TARTALOM

FÜGGŐ

FÜGGŐ
BALGA KÉPZELGÉS ÉS SZÁMVETÉS BOROTVÁLKOZÁS KÖZBEN
TAVASZKÖSZÖNTŐ HELYETT
SZÉLJEGYZETEK EGY KÖRFORGÁSHOZ
A RÉGMÚLT EREKLYÉI

SÖTÉT FOLYAM

AZT MONDJÁK...
AZ ELKÉPZELT FÖLKÉRÉSRE
TÁVOZÓ BARÁTI ÁRNYALAK
SÓVÁRGÁS
SÖTÉT FOLYAM
KÉTFÉLE MEGKÖZELÍTÉS
FORGÁCSOK
PUSZTAVACS
A KIVÍVOTT MAGASLATON
FINTORGÁSOK

AZ ÉVEK KESERŰSÉGE

VÉGE A KÖZÖS NYARALÁSNAK
A MAGASLATON
DIVATJAMÚLT PÁRHUZAMOK
A FECSKÉK
FŐNÉVI IGENEVEKKEL
AMI HIÁNYZIK
EGY VÁRATLAN FÖLISMERÉS
KURTA SÓHAJ
N. N. KESERNYÉS BESZÁMOLÓJA
MEGÉRKEZNI
AZ ÉVEK KESERŰSÉGE
TÖREDÉK 1990-BŐL

MOTYOGÁS A SÖTÉTBEN

PREMISSZÁK
AZ ANGYALI HÍRNÖK
JÓZSEF BETLEHEMBEN
TÉLI CSENDÉLET
MERRE ÉS HOVÁ?
EGYSZERŰ TÖRTÉNET
VÁLASZ EGY NEMZEDÉKI KÉRDÉSRE
VALAHOL OTT LAPUL AZ ÉN
JÓZAN, PRÓZAI SOROK A PÁLYAVÁLASZTÁSRÓL
MOTYOGÁS A SÖTÉTBEN
RÉGIESEN
ÖNARCKÉP ÉS HELYZETJELENTÉS
NOTESZLAPRA

A SZÓLÍTÁSRA VÁRVA

TÁRGYILAGOSAN
A SZÓLÍTÁSRA VÁRVA
A JÁTSZMA
Ó AZ ÉLET
ABELÁRD MONDJA
REGGELTŐL ESTIG AZ ALKOTÓHÁZBAN
JEGYZETLAPOK

A SUTTOGÓ SZELLEM

ÖNARCKÉP HELYETT
PROFÁN KÖNYÖRGÉS
ELŐÉRZET
AZ ŐSZ KEZDETÉN
ELSZÁNTAN ÉS SZÉGYENKEZVE
A KAPU ELŐTT
HAJNALBAN FÖLRIADVA
A SUTTOGÓ SZELLEM

A VERS HATALMA

KIFELÉ ÉS BEFELÉ
A VERS HATALMA
ISMÉT AZ ÖRDÖGI KÖRBEN
A NYIRKOS ÉS SÖTÉT ÉJBEN
FÜLELVE ÉS VÁRAKOZVA
EGYSZERŰEN
MOST ÚGY LÁTOM
A TÉBOLY ELLEN
FORRÁSOK ÉS ELÁGAZÁSOK

csontocskákkal játszik az idő,
kártyavárakat épít,
csalóka díszletek közt ténfereg,
magára hagyottan didereg a kreatúra,
csitulva lüktető fénycsomó,
pislákoló mécsláng kering
az éj kietlen, otromba csarnokában

a zsíros örömöktől távol,
távol a sártól, a dús párolgástól
satnya bokor kapaszkodik a sziklafalon,
előmerészkednek a sókristályok,
pazar ékszerként fölragyog
a csend csontváza

ilyen ügyetlenül
csatázik itt egymás mellett
a meddő szépség és a torz nyomoruság,
két gyászvitéz nekihevülve, fölajzva,
mint sivatagban a görcs virága,
de ha megdermed az öldöklő lendület,
nincs többé előre, se hátra

emberi számítás szerint
még élhetek húsz-huszonöt évet,
álmodozhatom persze többről is,
de meglepetést az sem okozna,
ha meghalnék félóra múlva

most ilyen prózaian látom,
mintha valaki másról elmélkednék,
akihez nincsen semmi közöm -
kíváncsian fürkészem arcom a tükörben,
mintha valami jelre, válaszra várnék

de nincsen semmi visszajelzés,
a kissé püffedt arc a pusztulás
vitathatatlan nyomaival is rejtélyes:
az elkerülhetetlen leolvasható róla,
ám határidejét egyelőre még rejtegeti

Vegyünk egy példát,
s attól induljunk el.
"Ezúttal a tél
nem tett kárt a szőlőben."
Viszonylag épen vészelték
át e hónapokat a rágcsálók,
a férgek és másegyéb,
veszedelmes apró állatok is.
Hol vannak még a fecskék?
a gólyák? a baglyok? a denevérek?
Ki pusztítja el a pockokat?
a sok hernyót? a mezei egereket?
Akárhová nézünk, pezseg,
bozsog az élet fölöslege,
indokolatlan túlhabzása.
Egyensúlyát nem leli, vár
valami könyörtelen ítéletre.
A szapora népség már érzi vesztét,
de az én szívem mégis nyugtalan.

semmi jóval nem kecsegtet az idő
fosztogatja gyér tartalékaim
fázom és reszketek ha rám figyelnek
nem mondhatok semmi biztatót
az igaz út irányát nem ismerem

csapdákat látok csalóka káprázatokat
ingoványba csalogató lidércfényeket
bármerre tekintek ólálkodó árnyak
közelednek a választott ösvény felé
elindulni rajta így kockázatos
másnak se tanácsolhatom
pedig valamerre hamarost
innen mindenkinek futnia kell
ha remélni - élni kiván

jobb szemem előtt:
parányi, sárga-szürke folt
lebeg, úszik a térben,
mint a pókháló, olyan szövésű,
alig észrevehető, alattomos,
s előbb-utóbb akcióba lép,
ó, könnyen kiszámítható,
hogy terjeszkedni fog

Egyre méltatlanabb
körülmények között,
pótszereken élve, egyedül,
álmatlanul forgolódva,
küszködve a belső remegéssel,
a heves szívdobogással,
ahogy a sebzett állat,
a többiektől elhúzódva,
undorodva és szégyenkezve,
búcsút se intve, szótlanul,
készülődve a végső megaláztatásra

Valami jóvátehetetlen történt:
becsukódnak lassan a kitárt kapuszárnyak.
Gyanakvás és félelem lesz úrrá a városon.
Se be, se ki. Az öldöklő angyal készülődik,
házról-házra járva végzi dolgát hamarost.

agyagszobrok játszadozása,
zuhatagként ömlő sárga fény,
ahogy a gyönge szárán imbolyog,
eseng a virág a szélviharban,
amikor késpengéket köszörülnek,
tűleveleit hullatja a fenyő,
és tócsákban dermed a vér,
csillagtalan ég alatt vacog,
a szellemnek nincsen otthona,
fűrészfogak csattogása győz,
s elhal az áldozatok jajszava

Késve érkezel, ha jössz, változás kora,
már nincs erőm, már nem hiszek magamban,
és mások se hisznek bennem, az én időm lejárt,
azoknak nyújtsd kezed, akik még újjá születhetnek,
akik még reménykednek az evilági megváltásban.

így is lehet most úgy is lehet
senkit sem kényszerít közvetlenül
a kor rideg parancsa ma a változás
akármerre elindulhatsz csak rajta
mert itt tovább a fű se nő

Hiábavaló, pontos mondatok.
Kíméletlen szavak. Könyörgések.
Mintha értelmük lehetne,
puhán omló, fátyolos bókok.
Ficánkoló, fürge aranyhalak.
Ahogy a vasárnap délelőtti,
forró, nyári verőfény az udvaron.
Amikor még volt, igen, még volt remény.
A szederfák alatt kóválygó, sárga kislibák.
Bolondos játszadozás az eketaligával.
Az első megmártózkodás a porban.
Parázna kíváncsiskodás a híd alatt.
A széthulló emlékezet még ép kavicsai.
Amint alámerülnek lomhán,
kihuny a sugárzó láng is,
előmered a jövő kajla horga.

