúr körül. De a háló, hogy, hogy nem, belebonyolódott valakinek a zsebébe, sehogy sem akart onnét kibújni.

- Az egyetlen, ami megmenthet egy halálra sebzett macskát - folytatta a kandúr -, az egy korty benzin! - És az általános fejvesztettséget kihasználva, odahajolt a forraló kerek nyílásához, és teleszívta magát benzinnel. Vérzése nyomban elállt, a seb a bal mellső mancsa alatt beforrt, a kandúr fürgén, életerősen felpattant, hóna alá kapta a főzőt, visszaugrott a kandallópárkányra, onnét egykettőre felmászott a falon, leszaggatva a tapétát, és fenn termett a réz függönyrúdon, magasan üldözői feje fölött.

Abban a minutában kezek nyúltak a függöny után, lerántották a karnissal együtt, aminek megvolt az az előnye, hogy napfény áradt be az elsötétített szobába. De nem esett le sem a szélhámos módon fölépült kandúr, sem a gyorsforraló: az előbbi, hóna alatt fogva az utóbbit, az utolsó pillanatban átlendült a szoba közepén függő csillárra.

- Létrát! Létrát! - kiáltoztak a lent állók.

- Párbajra hívok minden jelentkezőt! - rikkantotta a kandúr, ide-oda hintázott a fejük fölött a csilláron, és mancsában ismét ott volt a revolver; a forralót elhelyezte a csillár ágai közt. Célzott, és ide-oda ingázva a nyomozók feje fölött, sortüzet nyitott. Lövöldözés robaja verte fel a lakást. A csillár üvegfityegői darabokra törve estek a padlóra, a kandallótükör csillagosan megrepedezett, hullott a porzó vakolat, üres töltényhüvelyek ugrándoztak a padlón, az ablaküvegek megrepedeztek, az átlőtt forralóból szivárgott a benzin. Arra most már gondolni sem lehetett, hogy élve fogják el a kandúrt; a lakásba behatolók pontosan és gyorsan célozva lőtték fejét, hasát, mellét, hátát, ahol csak érték, s a lövöldözés hallatára pánik támadt kinn az aszfaltos udvaron.

A lövöldözés azonban nem tartott sokáig, és szinte magamagától abbamaradt. Csakhamar kiderült ugyanis, hogy sem a kandúrnak, sem az embereknek nem esett baja. Senki nem halt meg, de még csak meg sem sebesült. A hajuk szála sem görbült meg - a kandúrnak sem. Az egyik nyomozó, hogy ennek végére járjon, öt-hat golyót egymás után az ördöngös állat fejébe eresztett, s a kandúr erre valóságos sortűzzel válaszolt - és most sem történt semmi. A kandúr a csilláron ringatózott, melynek ingamozgása nem csökkent, belefújt revolvere csövébe, és a mancsára köpött.

Az emberek némán, szótlanul álltak odalenn, s arcukon értetlen hüledezés kifejezése jelent meg. Ez volt az egyetlen - vagy majdnem egyetlen - eset gyakorlatukban, amikor a lövöldözés hatástalannak bizonyult. Elképzelhető volt persze, hogy a kandúr browningja játékszer; no de a saját Mauser-pisztolyaikról ezt már semmiképp sem lehetett elmondani. A kandúr első megsebesülése - efelől most már nem maradt semmi kétség - csupán trükk volt, gyalázatos színlelés, valamint a benzinvedelés is.

Még egy kísérletet tettek, hogy elfogják. Kivetették a pányvát, a kötél rácsavarodott a csillár egyik gyertyájára, és a csillár leszakadt. Zuhanása megrázta az egész házat, de eredménye ennek sem volt. A jelenlévőkre üvegcserepek záporoztak, a kandúr átrepült a levegőn, és felült a kandallótükör aranyozott keretének felső párkányára. Esze ágában sem volt megszökni, sőt viszonylagos biztonságban csücsülve odafenn, még beszédet is tartott:

- Igazán nem értem, miért bánnak velem ilyen kegyetlenül.

Ám beszédét már a legelején félbeszakította egy bentről kiszóló dörgedelmes, mély férfihang:

- Mi történik itt a lakásomban? Zavarnak a munkámban...

Másik, kellemetlen, dünnyögő orrhang válaszolt reá:

- No persze, megint a Behemót, hogy az ördög vinné el!

És egy harmadik, recsegő hang:

- Messire! Szombat van! A nap leáldozóban. Ideje indulnunk!

- Bocsánat, nem érek rá tovább beszélgetni - szólt le a kandúr a tükör tetejéről. - Indulunk. - Revolverét elhajította, s kitörte vele a kettős ablakot. Aztán benzint loccsantott szét a szobában, és ez a benzin magától meggyulladt, mennyezetig érő lángot vetve.

A tűz rendkívüli gyorsasággal és erővel terjedt, még a benzin sem szokott így égni rendes körülmények között. A tapéta füstölgött, a földön fekvő, leszakadt függöny is lángra lobbant, az ablakkeretek parázslottak. A kandúr nagyot miákolt, izmai megfeszültek, egyetlen ugrással a tükörről az ablakpárkányon termett, és kiugrott rajta a gyorsforralójával együtt. Odakinn lövések dörrentek. A vészkijárati vaslépcsőn, az ékszerészné lakásával egy szinten is ült egy nyomozó, ő lövöldözött a macskára, amikor az ablakpárkányról ablakpárkányra ugorva, a négyszögletes udvart bezáró ház sarkába, az esőcsatornához igyekezett. Az esőcsatornán felszaladt a tetőre. Ott a kéményeket figyelő őrség is rálőtt - sajnos, éppoly eredménytelenül -, a kandúr eltűnt a várost rőt fénnyel elárasztó lenyugvó napban.

A lakásban ezalatt már a parketta is égett a benne lévők lába alatt, és ott, ahol néhány perccel azelőtt a kandúr hevert színlelt sebesülésével a trükk-vértócsában, most Meigel báró holtteste tűnt elő; egyre világosabban látszott, felfelé meredő állával, megüvegesedett szemével. Már nem volt rá lehetőség, hogy kivonszolják onnét.

A nappaliban tartózkodók, az égő parkettkockákon átugrálva, tenyerükkel csapkodva füstölgő vállukat, mellüket, visszavonultak előbb a dolgozószobába, onnét pedig az előszobába. A hálóból és az ebédlőből a folyosón át szaladtak ki az emberek, s a konyhában tartózkodók is kirohantak. A szalon már telis-tele volt lánggal, füsttel. Valakinek még futtában sikerült feltárcsáznia a tűzoltóság telefonszámát, s beleordítani a kagylóba:

- Szadovaja háromszázkettő-bé!

Semmi értelme sem lett volna, hogy tovább ott időzzenek. A láng már az előszobába is kicsapott. Fojtogatott a füst.

Mihelyt az elátkozott lakás törött ablakain át az első füstcsóvák szálltak kifelé, az udvarban kétségbeesett kiáltások hangzottak fel:

- Tűz van! Tűz! Ég a ház!

És számos lakásból egyszerre ordították bele a telefonba:

- Szadovaja! Szadovaja háromszázkettő-bé!

Mire a Szadovaját fölverte a város minden részéből arrafelé száguldó hosszú, piros autók vérfagyasztó harangszava, az udvarra kicsődülő lakók láthatták, amint a negyedik emelet egyik ablakából, hatalmas füstcsóvában, három sötét sziluett - alighanem férfi - repül ki egy meztelen női árnnyal együtt.

 

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Korovjov és a Behemót utolsó kalandjai

Valóban kirepült-e ez a négy alak, vagy csak a halálra rémült lakók szeme káprázott a balsors üldözte szadovajai ház udvarán - azt ma már persze senki sem tudhatja. Ha csakugyan kirepültek, akkor azt sem tudja senki, hogy közvetlenül hová, merre igyekeztek. Hol váltak el egymástól, azt sem tudjuk megállapítani, annyit azonban tudunk, hogy alig negyedórával a szadovajai tűzeset után a Szmolenszkaja téri diplomatabolt üvegajtós bejáratában pepita öltönyös, nyurga egyén jelent meg, hatalmas fekete kandúr kíséretében.

A pepita öltönyös, ügyesen átfurakodva a járókelők tömegén, kinyitotta a bolt külső ajtaját. Itt azonban útját állta a csontos, kis termetű portás, kinek arcáról csak úgy áradt a rosszindulat, és mérgesen ráripakodott:

- Macskával tilos a bemenet!

- Bocsánat - recsegte a nyurga pepita egyén, és bütykös kezét füléhez illesztette, mint aki nagyothall -, azt tetszik mondani, macskával? De hát hol van itt macska?

A portás szeme kiguvadt, s volt is mitől: a pepita lábánál immár semmiféle macska nem mutatkozott, ehelyett rongyos sapkás, kövér fickó ágaskodott mögötte türelmetlenül, akinek az arca valóban hasonlított valamelyest egy kandúr pofájához. Kezében benzinfőzőt hozott.

Az embergyűlölő portásnak sehogy sem tetszett ez a párocska.

- Nálunk csak valutáért lehet vásárolni - ripakodott rájuk másodízben, s gyanakodva méregette őket molyette, bozontos kese szemöldöke alól.

- És honnét tudja, hogy nincs valutánk, drágám? - recsegte a pepita, törött csíptetője alól rávillantva szemét a portásra. - Talán a ruházatunkból ítél? Óvakodjék ettől, drágalátos strázsa uram, mert tévedhet, súlyosan tévedhet. Nem ártana, ha felfrissítené emlékezetében a híres Harun Al-Rasid[78] kalifa históriáját. Az adott esetben azonban, pillanatnyilag figyelmen kívül hagyva a kalifa történetét, csak annyit mondok, hogy panaszt teszek ön ellen az igazgatónál, és olyan dolgokat fogok neki önről tudomására hozni, hogy hamarosan el kell hagynia kívánatos állását a fényes üvegajtók között.

- Honnét tudja, hogy a gyorsforralóm nincs-e tele valutával? - szólt közbe türelmetlenül, ingerülten a kandúrképű, aki szemlátomást alig várta, hogy bemehessen a boltba.

A vitatkozók mögött már megtorlódott és háborgott a tömeg. A portás kétkedő, gyűlölködő pillantással súrolva a furcsa párt, félreállt az útból, és ismerőseink, Korovjov és Behemót beléptek az üzletbe. Alaposan körülnéztek, azután Korovjov megszólalt, de olyan hangosan, hogy a bolt utolsó zugába is elhallatszott:

- Gyönyörű ez az üzlet! Igazán remek, nagyszerű egy üzlet!

A pultnál álló vásárlók megfordultak, és meglepetten bámészkodtak a boltot dicsérő új jövevényre, holott a hely igazán megérdemelte az elismerést.

A polcokon száz meg száz vég mindenféle színű karton meg pamutvászon tarkállott. Majd sorban perkál, sifon, frakkszövet végek következtek. Távolabb cipődobozok látszottak halomba, oszlopokba rakva, meg néhány nőnemű vásárló, jobb lábán ócska, viselt cipője, bal lábán pedig tündöklő új körömcipellő, amellyel gondterhelten tapicskált a szőnyegen. Valahol távolabb láthatatlan gramofonok szolgáltatták a muzsikát.

Korovjov meg a Behemót azonban mindeme kincsekre ügyet sem vetve, megindult a cukrászati és élelmiszerosztály felé. Ott tágasabb volt a hely, a pultnál nem tolongtak a svájcisapkás, fejkendős nők, mint a cipők körül meg a szövetosztályon.

Egyetlen vásárló állt csak a pultnál, alacsony, tagbaszakadt, kékre borotvált arcú férfi, orrán csontkeretes pápaszem, fején újdonatúj, gyűretlen kalap, melynek szalagja sem volt elzsírosodva, kezén rozsdavörös szarvasbőr kesztyű. Orgonaszínű felöltő födte termetét. Parancsolóan morgott valamit a fehér köpenyes, kék sapkás eladónak, aki kiszolgálta. Az eladó most éles késsel (feltűnően hasonlított ahhoz a késhez, amelyet Lévi Máté lopott a péktől) leválasztotta egy zsírtól csöpögő, rózsaszínű lazacról kígyóbőrhöz hasonlatos, ezüstös bőrét.

- Ez az osztály is kifogástalan! - jelentette ki Korovjov ünnepélyesen. - És ez az idegen is roppantul megnyerő - tette hozzá, ujjával az orgonaszínű hát felé bökve.

- Nem, Fagót, ebben tévedsz, barátocskám - válaszolta a Behemót elgondolkozva. - Az orgonaszínű úrnak az arcából valami hiányzik, legalábbis szerintem.

Az orgonaszínű hát összerezzent, de valószínűleg csak véletlenül, hiszen külföldi lévén, nem érthette, hogy mit beszélnek oroszul a háta mögött.

- Jó lenni lazác? - kérdezte szigorúan a külföldi.

- Párja nincs! - válaszolta büszkén az eladó, és kecsesen kapirgálta a kés élével a lazac bőrét.

- Jót szeretek, rosszat ne! - folytatta éppoly szigorúan a külföldi vásárló.

- Hogyne, mi sem természetesebb! - helyeselt az eladó lelkesen.

Ismerőseink ekkor otthagyták a lazacvásárló külföldi urat, és elsétáltak a cukrászati pult sarkáig.

- Fülledt nap van ma - fordult Korovjov a fiatal, pirospozsgás eladónőhöz, de választ nem kapott. - Hogy a mandarin? - tudakolta ezek után.

- Harminc kopejka kilója - válaszolta az eladónő.

- Borsos ár, mi tagadás... hm, hm... - hümmögött, sóhajtozott Korovjov; egy pillanatig gondolkozott, majd társához fordult: - Egyél, Behemót.

A kandúrképű a hóna alá fogta a benzinfőzőjét, levette a piramisról a legfelső mandarint, héjastul befalta, és nyomban hozzálátott a másodikhoz.

Az elárusítónőt halálos rémület fogta el. Arcából elszállt a pír.

- Megőrültek? - sápítozott, és kiejtette kezéből a süteményfogó csipeszt. - A csekket! Adják ide a csekket!

- De, lelkecském, aranyom, szépségem! - hízelgett Korovjov a pultra dőlve, és az eladónőre kacsingatva. - A jelen pillanatban elfogyott a valutánk, ejnye, no, mit csináljunk! De esküszöm, hogy legközelebb, de legeslegkésőbb hétfőn, mindent megfizetünk teljes értékben! Itt lakunk nem messze a Szadovaján, ott, ahol a tűz ütött ki...

A Behemót eközben felfalta a harmadik mandarint, aztán bedugta mancsát egy csokoládétáblákból feltornyozott ravasz építménybe, kihúzta az egyik legalsó táblát, amitől persze az egész összedőlt, és bekapta a csokoládét, sztaniolburkolatával együtt.

Az eladók a halaspultnál sóbálvánnyá meredtek, késsel a kezükben, az orgonaszínű külföldi a betolakodók felé fordult, és abban a minutában kiderült, hogy a Behemótnak nincs igaza: az orgonaszínűnek semmi sem hiányzott az arcából, ellenkezőleg, még sok is volt belőle - két orcája hájasan, petyhüdten csüngött le. Tekintete riadtan ugrált jobbra-balra.

Az elárusítónő arca elsárgult ijedtében, torkaszakadtából felvisított:

- Pal-oszics! Pal-oszics!

A kiáltásra a szövetosztályról is odacsődültek a vásárlók, a Behemót pedig otthagyván a cukrászat csábító remekeit, mancsát a "Minőségi kercsi hering" feliratú hordóba mélyesztette, kiemelt két heringet, és elnyelte, csak a farkát köpte ki.

- Paloszi-i-cs! - hangzott fel ismét a kétségbeesett segélykiáltás a cukrászpult mögül, a halaspulti eladó pedig felhördült:

- Mit művelsz, te disznó?!

Pavel Ioszifovics máris a helyszínen termett. Tiszta, hófehér köpenyben feszített, akár egy sebész; zsebéből ceruza kandikált elő. Láthatóan tapasztalt férfiú volt, mert amint meglátta a Behemót szájában a harmadik hering farkát, egyetlen szempillantás alatt fölmérte a helyzetet, s erélyes kézmozdulattal kiadta a vezényszót:

- Fütyülj!

És a portás a kettős üvegajtó közéből kipenderült az utcasarokra, és máris felsüvített a baljós fütty. A vásárlóközönség ezalatt körülvette a két mihasznát, és Korovjov akcióba lépett.