Azt mondják,
nem lehet ma verset írni,
üresen csengenek a szavak,
varázslatos hatalmukat
megtörte és szétzúzta
örökre a zord valóság,
s csak a józan értelem,
a logika metsző kése
fürkészi most az ismeretlent,
a dolgok kusza szövevényét,
a rejtekező lét titkait,
minden más eszköz hamis,
tévútra visz, örvénybe ránt,
ahonnan nincsen szabadulás,
azt mondják, a költészet
káros, fölösleges szenvedély,
se haszna, se tisztelete,
hiábavalóságok hiábavalósága,
nem érdemes bíbelődni vele,
az elmúlás igézetében élve,
ha sorolja eszelős reményeit,
a szétporló virágszálról beszél,
a percnyi létezés alakzatairól,
az éhségről és a szomjúságról,
amik így is, úgy is gyötrőek,
és sajnos, csillapíthatatlanok

Nem vagyok alkalmas ilyen szerepre.
Gyámoltalan vagyok és nehézkes.
Aggályoskodó és bizonytalan,
ha a nyilvánosság előtt kell
rögtönözve megszólalni.
Ha csak udvariaskodni kell,
elnémulok, kiver a verejték,
nem találom a megfelelő szavakat.
Röstellem pallérozatlanságomat,
de belső görcseim gubanca már
oly erős, fölfejthetetlen fonadék,
hogy kitörni belőle nincs erőm.
A szónoki képességet igénylő
posztra így hát nem is ácsingóztam.
A fölkérést mégis nagyon köszönöm,
ám elfogadni, sajnos, nem tudom.
Legyen a nyílt tér most a fiataloké!
Azoké, akik a pályán épp elindultak.

olyan mintha álomban élnék,
azt mondta az orvos, hogy nincs remény,
rajtam már csak a csoda segíthet,
olyan különös így, könnyű vagyok,
szabadon lebegek, ringatózom puhán,
az emlékeim megvédenek, a gonosz
incselkedéseit már nem is látom,
ha bántanak, suhanok tovább ösvényemen,
és friss madárcsicsergésbe burkolódzom,
az elűzi mindig a gyötrő szorongásom,
ó, nem kell már óvnom magamat tőled,
kísértő örvénylés, fáklyaként loboghatok,
föloldódhatom a tovaringó sugárzásban

Ó, ha eljutnék oda,
ha egyenrangúként fogadnátok,
ti sérthetetlen hatalmasok,
ti szemérmes rejtekezők,
akiket már nem érhet földi gáncs,
ha nem zavarnátok ki a házból,
mint méltatlan betolakodót,
meghúznám magamat a sarokban,
elhevernék szótlanul a küszöbön,
semmit se kérnék, hallgatóznék,
étlen-szomjan virrasztanék,
mintha ott se lennék, olyan volnék,
ha tudnám, hogy körötökbe fogadnátok,
habozás nélkül máris indulnék,
ne várjatok rám hiába, árnyak,
ha tudnám, ha sejteném, merre vagytok,
s vagytok-e, boldogság volna már az is,
de csak a hiányotok sajog a szívben,
csak a képzelet incselkedik velem.

akárhol megpillantható
egyirányú áradat
eltéríteni nem lehet
előbb-utóbb kirajzolódik
vészjósló útvonala
ha kell föld alá bukik
eltűnik nyomtalanul
rohanva gázol alant
a gyökerek közt csörtet
sziklák szűk nyiladékain
sziszegve préseli át magát
átszivárog a homokon
medret váj és elindul
csörgedezve ismét idefent
ártalmatlan patak képében
csalinkázik célja felé
öblökben elterül megpihen
majd új erőre kapva
sietve hömpölyög tovább
tovább tovább a törékeny
tornyú lebegő káprázatig
a sáncfalakra észrevétlenül
lassan fölkapaszkodik
betör az óvott területre
átgázol a gyönge hajtásokon
kioltja a parázsló őrtüzeket
földúlja a virágzó várost
lerombol mindent amit talál
majd iszapot bűzt hátrahagyva
győzelemittasan vonul
szégyentelenül távolodik

újra a szélkakasok farsangolnak,
ez egy ilyen ország:
lomha és nehézkes,
búsan merengő koponyák
fürkészik reménytelenül az örvénylést,
a fürge köpönyegforgatók mutatványait,
a kajla holdat, a tenger árapályát,
aztán ismét a fal felé fordulnak,
álmodoznak az örök harmóniáról tovább,
ami nincs sehol, bódító ábrándkép csupán,
helyette szólam, helyette mocsok és árulás,
vigasztalan hétköznapok, megalkuvásról
megalkuvásra hátráló gyakorlat és torz,
egyensúlyzavaroktól botladozó rend,
az átmenetiség felemás forrongása
és a gyönge, fogyatkozó reménykedés

Csúnya, véres harc indul el ismét,
kezdhetjük elölről, újra a bizonygatást,
ismét a szerep, a rang, a kivagyiság,
ismét a mellékes dolgok lesznek fontosak,
ki kivel szövetkezik, ki kivel szakít,
ki kivel osztozkodik a koncon,
igen, ez lesz ismét a legfontosabb,
és nem az érdem, és nem az önzetlenség,
ismét a taktika, a felemás kiegyezés,
az erőviszonyok mérlegelése, a piac
farkas törvényei, az ügyes helyezkedés,
a balkáni zűrzavar, a szellem megalázása,
ismét a kényszerűség torz rémuralma.

Most, amikor a megélhetésünk bizonytalan,
most, amikor a nyugdíjasok nyomorognak,
most, amikor minden recseg-ropog,
szakálla nő a kőnek, és mindenki fél

                         *

a semmibe hullanak ismét a szavak
közönyösen sután az elcsukló mákgubók
szopogatni kellett volna őket még idejekorán
amikor megérkeztem dél volt most este van

                         *

Nem tudom, mi az a tisztesség.
Mostanában újra a gyomrom jelzi,
ahogy már korábban is. Föl-le,
föl-le, szakadatlan hullámzással.

Születésem helye, az ország közepe.
Ötvenkét éve éltem ott utoljára.
Talán még egy éves se voltam,
amikor máshová sodort el onnan,
végleg a szeszélyes végzet.
Azóta csak futólag láttam,
egy-egy órára nyáron, koraősszel.
Lakosai közül én senkit sem ismerek,
pedig távoli rokonaim élnek ott.
És ők sem ismernek, legfeljebb
a nevemet, apámat az idősebbek.
Idegenként jártam mindig arra,
s ez most sajog, hiszen tudom,
az egyik félreeső cselédházban
ott születtem e baljóslatú földre.

                    A 80 éves Vas Istvánnak

Kevés ami tudható,
és kevés ami remélhető,
elfonnyadhat a virágzó,
fiatal cserje is,
lángot vethet,
szikrázva föltámadhat
a holtnak hitt rózsatő

Ki vagyok én? kérdezi
nyiladozó értelmével a gyermek,
ám egyértelmű válaszra nem lel,
megvénülve se láthat
csak imbolygó mécsvilágot,
beomló falak közt parázsló,
reszketve kihamvadó csillagot

A bőven ömlő források kiapadnak,
a dúsan megrakott magtárakból
a gabonát - csontról a húst -,
csipegetik láthatatlan csőrök,
föl-fölbukkan már a váz is,
a veszendő, pőre szerkezet

Bolond volna mégis, aki most hátrálna,
aki föladná kivívott magaslatát,
e kopár fennsík az ég elérhető,
legalsó lépcseje, a semmi várfoka,
onnan belátható a világ kicsinyes,
céltalan és önző torzsalkodása,
onnan már megbocsátható tévedése

szemüveg, papír, toll vagy írógép,
cigaretta, öngyújtó, szipka,
csönd, szabad idő, magány és türelem,
idegen áram, belső hang, koncentrált figyelem,
mérhetetlen alázat és kivételes szerencse,
s aztán már szinte maguktól sorakoznak
egymás mellé a szavak, egymás alá
a fürgén születő verssorok, szakaszok

ma semmit sem csináltam
olvasgattam és hevertem
bevásároltam és sétáltam
csodáltam a többieket

ők aztán tudják a módját
ismerik a dörgést a cseleket
nem ilyen mulyák mint én
hasznosan töltik el idejüket

    Ujjgyakorlat

a kérdés nem az
illetve én is tudom a választ
csak ne ezt kérdezted volna
szívesen elmondom

erről nem lehet beszélni
szavakkal le nem írható
ezt valójában érezni kell
olyan mint a villámcsapás

bizsereg tőle minden zsigered
mert szeretni bárkit lehet
ezt nem én mondom
Esterházy mondta

csak nehéz elviselni
aztán jönnek a bajok
ó seregestül jönnek
de "költő vagyok" - ahogy eltanultam
- "mit szaporítsam a szót?"

Ma több órát ültem
az üres papír előtt,
és nem tudtam eljutni
A-tól B-ig.
Az igazat megvallva,
se az A, se a B pontot
nem találtam.
Ilyen esetekben
nincs mit tenni:
bele kell törődni
az egyértelmű vereségbe.
Ennek fölismerését
rögzítem itt éppen.

Él Jenő és Somlyó Gyuri
két jóbarát
az egyik nem él
hiába éltetik
(Éljen ő!)
a másik nem hall
úgy látszik
mégiscsak rossz a füle
pedig Chart betéve tudja
oda- és visszafele
mért nem fordította le?
a költészet a kisujjában
a franciában verhetetlen
ő legalábbis azt hiszi
s ha valaki mégis
jogosan és indokoltan
az orrára koppintana
vagy ezért vagy azért
azt a Holmi nem közli le

az én hazámban
ezért nem jár köszönet

szeretném megcsókolni a szőrös findzsát
ami a kutak mélyén lengedezik

mint a Puszta Ország
mint az Átokföldje
méltóságát vesztett szopókás cigaretta
ezüst fogantyújú sétapálca
porosodó szakadozott cilinder
monokli és borostyánszipka
színpadi kacatok szertehányva
szemétdombra kerülnek a maskarák
a kvarcórák a táskarádiók
foszladozó magnószalagok
dezodorok és csorba protézisek
mintha sosem szolgáltak volna
aláhanyatlanak az ünnepi zászlók
romkertben színes műanyagszobor
galambdúcokban a cserélődő ősök
kirakodóvásár a roncstelepen
asztali szökőkút videó kutyabőr
fölfújható emlékmű szakértelem
alig használt szeplőtlen múlt
minden ami csak pénzért kapható

és mi lesz,
ha most sem szólal meg a hang?
mi lesz, ha tartósan hallgat?
mi lesz az örökös csöndben?
mi lesz, ha élni kell tovább,
éveken át meddőn fülelve?
mi lesz, ha cserben hagynak a szavak?
ha többé nem leszel képes
az áradó zengésből kiszűrni őket?
akkor majd mivel áltatod magad?

Tíz nap után most egyedül,
egyedül mint a csont,
egyedül mint az almacsutka,
mintegy szemétre hányva,
az ürességben kalimpálva,
fejjel lefelé, zuhanva
ama nevezetes csőben,
a közöny bűzös, langy tavában,
mint a lomha víziló, ásítozva,
esztelenül, testi megváltásra várva,
mint a gyermekek, a szelíd bolondok,
mozdulatlanul, egyetlen pontra koncentrálva,
mindent föladva, mindent felejtve,
az érzékelés kapuit bezárva,
s még mindig törekedve, akaratlanul
a valaha áhított cél felé,
mint az elhajított kő, tehetetlenül,
semmi jót nem remélve, mint a sárkolonc

már nem beszélnek,
nincs miről,
nem kérdeznek,
ismerik a választ,
ismerik a változatokat,
csak ülnek egymás mellett,
semmibe révedő tekintettel,
napkeltétől napnyugtáig,
a sziklákat morzsoló szélviharokat,
figyelik a csapkodó záport,
a sűrű havazást, a csikorgó havat,
a tenger lomha, örökös hullámzását,
a perzselő nyári napsütést,
és sajgó csontokkal dideregnek,
múltjuk fölé hajolva kutakodnak,
a félelemtől reszketnek és fáznak,
a király és a királynő,
két roskadozó, büszke termet,
menekülésre már nincsen erejük,
végül beleolvadnak jajszó nélkül
az irgalmatlan, jeges éjszakába

olyan lassan múlik az idő,
aztán meg eszeveszetten rohan,
csak az imént csókoltam telt, feszes emlőd,
most meg itt aszalódom csonkán, fogatlanul,
és dadogva se tudom már kimondani
a bocsánatkérő, vágyakozó szavakat

valamivel most könnyebb,
lepattant a vasabroncs szivemről,
sétáltam kint, a fák alatt,
lestem a halakat a tóban,
figyeltem a különféle, apró madarakat,
szarvasok nyomát nézegettem,
mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,
ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
a fecskék röptében gyönyörködtem,
mintha először vagy utoljára látnám
cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
ideges, kusza rajzolatot a porban,
és mégis, akkor már az se bántott,
csak sajogva együtt rángott, harcolt,
ujjongva velük szárnyalt a szívem

fura versenyfutás ez az idővel,
mások számára közömbös, mulatságos igyekezet,
lassítani az úgyis megérkező közeledését,
óvni a lazuló, romlékony, engedetlen testet,
és amikor már szaga van, illattal elkendőzni,
rejteni, amíg lehet, mintha szégyellnivaló volna,
ami mindannyiunkra vár, és elformálódott alakkal
csonka-bonkán is illegni, táncot lejteni,
csitriként és kamaszként idétlenkedni tovább,
amikor egyre határozottabban kirajzolódik már
a koponya végső formája, ó, nem, ezt soha,
akkor inkább a félrehúzódás, a magány, a csönd,
inkább a haláltáncban habókosan csetleni-botlani,
ahogy egy veszendő lélekhez illik, befelé sírni,
siratni a fölcsillanó, máris hervadó, egyszeri csodát

igen, az hiányzik, az egészséges élniakarás,
a minden bajt legyűrő erő és remény,
ami átlendít a holtpontokon, és segít,
repít tovább, amíg csak lehet,
a veszteségeket tudomásul veszi,
de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik,
a következő lépést latolgatja, és csak azt,
ha kell, mindent újrakezdve, más irányban
indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül,
mint a hegyomlás, mint a kilőtt nyíl,
vakon, céljának értelmét nem keresve,
csüggedetlen bizakodással, ravaszkodva,
csak tovább, csak előre, bármi áron,
mérhetetlen önbizalommal félresöpörve
az akadályokat, a vétlen útjábakerülőket,
hátra se pillantva, a végpontra se nézve,
lépésről-lépésre eredményesen, biztatóan,
igen, az hiányzik, a makacs élniakarás

ez most nem az én napom,
mintha nem is élnék,
rámzuhannak, földre lapítanak
a dolgok, a körülmények,
alóluk pislogok a világra,
mint az eltaposott béka,
az időjárási frontoknak
kiszolgáltatva nem is értem,
hogyan képes elvonatkoztatni,
viszonylag logikusan gondolkozni
az ember, ez a gyámoltalan féreg,
akivé most gyorsan átváltoztam,
aztán majd újra termőföld leszek,
és szellemem szélsodorta pára,
ami van is még, de máris szertefoszlik,
s emlékét csak a kézikönyvek őrzik,
röpke időkig, pillanatokra,
amíg egy falevél lehull

várni és várakozni,
amíg megszólal az Úr,
tiszta edénye lenni
nem ismert tartalmaknak,
erre vállalkoztam ifjan,
balgán és felelőtlenül,
bárha teljesíthetném,
amit fölvállaltam,
ó, ha csakugyan tiszta
edénye lehetnék a szónak!

napok óta semmi hír
senki sem keres
senkinek nem hiányzom
mintha sikerült volna csakugyan
elvágni a vékony köldökzsinórt
fuldoklom kalimpálva
a szúrós nyers közegben
ahová sose vágytam
ahová vakon kilökődtem
nem kívánt csupasz macskakölyök
saját mocskomban forgolódva
nincs kéz mely érintene
hátrálnak sorban tőlem el
akikhez ismerősként szólhatok
csak a szégyen marad utánuk
kifosztott rablótanya
nincs kihez menekülni
futkoshatok mint pók a falon
nem fogad be senki magához
tudja hogy ráfizetne
amilyen hálátlan vagyok
nevét is elfeledném annak
aki megnyitná nekem dús ölét
zárt ajtókon hiába kopogok
ahogy mások is itt a földön
olyasmikre vágyom én
amikre semmi esély
elúszunk egymás mellett léhán
közömbösen és gyanútlanul
szétfoszló kapcsolatok közt
tévelygő sete-suta sóvárgás
mulatságos árnyék a víz alól
eleven kéz után kapdosok
a tükörképek forgatagában

már nincs hová,
és nincs kihez,
unalomba fullad az élet,
mint poros, nyári délutánokon
a nyelvét lógató kutya,
ásítozom az egyhangúságban,
már semmi nem történhet,
amitől megrettennék,
ami izgalomba hozna,
mondhatnak bármit,
mást nem vehetnek tőlem el,
csak a satnya életem,
azt pedig ingyen, önként is adom,
nem, többé nem védem magam,
ismerem az asszonyi panaszokat,
igen, ismerem a súlyos vádakat,
mégse tudok megszólalni újra,
a magyarázkodásra nincs több szavam,
olyan vagyok, amilyen,
porban forgolódó, vergődő állat,
akit a szorongás, de hagyjuk ezt,
szavakkal úgysem közölhető,
élek ahogyan s amíg tudok,
egy ideig még szívom
a mámorító, édes levegőt,
aztán bizonyára megfulladok,
remélem, gyorsan történik ez,
s végre én is megnyugodhatok

idáig úgy-ahogy elvergődtem,
de most hogyan tovább?
erőtartalékaim kimerültek,
eszme nem lelkesít,
látom, amit látni lehet,
a fölháborító nyomorúságot,
akikben bíztam, cserbenhagytak,
a haszonlesőktől fölfordul a gyomrom,
az időtlopó locsogást unom,
már nincs kivel szót cserélnem,
és nem remélek kedvező változást,
az anyagi javaktól csak önzőbbé,
kíméletlenebbé válik az ember,
címszavakba foglalva ilyen
számomra most a világ,
és magamat elviselni sincs erőm,
egyre rigolyásabb leszek,
ahogy öregszem, sorban hagynak el
becsülhető tulajdonságaim,
ha nem én volnék én,
messziről elkerülném magamat,
mit akar ez az ember? miért ágál?
hiszen ennek semmi se jó,
csak nyavalyog és sápítozik,
neki már az Úristen is gyanús,
hogyan tovább? nem tudom,
úgy tetszik, bezárult minden út

kedvező hírekre várva
e fullasztó roncstelepen
ahol az olajtócsák
rozsdás vasak között
satnya fű tengődik
és a fény csak fakó sugár
az erjedő poshadt levegőben

               *

inog recseg de őrzi helyét
a lomha vaksi szörnyeteg
pikkelyes bőre hámlik
testnyílásaiból szivárog
a mérgező bűzös váladék
és görcsös tisztulása közben
mindenkit elönt szennye

               *

csoportok süllyednek el
nyomtalanul szégyenkezve
félrecsuklott fejjel a mocsárban
mintha sohsem lettek volna
pedig még itt botladoznak
már helyük sincs nevük sincs
leírták őket már régen

               *

a szép eszmék nevében
most mások szorgoskodnak
ácsolják irgalmatlanul az új
az üdvözítő regulákat
amiktől valamikor minden
igazságosabb és jobb lesz
téveszméjük hogy idejük van bőven