- Polgártársak! - kiáltott fel vibráló, vékony hangon. - Micsoda dolog ez? Ki hallott ilyet? Ez a szegény ember - Korovjov itt még érzelmesebben rezegtette a hangját, és a Behemótra mutatott, aki haladéktalanul sírós ábrázatot vágott -, ez a szegény ember naphosszat gyorsforralókat javít. Megéhezett... és honnét vegyen valutát?

A máskor higgadt Pavel Ioszifovics elveszítette önuralmát, szigorúan rárivallt Korovjovra:

- Fogd be a szád! - És újra, még türelmetlenebbül intett, mire odakinn még vidámabban süvítettek a füttyjelek.

Korovjovot azonban nem hozta ki a sodrából Pavel Ioszifovics közbelépése. Rendületlenül folytatta:

- Igenis, fölvetem a kérdést: honnét? Éhség, szomjúság gyötri a szerencsétlent, melege van, hát megkóstolt egy mandarint a szegény éhenkórász! Az ára három kopejka. És tessék, máris fütyörésznek, mint a csalogány tavasszal az erdőn, felabajgatják a rendőrséget, elvonják fontosabb dolgaitól. És neki mért szabad? - Azzal Korovjov az orgonaszínű, tagbaszakadt alakra mutatott, amitől annak arca eltorzult rémületében. - Mi fán terem? Honnét jött ide? És miért? Talán unatkoztunk itt nélküle? Mi hívtuk meg? No persze - és a volt karvezető gúnyosan húzta el a száját -, amint látják, elegáns orgonaszínbe van öltözve, meghízott a sok lazachúson, dagad a valutától, és nekünk, minekünk mi marad?! Ez nekem fáj, fáj, fáj! - üvöltött, jajveszékelt Korovjov, mint régi esküvőn a vőfély.

Pavel Ioszifovics haragosan megrázkódott e tapintatlan, ostoba és alighanem politikailag kártékony beszédek hallatára, de - akármilyen furcsa - az összesereglett közönség szeméből kitetszett, hogy sokan egyetértenek vele. S mikor a Behemót rongyos, koszos kabátja ujját szeméhez illesztve, tragikusan felzokogott:

- Köszönöm, hű barátom, hogy szót emeltél értem! - akkor csoda történt. Egy szegényesen, de tisztán öltözött békés, csendes öregecske, aki három darab mandulás kiflit vásárolt a cukrászosztályon, hirtelen átváltozott. Szeme harcias villámokat lövellt, arca elvörösödött, földhöz vágta a süteményes zacskót, és vékony gyerekhangon elordította magát:

- Igaza van! - Aztán felkapta a keze ügyébe eső tálcát, lesöpörte róla a Behemót által lerombolt csokoládé Eiffel-torony maradványait, baljával lekapta az orgonaszínű külföldi fejéről a kalapot, jobbjával pedig lendületesen fejbe vágta a tálcával. Akkorát szólt, mint mikor teherautóról bádoglemezeket dobálnak le a földre. Az imigyen fejbe kólintott kopasz külföldi úr elsápadt, megtántorodott, és estében beleült a heringeshordóba, sós levet fröcskölve maga körül szökőkút alakjában. És ekkor történt a második csoda. A kádba pottyant külföldi tiszta orosz nyelven, a legcsekélyebb idegen akcentus nélkül ordítani kezdett:

- Segítség! Megölnek! Gyilkosok! Banditák! - Nyilván a sokk hatására hibátlanul beszélte az addig ismeretlen orosz nyelvet.

A portás ekkor abbahagyta a füttyögést, a vásárlók izgatott tömegében két rendőrsisak tűnt fel, s közeledett a csoporthoz. De az álnok Behemót - ahogy öntözőkannával locsolják a virágágyat - forralójából fürgén végiglocsolta benzinnel a cukrászpultot, és a benzin magától kigyulladt. A láng magasra felcsapva végigszaladt a pulton, felfalva a gyümölcskosarakat díszítő színes papírszalagokat. Az eladónők visongva ugráltak ki a pult mögül, és alighogy sikerült kimenekülniök, lángra gyúltak a vászonfüggönyök az ablakon, és az égő benzin egyre tovább terjedt a padlón.

A sokaság rémülten kiabálva hátrált ki a cukrászati osztályról, magával sodorva az immár fölöslegessé vált Pavel Ioszifovicsot; a halaspult mögül pedig élesre fent késükkel libasorban ügettek a vészkijárat felé az eladók.

Az orgonaszínű úriember nagy nehezen kikecmergett a heringeshordóból, sós létől csöpögve átvetette magát a pulton meg a rajta fekvő lazacon, és sietett követni őket. A bejárati üvegajtó hangos csörömpöléssel betört, benyomta a riadtan menekülő vásárlók hada - Korovjov meg a falánk Behemót pedig eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A diplomataboltbeli tűzvész szemtanúi utóbb azt állították, hogy a két bajkeverő fölrepült a levegőbe, és a mennyezet alatt szétpukkadtak, mint a gyerekek léggömbjei. Erősen kétséges persze, hogy a dolog csakugyan így történt-e, de hiába próbálnók találgatni, erről nem tudunk többet.

Annyit azonban bizonyosan tudunk, hogy egy perccel a diplomataboltbeli események után Korovjov meg a Behemót a bulvár járdáján álltak, mégpedig pontosan Gribojedov nénikéjének háza előtt. Korovjov megállt a rácsos kerítésnél, és megszólalt:

- Nini, hiszen ez az írók háza! Tudod, Behemót, nagyon sok szépet, jót hallottam erről a házról. Nézd meg jól, drága barátom! Jóleső gondolat, hogy e födél alatt garmadával tenyészik a tehetség.

- Mint az ananász a melegházban! - jegyezte meg Behemót, és hogy jobban elgyönyörködhessem az oszlopos, krémszínű palotában, felmászott a kovácsoltvas kerítés betonalapzatára.

Korovjov rábólintott elválaszthatatlan útitársa e megjegyzésére:

- Szóról szóra úgy! Édes borzongás fogja el lelkem, ha arra gondolok, hogy ebben a házban most talán éppen egy eljövendő Don Quijote,[79] Faust[80] vagy, az ördög akárhová tegye, éppen Holt lelkek[81] szerzője érlelődik. Mit szólsz hozzá?

- Még rágondolni is szörnyű! - bólintott a Behemót.

- Bizony - elmélkedett tovább Korovjov -, csodálatos dolgok várhatók ezekből a melegágyakból. Hiszen e szent födél alatt néhány száz remete lakik, akik eltökélték, hogy életüket Melpomené,[82] Polühümnia,[83] Thalia[84] szolgálatának áldozzák. Képzeld csak el, mekkora port ver majd fel, ha közülük valaki A revizor-t[85] viszi az olvasóközönség elé, vagy legrosszabb esetben Jevgenyij Anyegin-t![86]

- Nagyon is elképzelhető - bólintott ismét a Behemót.

- Hát igen - folytatta Korovjov, miközben gondterhelten felemelte az ujját -, azonban... Nem győzöm ezt hangsúlyozni... csak abban az esetben képzelhető ez el, ha ezeket az érzékeny melegházi növényeket nem támadja meg valamiféle mikroorganizmus, mert az a gyökeréig elrohaszthatja. Az ananásznál ez bizony könnyen előfordul.

- De még mennyire!

A Behemót bedugta kerek fejét a rácson, és megtudakolta:

- Mit csinálnak azok ott a verandán?

- Ebédelnek - felelte Korovjov. - És ehhez hozzátehetem, édes barátom, hogy ez igen jó, és nem is drága étterem. Jómagam pedig, mint minden turista, a továbbutazás előtt szívesen harapnék valamit, s meginnék hozzá egy korsó jégbe hűtött sört.

- Én is - bólintott rá a Behemót, és a két mákvirág az aszfaltozott hársfasoron megindult befelé a mit sem sejtő Gribojedov étterem kerthelyisége felé.

A terasz bejáratánál, a sarokban, ott, ahol nyílást hagytak a rácsra felfuttatott zöld sövényben, fehér zoknis, fehér fityulás, sápadt és unatkozó ábrázatú nőszemély üldögélt közönséges hajlított széken; előtte egyszerű konyhaasztalon vastag üzleti könyv feküdt, amelybe a nő - miért, miért sem - beírt mindenkit, aki az étterembe jött. Korovjovot és a Behemótot is megállította.

- Kérem az igazolványokat! - szólt rájuk, és megdöbbenten meredt Korovjov cvikkerére, a Behemót benzinfőzőjére és rongyos könyökére.

- Ezer bocsánat, kisasszonykám, miféle igazolványt? - álmélkodott Korovjov.

- Maguk írók? - kérdezte a nő.

- Föltétlenül - válaszolta Korovjov önérzetesen.

- És hol az igazolványuk? - makacskodott a nő.

- Elragadóan bájos hölgyem... - kezdte Korovjov behízelgően.

- Nem vagyok elragadóan bájos - vágott szavába a nő.

- Ó, de kár! - mondta Korovjov csalódottan, és így folytatta: - Nos, ha nem óhajt elragadóan bájos lenni, akkor ne legyen az, ámbátor igazán nagyon kellemes volna. Tehát, ha meg akarunk győződni arról, hogy Dosztojevszkij író, vajon az igazolványát kell-e kérnünk? Nem, vegyük elő bármelyik regényének bármelyik lapját, és igazolvány nélkül is azonnal meglátjuk, hogy íróval van dolgunk. Egyébként, azt hiszem, nem is volt semmiféle igazolványa... mit gondolsz? - fordult a Behemóthoz.

- Akármibe fogadok, hogy nem volt - erősítette meg a kandúr; benzinfőzőjét az asztalra állította a főkönyv mellé, és mancsával törölgette a verítéket kormos homlokáról.

- De ön nem Dosztojevszkij - mondta a nő, aki valósággal elszédült Korovjov szóáradatától.

- Ki tudja, ki tudja! - válaszolt Korovjov.

- Dosztojevszkij meghalt - mondta rá a nő, de eléggé bizonytalanul.

- Tiltakozom! - kiáltott fel szenvedélyesen a Behemót. - Dosztojevszkij halhatatlan!

- Az igazolványokat kérem, polgártársak! - szajkózta a nő.

Korovjov azonban nem adta meg magát.

- Már engedje meg, de ez igazán nevetséges! - méltatlankodott. - Elvégre nem az igazolvány teszi az írót, hanem az, amit ír. Honnét tudhatja kegyed, milyen gondolatok rajzanak az én fejemben? Vagy ebben a kobakban itt, ni! - És a Behemót fejére mutatott, s a kandúr abban a minutában lekapta sapkáját, talán azért, hogy a nő jobban szemügyre vehesse a szóban forgó kobakot.

- Engedjék át a vendégeket, polgártársak! - szólt rájuk a nő most már idegesen.

Korovjov és a Behemót félreálltak, és beengedtek egy írót; fehér nyári ingének kihajtott gallérja szélesen feküdt rá szürke zakója nyakára, hóna alatt újság fehérlett. Barátságosan odabiccentett az ellenőrző polgártársnőnek, futtában valami kriksz-krakszot firkantott az elébe tartott főkönyvbe, aztán bement a teraszra.

- Hajjaj! - sóhajtott fel Korovjov. - Nem nekünk, hanem ennek a szerencsés flótásnak jut az a korsó jégbe hűtött sör, amelyről mi, szegény vándorok, ábrándoztunk. Helyzetünk siralmas, szinte reménytelen, nem is tudom, mihez fogjunk.

A Behemót tanácstalanul széttárta mancsát, és sapkáját föltette gömbölyű koponyájára. Fejét sűrű sörte nőtte be, amely feltűnően hasonlított a macska szőrzetéhez.

És ebben a pillanatban halk, de erélyes parancsoló hang szólalt meg a nő feje fölött:

- Eressze be a polgártársakat, Szofja Pavlovna.

Az élő sövény zöldjében megjelent a volt kalózkapitány hófehér ingmelle, kecskeszakálla. A könyvet vezető polgártársnő legnagyobb ámulatára barátságosan mosolygott a két toprongyos, gyanús jövevényre, mi több, szívélyes mozdulattal invitálta őket befelé. Arcsibald Arcsibaldovics megfellebbezhetetlen tekintélyként uralkodott az étteremben, Szofja Pavlovna tehát alázatosan kérdezte Korovjovtól:

- Szabad a nevét, polgártárs?

- Panajev - válaszolta Korovjov udvariasan. Szofja Pavlovna bejegyezte a nagy könyvbe, majd a Behemótra emelte kérdő pillantását.

- Szkabicsevszkij - nyekegte emez, ki tudja, miért, benzinfőzőjére mutatva. Szofja Pavlovna ezt a nevet is beírta, aztán odatolta a könyvet a látogatók elé, hogy írják alá. Korovjov a "Panajev" név mellé odaírta, hogy "Szkabicsevszkij", a Behemót pedig a "Szkabicsevszkij" mellé odabiggyesztette a "Panajev" nevet.

Arcsibald Arcsibaldovics - Szofja Pavlovnát egyik ámulatból a másikba ejtve -, elbűvölően mosolyogva, vendégeit a legjobb asztalhoz tessékelte, a terasz túlsó végén, ahol a legsűrűbb volt az árnyék, de az élő sövény hasadékán át derűsen kukucskált be a napsugár. Szofja Pavlovna pedig, hüledezve, pislogva, sokáig tanulmányozta a váratlan látogatók fura ákombákomjait a vendégkönyvben.

A pincéreket éppúgy megdöbbentette Arcsibald Arcsibaldovics viselkedése, mint Szofja Pavlovnát. Személyesen húzta el a széket az asztalkától, hellyel kínálva Korovjovot, aztán szemével intett az egyik pincérnek, valamit súgott a másodiknak, és máris mind a kettő ott sürgött-forgott az új vendégek körül, akik közül az egyik letette a benzinfőzőt a földre, vörösre fakult cipője mellé.

A régi, sárga foltos abrosz egy szempillantás alatt eltűnt az asztalról, ropogósra keményített, beduinburnusznál is fehérebb abrosz lebbent a levegőben, Arcsibald Arcsibaldovics pedig Korovjov füléhez hajolt, és halkan, de szuggesztíven súgta:

- Mivel szolgálhatok? Különlegesen finom halfilém van... az építészkongresszusról szereztem...

- Öö... adjon talán valami harapnivalót, és... öö... - recsegte Korovjov kedélyesen, hátradőlve székén.

- Értem már! - szólt Arcsibald Arcsibaldovics, és sokatmondóan behunyta szemét.

Mikor a pincérek látták, hogyan viselkedik főnökük a gyanús külsejű vendégekkel, már nem gondolkoztak tovább, hanem istenigazából munkához láttak. Egyikük gyufát gyújtott a Behemótnak, aki csikket vett elő zsebéből, és a szájába dugta, a másiknak szinte szárnya nőtt, úgy sietett ide-oda a zöldes üvegekkel, mindenféle formájú kisebb-nagyobb pohárkákkal, karcsú, vékony kelyhekkel, melyekből olyan jólesik az ásványvíz a ponyvatetős... nem; szaladjunk előre, és mondjuk így: olyan jólesett az ásványvíz a Gribojedov ponyvatetős, felejthetetlen teraszán.

- Sült császármadárral is szolgálhatok! - dorombolta Arcsibald Arcsibaldovics behízelgően. A törött cvikkeres vendég jóváhagyta a kalózbrigád kapitányának javaslatát, és elismerően nézett rá hasznavehetetlen okuláréján át.

A szomszédos asztalkánál Petrakov-Szuhovej, a regényíró ebédelt hitvesével. Sertésborda falatozás közben az írókra jellemző éleslátással nem kerülte el figyelmét Arcsibald Arcsibaldovics buzgólkodása, és módfelett elcsodálkozott. Tiszteletre méltó hitvese pedig valósággal féltékeny lett Korovjovra, amiért elhódítja tőlük a kalózkapitányt, még meg is kocogtatta poharát: mi lesz már? Miért nem hozzák a fagylaltot?

Arcsibald Arcsibaldovics azonban csupán egy bájmosolyt lövellt Petrakova asszony felé, és az egyik pincért küldte oda hozzá, ő maga azonban nem tágított drága vendégei mellől. Mert hát okos fickó volt ez az Arcsibald Arcsibaldovics, éleslátása, megfigyelőkészsége pedig nem maradt el az íróké mögött. És ő is hallott a Varietészínház-beli szeánszról, meg az utóbbi napok egynéhány más eseményéről; hallott róluk, és - másokkal ellentétben - nem engedte el a füle mellett sem a "pepita" szót, sem a "kandúr"-t. Azonnal kitalálta, hogy kik az új vendégek! És mivel kitalálta, természetesen nem akart velük ujjat húzni. Az a Szofja Petrovna is mit ki nem talál! Nem akarja őket fölengedni a teraszra! Különben - mit várjunk tőle!...