               *

a független szellem szabadon
nyomorogva és megalázva élhet
gúzsba kötve táncolhat és
csinálhat bármit amire képes
a többiek ágálva lomposan

széljárást figyelve lépegetnek
mentségük van hitelük nem lesz

               *

a szépség holtan szétdaraboltan
többszörösen meggyalázva
föl-fölbukkan mégis aztán eltűnik
utána ákombákom ábrák dúlt szavak
bohóctréfák és nyegle szóömlenyek
az őrjöngő támadó dada véres arca
szelíd szobacica arccá átpingálva

szabadon szárnyalhat a lélek,
ha nem kötik a föld alantas céljai,
szabadon élhet, aki már nem remél,
csak másoknak derűs nyugalmat,
aki az idővel hadakozik, elveszik,
a győztesek emlékművei leomlanak,
porrá és semmivé lesz mindenki,
aki él és mozog e föld sarában,
csak a nyughatatlan, kíváncsi szellem
lámpásai pislognak, világítanak
az eredendő, örök és jeges éjben,
azok sem sokáig, röpke pillanatokra,
legfeljebb néhány századra, évezredre,
aztán már mintha sosem ragyogtak volna,
mivégre hát az öldöklő, vak küzdelem,
ez a sehonnan sehová igyekvő akarat?
jobb lángként lobogni, fűszálként remegni,
lankadatlan, konok buzgalommal törekedni
az elérhetetlen, boldog befogadásra

akármit csinálunk közeledik
és ez megnyugtató mint a tenger
örökösen háborgó kék hullámai
jön a hóhullásban fehér lepelben
könnyedén előredőlve bátran
nemtörődöm lezser eleganciával
közeledik a sötétség ormótlan
torlaszai közt sugárzó alakja
siklik felénk kezében fáklya
hozza a jó hírt az ígéretet
hogy reménykedjünk örvendezzünk
ne féljünk a kietlen éjszakában

ha arra gondolok Mária mire számíthatott
mitől rettegett és József miben reménykedett
ne feledjük a tolófájdalmak már jelentkeztek
amikor végre befogadták őket a külvárosi istállóba
és bábaasszonyt sem említ az Írás egyedül voltak
mint hajléktalanok valami ócska szükségmenhelyen
se víz se fűtés csak az állatok szuszogása bűze
és szülni kellett világra kívánkozott a gyermek
a köldökzsinórt elvágni az anyát és a fiát
tisztába tenni úgy ahogy ott lehetett ez volt
a dolga Józsefnek mielőtt gondolhatott volna
bármi másra evésre-ivásra pihenésre a másnapi
teendőkre amikre úgy-ahogy fölkészült de aztán
közbejöttek másegyéb események amelyekre még
ő sem számíthatott hiába figyelmeztették előre
hogy nem az övé csak névleg az isteni gyermek
ő volt József az ács akit az angyal se méltatott
arra hogy az elkövetkezendőkről pontosan és híven
előre értesítse pedig a gyakorlati munka rá várt

fehér fehér fehér
kék zöld és sárga
lazán szétfolyó foltokban
keverednek és szétválnak
madárcsicsergésre
most nincs válasz
kívül-belül csönd
sete-suta motozgatás
kifent kések az asztalon
a beavatkozásra várnak
pókfonálon függő pillanat
semmi sem történik
az enyhe fuvallatban
a fákról szállingózik a hó
egy-egy madár átsuhan
látszólag nyugalom és béke
aztán a váratlan riadalom
egy távoli fácánrikoltás:
a sötét erők már készülődnek

mintha most kezdődne el az életem
választanom úgy kellene
pedig lassan már véget ér
itt állok ismét az utak kezdetén
leköpdösve kifosztva üres kézzel
öregedve is álmodozó balga kamasz
elhiszem amit hitetve mondanak
a keserű tapasztalatok dacára
őrzöm a csenevész lángot
etetem a tűz falánk kutyáit
a csontjaimat mardosó mohó pofákat
nem tudom mi végre mást nem tehetek
attól tartok erősebb akarat ez nálam
hiába választanék más célt más utat
általa ismét csak ide jutnék
nélküle még ijesztőbb jégvilágba

a csillagállás kedvező volt,
mégis minden újra elveszett,
a kilábalásra ismét alkalom
a közeljövőben aligha lesz,
tengődhet tovább tunyán
a hízelgő rosszindulat,
a kényelmes semmittevés,
a kivagyiság és az ostobaság,
buzgólkodhat hiába, újra
a jószándékú hozzáértés:
a kifulladásig tapicskolhat
a fecsegés és a locsogás
rossz lehű holtvizeiben

törekvő új raj a láthatáron,
nem is ott, már a porondon,
pozícióban, kézitusában,
azt mondják többen róluk,
hogy erőszakosak, gorombák,
eszesek és ügyesek,
megkésettségük miatt sértettek,
kíméletlenek és rámenősek

hasonlók voltunk mi is,
illetve közülünk sokan,
kevésbé fölvértezve,
ravaszkodva és ügyeskedve,
emlékszem, nagy mellénnyel
nyilatkoztak erről-arról,
van, aki még ma is csinálja,
de a többség megroggyantan,
öregedve ma már szerényebb

nincs hová eljutni e pályán,
ahová meg lehet, oda szabad az út,
csak végig kell menni rajta,
egyedül és külső támasz nélkül,
és a rang, a pozíció nem segít,
nyolc-tíz évente másokat repít
csalóka mennybe a divat,
rosszabb esetekben a politika

akinek csakugyan az a fontos,
hogy külső sikereit gyarapítsa,
és csak azokat, kívánom, érje el,
tündököljön, amíg csak lehet,
fiatal vagy idősebb, egyremegy,
biztosan tudom, úgyis a vesztébe rohan,
ami így elérhető, az értéktelen kacat,
gyötrő kérdéseinkre se választ,
se vigaszt nem ad, és nem is adhat

romlandó testbe zártan,
egyedül a test burkában,
segítség nélkül,
röstellve gyöngeségét,
szégyellve és megutálva
tehetetlen sutaságát,
formáját, ráncait, szagát,
cselédje és hálótársa lenni,
vigyázni rá, etetni, óvni,
tőle el sosem szabadulni,
kiszolgáltatottan, paráznán,
nagyúri kegyeit lesni,
méltóztatik-e föltámadni,
egy-egy félóráig élni,
ahogy a szellem kívánja,
béklyótlanul, szabadon
szárnyalhat-e az kedvére,
most, erre a röpke időre,
engedi-e vagy visszarántja,
hogy ismét csak megalázza,
örökre magához kösse,
majd végleg magába ölje?

a legnagyobb őrültség,
ami embert valaha megkísértett:
az ábécé betűivel
kitörni a fojtogató csendből,
törekedni a halhatatlanságra,
akárha papírhajóval
átszelni a háborgó tengert,
s ez lett a mesterségem,
egyetlen eszköztáram,
a-tól z-ig falkányi jel,
betűk leírva, hangok kiejtve

inkább a cselekvésre bíztam volna magam?
a műszaki pályára, a gépészetre,
a hasznosítható matematikára,
netán az alig kóstolt,
építészeti rajzolásra?

ó nem!
mindegyikkel rosszul jártam volna,
nem volt hozzájuk semmi közöm,
nem segítettek soha élni

maradt az ábécé,
és ma már nincs más,
a tehetségem adott,
olyan, amilyen,
nem tudok változtatni rajta,
ezzel kell gazdálkodnom,
amíg erővel bírom,
amíg az égiek élni hagynak

és most mégis boldog vagyok,
hogy erre vállalkoztam,
hogy vakmerően belekezdtem,
így senki mást nem okolhatok,
egyedül csak magamat,
ha mégsem sikerül,
ha nyomtalanul eltűnök,
ha sehová el nem érek

egyelőre még ring a papírcsónak,
igaz, már süllyedőben

csak félig figyeltem oda
úgy látszik
tényleg öregszem
szűkülő körben élek
látszólag figyelek
s közben saját rögeszméimet
gondolataimat rendezem
hogy előadhatók legyenek
ilyesféle önzést
magamnál még nem tapasztaltam
a jövőben
jobban kell ügyelnem erre
nehogy észrevegyék
nehogy megharagudjanak
hiszen ők nem tudhatják
hogy ösztönösen cselekszem
mintegy az akaratom ellenére
kihagy az agyam
képzelődöm és fecsegek
felelek akkor is
ha nem kérdeznek
pedig tudom a választ
bizonyság lehet rá
az egész életem
nem tudom hol rontottam el
annyira vigyáztam pedig
megfontoltam minden szavam
a semmibe hulló magyarázatokat
nem értem nem értem
miről beszélnek
noha együtt vagyok velük
az örömben és a bajban
csak újabban
nagyon fáradékony lettem
délutánonként alszom
kicsiny ideig pihenek
aztán mindenem odaadnám
megosztanám velük
de senki se kéri
unottan félre fordulnak
másról beszélgetnek
mintha ott sem lennék
önfeledten nevetgélnek
mondanám végre
hogy kiért és miért éltem
ám ez a kutyát sem érdekli
csak félig figyelnek oda