Petrakova dölyfösen turkált kanalával az olvadozó tejszínfagylaltban, és elégedetlenül figyelte, hogy a két madárijesztő előtt az asztal afféle mesebeli terülj-asztalkám módjára kínálgatja a jónál jobb ínyencségeket. Üvegedényben friss kaviár, fényesre pucovált salátaleveleken... még egy pillanat, és külön odatolt asztalkán harmatos ezüst hűtővödör csillog...

Arcsibald Arcsibaldovics csak akkor merészelte otthagyni két titokzatos vendégét, amikor már személyesen meggyőződött róla, hogy minden kifogástalan rendben folyik, s látta, hogy a pincér kezében lefödött serpenyő közeledik, amelyben valami serceg... akkor is csak úgy, hogy bocsánatkérően odasúgta nekik:

- Elnézést kérek egy pillanatra! Megyek, utánanézek a császármadárnak!

Azzal eltűnt az étterem belső folyosóján. Ha valaki megfigyeli további cselekedeteit, kétségkívül igen rejtélyesnek találta volna magatartását.

Arcsibald Arcsibaldovicsnak ugyanis esze ágában sem volt, hogy a konyhára siessen, és a császármadarakkal foglalkozzék, ahelyett az étterem raktárhelyisége felé sietett. Saját kulcsával kinyitotta, bezárkózott, és a jégszekrényből óvatosan, hogy mandzsettáját be ne piszkítsa, kivett két jókora tokhalat, újságpapírba csomagolta, gondosan átkötötte madzaggal, és félretette. Azután a szomszédos helyiségben ellenőrizte, ott lóg-e a helyén selyembéléses nyári felöltője és kalapja; csak ezután nézett be a konyhára, ahol a szakács már buzgón trancsírozta a megígért császármadarat.

Ki kell azonban jelentenünk, hogy Arcsibald Arcsibaldovics cselekedeteiben nem volt semmi különös vagy érthetetlen, csupán a felületes szemlélő vélhette őket talányosnak. Arcsibald Arcsibaldovics e cselekedetei ugyanis logikusan következtek az előzményekből. A megelőző napok eseményeinek ismerete, és legelsősorban fenomenális szimatja azt súgta Arcsibald Arcsibaldovicsnak, hogy két vendégének ebédje, noha bőséges és fényűző, nem fog hosszú ideig tartani. És szimatja, mely sohasem hagyta cserben, ezúttal sem vezette félre a volt kalózkapitányt.

Midőn Korovjov és a Behemót másodszor koccintottak a remekül hűtött, kétszer tisztított, finom moszkvai vodkával, a teraszon izgatottan, verejtékezve megjelent Boba Kandalupszkij, a mindentudásáról Moszkva-szerte híres újságíró, és leült Petrakovék asztalához. Letette duzzadó aktatáskáját, nyomban Petrakov füléhez tapasztotta ajkát, és fölöttébb érdekes dolgokat suttogott belé. Petrakova asszony majd elepedt kíváncsiságában, ő is odatartotta fülét Boba duzzadt, zsíros ajkához. A tudósító pedig lopva körül-körülpillogott, és csak duruzsolta, egyre duruzsolta szövegét, amelyből csak egyes szavak hallatszottak ki:

- Becsszavamra mondom! A Szadovaján, igen, a Szadovaján! - Majd még halkabbra fogta a hangját: - Nem fogja a golyó! A golyó... a golyó... benzin... tűzvész... golyó...

- Hogy a macska vinné el a hazug frátereket, akik efféle képtelenségeket híresztelnek! - zengte Petrakova asszonyság mély alt hangján, jóval hangosabban, semmint Boba szerette volna. - Móresre kéne tanítani az ilyen alakokat! De nem félek, majd úgyis megleckéztetik őket! Aki ilyesmiket hazudik, valóságos kártevő!

- Már hogy volna hazugság, Antonyina Poffirjevna! - méltatlankodott Boba, mert sértette őt az író feleségének hitetlenkedése, és elölről kezdte: - Nem fogja a golyó, ha mondom! És aztán kitört a tűzvész... ők meg a levegőn át... igenis a levegőn át! - Ekképpen duruzsolt Boba, nem sejtve, hogy azok, akikről beszél, ott ülnek a szomszéd asztalnál, és élvezik sutyuputyálását.

Az élvezetnek egyébként hamarosan vége szakadt. Az étterem belsejéből gyors, erélyes léptekkel három lábszárvédős, feszes derékszíjú férfiú sietett ki a teraszra, kezükben revolver. Az első félelmetesen elkiáltotta magát:

- Senki se mozduljon! - Azzal mind a hárman tüzet nyitottak Korovjov és a Behemót fejére célozva. A két célba vett vendég nyomtalanul felszívódott a levegőben, a benzinfőzőből pedig láng csapott fel egyenesen a ponyvatetőig. A ponyván fekete szegélyes, tátongó lyuk nyílt, egyre terjedve minden irányban. A tűzoszlop átugrott rajta, és felcsapott egészen a Gribojedov-ház tetejéig. Az emeleten, a szerkesztőségi szoba ablakpárkányán heverő dossziék tüzet fogtak, a láng a függönybe is belekapott, és a tűz, mintha hatalmas fújtatóval élesztenék, rohamos gyorsasággal vette birtokába Gribojedov nénikéjének házát.

Néhány másodperccel később a kerten át a bulvárhoz vezető aszfaltozott úton - ugyanazon, amelyen szerdán este a szerencsétlenség első hírnöke, a senki által meg nem értett Ivanuska közeledett - lélekszakadva rohantak az ebédjüket félbehagyó írók, pincérek, Szofja Pavlovna, Boba, Petrakova, Petrakov.

Az oldalkijáratnál pedig ott állt Arcsibald Arcsibaldovics higgadtan és előkelően, selyembéléses nyári felöltőben, hóna alatt a két merevre fagyott tokhal. Nem sietett, nem rohant sehová, nyugodtan várakozott, miként a kapitány, kinek kötelessége utolsónak elhagyni az égő hajót.

 

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A Mester és Margarita sorsa beteljesül

Napszálltakor, magasan a város felett, ketten álltak egy mintegy másfélszáz esztendeje épült ház, Moszkva egyik legszebb épülete tetőteraszán: Woland és Azazello. Lentről, az utcáról nem voltak láthatók, a gipszvázákkal, gipszvirágokkal díszített balusztrád eltakarta őket az illetéktelen pillantások elől. Ők azonban beláthatták az egész várost.

Woland szokott fekete csuháját viselte; összecsukható széken ült, hosszú, széles spádéját a terasz két kőlapja közé döfte be függőlegesen, olyasformán, hogy napórául szolgált. A spádé árnyéka lassan, feltartóztathatatlanul hosszabbodott, s egyre közeledett a sátán fekete cipellőjéhez. Woland öklére támasztotta hegyes állát, görnyedten ült a taburetten egyik lábát maga alá húzva, úgy nézte merően a paloták, óriási házak és lebontásra ítélt viskók eléje terülő tengerét.

Azazello is letette modern ruházatát, azaz zakóját, keménykalapját, lakkcipőjét, talpig feketébe volt öltözve, akárcsak Woland; mozdulatlanul állt ura és parancsolója mellett, és ő sem vette le szemét a városról.

Woland szólalt meg elsőnek:

- Érdekes város, ugye?

Azazello nyugtalanul fészkelődött:

- Nekem Róma jobban tetszik, Messire - mondta tisztelettudóan.

- Ez ízlés dolga - jegyezte meg Woland, majd kisvártatva ismét megszólalt: - Mit jelent az a nagy füst amott a bulváron?

- Ég a Gribojedov - válaszolta Azazello.

- Feltehetően az a két elválaszthatatlan jómadár, Korovjov meg Behemót ügyködött ottan?

- Semmi kétség, Messire.

Elhallgattak mindketten, s a tetőteraszról elnézték, amint a bérházak felső emeletein a nyugatra néző ablakokban vakító napfényszilánkok gyúltak ki. Woland szeme ugyanúgy égett, mint azok az ablakok, pedig háttal ült a leáldozó napnak.

Figyelmét akkor egy kerek torony vonta magára, amely mögötte emelkedett ki a háztetőből. A körbástya falából sárfoltos, rongyos chitonba öltözött, komor arcú férfi lépett ki; fekete szakálla volt, lábán maga készítette szandál.

- Ejha! - kiáltott fel Woland, és csúfondárosan tekintett a jövevényre. - Téged aztán igazán nem vártalak! Mi járatban vagy, hívatlan vendég?

- Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme - válaszolta az érkező, és összevont szemöldöke alól dühösen méregette Wolandot.

- Ha hozzám jöttél, miért nem kívánsz jó napot, valaha-volt vámszedő? - rivallt rá Woland.

- Mert azt szeretném, ha leáldozna a napod - válaszolta a jövevény orcátlanul.

- Pedig bele kell törődnöd - válaszolta Woland, és ajkát gúnyos mosolyra húzta. - Mihelyt megjelentél itt a tetőn, máris elvetetted a sulykot. Megmondom, miben van a hiba: a hanghordozásodban. Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.

- Nem óhajtok veled vitatkozni, vén szofista - felelte Lévi Máté.

- Nem is volnál rá képes, hogy velem vitatkozzál, mert, amint már említettem, ostoba vagy - torkolta le Woland, majd megkérdezte: - Nos, miért jöttél? Mondd el röviden, ne untass.

- Ő küldött.

- És mit üzen általad, te rabszolga?

- Nem vagyok rabszolga. A tanítványa vagyok - felelte Lévi Máté egyre dühösebben.

- Más-más nyelven beszélünk, mint mindig, de ez mit sem változtat azon, amiről beszélünk - állapította meg Woland. - Nos?...

- Elolvasta a Mester regényét - mondta Lévi Máté. - És arra kér, vedd magadhoz a Mestert, Margaritájával együtt, és jutalmazd őket örök nyugalommal. Nem túlságosan nehéz feladat ez neked, gonoszság szelleme?

- Nekem semmi sem nehéz, ezt jól tudod - válaszolta Woland, s rövid szünet után megkérdezte: - De miért nem veszitek őt magatokhoz, a fénybe?

- Mert nem érdemli meg a fényt. Nyugodalmat érdemel - válaszolta Lévi csüggedten.

- Mondd meg, hogy meglesz - felelte Woland, és felvillanó szemmel ráförmedt Lévire: - Most pedig hagyjál magunkra.

- Uram kéreti, hogy az asszonyt, aki szereti a Mestert, és érette szenvedett, szintén vegyétek magatokhoz - fordult Lévi Máté Wolandhoz, s most először könyörgőre vált a hangja.

- Nélküled nem is jutott volna eszünkbe! Hordd el magad.

Lévi Máté eltűnt, Woland pedig magához intette Azazellót, és kiadta a parancsot:

- Szállj el hozzájuk, intézz el mindent.

Azazello elhagyta a teraszt, Woland magára maradt, de nem hosszú időre.

A terasz kőlapjain léptek kopogtak, élénk hangok szólaltak meg - és Woland előtt megjelent Korovjov és a Behemót. Az utóbbinál nem volt benzinfőző, másféle tárgyakkal volt megrakodva. Hóna alatt kisebbfajta tájképet hozott aranykeretben, karján félig megégett fehér szakácsköpeny volt átvetve, másik kezében pedig egy egész lazacot szorongatott, bőröstül, farkastul. Mindketten égésszagot árasztottak, a Behemót pofája csupa korom volt, sapkája is megpörkölődött.

- Üdvözöljük, Messire! - harsogta a két féktelen tréfacsináló, és a Behemót meglóbálta a lazacot.

- Jól néztek ki - jegyezte meg Woland.

- Képzelje, Messire! - kiáltotta Behemót élénken, örvendezve. - Hullarablónak néztek!

- Ami azt illeti - válaszolta Woland a tájképre meredve -, a magaddal hozott tárgyakból is valami effélére lehetne következtetni.

- Elhinné-e, Messire... - kezdte volna a Behemót átszellemülten.

- Nem, nem hiszem - vágta el kurtán Woland.

- Esküszöm, Messire, hősi erőfeszítéseket tettem, hogy mentsem, ami menthető, védjem, ami védhető.

- Mondd meg inkább, mitől gyulladt ki a Gribojedov? - kérdezte Woland.

Mindketten, a Behemót is, meg Korovjov is, széttárták kezüket, szemüket égnek emelték, a Behemót pedig felkiáltott:

- Fogalmam sincs! Csendben, békésen üldögéltünk, falatoztunk...

- ...és egyszer csak: piff-puff! - vágott közbe Korovjov. - Lövések dördültek. Az ijedtségtől félőrülten futásnak eredtünk, rohantunk végig a bulváron, üldözőink utánunk. Eljutottunk Tyimirjazevig...

- De a kötelességérzet legyőzte félelmünket - vette át ismét a szót a Behemót -, és visszamentünk a Gribojedovba.

- Ahá, egyszóval visszamentetek - bólintott Woland. - És akkor az épület természetesen porrá égett.

- Porrá! - erősítette meg Korovjov búsan. - Szó szerint porrá, ahogy igen találóan méltóztatott megjegyezni, Messire. Por és hamu maradt csak belőle.

Behemót tovább szőtte az elbeszélés fonalát:

- Berohantam az ülésterembe, abba az oszlopos helyiségbe, mert azt reméltem, sikerül kimentenem valami értékeset. Mondhatom, Messire, a feleségem, mármint ha volna feleségem, hússzor is abban a veszélyben forgott volna, hogy özvegyen marad. De szerencsére nem vagyok nős, és megmondom őszintén, boldog vagyok, hogy nem házasodtam meg! Ugyan ki cserélné föl szívesen szabad agglegényéletét a házasság terhes igájával?...

- Megint összehordasz hetet-havat - korholta Woland.

- Megértettem, és a tárgyra térek - válaszolta a kandúr. - Igenis kérem, tehát itt ez a kis tájképecske! Egyebet nem tudtam kihozni a teremből, a láng az arcomba csapott. Aztán beszaladtam az éléstárba, elhoztam ezt a lazacot. Kiszaladtam a konyhába, megmentettem ezt a fehér köpenyt. Azt tartom, Messire, hogy megtettem mindent, ami tőlem telik, és nem tudom mire magyarázni arcának szkeptikus kifejezését.

- És mit csinált Korovjov, mialatt te fosztogattál? - tudakolta Woland.

- Én a tűzoltóknak segédkeztem, Messire - válaszolta Korovjov, szakadt pantallójára mutatva.

- Nos, ha már így történt, új épületet kell emelni a Gribojedov helyén.

- Fölépítik, Messire, ezt teljes biztonsággal merem állítani - bizonygatta Korovjov.

- Akkor csak azt kell remélnünk, hogy szebb lesz, mint a régi - jegyezte meg Woland.

- Szebb lesz! - ígérte Korovjov.

- Nekem elhiheti, Messire - erősítette meg a kandúr. - Szakképzett jós vagyok.

- Mindenesetre megjelentünk, Messire, és várjuk parancsait! - mondta Korovjov kellő tisztelettel.

Woland felállt, odalépett a balusztrádhoz, és soká, soká nézett el a messzeségbe szótlanul, magányosan, kíséretének hátat fordítva. Aztán visszaült kisszékére, és így szólt:

- Semmiféle parancsom nincsen. Teljesítettetek mindent, amit rátok bíztam, egyelőre nem tartok igényt további szolgálataitokra. Pihenhettek. Zivatar közeledik, nemsokára indulunk.

- Nagyon jó, Messire! - mondta a két pernahajder; azzal eltűntek a tetőterasz közepén magasló kerek torony mögött.

A Woland megjósolta zivatar fellegei már gyülekeztek a látóhatáron. Nyugat felől fekete felhő támadt, és félbevágta a napot. Csakhamar egészen eltakarta. A teraszon hűvös szellő söpört végig. Elfeketült az ég. A nyugatról érkező sötétség egészen eltakarta az óriási várost. Eltűntek a hidak, a paloták. Minden elveszett, mintha soha nem is létezett volna. Tüzes fonal szaladt végig az égen. Azután óriási mennydörgés rázta meg a várost. A dörgés megismétlődött, és megindult a zivatar, melynek sötétjében Wolandnak nyoma veszett.

 

HARMINCADIK FEJEZET

Itt az idő!

- Amikor tegnap este elaludtál - mondta Margarita -, a Földközi-tenger felől közeledő sötétségről olvastam... meg a szobrokról. Ó, ezek az aranyszobrok! Azóta sem hagynak nyugodni. Úgy érzem, most is zivatar közeledik. Máris meghűvösödött a levegő.

- Mindez nagyon szép és kedves - mondta a Mester, s félrehessentette cigarettája füstjét -, az aranyszobrok is, meg a többi... de mi lesz most? Ezt már végképp nem tudom elképzelni.

Ez a beszélgetés napszálltakor folyt, éppen ugyanakkor, amikor Wolandnál a tetőteraszon megjelent Lévi Máté. Az alagsori lakás kisablaka nyitva volt, és ha valaki bekukkantott volna, bizonyára meglepődik, hogy milyen különösen vannak öltözve a beszélgetők. Margarita egy szál fekete lebernyeget viselt meztelen testén, a Mester pedig kórházi pizsamában volt. Margaritának persze semmi ruhája nem volt, amit magára ölthetett volna, hiszen minden holmija otthon maradt, s jóllehet a villa egy kőhajításnyira volt az alagsori lakástól, természetesen gondolni sem lehetett rá, hogy Margarita hazamenjen a holmijáért. A Mesternek valamennyi öltönye ott lógott ugyan a szekrényben, mintha sosem hagyta volna el a lakást, de nem volt kedve felöltözni, mert éppen azt fejtegette Margaritának, hogy most úgyis vége mindennek. Igaz, megborotválkozott - legelőször ama bizonyos őszi éjszaka óta (a kórházban villanyborotvával nyesték a szakállát.)

A szoba is furcsán festett, valóságos káoszt mutatott, amelyben nehezen ismerte ki magát az ember. A szőnyegen, a díványon mindenfelé kéziratlapok hevertek. A karosszékben nyitott könyv ült, gerincével felfelé púposodva, a kerek asztalkán pedig ebédhez volt terítve, s az ennivaló közt néhány flaskó is állt. Hogy honnét került oda a sok enni- és innivaló, sem Margarita, sem a Mester nem tudta. Ott találták az asztalon, amikor fölébredtek.

Mind a ketten szombat estig aludtak, megerősödve, frissen ébredtek, s előző éjszakai kalandjaikra csupán az emlékeztette őket, hogy kissé sajgott a bal halántékuk. Pszichikai tekintetben azonban mindketten erősen megváltoztak, erről akárki meggyőződhetett volna, aki kihallgatja beszélgetésüket. Szerencsére azonban nem volt, aki hallgatózzék. Az alagsori lakás már azért is kellemes volt, mert a kis udvaron, amelyre nyílt, sohasem tartózkodott senki. A napról napra zöldülő hársak, füzek kellemes tavaszi szagot árasztottak, és ezt a feltámadó szellő behozta az ablakon.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel a Mester, cigarettáját belenyomta a hamutartóba, és a fejét két keze közé fogta. - Ha az ember meggondolja... Mondd, Margarita, te okos nő vagy, és nem zártak a bolondokházába... mondd, te komolyan hiszed, hogy mi tegnap a sátánnál jártunk vendégségben?

- A legeslegkomolyabban - felelte Margarita.

- Persze, persze! - kiáltott fel a Mester ironikusan. - Most már ketten vagyunk bolondok egy helyett! - Égnek emelte két kezét, úgy sopánkodott: - Nem, nem, ördög tudja, hogy mi volt ez az egész... Ördög, ördöngösség...

Margarita válasz helyett leroskadt a díványra, és harsányan kacagott, meztelen lábával harangozva, s csak nagy sokára tudta kinyögni:

- Jaj, nem bírom... nem bírom! Nézd meg magad, micsoda figura vagy! - A Mester röstelkedve huzigálta le kórházi gatyáját, és Margarita, miután kellőképpen kikacagta magát, elkomolyodott. - Akaratlanul is rátapintottál az igazságra - mondta. - Az ördög tudja, hogy mindez mi volt, és hidd el, az ördög mindent jóra fordít! - Szeme szikrákat szórt; felugrott, táncra perdült, és ujjongani kezdett: - Jaj de boldog vagyok, jaj de boldog vagyok, jaj de boldog vagyok! Hála néked, Sátán!... Bizony, kedvesem, mostantól fogva boszorkánnyal kell élned.

Odarohant a Mesterhez, átölelte, és csókolgatta száját, orrát, arcát. Borzas fekete hajfürtjei ráborultak, a Mester arca, homloka kigyúlt csókjai alatt.

- Te csakugyan boszorkánnyá változtál!

- Nem is tagadom! Boszorkány vagyok, és örülök neki.

- Rendben van - mondta a Mester. - Tegyük fel, hogy valóban boszorkány vagy: remek. Micsoda fényűzés! Engem elraboltak a kórházból... ez is rendjén van. Visszahoztak ide... fogadjuk el ezt is tényként. Tegyük fel és reméljük azt is, hogy nem fognak el... De mondd meg nekem az isten szerelmére, hogyan és miből fogunk élni? Hidd el, csak teérted aggódom, amikor ezt kérdem!

Ebben a pillanatban ormótlan bakancs tűnt fel az ablak előtt, és sávos pantalló szárának alsó része. Aztán a pantalló térdben megroggyant, és terebélyes ülep takarta el a napfényt.

- Itthon vagy, Alojzij? - hangzott a nadrág fölött, az ablakon át.

- Tessék, már kezdődik - súgta a Mester.

Margarita az ablakhoz lépett.

- Alojzijt tegnap letartóztatták. Ki keresi? Szabad a nevét?

A térdek, az ülep abban a pillanatban eltűnt az ablak elől, a kiskapu bekattant, s ezek után rend és csend honolt odakinn. Margarita megint a díványra vágta magát, és addig kacagott, míg a könnye is kicsordult. De mikor elhallgatott, arca teljesen elváltozott. És amikor megszólalt, nagyon komolyan beszélt, a férfi szemébe nézett, fejét simogatta.

- Mennyit szenvedtél, szegénykém! Talán csak én tudom egyedül, hogy mennyit. Ide nézz, ősz szálak vegyülnek hajadba, és szájad mellől ez a ránc nem múlik el többé. Kedvesem, egyetlenem, semmin se törd a fejed! Túlságosan sokat kellett a fejedet törnöd, eztán már én gondolkozom helyetted. És ígérem neked, érted: megígérem, hogy minden jó lesz, káprázatosan jó!

- Nem félek semmitől, Margó - válaszolta a Mester, fölemelte a fejét, és Margarita most olyannak látta az arcát, amilyen akkor volt, mikor azt írta, amit soha nem látott, de amiről biztosan tudta, hogy megtörtént. - Semmitől sem félek, mert már mindent átéltem. Túlságosan rám ijesztettek, most már nem ijedek meg semmitől. De téged sajnállak, Margó, itt a bökkenő, ezért hajtogatom örökké egy és ugyanazt. - Légy eszednél! Miért kötnéd össze az életedet egy roncs, beteg koldussal? Menj haza! Sajnállak, azért mondom ezt.

- Ó, te kishitű, szerencsétlen ember! - sóhajtott fel Margarita, boglyas fejét csóválva. - Én tegnap egész éjszaka pucéran szerepeltem a kedvedért, kivetkőztem önmagamból, és természetet váltottam, hónapokig ültem a sötét szobácskámban, és mindig csak egyre gondoltam, a zivatarra Jerusalaim fölött, a szememet kisírtam éretted, és most, amikor csőstül zúdul ránk a boldogság, elkergetsz magadtól! Nem bánom, elmegyek, de tudd meg, hogy kegyetlen vagy. Elsivárodott a lelked odabenn!

A Mester szívét keserű gyengédség hulláma öntötte el; maga sem tudta, miért, de sírva fakadt, arcát Margarita hajába temetve. Margarita is sírt, gyengéd szavakat suttogott, és ujjai a Mester halántékát simogatták.

- Igen, az ősz hajszálak... a szemem láttára ütötte meg a dér a fejedet... azt a drága, agyongyötört fejedet! Nézd, milyen a szemed... üres, üresség tátong benne... és a vállad... meggörnyed súlyos terhe alatt... tönkretettek, megnyomorítottak... - Margaritát fuldokló zokogás rázta, beszéde egyre összefüggéstelenebbé vált.

A Mester ekkor letörölte könnyeit, felállt, és Margaritát is feltámogatta térdeléséből.

- Elég - mondta szilárdan, eltökélten. - Rám pirítottál. Soha többé nem leszek kishitű, nem tépelődöm többé ezeken a kérdéseken. Légy nyugodt. Tudom, hogy mind a ketten lelki betegség áldozatai vagyunk, talán én fertőztelek meg vele... eztán ketten együtt fogjuk elviselni!

Margarita a Mester füléhez hajolt, s belesúgta:

- Esküszöm az életedre, esküszöm a regényedben szereplő csillagjós-ivadékra: minden jóra fordul!

- Jól van, jól van - mormolta a Mester, majd nevetve hozzátette: - Amikor az ember úgy ki van fosztva mindenéből, mint te meg én, akkor mi sem természetesebb: az alvilági erőkhöz fordul segítségért. Nem bánom, elfogadom a segítséget.

- Ez igen! Most már olyan vagy, mint régen, nevetsz és tréfálkozol - örvendezett Margarita. - Vigye el az ördög a tudós megállapításaidat. Alvilági vagy nem alvilági, nem mindegy? Éhes vagyok, gyere, együnk! - és kézen fogva odahúzta a Mestert az asztalhoz.

- Kíváncsi vagyok, vajon ez az étel nem repül-e ki az ablakon, vagy nem nyeli-e el a föld - jegyezte meg a Mester, immár teljesen megnyugodva.

- Ne félj, nem repül el.

Ebben a pillanatban dünnyögő orrhang szólt be az ablakon:

- Béke veletek!

A Mester összerezzent, de Margarita már hozzászokott a csodákhoz:

- Hiszen ez Azazello! - kiáltott fel. - Jaj de jó, jaj de nagyszerű! Látod, nem hagynak el minket - súgta oda a Mesternek, és szaladt ajtót nyitni.

- Legalább összefoghatnád azt a lebernyeget! - szólt utána a Mester.

- Hol vagyok én már ettől! - kiáltott vissza Margarita a folyosóról.

Azazello már benn is termett, hajlongva, fél szemét villogtatva köszöntötte a Mestert, Margarita pedig lelkendezve hajtogatta:

- Jaj de örülök! Még sose örültem így semminek! De... bocsásson meg. Azazello, hogy meztelen vagyok!

Azazello kérte Margaritát, ne érezze magát feszélyezve; megnyugtatta, hogy nemcsak meztelen nőket látott életében, hanem teljesen megnyúzott, bőr nélküli nővel is találkozott; aztán az asztalhoz telepedett, miután előbb a szoba sarkába, a kályha mellé tett egy sötét brokátba csavart kis csomagot. Margarita konyakot töltött Azazellónak, aki élvezettel itta. A Mester nem vette le róla szemét, s olykor az asztal alatt, nagy titokban, belecsípett a saját bal kezébe. De a csípés mit sem használt. Azazello nem illant el, nem szívódott fel a levegőben, de erre nem is volt szükség. Semmiféle félelmetes nem volt ebben a kis vörös mitugrászban, legföljebb a hályogos szeme, de hát ez boszorkányság nélkül is előfordul; vagy talán a kissé különleges gúnyája - valami palást- vagy reverendaféle -, de hát, ha az ember jobban meggondolja, ilyesmi is előfordul az életben. A konyakot is gyakorlottan itta, mint minden derék ember, fenékig ürítette poharát, és nem evett hozzá. A konyaktól a Mester feje is zúgni kezdett, s ilyesféle gondolatok kóvályogtak benne:

"Margaritának mégis igaza lehet... Az ördög küldötte ül velem szemben. Hiszen jómagam is, nem is olyan régen, még tegnapelőtt este, azt bizonygattam Ivannak, hogy igenis, a sátánnál találkozott a Patriarsije Prudin; de időközben valahogy megriadtam ettől a gondolattól, és hipnotizőrökről, hallucinációkról kezdtem fecsegni... Mi köze ennek a hipnózishoz!"

Jobban szemügyre vette Azazellót, és valami kényszeredettet látott a tekintetében: mintha hátsó gondolat bujkálna benne, amivel egyelőre nem akar előállni. "Nemcsak látogatóba jött, hanem küldetésben" - állapította meg magában a Mester.

Jó szeme nem hagyta cserben. Azazello a harmadik kupica után - a konyak egyébként nem szállt a fejébe - a következőket jegyezte meg:

- Az ördögbe is, igazán kedélyes ez a kis pinceodú, csak az a kérdés, mihez kezdjen benne az ember! Mert valahogy csak élni kell, ugye?

- Az ám, én is ezen töröm a fejem - felelte a Mester mosolyogva.

- Már megint rémisztget, Azazello? - szólt rá Margarita.

- Ugyan, ugyan! - tiltakozott Azazello. - Eszem ágában sincs, hogy rémisztgessem, drága Margarita Nyikolajevna! Hisz én csak azt mondom: valahogy!... Igaz is, majd elfelejtettem... Messire üdvözletét küldi, és azt üzeni, meghívná önöket egy kis sétára, feltéve persze, hogy van hozzá kedvük. Mit szólnak hozzá?

Margarita az asztal alatt rálépett a Mester lábára.

- Örömest elmegyünk - válaszolta emez, Azazello arcát fürkészve; Azazello pedig az asszonyhoz fordult:

- Reméljük, Margarita Nyikolajevna sem mond nemet?

- Én aztán igazán nem! - örvendezett Margarita, és lába ismét a Mesterét taposta.

- Nagyszerű! - kiáltott fel Azazello. - Ezt szeretem! Egy-kettő, és kész az elhatározás. Nem úgy, mint akkor ott a Sándor-parkban!

- Jaj, ne is emlékeztessen rá, Azazello, akkor nagyon bután viselkedtem. De igazán nem kell elítélni ezért: elvégre az ember nem mindennap találkozik a Gonosszal!

- Még csak az kéne! - toldotta meg a szót Azazello.

- Én is szeretem a gyorsaságot - folytatta Margarita egyre lelkesebben. - A gyorsaságot és a meztelenséget... Mint a pisztolylövés... durr! Jaj, ha tudnád, hogy ez a fickó micsoda céllövő - fordult a Mesterhez. Fejébe szállt az ital, szeme csillogott. - Eltalálja a pikk hetest a párna alatt, és bármelyik más kártyalapot is...

- Jaj, már megint elfelejtettem valamit! - kiáltott fel Azazello, homlokára csapva. - Egészen elvesztettem a fejem! Messire ajándékot küld önnek (itt a Mesterhez fordult személy szerint): egy üveg bort. Figyelje meg: ez ugyanaz a bor, amelyet Judea helytartója ivott: Falernum.

Margarita és a Mester természetesen kíváncsi érdeklődéssel várták ezt a ritka nedűt. Azazello penészes, pókhálós flaskót csomagolt ki a szemfedőnek való sötét színű brokátból. Megszagolták a bort, pohárba töltötték, a zivatartól elsötétülő ablak felé tartották, és átnéztek rajta: látták, hogy mindent vérszínűre fest.

- Woland egészségére! - kiáltott fel Margarita, poharát magasra emelve.

Azután mindhárman ajkukhoz emelték poharukat, és jót húztak belőle. A Mester szemében megtört az esteli fény, lélegzete akadozott, érezte, hogy itt a vég. Még látta, hogy Margarita halálra sápadva, segélykérően nyújtja feléje kezét, aztán feje az asztalra csuklik, és teste lassan a földre siklik.

- Méregkeverő... - kiáltott végső erejével a Mester. Fel akart kapni egy kést az asztalról, hogy agyonszúrja vele Azazellót, de keze erőtlenül csúszott le az abroszról, a világ elfeketült körülötte, s aztán egészen eltűnt. Hanyatt vágódott, és estében az íróasztal éles sarka felhasította halántéka bőrét.

Amikor a mérgezettek nem mozdultak többé, Azazello működésbe lépett. Mindenekelőtt kiugrott az ablakon, és egy szempillantás alatt a villában termett, ahol Margarita Nyikolajevna azelőtt lakott. Pontos, akkurátus ember lévén, ellenőrizni akarta ugyanis, minden úgy történt-e, ahogy kellett. Mindent teljes rendben talált: látta, amint egy férje hazatértére váró, mogorva, kedvetlen asszony kilép hálószobájából, hirtelen elsápad, szívéhez kap, és halkan felsikolt:

- Natasa... segítség... jöjjön valaki! - Azzal összerogy a szalon közepén. Már férje szobájáig sem jutott el.