Ó, halmok
és lankás tájak,
rejtekező völgyek,
az Egyszarvút láttátok-e?
Csörgedező forrás,
most merre kószál?
Amikor a közeledben
riadtan, tétován megállt,
hívtad-e, szólítottad-e?
Mért nem enyhítetted a szomját?
Az üldözők elől menekült,
akik, ha utolérik,
irgalmatlanul megölik,
megszégyenítik és megcsonkítják.
Vajon visszatérni szabadon,
lesz-e módja és bátorsága?
Szóljatok halmok, lankák, völgyek,
feledtétek-e pajkos sutaságát?
És szólj, te apadozó forrás,
egyetlen e kietlen vidéken,
friss vizet várhat-e még tőled?

a megaláztatás ideje
a szégyen ideje
a kishitűség és a félelem ideje
a hiúságé is talán
arra várok hogy szó nélkül értsenek
s elfogadjanak úgy ahogy vagyok
nem akarok önmagam élő reklámja lenni
tudom hogy ki vagyok mennyit érek
amit leírtam az vagyok
többé-kevésbé azonosítható rögeszme
elevenen vergődő lelkiismeret
fegyvertelenül is veszélyes álom
akit idomítani nem lehet
aki hajlik a meggyőző szavakra
ha érveit okosan megcáfolják
s aki nem nem! nem hisz a szavaknak
ha a tettek után bűzleni kezd a valóság
ami könnyen ellenőrizhető még ma is
csak bele kell szagolni a levegőbe
s előbb-utóbb megorrontja
bárki a nyilvánvaló igazságot
a felemás lavírozgatást a pocsolyában
ami most már-már elviselhetetlen

már nincs erőm,
az utolsó órákat élem itt
fáradtan, kizsigerelten
és mégis elégedetten,
amit szerettem volna,
végül is megcsináltam,
úgy, ahogy futotta
szorgalmamból és
képességeimből,
hogy ez mire elég,
nem tudom,
már nem is érdekel,
ez vagyok,
most ilyen vagyok,
ha rossz is, vállalom,
irgalmazzon nekem az Isten

ó, a költészet
ma ártalmatlan játék
néhány eszelős magánügye
haszontalan időpocsékolás

ó, a költészet
kamaszok romantikus álma
mint az egyneműek szerelme
kifinomult és terméketlen

ó, a költészet
már a kutyát sem érdekli
nagyobb szellemi izgalmat kínálnak
a piacgazdaság rejtelmei

ó, a költészet
beszéljünk inkább másról
a krónikus pénzhiányról
amit mindenki egy az egyben ért

Egyszercsak megszólal a kőkolonc
Valahogy oldani kellene
a bennem dermedő tömör sötétet
Mások is erre biztatnak
szükségét én is érzem
Mégsem sikerül

Újra és újra megtörténik:
sűrűsödik csomósodik az ömlő láva
bonthatatlan tömbbé összeáll
és nem oldja semmi reménysugár
Önmagában a szándék kevés
az akarat tehetetlen
A sejtek mintha jobban tudnák
irgalmat nem ismernek

A hit hiánya buzgólkodik
s a mérhetetlen hiúság
Mintha az egész világ
értelmét veszíthetné nélkülem
Olyan érzés ez
amit szívesen letagadnék
Bűnbánóan így panaszkodik
aki a kőben rejtezik

Gyönyörű ez a fényözön
a színek tündöklő áradása
Segítsetek szökését elviselnem
Ne legyek kapzsi fénycsapda többé
Kifordított üres tenyérrel álljak
ahogy a koldus a város kapujában

a játékszabályokat nem ismerjük
illetve csak úgy körülbelül
félig átabotában ahogy a
társasági pletykákat félre-
értve és azon frissiben
tovább adva hogy mások is tudják
miről van szó: vérünkre megy
a játék jobb ha vigyázunk
nehogy átverjenek minket
a gátlástalan ügyeskedők
akiknek semmi se drága
ők aztán ismerik a szabályokat
vagyis hát menetközben
ők változtatják és teremtik
hogy számukra kedvezőek
termékenyek legyenek
a játékban mindenkinek
részt kell vennie aki él
s ameddig él reménykedhet
ámbátor a sikerek csalókák
értékük erősen vitatható
a folyton változó szabályok
csak a lebonyolítás módját és
rendjét szabályozzák úgy-ahogy
a pillanatnyi előnyök esélyét
így hát valójában értéktelenek
aki csakugyan kockáztatja sorsát
az mindig másra figyel s tudja
az igazi szabályok ismeretlenek

se így se úgy
egyedül elviselhetetlen
másokkal ideig-óráig
élvezhető
reménnyel kecsegtető
mintha értelme lenne
aztán romhalmazzá válik
véres rongy lesz belőle
kukacok mászkálnak rajta benne
bűzös levet eresztve
megnyúlik elfolyik
csúf maradéka
repedezve perzselődik
emléke sokáig
vissza-visszatér
és sajog hiánya

a rózsa
a rózsa illata
kebled íve talán
az értelem fénye
ifjú szemedben
a rajongó kíváncsiság
amiért élni érdemes volt
önfeledt nevetésed
páratlan nyíltszívűséged
nyulánk alakod
karcsú bokád

a rózsa
a rózsa illata
pihegő ajkad orrcimpáid
moccanó fülkagylóid
duzzogó hallgatásod
irgalmatlan szókimondásod
amiért halni is érdemes
önzetlen szíved
telt emlőid
opál hasad és farod
forró és lüktető öled

te vagy még
mindig a rózsa
te vagy még
mindig a rózsa illata

egy cigaretta
aztán még egy
majd számlálatlanul
szipkával vagy szipka nélkül
ezzel is múlik az idő
a lázas semmittevést
valamivel oldani kell
olvasgatni is lehet
sietősen vagy ráérősen
könyvet folyóiratot kapva elő
aztán unottan félrelökve
jöhet az első pohár bor
dél van dél
hívogat a kocsmaterasz
kellemesen süt a nap
írásba kezdeni már nem érdemes
rövidesen itt az ebéd
utána a várva várt szieszta
teli gyomorral nem lehet
se a világ- se az önmegváltás
dolgát komolyan szemügyre venni
esetleg ébredés után
félórás séta után már
fontolóra vehetjük
darab ideig elbíbelődhetünk vele
ha okosabb dolog nem jut eszünkbe
előbb-utóbb úgyis megzavar valaki
hívhatnak a telefonhoz
tévedésből benyithatnak
kopogtathat egy unatkozó
kölcsönkérhetnek dugóhúzót
papírt miegymást
s akkor végre félretehetjük
egy kicsit későbbre másnapra
és tiszta lelkiismerettel
lebzselhetünk a lebzselőkkel
ihatunk a szomjazókkal
kedvünkre mulathatjuk az időt
a kései lefekvésig

kényszerpályán sodródva ép elmével
otthontalanul e szabad világban
itt ezen a földön ahol újra a vakhit
újra a tekintélyelv és a gyors haszon
az irodalmat a mandarinok jóindulata
a kölcsönösség fekete pestise fertőzi meg

Odakint kékezüstben a fák.
Roskadoznak a hótól,
és mégis moccanatlanok.
Súlyos tömbök, gúlák,
függélyes gerincoszlopok.
Csúcsaikat az égbe mártják.
A lopakodó homály körbeöleli,
majd fokozatosan elnyeli őket.
Gyorsan elárasztja aztán
a köztük tátongó térközöket.

az éjszaka mélyén
most egy agyagverem
mint a gyerekkorban
a kert közepén
a hevenyészett óvóhely
ahová a bombázások elől
elbújt a család
nem védett semmitől
mégis jó volt
úgy emlékszem
szorosan összebújtunk
a nyirkos falak között

Erdélyi Attila csaknem húsz éve,
Kormos Pista több mint tizenhárom éve,
Pátkai Ervin öt és fél éve,
Thinsz Géza jó fél éve halott.
Ki lesz a következő a sorban?
Legközelebb a halál melyikünket
hívja majd a táncba?

visszahúzódó magános emberek
bezárkózó didergő egyéniségek
félresiklott sérült sorsok
szánalmat esdő emberi roncsok
álarcos maskarák viaszbábuk
harsány hólyagok ide-oda verődve
levitézlett elaggott szörnyek
a félmúlt panoptikumának díszpintyei
egy-két habókos aki helyét nem leli
őrültek és megszállottak dilettánsok
néhány ártatlan és jótét lélek
aki az életből csak úgy idetévedt

odakintről kopácsolások
dolgoznak az egyik
tetőn az ácsok
a pincében fát hasogatnak
a madarak csicseregnek
itt a nyár itt a nyár
hűvös az idő olyan őszies
mégis itt a nyár
zöldek a lombok
bármelyik pillanatban
a forróság betörhet
megtörténhet a hihetetlen
s akkor meg az lesz
alig-alig elviselhető

Az alkonyati teraszról
olyan ez a park nyáron,
mintha álomban látnám.
Madárfüttyökkel, trillákkal
idegnyugtató káprázat:
tündöklő kristálypohár
aranysárga borral töltve,
a lebukó Nap tüzébe mártva.
Az áhított harmónia képe,
az üdvösség sajgó igézete.

úgy látszik, tényleg öregszem,
mostanában hétköznapi és banális
fölfedezésekre fecsérlem időm,
például a naplementét nézem,
gyöngülő, egyre pókhálósabb szemmel,
és tapasztalati úton rájövök arra,
amit mindenki tudhat, akár én is:
nem nyugaton, a látóhatárnak mindig
más és más pontján, naponta változó
helyén bukik alá a nap közönnyel,
és az időpont is változik naponta,
mindez, úgy vélem, könnyen kiszámítható,
miért rendülök meg mégis naponta tőle?
mire figyelmeztet baljósan ez engem?

látom a fényképet,
a köznapi iszonyatot:
az útszélen sorban,
egymás mellett
meztelen nők a keresztfákon,
szakszerűen fölfeszítve,
egyiket éppen megszabadítják,
megmentik és elhurcolják,
ilyen most ismét a világ,
az igaz ünnepre készülődve,
századvégünk torz dicsősége,
a passió mai változata

mintha a szavakon múlna
olyan makacsul keresgélek
pedig oly régóta már
hiába találnék rá
a megfelelő szavakra
segíteni nem tudnának
szárazon csörgő magház
erőtlen és kedveszegett
pislákoló mécsláng vagyok
hitetlen suta próféta
kit elhagyott az Úr

lábfájósan és mogorván,
tizenkét napja újra itt,
idegenként köztetek, barátaim,
egykedvűen a változó egyformaságban,
ami semmi jóval nem kecsegtet,
mintha átutazó vendég volnék,
ismét kíváncsian méregettek:
a gyakorlatban oly meddő,
rokonszenves rögeszmémet,
ugyan hol szereztem?

szikkadt és sivatagos
terméketlen nappalok
hangyaszorgalmú
ostoba erőfeszítések
sehová se vezető
nekilódulások
útszélre hulló magvak
szétpukkanó légbuborékok
cselező fondorlatok
amiket számon tartanak
amiket számonkérnek
amiket nem tudsz
magadnak megbocsátani

igen, ilyen vagyok csakugyan,
ilyen gyerekes és ilyen kegyetlen,
egyetlen kedves, jó szóra,
tétova simogatásra várva,
gyanakvóan és kétségbeesetten
még ma sem tudok nélkülük élni,
s ha már ilyesmit sem lehet remélni,
úgy végképp elzárkózom, s ha kell,
meg sem szólalok többé szégyenemben,
mert az élet így elviselhetetlen

nincs tovább
ha az ösztön támad
húsra hús
csontra csont
csőrre csőr
előbb-utóbb egy a vége
lecsap az egyik a másikára
ha a pillanat éppen kedvező

ostoba voltam, reménykedő, és lángolt a vérem,
föl-föllobog még most is, keserűen és hiába

most csak úgy szabadon,
a képzeletet saját
természetére bízva;
lángoljon vagy pislákoljon
kényére és kedvére,
a szigorúság úgy sem segít,
tőle csak a görcs virágzik,
s ha a képzelettől sem tellik többre:
úgy jöjjön a csönd, a hallgatás,
a tábla gyors letörlése

mi az, ami számít?
és ki számít itt még valamire?
egymásra acsarkodó félemberek közt
már szólni sem érdemes,
nincs fülük a szóra, eldugaszolták,
látni se látnak, csak közvetlen érdeküket

mit is mondhatnék,
ami csakugyan biztató,
akárhová nézek, mindenütt
romlás és pusztulás, születés,
sarjad az ismeretlen nemzedék,
hanyatlik a régi és támad az új,
életrevalóbb és eredményesebb lesz,
mint a miénk, most azt remélem,
az előttünk járókat ők elérik talán,
hiszen szabad már a pálya, üres a tér

nem az vagyok, aki vagyok,
most ez a baj,
nem tudom, hogy ki lehetnék,
folyton elcsúszkálok,
magam helyett porhüvelyemet
küldözgetem ide-oda,
és helyt áll ő úgy-ahogy,
teszi a dolgát, pénzt keres,
de én nem vagyok sehol,
már nem érdekelnek a dolgok,
egyszer így, másszor úgy gondolom,
ám újabban semmit sem teszek,
mintha nem is élnék, valahogy úgy,
csak tengődöm, magamtól távol,
s kicsit furcsálkodva nézem,
hogy mit csinál az a szerencsétlen,
aki valaha tényleg hozzám tartozott,
húsa a húsom volt, vére a vérem,
de egymáshoz már alig van közünk,
mégis a nevemben él és cselekszik,
s ha visszatérni hozzá nincs erőm,
hitem és kedvem, úgy mindennek vége,
egymagában ő gyönge és veszendő,
s örökre elveszítheti helyettem,
amiért eddig közösen éltünk

ó, Uram,
csak ami ellenőrizhető,
azt hiszem el,
s tudom,
hogy nincs ilyen,
minden inog,
táncol a habokon,
amíg ereje van,
aztán elmerül,
vagy új alakban,
máshol vitézkedik

nincs amit megfoghatnék,
amihez mérhetném magam,
a mérték te lehetnél,
ha elhinnélek,
jó volna, ha lennél, Uram,
de nincs hozzád kapaszkodó,
egyedül vagyok az éjben,
egyedül, mint a többiek,
külön-külön a jégveremben,
egymástól is elszakadva

csak magamban bízhatom, Uram,
és ez iszonytató,
iszonytató és rettenetes,
Te igazán tudhatod, ha vagy,
hogy miért e szörnyű félelem,
már magamat sem tudom elviselni,
élni se, halni se kívánok:
régóta nem lenni szeretnék, Uram

ez egy olyan nap,
amikor semmi sem sikerül,
amikor gonoszakká válnak a tárgyak,
amikor eltávolodnak a dolgok,
amikor a szomszédaidat se érted,
amikor a barátaid is zavarnak,
amikor már a jó bor se ízlik,
amikor mindenütt fölösleges vagy,
amikor a legjobb volna bezárkózni
egy félreeső, sötét szobába,
és e rémséges órákat átaludni,
amikor a fejed búbjáig elborít
a nyugtalanság, s nem kímél,
amikor hiába vársz a föloldásra,
igen, ez egy olyan nap

Korán sötétedik.
Elmúlt a nyár,
az ötvennegyedik.
Ki tudhatná,
még hány követi.
Ha egyáltalán
lesz még számomra,
akárcsak egy is?
Jobb nem firtatni,
és nem remélni.
Folytatni mégis
a kezdett utat,
mintha már holnap
vége szakadna.
Olyan igénnyel.
Ennél többet
úgy sem tehetek.
Ajándék volt már
az ötvennégy is:
valaki kockázata.
Ezt kéne valahogy,
ha jut rá még idő,
illendő formában
megköszönni.

ilyesmit még sosem tettem
csapdát állítottam
lépesvesszőt helyeztem ki
a tett helyére visszatérve
illetve a meg nem történtére
egy újabb csábító csalit
no lássuk csak mi történik
kihajt-e az elföldelt halott
szárba szökken-e a béna tag
az útszélre hullott vaksi mag
vajon virgonc életképes-e még
egykor ezzel-azzal áltatták dőrén
maradt-e még mára valami belőle
vagy káprázat lett volna az is
szerencsére nem kell soká várni
holnapután már akár csalódhatok is

az utolsó pillanatig reménykedem
valami váratlan isteni csodában
minden észérv tapasztalat dacára
mert a zsigereimben hordom
szinte semmit sem tehetek ellene
megbénít és megbabonáz
egy ismeretlen delejes erő
egy soha el nem hangzott ígéret

már nem tudom
már nem is érdekes
talán egy csapda volt
talán valakire vártam
és féltem éjjel a sötétben
éjszaka mindig félek
verejtékezve ébredek
álmatlanul hánykolódom
hiányzik a megnyugtató szuszogás
a gyerekkori testközelség
a másik test meleg nyirka
a kárhoztatott ólmeleg
amiben önfeledten lubickoltam
a zsenge vágyakozás sutasága
az ártatlanság bája és önzése
a feltétel nélküli adakozás
amire én már képtelen vagyok
hiányzik a test ajzott remegése
a közvetlen érintések varázsa

         Tudom, a környezetünkben
         másutt se jobb a helyzet,
         ám ez sovány vigasz.

ami utánam itt marad
üres csigaház a parton
ahová beköltözhet
bármikor a remeterák
nincsenek feltételeim
nincsenek terveim
csak azt tudom
ami most következik
az nem az én világom
és az előző sem
hajaj az sem volt enyém
ezért e váratlan fordulat
szeretném átvészelni
kívülállóként valahogy
a szabad rablás éveit
addig meghúzom magam
s elrejtőzöm előletek
mert ami igazán számít
az ismét nincs jelen
a jövőbe tolódott megint
csúfos egyesség köttetett
erő az erővel egyezkedett
mi isszuk majd a levét
ismét a nyomorult népség
akire mindenki hivatkozik
ám embernek nem tekint
no jól van ha nincs más
kiút ez akut zűrzavarból
de akkor hagyjuk a papolást
hagyjuk a csalfa szólamokat
s ne álmodozzunk nem hülye a nép
még én sem vagyok az
látom amit látni lehet
a kapzsi harácsolók hadát
a nagyhangú öntelt hólyagokat
a hatalomra törők erőszakos
gátlástalan csörtetését
s ellenük semmit se tehetek
jobb ha most átadom a helyem
vitézkedjenek mások a koncért
visszahúzódom és elmosódom
fölszívódom mint a pára
csak üres vázam hagyom itt
amíg a pártatlan tiszta lángnak
erős oltalomra nincs esélye
tengődöm és tébolygok tovább
otthontalanul a hazai ég alatt

Családomért e szörnyű hajsza, lányomért
Sajnálom az elfecsérelt, gyötrő éveket
Olyan világot képzelek, ahol együtt leszünk
Roncsolt idegzettel is a tényleges teljesség felé
Beomlott falak alól suttogó hangon mondom
Amiért halni tudnál, élni csak azért érdemes

Győztesként? Ugyan! Ki győzhet itt s ki ellen?
Yperitet belélegezve hullottak el közülünk sokan
Ő, aki van, csak Ő tudná hiúságaink elsorolni
Zajongó, izgága sáskák lehetünk virágzó mezőin
Őbenne bízom mégis, amíg csak ráng, verdes a szívem

nem tudom mire való ez az egész
a hétköznapi dolgok párlata
csalóka mint tavasz a télben
csak turkálok a szavak között
verseid lapozgatom és ízlelgetem
zamatát a gyógyító egyszerűségnek
jó volna valódi vigaszra lelni
csillapítani az egymásra acsargók
esztelen dühét ami megmérgezi
a normális emberi kapcsolatokat
alig lehet itt már valakivel eszmét
véleményt cserélni mert eltorzultak
elvadultak ismét a játékszabályok
farsangolnak az ügyes lesipuskások
és a józan észnek most nincsen becsülete

Nincsenek szavaim.
Üresség és gyász a szivemben.
Sivatagos mezőn száraz kórók csörögnek.
Az üvegbúra alól valakik
kitartóan szivattyúzzák a levegőt.
Egyre nyugtalanabb így
a kísérlet alanya.
Vesztét érzi a veszendő.

A nagy nemzedék egyik utolsó tagjaként,
Jékelyt, Rónayt, Kálnokyt és Weörest követve,
tíz évvel Zelk után
merült alá a földbe.
És most kis világunkban minden átrendeződik.
Ilyen csillaghullás után az égbolt is elsötétül,
csak futkározó, villódzó fénypontok látszanak.
Káprázatok és légvárak emelkednek,
majd léggömbökként pukkannak el.
Foszlányaikat folyamatosan söpri,
hömpölyögve sodorja tova a szél.

A bolygónkat körbeölelő derengés viszont
egyre bársonyosabb, puhább és fényesebb.
Ragyogó fényburok-pólya óvja a Földet,
amint ismeretlen célja felé bukdácsol tovább,
egyedül a kietlen és fagyos űrön át.

változni és változtatni nem lehet,
ma már nem hiszem el a fogadkozást,
ma már tudom, az átkos körből
nem lehet kitörni csak szerencsével,
száz közül csak kettő-háromnak sikerül,
s valami iszonyatos áron nekik is,
föladva és megtagadva korábbi álmaikat,
valahogy úgy, ahogy Magdolna és Lázár,
feltétel nélkül elfogadva az Úr parancsait

már csak ennyire futja erőmből,
néhány szóra, szókapcsolatra,
idétlen közhelyre, amiket mindenki ismer,
és röstellkedve félre néz, ha hallja,
hiszen lehetett volna bárki, aki mondja,
de én mondom ki, így hát szégyenkezhetem,
s amíg el nem felejtik, gyalázhatnak is értük,
jogosan és indokoltan, visszahúzódom hát,
s eltűnök, nyomot se hagyva hátra

Az sincs, ami van.
Káprázat és képzelgés,
úgy vélem, az egész világ.
Ami kézbe fogható,
az a kezedben semmisül meg,
szétporlik és elenyészik.
Volt, és nincs már,
mint a többezer éve
eltűnt csillagok teste.
Mintha még volnának,
fényüket ma is látjuk,
pedig már nyomuk sincs.
Vergődésünket közönyös szemmel
valaki rögzíti talán, kedvtelésből.
Ez a legtöbb, amit remélhetünk.

Ennyi elég volt:
nem kívánok tovább élni.
Mielőtt utolsó fogaim kihullanak,
az arcom besüpped, és csontjaimra
aszik az sovány bőröm,
mielőtt a prosztata, a rák támadna,
az előtt kellene véget vetni
ennek a kilátástalan küzdelemnek.
Még viszonylag épen, egészségesen.
Ahogy a görögök, a rómaiak tudták,
mosolyogva, elégedetten:
mert idejében fölismerték, hogy
nincs tovább. Lefelé hajlik már az ív.

Nem hiszek és nem remélek.
Se kedvező változást, se bocsánatot.
Élek. És tudom, hogy mindezért
fizetni kell majd. Az életemmel,
amit nem kívántam, amit rám erőszakoltak.
Aztán egyszerre csak visszaveszik,
csak úgy, kedvtelésből, közönyösen.
Senki se kérdi, hogy mit szólok hozzá,
hogy beleegyezem-e. Mintha nem is volnék,
olyan ez. Nem tudom, egyáltalán vagyok-e.
És ha az Isten dicsőségét zengeném,
akitől e nem kért ajándékot kaptam,
úgy jobb volna, elviselhetőbb az egész?
Az angyalok karába sose vágytam,
inkább a pokol, a teljes megsemmisülés.

Olyan tébolyítóan gyönyörű,
annyira életre szánt,
hogy az már-már elviselhetetlen.

Ha a szél elcsitulna,
és ha aludni tudnék,
az jó volna,
de így is elviselhető az éj.
Ha valaki velem volna,
annak tán örülnék,
talán nem, és csak gyötörném,
a szokásos módon, amit elviselni
alig lehet. Kifinomult és ravasz
eszközeim vannak. Afféle önpusztító,
becsali csapdák és cselek,
amiket fölkészületlenül nehéz kivédeni,
sőt, fölkészülten se nagyon.
Ám ezekre sem vagyok igazán büszke.
Jobb volna, ha nem ismerném őket.
Jobb volna, ha csak úgy éldegélhetnék
sután és egyszerűen, ahogy a többiek.

Nem lenni szeretnék.
Az elmúlt ötvenöt évet
valahogy eltörölni.
Jelet se hagyni.

Még nem tudom, hogyan,
de szeretném észrevétlenül,
amennyire lehetséges:
tisztességesen bevégezni.

Ó, ha legalább ez sikerülne.

Valami szánalmas állapotban,
ahogyan körülpillantva,
reggel Samsa úr.

Ó, erről sokat regélhetnék.
Utoljára tán a kamaszkorban
hittem el minden szavát.
S azóta mégis mindig tőrbe csalt,
átvert és nevetségessé tett.
Én, hülye, azt hittem, kiismertem
- még idejekorán gyanakvóvá válva -
csapdáit, átlátszó cseleit.

Az öregedő férfi petyhüdt izmai.
Testének szaga, nyirkos kipárolgása.
Mindaz, ami vonzóvá tehet
egy korosodó gavallért,
kéznyújtásnyira, elérhető közelségben.
Még házasságszédelgő, Landru is lehet.
A kandallóban bárki elégethető,
amíg a szomszédok jóindulatát
sikerül megőrizni. Igen, arra kell
igazán odafigyelni. A többi bohókás játék:
szervezés, technológia és precíz munka.
És ahhoz csakugyan ért. A vérében van.

Már nem tudok ismeretlen közlésekkel,
váratlan vallomásokkal előrukkolni.
Jórészt a korábbi balgaságaimat ismétlem.
Most éppen így, sután és eszetlenül.
Ma este - hétfő van, a távozások napja,
a keserű búcsúzásoké - korán lefekszem.
Ha a kétségbeesést kialudhatnám végre,
akár kivételesnek és szerencsésnek is
nevezhetném ezt az éjszakát.
Ám valójában erre semmi esélyem.

Öreg vagyok már,
és te túl szép, túl fiatal.
Én már csak gondolatban vagyok az,
és az álom lomha, súlyos vizeiben,
akire a tested sóvárogva vágyik.
Öreg vagyok, tehetetlen és béna.
Már annak is örülök, ha reggel fölébredek.

A bölcselet rafináltabb kérdései
sohasem érdekeltek, csak az alapvetőek,
azok is valahogy úgy, ahogyan Camus-től tanultam.
Például érdemes-e élni, illetve leélni végig
nyomorúságos életünket? Avagy az-e a jobb,
ha mielőbb véget vetünk neki?
Lehet-e értelmes célt találni úgy,
ha naponta meggyötör a halál
egyre közelebbről hallatszó lábdobogása?
És a hit nem segíthet, mert számomra nincs,
és nem boldogít már a nők szerelme sem,
inkább csak megaláz praktikus ügyeskedésük,
ösztönös cselezésük, bájuk és jóindulatuk.
Ilyenkor mi a teendő? Szóljatok!
Napok óta már enni sem tudok,
mert kifordul az étel a számból,
de választ sehonnan nem kapok.

A fal felé fordulva,
éjjel és gyorsan,
egyedül szeretnék meghalni,
hogy az elkerülhetetlen szégyent
senki se lássa.

amikor az aritmiásan verő szív
ritmusára meg-megrándul a kéz,
akkor már sejthető, az út
hová vezet, miféle végkifejlet
várható egy óvatlan pillanatban

Egyet tanulj meg,
a többi járulékos ismeret:
az élőktől semmit se várj!
senkinek sem irgalmaznak,
sietve betöltik majd helyed.
De ami igazán számít,
azt ők sem tudják.
Egyedül kell rátalálnod,
ha van, a kivezető kapura.
Ezért figyelik árgus szemmel
minden moccanásod, távozásod.
Rajtad már csak a holtak,
a bolyongó lelkek segíthetnek,
csak az Isten, ha csakugyan létezik.

fölcsendül újra
a zsongító, a csábító dallam,
hívogat és csalogat
mámorosan vonagló ritmusával,
mint a fuvallat a faleveleket,
lebegteti és bizseregteti a zsigereket,
nem törődik a szigorú ész tiltásával,
ravaszul átsiklik a zsilipek kamráin,
elhalkulva lopakodik és suhan,
balzsamot hint a sajgó sebekre,
s vonszol magával hullámzó gyönyörüsége

a semmi percegését ismerem,
az oldalazva menekülő,
megrugdosott kutya vonítását,
hiába csalogatják, gyere ide,
el, csak innen el, bárhová,
ahol otthon lehetnék,
kedvemre ugrándozhatnék a gyöpön,
lefetyelhetném a friss vizet,
nem ismerek olyan vidéket

a sivatagos nincstelenségben
üdítő lehet a nedvdús káprázat is,
követni lehet, öröm űzőbe venni,
ám csakhamar szertefoszlik,
leülepszik lassúdad a por,
a kandi szem hiába fürkészi
a láthatárt, homokbuckák mindenütt,
a csend kietlen táján kövek,
homok, egy-egy csontváz, hang sehol

Ilyen az emberi nyomorúság
Én félek a kudarctól
Te nem hiszel a leírt szavaknak
Az illatozó rózsa hervad

kísérteties a logika gépezete,
jaj annak, aki csak benne bízik,
megbízhatóbb a holdsugár,
az ablak előtt elsuhanó denevér,
a röfögő látomás, az elfoszló árnyék,
gyakran megbízhatóbb tanácsadó az álom

kísérteties az ösztönök világa is,
vérgőzös poklokra nyílik kapuja,
amin ha átlépsz, nincs visszatérés,
semmi fogódzó, zuhansz az állati lét
legaljára, a pikkelyes őshüllők közé,
s a kardfogú tigris is menekül előled

se így, se úgy, az egyikben se bízom,
a törékeny tojáshéjat, az úgyis veszendőt,
óvom az élet esélyét, őrzöm amíg lehet
a kételkedés jogát, az isteni adományt,
a szabad akaratot, aztán persze én is
nyomtalanul eltűnök, folyhat tovább
a párviadal: az esztelen, vad mészárlás
ennek vagy amannak a zászlaja alatt

Ki az igazi magyar most? ez itt a kérdés.
A népnemzeti, a liberális, a demokratikus?
a volt kommunista? a túlélő? az ellenálló?
A cigány, a sváb, a rác, a zsidó most
hová sorolódik a tót, az oláh, a bunyevác?
avagy kulturáltabban, a szlovák, a román, a szerb?
a székely, a besenyő, a jász, a palóc, a kun?
s mindezek lázas, kibogozhatatlan kevercse
kiféle, miféle? Igazán közénk való-e? No, lássuk!
És a ruszinok? a csángók, a bukovinaiak?
És a nyugati házastársakkal itthon páváskodó,
errefele vetődő honfitársak és gyermekeik?
Velük mi lesz? Befogadjuk-e avagy kivetjük-e
őket akkor is, ha netán velünk egyetértenek?
Hányingert kapok már a saját kérdéseimtől is,
mert ezek nem kérdések. S az első sem az!
Csak azután lehet értelmes választ adni rá,
ha előtte már mindannyian, igazoltan és
ellenőrizhetően ép lelkű emberek vagyunk.

Óvakodj azoktól,
akik mindig az első sorba állnak.
Az erényeikre büszkék
sosem riadtak vissza a vérontástól,
ha a jó hírük vagy a hatalmuk
került igazán veszélybe.
Csak azokban bízhatsz,
akik tőled semmit se várnak,
s akkor sem ártanak,
ha az övékében kételkedve
más istent követsz.

            *

Eszméletünk lámpása
szűk körben világol,
mégis oly önelégülten csörtet
egynéhány orrszarvú és orángután.
Pedig a sors könyvéből kiolvasható:
a sötétség ingoványos torka várja
az árnyak közt imbolygó gyönge fényt
eltipró vakmerőket és elvakultakat.

            *

Béke veled!
Útjaink örökre elválnak,
de amíg élek, megőrzöm
együttérző hallgatásod,
türelmes figyelmedet.
Így szólt, majd eltávozott,
vissza se nézett többé az agg,
aki az egyik kútnál órákon át
jajveszékelt és fecsegett.

            *

Lebeghetnél és csilloghatnál,
de te a földön jársz.
Olyan vagy, mint ama római,
aki nem tudott lelkesen ujjongani,
mikor az élő fáklyák lángra kaptak.

            *

az idő rétegei és zárványai,
csapdái, zsákutcái, sikátorai,
emlékművei, oszlopai és omladékai,
mind együtt látható itt,
ami volt s ami van,
szentély, palota, templom,
robogó, autó, helikopter, bank,
az utcákon mocsok, a romok közt virág,
patakzó kutak, virágzó erkélyek,
a gyámoltalan, a nyüzsgő eleven élet,
de hogy honnan hová tart ez az áradás,
választ arra az idő rétegei se adnak

            *

ami látható,
az valami mást takar,
magába olvaszt, elrejt
idegen, máslényegű elemeket,
a profán és a szent
külön-külön testet ölt,
majd szétbogozhatatlanul
egymásba forr, keveredik,
örökös harcát vívja - mondja
tömören és okosan az ember,
ám mindez jóval bonyolultabb,
tragikusabb és rejtélyesebb,
s egyúttal olyan mint
lebegő káprázat, szétfoszló álom
a halandók színpadán

            *

micsoda múltak, uramisten!
micsoda dicső sikerek, remények,
őrületek, kínok és erőfeszítések,
micsoda vakmerő férfiak, elmék,
micsoda bukások és föllángolások,
kitartó, makacs próbálkozások,
otromba gyilkosságok, fortélyos csapdák,
rombolások, hódítások, alkotások,
áhítatok, hitek, csaták, változások,
s a vértanúk, az ártatlan áldozatok
száz meg százezrei a századok során,
csonthalmokra épült, pompás remekművek,
ez volna hát a legtöbb, amire az ember képes?

            *

a rommező fölötti fuvallat
susogta felénk szózatát:
a játszmátok - mindenkié! -
vesztésre áll, bármily
kecsegtető is pillanatnyilag,
ez az, amit a hatalmon lévők
sosem hisznek el senkinek,
úgy pöffeszkednek és ágálnak,
mintha a rendelkezésükre álló,
röpke időszak örökké tartana,
pedig múlandó az, s emléküket sem őrzik,
csak diadalívek, szobrok, oszlopok,
amiket majd ledöntenek, átépítenek,
lerombolnak és kövenként széthordanak,
szokás szerint sorban a későbbi korok

            *

Itt is véget ér a nyár.
Az idő még meleg, kellemes,
de naponta többször elered,
záporként zuhog az eső,
majd csöndesül, de kitartóan
veri tovább a kövezetet.
Aztán ahogy érkezett, váratlanul
eláll. A sikátorok közepén folyik,
csordogál, tócsákban áll a víz.
Az autók a járókelőkre fröcskölik,
hiszen e szűk utcákban járda sincs.
Kisüt a nap, aztán ismét esik,
fékeveszetten zuhog, záporozik.

            *

Holnap lesz tizenöt éve,
hogy Kormos Pista halott.
Azóta biztosan a halhatatlanok közt
császkál, és víg strófákat idézget
dörmögő hangon, kaján fintorokkal,
mert a hangulat nélküle ott is elvész,
s az egész kompánia harsog a nevetéstől.

            *

Kiismerhetetlen város.
Emberi ésszel fölfoghatatlanok
szélsőséges végletei.
Példát és ellenpéldát
bármilyen állításra találhatsz,
amit az elmúlt háromezer évben
önmaga számára az emberi szellem
kitalált, elképzelt vagy föltételezett.
Jelentéktelen senkinek vagy istennek,
a közbülső változatok valamelyikének
képzelte itt magát minden kreatúra,
s ma is látható jeleket hagyott hátra,
ha volt rá ideje, ereje és lehetősége.

            *

A mának szóló üzenet talányos.
Talán nincs is, vagy mint az alkotásoké,
balzsam a parázsló, sajgó sebre,
ám gyakorlati haszna nincs. Az éhség
és a szomjúság gyötör továbbra is,
ha a varázslat perce elszáll hirtelen.
A földet érezve újra a talpad alatt,
előtted ismét az irdatlan bozót,
ahonnan magadnak kell csapást törni
a kifürkészhetetlen végkifejlet felé.

            *

Ilyenkor mindig elakad a szó,
az arctalanról nem lehet beszélni.
Csak találgatni lehet a vonásait.
Azt mondják, vasrostélyos, csuklyás alak,
kezében fáklya. Áll mozdulatlanul,
szálfaegyenesen, némán az út mentén.
A jelenléte mégis vádló és számonkérő.
Azokra a tetteidre emlékeztet,
amelyeket jóvá tenni többé nem lehet.

            *

Kéretlenül sokan segítettek,
és segítenek is a tájékozódásban.
Ám egy határon túl ne számíts senkire,
ha akarják, se tudnak megóvni.
Egyedül vagy a labirintus mélyén,
csak egy fonál köt a fenti világhoz.
Most már minden rajtad múlik.
Óvatosan, nesztelen léptekkel közelíts
a szörnyeteg jól álcázott rejtekhelyéhez.
Az alkalom egyszeri, ismételhetetlen.