- Minden rendben - állapította meg Azazello, és a következő pillanatban már ismét az élettelenül fekvő szerelmeseknél termett. Margarita arca a szőnyegbe fúródott. Azazello vaskezével megfordította, mint egy játékbábut, és közelről az arcába nézett. És a megmérgezett nő arca a szeme láttára megváltozott. Még a zivatar előtti sötétségben is látszott, hogy elmúlik róla a boszorkaság, a kancsal, gonosz vigyor. Vonásai kisimulnak, elernyednek, s fogát már nem ragadozómosolygásban vicsorítja, hanem fájdalmas, nőies grimasszal szorítja össze. Azazello ekkor szétfeszítette hófehér fogait, s néhány cseppet töltött a szájába ugyanabból a borból, amellyel megmérgezte. Margarita felsóhajtott. Azazello segítsége nélkül felült, és gyenge hangon lehelte:

- Miért tette ezt velem, Azazello?

Meglátta a földön fekvő Mestert, megrezzent, és rémülten suttogta:

- Ezt nem vártam... gyilkos!

- Dehogy, dehogy - csitította Azazello. - Mindjárt feltámad. Jaj, miért olyan ideges?

És a vörös démon hangja olyan meggyőzően csengett, hogy Margarita nyomban elhitte neki, amint mond. Felugrott frissen, életerősen, és segített megitatni a földön fekvő férfit a borral. A Mester felnyitotta szemét, gyűlölködve nézett Azazellóra, és megismételte utolsó szavát:

- Méregkeverő!...

- Megszoktam már, hogy a jó munka jutalma a sértés! - felelte Azazello. - Nyissa ki a szemét, hisz nem vak!

A Mester feltápászkodott, tiszta, élénk pillantással nézett körül, és meglepetten kérdezte:

- Mi történt velünk?

- Itt az idő - válaszolta Azazello. - Már dörög az ég, hallja? Sötétedik. A lovak a földet kapálják, a kiskert beléremeg. Búcsúzzanak el mielőbb.

- Már értem... - mormolta a Mester körülnézve. - Megölt bennünket, most halottak vagyunk. Értek mindent.

- Jaj, hogy mondhat ilyet értelmes ember létére! - korholta Azazello. - Nézze: barátnője Mesternek szólítja, mind a ketten éreznek, gondolkoznak, hogy lehetnének halottak? Talán bizony ahhoz, hogy az ember élőnek érezze magát, okvetlenül kórházi ingben, gatyában kell kuksolni a pinceodúban? Nevetséges!...

- Igen, megértettem minden szavát! - kiáltott fel a Mester. - Ne is folytassa! Igaza van, százszorosan igaza! Milyen okos! Milyen időszerű!

Margarita is szekundált neki:

- Éljen Woland! - Nagyszerűen kifundált mindent, sokkal jobban, mint én. De mi lesz a regénnyel? - fordult a Mesterhez. - A regényed kéziratát vidd magaddal, bárhová repülünk!

- Nem kell, könyv nélkül tudom az egészet - felelte a Mester.

- De igazán? Egyetlen szavát sem felejted el? - kérdezte Margarita szerelmeséhez simulva, és fölsebzett halántékáról törölgetve a vért.

- Ne félj. Én most már soha többé nem felejtek el semmit.

- Akkor hát... tűz! - kurjantott Azazello. - Minden a tűzzel kezdődött, és minden azzal végződik.

- Tűz! - rivallta Margarita is szenvedélyes erővel. - A pincelakás kisablaka kivágódott, a szél félrerántotta a függönyt. Az ég vidáman, kurtán megzendült. Azazello a kályhába nyúlt, horgas ujjaival kirántott egy füstölgő zsarátnokot, és meggyújtotta az abroszt, aztán egy köteg régi újságot, amely a díványon hevert, végül a kéziratot meg az ablakfüggönyt. A Mester - szinte már megmámorosodva az előttük álló vágtatástól - lekapott a polcról egy könyvet, az asztalra dobta, lapjai tüzet fogtak az égő abrosztól, és vidám lobogással hamvadtak el.

- Égj el, pusztulj, régi életünk!

- Égj el, szenvedés! - szekundált Margarita.

A szobát már vörös tűz töltötte be, a füst kitódult az udvarra, s a füsttel együtt ők hárman is kiszaladtak. Az első, akit ott megpillantottak, az építőmester szakácsnője volt. A földön ült, mellette a kosarából kiborult krumpli meg néhány csomó hagyma. Nem csoda, hogy szegény asszony ilyen állapotba került. A fáskamra előtt három éjfekete ló prüszkölt, horkolt, s patájával kapálta a földet, hogy magasra fröccsent a lábuk alól. Margarita felpattant az elsőre, majd Azazello, s utolsónak a Mester ült nyeregbe. A szakácsnő nyöszörögve próbált volna keresztet vetni, de Azazello fenyegetően rákiáltott lova hátáról:

- Levágom a kezedet!

Azzal élesen füttyentett, a három ló fölemelkedett, s a hársak ágait tördelve, behatolt az alacsonyan szálló fekete felhőbe. Az alagsori lakás ablakából ezalatt dőlt a füst. Még hallották lentről a szakácsnő panaszos, gyenge sikoltását:

- Ég a ház!

A lovak már Moszkva háztetői felett száguldottak.

- Szeretnék elbúcsúzni a várostól! - kiáltott oda a Mester az előtte szálló Azazellónak. Mondatának vége mennydörgés robajába fúlt. Azazello bólintott, és lovát vágtába ugratta. Felleg száguldott velük egyenest szembe, de az eső még nem indult meg.

A bulvár felett repültek, látták, ahogy a pöttöm emberkék szétszaladtak, hogy menedéket keressenek a zápor elől. Már kezdtek hullani az első kövér cseppek. Füstgomoly felett szálltak el: ez volt minden, ami a Gribojedovból megmaradt. A várost már sötétség lepte el. Lovasaink feje fölött villámok cikáztak. Majd a háztetőket zöld lombtenger váltotta fel. Csak akkor zúdult le a zápor, három óriási buborékká változtatva repülő lovasainkat.

Margarita már ismerte a repülés érzését, de a Mester csak most ízlelte meg, és meglepődött, milyen gyorsan célhoz értek, ahhoz az egy emberhez, akitől el akart búcsúzni, hiszen más nem volt, akitől elbúcsúzzék. Az esőfátylakon át is nyomban megismerte a Sztravinszkij-klinikát, a folyót meg a túlparti fenyvest - eleget tanulmányozta! Egy tisztáson ereszkedtek le, nem messze a klinikától.

- Itt várok! - mondta Azazello, karját mellén összefogva. Hol feltűnt a villámfényben, hol meg beleveszett az esős éj szürkeségébe. - Búcsúzzatok el, de siessetek vissza!

A Mester és Margarita leugrottak lovukról, és - mint árnyék a vízen - átrepültek a klinika kertjén. Még egy perc - és a Mester gyakorlott kézzel kinyitotta a 117-es szoba erkélyrácsát. Margarita követte. Láthatatlanul, észrevétlenül léptek be Ivanuskához a legnagyobb dörgés, villámlás közepette. A Mester megállt Ivanuska ágya mellett.

Ivanuska mozdulatlanul feküdt, mint akkor, amikor először figyelte a zivatart kényszerű pihenőhelyén. De most nem sírt, mint akkor. Amikor végre fölismerte az erkélyről belépő sötét sziluettet, felült, feléje nyújtotta kezét, és örvendezve üdvözölte:

- Nini, maga az! Én meg csak várom, egyre várom! Hát eljött, kedves szomszéd!

- Eljöttem - válaszolt a Mester -, de szomszédja, sajnos, tovább nem leszek. Örökre elrepülök, azért jöttem, hogy elbúcsúzzam.

- Tudtam, sejtettem - suttogta Ivan, aztán megkérdezte: - Találkozott vele?

- Igen, találkoztam - felelte a Mester. - Eljöttem, hogy elbúcsúzzam magától, mert az utóbbi időben maga volt az egyetlen ember, akivel szót értettem.

Ivanuska arca felderült:

- Örülök, hogy benézett. Én pedig állom a szavamat: többé nem írok verset. Most más érdekel. - Elmosolyodott, és tébolyult, üres pillantással nézett a messzeségbe. - Tudja, nagyon sok mindent megértettem, mialatt itt feküdtem. Másról akarok írni.

A Mester megörült, leült Ivanuska ágya szélére, és így szólt:

- Hát ez nagyszerű, igazán nagyszerű. Írja meg a folytatást... róla.

Ivan szeme felvillant:

- Mért, maga nem akarja megírni? - De lehorgasztotta fejét, és zavartan hozzátette: - Vagy igen... persze... mit is kérdezek. - Riadt tekintetét a padlóra szegezte.

- Nem - szólt a Mester, és Ivanuska elváltozottnak, siketen kongónak hallotta hangját -, én többé már nem írok semmiről. Mással leszek elfoglalva.

Az égzengést távoli fütty szelte át.

- Hallja? - kérdezte a Mester.

- Dörög az ég.

- Nem, engem hívnak, itt az idő - magyarázta a Mester, és felállt az ágyról.

- Várjon! Még egy szót! - kérte Ivan. - Megtalálta azt az asszonyt? Nem pártolt el magától?

- Itt van ő is - válaszolt a Mester, és a falra mutatott. A fehér falból kivált Margarita sötét alakja, és odalépett az ágyhoz. Lenézett a fekvő ifjúra, és szeméből részvevő bánat sugárzott.

- Szegénykém... - suttogta, és fölébe hajolt.

- Milyen szép! - mondta Ivan irigység nélkül, csendes szomorúsággal, megindultan. - Látja, minden jó, ha jó a vége. Nekem, bezzeg nem sikerült... - Elakadt, majd tűnődve hozzátette: - Különben meglehet, hogy így kellett lennie...

- Így, így! - suttogta Margarita, és egészen fölébe hajolt. - Most megcsókolom magát, és minden rendbe jön, úgy lesz, ahogy lennie kell. Ezt elhiheti nekem, én már mindent átéltem, mindent tudok... - Az ágyon fekvő ifjú átölelte a nyakát, és Margarita megcsókolta őt.

- Isten hozzád, tanítványom - súgta a Mester alig hallhatóan, s lassan feloldódott a levegőben. Eltűnt, s vele együtt eltűnt Margarita is. Az erkélyrács becsukódott.

Ivant nyugtalanság fogta el. Felült az ágyon, riadtan tekintett körül, felnyögött, magában mormolt valamit, azután feltápászkodott az ágyról. A zivatar egyre hevesebben dühöngött, nyilván az kavarta fel a lelkét. Az is izgatta, hogy állandó csendhez szokott fülével, kiéleződött hallásával nyugtalan lépéseket, emberi hangokat hallott odakinn, zárt ajtaján túl. Most már remegett idegességében.

- Praszkovja Fjodorovna! - szólította a felcsernőt.

Praszkovja Fjodorovna nyomban belépett, kérdőn, aggódva nézett Ivanuskára.

- Mi az, mi bántja? - kérdezte. - Izgatja a zivatar? Nincsen semmi baj... mindjárt segítünk... hívom az orvost...

- Nem kell, Praszkovja Fjodorovna, ne hívja az orvost - kérte Ivan, s nyugtalan pillantása nem a felcsernőt fürkészte, hanem a falat... - Nincsen semmi különös bajom. Ne féljen, most már jobban tisztában vagyok a dolgokkal. Mondja meg inkább, mi történt odaát a szomszédban, a száztizennyolcasban?

- A tizennyolcasban? - ismételte Praszkovja Fjodorovna, és tekintete nyugtalanul siklott ide-oda. - Semmi se történt. - De hangja hamisan csengett. Ivanuska nyomban észrevette, és tovább könyörgött:

- Ugyan, ugyan, Praszkovja Fjodorovna! Maga máskor olyan igazmondó... Csak nem hiszi, hogy dühöngeni kezdek? Szó sincs róla, Praszkovja Fjodorovna, ettől nem kell tartania. Mondja meg inkább az igazat, hisz én úgyis megérzek mindent a falon át. - Praszkovja Fjodorovnának nem volt ereje, hogy féken tartsa igazmondását és jóságos szívét.

- Az imént meghalt a szobaszomszédja... - suttogta, és a villámfényben riadtan kémlelte Ivanuska arcát. De Ivanuskával nem történt semmi rettenetes. Csupán intőn fölemelte mutatóujját, és így szólt:

- Tudtam! És azt is elhiheti nekem, Praszkovja Fjodorovna, hogy még valaki meghalt most odakinn a városban. Azt is tudom, hogy ki: egy asszony! - fejezte be Ivanuska titokzatos, sokatmondó mosollyal.

 

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A Verébhegyen[87]

A zivatar elvonult, hétszín szivárvány ívelt át egész Moszkva felett, vizet ivott a Moszkva folyóból. A dombtetőn, két kis fenyőliget között, három alak körvonalai sötétlettek. Woland, Korovjov és Behemót három fekete paripa hátán ülve nézték a folyón túl elterülő várost, az ezernyi nyugatra néző ablakban szikrázó megtört napfényt, a Novogyevicsi-kolostor mézeskalács tornyait.

A levegő felzúgott, megjelent Azazello, palástja uszályában a Mester és Margarita. Mindhárman leereszkedtek a várakozókhoz.

- Sajnálom, hogy ide kellett magukat fárasztanom, Margarita Nyikolajevna és kedves Mester - szólalt meg Woland. - Remélem, nem neheztelnek emiatt. Azt hiszem, nem fogják megbánni. Nos, Mesterem - fordult külön a férfihoz -, búcsúzzék el a várostól. Itt az idő! -. És Woland tölcsérmandzsettás fekete kesztyűjével arra mutatott, ahol a folyó üvegének szilánkjaiban ezer meg ezer napocska csillogott, és e napokon túl a nyárias forróságban izzó város párállott, gőzölgött a ködben.

A Mester leugrott a nyeregből, otthagyta a lovasokat, és odaszaladt a meredély szélére, fekete palástját a földön vonszolva maga után. Lenézett a városra. Az első pillanatban fájó búbánat szorította össze szívét, de ezt csakhamar bizsergető izgalom váltotta fel, cigányos vándorösztön pezsdítő öröme.

- Örökre!... Ezt alaposan végig kell gondolni... - suttogta a Mester, és megnyalta száraz, cserepes ajkát. Befelé figyelt, pontosan számba vette, mi történik a lelkében. Izgalma - úgy rémlett - mély, fájó sértődöttségbe csap át. De ez sem volt tartós, csakhamar elmúlt, büszke közöny váltotta fel, és legvégül az örök, állandó nyugalom előérzete.

A lovas csoport szótlanul várta a Mestert. Nézték, amint a magas, fekete alak a meredély szélén állva hadonászik, s hol felszegi fejét, mintha pillantásával át akarná fogni az egész várost, és még annál is távolabb akarna tekinteni, hol pedig mellére hajtja, mintha a satnya, letaposott füvet szemlélné a lába alatt.

Behemót elsőnek törte meg a csendet; unatkozott.

- Megengedi, Messire, hogy füttyentsek még egyet búcsúzóul, mielőtt elindulunk?

- Még meg találod ijeszteni a hölgyet - felelte Woland. - Meg aztán ne felejtsd el, ma már épp eleget rosszalkodtál.

- Ó, nem, Messire! - szólt közbe Margarita. Délcegen ült a nyeregben, mint az amazon; lovaglókosztümjének hosszú uszálya a földig lecsüngött. - Úgyis elfogott a szomorúság a hosszú út előtt; ez ugye természetes, Messire, még akkor is, ha az ember tudja, hogy az út végén boldogság vár reá? Hadd nevettessen meg a Behemót, mert attól tartok, másképp könnybe fúl a búcsú, ünneprontó leszek!

Woland a fejével intett a Behemótnak, a kandúr fürgén leugrott a nyeregből, két ujját szájába tette, felfújta a pofáját, és áthatóan füttyentett. Margaritának a füle csengett; lova felágaskodott. A fákról recsegve hullottak a száraz gallyak, varjú- meg verébcsapat röppent fel ijedten, hatalmas porfelleg szállt el a folyó felé, és az éppen arra haladó sétahajó néhány utasának fejéről a légáramlás levitte a sapkát, és a vízbe sodorta.

A Mester összerezzent a füttyre, de nem fordult meg, csak még izgatottabban gesztikulált, két kezét égnek emelve, mintha megfenyegetné a várost. A Behemót büszkén tekintett körül.

- Szólt, nem tagadom - jegyezte meg Korovjov leereszkedően. - Szólni szólt, de ha tárgyilagosan akarjuk megítélni a helyzetet, hát bizony eléggé közepes hangerővel szólt.

- Én nem vagyok karvezető! - vetette oda sértődötten a Behemót, majd váratlanul Margarita felé vágott a szemével.

- Tudod mit? Megpróbálom én is, mi maradt a régi tudományomból - mondta Korovjov, és megdörzsölte a kezét, ráfújt ujjaira.

- De vigyázz, nehogy kárt tegyél valakiben! - szólt rá Woland lova hátáról szigorúan.

- Ne féljen, Messire! - fogadkozott Korovjov, kezét szívéhez szorítva. - Csak tréfa lesz, ártatlan tréfa...

Ekkor hirtelen kinyúlt, mintha gumiból volna, jobb kezével ravasz tölcsért formált, megtekeredett, mint a rugó, majd hirtelen kipattant, és füttyentett.

Ezt a füttyöt Margarita nem hallotta, csak látta - mert tüzes paripájával együtt vagy tízölnyire repítette. Közvetlenül mellette tövestül kicsavart egy tölgyet, és a föld egészen a folyópartig megrepedezett. A partnak egy jókora darabja, a kikötővel meg a rajta lévő étteremmel együtt, leszakadt és a folyóba zuhant. A víz felörvénylett, hatalmas hullámokat vetett, és a sétahajót mindenestül kicsapta a túlsó, teljesen sík, zöldellő partra - az utasoknak egyébként a hajuk szála sem görbült meg. Margarita horkoló lovának lába elé döglött csóka hullott - Korovjov füttye ölte meg.

A Mester megrémült. Fejéhez kapott, és visszasietett várakozó útitársaihoz.

- Nos, megtörtént a búcsú? - kérdezte Woland lova magasáról.

- Megtörtént - válaszolta a Mester megbékélve, és nyíltan, bátran nézett Woland szeme közé.

És akkor Woland félelmetes hangja harsonaszóként zengett végig a hegyeken:

- Itt az idő! - és nyomban utána felhangzott a Behemót hahotája, éles füttyentése.

A lovak elindultak, barátaink a levegőbe emelkedtek, és elviharzottak. Margarita érezte, hogy tüzes paripája őrjöngve harapja a zablát. Woland palástja szétterült a menet feje fölött, lassan eltakarta az egész esteledő égboltot. Amikor a szél egy pillanatra félrelebbentette, Margarita a sebes vágtában hátrafordult, és látta, hogy régen elmaradt mögötte nemcsak a tarka tornyú klastrom, hanem az egész város: elnyelte a föld, s nem maradt belőle más, csak füst és köd.

 

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Búcsú és örök nyugalom

Istenek, isteneim! Milyen gyászos az estébe borult föld! Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála előtt, aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve, az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt. És sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyű szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni.

Még a táltos paripák is elfáradtak, lassabban száguldottak lovasaikkal, s az elkerülhetetlen éjszaka lassan utolérte őket. Még a hetyke Behemót is elcsöndesedett, hátában érezvén az éjt, és karmaival a nyeregbe kapaszkodva szótlanul, komolyan vágtatott, farkát felborzolva.

Az éjszaka fekete kendővel takarta be az erdőket, mezőket, és piciny, szánalmas lámpafényecskéket gyújtott messze lenn a mélyben - idegen kis lámpafényeket, amelyekre immár sem a Mesternek, sem Margaritának nem volt szüksége, ügyet sem vetettek rájuk. Az éjszaka utolérte a kis lovas csapatot, felülről borult reájuk, és fehér csillagfoltocskákat hajigált szerte az elszomorodott égbolton.

Sűrűsödött az éjszaka, velük együtt szállt, megragadva a lovasok köpönyegét, lerántotta róluk, és leleplezett minden csalást. És amikor Margarita a hűvös szélben kinyitotta szemét, észrevette, hogy céljuk felé szálló útitársai lassan megváltoznak. És mire előttük, az erdő szegélye felett felbukkant a vérvörös telihold, eltűnt minden csalás, elnyelte a láp, a köd, megsemmisült minden múlékony, boszorkányos álöltözet.

Abban, aki most Woland mellett, a Mester barátnőjének jobbja felől vágtatott, aligha ismerte volna meg akárki Korovjov-Fagótot, a semmiféle tolmácsra rá nem szoruló rejtélyes konzultáns mellett működő önkéntes tolmácsot. A Verébhegyet ócska cirkuszi gúnyában elhagyó Korovjov-Fagót helyében most mosolytalan, komor arcú, sötét bíborlila palástos lovag csörgette halkan paripája aranyláncát. Állát mellére szegezte, nem nézett föl a holdra, a föld sem érdekelte, a maga gondolatait szőtte, amint Woland oldalán vágtatott.

- Hogyhogy ennyire megváltozott? - kérdezte Margarita Wolandtól; halk hangját túlharsogta a szél süvítése.

- Ez a lovag valaha tapintatlanul tréfálkozott - felelte Woland, Margaritára fordítva egyenletes tűzben égő tekintetét. - A világosságról meg a sötétségről beszélve, olyan szójátékot gyártott, amely nem volt egészen szerencsés. Vezeklésül ezért valamicskével többet és tovább kellett mókáznia, semmint képzelte. De ma a leszámolások éjszakája van. A lovag megfizetett a tréfájáért, számlája lezárult.

Az éj a Behemót bozontos farkát is letépte, leszaggatta róla szőrös bundáját, és foszlányait szétszórta a lápon. Az, aki kandúr alakjában mulattatta a sötétség fejedelmét, most karcsú ifjúvá változott, démonapróddá, kinél nagyobb tréfamestert nem látott még a világ. Most ő is elcsöndesedett, nesztelenül szállt, fiatal arcát kitárva a holdfénynek.

Legszélről Azazello repült csillogó acélvértezetben. A hold az ő arcát is megváltoztatta, idétlen, rút agyara eltűnt, a hályog is hamisnak bizonyult. Mind a két szeme egyforma volt, üres, fekete, arca pedig hideg és fehér. Azázel-Azazello most felöltötte valódi alakját, a sivatag gyilkos démonaként jelent meg.

Magamagát nem látta Margarita, de azt jól láthatta, hogy a Mester mennyire megváltozott. Haja megfehéredett, hátul varkocsba volt gyűjtve, s a varkocs mögötte lebegett a szélben. Amikor palástja félrebillent, Margarita sarkantyú fel-felvillanó csillagát látta magas szárú csizmáján. Akárcsak az ifjú démon, a Mester is a hold felé tárta arcát röptében, de úgy mosolygott reá, mint régi, szeretett barátnőjére, és - a száztizennyolcas szobában felvett új szokása szerint - valamit mormolt magában.

Végül Woland is felöltötte valódi alakját. Margarita nem tudta volna megmondani, miből van lovának szerszáma, talán holdsugárból, gondolta; talán a ló maga is csak gomolygó sötétség, sörénye felhő, lovasának sarkantyúja pedig fehér fényű csillag.

Így repültek szótlanul, sokáig, amíg alattuk megváltozott a táj. A bús erdők sötétségbe fúltak, magukkal vitték a folyók tompa fényű pengéit is. Hatalmas terméskövek csillantak odalenn, köztük mély hasadékok feketéllettek, ahová nem hatolt be a holdsugár.

Woland sivár, lapos, köves fennsíkra ereszkedett le, nyomában a többiek is, és lépésben megindultak; hallatszott, amint a lovak patkója csattog a köveken. A hold zöldes fénye elárasztotta a fennsíkot, és Margarita hamarosan karosszéket pillantott meg a kősivatag közepén, s a karosszékben egy ülő férfi fehér alakját. Talán süket volt, vagy túlságosan elmerült gondolataiba - nem hallotta, hogy a köves föld megremeg a lovak lépte alatt, s a lovasok így közvetlen közelébe értek, anélkül, hogy felriasztották volna.

A hold segített Margaritának, fényesebben világított, mint a legjobb villanylámpa, és Margarita jól láthatta, hogy az ülő férfi egymáshoz dörzsöli két kezét, és vaknak tetsző szeme a hold korongjára mered. Margarita most már azt is tisztán látta, hogy a márvány karosszék mellett, melyből mintha szikrát csiholna a holdfény, hatalmas, hegyes fülű fekete kutya hever, és akárcsak gazdája, nyugtalanul kémleli a holdat. Az ülő ember lába előtt törött kancsó cserepei hevernek, s fel nem száradt feketésbíbor tócsa sötétlik.

Megállították lovukat. Woland a Mesterhez fordult:

- Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy, sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a hősét. Kétezer éve ül itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.

- Mit beszél az az ember? - kérdezte Margarita, és nyugodt arcára ködfátylat terített a részvét.

- Mindig ugyanazt - felelte Woland. - Azt mormolja, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugárösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá. Ezért, mit tehet egyebet: magában beszél. A változatosság kedvéért... mert változatosságra azért mindenkinek szüksége van... néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságot és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné sorsát Lévi Mátééval, a toprongyos csavargóéval.

- Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenegyért... nem túlságosan nagy ez a büntetés? - kérdezte Margarita.

- Megismétlődik Frida esete? - jegyezte meg Woland. - Nem, Margarita, ezzel ne fáradjon. Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!

- Bocsássa el! - kiáltott fel hirtelen Margarita olyan élesen, áthatóan, ahogy annak idején boszorkány állapotában kiáltott; és hangjára leszakadt egy kő a hegyekben, és a sziklafokokon ugrándozva gördült le a mélybe, fölverve a hegyeket visszhangos dübörgésével. Margarita azonban meg sem tudta volna mondani, vajon a kőgörgeteg robaját hallja-e, vagy sátáni hahota robaját. Akármint volt is, Woland hahotázva tekintett Margaritára, és azt mondta:

- A hegyekben nem szabad kiabálni. Ez az ember különben is hozzászokott a kőgörgetegekhez, nem riasztja fel a lárma. Ne könyörögjön érte, Margarita, mert már úgyis közbenjárt az érdekében az, akivel annyira kívánt beszélgetni. - Azzal Woland ismét a Mesterhez fordult: - No, most már egyetlen mondattal befejezheti a regényét!

A Mester mintha csak erre várt volna. Mozdulatlanul állt, és merően nézte a prokurátort. Azután tölcsért formált kezéből, és harsogva kiáltotta, hogy a visszhang csak úgy dörgött végig a kopár, kihalt hegyvidéken:

- Szabad vagy! Szabad! Ő vár reád!

A hegyek mennydörgéssé fokozták a Mester hangját, és ez a mennydörgés leomlasztotta őket. Ledőltek az átkozott sziklafalak. Csak a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete mélységből, melybe a sziklafalak alázuhantak, hatalmas nagyváros bukkant elő, és a sok-sok ezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert felett aranyszobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt holdsugárösvény vezetett, melyen elsőnek a hegyes fülű kutya indult el. A vörös bélésű fehér palástot viselő ember felállt a karosszékből, és valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy hűséges őrzője nyomán ő maga is futva megindult a holdsugárösvényen.

- Nekem is vele kell mennem... amoda? - kérdezte nyugtalanul a Mester, meghúzva lova kantárszárát.

- Nem - felelte Woland. - Miért kövessük azt, ami elmúlt?

- Akkor hát... arra visz az utam? - kérdezte ismét a Mester, megfordult, és visszafelé mutatott, oda, ahol a nemrég elhagyott város rémlett, kolostora mézeskalács tornyaival, meg az ablakaiban ezer meg ezer szilánkra tört nappal.

- Nem, arra sem - válaszolta Woland, s hangja egyre erősödve áradt a sziklák felett. - Tudja meg, romantikus hajlamú Mester: az, akihez kitalált s most a tulajdon szavaival elbocsátott hőse annyira áhítozik, elolvasta regényét. - Woland most Margaritához fordult: - Margarita Nyikolajevna! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy maga a legszebb jövőt igyekezett kitalálni a Mesternek, de az, amit én ajánlok, és amit Jesua kért a maguk számára, az még annál is sokkal szebb! Hagyjuk őket magukra - folytatta Woland a nyeregből a Mesterhez hajolva, és kezével a távolodó helytartóra mutatva. - Ne zavarjuk őket. Talán sikerül megállapodniok. - Woland ekkor a kezével intett Jerusalaim felé, és a város eltűnt, fénye kihunyt. - És annak sincs semmi értelme - mondta Woland most hátrafelé mutatva. - Mihez kezdenének ott a pincelakásban? - És a diribdarabra szilánkosodott nap is kihamvadt az ablakokban. Woland szelíden, meggyőzően folytatta beszédét: - Mester, maga javíthatatlan romantikus, nem szeretne barátnőjével virágzó cseresznyefák alatt sétálgatni, esténként pedig Schubertet hallgatni? Nem esnék jól gyertyafénynél, lúdtollal írnia új műveit? Nem akarna, mint Faust, lombikok fölé görnyedni abban a reményben, hogy sikerül új homunculust létrehoznia? Oda menjen, oda, oda! Ott már várja a háza, öreg szolgája, már égnek a gyertyák, s nemsokára kialszanak, mert jő a hajnal. Ezen az úton induljon el, Mester, csakis ezen! Éljen boldogul, mennem kell, itt az időm!

- Éljen boldogul! - válaszolt egyszerre a Mester és Margarita. A fekete Woland ekkor - úttalan utat választva - beleugrott az űrbe, s egész kísérete nyomon követte. Eltűntek a sziklák, a köves térség, a holdsugárösvény, Jerusalaim városa. Eltűntek a fekete lovak is. A Mester és barátnője megpillantották a Woland ígérte hajnalt. Máris pirkadt, közvetlenül az éjféli hold nyomán. És a Mester barátnőjével mohos kis kőhídon ment át a reggel első sugaraiban. A patak elmaradt mögöttük, homokos úton haladtak tovább.

- Hallgasd a csendet - szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. - Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat...

Így beszélt Margarita, miközben a Mesterrel örök hajlékuk felé haladt, és a Mesternek úgy tetszett, Margarita szavai éppúgy áradnak, csobognak, ahogy csobogott, suttogott az imént elhagyott patak. Emlékezete, meggyötört, nyugtalan emlékezete lassan elcsitult. Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is elbocsátotta maga teremtette hősét. Ez a hős visszahozhatatlanul eltűnt a homályban, miután megbocsájtottak neki vasárnapra virradó éjjel; eltűnt a csillagjós-király fia, Judea kegyetlen ötödik helytartója, Ponczius Pilátus lovag.

 

EPILÓGUS

De hát mi történt Moszkvában azután, hogy Woland szombaton, napszálltakor, elhagyta a fővárost, és kíséretével együtt eltűnt a Verébhegyről?

Azt, ugyebár, mondanunk sem kell, hogy még jó ideig a legvalószínűtlenebb hírek szállongtak nagy zajjal a fővárosban, szélsebesen elterjedve az egész országban, isten háta mögötti kis zugokba is eljutva. Ezeket a pletykákat még elismételni sem érdemes.

E hiteles beszámoló írója, Feodoszijába utazva, saját fülével hallotta a vonaton, hogy Moszkvában kétezer ember csődült ki a színházból a szó szoros értelmében egy fügefalevélnyi öltözet nélkül, és ilyen állapotban széledtek haza taxin.

- A Gonosz... a Sátán... - suttogták mindenfelé, a sorokban a tejbolt előtt, villamoson, áruházban, lakásban, konyhákban, vonaton, vicinálison és távolsági gyorson egyaránt, állomásokon és bakterházakban, nyaralóban, strandon.

Műveltebb, fejlettebb öntudatú személyek természetesen nem adtak hitelt a mendemondáknak, miszerint a Gonosz meglátogatta volna Moszkvát; csak nevettek a szállongó híreken, és megpróbálták jobb belátásra téríteni a pletyka terjesztőit. A tény azonban mégiscsak tény marad, magyarázat nélkül el nem intézhető: elvégre valaki mégiscsak járt Moszkvában! Erről nagyon is ékesszólóan tanúskodik a Gribojedov helyén maradt zsarátnok, no meg sok minden egyéb.

A műveltebb emberek a nyomozó hatóságok pártjára álltak: rendkívül ügyes hipnotizőrök, hasbeszélők bűnszövetkezete garázdálkodott a fővárosban.

Moszkvában, valamint Moszkván kívül természetesen haladéktalanul erélyes intézkedéseket foganatosítottak a banda elfogására; sajnos azonban a hatóságok buzgalmát nem koronázta siker. A magát Wolandnak nevező egyén cinkosaival együtt eltűnt a fővárosból, többé nem jelentkezett, semmiféle életjelt nem adott magáról. Mi sem természetesebb, az a feltevés merült föl, hogy külföldre szökött, noha onnét sem érkezett híre.

Sokáig folyt a nyomozás a Woland-ügyben. Valóban rendkívüli história volt! Nem szólva a négy leégett épületről, meg a sok száz emberről, aki beleőrült a dologba, halálos áldozatok is voltak. Kettőről ezt teljes határozottsággal állíthatjuk: Berliozról meg a volt Meigel báróról, az idegenforgalmi hivatal e szerencsétlen alkalmazottjáról. Ezeket valóban megölte a banda; az utóbbinak megszenesedett csontjait a Szadovaja 302/B. 50-es számú lakásában találták meg a tűzvész után. Egy szó, mint száz, a halálos áldozatok okvetlenül szükségessé tették a további nyomozást.

Wolandnak azonban további áldozatai is voltak, miután eltűnt a fővárosból, s ezek az áldozatok - bármilyen szomorú - a fekete kandúrok köréből kerültek ki.

Az ország különböző részein legalább százat lőttek agyon vagy irtottak ki másféle módszerekkel e hasznos, békés, hűséges állatokból. Vagy tizenötöt szolgáltattak be a rendőrségnek különböző városokban, némelyiket erősen megcsonkított állapotban. Armavirban például egy polgártárs megkötözött mellső mancsokkal szállított be egy ilyen ártatlan állatot a kapitányságra.

Akkor csípte rajta a kandúrt, amikor az alamuszi ábrázattal (mit csináljunk, ilyen a macskák arckifejezése! Ez nem rossz jellemükből ered, hanem abból a félelmükből, hogy náluk erősebb lények - kutyák vagy emberek - bántani akarnák őket. Ennél mi sem könnyebb, de higgyék el, nincsen benne semmi, de semmi dicsőség!) - tehát alamuszi ábrázattal készült beosonni a lapulevelek közé. A polgártárs azonban letépte nyakából nyakkendőjét, hogy azzal megkötözze a kandúrt, s ahogy rávetette magát, dühös fenyegetéseket mormolt:

- Ahá, most ide, Armavirba tette át a székhelyét, hipnotizőr uram? Csakhogy mi nem ijedünk ám meg magától! Úgy, most némának tetteti magát? Hiába, tudjuk mi, hogy mi fán termett uraságod!

Úgy hurcolta be a rendőrségre, a zöld nyakkendőjével összekötözött mellső lábainál fogva, és addig-addig rugdosta, amíg elérte, hogy szegény pára a hátsó lábain járjon.

- Hallja, ne bolondozzon már! - rivallt rá a kandúrra az utcagyerekek füttyögetése közepette. - Hiába adja itt az ártatlant! Járjon úgy, mint mindenki más!

A fekete kandúr, szegény, csak a szemét düllesztette fájdalmasan. A természet nem ajándékozta meg a beszéd adományával, így nem tudott védekezni. Megmenekülését elsősorban a rendőrségnek, másodsorban pedig tulajdonosának, egy tisztes öreg özvegyasszonynak köszönhette. Mihelyt bekerült a rendőrségre, az ügyeletesek nyomban meggyőződtek róla, hogy a kandúrt beszállító polgártársból csak úgy dől a pálinkaszag, ami máris gyanakvást ébresztett. A néni pedig, megtudván a szomszédoktól, hogy macskáját elcsórták, tüstént szaladt a rendőrségre, és még idején érkezett. A legjobb információt adta a kandúrról, elmagyarázta, hogy öt éve, kiscica kora óta ismeri, tűzbe teszi érte a kezét, sosem követett el semmi rosszat, és soha életében nem járt Moszkvában. Armavirban született, ott nőtt fel, ott tanult egerészni.

A kandúrt kioldozták és visszaszolgáltatták tulajdonosának. Szegényke, igaz, egy szomorú élménnyel lett gazdagabb: a maga bőrén tapasztalta, mit jelent az alaptalan rágalmazás.

A fekete kandúrokon kívül néhány embert is ért kisebb, múló kellemetlenség. Letartóztatásokat is foganatosítottak. Rövid időre letartóztatták többek közt a következő személyeket: Leningrádban Wolman és Wolper polgártársakat, Szaratovban, Kijevben és Harkovban három Vologyint, Kazanyban egy Voloh nevezetűt, Penzában pedig - végképp érthetetlen okokból - Vetcsinkevicset, a kémiai tudományok kandidátusát. Igaz, ez utóbbi feltűnően kreol bőrű, rendkívül magas termetű, fekete hajú férfi volt.

Azonkívül horogra került - az ország különböző pontjain - kilenc darab Korovin, négy Korovkin meg két Karavajev.

Egy polgártársat a szevasztopoli vonatról szedtek le megkötözve Belgorod állomáson: vesztére az az ötlete támadt, hogy útitársait kártyatrükkökkel szórakoztassa.

Jaroszlavlban, épp ebédidőben, egy mit sem sejtő férfiú benzinfőzővel a kezében jelent meg az egyik étteremben - épp a javítóműhelyből hozta el. A portás meg a ruhatáros, mihelyt megpillantották, otthagyták munkahelyüket, és futva menekültek, utánuk az étterem valamennyi vendége és személyzete. A nagy kavarodásban a pénztárból eltűnt az egész napi bevétel.

Még sok minden történt, forrongtak a kedélyek, de hát nem káptalan a fejünk, hogy mindenre emlékezzünk.

Nem győzzük azonban dicsérni a nyomozó hatóságokat. Megtettek minden tőlük telhetőt, nemcsak annak érdekében, hogy a tetteseket elfogják, hanem azért is, hogy a történteket megmagyarázzák. Meg is magyaráztak mindent, mégpedig - ezt minden okos embernek azonnal be kell látnia - leleményesen és megcáfolhatatlanul.

A nyomozók, tapasztalt pszichiáterek bevonásával, megállapították, hogy a bűnözőbanda tagjai, vagy legalább egyikük (a gyanú e tekintetben főként Korovjovra hárult), rendkívüli hipnotikus erővel rendelkeznek, képesek még arra is, hogy ne azon a helyen mutatkozzanak, ahol valóban vannak, hanem egészen másutt tűnjenek föl. Mi több, akaratuk szerint azt is beleszuggerálták áldozataikba, hogy bizonyos tárgyak vagy személyek ott vannak, ahol a valóságban nincsenek, illetve megfordítva, áldozataik látóteréből ideig-óráig eltávolítottak olyan személyeket vagy tárgyakat, amelyek valójában látóterükbe estek.

E magyarázatok fényében minden nyomban érthetővé válik, még az is, ami a legjobban izgatta az emberek fantáziáját: hogyhogy sebezhetetlennek bizonyult a kandúr az 50-es számú lakásban, amikor sortüzet nyitottak rá.

A csilláron nem lógott semmiféle kandúr, a hallucinációra, a semmire céloztak, és természetesen senki sem lőtt vissza rájuk - Korovjov pedig, aki beléjük szuggerálta, hogy a csilláron egy kandúr csimpaszkodik, ezalatt a hátuk mögött tartózkodott, és remekül szórakozott, visszaélvén rendkívüli erejű hipnotizőri képességeivel. No és a lakást is természetesen ő gyújtotta fel, miután lelocsolta benzinnel.

Sztyopa Lihogyejev természetesen nem utazott el Jaltába (ilyesmit véghezvinni még Korovjov sem képes), és semmiféle táviratokat nem küldözgetett onnét. Korovjov annyira ráijesztett az ékszerészné lakásán, amikor megmutatta neki az óriási fekete kandúrt, aki marinírozott gombafejet szúrt a villájára, hogy elalélt, és eszméletlenül feküdt mindaddig, amíg Korovjov csúful meg nem tréfálta, fejébe csapta kozák kucsmáját, és kiküldte a moszkvai repülőtérre - miután előzőleg beleszuggerálta a reá ott várakozó bűnügyi nyomozókba, hogy Sztyopa a szevasztopoli repülőgépből száll ki.

Igaz, a jaltai bűnügyi rendőrség változatlanul azt állította, hogy őrizetbe vette a mezítlábas Sztyopa Lihogyejevet, és ügyében több táviratot küldött Moszkvába, e táviratoknak azonban egyetlen másolatát sem találták az akták közt, amiből azt a szomorú, ámde megfellebbezhetetlen következtetést kellett levonni, hogy a hipnotizőrbanda szuggesztív ereje hatalmas távolságokban is hat, s ráadásul nemcsak egyes egyénekre, hanem egész csoportokra is.

Ilyen adottságokkal a gazfickók a legkiegyensúlyozottabb idegzetű embereket is elbolondították. Az olyan apróságokról, mint a más-más néző zsebében felbukkanó kártyapakli, a kámforrá váló női ruhák, a nyávogó sapka meg más efféle - beszélni sem érdemes! Ilyesmit akármelyik közepes profi hipnotizőr produkál bármely színpadon, s ide tartozik egyebek közt a konferanszié leszakított feje - ócska trükk, semmi egyéb. A beszélő kandúr? Mi sem egyszerűbb! Ehhez elég, ha valaki tisztában van a hasbeszélés alapelemeivel, márpedig abban nincs okunk kételkedni, hogy Korovjov ismeretei ebben a szakmában jóval messzebb terjednek az alapelemeknél.

De hát nem a kártyapaklikról van itt szó, sem a Nyikanor Ivanovics aktatáskájában talált hamisított levelekről. Mindez semmiség. Ellenben Korovjov taszította a villamos alá Berliozt, ezzel a biztos halálba kergetve a kitűnő irodalmárt. Ő tébolyította meg Hontalan Ivant, a szerencsétlen költőt, ő szuggerálta belé, hogy rémálmaiban az ősi Jerusalaimot lássa, meg a napperzselte Koponyahegyet a három akasztott bűnössel. Ő és bandája tüntették el Moszkvából Margarita Nyikolajevnát, és Natasát, a háztartási alkalmazottját. Ez utóbbi üggyel különben a nyomozó hatóság rendkívül behatóan foglalkozott. Tisztázandó volt ugyanis, vajon a két nőt erőszakkal rabolta-e el a gyilkos, gyújtogató banda, vagy pedig önként szöktek velük? Nyikolaj Ivanovics ostoba és zavaros vallomására támaszkodva, figyelembe véve Margarita Nyikolajevna furcsa, hóbortos búcsúlevelét, melyben azt írta férjének, hogy beáll boszorkánynak, tekintetbe véve továbbá azt a körülményt is, hogy Natasa minden holmiját, ruháját hátrahagyta - a nyomozás azzal a feltevéssel zárult, hogy a két nőt a banda hipnotizálta, mint annyi más személyt, és ebben az állapotban vitte magával. Felmerült ezzel kapcsolatban az a helyesnek és valószínűnek látszó elgondolás is, hogy a bandát a két nő szépsége bírta rá e tett elkövetésére.

Amit azonban a nyomozás végképp nem tudott kideríteni, sőt megérteni sem: hogy vajon mi vitte rá a bűnözőbandát, hogy az elmeklinikáról elrabolja a magát Mesternek nevező elmebeteget. Ennek részleteit nem sikerült tisztázni, valamint nem sikerült megállapítani az elrabolt beteg valódi nevét sem. Így hát csak annyiban maradtak, hogy az első épületből nyomtalanul eltűnt a száztizennyolcas szoba lakója.

Nos, így majdnem mindenre fény derült, és a nyomozás véget ért, mint ahogy véget ér minden ezen a földön.

Elmúlt néhány esztendő, és az emberek lassacskán elfelejtették Wolandot, Korovjovot és társaikat. Sok minden megváltozott azoknak az életében, akiket Woland meg cinkosai megkárosítottak, és akármilyen csekélyek, jelentéktelenek is ezek a változások, illendő, hogy följegyezzük őket.

Vegyük először is Zsorzs Bengalszkijt, a konferansziét. Három hónap múltán gyógyultan távozott az elmeklinikáról, de Varietészínház-beli állását kénytelen volt feladni, mégpedig a legválságosabb időkben, mikor a közönség ölte egymást a jegyekért; a fekete mágus és leleplezése túlságosan erős emléket hagyott benne. Igen, Bengalszkij otthagyta a Varietét, mert belátta, képtelen volna minden áldott este megjelenni kétezer ember előtt, akik óhatatlanul fölismernék, és végeérhetetlen, gonosz kérdésekkel ostromolnák, hogy érzi magát jobban, fejjel-e, avagy fej nélkül.

Azonkívül elvesztette víg kedélyét is, márpedig ez elengedhetetlenül szükséges a konferanszié mesterségéhez. Azt a terhes, kellemetlen szokást vette fel, hogy minden tavasszal, teliholdkor, beteges izgalom vett rajta erőt, nyakához kapdosott, riadtan nézett körül, és minduntalan sírva fakadt. Ezek a rohamok elmúltak ugyan, de amíg tartottak, akadályozták volna régi mesterségében; a konferanszié így visszavonult a színpadtól, és megtakarított pénzéből élt; szerény számítása szerint tizenöt évre elegendő.

Elhagyta a színházat, és soha többé nem találkozott Varenuhával, aki óriási népszerűségre tett szert színházi adminisztrátorok közt is párját ritkító udvariasságával, szolgálatkészségével. A potyajegyigénylők nem is nevezték másképp, csak atyjuknak, jótevőjüknek. Bárki bármikor telefonált a Varietészínházba, szomorkás, bensőséges hang szólt be a kagylóba: "Tessék parancsolni!" - És ha Varenuhát kérték a telefonhoz, ugyanaz a hang válaszolt: "Azonnal kapcsolom, szolgálatjára!" Szenvedett is eleget Ivan Szaveljevics a tulajdon udvariassága miatt.

Sztyepan Lihogyejevnek viszont már nem kell a Varietészínházból telefonálnia. Mihelyt - nyolcnapos kezelés után - elhagyta a klinikát, áthelyezték Rosztovba, mégpedig egy nagy csemegeáruház vezetőjének. Az a hír járja, hogy egyáltalán nem iszik már portóit, kizárólag ribiszkén párolt vodkát, amitől egészsége tökéletesen helyreállt. Egyébként azt mondják, fukarkodik a szóval, és a nőkre rá se néz.

Lihogyejev áthelyezése nem szerzett akkora örömet Rimszkijnek, mint ahogy annyi esztendőn át sóvárogva remélte. Hosszabb kiszlovodszki szanatóriumi kezelés után a reszkető fejű aggastyánnak látszó gazdasági igazgató áthelyezési kérelmet adott be a Varietészínházhoz. És érdekes: a kérvényt Rimszkij felesége vitte be - Grigorij Danyilovics maga még fényes nappal sem mert belépni abba az épületbe, ahol azt a megrepedt ablakot meg az alsó retesz felé nyúló hosszú-hosszú kart látta a holdfényben.

A Varietészínháztól a zamoszkvorecsjei gyermek-bábszínházhoz került. Ott már nem nyílt alkalma akusztikai ügyekben összerúgni a patkót a tiszteletre méltó Arkagyij Apollonovics Szemplejarovval: őt ugyanis egyik pillanatról a másikra áthelyezték Brjanszkba, és megtették egy gombafeldolgozó állomás vezetőjének. Ha a moszkvaiak mostanában sózott rizikegombát vagy marinírozott sampinyont falatoznak, nem győzik magasztalni a minőségét, és szívből örvendeznek ennek az áthelyezésnek. Mindez már a múlté, elmondhatjuk, hogy Arkagyij Apollonovicsnak akusztikai dolgokban nem volt szerencsés keze; akárhogyan buzgólkodott is megjavításán, az akusztika csak megmaradt olyannak, amilyen volt.

Arkagyij Apollonovicson kívül Nyikanor Ivanovics Boszojt is azok közé kell sorolnunk, akik örökre szakítottak a színházzal. Igaz, addig sem volt hozzá más köze, mint a rajongás meg a szabadjegyek. De azóta Nyikanor Ivanovics se pénzért, sem ingyen nem hajlandó elmenni egyetlen színházba sem, elsápad, ha csak beszélgetés közben a színházra terelődik a szó.

Nem kevésbé, sőt talán még jobban meggyűlölte Puskint, a költőt, valamint Szavva Potapovics Kuroleszovot, a kitűnő színészt. Ez utóbbit olyan mértékben, hogy amikor tavaly megpillantotta az újságban a fekete gyászjelentést, mely szerint Szavva Potapovicsot pályája delelőjén ragadta el a halál, gutaütés képében, Nyikanor Ivanovicsnak úgy a fejébe szállt a vér, hogy hajszálon múlt, hogy nem követte a halálba Szavva Potapovicsot.

- Úgy kell neki! - bődült el vérvörös ábrázattal. És ugyanaznap este, a nyomasztó emlékek hatására, amelyeket a népszerű színész halála benne fölidézett, egyes-egyedül a Szadovaját beragyogó telihold társaságában, a sárga földig leitta magát. És minden pohárral új meg új gyűlöletes emlékek bukkantak föl benne, hosszú sorban vonult el előtte Szergej Gerardovics Duncsil, a szépséges Ida Herkulanovna, a vörös lúdtenyésztő, a nyíltszívű Nyikolaj Kanavkin...

No, és ővelük vajon mi történt? Már engedelmet kérek! Ővelük az égegyvilágon semmi sem történt, és nem is történhet, mert a valóságban sohasem léteztek, mint ahogy nem létezett a megnyerő színész-konferanszié, sem a színház maga, sem Porohovnyikov fösvény nagynénikéje, aki a pincében rohasztotta a valutáját, no és természetesen aranyharsona sem volt, sem pimasz szakács. Mindezt csak álmodta Nyikanor Ivanovics annak a mihaszna Korovjovnak a szuggesztiójára. Az egyetlen igazi élőlény, aki befurakodott az álomba, éppenséggel Szavva Potapovics volt, a színész, ő is csak azért, mert sűrűn szerepelt a rádióban, és ezért Nyikanor emlékezetébe vésődött. Ő tehát volt, de a többiek nem voltak.

Ezek szerint talán Alojzij Mogarics sem volt a világon? De igen! Mogarics nemcsak élt, hanem ma is él, mégpedig éppen azt az állást tölti be, amelyről Rimszkij lemondott: ő a Varietészínház gazdasági igazgatója.

Mintegy huszonnégy órával a Wolandnál tett látogatás után ocsúdott fel a vonaton, valahol Vjatka alatt. Ekkor vette észre, hogy pillanatnyi elmezavar állapotában utazván el Moszkvából, elfelejtett nadrágot venni, ellenben érthetetlen okokból ellopta és magával vitte az építőmester lakónyilvántartó könyvét. A kalauztól mérhetetlen sok pénzért sikerült vásárolnia egy ócska, koszos pantallót, azt magára öltötte, és hazautazott Vjatkából. Az építőmester házikóját azonban, sajna, már nem lelte meg: az ócska vityillót elpusztította a tűz. Alojzij vállalkozó szellemét azonban nem törték meg a sors csapásai. Két héttel a történtek után már csinos szobában lakott a Brjuszov utcában, s néhány hónappal később elfoglalta Rimszkij íróasztalát. És ahogy régen Rimszkij szenvedett Sztyopa Lihogyejev miatt, most Varenuha gyötrődik Alojzij miatt. Csak arról álmodik, hogy Alojzijt az isten vagy az ördög akárhová tegye, mert - amint bizalmas baráti körben néha suttogva kimondja - olyan piszok fráterrel, mint az az Alojzij, még soha életében nem találkozott, és szerinte ettől az alaktól minden kitelik.

Lehet különben, hogy az adminisztrátor elfogult. Eddigelé még semmiféle gyanús üzelmen nem kapták Alojzijt, igaz, egyéb üzelmen sem, hacsak ide nem számítjuk, hogy Andrej Fokics Szokov helyébe másik büfést nevezett ki a színházhoz. Andrej Fokics pedig májrákban halt meg a moszkvai egyes számú klinikán, tíz hónappal Woland feltűnése után...

Bizony, elmúlt jó néhány esztendő, e hiteles krónikában följegyzett események elmosódtak, elhalványultak az emberek emlékezetében. De azért nem mindenkiében, ó, korántsem mindenkiében!

Minden évben, tavaszi holdtölte közeledtével, estefelé, harminc-harminckét esztendős férfi jelenik meg a Patriarsije Prudi hársai alatt. Ez a hirtelenszőke, zöld szemű, szerényen öltözött fiatalember nem más, mint Ivan Nyikolajevics Ponirjov professzor, a Történeti és Filozófiai Intézet tudományos munkatársa.

A hársak alatt leül ugyanarra a padra, amelyen azon az estén ült, mikor a réges-rég elfeledett Berlioz életében utoljára látta a darabokra szakadó holdat. A hold most egészben van, az est elején fehér, később aranyszínűvé válik, sötét sárkány vagy táltos lovacska rajzolódik benne, úgy úszik a volt költő, Ivan Nyikolajevics feje fölött - haladni látszik, mégis egy helyben áll az ég magasán.

Ivan Nyikolajevics mindent tud, mindenre emlékszik. Tudja, hogy ifjúkorában gaz hipnotizőrök áldozata lett, azután a klinikán kezelték, és kigyógyították. De azt is tudja, hogy bizonyos dolgokat nem bír elviselni. Nem bírja például ezt a tavaszi holdtöltét. Amint közeledni érzi, amint növekedni és bearanyozódni látja az égitestet, mely egykor a két ötágú gyertyatartó felett tündökölt, nyugtalankodni, idegeskedni kezd, elveszíti álmát és étvágyát, csak azt várja, hogy megteljék a hold. És amikor elérkezik a holdtölte, nincs az az erő, amely otthon tudná tartani Ivan Nyikolajevicset. Estefelé elindul, és kimegy a Patriarsije Prudira.

Ott a padon ülve már gátlástalanul beszél magában, cigarettázik, s hol a holdra pislog, hol az emlékezetes forgókerékre.

Egy-két óra múlik el így. Aztán Ivan Nyikolajevics feláll, és elindul, mindig ugyanazon az útvonalon, a Szpiridovkán végig; az Arbat mellékutcái felé baktat, és szeme üresen, vakon mered maga elé.

Elmegy a petróleumbutik előtt, befordul a megdőlt öreg gázlámpás mellett, és odalopódzik egy vaskerítéshez, mely mögött még kopár, de fákkal, bokrokkal teleültetett kert sejlik, és a kertben gót stílusban épült csinos magánpalota; egyik oldala sötét, a másik, az, ahol háromablakos, kerek kis tornyos erkély ugrik ki, fehérlik a holdfényben.

A professzor nem tudja, mi vonzza őt ahhoz a kerítéshez, ki lakik a villában, de annyit tud, hogy telihold idején hasztalan küzdene önmaga ellen. Tudja azt is, hogy a vasrácsos kertben mindig egy és ugyanaz a látvány fogadja.

Komoly, szakállas, cvikkeres, kissé malacképű öregember ül a kerti padon, mindig ugyanabban a helyzetben, tekintetét a holdra fordítva. Azt is tudja Ivan Nyikolajevics, hogy a ház e lakója, miután egy ideig gyönyörködött a teliholdban, tekintetét a kiugró erkély ablaka felé fordítja, és merően nézi, mintha azt várná, mindjárt kitárul, és az ablakpárkányon valami rendkívüli jelenik meg.

A továbbiakat is pontosan tudja előre Ivan Nyikolajevics. Jobban el kell bújni a kerítés mögé, mert a padon ülő most nyugtalanul ide-oda forgatja fejét, tétova tekintete mintha valamit követne a levegőben, elbűvölten mosolyog, édesdeden epekedve összecsapja kezét, végül tisztán hallhatóan ezt motyogja:

- Vénusz! Vénusz!... Ó, én bolond!...

- Istenek, isteneim - suttogja Ivan Nyikolajevics, megbúvik a kerítés mögött, és le nem veszi égő szemét a rejtélyes magaviseletű ismeretlenről. - Ő is a hold áldozata, akárcsak én...

A padon ülő pedig folytatja motyogását:

- Én bolond, miért nem repültem el velük? Mitől ijedtem meg, én vén szamár? És még igazolást is kértem... Most aztán szenvedhetsz, vén hülye!

Így folytatódik ez mindaddig, amíg a ház sötét részében ki nem nyílik egy ablak, meg nem jelenik benne egy fehéres folt, és ki nem szól egy kellemetlen női hang:

- Hol marad, Nyikanor Ivanovics? Miféle faksznik ezek? Mindenáron maláriát akar kapni? Jöjjön be teázni!

A padon ülő felriad, és színlelt kedvességgel felszól:

- Friss levegőre vágytam, egy kis levegőt akartam szívni, aranyom! Olyan kellemes idekinn!

Azzal feláll a padról, öklével megfenyegeti a bezáruló ablakot, és becammog a házba.

- Hazudik, hazudik, isteneim, hogy hazudik! - mormolja Ivan Nyikolajevics, lassan eltávolodva a kerítéstől. - Nem a friss levegő vonzza a kertbe. Valamit lát ebben a tavaszi holdtöltében a kert fölött, a magasban! Mit nem adnék érte, ha megfejthetném titkát, ha megtudhatnám, miféle Vénuszt veszített el, és miért kapkod utána a levegőben?...

Mire hazatér a professzor, már egészen beteg. A felesége úgy tesz, mintha nem venné észre az állapotát, csak buzdítja, menjen aludni mielőbb. Ő maga azonban nem fekszik le, a lámpa alatt ül, kezében könyv, és bánatos szemmel nézi alvó férjét. Tudja, hogy Ivan Nyikolajevics kora hajnalban gyötrelmes kiáltással felriad, sírva fakad, és zokogva hánykódik ide-oda ágyában. Ezért az asszony előtt ott van az asztalon, a lámpa alatt, a jó előre elkészített injekciós fecskendő - alkoholban -, és egy ampullában valami sötét teaszínű folyadék.

A szegény asszony, aki életét egy súlyos beteghez kötötte, az injekció után megkönnyebbülten, nyugodtan lefekhet aludni. Ivan Nyikolajevics most már reggelig alszik, átszellemült arccal, és - az asszony nem tudja, csak sejti - bizonyára emelkedett, boldogító álmokat lát.

Mi ébreszti föl a történészt telihold éjszakáján, mi préseli ki belőle a riadt, félelmetes kiáltást? Mindig ugyanaz. Torz, orrtalan hóhérlegényt lát maga előtt, aki ugrándozva, furcsán huhogva, a keresztre feszített és szenvedéseibe megtébolyult Gestas szívébe döfi lándzsáját. Ebben az álomban nem is a hóhér a legfélelmetesebb, hanem a természetellenes megvilágítás, egy különös viharfelleg, amely tajtékozva borul a földre, mintha elemi csapás, végpusztulás fenyegetné a földet.

Az injekció hatására minden megváltozik az álomban. Az ágytól az ablakig széles holdsugárösvény terül, és ezen az úton vörös bélésű fehér palástos férfi indul el, egyenesen a hold felé. Mellette rongyos chitonba öltözött, veréstől eltorzult, összekarmolt arcú fiatal férfi lépked. Beszélgetnek, vitatkoznak nagy hévvel, látszik, hogy szeretnének valamit tisztázni egymás között.

- Istenek, istenek! - mondja a palástos, dölyfös arcát a fiatalabbik felé fordítva. - Micsoda fertelmes halál! De mondd meg, kérlek - és arca dölyfösből esdeklővé változik -, mondd, ugye, ez a kivégzés nem történt meg igazán? Könyörögve kérlek, mondd, hogy nem volt!

- Persze hogy nem volt - feleli fátyolos hangon a másik. - Rémlátás volt csupán.

- Megesküszöl erre? - kérdi könyörögve a palástos.

- Esküszöm! - válaszolja a fiatalabbik, és a szeme mosolyog.

- Ez nekem elég! - kiált fel a palástos elfúló hangon, és egyre feljebb, feljebb emelkedik a hold felé, magával vonva útitársát is. Mögöttük óriási, hegyes fülű kutya halad nyugodtan, méltóságteljesen.

A holdfény felszökik, holdfolyam árad belőle, és kiömlik mindenfelé. A hold bolondozik és játszik, táncol és szökdécsel. Ekkor a holdáradatból mesebeli szépségű nő válik ki, és egy riadtan körültekintő, borostás arcú férfit vezet oda kézen fogva Ivan ágyához. Ivan Nyikolajevics álmában feléje nyújtja két kezét, és izgatottan kérdi:

- Ezzel végződött tehát?

- Ezzel végződik, tanítványom - válaszolja a száztizennyolcas, az asszony pedig odalép Ivanhoz, és így szól:

- Ezzel, igen. Minden véget ért, minden véget ér egyszer... Megcsókolom a homlokát, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell...

Ivan fölé hajlik, és homlokon csókolja. Ivan repesve néz fel rá, tekintetét fürkészi, de az asszony hátrál, egyre távolodik, és társával együtt megy a hold felé...

A hold ekkor kitör magából, valóságos fényáradatokat zúdít le Ivanra, mindenfelé fröccsen a fény, a szobát holdárvíz lepi el, egyre emelkedik, már az ágyat is elönti... Ekkor van az, hogy Ivan Nyikolajevics boldog, átszellemült arccal alszik.

Reggel szótlanul, de nyugodtan, egészségesen ébred. Felhasadozó emlékezete megnyugszik, és a következő holdtöltéig a professzort nem háborgatja semmi: sem Gestas orr nélküli gyilkosa, sem a kegyetlen Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója.


Jegyzetek

62. Manyezs - az egykori cári lovarda egész háztömbnyi területet elfoglaló épülete. A kései klasszicizmus egyik legszebb alkotása Moszkvában. [VISSZA]

63. Sextus Empiricus (200-250) - görög filozófus és orvos. [VISSZA]

64. Martianus Capella (V. sz.) - római író. [VISSZA]

65. Arisztotelész (i. e. 384-322) - az ókori görög filozófia legegyetemesebb gondolkodója, számos tudomány rendszerezője és megalapozója. [VISSZA]

66. Vieuxtemps, Henri (1820-1881) - belga hegedűművész. [VISSZA]

67. Strauss, Johann (ifjabb) (1825-1899) - osztrák zeneszerző, idősb Johann Strauss fia. [VISSZA]

68. Rudolf császár - II. Rudolf (1552-1612) német-római császár. II. Miksa fia és utóda. Országai ügyeivel nem törődött, inkább csillagászattal és alkímiával foglalkozott. [VISSZA]

69. Caligula, Gaius Julius Caesar (12-41) - 37-től 41-ig római császár: Nevét ("Csizmácska") gyerekkorában kapta, amikor a katonai táborokban kis csizmában járt. Rövid uralkodását kegyetlenség, züllöttség és esztelen cselekedetek jellemezték. [VISSZA]

70. Messalina, Valeria (?- i.sz. 48) - Claudius római császár felesége, aki kegyetlenségével, kicsapongásaival, erkölcstelenségével tette hírhedtté a nevét. [VISSZA]

71. Maljuta Szkuratov - Grigorij Lukjanovics Szkuratov-Belszkoj ragadványneve. IV. (Rettegett) Iván bizalmasa. Nevéhez sok véres tett fűződik. [VISSZA]

72. Noblesse oblige - a rang, a cím megfelelő magatartásra kötelez (tkp: a nemesség kötelez). [VISSZA]

73. Tolsztoj-ing - ingkabát; bő, hosszú felsőing, derékon övvel átkötve. [VISSZA]

74. Lárok - a római mitológiában az elhunyt elődök lelkei, a családi tűzhely védelmezői. [VISSZA]

75. Tizenkét isten - a római mitológia tizenkét főistene: Junó, Vesta, Minerva, Ceres, Diana, Venus, Mars, Mercurius, Jupiter, Neptun, Vulcanus, Apollón. [VISSZA]

76. Grotta - barlang, föld alatti üreg. [VISSZA]

77. Valerius Gratus - Judea egyik előző helytartója. [VISSZA]

78. Harun Al-Rasid (763-809) - bagdadi kalifa. Az Ezeregyéjszaka elbeszélései a tökéletes uralkodó mintaképeként örökítették meg. [VISSZA]

79. Don Quijote - Miguel Cervantes de Saavedra (1547-1616) világhírű regénye. [VISSZA]

80. Faust - Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) fő műve. [VISSZA]

81. Holt lelkek - Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809-1852) világhírű regénye. [VISSZA]

82. Melpomené - a tragédia műfajának múzsája. [VISSZA]

83. Polühümnia - az elmélkedő költészet és a zene pártfogója. [VISSZA]

84. Thalia - a színészet pártfogója. [VISSZA]

85. A revizor - Nyikolaj Vasziljevics Gogol szatirikus színműve. A legjobb orosz színdarab. [VISSZA]

86. Jevgenyij Anyegin - Alekszandr Szergejevics Puskin (1799-1837) világhírű verses regénye. [VISSZA]

87. Verébhegy - domb Moszkvában, a Moszkva folyó délnyugati partján. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap