Heinrich Mann

Eldorádó földjén

Történet az előkelő társaság életéből


 

Fordította Tihanyi Vera

 

TARTALOM

Első fejezet
A gumplachi tanárjelölt

Második fejezet
A Café Hurra

Harmadik fejezet
A német szellemi kultúra

Negyedik fejezet
Türkheimerék

Ötödik fejezet
Demokratikus érzelmű nemesség

Hatodik fejezet
Mi kell az érvényesüléshez

Hetedik fejezet
A rögeszme

Nyolcadik fejezet
Bosszú!

Kilencedik fejezet
Eldorádó földjének politikája és gazdasági szisztémája

Tizedik fejezet
Micsoda gyönyörűség az emberek veséjébe látni

Tizenegyedik fejezet
A kis Matzke

Tizenkettedik fejezet
Ezek aztán élvezik az életet!

Tizenharmadik fejezet
A magasabb rendű szellemi korrupció

Tizennegyedik fejezet
A családi tanács

Tizenötödik fejezet
Liebling

Tizenhatodik fejezet
Vágyódás egy kis tisztaság után




Első fejezet
A gumplachi tanárjelölt

1893 telén Andreas dolgozott. Szorgalmas volt, mint afféle szegény diák, aki nem számíthat örökkön-örökké a hazulról küldött havipénzre. De ahogy eljött a tavasz, valami megváltozott benne. A húsvéti szünidőben, amit útiköltség hiányában Berlinben töltött, minduntalan barátaira és a Rajnán fölfelé tett közös kirándulásokra kellett gondolnia. Szinte maga előtt látta a csónakban a kiadós készletet a papa csípős mustjából.

A honvágy elmélkedésre késztette az ifjú embert. Eltöprengett testvérei népes seregén és a múlt év rossz termésén. A szőlővel, amely már csak minden hetedik esztendőben hoz jó termést, nem lesz teendője. Majdani örökrésze máris ráment a tanulásra. Különös, de Andreas nem azt a következtetést vonta le ebből, hogy annál gyorsabban kell nekidurálnia magát a vizsgának, hanem azt, hogy nem érdemes erőlködni. A vagyontalan tanárjelölt előtt csak egy út állt: visszatér Gumplachba és kivárja, amíg állást kap az algimnáziumban. No de ezt a jövőt érdemelné-e ő, Andreas Zumsee, kinek tálentuma mindenki véleménye szerint nem akármilyen reményekre jogosít? Tizennyolc évesen írt verseivel tökéletesen elégedett volt sok barátja, önmagáról nem is szólva. Azóta a Gumplacher Anzeiger novellát is közölt tőle, amellyel elnyerte a gumplachi mecénás kegyét. Minden kisvárosban akad belőle legalább egy: idős úr, akit polgártársai ártalmatlan különcnek tartanak, mert irodalommal foglalkozik.

Húsvét vasárnapján elment a királyi színházba, és megnézte a Faust első részét. A kakasülőn egy oszlop mögé húzódott. Ismerősei nem voltak Berlinben, mégis szégyellte magát az olcsó helyért. Hiúsága kedvéért némi áldozattól sem riadt vissza. A szünetben, nem mintha örömét lelte volna benne, de mivel önérzete így kívánta, lesietett a földszintre, és a folyosón sétálgató előkelő társaság közé vegyült.

Ám hirtelen megtorpant a menet, mert többen bámészkodva és fülüket hegyezve sereglettek két jelentékenynek látszó úr köré. Andreas azonnal megismerte a magasabbat, Schwenke főiskolai tanárt; arról volt nevezetes, hogy mindent védelmébe vett, ami modernnek számított. Homlokába művésztincs hullt, kezét világos zsakettjének zsebébe dugta, és attól való nagy félelmében, hogy peckesnek tűnhet, beszéd közben diákos lendülettel hintáztatta a felsőtestét. Borotvált arcú vizavíja egy fejjel kisebb volt, dús, fekete haja kétes tisztaságú fehér gallérra hullott. Sasorra és sárgára cserzett bőre volt, túlságosan bő gérokkja a térde alá ért. Andreas nagyon szerette volna tudni, hogy ki ez az úr, aki külseje után ítélve, egyfajta átmenet volt a lelkész és a hangversenyvirtuóz között. Valaki a távolból a kisebbik úriember felé intett és felkiáltott:

- Abell doktor úr!

Abell lenne - gondolta Andreas, a Nachtkurier kritikusa?

Alig tudta felfogni, hogy a fogalomnak számító személyiségek itt láthatók, teljes életnagyságban. Szíve gyorsabban dobogott, és gyanakvóan körülnézett, nem vettek-e észre rajta valamit. Semmi áron sem akart zöldfülűnek látszani.

Később, a kakasülőről, megkereste tekintetével a két urat; ott ültek közvetlenül a zenekar mögött. Andreas sűrűn pislogott szomszédja, egy szerény öltözékű, szőke fiatalember felé. Végül nem bírta ki:

- Bocsásson meg - szólt -, rövidlátó vagyok. Nem tévedek, ha abban az úrban, ott elöl, Abell doktort vélem fölfedezni?

Igyekezett dialektus nélkül beszélni. A fiatalember udvariasan válaszolt:

- Nem bizony. Ő az, doktor Abell. A Kabel munkatársa, doktor Wacheles mellett ül. És két sorral az urak mögött, ott láthatja a többieket is, doktor Bärt az Abendzeitung-tól és doktor Thunichgutot a Kleine Börsé-től.

Mellettük pisszegtek; fölment a függöny. Andreas már csak a kritikusok hátát figyelte. A helyre, amelyen az újságírók ültek, önmagát is méltónak vélte. Fantáziája nekilódult, és már látta is bevonulását a terembe. Hanyagul, nélkülözhetetlensége tudatában lépkedett a fenntartott ülés felé. Hátradőlt, összefonta a karját, és elnéző mosollyal figyelte a művészeket, akik elsősorban neki, és nem a nézők ezreinek játszanak. Néhány sebtiben papírra vetett sor a szerkesztőségben, ahova az előadás után hajtatott, hatalmat, befolyást, szép jövedelmet és kellő társadalmi rangot biztosított neki Berlinben. A gumplachi tanárjelöltnek el kellett tűnnie, nem állhatott e fényes jövő útjába. Az igazi tehetség kész volt tért hódítani magának.

Önbizalma erősítésére legszívesebben hangosan beszélt volna álmairól. Többször gyorsan körülnézett, és alig kapott levegőt az izgalomtól. Szomszédja, aki csendben méricskélte őt fekete keretes csíptetője mögül, nyájasan szólt:

- Ha nem csalódom, kollégák vagyunk?

Andreas meghökkent, de összeszedte magát.

- Ön is író?

A másik meghajolt:

- Friedrich Köpf, író.

Csücsörített ajakkal beszélt, mintha kínos vallomást tenne. Andreas ellenben elpirult az örömtől, miközben bemutatkozott. Ez volt az első eset, hogy írónak nevezte magát. Úgy vélte, ezzel formailag is megkezdődött a pályafutása.

- Igaz, még csak az első lépéseket teszem a pályán - tette hozzá.

- Ó, az igazi tehetség utat tör magának - biztosította a fiatalember.

Andreas fölegyenesedett, és fenyegetően nézett rá, de meggyőződött róla, hogy mosolya nem kétértelmű. Megnyugodva válaszolt:

- Ez ideig csak egy vidéki lap munkatársa voltam.

- Ah, szóval már mint újságíró tevékenykedik?

- A tárcarovatnak dolgoztam.

Andreas nem sietett megnevezni az ismeretlen lapocskát, amely megkaparintotta magának ifjú erejét, új ismerőse meg elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne kérdezősködjék. Nem is szólt többé, csak odaadóan hallgatta Andreast, aki összeszámlálta, hány verset közölt tőle a Gumplacher Anzeiger, és beszámolt novellája biztató sikeréről.

A diskurzus félbeszakadt. A felvonás végén Andreas újrakezdte:

- De Berlinben még teljesen idegen vagyok.

- Valóban? - kérdezte Köpf kétkedőn.

- Szívesen újságíróskodnék itt, de nem könnyű kapcsolatra szert tenni.

- Ó, ami azt illeti, mindenütt tárt karokkal fogadják az embert.

- Tényleg? - kérdezte hitetlenkedve Andreas.

Különös, de valahogy nem tudta, mit kezdjen a kolléga kijelentéseivel, jóllehet szerfölött jóindulatúan hangzott minden szava. Köpf észrevette a fiatalember bizalmatlanságát, és el akarta oszlatni:

- Ha óhajtja, elvihetem például a Café Hurrába.

- Café Hurra?

- Nos, tulajdonképpen a Kühlmann kávéház, a Potsdamer Strassén. Tekintélyes újságok munkatársai fordulnak meg ott.

- Ah! - kiáltott fel Andreas hálásan és reménykedve. - Ez igazán kedves lenne öntől!

- Jöjjön el hát a következő csütörtökön. Valószínűleg ott talál.

Köpf előadás után azonnal elköszönt. Andreas igen elégedetten, bokszerét harciasan szorongatva tért haza linienstrassei lakására. Hol volt már a gumplachi tanárjelölt! Új élet kezdődött számára.

 

Második fejezet
A Café Hurra

- Zu... Zu...? - kérdezte Köpf habozva.

- Andreas Zumsee.

Köpf bemutatta az új kollégát a Café Hurra asztaltársaságának. Melegen fogadták. A legtekintélyesebb külsejű úr maga mellé ültette, és bevonta a társalgásba. Amikor tanulmányairól és szándékairól kérdezgette a fiatalembert, doktor Libbenow szerénykedve, de talán némi kérkedéssel is, felsóhajtott:

- Ez igen! Ha jól meggondolom, nekem talán tíz éve nem volt könyv a kezemben.

Ezt szemmel láthatóan figyelemre méltó teljesítménynek tekintették, és Andreas is, maga sem tudta, miért, csodálatot érzett doktor Libbenow iránt.

A Beckenberger színész házaspár nyomorúságos anyagi helyzetére terelődött a szó. A férj viharos gyorsasággal veszítette el a közönség kegyét, direktorától már csak zsebpénzt kapott, és azt is elherdálta, amit az asszony dolgos éjszakákon - a színigazgató közreműködése nélkül - keresett. Hat évvel ezelőtt még mindegyikük tízezer márkát kapott.

- Mesebeszéd! - fakadt ki doktor Pohlatz. - Csak nem hiszi el? - kérdezte Andreast. Az lekötelezően mosolygott.

Pohlatz kijelentette:

- A nőket ugyanis sohasem fizetik meg, erre a becsületszavamat adom önöknek.

- De miért nem? - kiáltottak a többiek.

- Lizzi Laffénak ma is megvan a tízezre, pedig már közel jár az ötvenhez - szólt közbe valaki.

- Ne beszéljen zöldséget! - ellenkezett Pohlatz nyersen. - Amije Lizzinek van, azt Türkheimertől kapja.

A nevek, amelyeket hallott, bevésődtek Andreas agyába. Minden elhangzott szó jelentősnek tűnt neki, de a legjelentékenyebbnek doktor Pohlatzot találta. Mindent tudott, mindenkinek ellentmondott, jobban ismerte a színészek jövedelmét, mint ők maguk. De amikor végre elment, vidámabb lett a hangulat. Andreas félénken kérdezte:

- Melyik újságnak dolgozik Pohlatz doktor úr?

- Doktor? - szólalt meg valaki -, a fickó még ahhoz is bárgyú, hogy meghaljon!

- Egy konyakot és a címjegyzéket! - kiáltott doktor Libbenow. - Ezt nem lehet becsapni - mondta, miközben ujjával Pohlatz nevére bökött. - Itt véget ér a doktorság.

- Tulajdonképpen ki doktor egyáltalán? - jegyezte meg egy kövér, gyapjas fekete szakállt viselő, kopottas külsejű úr. - Ha józanul meggondoljuk - tette még hozzá. - Doktor Buhl? Doktor Rebbiner?

Egyik "doktor" nevét a másik után ütötték fel a címjegyzékben, de egyikük sem állta ki a próbát. Csak doktor Libbenow-t kímélték meg udvariasságból.

Hogy doktor Wacheles a Kabel-től és a nagy Abell is csupán a kollégák előzékenységének köszönhették címüket, nyomot hagyott ugyan Andreasban, mégis közelebb kerültek hozzá, mert veszítettek valamit a nagyságukból.

Köpf már eltűnt valahova, amikor a többiek szedelőzködni kezdtek. Doktor Libbenow jóindulatúan figyelmeztette a búcsúzkodó Andreast:

- Óvakodjék Gólemtől,[1] meg akarja pumpolni magát.

Andreas még látta, ahogy a kövér, gyapjas fekete szakállt viselő, snassz férfiú sietve átment a túloldalra.

Két nappal később a fiatalember újra elment a Café Hurrába, és attól kezdve rendszeresen megjelent. Hízelgett neki, hogy estéit tekintélyes lapok munkatársainak a társaságában töltheti, és új barátai is kedvezően vélekedtek róla. Amikor egyszer észrevétlenül megjelent az ajtóban, hallotta, hogy doktor Libbenow éppen róla beszél:

- A fiatal Zumsee? Ez a kölyök még megcsinálja a szerencséjét!

Andreas volt olyan szélhámos, hogy csupán annyi naivitást mutasson, amennyi jólesően legyezgetheti a többiek hiúságát, de gondosan ügyelt rá, nehogy túl együgyűnek találják és a terhükre legyen. "Ó, be nagy örömöm volt", lelkendezett, ha boldog volt, "vásári majom"-nak titulált mindenkit, aki nem tetszett neki, és nem vette rossz néven, ha mosolyogtak a dialektusán. Kárpótlásul még a szigorú doktor Pohlatz ellenében is kitarthatott - nem létező - véleménye mellett. Egyszer, csupán azért, mert különlegességnek tartotta, a szocializmus védelmére kelt, ami tökéletesen közömbös volt számára. Ezúttal melléfogott, de Pohlatz, noha mindenki mást kíméletlenül rendreutasított volna, megelégedett azzal, hogy csupán ennyit mondjon:

- Ezt maga nem érti, fiatalember. Én is alig értem, pedig tanultam.

Ezen az összejövetelen Andreas megtudta, miért kapta a kávéház a Café Hurra nevet. Az urak az asztaltársaságtól korábban államfelforgató elveket hangoztattak, mígnem azután 1890 márciusában kiderült, hogy a szociáldemokrácia kiment a divatból. Annak idején mindannyian engedtek a kor követelményének, liberális főnöküket követve kissé jobbra tolódtak, és azóta a kormányhű liberalizmus, a hurrá-hazafiság hívei. A helyiség neve ennek az evolúciónak az emlékét őrzi.

Andreas egész nyáron e körben forgolódott abban a boldog tudatban, hogy immár a berlini irodalmi világhoz tartozik. Amióta abbahagyta tanulmányait, csupán a jó szerencsére várt, hogy munkába kezdhessen. A kövér és mérhetetlenül lusta Gólem helyett többször szerepelt már bírósági tudósítóként. Amikor késő este két csésze fekete és két konyak elfogyasztása után hazament, ragyogónak látta a jövőt. Korábban, semmi másra sem gondolva csak biflázott, mert tétlen volt, de annál becsvágyóbb.

Voltak persze borúsabb, kevésbé bizakodó órái is. Néha, amikor felállt az asztaltól, amely mellett este tíztől éjfélig színészgázsikról és rosszul fizető kiadókról folyt a beszélgetés, maga előtt sem tagadhatta, hogy üresnek érzi az életét. Gólem egyszer eltűnt egy hétre, és amikor újra megjelent, elmesélte az ámuldozó kollégáknak, hogy megírta élete első tárcáját. Tíz év óta csak bírósági tudósításokkal bízták meg, ezúttal azonban a lapja Bayreuthba küldte. Önmagában ez semmit sem jelentett, hiszen Wagnerről boldog-boldogtalan írt, Andreasnak azonban meg kellett állapítania, hogy a Gumplacher Anzeiger-ben is olvasott már ennél sikerültebb cikkeket.

Ez a Gólem különben is aggasztotta. Doktor Libbenow jóslata, miszerint a kövér meg fogja pumpolni, nem maradt beteljesületlen, és Andreas nem mert elutasító választ adni. Még túlságosan félt a kollégák jóindulatának elvesztésétől. Talán ahhoz sem volt elég ereje, hogy megcáfolja a közhiedelmet, amely minden jel szerint jól szituált dilettánsnak tartotta őt. Gólem hol öt, hol tíz márkát kapott tőle. A boldogtalan, akit a végrehajtó állandóan üldözött, legújabban azzal a tervvel foglalkozott, hogy beköltözik egy üresen álló szobába, abban a lakásban, amelyben Andreas lakott.

Az új élet más tekintetben is költségesebbnek bizonyult, mint gondolta. A Café Hurra-beli társaság gyakran vacsorázott együtt, és egyik-másik kolléga, aki otthon felejtette a pénztárcáját, fiatal barátjával vendégeltette meg magát. Ha színházba ment, Andreas már semmi pénzért sem váltott volna a kakasülőre jegyet. Ám mindezek a kötelezettségek, amelyeket társadalmi helyzete rótt rá, meghaladták a szegény, vékony havipénzből élő diák erejét. Így azután Andreas a hónap közepe táján csendben beoldalgott valamelyik vegetáriánus étterembe. Néhány nappal később már csak a feketekávé maradt a fő tápláléka. Egyre többször kellett az ebédet - Pohlatz szavajárása - katonás tartással pótolnia.

Andreas egy idő óta már a lakbérrel is tartozott, de a mosónő kifizetése, szerencséjére, nem volt sietős. Haladékhoz jutott, mert az ifjú leányzó, frissen mosott ingeinek szállítója, egyelőre beérte a szerelmével. Cserében csak ingyenjegyet kért a színházba, aminek a megszerzése, ugye, semmiség az olyan írónak, mint Andreas. Mi sem könnyebb annál, biztosította a lányt, de Libbenow és Gólem, habár többszörösen a lekötelezettjei voltak, csak hitegették. Amikor két hét után sem tudta szállítani az ingyenjegyet, az ifjú mosónő megvető arccal távozott, ám a számlát az asztalon hagyta.

Októberben Andreas, szokásától eltérően, magányos sétákat tett a Tiergarten negyedben, ahol már hullottak a falevelek. A Café Hurrát elhanyagolta. Vegyék csak észre, hogy megveti őket! Egyenesen kísértést érzett erre. Hát méltó társaságot jelenthet neki ez a népség? Még hibátlan németséggel sem tudnak írni, ha egyáltalán írnak valamit! Mindjobban megvilágosodott előtte, hogy blazírtságuk, ami eleinte a fölény látszatát keltette, csupán a tudatlanság és a tehetségtelenség leple volt. Az a bizonyos berlini tónus is csak a mélység hiányából ered. Tréfálkoznak, mert túlságosan restek ahhoz, hogy a dolgok mélyére hatoljanak. Elege volt ebből. A Café Hurra zsákutca, amelyből számára nincs kiút. Az ott megismert urak egyikének sincs elég befolyása ahhoz, hogy előbbre vigye őt az újságírói pályán. Nem is szólva a jóakarat hiányáról. Gólem kivételével, akinek a kétes híre viszont nem túl jó ajánlólevél, senki sem engedte az újoncot a lapja közelébe férkőzni. Hat hónap alatt Andreas pontosan tizennégy márka hatvanöt pfenniget keresett, ami éppenséggel nem látszott elegendőnek jövője megalapozásához. A főiskola első éve ezzel véget is ért, még két évig számíthatott otthonról segítségre. Ez alatt az idő alatt vinnie kell valamire. A kényszerítő körülmények hatására még egyszer felrémlett előtte a gumplachi tanárjelöltség víziója. Felháborodva utasította el magától. De akkor mi legyen? Andreas csak mély sóhajjal tudott válaszolni a kérdésre, és minden bizonnyal ismét átengedi magát a könnyelmű tétlenségnek, ha egy bántó élmény nem rázza fel végérvényesen.

Azon az estén a többieknél korábban és csüggedtsége ellenére, helykén fölszegett fejjel lépett a Café Hurrába. Körbejárt a majdnem üres helyiségben, és üdvözölte a pultnál serénykedő kisasszonyt. Sótlan, szőke lány volt, Andreas még sohasem érzett kedvet arra, hogy kikezdjen vele. Ma azonban úgy gondolta, tartozik vele a hiúságának. Nem sokat teketóriázott, és átkarolta a derekát. A lány ezt nem volt hajlandó megszólításnak tekinteni, elhúzta a száját, hevesen eltaszította a fiatalembert és kifakadt:

- Mit képzel, ifiúr?

Andreas egy másodpercig falfehéren meredt rá, füttyentett egyet a fogai között, majd sarkon fordult, és kimért léptekkel elhagyta a helyiséget.

Másnap reggel habozás nélkül felkereste Köpföt, hogy megtanácskozza vele a következő lépéseket. A Café Hurrával, akárcsak a gumplachi tanárjelölttel, egyszer s mindenkorra végzett. Ha az a lány, aki fél éven át tanúja volt a legtekintélyesebb lapok munkatársaival való meghitt érintkezésének, ilyen felháborító lenézéssel fogadhatta közeledését, úgy a társadalmi helyzete korántsem olyan fényes, mint ahogy ő hitte. És ez a tudat volt számára a legkevésbé elviselhető.

Köpf a Dorotheenstrasse alsó részén lakott. Mialatt Andreas várakozott rá, körülnézett a szobában, melyen a jómód bizonyos jeleit vélte fölfedezni. Ilyen széles mahagóni íróasztal, ilyen kényelmes, vörös szattyánbőrrel bevont karszék nem található a bútorozott szobákban. A falakat hihetetlen mennyiségű ócskasággal megrakott, magas könyvállványok takarták. Andreas csak bámult. Az elrongyolódott vászonkötések és kopott bőrgerincek dohos zsibárubódék szagát idézték. Le Vassor hajdan írt története XIII. Lajosról és Saint-Simon emlékiratai egy teljes polcot töltöttek meg. Az egyházatyák művei sem hiányoztak. Andreas nem értette, mire kell mindez annak, aki regényírással foglalkozik. Köpf ugyanis, ahogy Libbenow tudni vélte, regényeket ír, csak még senki sem látta őket. Ezenkívül jóformán semmit sem tudtak róla. Hetenként legföljebb egyszer jelent meg a Café Hurrában, és ez a körülmény, jelenlegi helyzetében bizalommal töltötte el Andreast, habár mostanában már azt is zokon vette Köpftől, hogy egyáltalán bevezette őt abba a körbe.

Most már csak azt kellett eldöntenie, mit akar tulajdonképpen Köpftől. Andreas, akit a várakozás idegessé tett, fölépített magában néhány jól hangzó mondatot.

"Ön a kezdet kezdetén annyi jóindulattal viselte szívén egy teljesen ismeretlen embernek a fejlődését, hogy most, amikor újabb kétségek gyötörnek, ismét veszem magamnak a bátorságot, hogy a tanácsát és segítségét kérjem."

De amikor elkészült a körmondattal, roppant ostobának találta. Így nem beszélnek, különösen Berlinben nem. Már csak azért is rosszul hangzott, mert végtére is nem azzal a céllal jött, hogy megpumpolja Köpföt.

Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban, és kitörő örömmel üdvözölte vendégét.

- Ó, kedves kolléga!

Andreas hirtelen ötlettel válaszolta:

- Tudja mit, lassan elegem van a "kollégá"-ból - mondta, és a sarkán megpördülve, fél fordulatot tett.

Köpf nevetett.

- Talán hajszálat talált a Café Hurra levesében?

- Nem egyet, többet.

- Ezt előre megmondhattam volna önnek, de örülök, hogy magától is rájött.

Köpf ártatlanul pislogott. Andreas ennek ellenére arcátlanságnak találta, hogy próbára tette, és ezt nyíltan be is vallja neki. A másik igyekezett eloszlatni a rosszkedvét.

- Ne sajnálja, hogy az élet vidám oldalát, a kollégák társaságát is megismerte. Ezen át kell esni, mielőtt az ember komolyabb dolgokba fog. Nos, valóban munkához akar látni?

- Igen, de hogyan? - kérdezte Andreas meglehetősen bizalmatlanul.

- Ó, annak több útja is van, nevezetesen a sajtó, a színház és a társasági élet.

- Ön megfeledkezik az irodalomról.

- Szó sincs róla. Azt mondtam, hogy színház, más irodalom pedig nem létezik nálunk.

Andreas fölényes arckifejezést öltött, mert átlátott Köpfön: bizonyára dühíti a saját sikertelensége.

- De hiszen ön, ha jól tudom, regényeket ír?

- Ó! - csücsörítette ajkát a másik. - Inkább ne beszéljünk róla. A magam kedvtelésére írok. Eszembe sem jut szerencsétlenséget hozni egy szegény kiadóra, aki mit sem vétett ellenem és netán belebukna a műveimbe.

Hopplá! - gondolta Andreas, élvezettel tapintott rá Köpf gyenge pontjára.

- Olyan nép fiaként - folytatta vendéglátója -, amely a világ minden kincséért sem hajlandó könyvet venni a kezébe, a legjobban teszi, ha a színházat választja.

- De hiszen egyetlen darabot sem írtam!

- Nem is szükséges - biztosította Köpf könnyedén. - A színháznak kétségtelenül van irodalmi vonatkozása is, de a társadalmi fontosabb. A színház körül mindig emberekkel van dolgunk, az irodalomban pedig végeredményben csak könyvekkel. A tulajdonképpeni irodalomhoz jó adag komolyságra, magányra, no meg tapintatlanságra van szükség, megannyi olyan tulajdonság, melyek a színházi világban csak árthatnak. Ott mindenekelőtt a társaságbeli kapcsolatok számítanak. Ön pedig, kedvesem, kimondott társasági ember. Eláruljam, milyen biztos jelét látom ennek?

- Nos?

- Önt nem vették komolyan a Café Hurrában.

Köpf ártatlan mosollyal figyelte Andreas megrökönyödését.

- Ne haragudjék - kérlelte -, tudok hízelgőbbet is mondani önnek. De visszatérve a Café Hurra-beli barátaira: mondott-e önnek Pohlatz valaha is gorombaságot?

- Nem, de miért mondott volna?

- No látja. Ha komolyan veszi önt, naponta lett volna mit zsebre vágnia tőle. El sem tudja képzelni, milyen kifinomult szimattal érzik meg ezek, ha igazi konkurrens bukkan fel. Ön, kedvesem, nem az. Rögtön felismerték, hogy sokkal derűsebb és nyíltabb természet annál, semhogy elszánt dühvel verekedje ki magának a helyét az irodalomban és a sajtóban.

- Én is azt hiszem - jegyezte meg Andreas, és igyekezett blazírtnak látszani.

- Van önben valami szerencsés vonás, ami hihetetlen gyorsasággal viszi majd előre a színháznál, azaz a társaságban. Ott, ugyanis, elegendő csupán szerencsésnek látszani ahhoz, hogy hamarosan valóban azzá is váljék valaki. Az ártatlansága, vagy ha szívesebben hallja így, a látszólagos ártatlansága is jól fog jönni ott önnek. A gazdagok szalonjaiban éppúgy nem veszik majd komolyan, mint a Café Hurrában, és a sikeréhez különösen fontos, hogy a nők ne vegyék komolyan. Amit másoknál kifogásolnának, azt öntől megengedhetőnek és veszélytelennek fogják elfogadni. Ön, kedvesem, arra született, hogy szerencséje legyen a nőknél!

Andreas nyílt gyanakvással tekintett Köpfre, ám annak barátságos, mindazonáltal gyanúsan hegyes orral ékesített ábrázatán senki sem igazodhatott el. Mindenesetre rosszkedvűnek mutatta magát, nehogy elismerje, hogy jólestek a hallottak, habár úgy érezte, sikere a nőknél, amiben egyébként nem kételkedett, még bizonyításra vár. És eszébe jutottak a kínos csalódások, melyeket az ifjú mosónőnek és a kávéházbeli kisasszonynak köszönhetett.

- Ön egy sor kellemes dolgot mond nekem - jegyezte meg szárazon -, de még mindig nem tudom, hogy képzeli tulajdonképpen a karrieremet. Mi a teendőm, hova kell fordulnom?

- Arról se feledkezzünk meg - folytatta Köpf válaszadás nélkül -, hogy ön, a Rajna menti, vidámabb és fesztelenebb társas élethez szokott. A félelmét, hogy nevetségessé teszi magát, és erre Berlinben mindenki számíthat, akit tudatlannak vagy unalmasnak látnak, eleinte majd jóindulatúan megmosolyogják. A fő dolog, hogy feltűnést keltsen.

- Mi a teendőm, hova kell fordulnom? - ismételte Andreas türelmetlenül.

- Hogyan? Még nem mondtam volna meg önnek? Nos, elmegy a Nachtkurier-hoz, bejelenti magát doktor Bediener főszerkesztőnél, és ha fogadja, addig ne távozzék, amíg nem kap tőle ajánlólevelet Türkheimerhez.

- Ah, Türkheimer?! Aki Lizzi Lafféval...

- Hát már ezt is tudja?

- Természetesen - vágta rá Andreas büszkén.

- Akkor hát mindent tud? - kérdezte Köpf és búcsúzóul kezet nyújtott a fiatalembernek. - Tájékoztasson majd, hogy mit végzett! - szólt még utána.

Andreas megígérte és közben azon töprengett, vajon miért kapott ennyi kétes bókot. Az is lehet, hogy Köpf a megismerkedésük pillanata óta jót mulat rajta. Andreas képtelen volt rájönni az igazságra. Egyébként nem sokat törődött az egésszel, csak mások is meg ne tudják. Az ő helyzetében, a sok kétség közepette és igen csekély kilátással arra, hogy más úton vigye valamire, a leghelyesebbnek látszott, ha gondolkodás nélkül követi Köpf tanácsát. Már másnap reggel, kellemetlen érzéssel a gyomra táján, de emelt fővel indult doktor Bedienerhez.

 

Harmadik fejezet
A német szellemi kultúra

A Nachtkurier szerkesztőségének lépcsőházában a fiatalember meglepetten nézte, hogy a vadonatújnak látszó szőnyeg máris milyen piszkos. A házban minden gazdagságról árulkodott, de berendezése alaposan megszenvedte a szüntelen jövés-menést. Sárral telefröcskölt pantallójú, különben igen elegáns ifjak rohantak el a látogató mellett. Fent, a hatalmas váróteremben sokan tolongtak. Andreas, miközben a falhoz nyomták, az üvegablakon át hosszú, kopár terembe látott, amelyben vagy harminc fiatalember ült asztalok mellett. Egyesek újságot olvastak, mások csevegtek, közben ceruzát hegyeztek vagy körmüket ráspolyozták.

Hirtelen felrántották a szárnyas ajtót, és egy gazdagnak látszó úr, kinek borotvált felső ajka és vörösesszőke barkója volt, kalapját a homlokára tolva, bekiáltott az előszobába:

- Jön a főszerkesztő vagy sem?

Az odasiető szerkesztőségi szolga meghajolt:

- Azonnal itt kell lennie, főkonzul úr.

- Végre, drága doktorom! - kiáltott fel az úr, és lefegyverző mosollyal nyújtotta kezét a magas, elegáns férfi felé, aki a lépcsőházból jövet, sietve odahajította a kalapját meg a felöltőjét a szolgának. Mielőtt eltűntek volna a szárnyas ajtó mögött, mindenki hallhatta a főkonzul kérdését:

- A külügyminisztériumban járt? Nos, mit mond a miniszterünk?

Andreas megborzongott a tisztelettől, és arra gondolt, milyen végtelen hatalmat és tekintélyt sejtetnek e szavak. Aki átlépte a Nachtkurier előszobájának küszöbét, olyan birodalomba tévedt, amelynek kiterjedtsége és szilárdsága szinte az államéval vetekedett. Doktor Bediener olyan otthonosan mozgott a külügyminisztérium wilhelmstrassei palotájában, mint maga az államtitkár. A főszerkesztő hatalma felért a belügyminiszterével, senkinek sem volt tanácsos ujjat húzni vele. A hivatalok pontosan az állam mintájára szerveződtek, a világ minden fővárosában működő nagykövetektől a fölösleges kishivatalnokok és fizetés nélküli gyakornokok hadáig, akik ceruzát hegyeztek és a körmüket ráspolyozták. És magasan e lélek nélküli igazgatási gépezet felett, a törvények szövevénye mögött és miniszterei felelősségének a fedezékében, akiket kénye-kedvére nevezett ki és bocsátott el, mint alkotmányos uralkodó trónolt a nagy hatalmú Jekuser, a Nachtkurier tulajdonosa. Más koronás főkhöz hasonlóan, ő is fittyet hányt a közvéleménynek, ám befolyása korlátlanabb volt, mint azoknak, mert "parlamenti irodája" segítségével a népképviselőket is cenzúrázhatta, móresre taníthatta. És gazdagabb is volt náluk, mert népe adójából, a sok százezer olvasó naponta leszurkolt tizenöt pfennigjéből a legtöbb az ő zsebébe vándorolt.

A szárnyas ajtó félig kinyílt, de senki sem mutatkozott. A várakozó tömeg azonnal meglódult, a falhoz nyomott Andreast mellbe taszították. Izgatottan kotorászott a zsebében, ahol a papírjait tartotta. Szerencsére még megvolt Schmücke úr írása. A fiatalember már régen megfeledkezett az ajánlólevélről, amelyet egy évvel ezelőtt az irodalomkedvelő gumplachi öregúr adott át neki, doktor Bedienernek címezve. Andreas túlságosan tisztelte a földi hatalmasságokat, hogysem amikor Berlinbe érkezett, azonnal egyikük közelébe mert volna tolakodni. Így az írás a zsebében maradt. Schmücke úr minden bizonnyal derék, liberális érzületű polgár, gondolta, de hogy a Nachtkurier főszerkesztője túl nagy súlyt fektetne az ajánlólevelére, az több mint kétséges. Ám hogy mégse maradjon kihasználatlanul, egy arra siető szolga kezébe nyomta, aki egy halom távirattal várakozott a főnök megjelenésére. Röviddel ezután eltávozott a főkonzul, doktor Bediener a lépcsőig kísérte. Andreas riadtan követte a férfiú minden mozdulatát, hisz a sorsa függött tőle. Néhány halk szót váltott az útját elálló fiatalemberekkel, majd elgondolkodva, kezét, amelyen hatalmas briliáns villogott, ősz kecskeszakállán nyugtatva, eltűnt a dolgozószobájában. Mennyi szédítő lehetőség, és mily kevés remény a szerény újonc számára, hogy itt célhoz érjen! De alig telt el néhány perc, és ugyanaz a szolga, akinek Andreas átadta az ajánlólevelet, odalépett a fiatalemberhez és megkérte, fáradjon be a főszerkesztőhöz. Andreas vérvörös arccal haladt át a várakozók sorain. Bizonyára mindenkinek feltűnt, milyen előnyben részesül másokkal szemben, gondolta elégedetten.

Igyekezett minél kifogástalanabbul meghajolni doktor Bediener előtt; a főszerkesztő mosolyogva nyújtotta felé briliánssal ékesített kezét.

- Önt nagy reményekre jogosító tehetségként ajánlották a figyelmembe, Zu... Zu...

- Zumsee - egészítette ki Andreas.

- Zumsee úr - ismételte meg doktor Bediener.

Egy karosszékre mutatott, és Andreas, miközben helyet foglalt a Nachtkurier főszerkesztőjével szemben, úgy érezte, hogy ennél kedvezőbb fogadtatásban nem is részesülhetett volna. Doktor Bediener így folytatta:

- Az ajánlólevél, amelyet hozott, rendkívül becses nekem, mert régi, kedves baráttól érkezik. Remélem, jól van az én derék, öreg Schmückém?

Andreas megnyugtató felvilágosítással szolgált az öregúr egészségi állapotáról, miközben csodálkozva vette tudomásul a főszerkesztő és Schmücke közeli kapcsolatát, aki azzal sohasem dicsekedett.

- Mintha már találkoztam is volna valahol a nevével. Zu... Zu...

- Zumsee - egészítette ki Andreas.

- Zumsee úr - ismételte meg doktor Bediener, és gondolataiban keresgélve simított végig magas homlokán. Vajon a Gumplacher Anzeiger-re gondolt? Andreas szívesen beszélt volna hosszabban sikereiről és reményeiről, a versekről, a novellákról, Köpfről, a Café Hurráról és Türkheimerről. A nagy hatalmú férfiú váratlan szívélyessége azonban úgy lenyűgözte, hogy perceken át némán és rajongva nézte doktor Bedienert.

Andreas soha életében nem tapasztalt ilyen választékos modort, ilyen világfi-magatartást, ennyi természetes könnyedséget minden mozdulatban, tekintetben és szóban. Doktor Bediener kissé oldalvást ült, egyik karját a székre támasztotta. A másikkal időnként futó, de utánozhatatlanul kifejező mozdulatokat tett; mindent megmagyaráztak, amire utalni akart. Mosolya elhitette a szemközt ülővel, hogy nincs a földön senki, akinek valaha is ennyi figyelmet fog szentelni. Megfontoltan, enyhén fátyolos hangon beszélt, az r-ek a garatja legmélyén haltak el, ami roppant disztingváltan hangzott. Bármilyen családiasan bánt is a nincstelen fiatalemberrel, doktor Bediener lényéből, akaratán kívül, annyi előkelő tartózkodás áradt, hogy Andreas úgy érezte, mintha a diplomácia magasabb régióiból ereszkedne le hozzá, ahova bármelyik pillanatban visszaszólíthatják.

Némi töprengés után, beletörődve, hogy képtelen megjegyezni Andreas nevét, érdeklődve kérdezte:

- Talált már kapcsolatot az irodalmi élethez?

- A magamfajta ismeretlen kezdőnek nagyon nehéz a dolga - válaszolta szerényen. - Néhány szerkesztőt ismerek csak, például Pohlatz doktort.

- Ó, Pohlatz - mondta doktor Bediener olyan mozdulattal, amely nem sok elismerést fejezett ki. De azért hozzátette:

- Részemről nagyra becsülöm Pohlatzot, mondhatnám jó barátok is vagyunk.

Már megint valaki, akivel érintkeztem és nem tudtam róla, hogy jó barátságban van a Nachtkurier főszerkesztőjével - gondolta Andreas.

- Mégsem beszélem rá, hogy dolgozzon a lapjának - folytatta doktor Bediener. - Köztünk szólva, nem önnek való.

Andreas meghajolt, és boldog örömmel töltötte el a bizalmas közlés, amelyre méltónak találtatott. Milyen jó, hogy Pohlatznak eszébe sem jutott bevezetni őt a Kabel-hez. Lélegzetét visszafojtva figyelt doktor Bediener tanulságos szavaira.

- A szigorú pártirányzatot követő lapok egyike sem való a szép reményekre jogosító tehetségnek - mondta a főszerkesztő. - Csak kompromittálná magát, anélkül, hogy kárpótlást kapna önállóságának elvesztéséért. Nálunk ellenben, bizonyára tudja, a munkatársak megőrzik egyéni arculatukat. A Nachtkurier minden más lapnál hamarabb ismerte fel, hogy a pártsajtó ideje lejárt. Mi, magától értetődően, az egészségesen liberális gazdaságpolitika hívei vagyunk, bolondok lennénk, ha nem azt tennénk. (És doktor Bediener mozdulata egy hosszabb zárójeles mondattal is felért.) Egyebekben pedig, a német szellemi kultúra orgánumának tekintjük magunkat.

Doktor Bediener szünetet tartott, mert túlságosan belemelegedett a témába. De gyorsan visszanyerte imponáló nyugalmát, melynek átmeneti eltűnését Andreas észre sem vette az elragadtatástól. A főszerkesztő jóindulatúan nyugtázta a fiatalemberre tett mély benyomás jeleit. Még mosolygott is, mert észrevette, hogy Andreas behízelgőn és áhítatosan tekint rá sűrű és hosszú szempilláinak leple mögül, és arra gondolt, hogy a fiúból áradó feltétel nélküli hódolat különösen a hölgyeket érintheti kellemesen. Futólag Türkheimerné is eszébe jutott, de még habozott, mert a rosszul szabott fekete zakó, mely kissé esetlenné tette a sudár ifjút, óvatosságra intette. A haját is siralmasan rosszul nyírták, de a főtartása kifogástalan volt. Doktor Bediener végül is elhatározta magát.

- Mindenekelőtt is a színházhoz, úgy értem, a színházhoz közel álló körökbe igyekezzék bejutni.

Már megint a színház - gondolta Andreas. Valaminek mégiscsak kell lennie benne.

Szólni próbált, de doktor Bediener nem akart kifogást hallani.

- Tudom, még nem írt színdarabot, de ennek semmi köze a dologhoz. A költők már nem az írószobájukból hódítják meg a világot. Manapság az író sem zárkózhat be; társaságba kell járnia.

És most következnek Türkheimerék? - gondolta Andreas.

De a főszerkesztő újra megingott.

- Maradjon egyelőre nálunk - mondta. - Vasárnapi mellékletünk, a Die Neuzeit, minden ifjú tehetség előtt nyitva áll. Küldjön nekünk valamit, és két-három kísérlet után a háziköltőink közé számítjuk, akik, természetesen, előnyben részesülnek a színházaknál. Ennyit ígérhetek önnek.

Az utolsó szavakat lassabban mondta, szemmel láthatóan várt valamire. Andreas azonban már a Nachtkurier hasábjait látta maga előtt, alattuk a nevével. Vérmes reményei újjáéledtek. Forróság öntötte el, és gondolkodás nélkül beszélni kezdett:

- Doktor úr, az irányomban tanúsított és ki nem érdemelt nagy jósága bátorít fel arra, hogy kérni merészeljek. Bocsásson meg a szavaimért, de nem venne fel gyakornoknak?

Doktor Bediener arca váratlanul mélységes aggodalmat tükrözött.

- Ön téved - szólt. - Sokkal több jóindulattal viseltetek a beajánlott ifjak iránt, semhogy az ön által javasolt módon bánjak el velük. Látta odaát azt a harminc szerencsétlent, aki nem tud mit kezdeni az idejével?

Andreas rádöbbent, hogy a várószoba ablaka az ő és a hozzá hasonlók elrettentését szolgálja.

- Ha Jekuser úr odaültet valakit, ám tegye, semmi közöm hozzá - folytatta doktor Bediener. - De én látom, hogy a sok lebzselés lustává és használhatatlanná teszi őket. Aki a leghosszabb ideig bírja, végül valamelyik vidéki lapnál kap szerény kis állást. Vajon az ön álmai csak eddig terjednének? Nem, kedvesem - fejezte be mondanivalóját a főszerkesztő -, nekünk egészen más szándékaink vannak önnel. Már megmondottam, hogy mit ígérhetünk. Jól tudja, hogy nem akárki ajánlásának köszönheti a jóindulatunkat.

Valahányszor doktor Bediener az üzleti életben szokásos, tárgyilagosan hűvös többes számot használta, Andreas hátán a hideg futkosott. Ráébredt, hogy meghitt beszélgetése a nagy tekintélyű pártfogóval véget ért, és hogy már csak mint névtelen kérelmező áll szemben egy hatalmassággal. És mindezt a saját ügyetlenségének köszönheti, mert ostoba kérésével lerombolta az eddigi beszélgetés minden biztató eredményét! Máris magán érezte doktor Bediener tekintetét, mely félreérthetetlenül adta tudtára: vége a kihallgatásnak. És a főszerkesztő valóban leplezetlenül nézett a kis állóórára a széles íróasztalon. A boldogtalan ifjú az ajkába harapott. Sápadt és zavart volt, de elhatározta, inkább kidobatja magát a szerkesztőségi szolgával, semhogy dolgavégezetlenül, önként távozzék.

Nincs mit kockáztatnom - gondolta. Ha most elmegyek, a lehető legrosszabb benyomása marad rólam. Meg kell kapnom az ajánlást Türkheimerhez - ismételgette magában makacsul, és mereven nézte a padlót borító, halvány virágokkal díszített angol szőnyeget. Tulajdonképpen egy alacsonyan függő olajfestményre akarta szegezni a tekintetét, de elhagyta a bátorsága. Pillantása nem jutott tovább doktor Bediener lakkcipőjénél és fehér kamáslijánál, amelyre mérhetetlen eleganciával simult a szürke pantalló. Bárcsak egyszerűen nagykutya lett volna a főszerkesztő, aki előtt a magafajta szegény fiú a porban csúszik-mászik! De nem, Bediener személyisége tiszteletet parancsolt, és ez volt a legmegalázóbb. Zúgott a füle az izgalomtól, de azért hallotta, hogy doktor Bediener az íróasztal peremén dobol. Aggódva nézett föl. A helyzet pattanásig feszült. Legnagyobb csodálkozására azonban a főszerkesztő Schmücke úr levelét forgatta, mi több, félig mosolyogva tekintett a fiatalemberre, kinek állhatatossága végül is talán elismerésre késztette. A rosszul szabott, fekete zakó továbbra is óvatosságra intette, ám összességében Andreas mégiscsak kellemes benyomást tett. No meg Schmücke úr volt Gumplach legjelentősebb liberális választópolgára.

- Mint mondottam - folytatta doktor Bediener -, a társasági kapcsolatokat tartom az egyik fő dolognak. Várjon csak, beajánlom egy házba, ahol mindig jóindulattal fogadják az ígéretes tehetségeket. A ház asszonya maga köré gyűjti a műértő társaság színe-javát, nála befolyásos emberekkel találkozhat. Okuljon, kedves barátom, a Türkheimer házban uralkodó tónusból!

Ezzel átadta Andreasnak névjegykártyáját, melyre mondókája közben néhány sort vetett. A fiatalember felugrott. Büszkeségében, hogy mégis elérte a célját, oly hanyagul dugta belső zsebébe az értékes borítékot, mintha ügyet sem vetne rá. Ez a mozdulat tetszésre találhatott a főszerkesztőnél, aki Andreas vállára tette a kezét, és igen barátságosan kísérte őt az ajtóig. Az előszobában mindenki hallhatta doktor Bediener búcsúszavait:

- A viszontlátásra, kedves barátom!

Különös - gondolta Andreas, aki a boldogságtól káprázó szemmel sietett lefelé a lépcsőn -, azt hittem, már mindent elrontottam nála, és akkor kiderül, hogy kedves barátja is vagyok, akárcsak Schmücke és Pohlatz. Csak nem megijedni! - biztatta magát ujjongva, ám a lépcsőfordulóban oly hevesen ütközött össze egy fölfelé viharzó alakkal, hogy kényszerűségből átkarolták egymást, nehogy elessenek.

- Miért nem azzal kezdte, hogy szeret? - kérdezte az idegen, miközben még mindig egymásba kapaszkodtak, majd lehajolt a virágért, amely kiesett a gomblyukából.

Andreas a viharos találkozás ellenére sem tudott haragudni a másikra. Középmagas, zömök fiatalember volt, a fején cilinder. Minden feltűnést kerülő, szerény eleganciával öltözött. Az arcában sem volt semmi szembetűnő. Tekintete, mint a fürkésző kutyáé, orra pedig szinte körülszimatolta a másikat, anélkül, hogy az tolakodónak találta volna. Annyi derűt és jóindulatot sugárzott, hogy bizonyára mindenhová simán beengedték, titkokat bíztak rá, s közben nem vették komolyan. Mi mást kívánhatna magának egy riporter? Már a kedves mozdulat is, amellyel Andreast félretolta, hogy helyet csináljon magának, elárulta, hogy mindenhova akadálytalanul bejut és azt tud meg, amit akar. Sima modorából eredően, a vele való összeütközés nem is számított összeütközésnek.

Folytatta az útját fölfelé, de két lépcsőfok után sietve visszatért:

- Oppardon. Ide figyeljen. Most, hogy már megismerkedtünk, elárulhatná nekem, jókedvében van-e a főnök. Tőle jön, ugye?

- Igen, doktor Bedienernél voltam - erősítette meg Andreas.

- Azt is megmondaná talán, mi járatban volt? - kérdezte olyan barátságos-rábeszélő hangon, hogy Andreas úgy érezte, a saját érdekében azonnal el kell árulnia az idegennek, mi dolga volt doktor Bedienerrel.

- Nos, beajánlottak a főszerkesztőhöz.

- Úgy, szóval új kolléga. Örvendek!

Kezet rázott Andreas-szal, meghajolt és bemutatkozott:

- Kaflisch a Nachtkurier-tól.

- Andreas Zumsee.

- Gyakornok, ugye?

- No de kérem - utasította el Andreas büszkén, mintha nem az lett volna a leghőbb vágya, hogy slapaj lehessen a szerkesztőségben.

- Akkor nyilván a Neuzeit-nél ajánlott fel önnek munkát?

Andreas csak nézett a ravaszul mosolygó újságíróra. Kaflisch válasznak tekintette az újdondász meglepetését, és tovább kérdezősködött.

- Mondja csak, Türkheimerékhez is beajánlotta?

- No, akkor minden jót - mondta Andreas igenlő válaszára. - Előkelő ház és szép asszony. - És olyan étvágygerjesztően csettintett, hogy Andreasnak hirtelen mindenféle homályos gerjedelme támadt.

- És hálás köszönetem, tisztelt úr. Ha az öreg valakit Türkheimerékhez küld, az nála a jókedv csalhatatlan jele. Akkor én is nyugodtan előhozakodhatom neki a sirámommal. Micsoda nyomorúság! Tíz pfennig honorárium soronként, és közben az államot is eltartani! Éppen azon vagyok, hogy Breslauba meneküljek a végrehajtók elől, tudja, most kezdődik ott az a kéjgyilkossági per. Figyelje csak meg, Bediener engem fog megbízni a tudósítással. Ha önhöz ilyen rendes, és Türkheimerékhez küldi, akkor nekem is hajlandó lesz egy kis szívességet tenni. Na, akkor jó étvágyat és szórakozást. A viszontlátásra.

Már régen eltűnt az emeleti előszobában, amikor Andreas még mindig utánabámult. Ez a Kaflisch kissé meghökkentette ugyan, de nem találta visszataszítónak. Tolakodó kíváncsiságát azzal tette jóvá, hogy a saját ügyeiben sem ismert diszkréciót.

Az utcán Andreas megfordult, és fölnézett a ház homlokzatára, melyen hatalmas, domború betűk hirdették a Berliner Nachtkurier-t. Ünnepélyes pillanat volt, mert érezte, hogy itt lépett rá az útra, melyet végig kell járnia.

Otthon azonnal hozzálátott ruhatára átvizsgálásához. Nem volt könnyű feladat a viziteléshez szükséges öltözék összeállítása, mivel a világos pantallók egyike sem volt kifogástalannak mondható. A szegény fiú sóhajtva döntött a frakknadrág mellett, amely a rosszul sikerült fekete kabáttal már doktor Bedienernek is feltűnt. Ez Andreas figyelmét nem kerülte el. Vele született érzéke a jó öltözködéshez gyorsan fejlődött Berlinben. Valahányszor végigment a Friedrichstrassén, mindig észrevette egy-egy csinos lány biztató pillantását, amely nyomban megváltozott, mihelyt a fiatalember zakójára tévedt. E nyúlánk, szőke lánykák, kik alacsony, kikent-kifent és göndör, fekete fejükön fényes cilindert viselő urak karján lejtettek, nem is sejtették, milyen mélyen megsebezték Andreast. Mint már annyiszor, megint hosszan tanulmányozta magát a borotválkozótükörben, és mindenki másnál jobban tudta, hogy miért kölcsönöz neki olyan szánnivalóan esetlen külsőt az öltöny, noha alig viselte.

A gondolat, hogy nincs az a szabó Berlinben, aki az ő szerencséjében és tehetségében bízva, hitelezne neki, mélységesen lesújtotta és két napig visszatartotta attól, hogy vizitre induljon Türkheimernéhez.

Végül is kétségbeesett hangulatban vágott neki a Potsdamer Strassénak. Végighaladt a Königin Augustastrassén, majd elszántan befordult a magánterületnek számító Hildebrandtstrasséba. A csendes, homokkal felszórt fasor mindkét végét rács zárta le. Az épületek közül a járókelők általában a Türkheimer palotát találták a legpompásabbnak. Német reneszánsz stílusban épült, eredetiségét azonban nem volt tanácsos közelebbről szemügyre venni. Andreas csöngetett a bronzzal dúsan díszített kertkapun, s az kinyílt, anélkül, hogy bárki is látható lett volna. Magányosan, mint a mesebeli herceg, aki elvarázsolt kastély meghódítására indul, haladt át a fiatalember egy várudvarfélén, majd a bejárathoz vezető fejedelmi lépcsősor tetején, elegáns üvegajtó előtt találta magát, melyet igencsak profán kezek illeszthettek a művészien faragott főbejárat boltívébe.

Az ajtó kinyílt, ámde sok köszönet nem volt benne, mert a zöld-ezüst libériás lakáj, aki Andreast fogadta, kellő hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy elkergesse a vakmerő hódítót vélt paradicsomának küszöbéről. Közölte, hogy a nagyságos asszony nem tartózkodik otthon. Első meglepetésében a fiatalember átnyújtotta névjegykártyáját és doktor Bediener levélkéjét. Azonnal rájött, hogy rosszul tette. Dühtől sápadtan figyelte az inas pimasz képét, és a legszívesebben pofon vágta volna. Ha nem ellenkezne az érdekeimmel - gondolta -, meg is tenném. Egyébként sem tudom bebizonyítani az arcátlanságát, az effélék ügyesen leplezik.

Reményeiben csalódva, bánatos szívvel bandukolt, mígnem a Tiergarten negyedben találta magát. A kielégületlenül maradt becsvágy dühe két órán át űzte-hajtotta a lombjukat vesztett utakon. Üresnek és céltalannak találta az életét, mint azon a napon, amikor elhatározta, hogy többé be sem teszi a lábát a Café Hurrába. Szerencsére azonban, időközben történt egy és más. És ha a szemtelen lakáj, aki úgy mustrálgatta őt, mint egy állást kereső senkiházit, nem adja át a főszerkesztő levelét?

De a posta már másnap reggel meghívást kézbesített Adelheid Türkheimertől, november 10-e estére.

 

Negyedik fejezet
Türkheimerék

Andreas Zumsee, mivel úgy tartotta előkelőnek, igen későn jelent meg a hildebrandtstrassei estélyen. A bronzkapuban, mely ezúttal tárva-nyitva állt, a fejedelmi külsejű portás a botjával koppantott. Andreas az arcába nézett, de az csak imponáló hűvösséget fejezett ki. A kabátjáért nyúló lakáj merő véletlenségből az volt, akit már ismert. Andreas keresztülnézett rajta: Nem akadályozhattál meg benne, hogy idejöjjek - gondolta.

A magabiztosság, amivel bevonulását intézte, leplezte ugyan zavarát, de elővigyázatlanná is tette. Hamarosan apróbb malőr érte. A ruhatár melletti előszobát Andreas első pillantásra üresnek vélte. Kopogtatás nélkül lépett be, de már két lépés után egy estélyi kabát uszályán találta magát. Sárga selyemköpeny volt, brokáthímzéssel, düsesszbéléssel. Bármilyen gyorsan igyekezett is visszavonulni, mégis meglátta, hogy a kabát tulajdonosa elfogadta a fiatalember csókját, aki őt az uszályról letessékelte. Jól megtermett, szőke nő volt, és az Andreas felé forduló dühös arc az erősen fitos orral, olyan rémülettel töltötte el a fiút, hogy dadogó bocsánatkérések kíséretében, szánalmas sietséggel távozott.

Az első emeletre vezető lépcsőkön szellemesnél szellemesebb fordulatok jutottak eszébe, melyekkel jóvátehette volna ügyetlenségét. Mélységesen lesújtva, hogy nem állt a helyzet magaslatán, hagyta, hogy a vendégek áradata két termen át sodorja magával a büféhez. A tolongásban alaposan oldalba taszított egy disztingvált külsejű, idős urat, és újabb ügyetlensége miatti dühében egyetlen bocsánatkérő szót sem tudott kinyögni. Ám az öregúr udvarias "pardon" kíséretében, tányért és evőeszközöket nyújtott Andreasnak. A szegény fiú csak ekkor vette észre a selyemharisnyás lábat, és a szégyenkezéstől égő arccal fordult el a palota udvarmesterétől.

Előtte vödrök, pezsgősüvegekkel. Egy inas csak az intésére várt, hogy töltsön. Andreas azonban attól félt, azonnal észreveszik rajta, hogy még soha életében nem ivott pezsgőt. Inkább a borok közül akart választani. Ekkor nevetés csendült fel mögötte. A megaláztatások, melyekben már ilyen rövid idő alatt is része volt, olyan felindult állapotba hozták, hogy könnyen megeshetett volna, hogy botránnyal rontja el a jövőjét. Falfehéren fordult meg két úr után, azzal az elhatározással, hogy az első embert, aki ferdén merészel ránézni, felpofozza. Andreas arcát megpillantva azonban, ha lett is volna ilyen szándékuk, biztos elment tőle a kedvük. Egyikük megszólította Andreast, ám a legmélyebb bizalmatlanság is csak csendes udvariasságot fedezhetett fel a hangjában.

- A Chablis-t ajánlom - mondta. - A legkiválóbb bor, amit itt kínálnak.

Andreas köszönetet mondott és önuralmát visszanyerve, több pohárral is felhajtott belőle. Mivel a bor üres gyomorba csúszott le, gyorsan és pezsdítően hatott. A két spekuláns berezelt az arcomtól - állapította meg elégtétellel.

Beszélgetni támadt kedve, úgy látta, hogy itt ismeretlenül is megszólítják egymást a vendégek.

- Hiszen ez Kaflisch! - kiáltott fel, mintha régóta nélkülözött barátot üdvözölt volna. Az újságíró egy testes úrral karonfogva álldogált. Andreas valahol már látni vélte a rövid, fekete kecskeszakállt, a súlyos szemhéjat, a jelentős személyiséget sejtető férfiút.

Kaflisch szemügyre vette az idegent. Először nem tudta, hova tegye, majd amikor rájött, honnan ismeri, melegen kezet rázott vele.

- Örvendek, hogy viszontláthatom. Látja már, mit jelent az, ha az öregünk beajánl valakit ide?

- Óriási! - szólt Andreas, aki alig fért a bőrébe. - Meg tudná mondani, hol találom a háziasszonyt? - érdeklődött.

- Ratibohr küldte? - kérdezte a testes úr. A fiatalember meghökkent.

- Nem, Gumplach - válaszolta.

Az úr jóindulatúan rámosolygott, Kaflisch pedig nevetésben tört ki.

- Goldherz arra gondolt, talán Ratibohr úrtól hoz üzenetet a ház asszonyának. Ha csak be akar mutatkozni neki, akkor lebeszélem, nincs semmi értelme.

A testes úr unottan tett eleget egy ismerőse hívásának. Kaflisch karon fogta Andreast, mintha gyerekkori barátok lennének.

- A híres védőügyvéd lett volna? - kérdezte Andreas.

- Úgy bizony, halandó szemei őt magát láthatták. Azt tanácsolom, ismerkedjék meg vele.

Atyai hangon tette hozzá:

- Az itt jelenlévők egyike sem tudhatja, mikor lesz szüksége a másikra. Egyébként hogy megy a sora? - kérdezte gyorsan. - Bediener rendes önhöz?

- Nagyon - mondta Andreas. - A múlt vasárnap megjelent tőlem valami.

- Aha, az a bizonyos vers a Neuzeit-ben.

- Olvasta?

- Ezt nem kívánhatja tőlem. De minden ígéretes tehetségtől, akit az öregnek beajánlanak, lehoz a Neuzeit egy verset. Na, itt van magának Asta - tette hozzá gyorsan, és szemérmetlenül bámult egy arra haladó hölgy után.

- Ki az az Asta? - kérdezte Andreas Kaflisch példáját követve, de mámoros jókedve máris megbosszulta magát: a hölgy uszályára taposott, s az mélységes megvetéssel nézett vissza.

- Most már tudja - szólt Kaflisch derűsen. A hölgy továbbvonult egy ritkás szakállú, magas, szőke úr felé, aki a tömeg feje fölött, az ajtóból integetett neki.

Andreas már nem volt olyan ijedős. Széles jókedvvel kérdezte:

- Árulja már el, ki az az Asta?

- A házikisasszony, fiatal barátom. És ha ő itt sétálgat, akkor biztos lehet benne, hogy a mama egészen máshol van.

- Miért? - kérdezte Andreas kissé ijedten.

- Hogy miért? Ó, szent ártatlanság! Asta olyan lány, akinek elvei vannak, ami annyit jelent, hogy à la Ibsen frizurával szaladgál, modern nő, inkább észlény, mint asszony; ért engem, tisztelt úr?

Kaflisch, orrával szinte Andreas szájához nyomakodva és nagyon hangosan beszélt. Esze ágában sem volt véka alá rejteni, amit tudott. Körülöttük nevetés hangzott. Andreas érezte, hogy ráterelődik a figyelem, és ez hízelgett neki.

- És a mama? - kérdezte emelt hangon, miközben továbbsétáltak.

- Jószívű asszony - jelentette ki Kaflisch, odavetve. - Hozzánk, fiatalokhoz, kissé túl jó is.

- Értem - mondta Andreas sokat sejtetőnek szánt hangsúllyal. - Nem Lizzi Laffé közeledik ott? - kérdezte. Ijedtében eszébe jutott a hölgy neve, akit úgy felháborított az indiszkréciójával a megérkezése utáni percekben. A színpadról ismerte, kapcsolata pedig Türkheimerrel mindennapi beszédtéma volt a Café Hurrában.

- Jó estét, Lizzi - szólt Kaflisch, és kezet fogott a mellettük elhaladó színésznővel. Az észre sem vette Andreast, aki csodálattal állapította meg, hogy toalettje legalább olyan pompás, mint sárga selyem estélyi köpenye, amelyet azóta már levetett. Óvatosan utánanézett, ahogy vonzó teltségében, briliánsokkal megrakottan lépkedett annak az úrnak a karján, akivel rajtakapta. Kikent-kifent ifjonc volt, borotvált és kihívó arcú, széles vállú, zömök, a bajtársi egyesületek diákjaira emlékeztető testtartással.

- Tehát Lizzi is itt van!

Andreas igyekezett minél elfogulatlanabbul beszélni. A találkozás az asszonnyal, aki úgy viselkedett, mint egy sértett hercegnő, tökéletesen kijózanította. A kísérője is veszélyesnek látszott.

- Régi bútordarab a házban - jegyezte meg Andreas. Kaflisch vigyorgott.

- Már ameddig az ügy tart. Türkheimer állítólag torkig van vele. Különös, épp most, amikor a felesége és az a kékvér szakított, nem gondolja?

- Én is hallottam - füllentett Andreas, mert eltökélte, hogy adja a jól értesültet. - Azért nem valami szép Lizzitől - mondta bizalmasan. - Amit az előbb közte és a fiatalember között láttam, akivel erre sétált...

Kaflisch a fülét hegyezte.

- Azzal, aki olyan államfenntartó képet vág? - kérdezte. - Miért, mit csináltak?

- Csókolóztak.

- Mást nem?

Kaflisch csalódott volt. Andreas magyarázkodni kezdett:

- No de itt, ebben a házban!

- Badarság. Mindenki tudja, Diederich Klempner a pincsikutyája. Magának is ilyen beosztás kellene, kedvesem. Klempner nagy stréber, de Lizzi nélkül mégsem vitte volna semmire.

- Miért, ki ő? - kérdezte Andreas.

- Nem tudja? Hát drámaíró!

- Klempner? Még egyetlen színlapon sem láttam a nevét.

- Ó, szent ártatlanság! Mi szüksége lenne rá! Egyetlen sort sem írt, mégis drámaíró.

- Hogyhogy? - kérdezte Andreas kurtán. Kissé leereszkedőnek találta a "szent ártatlanság" kifejezést. Kaflisch nem késlekedett a magyarázattal:

- Talán éppen az lenne a dráma, ha írna valamit. Érti, amit mondok?

Beléptek a három tágas, egymásba nyíló szalon közül az elsőbe. Ez halványzöld volt, a második bíborvörös, a harmadik sápadtkék és rokokó. A tömegben nehéz volt előrejutni, de Kaflisch értett hozzá, hogy mindenütt helyet csináljon magának. Andreas csak bámulta, hány emberrel szorít kezet jobbra-balra. Barátságos tréfálkozással tolta félre az embereket, és keresztülfúrta magát a sokaságon.

Már messziről hallatszott néhány úr vitája. Szorgalmas látogatói lehettek a tőzsdének, mert egy bizonyos Schmeerbauch úrról beszéltek, akinek az volt a szokása, hogy mindennap más pantallóban jelent meg a börzén. Aznap olyan nadrág volt rajta, amelyet már ismertek, s ez különféle találgatásokra adott okot. Karján ifjú, karcsú, szőke hölggyel, köpcös úr haladt el mellettük.

- Blosch! Mit tud Schmeerbauchról?

- Egy szó sem igaz az egészből - vetette oda Blosch flegmán.

- És a nadrágja? - kérdezte valaki.

- Búskomorsági roham - válaszolta Blosch. - Viszonzatlan szerelem.

Schmeerbauch hitelképessége helyrebillent.

- Szerencsés flótás! - sóhajtott egy nádszálvékony fiatalember, akinek finom vonalú, fekete bajusza volt. Mandulavágású, bársonyos fekete szemének bizonyára egyetlen nő sem tudott ellenállni.

- Duschnitzki, az ember a legszívesebben elnáspángolná magát, amikor a hősszerelmest játssza, olyan ostobán fest - szólt egy másik úr. Duschnitzki gyengéden suttogta:

- Az édes. A szent ártatlanság.

Már megint a "szent ártatlanság" - gondolta Andreas.

- Itt jön Kaflisch! - kiáltották a többiek.

- Kaflisch, tud valamit a Bosszú!-ról?

- Átment! - válaszolta az újságíró. - Türkheimer minden nehézség nélkül keresztülvitette a vejével a rendőrfőnöknél.

- Ja, akinek a veje a minisztériumban ül. Hochstetten, ugye, titkos tanácsos?

- Sok öröme van belőle! Most éppen kitüntetést kell szereznie Türkheimernek. Még nem tudni, melyik, de valamilyen kitüntetés állítólag szerepel a házassági szerződésben. Puerto Vergogna Nap-rendje már nem elegendő, s ráadásul a Bosszú! bemutatását is el kellett intéznie.

- Úgy, ahogy van?

- Jelentéktelen változtatásokkal - magyarázta Kaflisch. - A barikádharc, az a jelenet, amikor a felháborodott proletariátus lemészárolja az igazgató tanácsot, a bankárné megkorbácsolása a nyílt utcán, mindez maradhat, csak annak a bagatell templomgyalázásnak kell eltűnnie, meg annak, hogy a szent edényeket nem éppen szent célokra használják.

- Jellemző állapotok!

- Pimaszság!

Egymás szavába vágva kiáltoztak.

- Csak velünk szabad erőszakoskodni a színpadon, a papokkal nem? Miféle előny ez velünk szemben?

- A vallás, kérem, külön ügy - szólalt meg a Blosch-sal érkezett karcsú, fiatal nő. Az egyik úr megjegyezte:

- A szent ártatlanság!

Andreas már nem csodálkozott, hogy őt ezzel a kifejezéssel illették, ha most egy ifjú hölgynek is ezt vágják a fejéhez. E felkiáltás egyébként igen sűrűn hangzott el. Aki csak két mondatot szólt, már kötelességének tartotta, hogy használja. Andreas hirtelen úgy érezte, hogy a fiatalasszony pártjára kell állnia, meg attól is félt, hogy ostobának fogják tartani, ha továbbra is csak szótlanul álldogál.

- A nagyságos asszonynak igaza van - jelentette ki elszántan. - A vallást ki kell hagyni a játékból.

- Meglehet - jegyezte meg valaki habozva, és Duschnitzki máris buzgón és határozottan használta ki a hangulat megváltozását.

- Úgy van. Önnek igaza van, nagyságos asszonyom, és önnek is, izé...

- Andreas Zumsee - szólalt meg a fiú.

- Író - tette hozzá Kaflisch. Duschnitzki folytatta:

- Manapság, amilyen állapotok uralkodnak, mindent ki lehet figurázni, mindent lábbal lehet taposni, akár a polgárság becsületét is...

- És a mi dicső hadseregünket! - kiáltott Süss.

- A legelőkelőbb személyiségeket! - vélekedett egy másik.

- Egy asszony becsületét! - így a következő.

- Még a tőzsdét is - mondta valaki halkan.

- De a jóistent, azt már nem! - szólalt meg nyomatékkal Duschnitzki.

- A rendőrségnek kellene megtiltania! - rikkantott Süss. - Közbotránkozást kelt!

- És ízléstelen - tette hozzá becsmérlően Duschnitzki.

- Úgy van! - helyeselt Kaflisch általános tetszésnyilvánítás kíséretében. - Na, ezt jól megtárgyaltuk! Jó az olyan bölcs aggastyánnak, a nagy férfiúnak, aki ott hátul áll.

A társaság nevetésben tört ki. Andreas, a többiek tekintetét követve, hórihorgas öregurat vett észre a második szalon bejáratánál. Madárarca mosolygott, tar koponyáján gyér pihék táncoltak. Jó fejjel kimagaslott a köré sereglő hölgyek és urak csoportjából, akiknek nagy hévvel magyarázott valamit. Andreasnak sikerült elkapnia néhány szót: "Sötét erők emelgetik ma ismét a fejüket..." Mintha látta volna már valahol az öreget.

- Waldemar Wennichen lenne az? - kérdezte Kaflischt.

- Persze hogy ő az! Hiszen ismeri a mi nagy költőnket. Ne csatlakozzunk mi is a tisztelőihez?

Kaflisch már szabadulni akart Andreastól. Titokban abban reménykedett ugyanis, hogy a fiatalember nevetségessé teszi magát, s az igen jól jött volna neki, a mentorának. Minthogy azonban Andreas inkább tetszést aratott, untatni kezdte Kaflischt.

Az újonc mindenre figyelt, és buzgón követte doktor Bediener utasítását: igyekezett tanulni a házban uralkodó tónusból, és annyit máris megjegyzett magának, hogy felvilágosodott nézetekkel nemigen ajánlatos kérkedni. Útjukat folytatva, megkérdezte az újságírót, hogy ki volt az a karcsú, ifjú hölgy. Kaflisch azonnal rávágta:

- Nem kapható. Blosch felesége. Meséltesse el magának a történetét például Diederich Klempnerrel. Ő, mint drámaíró, ért az ilyesmihez.

Odaléptek a Wennichen-csoporthoz.

- Üdvözlöm, kedvesem! - szólt Kaflisch egy fekete pofaszakállú, kifogástalan frakkot viselő úrhoz.

- Bemutathatom egymásnak az urakat? - kérdezte sietve. - Andreas Zumsee író, Liebling úr, cionista.

Miközben Andreas meghajolt, Kaflisch már kereket is oldott. A fiatalember ott állt Liebling úrral szemben, aki komolyan szemügyre vette őt, keményen kezet rázott vele, és szó nélkül ismét Wennichenhez fordult.

Mivel a költő fejhangon beszélt, a szobát betöltő zsivajban csak címszavakat lehetett érteni, melyeket hosszú, inas nyakának sajátos nyújtogatásával lökött ki magából: a kereskedőtársadalom becsülete - pimasz támadások bizonyos oldalról - szorgalmas kereskedőnépség védekezés - a polgári forradalom vívmányai...

Andreas elnyomta fölényes mosolyát. A Café Hurrában sok mindent hallott a híres költő magánéletéről. Wennichen már csak ötvenszázalékos honoráriumokat kapott, mert ötven év óta mindig ugyanazokat a regényeket gyártotta, melyek a kutyának sem kellettek. Nem volt szerencséje a gyerekeivel, a felesége pedig megszámlálhatatlan viszony után, végérvényesen otthagyta. Mindez alig hagyott nyomot rajta. Semmit sem vett észre a világ változásaiból negyvennyolc óta, amikor első könyvét írta a derék, fiatal kereskedőről, aki kikényszerítette befogadását a lecsúszott nemesi famíliába, melynek lányát, milyen különös, feleségül vette. Wennichen változatlanul jóravaló, liberális gondolkodású kereskedők társaságában forgott, akik nemes és önfeláldozó harcot folytattak a pöffeszkedő junkerekkel és papi népbutítókkal. Andreas szánta ugyan a szegény aggastyánt, de elégtétellel töltötte el, hogy közvetlen közelből alkothat véleményt a költőről, akit valamikor, Gumplachban, az irodalomtörténet csillagaként csodált.

Wennichen kirohanása a világosság ellenségei ellen némi tetszést aratott, ám ekkor kellemes csengésű, erőteljes bariton hangján, hirtelen megszólalt az Andreas mellett álldogáló Liebling:

- Ha meg akarjuk óvni a szabadságot, mármint a jó értelemben gondolt szabadságot, akkor értenünk kell a nép kormányzásához. A nép, védekező- és ítélőképesség hiányában, sajnos, mindig kész hallgatni a reakciósok megtévesztő szavaira. Önmaga ellen kell megvédenünk a népet, de akkor azután ne sajnáljuk tőle e hármat: forca, farina e feste!

- Aha, értem: efeff[2] - jegyezte meg valaki, aki azt hitte, érti a tréfát.

Nevetve kiáltoztak összevissza.

- A legújabb kitalációja, Liebling?

- Ó, maga tréfamester!

- De igaza van - jelentette ki egy vendég, aki viszont olaszul értett. - Ha nem adunk a népnek kenyeret és cirkuszt, akkor előbb-utóbb mi lógunk.

- Uraim! - folytatta Liebling. - Régi meggyőződésemet fejtettem ki önöknek; hosszas megfontolás után próbáltam ki azon a népen, mely a legközelebb áll a szívemhez. Ha nekem és a hozzám hasonlóan gondolkodóknak sikerülne valamikor ezt a népet az őt megillető és oly forrón áhított ígéret földjére hazavezetni, gondolják, hogy parlamenttel és sajtóval tennénk őt szerencsétlenné? Nem, az európai korrupciót száműzni kell a mi földünkről!

- Bravó! - harsant fel egyhangúlag, és nevettek.

Kezet ráztak a szónokkal. Andreas gyanította, hogy Liebling cionizmusát nem veszik egészen komolyan, mégis különleges helyzetet biztosított neki. Tehát nem árt, ha van az embernek valami rögeszméje - gondolta Andreas.

Eközben, valahol hátul, egy lomposan öltözött úr emelkedett lábujjhegyre. Bárgyú bulldogképéről és nem egészen tiszta gallérjáról Andreas felismerte Tulpe képviselőt.

- Ostobaság! - mordult fel a politikus. - Ha a polgárság feladja a negyvennyolcas elveket, önmagát adja fel!

Liebling válaszolni készült, de mindenki hallatni akarta a véleményét, a leghangosabban a hölgyek. Csak Wennichen álldogált mosolyogva, és a fejét csóválta. Liebling akár kínaiul is kifejthette volna rendhagyó gondolatait, Wennichen akkor sem értett volna kevesebbet az egészből.

- No de hölgyeim és uraim - szólt váratlanul éles hangon egy közeledő úr.

- Ratibohr van itt - súgtak össze. - Van képe hozzá, hogy ma este idemerészkedjék? Ez sem szégyenlős, az biztos!

A közelében állók önkéntelenül is helyet csináltak neki; lerítt róluk, hogy félnek Ratibohrtól. Ösztövér volt, a mozdulatai idegesen erélyesek, a bőre epeszínű. Sasorra és szúrós tekintete kihívás volt mindenkinek, aki bármi kifogásolnivalót talált volna rajta. Eleganciája a tőzsdét és a vívótermet idézte. Ratibohrban volt valami a párbajhősből és a spekulánsból, így annál veszedelmesebb benyomást keltett. Neve tiszteletet parancsoló titkokat sejtetett.

- Nyugalom, hölgyeim és uraim, nyugalom! Teljesen mindegy, hogyan kormányoznak. A történelem így is, úgy is elvánszorog még egy ideig a maga útján - jelentette ki.

Gyors, ellentmondást nem tűrő mozdulatot tett, s közben a csuklóján halkan megcsörrent az ezüst karperec. Kijelentése viharos tetszést váltott ki. Andreas irigyen és csodálattal bámulta Ratibohrt. A puszta megjelenésével is milyen respektust ébreszt az emberekben, ez igen! Annál jobban elcsodálkozott a jelenlévőkön. Amióta csak a berlini flasztert koptatja, őket tekinti az uralkodó osztálynak, és íme, most kiderül, milyen eltérő a véleményük saját uralmuk alapjairól. Liebling polgári abszolutizmusa kétségtelenül az ő érdekeiket szolgálja. De mintha az érdekeik azt is megkövetelnék, hogy úgy tegyenek, mintha még mindig Wennichen fél évszázados nézeteit osztanák. Ratibohr ezzel szemben a lelkük mélyéről beszélt: teljesen mindegy, hogyan kormányoznak. Andreas úgy döntött, hogy az utóbbi meggyőződéshez csatlakozik, és megkönnyebbült.

A hosszas tolongás és álldogálás után a fiatalember fáradtnak érezte magát. A haszontalan fecsegésből is elege volt, mivel egy jottányival sem vitte közelebb szándékai megvalósulásához. Hiábavalóan keresgélt megfelelő ülőalkalmatosságot. A szalon barnára lakkozott, fából faragott és pasztellszínű selyemmel kárpitozott székei szélesen kínálkoztak ugyan, de a támlái keskenyek és merevek voltak, mint a létra. Másfélék is akadtak, de háromszögletű háttal vagy karfa nélkül. A többi pedig olyan alacsony volt, hogy aligha helyezhette volna el kényelmesen a lábát. Egyik sem látszott alkalmasnak arra, hogy fesztelen, mégis méltóságteljes tartást biztosítson Andreasnak.

Elégedetlenül bolyongott szobáról szobára, azzal az ürüggyel, hogy szemrevételezi a berendezést. A legjobban a sápadtkék rokokó szalon vonzotta. A meghitt pletykasarkok előtt, melyeket hölgyek foglaltak el, alacsony spanyolfalak álltak gazdagon hímzett atlaszbevonattal és cirádás keretbe foglalt, metszett üvegtáblákkal. Kiszolgált fejedelmi hintó kitöredezett falaira emlékeztettek. A szomszéd szobában buzgólkodó énekesnő hangja elveszett a hangos beszélgetésben. Amikor a vendégek egy idő után észrevették, hogy befejezte, viharos tapsban törtek ki. A túlsó oldalon, a rózsaszín porcelán kandallón fél tizenkettőt ütött a teknőclemez borítású, rézberakásos állóóra.

Andreas végre leült, hátrahajtotta a fejét, és kábultan meredt a csillogó-villogó mennyezetre, melynek aranyozott kazettái villanyégőket rejtettek. Ám ez sem tudta felvidítani, ismét mélységesen elkedvetlenedett. Mit ért el eddig? Egyetlen számottevő ismerősre sem tett szert, jól látta, hogy akiknek bemutatták, mind csak azt várta, hogy mulattassa őket. Ha ma este nem találkozhat a háziasszonnyal, hogy legalább egy mosolyra méltassa, lemondhat arról, hogy bebocsátást nyerjen ebbe a világba. Pedig csak most, hogy bepillanthatott ide, jött meg igazán az étvágya. Hódító tekintetét bátortalanul járatta körbe a felékszerezett nőkön. Voltak buják, teltek és odaadók, mint az odaliszkek, és voltak meglehetősen szikárak is, akik hosszú nyelű lornyont tartottak karikás, perverz pillantású szemük elé. Akit valamelyikük a kegyeibe fogad, hogy pincsikutyaként szolgáljon, mint Diederich Klempner Lizzi Laffénál, annak élete végéig nincs gondja. A pénz itt úgyszólván a bútorok alatt hever. Csak le kell hajolni és megtömködni a zsebeket. Ez aztán élet, ami itt, Eldorádó földjén folyik!

Frakkjának egy csúf ránca, melyet még sohasem látott olyan feltűnőnek, mint itt, ebben a megvilágításban, végképp magához térítette álmodozásából a szegény fiút. Gyatra öltözékét összehasonlította az előtte elvonulók kifogástalan öltönyével, s egyre dühösebb lett. Sikerült magát olyan hangulatba lovalni, hogy va banque-ot játsszék önmagával. Megfogadta, hogy ha egy fél órán belül sem sikerül legalább egy szemernyivel előbbre jutnia, elmegy és soha többé nem jön vissza.

Éppen fel akart emelkedni, amikor két fiatalember állt meg szorosan előtte. A pálmacsoport felé tekingettek, amely mellett az alacsony Pompadour-bergère-en erős testalkatú hölgy pihent. Nem volt már fiatal, de fehér bőre még semmit sem veszített szépségéből, és ilyen pompás vállai aligha lehettek fiatal lány korában - gondolta Andreas. Kissé erős arcvonásait még jellegzetesebbé tette a keskeny homlok felett sisakszerűen tornyosuló fekete hajkorona. Fehér selyemruhát viselt, és a keblét borító csipkedíszen briliáns melltű szikrázott.

Az egyik fiatalember megjegyezte:

- Azért még mindig szép.

- A háziasszony? - kérdezte a másik. - Meghiszem azt. Valamivel többet eszik ugyan a kelleténél, de sebaj. Minél nehezebb, annál kedvesebb, vallják a sivatagi törzsek.

- Ezt meg hogy érti?

- A legszebbnek az számít, aki csak tevén mozdítható. Utána az következik, akit két rabnőnek kell támogatnia. De vajon miért olyan szenvedő ma?

- Ki? Türkheimerné? Hát nem tudja? Hol él maga! Ratibohr szakított vele.

- A szamár! És miért?

- Azt mondják, a férje miatt.

- Türkheimer?! Csak nem akarja nevetségessé tenni magát? Lassan már egy emberöltő óta engedi, hogy a felesége azt tegyen, amit akar. Mi kifogása lehet Ratibohr ellen?

- Nos, úgy látszik, Ratibohr nem túl hálás partner. Bizalmas viszonya Adelheid asszonnyal különféle titkok birtokába juttatta. Türkheimer észrevette, hogy amióta a felesége összeszűrte a levet Ratibohrral, egyre több üzletet halásznak el az orra elől. Ez háborította fel.

- Valóban?

- Türkheimer roppant megértő férj, sohasem foglalkozik a felesége magánügyeivel. De ha üzletről van szó, nem ismer tréfát.

- Na és botrányt rendezett Ratibohrnak?

- Akkor nem ismeri őt. Részesedést ajánlott fel neki egy diszkrét vállalkozásban, ha szakít a feleségével.

- És Ratibohr belement?

- Miért, mit gondolt?

Ebben a pillanatban Andreas észrevette az elegáns Bedienert, amint monoklival a szemén, megjelent az ajtóban. A fiú buzgón loholt a főszerkesztő elé.

- Doktor úr! - szólt lázasan. - Hadd kérjek valamit! Lenne olyan jó és bemutatna a ház asszonyának?

- Comment done, mon cher![3] - kiáltott doktor Bediener, aki valamikor tudósító volt Párizsban. Emlékezetében keresgélve, mereven nézte Andreast:

- Már legalább két órája keresem önt, kedves Zu... Zu...

- Andreas Zumsee - egészítette ki Andreas.

A főszerkesztő könnyedén karon fogta védencét, Türkheimernéhez lépett vele, és megszólalt:

- Szépasszony, van szerencsém bemutatni önnek tehetséges, fiatal kollégámat, Andreas Zumsee urat, akit ezennel nagyságos asszonyom műpártoló kegyeibe ajánlok.

És ezzel doktor Bediener már el is tűnt.

Andreas olyan hosszúra nyújtotta a meghajlást, mintha a saját cipőjének nem éppenséggel fényes orra hipnotizálná. Mire a fiatalember föltekintett, Türkheimerné már elnyomta szánakozó mosolyát, és igen barátságosan szólt hozzá:

- Fiatal költőink mindig nyitott ajtókra lelnek nálunk, azokat a tehetségeket pedig, akiket doktor Bediener ajánl figyelmünkbe, különösen szívesen látjuk, Zumsee úr.

Andreas újra meghajolt, és elhelyezkedett a zsámolyon, melyre Türkheimerné mutatott.

- Régóta foglalkozik irodalommal? - kérdezte.

- Csak egészen rövid ideje - vallotta be Andreas -, és nem is reméltem, hogy a nagyságos asszony ilyen kedves fogadtatásban részesít, ami végtelenül boldoggá tesz. Olyan csekély nálunk az érdeklődés az irodalom iránt, hogy mi, fiatal kezdők eleve mélységes hálát érzünk azon kevés számú ház iránt, amelyben otthonra lel a kifinomult, modern ízlés.

Az az ifjú, aki Andreasnál sikeresebben szabadult már meg vidékies komolyságától, bizonyára másképpen beszélt volna. Mindenesetre Türkheimerné mást várt, és csak most figyelt fel igazán a fiatalemberre. Az asszony nem is tartotta rossznak a fiú otthon kifundált mondókáját. Hátradőlt karosszékében s hízelgőnek találva a hallottakat, elmosolyodott. Andreast félelemmel töltötte el ugyan a tőlük jobbra és balra ülő hölgyek lornyonjának kereszttüze, mégis bátran Türkheimerné szemébe nézett, és meg kell hagyni, hogy tekintete, melyet sűrű, kunkorodó szempillák árnyékoltak, a doktor Bediener által gyanított hatást keltette. Az asszony kellemesnek találta, nem látott benne vakmerőséget, csak fiatalos odaadást. Andreas érezve, hogy beható vizsga alá vetették, elpirult, ami igen jól állt fiús, szőke kobakjának; felső ajka épp hogy csak pelyhedzett. Adelheid le nem vette róla a szemét. Mintha megfeledkezett volna titkos bánatáról, mely fátylat vont arcára. Csupán enyhe melankólia maradt belőle, annál is inkább, mivel úgy látta, hogy a fiú ugyancsak rászorul egy részvevő lélekre. Andreas sejtette, hogy mi megy végbe az asszonyban. Habár maga is szánnivalónak tartotta esetlenségét, az önérzetét sértette, hogy egy szépasszony sajnálkozására szorul. Még jobban elpirult. Türkheimerné érdeklődve kérdezte:

- És hogy érzi magát Berlinben? Mert ugyebár csak nemrégiben hagyta el a szülőföldjét?

- A Rajna mellől jövök, nagyságos asszonyom.

- Érzem a kiejtésén. Ah! A Rajna! - sóhajtott Adelheid. Kissé elgondolkodott, de lemondott róla, hogy kifejtse, milyen hangulatba ringatta a Rajna említése.

- Akkor nyilván idegennek érzi itt magát? - kérdezte önkéntelenül is halkabban. Mélabú, részvét és ábrándozás font hálót köréjük - maga sem tudta, hogyan és miért.

- Nem találja ridegebbnek az itteni életet az otthoninál? Vidéken, azt hiszem, ismerik még a vidámságot, itt inkább csak a csúfolódó kedvet. No és a pénz! Jól jegyezze meg magának arra az időre, amíg itt él: mindent elárulnának egy jó üzlet kedvéért!

A hölgy csendes szavaiból egy sebzett lélek kiáltott. Andreasnak hízelgett, hogy bizalmasan célzott a bánatára. Az asszony, mintegy mellékesen megkérdezte:

- Van szabója, Zumsee úr?

Andreas azt hitte, nem jól érti, amit mond.

- Önnek barátokra van szüksége, akik kézen fogva vezetik. Miért ne lehetnék én is az?

Andreas meghajolt.

- Keresse fel alkalomadtán Behrendt urat a Mohrenstrassén. Felhatalmazom, hogy rám hivatkozzék, s ő gondoskodik róla, hogy kifogástalan ruhatárat állítsanak össze. Majd elküldöm önnek a névjegykártyámat.

És ezzel odanyújtotta a fiúnak szépen formált kezét, mely kellemesen párnásnak érződött a kesztyű alatt.

- Egyébként ne feledkezzék meg rólunk; minden pénteken itthon vagyok.

Andreas felugrott, kezet csókolt, és lassan, visszafojtott lélegzettel hátrált. Az átéltek szinte megbénították. Amikor újra ura volt az érzékeinek, hangot hallott maga mögött:

- Teringettét! Magát akkor is ki fogja szolgálni, ha álmából riasztja fel! Ismeri a trükköt a szabóval? Ha meglátja Türkheimerné névjegyét, ötven márkáért annyi öltönyt szállít az ifiuraknak, amennyi nekünk háromszázba kerül.

Továbbhaladva, Andreas felismerte a kis hegyes pocakú, rőt barkójú főkonzult, akivel a Nachtkurier előszobájában találkozott. Rendkívül barátságosan mosolygott, amikor a fiatalember elhaladt mellette. Látszott rajta, alig várja, hogy üdvözölhesse őt, ezért Andreas könnyedén meghajolt előtte. A főkonzul buzgón viszonozta köszöntését.

Ekkor egy ismeretlen lépett Andreashoz, és minden teketória nélkül, erőteljesen megrázta a kezét.

- Régóta tartózkodik Berlinben, uram? - kérdezte.

- Tizenhárom hónapja - mondta Andreas.

- Érdekes jegyezte meg az illető. - Én már tizenhárom éve vagyok Berlinben, de Türkheimerné még nem ajánlott nekem szabót.

S ezzel az ismeretlen faképnél hagyta.

A második szalon ajtajában, ahova Andreas visszatérőben volt, Diederich Klempner érte őt utol, és a bajtársi egyesületek tagjainak szabályos meghajlásával üdvözölte.

- A nevem Diederich Klempner - szólt kurtán-hetykén.

- Andreas Zumsee.

- Azt hiszem, kollégák vagyunk - jegyezte meg Klempner. - A nemjóját! Magának aztán szerencséje van - tette hozzá. - Egyébként nagy szükségünk van a szerencsére, nélküle nincs sok keresnivalónk a pályán.

Andreas megfordult, és egy festett pofaszakállú úrra mutatott.

- Bocsásson meg, ki az az úr ott, a túloldalon?

- Nem tudja? Hiszen az Türkheimer!

Andreas gondolataiba mélyedt. Meglepetésében először csak egy apróság jutott az eszébe. A főkonzul roppant előkelő cím, a meghívón mégis csupán ennyi állt: Adelheid Türkheimer. Diederich Klempner vigyorgott:

- Bizonyára különösnek találja, hogy olyan bátorítóan mosolygott önre? Ez csak természetes, hiszen ön a konkurrensét, Ratibohrt ütötte ki a feleségénél a nyeregből!

 

Ötödik fejezet
Demokratikus érzelmű nemesség

- Várjon csak, azt hiszem, itt az evés ideje - szólt Diederich Klempner.

A finom, idős úr, akit Andreas a megjelenése utáni első percekben oldalba taszított, méltóságteljesen lépkedett át a zsúfolt szalonokon. Helyet csináltak neki, hogy a háziasszonyhoz léphessen. Rögtön ezután a vendégsereg elözönlötte a gobelinekkel borított szobát, ahol a büfé volt. Andreas, aki Klempnerrel az ajtóban maradt, hogy onnan figyelje a vendégek felvonulását, már nem maradt észrevétlen e tömegben. Nevet és elismerést szerzett magának az utolsó negyedórában. Büszkén állta az asszonyok vizsgálódó pillantását, és valahányszor egy úr hozzálépett, hogy meghajoljon előtte és bemutatkozzék neki, gyorsabban vert a szíve. Ez győzelem volt, és Andreas úgy érezte, meg is érdemelte. Egy nagy hatalmú úrnő szeszélye vont mindenki által látható glóriát a feje köré. Csak szeszély lett volna? Nem. Bizonyára úgy viselkedett, hogy megérdemelte a kitüntetést.

Elsőként egy szokatlanul erős testalkatú, fekete parókát viselő úr haladt arra. Simára borotvált arca akár egy színészé is lehetett volna, aki csak az imént mosta le magáról a sminket. Lizi Laffét vezette a karján. Klempner észrevette, hogy Andreas izgalomba jött.

- Tetszik önnek? - kérdezte szemmel látható elégtétellel. De Andreas ügyet sem vetett Lizzire:

- Nem Jekuser úr az? - kérdezte.

- Ki más lenne? Úgy látszik, még nem ismeri a saját kiadóját.

Andreas megbűvölten nézett a Nachtkurier tulajdonosa, az irodalmi élet egyik despotája, a közvélemény egyik formálója, a hatalmasság után, aki mellett a nagy főszerkesztő, doktor Bediener csupán rabszolga, s aki most, miután kivárta a közönséges földi halandók elvonulását, a lépcsőházi galérián át tart az ebédlőterembe.

Türkheimer a fiatal Bloschnéval jött, Liebling úr a világjáró orosz Bouboukoff hercegnőt vezette, akire Klempner felhívta Andreas figyelmét. A hölgynek szénfekete, tatárvágású szeme volt, szájában cigaretta parázslott, melyre Liebling enyhén rosszalló pillantást vetett. Mögöttük, Adelheid asszonnyal a karján, a mindig elragadtatottan mosolygó Wennichen szörcsögött.

A párok végtelen sorokban követték egymást, közéjük fiatalemberek, tőzsdések, újságírók és ismeretlen foglalkozású urak vegyültek, akik hölgykíséret nélkül óhajtottak asztalhoz ülni.

- Itt jönnek a mieink - jegyezte meg Diederich Klempner. - Mi vagyunk a facér urak. Türkheimerék gondoskodnak a kényelmünkről. Nézd csak, Süss mintha... De ön, ugye, a mi asztalunkhoz ül? - kérdezte.

- Örömmel - jelentette ki Andreas.

- No lám, Süssnek a kis Bieratz jutott. Nem rossz mulatság!

Süss egy csodálatosan karcsú, bájos fiatal hölggyel közeledett. Világoskék, dísztelen és áttetsző ruhácskájában égi tüneménynek látszott. Keskeny, finom arcát súlyos, hamvasszőke haj koronázta, és tágra nyílt, kék szemének pillantása maga volt az ártatlanság. Váratlanul felbukkant előttük a csupa ideg, kopasz Ratibohr. Megfordult és kihívóan rámosolygott a kis tündérre, aki abban a szempillantásban - Andreas szerint elragadóan gyermeki és ártatlan mozdulattal - elengedte kísérője karját, hogy elfogadja Ratibohrét.

- Ejha, ez új dolog! - kiáltott fel Klempner halkan.

Süss először meglehetősen ostoba képet vágott, azután úgy tett, mintha utánuk akarna rohanni, de az odasiető Duschnitzki a vállára tette a kezét.

- Csigavér, Süss! - mondta.

Kissé még zavart barátjával odalépett Klempnerhez és Andreashoz, majd a négy úriember a galérián át, a lakájok sorfala között elindult az ebédlőterem felé.

Andreas csodálkozva nézett végig a meglepően kopár termen, amelyet több tucat asztal töltött meg. Az ebédlő egy óriási étterem túlméretezett helyiségére emlékeztette. A sima, fehér falakat csak itt-ott díszítették aranyozott rozetták. A sötétvörös anyaggal bevont mennyezet alatt, fenn a magasban csillárt helyeztek el. Egyébként száműzték a villanyvilágítást, az asztalokon vörös ernyővel árnyékolt gyertyák égtek.

Már csörögtek a tányérok és villák, mindenfelől hangos beszéd hallatszott, de Andreas asztaltársai még hallgatásba merültek. Valami izzott a levegőben. Süss végre kifakadt:

- Ilyen pocsék alakot! - kiáltott hangosan. Andreas körülnézett, de a növekvő lármában senki sem hallotta meg.

- Ilyen aljas teremtést! Ilyen... - és Süss még keményebb kifejezést használt, úgyhogy Andreas ijedtében felszökött ültéből. Klempner csak nevetett.

- Kire érti, ha szabad kérdeznem?

- Még kérdi? - kiáltott Süss. - Természetesen Bieratzra!

Andreas magában azt gondolta, hogy a neveletlenség, amely Süsst kihozta a sodrából, nem annyira a kicsike, mint inkább Ratibohr számlájára írható.

- Hátha Bieratz kisasszony már korábban elígérkezett Ratibohrnak - jegyezte meg szerényen.

Süss mérgesen vihogott, Duschnitzki lágyan, dallamosan felnevetett, és mandulavágású, bársonyos szeme is mosolygott. Klempner barátságosan felvilágosította a fiatalembert:

- Ratibohrnak nyolcmilliója van.

Andreas összerezzent.

- Itt talán több millió hever szanaszéjjel a földön, mint ahány egymárkás az én zsebemben lapul? - kérdezte és azt hitte, tréfál.

- Itt vagy milliomos valaki, vagy koldus - jelentette ki Duschnitzki, és Klempner hozzátette:

- Így van ez. A középosztály kihal.

Andreas meglehetősen bántónak találta Duschnitzki szavait, jóllehet asztaltársairól pontosan annyi milliót tételezett fel, mint amennyivel ő bírt. De mivel a jó modor itt úgy kívánta, szívből nevetett. Klempner vigasztalni akarta Süsst:

- A Bieratz végül is csupán gyenge utánzata a párizsi hamis angyaloknak a hamis diadémjukkal - jegyezte meg.

- Kinek mondja ezt? - kérdezte a lassan magához térő Süss.

- Olyan mindegy - vetette magát közbe Duschnitzki. - A fiatal színésznők körében ma az erény a legújabb divat.

- A megjátszott szemérmesség még csak hagyján - ellenkezett Klempner. - De ez a hangsúlyozott egyszerűség kihoz a sodromból. Ugye észrevették, hogy Werda Bieratz egyetlen ékszert sem visel az olcsó ruhácskáján? Még briliáns fülbevalóra sincs szüksége. Olyan ravasz, hogy a fülét a haja mögé rejti.

- Mondja csak - szakította félbe Süss -, igaz, hogy Lizzi harisnyakötője briliánsokkal van kirakva?

- Miért ne lenne igaz? - válaszolta Klempner nem minden elégtétel nélkül. - Bátran találgathat, hol visel Lizzi briliánsokat, s egyszer sem fog tévedni.

- Elavult divat - szólalt meg Duschnitzki. - Ki ad manapság már az olyan holt tőkére, mint a briliáns? A Werda Bieratzhoz hasonló ifjú hölgyek a bankszámlát tekintik a legnagyobb sikknek.

- Werdának állítólag félmilliója van - jegyezte meg illő áhítattal Süss.

- Hiszen éppen erről beszélek! - kiáltott Klempner és tenyerével az asztalra csapott, majd így folytatta: - Önök, uraim, úgy látom, nagy élvezettel dörgölik az orrom alá, hogy Lizzi az érettebb korosztályhoz tartozik. Tegyék csak, semmi kifogásom ellene. De hadd áruljam el önöknek, miben is áll a generációk közötti különbség.

- Tudjuk! - jegyezte meg Duschnitzki. - Lizzinek hosszú időn át volt egy grófja, egészen addig, amíg tönkre nem ment.

- Csakhogy amikor Lizzi a színházhoz került - folytatta Klempner -, még nem volt illendő papírral-ceruzával számolni. A sok millióból, ami átment a kezén, Lizzi csak a briliánsait tartotta meg magának.

- De fel is érnek egy-egy érdemrenddel! - kiáltott lelkesen Süss.

- Az új generáció ezzel szemben - folytatta rendíthetetlenül Klempner - a költekezés öröme helyett csak a robotot ismeri, amivel ezek a szegény lányok minden rongyos ezermárkásért megdolgoznak.

Andreas vörösen bámult a tányérjába. Azt gondolta, Klempner most bizonyára mélyen megbántotta mindkét asztalszomszédja rendi önérzetét. Süss és Duschnitzki azonban vidáman nevetgélt.

- Szegény lányok! - ismételték meg Klempner szavait.

- Jól felépített társadalomlélektani hipotézis! - állapította meg Duschnitzki. - Gratulálok!

- Ennek következtében azután a kis Bieratz generációjában csak úgy hemzsegnek a fösvények és a piszkos uzsorások. Azt mondják, hogy az elragadó kis angyal húsz százalékra ad kölcsönt szegény hivatalnokoknak - zárta mondókáját diadalittasan Klempner.

Andreas indiszkrétnek és dicstelennek tartotta Klempner kérkedését Lizzi Lafféval. Lizzi még egész jól festett, habár kissé elhízott, és mivel szőke volt, nem állt olyan jól neki, mint a barna Türkheimernének. De a púder alatt mégiscsak látszanak már a vörös foltok Lizzi arcán, míg Adelheid bőre milyen makulátlan!

Indult is volna, hogy megkeresse öt a tömegben, de útjában volt a szomszéd asztal. Goldherz ügyvéd ült ott Bouboukoff hercegnővel, továbbá Liebling egy másik, mélyen dekoltált hölggyel meg egy fiatalemberrel, akinek furán mozgékony bohócarca volt. Süss igencsak piszkos történetet súgott Andreas fülébe a kivágott ruhájú hölgyről, a hercegnőről és a fiatalemberről, aki állítólag a hercegnő fia. Bouboukoff hercegnő éppen perben állt a másik kettővel, és a nagy Goldherz volt a jogi képviselője. Miután a felek éppen egymással vacsorázgattak, valószínűleg előnyös fegyverszünetet kötöttek.

Andreas alig figyelt oda. Liebling korrekt háta és a kivágott ruhájú hölgy meztelen nyaka között igyekezett kikukucskálni. Jekuser ült ott hátul; kényelmesen dőlt hátra székében, fehér mellényének tekintélyes domborulatán fény szikrázott. A nagy hatalmú férfiú fekete parókája kissé a nyakába csúszott; csöndben és vidáman hajtotta fel egyik pohár bort a másik után. Arca - egy színész vagy egy cézár arca? - szélesen mosolyog, de apró, mozgékony szeme rácáfol látszólagos ártalmatlanságára - vélekedett Andreas. Az a típus, aki előtt itt nincs titok - gondolta csodálattal a fiatalember. Duschnitzki gyengéden megérintette a karját.

- Téved. A szép háziasszony a másik oldalon ül.

- Mégiscsak óriási koponya! - mondta Andreas.

- Ki?

- Jekuser.

A többiek először hallgattak. Azután Süss szólalt meg röviden és elutasítóan:

- Kicsoda tulajdonképpen ez a Jekuser?

- Ő is csak közönséges házaló - jelentette ki Klempner. Duschnitzki szeretetre méltó mosollyal fűzte hozzá:

- Hirdetéseket gyűjt, ahogy mások a limlomot szedik össze.

Andreas észrevette, hogy kijelentése elrontotta a hangulatot. Mi kifogása lehet vajon három asztalszomszédjának Jekuser ellen? Nyilvánvalóan semmi. Egyszerűen csak nem illett valakit vagy valamit nyíltan csodálni. Andreas eltökélte, hogy soha többé nem szegi meg ezt a törvényt, legalábbis társaságban. Jól tette-e vajon, hogy Türkheimernével őszinte volt? De hát csak nem majmolhatta szolgaian mások ízlését az előtt, akire rendkívüli benyomást akart tenni! Talán éppen az volt az okos politika, hogy az ő társaságában olyannak mutatkozott, amilyen a valóságban.

A vacsora egyszerű volt, homársalátából és hideg borjúsültből állt. - Éppen csak annyi tápértéket, amennyi egészséges, ez az elegáns - jelentette ki Duschnitzki. Ám a homársalátán annyi mustár volt, hogy Andreas könnyezett tőle, a borjúsülthöz felszolgált mártástól pedig égett a gyomra. Kénytelen volt többet inni, mint amennyit szeretett volna, pedig semmitől sem rettegett annyira, mint hogy ittasan kompromittálja magát. Irigyelte a többieket, akik könnyelműen elengedhették magukat, ha ennek ugyan egyáltalán volt még valami jelentősége, mert ők itt úgyszólván már páholyban ültek. Ő, Andreas, ellenben csupán az első, tapogatózó lépéseket teszi.

Miközben jégbe hűtött ananászszeleteket szolgáltak fel, valaki a másik asztalnál megkoccintotta a poharát. Rögtön ezután, környezetéből jócskán kimagasodva, megjelent Waldemar Wennichen mosolygó madárarca; tar koponyáján gyér pihék táncoltak. A híres költő az étkezés után még kellemetlenebb fejhangon beszélt, mint előtte. Csupán annyit lehetett érteni, hogy két patrícius ház szövetségéről, a demokratikus érzelmű nemességről és hasonlókról beszél. Amikor Wennichen ismét alámerült a tömegben, szájról szájra járt a hír, hogy a mai estély tulajdonképpen előünnep, mert a ház leánya, Asta Türkheimer kisasszony és báró von Hochstetten házasságot köt.

Mindenki a jegyespárt kereste tekintetével. Andreas észrevette, hogy Asta kisasszony meglehetősen bosszús. Nem nagyon tetszhetett neki Wennichen beszéde. Asta csinos volt, de Andreas szerint nem versenyezhetett a mamával. Alakja, melyen máris mutatkoztak a teltség jelei, nehézkességre hajlott, barnás bőre nem volt olyan makulátlan, mint az édesanyjáé, az összenőtt szemöldök komorrá tette az arcot, és a nagy száj erőszakosságról árulkodott, ami szorongással töltötte el Andreast.

A vőlegény Astával szemben ült; az a gyér hajú és ritkás, lenszőke kecskeszakállas úr volt, aki felé Türkheimer kisasszony indult volna, amikor Andreas, alighogy a házba érkezett, az uszályára lépett. Hochstetten keskeny, végtelenül hosszú és vértelen kezére támasztotta homlokát. Az asztal fölé hajolva, álmosan ült, és rezzenéstelen arccal beszélgetett menyasszonyával. A hosszú áll és a finoman hajlott orr egy nemes paripa profiljára emlékeztetett. Bármikor figyelte is valaki Hochstettent, nagy halványkék szeme mindig tompán meredt maga elé, aminek valószínűleg csak a vérszegénység volt az oka. Andreas idáig jutott gondolatban, mikor a szomszéd asztalnál, ahol Goldherz ügyvéd ült, megjegyzés hangzott el:

- Erőtlen fajta!

A fiatalember csendben csodálta a nagy védőügyvédet. "Erőtlen fajta" - ebben a két szóban benne volt egész megingathatatlan tudományos világnézete, amelynek gyakorlati alkalmazása az államügyésszel szemben is fölényhez juttatta a tárgyalóteremben.

Andreas közben több pezsgőt ivott a kelleténél. Más ugyanis nem került az asztalra, mert Klempner véleménye szerint az efféle gyors tömegétkeztetés nem ad módot a bor elmélyült élvezetére, amihez hozzáértés és kellő áhítat szükséges. Andreas gondolatai vadul száguldoztak Asta, Hochstetten és Goldherz ügyvéd körül, de mielőtt észrevette volna, máris visszatértek Türkheimernéhez. Az enyhe pezsgőmámor lobbanékony vére segítségére sietett, hogy legyőzze félénkségét. Váratlanul, önmagát is meglepve, kereken kimondta, hogy magáévá akarja tenni Adelheidet. E pillanatban nem is látta ennek semmi akadályát. Csendes elégtétellel képzelte maga elé a szeretők hosszú sorát, akik őt nyilvánvalóan megelőzték. Hát nem természetes-e, hogy most rajta legyen a sor? Váratlan tisztelgésükkel a vendégek csak az imént hozták tudomására, hogy a királynő előtte, a szegény apród előtt ejtette le a kesztyűjét. Ráadásul a lehető legkedvezőbb pillanatban toppant be, amikor Ratibohr elhagyta és bánatba taszította a negyvenéves hölgyet. Vajon hány vigasztalója akadna még? Kegyeinek elnyerése nem látszott túlságosan nehéz és dicső feladatnak. De mint karrierjének első lépcsőfoka, megteszi. Nem idillről és nem arról van szó, hogy Türkheimer főkonzulnét a boldogság szigetére kell szöktetnie. A kor úgy parancsolja, hogy modern fiatal férfi legyen, ahogy például Asta modern fiatal lány. Persze Astát is számításba kell venni, meg Türkheimert, azután a vőt, s ki tudja, talán más széptevők féltékenységét is, sokak rosszindulatát, az egész társaság véleményét. Mindenekelőtt Asta lénye töltötte el meg nem határozható szorongással. Andreas maga sem vette észre, hogy többször is kereste a tekintetével.

- Neki kellene udvarolnia - szólalt meg hirtelen Duschnitzki, aki részvevően fürkészte.

- Asta kisasszonynak? Ugyan miért? - kérdezte Andreas.

- Hogy elnyerje jóindulatú semlegességét.

- Jól mondja - jegyezte meg Klempner. - Ön bizonyára nem tudja, hogy Asta személyes ellenségeinek tekinti a mamája szeretőit? Ratibohr is jól megjárta vele.

- Gonosz jellem, én mondom önnek! - kiáltott Süss könnyes hangon. A pezsgő bőséges élvezete elérzékenyítette, mélabús hangulatba ringatta.

Andreas kíváncsian érdeklődött:

- Asta talán féltékeny az édesanyjára?

- Ugyan! Megveti a mamát!

- Olyan erkölcsös?

- Sznobságból az - jelentette ki Klempner. - Asta szükségét érezte, hogy javítson a társadalmi helyzetén. Felőle egyszerre akár három öreg grófja is lehet a mamának, azt sem venné rossz néven. De a fiatal tehetségek iránt előítélettel viseltetik.

Andreasnak eszébe jutott Kaflisch, és nyomatékkal mondta:

- Modern nő, inkább észlény, mint asszony.

- Az ám, modern, kiváltképpen a költekezésben - jegyezte meg Duschnitzki. - Pontosan annyiba kerül Türkheimernek, mint a metreszei.

- Annyi pedig mégsem dukál egy lánynak! - tette hozzá Süss aggodalmasan. Duschnitzki folytatta:

- Amellett még meg is veti Türkheimert és az üzleteit, s ezt mindenkinek meg is mondja, aki kíváncsi rá!

- A boldogtalan! Alaposan elfajzott - siránkozott Süss.

- Nevet vásárol magának! Igaz is, mennyit kell fizetni manapság egy ilyen megkopott névért?

- Bagatell! - vélekedett Klempner. - Egy ilyen bárót vagy újsütetű tanácsost már a jobb középosztály is megengedhet magának, amióta a nemesség az általunk elhajított liberális eszmék után kapkod!

Szivarral és cigarettával megrakott tálakat tettek az asztalra. Andreas rá akart gyújtani és közelebb kérte az ezüstkandelábert: a finoman cizellált oszlopra könnyedén támaszkodó Colombina éppen egy úr csókját fogadta. Mellette Pulcinella állt, ő tartotta a gyertyát, melyet az oszlop peremére tolt.

Andreas rózsás színben látta a világot, már-már lelkendezésben tört ki, amikor eszébe jutott, hogy az ilyesmi itt nem ildomos. Ezért csak ennyit jegyzett meg:

- Egész csinos munka.

Duschnitzki helyeselt:

- Én is úgy találom.

Klempner az ittas ember bőbeszédűségével kezdte fejtegetni Pulcinella alakjának jelentőségét az emberiség történetében. A komikus figurában a természet gyermekét látta; erkölcsi előítéletektől mentesen közelít a dolgokhoz, ártatlanságában egyaránt képes aljasságokra és hőstettekre, majd összehasonlította Parsifallal és Siegfrieddel, akik szerinte ugyanannak a karakternek a tragikus oldalát testesítik meg. Tekintete fátyolosan és tétován siklott Andreasra, s mint aki váratlan fölfedezést tesz, felkiáltott:

- Önben, kedvesem, mintha lenne ebből valami!

Andreas túlságosan békés hangulatban volt ahhoz, hogy válaszoljon Klempner személyeskedő megjegyzésére.

- Kinek a munkája? - kérdezte.

Süss nemes felháborodással dorgálta meg:

- Jóember! Hát honnan jön maga, hogy nem ismeri Claudius Mertenst? Ha kissé oldalt tekint, abban a szerencsében lesz része, hogy nagy embert láthat!

A jelzett irányban Andreas széles vállú urat fedezett fel: jóindulatú arc, szőke pofaszakáll és hanyagul megkötött nyakkendő. Átvetett lábbal ült, a combján nyugvó kéz szokatlanul erőteljesnek látszott, s a széles ujjak oly tömzsik voltak, hogy Andreas kétkedve pillantott az asztalon álló törékeny műremekre.

Hogy csinálta vajon? - gondolta, de hangosan csupán ennyit mondott:

- Claudius Mertens? Ezt a nevet még nem hallottam.

- Meg van önnek bocsátva - jelentette ki nagylelkűen Duschnitzki. - Claudius jóformán teljesen ismeretlen egy bizonyos körön kívül, s éppen ebben rejlik a dicsősége. Nem állít ki, és csak néhány olyan háznak dolgozik, mint Türkheimerék, akik kolosszálisan megfizetik őt azért, mert hajlandó megsemmisíteni a művei modelljeit.

- Érdekes - vélekedett Andreas.

- Micsoda előkelőség! Milyen nagy ember! - sápítozott Süss.

- Szeretné látni a Claudius-kabinetet? - kérdezte Andreastól Klempner.

 

Hatodik fejezet
Mi kell az érvényesüléshez

A vendégek felálltak az asztaloktól. A teremben dohányfüst terjengett. Mindenki dohányzott, a szomszéd asztalnál Bouboukoff hercegnő az egyes fogások között is rágyújtott.

Duschnitzki és Süss eltűnt a lépcsőházi galérián át a szalonokba igyekvő vendégek között. Klempner egy kis tükrös oldalszobába vezette Andreast, ahonnan üvegajtó nyílt a tágas télikertbe. Andreast meglepte az állandóan váltakozó világítás. Csendben figyelte a hölgyeket és urakat, akik hordozható lámpácskákkal kezükben egyik növénycsoporttól a másikhoz léptek, és hol itt, hol ott villantották fel a fényt. Karcsú oszlopokon, illattalan virágok rejtekében bronz, terrakotta és ezüstszobrocskák álltak. Valamennyien egy családhoz tartoztak: a szikár faunok és holdkóros szilfek, mohó bakkecskék és rejtélyes mosolyú ifjak családjához.

A pálmák alatti pamlagokon idősebb urak emésztettek, a sétányokon lornyonjukat serényen csattogtató hölgyek vonultak. A bejárati ajtóhoz támaszkodó két fiatalember kényelmesen szemügyre vehette a sűrűn elhelyezett tükrökben visszaverődő műtárgyakat. Egy karcsú kis nimfa, aki halványan Werda Bieratzra emlékeztetett, forrás fölé hajolt, amelynek vize egy pálma tövében elhelyezett, díszes medencébe ömlött. A márványból faragott Szeilénosz bohókás támadása elől menekült; pocakját és kéjes nevetését mintha ugyancsak látta volna már ezen az estén Andreas. Két fiúcska, bájosak és kecsesek, mint a Gráciák, ártatlanul játszadozott, s mint akiknek sürgős elintéznivalójuk van, keresztben lepisilték egymást a sétány felett.

- Íme, Claudius Mertens művészete! - kiáltott Klempner komor ünnepélyességgel.

Andreas összeszedte magát, hogy leplezze elfogódottságát, mely nem is annyira Claudius Mertens alkotásai, mint inkább a hölgyek hatására kerítette hatalmába, akik leplezetlen szakértelemmel mustrálták őket.

- A művész csak efféléket alkot? - kérdezte.

Klempner mélabúsan mosolygott.

- Ne ítélje el Claudiust, ő is az élet neveltje! - válaszolta mellére ütve. - Csak annyit mondhatok önnek, hogy fiatal éveiben Claudius olyan márványtömbökkel dolgozott, melyekkel Michelangelo is elégedett lett volna, amikor méltó anyagot keresett ura és parancsolója síremlékéhez. De mit kezd a modern társadalom az efféle rajongókkal? Amikor Claudius még a nagy művészetnek hódolt, száraz kenyéren élt egy kőfaragó barakkban. Amióta azonban rájött, hogy mi kell a jól fizető műpártolóknak, kézről kézre adják, fehér asztalnál kapja a megrendeléseket, és emésztés közben is keres.

Klempner lendületbe jött:

- Mindenkit megelőzve, nekünk, művészeknek kellene megkondítani a forradalom harangját! - kiáltotta olyan hangosan, hogy a szomszédos pamlagon ásítozó két kopasz bankár is fölfigyelt és vidáman pislogott a fiatalokra.

Andreastól nem voltak idegenek az ilyen nézetek, ám Klempner, aki bizonyára nem gondolta komolyan, amit mondott, kissé túl hangosat kiáltott a műgyűjtemény ünnepélyes csendjében. Visszatértek a terembe, mely lassanként újra megtelt. Az asztalokat közben kihordták, s a vendégek mélyet szippantottak a varázslatosan friss levegőből. Türkheimer, aki éppen most lépett be, egy csoporthoz sietett; magasra tartott orral szimatoltak.

- Érzik a hegyi levegőt, ugye? - kérdezte. - Kissé ritka még, de hamarosan kellemesebb lesz.

És elmagyarázta, hogy akárcsak a szalonokban, itt is néhány tömlő oxigént üríttetett ki.

- A legújabb technikai eljárás. Hiába na, a tudomány kolosszálisan fejlődik. Potom ezer márkáért az ember egész estére tiszta levegőjű, magaslati gyógyhellyé varázsolhatja a házát.

- Ezer márka levegőért! - kiáltott elragadtatva Lizzi Laffé.

- Ezer márka levegő számomra, ha a vendégeimről van szó - viszonozta Türkheimer gáláns meghajlással.

Egyre több vendég tért vissza, és amikor a terem már úgy megtelt, hogy csak ügyes sikló mozdulatokkal lehetett előrejutni, szájról szájra járt a hír, hogy kezdődik a tánc. Egy gömbölyded úriember, akit csak most vettek észre, mosolyogva és kezét dörzsölgetve billegett a tágas terem egyik sarkában felállított zongora felé, és nagy lendülettel máris belefogott egy keringőbe.

Négy-öt pár kezdett keringeni a csillár alatt, s a körülállók lábát taposva, meglehetősen tágas térhez jutottak. Andreas megállapította, hogy búcsú idején a Gumplach körüli falvakban is jobban táncolnak. Annál inkább feltűnt neki annak a fiatal asszonynak a bájos mozgása, akit Kaflisch a Nachtkurier-tól, Blosch úr hitvesének mondott. A férjével táncolt, és Andreas nem győzte csodálni, hogyan éri el, hogy ez a liszteszsák ütemre mozogjon. Jóindulatúan mosolygott, bizonyára örült neki, hogy a felesége kedvében járhat. A halványszőke asszony úgy hatott, mintha a férjén kívül valóban senkit se ismerne itt, oly idegenül és félénken lépkedett kétujjnyira kivágott ruhácskájában.

Andreasnak eszébe jutott Kaflisch, aki azt tanácsolta, meséltessen csak magának valamit Klempnerrel Boschnéról. Claudius Mertens műveinek elemzésével végezve, Klempner még mindig a művészetről és a társadalomról szónokolt. Andreas félbeszakította kérdésével:

- Bloschék, ugyebár, fiatal házasok?

A beszédes kedvű Klempner buzgón kapta fel az új témát:

- Azért, mert egymással táncolnak? Ó, megérhetnek ezek együtt nyolcvan évet, akkor is csak négyhetes házasok lesznek. Megmondjam önnek, hogy mi a Bloschék frigye? Illatos ibolya vérvörös pipacsok között és idilli történet esküdtszéki bíráknak. Tudja-e ön, hogy ki ez a Blosch?

Andreas nemet intett.

- Már ne vegye rossz néven, de akkor a legelemibb dolgokkal sincs tisztában. Blosch az egyik leghírhedtebb tőzsdespekuláns, Türkheimer rossz szelleme. Minden piszkos ügyet vállal, amit a régi és patinás Türkheimer cég saját számlára nem bonyolíthat le botrány nélkül. Türkheimer persze nem fukar, mintegy évi ötvenezer márkával honorálja a diszkrécióját. Feltételezne-e ön ezek után Bloschról olyasmit, amit önzetlen jótettnek szokás nevezni? Akkor most jól figyeljen!

Úgy öt évvel ezelőtt Türkheimer valahol vidéken likvidálni akarja egyik áldozata üzletét és Bloscht küldi oda. Jelentéktelen kis gyárosról volt szó, aki gyermekesen örült annak, hogy a híres Türkheimer bankházzal közösen vehet részt egy telekspekulációban. Hogy el ne mulassza a mesés alkalmat, jól megterhelte jelzáloggal a gyárát, félig kifizette a részesedését, a másik felére pedig hitelt kapott Türkheimertől. A telekárak emelkedtek, mire Türkheimer gyorsan felmondta partnerének a hitelt. Csak a likvidálást kellett megvárnia, hogy azután egy vajas kenyér áráért megkaparinthassa ügyfele részesedését. Az ügylet olyan világosnak látszott, hogy a legnagyobb barátságban lehetett lebonyolítani. Blosch tehát a legjobb szándékkal érkezik, azzal készül fel a hitelezők összejövetelére, hogy nincs kifogása a barátságos kiegyezés ellen, amennyiben Türkheimer kapja meg a telkeket. Ehelyett azonban megtudja, hogy a gyáros valóban fizetésképtelen, de - és elhiheti, ha én mondom - olyan mértékben és becsületesen inszolvens, amilyet ember még nem látott. Szinte megható volt, hogy még a lánya ékszereit is felvétette a csődtömegbe.

Hogy Bloscht talán megrendítette volna az emberével folytatott beszélgetés? Ki tudja! Én azonban jóval régebben ismerem az üzletemberek félelmetes klikkjét, mint ön, és biztosíthatom, hogy a jóindulat és a ragadozó ösztön úgy keveredik bennük, mint ostobaságuk a kereskedői ravaszsággal. No de egyszer az életben még egy Blosch is lehet szentimentális, és mivel a bloschoknak mindig szerencséjük van, ez a lépése is sikerült.

Egyszóval, amikor Blosch a meghökkentő beszélgetés után otthagyja áldozatát, a félig üres előszoba ablakában megpillantja a gyáros lányát. Sarkon fordul, visszamegy a csődbe jutott emberhez, és a bajuszát tépdesve, enyhe zavarban megszólal:

- Müller úr, igazán nem szeretnék a terhére lenni, de mondanom kell önnek valamit, mégpedig azt, hogy boldoggá tenne, ha nekem adná a lánya kezét.

A tönkrement apa, aki az egészből csak annyit fog fel, hogy váratlanul egy milliomos pottyant le az égből a lánya lába elé, homlokához kap és könnyek közt hullik térdre megmentője előtt. Képzelje csak el a jelenetet színpadon! Igazi csemege, mi?

- Bámulatos! - mondta Andreas.

- S ehhez még azt is tudnia kell, hogy Türkheimer Bloscht szemelte ki férjéül Astának és utána be akarta őt venni a cégbe!

- Bámulatos! - ismételte meg Andreas. - És Blosch boldog a feleségével? - kérdezte.

- Még annál is több! Nem csalja meg. Mondhatom önnek, mintaházasság; csak azokban a körökben ismerik, ahol a frigy napjainkban is olyan intézménynek számít, mint az özönvíz előtt volt!

Andreas örömmel hallgatta volna még Klempnert. A küszöbről, ahol álltak, szorongva pillantott a táncterembe. Úgy érezte, mintha ott veszély leselkedne rá, ami romba döntheti az est minden sikerét.

Ha most arra kényszerítenének, hogy felkérjem valamelyik táncos kedvű leánykát - töprengett -, mit kezdenék vele, mi történne?

A sovány fiatal lányok diszkrét kivágást viseltek, a teltek annál merészebbet. Arcukat helykének találta, a mosolyuk sem volt mindig bájosnak mondható, de egytől egyig roppant elevenek voltak. Andreas úgy vélte, hogy fennhéjázóak, mint a hercegnők, és szemtelenek, mint az utcakölykök. Ahogy például az a jelentéktelen kis perszóna ott, kíméletlenül az arcába nevet annak a tekintélyes külsejű, igen gazdagnak látszó, iksz-lábú úrnak!

Andreas biztosan érezte, hogy a fiatal lányok körében nincs semmi keresnivalója. Elnézte, ahogy szivárványszíneikben egymás mellett ülve, leplezetlenül mulattak a férfiakon, és magában pulykatojóknak nevezte őket. Kellemetlenül hatott rá a lényük. Ha valaha is megcsinálja itt a szerencséjét, az csakis az érett asszonyok segítségével történhet, akiket gazdag tapasztalataik jóságossá és elnézővé tesznek, és értékelni tudják egy fiatal férfi bizalomteljes odaadását. A fiatal lányokhoz én túlságosan naiv vagyok, döntötte el, és maga elé képzelte Adelheid megértő mosolyát, amint megkérdezi: ugye, nagyon idegennek érzi magát Berlinben?

Türkheimer, aki azzal volt elfoglalva, hogy táncosnőt kerítsen a félénkebb fiatalembereknek, aggodalommal töltötte el Andreast, de a házigazda, szerencsére, hamarosan eltűnt a szomszéd szobában néhány úr társaságában. A fiú már éppen arra gondolt, hogy minden esetleges további bonyodalmat elkerülendő, angolosan távozik, amikor néhány ékesebb hölgy intésére, a háziasszony sietett el mellette. Büszke, ringó járása még jobban tetszett neki, mint bágyadt mozdulatlansága, amikor karszékében először megpillantotta. Keble és kerek csípője előnyösen érvényesült, büszke tartású fejét pedig a keskeny homlok fölötti fekete hajsisakkal, egyenesen elragadónak találta, habár a nyaka kissé rövid volt. Tisztelettel meghajolt.

- Ah, hiszen ez Zumsee úr! - szólt. Futólag és mintegy véletlenül, megállt Andreas előtt.

Klempner, aki még javában szónokolt mellette, a mondat közepén elhallgatott. Megszólított egy arra haladó fiatalembert, és hangsúlyozott diszkrécióval magára hagyta Andreast és Adelheidet.

Andreas figyelmét nem kerülte el, hogy Türkheimerné megjegyezte a nevét.

- Még nem táncolt? - kérdezte a fiút.

- Még nem, nagyságos asszonyom.

- Nohát, ezek a fiatalemberek! És miért nem?

Andreas továbbra is az asszony szemébe nézett, de elpirult. Ostoba helyzet! Most álljon elő valami hazugsággal, amit az asszony nyilván százszor hallott már másoktól. Nem lenne jobb egyszerűen beismerni: gyáva vagyok?!

- A nagyságos asszony bizonyára kinevet - kezdte.

- Nos, ki vele! - szólt Türkheimerné és bátorítóan mosolygott.

- Én ugyanis még sohasem táncoltam Berlinben - mondta Andreas elszántan -, és a nagyságos asszonynak tudnia kell, hogy berlini lánnyal még életemben nem váltottam két szót.

Könnyed legyezőcsapást érzett a karján.

- Ön fél, vallja csak be - mondta Adelheid.

- Mit vallják be? - kérdezte sóhajtva. - Lehet-e nekem még mondanivalóm e fiatal hölgyek számára, amikor abban a kitüntetésben részesültem, hogy ön, nagyságos asszonyom, jóságos szavaira méltatott?

Az asszony ismét mosolygott, de elgondolkodott. A rövid, ám ezúttal rögtönzött mondókát Türkheimerné szemmel láthatóan ismét szokatlannak, de érdekesnek találta. Legyezője újabb suhintásra emelkedett, de félúton megállt. Gyorsan és barátságosan biccentett a fiúnak, és már távozóban mondta:

- Hát akkor jó szórakozást! A viszontlátásra.

Kaflischnak a Nachtkurier-tól, aki hirtelen Andreas mellett termett, és elegáns ívben nyújtotta kezét, látnia kellett a jelenetet. Ravaszul vigyorgó ábrázatát Andreas orra alá dugta, és megjegyezte:

- Maga kujon! Egyébként még sok szép szempár vár magára - szólt és karon ragadta a fiatalembert. - Be kell mutatnom Mohrnénak, már érdeklődött ön után.

És mielőtt Andreas tiltakozhatott volna, máris szemben találta magát egy csinos asszonnyal; a gardedámok között, egy alacsony kereveten pihent. Ibolyakék selyemruhája idősebb hölgyhöz is illett volna. Sűrű, barna haját egyszerűen fésülte. Kezében nem tartott lornyont, ami megnyugtatta Andreast, meghajtását pedig elragadóan jóságos, szinte anyai mosollyal viszonozta. Lénye mennyei békességet sugárzott, mintha mentes lenne minden hiúságtól és szenvedélytől. Tisztességes asszony benyomását keltette, aki már elért bizonyos kort.

- Ó, Zumsee úr, hadd mondjak köszönetet önnek, igen kellemes órát szerzett nekem. A Neuzeit-ben megjelent írása...

Andreas nem akart hinni a fülének. Mohrné tehát olvasta a Nachtkurier mellékletében megjelent versét. Vagy csak az ocsmányul vigyorgó Kaflisch tájékoztatta? Az ember itt sohasem tudhatja, mit hihet el. Néhány köszönő szót dadogott. Mellettük keringőzni kezdtek. Andreas kötelességének érezte, hogy felkérje Mohrnét.

- Általában nem táncolok - szólt, miközben fölemelkedett.

Andreas jó táncosnak tartotta magát, de ez a terep idegen volt neki. A parkett síkos volt, az uszály túl hosszú. Amikor a helyére kísérte a hölgyet, szégyenkezett. A csillár alatt tett két forduló közben háromszor is kiesett az ütemből. Mohrné továbbra is meglepően szívélyes maradt, Andreas csak akkor tudott elbúcsúzni tőle, amikor egy hölgy megszólította és társalogni kezdett vele.

Kaflisch megvárta, és azonnal lecsapott rá. Miután Andreas váratlanul hírnévre tett szert, Kaflisch szívesen használta ki ismeretségüket, hogy mutatkozzék vele.

- Mit akart vajon Mohrné? - kérdezte Andreas önkéntelenül. A csinos asszony hízelgő viselkedése mélységes nyugtalansággal töltötte el. Ostromgyűrűben érezte magát, és úgy vélte, takarékoskodnia kell a kegyeivel. Türkheimernének meg kell maradnia abban a hitben, hogy ő az egyetlen, akinek Andreas hódolni óhajt.

Kaflisch vigyorgott.

- Azt hiszi, hogy ez önnek szólt? Ugyan, kedvesem, nem kell komolyan venni. Mohrné csak a háziasszony kedvét keresi. Ön az új kegyelt, tehát Mohrné a barátnője akar lenni.

- De miért? - kérdezte Andreas némi csalódottsággal.

- Tudja, ő elnéző asszony. Nem veszi rossz néven Adelheid gyengéit. Hiába, ez már csak így van a nők között, mert mindnek megvan a maga gyengéje. Konzorciumot alapítanak a jó hír kölcsönös védelmére. Ért engem, tisztelt úr?

- Mohrné olyan tisztességes benyomást tesz - jegyezte meg Andreas, mire Kaflisch megmagyarázta:

- Úgy is van. Szenvedélyesen szereti a tisztességet, csak ne lenne szüksége pénzre! Nézze csak, az itt tolongok közül senki sem tehet neki szemrehányást. Amire szüksége van, azt más körökben szerzi meg magának: nobilis idegenektől vagy udvarbeli uraktól, tetszik tudni. Amikor idejön, egészen más világba csöppen és annyi tisztességet mutat, hogy mindannyiunknak adhatna belőle.

- Különös passzió - vélekedett Andreas.

- De nem haszontalan - biztosította Kaflisch. - Adelheidet tiszteletben tartja, mert ő túl gazdag ahhoz, hogy bárki is megmosolyoghassa.

Andreas kétkedett:

- Azt hiszem, teljesen fölösleges az erőfeszítése - jegyezte meg.

- Ifjú ember! - kiáltotta ünnepélyesen Kaflisch. - Maga nem ismeri egyes nők akaraterejét. Ez itt, például, tisztességesnek akar látszani és keresztül is viszi, hogy mindenki, azok is, akik pontosan ismerik az életmódját, úgy kezeljék őt, mintha valóban hinnének az erényességében. Hihetetlen teljesítmény ez egy ilyen asszonytól, hallja-e, és minden haszon nélkül, csupán a becsület kedvéért. Úgy mímeli az erényt, ahogy mások a bűnt.

- Hát ilyesmi is létezik? - hüledezett Andreas.

- De még mennyire! Még lesz alkalma arra, hogy e házban Pimbuschnét is megismerje.

- A nagy pálinkagyáros feleségét?

- A snapszfejedelem hitvesét. Akkor majd meglátja, hogyan fest a bűn. De vigyázzon, meg ne égesse az ujját! Ártatlan, még Pimbuschtól sem engedte elvenni az ártatlanságát, aki egyébként, mint mondják, nem is lenne képes rá.

- Nagyon unatkozhat egy nő, ha ilyesmire vetemedik - vélekedett Andreas. Kaflisch vállat vont.

- Mit akar? Gyengék az idegeink. Erőtlen fajta, ahogy Goldherz mondja. Ősrégi kultúra! Istenem, milyen erőtlenek is vagyunk!

Kaflisch leengedte a vállát, a szája lefittyedt, és tekintete tompán révedt maga elé. Andreas attól tartott, még felismerik, hogy Hochstetten bárót utánozza. Igyekezett elráncigálni Kaflischt, de az megmakacsolta magát. Ott álltak az ajtó előtt, amely mögött a háziúr az imént néhány vendégével eltűnt. Kaflisch olyan mozdulatot tett, mint aki folytatni akarja a megkezdett élénk beszélgetést.

- Tudja mit? - szólalt meg váratlanul egész halkan. Odabent szerencsejáték folyik. Azt nézze meg!

Sietve átsegítette Andreast a küszöbön, és gyorsan behúzta maguk után a függönyt.

Tükörfalú benyílón haladtak át, amely pontos mása volt a Claudius-múzeum előszobájának. Azután tágas, szinte üres helyiségbe léptek. A falak menti pamlagokon két-három idős úr bóbiskolt, míg a vendégek zöme a kerek játékasztaltól nem nagy távolságban körben futó korlátnak támaszkodott. Andreas rendkívül elmés, vízszintesen mozgó kereket pillantott meg az asztalon. A hét küllőt elefántcsont lovacskák jelezték, melyeken ezüstből való és gyöngyház berakású, miniatűr lovarnők ültek, meglehetősen kacér pozitúrában. Csakis Claudius Mertens alkotásai lehettek.

- Játszott ön már egyáltalán? - kérdezte Kaflisch.

Andreasnak kedve lett volna hazudni, de félt, hogy rajtakapják.

- Nem - vallotta be.

Kaflisch hirtelen fölemelte a hangját, hogy harsányan és diadalittasan kiáltsa bele az áhítatos csendbe:

- Uraim, önök nem is sejtik, van itt egy úr, aki még sohasem játszott!

Halk moraj futott végig a vendégek között. Andreas semmit sem értett. Rögtön ezután hosszú, szikár úr lépett hozzá, és enyhén reszkető kézzel megérintette a karját.

- Ha szabad kérdeznem, hány éves ön, uram? - szólt udvariasan.

- Huszonhárom - válaszolta Andreas hasonló udvariassággal.

- Akkor az ötöst kérem! - kiáltotta a szikár - anélkül, hogy köszönetet mondott volna Andreasnak - egy kövér, sápadt és fehér hajú úr felé, aki a korlát mögött állt, a szikár pénzét átvette és cserébe több papírszeletet adott.

A játékosok morogni kezdtek. Nem nagy művészet nyerni, ha valaki szűz kézre tesz szert. Érvénytelennek tekintették a játszmát, visszakérték a tétjeiket. A sápadt, kövér úr azonban élénken tiltakozott. Kész! - kiáltotta, és a kerék megforgatásához készülődött. Meg akarták akadályozni, de a felindult vendégek közé lépő Türkheimer nyájasan nyugtatgatta őket:

- Mindenekelőtt is, tartsuk be a rendet, uraim!

- Voyons, messieurs![4] - vetette közbe magát doktor Bediener főszerkesztő is, és a korlát mögött álló úrhoz fordult:

- Egy pillanat türelmet kérek, Stiebitz úr!

- Nem óhajt tenni? - kérdezte Andreastól.

- Igaz is! Tegyen hát! - biztatta Türkheimer, és jóindulatúan biccentett Andreas felé:

- Tegyen hát, izé... Zu... Zu...

- Zumsee - egészítette ki Andreas.

- Öt! - kiáltotta fennhangon a fiú, ahogy a szikártól hallotta.

- Mennyi? - kérdezte Stiebitz úr.

Andreast enyhe rosszullét környékezte az aranykupacok láttán, melyek a korlát zöld bevonatán tornyosultak a játékosok előtt. Ám tartott tőle, hogy máris túl sokáig habozott; gyors mozdulattal, de magára erőltetett nyugalommal nyúlt a zsebébe. Kinyitotta a pénztárcáját, s anélkül, hogy előhúzta volna, mert így elegánsabbnak tartotta, egész tartalmát, mind a két húszmárkást hanyagul a zöld posztóra dobta.

Stiebitz két számot adott neki, s azután már csak a kerék surrogása hallatszott a néma csendben. Andreast valósággal hipnotizálta a körben forgó tárcsa; eleinte minden összefolyt, hogy azután minden egyes lovacska ismét alakot öltsön. Egész örökkévalóságnak tűnt, míg a kerék végre megállapodott. A játékosok a korlát fölé hajoltak, és összevissza kiáltoztak.

- Nyer az ötös! - hallatszott Stiebitz nyugodt hangja.

Megkezdte a nyereségek kifizetését; kétszáznyolcvan márkát tett le Andreas elé.

Andreas futó pillantást vetett a pénzre, de nem nyúlt hozzá. Tartott tőle, hogy vörös a boldogságtól, ezért erőltetett közönnyel nézte a célba befutott ötödik lovacskát. A hátán ülő hölgyike, nem is sejtve, hogy pozitúrája milyen mértékben vét a tisztesség ellen, mintha biztató mosolyt küldött volna felé. Az egyik nyerő játékos felkiáltott:

- Mi lesz már?

- Pszt! Csak semmi izgalom! - figyelmeztette a szikár úr. Andreas úgy érezte, köszönettel tartozik neki, mivel ő kiáltotta be elsőnek az ötös számot.

Csak a pénz csörgése hallatszott, ahogy Stiebitz úr megkeverte. A legközelebb álló játékoshoz fordult.

- Passz! - hallatszott élesen és kurtán gyors egymásutánban, mint a gépfegyverkattogás. Amikor Stiebitz Andreashoz ért, a fiú tudta, hogy minden pillantás rászegeződik.

Az emberek babonásak - gondolta Andreas, és nyugodtan állta Stiebitz tekintetét. A kerék úgyis ott áll meg, ahol ő akar. Mi értelme van egy számot kiválasztani. Az ötös már szerencsét hozott - morfondírozott tovább.

- Öt! - szólt hangosan, és Stiebitz elé tolta az előtte heverő kétszáznyolcvan márkát.

Moraj futott végig a társaságon, majd egymást túlharsogva kiabálták:

- Öt!

Amikor Stiebitz besöpörte a téteket, Türkheimer csöndes mosollyal szólt:

- Hét!

- Öt! - mondta habozás nélkül egy úr, aki szép fekete pofaszakállt viselt. Andreas megismerte: a cionista Liebling volt.

A kerék újra meglódult, majd lassan, egyenként feltűntek a lovacskák. Amikor megállt, a társaság ismét mohón a korlátra vetette magát.

- Nyer az ötös!

Ezúttal vitathatatlan volt; Türkheimeren kívül, mindenki nyert, Stiebitz fizetett. Egy ezermárkást, egy ötszázmárkást, négy százmárkást és három húszmárkást tett Andreas elé. A fiatalember úgy látta, mintha Stiebitz ősz hajjal koronázott, sápadt arcán reszketett volna a háj.

Türkheimer a fiatalemberhez lépett, és egyik kezét neki nyújtotta, míg a másikkal elégedetten simogatta rőtre festett barkóját.

- Minő öröm a számomra, hogy az ön javára veszíthetek - szólt. - Egész este a hetest tartom, egyszer csak be kell futnia.

Andreasnak nem volt ideje rá, hogy hosszas köszönetet mondjon neki. Lopva és alig leplezett aggodalommal pillantott Stiebitzről a nyereményre, amelyet az éppen most számolt ki: ezerkilencszázhatvan márka, majd ismét Stiebitzre, aki ezúttal egyenesen hozzálépett.

Mit mondjon neki? Harmadszor nem nyer az ember - gondolta, miközben ennyi pénznek a birtoklása s a rettegés az elvesztésétől, alaposan megdobogtatta a szívét. Visszafojtotta a lélegzetét, karját kimért, lassú mozdulatra emelte, hogy ismét Stiebitz elé tolja az egész összeget. De a másodperc töredéke alatt, miközben keze a korláthoz közeledett, agya hihetetlen gyorsasággal dolgozott.

Valóban meg kell történnie? Éppenséggel nem vall túlzott előkelőségre, ha valaki habozás nélkül zsebre vágja a nyereséget és távozik. Lehetetlenné teheti magát, vagy legalábbis csorbíthatja a tekintélyét. Az egész társaságban híre terjedne. Tehát meg kell történnie!

Na de az egészet odadobni? Ostobaság! Hirtelen jeges nyugalom szállta meg. Győzött az örökölt józanság, édesapja, a szőlősgazda józansága, aki háromszor is a fogához verte a garast, mielőtt kiadta, és boldog volt, ha a csecsemőkként nevelgetett szőlőtőkék minden hetedik esztendőben jó termést hoztak. Kétezer jó márkát föltenni egyetlen számra, azaz kidobni az ablakon? Legyenek csak a berliniek ilyen ostobák, ha kedvük tartja. Mit törődik ő a társaság véleményével! Mielőtt befejezte volna a pénz felé tartó, kimért mozdulatot, Andreas már eltökélte, hogy csak az ötszázmárkást áldozza fel. De csak három százmárkást ragadott meg és nyújtott át Stiebitznek.

Nem habozott-e mégis túl hosszan? Nem, senki sem vágott gúnyos arcot, inkább izgatottnak látszottak.

- Tesz? - kérdezte Stiebitz.

- Az ötöst! - vágta rá Andreas gondolkodás nélkül. Már nem érdekelte a játék, a háromszáz márka elveszett; áldozat a becsület oltárán, annyit megér, hogy emelt fővel távozhassék.

A játékosok felháborodása ezúttal az újoncnak szólt: vakmerőnek találták. Gúnyosan kétkedő megjegyzések röpködtek. Valaki azt mondta:

- Ezzel a gilisztával akar ez halat fogni?

A szikár úr titokzatoskodva vállat vont, és az ötöst kérte. Nem sok követője akadt.

A hetes nyert. Andreas nyugodt mozdulattal vágta zsebre a megmaradt nyereséget, fölszegte a fejét, kimérten körülnézett, azzal a szilárd elhatározással, hogy alaposan a szeme közé néz annak, aki nevetni merészel. Viselkedése azonban éppen ellenkezőleg, inkább csodálatot váltott ki. Amikor ellépett a korláttól, a szikár, aki veszített és tovább játszott, irigykedve hunyorgott utána.

- Bravó! - hallotta a háta mögött. Türkheimer volt; végre nyert és mint az estély kezdetén, most is mindent elkövetett, hogy újra üdvözölhesse őt. Kölcsönös, udvarias meghajlással köszöntötték egymást.

Andreas már megérintette az ajtófüggönyt, amikor egy kezet érzett a vállán. Liebling úr nézett komolyan és ünnepélyesen a szemébe, fekete szakálla kissé megrezdült, mielőtt megszólalt:

- Ne tartson, kérem, tolakodónak kedves Zu... Zu...

- Zumsee - egészítette ki Andreas.

- Ne tartsa tolakodásnak, ha azt mondom önnek: soha többé ne játsszék! Sokakat óvhatott volna meg nagy tragédiáktól ez a figyelmeztetés, ha időben hangzik el. Bizonyára észrevette, hogy az újoncnak különös szerencsét tulajdonítanak. Minő ostoba babona!

Azért te is húztál ebből némi hasznot - gondolta Andreas.

- Megengedem, egyszer az életben kell játszani - szólt lágyan Liebling -, de másodszor, sohasem! Itt kezdődik a bűn - tette hozzá nyomatékosan, miközben melegen és erőteljesen kezet rázott a fiatalemberrel.

Mielőtt még az ajtófüggöny összecsukódott volna Andreas mögött, hangokat hallott:

- Ezt nevezem! Isten tartsa meg a szerencséjét!

- Ennek a kölyöknek mindene megvan az érvényesüléshez!

Miért szoknék rá a játékra - morfondírozott Andreas a báltermen áthaladva. Szenvedélynek tartják a játékot? Nem látom be, miért kockáztatnám a pénzemet, amíg elég van belőle. Ha már fogytán van, nem mondom, az más.

Tekintete végigsiklott a hölgyeken, de Türkheimernét nem látta. Kilépett a lépcsőházi galériára, és lopva előhúzta ezüstóráját. Éjfél után hármat mutatott.

Lassan lépkedett lefelé a ruhatárhoz. Már nem kellett vigyáznia a tartására, mint öt órával ezelőtt, amikor ugyanezeken a lépcsőkön fölfelé igyekezett. Érzékei tisztán működtek. A mennyezetig érő, csiszolt tükrökben vizsgálgatva arcát, megállapította, hogy egy győztes tekintete néz rá vissza. Boldogan élvezte a magas vaníliacserjék, orchideák, a bíbor virágú kaktuszok illatát és szemet gyönyörködtető látványát. A finom művű, kovácsoltvas korlátok mentén pompáztak, függőkertté varázsolva a lépcsőházat. A pihenőben bőrrel bevont padok álltak a ház domborművű címerével, rajta kardot forgató török. Andreas leült egy pillanatra, mellette két távozó hölgy suhant el. Tekintetével követte briliánsaik szikrázását, az összefonódó levelek között a selyemruhájukra hulló fény tükröződését, és halkan maga elé dünnyögte: az enyémek vagytok. Maga sem tudta volna magyarázatát adni, mit is ért e nagy szavakon.

Felállt és hideg fejjel mérleget vont. Egy ilyen berlini házban egyetlen estén is számos élmény adódik. Másképpen távozik, mint ahogy érkezett, sok tapasztalattal és ismerettel gazdagabban, anélkül, hogy túlságosan nagy árat fizetett volna értük. Kínos szituációban futott össze Lizzi Lafféval, Asta Türkheimernek pedig az uszályára lépett. Különös, de mindkettőt ellenségének érezte. Hasonló korú fiatalemberekkel beszélgetve, egyszer-kétszer kínos hallgatást idézett elő, és határozottan félt a fiatal lányoktól. Ez volt a mérleg negatív oldala. S a pozitívum? Türkheimerné kegyesen bánt vele, olyannyira, hogy sokan már a fejüket törték, vajon mivé fejlődik az ügy.

Nyilván szerencsém volt - gondolta -, de ha nem lennék óvatos és meggondolt is, ha nem tudnám, mit akarok, enyém lenne-e ez itt a zsebemben? És körültapogatta az ezermárkást.

Lent a ruhatárban felpattantak a szunyókáló lakájok. Talán tévedett, de úgy vette észre, mintha meglehetős tisztelettel bánnának most vele. Az is lehet, hogy egyszerűen csak gyakorlatuk volt a nyerő felismerésében.

Hanyagul egy kétkoronást adott a lóden körgallért ráterítő inasnak, s titokban sajnálta, hogy nincs ötkoronása.

A főkapuhoz érve, valaki utánakiáltott:

- Hallja-e, tisztelt úr!

Kaflisch, a Nachtkurier-tól, loholt utána mosolyogva és integetve. Karját a fiatalemberébe fűzte.

- Már hazafelé? - kiáltott. - Én is, ez pompás. Csodás nyári éj, mi? Nincs több mínusz húsz foknál - humorizált. - Kocsiba ülünk?

A Hildebrandtstrassén véges-végig csillogott a hó a fogatok lámpásaitól, melyek kettős sorokban álltak a rácskerítések mellett. A legtöbb urasági hintó volt. Amikor leghátul egy szabad, első osztályú konflist találtak, Kaflisch megkérdezte:

- Hol lakik ön egyáltalán?

Andreas fojtott dühvel kiáltotta oda a kocsisnak szerény lakcímét, mely kiáltó ellentétben állt jelenlegi társadalmi helyzetével. Az újságíró cigarettát kért Andreastól. Rágyújtás közben érdeklődve kérdezte:

- Nos, hogy tetszenek Türkheimerék?

- Rendkívül kellemes ház - vélekedett Andreas.

- Ugyebár? Az ember eszik, játszik és nem unatkozik a kelleténél többet. Nincs sok teketória, szabadon lehet ki-be járni a házba. A többi édesmindegy lehet nekünk.

Tessék? - akarta kérdezni Andreas, de meggondolta magát. Ismét eszébe jutott, hogyan is képzelte viszonyát Adelheiddel. Türkheimernét nem lehet egy lakatlan szigetre szöktetni. Nemigen hagyná ott a Tiergarten környékét, ezért alaposan meg kell ismernie a terepet. Andreas már a helyét is megkövetelte magának a házban, amely természetesen bizonyos kötelességekkel és jogokkal járna, miközben jóformán sejtelme sem volt még róla, miféle ház is ez tulajdonképpen.

- Türkheimernek iszonyú sok pénze lehet - jegyezte meg.

Kaflisch füstfelhőbe burkolózott.

- Ki lehet bírni - mondta. - Amit nem adott le Puerto Vergogna kormányának, azt megtartotta magának.

- Puerto Vergogna? - csodálkozott Andreas.

- Ó, szent ártatlanság! Legyek jó önhöz? Az első adandó alkalommal elmesélem Türkheimernek, hogy nem ismeri az üzletét Puerto Vergognával. Ennek végtelenül fog örülni, mert ilyen emberrel még nem találkozott.

- Persze hogy hallottam róla - füllentett Andreas. Csak a részleteket nem értettem egészen pontosan.

- Nem is olyan könnyű. Egyesek soha nem is fogják megérteni. Elégedjék meg annyival, hogy Türkheimer nagy ember. Képzelje csak el, hogy Türkheimer megegyezik Puerto Vergogna Köztársaság elnökével, aki egyébként szökött fegyenc, hogy vasúttal ajándékozza meg a meleg éghajlatú, szépséges kis országot. Az elnök kinevezi főkonzulnak Türkheimert, és koncessziót ad neki részvények kibocsátására, de a berlini tőzsde nem járul hozzá a jegyzésükhöz. Türkheimernek akkor még nem volt Hochstettenje, ám azóta bámulatosan sokra vittük az ostobák pártfogásában. A bécsi kormánnyal viszont lehetett beszélni. Ezzel együtt mégiscsak Németország volt a Puerto Vergogna-i vasútvonalak részvényeinek fő vásárlója. A német közönség mindig is megható előszeretettel viseltetett a jó hangzású értékpapírok iránt. Az első osztalékot állítólag ki is fizette a trópusi köztársaság, de amikor az elnök egyetlen fityinget sem látott a kibocsátott kötvények hetvenmillióra taksált nyereségéből, rájött, hogy Türkheimer a legagyafúrtabb fegyencen is túltesz, és felmondta az üzletet. Országa társadalmi és gazdasági fejlődése érdekében már nem tartotta szükségesnek a vasutat, ezenfelül Puerto Vergogna tökéletesen csődbe jutott, amiről Türkheimer, ugyebár, nem tehet, de a Német Birodalom azóta is megállás nélkül hangoztatja panaszát a köztársaság illetékes fórumainál. Állítólag nemsokára újra útra indítanak egy cirkálót, részben a német hitelezők érdekében, részben azért, hadd lássa a világ, milyen messzire nyúlik Németország erős karja. Ért engem, tisztelt úr?

- Szóval hetvenmillió - szólt elmélázva Andreas.

- Hát nem nagy ember? - rikkantott lelkesen Kaflisch.

- Mindig mondom: mi, literátorok, becsüljük meg jól a tettek szellemóriásait, Napóleont, Bismarckot, Türkheimert!

Még egy cigarettát kért, és hallgatásba merült. Andreas gondolatai bágyadtan időztek Kaflisch utolsó szavainál. Szóval a fickónak mégis vannak irodalmi ambíciói. Ilyesmi bizsereghetett a Café Hurra-beli asztaltársaság tagjaiban is, mielőtt Jekuser szolgálatába szegődtek, és olykor éjfél után három óra tájban, ha grátisz ihattak, ez pezsdült meg bennük újra. Az est izgalmai után Andreast jóleső érzéssel töltötte el a szabad költő fölényének tudata a napszámért robotolókkal szemben.

Kaflisch letörölte az ablakot; a kocsi már a Linienstrassén járt.

- Vissza kell fordulnom, ugyanis az Albrechtstrassén lakom - szólt. - Micsoda mesés szerencséje volt ma este! - folytatta. - Csinos kis összeget zsebelt be, és végeredményben én is jó voltam önhöz, amikor megmutattam a játékszobát. Jól van, jól van, szívesen tettem. Kollégákért megtesz ilyesmit az ember, anélkül, hogy mindjárt províziót kérne. Apropó, nem tudna elsejéig száz márkát kölcsönözni? Ha tudná, milyen rosszul fizet Jekuser! Szinte szégyellem kimondani, hogy én, aki hat év óta tövig koptatom nála a körmömet, nyomorúságos tíz pfenniget kapok a rövid sorokért. És az üres fél sorokat levonja!

Andreas a zsebébe nyúlt, mielőtt még Kaflisch a mondat végére ért volna. Átadta a bankót szomszédjának, aki egy másodpercre elhallgatott, s csak azután mondott köszönetet. Talán csak húsz márkát remélt.

A kocsi megállt. Andreas elbúcsúzott. Amikor becsukódott mögötte a konflis ajtaja, Kaflisch leengedte az ablakot, és utánakiáltott:

- Hé! Egy pillanatra. Nincs elég aprópénzem, gondolom, kifizeti a kocsist!

 

Hetedik fejezet
A rögeszme

Másnap délben, ébredés után, Andreas első gondolata Behrendt szabó volt. Keresse fel? Ha megteszi, nőtől fogad el ajándékot, ami annál is súlyosabb, mivel a hölgyet leendő szeretőjének tekinti. A legkínosabb az volt, hogy szemmel láthatóan mindenki ismerte Adelheid trükkjét a szabóval. És ha nem igaz? Minden oka megvolt rá, hogy ne higgye el. És különben is, ha kifizeti a számláját, mi köze hozzá, ha a szabója mástól, történetesen Türkheimer főkonzulné asszonytól is kap pénzt. Egyébként sem vitás, hogy ez a lépés elengedhetetlenül szükséges a pályafutásához. A cél érdekében az eszközt is vállalni kell.

Befejezvén az elmélkedést, frakknadrágja zsebéből előhúzta a tegnapi nyereményt. A bankókat kisimította az asztalon, az aranypénzeket megcsörgette. De gyorsan újra összeszedte, és hanyagul kabátzsebébe dugta, mert meggyőzte magát róla, hogy e pénz birtoklása egészen természetes, már régen jár neki, nincs miért meghatódnia. Csak most kezdődik az élet, amelyre született.

Éppen indulóban volt, amikor egy inas érkezett Türkheimerné névjegyével. A címzett: Behrendt úr, Mohrenstrasse. Máris? - gondolta Andreas, simábban nem is mehetne. Fütyürészve szaladt le a lépcsőn, intett egy első osztályú konflisnak, majd az Unter den Lindenen kiszállt. A Friedrichstrasse sarkán hét márkáért nyakkendőt vett magának, azon nyomban meg is kötötte, majd egy pár sárga kesztyűt, kalapot és batiszt zsebkendőt vásárolt. A megelőlegezett szerzemények elég bátorságot öntöttek belé ahhoz, hogy betérjen Aiméhez reggelizni. Emlékezésül Türkheimerék büféasztalára, osztrigát és egy palack Chablis-t rendelt.

Reggeli után szivarozva ballagott el a Dorotheenstrasséra, Köpfhöz, aki kíváncsian fogadta:

- Nos? Meg van elégedve?

- Megjárja - válaszolta Andreas büszkélkedő szerénységgel. - Kétezer márkát nyertem, s remélem legközelebb már személyes megtekintés alapján közölhetem önnel, milyen alsószoknyát hord Türkheimerné.

- Nem mondom, elég szép ütemben halad - jegyezte meg Köpf a tőle megszokott kétértelmű szemhunyorítással.

- Szolgáljak talán bizonyítékkal is? - kérdezte sértődötten Andreas, és már majdnem a mellényzsebébe nyúlt, de végül is úgy találta, hogy a szabónak címzett névjegykártya nem valami hízelgő dokumentum. - Komolyra fordítva a szót, valóban szerencsém volt, a többivel pedig nem óhajtok dicsekedni.

- Ugyan, ne tegyen már kíváncsivá! - kérlelte Köpf.

- Tudja, nem nagy dolog sikert aratni az efféle kellemesen szabados házban. Az ember vadidegenként toppan be, és máris úgy társalog mindenkivel, mintha régi ismerős lenne. A nők vágyakozva pislognak és csupán azt lesik, ki vár arra, hogy boldogíthassák. S ráadásul még pénz is hullik az ember ölébe, azt sem tudja, honnan. Csakugyan, honnan származik az a tömérdek pénz, ami ott a bútorok alatt is hever?

- Valóban ott hever? - kérdezte mulatva a másik.

- Én úgy vettem észre, csak le kellene hajolnom érte. Akik ott megfordulnak, bizonyára semmittevéssel töltik napjaikat. Nem tudom, mit neveznek ők üzletcsinálásnak, de hogy sok időt nem vehet igénybe, arra esküszöm. Egyeseknek iszonyatosan sok pénzük van, másoknak semmijük sincs. De mit számít? Jó ételek, remek borok, nők, viccek, művészet és szórakozás, minden együtt van. Csak a kezünket kell kinyújtani érte, mint Eldorádó földjén.

- Bravó! Ez aztán a szívből jövő lelkesedés - örvendezett Köpf. Andreas meghökkent, félt, hogy túl messzire ment.

- Természetesen, a magunkfajta ott is irodalmi mércével mér. Tudjuk, mit gondoljunk erről a finom társaságról.

- Ó! - csücsörítette ajkát Köpf. - Ön maradjon csak meg olyannak, amilyen, kedvesem. Ne akarja a zord ítész szerepét játszani! Újra csak megismételhetem, amit már mondtam: önben van valami a szerencsefiából, s az ilyeneknek mindig sikerük van.

Andreasnak eszébe jutott Klempner definíciója Pulcinella boldog naivitásáról. - Önben van belőle valami - mondta Klempner, és úgy látszik, Köpf is hasonlóképpen vélekedik. Miért is ne? Újrakezdte:

- A legjobban a nők természetessége tetszik. Alig mutatnak be valakit, máris úgy tesznek, mintha hajlandók lennének karonfogva hazamenni vele. Persze, így nem is olyan nagy dicsőség az egész.

Köpf rosszallóan csóválta a fejét:

- Jobb, ha nem képzeli ennyire egyszerűnek a dolgot. Nekem ugyan csak szerény tapasztalataim vannak, de annyit azért mondhatok, hogy a Türkheimeréknél megforduló hölgyek nem múlt századbeli márkinék. Nem dobják oda magukat könnyelműen ifjú abbéknak, és sohasem engednek múló hangulatoknak. Észokokkal kell szolgálnunk nekik, barátocskám!

- Hogyhogy?

- Ne feledkezzék meg az erkölcsről! A Türkheimer házban megforduló nők, bármennyi cinizmust ír is elő a jó modor, a morális meggondolások rabjai. Végeredményben is, csak polgárasszonyok.

- Ezt már észleltem - szólt Andreas, aki Mohrnéra és az erkölcsösség látszatához ragaszkodó fanatizmusára gondolt.

Köpf bólintott, és hunyorogva pislogott alulról fölfelé ifjú barátjára. Őszintén érdekelte Andreas sorsa, izgalmas kísérletet jelentett neki, hogy óvatos kézzel vezesse göröngyös útján, hogy jó tanácsokkal lássa el, miként is viselkedjék. Érdekelte, hogy végződik az ügy. Mivé fejlődik majd ez az ártatlan stréber és élvhajhász, ez az ösztönös spekuláns, ahogy szkeptikus barátja nevezte; mivé fejlődik a zsíros talajban, amelybe ültették? Köpf határtalanul kíváncsi volt rá. Lassan, elgondolkodva ismételte meg:

- Észokokkal kell szolgálnunk nekik. Ez annyit jelent, hogy a nőt, akinek szerelmére karrierje érdekében igényt tart, meg kell győznie arról, hogy önnel folytatott viszonya nemes ügyet szolgál, egyedülállóan új és izgalmas, mi több, hízelgő is rá nézve. Ereszkedjék le önhöz, vagy ön emelje fel magához - lehetőleg felváltva. Kétszeresen kedvező benyomást tesz, ha odaadást és alázatot mímel, miközben titkos fölényét is érezteti.

- Én is így vélem - mondta Andreas, akinek igencsak nehezére esett elképzelnie, hogy Türkheimerné fölött áll.

- A szépasszony, akire gondolunk, leereszkedik a szegény költőhöz, kibontakoztatja annak rejtett tehetségét, s ugyanakkor a maga forró, asszonyi szerelmének virágait.

- Ez az! - kiáltott Andreas nevetve, mindazonáltal kellemetlenül érintette Köpf stílusa. Az csak folytatta:

- A viszonynak ez az oldala tehát világos. A fölényét pedig egyszerűen az jelentheti, hogy ön Rajna-vidéki.

- Valóban? - csodálkozott Andreas.

- Gondoljon csak szülőföldjének ősi kultúrájára! Ott minden földművelő paraszt arisztokrata a barbár keletről származó jöttmentekhez képest, akik itt palotákban laknak.

Andreas a térdét csapkodta a gyönyörűségtől. Felugrott, kétszer megfordult a saját tengelye körül, majd hosszú léptekkel fel s alá járkált.

- Úgy van! - rikkantott. - Magamtól is gondolhattam volna erre. Természetesen Türkheimerék is Posenből vagy Galíciából vándoroltak be. Előkelő flegmájukkal csupán ostobaságukat és rossz modorukat takargatják. Kaflischról nem is kell hogy beszéljek, nyilván jól ismeri, de itt van az az alak, akinek ilyen a járása. Süssnek hívják.

És Andreas befelé fordított lábfejjel csámpázott végig a szobán.

- Az asszonyok meg egyenesen nevetségesek, hát még az olyan hájas matróna, mint Adelheid. Valószínűleg az itteniek is úgy vannak ezzel, mint a sivatagi törzsek. A legszebbnek az számít, aki már csak teveháton mozdítható, az utána következőt pedig két rabnőnek kell támogatnia.

Győzelmesen tekintett Köpfre, aki lefogadta volna, hogy Andreas csak a múlt éjjel hallotta ezt a bölcsességet. A fiatalember teli szájjal hahotázott, mert eszébe jutott valami:

- A legkomikusabb azonban maga Türkheimer. Valami bőrbetegségben szenvedhet. Figyeljen csak!

És képzelt pofaszakállát kezdte simogatni, majd az állát dörzsölgette. Az asztalon heverő cvikkert az orrára csíptette, és apró, bizonytalan léptekkel, kitolt pocakkal kacsázott Köpf felé.

- A nevem Köpködősi - szólt Türkheimer vontatott, enyhén nazális hangján -, Köpködősi főkonzul, és ez itt a nejem, született Csatornai.

Ott állt vérvörös arccal, levegő után kapkodva; az oldalát fogta nevettében. Köpf halkan vihogott, és kétértelműen hunyorított. Andreas nem tudhatta, vajon a tréfáján vagy rajta mulat-e. A fiú már az ajtó felé indult, de gyorsan visszafordult:

- Ah, mielőtt elfelejteném! Hiszen ebben a lakásban van egy szabad szoba! Kérem, foglalja le számomra, jövő hónap elsején beköltözöm. Ez legalább olyan környék, ahol egy hölgy nem kompromittálja magát. Ha már mindenáron boldogítani akarnak egy szegény költőt, azt azért mégsem kívánhatjuk tőlük, hogy a Linienstrassén tegyék.

- Helyeslem - bólogatott Köpf. - Dicséretére válik a bölcs előrelátás. Önből, úgy látszik, valóban nem hiányoznak azok a bizonyos vonások...

- Melyek segítségével viheti valamire az ember! Mindenki ezt mondja nekem! - kiáltott boldogan Andreas, pattintott az ujjával, és becses személyével rendkívül elégedetten távozott. Óvakodott tőle, hogy bármit is meséljen Köpfnek Ratibohrról, nemkülönben Türkheimer abbeli szándékáról, hogy egy ártatlan fiatalember szerelmével boldogíttatja hitvesét. A szabóval kapcsolatos históriát is megtartotta magának. Mindezek után a kellő lelkiállapotban érezte magát ahhoz, hogy elmenjen a Mohrenstrasséra.

Az alkalmazott, akinek átnyújtotta Adelheid asszony névjegyét, elsietett Behrendt úrért. Az elegáns úridivatszalon tulajdonosa a külseje után ítélve, akár nagykövet is lehetett volna. Előkelő ízléssel berendezett fogadószobába vezette a fiatalembert, helyet mutatott neki a selyemmel bevont puffon és megkérdezte, mivel lehet szolgálatára. Andreas azon sem csodálkozott volna, ha hozzáteszi: mi, úriemberek, ugyebár, szívesen sietünk egymás segítségére.

Az újonc attól tartott, blamálni fogja magát, amikor a szövet kiválasztására és a szabást illető kívánságaira kerül sor. Erről azonban szó sem esett, Behrendt úr már az elején félbeszakította:

- Mindent értek, uram. Teljes ruhatárat óhajt, mégpedig olyat, amely a legelőkelőbb ház ízlésének is megfelel, amellett figyelembe veszi az egyéniséget. Úgy gondolom, nem volna helyes túlzóan követni az utolsó divatot, inkább a művészi jelleg diszkrét hangsúlyozására törekednénk.

Andreas mélységes csodálattal adózott a férfiú éleslátásának. Behrendt úr még hozzátette:

- Méltóztassék megengedni, hogy kissé közelebbről tanulmányozhassam a típusát.

- Tessék? - kérdezte Andreas.

De Behrendt úr máris elmélyedten tanulmányozta. Fél szemét behunyva, hatalmas köröket írt le a puff körül.

- Szíveskedjék ahhoz a tükörhöz fáradni! - kérte azután.

Amikor Andreas visszatért, Behrendt úr kijelentette:

- A legteljesebb megelégedésem, uram!

Csengetett, mire tüstént megjelent a szabász a mérőeszközeivel. Behrendt úr diszkrét meghajlással ajánlotta magát, a mértékvétel profán művelete nem igényelte az ő jelenlétét.

Andreas saját méltóságának emelkedett tudatával távozott a szalonból. Még számos elintéznivalója volt: két tucat finom, méretre készülő inget és töméntelen más fehérneműt rendelt. Néhány csábító hálóing beszerzését is igen fontosnak tartotta, hímzett gallérral és selyembojttal. Azután egy cipészműhelyt keresett fel, és mindenütt sürgős szállítást kért.

Pénteken, Türkheimerné fogadónapján, már elégedetten teregethette szét a pamlagon a pompás, új darabokat. A Behrendt úr szállította teljes ruhatár a szoba valamennyi bútordarabját elborította, amelyek tiszteletre méltó koruk ellenére, ennyi csodálatos holmit bizonyára nem láttak még. A mohrenstrassei szalonból származó műremekek az előkelő megjelenés illusztrált útmutatójának a szerepét is betöltötték a tanulni vágyó kezdő számára, olyan műgonddal állították össze őket a társasági élet minden elképzelhető alkalmára. Az öltönyökre feliratokat tűztek: "látogatóruha", "estélyi öltöny (baráti körben)", "sétaruha", "szmoking (férfitársaságban)" és egyéb magyarázatok óvták Andreast a tévedésektől, s ő gyengéd baráti szolgálatnak érezte a híres szabó gondos előrelátását. Két különböző hosszúságú gérokk, két frakk, egy szmoking, három, más-más szürke árnyalatú redingote, három rövid, egy esti kabát és két felöltő tulajdonosa lett. Mindezt öt, diszkrét mintájú pantalló egészítette ki; a mellények szabása művészi ihletésű fantáziáról árulkodott.

Andreas a társasági ruhát választotta, melyet Behrendt úr "five o'clock" felirattal látott el. Amikor az öltözködés műveletét befejezte és a tükör elé lépett, az álmai netovábbjaként már egy éve dédelgetett kép nézett vissza rá. A fekete posztókabát a térde alá ért. Könnyedén kihajló atlaszbélése gyengéden simult a világosbarna, apró virágmintás mellényre. A gyöngyszürke nadrág puha redőkben omlott a lakkcipőre. Andreas szorgalmasan gyakorolta a leülést, hogy észrevétlenül felhúzott pantallója alól kivillanjon a fekete selyemharisnya, s amikor végre már elégedett volt magával, a plisszírozott ing opálos csillogásának örvendezett. Kesztyűt húzott, s közben a hanyag testtartást gyakorolta.

Új felöltőjének egyik zsebében megtalálta Behrendt úr számláját. A tizenegy öltöny a sok külön darabbal együtt, összesen négyszáz márkát tett ki, azaz egy komplett öltözék harminc márkába, lényegesen kevesebbe került, mint amennyit a gumplachi szabó kért. Elmenőben Andreas megvető pillantást vetett ledobott ruhadarabjaira, melyek szánalmas rongycsomóként szomorkodtak egy sarokban. Régi énje hevert ott romokban. Önkéntelenül is felkiáltott:

- Egek! Hogy én valaha is ezekben járkáltam!

A zakó kellemesen simult hónaljban, a nadrág kényelmes volt lépkedés közben, és az a tudat, hogy senki sem találhatja kifogásolhatónak vagy szegényesnek, ruganyossá tette a szerencsés ifjú járását. A tiszta, hideg időben gyalog ment a Mohrenstrasséra, és fölényes ábrázattal egyenlítette ki számláját. Azután Türkheimerékhez hajtatott.

Ezúttal nyugodt magabiztossággal lépett az ajtóhoz, melyet inas tárt szélesre előtte. Szilárdan hitte, hogy ebben a házban, ezektől az emberektől aligha érheti már meglepetés. Kis híján kizökkent a nyugalmából, amikor teljesen ismeretlen helyiségbe vezették. A szoba falait sárga selyem borította. Bizarr elosztásban, csupán néhány, kis méretű képet látott, amelyek - talán csak a fekete, gyöngyház berakású, széles kereteknek köszönhetően - értékesnek tűntek. Apró, kecses és különleges alakú aranyfigurákkal díszített, fekete lakkbútorok álldogáltak kettesével vagy hármasával, szeszélyes távolságban egymástól. A mohazöld, hurkolt szőnyegen fehér vízirózsák tekergőztek.

Egy pillanatra csend lett, amikor Andreas belépett. Szinte a bőrén érezte a ráirányuló lornyonokat. Csak Asta kisasszony, aki egy ablakmélyedésben ült, beszélgetett tovább hangosan a jegyesével. A háziasszony igen kedvesen üdvözölte a fiatalembert, és úgy tett, mintha észre sem venné feltűnően új ruházatát. Odavezette Mohrné és Pimbuschné asszonyhoz, akik Liebling úrral csevegtek, maga pedig visszatért Pimbusch úrhoz. Nevezett, anélkül, hogy lehalkította volna hangját, az idegen jövevény kiléte után tudakozódott. Türkheimerné közölte vele, hogy Zumsee úr író, mire Pimbusch kifakadt:

- Fel nem foghatom, hogyan írhat valaki még ma is könyveket - és nem tartotta szükségesnek, hogy megindokolja kijelentését.

Mohrné elragadó bizalmassággal tekintett Andreasra, mint aki azt mondja: a barátnéjának tekinthet. - Igaz, hogy sok szerencsével játszott legutóbb? - kérdezte.

- Jól vigyázzon, nehogy a nőknél annál pechesebb legyen - szólt Pimbuschné magas, szenvedő hangon és olyan hangsúllyal, hogy Andreas szinte beleborzongott. Tekintetéből zöldes fény lövellt.

Liebling úr élénken protestált az efféle babona ellen, s a kimért moralizálás határozottan jól állt neki. Andreas összehasonlította Liebling gérokkját a sajátjáéval, és lelke mélyén elismeréssel adózott Behrendt úr kifinomult disztingváló képességének. Liebling egyénisége ugyanis korrekten egyszerű vonalakat követelt, az erkölcsiek kidomborítását, még a mellény szabásában is. Saját öltönye ezzel szemben nem nélkülözte a művészemberhez illő vonást, teljes összhangban arcával, frizurájával, mert Andreas a szokásosnál kissé hosszabbra növesztette haját a tarkóján. Enyhén öblösített kabátjának szabása inkább az 1830-as évekre emlékeztetett, de mint Behrendt úr mondá: nem helyes túlzóan követni az utolsó divatot. Ugyanakkor Pimbusch úr éppen ezzel keltett feltűnést.

Andreas szórakozottan hallgatta Liebling kirohanását a babona ellen, ám annál nagyobb figyelmet fordított Pimbusch úrnak éppen a régimódiságtól ultramodern habitusára és a módra, ahogy azt érvényre juttatta. Pimbusch a legjelentéktelenebb mozdulatban is a divat előírásait követte. Ahogy a kabátja szárnyát fellibbentette, amikor leült, ahogy a kalapját a fogasra tette, a fejét forgatta, a bajuszát pödörte és a cigarettát a két ujja közé tette, úgy kellett azt tennie az 1894-es esztendőben mindenkinek, aki adott a jó modorra - ám ahogy azt két évvel később már senki sem tenné. A kenetteljességben, ahogy az elegancia rítusaira ügyelt, volt valami templomi, legalábbis Kaflisch ezt állította, kinek véleménye szerint Pimbuschban misztikus lélek rejtőzik. Boldogtalan volt ugyanis, ha a cilinderén nem hétszer tört meg a fény s ha a gomblyukában virító tubarózsa nem tizenhárom levelet számlált.

Pimbusch tökéletes lakója volt Eldorádó földjének, amilyennek azt Andreas képzelte, noha - amint arról a fiatalember is tudott - élénken részt vett az üzleti életben. Fia és utóda volt a nagy Pimbuschnak, aki a jó berliniek által oly nagyra becsült nevét adta az irányításával forgalomba hozott förtelmes burgonyapálinkának. Mostanság már magától ment az üzlet, a fiúnak nem sok gondot okozott a gyár, ámbár akkor is dolgozott, amikor a körmét nézegette vagy a legújabb tőzsdei viccet adta tovább. Valahányszor éjszakánként fény vetődött az utcára egy-egy pálinkamérésből, Pimbusch munkában volt. A proletárok bódult serege ki-be tódult a kocsmák kitárt ajtaján. A speciális lőréből hat stampedli sem kellett ahhoz, hogy a legtompább agyút is vágyai birodalmába röpítse. A legeslegboldogabbak a csatornákban aludták álmukat. Mérgező illatfelhő árasztotta el a várost, mely azon volt, hogy pálinkatengerbe fúljon. Ilyenkor dolgozott Pimbusch, miközben valamelyik szalonban éppen a legújabb divat szerinti gallérmagasság problémáját fejtegette.

Nem csoda, hogy Pimbusch megvetette a népet, amely az ő pálinkáját itta. De üzleti ügyekről is oly idegenkedve beszélt, mint akitől távol áll az ilyesmi. Kaflisch snapszkirálynak nevezte és a tőzsdei spekulánsfejedelmek nagy családjába sorolta. Pimbuschnak az volt a leghőbb vágya, hogy a túlfinomultságába belepusztuló társadalom utolsó képviselőjének számítson. A Türkheimeréknél történt első találkozás óta Hochstetten bárót tekintette a feudális megjelenés követésre méltó mintaképének. Ez irányú erőfeszítéseit megkönnyítette lapos koponyája, melyen pusztító munkát végzett harminc, élvezetekkel teli esztendő, színtelen szemének üveges tekintete és fakó, pergamenszerű bőre. Csupán hatalmas állkapcsa, mely beszéd közben falánkan tátogott és hegyes, ragadozóhal-fogakat rejtett, árulkodott atyái rablóösztönéről. De még ezt az állkapcsot is szándékai szolgálatába tudta állítani azzal, hogy fejét mélyen lehorgasztotta. És jóllehet halvány fogalma sem volt nagyapja felmenőiről, az életerős polgárságnak eme sarja legalább annyira megközelítette a tökéletes kreténség eszményképét, mint von Hochstetten báró, akinek őse Nürnberg várgrófjával vonult be Brandenburgba.

A csodálatos személyiség, akit Andreas áhítatosan figyelt, váratlanul rémült kiáltást hallatott. Pimbusch az ijedtségtől sápadtan meredt a háziasszonyra, és csak dadogni tudott:

- Mit mond, nagyságos asszonyom? A Bosszú! bemutatójára már minden jegy elkelt? Könyörgök, nagysád, ez lehetetlen! Magamon kívül vagyok!

- Claire! - kiáltott -, hallottad? A Bosszú!-hoz már elfogytak a jegyek, és nekünk nincs páholyunk!

Fölemelkedett, vállát előreejtette, és két fáradt lépést tett a szőnyegen. Felesége ráirányította a lornyonját.

- Akkor nincs más hátra, le kell mondanod róla - jegyezte meg leereszkedően. A férfi értetlenül nézte:

- De hát ez lehetetlen! Hogy mondhatsz ilyet?

- Nos, miért nem gondoskodtál korábban helyről, szegény barátom?

Mohrné közbelépett:

- Drága Claire, jól tudod, hogy a Bosszú!-t látni kell! Mindenki ott lesz, olyan esemény!

- Hogyne! Forradalom a színpadon, mindent ízzé-porrá zúznak! - kiáltott valahonnan gúnyosan Asta.

- Minő ízléstelen otrombaság! - nyilatkozott Liebling.

- És ki a szerző? - kérdezte Andreas. Pimbusch a kezét tördelte.

- Állítólag valaki a mi köreinkből! A premieren talán megtudjuk a nevét. És aki nem lesz ott, az többé már nem is számít. Gondold csak meg, Claire!

Hitvese türelmetlenül vállat vont. Türkheimernéhez fordult:

- Önnek van páholya, nagyságos asszony?

A háziasszony Hochstettennel társalgott. Láthatóan nem sok érdeklődést tanúsított a fontos esemény iránt. Kitérően válaszolta:

- Még semmi biztosat nem tudok, kedves Claire. Magam sem gondoltam, hogy ilyen gyorsan elkapkodják a jegyeket. Doktor Bediener bizonyára gondol ránk. Amennyiben kapunk helyet, az természetesen az önöké.

- Örökké hálás leszek önnek, nagysád! - kiáltotta Pimbusch.

- De semmit sem ígérhetek - szólt Türkheimerné mosolyogva.

Pimbusch tehát továbbra is kétségek között hányódott. Elővette az óráját, nyugtalanul az ajtóra pillantott, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy Hochstetten nélkül távozzék. Ahol csak lehetett, igyekezett a báróval mutatkozni, még a minisztériumba is elkísérte. Pimbusch ugyanis eszelősen vágyott rá, hogy Türkheimer vejének segítségével bejusson az arisztokrácia játékklubjába.

- Önnek csak tudnia kell, hogy ki a szerző? - fordult Claire Pimbusch asszony Andreashoz.

- Miért? - kérdezte a fiú naivan.

- Hiszen ön is író!

Mohrné hozzátette:

- Önök persze összefognak, csupán kíváncsivá akarnak tenni bennünket azzal, hogy titokban tartják a nevét!

- Semmit sem tudok - erősködött Andreas.

- És a darabról sem tudna valami közelebbit mondani?

- Végtelenül sajnálom.

Pimbuschné merőn a szemébe nézett, mintha hipnotizálni akarná:

- De ön csak ott lesz? - kérdezte.

- Nem - mondta Andreas zavarban.

- Miért nem?

Maga sem tudta. Egy állóhely nyilván akadna még a számára. Miért ne menne el? Vaktában mondott nemet. Hogy ne tűnjék túl ostobának, zavart arckifejezésének némi titokzatosságot próbált kölcsönözni.

- Megvigasztalódhat, Pimbusch úr, Zumsee úr sem lesz ott - mondta Mohrné.

Türkheimerné tekintete lopva Andreast kereste.

- Hagyjuk már azt az ostoba darabot! Miért volna olyan fontos? - kérdezte Pimbuschné. - Üljön csak vissza Zumsee úr - szólt és ruhája alól kinyújtott lábával közelebb húzta Andreas székét, aki máris ott ült a két hölgy, Mohrné és Pimbuschné ruhái között. A pálinkagyáros nejének titokzatos pillantása néha az arcát súrolta, de a fiú úgy érezte, le sem veszi róla a tekintetét. Bármerre is fordult, mintha mindenüvé követte volna, akár egy régi portré szeme. Inkább szimbólumnak, mint hús-vér embernek tekintette Pimbuschnét. Maga volt a bűn; a fiú érezte, hogy álmában is kísérteni fogja.

Claire Pimbusch hatalmas ametisztet viselt művészien feltornyozott frizuráján. A lila drágakő élesen kirítt a karminvörös hajzatból. Szemöldökének kékesfekete íve kidudorodott, s az orrgyök fölött mélyedés osztotta ketté homlokát; körülötte apró, függőleges ráncok. Alacsony homloka talán a mögötte kergetőző tisztességtelen gondolatoktól tűnt meggyötörtnek, és mesterséges zöld színben csillogott, mint a rosszul felragasztott parókák széle. Arca, noha nem volt párnás, püffedtnek látszott, rózsás színe pedig aligha lehetett természetes, mert a hosszú, erős orr, a sóváran táguló orrlikak és a hegyes áll krétafehéren, mint lisztes bohócmaszk ütött el tőle. A vérvörös szájzugok feltűnően mozgékonyak voltak. A túl rövid felső ajak szabadon hagyta a fehér, hegyes fogakat, közöttük nedvesség csillogott. A mély ránccal keretezett, szögletes áll alól ernyedt toka ereszkedett a hosszú és szűk gallérra. Feje úgy ült a nyakán, mint valami színpompás, húsos levelű, mérges virág a túl vékony száron.

Az éles szemű Andreas e fej minden részletét rútnak találta, összességében mégis vonzotta, mint akinek életében először van alkalma arra, hogy szemtől szemben üljön egy ünnepelt és méregdrága kokottal, kinek páholya felé a fiatal férfiak az izgalomtól sápadtan tekingetnek olcsó ülőhelyükről. Közelebbről szemlélve, látható, hogy a mesterség minden vonásán csúf nyomot hagyott, ennek ellenére a kihívó arc egyetlen tekintete is vérforraló.

Amikor a hölgy gyanútlanul rátekintett, Andreas megrémült. Összeszedte magát és arra gondolt, hogy végtére is Türkheimerné szalonjában van. Miféle kificamodott fantázia kell is ahhoz, hogy hetérát lásson egy polgárasszonyban! Pimbuschné karja lányos karcsúsággal nyúlt ki a halcsonttal merevített ruhaderékból. Apró, rózsás körmökben végződő ujjai fehér liliomként ölelték körül a lornyont. A dereka, mint egy szűz lányé! S talán nem az volt? Kaflisch mindenesetre azt állította. Andreas részvevő pillantást küldött Pimbusch úr felé. Vajon észrevette-e rajta az asszony, hogy egy pillanatig mifélének is nézte? De hiszen Pimbuschnénak pontosan ez volt a szándéka!

Liebling a fiatal Jessel tönkremenéséről mesélt részleteket: rövid másfél év alatt sikerült elvernie az apai örökséget, potom hárommilliót. A meggyőződéses cionista rosszalló fejtegetésbe kezdett a mai fiatalság erkölcsi hanyatlásáról.

- Lárifári! Csak kevesen követik a fiatal Jesselt! - vélekedett Pimbuschné.

- Tékozlás és kicsapongás, amerre csak néz az ember! - jelentette ki ünnepélyesen Liebling. Pimbuschné ellenvetéssel élt:

- A legtöbbjük még ahhoz is nyámnyila, hogy a kényelmét kockáztassa egy szenvedély kedvéért. Anélkül pedig hogyan válhatna valaki tékozlóvá?

- És a kicsapongások? - kérdezte Andreas, akinek gyönyörűséget okozott, hogy ilyesmiket hallhat egy nő szájából.

- Ó, mindegyik a drága egészségét félti. Nekünk, nőknek, nincs mit tartanunk ezektől a fiatalemberektől - válaszolta.

Mohrné jóindulatú, gurgulázó nevetést hallatott, mint afféle tisztes matróna, aki elnézően enyhíteni igyekszik a fiatalabb nő merész szavait.

És közben kis híján te is az vagy, ami a másik lenni szeretne - gondolta Andreas, és roppant büszke volt emberismeretére. Rövid töprengés után úgy döntött, hogy kifinomult nézeteivel fogja ámulatba ejteni a társaságot:

- Nagyságos asszonyom, ne feledje, hogy a mi nemzedékünknek, amely egyébként agyonhajszolt apáktól származik, minden oka megvan az óvatosságra. Manapság minden olyan bizonytalan, senki emberfia nem tudhatja, hogy egy szép napon nem kell-e majd dolgoznia?!

- Ó! - húzta el a száját Mohrné, Pimbuschné arca pedig határozott undort mutatott. Liebling fennhangon fejezte ki meggyőződését, miszerint semmi sem járulhat hozzá hatékonyabban az emberiség erkölcseinek a megjavulásához, mint a kamatláb folyamatos csökkentése. Ez a jobb jövő záloga. Andreas rendületlenül folytatta:

- A viszonyok talán túl korán tettek bölccsé bennünket. Egy mai ifjú jól ismeri a pénz értékét és takarékoskodik erőivel. Szkeptikusabb vagy elővigyázatosabb annál, semhogy kalandokat keressen. Valószínűleg csak azokat fogadja el, amelyek minden különösebb fáradság nélkül az ölébe hullanak.

Pimbuschné szája megvetően lefelé görbült.

- Amellett mindent elvesz, amit csak tud. Ha kíváncsi rá, elmondhatom, hogyan járt el nemrégiben egy ilyen szkeptikus alak.

- A legújabb kalandod, Claire? - kérdezte gyengéd mosollyal Mohrné. - Kérlek, ne zavartasd magadat!

- Egy barátnőm mesélte, a nevét természetesen nem árulhatom el. - S olyan jelentőségteljesen hunyorított a két úrra, mintha a fülükbe súgta volna: ugyanis én vagyok az! - majd folytatta:

- A barátnőm a Mohrenstrassén haladt, amikor észrevette, hogy egy úr a nyomába szegődött. Lassított. A férfi is. Az asszony megállt a régiségkereskedés előtt, és szemügyre vette a kirakatüvegben: fess, fekete bajuszos férfi volt, széles vállú, kreol bőrű, erős.

Pimbuschné röviden elmélázott, majd folytatta:

- Nagyon tetszett neki, és ilyen esetekben a barátnőm nem sokat habozik. A férfi két lépéssel mögötte áll és nem mozdul. Erre leejti a karkötőjét. Tudod, kedvesem, hajszál pontosan ugyanolyan aranykígyó egy türkizzel és öt igazgyönggyel, mint amilyent nemrégiben én is viseltem.

- Ezek szerint már nincs meg? - kérdezte Mohrné.

- Ez nem tartozik ide. Tehát leejti, és gyors léptekkel befordul a sarkon. Ezek után a férfinak nyilván meg kell őt szólítania. Már tíz lépést is megtett, és még mindig nem hallja, hogy jönne. Megáll, de a lovag nem mutatkozik. Erre visszafutok, azaz a barátnőm visszasiet a sarokra. Az úr eltűnt, s vele a karkötő is. Nos, mit szólnak a történethez?

- Bravó! - jegyezte meg Liebling maliciózusan.

Mohrné vállat vont.

- Jellemző rád a történet, Claire. Határozott tehetséged van az effélékhez.

Tehetsége? - gondolta Andreas csodálkozva. Pimbuschné olyan meggyőzően adta elő történetét, hogy majdnem elhitte neki. Kifejező arca valóságos illusztrációként hatott minden megbotránkoztató históriához, amelyet előadott. A fiú mélységes csodálattal eltelve mondta:

- Miért nem küldi be az ilyesmit valamelyik lapnak, nagyságos asszony?

- Ugyan kérem! - húzta el a száját. - A legszebb élményeket sohasem örökítik meg írásban, kedvesem!

- Ez már igaz! Mi mindent árulhatna el akkor olyan valaki, mint Türkheimer úr.

- Őt kérje meg, hogy meséljen magának! - mondta Mohrné.

- És használja fel! - tette hozzá Pimbuschné.

- Mire? - kérdezte Andreas.

Az asszony kajánul nevetett.

- Írjon belőle ünnepi játékot a lánya esküvőjére.

- Hát persze! - kiáltott fel Andreas ártatlan lelkesedéssel. - Hiszen azt meg kell ünnepelni! Elkészült már a program?

Olyan szorosan ékelődött be a két hölgy ruhája közé, hogy szoknyájuk redői a lába körül suhogtak. A pálinkagyáros hitvesének lába az övéhez simult, a cipőjén át is érezte melegét. Mohrné tekintetének gyengédségével andalította, miközben Pimbuschné zöldes szeme mágikus erővel bűvölte. Nőiességük varázsa, ibolya- és verbénaillatuk bódulatba ringatta.

És ha még ez sem lett volna elegendő az ifjonc behálózásához, a boldog tudat is megtette a magáét, hogy szinte otthonosan mozog vágyai birodalmában. Már nem veszett el a vendégek névtelen áradatában, hanem ahhoz a fél tucat kiválasztotthoz tartozott, akik nem félnek attól, hogy megsejtessenek valamit az életükből, önzésükből és apró gonoszságaikból. Valóban ő az, aki egy gazdag ház minden bőségével körülvéve, bizalmasan cseveg pikáns, szellemes nőkkel? Sikerei a bornál is bódítóbbak voltak. Gyengéd rokonszenvet érzett minden jelenlévő iránt. Nyílt, kedves emberek, ő is szívesen mondott volna bármelyiküknek valami kellemeset.

A legnagyobbik fekete lakkasztalon ötöt ütött az állóóra; őrizője, a zöld-arany sárkány ötször tátotta ki a száját. Ebben a pillanatban kinyílt a szárnyas ajtó, és két lakáj betolta a megterített teaasztalt. A háziasszony töltött a csészékbe, és Asta kisasszony nyújtotta át őket a vendégeknek. Pimbusch kellemkedő, betanult mozdulattal rakta meg tányérját aprósüteménnyel és pisztáciás kaláccsal, míg Liebling hideg megvetéssel fordított hátat a nyalánkságoknak.

Amikor Asta hozzálépett, Andreas kedves mosollyal megismételte:

- A nagyságos kisasszony esküvőjét valóban valami rendkívülivel kellene megünnepelni. Ne tegyük ezt egy ünnepi játékkal?

Asta összenőtt szemöldöke felett mély redő jelent meg, és megvetően vonta fel amúgy is magas vállát.

- Kivel akar ön ünnepelni? - kérdezte hanyagul, anélkül, hogy Andreasra nézett volna.

A szegény fiúnak, aki azt remélte, hogy végre legyőzte a házikisasszony néma ellenszenvét, ajkára fagyott a mosoly. Érezte, hogy elsápad. Az alacsony, barna nő haragja hirtelen felidézte annak a sótlan, szőke lánynak a képét, aki rosszkedvűen förmedt rá: "Mit képzel, ifiúr?" Tisztában volt vele, hogy Asta ugyanígy értette, és megvetésének súlyától roskadozva, azt sem tudta, hova nézzen. Pimbuschné kárörvendően nevetett, ám Mohrné a karjára tette a kezét, és őszinte sajnálattal suttogta:

- Már meg kellett volna mondanom önnek, hogy Türkheimer kisasszony hallani sem akar ünnepségről.

Az asszony a fiatal lányhoz fordult:

- Kedves Asta, igazán nem szép öntől, hogy a barátai közül senkit sem óhajt részesíteni élete legmagasztosabb ünnepében.

- Ah, nincs modernebb a csendes esküvőnél - jelentette ki az odalépő Pimbusch úr. Asta gőgösen szegte föl a fejét.

- Miért terheljen az ember másokat a magánügyeivel? - válaszolta. - Az efféle népünnepélyek már elavultak.

Liebling fekete szakálla észrevehetően remegett, csak halkan motyogott, mert még ő sem mert hangosan ellentmondani az elszánt leányzónak. Andreas úgy érezte, feltétlenül mondania kell valamit, csak mi legyen az? Félelmében maga elé suttogta:

- Hát igen. Asta kisasszony modern nőnek tartja magát. - Majdnem hozzátette: inkább észlény, mint asszony.

- Elavultak? - ismételte meg Pimbuschné, s bűnös homlokán szapora táncot jártak a ráncocskák. - Én egyenesen úgy találom, hogy van az esküvőkben valami illetlenség. Majdhogynem tisztességtelenség - fűzte hozzá rövid gondolkodás után, és ahogy körülhordozta tekintetét, mindenki kínosan érezte magát.

Asta vérvörös arccal, egy pillanatig sötéten meredt maga elé. Azután váratlanul sarkon fordult és anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúzott, vagy akár csak a vőlegényére nézett volna, elindult az ajtó felé. Pimbuschné és Mohrné elfojtott, megértő mosolyt váltott.

Hochstetten félálomban, de azért kissé csodálkozva követte menyasszonyát. Pimbusch azonnal csatlakozott a báróhoz. Levette kalapját a fogasról, és tükörfényes körmével óvatosan végigsimított rajta. Ez a köröm a bal kéz kisujján szokatlanul hosszú volt. Csiszolása és megóvása félévi munkájába került. Mielőtt kezet csókolt volna a háziasszonynak, a teavizet forraló spirituszláng fényénél megforgatta tengelye körül a cilindert, hogy megbizonyosodjék a hétszeres fénytörésről. Pimbusch mindezt kicirkalmazott mozdulatokkal tette, könyökét messze tartva törzsétől.

Andreas tisztában volt vele, hogy a többieket követve, neki is távoznia kell. A házikisasszonytól elszenvedett sértés után így követelte az önérzete. De tegye kockára a jövőjét? És gyávaságától megalázottan, ülve maradt. Szemmel láthatóan senki sem ügyelt már rá. A hölgyek Lieblinggel társalogtak, Andreas hallgatott, és véresre harapdálta az ajkát.

Szerencséjére új látogató érkezett; az apró termetű, elegáns dáma kismadárként repdesett be az ajtón. Kalapján a tollak vidáman bólogattak, fejecskéje körül laza fürtök hintáztak. Ahogy leült, ruhája alatt csipkefelhő lebbent meg, ám nyomban felugrott, hogy szüntelenül csicseregve, körülszökdécseljen a szobában. Ő is rendkívül izgatott volt a Bosszú! miatt. Minden jegy elkelt.

- Nekem sincs még - ismételte meg Türkheimerné. Már csak doktor Bedienerben bízom.

Teát töltött, és szemével Astát kereste, mintha csak most vette volna észre eltűnését.

- Elment volna a lányom? Ah, akkor önt kell igénybe vennem, Zumsee úr!

Andreas odasietett, és olyan választékos mozdulatokkal nyújtotta át a csészét a hölgyeknek, hogy az újonnan érkezett kicsike látható elismeréssel mustrálta őt lornyonja mögül. Andreas határozott elégtételt érzett.

- Ön megfeledkezik von Hochstetten kisasszonyról - figyelmeztette Türkheimerné.

- Hol van? - kérdezte a fiú csodálkozva.

Az asszony nevetve mutatott az ablakfülkére, ahol nemrégiben még Asta és vőlegénye tartózkodott. Ott ült a kisasszony a sárga selyemfüggöny rejtekében. Míg bátyja vérszegénység okozta bágyadtságában beszélt keveset, ő büszkeségből hallgatott. A zugban, ahol helyet foglalt, végleg meg is feledkeztek róla. Kritikus tekintetét lornyonja mögé rejtette. A Hochstetten-orr megfosztotta őt a szépség minden esélyétől. Alig harmincévesen a végérvényes lemondás ült a sovány, előkelő vonású arcon. A keskeny, összepréselt száj gúnyos megjegyzéseket sejtetett, amelyek távol tartották tőle a nőket. Szavak nélkül is értették, mit mond:

"Helytelenítem a bátyám házasságát, de ha már megtisztel benneteket azzal, hogy elfogadja a pénzeteket, én sem akarok kimaradni a paktumból. Engem megrövidítettek, mert a titkos tanácsos a saját céljaira használta fel a mi szerény bevételeinket. Most megengedem, hogy visszaadjátok nekem a járandóságomat. Nincs más választásom, mint hogy olykor-olykor benneteket is elviseljelek. Hörpintek is a pezsgőtökből, de csak a nyelvem hegyével, mint most a teáscsészéből. Az én orrom csalhatatlanul megérzi szalonjaitokban a hajdani használt ruhák, zsibáruboltok és hátsó udvarok kiűzhetetlen illatát. S nehogy azt higgyétek, hogy elkerüli éber figyelmemet mindaz, ami erre emlékeztet, egy-egy illetlen hang vagy mozdulat. Bárhogy pöffeszkedjenek és páváskodjanak is férjeitek zárás után, könnyűszerrel fölismerem a nyomokat, melyeket a kétes üzletek, az alkudozás és a pénzszámlálás hagyott testtartásukon, járásukon és arcukon. Bárhogy fáradozzanak is asszonyaitok, hogy nagyvilági nőket vagy kokottokat majmoljanak, számomra mindig azok maradnak, amik a legkevésbé szeretnének lenni: jelentéktelen, polgári libuskák. Szobáitokat valódi gobelinekkel és rozsdás fegyverekkel aggatjátok tele, régi, meisseni porcelánból étkeztek, antik selyembe öltöztök, és ősi történelmi emlékekkel kérkedtek, mintha lehetnének emlékeitek, s mintha azokban az időkben, amikor e csodás dolgok történtek, a magatok fajtája egyáltalán létezett volna!"

Andreast megfélemlítette a kihívó tekintet, ahogy von Hochstetten kisasszony tetőtől talpig végigmérte. Mérgelődött suta meghajlásán, elvörösödött és sebesen visszavonult a teaasztal mögé.

A repdeső kicsike elköszönt. Az ajtóban bájos madárhangot hallatott ijedtében, mert Goldherz ügyvéd hasának ütközött, aki lélekszakadva nyomakodott befelé pocakjával. A hölgyek gúnyos részvéttel tekintettek a híres védőügyvédre. Mindaddig, amíg házasságukat békés megegyezéssel fel nem bontották, a boldogtalan sohasem tűrte, hogy kis felesége szeszélyei felborítsák lelki egyensúlyát. Goldherzet azonban posztumusz féltékenység gyötörte. Fokozatosan tönkretette a hírnevét, nem is lehetett már komolyan venni. A csöpp teremtés könnyű toll- és csipkefelhőként libegett el mellette, majd lefelé a lépcsőn. A férfi lihegve-szuszogva igyekezett utána, és a pár eltűnt, hogy a legközelebbi szalonban, ahol a kicsike csicseregni óhajtott, megismételjék a jelenetet.

- Teljesítette a kötelességét, most önön a sor - szólt Türkheimerné Andreashoz. - Chartreuse-t vagy Benediktinert óhajt?

Az asszony egy székre mutatott, süteményt tett a tányérjára és teával kínálta. A fiú mohón kapta be az édességet, amit az asszony keze érintett. A két hölgy, Mohrné és Pimbuschné háttal ült nekik, Liebling pedig túlságosan emelkedett hangulatban volt ahhoz, hogy bármit is észrevegyen. Andreas végre egyedül maradt Adelheiddel, aki a teaasztal másik oldalán foglalt helyet. Jövőbeli kedvese közvetlen közelében sem epekedett, hanem nyugodtan várta a helyzet alakulását, mert viselkedését a diplomatikus hidegvérűség próbakövének tekintette. Esze ágában sem volt beleszeretni egy negyvenöt éves, elhízott bankárnéba! Amint észrevette, hogy az asszony nézi, rajongva emelte rá lányosan tiszta, visszahajló, hosszú szempilláktól árnyalt tekintetét. Adelheid nem tudott ellenállni a szeméből sugárzó, odaadással teli csábításnak. A tokája fölött terjedő pír a győzelem örömével töltötte el Andreast. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy keble gyorsabban piheg a kék selyemköntös redői alatt. Andreas halkan sóhajtott.

- Valami bántja talán? - kérdezte az asszony részvevően.

- Csupán csodálkozom, hogyan kerülnek a természet egyszerű gyermekei ebbe a környezetbe.

És a mezeivirág-csokorra mutatott, mely festett vázában állt az ezüst teáskészlet társaságában.

- Igaza van, tulajdonképpen ízléstelenség. De hát mit tegyek, ha egyszer most a parasztvirág a divat: dáliát, violát és őszirózsát, lángvirágot, labdarózsát, ördögszem varfűt, de főleg cirmos tulipánt tesznek minden szobába!

- Különös az efféle divat váratlan megjelenése - vélekedett Andreas, csak hogy mondjon valamit.

- A festők szívesen élnek velük. Sok régi képen láthatók - magyarázta Adelheid vállvonogatva. - Látom, szívesen tanul - tette hozzá.

- Öntől, nagyságos asszony! - mondta a fiú halkan és bensőségesen.

- Persze, persze, hiszen megígértem, hogy bevezetem egy és másba. Egyébként már eddig is nagyon tanulékonynak bizonyult.

A mosoly, amellyel új öltözékét nézegette, olyan jóságos volt és annyira elragadó kihívást takart, hogy az ifjú hódító egy pillanatra elfelejtett gondolkodni rajta, milyen pózt vegyen is fel. Adelheid kissé túl rövid, de mégsem tompa fehér ujjai az ezüsttálca peremén nyugodtak. A fiú megragadta őket, és a rájuk lehelt könnyű csókok fölkeltették az étvágyát. Hochstetten kisasszony ideláthat rejtekéből, gondolta, de Adelheid szép, telt kezének érintésére forróság öntötte el, és ajkával óvatosan mind följebb és följebb hatolt. Mohó száját csak a csukló feletti súlyos karkötő tartóztatta fel. Türkheimerné visszavonta kezét, és higgadtan kérdezte:

- Tehát nem lesz jelen a Bosszú! premierjén?

- Nem tudom - válaszolta Andreas csak lassan ocsúdva kábulatából. Megízlelte Adelheid húsát.

- A hölgyeknek az imént azt mondta, hogy nem megy el.

- Valószínűleg, nem.

- De miért? Vagy nem akarja elárulni?

- Miért ne?

- Nagyon titokzatosnak látszott.

Andreas eltöprengett: Talán nem árt, ha titka van az embernek.

- Nem mehetek - szólt habozva.

- De hiszen vasárnap lesz a bemutató. Amennyiben kapok páholyt, ami még bizonytalan, számítok a látogatására. Nos?

A fiatalember hallgatott.

- Mi tarthatja vissza attól, hogy megjelenjék egy matinén? Az előadás vasárnap délelőtt lesz.

- Nem mehetek - ismételte, ezúttal kiszámított hangsúllyal. Türkheimerné türelmetlen lett.

- Ó de unalmas! Nem látja, milyen kíváncsi vagyok? Miért nem jöhet el a színházba?

- Mert templomba megyek - mondta halkan Andreas.

- Templomba?!

Döbbentnek látszott.

- Melyik templomba?

- A katolikus Hedvig-templomba.

Türkheimerné elnémult. Andreasnak támadt egy ötlete. Nagy ötlete, mely lassan érlelődött benne. Miután még soha életében nem volt színházi matinén, a vasárnap említésére lelkében halkan megkondultak a gumplachi harangok, és természetes gondolattársítással úgy elmélkedett, hogy rendes ember vasárnap délelőtt inkább a templomba zarándokol, mint a Bosszú! bemutatójára.

Andreas egyébként felvilágosodott volt, méghozzá olyan fanatikusan felvilágosodott, amilyen csak katolikus országban lehet valaki, ahol időnként még akad egy-egy Luther. Bérmálkozása óta alig hallgatott misét, de megérezte, hogy olyan világba került, melytől a vallásos szokások még távolabb állnak, mint tőle. Az volt most a feladata, hogy ősibb Rajna-vidéki kultúrájával bámulatra késztesse ezeket az embereket. Köpf is erre intette, ám ő nem a katolicizmusra gondolt, ez Andreas tulajdon zseniális ötlete volt. Semmi sem hathatott volna meghökkentőbben Berlin nyugati negyedében, mint egy hithű, gyakorló katolikus. Andreasnak elég volt rátekintenie Türkheimerné ijedt, már-már tiszteletet kifejező arcára, hogy felismerje: megvan a rögeszme, az előrejutáshoz annyira szükséges rögeszme! Aki ki akar tűnni, az nem nélkülözhet valami apró, de sajátos vonást, amit ugyan nem mindenki vesz komolyan, mégis elgondolkodtat és személyiséggé avatja a kezdőt. Andreas önelégülten gondolta, hogy frissen kiagyalt rögeszméjével még Lieblinget és cionizmusát is lepipálja.

- Ön minden vasárnap misére megy? - kérdezte végül Adelheid óvatosan, hangjában gyengédséggel. A fiú bólintott.

- És ettől a szokásától egyetlenegyszer sem térhet el? Ne vegye rossz néven a kérdést!

Halkan, elragadó bizalmassággal szólt. Andreas hasonlóképpen válaszolt.

- Nagyságos asszonyom, mit meg nem tennék az ön parancsára! Csak ne éppen a jövő vasárnapról lenne szó!

- Valami rendkívüli kötelezettségének kell talán eleget tennie?

- Vegye tekintetbe, asszonyom, hogy életem fontos szakaszához érkeztem. El sem képzeli, milyen keveset tudtam eddig a világról. Vidéken egészen más az élet; az ön házában néhány nap alatt többet láttam és hallottam, mint otthon éveken át. Ez megzavar és arra késztet, hogy a régi módon, ahogy gyermekkoromban megszoktam, próbáljam rendezni a gondolataimat.

Andreas mély lélegzetet vett. Adelheid összekulcsolt kézzel, áhítatos csendben figyelt.

- Még nem mondtam el mindent - folytatta. - Erőt kell gyűjtenem egy mindent elsöprő szenvedély leküzdéséhez. Nagy bűn az, amire lelkem mélyéből vágyom, mégis, szerelmem minden erejével vágyom rá - suttogta és beszédes tekintetét az asszonyra vetette. - S ilyen súlyos lelkiismereti kérdésekben mi a lelkészünktől kérünk tanácsot.

- Tehát gyónni jár! - rebegte Adelheid szinte félve.

A fiú zavartan nézett maga elé.

- Nem tudom, miért mondtam el mindezt önnek. Éppen önnek! - sóhajtotta.

- Talán nem is olyan nagy baj - lehelte Adelheid. Nem mindennapinak és igen költőinek találta ugyan a fiatalembert, de nem szabad, hogy túl komolyan vegye vallási kötelezettségeit, mert még elronthatják a kellemesnek ígérkező játékot.

- És ha én - feltéve, hogy feljogosít rá - gyónás nélkül is feloldoznám önt és megbocsátanám a gondolatban elkövetett nagy vétket? Természetesen anélkül, hogy tudnám, miről is van szó - tette hozzá igéző mosollyal. - Ott lesz tehát jövő vasárnap?

Andreas nem válaszolt. A asszony látta, hogy elfehéredik, amit a belső küzdelem jelének tartott. Tévedett. A mámoros öröm hatása volt, melyet a ravaszul kiagyalt rögeszme sikere okozott.

- Az én kedvemért sem? - kérlelte Adelheid gyengéden.

Ekkor nyílt az ajtó. Andreas nem folytathatta tovább a beszélgetést. Fölemelkedett.

- Nem tudok nemet mondani a nagyságos asszonynak - mondta mély meghajlással.

Doktor Bediener érkezett a Bosszú! jegyeivel.

- Ha tudnák, hány ember haragját vontam magamra, ami valóságos élvezet a számomra, ha a hölgyek kedvében járhatok - állította és kiejtette szeméből a monoklit. Utána Türkheimer lépett be néhány fiatalember kíséretében. Már az ajtóban felderült az arca, amikor meglátta, hogyan rebben szét szeretett hitvese és Andreas. Miután gyakorlott szeme fölmérte a helyzetet, sietve a fiatalemberhez lépett, és melegen kezet rázott vele.

- Igazán örülök, hogy viszontláthatom - mondta ravasz mosollyal.

Andreas üdvözölte Süsst és Duschnitzkit, de úgy vélte, itt az ideje, hogy elbúcsúzzék Türkheimernétől. Az asszony felcsigázott fantáziája élénkebben fog működni a távollétében. Az ajtón kívül kerülve azonban kétség fogta el: és ha mégis nevetségesnek tart?

Utólag önmagát is elképesztette a rögtönzött jelenet, de bizakodása hamar visszatért.

Csak semmi kishitűség! Szeret, különben nem fogadta volna ilyen áhítattal a rögeszmémet. Ha mindazok után, amiket összehordtam neki, sem tart egészen bolondnak, milyen nagyon is kell szeretnie!

 

Nyolcadik fejezet
Bosszú!

- Pompás hely! - szólt éppen Pimbusch úr, amikor Andreas belépett Türkheimerék páholyába.

A két hölgy, Türkheimerné és Pimbuschné az első sorban ült, Astának be kellett érnie a mögöttük lévő hellyel. Legyezőjével édesanyja kövér nyakára mutatva jegyezte meg a mellette ülő Lieblingnek:

- Semmit sem fogok látni. De az lenne a legjobb, ha engem sem látnának. Micsoda ocsmány környezet!

Liebling óvatosan ellenkezett.

- Várjuk ki a végét. A magam részéről a társadalmi gyógyulás örvendetes jelének tekintem, hogy megismerkedünk azzal a hellyel, ahonnan a nép szórakozását és okulását meríti.

A fiatal lány nem válaszolt, csupán megvető pillantással tekintett a páholy oldalfalára, melyről rongyokban lógott a papírtapéta. A zajos, kopár terem, a gyér világítás még vidám és jóllakott embereket is rosszkedvre hangolhat. A szegénység és a gond szinte tapintható jelenléte nyomasztóan hatott.

- Úgy festünk, mint egy temetési gyülekezet, nem gondolja? - kérdezte Andreas Pimbusch urat.

Ám a pálinkagyáros nem volt fogékony hangulatokra.

- Ugyan már! - kiáltotta. - Hiszen a legjobb társaságban vagyunk. Egyenesen sikk itt lenni. Miket gondol? Figyeljen csak!

A zenekarból váratlanul felhangzó barbár lárma kínzón szaggatta a jobb sorsra érdemes dobhártyákat; a hölgyek ijedten ugráltak fel ülésükről. Pimbuschné visszahanyatlott, és idegesen felkacagott.

- Minő élvezet, s ez még csak a kezdet! Csodálatos!

A teremben világosabb lett. Pimbusch megbökte Andreast.

- Nem megmondtam önnek, hogy pompás hely?

A fiatalember, legnagyobb csodálkozására, mindenütt előkelő hölgyeket látott a páholyokban. Még fent, a mennyezet alatt is briliánsok szikráztak, a koszos deszkatákolmányok mélyén atlasz estélyi köpenyek fénye villant. A mocskos mellvédeken meztelen női karok pihentek valódi csipke alatt. A hölgyek legyezőcsapásai finom illat- és porfelhőt sodortak páholyról páholyra.

Türkheimerné biccentett.

- Mohrné üdvözölt bennünket - jegyezte meg.

- Ah, a kis Bloschné ül mellette - szólt Pimbuschné. - A szent ártatlanság az örökös fehér ruhácskájában! Vajon a leányinternátusok is megtekintik majd a Bosszú!-t?

Türkheimerné vállat vont.

- Kedves Claire, ön túl sokat vár. Nem eszik olyan forrón a kását.

- Annál is kevésbé - szólalt meg egy hang -, mivel, mint mondják, az előadást a Férfiak Erkölcsvédő Ligája rendezi.

Stiebitz úr hajolt át a szomszéd páholyból. Andreas örömmel látta viszont fehér ábrázatának ernyedt zsírpárnáit, hiszen oly kellemes körülmények között találkozott a bankárral a játékasztalnál. Stiebitzné és Bescheerer kereskedelmi tanácsos neje is üdvözölte a hölgyeket.

- Igaz, hogy kissé borsos lesz a darab?

- Mondjuk inkább, enyhén közönséges.

- Nem szabad rossz néven venni, egyszerű emberekhez jöttünk - jegyezte meg Stiebitz.

Neje felháborodott védekezése ellenére, Pimbusch a mellvédig nyomakodott, hogy a földszinten ülő ismerősöket is üdvözölje. Hadd lássa mindenki, hogy itt van. A sorok között élénk társalgás folyt, a teremben láthatóan mindenki ismerte egymást. Andreas rokoni hasonlóságot vélt felfedezni a nők között. Pimbuschné korántsem volt egyedülálló jelenség, mert számos hölgy mutatott kifejezett hajlandóságot a kokottok utánzására. A legújabb divat volt csupán, vagy talán a csalhatatlan női ösztön furfangja a konkurrencia elleni harcban?

Csattogtak a lornyonok, a toalettek kritikus tekintetek pergőtüzébe kerültek. Bescheererné ekrü csipkével díszített őszibarackszínben pompázott, Mohrné rezedazöld fulárselyembe burkolta magát, szoknyája alól rózsaszínű brokát villant ki. Türkheimerné sötét moaréruhát viselt, a nyakát díszítő áttört csipke alatt tompán csillogott a bőre. Andreas semmi kivetnivalót sem talált rajta, sőt, ha a nyakára tekintett - jövendő szenvedélyek előjeleként - hideget érzett a gyomra táján.

A közönség a jelenlévő hírességeket mutogatta egymásnak. A kritika teljes létszámban vonult ki; ott volt a nagy Abell doktor a Nachtkurier-tól, valamint a művészeti kérdésekben emancipált Schwenke professzor. Wennichen, akinek láthatóan nem jutott jegy, hol itt, hol ott mutogatta mókás madárfejét, rajta a táncoló pihékkel. Éppen Lizzi Laffét tisztelte meg látogatásával. A színésznő Türkheimernével átellenben trónolt páholyában, Werda Bieratz mellett. Diederich Klempner szerényen a háttérben maradt.

A diplomáciai kart többen is képviselték távoli köztársaságokból: barna bőrű urak, tarka rendjelekkel. Türkheimer, mint Puerto Vergogna főkonzulja, közöttük foglalt helyet.

Az előkelő társaságból néhányan, akik már csak hitvány állóhelyet kaptak, füttykoncertet rendeztek, hogy elhallgattassák a zenekarban dühöngő lármacsinálókat. Végre fölment a függöny, és a terem ünnepélyes csendjében kezdetét vette a Bosszú! című társadalmi dráma.

A helyszín egy keletporosz iparvároska volt, amelyet egy gyárigazgató és hitvese uralt. A színpad bal oldalán az úrilak, vele szemben a templom állt. Az expozíció egyszerű és hatásos volt. Éhező munkások vonultak fel. Vasárnap volt, s a kocsmáros, akinek már több havi bérükkel tartoztak, nem szolgálta ki őket. Ez indította a proletárokat arra, hogy bosszút álljanak mindazért, amit a társadalom vétett ellenük. Nap mint nap kénnel, higannyal és hasonló mérgekkel dolgoztak. Negyvenéves korukra aggastyánok lettek, és sokkal magasabb kort senki sem ért meg. A legtöbbjük tüdőbeteg volt, de az erkölcsök is megromlottak. Ez is fentről indult ki, és senki sem tudta, ki bűnösebb, az igazgató vagy a felesége. Idomtalan és fakó arcú, ittas lányok jelentek meg a színpadon, valamennyit az úr döntötte romlásba. Felesége gátlástalanul vette igénybe a néhány, még erős fiatalember szolgálatait, akiket ráadásul förtelmes betegséggel fertőzött meg.

Ezen állapotok leleplezése mélyen megindította a közönséget. Karikás szemű proletárok taposták a havat, beesett mellkasuk lázzal és légszomjjal küzdött. A kétségbeesett dühtől véresen habzott a szájuk; a színpadon többet köhögtek, mint beszéltek. A páholyokban itt-ott összecsukódtak a legyezők és felcsukló zokogás hallatszott.

Ezután két fiatal sírta el panaszát társainak: a leánynak a templom mögött kell várnia az igazgatóra, a fiút pedig az asszony rendelte az úrilak kertjébe. Ha vonakodnak, elkergetik őket, és munkaképtelen szüleik kenyér nélkül maradnak. Engedelmeskedniük kell, de elegük volt a szégyenből. S mögöttük már fel is bukkantak a megtorlók. A várakozási időt a következő eseményekig a betegek zihálása töltötte ki. A hirtelen felhangzó éles kiáltást ijesztő ordibálás követte; Messalinát, az erkölcstelen nőszemélyt, vad férfiak vonszolták a színpadra. A nők rávetették magukat, és hozzáláttak a ronggyá tépett szoknyák alól kivillanó pucér testrészek megdolgozásához. Egyik a másik után vágta arcába az igazságot, mire a hölgy a dühtől és a félelemtől visszanyervén természetes állapotát, hasonlóan ocsmány szavakkal válaszolt.

A jelenet mindenkit magával ragadott. A kiszipolyozott, meggyalázott nép bosszúkiáltása betöltötte a házat, és annyira megrázta a hölgyeket, hogy még briliánsaik is megzörrentek. Pimbuschné érthetetlen hangokat hallatott, miközben többször felállt, majd visszahuppant az ülésre. Türkheimerné nem győzte csillapítani. Állóhelyeiken a milliomosok magukból kikelve újráztak. Fehér kesztyűs kezükkel vadul tapsoltak, és a szűnni nem akaró tetszésnyilvánítás miatt le kellett engedni a függönyt, mely elé kétes tisztaságú frakkot viselő úr lépett. A gyárigazgató-feleség nevében kért elnézést, amiért nem ismételheti meg a jelenetet, de tart tőle, hogy alaposan megtépázott, hiányos ruházata sértené a mélyen tisztelt publikum szeméremérzetét. Néhány földszinti néző azonban mindenáron hatalmas babérkoszorút akart átadni neki, mire a művésznő a függöny mögül nyújtotta ki érte karját a tépett ruhaujjból. S a játék csak ezután folytatódhatott. A kéjvágyó direktor időben kitért veszélyessé vált randevúja elől, és besurrant a házba. Kisvártatva fegyveres cinkosai kíséretében jelent meg az ablakban, s ettől felbátorodva fennen hirdette a korlátlan gazdasági liberalizmusról vallott visszataszító nézeteit. Elvetemültségében attól sem riadt vissza, hogy a proletárok védtelen csoportja közé lőjön. Azok követ ragadtak, s egyiküknek sikerült leterítenie a szörnyeteget. A tömeg benyomult a házba; bútorok és kincset érő drágaságok repültek ki az ablakon, s ízzé-porrá zúzódtak a flaszteren. Közeledő szánok suhanása hallatszott. Az igazgató tanács urai jöttek a megyeszékhelyről, hogy az igazgatóval tanácskozzanak. A legjobbkor érkeztek, ám a lázadók kétségbeesett kőzápora elől ugyanúgy megfutamodtak, mint az odasiető csendőrök. A férfiak összetörték a szánokat, és hozzáláttak, hogy felgyújtsák az urasági házat. S miközben a meggyilkolt férj félmeztelen hitvese sebzett pávaként rikoltozott a vad táncot lejtő asszonyságok karéjában, lassan leereszkedett a függöny.

A közönség néhány másodpercig visszafojtott lélegzettel ült, majd kirobbant a taps. A hölgyek nehezen zihálva dőltek páholyuk mellvédjére, szemükben a győzelem könnyei csillogtak, néhány úr pedig igencsak elfehéredett. A látottak és hallottak a legnemesebb ösztönökre hatottak, és ahhoz sem férhetett kétség, hogy a Bosszú! irodalmi eseménynek számít. A levegőben, mint az igazán nagy színházi estéken, elektromosság vibrált. Senki sem távozott. Szűnni nem akaró moraj jelezte a jelenlévők visszafojtott izgalmát. Egy szaktekintély megállapítása járt szájról szájra. Türkheimerék páholyában Pimbusch volt az, aki kitűnő érzékével, hogy mit kell gondolni és mondani, rejtélyes módon meghallotta valahonnan a szentenciát:

- Michelangelói! - jelentette ki váratlanul. - Egyszerűen michelangelói. Schwenke mondta.

Lieblingnek el kellett ismernie, hogy a dráma rendkívül hatásos, s véleményét ünnepélyes kézmozdulattal igyekezett alátámasztani. Asta összevonta szemöldökét.

- Szerintem ízléstelen fércmű - jelentette ki megvetően. A társaság felháborodott. Pimbusch hangosan felsóhajtott, oly nagy fájdalmat okozott neki a kemény ítélet. Képtelen volt felfogni, hogyan lehet valaki más véleményen, mint a nagy Schwenke és tanácstalanul meredt a fiatal lányra. Hitvese azonban nem türtőztette magát és hangot adott felháborodásának.

- Asta, ön elszomorít! Nincs érzéke a magasztos művekhez. Pedig a legnemesebb élvezet még hátravan!

Zöldes szeme csillogott a duzzadt, vörös szemhéj alatt. Reszkető kezéből kihullott a repülősóval teli kis üvegcse, melyből táguló orrcimpával szippantott.

Türkheimernét, akit titokban édes gondolatok foglalkoztattak, meglehetősen hidegen hagyta az előadás. Csillapítóan szólt:

- De kedves Claire, mit vár még? Hiszen a nép már megbosszulta magát.

- Ah, ez mind semmi, másképpen is bosszút fog állni! - suttogta szenvedélytől rekedten a snapszgyáros felesége.

Andreas elégedetlen volt. Az ajtóhoz támaszkodva állt, és csak egy ízben vethetett futó pillantást a színpadra. Liebling és Pimbusch az asszony nyakára is elzárta előle a kilátást, egyébként Türkheimerné még csak nem is kereste.

Pszt! - sziszegett a közönség, s Andreas máris hallotta a függöny suhogását. A lázadók a templomban barikádozták el magukat. A fiú föladta, hogy nyakát nyújtogatva némi kilátáshoz jusson. Minek rendelte ide Adelheid? Ha ma sem halad előre a hódításban, az a vereséggel egyenlő, s akkor mindent elölről kell kezdeni. Talán éppen ezt kívánja az asszony? Vagy csupán azért állította ide, hogy bebizonyítsa, még mindig akadnak hódolói?! Most rá sem hederít, és a fiú tartott tőle, hogy nevetségessé teszi magát. Bizonyára ez volt az asszony célja. A szegény fiatalember csupa bizalmatlanság volt, és olyan viharosan tört rá a csüggedés, mint máskor a vérmes reménység.

Heves durrogás és dörömbölés térítette magához. Megérkeztek a csapatok, és tüzet nyitottak a templomra. Ám a proletárok is szereztek fegyvert, és lőni kezdtek barikádjaik tetejéről, melyeket lerombolt oltárokból, kiszaggatott templomi padokból és gyóntatószékekből emeltek. Legelöl a nők álltak, és trágár mozdulataikkal addig bőszítették a katonákat, míg golyóval testükben lefelé bukfenceztek. A színpad előterében álló, fogoly Messalinára erőszakkal ráhúztak egy karinget. Fölvezették a szószékre, majd olyan erővel taszították le, hogy az ing vitorlaként dagadva lebegett körülötte. Lent kinyújtott karok fogták fel, és a szórakozás folytatásaképpen, a férfiak labdázásba kezdtek a burzsuj immár félholt hitvesével. Azután megmártották a boldogtalant a szenteltvíztartóban, hogy végül is csuromvizesen a barikádnak arra a részére állítsák, ahova a legtöbb golyó zúdult. Ügyes rendezői fogásként, az alaposan helybenhagyott dáma láttán a katonák sem tudták visszatartani a nevetést. Az epizód nagy derültséget keltett. A földszint görnyedezett, a páholyok tulajdonosnői, közöttük Pimbuschné is, halkan nyögtek az élvezettől.

A rendezés nagyobb színpadhoz is méltó lett volna. A sápadt, halálosan beteg emberek, akik az oltárgyertyák pislogó fényében a gyűlölettől fuldokolva és ijesztően eltorzult arccal ugrándoztak a sáncon és a feldúlt templomban, leírhatatlan hatást tettek. De a publikum mégsem volt egészen elégedett. A rendőrségi előírás, amely megtiltotta a templomi edények felhasználását tisztátalan célokra, gátat szabott az események szabad folyásának. És jóllehet a proletárok győzelmes kitörésükkel elűzték a katonaságot, a jelenet csak lanyha sikert aratott.

Pimbusch már nyugtalankodott, hogy ezek után mi lesz a vélemény a Bosszú!-ról.

Felesége kijelentette:

- Az embernek hiányérzete támad.

Liebling is elutasítóan tette hozzá:

- Képtelen vagyok az ilyesmit művészetnek tekinteni. Hol van itt a morális gondolat?

- De hiszen az egészet az szövi át. Egyébként lehetséges, hogy csak most következik - szólt Türkheimerné szelíden. De a cionistát nehéz volt lecsillapítani.

- A darabban elejétől fogva van valami brutális - jegyezte meg.

- Hát persze - kiáltott az ajtóban megjelenő Kaflisch -, hiszen ez a társadalmi dráma lényege! Magasabb szférákba emelni az életerős népi ösztönöket, a kéjt és borzongást, ami különben úgyszólván csak a panoptikumokban nyer kielégülést, ez a mi kitűnő szerzőnk szándéka.

Körülszaglászott a levegőben:

- Szinte érződik a néplélek! Tudja, mire emlékeztet engem a Bosszú!?

- Nos? - kérdezte Pimbusch.

- A nép kedvelt olvasmányára, vaskos költői művekre, mint mondjuk, egy cselédlány emlékirata: "Gyűlölet, bosszú és kétségbeesés kergetett a bűn útjára."

A hölgyek orrukat fintorgatták. Von Hochstetten báró érkezése megfosztotta az újságírót a további szerepléstől. Asta vőlegénye a szokásosnál kevésbé látszott fáradtnak. Aggodalmaskodva és izgatottan nézett körül, mielőtt szólásra szánta magát:

- Végignéztem a jelenetet a földszintről. Ez a tákolmány sokkal vaskosabb, mint sejtettem. Ha megtudják, hogy pártoltam előadását, ugyanis én akadályoztam meg a rendőrség tilalmát, akkor... Őexcellenciája nem ismer tréfát - fejezte be mondókáját a szűkölő hivatalnok bátortalan kézmozdulattal.

Anyósa és Pimbuschné tétován mosolygott. Miután náluk nem lelt vigaszra, bizonytalan léptekkel továbbindult.

- Csak legalább sikere lenne a darabnak!

Ezzel a mélyenszántó gondolattal nyitotta ki a páholyajtót. Astát elkeserítette vőlegénye szánalmas viselkedése, és elhatározta, hogy bosszút áll rajta.

- Add ide a kabátomat! - kiáltott olyan hangosan, hogy a szomszédos páholyból Stiebitz bedugta a fejét.

Hochstetten engedelmeskedett, mire a lány dühösen kiviharzott. A férfi lehorgasztott fővel követte. A visszamaradó urak kissé zavarban voltak.

- Nem is olyan butaság! - szólt Kaflisch. - Mi lenne, ha követnénk a példát és tiltakozásul elhagynánk a helyiséget?

Pimbuschné vállat vont.

- Egyébként mindenfélét suttognak a névtelen szerzőről - folytatta.

- Nos, ki az? - kiáltoztak a hölgyek. Ám az újságíró titokzatoskodott.

- Szeretnék tudni, ugye? Akkor sem mondom meg! Nézzék csak ott lent a kritikus urakat, ahogy összedugják a fejüket. Abell és Bär, Wacheles és Thunichgut majd megbolondul a kíváncsiságtól. Lám, most kimennek, és ha a hölgyek megengedik, én is távozom. Ott kint sok mindent megtudhat az ember.

- Várjon csak, én is jövök! - kiáltott azonnal Pimbuschné. Az urak is csatlakoztak.

- Ön, nagyságos asszony, a páholyban marad? - kérdezte Andreas. Türkheimerné hevesen legyezte magát.

- Azt hiszem, itt nem lesz olyan meleg, mint odakint. Most mindenki a folyosókon tolong.

Szemével intett a fiúnak, aki azonnal megértette, mit akar. Kiment a többiekkel, a tülekedésben gyorsan lemaradt, és visszatért a páholyba.

- Ön újra itt? - kérdezte Adelheid hamiskás mosollyal. - Látja ott azt a fényt a szemközti falon? Olyan vakító.

A tanulékony ifjú ezt a célzást is megértette. Türkheimerné szőrmével bélelt köpenye után nyúlt, és olyan ügyesen feszítette ki a páholy falától a mellvédig, hogy egyetlen indiszkrét pillantás sem hatolhatott a zug mélyére, ahol a hölgy ült. Adelheid hátradőlve kérdezte:

- Önt tehát egyáltalán nem érdekli, hogy mit suttognak odakint a szerzőről?

Andreas kiegyenesedett és összeszedte a bátorságát.

- Ó, én nem azért jöttem.

- Nem? - csodálkozott Adelheid. - De a darab azért csak tetszik önnek?

- Én nem tudtam másra gondolni, csak önre, nagyságos asszonyom.

Alighogy ezt kibökte, elpirult, de sikerült gyorsan összeszednie magát.

- El akarja hitetni velem, hogy egész idő alatt nem látta, mit játszanak?

- Szabad megmondanom, mit láttam?

- Mit?

- De nem fog haragudni?

- Ezúttal még nem.

- Pimbusch és Liebling válla között az ibolyát, melyet a kivágásában visel, és ha különös szerencsém volt, egy darabkát a nyakából is, a csipkebetét alatt, nagyságos asszonyom.

Adelheid nevetve ingatta a fejét.

- Hogy maga miket tanul Berlinben! Üljön le már mellém - szólt halkabban.

S ezzel az asszony olyan közel húzta magához a széket, amelyen az imént még Pimbuschné ült, hogy ruháinak redői között a fiatalember lába mélyen benyomult a térdei közé. Így egészen közelről nézett rá gyengéden kérdő tekintettel, majd ismét megszólalt:

- Tehát gyónás helyett mégis idejött. Remélem, nem játszotta el miattam a lelki üdvösségét? De talán nem is gondolta olyan komolyan.

Ám Andreas nagyon is elkomolyodott. Lesütötte a szemét, és ajkába harapott. Adelheidet megijesztette saját elővigyázatlansága. Lám, most megbántotta! Hogyan tehetné jóvá a hibáját? A legszívesebben csókot lehelt volna az arcát mélyen beárnyékoló hosszú, puha szempillákra. A fiú tekintete vádló odaadást sugárzott.

- Nem lett volna szabad emlékeztetnie rá - susogta.

Az asszony szinte hangtalanul rebegte:

- Bocsásson meg!

A fiú még közelebb hajolt.

- Adelheid, ön nem tudja, milyen áldozatokra lennék képes önért! Higgyen nekem!

- Hiszek magának, édes Andreas - válaszolta bensőségesen. A fiú megragadta a kérlelő mozdulatra emelkedő kezet, és máris érezte, hogy magához vonja, szinte észrevétlenül, mégis ellenállhatatlan erővel. Az asszony még időben fogta fel karjával, különben túl hevesen omlott volna keblére.

- Istenem, hogy szeretsz! - suttogta Adelheid, és hátrahajtotta a fejét.

A fiú a helyzetnek megfelelő kifejezést keresve dadogta:

- Ó, Adelheid! Engedd, hogy mindig így szeresselek! Itt végre boldogok vagyunk!

Alighogy kimondta, máris úgy találta, rosszul válogatta meg a szavait. Egy színházi páholyban pihenni, Türkheimerné karjában, nem jelenthet tartós boldogságot.

Tenyerét az asszony csípőjére tette, súlyos idomai megremegtek az érintés alatt. Keble hullámzott, nehezen lélegzett a fiú mellkasának súlyától. Arcát a nő arcához szorította, s az félig lehunyt szemhéja alól olvadóan engedelmes pillantással nézett a fiú szemébe. Meleg lélegzete Andreas arcát súrolta. Halványfehér, széles arcában a félig nyílt száj puhán és pirosan csábította a fiút. Andreas úgy fúrta bele magát, mintha bársonypuha rózsalevél párna lett volna. Félt, hogy elveszti a fejét, és szorongva gondolta, hogyan végződik a kurta pásztoróra, melyet bármikor kínosan megzavarhatnak.

Adelheid fejében is hasonló gondolatok járhattak. Fölemelte tekintetét, körülnézett és kijózanodva sóhajtotta:

- Ne itt, Andreas, ne itt!

S máris ijedten szétrebbentek a váratlan dobpergésre, amit fülsiketítő hangok zűrzavaros lármája követett. A zenekar ismét munkához látott.

Andreas sietve hozta rendbe a ruházatát, s közben halk ajtócsukódást vélt hallani a páholy mélyén derengő homályban.

Mintha egy másodpercre Türkheimer derűs arca jelent volna meg az ajtónyílásban. Valószínűleg csak érzéki csalódás volt, az ijedtség következménye, ámbár igen élénken látta maga előtt a vöröses barkót.

Attól tartva, hogy egyedüllétük értékes percei mégis eredmény nélkül múlhatnak el, kérően fölé hajolva, újra megragadta Adelheid kezét. Habozva, nem szívesen vonta el tőle, de a fiú ajka már a nyakát és a gallérjára tűzött ibolyát érintette.

- Ne itt, Andreas - ismételte meg elandalodva. - Várj, hadd gondolkozzam egy kissé. Holnap délben a varrónő, később a rabok gyerekeinek a javára rendezett bazár. Kedden korán reggel... nem, az sem megy, ellenben egész délután otthon kell maradnod, hallod?

Elragadóan mosolygott.

- Felolvasod nekem a verseidet. Egyébként, te is fogsz drámát írni, olyant, mint ez, sikereset. Azt akarom, hogy híres légy!

Köpfnek igaza van - gondolta Andreas. Máris meg kell győznöm őt, hogy méltó vagyok a pártfogására.

De már magáénak tudhatta az asszonyt. Megígérte, hogy eljön! És hálatelt szívvel intézett újabb támadást Adelheid nyaka ellen, ott, ahol kivillant a csipke alól. Ám az türelmetlen lett.

- Talán abbahagynád végre! Nagy a forróság, az ibolyák is terhemre vannak. Segíts már!

Ide-oda forgatta a nyakát, mely rövid volt a nagy csokorhoz. Végül is letépte. Andreas kapkodva és ügyetlenül segített.

- Megtarthatom? - kérdezte.

- Felőlem! Habár biztosan észreveszik.

Mohón arcához szorította a nő testétől átmelegedett csokrot, azután kabátja belső zsebébe süllyesztette. Az ajtót zajosan feltépték. Andreas illedelmesen, Türkheimernétől háromlépésnyire állt. Adelheid visszaigazította a mellvédről a köpenyt, amely megvédte a fénytől, és közönyösen jegyezte meg:

- Elviselhetetlenül hosszú már ez a szünet.

Pimbuschné lélekszakadva kiáltotta:

- Tudja már, hogy ki írta a Bosszú!-t? Nem? Kétségbeejtő! Egy ifjonc, akit mindannyian ismerünk!

- Lehetetlen!

- A legjobb társaságból való - szólt Liebling homlokát ráncolva.

Pimbusch sokatmondón nevetgélt.

- Na? Még mindig nem sejti? Csak annyit mondhatok, ismert drámaíró. A helyéről is láthatja őt! Na? Diederich Klempner, természetesen! - közölte diadalittasan, mert képtelen volt tovább titkolni az újságot. Türkheimerné hitetlenül ingatta a fejét.

- De hiszen eddig még semmit sem írt! Miért rontaná el a jó hírét efféle darabbal?!

- Pedig olyan mintapolgár képe van! - csodálkozott Andreas. Liebling gondterhelten bólintott.

- Mégis a felfordulást hirdeti!

- Ah, milyen pikáns! - jegyezte meg Pimbuschné, és lornyonját a költő páholyára irányította, aki felváltva sugdosott valamit a nagy Lizzi Laffé és a kis Werda Bieratz fülébe.

- Úgy tesz, mintha nem is ő volna a szerző! De a kritika alaposan ellátja majd a baját.

Látták, hogy Abell és Thunichgut urak lépnek Klempner páholyába. A költő szemmel láthatóan élénk tiltakozással válaszolt minden kérdésükre.

- Bizonyára sok energia kell az ilyesmi megírásához vélekedett Türkheimerné kissé elgondolkodva. - Egyébként, legközelebb Zumsee úr ír nekünk drámát - folytatta.

- Ah!

A társaság buzgón gratulált Andreasnak. Pimbusch kezet szorított vele, és gondosan ügyelt rá, hogy kifeszített könyöke és törzse a megfelelő szöget alkossa.

A közönség pisszegése hallgatásra kényszerítette őket. Megkezdődött az utolsó felvonás. Andreas ezúttal kedvezőbb helyet foglalt el, de még buzgóbban mélyedt gondolataiba. Nyugtalanította Adelheid becsvágya, hogy drámaírót csináljon belőle. Eldorádó földjén teljesen fölöslegesnek tűntek neki az efféle erőfeszítések. Úgy látszik, mégsem imponált neki a rögeszméje, a zseniálisan kiötlött rögeszméje? Talán még feltűnőbben kellene fitogtatnia? Ezen érdemes elgondolkodni. Andreast ugyanis nemigen vonzotta a kilátás, hogy versenyre keljen Diederich Klempnerrel, ezzel a vastag bőrű alakkal, aki azokat, akiken élősködik, agyonvereti a színpadon a csőcselékkel. Különben sem tetszett neki a Bosszú! Durvának és gyűlölködőnek találta. Kaflischnak igaza van: a néplélek érződik rajta. Türkheimerné édes ígéretének birtokában, önmagát is tulajdonosnak érezte, és úgy gondolta, hogy minden támadás, amely a vagyonos osztály ellen irányul, őt is érinti.

Csak akkor figyelt fel újra, amikor a körülötte támadt izgalom jelei arról tanúskodtak, hogy a dráma sikere eldőlt. Elhagyatott téli tájon vonat haladt. A mozdony akadozva sípolt, óvatosan ment, mert a síneket hó takarta. Alatta azonban akadály rejtőzhetett, mert váratlanul katasztrófa történt. A lokomotív nagyot ugrott, mintha fel akarna bukni. A kocsik egymásra torlódtak, kerekükkel az előttük lévő vagon hátára kapaszkodtak, majd recsegve-ropogva szétzúzódtak. Néhány másodpercnyi csend után az árkokból és a bokrok mögül - saját művén meglepődve - előkúszott a proletárok sápadt, rongyos csapata. De amint az első, épségben maradt utas kapaszkodva előmerészkedett az oldalra dőlt kocsi ablakából, újra elöntötte őket a düh. A sort az asszonyok kezdték meg: kiráncigáltak egy nőt, és megfojtották. A férfiak a megfutamodott igazgató tanács egyik tagját kapták el elsőnek. Késükkel felnyiszálták a hasát. A vér láttán megbűvölten álldogáltak. A bosszú mámorától megittasulva, nyelvüket nyújtogatták, szemüket forgatták, miközben beesett mellük görcsösen zihált. De gyorsan magukhoz tértek, és ordítva rontottak rá áldozataikra: a burzsujokra, kínzóikra, szipolyozóikra és gyilkosaikra, akiket végre a kezükbe kaparintottak. Félig összeroncsoltan húzták ki őket a romok alól, foggal és körömmel estek nekik, és ott hempergőztek velük a véres havon. Gyönyörűségük kifejezésére torz pofákat vágtak egymás felé, nyelvükkel csettintettek, fogukat csikorgatták, és rekedten átkozódtak. Mindez olyan magávalragadóan valódinak hatott, hogy a nézők kéjesen borzongtak az iszonyatos gyönyörtől. Egy mogorva úr hangosan azt merészelte állítani, hogy a jelenet lopott, míg egy örök jópofa az iránt érdeklődött, hány hektoliter ökörvért vásároltak az előadáshoz. Ám mindketten kénytelenek voltak elhagyni a termet.

Itt nem volt helye a viccelődésnek, a dolog ezúttal vérre ment. Néhány, a tuberkulózis utolsó stádiumában lévő proletár állati gerjedelmében ordítozva cipelt két sértetlenül maradt nőt a közeli bozótos mögé. A hölgyek a páholyokban fölemelkedtek ülésükről, hogy a bokrok mögé lássanak, ahol mélységes meggyőződésük szerint folytatódik a jelenet. Az illúzió olyan erős volt, hogy az érzékenyebbek orrukhoz nyomkodták a zsebkendőjüket. A földszinti padsorokban ülő gömbölyded kis barna hölgyek legtöbbje messzire előrehajolt, és idegesen szorította kezét ziháló keblére. Az élvezet bódulatában lehunyták szemüket, s a mohó orrlikak tágultan sötétlettek a bágyadt, sápadtan verejtékező arcban. Félig kábultan szívták be az állott vérszagot, mely langyosan úszott a teremben. Mire eljött a taps ideje, felkorbácsolt érzékeik heve olyan erőtlenné tette őket, hogy szinte a kezüket sem tudták mozdítani. A nyakakon és tarkókon vastag izzadságcsöppek gyöngyöztek, s a savanykás verejtékszag összekeveredett az átmelegedett ruhadarabokból és virágokból áradó nehéz illatokkal. A metsző, ideges kacajba itt-ott briliánsok halk zöreje vegyült. A mamák háta mögül kéjesen előkandikáló kamasz lányok hangosan vihogtak, de voltak, akik elaléltak.

Csak az igazi művészet képes ilyen hatásra. Alig néhányan tudták csak kivonni magukat alóla. Az ifjú Bloschné, a még mindig félénk idegen, akit Türkheimer hírhedt felhajtója hozott el csöndes, vidéki fészkéből, nem mindent értett meg a látottakból. Ő is mosolygott és fintorgatta az orrát, de a páholy zugában hátradőlve, nyugodtan és jól nevelten üldögélt fehér ruhácskájában. Még mindig nem tudta beleélni magát annak a világnak az élvezeteibe, ahova tartozott. Ám a nagy öreg, Wennichen legalább olyan értetlennek mutatkozott, mint a kicsike. Ő is szüntelenül nevetgélt, miközben madárfejét apró, csodálkozó mozdulatokkal forgatta körbe, a publikumot nézegetve. Talán azt kérdezte, hogy vajon ez a sok szorgos kereskedő és derék háziasszony feleségeik, a műveltség és a vagyon képviselői, akiknek elég munkát adhatna a pimasz junkerek és a sötét lelkű papok elleni védekezés, miért töltik az idejüket azzal, hogy a csőcselék aljas túlkapásainak tapsoljanak?

Sokan ugráltak fel helyükről a proletariátus megdicsőülésétől mámorosan, mert hisz ez volt a darab célja. A hófelhőktől takart ég alja bengáli vörösen izzott a burzsuj uralom jelképeit lángba borító tűz visszfényében. Bosszújának művét bevégezve - mögötte az összetört vonat és az ellenség szétszabdalt tetemei -, a nép összeölelkezve és bizakodón kitárt karral tántorgott az emberi jóság és testvériség hajnalhasadása felé. Szerető párok találtak egymásra felszabadultan, a maguk természetességében. A fiatalok, az alávaló házaspár megmentett áldozatai egymás karjába hullottak, és örök hűséget fogadtak. Mert alapjában véve a nép mégiscsak erkölcsös. Ezek után Liebling, a morál elkötelezettje is elégedett lehetett.

Amikor a szereplők a fáradtságtól rogyadozva tizenegyedszer jelentek meg a rivalda előtt és a ház lassan kiürült, a földszinti urak, akik rongyosra tapsolták fehér kesztyűjüket, szenvedélyesen követelni kezdték a Marseillaise-t. A zenekar még jelenlévő tagjai végül is kénytelenek voltak engedni a kívánságnak, és a közönség buzgón helyeselt. Az egzotikus diplomaták páholyában Türkheimer átszellemült mosollyal ütötte a taktust.

A lépcsőházban Andreas elszakadt a társaságtól. Még sikerült magát észrevétetnie Türkheimernével, miközben az asszony kocsiba szállt. A fiú felé küldött üdvözlet megerősítette az ígéretet: holnapután!

Az előcsarnokban kavarodás támadt. Kocsisa és inasa egy hölgyet vitt és emelt kocsijába. Andreas megismerte Pimbuschnét: nevetőgörcsöt kapott a túlságosan szenvedélyes műélvezettől. Férje tanácstalanul ténfergett körülötte, szörnyen tartva a valószínű nevetségességtől.

A fiatalember tovább akart menni, de hirtelen női nézők egy csoportjára lett figyelmes. Nagy izgalomban voltak: Diederich Klempner, a költő lépett tisztelői körébe. Már nem tagadta ugyan, hogy milyen viszony fűzi az immár híres drámához, de csak titokzatosan vonogatta vállát, és kegyesen tűrte, hogy a fiatal lányok megragadják vaskos kezét. Egyesek kézcsókkal is próbálkoztak, de Klempner elhessegette őket. A hölgykoszorú feje fölött hunyorogva igazított egyet fekete keretes cvikkerén, s kövér arcára szkeptikus mosolyt erőltetett, hogy leplezze, mennyire élvezi a hódolatot.

Andreas a nőktől körültömjénezett költő képével tért vissza otthonába, de élénk fantáziája hamarosan elűzte az érthető bosszúságot, amit másnak a sikere láttán érzett. Egyszerűen önmagát képzelte Klempner helyébe. Adelheid óhajának engedve, darabot írt, és egész Berlin őt ünnepli. Minden tekintet az ő páholyukra szegeződik, ahol Adelheid oldalán helyet foglal. Megismerkedhet a mértékadó berlini premierközönséggel, mely példát mutat ízlésből a német nép szellemileg kevésbé fejlett rétegeinek, s egy mű sorsát egész Németországban eldönti. Andreas neve és híre diadalmasan száll tartományról tartományra.

Álmait szövögetve nem sok hiányzott hozzá, hogy önmagát tartsa a Bosszú! szerzőjének. Csak ez a mámoros érzés értette meg vele igazán a darabot. Az ő lelkében is vad ösztönök ébredeztek. Nem tudta pontosan, proletárnak tartsa-e magát, aki burzsujvérre szomjazik. Talán ősrégi paraszti érzületek fordították a gyűlölt, túlfinomult városi polgárok ellen. A tragikus bosszú művének tekintette, hogy bírni akarja Türkheimernét. Egy egész nép nevében áll majd bosszút rajta és a hozzá hasonlókon. Mi más örömét lelhetné is az éltes bankárnéban? Amint a magáévá tette, hidegnek és hozzáférhetetlennek kell mutatkoznia. Hadd leljen kemény férfiúra benne.

Ám a lázas agymunkán kívül egy sor más, inkább gyakorlati foglalatossággal is telt a várakozás ideje, mielőtt karjaiba zárhatta Adelheidet. Mindenekelőtt is átköltözött a Dorotheenstrasséra, a Köpf melletti szobába, mely műveletet jelentősen megnehezítette az a körülmény, hogy Behrendt úr értékes felszerelése kíméletes bánásmódot igényelt. Új címét rövid levélben közölte Türkheimernével, e sorok kíséretében: "Nehéz szívvel mondtam istenhozzádot csendes, távoli írószobámnak, de mit meg nem tennék, hogy néhány száz méterrel közelebb legyek Hozzád, imádottam, és megkíméljelek pár lépcsőfoktól? Most a második emeleten lakom. Ó, jöjj, vess véget a gyötrő várakozásnak gyengéd mosolyoddal! Csak parancsolj, s én minden áldozatra kész vagyok!"

Andreas lemondott arról, hogy luxustárgyakkal ékesítse új lakását. Hogyan is imponálhatna ilyesmivel a dúsgazdag asszonynak. A hatás fokozására inkább jámbor rögeszméjét kell otthonában is hangsúlyoznia. Járta a zsibárusokat, hogy olyan holmikat kutasson fel, amelyek ámulatba ejthetnek egy hölgyet, aki a Hildebrandtstrassén lakik.

Kedd délben, ebéd után, azonnal hazament, hogy kiválogassa és átdolgozza a költeményeket, amelyeket fel akart olvasni neki. Bizsergető gondolatokkal eltelve nézett fel időnként a munkából. Háromra jön vagy négyre? Talán már el is indult? Valószínűleg a Brandenburgi Kapunál száll ki kocsijából és gyalog teszi meg az utat a Dorotheenstrasséig. Az első emeleten bizonyára megáll, hogy kiszuszogja magát; nincs hozzászokva ilyen meredek lépcsőkhöz. A testes hölgy elképzelése, amint levegő után kapkodva kapaszkodik fel két emeletet, kizárólag azért, hogy az ő karjába omoljon, igencsak földerítette Andreast. Térdeit csapkodva hahotázott, a kopár falak visszhangoztak a nevetéstől.

Hirtelen mintha zajt hallott volna a folyosóról. Az ajtóhoz rohant. Semmi, minden csendes volt. Az óra közben már majdnem fél négyet mutatott. Mi szükség van arra, hogy megvárakoztassa? S ekkor az jutott eszébe, hátha el sem jön? Erre egyáltalán nem is gondolt, holott könnyen lehetséges, hogy közbejött valami, vagy elment a kedve. A kaland talán meg sem éri neki a fáradságot, és más szórakozás után nézett. Már bánta, hogy nem kereste fel még egyszer, hogy személyesen is emlékeztesse ígéretére. Utólag túl epedőnek és gyengédnek találta levelét, el is határozta, hogy megtorolja rajta pillanatnyi gyengeségét, feltéve, ha az övé lesz. De az asszony már bizonyára képtelen lemondani róla, úgy belebolondult. Egyébként Adelheid kompromittálta is magát miatta. Nagyon jól látta, hogy a Bosszú! harmadik felvonása alatt Pimbuschné milyen vizsla szemekkel nézte Adelheid vállát, ahonnan hiányzott az ibolyacsokor. Ah! Majdnem megfeledkezett róla! Kabátzsebéből gyorsan előkotorta a siralmasan összenyomódott virágokat, vízbe tette és az asztalra állította őket. Ebben a pillanatban csengettek az előszobaajtón. Visszatartott lélegzettel figyelt. Nem, ezúttal nem csalódott, selyemsuhogást hallott.

Türkheimerné csöppet sem volt kimerült. Könnyedén sietett fel a lépcsőkön, a szíve röpítette. Egyszerű, mérték után készült, barna tavaszi kabátot viselt. Ebben az öltözékben társadalmi rangjához méltóan, de feltűnés nélkül csöngethetett be bárhova.

- Ide költözött nemrégiben egy Andreas Zumsee nevezetű úr? - kérdezte a háziasszonyt. Az öreg mecklenburgi nő kedvetlennek látszott.

- Fene tuggya. Meg kell kérdeznem a lányomat. Szafí! - kiáltott be a konyhába.

Türkheimernének igazán nem volt fontos, hogy még Sophie is lássa. Gyorsan megszólalt:

- Bizonyára itthon van.

- Hát akkor nézze csak meg! - válaszolta szárazon Levzahnné asszony. Csípőre tett kézzel, lassan, filcpapucsát csattogtatva, roppant elégedetlenül távozott, hogy az új bérlő hölgyvendéget fogad.

- Nyilván örülni fog a rokoni látogatásnak - kiáltott utána Adelheid, miközben a sötétben a kilincset kereste. Kopogására nem jött válasz. Benyitott.

Ijedten hőkölt hátra. Az ajtófélfába kapaszkodott, és visszafojtotta kiáltását, mert ebben a szobában egy szerzetes lakott. Hátát a vas tábori ágyhoz támasztva, zsámolyon ült, előtte gyalulatlan fenyőfa asztal. A falról, az ijesztően csúnya, faragott feszületről eltorzult, véres arc tekintett le a barátra, aki arcát kezébe temetve, csöndes elmélkedésbe mélyedt.

Türkheimerné úgy megrémült a magányos szerzetestől, mintha jelenést látott volna. A látvány nyomán rémképek jelentek meg előtte a Nachtkurier és a Kabel állandó olvasásának köszönhetően. E lapok felvilágosult olvasói ugyanis nem tudták egész pontosan, vajon léteznek-e még szerzetesek, a katolikus egyházat a sötét középkor kísértetének tartották, mely hébe-hóba megjelenik rég beomlott sírjából, hogy félelmetesen csörgesse a láncait. Amint kissé magához tért, igyekezett feltűnés nélkül visszavonulni. Bizonyára eltévesztette a szobát, talán a házat is. De a barna csuklya alól kikandikáló hajfürt visszatartotta. Hiszen ez mégiscsak Andreas haja?! A szerzetes lassan fölemelte fejét. A szeme csukva volt, de az asszony felismerte a derengésből halványan kibontakozó profilját. Halkan, enyhén remegve odaosont, és lágyan a fejére tette kezét. A barát, még mindig gondolataiba mélyedve, lassan felnyitotta szemét.

- Hogy megijesztettél! - suttogta az asszony.

- Megijesztettelek? Mivel? - kérdezte nevetve.

Fölállt és odatolt neki egy széket.

- Talán az öltözékemmel? Ez a munkaruhám.

- Mindig ilyen köntöst viselsz? - kérdezte Adelheid ártatlan csodálkozással. A fiú megbántódott.

- Ti, persze, képtelenek vagytok megérteni, milyen fontos számunkra a ruha, melyben íróasztalhoz ülünk. Azt hiszed, hogy frakkban ugyanolyan gondolataim támadnak, mint csuhában?

- Ugyan, ugyan! - csitította Adelheid. Andreas viselkedését kissé meghökkentőnek, de roppant érdekesnek találta. Minden jelentékeny embernek van valami rögeszméje, és az övé tulajdonképpen oly kedves!

- Megértelek, Andreas, és most már van némi fogalmam róla, milyen körülmények között költesz.

- Az én költészetem katolikus költészet - jelentette ki határozott hangon, tekintetét a homályos ablaküvegre szegezve. Adelheid a sötétből mind félelmetesebben kirajzolódó, véres Krisztusról Andreas barna csuhájára pillantott, és jóleső borzongás futott végig rajta. Igen elégedett volt magával, hogy a házában megforduló fiatalemberek közül éppen őt választotta ki első látásra. Ilyesmiben nem lehetett része sem Mohrnénak, sem Bescheerernének, nem is szólva Lizzi Lafféról. A fiú méltó rá, hogy szeresse. Egyébként a csuha jól áll neki, olyan ábrándossá teszi.

Hozzásimult, karját az övére tette, és gyengéden nézett a gondolkodástól és aszkézistól sápadtnak látszó arcba. Az utóbbi napok jóléte még nem tüntethette el a Café Hurra-korszak olcsó, vegetáriánus táplálkozásának, a katonás tartással pótolt, elmaradt ebédeknek a nyomát. Adelheid újra megszólalt:

- Nem is kérded, miért késtem? Nem tehetek róla. Ó, ha tudnád...

- Akkor jössz, amikor neked tetszik. Nekem mindenért hálásnak kell lennem - válaszolta, de olyan hangon, hogy az asszony értse: ha kell, le is mondhatok róla.

- De meleg van itt nálad - szólt az asszony. Kihívóan kifeszítette a mellét, és ujja ruhájának gombjain matatott. A fiú tekintete közönyösen siklott végig keblén, amely majd szétfeszítette a kelmét, de nem mozdult. Adelheidet fájdalmasan megalázta hidegsége. Sóhajtva kapkodott a szíve felé.

- Rosszul vagyok - suttogta.

Andreas átkarolta, de azonnal visszacsúsztatta a székre. Lopva a pamlagra nézett, de tudta, hogy képtelen odáig cipelni Türkheimernét. Adelheid maga is belátta ezt, és fölegyenesedett. Andreas, hogy ne essen ki szerepéből, lámpát gyújtott.

- Nyissam ki az ablakot? - kérdezte.

- Ah, hadd csak, inkább beszélgessünk. Gondolkodtál azóta a Bosszú!-n? Még nem is tudom, hogy tetszett neked a harmadik felvonás. Na és a kritikák, hogy milyen kritikákat kapott Klempner! Olvastad Abellt?

Hadarva beszélt, hogy palástolja szorongását. Hát öreg lenne, valóban öreg lenne hozzá? Megveti őt ez a fiú?

- No igen, Abell! Szerintem ostobaságokat hord össze - jelentette ki. Előkereste a Nachtkurier-t, és parodizálva, gyorsan olvasta a címszavakat:

- "Új csillag tűnt fel, aki kiütheti a nyeregből drámaköltő epigonjainkat... az árnyalt társadalomlélektan zseniális szintézise... a tömegek napóleoni mozgatása... fölényes társadalmi igazságérzet..."

Andreas pózba vágta magát, és hűen utánozta doktor Bediener elegáns kézmozdulatait.

- "Magától értetődik, hogy lapunk politikai hasábjain az egészséges, liberális gazdaságpolitikát védelmezzük, és a legalávalóbb gyárigazgató mellett is kiállunk. Bolondok lennénk, ha nem ezt tennénk. De kulturális rovatunkban az elnyomottak mellé állunk, mert emelkedett társadalmi igazságérzetünk ezt diktálja, értik, ugyebár? Mi ugyanis a német szellemi kultúra sajtóorgánumának tekintjük magunkat."

Fölvonta jobb szemöldökét, mintha monokliját akarná kiejteni. Hanghordozása kísértetiesen idézte a főszerkesztőét. Adelheid elragadtatottan tapsikolt.

- Te sem mész a szomszédba egy kis tehetségért - mondta gyengéden.

Andreasnak hízelgett a dicséret. Abell kritikája tulajdonképpen roppant jólesett neki, mert olyan érzésekkel olvasta, mintha már a saját művének recenziója lenne, de minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy Adelheid jelenlétében hallgasson dicshimnuszt Klempnerről.

- Igaz, az ilyesmit nem kell túl komolyan venni. Lényegében minden lap szélhámoskodik - vélekedett az asszony.

- És Klempner? - kérdezte Andreas. - Őt talán tisztességesnek tartod? Mióta eszik a te asztalodnál és más gazdag házakban, s közben titokban azon munkálkodott, hogy alávalónak ábrázolja és a sárba rántsa a vagyonos osztályt. Mit szólsz te ehhez? Én azt mondom: pfuj!

- Teljes joggal! Ó, mily nemes vagy, Andreas!

Az ő köreiben még senkinek a fejében sem fordult meg az, amit Andreas kimondott. Ámulva nézte a fiút. Kifinomult erkölcsi érzéke őszinte csodálattal töltötte el.

- Nemes vagy - ismételte meg, magában pedig azt gondolta: Ah! Ő nem lenne képes eladni engem, mint Ratibohr.

A siker lefegyverezte Andreast. Megbocsátotta Adelheidnek saját, túlságosan epekedő levelét és az egy órát, amellyel megvárakoztatta. Az asszony ezek után soha többé nem fogja kegynek tekinteni, ha meglátogatja. Kellőképpen megbüntette, most már engedhet kissé tartózkodásából. Olyan közel húzta hozzá a székét, hogy térde szorosan az övéhez tapadt. Kezét a derekára tette, és a fülébe súgta:

- Milyen kedves tudsz lenni! Kérlek, légy mindig ilyen hozzám.

- Nemes vagy! - ismételte meg Adelheid a fiú lányos tekintetének becéző sugarától és lágy hangjától bódultan.

- Már nincs meleged?

- Nincs.

- Tényleg nincs?

- Tényleg nincs.

- Egy icike-picikét sem?

Az asszony védekezést mímelt, amikor a fiú a gombjaihoz nyúlt, de közben halkan, kéjesen nyögdécselt. Andreas keze vele született érzékről árulkodott. Gyakorlatlan gyengédsége kissé darabos volt ugyan, de annyi örömet okozott, hogy nem lehetett rá haragudni. Andreas elámult Adelheid dús bájain; olyan ártatlannak látszott, mint egy pajkos fiúcska, aki túl korán játszadozik dajkájával.

- Ó, Andreas - sóhajtotta, amikor teljes súlyával a fiú karjában feküdt, maga is csodálkozva, hogy már itt tartanak.

- Imádom a nyakadat - mondta Andreas, és csókjai mind hátrább kényszerítették a nő fejét, míg élveteg ajka akadálytalanul siklott felfelé a húsos tokán; finom bőre jólesően csiklandozta. A túláradó érzelem megakadályozta Adelheidet a gondolkodásban, és csak megismételte:

- Nemes vagy!

- Szép vonalú állad van - szólt a fiú, s még közelebb vonta magához a felborulással fenyegető zsámolyt.

- Nemes vagy! - mondta újra, s kissé túl hevesen omlottak - inkább zuhantak - a keskeny diákágyra, amely keservesen nyögött a szokatlan teher alatt. Ennyi volt az egész. Andreas sokkal bonyolultabbnak hitte.

Amikor egy pillanatra magukhoz tértek, a fiú le akarta dobni magáról a csuhát. Adelheid nem engedte.

- Hagyd! - parancsolta, és azt gondolta, hadd lássa Andreas a pokoli kéjt, melytől maga is megborzongott. Soha nem sejtett gyönyörűséget okozott, hogy egy baráttal szeretkezhet. Sohasem érzett ilyen pusztító szenvedélyt. Most értette csak meg a sátán üzelmeit és a mágiát, a szadizmust és egyéb perverzitásokat, amelyekről eddig csak hallott. Egyetlen ismerőse, még Pimbuschné sem élhetett át ilyesmit, pedig ő minden elképzelhető gyalázatossággal büszkélkedett. Kezébe támasztotta a fejét, és egy szfinx mohó vágyakozásával nézte Andreast.

A fiú távol állt attól, hogy értse az asszonyt, de ilyen gyönyörre ő sem számított, és hívás nélkül is visszahullt Adelheid karjába. A szeretett nő iránti maradéktalan és akaratbénító odaadásból elsőnek a hiúsága térítette magához. Felült az ágyban.

- Még föl sem olvastam a verseimet - szólt.

- Tényleg!

Elnyomta ásítását, és engedélyt adott neki a szavalásra. Kicsapongó és romlott fantáziájának azonban újabb tápot adott a szerzetesi ruhát öltött, sápadt költő látványa, aki őt, a bűnös szeretőt, most költészete rózsáival árasztja el. Andreas metsző hangon és ünnepélyes taglejtések kíséretében olvasott, majd kérdéseket tett fel.

- Nos, milyennek találod az érzelmek árnyalását? Érzed-e derengő színek, hangok és illatok sejtelmes remegését?

Adelheid tanulékonynak bizonyult. Mindig a megfelelő helyen szakította félbe dicsérő szóval.

- Ó be kedves! Ügyes! Elragadó!

Végül, mint a gyermeket, aki már eleget játszott, hevesen magához húzta. A fiú ügyetlenül esett el: versei fáradt pillangókként szálldostak a padló felett. Váratlanul kijelentette, hogy mindaz, amit felolvasott, csapnivalóan rossz, elavult.

- Nem eléggé anyagtalan. Vissza kell térnünk a gyermekien egyszerűhöz, az eszményihez.

- Ó, te a Nap gyermeke vagy, mindent aranyló szemüvegen át szemlélsz.

És a fiú elszavalta ódáját: A bűnbánathoz. Az asszony megjegyezte.

- Schillerre emlékeztet.

- Akkor jó - jelentette ki Andreas.

Adelheid figyelt, ám keble mind viharosabban hullámzott, és felsóhajtott:

- Ah, egészen elszomorítasz!

Andreas legújabb költeményének fennkölt hangja a lelke mélyéig feldúlta. Fejét a párnákba fúrva térdelt, csípője hegyként domborodott a takaró alatt; görcsösen zokogott. Andreas vigasztalni próbálta Magdolnáját: bűnbánata, mely semmi kétség, költői szavának hatására vett erőt rajta, megindította.

- De Adelheid, hiszen szeretjük egymást!

- A mi szerelmünk bűn! - nyögdécselte az asszony könnyeivel küszködve.

A hangulat Andreast is magával ragadta. Miatta szenved. Meghatottságában feledte Ratibohrt és a volt szeretők hosszú sorát, akiket mindig ott látott Türkheimerné múltjának árnyékában. Csak miatta tért le a jó útról, és ebben a hízelgő tudatban, a szeretett nővel együtt zokogott. S a magasztos érzések borzongató fájdalmát csakis újabb ölelés csillapíthatta le.

Utána Adelheid cigarettára vágyott. A kölcsönös ömlengésektől fáradtan, csendben füstöltek; háton fekve bámulták a plafont.

Valahol fél hatot ütött az óra. Adelheid felugrott.

- Ezt jól megcsináltuk - szólt -, elkések otthonról.

Ingben és fekete harisnyában futott a toalettasztalhoz, kibontotta és rendezni kezdte dús, sötét haját. Andreas alaposan elgyengülve bámult utána az ágyból. Fáradtsága indokolt volt, a délután sikerei és teljesítményei joggal növelték önbecsülését. Büszkén és hálásan nézegette Adelheidet. Lám, neki is van már szép szeretője. Ha ezt valaki előre megmondja neki! Hiszen csupán a karrierje miatt erőltette a viszonyt az elhízott bankárnéval, és titokban attól tartott, hogy nevetségessé válik. Könnyűnek, nem nagy dicsőségnek tekintette hódítását, de most, hogy sikerült, majd szétvetette a büszkeség. Néhány órája még sötét bosszúról álmodozott, ha mégis az övé lesz Adelheid. Az asszony birtoklása azonban, várakozása ellenére, nagy gyönyörűséggel töltötte el. Minden elképzelését felülmúló idomai egészen lázba hozták.

A szegény fiatalember oly sokáig volt sanyarú életre ítélve! Miként az olcsó vegetáriánus koszt, amellyel hiábavalóan próbált jóllakni, oly gyatra volt az a néhány lány is, akiknek sovány keblén, némi ellenszolgáltatás fejében, hébe-hóba pihenhetett. Nem voltak alkalmasak érzéki örömök keltésére, de a kielégítésükre sem. Most úgy érezte magát, mint aki újjászületik. Csak Adelheid karjai közt jött rá, milyen szenvedélyekre termett, és vad paraszti öröm járta át a pazar bőség, a soha nem látott mennyiségű hús láttán. Úgy érezte, soha többé nem szabad ezt nélkülöznie; telhetetlen volt. És az éppen felöltött szoknya redői alatt ujjai ismét az imént simogatott domborulatok után kutattak.

Adelheid kacér pillantást lövellt rá a tükörből. Ha nem siet annyira és nem tart éppen hajtűket a foga között, becéző szavakkal halmozta volna el. Mert őt is büszkeség és hála töltötte el. Mégiscsak neki, és nem másnak sikerült legyőzni az angyalian ártatlan fiú szemérmességét. Most, hogy az övé lett, enyhe gúnnyal gondolt jámbor rögeszméjére. Mennyivel természetesebb oldaláról ismerte meg! Nem lépte túl a mértéket, mégis frissnek, erősnek bizonyult. Máris azon törte a fejét, hogyan adhatná Mohrné vagy Pimbuschné tudtára új boldogságát. A fiú minden bizonnyal diszkrét lesz, hisz oly nemes gondolkodású! Ah! Ratibohron mindenesetre bosszút állt. Milyen ostoba volt, amikor attól tartott, hogy már öreg. Andreas szépnek találta, ezt hathatósan be is bizonyította, és még sokáig, nagyon sokáig fogja szépnek látni. Madame Chaulnes-nal vallotta: egy hercegnő örökké harmincéves marad egy polgári származású férfinak.

Eszébe sem fog jutni, hogy elhagyja, hisz egy fityingje sincs!

Ez kellemes zálog volt a gyakorlatias asszonynak. Kezében tartja a jövőjét, gondoskodhat róla, becsvágyó terveket szőhet az érdekében, s a fiú a szívecskéjét is kiöntheti neki. Tartós viszony a gyengéd bizalom alapján, ez volt az álma. Minden baja-bánata abból származott, hogy jó volt, talán túlságosan is jó a fiatal fiúkhoz, ahogy Kaflisch mondta. Negyvenöt évesen, annyi csalódás után, még mindig egy szerető férfi zavartalan, örök barátságában reménykedett. Szívének fiatalos lendületével minden esetben újra és újra készen állt arra, hogy beleélje magát barátja életébe, magáévá tegye érzelemvilágát és kifejezésmódját, ossza rokon- és ellenszenvét és úgy alkalmazkodjék hozzá, mintha viszonyuk örökké tartana. Ez a magyarázata, hogy életében volt olyan korszak, amikor egy sportember mellett nem gondolt másra, csak a turfra és lovakra, majd újabb következett, amikor egy muzsikus kíséretében addig járt hangversenyekre, míg végül állandó fejfájásban és hallucinációkban nem szenvedett. Ratibohr, a bankár kedvéért spekulációkra adta a fejét, és nemcsak a hálószobában, hanem - ami még súlyosabb - a tőzsdén is megcsalta a férjét. Amikor Andreasszal került közelebbi kapcsolatba, a fantáziája kapott eddig ismeretlen lendületet. A karjai közt támadt rafinált ötleteken maga is elcsodálkozott. Elég volt csupán rápillantania jámbor költőjére, érzései máris elragadták, színészkedni kezdett, akárcsak a fiú, és teljesen beleélte magát annak rögeszméjébe. Mindenre képes volt; ha a sors olyan férfit rendel neki, mint Liebling, akkor a cionizmus lelkes híve lesz.

Mielőtt fölvette a fűzőjét, hagyott magának annyi időt, hogy a tükörből csókot dobjon a fiúnak, aki azonnal felugrott és odarohant. Szinte fájt neki a látvány, ahogy az asszony melle eltűnik a halcsont fűző mögött.

- Ne siess annyira! - kérlelte. Az asszony csak ennyit mondott:

- Te gyerek!

Andreas végigsimított a selyem alsószoknyán, melyre igen büszke volt. Azt is tudni akarta, mennyibe került.

- Te gyerek! - ismételte meg Adelheid.

- És a parfüm, itt, a mídereden?

- Crab apple.

- Ah! Honnan illatozik tulajdonképpen?

Keresett, szimatolt és addig nem nyugodott, míg meg nem találta a bevarrt kis tasakot.

- Tehetséges női szabó lennél.

- Nem rossz mesterség!

Körüljárta, hozzásimult, majd eltűnt a szoknyáiban, és kéjesen meggörbítette a hátát, mint a macska, ha jól érzi magát. Az asszony nevetett.

- Már éppen elég sokáig feltartottál. Így nem haladok. Inkább segítsd rám a ruhámat!

A fiú alázatosan kérlelte.

- Ne gombold még be! Olyan illatos vagy. Meg kell őriznem belőle valamit későbbre is, amikor már nem vagy itt.

Félig hunyt pillák alól, hátrahajtott fejjel bámulta a nőt.

- Szépnek találsz?

- Micsoda kérdés!

A fiú a nyakába ugrott, de Adelheid védekezett.

- A hajam! Úgyis éppen elég zilált.

- Na és, mit számít? - kérdezte Andreas ártatlanul.

- Ó, ti nem veszitek észre az ilyesmit, de az első nő, aki szembejön, látja rajtam, honnan jövök.

- Tényleg?

- A szent ártatlanság!

Az asszony az arcát simogatta, de neki nem volt szabad hozzáérnie. Azután ismét a tükör elé lépett, hogy föltegye a kalapját.

- Szörnyen tönkrement a frizurám, kénytelen leszek fodrászhoz menni. Itt már csak a hajsütővas segít.

A válla fölött a fiúra nézett.

- Ugyanis nem hoztam magammal.

- Miért nem?

- Mert nem gondoltam, hogy mindjárt ilyen heves leszel.

A fiú elégedetten nevetett.

Végül már a kesztyű is rajta volt, és arca elé vonta a fátylát.

Andreas sírós képet vágott.

- Ki kényszerít tulajdonképpen, hogy ilyen hamar elmenj?

- Micsoda kérdés! A teaszalonom talán már egy órája is tele van vendéggel. Ha legalább Asta otthon lenne!

Különös. Nem is olyan régen még egyedül csak az övé volt, és most hirtelen megint a sok idegen közé akar menni. Hogyan képes, szívében szerelmük titkával, kitenni magát a sok kritikus pillantásnak!

Adelheid megsajnálta.

- Ne szomorkodj, drágám! Mindennap láthatjuk egymást. Egyébként, akár mindjárt velem is jöhetsz.

Andreas csodálkozó tekintete láttán, gyorsan kijavította magát.

- Vagy utánam jössz fél óra múlva. Mi van abban?

- Azt kérded, hogy mi van abban?

Két lépést hátraugrott; nem talált kifejezést a felháborodására. Hogyan? Éppen csak az imént... és most, alig fél órával később azt javasolja, jelenjék meg a szalonjában, üdvözölje a ház asszonyaként, és teázzon a vendégeivel. Ez túl sok volt neki. Gumplachi erkölcsei tiltakoztak ellene. Az efféle szabadosságot nem fogta fel ésszel, mégis tiszteletet ébresztett benne.

Adelheid - anélkül, hogy pontosan tudta volna, mi hatott rá ennyire - észrevette megdöbbenését. Felhasználta a pillanatot, hogy megszökjön tőle. Andreas az ajtóban érte utol. Adelheid csókot lehelt a fülére.

- Holnap, háromkor - suttogta.

Utána akart menni, de az asszony, ujját ajkára téve, visszatolta. A konyhából a háziasszony csinos lánya, Levzahn kisasszony kandikált kifelé meglehetősen pimasz arccal. Adelheid becsukta a fiú orra előtt az ajtót. Andreas egy székre hanyatlott, és onnan fülelt, hogyan hal el a selyem alsószoknya suhogása. A folyosóra nyíló ajtó is becsapódott.

Mégis az övé lett! A döbbenetes tény fejcsóválásra késztette. A bekövetkezett hihetetlen eseményen töprengve, többször mormogta maga elé:

- Türkheimer főkonzulné asszony!

Ezt a címet különösen mesés hangzásúnak találta, mintha az ő rangját is emelte volna. Nem tudta eldönteni, hogy a szóösszetétel melyik fele imponál neki jobban. Mindenesetre, a kettő együtt fantasztikus volt!

Főkonzulné asszony, méghozzá Puerto Vergognáé.

Ha tudnák Gumplachban!

Az otthoniakra gondolva, fölpattant székéből, nagyot ugrott, és végigtáncolta a szobát. Vad és fáradhatatlan örömtáncot lejtett, mint diadalittas kannibál, kinek erejét nem merítette ki a győzelem s nem tudja, hogyan vezesse le fölös energiáját. Amikor végre megpihent, szomszédja, Köpf állt az ajtóban.

- Mi van itt, templomszentelés? - érdeklődött és jóindulatúan mosolygott a boldog szerzetesre.

- Igenis, templomszentelés! - jelentette ki Andreas levegő után kapkodva. - Hát még ha tudná, micsoda templomé! Pompázatosan nagy templom, mondhatom önnek. És ráadásul gazdag is. A neve: Adelheid Türkheimer.

- Ó, gratulálok!

Köpf őszintén meg volt lepve.

- Ez valóban gyorsan ment. Andreas a mellét ütögette.

- Semmiség - szerénykedett.

- Akkor most elégedett?

- Köszönöm, nagyjából.

Nevetésben tört ki, és az izgalomtól tájszólásban kezdett beszélni.

- A legszebb asszony gyün ide, akit valaha is láttam, és azt kérdi, elégedett vagyok-e! Aj, micsoda örömöm vót! Igenis a legszebb asszony, tisztelt úr - ismételte meg. - Részleteket is óhajt?

Nem várta meg Köpf nógatását.

- Akkora mellei vannak, mint egy liszteszsák, elhiheti, ha mondom. De micsoda tömött, kemény liszteszsákok! És a combjai, ilyesmi nem is létezik!

Összeszedte magát és szavalni kezdett.

E gigászi nőiesség
szép óriás-tagjainak
nincs most más óhaja,
csak hogy a vágyaimnak tessék
[5]

- Heine sorai - tette hozzá büszkén.

Megpördült a saját tengelye körül, átugrotta a legközelebbi széket, és ismét a diadalmas kannibál győzelmi táncát járta.

 

Kilencedik fejezet
Eldorádó földjének politikája és gazdasági szisztémája

Kábulatban éltek, tíz napon át egyetlen kábulatban éltek.

Adelheid a reggelt és az estét hálószobája kerevetének párnáin töltötte kéjes álmokban ringatózva, melyek nap mint nap, röviddel ebéd után, meg is valósultak. Sietve öltötte magára mindig ugyanazt a mérték után készült, rövid, barna tavaszi kabátot és hagyta el a házat azzal a születése pillanatában megszegett ígérettel, hogy legkésőbb egy órán belül ismét otthon lesz. A konflisba útközben szállt be, és sűrű redőkbe rendezte fátylát, mintha álarcot viselne. Az előre kiszámolt viteldíjat a kezében tartotta, és akkora borravalóval ajándékozta meg a kocsist, amekkora a boldogsága volt. Ahogy felfogott szoknyájában, ringó léptekkel tovasietett, dús idomú alakjának tükörképe előtte táncolt a nedves aszfalton. Az ernyő, amely tolakodó pillantások elől védte arcát és keblét, suhogva csukódott össze, és Adelheid eltűnt a sötét kapualjban.

Amikor később kifulladva és igen jókedvűen hazatért, Mohrné és Pimbuschné már a sárga selyemtapétás teaszalonban várakozott. Ó, nem volt szükség rá, hogy rejtett célzásokkal keltsen irigységet barátnőiben! Arcának fénylő sápadtsága győzelmet sugárzott, és szeme, amelyet atropincseppek helyett szerelmes pillantások értek, nedvesen, kitágult pupillával csillogott. Mohrné, miután előző nap kijelentette, hogy Adelheid huszonöt évesnek látszik, így nyilatkozott: - Drágám, újabb öt évet fiatalodtál! - Pimbuschné hátsó gondolatokról árulkodó arccal kérdezte:

- Mit szed tulajdonképpen, nagyságos asszonyom?

- Árulja már el nekünk, milyen kúrát tart? - kérlelte a fiatalnak cicomázott, jó hatvanas, kellemes illatot árasztó Bescheererné is. Adelheid válasz helyett csupán vállat vont. Méltóságteljesen siklott kezében a teástálcával egyiktől a másikhoz, mint akihez nem érnek fel a célzások. Csípője erőt sugározva ringott, és szeme boldogan mosolygott abban a tudatban, hogy fiatal és kívánatos.

Egyelőre Andreas is úgy találta, hogy az asszony szenvedélye, bármilyen követelmények elé állította is, jólesik neki. Noha a szeretett nőből már nem tudott újabb izgalmakat kicsiholni, mivel Adelheid, aki ebben a vonatkozásban is igen jóságos volt, semmit sem tagadott meg tőle az első naptól kezdve, mégis élvezte az erőt sugárzó, szépséges idomokat, amelyekről Köpf barátjának áradozott. Andreas kivirult: bőre rózsás lett, arca kigömbölyödött, az ölelés közben Adelheid kissé borongósan állapította meg, hogy legkevesebb két kilót hízott. Andreasnak az étvágya is hatalmasan megnőtt. Naponta háromszor étkezett a lakásához közeli vendéglőkben, mert lassan a mozgás is nehezére esett. Míg dél felé, felkelés után, és éjszaka megelégedett egy szerény polgári, de kiadós étkezéssel, kora este, amint szeretője eltávozott tőle, farkasétvágya támadt, amit csak két tucat osztrigával, véres bifsztekkel és némi szárnyashússal sikerült úgy-ahogy csillapítania. Hozzá egy palack Chateau-Lafitte-ot, olykor kevés pezsgőt is ivott. Amikor azután letették elé a feketekávét és a pohárka finom konyakot, jótékony béke szállt lelkére. Lassan mind lejjebb csúszott a vörös plüssülésen, elnehezült feje előrebukott, és a fiatalember elszunnyadt. Egyszer saját kiáltására riadt fel. A szájában fityegő szivar megpörkölte az ingmellét, és már a nyakát égette. Ó, mily puha csókokkal gyógyítgatta Adelheid másnap a sebhelyet!

Egy hét után Andreas bevallotta magának, hogy még sohasem volt ilyen jó sora. Csakhogy az álmosság, mely eddig csupán evés után vett erőt rajta, lassanként egész napra kiterjedt. A feje nehéz maradt, bármennyi pihenést engedett is meg magának, és alig bizonyította be Adelheidnek szerelmét, máris elszenderedett a keblén. Az semmiért sem neheztelt rá, akkor sem, amikor a tizedik napon igencsak nyomós okot szolgáltatott az elégedetlenségre. Az asszony rájött, hogy Andreas képtelen tartósan kielégíteni felfokozott igényeit. Ám ahelyett, hogy dühös lett volna rá, pillanatnyi ernyedtségét arra használta fel, hogy még több gyengédséggel halmozza el. A tenyere közé szorította a fiú forró arcát, és "kicsikém"-nek, "karcsú fiúkám"-nak, "szegény gyermekem"-nek nevezte, s közben az ölében ringatta. Andreas megannyi megalázásnak érezte a becéző szavakat. Bosszantotta, hogy az asszony fölénye éreztetésére használta ki férfiasságának átmeneti hanyatlását. No persze, bizonyára nem rossz szándékkal teszi. Azt is belátta, hogy az igazság nem az ő oldalán áll: nem tett eleget a kötelességének. Hiúsága mégis berzenkedett. Búcsúzáskor az asszony szóvá tette rosszkedvét.

- Drágám - szólt -, túl sokat vagy egyedül, ismét emberek közé kell menned.

Megsimogatta az állát, de Andreas elhúzta a fejét.

- Nem megy - bökte ki.

- Miért ne menne? A társaságnak találkoznia kell veled a teadélutánjaimon.

- Nem tartanám tisztességesnek.

Erről egyébként nem volt teljesen meggyőződve.

- Ez a kisebbik rossz! - kiáltott fel Adelheid. - Éppen akkor támadnak helytelen gondolataik, ha nem látnak. Azt hiszed, nem vették észre már eddig is, hogy mi van közöttünk?

Andreas meghökkent. Hát ennyire rafináltak lennének? - gondolta.

Az asszony újrakezdte.

- Tartozol ezzel nekem, kicsikém! Meg kell védened a jó híremet. Ennyi lovagiasságot csak megkívánhat tőled egy szépasszony! Vagy talán nem vagyok szép?

A fiúnak nagyon is tetszett, amikor hátrahajtott fejjel, táguló orrcimpával, félig lehunyt pillák alól nézett rá. Összeszedte magát, nehogy túl gyorsan engedjen.

- Meg kell fontolnom - szólt.

Adelheid a nyaka köré fonta karját, és a fülébe súgta:

- Szükségem van rá, hogy mutogassalak nekik. El sem tudod képzelni, milyen irigyek!

E szavak jólesően legyezgették a fiatalember hiúságát. Becézgetések közepette váltak el.

Adelheid erőt vett magán, és háromnapi pihenőt engedett imádottjának. Amikor ismét nála járt, nem lehetett kifogása ellene, újult erővel elégítette ki vágyát, ám együttlétük vége felé csókjait hűvösebbnek, arcát mordabbnak találta. Andreas nagyon unatkozott a közbeeső időben, de ágyékában meggyengülve, nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy szórakozást keressen, ezért barátságtalan gondolatai támadtak. Titokban az asszony rovására írta időleges kimerültségét. Túlságosan egysíkúnak találta. Az élvezetből, amelyet nyújtott, hiányzott a változatosság. Valami rendkívülire vágyott, és jobb híján attól remélt kielégülést, hogy emelt fővel jelenik meg Adelheid oldalán a szalonjában összegyűlt vendégek előtt. Helyzete különben is megkívánta, hogy nyilvánosan is elismerjék házibarátnak, és ha lehetséges, Türkheimerrel is jó viszonyban legyen. De azt akarta, hogy az asszony beszélje rá erre.

Adelheid nyögdécselve igyekezett bekapcsolni a fűzőjét.

- Segíts már - kérlelte a fiút.

Andreas nem nagyon igyekezett.

- Nos, gondolkodtál már a dolgon?

- Min?

- Tudod jól. Hogy megjelenj nálunk!

- Felőlem, ha annyira akarod.

- Tudtam, hogy rendes gyerek vagy!

Andreas, fejét türelmetlenül elfordítva, hagyta, hogy a nő a nyakát csókolgassa.

- Gyere holnap, jó? Akkor legalább újra látjuk egymást.

- Miért nem ma? - kérdezte közönyös hangon.

- No nézd csak! Ki hitte volna! - kiáltott nevetve, és úgy hajtotta hátra a fejét, hogy a közben magára öltött szőrmegallér fölött húsosan kínálkozott a tokája. Andreas nem állt ellen a kísértésnek. Az asszony várakozását kielégítve szólt:

- Szép vonalú állad van.

Adelheid engedte, hogy ajkát a dicsért helyre szorítsa, majd megkérdezte:

- Akkor úgy fél óra múlva utánam jössz?

- Inkább most azonnal jövök - vetette oda könnyedén.

Az asszony csodálkozva tekintett rá.

- Na, hadd jöjjek veled! - kérlelte ismét gyengéden.

Adelheid tagadólag intett, s kissé elgondolkodva mosolygott.

- Hova gondolsz? Ez azért nem megy! - jegyezte meg.

- Piti, piti! - könyörgött tovább a fiú.

Újult erővel rohamozott. Hízelkedett, szinte eltűnt a nő szoknyái között és kacagásra késztette. Újra az az ellenállhatatlan kisfiú volt, akinek kissé darabos gyengédsége levette a lábáról. De ezúttal nem engedett.

- Együtt mégsem érkezhetünk meg hozzám - mormogta. - Mi jut eszedbe!

Andreas hirtelen elengedte, megperdült a sarkán, és kijelentette:

- Akkor egyáltalán nem megyek.

- Mit mondsz?

- Akkor egyáltalán nem megyek.

- Most meg nem is akarsz jönni? Mi ütött beléd?

Andreas a válla fölött vetette oda:

- Nem szeretsz. Úgy látszik, mégsem szeretsz.

Az asszony rémülten kiáltott fel:

- Hogy mondhatsz ilyet?

- Nem szeretsz - ismételte nyugodtan és csökönyösen.

Karját kérőn kitárva lépett Andreas felé, de az egy széket állított útjába. Bármilyen szaporán próbálta is Adelheid megkerülni az akadályt, a fiú a gyík fürgeségével siklott a másik oldalra. Az asszony nem kapott levegőt a futkározástól, Andreas pedig csak igen nagy erőfeszítéssel tudott komoly maradni, mert a korpulens dáma tornamutatványa nevetésre ingerelte. Adelheid végül kimerülten megállt.

- Nos? - kérdezte a fiú.

Az asszony nevetni próbált.

- Mit akarsz tulajdonképpen?

- Hogy együtt menjünk hozzád, a Hildebrandtstrasséra.

- Gyere hát. Végül is oly mindegy, hogy meglátnak-e bennünket vagy sem.

- Na látod!

Az asszonynál termett, lovagias mozdulattal helyreigazította a gallérját, és kezet csókolt neki. Adelheid enyhe fejcsóválással, gyengéd, de elgondolkodó mosollyal tekintett le rá.

- Akkor egypár lépéssel előremegyek - szólt az ajtóban. - Majd utolérsz.

Andreas fejét a mosdóba dugva, kiáltott utána:

- De ha elszaladsz előlem, tudod...!

- Ne aggódj! - válaszolta nevetve, miközben maga aggodalmat érzett. Miért akarja a szükségesnél jobban kompromittálni? Hiszen eddig olyan diszkrétnek és nemesnek mutatkozott. Vagy talán mégsem szereti annyira, ahogy remélte?

Andreas az arcát dörzsölgette, és a törülköző alatt egy slágert dúdolt. Elégedett volt, mert elérte, amit akart. Csupán szeszélyből és unalomból tette, amit tett, de most úgy érezte, okosan viselkedett, mert megértette Adelheiddel, hogy szerelme, amely lám, mégiscsak engedett, hevesebben lángol, mint az övé, és azt azért tapasztalatlansága ellenére is gyanította, hogy mindig az van hátrányban, aki jobban szeret. Milyen kár, hogy nem akkor támadnak ilyen gondolatai, amikor novellát kell írnia!

Mivel zuhogott az eső, engednie kellett, hogy kocsiba üljenek. Adelheid gyorsan összehúzta a függönyt. Alig értek a Türkheimer ház elé, amikor a másik oldalról hintó közeledett. Pimbuschné ugrott ki belőle, és szaladt barátnője felé. Lelkendezve kiáltotta:

- Nagyságos asszonyom, hát ön az? A kocsim kerekei kis híján a saját háza előtt fröcskölték össze! Milyen komikus és illetlen szituáció, kedvesem!

Rá sem hederítettek Andreasra, aki hátulról két esernyőt tartott a hölgyek kalapja fölé. Türkheimerné kedvesen betuszkolta Pimbuschnét az ajtón. Lakájok siettek elő, átvették a kabátjukat, ők pedig elindultak fölfelé a lépcsőn. De már az első fordulóban, mint felriasztott madár verdesett valami feléjük. A kis Goldherzné szökdécselt Adelheidhez, a nyakába csimpaszkodott, hevesen megcsókolta jobbról-balról, és izgatottan csicseregte:

- Szerencse, hogy még találkozhattam önnel, nagyságos asszony. Máris mennem kell, hát nem borzasztó?

- Álljon meg egy pillanatra, kedveském - kérlelte Türkheimerné. - Mi olyan borzasztó?

- Szinte ki sem merem mondani! El akar csábítani!

- Ki?

- Hát Ferdinánd!

- A férje?

- A volt férjem, kérem szépen.

- Nem is olyan buta az a Ferdinánd, kitűnő ötletnek találom - jegyezte meg Pimbuschné.

- A viszontlátásra, hölgyeim, Ferdinánd minden pillanatban megérkezhet.

És Goldherzné búcsút intett barátnőinek. Tollas kalapja, keppjének szőrmeszegélye, szoknyái, mint verdeső szárnyak röpködtek körülötte. Pillantása ekkor hirtelen a háttérben várakozó Andreasra esett. Meghökkent, az övéről lecsüngő lornyon szinte magától emelkedett a szeme elé, és váratlanul lecsillapodva szólt:

- Egyébként maradhatok még egy kicsit.

A teaszalonban már ott találták Mohrnét és Bescheerernét. Türkheimerné bemutatta neki Andreast, és ő vette magának a bátorságot, hogy csókkal illesse keskeny, hófehér kezét, mely fedetlenül nyugodott a karfán. Szájában zsíros ízzel, gyorsan vissza is vonult: a kéz ragadt a kenőcstől. Noha arcán meglátszott az utálat, a kereskedelmi tanácsosné kegyes biccentéssel tüntette ki. Az asszony úgy mustrálta, mint aki rövid idő alatt jelentékeny személyiség lett, ezért nem szabad átnézni a feje fölött. Andreas egyszerűen borzalmasnak találta a fiatalnak cicomázott, aszott, hatvanas nőt. Homlokának egy zöldes pontjára, melyet mintha moha lepett volna be, fakószőke fürt simult. A hölgy olyan volt, mint egy tejkrémben konzervált múmia. Ha a ruhájából áradó illatok elpárolognának, egészen más szagoktól lehetne tartani a közelében.

- Önt már nem is látni, Zumsee úr - szólt Mohrné.

Hirtelen Pimbuschné is fontosnak találta, hogy észrevegye a fiatalember jelenlétét.

- Tényleg, hol bujkált, Zumsee úr? - kiáltott hangosan. Erőteljesen megrázta a fiú kezét, miközben bűnös gondolatoktól nyüzsgő feje olyan grimasszal közelített az övéhez, hogy Andreas megborzongott.

- Nana, olyan képet vág, mint... mint Tannhäuser!

Andreas elpirult. Nem tudott válaszolni, s ezért roppant haragudott magára. Bescheererné és Goldherzné megértően összenézett. A repdeső pici dáma egyenesen Andreas orra alá tartotta lornyonját.

- Ez az! - lelkendezett. - Pontosan, mint Tannhäuser. De vajon mi lehet ennek az oka?

Mohrné jóindulatúan göcögött.

- Miért hanyagol el minket, Zumsee úr? Másutt talán jobb szórakozásra lelt?

- A nagyságos asszony igazságtalan hozzám - kezdett bele mondókájába Andreas, de a teaasztalnál foglalatoskodó Adelheid sietve a szavába vágott.

- Remélem, valóban igazságtalan hozzá, kedves Berta. Mert ha nem puszta kifogás csak az egész, akkor otthon ül a munkája mellett nap mint nap, reggeltől estig.

- Nahát, ezek a költők - kiáltott Pimbuschné. - Olykor bámulatos teljesítményekre képesek!

Dülledt, zöldes szemének tekintete sokatmondóan vándorolt Adelheidről Andreasra, s tovább kérdezősködött:

- Sokáig óhajtja még teljesíteni a napi penzumát?

- A jóból is megárt a sok, még a költészetből is! intette Bescheererné. - Meglehetősen nyúzott az arca aggodalmaskodott, majd Türkheimernéhez fordult:

- Apropó, ön viszont, kedves Adelheid, ma még fiatalabbnak látszik.

Egy óvatlan pillanatban, amikor rátekintett, Andreas meggyőződött róla, hogy mit gondol minderről az asszony. Hátravetette a fejét, büszkén, ahogy ő szerette, s az arcán megjelenő csendes mosoly enyhe megvetést fejezett ki barátnői iránt. Claire Pimbusch kétértelmű, már-már obszcén nevetése, akárcsak az öreg Bescheererné tehetetlen rosszindulata, aki hiába habzsolta a szerelmet, mégis fonnyadásnak indult - mindez tömjénfüstként vette körül a buja és jókarban lévő asszonyt, mert annak a jele volt, hogy egyikük sem remélhet már olyan szerelmi élményt, mint amilyen neki jutott.

Andreas ezzel szemben elég kínosan érezte magát a hölgykoszorú jelenlétében. Ennyi kértértelmű megjegyzés célpontjaként, melyek csöppet sem voltak szellemdúsak, de készületlenül érték, az volt az érzése, hogy előnytelen benyomást tesz a társaságra. Kiváltképpen a kis Goldherzné széles jókedvét találta terhesnek: lornyonjával a szeme előtt és láthatatlan szárnyaival csapkodva, valóságos örömtáncot lejtett körülöttük. A rózsás babaarcot elcsúfító irigységet és kárörömet jótékonyan enyhítette a belső öröm a csiklandós beszédtéma hallatán, amelyet azzal a káprázatos kilátással ivott magába, hogy a nem mindennapi pletykával szalonról szalonra járhat.

Növekvő zavarában a szegény fiatalember csupán egy nyugvópontot talált, amelyen tekintete megpihenhetett: Mohrné jóságos mosolyát. Az asszony összekulcsolt kézzel ült karszékében, kalap nélkül, komótosan, mintha otthon volna, és hol Türkheimerné, hol Andreas felé bólintott anyai elnézéssel, mint aki azt mondja: "Élvezzétek csak nyugodtan a boldogságotokat, semmitől se féljetek! Én mindig itt vagyok, hogy gondoskodjam a teáról és kimentsem a háziasszonyt. Szelíd megértésemről lepattannak a veszélyes célzások; a védangyalotok vagyok, és cserében csupán annyit kívánok, legyetek ti is megértőek az én gyengéim iránt. Hova jutnánk, mi, tisztességes asszonyok, ha nem lennénk kissé elnézőek egymással!" Hangosan pedig így szólt: - Milyen szép is ez tulajdonképpen. Az efféle költő, aki egyébként talán egész hétköznapi ember, egyszer csak visszavonul a világtól és bezárkózik, teljesen egyedül vagy csak az ideáljaival.

- Egy szeretett árnyképpel - javította ki Pimbuschné. - Maradjunk csak annál, hogy egy szeretett árnyképpel. De vajon hogy bírja ki? Mint vélekedik ön erről, Zumsee úr? Ön például hogy bírja ki?

Lizzi Laffé megjelenése fölöslegessé tette Andreas válaszát. Bő, ibolyakék bársonykabátot viselt, teljes szélességében elfoglalta az ajtót, így a kíséretében lévő uraknak, Klempnernek és Kaflischnak hátra kellett maradniuk. Néhány másodpercig egy láthatatlan trónszék magasságából méregette a társaságot, majd megnyerő mosollyal és a színpadra bevonuló királynő járásával, suhogva és méltóságteljesen indult meg a háziasszony felé.

Mohrné azonban ott folytatta, ahol abbahagyták, és rajongva szólt:

- Ó, az igazi költő nagyobb megpróbáltatást is elvisel, mint az egyedüllét. Ismertem egyet, derék fiatalember volt, mindig behúzott függöny és gyertyaláng mellett ült. Háromszor egy héten böjtölt.

- Olyan szegény volt? - kérdezte Pimbuschné.

- Nem, az ihlet miatt. Szerintem ez olyan romantikus. Végül is tüdővészben halt meg.

- Hát igen, az ilyesminek ez a vége - szólt az odalépő Kaflisch. Remekül értett hozzá, hogy azonnal bekapcsolódjék a társalgásba.

- Én is ismertem valakit - folytatta -, aki hasonló sorsra jutott. Mellékletünk, a Die Neuzeit egyik legreményteljesebb ifjú tehetsége volt. Nemigen szokott bőséges táplálkozáshoz, s amikor egyszer egy egész tallért keresett nálunk, annyi bécsi virslit vett, amennyit csak egy tallérért adnak; bélcsavarodást kapott, az vitte el.

- Tud még ehhez hasonló, megható történetet? - kérdezte Pimbuschné szánakozva, de Mohrné felháborodott.

- Elég volt! Ez is elég visszataszító!

Mivel Lizzi Laffé közeledett a hölgyekhez, az újságíró, eddigi sikerével elégedetten, lemondott a további babérokról. Karon ragadta Andreast, és a szoba másik felébe, a virágokkal megrakott kandalló elé húzta. A légfűtés kivezető nyílásából meleg szellő lengedezte körül a lábukat.

- Na, mit szól Lizzihez? - kérdezte Kaflisch.

Andreas vállat vont. Lizzi már a lesújtó pillantásával sem tudta megijeszteni, mellyel bevonulásakor végigmérte. Nyilván képtelen megbocsátani neki a bemutatkozását, amikor rátaposott a szaténselyem uszályára. De mit akar tulajdonképpen azzal a brutális bulldogképével, és egyáltalán: ki ő? Közepes színésznő, aki csak a briliánsaival érvényesül, úgy-ahogy. Megvetően mondta hát:

- Jól tenné, ha ápolná a bőrét, egyre hervadtabb. Az orra körül egyenesen foltos.

- Na, azért az idomai nem rosszak - vélekedett jóindulatúan Kaflisch. Andreas azonban kérlelhetetlen volt:

- Ami azt illeti, én meglehetősen ernyedtnek látom a bájait. Ebben a zsánerben akad azért jobb is.

És a tulajdonos elégedett, műértő pillantásával tekintett Adelheidre. A másik felsóhajtott.

- Na persze, a szerencsefi! Nyilván tudja, miért mondja. Nekem egyébként más a véleményem. Lizziben van ma valami emelkedett, nem látja? Valami nagyszerű. Nos, barátocskám, az ilyesmit észre kell venni. Ugyanis a búcsúszerepét játssza. Visszavonhatatlanul ez az utolsó fellépése, tetszik tudni? Türkheimerrel mindennek vége, és most megfelelő abgangról gondoskodik magának.

Andreas felfigyelt.

- Mit nem mond? Türkheimer valóban futni engedi? És akkor most kit boldogít?

- Egyelőre rejtély. Mindenki csak találgat, tisztelt úr. Már fogadásokat is kötöttek. De Türkheimerrel baj van ám. Öregszik. Úgy hírlik, valami soványabbra feni a fogát.

- Soványabbra?

- Fiatal lányka kell neki, tetszik tudni? De ha valaki már itt tart, az rossz jel, különösen, ha hetvenmilliócskája van, mint Türkheimernek. Tegnap a tőzsde is lanyha volt, mert a nagy férfiú kijelentette, hogy már nem bírja a pezsgőt. Az ilyesmi nyugtalanítóan hat a placcra, érti a tisztelt úr, hogy mire gondolok?

- Komikus - jegyezte meg Andreas.

- Magának ez komikus? Inkább baj, nagy baj!

- És Lizzi, mit tesz Lizzi? Megelégszik Klempnerrel?

- Klempnerrel? Hiszen tudja, hogy ő a passzíva Lizzi egyenlegében!

- Persze hogy tudom. Akkor most leépíti őt?

- Ahhoz túl tartós, régi a szerelem, és egyre gyengédebb lesz, különösen a Bosszú! óta. Látja, az efféle siker mindig csak hasznára lehet egy fiatalembernek, írjon ön is darabot!

- Az is valami? - vetette oda Andreas könnyedén. Manapság mindenki színdarabot ír.

- No ugye? - kiáltott fel Kaflisch. - Mégiscsak a dráma az írás legmagasabb rendű és legnehezebb formája, legalábbis ezt mondják. Mégis ezt műveli ma mindenki, akár ért hozzá, akár nem. Ez a divat!

- És a Bosszú! miatt szerelmes belé annyira?

- No meg az egyéb erényei miatt. Hiszen olyan férfias. Egyébként megható, hogy mindenhova magával cipeli, még ide, a búcsúelőadására is. Nem azért mondom, de az olyan posztot, mint a Klempneré, mindenki csak irigyelheti.

Andreas megvetően nevetett.

- Nana! És ha a legközelebbi nem hajlandó őt is átvenni?

- Kénytelen. Klempner nélkül senkinek sincs keresnivalója Lizzinél.

- Talán már van is valakije?

- Úgy érti, trónkövetelője? De még mennyire! Ő mindig Lizzi marad, Lizzi, a briliánsokkal. És mindig akad valaki, akiben trónkövetelői becsvágy munkál és hajlandó is áldozni érte valamit. Olyannyira, hogy most egy bizonyos von Roszscinski úrról, Hochstetten kollégájáról szól a fáma, aki még nincs is régóta Berlinben.

- He? - szólta el magát Andreas szülőföldje tájszólásában. Kaflisch megkérdezte:

- Talán ismeri őt?

Andreast azonban csupán Hochstetten említése érintette kellemetlenül. Asta jutott róla eszébe, s a gondolattól, hogy vele is könnyen találkozhatott volna, amikor Adelheiddel egy konflison érkezett ide, kínos érzése támadt. A lány azonban nem mutatkozott, s ő fellélegzett, mint aki túl van a veszélyen. A sárga selyemfüggöny mögötti hely az ablakmélyedésben némi aggodalommal töltötte el ugyan, de gyorsan megbizonyosodott von Hochstetten kisasszony távollétéről.

- Türkheimer kisasszonyt nem is látni. Talán nincs jól? - kérdezte.

Kaflisch, arcát szorosan a fiatalember orra alá dugva, nevetésben tört ki.

- Hogy nincs jól? Ön Asta miatt aggódik? Mit meg nem ér az ember! Az ifjú hölgy jobban érzi magát, mint valaha, már csak azért is, mert nem Türkheimernek hívják.

- Vagy úgy?!

Csodálkozásában Andreas ellenállás nélkül tűrte, hogy a hangosan vihogó újságíró elvonszolja.

- Hölgyeim! - kiáltott Kaflisch. - íme, a szent ártatlanság! Nem is tudja!

- Mit nem tud? - kérdezte a kis Goldherzné.

- Hogy Asta már nem a Türkheimer nevet viseli.

- Honnan tudhatná? - vélekedett elnézően Mohrné. - Mindannyian csak kósza híreket hallunk, hiszen úgyszólván inkognitóban esküdtek meg.

- Mert ez ma így előkelő - jegyezte meg Bescheererné. - És az sem biztos, hogy Norvégiába utaztak.

- De, de! - jelentette ki Claire Pimbusch. - Norvégia és Asta elvei igen közel állnak egymáshoz.

- Norvégiába, most, télen? - kérdezte Andreas. - Mit csinálnak ott?

Kaflisch kioktatta: - Korcsolyáznak a fjordokon.

- Aki azt nem élte át, semmit sem élt át - mondta élénken Bescheererné, miközben arca a ráncait fedő smink alatt mozdulatlan maradt.

Andreas már éppen érdeklődni óhajtott, vajon a nagyságos asszony is áldoz-e e sportnak, mert komolyan aggódott, hogy Bescheererné kissé már porhanyós csontjai hogyan bírhatják az efféle megerőltetést. De néma maradt, mert figyelmét teljesen lekötötte a távolmaradása óta történt sok újdonság. Adelheid egyszülött lánya férjhez ment, s a kedves egy szót sem szólt róla, oly mélyen elmerültek szenvedélyes szerelmükben. Pimbuschnénak igaza van, hogy egyenesen a Vénuszhegyről érkezett, és újra kell tájékozódnia a polgári társaságban. Körülnézett, összevonta szemöldökét, kissé oldalra hajtotta fejét, s mint akit hátulról meglódítanak, hirtelen elindult Türkheimerné felé. Meghajolt és tartózkodó nyájassággal mondta:

- Nagyságos asszonyom, szégyellem magam, hogy csak most fejezhetem ki önnek jókívánságaimat, de nem értesültem a nagyságos kisasszony menyegzőjéről.

- No de tisztelt Zumsee úr, sohase mentegetőzzék, természetesen, meg van bocsátva önnek. Jól tudjuk, hogy heteken át csak a munkájának élt - hangzott a válasz.

Lehet, hogy Türkheimerné tekintetében, minden erőfeszítése ellenére is, maradt némi gyengédség. Legalábbis így vélekedett a jelenet néhány női szemtanúja. De a fiatalember magabiztossága, ahogy minden várakozáson felül sikerült úrrá lennie a helyzeten, általános csodálatot váltott ki. Diederich Klempner a két vetélytárs, Lizzi Laffé és Türkheimerné szoknyái mögül kecmergett elő, hogy kezet fogjon a kollégával. Szolidabb gérokkot viselt, mint korábban és szemmel láthatóan érettebb, méltóságteljesebb lett a Bosszú! bemutatója óta. Mókás arcán erőteljesebben érvényesült az a bizonyos mintapolgár vonás.

Még Lizzi is megajándékozta egy leereszkedő mosollyal a nem szívesen látott újoncot. Adelheid a színésznőhöz fordult:

- Azt hiszem, még nem ismeri a barátunkat: Andreas Zumsee úr.

- Drámai költő - tette hozzá Kaflisch. - Nemsokára új darabbal jelentkezik.

- Természetesen nőkről szól! - kiáltott Pimbuschné. - Boldogtalan hősnővel!

- Valóban? - kérdezte Lizzi meglehetősen szárazon.

- Valóban, nagyságos kisasszony - jelentette ki Andreas a diadal reményében. Azt is állíthatták volna, hogy darabja a Fidzsi-szigeteken játszódik a tizenkettedik században, arra is rábólintott volna. Kaflischtól sem hagyta megtéveszteni magát, aki a karjába csípett, és odasúgta:

- Nem hallgat a kisasszony megszólításra, nevezze őt asszonyomnak!

Az általános tisztelet, mely e pillanatban minden oldalról körülvette, a fejébe szállt, és lovagias könnyedséggel vetette oda:

- Éppen önre gondoltam, nagyságos kisasszony, a főszerepben, és megtisztelve érezném magamat...

- Ah, úgy - szólt elnyújtott hangon Lizzi.

Nem volt ínyére a tónus. Tetőtől talpig végigmérte a nagyhangú ifjoncot, mielőtt megsemmisítette volna.

- Rögtön sejtettem. Mostanában csak úgy dobálóznak a meg nem értett asszony szerepével.

A rendreutasítás hatását látva, megenyhülten és inkább oktatóan tette hozzá:

- Tudja, fiatal barátom, az olyasmi, amire ön valószínűleg gondol, agyoncsépelt cukorhab.

- Ugyan már, Lizzi, miket beszél! - fakadt ki Mohrné.

Türkheimerné önkéntelen mozdulata elárulta, hogy bensejében vihar dúl.

Lizzi azonban kérlelhetetlenül védte igazát.

- Valamicskét mégiscsak értek a színházhoz! - szólt hangosabban. - Most a nép van divatban, és a divatot követni kell. A tömegek napóleoni mozgatása...

- Ezt már Abell kritikájában is olvashattuk - jegyezte meg Adelheid.

- Na ugye! - kiáltott fel Lizzi, akit dühített a közbeszólás. - A nép, a tömegek, ez az, ami most kell. Figyeljék csak meg, a Bosszú! iskolát fog csinálni!

- Iskolát talán igen, de kasszasikert aligha. Egyáltalán, játsszák még?

Az ellenfelek tehát nyíltan porondra léptek. Szinte egymás arcába kiáltották féltékenységüket. Andreas boldog volt, hogy őt nem vonták be a harcba, így óvatosan visszavonult Adelheid széke mögé. Klempnert Lizzi fedezte. A színésznő szánakozva vont vállat.

- Kasszasikert! Az efféle kalmárszellem, már megbocsát, nagyságos asszony, idegen tőlünk, művészektől. Mintha a kasszasiker lenne a legfontosabb, amikor olyan alkotásról van szó, mint a Bosszú! Posemuckelben és Meseritzben...

- Egek! Posemuckel és Meseritz!

- Igenis, a darabnak sikere volt ott, nagyságos asszonyom, és igazi műveltséggel nemegyszer inkább vidéken találkozunk, mint a mi pöffeszkedő berlini publikumunk köreiben. Az olyan darab, mint a miénk, természetesen csak a legműveltebbeknek szól, míg a női jogok... nos, az efféle témáktól lassan már a csatornák is eldugulnak.

- Valóban úgy gondolja? Nos, ha már éppen a csatornáknál tartunk, a Bosszú!-ban is akad egy és más, amiből csatornabűz árad. És egyáltalán! Talán nem veszi rossz néven, ha nem tekintem tisztességes eljárásnak az efféle támadásokat a vagyonos osztály ellen, ha egy bizonyos oldalról, úgy értem, olyanok részéről érik, akiknek a legkevesebb okuk van arra, hogy panaszkodjanak ránk!

Adelheid mély lélegzetet vett. Már éppen azon volt, hogy elismételje az Andreastól hallott kifogásokat Klempner erkölcsei ellen, és a Bosszú! szerzőjének szemére vessen minden egyes vacsorát, amit a vagyonos osztálytól elfogadott, miközben titokban a bukásán buzgólkodott, amikor Lizzi megszólalt:

- A meg nem értett asszony, gondolom, ilyesféle címe lehet az ön pártfogoltja darabjának, esetleg valami északi nevet kap: Ebba, Hedda vagy ehhez hasonlót. De könyörgöm, mit akarnak vele kezdeni? A női jogok közül egyedül a szerelemhez való jog remélhet hatást színpadon. Akkor hát erről lenne szó?

Diadalmasan nézett körül, majd jelentőségteljesen hozzátette:

- Talán a szerelemhez való jogról - egy bizonyos korban?

- Kedves kisasszony, ön is kinőtt abból a korból, hogy efféle gyatra élceket engedhessen meg magának! - válaszolta Adelheid sértő hangsúllyal.

Türkheimernének remegett a hangja, noha nyugodtabbnak látszott a színésznőnél. Lizzi orra körül vörös foltok jelentek meg, ő ellenben elsápadt, ami jól állt neki. Ám keble ugyanúgy hullámzott, mint ellenfeléé. Lizzi, láthatóan, lerázta bilincseit. Ibolyakék köpenyét vadul hátracsapva, egyik kezét övének briliánscsatján nyugtatva, előrehajolt székén, minden pillanatban készen arra, hogy ellenfele torkának ugorjék.

- Kölyküket védő anyatigrisek - jegyezte meg halkan Kaflisch a szomszédnőjének.

Klempner és Andreas néma csendben ült az Adelheid és Lizzi háta nyújtotta, biztos fedezék mögött. Lopva egymásra pillantottak. Zavar és kétség gyötörte őket: vajon elvárják-e tőlük, hogy állást foglaljanak patrónáik viszályában. Andreas, mintegy kötelességszerűen, kihívóan nézett a másikra, de Klempner arcán csupán szkeptikus mosoly bujkált. És miután hallgatólag megegyeztek abban, hogy az asszonyok civódása nem méltó a férfiúi beavatkozásra, diszkréten félrenéztek.

A hölgyek azonban annál jobban csüngtek a két rivális ajkán. Amikor kölcsönösen emlékeztették egymást a korukra, Pimbuschné majdnem elalélt az erőfeszítéstől, nehogy hangosan felkiáltson gyönyörűségében. Bescheererné, mint aki kardot nyelt, mereven ült karszékében, s csupán arra telt erejéből, hogy homlokfürtjét csavargassa, aminek következtében a zöldes, mohaszerű folt, mint feléledt állat kúszott elő ráncai közül. Mohrné csillapítóan nevetett, Kaflisch pedig torz vigyorral jelezte mindenkinek, aki véletlenül ránézett, hogy milyen jól szórakozik.

A kis Goldherzné nyugtalanul repdesett ide-oda, majd váratlan, halk kiáltással tűnt el barátnői szoknyái mögött. Andreas forró, ziháló lélegzetet érzett a tarkóján, s amikor megfordult, a védőügyvéd izzadó, gutaütésre hajlamos arcába tekintett. A boldogtalan férfiú riadtan erőlködött, hogy kilásson a zsírpárnák közül, de így sem tudta megérteni, hova tűnhetett megint a felesége. Súlyos potroha csalódottan és szomorúan ringott ide-oda. A mellette álló Türkheimer pajkosan ingatta a fejét. Derűsen érdeklődött.

- Talán valami kis nézeteltérésük támadt a hölgyeknek? Bátorkodom felajánlani a szolgálataimat igaz közbenjáróként, ahogy azt nagy kancellárunk tette.

- Ó, csak egy kis irodalmi vita - jegyezte meg Adelheid közönyösen. Kaflisch hozzátette:

- A német szellemi kultúra a tét, tudja, főkonzul uram.

- Az más - szólt Türkheimer.

Adelheid félvállról némi tájékoztatást adott hites urának.

- Egy új drámáról van szó. Jól tudod, kedvesem, már régen tartozunk egy házi színielőadással a mi kedves vendégeinknek. Különben évről évre egyhangúbbá válik a társas élet, nem gondolják, hölgyeim? És honnan is várhatnánk a kezdeményezést?

- Édes Adelheid, neked igazad van, mint mindig. Ki mástól várhatnánk, hogy tegyen valamit a művészetért. Mindig csak az a sivár eszem-iszom, ahogy a középosztály teszi!

- Úgy is van - erősítette meg Pimbuschné, Mohrné pedig kijelentette:

- A vagyonos osztály oly sokkal adósa a szellem lovagjainak.

- Mondja még egyszer! - kérlelte Kaflisch a mellét döngetve. - Régi igazság, hogy a király kövesse a költőt.

S ezzel meghajolt Türkheimer előtt. Az kegyesen elmosolyodott, és egyik kezét Klempnernek, a másikat Andreasnak nyújtotta.

- Klempner és Zumsee uraim, önök nyilván megteszik nekünk azt a szívességet, hogy alkotásaikkal hozzájárulnak a mi szerény rendezvényünkhöz, ugyebár?

Felesége pillantása azonban hallgatásra intette. Ő vette át a szót:

- Ó, Klempner úr oly híres, és hírességeket csak nem vehetünk igénybe a mi házi színpadunkhoz. Hiszen a Bosszú!-t már Posemuckelben és Meseritzben is adják.

- Ugyan, drága nagyságos asszonyom - szólt közbe Lizzi már fuvolázva. - Posemuckel és Meseritz valóban nem sokat számít, ha ilyesmiről van szó. Egyébként Klempner úr éppen most fejezi be új darabját, melyről bízvást elmondhatjuk, hogy egyedülálló a maga nemében. Még lendületesebb, mint a Bosszú! és, ha szabad ezt a kifejezést használnom, minden mást lepipál. A szerző bizonyára megtisztelve érezné magát, ha az ön házának ajánlhatná fel bemutatóra ezt a csemegét, nagyságos asszonyom. A társaság színe-javának, amely itt megfordul, joga van hozzá, hogy elsőként, a közönség széles rétegeit megelőzve, ismerhessen meg egy ilyen korszakalkotó művet.

Adelheid boldogan mosolygott az élvezettől, hogy riválisát immár mint kérelmezőt látja a lábai előtt heverni. Fölöslegesnek találta a képmutatást, és szemmel látható gyönyörűséggel fejezte ki sajnálkozását amiatt, hogy nem fogadhatja el a művésznő ajánlatát.

- Ó, be kár, hogy Klempner úr ilyen nagyszabású, egész estét betöltő művet kínál. Bárcsak egyfelvonásos volna! Ugyanis már összeállítottam a programot. Rövid számokból áll, felvonások és jelenetek legfiatalabb tehetségeink munkáiból, érti ugye, hogy mindenki bebizonyíthassa tudását.

- Na de kérem, Klempnert csak nem nélkülözhetik!

- Valóban, de az ok, amiért kénytelenek vagyunk lemondani Klempner úr közreműködéséről, oly hízelgő ránézve, hogy bizonyára megbocsát nekünk.

- De még milyen hízelgő! - erősítette meg Türkheimer. - Ilyen zseniális fiatalembert!

- És mi lenne az ok? - kérdezte Lizzi. Adelheid megmagyarázta:

- Egészen egyszerű: miután Diederich Klempnerről ma már a legeldugodtabb helyeken is tudják, mennyire kimagaslik kortársai közül, igazságtalanság lenne kevésbé ismert költőktől megkívánni, hogy versenyezzenek vele. Drámája, ahogy azt ön is állította, kedves kisasszony, minden mást lepipálna. Lássa be, hogy ez tökéletesen felborítaná programunkat.

- Felborítaná, bizony felborítaná! - ismételgette Türkheimer.

- No de Klempner nélkül hiányos maradna a program! - kiáltott Lizzi szinte kétségbeesetten.

Klempner, akit Lizzi könyökével többször is oldalba bökött, hogy saját érdekei képviseletére biztassa, néma maradt. Szerénykedő meghajlással hárította el Adelheid kétes bókjait, és flegmán, derűsen mosolygott. Hagyta, hogy boldogtalan szószólója még jobban megalázza magát.

- Nagyságos asszonyom - vette át ismét Lizzi a szót -, ne becsülje túl ennyire egy fiatal kezdő helyzetét! Klempnernek ugyanolyan szüksége van rá, mint mindenki másnak, hogy történjék valami a hírneve érdekében. A Bosszú! sikere ugyan nagyon sokat jelent, de távolról sem mindent. Kasszasikere nincs már a darabnak, amint azt ön is tudja, második darabjának a bemutatása pedig nehézségekbe ütközhet...

- Óóó? - tettette magát Adelheid.

Hátrahajtotta a fejét, sötét mélyű orrcimpái kitágultak, mintha pompás illat gyanánt szippantaná be Lizzi aggodalmát és kínos megaláztatását. A színésznő erőt vett büszkeségén, és utolsó rohamra indult.

- A közönség igencsak gyorsan felejti el ifjú szerzők nevét. Egy kudarc, egy visszautasítás, és vége is. Klempner már bebizonyította, hogy megérdemli a támogatást, s kinek állhatna ez a leginkább módjában, ha nem önnek és az ön házának, nagyságos asszonyom!

Adelheid hitetlenkedve vonta fel vállát.

- Igazságtalan volnék Klempner úrhoz, ha hitelt adnék az ön szavainak. A mi szerény házunk csinálna reklámot egy elismert hírességnek?! De kedves kisasszony, ezen az alapon azt is elvárhatná tőlünk, hogy a nagy Wennichen hírnevét öregbítsük! Ilyen szerény csak nem lehet a lángelme!

Türkheimer hűségesen visszhangozta:

- De kérem, ilyen szerény csak nem lehet a lángelme!

- Csak a tehetségtelenek szerények! - jelentette ki nyomatékosan Kaflisch. Klempner úgy tett, mintha mindez csak nagyon távolról érintené őt. Nevetésben tört ki, és a többiek vele hahotáztak.

Lizzinek fel kellett adnia a harcot. Elvörösödött, kiegyenesítette a derekát, és nyersen megjegyezte:

- Mégiscsak különös, hogy a művészet igaz ügyét mindenütt háttérbe szorítják a klikkek és a rokonság érdekei!

- Valóban ez a véleménye? - kérdezte Adelheid, és hideg kíváncsisággal figyelte Lizzi tehetetlen keserűségét.

- Nagyon sajnálom, nagyságos asszonyom, de ez így van! Egyesek csak látszatra pártolják a művészetet, ám közelebbről szemügyre véve kiderül, hogy csak személyes pártfogoltjukat kívánják bengáli fényben mutogatni.

- Na de, kérem! - kiáltott közbe szinte ijedten Mohrné. Adelheid megelégedett azzal, hogy szánakozóan és csodálkozva ingassa a fejét. A hölgyek kacarásztak, Lizzire irányították a lornyonjukat, és izgalmukban hátrább rukkoltak a székükkel.

Türkheimer azonban feltűnően fölelevenedett. Hízelkedően és rimánkodva tördelte a kezét, gúnyos alázatossággal hajlongott a színésznő előtt, és tréfára fogta a dolgot.

- A személyes pártfogoltat bengáli fényben mutogatni! Ezt pompásan mondta, tisztelt Laffé asszony, igazán pompásan! Ismerjük el, mindannyiunknak vannak személyes pártfogoltjai, ezen nincs mit szépíteni. Személyes pártfogolt! Nahát, ez valóban pompásan hangzik.

- És áldozunk is rájuk valamicskét, a személyes pártfogoltakra - folytatta még jobb kedvre derülve. Megragadta Klempner kezét, bizalmasan hasba bökte, és csengőn az arcába kacagott. Klempner vette magának a bátorságot, hogy vele nevessen, ami csak növelte Türkheimer vidámságát. A másik is megkettőzte jókedvét, és perceken át álltak egymással szemben, fülig érő szájjal, levegő után kapkodva, könnyes szemmel, rázkódva, mint a bolondok. Végül is megijedtek már-már görcsbe torzuló, viharos jókedvüktől. Hirtelen elhallgattak, csodálkozva bámultak, és elengedték egymást.

Lizzi felállt. Fenséges és megvető pillantást vetett a gyülekezetre, majd suhogva és délcegen, egy detronizált királynő tragikus járásával indult el az ajtó felé. Klempner meglehetősen mélyre horgasztott fejjel követte.

A társaság lassan feloszlott. Andreasra kínosan hatott a jelenet; igyekezett észrevétlenül eltűnni. Ám Türkheimer útját állta, karon ragadta, szinte gyengéden megpaskolta a kezét, és szívélyesen érdeklődött:

- Máris megy, kedvesem? Nos, ha tetszik önnek ez az itteni nyüzsgés, jöjjön el újra, hamarosan. A feleségem, ezt véletlenül tudom, igen sokra tartja önt.

Hamiskás mosollyal tette hozzá:

- Persze, én is.

A lépcsőházban Kaflisch csatlakozott Andreashoz.

- Azon gondolkodik, amit tett? - kérdezte.

- Miért? Mit tettem?

- Nem tudja! - kiáltott örvendezve az újságíró. - Idejön, és megint nem tud semmit! Nemhiába mondom: Annak, akit ő szeret, álmában is eleget ad.[6]

- Nem értem, kérem. Mire gondol?

- Nana, csak ne legyen olyan barátságtalan a tisztelt úr! De mindegy, önnel most csínján kell bánni. Szerelmi szolgálatot tett Türkheimernek, és az ilyesmit ő nem felejti el. Ön, hogy úgy mondjam, megcsinálta a szerencséjét, és most kinn van a vízből.

- Magyarázza meg már végre, mire gondol tulajdonképpen?

- Annyit nyilván már magától is kisütött, hogy tökéletesen félreismerte a mi Lizzinket. Szép szerepekkel, bármilyen szívesen alakítaná is őket, nem lehet levenni a lábáról, kiváltképpen akkor nem, ha szíve Diederichének egy konkurrense áll elő velük. Ettől drámai jellem. Szent ártatlanságában ön alaposan felhúzta a jó lányt a "meg nem értett asszony"-ával, tetszik már érteni? Ezért gorombáskodott Adelheiddel, aki bosszúból, természetesen, azonnal alaposan Klempner tyúkszemére lépett. Ha te ütöd az én zsidómat, én is ütöm a te zsidódat, ahogy a szólás mondja - anélkül, természetesen, hogy szándékomba állna megbántani önt, tisztelt úr.

- Sokat fog még idézni ma délután?

- Már abba is hagytam. Csupán ennyit akartam mondani, illetve még annyit, hogy Türkheimer azonnal felhasználta a nagyszerű alkalmat, és kitessékelte Lizzit, amit különben sohasem merészelt volna megtenni. Mert kérdem önt, mit is vethetne Lizzi szemére? Diederichet semmiképp, hiszen ő kötelező erejű tétel a szerződésben. Most megszabadult a nőtől, s ezt egyedül önnek köszönheti. Ezért volt olyan vidám Klempnerrel is. No lám, most milyen gondterhelt képet vág, egyébként joggal. De ne feledje, hogy Kaflisch a Nachtkurier-tól volt az, aki mindezt előre megjósolta önnek, és ne vegye rossz néven, ha most magára hagyom az álmaival. Dolog után kell látnom, különben meggyűlik a bajom Bedienerrel.

Meggyorsította a lépteit, de közben tovább beszélt.

- Az ártatlanság mindig hasznosabb a számításnál. Valaki azt mondta egyszer...

És eltűnt, anélkül, hogy az idézetet befejezte volna.

Andreas elgondolkodva állt meg a lépcsőfordulóban az orchideák és a bíborvirágú kaktuszok között. Fentről Goldherz védőügyvéd zsíros, szónoki hangja hallatszott:

- Mondja csak, miféle tulajdonképpen ez a fiatalember, akit újabban beszerzett magának?

Türkheimer készségesen válaszolt:

- Önnek is tetszik? A feleségem személyes pártfogoltja. Afféle mulattató és hoppmester, érti, ugye?

- Hát ami azt illeti, mulattatónak elég vézna - vélekedett Goldherz.

- Kicsit véznácska még, de majd meghízik.

Ez a pár mondat eldöntötte, hogyan vélekedjék az imént átélt jelenetről. Kedvetlenül indult hazafelé. A lelke legmélyén Türkheimer cinizmusát visszataszítónak, Adelheid párosát a színésznővel pedig ízléstelennek és tisztességtelennek találta. Azt hitte talán, szívességet tesz neki, amikor egy piaci kofa modorában védelmezi őt vetélytársnőjével és annak úgynevezett pártfogoltjával szemben? Mindenesetre, diszkrétebb is lehetett volna. Persze, ha senki sem veszi rossz néven tőle és a férje is csak nevet az ügyön, nem nagy bátorság kell hozzá, hogy kompromittálja magát a szeretőjéért. Miféle erkölcsök ezek egyáltalán! Türkheimer, és ez a napnál is világosabb, semmitől sem fél jobban, mint hogy a felesége elveszíti az ártalmatlan fiatalembert s esetleg visszatér a bankár Ratibohrhoz. Azt pedig megsínylenék az üzletei, és ez az egyetlen dolog, amiben nem ismer tréfát.

Mi más magyarázata lehetne az irányomban tanúsított jóindulatának? Úgy viselkedik, mintha bármelyik pillanatban kész lenne brudert inni velem. Ahányszor rám néz, mindig csak mosolyog, ravaszkásan hunyorít, és a kezét dörzsöli, mintha éppen pompás üzletet csinált volna. Talán az jár a fejében, hogy jól rám sózta Adelheidet.

Egyébként Türkheimer most valóban az ő segítségével szabadult meg a Laffétól. Mindannyiuknak hasznára mulattatójuk és hoppmesterük volt. Türkheimer mondta így. Klempner Pulcinellához hasonlította, Köpf pedig boldog naivitásáért irigyelte. Mintha mindenki csak ugratná.

Kit csalok meg tulajdonképpen? - kérdezte magától őszinte megbotránkozással.

Az efféle szerelmi históriák törvénye szerint, valakit mindig megcsalnak, és ha az nem lehet Türkheimer, Adelheidnek kell helyette szenvednie. És Andreas e gonosz indulatok jegyében intézett néhány vakmerő mozdulattal támadást az ifjú Levzahn kisasszony ellen, aki otthon ajtót nyitott neki. A leány halknak szánt, de élesre sikerült kiáltást hallatott az előszoba homályában, majd eltűnt a konyhában.

- Mama - kérdezte -, nem dagadt meg az arcom?

Micsoda kemény fogása van ennek a fiatalembernek, ha az arcába csíp valakinek.

- Az a jó! - kiáltott az öregasszony. - De ki volt az? Csak nem a Köpf?

- Ugyan, mama, az a mulya alak? Persze hogy a másik.

- A kákabélű firkász? Abbul nem eszel, Szafí. Ammán a stricije valakinek.

A fiatal lány dühbe gurult.

- Mama, beszélj már végre tisztességes nyelven! A fiú egyébként egész jó házból valónak látszik - tette hozzá közönyösen. - Vastag lehet a pénztárcája.

- Persze hogy vastag. Attól a dagadt vén tehéntől kapja, lyányom, aki mindig meglátogattya, de abból mi egy fityinget se látunk.

- Ja, úgy érted - adta Sophie a naivat.

A mama folytatta: - Micsoda disznóság! Ilyen vén tehén, oszt még mindig férjre vadászik, a végén meg megvesz magának egy ilyen fiatal gyereket!

- Tényleg azt hiszed, hogy feleségül akar menni hozzá? Ugyanolyan rohadt ügy, mint a többi. Az előkelő társaságban mindennapos eset, hagyd a fenébe, mama.

- Annál nagyobb disznóság, ha férjhő sem akar menni hozzá - makacskodott Levzahnné asszony.

Némi gondolkodás után a fiatal lánynak eszébe jutott valami.

- De ha aztán kiengedi a karmaiból a fiút, az a legkevesebb, hogy hozománnyal és stafírunggal lássa el! Ez egyenesen jár neki.

Anya és lánya ismét hallgatásba merült. Az öreg mecklenburgi asszony csípőre tette csontos karját. Előreugró, víztől püffedt hasa iszonyú árnyékot vetett a falra. Leplezetlen csodálattal bámult élelmes lányára, és nehézkesen ismételte el:

- Há' persze hogy jár neki, ennyit mán csak megkövetelhet az ember!

A lány pirulva fordult félre.

- Ugyan, mire gondolsz, mama! - mondta olyan hangon, mint a színdarabokban a csitri lányok.

Ám az öregasszony csak most értette meg igazán a gondolat velejét. Lelkesen kiáltott a lánya után, aki kiment a konyhából: - Várj csak kicsinyég, Szafí, majd kisül, mit akar tőled!

Andreas valóban tovább folytatta támadásait Sophie Levzahn ellen. Vacsora után valamilyen átlátszó ürüggyel megjelent a két nő szobájában, és leült a lány mellé, a függőlámpa alá. Megcsodálta a szegélymintákat és monogramokat, amit díszpárnákba és levéltárcákba hímzett, behatóan érdeklődött az árak után, hevesen kirohant a kizsákmányolók ellen, akik éjszakákon át éhbérért dolgoztatnak egy szegény lányt, és megrendelt egy névjegykártya-tartót, mint mondta, a nagynénjének.

- Nagynéni; nem rossz - jegyezte meg Sophie, és cinkosan lesütötte tekintetét, ami nagyon jólesett Andreasnak. Ujjongva állapította meg, hogy máris megkezdte a bosszúállást Adelheiden.

Azután elragadtatással dicsérte hófehér ujjait: olyan keze van, mint egy hercegnőnek. A lány duzzogott:

- Az urak mindig ilyeneket mondanak. Mibe kerül az nekik!

Az öregasszony ide-oda csoszogott filcpapucsában. Andreasnak az volt az érzése, hogy a hátán is szeme van. Végül mégis elhatározta, hogy csókot nyom Sophie hajára. Nem nagy lelkesedéssel tette, mert fakószőke és ritkás volt. A lány most már halkabban kárált, de hiába akart gyengéd lenni, hamisan hangzott. Nem tehet róla - gondolta a fiú -, nem muzikális.

Hódítása nem nagyon izgatta, habár meglehetősen csinosnak találta a lányt. Arca még üde volt, legfeljebb húszéves lehetett, de korán párnásodó nyakán nyirkos volt a bőr, valószínűleg a rosszul szellőző hátsó udvari szoba levegőjétől, ahova édesapja, Levzahn csapos halála után behúzódott. Erőltetett kacérkodása korán elvesztett illúziókról és számításról árulkodott. Hiába akart kedveskedni a fiatalembernek, átható, szürke szemének éles pillantása megvető, kapzsi és bizalmatlan volt, akár egy uzsorásé.

A jószívű Andreas tulajdonképpen szánta a boldogtalan teremtést, de ahhoz, hogy hosszabb ideig kibírja mellette, már túlságosan megszokta a derűt és a jóllakottságot. Titokban ásítozott, elfogyott a mondanivalója, s kissé csüggedten elköszönt.

Anya és lánya nem tudta mire vélni viselkedését. Sophie rosszkedvű lett. Elsőnek az öregasszony szólalt meg:

- Azér ne kesereggy el mingyár, lányom. Manapság kicsinyég pipogyák az ilyen fiatalemberkék.

Sophie megrántotta a vállát.

- Mama, neked ma egész nap csak helytelen gondolatok járnak a fejedben. Mit képzelsz? Talán majd futok egy ilyen taknyos után és szépen megvárom, amíg a nyanya lesz olyan szíves átengedni? Végtére is a papa becsületes ember volt, szegény, de tisztességes, mindig mondtam...

- Az mán igaz! De Ferdinándból csak egy vót!

Levzahnné egy fa kötőtűvel kaparászta ősz feje búbját, és azon töprengett, mivel győzhetné meg a lányát, akinek nem volt más vágya, mint hogy meggyőzzék.

- Te Szafí, hát assem tuggyuk, hogy tényleg olyan cefetül áll-e a dolog?

- Mi ne állna cefetül?

- Hát a vén tehénnel. Hátha egész tisztességes perszóna és tényleg nagynénikéje a fiatalembernek?

- Először is ezt kellene megtudni.

- Persze hogy először is ezt kellene megtudni!

Az öregasszony ismét tanácstalanságba süppedt, mely állapotból megint csak az ő okos lánykája ráncigálta ki. Hosszú időn át beszéltek és beszéltek, nehézkesen és aggályoskodva, mígnem Sophie végre elérte, hogy a mama saját magától jöjjön rá a legkézenfekvőbb gondolatra. Legközelebb, ha az idegen hölgy fölkeresi a bérlőjüket, a lány elbújik a kapualjban, majd titokban utánaered. Ha kocsiba száll, Levzahn kisasszony is konflisba ül, megéri az ügy. Amikor ezt eldöntötték, az öregasszony hozzátette:

- Na meg az sem árt, ha tuggyuk, ki járkál itt csak úgy ki-be. Ha nem vigyázunk, akárki begyühet. Egy özvegyasszonynak, akinek felnőtt lánya van, ügyelnie kell a jó hírére.

- Látod, mama, tudsz te okosan is beszélni. Andreas rendkívül elégedetlen volt a Levzahnéknál tett kirándulásával, és elhatározta, hogy bosszúból hidegen fogadja Adelheidet. Ám az asszony nem hagyott időt arra, hogy kedvetlensége legcsekélyebb jelét is mutassa. Másnap délután egyetlen ugrással termett a szobájában, fiatalabban és lendületesebben, mint valaha. Arca kipirult a hidegtől, és kínálkozó ajka boldogságot ígért. Kesztyűje szív alakú nyílásából újságkivágást húzott elő, és Andreas orra alá dugta.

- Tessék, olvasd! Most érkezett csőpostával. Próbanyomás, a ma esti Nachtkurier hozza!

Eleinte gyanakodva, majd mind mohóbban futotta át a sorokat, mert teljesen lefegyverezték:

"Irodalmi körökben mostanában sok szó esik Andreas Zumsee háromfelvonásos erkölcsdrámájáról. Lapunk olvasói már régóta reményteljes ifjú tehetségként ismerik Zumsee urat, az előkelő társaság egyik legtündöklőbb dámájának a pártfogoltját. Mint hírlik, a darabot, amely A meg nem értett asszony címet viseli, máris elfogadta az egyik legkitűnőbb helyi színház, és a bemutatóra valószínűleg még ebben a szezonban sor kerül. A kimagasló irodalmi eseményt nagy várakozás előzi meg. Minden bizonnyal óriási sikere lesz."

- Na, mit szólsz? - kérdezte Adelheid, és várakozásteljesen nevetett. Andreas felforrósodva ragadta meg az asszony kezét, nem győzte simogatni, szorongatni, azután felvetette hosszú, visszahajló szempilláit, hogy túlcsordult szívvel, újra a régi szerelmes pillantással ölelje körül.

- Nincs nálad édesebb angyal! - szólt melegen.

- Na ugye?

- De hogyan kezdtél hozzá?

- Ó, Kaflisch magától is tudja, mi a teendője.

- Ja, vagy úgy, Kaflisch!

Csalódott, hogy Adelheid nem maga gondoskodott a hírnevéről.

- Talán oka van rá, hogy a jó kisfiút játssza?! - gyanakodott.

- Barátságból tette. Igen előzékeny.

- Na de az, hogy "pártfogolt"... - ellenkezett Andreas - nem valami hízelgő, ezt Lizzitől vette.

De hirtelen belepirult a gyönyörűségbe, mert rájött, hogy Kaflisch újsághírében milyen hízelgő is ránézve ez a kifejezés.

- Szóval már együtt emlegetnek bennünket a lapok! - szólt leplezett ujjongással. Adelheid fölvetette a fejét.

- Sokat törődöm vele!

Ennyi öntudatos függetlenség tiszteletet ébresztett Andreasban.

- Akkor arra a szegény Lizzire sem kellene már annyira haragudnod - jegyezte meg lágyan. Az asszony azonban dühbe gurult.

- Hogyan? Csak nem akarod védelmedbe venni azt a perszónát?!

- Nem arról van szó. De mit követett el tulajdonképpen? Hiszen te olyan jószívű vagy!

Majdnem hozzátette: - És mindig olyan kedves a fiatal fiúkkal!

- Az is vagyok - erősítette meg Adelheid. - De ez a nőszemély a szerelmemben sértett meg, és azt sohase bocsátom meg!

- Ó! - mondta csak úgy odavetve, hogy tovább ingerelje, mert tetszett neki, ahogy a tragikát játssza. Adelheid izgatottan rótta a szobát, majd ismét a fiú előtt termett.

- Türkheimer azt hoz a házába, akit akar, azt sem bánom, ha ki-be járnak nálunk a metreszei. Olyan férfi oldalán, mint ő, és ahogy a szénája áll, nevetséges volna, ha ezen izgatnám magam. Gyémántokon kívül nem túl gyakran volt képes boldogítani őket, azt én tudom a legjobban!

Andreas nevetgélni kezdett, de részben zavarában, mert rádöbbent, hogy tulajdonképpen ő is hasonló szerepet játszik a hildebrandstrassei házban, mint Lizzi. De Adelheid még nem fejezte be:

- De azt már nem kívánhatja tőlem senki, hogy nyugodt maradjak, amikor ez a megvásárolható nőszemély...

Andreas összerezzent és hirtelen elkomolyodott. Nem, ez az összehasonlítás, szerencsére, nem áll, mert ő nem eladó.

- ...amikor ez a megvásárolható nőszemély - ismételte meg Adelheid tagoltan - az én legszentebb érzelmeimbe mer belegázolni!

Türkheimerné megragadta a fiú karját, és teljes súlyával a vállára dőlt, olyan erővel, hogy az kissé megingott. Elcsukló hangon folytatta:

- Minden csak miattad van, drága Andreasom! Érted mindenre képes vagyok, a vérétől sem riadnék vissza!

Majdnem elhitte neki, ahogy remegő arcát nézte, mely sápadtan csillogott a fekete hajfésű alatt; sötét karikával övezett szemét félig lehunyta, orrcimpái kitágultak. A jelenet hatása alatt Andreas tüzes csókokkal halmozta el ajkát, de az asszony fölegyenesedett; még nem fejezte be:

- Amit egyébként mondott nekem, és hogy felhánytorgatja a koromat, azt még megbocsátom neki! Aki az ő korában már így néz ki, azt legföljebb csak szánni tudom. Negyvennégy éves vagyok, nem is titkolom. És hogy öreg vagyok-e, annak egyedül te vagy a tudója. Tessék! Hát ez, ez itt, talán öreg?!

Olyan heves mozdulattal rántotta fel a blúzát, hogy néhány apró gyöngyház gomb szanaszét gurult a szobában. A ruhadarab a földre repült. Andreas tátott szájjal bámulta fürgeségét. A nő máris a míderén matatott, mindig lazán fűzte össze, ha idejött, és amikor az is lehullt, szinte ünnepélyes mozdulattal mutatott mellére, amely rugalmas pompájában, magasan domborodva cáfolt rá éveinek számára.

- Hát öreg ez? - ismételgette, és Andreas nagyszerűnek találta szemérmetlenségében. Elborította a szenvedély, és a legszívesebben a lába elé borult volna, de Adelheid ölelésre tárta karját.

Sajnálatos volt, hogy a szerelmi láz csillapultával Adelheid mindig úgy megváltozott. Amint kimerültnek látta őt, elpárolgott lényének nagyszerűsége, s Andreast újból és újból feldühítette gyerekes, szánakozó-becéző szavaival: "kincsem", "kicsikém", "szívecském", mondogatta ilyenkor. Andreas mogorván hárította el gyengédségét. Még nem merte nyíltan kimutatni kedvetlenségét, pedig de szívesen vágta volna oda neki: Mire jó ez a komédia? Tudod-e, milyen nevetséges egy negyvennégy éves nő, ha naivat játszik? Az imént még vad és mohó keleti császárnő voltál, most pedig már csak kövér dajka vagy!

Az asszony nem fejtette meg dühös pillantását, és tovább enyelgett.

- Az én nyuszikámnak most szorgalmasnak kell lennie. Mikor írod már meg a darabot?

- Persze, persze, a darabot. Hamarosan.

- Igyekezz, szívecském! Januárra tervezem a bemutatót. Februárban azután valamelyik nagy színházban adatjuk elő, erről gondoskodom.

- De hiszen már december van.

- Nem baj. Tedd, amit mondok, te mindent tudsz, csak akarnod kell.

Andreas dühösen felugrott.

- Nem rázhatok ki a kisujjamból egy háromfelvonásos drámát! Hát tényleg halvány fogalmad sincs róla, hogy mi kell ahhoz?

- Ne légy már olyan morcos, kérlek! Nem úgy gondolom. Jól tudom, hogy inspiráció kell hozzá...

- No meg próbák, kérlek szépen.

- Természetesen, próbák, hiszen értelek, csak légy megint egy kicsit kedves!

A fiú úgy tett, mint aki megengesztelődik, de roppant terhesnek találta, hogy örökösen munkára noszogatják. A Nachtkurier-ban megjelent hírt egyelőre teljesen elegendőnek találta; mintha már meg is írta volna a darabot. Mit akar még tulajdonképpen? Adelheid azonban nem nyugodott:

- Ide figyelj, szívecském! Rendben van, februárig ráér. Addig még bőven van időd az írásra. Gondold csak meg, nyolc hét!

Andreas közönyösen vállat vont, és hagyta, hogy az asszony tovább beszéljen.

- Addigra már három hónapja lesz, hogy szeretjük egymást. Milyen hosszú idő! És akkor híres és gazdag leszel.

Édesen és álmatagon súgta a fiú fülébe:

- Mondd meg nekem őszintén, pubikám: mindennel el vagy látva? Van még pénzed?

Andreas hevesen hátraszökkent és végigmérte. A szeme valósággal elfehéredett a dühtől. Hátat fordított az asszonynak, felrántotta a hosszú kámzsát, zsebre vágta a kezét, és hangosan fütyülni kezdett. Adelheid közeledni próbált, de Andreas durván ellökte a vállával. Izgatottan, nagy léptekkel járt fel és alá, s a foga között sziszegte:

- Ez már sok! Ez már aztán sok! Te összetévesztesz engem Lizzi Lafféval! - ordította.

Adelheid az ijedtségtől kővé meredten suttogta:

- Kérlek, nyugodj meg, hiszen nem történt semmi!

- Hogyhogy semmi sem történt?

Gyűlölködőn nevetett az asszony arcába, és hevesen járkált tovább. Megvásárolható nőszemély! Legalább ne éppen az imént beszélt volna a megvásárolható nőszemélyről! Most pedig, tessék...

Adelheid összeszedte magát. Esedezve, kitárt karral lépett a fiú felé.

- Csak nem hiszed, hogy pénzt ajánlok fel neked?

- Neeem?

Andreas csodálkozva, szinte csalódottan állt meg, mert az asszony tiltakozása megzavarta őt a nemes felháborodás szerepében. Adelheid tovább fogadkozott.

- Csak nem hiszel ilyesmit? Hogyan ismerhetnélek ennyire félre?! Csupán arra gondoltam...

Sebesen jártatta körül tekintetét a szobában. Hirtelen megtalálta, amit keresett. A tükör elé tuszkolta Andreast.

- Csupán arra gondoltam, hogy a toalettasztalod... Nézd, igazán nem akarlak megbántani, de olyan primitív; és a tükrében mindig sárgának látja magát az ember.

- Na és? - kérdezte Andreas bizalmatlanul.

- Nemrégen valahol, azt hiszem a Leipziger Strassén, csodaszép bútordarabot láttam. Teljesen hozzád illő; rokokó, dekoratív felső résszel, és emellett alkalmi vétel, csupán száz márka. Ezért kérdeztem, hogy van-e elég pénzed.

- Ja, az egészen más!

- No látod. És ilyen apróságért bőszülsz fel ennyire, te rosszaság! Arra gondoltam, hogy innen mindjárt odahajtatnék és megrendelhetném, de nincs nálam pénz.

- Nagyon kedves tőled. Tessék.

Andreas elővette a levéltárcáját, és elegáns meghajlással átnyújtotta neki a bankót. Adelheid figyelmét nem kerülte el, hogy a tárca ezzel ki is ürült.

A fiú úgy érezte, hogy bocsánatot kell kérnie.

- Örülök, hogy tévedtem - vetette oda könnyedén.

- No ugye? Milyen könnyű félreérteni a másikat! Még azok között is megeshet, akik olyan harmonikusan élnek, mint mi. Ó, szegény, szegény szívünk!

A pillanat hangulata teljesen hatalmába kerítette Adelheidet. Ha nem sürgeti az idő, szívesen ünnepelte volna meg hosszasabban is a kibékülést. Szerelme, ha lehet, még jobban megerősödve került ki a kis közjátékból, szent borzongás fűszerezte a kedves erkölcsi nagysága láttán. Már a gondolat is kihozta a sodrából, hogy ajándékot fogadjon el tőle! Ilyen férfi nincs is több! Az ajtóban, csókok között súgta a fiú fülébe:

- Olyan nemes lélek vagy!

A magára maradt Andreast kétségek rohanták meg. Miért nem használta fel az alkalmat, hogy kölcsönt kérjen Adelheidtől? Nem mindenki tanúsított volna ilyen önmegtartóztatást, ha a szeretője gazdag nő. Ha valaki kölcsönt kér, még nem jelenti azt, hogy meg is vásárolható. Egyébként is, nevetséges, kinek juthat eszébe összehasonlítást tenni egy Andreas Zumsee és holmi Klempner vagy Laffé között?!

Ki vonhatná kétségbe nemes gondolkodásmódját? De hogy ezt kényelmetlenségek nélkül engedhesse meg magának, ahhoz megfelelő anyagi helyzet szükséges. És sóhajtva kotorta össze valamennyi létező zsebéből a megmaradt ezüst aprópénzt: huszonegy márka és harmincöt pfennig. Ennyi maradt a Türkheimernél nyert összegből. A százmárkás bankó az otthonról kapott havipénz teljes összege volt. Azt pedig éppen most adta oda. Minek is? Hogy Adelheid ne lássa magát többé sárgának a tükörben!

Az efféle nagylelkűségi rohamnak, természetesen, megjön a böjtje. Lelki szemeivel már látta is a hét sovány esztendőt, amikor, akárcsak a Café Hurra-korszakban, katonás tartással kell pótolni az ebédet, pedig ha valamikor, most igazán szükség lenne a bőséges táplálkozásra! Minden garast a fogához kell vernie, miközben olyan körökben mozog, ahol a pénz a bútorok alatt hever. Szép kis dicsőség bejutni az Eldorádó földjére, ha neki önmegtartóztatással kell jeleskednie, miközben a többiek pukkadásig tömik magukat. Úgyszólván megkárosítottnak érezte magát, és utólag rossz néven vette Adelheidtől, hogy nem elég behatóan beszélte rá a pénz elfogadására.

Az ismerősei meg minden bizonnyal gazdagnak tartják. Ezt biztosra vehette, mert Pohlatz és doktor Libbenow, akikkel nemrégiben találkozott a Potsdamer Strassén, olyan pillantásokkal méregették elegáns öltözékét, mintha szerencsét kívánnának neki. A kövér Gólemmel is találkozott. Céltudatosan, bizalmas mosollyal közeledett felé, ami nála mindig a kölcsönkérés biztos jele. Alig tudott előle elmenekülni, de még időben befordult az utcasarkon. Mindannyian azt hitték, hogy kapcsolata a Türkheimer házzal magas jövedelmet biztosít neki, és a gondolattól, hogy milyen mélységesen tévednek, megalázottnak és becsapottnak érezte magát.

Vajon ki tájékoztathatta őket ilyen hamisan? Talán Köpf? Van benne valami alattomosság. De valószínűleg inkább Kaflisch, aki szégyellhetné magát, mert máig sem adta vissza a kaszinói nyereségéből kölcsönkért százmárkást. Andreast elkeserítette az olyan ember álnoksága, aki tartozik neki s közben pletykát terjeszt róla. Hideg elszántsággal felöltözött, és elhagyta a házat.

Az volt a szándéka, hogy a Nachtkurier szerkesztőségében keresi fel az újságírót, de már az Unter den Lindenen összeakadt vele néhány pajtása társaságában. Alig különböztek egymástól, valamennyien ugyanabban a világfias eleganciában pompáztak, miközben a nadrágszáruk csupa sár volt.

Kaflisch barátságos integetéssel akart elmenni mellette, de Andreas karon ragadta.

- Csak egy szóra, kérem! - szólt határozottan.

A riporter kíváncsian szimatolta körül.

- Nos, mi jót tud? Talán Türkheimeréknél történt valami?

- Mi történt volna?

Andreas keményen akart beszélni, de az utolsó pillanatban zavarba jött, és meglehetősen udvariasan kérdezte:

- Apropó, nem jár nekem öntől száz márka?

- Na és? - kérdezte ártatlanul Kaflisch.

- Nem tudná esetleg most visszaadni?

- Ez minden tudománya? Ilyen ócska, régi trükkel tart fel fontos dolgaimban? Nem szép öntől, tisztelt úr!

Megpróbálta magát kiszabadítani, hogy a barátai után siessen, de Andreas nem engedte el.

- Szükségem van a pénzre - jelentette ki hidegen. Kaflisch úgy tett, mint aki komolyan dühös.

- Ne tréfáljon már, kérem! Végrehajtósdit akar játszani? Bennünket nem ijeszt meg, kedvesem! Legfeljebb a hírnevét teszi tönkre, ha pár nyomorúságos garas után futkos.

- Pár nyomorúságos garas! - visszhangozta Andreas szemrehányóan. Száz márka neki most valóságos vagyonnal ért fel. Kaflisch pedig folytatta:

- Annyi a pénze, mint a pelyva, s a szegény embert szorongatja!

- Mit mond?

- Hagyjuk csak. Aki Adelheid Türkheimerrel szűri össze a levet, annak mindig annyi a pénze, mint a pelyva.

- Szóval nem is akarja visszaadni?

- Ugyan már, dehogynem!

S a riporter azon a bizalmas-jóindulatú hangon folytatta, amellyel mindig arról igyekezett meggyőzni partnerét, hogy a saját érdekében teszi jól, ha elárulja neki, amire ő éppen kíváncsi.

- Mondja meg, de őszintén, még nem ajánlott fel önnek pénzt?

Andreas fennhéjázó arcot próbált vágni.

- Annyit kaphatok, amennyit csak akarok!

- Hát akkor? - nyomozott tovább Kaflisch. - Csak nem szenved álszeméremben, szegény barátom? Ez nem lehet igaz! Most meg elpirul!

Kaflisch majd megfúlt a nevetéstől.

- Ha én ezt elmondanám valakinek! Magáról lerí, hogy még nem ismeri a dörgést, ezért fel kell világosítanom. Most már mindegy, úgyis lekéstem a dolgomról.

Betértek a Café Bauerba, és felmentek az első emeletre. Az újságírót még mindig rázta a nevetés.

- Ez már sok! Hahaha, a szent ártatlanság!

Alig tudta kinyögni a pincérnek, hogy két kapucínert kér. Jobbra-balra integetett, felugrott, néhány emberrel kezet szorított, majd visszatért Andreashoz.

- Tehát nem fogad el ajándékot? - kérdezte.

- Mint úriember - válaszolta Andreas hűvösen.

- Mondhatom, nagy kunszt úriembernek lenni, mindenki az. De ajándékot valóban ne fogadjon el.

- Hanem?

- Csak részesedést.

- Részesedést?

- Természetesen. Az ember vagy hozzájuk tartozik, vagy nem. Értve vagyok? És ha hozzájuk tartozik, akkor részesedést is kap.

- Miből?

- A Türkheimer-féle nemzeti vagyonból.

- Nem értem.

- Pedig a napnál is világosabb! Csupán tudni kell, ki is az a Türkheimer. Nézze csak, ott egye meg a fene, ha valaki lop, de ha egyetlen ember olyan eszméletlenül sokat lop, mint Türkheimer, akkor nem igazság, hogy minden csak az övé. De ő nem is akarja. Élni és élni hagyni, gondolja. Türkheimer ugyanis meglehetősen felvilágosult. Belátja, hogy a manapság annyit emlegetett kommunizmus valóban a kor igényét fejezi ki. Persze csupán az egészséges kommunizmus, amely ismeri a határait. Az adakozó kéz politikája nem terjedhet túl a családon, mert az egyet jelentene a nemzeti vagyon lelkiismeretlen pocsékolásával. A család azonban rendkívül szerteágazó: az egyik végén a fejedelmi személyekig terjed, akik itt-ott egy-egy fát ültetnek el a türkheimeri kertben. Ugye, barátocskám, ezt nem is tudta? Pedig ez igencsak jövedelmező kertészet. A másik végén pedig ott vannak a magunkfajták, akik fürgén és ügyesen kapunk el a levegőből egy-egy ötvenmárkás bankót. Értve vagyok, tisztelt úr?

- Nagyjából. De valamit tenni is kell ezért, gondolom?

Kaflisch tágra nyitotta a szemét.

- És maga talán nem tesz semmit? Maga selma!

- Ja, vagy úgy! - mondta Andreas és elégedetten nevetett. - Ez tényleg az Eldorádó földje - jegyezte meg, s felderült a képe.

- Ez az! Eldorádó! Micsoda tehetséges ember maga! Na, most pedig beavatom a népgazdasági szisztémába, mely az Eldorádó földjén működő áldásos intézmények alapját képezi. Csak nem hozzányúlni! Ebben a szisztémában ugyanis mindenki, akit ismer, pompásan megleli a helyét. Magunkról, úgy értem azokról, akik a Nachtkurier-nak dolgoznak, nem is akarok szólni. Mert ki is az a Jekuser? Ön azt mondaná, a világeseményekből él, ám számára azok a legjövedelmezőbbek, amelyeket Türkheimer megrendelésére az ujjából szop, vagy a Bedieneréből, ami egykutya. És ha Türkheimer kiutalásai elmaradnának, én is elbúcsúzhatnék a rövid soronként kapott nyomorúságos tíz pfennigemtől.

- Ilyen hatalmas?

- Még ennél is hatalmasabb. Azt hiszi, bármelyik színház is bemutatna valamit, amire ő azt a megjegyzést teszi, hogy nocsak-nocsak? Ha így megy tovább, manapság már a legnyomorultabb alak is megengedheti magának a felségsértést vagy az istenkáromlást, de ismer-e valakit, aki Türkheimerrel merne ujjat húzni. No látja! Ez már lényegesen csiklandósabb ügy lenne. Aki erre vetemedik, az röpül, és eltűnik a süllyesztőben. Figyelje csak meg, hogy fog lecsúszni a szegény Lizzi; állítólag már fel is mondtak neki. No és Klempner! A kutya sem fogad el tőle többé színdarabot. És milyen jó dolguk volt, ameddig Eldorádó földjén éltek! Ha Klempner ki akarta pihenni Lizzit, és felcsípett egy lánykát kapukulccsal, ki fizette a számlát? Na? Természetesen Türkheimer. A teljes család megélt belőle. Ilyen mélységekig hatolnak a népbe Eldorádó földjének határai, tisztelt úr, és mindenki a határokon befelé igyekszik. Most éppen a báró Hochstetten házat vásárolta meg magának Asta, az egyéniség. Von Hochstetten kisasszony neve minden egyházi gyüjtőlistán szerepel, gyapjúharisnyákat küldözget Palesztinába, szegény zsidó gyerekek megtérítésére. És miből teszi ezt? Türkheimer vagyonából. El sem tudja képzelni, hány embernek nyújt jó életet és biztos kenyeret. Itt van például Liebling...

- Liebling? Egy ilyen komoly ember?

- Miért ne? Mások viccesen fogják fel a dolgot, ő komoly és méltóságteljes marad.

- És közben mást gondol?

- Miért gondolna mást? Éppen ez az előkelő benne, és azért vitte olyan sokra, mert komolyan gondolja. Felix Liebling gazdag, de becsületes szülők gyermekeként jött a világra. Már igen fiatalon vonzotta a filantrópia, ám eleinte sehogy sem boldogult. Egyszer hogy, hogy nem, de újságot alapított A púpos. Testi és lelki nyomorékok központi érdekvédelmi lapja címmel. Miután ötlete csodálatosképpen nem talált a megérdemelt fogadtatásra, intézet alapításába fogott, amely a tiszteletre méltóan szép Anyatej nevet viselte, és dajkák mesterséges tenyésztésének a célját szolgálta volna, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a leányzók e hasznos fajtájából - a modern társadalom igényeihez képest - még mindig nincs elegendő. Sajnos, a rendőrség meghiúsította emberbaráti vállalkozását. Ezek után Liebling, kissé már hanyatló tőkeerővel, de még mindig a rá jellemző erkölcsi érzékkel, a legkülönfélébb spekulációkba kezdett, mígnem azután helyzete arra kényszerítette, hogy visszavonuljon a cionizmus bástyái mögé. Ezzel végérvényes elismerést és pozíciót szerzett magának.

- És pénzt?

- Ahol pozíció van, ott pénz is akad. Hát nem tudja? Liebling Türkheimernek a bizalmi embere. Ahogy üzleti ügyekben Blosch, akként diplomáciai és személyi kérdésekben Liebling a szürke eminenciás. Ha Türkheimer meg akar szabadulni valamelyik régi barátnőjétől, vagy gyémánttal ékesített szivarszipkát óhajt vásárolni egy egzotikus hercegnek vagy egy titkos tanácsosnak, az ügylet lebonyolítására Liebling a legmegfelelőbb ember. Morális érzéke a legnehezebb helyzeteken is átsegíti. Ő bútorozta be a hildebrandtstrassei palotát, ő fedezte föl Claudius Mertenst, és ő gondoskodik mindig valami újról. A hölgyek még toalettkérdésekben is rábízzák magukat, úgyszólván mindenes. Egész jól megél belőle, habár Türkheimer már csak a felét fizeti neki, mint korábban. Ő maga mondja.

- Nos, akkor mindenki elégedett.

- Eldoradó földjén mindig, mindenki elégedett - szólt Kaflisch, és saját ékesszólásán meg nagylelkűségén fellelkesülve, közelebb húzódott Andreashoz, a vállára csapott és így szólt:

- Tudja mit? Magának ma jó napja van. Nem válhatunk el ilyen gyorsan.

Lefelé lépkedve, diadalmasan kijelentette:

- Meghívom, legyen a vendégem.

Az utcán bővebb magyarázatba bocsátkozott.

- Mindannyian a Texas Bloody Bank Gold Mounts-papírok szédületében élünk; hátborzongatóan sokat lehet rajtuk keresni. Türkheimer keze is benne van a dologban, csak még nem tudjuk, hol. Mi, a Nachtkurier-tól, is benne vagyunk, s csak úgy lubickolunk a pénzben.

És a járókelőkkel mit sem törődve, úszómozdulatokat tett.

- Ha ilyen jól megy magának, akkor az én száz márkámat is visszaadhatná - vélekedett Andreas.

- Mi a szösznek? - kiáltott vígan Kaflisch. - Ne jöjjön már megint ezzel! De egy finom vacsorát megérdemel. Mit szólna Millerhez?

Hillertől Renzhez mentek, onnan a Kempinskybe, ahol Porter sört és pezsgőt ittak, majd a Café Keckbe, onnan pedig egy hölgy kíséretében, akit Kaflisch hódított meg magának, Lukas Bols kóstolójába. Amikor az újságíró hajnali háromkor egy lámpaoszlopnak támaszkodva búcsúzóul megölelte barátját, nehezen forgó nyelvvel mondta:

- Ma este, testvér, jóval többe került nekem száz márkánál. De oda se neki, többre is jó nálam. Na, hát nem vagyok én úriember? Nagy kunszt, mindenki az!

 

Tizedik fejezet
Micsoda gyönyörűség az emberek veséjébe látni

A következő huszonnégy órát Andreas zúgó fejjel töltötte. Zavaros pillantásokat vetett a jövőbe, és idegesen várakozott Adelheidre. Csak másnap érkezett, arcán zavart, de még titkolt örömmel.

- El sem tudod képzelni - mondta leheletével a fiú arcát súrolva -, mit álltam ki miattad.

- Miattam?

- Igen, és a pénzed miatt.

- Ja, vagy úgy!

Már teljesen megfeledkezett róla, és most újra ezzel bosszantja.

- Ha nem tévedek, toalettasztalt akartál rendelni nekem?

- Asztalt? Persze, persze... - Csak most emlékezett vissza rá.

- Igen, igen, de az asztalt már eladták, és nem találtam helyette megfelelőt. Jól tudod, szívecském, milyen válogatós vagyok, ha rólad van szó. Arra gondoltam, ha már így van, miért ne fektethetném be kedvezően a száz márkádat?

- Na és? - kérdezte bizalmatlanul Andreas.

De az asszony már belelendült a mondókájába, és úgy darálta le, mintha betanulta volna.

- Végül azután találtam valamit, habár alaposan meg kellett fontolnom. Ugyanis meglehetősen veszélyes vállalkozás volt, el is veszíthetted volna a pénzedet. Szóval, Türkheimernek adtam.

- Türkheimernek?

- Igen, Türkheimernek. Hébe-hóba adok neki valamennyit a sajátomból, ha éppen nem tudom, mire költsem. Ő azután játszik vele a tőzsdén. Néha nyerek, de néha veszítek is. Most hozzátettem a te száz márkádat az enyémhez, és vásároltattam vele egy Texas Bloody Bankrészvényt. Mindenki azt vesz.

- Tudom. Hátborzongatóan sokat keresnek rajta.

- Na látod! Újabb aranybányákat fedeztek fel ott. Mára azután úgy felszökött az árfolyama, hogy részben óvatosságból, részben azért, hogy készpénzem legyen, inkább eladtam, érted?

Minden lélegzetvételnyi szünetben apró, puha csókokat nyomott a fiú bal fülcimpájára.

- Annyira azért nem volt sürgős - mondta Andreas előkelő kézmozdulattal.

- Szóval megfiadzott a bankód. Természetesen, a részvénynek csupán egyötöde volt a tiéd, de azért azt is elveszíthetted volna. Ó, mit is ért mindebből a költő, az ilyen dolgok nem érnek fel hozzá. De hát az aranybányákkal ez már csak így van, és az is lehet - de erről senkinek sem szabad még tudnia -, hogy Friedrich Wilhelm Schmeerbauch, a nagy fezőr, az ügy fő mozgatója a végén még belebukik, mondja Türkheimer. De tart, ameddig tart, egyelőre vígan emelkedik tovább a Texas Bloody Gold Mounts árfolyama.

- Szép név - szólt elismerően Andreas. - Talán az egész hegy aranyból van?

Adelheid vállat vont.

- Türkheimer mindig azt mondja, hogy az ilyesmin kár törni a fejünket. Texas oly végtelenül messze van. Veszélyes üzlet volt, elhiheted nekem. Fogalmad sincs róla, hogy rászedik olykor az embereket. Türkheimer információival én meglehetősen biztosra megyek ugyan, de ennek ellenére is ráfizethettél volna, elhiheted nekem.

Többször is elismételte ugyanazt, s közben gyengéden kérlelve nézett a fiúra. Amikor úgy vélte, hogy már elég behatóan ecsetelte az átélt veszedelmet, szőrmemuffjából félénken apró, bőr levéltárcát vett elő. Bátortalan cikcakkban lengette meg Andreas szeme előtt, s csak akkor merte letenni az íróasztal szélére, amikor már hozzászokhatott az idegen tárgy látványához. A fiú enyhén elpirulva nézett félre.

- A te barátságoddal könnyen pórul járhat az ember - szólalt meg végre. - Ha ezt a kis pénzemet is elveszítem...

Nem mondta ki, hogy milyen szörnyűség történt volna akkor. Együttlétük meghittségét a következő hetekben semmi sem zavarta meg. A legfontosabb kérdés elintéződött. Andreasnak immár biztos jövedelme volt, amiért nem kellett szégyenkeznie. A tőzsde eleget hozott ahhoz, hogy gondtalanul megélhessen. Eleinte még csodálkozott, ha az Adelheidre bízott százmárkás egy hét alatt négy-ötre szaporodott. Szorgalmasan bújta a tőzsdelapokat, mégsem ismerte ki magát bennük. Gyorsan lemondott tehát olyan dolgok megértéséről, amelyek méltatlanok hozzá, ahogy arról a szeretett nő minduntalan biztosította. A továbbiakban megelégedett azzal, hogy a nyereséget, amelyet az asszony diszkréten, zárt borítékban nyújtott át neki, az üzletember rutinjával csúsztassa kabátja belső zsebébe. Hogy a pénz honnan származik, azt azoknak kell tudni, akik Eldorádó földjét kormányozzák. Itt, ahol a pénz érthetetlenül, de mégis a bútorok alatt hevert, senki sem viselt egyéni felelősséget; egy magasabb akarat irányítása alatt éltek.

A hangulat csak akkor romlott el kissé, ha Adelheid a dráma felől érdeklődött. Az asszony általában szőrcsuhába öltözve, fenyőfából ácsolt asztala mellett, fölötte a vérző Krisztussal, fejét a kezére támasztva találta a fiatalembert.

- A szereplők jegyzéke már majdnem kész van - jelentette be.

- Ah!

- A hősnőt Hildegard Trentmönichennek hívják, és ragaszkodik hozzá, hogy a házasságkötés után is ezt a nevet viselje. Kifejező, romantikus név, nem gondolod?

- Csodálatos! Hogy tudsz ilyet kitalálni?

- Oly sok múlik a hangulatos neveken. A férfi durva realista, vedeli a sört. A neve: Alois Pfaundsteissler.

- És a nagy jelenet, amiről nemrégiben meséltél?

Andreas a hajába túrt.

- Képzeld, milyen pech. Diederich Klempner már megírta valahol.

- Kiállhatatlan fickó! Ez a Klempner!

- Mit akarsz tőle, ezek a sziléziaiak és poseniek mindenütt csak keresztezik az ember útjait. Manapság övék a világ.

Felhúzta a vállát és kijelentette:

- Az újnémet kultúrába keleti elemek vegyülnek.

Magányos óráiban, amikor kétkedni kezdett a művében, gyakran gondolt rá, hogy alapjában véve igaza van Lizzi Laffénak. A meg nem értett vagy felszabadított asszony történetével már a csatornák is tele vannak, olyan mélyre taszították a témával visszaélő sziléziaiak és poseniek. Alacsonyabb szintű, darabos és fanatikus kultúrát képviselnek, miközben az emelkedettebb régiókban enyhe szkepszis dívik. Semmit sem vesznek komolyan, legkevésbé azokat a nyafogó teremtéseket, akiknek végeredményben mégiscsak az az egy volna fontos. Igazi drámára nem is méltóak ezek a teremtések. Andreas el is határozta, hogy lekezelően bánik velük. Megfordult, és a tükörben hosszasan elgyönyörködött győztes mosolyában.

A hirtelen támadt lelkesedés mámorában egy szuszra megírta egy férj verses monológját, aki meglepődve tapasztalja, hogy feleségében váratlanul lelki űr támadt, melyet hiába próbál megérteni. A refrén így hangzott:

Kik azok, kik megfejthetik
e csöpp kis agy rejtvényeit?
[7]

Az utolsó szakasz kifejezetten illetlen volt, ami átmenetileg aggasztotta ugyan, de azzal vigasztalta magát, hogy végeredményben a Bosszú! közönségére kell hatnia. S valóban, Adelheid, akivel ismertette művét, a legcsekélyebb mértékben sem ütközött meg rajta. Szinte könnyekig meghatotta a verssorok szépsége; dicsőséget és ragyogó jövőt jósolt a költőnek. Lángelméje csodálatának izgalmában, az első napok szenvedélyével ragadta magával a fiút is.

Föleszmélve eszébe jutott, hogy előadóról is gondoskodni kell az Andreas által elképzelt férj alakítására. Néhány próbára is szükség lesz. A következő hét péntekjét jelölte meg a bemutató napjaként. Sietős búcsúja közben türelmesen nyugtatgatta a fiatalembert, akit izgalomba hozott a közönséggel várható első személyes találkozás közelsége.

- Légy nyugodt, drágám, semmivel se törődj, egy költőnek meg kell őriznie előkelőségét. Én mindenről gondoskodom. Holnap három órakor várlak a Hildebrandtstrassén!

Andreas szándékos késéssel jelent meg másnap. Már hat fiatal költőt talált ott. Nem is hallotta a nevüket nagy zavarában, amit megközelíthetetlen arckifejezéssel igyekezett palástolni. Rajtuk kívül a ház néhány barátja is ott volt: Pimbusch és neje, Bescheererné és Mohrné. Adelheid azonnal bemutatta a társaság legfontosabb tagjának: Kapeller igazgató úrnak. Andreas azt a mozgékony, gömbölyded emberkét ismerte fel benne, aki a múltkoriban, a nagyestélyen, oly szolgálatkészen préselte át magát a táncos kedvű tömegen a zongorához. Kapeller lényének a szolgálatkészség volt a fő vonása. Mindenütt ott volt, ahol szükség lehetett rá. Élénken, de diszkréten figyelt, kikémlelte a közönség hangulatát, és értett hozzá, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát. Tapintatosan, de szívósan, egyszerűen a jelenlétével hívta fel magára újból és újból a hatalmasok figyelmét. Ha valahol valamiért nagy sietősen egy jövedelmező posztot kellett adományozni bárkinek, aki éppen bebotlik, azt csak Kapeller kaphatta meg, mert ő mindig kéznél volt.

Rangja szerint valamikor a távoli múltban egy színház élén állhatott. Amit itt most kértek tőle, a szakmájába vágott, s azon nyomban nagy biztonsággal uralta is a helyzetet.

- Igen tisztelt hölgyeim és uraim - szólt zsíros, lágy hangján. Enyhe szász kiejtéssel beszélt, amin szemmel láthatóan maga is derült.

- Ha nincs ellene kifogásuk, átveszem a rendezést és a szépséges, rímbe faragott szerepet is, amely Zumsee úr műve, kézbe vehetem, úgy értem kreálhatom. Van némi gyakorlatom e műfajban még a régi időkből, amikor is speciális színházat vezettem Leitmeritzben. Azaz, amennyiben...

Elhallgatott, mert Pimbuschné kuncogott.

- Min nevet a tisztelt hölgy? A speciális színházon? Ha igen, úgy szabadjon megkérnem, ne nevessen! A speciális színpad ugyanis elsőrangú fontosságú kulturális tényező bizonyos félvad vidékeken, és sikeresen járul hozzá az erkölcsök és a művészi ízlés javításához. Tehát, mint mondottam, van némi gyakorlatom e műfajban, illetve amennyiben egyáltalán műfajról lehet beszélni, mert Andreas Zumsee úr alkotása szerintem egészen egyedülálló, ha szabad magam így kifejezni: ilyen még nem volt! Az ehhez fogható mestermű, amely ennyi új és sohasem sejtett szépséget rejt, minden bizonnyal csak nehezen és akkor is csupán tökéletlenül interpretálható.

Ott pöffeszkedett teljes szélességében, kerek, megnyerő mozdulatokat tett, és rövid, kövér ujjaival fel-felnyúlt a levegőbe, mintha onnan kapna el még ékesebb magasztaló szavakat. Hirtelen beszippantotta vastag alsó ajkát, bal vállára hajtotta fejét, és szemérmetlenül gyengéd pillantással fonta körül az egymás mellett álló Andreast és Adelheidet. Kapeller biztos volt a sikerében. A hölgyeket kellemesen derűs hangulatba hozta, Türkheimernét a leggyöngédebb érzelmeiben érintette igen jólesően, Andreas szerzői hiúságát pedig, bármilyen nagyravágyó lehetett is, kielégítette. A költők, akik félénken szorongtak egy sarokban, szóba sem jöhettek. Enyhe lenézéssel kezelte őket, kézirataikat hanyagul gyömöszölte bő zsebeibe. Jól tudta, miért hívták, és miközben néhány alacsony széket rivaldának használva, pózba vágta magát, máris hozzákezdett a megdöbbent férj monológjának recitálásához. Tempósan skandálta a verssorokat, tudatosan hangsúlyozta a költő vakmerő gondolatait, és mint aki sikeresen legyőzte egy bonyolult gondolatmenet nehézségeit, harsány trombitahangon szavalta a refrént:

Kik azok, kik megfejthetik
e csöpp kis agy rejtvényeit?

Közben hihetetlen fürgeséggel járta körül kétszer-háromszor a színpadnak képzelt térséget. Úgy tetszett, mintha a gömbölyded test fölbukfencezne a rövid lábakon. Elképesztően hatott. Kapeller rámosolygott a közönségre, megismételte a megnyerő mozdulatokat, melyekkel egyszer már elragadtatta a hölgyeket, és futás közben pápát integetett nekik. Ellenállhatatlan volt ez a kéz. Vörhenyes, puha testű állathoz hasonlított, amint éppen levegő után kapkod. Kapeller hirtelen újra a helyén termett, és mintha mi sem történt volna, szelíden, de megfontoltan érvelt tovább a nők túlzásba vitt emancipációja ellen.

Andreasnak eleinte minden igyekezete arra irányult, hogy ne vegyék észre kínos zavarát. Művének értéke, melyben eddig oly szilárdan hitt, váratlanul kétségessé vált. Kapeller szájából nem ismert rá a saját verssoraira, idegen hangokként figyelte őket, de azután be kellett vallania magának, hogy lassan neki is tetszeni kezdenek. A jelenlévők mind hasonló véleményen lehettek. A fogékony szerző megérezte hangulatukat, mielőtt még a tetszésnyilvánítás bármilyen jelét adták volna. Amikor Kapeller a harmadik kört is lefutotta és kifulladva megállt, Andreas tudta, hogy a mű sikere eldőlt. Már csak az utolsó strófa kifejezett illetlenségei fordíthatják meg sorsát, kiváltképpen az előadó szerepmondási felfogása miatt. Ahelyett ugyanis, hogy a veszélyes részeken könnyedén átsiklott volna, Kapeller, lényének teljes súlyával, kényelmesen elidőzött rajtuk. Kezét nadrágzsebébe mélyesztette, pocakját kitolta, fejét hátrafeszítette, olyannyira, hogy alacsony homloka eltűnt, és arca helyét egész szélességében a tokája foglalta el. A mondatok között kidugta a nyelve hegyét, és szájának egyik szögletéből a másikba vándoroltatta. Andreas véleménye szerint Kapeller a legmocskosabb, legundorítóbb cinizmust testesítette meg. Ennek ellenére, alkotójukat éppen azok a sorok töltötték el különös büszkeséggel, amelyek Kapellernek erre alkalmat adtak.

Feszülten nézett körül; a hat költő közül csupán kettő pirult el. Pimbuschné a térdét csapkodta kesztyűjével, behunyta a szemét, hosszú, vékony nyaka aggasztóan ingott ide-oda a szűk gallérban, mely fölött a feje mint színpompás, püffedt, mérges növény rezgett. A kis Goldherzné halk csiviteléssel szökdécselt ide-oda, Bescheererné mozdulatlan maradt, csupán a száját próbálta elhúzni. De mint mindig, csak a homlokráncai mozogtak, melyek közül eleven állatként kúszott elő a zöldes mohafolt. Mohrné elnézően nevetett, Pimbusch pedig, várakozó állásponton, elmélyülten tanulmányozta a körmeit. A publikum megnyugtató látványt nyújtott.

Kapeller a darab végéhez közeledett. Újra megismételte a refrént, de már nem harsogóan, hanem elakadó hangon és fásult életbölcsességtől átszellemült arccal, amit senki sem feltételezett volna róla. Azután, szerényen a költőre mutatva, fogadta a gratulációkat. A jelenlévők között gyorsan terjedt a vélemény, hogy két nagy művészt fedeztek fel. Pimbuschba csak ekkor tért vissza az élet. Izgatottan szaladgált egyik vendégtől a másikhoz, hogy megtudakolja, vajon az előadóművész teljesítményét ők is ultraelegánsnak, Zumsee úr költészetét pedig fenomenálisan szellemesnek tartják-e. Miután összegyűjtötte a véleményeket s ezzel készen állt a saját meggyőződése is; ünnepélyesen a művészekhez lépett, a tőle megszokott szertartásossággal kezet rázott velük és kijelentette:

- Uraim, önök elérkeztek a csúcsra! Direktor úr, az ön teljesítménye ultraelegáns! Zumsee úr, az ön költészete fenomenálisan szellemes, csak semmi ellenvetés, felérkezett a csúcsra!

Andreas elfordult. Hirtelen az egész testét nyirkosnak érezte. Az átélt veszély után az idegei felmondták a szolgálatot. Adelheidet kereste. Szerencséjére egy pillanatig egyedül maradhatott vele a teaasztalnál, amelyet éppen akkor toltak be. Az asszony gyors mozdulattal simított végig a fiú reszkető kezén, s megnyugtató derűvel mosolygott rá. Ő tökéletesen megőrizte nyugalmát a próba alatt; telt arcán sápadtság honolt a gyertyafényben. A szerelmes nő egy pillanatig sem kételkedett a mű elsöprő sikerében, amely szerzőjének az imént még komoly gondot okozott, és barátságos szenvtelenséggel fogadta a bókokat. Neki több és lelkendezőbb jutott belőlük, mint a fiúnak. Minden mozdulata azt mondta a jelenlévőknek: nemcsak a költemény, a költő is az enyém! - Andreas gyönyörködött az asszonyban, és imádta őt a büszkeségéért.

Örömét csupán Kapeller rontotta el, akivel láthatóan osztoznia kell a sikerben. Miután ezt méltatlannak találta, Adelheidhez fordult:

- Nem gondolja, nagyságos asszonyom, hogy Kapeller direktor frakkja kissé pecsétes? Nem lehetne talán az értésére adni, anélkül, hogy megsértődnék?

- Egyszerűen másikat csináltatunk neki - javasolta az asszony.

De a közeledő Pimbuschné izgatottan suttogta:

- Drágám, el ne rontsa! Nem látja, hogy Kapeller és a frakkja mennyire egymáshoz illik? Egyik éppen olyan zsíros, mint a másik.

- Úgy van - helyeselt Mohrné. - Kapeller gondolkodó színész, és a frakkja a szerep tartozéka. Az teszi a legmélyebb benyomást...

- Különösen itt, a te szalonodban - tette hozzá a kis Goldherzné. Bescheererné megérintette Andreas vállát:

- A zsíros frakkon áll vagy bukik az ön költészete, kedvesem - mondta gonosz vigyorral.

Andreas összerezzent és elfehéredett, ám maga Kapeller sietett a segítségére. A színésznek abban a sarokban akadt dolga, ahol a hat költő szorongott, de bármilyen halkan csevegtek is a hölgyek, kifinomult füle azonnal meghallotta, mit gondolnak és terveznek a hatalmasok. Ösztöne azt súgta, hogy valami készül ellene, ezért ártatlan, majdhogynem alázatos mosollyal lépett Andreashoz. Ő az ellenség, akit le kell csillapítani. Megnyerő nyíltsággal kezdett mondókájába:

- Bocsásson meg, igen tisztelt uram, ha megsértettem.

A fiatalember csodálkozása láttán így folytatta:

- Nagyon rossz ugyanis a lelkiismeretem, mivel a hölgyek és az urak olyan jóságosak és úgy tesznek, mintha én is hozzájárultam volna költészetének imponáló sikeréhez. Ez azonban, sietek megjegyezni, tévedésen nyugszik. Én, ha szabad magam így kifejezni, csupán közönséges napszámos vagyok, és bizonyos értelemben bénultnak érzem magam a sok szépségtől, ami, mint már egyszer említeni bátorkodtam, csak úgy hemzseg az ön művében. Képtelen vagyok valamennyit érzékeltetni, tisztelt uram, nem megy, bocsásson meg nekem.

Esküdözve tette kezét a szívére. Andreas, az elhangzottaktól lefegyverezve, mindent megbocsátott és barátságosan intett neki. Ám Kapeller még mindig nem nyugodott meg.

- Egyetlen ember egyedül képtelen erre, s ezt nem is lehet kívánni tőle. Igen, ha ketten lennénk! Már gondoltam rá, hogy meg kellene jelennie a színpadon a feleségemnek, úgy értem a meg nem értett hitvesnek is, aki végeredményben a dráma főszereplője. Nem is kell beszélnie, csak pikáns ruhája legyen, kihívó arccal járkáljon, s időnként vessen cigánykereket. Ha a hölgyeknek és az uraknak nincs ellene kifogásuk, én gondoskodom egy csinos fiatal lányról, aki kézbe veheti, úgy értem, kreálhatja a szerepet.

Andreasnak világosság gyúlt az agyában: igaza van a hájasnak, gondolta. Ha ketten vannak a színpadon, az már nem monológ, hanem dráma. Tehát drámát írtam!

A fölfedezés örömétől döbbent arca végre megnyugtatta Kapeller lelkiismeretét. Miután engedélyt kért és kapott a hölgyektől, szerényen és serényen ajánlotta magát. A következő próbát másnapra tűzték ki.

A megjelölt órában ismét valamennyien megjelentek. Kapeller magával hozta Werda Bieratzot; Pimbuschné azonnal lefoglalta magának. A snapszgyáros hitvese egy meghitt sarokba vezette a fiatal lányt, karját a csinos hetéra vállára tette. Arckifejezéséről rövidesen mindenki leolvashatta: itt most hálószoba-titkokról van szó! A kis Bieratz lesütötte a tekintetét, s közben szemérmesen összefogta a szoknyáját. Pedig az első pénzes pasas kívánságára akár pucéran is végigsétálna az Unter den Lindenen - gondolta Andreas.

Kapeller végre nekiláthatott, hogy megismertesse a színésznővel a feladatát. Kedélyesen magyarázta:

- Miközben én deklamálok, ön fintorokat vág és a lábát mutogatja. Egyéb teendője nincs. Csupán a fürtjeit kell kissé kifésülnie az arcából, mert csak az orra hegye látszik. No meg, feltétlenül szerezzen magának egy vörös selyemruhát!

Majd a hölgyekhez fordult:

- Miután a kisasszonynak meglehetősen kellemetlen orgánuma van, tiszta szerencse, hogy szerepe nem igényel szövegmondást.

- Ha magának csupán az orgánuma lenne az, ami nem szép, Kapeller úr! - válaszolta a kis Bieratz kedves mosollyal, mert túl okos volt ahhoz, hogy olyan ellenséget szerezzen magának a szalonok világában, aki bejáratos a színházakba.

Közös próbáik alatt Kapeller zsarnokian bánt partnernőjével. Minduntalan félbeszakította a jelenetet, és úgy dirigálta:

- Most hajoljon hátra derékból, és öltse rám a nyelvét! A bal keze a csípőjén és felhúzza a ruháját. Talán szégyelli mutogatni a lábacskáit? Nem mondom, elég botlábú. Láttak már a tisztelt hölgyek szép lábú színésznőt? - kérdezte. - Mert én még soha!

Volt érzéke ahhoz, hogy hogyan kell bánni a hatalmasokkal, s ez az érzék azt súgta neki, hogy semmivel sem hízeleghet eredményesebben a hölgyeknek, mint a színésznő megalázásával. Sejtette, hogy ezzel Pimbuschné, Bescheererné és a többiek be nem vallott bosszúvágyát elégíti ki. Lizzi Laffé veresége az Adelheiddel folytatott vitában okozott nekik ugyan némi örömet, de mennyivel nagyobb elégtétel volt számukra a Werda Bieratz fölötti győzelem, akit irigyeltek bűnös életéért, s akivel vállvetve versenyeztek ugyanazon férfiak kiszipolyozásában. A kis Bieratz napja csak nemrég kelt fel, de máris perzselve égetett, és tetemes részt emésztett fel az Eldorádó földjén élő férfiak erejéből és jövedelméből. Minél jobban szerettek volna hasonlítani hozzá, annál boldogabban nézték a fiatal lány módszeres kínzását. Pimbuschné alig negyedórája még szenvedélyesen vonta keblére a kis Bieratzot, most pedig karszékébe süppedve, kéjesen vonaglott. Amikor Andreas véletlenül elment a sarok mellett, amelyben a hat költő szorongott, a névtelenek csoportjából megjegyzés hallatszott:

- Amit ezek a nőszemélyek művelnek, az már a szadizmussal határos!

Adelheid a társaságtól kissé elvonulva, közönyösen szemlélődött. A fiú hozzásietett és megkérdezte:

- Látott már ilyet, nagyságos asszonyom? Tudja, ahogy a hölgyek Kapeller aljasságában gyönyörködnek, s ahogy élvezik, amit ezzel a lánnyal megenged magának - nem is tudom, de ez talán már a szadizmussal határos!

- Ó - suttogta az asszony, és remegő csodálattal nézett a fiú szemébe: - Milyen kegyetlenül éles szemed van!

Fülében e kellemesen csengő szavakkal távozott a házból. Már nem nyugtalanította színpadi kalandjának a kimenetele. Ám másnap reggel újabb kétségek rohanták meg, és szinte az elviselhetetlenségig fokozódtak a várakozás három napja alatt. Gyötrő kérdések marcangolták a lelkét: Tényleg én vagyok az, akinek a drámáját elő fogják adni? Hihetetlen! Sohasem gondoltam volna komolyan! Végül már biztos volt balszerencséjében: Nem sikerülhet, az ilyesmi sohasem sikerül!

Hatalmába kerítette a kétségbeesés. Milyen hülye alak vagyok! Csodás életem, biztos pozícióm van Eldorádó földjén, mindenki irigyel, és akkor belém bújik az ördög s rávesz, hogy darabot mutassak be! Ezzel mindent kockára teszek! Ha megbukik, nevetséges figura leszek, végem. Vajon Adelheid hajlandó lenne dacolni a közvéleménnyel? Ugyan már! Ejteni fog!

Lázasan törni kezdte a fejét, hogy akadályozhatná meg A meg nem értett... bemutatását. Adelheidhez akart sietni, hogy felkészítse a legrosszabbra. Ekkor eszébe jutott, hogy a hildebrandtstrassei házban még ott nyüzsög a hat költő, akiknek műveivel Kapeller szintén kénytelen foglalkozni. A hájas komédiás bizonyára a kis színésznőről szóló indiszkrét történetkékkel szórakoztatja a hölgykoszorút. Milyen visszataszító nevetésre torzulna Pimbuschné vérvörös ajka, ha Andreas zavart arckifejezéssel megjelenne közöttük. Nem mert odamenni: csőpostán kérte Adelheidet, hogy látogassa meg. Azt válaszolta, hogy ez lehetetlenség. A házban minden a feje tetején áll: "A Te ünneped előkészületei miatt."

Andreas belenyugodott az elkerülhetetlenbe. Pénteken nagyon későn kelt fel, este bőségesen étkezett, és megivott egy üveg pezsgőt. Kapellernek tíz órakor kellett elkezdenie monológját, de a fiatalember csak húsz perc késéssel jelent meg a hatalmas fehér-arany díszteremben. A színpadot a helyiség túlsó végében állították fel. A társaság, ugyanúgy, mint az első vacsorán, amelyen Andreas a Türkheimer házban részt vett, kis asztalok mellett ült. Ezúttal csupán söröspoharak és pezsgősvödrök álltak rajtuk, és mindenki dohányzott. A levegő nehéz volt azoktól az illatoktól, melyek, a hölgyek parfümmel beszórt toalettjeiből, verejtékező hónaljukból, átható szagú szerekkel kezelt hajukból, az arcukat és keblüket fedő krémekből, a ruhaderekakba tűzött hervadó virágokból áradtak, no meg a férfiak pomádés hajából, a bajuszukból, melynek fölfelé kunkorodó hegyét brillantinnal rögzítették, és a nyakkendőjükre hintett opoponax-csöppekből. A kigőzölgésekbe egyiptomi cigaretták aromája keveredett. A termet gyertyaláng helyett most három hatalmas csillár világította meg. A frizurákon és a vállakon drágakövek szikráztak, és az összecsendülő poharak halk zenéjébe, melyet ideges ujjak érintettek egymáshoz, metsző kacagás vegyült. A fülledt melegben suhogva hullámzott a sok selyem, női tekintetekben apró lángok gyúltak: a felparázsló vágy gyorsan kihunyó szikrái. A pecsétes frakkot viselő, testes férfi pattantotta ki egy múló pillanatra: keze vörhenyes színű, puha testű állatra emlékeztetett, amint éppen levegő után kapkod. Sebesen integetett a nézőknek, miközben kurta lábán az utolsó köröket futotta.

Amikor megállt, köteléket nem tűrő, súlyos hasa ziháló lélegzetének ütemében emelkedett és süllyedt. A nadrágtartó minden bizonnyal rég kioldódott; a nadrág és a mellény közül egy darabka nedves, szürke ing kandikált ki, a pantalló szánalmas redőkben csüngött. A nyakravalója a jobb füle alá csúszott, s keze aggasztó mozdulattal kapkodott a nyakát szorongató gallér felé. Arcán elkenődött a smink, homlokára csuromvizes fürtök tapadtak, de továbbra is fölényesen mosolygott, s a kéz, amely úgy felizgatta a hölgyeket, tovább integetett. Andreasnak azonban visszataszító, aggasztó és siralmas látványt nyújtott. A színész a magasból azonnal észrevette a költő sápadt arcát. Egy szempillantás alatt eltűnt ábrázatáról a felfuvalkodott önelégültség, hogy helyét ama szenvedő önmegtagadás foglalja el, mely visszautasít minden elismerést.

Szűnni nem akaró tapsvihar. Werda Bieratz szerepét folytatva, megvető grimaszokat vágott a közönség felé, majd hirtelen hátat fordított a publikumnak. Olyan ügyesen csinált hidat, hogy a selyem babaruha szinte lángot vetve repült a combja fölé, de alóla csak csipkefelhő villant ki, meglehetős csalódást okozva. Liebling azonban, Andreas helyétől nem messze, hangosan kiáltotta:

- Brává! Óvjuk csak az erkölcsöket! Brává! - ismételgette harsány hangon.

A körülötte állók a fülüket hegyezték; villámsebesen adták tovább, hogy aki igazán előkelő, az brávát kiált, á-t mond, ó helyett. És amikor Kapeller a színpadról a terembe sietett, csapatostul vették körül a tisztelők, hogy teli torokból kiáltsanak brávát.

Andreas hirtelen könnyű, szeretetteljes ütést érzett a gyomrán. Türkheimer, fejcsóválva és a cipősarkán hintázva, bátorítóan nevetett az arcába. Nagy nyomatékkal, vontatottan mondta:

- Na tessék, most legalább tudom, hogy mire való a... a... nos, szóval, mire való a személyes pártfogolt. Nem megmondtam mindig, hogy sokat remélek öntől? Akárcsak a feleségem...

Vöröses pofaszakálla között az állát kaparászta.

- A magam módján, természetesen - tette hozzá. Minden tiszteletem az öné, kedvesem, most aztán megmutatta, mit tud. Le a kalappal!

Andreasnak arcába futott a vér: az elismerő szavak attól származtak, akinek mindenki másnál jobban kellett ismernie a tömegsiker titkát.

- Minden tiszteletem az öné, kedves Zumsee uram! - ismételgette nyomatékkal és az orrán át.

Ki lehet vajon az a jóképű fiatalember, akinek Türkheimer öt teljes percen át bókolt? A közönség felfigyelt, az asztalok között halk mozgolódás támadt: hiszen ez a szerző!

Az egyik csoportból kivált egy ismeretlen, Andreas elé lépett, összecsapta a bokáját és bemutatkozott. Példáját sokan követték, végül már valóságos embertömeg hullámzott előtte.

Türkheimer a kezét dörzsölte. Hamiskásan mosolygott, ahogy filozófus lelkületű zsarnokok teszik, ha a plebs aljasságra vetemedik csupán azért, hogy nekik hódoljon. Készségesen mutatta be a költőt művészete néhány tisztelőjének:

- Doktor Klumpasch úr, a mi híres orvosunk, Kokott építőmester úr, Madame Teifèles, Stiebitzné, Blosch úr, Ratibohr úr...

Előtte mélyebben hajolt meg Andreas, mert dicsőségének szédületes csúcsán is, ahol most sütkérezett, félénk áhítattal tisztelte a bankár állítólagos nemesi származását, a tőzsde és a vívóterem felől szállongó veszedelmes hírnevét és a hanyag eleganciát, ahogy Türkheimernét a saját férjének eladta.

Türkheimer kimerülten vonult vissza a tolongásból, mindamellett éberen figyelte, hogy kellő tisztelettel adóznak-e felesége személyes pártfogoltjának.

Andreas rezzenetlen arccal, kegyesen és szertartásosan fogadta a hódolatot. Igyekezett mindenkivel érdeme szerint bánni, és minden erőfeszítése arra irányult, hogy a győzelem mámora ellenére se lássák megrendülését. Duschnitzkivel, Süsszel és Goldherzcel régi ismerősökként szorított kezet, Claudius Mertenst a "kedves mester" megszólítással tüntette ki, Schwenke professzornak, a modern irodalom rangos pártfogójának pedig - aki attól tartva, hogy holmi unalmas szobatudósnak gondolhatják, beszéd közben hadonászott és ide-oda hintázott - így hízelgett a boldog költő:

- Amit tudok, önnek köszönhetem, tisztelt tanítómesterem!

Doktor Bediener tartózkodó kedvességgel üdvözölte a fiatalembert. Előkelően kiejtette szeméből a monokliját.

- Nos, kedves barátom, ki volt az, aki ezt már az első napon megjósolta önnek? Nem én fedeztem-e fel azon nyomban, hogy ön a mi legreményteljesebb, ifjú tehetségünk?

Akkor mégsem olyan rosszak - gondolta Andreas arról a néhány versről, amelyeket még mindig nem közöltek le a Neuzeit-ben. De azt kénytelen volt elismerni, hogy a főszerkesztő ajánlása nyitotta meg előtte a Türkheimer ház kapuját. Elhatározta tehát, hogy kegyet gyakorol:

- Hol lennék én ön nélkül, doktor úr! - vetette oda könnyedén. Abban a pillanatban összerándult, mert egy csontos ököl úgy a vállára csapott, hogy az belesajdult. Az orosz világutazó, Bouboukoff hercegnő nézett rá édes-bús szláv tekintetével, és így szólt:

- Vous n'y allez guére de main morte, mon ami.[8]

- He? - szólta el magát Andreas.

A hölgy tovább kísérletezett:

- Vous n'avez pas froid aux yeux, mon coco.[9]

Amikor ez a mondat is süket fülekre talált, másodszor is barátságosan rávágott és továbbment. Fia, a herceg, maga után vonszolta túl mélyen dekoltált kedvesét, és ő is szólni óhajtott Andreashoz. Ám a fiatalembernek, kinek bohócképén mindenki derült, nehezen forgott a nyelve, és az utánanyomulók nem hagytak időt neki, hogy leküzdje nehézségeit.

Lieblingről mindenki tudta, hogy rajong az előkelőségekért és szívesen tartózkodik a hercegnő társaságában. Most is sietősen utánaeredt, elegendőnek találván egy erőteljes és megértő kézfogást a költővel. Ám futtában is kötelességének érezte, hogy hitet tegyen a költemény erkölcsi mondanivalója mellett: ha azok a törekvések, melyeknek ő maga életét szenteli, valaha is megvalósulnak, álmai országában biztosan nem lesznek emancipált nők.

Andreas nem tudott elnyomni egy fölényes mosolyt. Gondolatban vén hamiskártyásnak titulálta a konok Lieblinget. Még mindig a jó öreg rögeszméd? Mégsem viszed vele olyan sokra, mint amit én máris elértem az enyémmel - gondolta, hangosan pedig így szólt:

- Nem is szólva a dolog esztétikai oldaláról. Az emancipált nők mind soványak. Én már csak a sivatagi törzsekkel tartok: a legszebbnek az számít, aki csak tevén mozdítható, utána az következik, akit két rabnőnek kell támogatnia.

A szavai nyomán támadt zajos derültségből határozottan kihallatszott egy ismerősnek tűnő, száraz mekegés. És máris előtte állt egy apró termetű, borotvált arcú férfiú sasorral és pergamenszerű bőrrel; bozontos fekete haja kétes tisztaságú fehér gallérra hullt. Túl hosszú és bő gérokkjáról ítélve, anglikán pap vagy akár hangversenyvirtuóz is lehetett. Doktor Abellt megpillantva, Andreas azonnal visszanyerte komolyságát és tartását.

- Ezt nevezem egészséges humornak! - kiáltott a kritikus. - Ön, Zumsee úr, nemcsak az íróasztal mellett sziporkázik. Nagyon helyes! Mindig mondom, humorérzék és temperamentum, ez az igazi!

A befolyásos színházi ember szavait kísérő mosoly lemeztelenítette fekete fogait, és ezer piszkos kis ráncba szalajtotta az arcát. Andreas mégis megnyerőnek találta.

- Doktor úr, ön megszégyenít a jóindulatával - mondta udvariasan. De Abell nem tréfált.

- Ön jóindulatról beszél? Az én jóindulatomról? De tisztelt uram! Mi az, hogy jóindulat, mit jelent az, hogy jóindulat, amikor olyan költőről van szó, akinek a téli évad legbecsesebb kezdeményét köszönhetjük? Szavamra, elbizakodottság volna részemről ezt jóindulatnak nevezni!

- No de doktor úr!

- A Nachtkurier-ban meg is lelheti majd a gyümölcsét. Máris küldöm a nyomdába. Az ön Meg nem értett-je pompás alkalmat kínál nekem összehasonlító irodalmi tanulmányokra a lengébb köntösben jelentkező színművek tárgyában, a mi német nemzeti szalonpoézisunkat és a rokon külföldi termést értve alatta. Utóbbival azután végképp leszámolok! A mélység minő hiánya például a francia sanzonokban!

Abell hirtelen abbahagyta mondókáját, ugyanis Pimbusch csöppet sem előkelően, mondhatni, minden formaság mellőzésével, gyengédtelenül félretolta. A snapszgyáros magánkívül volt az izgalomtól. Későn érkezett, mégis mindenkit megelőzve sikerült az ünnepelt költő elé lépnie. Igaz, a nagy tülekedésben összepréselődött a gomblyukába tűzött virág, keményített ingmelle pedig behorpadt. Majd meghalt a félelemtől, hogy elszalasztja a nagy pillanatot, amikor a monológ előadását ultraelegánsnak, magát a monológot pedig fenomenálisan szellemesnek nevezheti. Amennyiben e felismerést másoknak engedi át, az annyit jelent, mintha Pimbusch itt sem lett volna, és vége a becsületének. Ziháló hangon lihegte:

- Szívből gratulálok, kedvesem! Mondja meg őszintén, igazam volt-e, amikor azt mondtam, hogy Kapeller ultraelegánsan játszik, ön pedig fenomenálisan szellemesen költ? Na ugye! Csak semmi ellenvetés! Én már az első próbán megmondtam!

Magyarázóan fordult a körülállókhoz.

- Ugyanis nyolcan-tízen jelen voltunk az első próbán. Én, a feleségem és még néhányan. Nem is vitás, én azonnal megmondtam.

A szomszédságában álldogálók elválasztották Andreastól, de még a távolból is buzgón integetett neki. És miközben szakadatlanul ismételgette önmagát, lassan elnyelte a hömpölygő tömeg.

Abell ügyesebb volt. Rajtaütésszerűen nagyot taszított az utánanyomulókon, s újra a felszínre küzdötte magát. Patetikus mozdulattal emelte fel karját, mielőtt újrakezdte:

- A mélység minő hiánya a francia sanzonban! Észlelte-e vajon, hogy bármelyikük is az ön Meg nem értett-jéhez hasonlóan, a kor valamely nagy kérdésének megoldásával próbálkozott volna? Soha! Németországban ezzel szemben még a szalonköltészetbe is behatol a társadalmi mondanivaló és a tudományos mélység! A latinos frivolságot még ebben a műfajban is elutasítja a szolid német műveltség - a műveltség, amely tudvalevően merőben idegen fogalom más népeknek!

Mit akar ez tőlem? - gondolta Andreas, miközben Abell előretolta állát és alsó ajkát, hogy napóleoni arckifejezéssel támassza alá megfellebbezhetetlen ítéletét. Ám egy közeledő emberhullám végérvényesen tovasodorta. Pimbuschné ellenben fel nem tartóztathatóan közeledett. Pajtáskodva rázta meg a költő kezét.

- Fiatalember, ma imponál nekem! Háromszor kell elalélni a hömpölygő tömegben, amíg a színe elé juthat az ember, hogy a fülébe súghasson valamit.

Olyan közel vitte a fiúhoz az arcát, hogy még a foga közül kicsorduló nedvesség is jól látszott lefelé görbülő szájzugában. Rekedt hangon suttogta:

- Hallja-e, tényleg tetszik nekem! Olyan udvara van, mint egy nagykövetnek!

- Mint a művészet nagykövetének - mondta Andreas ünnepélyes, de enyhén reszkető hangon. - A művészet nevezett ki itteni nagykövetének.

A légvonat néhány könnyű fürtöt fújt a nő karminvörös hajából Andreas homlokába. Az asszony hosszú, éles orra kis híján az övét érintette; krétafehéren meredt ki rózsás, egészségtelenül püffedt arcából, melynek illata felkorbácsolta Andreas vérét. Elvörösödött. Pimbuschné gúnyos fintort vágott, miközben arca szinte súrolta a fiatalember arcát.

- Bravó! Ha gyakran lesz ilyen sikeres napja, megengedem, hogy meglátogasson. Sőt számítok rá - vetette oda még a válla fölött, mielőtt eltűnt.

Egy pillanatra Andreas térről és időről is megfeledkezett, annyira meghökkentette találkozása Claire Pimbuschsal. Földöntúli jelenség volt, mint egy szimbólum, maga a megtestesült bűn. Olyan, akiről álmodni kell, de vajon megkívánni is lehet? Eddig ez még sohasem jutott eszébe. Zöldes-párás tekintete, mely kihívó, mi több, emésztő volt, első ízben adott fel neki mélységesen nyugtalanító rejtvényt.

Gépiesen viszonzott már vagy egy tucat meghajlást, amikor ismerős hangot hallott:

- Mi a szösz, tisztelt úr és mester, talán már meg sem ismeri öreg barátját?

- Ah, Kaflisch!

- Úgy látszik, mégis - állapította meg a riporter, miközben elnyűtt noteszt halászott elő. - Nos, kezdje el!

- Mit kezdjek el?

- Ne tegyen úgy, mint a ma született bárány, sietős a dolgom. Mikor született? Hol? Szülők? Van-e örökölt betegsége? Kedvenc étele? Hogy tetszik Berlin? Mit fizet a lakásáért?

- Ja, vagy úgy! - ébredt fel Andreas, és közölte a szükséges adatokat. Kaflisch megismételte:

- A költő, mint ismeretes, a Rajna menti Gumplach városkában született. Szándékosan mondom, hogy "mint ismeretes", ez mindig hatásos és semmibe sem kerül. Most diktálja be egyéb műveinek a címét.

Andreas habozott.

- Még nem jelentettem meg semmit sem.

- Természetesen. Ki állítja az ellenkezőjét? De néhány hatásos címet csak ki tud találni, nemde? Azt mindenki tud. Vagy tán átengedi nekem? Na jó, legyen meg az akarata. De azután nehogy helyreigazításokkal jöjjön! Vagy ha mégis egyedül akarja megírni, adja nekem annak a pár nyomorúságos sornak a honoráriumát. Maga most ott ül a húsosfazéknál, igazán megszánhatná a szegény embert.

Az újságíró szedelőzködni kezdett, de hirtelen hétrét görnyedt, orra majdnem a hasát súrolta. Két lépésre tőle Jekuser állt. Andreas az imént még egy távoli asztal mellett látta kényelmes pozitúrában, zsebre dugott kézzel. Miközben a terem lassan kiürült, a Nachtkurier tulajdonosa is végzett az utolsó üveg pezsgővel, és most fennkölt mosollyal közeledett; parókája a nyakába csúszott. Nehéz volt eldönteni, hogy egy színész vagy egy cézár arcát viseli-e. Andreas hirtelen maga elé képzelte a Nachtkurier százezer állandó előfizetőjét, olvasó alattvalóinak millióit s minisztereit annak az intézménynek, mely állam volt az államban. Mert a Nachtkurier az volt, seregnyi kishivatalnokával, adószedési jogával és a politikai teljhatalommal, amit Jekuser az alkotmányos uralkodók természetességével gyakorolt. És bármennyire elhódította is Andreast egy egész nép hódolata, áhítatos borzongás fogta el, amikor a nagy hatalmú férfiú kinyitotta a száját, hogy megszólítsa őt. Jekuser azonban minden sallang nélkül mondta:

- Tudja mit? Engedje át nekünk a költeményét közlésre.

- Megtisztelve érzem magam, Jekuser úr...

Andreas dadogott, ám a kiadó jókedvűen leintette, nem akart sok szót vesztegetni az ügyre. Odavetve kérdezte:

- Gondolom, megelégszik a reklámmal, amit csinálunk önnek, és lemond a honoráriumról?

- Boldog örömmel.

- Nagylelkű kijelentés, nem mondom - jegyezte meg Kaflisch, amikor Jekuser már hallótávolságon kívül volt. - Az öreg betegesen irtózik a pénzkiadástól, különben angyal. De inkább Bezechiel, mint Bezahleel.[10] Apropó, mennyit ígért Abellnak?

- Hogyhogy?

- Hiszen cikket ír önről?!

- Na és?

- No de mester, látszik, hogy ön még tényleg kezdő. Hát nem tudja, hogy Abellnak mindig ígérni kell valamit? Ettől úgy föllelkesül a jámbor lélek, hogy dicshimnuszt zeng. Utána, persze, elég, ha csak a felét adja oda neki, mindent boldogan bezsebel. Van benne valami a pénzbeszedőből. No de ajánlom magamat, mesterem.

Kaflisch elsietett. Andreasnak már minden tagja fájt, és nem győzött ásítani. A terem másik kijárata felé tekintve, észrevette, hogy Türkheimernek is éppen ásításra nyílik a szája. A könny is egyszerre szökött a szemükbe. Türkheimer fáradtan mosolygott a fiatalemberre, mire Andreas büszkén gondolta: értjük egymást.

A gratulálók sora ritkulni kezdett. Türkheimer, megelégelve a szabad svájciak színjátékát, akik Gessler kalapját köszöntik, unottan fordított hátat nekik. Annál buzgóbban siettek újabbak Andreashoz, hogy egyetlen verejtékező, sötét kupaccá tömörüljenek előtte. Mindegyik a nyakát nyújtogatta, karjával hadonászott, kíméletlenül taposta a másik lábát, hogy azután őt is félrelökjék. Mielőtt fejet hajtottak a költő előtt és eldarálták mondókájukat, mindegyik félénk, reménykedő pillantást vetett az ajtó felé, amelyhez Türkheimer támaszkodott, és esdő tekintettel kérte: nagy hatalmú úr, csak fél másodpercre vedd észre, hogy a világon vagyok! Vedd észre, hogy híven teljesítem kötelességemet, és minden emberi és isteni tiszteletet megadok annak a lénynek, akit híressé tenni kegyeskedsz. E fiatalember helyett a kiskutyádat vagy akár a piszkát is ideállíthatnád ebbe a sarokba imádásra; szeszélyed minden szüleménye előtt áhítattal és keresztbe tett karral borulnék le a porba. És ha újra aranyesőt bocsátanál áldott birodalmadra és megengednéd, hogy minden híved igyék belőle, akkor, ó hatalmas úr, kegyeskedj emlékezni rá, hogy a legalázatosabb szolgád vagyok minden alattvalód közül!

Tulpe képviselő, aki mint politikus megszokta, hogy tisztelje a többséget, és sohase tagadja meg támogatását az erősebbtől, a maga részéről ugyancsak elismerését fejezte ki az est hősének. Némileg meglepődött azonban, amikor Andreas csengőn az arcába kacagott. Mögötte ugyanis a nagy öreg, Wennichen olyan hevesen ingatta a fejét, hogy a fehér pihék táncolni kezdtek rajta, majd véleményt nyilvánított:

- Helyesen szólott, fiatalember! Üdvözlöm önt, mint bátor küzdőtársat a szabadság és a haladás eszméiért vívott harc mezején!

Andreas azonban hideg szánakozással mérte végig az éltes hírességet.

Utólag is bosszankodott, hogy még mindig megfélemlíti őt Jekuser fenséges póza. Ki is az a Jekuser? - gondolta. Agyaglábon járó kolosszus. Elég, ha Türkheimer megpöccenti és hanyatt vágódik. Én már hatalmasabb vagyok, mint ő, különben miért törődött volna velem? - Jekuser semmivel sem több, mint Bediener, aki Andreas protektorának nevezte magát, Liebling, aki tőkét kovácsolt kenetteljes erkölcsösségéből, Pimbusch az örökös félelmével, hogy észrevétlen marad, és a felesége, aki mindenáron el akarta csábítani a sikeres költőt, Abell, aki azért nem viselt frakkot, mert jelentéktelennek látszott benne, inkább nevetséges lelkészkabátjában vadászott tárcarovatbeli dicshimnuszok jól fizető megrendelőire; Goldherz, Wennichen, Schwenke és a névtelenek végtelen hada, akik hétrét görnyedtek Türkheimer tekintetétől; kliensek, asztali cimborák, kapzsi és gyáva bagázs, mely olykor megkaparinthatott néhányat a bútorok alatt heverő aranypénzekből. Valamennyien megvetésre méltóbbak voltak, mint Kaflisch, mert ő sohasem állította, hogy meggyőződésből cselekszik, hanem őszintén bevallotta, hogy borravalókból él. És ha kevésbé nyíltan élték is ki magukat, mint Kapeller, alapjában véve valamennyiüknek ugyanolyan kutyatermészete volt, mint a hájas komédiásnak, aki alázatos farkcsóválással kért bocsánatot, ha egy hatalmasság valamiért ferde szemmel nézett rá, és aki könnyekig kínzott egy szerencsétlen kis színésznőt, csak hogy elnyerje gazdái tetszését.

És toronymagasan e sötét sokadalom, ama szféra fölött, amelyben, hogy egyáltalán létezhessenek, mindenki aljasságra kényszerül, csupán két férfiú áll: Türkheimer és ő, Andreas. A költő valóban a királlyal együtt trónolt a csúcson, amelyre hivatott volt. Mert hogy az életet a maga teljességében fogja fel, bele kellett kóstolnia a hatalomba, s azt Türkheimer tartotta a kezében. Tulajdonképpen tragikus sors itt fent ücsörögni. Torkig volt, mert nem kellett többé megküzdenie mindazért, ami ott lent a szenvedélyeket korbácsolja. Minő olümposzi unalom! Mert az uralkodás örömét alaposan elrontotta a mélységes megvetés, amit az uralmon lévő a leigazoltak iránt érzett. A hatalom kopár csúcsán egyedül az a fájdalmas öröm boldogította, hogy belelát az emberek veséjébe.

Nyomasztó gondolatainak terhe alatt Andreas fáradtan készülődött hazafelé. Türkheimer eltűnt, a kiürült termet áporodott kipárolgások bűzös felhője ülte meg. Kint Andreas a kis Bloschnéval találkozott, aki félénken viszonozta köszönését; költészete nyilván megrémítette a vidéki nőt. Az arra vonuló von Hochstetten kisasszony idegenül és gőgösen mustrálta lornyonján át a fiút. A Claudius-kert csábítóan hívogatta, kihaltnak látszott, ám lépéseinek zajára mozgás támadt egy pálmacsoport mögött: Asta bárónő suhant el mellette egy szokatlanul magas, sápadt, barna férfi karján. Kacéran hozzásimult. Andreas közönyösen fogadta a lány dühösen megvető tekintetét, vállvonogatva nézett utána:

Szóval már visszajöttél a nászútról? Sok szerencsét! Elhiszem, hogy te és ahányan vagytok, nem szerettek, de mit tehettek ellenem? Tehetetlen rabszolgadüh!

Teli tüdővel szívta be a levelek hűs leheletét, nagyot nyújtózkodott, és a győzelemnek kijáró hódolattól kellemesen kimerülve rogyott egy párnázott ülésre. Előtte törékeny kis nimfa állt, s miközben a forrás fölé hajolt, szemérmesen védekezett egy márvány szilénosz groteszk támadása ellen.

Ez hát Claudius Mertens művészete! - mormogta maga elé, de elmélkedését halk köhintés szakította félbe. Talpra szökött a meglepetéstől, mert Diederich Klempner állt mögötte, az a Diederich Klempner, aki annak idején itt pontosan ugyanezeket a szavakat mondta neki, az újoncnak. Klempner hetyke arcát zavar árnyékolta be. Jó oka van rá - gondolta Andreas. Hogy megváltoztunk mind a ketten! Félszeg idegen voltam, tele fantasztikus reményekkel, ő pedig a jóságos pártfogót játszotta. Tehette is, mert pompás pozíciója volt Eldorádó földjén. Most meg kitették a szűrét a Lizzijével együtt. Nagy senki lett belőle, én pedig... ó, milyen játékot is űz velünk az élet! Ám, akinek szerencséje van, az legyen nagylelkű. Elhatározta, hogy vele egyívásúként kezeli a másikat. Kezet nyújtott.

- Kedves kolléga...

- Uram, ön irigylésre méltó! Nos, hogy tetszik a dicsőség? - kérdezte Klempner. Andreas ásított.

- Tudj' isten, fárasztó.

- Én is azt mondom.

- És egyáltalán...

- Na ugye, mit szól hozzá?

Egymással szemben ültek. Klempner összekulcsolta a kezét a hasán és malmozott.

- Ez a sok társadalmi kötelezettség, csak ne volna olyan nagy szükségünk rá!

- Csak ne volna olyan nagy szükségünk rá! - visszhangozta Andreas. - Minden erőnket igénybe veszi.

- És minek?

- Én is azt kérdem. Bárcsak megszabadulhatna tőle az ember és teljes gőzzel vissza, a munkához! Valahol az ötödik emeleten, Berlin valamelyik proletárnegyedének a sűrűjében, vagy egészen távol, az erdő magányában, mindegy, hogy hol, csak dolgozni, semmi mást, csak dolgozni!

- Vagy olyan energiával bírni, mint Claudius Mertens - példálózott Klempner. Andreas gyengéden jártatta körbe tekintetét a műalkotásokon.

- Ő igen! Őt aztán semmi sem zavarja a munkájában. Heti tíz meghívása van, fehér asztalnál kapja a megrendeléseket, és emésztés közben is keres.

Klempner elnyomott egy mosolyt; eszébe jutott, hogy a másik tőle hallotta ezeket a szavakat. De Andreas már elfelejtette. Álmodozva nézte a mennyezetet.

- Ah, Claudius!

- Ismeri a legújabb művét? - kérdezte Klempner.

- Mi az?

- Arazzi.

- Tessék?

- Arazzi: szőnyegminta, csupa szimbólum, csoda finom. Nagy, dekoratív virágok, körülöttük arabeszkek, ám közelebbről nézve gót betűk s némi fáradsággal kibetűzhető a nemes mondás: a becsületesség jó útitárs!

- Nofene! És a szőnyeg netalántán egyenesen...

- De, de... Türkheimernek készül.

- Ah!

- És képzelje csak el, a szőnyegnek tíz négyzetmétert kell befednie. Körülbelül százötven virágot szőnek bele, és mindegyik körül az írás: a becsületesség jó útitárs!

- Hagyja már abba! Megfulladok!

- A szőnyegnek állítólag Türkheimer magánirodájában lesz a helye.

Andreas lecsúszott, feje az alacsony ülőke karfáján nyugodott. Egész teste rázkódott, már az oldala is fájt a nevetéstől. Az előre nem látott, emberfölötti és álomszerű boldogság, amely ma este a fiatalember lelkében felhalmozódott és eddig nem talált utat magának, ebben a féktelen, szűnni nem akaró hahotában tombolta ki magát.

Klempner harsogva vele kacagott, de közben fejét az ajtó felé fordítva, minden távoli lépés zajára figyelt. Ő szedte össze magát elsőnek, és tovább folytatta a diskurzust, habár a boldog költő harsány derűje félbe-félbeszakította.

- Claudius jót mulat az egész hülyeségen, megengedheti magának. Igazság szerint mi is valamivel több szánalmat érezhetnénk a banda iránt, mellyel nap mint nap érintkezünk. Na de ezek az erkölcsök!

Andreas magához tért önkívületi állapotából, és fölegyenesedett.

- Miféle erkölcsök?

- Itt van például Hochstetten báróné.

- Asta? Valóban, én is úgy gondolom, talán kissé korai még ez a légyott a pálmák mögött!

- Hát kérdem önt! Nyolc héttel az esküvője után! S ráadásul itt, ahol ő a házigazda lánya.

Andreas meglepődve figyelte vizavíját. Mi ütött ebbe a Klempnerbe? Miért izgatja őt ennyire Asta szerelmi élete? - töprengett. Klempner ismét maga volt a megtestesült férfiasság és illem. Egyenes derékkal ült, keményített ingmelle tiszteletet parancsolóan domborodott mellkasán, humoros ábrázatát szigorú ráncokba szedte. A derék mintapolgár benyomását keltette.

- Ennyire biztos benne, hogy a férfi a szeretője? - érdeklődött Andreas. Klempner bosszúsan vállat vont.

- Ha ma nem, akkor holnap.

- Hogy hívják egyáltalán?

- Ez is súlyosbító körülmény. Von Roszscinski a neve és Hochstetten kollégája a minisztériumban.

- Roszscinski? - ismételte meg Andreas a fejét törve. - Hol hallottam már ezt a nevet? Ah, persze!

Majdnem felugrott a meglepetéstől. Kaflischtól hallotta nemrégiben, hogy egy bizonyos von Roszscinski úr vette pártfogásába az elhagyott Lizzi Laffét! Tehát ezért vett erőt magán Klempner, hogy ismét átlépje ennek a háznak a küszöbét, amelyet nemrégiben oly kínos körülmények között hagyott el. Megélhetési gondok űzték őt ide! Asta tisztességtelen versenybe kezdett! Miért kell a gazdag asszonynak elvenni a kenyeret a szegény nyomorultak, az öregedő Lizzi elől, aki foltosodó bőre ellenére, utolsó támaszát vélte megtalálni, no meg a szerencsétlen, mindenkitől elfeledett Klempner elől, kinek Bosszú!-ját már Posemuckelben és Meseritzben sem adják elő, s a kutyának sem kellenek a darabjai! Szegény flótások! Mennyi nyomorúságot takar ez a jóvágású arc, ez a daliás kebel! Pompásan komédiázott, mindenki más hitt is volna neki. Andreas azonban már hozzászokott a fájdalmas örömhöz, hogy belelásson mások veséjébe.

Most már csak ki kell várni, hogy Lizzi pártfogoltja miért éppen őt avatta bizalmába. Klempner apró szeme kissé hunyorgott a fekete keretes csíptető mögött, s bal arcán még sötétebbé vált a forradás. Mégis magabiztosan folytatta:

- Nézze csak, én megértek egyet és mást. Itt nem úgy van, mint vidéken. Finom emberek között élünk, és a magas fokú kultúra igen jól megfér a tisztességtelenséggel. De ami sok, az sok. Ha például a Türkheimer ház egyetlen leánya pontosan nyolc héttel az esküvője után nyilvánosan készülődik a férje megcsalására, ráadásul annak jó barátjával, akkor mégiscsak azt kell mondanom, hogy ez már határos a... a...

- Mivel? - kérdezte Andreas feszült érdeklődéssel.

- Önre bízom, hogy kitalálja. De mindenképpen ocsmány dolog, és ha én lennék az anyja, biztosan megakadályoznám!

Az utolsó szavaknál fölemelte a hangját. Andreas elégtétellel állapította meg, hogy Klempner most sétál be az ő utcájába.

Ártatlanul érdeklődött:

- Úgy gondolja, hogy tehetek valamit az ügyben?

- Mint a ház egyik legközelebbi barátja, miért ne? Ért engem ugye, a közös becsületünk nevében fordulok önhöz. Hiszen a türkheimeri becsület némiképp a miénk is. Ha lassanként minden jöttmentnek esélye lesz itt és felhígul a társaság, akkor az végül valamennyiünket érint, akik közel állunk a családhoz.

- Tökéletesen értem - jelentette ki Andreas. A másik azonban úgy érezte, még érthetőbben kell kifejeznie magát.

- Tehát, kolléga úr, ezek szerint ön előtt is világos, hogy Asta helytelen viselkedése számos ember egzisztenciáját fenyegeti?

Andreas bólintott és ráduplázott:

- Különben sem tudom belátni, miért kellene bővülnie a türkheimeri intim körnek? Össze kell fognunk a betolakodók ellen!

Klempner felvillanyozódott ennyi megértés láttán.

- Tisztelt kolléga, igazán nagy öröm volt számomra, hogy egy órácskát ily kellemesen elcseveghettem önnel - mondta határozott kézfogás kíséretében. - Fáradozásai az ifjú asszony becsületének megóvásáért, bizonyára nem maradnak eredménytelenek. Üdv!

Andreas elgondolkodva nézte, amint Klempner a középső ajtón át méltóságteljesen távozik.

Azt akarja, hogy beszéljek Adelheiddel. Csúnya história, nem mondom, de mibe kerül nekem az a pár szó? Tulajdonképpen nem szép tőlem, ha elrontom Asta játékát, de miért kíméljem? Vajon ő kímélne engem? - morfondírozott.

A Café Hurra büféskisasszonyán kívül senki sem sebezte meg oly fájdalmasan, mint Asta. Most megmutathatja neki a hatalmát. No meg a szorongatott helyzetben lévő Lizzi is megérdemel némi részvétet.

Klempner nem jutott ki akadálytalanul a télikertből. Az ajtóban váratlanul egy csapat benyomuló fiatal lánynak ütközött, de azok ügyet sem vetettek rá, egyszerűen a falhoz nyomták. A látvány hatása alatt Andreas dobogó szívvel gondolt a Bosszú! bemutatója utáni képre: a költő női tisztelőinek gyűrűjében, akik mindenáron kezet akarnak csókolni neki. Milyen becsvágy támadt benne akkor, milyen perzselően kívánta, hogy neki is így hódoljanak. És most ugyanazok a fiatal lányok elrohannak az elfeledett Klempner mellett, és felé sietnek.

Izgatottan csiviteltek:

- Meg ne mondja a mamának, hogy itt vagyunk!

- Bánom is én, tőlem akár meg is mondhatja! Mester, ön elragadóan versel!

- Mennyei volt, mester. Mondja, gondol ön egyáltalán valamire, amikor ilyen képtelenséget vet papírra?

- Hogyhogy képtelenség? - kérdezte egy kis izgő-mozgó csitri; roppant izgatottnak látszott.

- A nagy részét, természetesen, nem is értjük, azt gondolhatja, mester.

Andreas szerényen válaszolta:

- Örülök, hogy eltaláltam az ízlésüket, hölgyeim.

Egy sápadt, barna lány, korán fejlett idomokkal, melyeket bőkezűbben mutogatott, mint a többiek szegényesebb bájaikat, álmodozóan jegyezte meg:

- Tulajdonképpen egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogy költ.

- Hanem?

- Egész megnyerően.

- Adja meg a címét, mester - szólt hirtelen egy fehér ruhás lány, aki csüngő karokkal álldogált, és kritikusan mustrálgatta a költőt. Andreas összerezzent és elpirult. Csak nem akar...? Ez határozottan olyasmi, amire Klempner azt mondta, hogy ami sok, az sok! De a lányka gúnyosan nevetett:

- El akarom küldeni önnek az emlékkönyvemet. Hajlandó lenne verset írni bele?

- Nekem is, mester, de valami nagyon beleillőt!

- Hol lehet megvásárolni a fényképét, mester?

- Ajándékozzon meg eggyel, de aláírással és mottóval!

- Adja nekem az egyik használt kesztyűjét, mester, de olyat, amit nagyon sokáig viselt. Vajas kenyérre teszem és megeszem!

Andreas tanácstalanul nézett körül, amin tisztelői szemlátomást derültek. Nem tudott mit válaszolni nekik, és távolról sem érezte jól magát e pulykasereglet közepén, ahogy magában nevezte őket. Lenézte őket, mégis tartott tőlük. A legmagasztosabb pillanatokban is érezte e rejtélyes lények fölényét, amint tiszta, kíváncsi és semmitmondó tekintetükkel, kihívóan és megközelíthetetlenül sáncolták el magukat ártatlanságuk mögé. Egyik pillanatban kétértelműségükkel késztették csodálkozásra a férfit, a másik pillanatban ártatlan megjegyzést fűztek hozzá, meggyőzve őt mélységes félreértéséről, hogy azután gonoszul kiélvezzék csalódottságát. Képtelen volt rájönni, hogy heves hódolatukban meddig terjed a csodálat és hol kezdődik a gúny! Félénken vonta meg tőlük kezét, mert versengve kapkodtak utána. Ahogy egyre viharosabban szorongatták, érintésük mázsás súllyal nehezedett rá, pedig csak organdiruhák, tüllfátylak és virágfüzérek röpködtek felé. A feje nehéz lett a tömény szűziesség fanyar illatától, céltalan fecsegésüktől és vihogásuktól. A háttérben egyikük suttogva kérdezte:

- Hát nem édes? Képzeld el őt mint Ámort, rózsaszínű trikóban! - Hangosan felnyerített: - És szárnyakkal!

A többieket is magával ragadta társuk viharos jókedve. A fiatalember szorongva figyelte, hogy ezek az együgyű teremtések majd megpukkadnak a visszatartott nevetéstől. Képtelen volt megérteni, vajon miért. Egy rossz tartású, nyurga lány hirtelen apró ollót villantott meg az orra előtt:

- Csak egy fürtöt, mester!

Andreast olyan felháborodás öntötte el, hogy egyszeriben visszatért a bátorsága. Hirtelen mozdulattal utat tört magának. Az első meglepetés csendjében előhúzta óráját, mert már az is volt neki, méghozzá aranyból, és szenvedélyesen felkiáltott:

- S közben a legfontosabbról megfeledkezem!

Már kinn is volt az ajtón, és addig futott, amíg a nevetés és a lárma el nem halt mögötte. Felfrissítette magát a büféasztalnál, s majszolás közben büszke fenyegető pillantásokat lövellt mindenfelé, hogy bosszút álljon, amiért a lányok zavarba hozták. De kit ne hoztak volna ki a sodrából! Azzal vigasztalta magát, hogy mit is kezdene velük, hogyan is inspirálhatnának egy költőt! Volt ugyan poézis a szalagokban, csipkékben és mütyürkékben, amelyekkel teleaggatták magukat, ám legföljebb a varrónőjüknek volt némi költői fantáziája, nem nekik. Arról nem is szólva, hogy a legtöbbjükön mily kevés a hús. Erről eszébe jutott, hogy ma este még nem is látta Adelheidet. Hirtelen vágy fogta el, hogy az ő gyengéd közelségében pihenje ki a lányokat. De hiába kereste a szalonokban. A halványzöldben ismerősök akarták bevonni beszélgetésükbe, de hűvösen elnézett mellettük. A bíborvörösben valaki a zongorát nyúzta. Andreas már tudta, hogy Türkheimerék házi művészei esténként ötszáz márka honoráriumot kapnak. A tekintélyes summa tisztelete arra késztette, hogy két percen át hallgassa a játékot. De túl nagy volt a lárma. A harmadik szalonban, a rokokó-sápadtkékben Adelheid megszokott helyét, a Pompadour-bergére-t a szörnyűséges Bescheererné foglalta el. A fiatalember ijedten húzódott vissza, hogy egy óvatlan pillanatban ama spanyolfalak egyike mögé surranjon, melyeknek cirádás keretbe foglalt, csiszolt üvegtáblái pontosan úgy festettek, mint egy régi udvari hintó kitört ablakai. Azt már tudta, hogy a szövettapétával borított fal eltolható, mint a kulissza. Vastag szőnyegekkel fedett, kis szobába lépett, és óvatosan közeledett egy másik, félig nyitott tapétaajtóhoz. Csak kevés beavatott ismerte ezt az utat a sárga selyem teaszalonhoz, amely nagy fogadások alkalmával zárva maradt. Andreas belesett. Ott ült Adelheid egy apró aranyozott figurákkal díszített, fekete lakkszéknek támaszkodva. Térde pasztellszínű párnán nyugodott, és kissé lehajtott fejjel, álmodozva nézett az egyetlen gyertya lángjába, mely a lábánál égett a bronzsárkányon nyugvó kandeláberen. A fiú elégedetten legeltette szemét a ritka látványon: hatalmas keblét tompán csillogó páncélként fogta körül az ezüst ruhaderék, telt, fehér nyaka gyöngyházfényben világított. Élvezettel gyönyörködött a fehér selyemszoknyában, a hímzett, kék liliomokban és azoknak a liliomoknak a tüzében, amelyek színes kövekből csiszoltan, fekete hajkoronáját koszorúzták keskeny homloka fölött. Adelheid mélyen elmerült a derengésben és csöndben.

Andreas a torkát köszörülte, az asszony feltekintett, és meg sem lepődött.

- Itt vagy hát - szólt egyszerűen. - Nos?

Az egyetlen szó seregnyi kérdést takart: Most elégedett vagy? Örülsz a dicsőségnek? Vagy megelégelted a tömjénezést? Azért jöttél, hogy az igaz szeretet aurájában tisztulj meg a reád zúdított sok banális és őszintétlen szótól? Jöjj csak, jöjj!

Ahogy az asszonyra tekintett, nem tudta, miért, de kissé szégyellte magát, és ezt kellemetlennek találta. Becéző pillantást vetett rá futólag sűrű, fölfelé hajló szempilláktól árnyékolt leányos szemével, és sietve mondta:

- Phű! Több a fáradság, mint az öröm. Ez a sok gyarló ember majd letaposta a lábamat. És az örökös hajlongás! Nem érzem a derekamat, meg kell masszíroztatnom magamat. De hiába, a bimbózó dicsőséget is ápolni és öntözni kell, mint a virágot. Mennyi teendőm lesz! Itt van például ez az Abell, aki máris gondot okoz nekem. Képzeld, azt akarja, hogy kenjem meg egy tárcáért a Nachtkurier-t!

- Cikket ír rólad? Milyen szép!

- Szép, szép. És a pénz? E pillanatban egy fityingem sincs, éppen meg akartalak kérni, hogy add vissza a kétszáz márkát, amiért tegnap Gold Mounts-részvényeket akartál vásárolni. Vagy már kifizetted?

- Kérlek szépen, kétszáz márka kevés ilyen fontos ügyben. Egyébként ismét jóval magasabb az árfolyam; megint kerestél. Holnap azonnal elküldöm neked a pénzt.

- Mennyit?

- Ezret.

Meghökkent, de határtalanul boldog volt. Nyolcszáz márkát keresni egyik napról a másikra! De hát egyszer már megállapodtak, hogy nem törődik holmi pénzkérdésekkel.

- Annál jobb - vetette oda könnyedén. - Annyi elég lesz.

- Adsz neki négyszázat, s majd meglátod, milyen dicshimnuszt zeng rólad.

Andreas mély lélegzetet vett.

- Még valamiről kellene beszélnem veled, kissé kényes ügy, ugyanis a lányodról van szó.

- Astáról?

- Sajnos nem ismeri a kötelességét.

- Ja, vagy úgy. Én is hallottam már róla.

- És hogy gondolod, közbelépsz?

- Én? Hiszen férjes asszony, nem igaz?

Ennyi tolerancia felháborította Andreast. Felkiáltott:

- De hát te vagy az anyja! Én is megértek egyet és mást, de ez már túlzás. Nyolc héttel az esküvő után! És a férje legjobb barátjával! Arról is tudsz?

Az asszony habozott.

- Természetesen igazad van, drágám. Másrészt azonban, gondold csak meg, mit mondana, ha éppen én tenném szóvá? Úgy értem, mi magunk is... egyszóval, milyen színben tűnnék fel előtte?

A helyzetére tett célzás rosszkedvre hangolta a fiút. Már beleélte magát, hogy éreztetni fogja hatalmát Astával, mikor a szegény Lizzi meg az ő Klempnere megmentőjeként lép fel, s most tessék: Adelheid ellenvetései megzavarják terveit. Kifejezetten lelkiismeretlennek találta s keményen megrótta:

- Úgy vélem, egy anyának minden körülmények között élnie kell a tekintélyével. Ezenfelül, számomra becsületbeli ügyet jelent. A türkheimeri becsület, végeredményben, bizonyos tekintetben a ház barátainak a becsülete is. Ha lassanként minden jöttmentnek esélye lesz itt, az végül is valamennyiünket érint, akik közel állunk a családhoz, és kénytelenek leszünk levonni a konzekvenciát.

Az asszony csak most kezdte megérteni, döbbenten nézte. El akarja hagyni! Mégpedig kizárólag kifinomult erkölcsi érzékétől indíttatva!

- Ó!

Hangjában félelem és gyöngédség vibrált.

- Hogy beszélhetsz így? Ha sejtettem volna, hogy ez ilyen fontos neked... hiszen tudod, mindent megteszek, amit kívánsz. Ha másképp nem megy, botrányt rendezek neki, légy nyugodt, szívecském, megfenyegetem, hogy kitagadom az örökségből! Nos, így már rendben van?

- Remélem, hogy a fiatalasszony a jó út mellett fog dönteni - válaszolta kissé még szigorúan, de félig megengesztelődve.

Adelheid átkarolta a vállát.

- Mondd, szívecském, csupán ezek miatt az - üzleti ügyek miatt kerestél meg? Úgy állunk itt egymással szemben, mint az idegenek. Pedig vártalak, ide, ahol senki sem lát bennünket. Mert tudtam, tudtam, drágám, hogy jönni fogsz.

Forrón suttogta:

- Szerelmünk örömünnepét üljük ma. Ilyen szép napunk nem volt még. Gondold csak el, híres lettél és együtt örvendezünk. Milyen boldog is vagyok, itt van mellettem az én nagy költőm; lám, fogva tartom.

Andreas érezte, hogy tennie kell valamit. Ajkát Adelheid nyakára nyomta.

- Szép vonalú állad van - jegyezte meg.

Az asszony hálásan szorította arcát a fiúéhoz. Ruhaderekának hullámzó csipkéiből nehéz illat szállt az arcába. Átengedte magát az édes kábulatnak, boldogan, hogy végre pihenésre lelt az est izgalmai és fáradsága után. A távolból az ötszáz márkás zongorista művészi ujjgyakorlatainak lágy, elhaló visszhangja, szomorúan kihunyó melódia emlékeként hatolt csak elhomályosuló tudatáig.

- Egész szépen játszik - szólt Andreas, mintha álmában beszélne.

- Hangulatosan - tette hozzá Adelheid. - Chopin-nocturne, azt hiszem, a tizenkettedik.

Azután újra hallgattak.

Andreasnak az járt a fejében, hogy Adelheidhez fűződő viszonyában a mai nap lényeges változást hozott. Mostanáig a protezséjének nevezhették, a személyes pártfogoltjának, ahogy ez az ízléstelen titulus hangzott, ám egy szerző, kinek nevét harsonák hangja repíti szét a német tartományokba, megfizethetetlen reklám a háznak, amelyben vendégként megfordul. Ezentúl hálával tartoznak neki. Adelheid ugyan az "ő" költőjének nevezte, és azt hiszi, "fogva tarthatja", ám ez teljesen téves elképzelés. És egyáltalán, milyen jogai vannak vele szemben? Szereti őt, rendben van, de ha ő már nem fogja szeretni? Akkor, és eziránt nem lehet kétség, a béklyót nem tűrő művész parancsoló önzésével rázza le magáról a síró, berzenkedő nőszemélyt. A kihunyt szerelem, melynek hamujában az asszony még kotorászni próbál, nem lehet érvényes kötelék a művész számára, akinek mindenekelőtt az a kötelessége, hogy kibontakoztassa személyiségét és kiélje egyéniségét!

Ezenközben Adelheid a fiú vállára támaszkodva végiggondolta, milyen sikereket csikart ki már eddig is a számára, milyen forrón szereti és mit akar még kiharcolni és adni neki.

Közeledő léptek zaja rebbentette szét őket. Adelheid ráeszmélt, hogy hol van, és annyi gráciával, amennyi csak nehézkes alakjától telt s amit Andreas újabban kissé nevetségesnek tartott, a tapétaajtóhoz sietett, hogy elreteszelje. Máris hallatszott, hogy valaki a kulissza visszatolásával próbálkozik. Felismerték Asta hangját:

- Zárva van. Egyébként meg kell mondanom, hogy meglehetősen sietős a dolgom. Szabad kérdeznem, mit óhajt ilyen titokzatosan a tudtomra adni?

Női hang válaszolt:

- Maga is jól tudja, kedves Asta. Némi felvilágosítást szeretnék kérni a ma este tanúsított kétértelmű magatartásáról. Kell, hogy mondjam önnek? A legjobb úton halad afelé, hogy kompromittálja magát.

- És ha az lenne a szándékom? - válaszolta Asta élesen.

- Asta!

- Kedves Griseldis?

- Griseldis? - kérdezte Andreas halkan. Adelheid visszaosont hozzá, és félve tette kezét a szájára.

- Von Hochstetten kisasszony - magyarázta. A fiú megjegyezte:

- Ezt a nevet bizonyára csak ünnepélyes alkalmakkor ejtik ki. Drámai csengése van.

- Kérem, magyarázza meg - hallatszott kintről -, mi kifogása van tulajdonképpen a fivérem ellen? Botrányt akar?

- Válást, kedves Griseldis.

- Nem értem, miért?

- Bizonyos dolgokhoz kifinomult érzék szükséges, s ez, úgy látszik, nem fejlődött ki az önök családjában.

- Mit tud maga az olyan családokról, mint a miénk, kedves Asta!

- Többet, mint amennyit szeretnék. Egyébként akarja hallani a véleményemet, kedves Griseldis?

- Hallgatom.

- Éppen tegnap emlékeztettem az ön bátyját - bizonyos okokból szándékosan nem nevezem férjemnek, ugyanis nem szolgált rá erre az elnevezésre -, szóval éppen tegnap este vacsoránál emlékeztettem arra, hogy az én szalonomban, kiváltképpen az esti órákban, mindig lakkcipőben kell megjelennie. Már egész utazásunk alatt lehetetlenné tette számomra az életet a maga kisstílű, hogy is mondjam - polgári szokásaival. És erre mi történik? Egy napra rá, ma, közönséges utcai csizmában állít be ide, a szüleim nagyestélyére! Ezt nyílt kihívásnak kell tekintenem.

- Ez minden? És ön azt képzeli, hogy ezért joga van válást követelni?

- De még mennyire! Én ugyan nem ismerem az önök törvényeit, de meggyőződésem szerint valahol bizonyára le van fektetve, hogy a feleség elválhat az olyan férjtől, aki nem visel lakkcipőt.

- Ezt a Nórá-ból veszi - suttogta Andreas Adelheid fülébe.

Asta folytatta:

- Ezenfelül von Hochstetten úr híján van bizonyos képességeknek. Vannak dolgok, amelyekről nem szokás fiatal lányokkal beszélni, ám ön, kedves Griseldis, abban a korban van, amikor már nyugodtan hallhat ilyesmikről. De elég ebből. Én csupán azt kerestem a férjemnél, amit minden asszony, a legszegényebb is megtalál a sajátjánál.

- Ha helyesen értettem - viszonozta a kisasszony roppant hűvösen -, ezt sem tekinthetem jogos panasznak. Mint fiatal lány, ön nyilván nem volt egészen tapasztalatlan, kedves Asta. Abban a környezetben, amelyben ön felnőtt, nem ismerik a tapasztalatlanságot. S ha ön egy régi, ősrégi házból való férfihoz ment hozzá, tudnia kellett volna, hogy nála nem keresheti, hogy is fejezzem ki magamat - egy felkapaszkodott, az ön köreiből való férfi erőszakoskodó természetét.

- Erőszakoskodó! Ön túlbecsül engem, kedves Griseldis. Ezt nem kívántam a bátyjaurától. De vajon nem volna-e kötelessége örökössel megajándékozni engem?

- Nehogy azt mondja most, kedves Asta, hogy az ön pénzének az örökösével, hanem inkább a Hochstetten nemzetség folytatójával!

- Ön, ugye, nagyon megveti a pénzt, kedves kisasszony? Én is, csakhogy én még a sajátommal sem játszom a tőzsdén!

- Mit akar, kérem, ezzel mondani?

- Azt, hogy jól tudom, miért nem visel a bátyja lakkcipőt. Egyszerűen nincs rá pénze. Mert a zsebpénzét, amivel én bőségesen ellátom, azt ön, kedves Griseldis, elkéri tőle, hogy Gold Mounts-papírokat vásároljon rajta.

- Ah! Ez iszonyú! Iszonyú!

- Csak nem óhajtja tagadni, kedves Griseldis? Elégedett volna meg azzal, hogy gyapjúharisnyákat küldözget a pénzemen Palesztinába, zsidó gyerekek megtérítésére. De újabban már csak a Gold Mounts-részvények felelnek meg önnek!

- Milyen iszonyú ez az egész!

Von Hochstetten kisasszony hangosan felkiáltott kétségbeesésében. Andreas összegörnyedt az elfojtott nevetéstől; Adelheid nyakába rejtette az arcát. Ez minden képzeletet felülmúlt. Ezek szerint ez a Griseldis, aki csak az imént mérte őt végig jegesen gőgös tekintettel, aki oly idegenül és savanyúan jár-kel e házban és semmit sem tud élvezni az undortól, amit ez a világ kelt benne; ez az előkelő aggszűz ugyanolyan mélyre süllyedt, mint Kapeller vagy Diederich Klempner! Ő is a bútorok alá nyúlkál az aranypénzekért.

- Ha sejtettem volna! - jajveszékelt a kisasszony. - Ha csak némi fogalmam lett volna arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a családban, amelybe a bátyám került. Soha, soha nem adtam volna a beleegyezésemet!

- Némi fogalma, kedves Griseldis? Ön szerénykedik. Ön pontosan tudott mindent, amit tudni érdemes. Ám annak a csekély kis osztaléknak a kedvéért, amire úgy áhítozott, simán túltette magát a legvisszataszítóbb dolgokon is. Többek között itt van például tisztelt anyám, a szeretetre méltó matróna. Nos, én is ragaszkodom a jogaimhoz. A modern asszony önbecsülése megkívánja, hogy megcsalja azt a férjet, aki nem érti meg őt, nem visel lakkcipőt és nem tesz eleget házastársi kötelességének. Méghozzá, hogy nyilvánosan csalja meg, lealacsonyító bújócskázás nélkül, és teljes gyönyörűséggel! Olyan szeretőt választ, aki ellen a férjnek nem lehet kifogása, rangjabélit, akár a barátját is. Joggal találhatná ízléstelennek, ha a kocsisomat tenném meg riválisává. Ilyet vagy ehhez hasonlót azonban csak a tisztelt mama tesz, ami ön előtt, kedves Griseldis, már régen nem titok. Ön éppoly jól tudta, mint én és mindenki, aki ebben a házban megfordul, hogy Türkheimerné méltatlan kapcsolatokat tart fenn megnevezhetetlen származású, kétes egzisztenciájú és bizonyíthatatlan jövedelmű fiatalemberekkel. A mostani, ez a senkiházi széptevő...

Andreas nem hallotta Asta befejező szavait. Adelheid nehezen lélegzett mellette, s ő megértette az asszony könyörgő tekintetét. Búcsúzáskor suttogva mondta:

- Ne haragudj, ha kimondom, de a lányod durva lelkű és könyörtelen teremtés.

Amikor az asszony rábólintott, még gyengéd, vigasztaló szavakat is talált számára:

- Ó, te egészen más vagy! Köszönök neked mindent!

Azután zajtalanul, de méltóságteljesen lépett a szoba főbejáratához. Asta személyeskedései, melyekből tehetetlen düh áradt, hidegen hagyták. Szívből örvendezett az Eldorádó kísértésein elbukott Griseldis leleplezésének. Csak növelte benne a fájdalmas gyönyörűséget, hogy az emberek veséjébe láthat.

A lépcsőházban elvakította a fényözön. Kényelmesen akart volna elhelyezkedni egy padon, amelynek dombornyomású bőrbevonatán egy török lengette a szablyáját, ám a magas vaníliabokrok, orchideák és bíborvirágú kaktuszok között megjelent Stiebitz úr sápadt, kövér arca, aki barátságosan üdvözölte őt.

- Nocsak, már nem tudtuk, hol bujkál, tisztelt mester. Mit szólna egy kis játékhoz? Ne kéresse magát, hozzon már egy kis életet ebbe a lebujba! Micsoda? Egy szót sem szól? Azt tanácsolom, hagyja a pacikat! Mik azok? Gyerekjátékok. Jöjjön, játsszunk egy kis bakkot. Még nem ismeri? Pedig ez is a műveltséghez tartozik, s jól ismert szerencséjével pokolian sokat nyerhet.

Ám Andreas már ment is lefelé a lépcsőn. Ameddig a tőzsde eleget hoz, nincs szükségem rá, hogy bakkot játsszak - gondolta.

Gyalog távozott és rugalmas léptekkel, botját lóbálva, ajkát füttyre csücsörítve sétafikált. A Potsdamer Platzon bement a sürgönyhivatalba, és gyors, odavetett mozdulatokkal táviratot fogalmazott a Gumplacher Anzeiger-nek A meg nem értett... fenomenális, mindent elsöprő sikeréről, mely mű "városunk egyik rendkívül tehetséges fiának, Andreas Zumsee úrnak a legújabb drámai költeménye, aki egyébként egy csapásra meghódította a birodalmi főváros közönségét".

Azután nyugovóra tért a boldog költő, és azzal a tudattal szunnyadt el, hogy ébredéséig, a sürgönydrót és a sajtó jóvoltából, az egekig nő a dicsősége.

Reggel tíz órakor egy kifutófiú tett apró csomagot az ágya mellé. Kék selyem bonbonosdobozkát talált benne és már öltözködés közben, rendkívül derűs hangulatban, teletömte magát pralinéval. Ujjongása nem ismert határt, úgy érezte, megfullad, ha nem közölheti valakivel, de szomszédja, Köpf már eltávozott otthonról. Az előszobában Levzahn kisasszonnyal találkozott, akit gondosan került a két nő szobájában tett sikertelen látogatása óta. A lány köszönés nélkül akart elmenni mellette, de mogorva arca megváltoztatta Andreas szándékát. Szükségét érezte, hogy földerítse a durcás lányt; olyan erősen csípett az arcába, hogy felvisított. Hiába, semmi muzikalitás - gondolta, de közben már átkarolta a derekát.

- Talán evett valamit? - kérdezte a lány, és erőltetett kacérsággal próbált védekezni.

- Hogy ettem-e valamit? Ja, kérem, mit tehetek róla, ha a hölgyek már reggelire ínyencségeket küldözgetnek nekem. Érti, ugye, Sophie kisasszony, itt-ott egy kis hódítás.

- Maga sem megy a szomszédba egy kis nagyképűségért, mi?

- Szó sincs róla! Ezek tények! Megkóstolja?

Kecses tartózkodással nyúlt a dobozkába, de másodszorra már kevésbé ellenkeztek az ujjai, harmadszorra pedig az egész keze eltűnt benne. A fiú rosszkedvű lett:

- Csak ne zsenírozza magát. Hogy ízlik?

- Hát édes - selypítette, és nagy igyekezettel próbálta huncutul csücsöríteni a száját, melyből olvadt csokoládé buggyant ki. De váratlanul abbahagyta a rágcsálást és nagyot nézett. Papírdarabot húzott elő a dobozból, és a fiú orra alá dugta. Andreas elvörösödött: ezermárkás bankó volt.

- Ah, ezt csakis a néni küldhette - dadogta zavarral küzdve.

- Adelheid néni, ugyebár?

- Maga ismeri?

A lány sokat sejtetően vigyorgott.

- Én is tudok egyet és mást, nekem is vannak összeköttetéseim.

Andreas vállat vont:

- Ha ez boldogítja magát...

- No persze, maga ott ül Ábrahám húsosfazekánál, törődik is azzal, mit szólnak az emberek az efféle előkelő, javakorabeli nénikéhez, aki nyalánkságokkal halmozza el a szíve csücskét!

És még mindig ott hadonászott a bankjeggyel az orra alatt. Andreas magához tért, és kiszakította a kezéből.

- Nem mondom, korához képest elég mocskos szája van magának is - jegyezte meg hidegen, és hátat fordított.

A lány gonosz nevetése a szobájába is behallatszott. Nyilván csalódást okozott neki, ezért van úgy felháborodva. De mit akar tőle ez a lány?

Elment otthonról, megvette a Nachtkurier-t, kinyitotta és ebéd közben úgy érezte, mintha gyönyörűséges hurik paradicsomi kacsóival cirógatnák Abell hízelgő szavai. Azután köszönő látogatást tett a kritikusnál a szerkesztőségben, s mintegy elmerengve, négy százmárkást csúsztatott az íróasztalán lévő papírok alá.

Röviddel hazatérése után, fél négykor, megszólalt az előszobacsengő, és meghallotta Adelheid ruháinak jól ismert suhogását. De késett, úgy látszik Levzahnné feltartóztatta. Az öregasszony durva, vontatott hangja Andreas szobájába is behatolt.

- Már megbocsát a naccsága, de vóna egypár szavam. A naccsága biztosan nem akar megszégyeníteni egy olyan szegény asszonyt, mint én vagyok, de a háziúr megbízottja már tuggya, hogy az albérlő úrhoz hölgylátogató jár.

- Nem értem - válaszolta Adelheid.

- Majd megérti a naccsága, ha kicsinyég soká tart is. A házirend persze tiltja hölgyek látogatását. A gondnok bármikor kitehet az utcára. És ha nem teszi, fölemeli a lakbéremet. Tuggya, milyenek az emberek, milyen kapzsi mindenki.

Tehát zsarolási kísérlet - gondolta Andreas. Ez rejtőzik hát Levzahnék erkölcsi aggályai mögött. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilesett a keskeny résen. Sophie harcra készen állt az anyja mögött; már nem fegyelmezte magát. Megvetően, mohón és bizalmatlanul, az uzsorás tekintetével fürkészte Adelheid arcát és ruházatát, briliáns fülbevalóját. Látszott, hogy a legszívesebben kitépné kezéből aranygombban végződő ernyőjét. Máris az öregasszony segítségére sietett:

- A nagyságos asszony bizonyára hajlandó tisztességesen kártalanítani a mamát.

- Én kártalanítsam? - kérdezte Adelheid inkább csodálkozva, mint bosszúsan. - Miért? Mi közöm nekem ahhoz, ha a háziúr emel önnek?

De Levzahnné asszonynak elfogyott a türelme.

- Tényleg olyan mulya, vagy csak annak mutassa magát? - kérdezte a lányát. Sophie odavágta:

- Könnyen megkaphatjuk a pénzünket, ha a kedves férjeurához fordulunk.

Adelheid mérhetetlenül pimasznak találta a fenyegetést.

- A férjem minden lépésemről tud - szólt jeges elutasítással.

- Mifene, hát még ez is?! - kiáltott az öregasszony, és a Levzahnok őszinte, népies felháborodása majd elsöpörte Adelheidet.

- Ez aztán mindennek a teteje, hallgatni se bírom! Az előkelő dáma albérlő urakat látogat, és a férje tud róla? Atyaisten, micsoda szégyen, gyalázat! Mi lesz a világból, ha finom népek ilyesmire vetemednek! Nem vagyok én finnyás, de emmán nekem is sok!

- Hallgasson már! - kiáltott Adelheid.

- Ki látott már ilyet! Hallgassak, amikor a saját házamban effélék történnek? Hiszen ezt a rendőrség is tiltja. Hát nem lássa, hogy a fiatalember milyen sápadt és nyápic mán? Mint akinek kiszívták a vérét. Ha még egy kicsinyég tovább nyúzza, a végén még itt krepál meg a házban, a kezeim között. Akkor aztán jójcakát, megnézhetem magam. Mert a finom dámák persze elillannak, s én, a szegény asszony, itt maradok a sok kőcséggel, a szégyennel és vegzatúrával!

Lánya éles hangon szólt közbe:

- Adjon nekünk száz tallért, főkonzulné asszony, vagy olyan botrányt csinálunk, hogy attól koldul!

Adelheid érezte, hogy ezekkel az emberekkel a saját nyelvükön kell beszélni, különben sohasem szabadul meg tőlük. Összeszedte magát és durván odavágta:

- Le van sajnálva!

- Maga pedig tehet nekem egy szívességet - hangzott késedelem nélkül a válasz.

Egy sikoly, az ajtó kivágódott és Adelheid zokogva omlott Andreas karjába. A fiú megőrizte hidegvérét, megfordította a kulcsot a zárban, a kályha elé dobta a cigarettáját, és igyekezett megnyugtatni a szégyentől és fájdalomtól félig alélt nőt. Nem volt könnyű; Adelheid könnyektől fuldokolva nyöszörögte:

- Hallottad? Ó, ezek a gyalázatos szavak! Minden mást elviseltem volna, de ezek a gyalázatos szavak! Miért kell annyi aljassággal találkozni az életben?!

- Csillapodjál - kérlelte. - Ezek az emberek aljas ösztönökkel születnek. Nem értjük őket, másfajták. Ha utunkba kerülnek, mintha visszataszító állat, varangy vagy patkány érne hozzánk. Az ember kezet mos és elfelejti. Ne gondolj rá többé!

Önmagát is meglepte szellemdús szkepszise. Adelheid könnyes arcát szárítgatva, a zsebkendője alól suttogta:

- Mily nemes vagy!

- Nem mintha morális mércét akarnék felállítani - folytatta -, de ennek a népségnek egyszerűen nincs esztétikai érzéke. Mert a gazságban is lehet szépség és nagyság. Valaki, aki ezreket tesz tönkre, csak hogy számolatlanul vághassa zsebre a milliókat, mint...

Andreas töprengett, hogy kimondja-e Türkheimer nevét, de lemondott róla.

- Nos, morálisan bizonyára az is támadható, de esztétikailag lehet benne valami nagyszerű. Nyíltan, világos nappal rabol, s közben szamárfület mutat a törvénynek. Ezzel szemben a sötétségben bujkáló kisebb gazságok, amiket dohos udvari szobákban főznek ki közönséges népek, milyen visszataszítóak is azok! Gondold csak el, mennyi ideig tanácskoztak és alkudoztak maguk között ezek is, hogy elégedjenek-e meg nyolcvan tallérral vagy merészelhetnek-e százat is kicsikarni tőled! És milyen nyomorult félelem gyötörhette őket az ócska zsarolási kísérletük alatt! Ezért megérdemelnek valami csekélységet.

Diadalmasan, nagy léptekkel rótta a szobát.

- Tulajdonképpen pompás szórakozás - szólt. - Az öröm, hogy beleláthatunk az emberek veséjébe, megbékíthetne minket a világ minden gazságával.

Adelheid hirtelen felugrott a székről.

- Nem maradhatsz itt! - kiáltott szenvedélyesen. Karját a fiú nyaka köré fonta.

- Egyetlen napig sem maradhatsz. Átmenetileg egy garniszállóba költözöl, ahol zavartalanul együtt lehetünk, azután önálló lakást bérelsz.

- Miből? - vetette oda Andreas.

Az asszony toppantott. Hogyan segítse át megint az érzékeny fiút a kínos pénzügyeken? Túlságosan meglepné talán, ha váratlanul egy három-négy szobás lakás rangjának megfelelő berendezését nyerné a tőzsdén? Összeszedte minden bátorságát, és keményen Andreas szemébe nézett. Arca sápadt volt, remegő orrcimpái kitágultan sötétlettek. Fejét hátra vetette, büszkén, fejedelmien, ahogy a fiú szerette.

- Hogy döntesz? - kérdezte bizonytalan hangon. - Néhány ezer márka adósságot csinálsz vagy a legmegalázóbb helyzetekbe hozod az asszonyt, akit szeretsz és aki szeret téged?

- Hogy kérdezhetsz ilyet? - válaszolt ő is kérdéssel, és megcsókolta az állát. Adelheid érezte, hogy rohammal győzött.

- Keresek neked egy csinos, földszinti lakást, és mindenről gondoskodom. Csak azt mondd meg, hogy hol? Egyetlen kikötésem van, nem lehet messze tőlünk.

Andreas habozva kérdezte:

- Mondjuk a Lützowstrassén?

 

Tizenegyedik fejezet
A kis Matzke

Az új otthon felszereléséhez elengedhetetlenül szükséges berendezési tárgyak némelyikének ára elgondolkodtatta Andreast. Adelheid nem örült, ha felnyitotta a neki címzett, számlákat tartalmazó borítékot. Elvette tőle és mindent kiegyenlített. De meddig tarthat ez? A szattyánbőrrel bevont bútorok, amelyek nélkül Andreas el sem tudta képzelni dolgozószobáját, hihetetlenül drágák voltak, és habár a dúsan faragott, aranyozott XV. Lajos korabeli ágy kétezer márkába került, Adelheid képtelen volt lemondani róla. Honnan fogja valaha is előteremteni ezt a tenger sok pénzt? A tőzsdejáték egyelőre kényelmes megélhetést biztosított, de káprázatos luxusra sohasem futhatja ebből a jó polgári jövedelmi forrásból. Olykor vérmes álmai voltak egy hallatlanul ügyes tőzsdei trükkről Türkheimer modorában, anélkül, hogy tudta volna, mit is ért ezen. Sóhajtva folyamodott ismét a gondtalan napokban elhanyagolt tőzsdei lapok tanulmányozásához.

Csodálkozva tapasztalta, mennyire megoszlanak a vélemények a Texas Bloody Gold Mounts-papírok értékéről. Az F. W. Schmeerbauch német-amerikai bankházhoz hűséges Kleine Börse kitartó és bősz reklámharsogását élénken támogatta a Kabel és az Abendzeitung, míg a Nachtkurier óvatosan várakozási álláspontra helyezkedett. Ez érthetetlennek tűnt, hiszen állítólag Türkheimer is érdekelt az üzletben. Kedvenc lapja az olvasók tudomására hozta, hogy az aranykitermelés ez ideig mindössze egyetlen, időközben kiapadt érre korlátozódott. Egy aknát már el is kellett hagyni, mert teljesen kimerült. Ezenkívül, a Gold Mounts környéke egyetlen bűzlő mocsár miazmás gőzökkel, ivóvize nincs, európaiak számára lakhatatlan. Röviddel ezelőttig, ha lassan is, de emelkedett a részvény árfolyama, ám azon a napon, amelyen a Nachtkurier mindezt megírta, pangás állt be. Andreas a legkomolyabb figyelmet szentelte ennek a körülménynek, és elhatározta, hogy nem ad több pénzt Adelheidnek Gold Mounts-papírok vásárlására.

Huszonnégy órával később azonban Jekuser lapja feltűnő helyen közölte a híres utazó és tudós: von Birkenbusch-Fellenthien lelkes cikkét. Az állt benne, hogy a Gold Mounts megannyi verem; csupán fel kell tárni őket, és mindenki láthatja, hogy színültig vannak a sárgás fémmel. A mosás művelete nagyjából megtakarítható, mert számos aranydarab máris kész érmét formáz, habár, sajnos, még veretlen. Mindezen felül pedig, környéke a föld egyik legegészségesebb vidéke, viruló romantika és paradicsomi termékenység.

- Mit higgyen az ember? Egy ilyen híres tudós csak nem hazudik? - kérdezte Andreas.

- Remélhetőleg, nem - vélekedett Adelheid. - Annyi biztos, hogy ma mindenki Gold Mounts-részvényekért tülekedik. Türkheimer eddig tartózkodó volt, de ma már nagyban vásárol. Ő maga mondta nekem.

- Akkor hát...

Habozott.

- Akkor hát itt van minden, amit pillanatnyilag nélkülözni tudok.

És enyhe mélabúval nézett a kétezer márka után, amint eltűnt az asszony szőrmemuffjában: a díszágy ára.

Nyugtalanul aludt, és másnap reggel rosszat sejtő sietséggel kapott a Nachtkurier után. Ott állt benne vastagon szedett betűkkel von Birkenbusch-Fellenthien úr sürgönye, amelyben röviden, de annál határozottabban kijelenti: a Gold Mountsról írt cikknek nem ő a szerzője, és fenntartja magának a további lépések jogát. Utószavában a szerkesztőség mély felháborodással nyilatkozott a vakmerő hamisítóról, aki a legrafináltabb módon utánozta a híres tudós írását. A kéziratot, sajnos, a sokéves gyakorlatnak megfelelően, már megsemmisítette, ám a szerkesztőség is fenntartja magának a további lépések jogát.

Rég nem érzett fájdalomtól gyötörten borult Andreas az íróasztalára. Kezébe temette arcát, és keservesen sóhajtozott elveszett pénze után. Úgy szerette, mintha ahhoz is verejték tapadna, mint édesapjának, a szőlősgazdának garasaihoz, aki csecsemők gyanánt gondozta szőlőtőkéit és örült, ha minden hetedik esztendőben jó termést hoztak. Végre fölegyenesedett, végigsimított a homlokán és elhatározta, hogy mindent hidegen megfontol és kíméletlenül cselekszik. Szerinte Adelheid volt az oka mindennek! Hogy is áll a helyzet? A színültig tele veremről szóló cikk következményeként a Gold Mounts-papírok kurzusa kilencvenről százhetvenre szökött fel; Türkheimer valószínűleg ezen az áron vásárolt. Meg kell-e várni vajon az árfolyamzuhanást, ami a Nachtkurier-sürgöny után elkerülhetetlen? Nem lehetne-e az üzletet előbb nyélbe ütni? Adelheidnek ismernie kell az utat és a módot. A Gold Mounts-papírokat ma bizonyára mindenki piacra dobja, és tőzsdenyitásig talán már el is értéktelenednek. Mindegy! Busás borravalót ígérve, Andreas a Hildebrandtstrasséra hajtatott, de nem találta otthon Adelheidet, amit rossz előjelnek tekintett. Kurtán és szigorúan fogalmazott, írásos utasítást hagyott hátra: mindent azonnal eladni! Étvágytalanul fogyasztott reggelije után sápadtan és dühös izgalommal érkezett a Burgstrasséra.

Sorstársak sűrű tömege fogadta. A kedélyeket tovább borzolta, hogy nedvességben és szennyben kellett várakozniuk. A rászedett tőzsdések öklüket rázták a tőzsdepalota felé. Hangos kiáltásokkal fenyegették a spekulánsokat és kizsákmányolókat; akik nem voltak érdekeltek az ügyben, tréfálkoztak. A gyülekezet, amelyet buzgó rendőrök igyekeztek gondosan összeterelni, mind nagyobb és fenyegetőbb lett.

Az embertömegen hirtelen taszítás remegett végig. Odaát kinyílt egy ajtó, mögötte - porfelhő közepén - hadonászó karok és suhogó botok zűrzavara látszott. Éles diadalüvöltés hangjai követtek egy botladozó, zavart, felismerhetetlen embert; egy embert benyomott cilinderrel, nyitott mellénnyel, tépett nyakkendővel, nadrágján rúgások nyomával. Puha, piszkos ruhakupacként repült lefelé a lépcsőn és befelé a várakozó kocsiba. A lovak visszahőköltek, a kocsis korbácsával belehajszolta őket a tömegbe, amely dühös fenyegetéseket hallatott.

- Le Schmeerbauchhal!

- Üssétek agyon a kutyát!

- Törjétek le a csülkeit!

- Ne sajnáljátok tőle a korbácsot!

- Ilyen egy tetűfranci!

A tréfálkozók bekiáltottak a kocsi ablakán:

- Gyakran vannak ilyen vicceid, apafej?

- Eriggy krumplit kapálni!

- Vegyen nyakkendőüzletet, hogy legyen mire felkötnie magát!

A rászedettek hada, kardjukat villogtató lovas rendőröktől űzve, a szökevény után eredt. Amikor Andreas az Unter den Linden bankirodái elé ért, az ablakokon már mindenütt leengedték a vasredőnyt. Az ostromlók tompa morgása és átkozódása elcsitult: mintha lövést hallottak volna. Negyedóra is eltelt, mire a hatóság egy kerületi rendőrbiztos személyében, behatolt a helyiségbe. További húsz perc után megjelent egy mentőkocsi, és végül, élénk füttyögetés és kurjongatás kíséretében, elvitték azt, aki valamikor Friedrich Wilhelm Schmeerbauch volt. A nép, amelynek elkeseredett dühe elől menekült a halálba, érzéketlen maradt.

- Kinyiffanni mindenki tud! - kiáltottak a hulla után.

- Begyulladni, azt igen, megjavulni, azt nem!

- Nagy disznóságot szimatolok - szaglászott valaki a levegőbe.

Az ajtó elé állított rendőr kedélyeskedett. Nevetve magyarázta az odatolakodóknak, hogy Schmeerbauch, miközben szájba lőtte magát, borotvájával a torkát is átvágta. A gyorsan terjedő hírt mindenütt örömmel fogadták. A tömeg rázkódott a nevetéstől; a kocsisok, hátul az úttesten, a combjukat csapkodták és erősen kapaszkodtak, nehogy leessenek a bakról. Az iskolás fiúk vihogva ugrándoztak.

Andreas azonban arra gondolt, mit ér ő azzal, hogy Schmeerbauch halála megengesztelte a tömeget, ettől még nem kerül meg az elveszett pénz. És szemmel láthatóan egy véleményen volt vele a tömegben minden jól öltözött férfiú. Egy harcias és tekintélyes külsejű, szürke cilindert viselő idős úr haragosan kiáltotta:

- Hát ezeknek mindent szabad? Egész rétegeket fosztanak ki a közönség tudatos félrevezetésével, hogy azután megszökjenek a felelősség elől! És a tisztességes spekulánst ki védi meg?

E szavak lázító hatására Andreas ismét a Hildebrandtstrasséra rohant. A lakáj aggályoskodó mosolyával mit sem törődve, hatalmas ugrásokkal a lépcső tetején termett, és mielőtt még magához tért volna, ott állt Adelheid előtt. Az asszony felkiáltott:

- Mi történt? Hogy nézel ki?

Végignézett magán és látta, hogy lépései nyomán pépes nedvesség marad a parkettán. Nadrágja hajtókáját letaposták, kabátja átázott és csúnyán összegyűrődött. E felfedezés még jobban elkeserítette.

- Semmi, csak érintkezésbe kerültem a néppel! De most nem erről van szó. Ki tehet az egészről és arról, hogy ilyen időben a pénzem után kell szaladgálnom?

- Andreas! A pénzed?

- Talán a naivát óhajtja játszani, nagyságos asszonyom? Természetesen fogalma sincs róla, hogy a Gold Mountsnak befellegzett.

- Egy szót sem hallottam! Egész reggel ruhát próbáltam.

- Ah!

Füttyentett egyet a foga között, és tragikus léptekkel rótta a szobát, melynek padlója minden fényét elvesztette talpa alatt. Hirtelen, teljes magasságában kiegyenesedve, megállt; szúrós tekintetet vetett a megfélemlített asszonyra, majd skandálni kezdett:

- A verem-cikk - hamisítvány. A Gold Mounts-részvény - makulatúra! Schmeerbauch - átvágta a torkát - én pedig - könnyebb lettem - kétezer márkával!

Az asszony nem válaszolt, rémülten és töprengve állt.

- Az nem létezik, hogy Türkheimer is veszítsen - szólalt meg végül. Andreas mélységes csalódottsággal fogadta drámai mondanivalójának sivár eredményét.

- Ez az egyetlen dolog, ami téged ebben az ügyben érdekel? És ezt nevezik szerelemnek! Köszönöm! Mit érdekel engem Türkheimer? Ha egy fél vagy akár egy egész milliót is legombolnak róla, az sem volna igazságtalan, hiszen úgyis lopta az egészet, már bocsáss meg, hogy ezt kell mondanom. Vannak helyzetek, amikor csak a nyílt beszéd segít.

Éppen hogy csak levegőt vett, és az asszony könyörgő tekintetére ügyet sem vetve, folytatta mondókáját:

- Jó lenne tudni, vajon ezeknek mindent szabad? A közönség félrevezetésével a lakosság egész rétegeit büntetlenül kifosztani? És a tisztességes spekulánsok védelmére semmi sem történik?

Adelheid fájdalmas ráncokba vonta homlokát, lázasan gondolkodott, hogy mivel csillapíthatná le kedvesét. A kétségbeesés jó tanácsadónak bizonyult.

- Képzeld csak, én is ma reggel adtam a férjemnek húszezer márkát Gold Mounts-papírokra. Az egész spórolt pénzemet.

- Húszezret...

Dadogott. Az összeg nagysága megfosztotta biztonságától. Adelheid gyorsan közbelépett, hogy megkímélje a fiút a szégyenkezéstől.

- Húsz- vagy kétezer, természetesen, egyformán bosszantó.

- Én is úgy vélem. Mit érdekel engem egyáltalán az a kétezer? Két- vagy húszezer, nem sok különbséget látok. Istenem, az én gondolatvilágomban oly alárendelt szerepet játszanak a számok! De a becsapottság érzése elviselhetetlen! Olyan emberek ravaszságának áldozatául esni, akik mélyen, nagyon mélyen alattunk élnek és számunkra ismeretlen elemben mozognak! Ah, mily keserves tapasztalatok! Napokra lehangolják a magunkfajtát!

És újrakezdte a búbánatos járkálást, ám az asszony tüstént mellette termett, és szenvedélyesen megragadta a karját.

- Sejtelmed sincs róla, mennyire igazad van. A szívemből, az én szenvedéseimről beszélsz. Mert milyen világban is kellett nekem élnem? Pedig mindig a magasabb rendű felé vonzódtam. Mennyi jót is tettem életemben költőkkel és művészekkel. Persze rosszabbul is mehetett volna a sorom. Türkheimer legalább kuláns, amit nem akar, azt nem látja meg. De egyebekben...

Kissé habozott, mielőtt hites urát is kiszolgáltatta a szeretett férfi haragjának, küzdelme azonban nem sokáig tartott.

- De miféle jellem bújik ki belőle, amint pénzről van szó! Az a kisebbik rossz, ha cserbenhagy a tőzsdén. Azt is feltételezem róla, hogy még akkor is Gold Mounts-papírokba fekteti a pénzünket, amikor maga már krachban reménykedik. Ismerni kell őt, az ilyesmi csak annyi neki, mint egy jó tréfa. Bánom is én. De az, hogy minden és mindenki csak üzlet számára: hűség és hit és a családi élet és az egész cécó és én magam is - ó! Sejtelmed sincs róla, hányszor adott el már és vásárolt vissza engem, az asszonyát!

Csend támadt. Kínosan érezték magukat, és mindketten Ratibohrra gondoltak. Andreasban felötlött a kérdés: tehát ilyesmi már többször is előfordult?

Adelheid vallomása bosszú volt a veszteségért, amit a férjével egy húron pendülők okoztak Andreasnak. Minden szót kevésnek és enyhének érzett Türkheimer és a hozzá hasonlók becsmérlésére és jellemzésére.

- Vigasztalódj - jegyezte meg Andreas megvetően. - Őt és a többieket valami ősi zsiványbecsület tartja össze. Nem sokkal állnak a majmok felett. Bátorkodlak emlékeztetni, hogy csak a minap kényszerültem arra, hogy leányod ferde gondolkodásmódjára figyelmeztesselek.

- Pedig én eddig csak miatta mondtam le a válásról.

Mélyet sóhajtott, arcát a fiú átnedvesedett vállához szorította. Érezte, hogy csak félig-meddig csillapította le és csupán más irányba terelte rosszkedvét. A fiú hangja megőrizte a kemény csengést, amelyet Adelheidnek mostanában rendszeresen tudomásul kellett vennie mind gyakoribbá váló, izgatott hangú vitáikban. Nem titkolhatta tovább maga előtt, hogy a fiú szándékosan keresi a veszekedést. Miért beszél vele oly kegyetlenül, mint az érdekeit keményen képviselő ellenség? Hiszen látnia kellett az arcán a rettegést és a kínt, melyet minden éles szava okozott. Talán lanyhul már a szerelme? Első ízben lepte meg ez a gondolat; jegesen markolt érző, meleg szívébe, olyannyira, hogy beleborzongott. Szorosan magához vonta, és hirtelen támadt ötlettel kiáltotta:

- De minek is kell tekintettel lenni holmi üres konvenciókra! És ha mégis megtenném!

- Mit?

- Ha elválnék?

- Meg vagy...?

Andreas ijedten lépett hátra. De amikor teljesen felfogta az asszony ötletét, a szeme kitágult, arca elvörösödött.

- Ha akarod, szökjünk meg! - sürgette Adelheid.

- Megszökni, veled? Tényleg, miért is ne?

Türkheimerné nevetett.

- Nem hiszel nekem? Akkor lebecsülsz engem, mindenre képes vagyok.

- Úgy látszik.

A homlokán kidagadtak az erek; nevetett először egészen halkan, majd mind erősebben, mert képtelen volt elfojtani derültségét, ami az Adelheiddel való szökés gondolatára lett úrrá rajta. Amikor először jelent meg Eldorádó földjén, azon a bizonyos estén, amikor ügyetlen, mégis vérmes hódítási terveket szőtt, nem abban állapodott-e meg magával, hogy ez nem holmi idill és hogy neki nem az a dolga, hogy Türkheimer főkonzulné asszonyt egy lakatlan szigetre szöktesse? És tessék, most azt akarja, hogy szöktessék meg, kevesebbel be sem éri! Máris maga előtt látta, amint a kövér nők kecsességével egy apró sajkába libben. S abban siklanának ők ketten a kék tengeren a rajongó szívek parányi birodalma felé. Elképzelni is pompás!

Adelheid csodálkozva és kissé zavartan figyelte mind féktelenebbé váló vidámságát. Azzal vigasztalta magát, hogy legalább végérvényesen elűzte a rosszkedvét. Milyen csinos volt, amikor a szeme is nevetett és fehér, egészséges fogai is megcsillantak a szőke bajuszka alatt! És Adelheid is vele kacagott, először rezignáltan, majd tiszta szívből.

Türkheimer jelent meg a szomszéd szoba ajtajában. Vánszorogva, apró léptekkel jött, és óvatosan ereszkedett egy karosszékbe.

- Itt végre nyugalomra lel a lélek. Csakhogy akadnak még ártatlan emberek is, akik derűsen tudnak csevegni! Aj, de nagy míszem lett a börzétől!

Hamiskás fejcsóválással vizsgálgatta a fiatalember átázott öltönyét és a nedves nyomokat a padlón.

- Ah, hát ön is ott volt? Kész őrültekháza, mi?

- Csak kívülről néztem meg magamnak - közölte Andreas.

Türkheimer érezte a tartózkodást a fiú hangjában.

- Nem nagyon tetszik önnek, ugye? - kérdezte bizalmasan.

- Megjárja. Ha az ismeretség a tőzsdével nem lenne olyan költséges, egy szót sem szólnék az intézmény ellen.

- Ön túl nagylelkű. Önt is érte egy kis vérveszteség?

- Úgy vélem, azt önnek kellene a legjobban tudnia, főkonzul úr.

- Mi van? Talán vétettem ön ellen?

Adelheid sietve közbelépett.

- De James, hiszen Zumsee úr különböző összegeket küldött neked általam, Gold Mounts-papírok vásárlására. Zumsee úr nem az egyetlen házunk barátai közül, akiknek te ez ügyben rendelkezésre álltál.

Türkheimer végigsimított vöröses barkóján. Elismerő vigyorral adózott hitvese éles elméről tanúskodó mesterfogásának. Tehát ily módon látja el anyagiakkal a fiatalembereket. Hogy ezeknek az asszonyoknak mennyi eszük van! Orrára csíptette aranykeretes cvikkerét, és elővette noteszét.

- Stimmel - mondta. - Máris eleget tettünk nagybecsű megbízásának.

- Hálás köszönet - viszonozta Andreas hűvösen. - Mindazonáltal engedjen meg nekem egy indiszkrét kérdést. Saját számlára is vásárolt tegnap Gold Mounts-részvényeket?

- Micsoda kérdés! Magától értetődik. Merő jóságból, hogy ne rontsam el mások szórakozását.

- Na, akkor ön is belebukott!

Elégedetten felsóhajtott. Türkheimer azonban fejét a vállára hajtva mosolygott rá.

- S ennek örül úgy? Gonosz lélek. Hadd áruljak el valamit önnek. A tegnap vásárolt Gold Mounts-okat nagy óvatosan azonnal továbbadtam.

- Aha! - jegyezte meg Andreas rosszkedvűen és kurtán elfordult. A másik azonban megragadta a kabátja hajtókáját.

- Azt hiszi, át akarom ejteni, kedves barátom és mesterem, a hátáról is leolvasom, hogy így vélekedik. De kérdem én, miért? Talán nem fontos nekem az ön barátsága? Ön is tudja, hogy egy ilyen híres költővel, mint ön, nem árt jóban lenni! Nahát akkor!

- Miféle barátság az, főkonzul úr, ha ön már tegnap tudta, hogy a Birkenbusch-Fellenthien cikk hamisítvány, hogy a tőzsdén ma krach lesz, és nekem egy szót sem szólt erről?

- Ne izgassa fel magát mester, nem áll jól önnek! Fő az előkelő nyugalom, ha öt pfennigbe kerül is! Ön dühös rám, mert tegnap még vásároltam önnek Gold Mounts-papírokat. Akar hallani valamit? Egy darabot sem vásároltam önnek.

- Neeem? Hiszen akkor ön... hiszen ez...

- Pompás - fejezte be Türkheimer.

Andreas mámoros örömmel ragadta meg a karszékről ernyedten lecsüngő jobb kezet. Bensőségesen mondta:

- Ön túl jó, főkonzul úr.

- Na ugye? Szakadatlanul az vagyok. De hallgassa meg a végét.

- Ó kérem, nem olyan sürgős az a kétezer.

- Szóval, azt akarom mondani, hogy tegnap, amikor névérték fölött százhetvenen álltak, nem vásároltam önnek, de ma, amikor utánadobják az embernek, mind a kétezer márkáját Gold Mounts-ba fektettem.

- Lehetetlen!

A hirtelen rémülettől egy székre rogyott. Hideg veríték öntötte el. Türkheimer tovább beszélt, joviális orrhangon, rövid biccentések kíséretében, és hogy fokozza mondanivalójának hatását, jelentőségteljes szüneteket tartott, mintha jóízű anekdotát mesélne.

- Schmeerbauch sorsa ugyanis jól megérdemelt és roppant tanulságos sors. A legpiszkosabb fezőr olykor a legtisztább üzletet tartja a kezében, csak nem tud róla. Szokása szerint bepalizza az embereket és akkor is csal, amikor nincs szükség rá. Kérdem én, minek csalnék, ha becsületességgel sokkal többre megyek? Szóval, Schmeerbauch mesterségesen feltornászta ostoba hazugságaival a Gold Mounts-papírok árfolyamát, holott magától is felment volna, sokkal biztosabban és még magasabbra. És akkor megjelenik a nagy ismeretlen, akinek viszont gyengéje a szép üzlet, túllicitálja Schmeerbauchot és nála is többet hazudik. Mi történik tehát az állítólagos Birkenbusch-Fellenthien cikk megjelenése után? A Gold Mounts-papírok felszaladnak százhetvenre. És mi történik a mi nagy tudósunk cáfolata nyomán? Névérték alá zuhannak, így kellett történnie. Schmeerbauch nem sokat teketóriázik, elvágja a torkát. Mondja meg, miért ne vágta volna el a torkát? Talán jobbat érdemelt? Gondoljon csak arra a temérdek ostoba emberre, akiket a svindlijével megfosztott a pénzétől; csupa kisember, akik úgy rakosgatják és őrzik a keserves verejtékkel szerzett garasaikat, mint göngyölt halat az ecetesüvegben. Manapság már szükség van némi szociális érzékre, a mi korunkban ez szinte nélkülözhetetlen, hiszen az ostobák is emberek.

Andreas kedvetlen mozdulatot tett, de Türkheimer fölényes mosollyal folytatta:

- És maga azt hiszi, vége a történetnek. De nincs vége. A krach tiszta helyzetet teremtett. A Nachtkurier nagy ismeretlenje ismét szolid alapokra helyezte az üzletet, a tőzsde már holnap méltányolni fogja. A Gold Mounts-papírok ismét magukhoz térnek és megszilárdulnak.

- Mondja ön, főkonzul úr.

- Vágjon már a kedvemért kicsit vidámabb képet! Önben van valami a boldog emberből, ez az, ami tetszik mindannyiunknak, nem igaz, Adelheid? Kiesik a szerepéből, ha búbánatot áraszt. Bátorság, fiatalember! Holnapra már keres valamicskét a papiroskáival, fogadjunk? Egy üveg selters-vízben?

Andreas megpróbált úrrá lenni levertségén, és igyekezett könnyednek látszani:

- Inkább az üveg árában. Most minden pfennig jól jön nekem.

- Rendben van.

Türkheimer kezet rázott vele; hosszan és szívből nevetett, miközben apró, barátságos ütéseket mért a hasára. Adelheid egész idő alatt aggódva és szórakozottan járkált; a búcsúnál meg akart bizonyosodni róla, hogy a fiú megbékélt és lecsillapodott. De az kerülte az asszony félénken repdeső tekintetét.

A lépcsőn Griseldis von Hochstettennel találkozott. Fölényes nyugalma eltűnt, félhosszú, vénkisasszonyos plüsskabátja nyitva volt; lélekszakadva és szorongva, szórakozott tekintettel, mélységes izgalomban sietett fölfelé. Andreas látta, hogy nem akarja őt észrevenni, ezért nagyot köszönt és elmenőben odavetette:

- A Gold Mounts-papírok névérték alá zuhantak, nagyságos kisasszonyom.

Szabadabban lélegzett a bosszú élvezetétől; felderült a kedve. Kellemes érzéssel töltötte el a tudat, hogy az imént milyen különös beszélgetést folytatott. Ki dicsekedhetett azzal, hogy James L. Türkheimer főkonzullal ilyen hangot üssön meg, mint amilyent ő, Andreas Zumsee használt? Majdhogynem pimasz volt.

Este a szokásosnál több vörös bort fogyasztott. A leghatásosabb vigasszal azonban a Nachtkurier esti kiadása szolgált. Jekuser lapja elkeseredett hangon juttatta kifejezésre a nemes felháborodást, amit jámbor lelkek érezhetnek egy valószínűtlenül galád tett hatására. A szerkesztőség csak most fogta fel teljes mélységében annak a hamisításnak szörnyűségét, amelynek áldozatul esett. Az volt tehát a cél, hogy a gyanútlan spekulánsokat, akik abban a hiedelemben vásároltak Gold Mounts-papírokat, hogy szolid üzletbe fektetik becsületesen szerzett vagyonukat, ilyen megvetendő üzelmekkel fosszák meg tulajdonuktól. Elsősorban a tisztességesen gondolkodó üzleti világ nevében kell erélyesen tiltakozni az efféle, eléggé el nem ítélhető trükkök ellen, amelyek alkalmasak lehetnek a tőzsde és az egész kereskedőtársadalom tekintélyének, a közönség róluk alkotott véleményének az aláásására. Egyébként az a hír járja, hogy legmagasabb helyek máris nemtetszésüknek adtak kifejezést a történtek miatt. Ami a tettest illeti, ő már ítélkezett önmaga felett! Schmeerbauch bűnös számításaiba nyilvánvalóan hiba csúszott. Nagyra becsült világutazónk cáfolata egy nappal előzte meg őt abban, hogy tervét végrehajtsa és zsákmányát biztonságba helyezze. Teljesen tönkremenve és egy nép átkától sújtva, Schmeerbauchnak, a rutinos banditának, nem maradt más választása, mint hogy ezúttal a saját torkát vágja át. Habeat sibi.[11] A latin mondáshoz hűen, mely szerint halottakról vagy jót vagy semmit, a legjobb hallgatni Friedrich Wilhelm Schmeerbauchról.

Másnap délelőtt azonban, a reggeli kiadásban, von Birkenbusch-Fellenthien úr újabb, vastag betűkkel szedett sürgönyét olvashatta Andreas. Amennyiben a nevével visszaélve megjelentetett cikk azt az állítást tartalmazta, miszerint a Gold Mounts megannyi verem, melyeket csupán fel kell tárni, és mindenki láthatja, hogy színültig vannak jóformán kész érmékkel, az, természetesen, nem más, mint a komikum határát súroló túlzás. Ez korántsem jelenti azt, hogy a kérdéses vállalkozás ne volna tudományosan jól megalapozott. Mélységesen sajnálja, hogy első távirata következményeként pánik tört ki a tőzsdén. Tény ugyanis, hogy eddig két függőleges és öt haránt fekvésű aknát tártak fel, és az ő tudományosan megalapozott véleménye szerint további komoly eredmények várhatók. Az állítás, miszerint klímája a föld egyik legtermékenyítőbb éghajlata, tudományos bizonyítékok híján való ugyan, s a táj "viruló romantikája" meg "paradicsomi termékenysége" sem állná ki a tudományos kritika próbáját, megalapozottnak tekinthető adatok mégis azt bizonyítják, hogy sok flanellholmival, valamint az alkohol mellőzésével, európaiak számára is elviselhető lehet az élet a kérdéses vidéken.

Tőzsdezárás előtt az ifjú ember ismét megjelent a Burgstrassén. A közönség, amely a tegnapinál sokkal gyérebb és szenvtelenebb volt, már ismerte a napi események alakulását. A megnyugtató sajtóhírek eredményeként a Gold Mounts-részvények megerősödtek. Névérték felett harmincon álltak, amikor eladások következtében némi lanyhulás mutatkozott, de ismételt vásárlások hatására újra megszilárdultak. Mindent egybevetve, javulásra volt kilátás.

Az üzlet, mely most egyértelműen szolidnak, családapák befektetésére érdemesnek látszott, meglepő módon teljes egészében a James L. Türkheimer cég kezébe került. Andreas két úr eszmecseréjét hallgatta e tényről, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy beavatkozzék a beszélgetésbe.

- Véletlenül tudom, hogy csinálta - mondta a büszkeségtől elvörösödve. - Tegnapelőtt, amikor a Gold Mounts-papírok árfolyama szédületes magasságot ért el, csak látszatvásárlásokra adott megbízást, de tegnap, amikor már bagót sem értek, mindent felvásárolt, amit piacra dobtak. Most azután az övé az egész.

- Akkor viszont ismernie kellett a Nachtkurier-ban megjelent hamisítványt - vélekedett a szomszédja.

- Természetesen, vagy legalábbis minden valószínűség szerint - válaszolta Andreas titokzatos mosollyal. Ám az eddig gyanútlan fiúnak hirtelen megdöbbentő gondolata támadt. Türkheimer maga volt a sokat emlegetett nagy ismeretlen! Tőle ered a Nachtkurier végzetes cikke, ő idézte elő a krachot, amely Schmeerbauchnak az életébe került, és utána ő szanálta az üzletet. Minden világos, hogyhogy ilyen sokáig nem jött rá erre. Türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, hogy észrevétesse, tud valamit, és beszélni kezdett:

- Ezek a pénzemberek! Mibe kerül az nekik, hamis híreket közöltetni a lapokban, több ezer egzisztenciát tönkretenni és krach útján az egész üzletet megkaparintani. Hiszen ők felsőbbrendű lények, mi csak nyomorult férgek vagyunk hozzájuk képest! Most azt állítják, Schmeerbauch az oka mindennek. Egek ura, a szegény halottra mindent rá lehet kenni. Remélem, egy szót sem hisznek el az egészből? Természetesen, Türkheimer áll az egész mögött.

Elég szép számmal akadtak hallgatói. Andreas, saját fontossága tudatában, emelt fővel nézett körül.

- Ez azért kicsit sok lenne - jegyezte meg valaki. - Ilyen pontosan ismeri a történteket?

- Ó, mindennapos vendég vagyok a Türkheimer házban - vetette oda hanyagul és távozott.

Odaát, az előcsarnokban néhány úr jelent meg, egyre többen lettek, majd sorfalat álltak; a háttérben Türkheimer bukkant fel. Elnémult darabontok görnyedező alakja között, ajkán hatalomittas mosollyal lépkedett át ugyanazon az ajtón, amelyen ama tragikus órában Friedrich Wilhelm Schmeerbauchot kilökték. Hatalmas nerckabátja súlyosan és töretlenül, lépteit akadályozva verdeste bokáját, egy bizánci uralkodó emberfölötti fenségébe burkolta alakját. Vöröses barkója félelmetes hatalmának messziről felismerhető jeleként világított a ráhulló napsugár fényében. Az utcán is csak a félénk tisztelet hangja susogta körül. A kifosztottak közül senki sem akadt, aki Türkheimert, a győztest, lázongó kiáltásokkal fogadja, ahogy a szerencsétlen Schmeerbauchhal tették. Egy császár brutalitásával taposott végig embertársain; hadd gyűlöljék csak és rettegjenek tőle. Az a hír járta, hogy ezen a napon hatszor százezer márkát keresett. Egyesek csupán nyolcvanezret voltak hajlandók elhinni, mások viszont nem engedték megtéveszteni magukat és ötmillióról beszéltek.

Türkheimer gyalog távozott, de súlyos pompájában igen nehezen haladt. Elegáns hintója a zöld-ezüst libériás lakájjal, ajtaján a szablyát forgató törökkel, tisztes távolból követte. A zöld-ezüst lakáj három lépés távolságot tartva ment gazdája után.

Andreas hiába igyekezett, nem tudta elkapni a nagy ember pillantását, ellenben őt sikerült néhány ismerősének üdvözölnie. Kezet fogott hát Süss-szel és Duschnitzkival.

- Pompás trükk - mondta Duschnitzki. - Türkheimerre vall!

- Közönséges svindli - válaszolta Süss savanyú képpel, de Duschnitzki, aki nyert, önelégülten mosolygott.

- Schmeerbauch sem kismiska az alávaló hamisításával - vélekedett.

- Csak nem hiszi el ezt a mesét? - kiáltott Andreas. - Ezek a pénzemberek! Hamis híreket megjelentetni a lapokban...

Ismét kifejezte meggyőződését, miszerint Türkheimer és senki más a nagy ismeretlen, majd faképnél hagyta csodálkozó hallgatóit. Kaflisch, a Nachtkurier-tól, keresztezte útját:

- Jó napot, mester. Mert remélem, jó napja van?

- Na hallja? Nem volt nehéz kitalálni, hogy Türkheimer mára szanálja az üzletet.

- Maga ravasz kópé!

- Ő maga árulta el nekem tegnap.

- Na ne mondja!

Kaflisch nagyra nyitotta a szemét és a száját. Andreas megkérdezte:

- Maga talán bevette a mesét a schmeerbauchi hamisítványról, amivel Jekuser a hiszékeny olvasót szédíti?

És ismét előadta a mondókáját:

- Ezek a pénzemberek! Hamis híreket...

- Tehát Türkheimer volna a bűnbak? - jegyezte meg az újságíró; még hitetlenkedett, majd kijelentette:

- Nekem aztán édesmindegy.

És kinyitotta a noteszét. Andreas megijedt.

- Mit csinál? Remélem, nem óhajtja...

- Mit nem óhajtok? - Kaflisch máris sebesen írt.

- Elárulni, amit önnek bizalmasan elmeséltem?!

- Bizalmasan, ez jó. Akkor minek meséli, ha nem akarja, hogy továbbadjam? És minek mesélte el Türkheimer önnek? Természetesen kitalálta, hogy úgysem tudja magában tartani, és ez kapóra jött neki. Nem ismeri őt, hiú, mint minden nagy ember, azt akarja, hogy sejtsék a tetteit, anélkül, hogy rá tudnák bizonyítani. És ön, mester, azt képzelte be magának, hogy merő jóságból árulja el önnek a legbenső titkait? Ó, ti költők! Teleszívjátok magatokat ihlettel, és fogalmatok sincs az életről!

Kaflisch eltűnt. Andreas körülnézett Türkheimer után; világfi-ösztöne azt súgta neki; nem mulaszthatja el az alkalmat, hogy a diadal órájában a győztes szeme elé kerüljön. Nagy Frigyes szobránál érte utol, átment az utca másik oldalára, majd onnan nagy ívben haladva közeledett felé, és gondosan ügyelt a pillanatra, amikor üdvözlése nem maradhat észrevétlen. Türkheimer nyájasan intett neki.

- Tartozik nekem egy üveg selters-vízzel.

A fiatalember képtelen volt azonnal válaszolni; torkát büszkeség és boldogság fojtogatta. Fölszegett fejjel, fennhéjázóan hunyorított a mellettük elhaladókra, akik az évszázad egyik nagy emberének az oldalán sétálgatva láthatták őt.

- Csak egy üveg selters-vízzel? - jutott szóhoz végre. - Ó, főkonzul úr, sokkal, de sokkal többel tartozom önnek, mint gondolná. Ki tudná kiszámítani, mit ér a költőnek az ismeretség a tettek olyan szellemóriásával, mint ön! Hamisított újsághírekről, a közvélemény megtévesztéséről, a lakosság egész rétegeinek kifosztásáról locsogni, legyen ez a moralisták dolga. Engem lenyűgöz az ön egyéniségében és kisugárzásában rejlő esztétikai elem. Ön minket, enervált, modern lényeket a hódító, a reneszánsz ember típusával ajándékoz meg!

- Na, na! - szerénykedett Türkheimer, mint akit hájjal kenegetnek és büszkén tolta ki hegyes pocakját. Andreas lelkesedése őszinte volt.

- Távol áll tőlem az alantas hízelgés, de engedje meg, főkonzul uram, hogy határozottan kijelentsem: ön nagy ember!

- Ugyan-ugyan! - Úgy látom, mester, a pompás kis üzlet, amit ma csinál, szárnyakat ad költői fantáziájának. Mintha máris magasabb régiókba emelkedett volna.

- Olyan sok hát? - kérdezte Andreas reszkető hangon.

- Micsoda?

- Amit én... szóval, amit a Gold Mountson keresek?

- Közepes igényeket mindenesetre kielégít. De ha még egypár napig vár, akkor ígérek magának... na, mondjuk...

- Mondjuk?

Andreas a lélegzetét is visszatartotta. Türkheimer pattintott az ujjával; jókedvűen és találomra vágta ki:

- Mondjuk, harmincezret.

- Harmincezret!

Andreas nagyot ugrott. Hogy hangosan fel ne ujjongjon, keményen az ajkába harapott. Később igencsak elkomolyodva gondolta, hogy új és figyelemre méltó korszak kezdődik az életében. Ez már nem zsebpénz; lassanként csinos kis vagyont szerez a tőzsdén. Ebben a pillanatban úgy tetszett, mintha a lützowstrassei berendezés, a bőrrel bevont bútorok, a faragott és aranyozott XV. Lajos-ágy magasabb szférákból ereszkednék le hozzá, nem akármilyen szálakon: jó lelkiismerettel veheti birtokba őket. A legtékozlóbb luxus sem álom többé. Ugyanakkor tőkésítenie kell a vagyonát. Mivel spekulációi megengedik, hogy egyre nagyobb összegekkel operáljon, nem nagy ügy elérni az első százezret. Ha már félmilliója lesz, meglátogatja szülővárosát és elkápráztatja a gumplachiakat pompázatos megjelenésével.

Fennkölt gondolataiból a nadrágszárára fröccsenő sár térítette magához. Dühösen nézett az udvari hintó után, amely lármásan robogott el mellette. Türkheimer arcán csendes mosoly suhant át. Andreas érteni vélte és megszólalt:

- Manapság, természetesen, nem előkelő dolog demokratikus nézeteket hangoztatni, de mindentől eltekintve, miféle ósdi intézményekkel van teli ez a modern világ is. Udvari hintó! És egyáltalán: az udvar!

- Ön ezt olyan komikusnak találja?

- Csupán társadalomfilozófiai szempontból. Mert mit is tesznek tulajdonképpen ezek az emberek? Fenn akarják tartani a látszatát valaminek, ami rég megszűnt, s a tömegek félelmét és gyűlöletét magukra zúdítva, a hit segítségével ragaszkodnak a hatalomhoz, amelyet már régóta nem birtokolnak. Mert hol is van most a hatalom? Hol döntenek a nemzet legfontosabb érdekeiről, hol izzanak igazi szenvedélyek, hol dől el, hogy valaki a társadalom csúcsára lendül-e vagy eltűnik a mélyben? Nem vitás: az alatt a fél óra alatt, amit a Burgstrasse flaszterén a tőzsde előtt töltök, több leckét kapok az igazi hatalomból, mint egy teljes történelmi drámában.

- Van valami nagyszerű abban, amit mond - vélekedett Türkheimer mosolyogva -, és nem is biztos, hogy badarság.

- Egyszerű tényekről van szó. Diplomatákról és magas rangú tisztviselőkről ne is beszéljünk, de képzeljen csak el egy fejedelmet, aki egy magánembert vagy egy mesterséget, mondjuk egy népréteget nem szível. Az érintettek megbüntetésére készülődik: elkomorul a tekintete, kardhüvelyére csap és tegyük fel, fenyegetőzik. És aztán? Nem tudja beváltani fenyegetéseit, mert nincsenek eszközei hozzá. Távol áll tőlünk és a mi polgári életünktől. Pikkelhet rám, ahogy csak akar, tehetetlen, a hajam szálát sem tudja meggörbíteni. Ezzel szemben ön, főkonzul úr, akkor semmisít meg, amikor akar.

- Óvakodni fogok tőle. De miért is tenném?

- Elegendő egy szeszélye, egy intése, és ez vagy az tönkre van téve, a családok sokasága jut koldusbotra vagy boldogul, ahogy önnek tetszik; vegetáló rétegek mennek végképp tönkre vagy tengethetik tovább életüket; elegendő egy szeszélye, egy intése, és a társadalmi elégedetlenség csökken vagy fokozódik. Ha ön, főkonzul úr, kitömött egyenruhát viselne sok aranysujtással, zsinórral, gombbal és bojttal, a fején sisakot vadul lengedező tollbokrétával, mindenki látná, hol is van a hatalom. Így azonban a bolond csőcselék még mindig azoknál a maskarába bújtatott alakoknál hiszi, akik csak színházat játszanak, beszédeket tartanak, kitüntetéseket osztogatnak, szertartásosan reggeliznek, fehér ruhás lányokat csókolnak homlokon, akiket nyilvánosan tömjéneznek, a hátuk mögött meg kifiguráznak, akiket a sajtó is kikezd, és anarchisták kezétől halnak meg: pedig mindez önt illetné meg, főkonzul uram!

- Hogyhogy? - kiáltott ijedten Türkheimer. - Anarchisták kezétől?... mit fecseg maga itt anarchistákról! Nagyot akart mondani, pedig különben milyen kellemes csevegő. Jöjjön erre, kedvesem, megmutatom önnek az új üzletházamat.

Befordultak a Friedrichstrasséra. Andreas a boldogság édes mámorában tartott szónoklatától megittasulva, egyenesen nekirohant egy úrnak, aki megállt, hogy üdvözölje Türkheimert. A főkonzul megszólalt:

- Jó, hogy itt van, Kokott, mindjárt velünk tarthat.

Andreas emlékezett az építőmesterre; A meg nem értett... bemutatója után elvonuló hódoló seregben az elsők között gratulált a költőnek. Keskeny mellű ember volt, hihetetlenül hosszú végtagokkal; feje magasan ült az inas nyakon, amely göcsörtösen meredt ki a lötyögő gallérból. Arcát és állát gyér fekete szakáll keretezte, hajlott orra hosszan lelógott sovány, barna arcára, tekintete rosszindulatú, félénk és üres volt, mint egy állaté. Kokott nem viselt felöltőt, hosszú szőrű, nagy és döbbenetesen görbe kezei egészen a csukló fölöttig kilátszottak kopott kabátkájának kurta ujjaiból. Boldogtalannak, önfejűnek és fura ösztönöktől terheltnek látszott.

- Hol az ördögben bujkál? - kérdezte Türkheimer továbbhaladtában. - Miért nem jelentkezik nálam az igazgatóságon?

- Nem tudom, de valahogy rosszul érzem magam ott - mondta Kokott rekedten és szelíden, sanda tekintettel. Türkheimer vigyorgott.

- Ez a jó ember sem tudja, mi az üzlet, hiszen nem fizette ki az esedékes váltóját! Most mit kezdjek magával? Újat kell írnia.

Az építőmester Andreashoz fordult.

- Hallja, Zumsee kolléga, szívesebben lennék én is író.

- Miért?

- Na, aki annyi mindent átír...

- Ez jó volt, Kokott - jegyezte meg Türkheimer. - Ezért megint kap egy ládával. Tudja, abból a finomból. Van még belőle?

- Lassan már ingem sem lesz. Mit kezdjek azzal a sok szivarral?

- Ki mondta, hogy ingben szívja őket?

Andreas jóízűen nevetett. Kokott bánatosan jegyezte meg:

- Ez még jobb volt, főkonzul úr.

Türkheimer időnként mosolygó oldalpillantásokat vetett az építőmesterre. Úgy vonszolta maga után, mint egy óriási, dühös majmot, amely láncait harapdálja, fogvicsorgatása nyugtalanító, de szórakoztató is.

A sok járókelő szétválasztotta őket. Andreas és Kokott néhány lépésnyire visszamaradt.

- Szóval ön építi az új üzletházat? - kérdezte.

A másik vállat vont.

- Megint valami újdonság. Hatalmas acélskatulya, amerikai módra, tizenkét emelet, csak igazgatósági irodáknak. És hol marad a művészet? De így kell ennek történnie, ha már mi, művészek a tőzsdések és népnyúzók rabszolgái lettünk.

- Ó, ó! - mondta Andreas olyan hangsúllyal, mint aki nagy hálátlanságnak tekinti az ilyen kemény szavakat. Kokott azonban behízelgően és folyékonyan beszélt tovább:

- De mit tegyünk, ha nem lehetünk meg nélkülük. Mit érek a tehetségemmel, ha nincs pénzem. Ezért kellett eltűrnöm, hogy ez itt...

Vaskos, megsárgult hüvelykujjával az előttük csoszogó Türkheimer felé bökött.

- Hogy ez itt megkopasszon.

- Aha, hogy megkopassza - mondta Andreas, de egy kukkot sem értett az egészből.

- A jól bevált recept. Egy halom pénzt kölcsönzött nekem, egész életemben nem láttam még annyit, abból kellett a házat felépítenem. Persze nem volt elég, és amikor a szállítók az elmaradt kifizetésekért szorongattak, nem volt más választásom, mint a fizetésképtelenség bejelentése. Most biztosan azt kérdezi tőlem, hogy én, a művész, miért bocsátkozom ilyen kétes ügyletekbe, de hát mit tegyek, valamiből csak élnem kell.

- Miből él hát akkor?

- A pénzből, amit ad, hogy hallgassak.

- Ah, vagy úgy! Mondja csak tovább!

- Amikor csődbe jutottam, a hitelezőim természetesen semmit sem kaptak, mivel sajnos, vagyontalan vagyok. Az építkezés az ő tulajdonába ment át, mert magától értetődően a saját kölcsönét jegyezte be első helyen jelzálogként. A mesteremberek egy fityinget sem láttak, mert hol vannak nekik jogaik? Rendkívüli emberbarátságában megengedte - na, találja ki, hogy mit!

- Mit hát?

- Hogy tovább dolgozhassanak az építkezésen. Amit persze boldogan megtesznek.

- Óriási! - kiáltott fel halkan Andreas a csodálattól elragadtatva. Kokott bosszúvágyóan fintorgott Türkheimer háta mögött. Az egész fogsora kilátszott.

- Könnyen kiszámíthatja, hogy még egyetlen pfenniget sem láttam a járandóságomból. És még csak kilátásom sincs rá, mert emberemlékezet óta tartozom neki. Lassanként naponta esedékes egy váltó, örülhetek, ha életem végéig grátisz építhetem neki a házakat. De találkozzam csak vele véletlenül fenn az állványon, hamarabb jut le róla, mint szeretné, annyit mondhatok! - fejezte be Kokott sötéten és fenyegetően, majd újra készséges lett a hangja:

- Erre, tisztelt mester, már itt is vagyunk.

Türkheimer után sietett, aki már be is fordult előttük a Markgrafenstrasséra. Fürgén, sűrű hajlongások közepette, alázatos arccal vezette be az épületbe és fölfelé a lépcsőn. Az első emeleten a parkettázók éppen a szerszámaikat rakták össze.

- A parketta a Bohmke és Piep cég csődtömegéből való - szólt Kokott. - Ingyen van, ahogy főkonzul úrnak parancsolni méltóztatott.

Az egyik munkás, aki még dolgozott, az úr láttán felemelkedett térdéről.

- Épp kész vónék - mondta, és az ablakhoz lépett. Türkheimer, szuszogva, mesés szőrmekabátjának súlyától roskadozva, a másik ablakhoz ment. Kedélyesen figyelte a proletárt, egy kopasz férfit. Kötött mellényt viselt, sápadt volt, elvadult vörös szakállából borvirágos orr ugrott ki. Andreas kifinomult érzékeire roppant kínosan hatott a röpke érintkezés az alacsonyabb osztállyal. Inkább kinézett az ablakon. Néhány konflis zötyögött arra. Hirtelen meghallotta a munkás dünnyögését:

- Lusta, kövér dög, naphosszat semmit se csinyál, oszt gumirádlin furikázik. Pfúj, de randa!

Nyitott hintójának selyempárnáira támaszkodva, Adelheid suhant tova, mint az árnyék. A lovak trappolása már el is halt.

Andreas zavarban volt, arca undort tükrözött. Türkheimer a fejét csóválta, szemmel láthatóan jól mulatott. Kokott azonban izgalomba jött. Arca eltorzult kétségbeesésében, és módfelett sajnálkozott az incidens miatt, ám Türkheimer másképpen vélekedett.

- Sose törődjön vele, ez csak az egészséges néplélek vaskos kifejezésmódja.

Alighogy elindultak, a proletár jót húzott egy hasas fiaskóból. Kokott tovább mentegetőzött:

- Iszákos alak és veszedelmes forradalmár. Már régen elbocsátottuk volna, de nagy befolyása van az elvtársaknál.

- Hogy hívják? - kérdezte Türkheimer.

- Matzke a neve.

A ház kapujában gyerekek viháncoltak, de azonnal szétugrottak, amikor fentről lehallatszott a munkás hangja:

- Ebadta taknyosa, Achnes, mit disznókocc a kölykökkel, megájj csak, lesz neked otthon nemulass!

A hosszúra nőtt, sovány, szemtelen, limfatikus, korai züllöttséget sejtető tizenhét éves lány mérges vigyorral nézett felfelé, a hang irányába. Grimaszt vágott az arra haladó uraknak, majd sorra, kihívóan szemügyre vette őket félig összehúzott, apró, vizenyős szemével. Türkheimeren azonban megállapodott a tekintete.

A szokásosnál erősebben szuszogva, egész apró léptekkel közeledett. Mágneses erővel vonzotta a lány vállának egy pontja, ahol a rongyos kabátkából egy darabka kikandikált a pincelevegőtől fakó húsból. A lány tűrte, hogy kíváncsisága kielégítésére, körbejárja őt. Mozdulatlanul, a szeme csücskéből követte tekintetével a férfit. Fitos orrának rózsás cimpái s a keskeny, élénkvörös ajkak izgató színfoltokként ríttak ki falfehér arcából. Haja, mely az apa szakállának színét örökölte, mint égő kóc röpködött a lány feje körül.

Mindannyiuknak érezni kellett a lényéből áradó csiklandós csábítást. Homályosan azt is tudták, hogy bármilyen ingerlő máris, távolról sem érte el még a közönségességnek azt a fokát, amire született.

Türkheimer tapogató keze az álla alatt próbálkozott, mire a lány oly hevesen fordult meg, hogy könyökével gyomron vágta a férfit. A bankárt és Kokottot semmibe sem véve, egyik kezét csípőre tette, fejét hátravetette, száját csábító mosolyra nyitotta, s úgy kacsintott Andreasra.

- A kis Matzke, no nézd csak, a kis Matzke - mormogta Türkheimer, miközben odagördülő kocsijába szállt. - Meg kell mondanom, Kokott, hogy tetszik nekem. Friss, mint a harmat. Hiába, nincs eredetibb a népnél. Mi a véleménye, mester?

Andreas habozott.

- Ahogy vesszük.

- Érthető, önnek más az ízlése, szerencsére. Még nem érett az ilyesmire. Istenem, mi mindent mulaszt is el az ilyen fiatalember!

Andreasnak feltűnt Türkheimer hangjának elevenebb csengése. Arcát enyhe pír lepte el, és a nagy férfiú tompa tekintetében apró láng gyúlt. Úgy látszik, Kokott is észrevette; habozás nélkül felkarolta az ügyet:

- Teljesen igaza van a főkonzul úrnak. A fiatal lány minden részvétet megérdemel. Persze, az apja! Na de végeredményben az apja sem olyan rossz ember, csak túl sok jutott ki neki a bajból. A felesége egyszerűen éhen halt a Charitéban. Így már sok minden érthető.

- Meg is értem. Valóban nincs minden rendben a mi társadalmunkban. Végre történnie kell valaminek a népért. Küldje csak el hozzám alkalomadtán Matzkét és a lányát a magánirodámba.

Türkheimer föllélegezve ereszkedett kocsija párnáira.

- Még csak februárt írunk, és máris milyen meleg van. Nekem ugyan mesélhetnek az új jégkorszakról, egy szót sem hiszek el belőle.

- Humbug az egész - erősítette meg előzékenyen az építőmester.

Andreas megemelte a kalapját, a lovak húzni kezdtek. Türkheimer azonban a kocsiajtóhoz intette mindkét kísérőjét. Nadrágzsebéből ötmárkást vett elő, majd a begörbített hüvelyk- és mutatóujja között támadt kerek nyílásba helyezte gusztusosan.

- Kokott, vágjon már nekem egy zsidópofát!

- Adja ide a cvikkerét, főkonzul úr - válaszolta Kokott. Összelapított orrhegyére csíptette az üveget, duzzadtan előretolta az ajkát, és piszkos ráncokba szedte a homlokát. Hirtelen petyhüdtté lett arca kapzsi, nyugtalan és alattomos kifejezést öltött.

Türkheimer rázkódott a nevetéstől.

- Bravó, Kokott! Micsoda tehetség rejlik magában!

- Tehetségem van bőven, csak, sajna, pénzem nincsen.

Visszaadta a csíptetőt, s közben a másik kezével elkapta az ezüstpénzt. Az urak jóízű nevetésétől kísérve, a kocsi elindult.

 

Tizenkettedik fejezet
Ezek aztán élvezik az életet!

A Lützowstrasséról visszatérőben, ahol Andreas még berendezetten lakását tekintették meg, Köpf megjegyezte:

- Ön tényleg óriási karriert csinált, kedvesem.

- Úgy találja? - kérdezte Andreas.

- Kétségen kívül. Én ugyan szép sikert jövendöltem önnek, bizonyára emlékszik rá, de ilyen sokat azért nem tételeztem volna fel önről.

- Nyilvánvalóan lebecsült engem. Hadd áruljam el a titkomat. Egyszerűen pszichológiai megfigyelésen alapszik: Eldorádó földjén elég csupán szerencsésnek látszani ahhoz, hogy hamarosan azok is legyünk.

- Na meg egy kis feledékenység sem árt - jegyezte meg csöndben Köpf. Jól emlékezett rá, hogy annak idején ő közölte barátjával ezt a nagy horderejű pszichológiai felismerést.

- Őrizze csak meg továbbra is ártatlan lelkesedését az élvezetekért. Még sokra viheti vele!

- Ártatlan? Na, na!

Andreas blazírt képet vágott.

- Mi az, hogy ártatlan? Nemrég, azon a nevezetes napon, amikor tőzsde után a Lindenen sétálgattam Türkheimerrel, a szemébe mondtam, hogy igazi reneszánsz embernek, hódító típusnak tartom. Nos, abban a pillanatban talán magam is elhittem ezt. Nem tagadom, fellelkesített a pénzemberek szélhámosságaiban rejlő művészet. Ön nem így van ezzel?

- Mit számít az én véleményem. És most másképpen látja talán?

- Mit akar? A magunkfajta kettős életet él. Szívesen adnánk át magunkat bizonyos jelenségeknek, szívesen élveznénk és csodálnánk mindent, mint a többiek. Ám literátus voltunk, fejlett kritikai érzékünk minduntalan a dolgok elszomorító oldalára, kisszerűségére irányítja figyelmünket. Ön is észrevette már? Nekünk az a kétes öröm jutott osztályrészül, hogy belelássunk az emberek veséjébe. Így van ez a reneszánsz emberrel is.

- Valóban?

- Ócska trükk, tisztelt kolléga. Amikor kifejtettem neki, hogy mint uralkodóra az a megtisztelő sors is várhat rá, hogy anarchisták kezétől pusztul el, halálosan megrémült. Kérdem önt, ha ugyanúgy hívhatnák Borgiának, mint Türkheimernek, szabad volna neki így megrémülnie? Azt mondom, őrizzük csak meg mindig a fölényünket ezekkel az emberekkel szemben; közönséges kizsákmányolók.

- Ön igen szigorú, kolléga úr.

- De igazságos. Végeredményben is ők vágják zsebre a nemzeti vagyont. Igen, a nemzeti vagyont - ismételte meg nyomatékkal.

Büszke volt erre a szóra, mely további ítéletekre ragadtatta.

- Vegyünk egy másik példát. Türkheimer félre akar állítani egy konkurrenst, egész néprétegeket akar kifosztani, ezért krachot idéz elő. És mindezt a viszonyok szanálásának nevezi. Figyelje csak meg. Mielőtt döntő lépésre szánja el magát, mindig szépítgető kifejezést keres tettére. Ugyanezt teszi azzal a kis munkáslánnyal is, akiről már beszéltem önnek. Ha az irodájába rendeli őt és az öreget, azt mondja: tenni kell valamit a népért. Nos, mi a véleménye erről?

- Semmit sem értek.

- Majd megmagyarázom önnek. A szerencsétlen ember fél a lelkiismeretétől!

- Ah!

- Mert kínozná őt, ha gálád tetteire nem találna erkölcsi magyarázatot. Higgyen a tapasztalatomnak: bármennyi cinizmust ír is elő köreikben a jó modor, Türkheimer alapjában véve csupa erkölcsi meggondolás. Végeredményben ezek mind csak polgárok.

- Mit nem mond! Honnan ez az éles ítélőképesség! - Köpf gyanúsan hunyorgott. Kimondhatatlanul élvezte az önzetlen tanítómester örömét, hogy tanításait, melyekkel egykor göröngyös útján az ifjonc első lépéseit egyengette, teljes épségükben és szépségükben hallhatja vissza a sikeres tanítvány szájából. Figyelmeztetően szólt:

- Csak vigyázzon, nehogy gazdag barátai észrevegyék, hogy belelát a kártyáikba.

- Bah! Mit törődöm vele.

Andreas pattintott az ujjával.

- Mintha nekik nem volna nagyobb szükségük a barátságomra, mint nekem az övékére.

- Na ne mondja!

- Türkheimer maga mondta nekem. El is határoztam, legközelebb alaposan megleckéztetem. Csak tudnám...

Hódító arckifejezéssel kémlelt a távolba, mintha ott keresné a lehetőséget, amivel Eldorádó uralkodójának bebizonyíthatja a hatalmát. Éles napsugár villant meg a lovak szerszámain és a kocsi lámpásán, amely a messzeségben feltűnt a Königgrätzer Strassén.

Köpf csendben, kimondatlan aggályoktól szomorúan ingatta fejét. Előre látta ugyanis, hogy az élni vágyó fiatalember egykettőre túlbecsüli majd társaságbeli helyzetét. Szerencsés magabiztossága jól áll neki, ideig-óráig el is tűrik, de mi történik, ha meggondolatlanul túlzásba viszi, és a megsebzett érdekek ellene fordulnak? Ha meg akarnak szabadulni tőle? Akkor idő előtt véget ér a reményteljes pályafutás, s megválaszolatlanul marad az érdekes kérdés, milyen sokra viheti a lehető legjobb adottságokkal bíró növendék, az ártalmatlan stréber és élvhajhász, az ösztönös spekuláns Eldorádó földjének jól előkészített, zsíros talaján? Balsejtelmektől gyötörve, a jóindulatú barát máris rendkívüli eseményekre készült fel. De milyen veszedelem közeledhet, amitől máris így megrémült a kotnyeles fiú?

Kísérője észrevehetően lelassította lépteit, azután látta, hogy Andreas előrenyújtott nyakkal, tágra nyílt szemmel bámulja a közelükbe ért úri hintó utasait. Ifjú hölgy ült benne, sápadt arcát égő színek keretezték. Hatalmas, jajvörös, tollas építmény billegett a néhány árnyalattal világosabb hajzaton, amely laza hullámokba bodorítva repkedett a halántéka körül. Zöld bársony látogatóruhája fölött fehér keppet viselt, melynek galambszürke, álló szőrmegallérja még jobban kiemelte a frizura és a tollas kalap tüzes pompáját. Térde között ezüstfogantyús sétapálcát tartott, fehér kesztyűs jobbja egy hatalmas kutya hosszú, selymes szőrét simogatta; az eb szomorú megadással hajtotta le kicsiny hiénafejét, nem tudta, hogy a díszhelyet foglalja el mellette. A hátsó ülésen vörös szakállú, finoman öltözött úr terpeszkedett. Feltűnően erős, sárga kesztyűbe bújtatott kezét ügyetlen tartással nyugtatta a térdén, és fölfuvalkodottan mustrálta a járókelőket.

Andreas már nyúlt volna a kalapjához, de félbehagyta mozdulatát; nem volt biztos a dolgában. A hölgy azonban megragadta a lornyonját, de ahelyett, hogy a szeméhez emelte volna, meglengette a levegőben. Mindkét kezével integetett és szívélyesen mosolyogva, buzgón bólintott a két barátnak. Paripái tompán trappoltak, s a jelenség tovatűnt, mint a fellobbanó-kihunyó láng.

A két fiatalember egymásra nézett. Köpf hunyorgott.

- Hiszen ez a kis... a kis...

- A kis Matzke - egészítette ki ünnepélyesen Andreas. - Ő volt az.

- Ön egyébként, kedves kolléga, enyhén szólva meghökkent arcot vágott.

- Miért, talán nem volt pompás látvány?

- Ez aligha tagadható.

- Pompás látvány, a javából - ismételte Andreas elmerengve. Közös útjuk hátralévő ideje alatt csupán rövid felkiáltások jelezték a lelkében dúló vihart.

- A taknyosát! Hogy bánik máris a lornyonjával!

- Úgy véli, annak rendje és módja szerint használta?

- És mindezt nem egészen két hét alatt!

- Ó, egyetlen nő sem tartozik egy bizonyos osztályhoz - jegyezte meg Köpf mozdulatlan arccal. - Előkelő tartózkodás és mélységes züllöttség - mindez velük születik. Új ruhát adnak rájuk, és azon nyomban fölfedezik magukban a hozzá illő erkölcsöket.

- Na és az öreg!

- Mintha megbékélt volna a gumirádlikkal, nem gondolja?

- Pedig milyen veszedelmes forradalmár volt!

- Most nyilván a fennálló rend híve lesz. Majd Türkheimer gondoskodik róla.

- Hallja, ha most még az elvtársak is betelepszenek Eldorádó földjére!

- Majd megszelídülnek.

Andreas nem győzött bámulni. Búcsúzáskor még megjegyezte:

- És a fogat! Mit szól, kolléga úr, no meg a vörös-arany libéria! Hiszen a hintó elegánsabb, mint Türkheimernéé!

- Már csak azért is, mivel vadonatúj - nyilatkozott Köpf.

A kis Matzke képétől, aki doggal és lakájjal, papával és kocsissal, tobzódó színekben és nagy pompával suhant el mellette - az egész nyugtalanító jelenségtől, Andreas nem szabadulhatott többé. Farsang lévén, mindennap máshova ment bálozni, éjszakáit a bor és a szerelem élvezetével töltötte, ám a legmámorosabb pillanatokban is úgy érezte, mintha unalmas kötelességet teljesítene. Első találkozásukkor, a markgrafenstrassei építkezésen, a kis Matzke őrá, Andreasra nevetett kihívóan. Türkheimernek akkor csupán egy oldalba taszítás jutott, ma mégis övé már a lány. A legkényelmesebb az lett volna, ha belenyugszik, Andreas azonban attól tartott, hogy folt esik a becsületén. Jogában áll-e Türkheimernek a pénz közönséges csáberejével elhalászni az orra elől egy lányt, aki bizonyára sokkal szívesebben lett volna az övé? Egy ilyen alantas egyén, mint Türkheimer, egy ilyen korlátolt polgár, a társadalom kártevője és szerencsétlen cukorbeteg! Ha most hallgat, akkor valóban megérdemli azt a bizonyos kétértelmű nevet, amellyel Eldorádó földjének hatalmasai kegyes hangulatukban illették. Akkor tényleg egyfajta Pulcinella lenne, mókamester és személyes pártfogolt, véznácska mulattató és kellemes csevegő, aki azonnal kiesik szerepéből, mihelyt megsértik. De végre eljött a bosszú ideje! Egyelőre csak határtalan megvetéssel torolta meg a gazdagok jóindulatúan lenéző magatartását. Pezsgő mellett, igencsak kései órában és vidám hölgytársaságban, hízelgőnek éppen nem mondható jelzőkkel illette Türkheimert. Gúnyosan érdeklődött Werda Bieratztól:

- Vajon hova vitte zörgő csontú szeretőjét?

- Zörgő csontú szerető, nem rossz. Te is mindig viccelsz. Hát nem tudod, hogy Türkheimer házat vett neki?

- Hol?

- Westend, Villa Bienaimée. Saját villát, bogárkám. Kerül, amibe kerül, a pénz nem játszik szerepet.

- Egy egész házat, azért a hitvány kis húsért, ami rajta van? Hogy lehet egy ilyen pimasz kis dögnek ennyi szerencséje?

- Én is azt kérdem. És amilyen elhasználtnak látszik már a tizenhét évével!

- És Bienaimée? Mit akar ez jelenteni?

- A kicsike új neve, a kelengyével kapta. Agnes már meg sem felelt. Roppant előkelő lett, hiszen érted, és fölöttébb finnyás!

Andreas már másnap ott állt az aranyozott rácsos kapu előtt, amelyre barokk betűkkel vésték a ház szép csengésű nevét. A kicsiny, elegáns és tágas lakóház a park mélyén várta a látogatót, verandák és lugasok mögé bújtatva: intim találkahelynek szánták. Rövid pillantást váltott a szenvedélyt sugárzó Mózes-fejjel, amely a négyszárnyas szélfogó ajtó fölött tekintett le a falról, és a Matzke ház libériájába bújtatott inas máris kinyitotta előtte a fogadószoba ajtaját.

Hevesen dobogott a szíve; ennyi gazdagság láttán legnagyobb bosszúságára sem tudott elnyomni egy csipetnyi tiszteletet a tulajdonosnő iránt. Ujja hegyével óvatosan megérintette a világoszöld, ugyanolyan árnyalatú, de matt csíkokkal átszőtt selymet, amellyel a falakat és a bútorokat is bevonták. Megemelte a székeket: súlyos, hajlított mahagóni, valódi bronzverettel. Egy pillanatra leült a nagy asztal mellé, a sarokra. Karcsú bronzlábak tartották a háromszögletű mahagóni lapot, amelynek közepén, a zöld selyem betéten, hatalmas bronz diszkoszvető mutogatta izmait. Bronz, mahagóni és zöld selyem: minden a rég megszokott jólét lehiggadt, patinás ízlését hirdette. Nyoma sem volt a parvenű tolakodó szeszélyeinek, és semmi sem utalt arra, hogy egy hetéra otthonában, hivalkodó kéjlakban időzik a látogató. Lehetséges, hogy itt egy Matzke nevű személy lakik?

Andreas a vitrin elé lépett, az üveg mögött drágaságok csillogtak: filigránmunkával készült omnibusz, előtte ezüstlovacskák, arany gyerekcsörgő, briliánsokkal kirakott bonbonosdoboz, az ónixból metszett, teltkarcsú Vénusz magasra tartott tükre egyetlen hatalmas igazgyöngy volt. Miközben gondolatban tisztelettel adózott Claudius Mertens géniuszának, kinyílt az ajtó. A ház úrnője szökdécselt be rajta, és kezet rázott vele, mintha gyerekkori pajtását üdvözölné. Rőtvörös haja ugyanolyan rakoncátlanul repkedett a halántéka körül, mint múltkorjában a markgrafenstrassei építkezésen, ám a hölgy mögött most égszínkék hálóköntösének hosszú uszálya suhogott. A köntöst aranyszélű, hímzett, fehér rózsák díszítették, s hasítéka alól intim ruhadarab rózsaszínje kandikált ki. A kis Matzke úgy hatott vendégére, mintha a szerencse elbátortalanította volna, s a hihetetlen csodálkozástól állandóan sírással és nevetéssel küzdene egy varázslatos ünnepség kellős közepén, amelyről maga sem tudja, hogyan pottyant bele.

- Jó napot - szólalt meg. - Be örülök, uram, hogy viszontláthatom. Nemrégiben vót szerencsénk ismeretséget kötni.

Andreas tisztelettel meghajolt.

- Boldoggá tesz, Bienaimée kisasszony, hogy emlékszik rám.

- Ajjé, de még mennyire. Kokott azt is elárulta nekem, hogy kicsoda ön. Kegyes pártfogómnál inkább nem érdeklődtem ön felől. Az öreg szivar, hisz tuggya, milyenek, még félreérthetné. Nem gondojja?

- Ennyi megértő jóságot, Bienaimée kisasszony...

A lány arca mindig hálásan felderült, ha új nevén szólította. Áradozva mondta:

- Direkt számítottam rá, hogy idetolja a képét hozzám, az én Villa Bienaimée-mbe, mégpedig hamarost. Merthogy ön híres költő, és az effélét nem árt közelebbről meggusztálni, a műveltség is így kívánja. Türkheimer ugyanis azt akarja, hogy műveljem magamat.

- Szóval még ezt is megkívánja?

- Egész odavan érte. Ez ön szerint is sok egy kicsit, mi? Mintha nem volna már az is elég undorító, amit egyebekben akar tőlem.

Ügyesen elharapta a szót, mint afféle rutinos társaságbeli hölgy.

- De minek ez a sok locsogás? Dobja le magát erre a ződ fotőjre.

Andreas csodálattal nézett körül.

- Elragadóan rendezkedett be, Bienaimée kisasszony. A legjobb házakban is ritkán találkozni ilyen kifinomult ízléssel.

- Ó, ez smafu. Ojjat mutatok magának, hogy még a szája is tátva marad. Látta már az elektrifikációmat?

A konzolhoz futott, amely négy gyermeklány alabástrom szobrát hordozta. Magasba nyúló tenyerükben fehér virágkelyheket tartottak, melyekben a kis Matzke világosságot gyújtott.

- Itt ugyanis az égvilágon minden villanyra megy - jelentette ki. - És nehogy azt higgye, hogy ennek itt kell állnia! Egy fenét! Oda cipelem, ahova akarom.

Az egyik lámpával az asztalhoz sietett, és hol bekapcsolta, hol kikapcsolta az áramot. Óvatosan, megfontoltan és nem minden aggodalom nélkül ügyködött, felsőtestével a mahagóni lap fölébe hajolt, ajkát figyelmesen összepréselte, és teljesen átadta magát titokzatos elfoglaltságának.

- Na, mit szól? - kérdezte. - És nehogy azt higgye ám, hogy odaát nem szuperál! Mindenütt szuperál!

És uszályát felfogva, átugrotta a földön heverő drótot. A szemlélőnek az a benyomása támadhatott, hogy ugyanolyan bájjal mozog itt, a tarka szmirnaszőnyegen, mint ahogy annak idején az útszéli árokban játszadozott az ugrókötéllel. Egyszer azonban csődöt mondott a játékszer; nem gyúlt világosság.

- Te dög - kiáltotta Bienaimée, de azonnal kijavította magát: - Azt akartam mondani, hogy azért mégsem sikerül mindig. Na, hagyjuk.

Félretette a virághordó lánykát, és visszatért Andreashoz.

- Na és mondja csak, a barátja is költő?

- Melyik barátom?

- Ne tettesse magát. Akivel nemrégiben a Königgrätzer Strassén sétált, amikor kikocsiztam az egész hóbelevancommal.

- Ja, az?

Némileg bántotta, hogy egyáltalán észrevette és emlékezetében tartotta Köpföt.

- Csak felületesen ismerem, valószínűleg ő is költ, de elég jelentéktelenek a dolgai.

- Mégis, hogy hívják?

- Hogy mi a neve? Ó, kedves Bienaimée kisasszony, kissé sokat kíván tőlem, ugyanis annyi emberrel érintkezem, s ő igazán nem tartozik ahhoz az exkluzív társasághoz, amelyben én megfordulok.

A lány hamiskásan nézett, de nem faggatta tovább.

- Én meg hagyom, hogy ebben a szellőzetlen szobában űdögéljen - kiáltott székéről felpattanva. - Gyöjjön, hadd tessékeljem csak be a tisztaszobámba.

Elhúzta a mahagóni ajtó függönyét; felső része tükör volt, rézkeretek osztották négyzet alakú táblákra. Bienaimée megállt előtte, rákacsintott saját képmására, és a tükörből sokat sejtető mosolyt küldött a mögötte várakozó Andreasnak. Azután kinyitotta díszes fogadószobájának ajtaját. Ünnepélyesen hallgatva lépte át a küszöböt; torkát köszörülte és feszült várakozással nézett a fiúra. Eltartott egy ideig, amíg az szóhoz jutott.

- Ilyet még életemben nem láttam - szólalt meg végre, akarata ellenére mély elragadtatással. A lány fellélegzett.

- Most már talán imponálok magának? És mit szól ott fenn azokhoz a pucér alakokhoz?

Az ovális mennyezetet rózsás testek népesítették be; himbálódzó virágfüzérek között lebegtek az azúrkék égbolton, vagy hatalmas, csillogó kagylók mélyén pihentek egymás karjában. Szellemes megoldással egyedül a vállukat vagy a csípőjüket mutatták a szemlélőnek. Az egymásba fonódó végtagokból helyenként csak feszülő gömbölyded combok villantak elő; önálló életet élő hajfonatok lebegtek aranyos lobogóként a levegőben.

- Súlyosabb ám, mint amennyit mutat - jegyezte meg mélységes áhítattal a kis Matzke. Andreas a szoba összhatását méltatta.

- A vörös árnyalatok minő összhangja! S mindez egyedül az ön műve, Bienaimée kisasszony?

- Maga széltoló! Hiszen jól tuggya, hogy nekem gőzöm sincs az ilyesmihez. Az egészet egy Liebling nevezetű ember hozta össze, az aztán az áldott jó lélek!

- Jó barátom.

- Na, akkor ismeri, hogyan néz ki abban a hosszú, fekete szartaposójában. Csak ne jönne mindig az erkölccsel, meghülyíti az embert a prédikációival, de azt senki sem mondhassa, hogy garasoskodik, minek is tenné, mikor nem a sajátját kőti.

- Eddig is tudtam, hogy az én Liebling barátomnak rendkívül kifinomult ízlése van.

Kezét a háta mögött összekulcsolva, a szakértő pózában mustrálgatta a szoba berendezését. A bordó damaszttapétában mennyezetig érő tükröket építettek be, csiszolt üvegükből kristálykarú kandeláberek nyúltak ki. Az öt ablak eperszínű selyemfüggönye dús redőkben hullt alá. A szoba közepén álló Erard zongorát kézimunka-terítő borította, pávakék alapjára fémszálból hímeztek virágcsokrokat. Egy hatalmas, faragott elefántcsont tál táncoló figurái mosolyogva nézegették magukat az ébenfa asztal sötét tükrének tompa fényében. Kevés bútor, néhány apró, aranyozott kerevet és karszék állt a teremnek is beillő szoba túlsó végében és a kandalló előtt, melynek párkányzata fehér márvány ifjak tarkójára nehezedett. Átellenben rézberakású, zománcozott keleti vázák öblösödtek, fölöttük pasztellszínű keretben két spanyol festmény függött: az egyiken templomi jelenet, fehér fátyol és fekete szemek, narancsvirágok, mozaikok, miseruhák és mirtuszkoszorúk fénylettek tompán a gyertyafényben és tömjénfüstben; a másikon gitáron játszó lány a maga természetességében, hálószerű köntösének minden szála egyenként is jól látszott.

- És mijjen csudatarka! - lelkendezett a kis Matzke. Nagy komolyan, egyik ujját a szája csücskéhez illesztve álldogált a képek előtt. Andreas a festmények közötti üres helyre mutatott.

- Ide nyilván jön még valami, ugye?

A lány bólintott.

- Valami extra finom.

- Mi az?

- Nem is sejti. Amit mindig szívesen fellógattam volna magamnak, már ekkora kis kukac koromban, mingyán a konfirmációm után.

Halkan sóhajtott, elkomolyodva ingatta a fejét. Andreas igyekezett őt felvidítani.

- Muzsikál egy kicsikét, Bienaimée kisasszony?

- Maga mán megin viccel velem.

De egyetlen ugrással a zongoránál termett, kitámasztotta a fedelét, végighúzta a kezét a húrokon, hogy csak úgy jajongtak, rácsapott a billentyűkre s egyenként pötyögtette az "üdv a hős vi-téz-nek" hat hangjegyét.

- Megkapta - jegyezte meg. - Eddig rendben is vóna, most maga mutassa meg, mit tud, mit tanult a finom népektől; régebben van a pakliban, mint én.

Andreas elvörösödött. Mogorván a zongorához ült. Melódiaemlékek után kutatott, de csak egy polka jutott az eszébe, és verni kezdte a zongorát. A zeneszerszámból kicsikart dühödt hangokra megremegtek az ablaktáblák, és az üveg falikarok is halkan csörömpöltek. A selyemfüggönyök zizegve meglebbentek, az ajtó felpattant, s a kis Matzke, mintha vihar kapta volna fel, sebesen forgott, akár egy bacchánsnő, kit hirtelen jött, őrjítő mámor ragad magával. Karját a magasba dobta, fejét hátravetette, vörös haja vadul lobogott falfehér arca körül, szemét behunyta, ajka kinyílt, s hálóköntösének uszálya, mely a teste köré csavarodott, dús, kék tollazatként emelkedett és süllyedt. A Villa Bienaimée tulajdonosnője csak akkor tért magához kábulatából, amikor csukott szemmel nekiütközött az ébenfa asztalnak, s az ledobta magáról az elefántcsont tálat. Akkor megállt, kezét a szívére szorította, félig még önkívületben zihált, amikor boldog mosollyal megjegyezte:

- Hú, de csudás vót! Hű, de élveztem - mondta még pihegve az átélt izgalomtól. - Na de a java csak most gyün ám!

Az ebédlőn, ahol a sötét faburkolaton és a faragott tálalóasztal szegélyén díszes ezüstlámpa tompa fénye derengett, és a tölgyfa oszlopos, borostyánsárga bársonnyal bevont bútorokkal, az ablak előtt pedig virágzó narancsfákkal hívogató szalonon át jutottak ki a lépcsőházba. Fent egy lakáj hajlongott. Bienaimée bólintott neki.

- Ez az inasom, Friedrich - mondta. - Csudaszép egy férfi, ugye? A végin még veszedelmes is lehet nekem. De majd Antont is láthattya, neki még több forsza van. Ő az én kocsisom.

- Kitakarított már itt? - kérdezte tettetett szigorral. De választ sem várva, ismét Andreashoz fordult.

- Friedrich ugyanis naponta leporolja az egész firlefancot, pokolian ügyes ujjai vannak, a szappanbuborékot is megfoghattya, anélkül, hogy szétpukkanna. Én, persze, semmihez sem nyúlok.

A bájos bronz-, meisseni és sévres-i figurákra mutatott, amelyek a sötétvörössel tapétázott folyosón az apró, kovácsoltvas asztalok bőrrel bevont lapján álltak.

A hálószoba küszöbén megjegyezte:

- És most jön mindennek a teteje.

De Andreas visszahőkölt; valaki állt előtte: egy mézesmázos, hájas matróna. Tejfehérre sminkelt homloka fölött középen elválasztva viselte olajos, fekete haját, karja, keble, még a dereka is csillogó hamis gyöngyöktől roskadozott. Kedvesen köszönt, a kis Matzke pedig magyarázatba fogott:

- Ez a hölgy Kalinkéné, a társalkodónőm és gardedámom, érti? Kalinke asszony, ez itt Türkheimer kebelbaráttya és üzlettársa. Azért küldte ide a jótevőm, hogy nézze meg magának a Villa Bienaimée-t.

- Ej, ej, gyermek, ne próbáljon rászedni engem, ismerem én jól a fiatalokat, és hogy mit forgatnak a fejecskéjükben.

Sóhajtott egyet, felgyűrűzött ujjával tréfásan fenyegetőzött, majd hamis ékszereivel csörömpölve, diszkréten és buzgón osont el a vörössel bevont fal mentén.

- Derék nő ez a Kalinkéné - mondta elgondolkozva Bienaimée -, meg kell majd ajándékoznom a jó szívéért, ami van neki. De mit szól Türkheimerhez, hogy ijjet ad mellém gardedámnak, mint ez a Kalinke? Egy helyett most ketten táncolnak a fején, ezt jól megkapta. És még azt akarja, hogy dörzsöltnek tarcsák. Hogy miket nem képzel. Vén trottli, semmi más, elhiheti nekem.

Különös - gondolta Andreas, milyen egyszerű is egy ilyen lánynak minden. Ostoba figurának tekinti a nagy embert. Még csak nem is respektálja a magunkfajtát.

Ez a megfigyelés rosszkedvre hangolta; meglehetősen hűvösen szólt:

- Egész kedves itt magánál.

- Ugye? Csinos kis alvóalkalmatosság, mi?

A helyiséget beborító kék selymen fekete képkeretek szálldostak, mint hatalmas rovarok a nyári égbolton. Az aranyló szőnyeg kellős közepén tükör magasodott óriási ébenfa állványba foglalva. A fekete antik kandallón bronzfigurák birkóztak.

A súlyos, csigavonalban csavarodó oszlopok közül kilátszott egy darabka a baldachinos ágyból. A kék selyem redők közepén Andreas valami fehérséget pillantott meg, mely még magán viselte a csak nemrégiben körülölelt idomok gyengéd lenyomatát. A káprázatos pompa azonban mégis hidegséget árasztott, és kizárt minden bensőségesebb érzelmet. A fiatalember biztos léptekkel sietett át a szobán, ügyet sem vetett kísérőnője ravasz hunyorgatására.

A szomszéd helyiségben zöldes fény derengett. A mennyezetről kristályámpolna ereszkedett alá, a világosszürke, aranylécekkel szegélyezett falakat nem törte meg ablak. Nyolcszöget alkottak s úrnőjük gombnyomására nyíltak, és csukódtak. Andreas megborzongott a ruhatára láttán. Bármily bennfentesnek számított is Eldorádó földjén, eddig még egyetlen női lakója sem tárta föl előtte a ruhásszekrényét. És az asszonyi fényűzés látványa, a könnyedség, amellyel egy - esetleg nem is szép - női lény egész családok vagyonát hordozta a testén, pusztító vágyat oltott belé.

Könnyű mozdulattal simított végig egy atlaszselyem ruhán, eljátszadozott a köntös bársonyujjával, és kíváncsi ujjakkal érintett meg egy csipkederekat. Azon töprengett, hogyan sikerült vajon mindent ilyen gyorsan beszerezni. Valószínűleg Lizzi Laffé toalettjei voltak; Türkheimer talán a kis Matzke méretére, a felére szűkíttette őket? A lány az utolsó kulisszát is eltolta:

- Ezeket az ocsmány kacatokat itt akkor kell fölvennem, amikor jótevőm kávéra jön hozzám, s még táncolnom is kell nekije. El sem hiszi, mi? - tette hozzá. - Tuggya, az egyszerű embernek dunsztja sincs róla, mijjen romlott tud lenni egy ilyen vén csődör.

Andreas óvakodott megérinteni azokat a különös, ingszerű ruhadarabokat, amelyeknek dereka egyetlen keskeny övből állt, s redői, mint a pókháló, minden fuvallatra meglebbentek. Arany és ezüst pontocskákkal teleszórt pasztellszínük megőrjítette a fiút. A mosolygó Türkheimerre kellett gondolnia, amint egy fehér bőrű, lenge fodroktól és vörös hajtól körülrepkedett teremtés szemérmetlen vonaglását bámulja. Fojtónak érezte a levegőt. A szekrényekből és a szoba minden sarkából elemi erővel tört rá a csábításra szánt köntösökbe felhalmozódott nyugtalanító nőiesség. Mögötte ott vihogott a kis Matzke. Andreas erőltetett szenvtelensége egyre csökkent.

- Itt csinálom a tohalettjeimet - magyarázta Bienaimée. - És mit szól a fürdőkádamhoz?

- Rendkívül eredeti - vélekedett a fiú.

- Hallja-e, mi van magával, kőbül van tán? Szerintem, aki meglátja a fürdőkádamat, annak háromszoros hurrát kell kiáltania és hasra kell esnie.

A nagyméretű, színes csempékkel borított szoba közepén kagyló alakú medence kínálkozott; rózsás mélyébe három, tompa fényű márványlépcső vezetett. A medencét szegélyező aranykorláton túl, az ólomüveg ablakok között, világos, hímzett függönyök mögé rejtve, hosszú, fehérre lakkozott asztalok álltak, tele különféle elefántcsont tárgyakkal.

- Ilyen ménkű sok fésűt! - fakadt ki a kis Matzke. - Meg a skatulák és a kefék és a pamacsok és a tálkák és a tiggejek és a szelencék és a pemzlik és az üvegek és a sok kacat, amiről assem tudom, hogy híjják. Még a Kalinke se tuggya, pedig ő aztán igazán régen van a szakmában!

- Ezek, gondolom, parfümök? - kérdezte Andreas, és az üvegpolcokra mutatott, amelyeken kristályflakonok sorakoztak.

- Stimmel - válaszolta a lány. - S ezzel a sok jószagú mismással kell mindenütt bekenceficélnem magam. Amikor már bent pacsálok a meleg vízben, hívom a Kalinkét, hogy mindegyik üvegből spricceljen rám. Akkor aztán, ahogy a kedvem tartya, elül ilyen, hátul meg olyan szagom van. Mondhatom, órrijási!

- Az is - válaszolta Andreas önfeledten. A túlfűtött helyiség nehéz illatai a fejébe szálltak, homlokát pír lepte el. A jelenet, amit Bienaimée az imént kiszínezett, felizgatta képzeletét, kedvet érzett egy rajtaütésszerű támadáshoz.

- És csudijó meleg is van itt - mondta a kis Matzke, és nyelve hegyét a szája szögletébe tolva, vérforraló oldalpillantásokkal méregette a fiút. - Mit pillog nekem itt olyan sötéten? - kérdezte kihívóan.

Váratlan mozdulattal csapott a lány derekára, magához rántotta, ajka a nyakát kereste. A kis Matzke azonban hátrahajolt, és ugyanazzal a fájdalmas ütéssel szabadította ki magát karjaiból, amellyel egykor Türkheimer első udvarlási kísérleteit jutalmazta.

- Kezeket el, vagy karmolok!

Andreas elképedt.

- No de Bienaimée kisasszony, én igazán nem úgy gondoltam. Csak nem képzeli...

- Majd maga fogja nekem megmondani, mit képzeljek. Hát ide figyeljen, úgy látom, meg akarja tagadni tőlem a köteles tiszteletet, de most melléfogott, picinyem.

Méltóságteljesen lépkedett, s közben egy púderpamaccsal matatott az arcán, majd hirtelen mozdulattal a doboz egész tartalmát a fiú homlokára szórta.

- Nem árt magának, talán egy kicsit magához tér tőlle! - jelentette ki.

Andreas még le sem porolhatta a ruháját, máris kiráncigálta őt az ajtón.

- Most pedig fáraggyunk a budoháromba, de rendesen viselkedjen nekem, megértette?

Megengesztelődöttnek, sőt kifejezetten engedékenynek látta, ezért megkockáztatta a kérdést:

- Szóval, nem akarja?

- Aztat nem mondtam - válaszolta kifejezetten kedvesen. - Hidegvér és meleg ruha, ez a fő dolog. Egyébként minket a jóisten is arra teremtett, hogy sokkal közelebbről ismerjük és becsüljük egymást.

Andreas elégtétellel állapította meg, hogy úgyszólván engedélyt kapott az udvarlásra.

- Itt valóban nagyon barátságos - vélekedett, mert igen kellemesen hatott rá a tompán megvilágított nappali otthonos hangulata. A magas ablakokat itt is ólomüveg díszítette. A süppedő, vörös szőnyegen, a bronzveretű asztalok körül, kényelmes bársonyszékek álltak, rajtuk színes kézimunka. Az ezüstszürke szövettapétáról önelégülten és jóindulatúan, Türkheimer életnagyságú képe mosolygott le.

Amikor két alacsony karszékbe süppedve, leültek egymással szemben, Bienaimé megszólalt:

- Hja, hja!

Andreas várakozásteljesen nézett rá. A lány megismételte:

- Hja, hja. A természet ajándéka. Az ilyen seninek fentről osszák az áldást.

- Kire gondol? - kérdezte a fiú az örömtől elvörösödve. Tehát mégiscsak sikerült respektust ébresztenie benne!

- A baráttyának, akivel a mútkor a Königgrätzer Strassén sétafikált, nagy seninek kell lennie.

- De bizony - kiáltott fel, amikor a fiú csalódottan tiltakozni próbált.

- Maga finom ember és külsőre se a legrosszabb, de ha azt akarja velem elhitetni, hogy a baráttya jelentéktelen költő, akkor én azt mondom magának: kuss, szívecském. Magábul meg semmit se nézek ki.

- És saját magából? - kérdezte megbántva. A lány előkelően leintette.

- Kérem, uram, csak semmi célzás. Értek valamicskét a dologhoz, elhiheti nekem, a senit pedig már messziről felismerem. Már abbúl is látom, hogy a fekete kabátja kicsit szűköcske neki. Szegényesen jár, de az a nemes tartása neki, mintha azt mondaná nektek, kikent-kifent majmoknak: a sáros lábamat sem törlöm belétek.

Leeresztette a hangját.

- Azt szimatolom ugyanis, hogy igencsak előkellő házbúl való lehet.

- Tényleg azt hiszi?

- Megvan az okom rája. Ojjan nagyon hasonlít egy csudiszép hercegre, akit láttam egyszer, talpig kék selyemben, nagy, puffos ujjakkal és kék-fehér csíkos trikónadrágban. A legszebb férfi vót, akit valaha is láttam, és azóta sem felejtettem el.

Andreas szeme rátapadt. Ez volna a kis Matzke, aki úgy szökdécselt át a villanydróton, mint hajdan az ugrókötélen, aki vad táncot járt az ő polkájára s a végén ráöntötte a rizsporos doboz egész tartalmát? Tágra nyílt, könnybe lábadt szemmel, ajkán együgyű mosollyal rajongott.

- Hol ismerte meg egyáltalán? - kérdezte.

- Kora ifjúságomban történt, kis kölyök voltam, a mamám mindig magával vitt, ha mosni ment. És aztán egy titkos tanácsos házában, a mosókonyhában találtam rá, egy ócska szappanos skatulyára mázolva, ami a koszos víz tetején úszkált. Kis kukac létemre, halálosan beleszerettem a csudiszép hercegbe, s meg akartam szerezni magamnak, de egy másik lány, Bertának hitták, elvette tőlem. Ma is gyűlölöm érte.

Belefeledkezett az emlékeibe. Andreas bátorította.

- És az ön szappanosskatulya-hercege s az én minapi kísérőm hasonlít egymásra?

- Szerintem igen. Mint két záptojás. Csak a puffos ujj és a kék-fehér csíkos trikónadrág hijányzik a baráttyáról.

- Anélkül nem lehet meg a mesebeli herceg.

- Na lássa?! Éppen ezért támadt egy orrijási ötletem, ezér akarok itt, a házamban, a Villa Bienaimée-ben álarcos ünnepélyt rendezni, amire Türkheimer bandáját és az egész pereputtyot összerántanám. Hadd lássák csak mijjen csudiszép az én hercegem. Mit szól ehhő?

- Csodálatos.

- Pontosan maga adta nekem ezt az orrijási ötletet, amikor a tisztaszobámban klimpírozott. Ijjen csudiszép táncparkettet, gondoltam. Ezen kell polkáznia velem. Hijába, a földön is akad még boldogság.

Hirtelen mellette termett a pamlagon és hozzányomakodva, csípőjével oldalba taszította.

- Na, ne legyen mán ojjan - kérlelte -, mongya meg nekem, hogy híjják és hun lakik?

- Nem tudom.

- Maga is kap tőlem valamit.

- Mint a Kalinke?

- Csak valami finomabbat.

- De ha egyszer nem tudom.

A lány sóhajtott.

- Akkor biztos igaz. Persze hogy senki sem tuggya, ki ő. Ettül biztos, hogy titokzatos és előkelő származású. Elég, ha csak gondolok rá, s már másképp érzem magam.

Gyors elhatározással szaladt az íróasztalhoz, felnyitotta a domborművű bőrmappát, és kezében papírral tért vissza hozzá.

- Már írtam neki egy levelet, aggya át neki, ha legközelebb találkoznak. Csak megteszi nekem ezt a kis szívességet?

- A legnagyobb örömmel - válaszolta hideg dühvel.

- Tuttam, mégiscsak rendes ember maga. Most mán csak az irományomat kell átolvasnia. Érti ugye, nem biztos, hogy minden stimmel benne, és mit gondolna rólam, ha helyesírási hibákat talál benne.

- Értem.

- Várjon mán, működésbe hozom magának az elektrifikációt, fene sötét van itt.

Közelebb tolta hozzá az asztalt a lámpával, és buzgón a háta mögé igazította a párnát. Andreas gyorsan átfutotta a gondosan fogalmazott sorokat. A felháborodástól az ajkába harapott. Ezért akarta hát baldachinos ágyának bujaságával levenni a lábáról, ezért hagyta, hogy beleszagoljon a ruhásszekrényébe és a fürdőkádjába! S most neki, a szerelem rabjának kellene gyengéd üzenetváltásaikat hozni-vinni. Na de akkor alaposan lebecsüli őt ez a lány. Ő, aki egy Türkheimerrel is mer rivalizálni, tudni fogja, hogyan tartson távol a saját köreitől egy olyan tutyimutyi, málé alakot, mint Köpf. Ravasz kis béka - gondolta -, sohasem fogsz a te mesebeli herceged keblén pihenni. Vagy talán mégis? Ördögi terv kezdett megfogamzani benne. Közben azért a kis Matzke egy-egy mondata is elhatolt a tudatáig.

"...Ön nyilván nemes és nagylelkű, aminek rendkívül örvendeznék.

...Ön, igen tisztelt uram, oly rövid idő alatt nyerte el vonzalmamat, hogy - anélkül, hogy tudna róla - csakis előkelő születésű lehet. Ilyesmi gyakran előfordul, s előbb-utóbb Önnél is ki kell derülnie.

...Azelőtt én is olyan szegény és nemes voltam, mint Ön, és most sem lettem gőgös, hogy zsírosabb napok köszöntöttek rám."

Andreas megállapította, hogy minden együtt van: a derék leányzó közönséges szentimentalizmusa és a nép gyermekének ponyvafantáziája. Alig kocsizott ki hintója párnáin, kocsissal, doggal, papával és lakájjal körülvéve, megindultságában azonnal beleszeretett az első kopott gérokkba, amely szembejött vele és amelyet fantáziája habozás nélkül kék selyemmé változtatott.

Bienaimée így folytatta az ideáljának írt sorokat:

"Ha Ön egy magunkfélét lát gumirádlin furikázni, bizonyára felkiált: ezek aztán élvezik az életet! - amit egy írnok is mindig mondogatott, aki szobaúr vót nállunk még a mama életében, amikor éjszakánként a korcsmából hazatérőben együtt látta az urakat a lányokkal a Friedrichstrassén. Nem mintha Önt egy kalap alá akarnám venni azzal a szegény nyomorulttal. Csak szeretném, ha tunná, hogy azok is szánnyák a szegényeket, akik élvezik az életet, meg hogy kifejezetten keresztény érzületű vagyok, ha nem is az ájtatos fajtájábul, és nem ismerem a fannatizmust, mint egyesek, és gyűlölöm a csuhásokat és túl felvilágosult vagyok ahhoz, hogy..."

A levél írója itt nélkülözhető részletekbe merült. Befejezésül a meghívás következett az egy hét múlva tartandó álarcos ünnepélyre:

"Tehát biztosan számítok Önre és maradok előre is hálás köszönettel, az Ön odaadó Bienaimée Matzkéja."

- Ön nagy biztonsággal fejezi ki magát - mondta Andreas felemelkedve.

- Annak csudára örülök. Akkor gondoskodik a levélről, és a következő hét szerdáján elhozza őt nekem ide, a Villa Bienaimée-be, puffos ujjakkal és trikóval egyetemben?

Udvariasan elköszönt, és azonnal Behrendt úrhoz hajtatott, ahol megrendelte magának a kosztümöt, úgy, ahogy azt a kis Matzke leírta. Abban reménykedett, hogy ha sikerül visszavarázsolnia a gyermekkori emlék minden örömét, elfeledteti vele Köpf kopott kabátját. Elhatározta, hogy minden vonzerejét latba veti a lány álomképének valóra váltásáért. Végeredményben miért ne tételezhetne fel róla is, akárcsak a másikról, titkos hercegi származást?

Másfelől sértette őt, hogy olyan ideált kell megtestesítenie, amely egy mosókonyhában egy szappanos skatulyából pattant elő. De nem volt mit tenni, egy proletárgyermek megnyeréséhez le kell ereszkedni a néplélek mélységeibe. Tiszta fejjel, otthona furfangos csábításainak és illatainak befolyásától megszabadulva, Andreas bevallotta magának, hogy a kis Matzke tulajdonképpen egyáltalában nem az esete. A szűkölködő ifjút Eldorádó földjén éppen a bőség, a gyermekkortól megszokott gazdagság ragadtatta el, a másutt nem kapható finom hús, amelyet könnyű ételek táplálnak, drága eszenciák itatnak át és amelyet fáradhatatlanul ápolnak hihetetlen mesterségbeli tudással. Ezzel szemben Agnes Matzke vállának sótartójából csupán a szegény emberek aszott bőre kandikált ki. Még be sem tölti majd a huszonötöt, és már ráncai lesznek. Mégis, ez a csenevész, máris a romlottság levegőjét árasztó fiatalság gyújtotta meg az utolsó lángot Türkheimer kialvó szemében! Valaminek csak kell a dologban lennie. A nagy férfiú mondata: "milyen sokat is mulaszt az efféle fiatalember", felébresztette Andreas becsvágyát. Komoly kötelességének érezte, hogy Bienaimée birtoklásával tovább tökéletesítse világfi mivoltát.

Amikor az éktelenül bő, sárga selyemmel bélelt és hasított ujjú atlaszselyem zekében, buggyos nadrágocskában és kék-fehér csíkos trikóharisnyában nagy állótükre elé lépett, úgy meghökkent, hogy a szemét is behunyta. Majd hosszú, szőke loknis parókájára illesztette a lapos, kék plüss-sapkát, felkötötte a kardját és vállára vetette a kék-ezüst rövid kabátot. Behrendt úr a legnemesebb anyagokat választotta; a hófehér kócsagtollat valódi briliánsboglár ékesítette. Andreas elégedetten állapította meg, hogy a mesebeli varázslatot aligha lehetne fokozni, valamint hogy a legváltozatosabb érzéki örömök korában sem szaladgálhattak nála szebb férfiak a földön.

Az ünnepélyről elkésett, mert állandóan Adelheidre kellett gondolnia. Megrendülten omlott egy székre. Eljött tehát a régen sejtett óra, amikor magasabb célok érdekében a művész eltaszítja magától az elhasznált szeretőt. Ah! A beléje csimpaszkodó, zokogó nőszemély sem tarthatja vissza. Puha szakállkáját még egyszer a forró sütővas közé csippentette, majd fölkerekedett.

Az előszoba üresen állt, de a vörös damaszttapétás szalonban mintha hihetetlenül sok, pazar ruhába öltözött vendég tolongott volna. Az egymással szemben lévő tükrök csalókán a termek sorával ámították a szemet, amelyekben fénylő selyem, áttetsző fátyolszövet és puha bársonyon pihenő, tompa fényű csipke hullámzott végeláthatatlanul. A mélyszínű estélyi ruhákból kiemelkedő női nyakak tündöklése, szemük ragyogása, kék, sárga, vörös, zöld és lila ékszereik tüze egyetlen hatalmas és távoli csokornak látszott, melynek virágkelyhei elektromos szikrákat szórnak.

A küszöbről tekintetével a háziasszonyt kereste. Forgolódó párok között, egy kövér úr oldalán, akire éppen nyelvet öltött, szokatlan mozdulatlanságban gubbasztott. Félmeztelen keble körül csupán egy ezüstöv kígyózott, deréktől lefelé azonban csillogó flitterrel borított, tokszerű valamibe bújt a kis Matzke; különös uszálya mereven rángatózva söpörte mögötte a földet. Egész lent, egy hihetetlenül szűk sliccből kilátszottak a lábai; rejtély volt, hogyan tudta használni őket. Amint azonban észrevette a mesebeli herceget, látható izgalommal indult meg felé apró, sietős léptekkel. Hajlékony mozdulattal dobta fel karját a magasba, arany karkötői csörrenve hulltak vissza a hónaljáig. Erőfeszítésében, hogy használni tudja akadályozott lábait, minduntalan előredobta a felsőtestét. Hatalmas, kék virágcsillagokkal átszőtt hajfonatai tüzes kígyókként tekeredtek hegyes vállai köré.

A lány betuszkolta a zöld fogadószobába, és becsukta mögöttük az ajtót. Egy pillanatig sem engedte el tekintetével, talán attól tartott, hogy észrevétlenül eltűnik, mint egy túlságosan szép álom. Boldogan és félénken nézegette.

- Hát tényleg ön az? - szólt remegő hangon, de azonnal visszahőkölt, amikor Andreas megszólalt:

- Én vagyok az, szépséges Melusine.

- Nofene!

Mereven a szemébe nézett, majd csípőre tett kézzel mondta:

- Mit viccel! Hiszen maga nem ő!

- Fortunato mesebeli herceg vagyok, saját személyében - biztosította lovagias meghajlással, de nem tudta mosolyra változtatni a lány dühös csalódottságát.

- Majd én megmondom, hogy kicsoda maga. Egy egészen rohadt alak, ha valami újdonságot akar hallani, maga... maga...

Mandzsettás kesztyűjéből előhúzta a lány levelét.

- Visszahoztam a kegyelmed pergamenját, szépséges úrnő. Nem volt módom átadni a hercegnek, akihez küldött. Ugyanis nincs bejelentve a rendőrségen.

- Most biztosan azt hiszi, átejtheti Bienaimée-t, hogy a saját pocsék személyét sózza rá mesebeli hercegként. De nálam aztán alaposan befürdött!

- Szépséges Melusine, engedje meg...

- Mit jön nekem mindig a maga Melusinéjével? Kikérem magamnak a személyeskedéseit. Hát mit képzel, ifiúr?

Andreas hátratántorodott; erre nem volt elkészülve, azt hitte, hogy a Café Hurra sótlan büféskisasszonyának rettenetes szavait soha többé nem hallja női ajkakról. Lelkének be nem hegedt sebe szakadt fel újra. Dühbe gurult.

- Végeredményben azt veszek fel, amit akarok.

A lány megvetően nevetett.

- És még az arcát is pirosra mázolta! A legszívesebben megmutatnám magának, hogy hol a házam, a Villa Bienaimée ajtaja, de tuggya mit, uram, ojjan hidegen hagy, hogy mijattam akár maradhat is.

- Köszönöm szépen - válaszolta és követte a lányt. Eltartott egy darabig, amíg papundekli kalitkájában elérte a szalon ajtaját. Éles hangon kiáltotta:

- Gyerünk pojáca! Figyelem, itt jön a mesebeli herceg, a Koszvakaró!

- Fortunate - javította ki szerényen Andreas.

Kaflisch a Nachtkurier-tól, áriázva futott oda:

- Most kell jönni, midőn már későre jár?

Festői haramiaköpenyt viselt meg csúcsos föveget, és szüntelenül pengette mandolinja húrjait. Ajkán minden melódiává változott.

Egy kicsi és elképesztően rövid szoknyás női lény csivitelve ugrándozta körül Andreast. Elöl fehér atlaszselyem, hátul kékesfekete bársony verdeste a lábát. Vállain hatalmas szárnyak ültek, frizuráján félelmetes, hosszú csőrű és üvegszemű madárfej éktelenkedett. Keskeny, jóformán szemüvegnyi álarca, alig takart valamit a szemöldök és az orr között.

- Ismersz engem, szép herceg? - kérdezte.

- Még nem.

- Én vagyok a fecske, én hozom a nyarat virágaival és langy szellőivel.

Rikoltozva és karjaival hadonászva szálldosott tova. Csattogó szárnya szemeket talált el, megrongálta a hölgyek hajkölteményét, és mindenütt ellenséges indulatokat ébresztett.

Hiszen ez Werda Bieratz - gondolta Andreas. - Jó estét, Liebling úr.

A fekete köpenyes perzsa varázsló botját és toronyszerű sapkáját misztikus jelek borították; sápadt kezével ébenfekete szakállát simogatta.

- Ezek aztán élvezik az életet! - mondta széles mozdulattal, és azonnal hozzátette: - Látja, kedves fiatal barátom, önnél is minden ilyen szép lehetne.

- Hogyan?

- Ön most rendezkedik be a Lützowstrassén. Ne is tagadja, az ilyesminek gyorsan híre jár, kicsi a világ. Nos, mit is akartam mondani? Azt, hogy ha megajándékozta volna bizalmával idősebb barátját, már minden rég kész lenne. De nemcsak hogy rég kész lenne, hanem a feléért és sokkal szebben. Kérdezze csak meg magát a főkonzul urat! Kérdezze csak meg a mi kedves háziasszonyunkat, Bienaimée Matzke kisasszonyt. Mi mindenről nem gondoskodtam én neki? Még az új nevéről is, s a többit ugyanolyan jutányos áron kapta.

A láthatatlan zenekar rázendített. Pimbusch kecses mozdulatokkal vezetett a karján egy csinos, szaténruhás, sok briliánssal teleaggatott cigánynőt. A frakknadrágba és dominóba öltözött snapszfejedelem messziről integetett:

- Ezek aztán élvezik az életet!

Pimbusch ellentmondást nem tűrően terjesztette a teremben új szólásmondását. Az ő ajkán szentséggé változott. Ha egy szánalomra méltó alak netalántán még használná az egykor oly divatos és szellemes "szent ártatlanság" kifejezést, Pimbusch lesújtó pillantásából megtudhatja, hogy kiesett a társaság kegyeiből.

Lizzi Laffé von Roszscinski úr karján mutatkozott; fehér bársonyjelmezének dús redői szelíd hullámokban folyták körül alakját. A reneszánsz kosztüm derekát csipkéből, ujjait öblösre tervezték, s az egészet, tetőtől talpig, aranyszállal hímzett arabeszkek borították.

- Túl szoros a fűzője - jegyezte meg Andreas egy ásítozó úrnak -, ellenben igen diszkrét a dekoltázsa. De miért is tenné az ellenkezőjét? Igaza van, ha kerüli olyan "előnyök" mutogatását, amelyeket amúgy is mindenki ismer már.

Amióta Asta új vonzalmát, mely Lizzi Lafféra nézve oly veszedelmesnek látszott, az ő segítségével sikerült csírájában elfojtani, önzetlen gyengédséget érzett Türkheimer volt barátnője iránt.

Milyen jó - gondolta, hogy Roszscinski révén legalább részben megmaradt nekünk. Mivé is lenne Eldorádó földje nélküle?

- Nagyságos asszonyom, ön az est királynője - mondta neki, amikor szorosan mellette táncolt el. Lizzi hálásan suhintott feléje a legyezőjével.

Ám a férfiak, nyakukat nyújtogatva, a háziasszony köré sereglettek. Mivel képtelen volt egy tapodtat is megtenni, felsőtestének bacchánsnői vonaglásával szórakoztatta tisztelőit.

- Hát nem úgy élünk, mint Marci Hevesen? - kiáltotta. - Minden van bőviben, de ha még valami köll, csak mongyák meg, előteremtyük, ha nehéz is, semmi sem drága! De először nézzék meg maguknak azt a csudiszép, színes festményt, ott hátul, a kandalló fölött.

Minden fej arrafelé fordult. Valamivel alacsonyabban, mint Benlliure és Villegas műremeke, a díszhelyen, súlyos aranykeretben förtelmes olajnyomat függött: a kispolgári családi boldogság érzelgős ábrázolása. Bienaimée megindultan magyarázta vendégeinek:

- Ez az az izé, amit mindig szívesen fellógattam volna magamnak, már ekkora kis kukac koromban is, ni, alighogy kikonfirmáltak. Ez köllött nekem, ha mingyán öt ficcsbe kerül is. Kegyes jótevőm ezért aztán nyakába szette a lábát, Liebling úr pedig csak furikázásra ötven kemény márkát szórt el, míg megszerezte ezt az izét. És most tessék, itt van, láthassák!

Diederich Klempner, miközben kezet fogott Andreasszal, megjegyezte:

- Úgy látszik, állati ösztöneink úgy elveszik eszünket, hogy észre sem vesszük, milyen nevetségesek is az efféle nőszemélyek. De figyeljen csak, legközelebb jól megadom nekik a magukét!

Amióta Klempnernek, Roszscinski úr révén, már csak laza kapcsolata volt Eldorádó földjével, derék honpolgár külsejét meghazudtoló, demagóg nézetek hangoztatásával tetszelgett önmagának. Andreas attól tartott, hogy a nyílt érintkezés árthat a hírnevének; csöndben elpárolgott kollégája mellől, ámbár a kis Matzke közönséges beszéde rá is kínosan hatott. Az a gyanúja támadt, hogy szemfényvesztő varázslatával, hasonló képzeteket ébreszt a boldog proletárgyermekben, mint az érzelgős mázolmány. A családi boldogság és a mesebeli herceg valószínűleg egyazon mosókonyha gőzében öltött alakot. Milyen megszégyenítő érzés! Mennyi dohos hátsó udvari emlék költözött is be ide Matzke elvtárs lányával együtt, hogy azután szánalmas kísértetként kóboroljon a fényes termekben!

Rosszindulatú gondolatai lassan az egész társaságra kiterjedtek. A nyarat hirdető fecske korántsem volt a hölgyek legköltőibb ötlete. Egy rózsaszín selyemruhás, mélyen dekoltált és csupasz karú szakácsnő csipkeköténykében, fején tüllfityulával, ringó csípőjének taktusára csörömpöltette a fakanalakat, serpenyőket és reszelőket, amelyek a derekára és a szoknyájára erősített szalagokon himbálóztak. Satanella pokoli szemérmetlenséggel ugrándozott tűzpiros ruhácskájában, fodraiból sárga selyemlángok csaptak fel. Időnként elhagyta valahol egyik piros cipellőjét, s a gyanútlanokat, akik visszahozták neki, nagy mesterségbeli tudásról árulkodó oldalpillantásokkal perzselte végig. Sapkája lángolva lobogott, vadul lengette háromágú szigonyát. Annál szelídebben és jámborabban sétálgattak a kikelet bájos gyermekei, fejükön egyetlen hatalmas árvácskával vagy csipkerózsával. A virágáruslány bíborszínű szoknyája a térdéig sem ért, és minden lépésnél magasra libbent. Fekete fűzőjét tarka flitterek borították, a tarkójára és lakkcipőjére erősített hatalmas masnikat briliánscsatok tartották. Drágakövekkel ékeskedett az olasz parasztlány is, aki bársonyjelmeze után ítélve, arról a vidékről származhatott, ahol örökös éhség és láz pusztít. Egy kis szőkeség fehér atlaszselyem ruhájára fekete hangjegyeket hímeztek. Mindenütt kottafejek és -szárak teljes összevisszaságban, alapmotívumként a violinkulcs szolgált. Ahányszor a zenekar új táncszámba kezdett, megállt, és álmatag mosollyal emelte magasba karmesteri pálcáját. Andreas könnyedén felismerte a hölgyben a megtestesült muzsikát, ám annál nagyobb fejtörést okozott neki egy hasonló jelenség, kinek köntösét hangjegyek helyett betűk borították. Súlyos uszálya egész hátát elborítva suhogott alá, és nyitott könyvfedelek laza sorát húzta maga után. Vállát és fejét is hasonló díszek ékesítették. Talán a német műveltség akar lenni - gondolta Andreas, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem oldotta meg a rejtélyt, mert viselője fennen hirdette:

- Én a könyvmoly vagyok.

- Ah! Gondolhattam volna. És ez is könyvekkel van teli? - kérdezte és hozzáfogott, hogy közelebbről is megvizsgálja erősen kidudorodó ruhaderekát. De kísérletét rossz néven vették.

- Finom alak vagy, mondhatom! Az ilyen mesebeli herceg azt hiszi, hogy a magunkfajta csak vasárnap húz fel egy jobb göncöt.

És mogorván faképnél hagyta.

Ma este nincs szerencsém - gondolta. Hiba volt a Fortunate nevet választani.

Gúnyos hidegségével nem egy női maszknak okozott csalódást, akik szívesen közeledtek volna hozzá. Nehéz volna eldönteni, gondolta, kik ostobábbak: a tisztességes asszonyok, akikkel Türkheimerék szalonjában találkozott vagy az itt ugrabugráló teremtések. Úgy vélte, az utóbbiaké a pálma. Mesterkélt jókedvvel tomboltak, kétségbeesett bőkezűséggel mutogatták bájaikat és őrjöngve rikácsoltak, ám pajkosnak mímelt arcukra azon nyomban visszatértek az eredeti gonosz, kiélt és sóvár vonások, amikor Satanella sárkányszárnyai kettétörték strucctollukat vagy ha egy ügyetlen kéz elszakította libegő taftszalagjukat.

A férfiak sem nyújtottak örvendetes látványt. Azt hitték, dominóba burkolózva másképpen kell viselkedniük, mint közönségesen, csak éppen azt nem tudták, hogyan. Jókedvűen ugrándoztak, vagy könnyen félreérthető mozdulattal próbálkoztak, de utána bizonytalan mosollyal kértek bocsánatot vad indulataikért. Az unalom könnyét törölgették, s közben egymást biztatva kiáltoztak: - Ezek aztán élvezik az életet! - annak a részeg írnoknak kurta sóhajával, aki a kis Matzke elbeszélése nyomán nyert szellemi polgárjogot Eldorádó földjén.

Szívszakasztó a jókedvük - gondolta Andreas. De hogyan is lehetne másképp? Igazi álarcos mulatságot sohasem láttak.

És szinte kéjelgett szülőföldje régibb és kifinomultabb kultúrájának boldog tudatában, ahol minden odavalósi paraszt arisztokrata volt ezekhez az arannyal megrakott, bárdolatlan keleti jöttmentekhez képest. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha zsebtolvaj lopódzott volna a közelébe. Megfordult: a háziasszony volt.

Csendben és észrevétlenül szimatolta körül öltözékét. Amikor rajtakapták, magyarázkodni kezdett:

- Bocsásson mán meg, csupán ki akartam szaszerolni, hogy a szaga is ojjan-e. Kinézni egészen úgy néz ki, de ojjan-e a szaga is? Ez a kérdés.

- Milyennek kellene lennie a szagának?

- Hát, mint a szappanos skatulyának, tuggya azt maga, amire az ideálomat festették. Ojjan finom szaga vót még, és ki látott ijjet, de teljesen odavónék, ha más szaga lenne.

Andreas csendben azt gondolta, no lám, Bienaimée-ről mégsem pereg le hatástalanul az emlék visszavarázsolása. Jobbját férfias mozdulattal keskeny csípőjéhez illesztette, kardja markolatához kapott, és olyan hevesen csapott a mellére, hogy a zekéje varratai is megreccsentek.

- Tehát mégiscsak megközelítem némileg az ideálját - mondta.

A lány elkomolyodva, sápadtan és szemmel láthatóan elbátortalanodva, szinte falta a tekintetével.

- Ajjaj, de még mennyire - válaszolta álmatagon.

- Akkor miért volt hozzám az imént olyan barátságtalan?

- Haragszik még rám? Sajna, kicsit nagy a pofám, családi örökség. Ahány Matzke van, mind ijjen, érti, ugye? Azér még nem köll rám haragunni. Attul maga nekem még ugyanojjan csudiszép és finom ember marad.

- Na, látja.

- Nincs mese, mindenki közül, aki itt nyüzsög a házamban, a Villa Bienaimée-ben, maga a legklasszabb.

- Nahát akkor!

Közönyösen elfordult a lánytól.

- Hol marad Türkheimer? - kérdezte.

- Nézzen csak oda a selyem kályhaellenző mögé, amelyiken azok a csudiszép, tarka képek vannak. Biztosan ott gunnyaszt. Rossz naptya van. De mi a fenét akarhat is egy ijjen vén jászolrágó?

Türkheimert az alacsony paraván mintha elválasztotta volna az élet minden örömétől. Kaftánjának kék selyme hiába csillogott, s cseresznyepiros atlaszból készült, bő nadrágja hiába omlott fénylő redőkben zöld, csőrös cipőjére. Hasát bíborszínű szalag övezte, fején fehér turbán bólogatott egy rubin félhold vérző fényében. Súlyos szemhéjait, önnön pompájától fáradtan csukta le; alsó ajka lefittyedt, vöröses pofaszakálla ernyedten lapult szét a mellén, körülötte arany- és ezüsthímzéses arabeszkek játszadoztak és Puerto Vergogna Nap rendjének briliánsai szikráztak. Egy meseország csodás ékköveinek fényei tündököltek a félelmetes, görbe szablya széles hüvelyén, ám bojtján hervadt kéz nyugodott. Tompán átadva magát a szenvedésnek, kuporgott a szultán karosszékében.

- Hogyan is lehetnék? - válaszolta Andreas beható érdeklődésére. - Rohadtul, fene rohadtul. Kérdezze csak meg Klumpascht. Hallja-e, Klumpasch!

A világfi modorú orvos odasietett, Türkheimer megkérdezte:

- Még mindig ugyanannyi?

- Negyven gramm, főkonzul úr.

Türkheimer elgondolkodott.

- Nem is olyan sok - sóhajtott.

- Na, kezdetnek ez is elég. Az a fontos, hogy betartsa a diétát.

- És pezsgőt sem?

- Legyen okos, főkonzul úr, éppen elég pezsgőt ivott már nagyra becsült életében.

- Nem is szólok egy szót sem. Nem a pezsgő miatt van, de úgy érzem magamat, hogy is mondjam, olyan... édesnek... ezzel a sok cukorral...

- A legtisztább szőlőcukor, tisztelt főkonzul úr.

Türkheimer hallgatagon kaparászta az állát, majd kifakadt:

- Ha legalább használható lenne valamire!

- Még azt is? Elégedjék meg azzal, hogy van. - Nem ártana, ha több lenne. Mondja, doktor, nem lehetne valamilyen ipari célra felhasználni?

- Óriási ötlet, főkonzul úr, ezen még gondolkodni kell. Addig is eredményes munkát kívánok, főkonzul uram.

Klumpasch távozott. Negyven gramm cukor, ó a szerencsétlen - gondolta Andreas, majd megjegyezte:

- Egyébként kitűnően néz ki, főkonzul úr.

- Nyilván úgy gondolja, hogy hasban, nemde? Na, hagyja csak. Mit keresek én itt? Miért nem megyek lefeküdni? Szívesen megtenném, ha nem kellene segítenem az én kis Bienaimée-mnek a villácskája felavatásában. Nézze csak ezt a drága, jó gyermeket, hát nem olyan, mint egy liliomszál?

- Mint egy tűzliliom, főkonzul úr - rikkantott Süss, miközben bedugta fejét a selyemfal mögé.

Türkheimer sápadtan mosolygott.

- Úgy van, Süss, ezt jól megmondta. Ön a barátom, Süss, ezért bevonom önt... na, nemsokára majd kiderül, hogy mibe vonom be. Azt hiszem, most enni fogunk. De mi az, hogy enni, hát ehetek én egyáltalán?

Az ebédlő küszöbén Kalinkéné jelent meg, fekete atlaszselyem ruhája recsegett-ropogott, és szétrepedéssel fenyegetett. Húsos kezeit a hasán összekulcsolva, fejét enyhén balra billentve, apró, tipegő léptekkel indult a kis Matzke felé.

A háziasszony, amint helyet foglalt, megszólalt:

- Most a szupém gyön.

Hangja biztosan csengett, szeme tágra nyílt és csak úgy világított, amikor körülnézett az asztaltársaságon. Eddig elfogulatlanul viselkedett, de most, amikor súlyos ezüstterítékében nézegette magát, ünnepélyes hangulat lett úrrá rajta. Léda és a hattyú, Claudius Mertens műhelyének látványos remeke állt közte és Türkheimer között. Felelősségteljes szerepe fontosságának tudatában kivette szomszédja, von Hochstetten báró kezéből a poharat, hogy szalvétájával gondosan kitörölje. A báró vonakodása megerősítette buzgóságában.

- Tisztaságnak muszáj lennije - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

És Kalinke asszony legnagyobb megrökönyödésére, amilyen hosszúra tudta nyújtani a karját, sorra megdolgozta kendőjével a sok csillogó-villogó kristályt, a bordeaux-i, a rajnai borokhoz és a sherryhez készített poharakat meg a lapos, metszett pezsgőskelyheket. Az ezüstfedelű kannáktól, amelyekben vörös bor csillogott, visszariadt, és mindkét kezével megragadta monogrammal ellátott, arany kígyóvonallal szegélyezett, halványfehér tányérját, és határozottan visszautasította, hogy bármit is vegyen magának, mielőtt valamennyi vendége nincs kellőképpen ellátva.

Kapeller igazgató szokatlan érdeklődés kereszttüzébe került az asztalnál. Diederich Klempner megkérdezte:

- Igaz, amit mondanak, direktor úr, hogy önt a Deutsches Volksballett vezetőjének szemelték ki?

- Azzal hízelgek magamnak, hogy van némi kilátásom rá - mosolygott szerényen a színész.

- Hogy jön maga ahhoz? - kiáltott Lizzi Laffé. Andreas is csodálkozott:

- Ha valaki ezt négy héttel ezelőtt mondta volna önnek, igazgató úr! - Kaflisch azonban megjegyezte:

- Miért ne lehetne a Deutsches Volksballett igazgatója? Eldorádó földjén bárkiből bármi lehet.

- De kérem, uraim - szólt Kapeller. Félelmében, hogy irigységet ébreszt a többiekben, ide-oda csúszkált a székén. - Mondják meg, uraim, mit tehetek én róla? Tehetek én mások butaságáról? Miért kellett a boldogtalan Nothnagel direktornak felakasztania magát egy szögre az igazgatói irodában?

- Egy pótszegre - szellemeskedett Kaflisch. - Egy Schmeerbauch,[12] aki kibelezi magát és Nothnagel,[13] aki önmagát akasztja fel a szögre. A sors ostoba játéka.

Kapeller hálából szélesen rámosolygott az újságíróra. Érezte, hogy a többiek féltékenysége nem is olyan veszélyes.

- Elég, uraim. Mit is akarok mondani? Szóval a leküzdhetetlen pénzügyi nehézségekbe bonyolódott, szánalomra méltó férfiú felakasztja magát, és amikor Türkheimer főkonzul úr, aki mint bizonyára tudják, a Deutsches Volksballettet finanszírozza, értesül a szerencsétlenségről, véletlenül jelen vagyok. Egyszerű látogatás. Értik, csupán azért, hogy kegyes jótevőnk emlékezetébe idézzem szerény személyemet. Ám közel a szemhez, közel a szívhez. Pedig hát vannak nekem bárminő érdemeim is, uraim? Nem, nincsenek. A főkonzul úr mégis így szól hozzám: Na, Kapeller, mit gondol? S az én válaszom: Főkonzul úr, állok szolgálatára és remélem, hogy sikeresen tudom kézbe venni az ügyet. Mit akarnak tehát? Tehetek én róla? Hát vannak nekem érdemeim?

És zsíros állát alázatos mosollyal szorította átnedvesedett plasztronjára. Egy belső hang azt súgta neki, hogy ezt a nagy szerencsét is megbocsátják neki, csak érdemei ne legyenek. Azután Andreashoz fordult:

- Bizonyára az ön nagylelkű támogatására is számíthatok, tisztelt uram? A mi intézetünk nem nélkülözheti a szoros kapcsolatot az irodalmi körökkel. Bizonyára átengedi nekünk bemutatásra A meg nem értett-jét?

Mielőtt még a fiatalember felelhetett volna, az óriási csipkerózsa, a szakácsnő és a könyvmoly máris megrohamozta a direktort, hogy szerződtesse őket.

Duschnitzki egy violaszínű szarvasgombát dugott a szájába, és megjegyezte:

- Nem is olyan rossz kocsma ez itt.

- Ide máskor is eljövünk - tette hozzá Süss.

Voltak fekete, ibolyaszínű és fehér szarvasgombák, egész szarvasgombák és szarvasgombaszeletek, szarvasgombamártások, szarvasgombák pezsgőben és püré alakjában. Majd a spanyol szárnyasragu - káprival, olajbogyóval és fekete szemű mazsolával ízesítve - fehér mártásban, leveles tésztával és zsázsával szította fel a szenvedélyeket. Miután a legtöbben bevallották, hogy számukra újdonság az étel, Pimbuscht a csillapíthatatlan becsvágy arra a kijelentésre késztette, hogy ő már evett valahol ilyet. Szavait általános felzúdulás követte, Liebling a legkomolyabban intette igazmondásra. Bienaimée felháborodott.

- Hogy a francba képes így felvágni, uram! Ezt az ételt a szakácsnőm maga fundálta ki, teljesen egyedül. Ilyen szakácsnő nincs is több, mondok én, uraim. Csak az a frányaság, hogy alig fér mán be az ajtón. És semmi más dóga nincs ennek a lusta, kövér se...

Időben kijavította magát.

- És más dóga sincs ennek a lánynak, mint az ebédfőzés. Azt hiszik tán, hogy valamihez is hozzányúna a házban? Inkább a kisujját harapja le!

Az ételeken kívül, átmenetileg semmi más nem tudta fölkelteni a háziasszony figyelmét.

- A kacsa! - kiáltott fel. - Ez köll a szegény embernek! Combok és mellehúsa, mást nem is kapnak, a többi mind ki lesz facsarva. Azér olyan marha erős a szósz!

Türkheimer sóhajtott.

- Mit kezdjek vele?

Irigy pillantást vetett a gondtalanul falatozó Jekuserre, és letette a szalvétáját.

- Pezsgőt sem ihatok - panaszkodott. - Miért is nem megyek lefeküdni? Csakis azért, mert az én kis Bienaimée-mnek szüksége van rám az új otthonában rendezett első estélyen. Hiszen fiatal, tapasztalatlan még, és a kísértések bizony hamar megkörnyékezik az ilyen gyermeket.

Többször is megismételte sirámát és szánalmasan bólogatott hozzá. Evett egy kevés Graham-kenyeret és szomorú gondolataiba süppedve, késével tovapöccintette a nagyobb morzsákat. Váratlan békaugrásokat tettek és amikor végképp eltűntek, nyitott szájjal bámult utánuk. A vele átellenben ülő Werda Bieratz kedvet kapott a mulatsághoz. Olyan ügyesen fricskázott át az asztalon egy kenyérhéjat, hogy letört morzsája egyenesen Türkheimer tátott szájába repült. Félrenyelt, köhögött, a könnyei is potyogtak, majd ijedtében és dühében felhajtott egy pohár pezsgőt.

Megindult, ünnepi hangulatában a kis Matzke többet ivott, mint amennyi első kísérletként megengedhető lett volna. Még mindig merev tartással, de már le-lecsukódó szemmel mustrálta a vendégsereget, és maga sem tudta, miket beszél.

- Mán spicces vagyok - jegyezte meg elérzékenyült csuklással -, de nemsokára hulla mátó leszek. Csak türelem, öreg pénzeszsák!

És Türkheimerre kacsintva, nyelvet öltött. Lizzi Laffé hiábavalóan fáradozott, hogy visszaterelje őt a finomabb modor ösvényeire. Türkheimer gyengéden nevetett, valahányszor Bienaimée a pénzeszsákjának nevezte. Kaflisch megjegyezte:

- Minő káprázatos naplemente, amikor egy nagy ember tönkremegy!

- Pénzeszsák, nem rossz - vélekedett Klempner. - Tudja, mire emlékeztet engem? Du Barryra, amikor Franciaországnak nevezte öreg királyát. La France, ne döntsd ki a kávédat, mondta neki. Mindkét esetben egy efféle lány tesz nevetségessé és foszt meg nimbuszától egy egész rezsimet koronás képviselője útján.

- Ó! - suttogta Liebling fojtottan. - Ön nem is tudja, kinek mondja ezt. A legérzékenyebb pontomat érinti. Ezek a lányok a forradalom előretolt bástyái a saját táborunkban. Belopódznak hozzánk, hogy mindent meggyalázzanak, ami szent nekünk, hogy megrendítsék az alapot, amelyen állunk. Ha egy Türkheimer engedi, hogy egy ilyen kis Matzke pénzeszsáknak nevezze és jólesően nevetgél is hozzá, akkor...

- Akkor már nem tart soká! - kiáltott Klempner kitörő ujjongással. Olyan ismeretekkel kérkedett, melyekkel, mint remélte, rajta kívül senki sem bír, és mindenki másnál többet ivott: mindkettőt azzal a szándékkal tette, hogy kárpótolja magát hanyatló tekintélyéért. Liebling a maga részéről pogányerős italokkal locsolgatta a benne szunnyadó morális érzéket. Kaflisch ezzel szemben minden hátsó gondolat nélkül vedelt. Érzéketlenül a komolyabb problémák iránt, apjaura hogyléte felől érdeklődött a háziasszonytól, kifejezve reményét, hogy ma este megjelenik körükben.

Talán azt várta, hogy figyelmessége elismerésre talál, ám a lány elégedetlenségének adott kifejezést.

- Maga ordináré alak, azt hiszi, bedőlök a hülye vicceinek? Várjon csak, leszedem én még a keresztvizet arrul a pomádés fejérül! Aki pimaszkodik velem, azt úgy repítem ki a Villa Bienaimée-ből, hogy attul kódul. Itt minden az enyém, itt semmit sem kell eltűrnöm, ha akarom, úgy ellátom a bajotokat, hogy belegebedtek. Tán nem így van?

Miután mindenki buzgón helyeselt, lassan lecsillapodott.

- Kicsi a bors, de erős - jegyezte meg Kaflisch megrendülten.

Ez a kis közjáték sem tudta felvidítani a társaságot. Türkheimer nyomott hangulata mindannyiukra hatással volt. Csupán Hochstetten és Pimbusch csevegett élénken a zenekar háta mögött, amely állandóan libamájpástétommal tömte magát. Férji sorsuk hasonlósága, egymást támogató és vigasztaló barátokká tette őket. A báró, aki, hála a testvérének, már csak nyomorúságos zsebpénzt kapott Astától, mindig nyitott pénztárcára talált a snapszfejedelemnél. Pimbusch minden alkalommal a dupláját kínálta annak, amit kért, mert az érintkezés Hochstettennel újabb és újabb tápot adott már-már eszelős reménykedésének, hogy mégiscsak felveszik az arisztokrácia játékkaszinójába. A rendjelből, amelyet a házassági szerződés Asta apjának kilátásba helyezett, nem lett semmi, ezért Türkheimer megorrolt Hochstettenre. Pimbusch azonban továbbra is reménytelenül szerette a bárót, mint egy szépséges látomást, amelyben olyan jó lenne hinni.

A csendben, mintha az asztal alól jönne, csupán fojtott vihogás hallatszott, valamint Jekuser úr szűnni nem akaró, jóízű csámcsogása. A Nachtkurier tulajdonosa nem dohányzott, ellenben nagy ínyenc volt. A fásult hallgatást hirtelen kiáltás törte meg:

- Pincér, egy adag életörömet!

A vészkiáltás azonban elhalt, talán az asztalt koszorúzó, tarkán virító köntösök súlyos redői nyelték el. Díszesen, ünnepélyesen és szélesen várakoztak, hogy végre ragyoghassanak és kitárulkozhassanak mámoros hódítók kegyes és könnyed mozdulataira, kiknek gyertyák, ezüstök és kristályok fényében, ételek gőzében és virágok buja illatában kellene megmérkőzniük asszonnyal és borral. De ragyogás és kitárulkozás helyett ernyedt testrészeken hevertek, hiszen a mindössze néhány órás, erőltetett tombolásba is kifáradtak; kebleken gyűrődtek, amelyek nem feszültek, hanem bölcsen takarékoskodtak a levegővel, gyomrokon préselődtek, amelyek szorongva diétáztak, lángoló színeik pedig kialudtak a fáradt szemek józan pillantásától.

Andreas, amint jóllakott, egymás után több csábító hadmozdulatot tett, minden várakozását felülmúló hatással a kis Matzkéra. A lány tágra nyílt szemmel nézte a fiút, amikor az hosszú szempilláit hirtelen fölvetve, aranyszőke fürtökkel övezett profilját mutatta felé. Egyik karját a szék támlájára tette olyan mozdulattal, hogy csipke kézelője az ujját takarja, fejét álmodozóan félrehajtotta, haja az arcába hullt - Bienaimée pedig sóhajtozott. De Andreas gyorsan fölegyenesedett, hogy kezét a szívére szorítva, felhőtlen homlokkal, büszkén és harciasan kémlelje az ismeretlen ellenséget. A lány összekulcsolta a kezét, és ő hallotta, amint halkan rebegi:

- Ó, be csudás! Ijjet színházba se látni!

Senki sem figyelt az átszellemült lányra. Kapeller éppen lebilincselő beszámolót tartott húsz évvel ezelőtti művészi debütálásáról, Inowrazlawban. Kiderült, hogy már akkor ismerték egymást Lizzi Lafféval.

- Ó, boldog ifjúkor - szólt a férfi halk megindultsággal.

Lizzi keserűen nevetett:

- Ah, igen, tempi peccavi.[14]

Liebling kijavította:

- Pater, passati.[15]

- Azt hiszi talán, hogy én nem tudom? - kiáltotta Lizzi.

- Természetesen tudja. Az egész csupán azért volt, hogy mondjak valamit - mentegetőzött. - Jelentéktelen nyelvbotlás, nagyságos asszonyom. - De Lizzi arcán a púder alól kiütköztek a nagy vörös foltok. Nehezen lélegzett.

- Kérem, ne bántson! - szólt nyomatékkal, miközben fölemelkedett, hogy a néma és szolgálatkész Roszscinski karján, suhogva és teljes pompájában elhagyja a helyiséget.

- Vigasztalódjék, Lieblingem - szólt Kaflisch. - Nem az ön hibája. Túlságosan be van fűzve a jó lélek, tarthatatlanná vált a helyzete. Most megvan az abgangja, mit akarhat még?

Több vendég arra használta fel az alkalmat, hogy búcsúzkodjék. Türkheimer kijelentette, legfőbb ideje, hogy lefeküdjék és nyögve felállt. A kis Matzkéban ismét megpezsdült az élet.

- Pénzeszsák aludni megy! - rikkantott. - Új leosztás Matzkééknál! Hurrá!

Kalinke asszonynak, aki köhécselt és negédeskedett, le kellett húznia a lábáról a flitterrel teleszórt tokot, és amint visszanyerte a szabadságát, hatalmas ugrásokkal és éles visítozással táncolta körül visszavonuló jótevőjét. Vörös selyem alsószoknyáját mintha forgószél sodorta volna a csípője fölé. Meztelen karját kinyújtotta Türkheimer után, de nem sikerült őt megérintenie. Lobogó, lángoló hajával szinte az arcát súrolva, hirtelen ijesztő grimaszt vágott felé, és mielőtt még a férfi magához tért volna, évődve három-négy erőteljes ütést mért a hasára. Türkheimer félrebillent fejjel intett búcsút a lánynak, egész tartása csupa sóvárgó sajnálkozás volt. Apró léptekkel, az ugrándozó, vörös teremtés kíséretében érte el az ajtót. Ott még egyszer megfordult és mélabúsan, lemondóan szólt:

- Ezek aztán élvezik az életet!

A visszamaradottak egymásra néztek, mint akik tudják, itt most másféle mulatság kezdődik. A teraszra nyíló szomszédos szoba ajtaján át tompa, szürke fény szüremlett be, melyben a gyertyafény sárgábbnak, a vendégek arca még fakóbbnak látszott. Vad öröm járta át őket attól a gondolattól, hogy az egész éjszakát a bálteremben és asztal mellett töltötték.

Diederich Klempner elordította magát:

- Hát nem gyönyörűségre születtünk?

Mindenki mélységesen meg volt győződve erről. Az elszomorító unalomtól eddig elfojtott, ám fokozatosan elhatalmasodó ittasság elemi erővel tört utat magának. Aki úgy érezte, hogy mulasztott valamit, nagy sietséggel pótolta; Duschnitzki például, habár igazán nem volt rá oka, borospohárból döntötte magába a konyakot. A kis Matzke, akinek ugyancsak nem volt behoznivalója, megragadott egy ezüstcímkés, Malaga feliratú butéliát, és nagyot húzott belőle. Kaflisch a mandolinja húrjait nyúzta és fülsiketítő hangon kukorékolt hozzá. Süss a székén próbálkozott fejen állással, de a virágáruslány ráförmedt:

- Mit kalimpál itt azokkal a randa, görbe haksznijaival!

És letaszította, bármennyire kapálódzott is. A részegek makacsságával újra nekirugaszkodott, de ismét kíméletlenül meggátolták szórakozásában, míg végül is ernyedten, reményeiben csalódva, hangos sírással huppant a földre.

Werda Bieratz kétségbeesetten követelte Antont, a háziasszony kocsisát, de Bienaimée kisasszony mind a tíz ujjával a vendég hajának esett.

- Kéne neked, mi, vén bagoly! Csakhogy az ijjen szépfiút nem a te hódvilágképednek találták ki.

Lieblingnek csak üggyel-bajjal sikerült a hölgyeket szétválasztani. Ám átmenetileg maga a moralista is szokatlan dolgokat művelt. Misztikus jelekkel teleírt varázssüvegét egy kandeláber lángjába tartotta, majd a levegőbe hajította. Valaki elkapta és vidáman labdázni kezdtek a lobogó fáklyával. Eszükbe sem jutott, hogy felgyújthatják a házat.

Satanella és a szakácsnő Kaflischsal és Goldherz ügyvéddel lejtett erkölcsösnek éppen nem mondható táncot. Vadul lármáztak, ölelkeztek, egymásba kapaszkodva már-már az önkívület határán tántorogtak, mégis mindenki mélységesen magányos volt. A sápadt, verejtékező arcok, az üveges szemek és tátott szájak a befelé forduló, önmagától megittasult, üres eksztázis álarcát viselték.

Pávaként rikoltozó nőktől körülvéve, Süss csöndben kiadta a vörös plüss-szőnyegre az elfogyasztottak egy részét. A zenekar a pástétom maradékát falta, és heves fulladási rohamokkal küszködött. Meglazított mellényük mögé pezsgőt öntöttek. A látvány felett érzett fájdalmában Bienaimée hátravetette magát székében. Kezét az arcára szorította, és szívszaggatóan siránkozott:

- Ó! Ha tunná a mama ott a heinerdorferstrassei temetőben, hogy mán ijjen fiatalon egy öregedő zsarnokhoz vagyok láncóva!

Az urak lelkesen ordították:

- Öregedő zsarnok! Hurrá, Hurrá, Hurrá!

Bienaimée felugrott.

- Ki bírja ezt gyomorral! De ha egyszer torkig leszek, akkor gyühet a...

- Az ivás? - tapogatózott Klempner.

- A bűnözés? - kérdezte Goldherz.

- Az istentagadás? - nyomozott Liebling.

- Nem, a gyönyör! - kiáltotta és miközben kitárt karjai mintegy önkívületben rángatóztak, tekintete olvatag gyengédséggel ölelte körül a mesebeli herceg alakját. A fiú azonban még nem látta elérkezettnek a pillanatot, ellépett tőle, s a hajlékony mozdulattól világosan kirajzolódott a combizmok játéka a kék selyem trikónadrág alatt.

Az efféle részletekkel mit sem törődve, Kapeller felkapaszkodott az asztalra, hogy a szétszaggatott virágok, kenyérhéjak, kiszórt hamu és maradék bor kellős közepén elszavalja a prológust, amellyel a Deutsches Volksballett megnyitására készült. Nem jutott messzire: a fájdalomtól ordítva ugrott le újra, mivel a fecske hosszú csőrével hevesen a vádlijára vágott.

Csak Duschnitzki ült nyugodtan a helyén. Finom mosoly derítette fel vonásait, mert pompás ötlete támadt. Vizsgálódva vette jobb kezébe halványfehér, B. M. monogrammal és arany kígyóvonallal díszített porcelán tányérját, egy másodpercig gyengéden ringatta, majd jól kiszámított lendülettel, erőteljesen és elegánsan felhajította a mennyezetre. A második is követte, majd gyakorlott mozdulattal, hamarosan egy tucatnál is többet indított útnak. Szájában cigarettával, mandulavágású szemének bársonyos tekintetét hiún körbejártatva, céltudatosan és fáradhatatlanul dolgozott tovább.

Bienaimée hosszú ideig nézte, anélkül, hogy felfogta volna, mi történik. Végre felkiáltott:

- Hát ez ripittyára töri az edényemet! Tuggya-e azt maga egyáltalán, mit kóstált ez újkorában?

Zokogva borult Andreas nyakába, és ott is maradt. Vendégei azonban, mindkét mutatóujjukat a magasba tartva, libbenő frakkszárnyakkal és lobogó uszállyal, fütyülve, vihogva és teli torokból ordítva táncolták körül Duschnitzkit. Belelökdösték egymást a cserépesőbe, mely szünet nélkül hullt alá a mennyezetről. Akit eltalált egy cserép az egykori Matzke-féle szervizből, vad kurjongatással vetette magát földre és rúgkapált.

Klempner és Liebling, e két rokon lélek, kikben pislákolt még némi emberi méltóság, váratlanul egymásra nézett, de azonnal le is sütötte a tekintetét. Lieblingnek éppen a levegőben volt a keze, hogy önfeledt, kamaszos jókedvvel kapja el a kézről kézre dobált tálat. Hirtelen leengedte karját, sajnálkozva vállat vont és mintha mi sem történt volna, nyúlt az imént otthagyott üveg után. Klempner szégyenkezve osont az ajtóhoz. És lassan a többiek is kijózanodtak. Meglepetten néztek körül, mintha azt sem tudnák, hol vannak. Megdöbbenve jöttek rá, hogy eszeveszett dühroham részvevői voltak. E felismeréstől összeomlottak, és csendben, rogyadozó térddel, görnyedten, sápadt homlokukon verejtékcsöppekkel és üres lélekkel távoztak. A hajnal sápadt kísértetkézzel űzte ki őket a teremből.

Andreas még mindig a karjában tartotta a nyakába csimpaszkodó háziasszonyt. Érezte karcsú testének vonaglását, látta arcán a zöldes sápadtságot és háborgó gyomrának kínját. Bienaimée csukladozva ismételgette:

- Pedig ojjan csudiszép lett vóna!

Valahányszor egy távozó vendég jelentőségteljes pillantása súrolta arcát, Andreas önfeledten gondolta: igaz is, miért ne?

Ám az alantas emberi ösztönök tombolásának elárvult színhelyén az áporodott levegő inkább a sivár kijózanodást siettette. A kis Matzke testét kellemetlenül felhevültnek, bőrét fonnyadtnak találta; tisztátalanul és gyanúsan illatozott. Haja és félmeztelen keblének tapintása nyirkos volt, felső karja, melyen a zsíros krém ellenére is izzadságcseppek szivárogtak át, a fiú arcára tapadt. Meg kellene mosakodnia - gondolta. Egyébként a szájából is rossz szag áradt, ami elől hiába próbált kitérni.

Mit kezdek az éjszakázástól fáradtan, másnaposan az ilyen kalanddal? - kérdezte magát. Egyenesen visszataszítónak találom ezt a teremtést, tette hozzá még gondolatban. De nyomban Türkheimerre gondolt és büszkén kiegyenesedett: hadd lássa, kivel van dolga!

Majd Adelheid és Köpf jutott eszébe. Lassan visszatért a kedve.

Itt aztán nem kérdés, hogy kit csalok meg. Hogy is van ez? Megcsalom Türkheimert, megcsalom Adelheidet, megcsalom Köpföt és megcsalom a kis Matzkét, aki összetéveszt vele. Vagy talán most egész komolyan engem tart a mesebeli hercegnek?

Megismételte, de ezúttal már egész határozottan: igaz is, miért ne?

Liebling, aki utolsónak és meglepően határozott léptekkel távozott, rosszallóan, mégis megértően bólintott. Friedrich, a lakáj, gyanakodva kereste úrnőjét, de Kalinke asszony ujját az ajkára téve, selyemruhájának halk suhogása közben, kituszkolta az ajtón. Andreas, a halkan nyögdécselő édes teherrel a vállán, egyedül maradt a kiürült teremben. Pezsgőtől nehéz fejjel, tompán hallotta, amint a ház kapuja becsukódik.

 

Tizenharmadik fejezet
A magasabb rendű szellemi korrupció

- Ha a jótevőm most bebotlana, kiugranék a bőrömből a boldogságtól - mondta Bienaimée, amikor első ízben járt Andreas új lakásában, a Lützowstrassén.

Minden találka után elegük volt egymásból, de Türkheimer létezésének gondolata vagy annak elképzelése, hogy milyen arcot vágna, ha hirtelen megjelenne a küszöbön, mégis összetartotta a szerelmeseket. Ahány pásztorórát eltöltöttek anélkül, hogy Türkheimer meglepte volna őket, annyiszor támadt az az érzésük, hogy hiábavaló munkát végeztek. Ezért aztán mindig újrakezdték.

- Mennyivel fáintosabb lenne nálam, a Villa Bienaimée-ben - mondta a kis Matzke. - Ha éppen a legszebb minutában dugná be azt a redves orrát. Mit mongyak még? Gondolj csak arra az ernyedt potrohára meg a randa pofaszakállára! - sóhajtotta álmodozón.

Andreas gondolt rá.

- Hát akkor miért nem megyünk hozzád? - kérdezte.

A lány szinte elkomorodott.

- Na, ne! Csak nem teszünk ijjet? Miket gondolsz, te?

- Túl tapintatos vagy.

- De nem őmijatta. Megtudnák otthon. Tojok a mások véleményére, de a sajátjaim előtt szégyelleném a botrányt. Sohase mutassunk rossz példát az alsóbb rétegeknek. Mi lesz különben a társadalmi rendből és a többi maszlagból? Mindig úgy tenni, mintha a finom népeknél minden a legnagyobb rendben volna, ez az én jelszavam.

Fölszegett fejjel, lornyonjával ünnepélyesen hadonászva mérte végig kétszer is a szőnyeget. Andreas a homlokát ráncolta. A lány valószínűleg nem annyira a társadalmi rendre, mint inkább lakája, Friedrich vagy kocsisa, Anton féltékenységi rohamaira volt tekintettel. Tartani lehetett tőle, hogy egyiküknek, vagy akár mindkettőjüknek bizonyos jogokat adott. Nem volt egészen biztos benne, hogy mennyit tételezhet fel a lányról. Megvetően szólt:

- Helyes, hogy óvatos vagy, végeredményben Türkheimertől függsz.

- Na és te? - kérdezte csípőre tett kézzel.

Fennkölt magasságból mérte végig a lányt.

- Én magam keresem a kenyeremet.

- Aztán nehogy sérvet kapj tőle! - vágta oda és gúnyosan körülnézett. - Üdvözlöm a mamuskádat és azt üzenem, hogy az ijjen ártatlanságnak, mint ő, csudásan állna a menyasszonyi ruha!

Andreas az ajkába harapott. Kitalálta tehát, hogy a hálószoba Adelheid műve. A fehér selyemfalakról és a szögletekből fölfelé kúszó csigavonalak széles füzérekben egyesültek a mennyezeten. Az értékes, frissen aranyozott XV. Lajos-ágy kék atlaszselyem baldachin alatt pompázott. A tarkán szőtt gobelinszékek hajlított lába puha prémszőnyegbe süppedt.

Bienaimée két ujja közé csippentette a leheletkönnyű, rózsaszín ablakfüggönyt.

- Majdhogy el nem repül - jegyezte meg. - Nagyon oda lehet érted.

Azután fölemelte a kerevet puha párnázatát és beleszimatolt. A fiú elpirulva fordult félre. Eszébe jutott a párás tekintet és a gyengéden feszült arckifejezés, amellyel Adelheid ebbe a szobába, mint saját szentélyébe bevezette. Egész szíve-lelke benne volt ezekben a szövetekben, a karcsú arabeszkekben, és lélegzetét is visszafojtva várt dicsérő szóra. Természetesen csak hűvös elismeréssel jutalmazta fáradozását. Az asszony ízlése meglepően szűzies volt egy testes matrónához képest. De hát változtatott ez valamit is a szoba csodálatos szépségén? Igazságtalannak tartotta a kis Matzke lapos élcelődését, mélyen sértette, mégsem talált éles szavakat rá. Milyen gyakran rendezett Adelheidnek jelenetet ennél sokkal jelentéktelenebb nézeteltérésekért is. De Bienaimée valami megmagyarázhatatlan fölénnyel bírt; állandóan ingerelte s ő mégsem dühöt, hanem csupán gyerekes, tehetetlen szomorúságot érzett.

- Én is kimulathattam volna a villád berendezését - jegyezte meg végre. - Csakhogy én nem szívesen feledkezem meg az illendőségről, és a te társaságodban is szeretném megtartani ezt a jó szokásomat.

- Tarcsad csak, bogárkám.

Ezzel a fiú nyakába ugrott, és magával ráncigálta. A bőrtapétás, fehérre lakkozott likőrösszekrényeket őrző biliárdszobán, a komoly dolgozószobán átviharozva, melyben poncolt bőrszékek, faragott könyvszekrények és magasra nyúló, örökzöld növények álltak, valósággal beestek az ebédlőterembe, ahol virágokkal ékesített asztal várta őket. Andreas méltósággal látott hozzá házigazdai tiszte betöltéséhez, de Bienaimée ezen a napon semmit sem volt hajlandó komolyan venni.

- Nehogy azok a pasasok onnan a levesünkbe köpjenek! - kiáltott, és sorra nyelvet öltött az öt fehér mellszoborra, melyek a pompeji módra festett falak fülkéiből pillantottak le rájuk. Andreas arra pazarolta a türelmét, hogy megmagyarázza Matzke elvtárs lányának, ki is volt Heine, Poe, Baudelaire, Nietzsche és Verlaine. Valamennyit tisztelte; volt, akit lelkiismeretes tanulmányozás alapján, s volt, akit hittel és hűséggel, anélkül, hogy ismerte volna őket. És a szellemóriások most egyesült erővel figyelték, hogyan reggelizik Andreas a kis Matzkéval.

A fiatalember meglehetősen gyakran érzett kísértést, hogy kidobja kedvesét, de így elmélkedett:

Ha bosszantani akar, csak tegye, engem nem izgat. Mert nem saját magáért, hanem bizonyos társadalmi előnyökért tartom őt. Ma már mindenki tudja Eldorádó földjén, hogy Türkheimer metresze az enyém. Nekem ugyan nem az esetem, de ahhoz, hogy igazi világfi legyek, szükségem van rá. Adelheidet könnyű volt szeretni, minden pillanatban megkaphattam. Ezt a kaján, csenevész és ostoba teremtést pedig nap mint nap meg kell hódítani, holott meg sem éri a fáradságot. De ő gyújtotta meg az utolsó lángot Türkheimer kihunyó tekintetében! Kötelességem tehát élvezni, éppen azért, mert annyira nem érdekel. Ez a magasabb rendű szellemi korrupció.

Teljesítette tehát vélt kötelességét s feláldozta vágyait. Olykor azonban megbosszulta magát a természet és erőt vett rajta a paraszti vágy minél több és dúsabb hús után. Ilyenkor arra kényszerítette magát, hogy még hidegebben forduljon Adelheid ellen.

Az asszony remélte, hogy a Lützowstrassén, ezekben a szobákban, amelyek szerelmük megálmodott kulisszái, új mézesheteket fog megélni. Kiszakította a fiút polgári környezetéből, közönséges emberek karmaiból, a hétköznapok minden lehetséges szennyéből, hogy ebben a ragyogó és puha fészekben vessen neki ágyat, melyet közösen építettek s ahova csak ő, egyedül ő kísérheti el. Amikor a fehér selyem hálószobában először hajtotta hátra a fejét, hogy állának annyiszor csókolt hajlatát odakínálja neki, el akarta felejteni a fiú minden régi, lanyha ölelését, és csak az új és mindig megújuló gyengédségekre gondolt, melyeket neki tartogatott és egy életre elegendőek lesznek. De elsápadva nyitotta ki szemét; Andreas ajka hideg volt.

A sajátjával akarta megmelegíteni; heteken át próbálkozott. Végül kénytelen volt engedni az akaratának, s ettől kezdve szemrehányás és hangos szó nélkül éltek a múló barátság langyos légkörében, melynek hangulatához kitűnő ételekre és jó borokra volt szükség. Adelheid maga gondoskodott Andreas konyhájáról. Tudta, hogy milyen tisztelője a fényűzés művészetének s e gyengéjét kihasználva igyekezett magát lopva behízelegni az életébe, melynek minden fifika nélkül kellene mindenestül az övének lennie. Maga hajtatott Husterhez, hogy fürjet rendeljen, a kaviárt Schischintől, a rákféléket pedig Martinitől vásárolta. A fiú körüli gondolatai teljes egészében a finom falatokra összpontosultak, s a végén szinte már nem is fájt neki, hogy Andreas akkor találta legkevésbé alkalmatlannak az érkezését, amikor új ínyencfalattal állított be hozzá. Néha az is csak a desszertnél derült ki. Miután tehát Andreas kihörpintette a konyakját, majd rágyújtott szivarjára, Adelheid elragadtatással figyelte, hogyan változik vissza gyermekké, azzá a féktelen, koraérett kisfiúvá, aki valamikor régen, a tél kezdetén, oly szívesen enyelgett vele a Linienstrasse szegényes diákszobájában. Vágyakozva gondolt a tovatűnt időkre.

- Milyen szép is volt még akkor - sóhajtott fel egyszer.

- Én ezt itt lényegesen szebbnek találom - válaszolta hűvösen.

A fiú születésnapjára, május ötödikére, az ebédet - az első fogástól az utolsóig - egyenesen Párizsból, Chevettől hozatta. Kettesben ünnepeltek. Andreas vele szemben ült frakkban, hímzett zsabóval, a gomblyukába rózsabimbót tűzött, és minden mozdulata kiszámítottan elegáns volt. Adelheid alig tudta legyűrni fájdalmát.

Hova tűnt a szíve? Vajon jelentek-e neki még valamit? Ah, én már csak az ízlelőire hatok - gondolta keserűen.

És hova tűnt a szeretetteljes bizalmon alapuló, tartós viszony, amiről álmodott! Már csak egy pillére volt: a szarvaspástétom és az ökörszájsaláta.

Asztalbontás után hatalmas csomagot hoztak. Lámpák voltak benne. Andreas azonnal ráismert a virágot tartó, karcsú, meztelen női figurákra, amelyeken Bienaimée olyan jól szórakozott.

- Fölösleges volt ilyen költségekbe verni magadat! - jegyezte meg barátságtalanul. Az asszony nem értette, mi kedvetlenítette el.

- Nagyon megtetszettek. Azt mondták, hogy a párjukat egy igen magas személyiség vásárolta meg.

- Az lehet, csakhogy annak a személyiségnek olyan ízlése van, mint egy kokottnak. Bocsáss meg, kérlek, de én émelyítő giccsnek tartom az efféle holmikat; művészietlennek és felháborítóan frivolak.

- Ó!

- Gondolom, megmondhatom neked a véleményemet, hiszen nem a te műveid. Giccsesek, hiányzik belőlük a művészi komolyság.

- Nagyon szigorú vagy.

- Esztétikai elvekről van szó, kérlek.

És hosszasan védelmezte a művészet komolyságát és méltóságát, mert oly csúfondárosnak és lealázónak tartotta a véletlent, hogy azoknak a figuráknak a hasonmását kapja Adelheidtől, amelyeket férje a kis Matzkénak ajándékozott. Türkheimerné könyörgött:

- Akkor mondd meg hát, drágám, mivel szerezhetnék neked örömet?

Hosszas hallgatás után körülményes fejtegetésbe kezdett:

- Adj valami jelentéktelen apróságot. Egy ajándék értékét nékem az határozza meg, hogy valóban a személyemnek szól-e. Én, ugyebár, költő vagyok! Talán észrevetted, hogy időnként lázasan keresgélek; ilyenkor egy darab papírra vagy ceruzára volna szükségem. Egyébként akkor sem teszek szemrehányást neked, ha nem vetted észre. A magunkfajtának állandóan munkálkodik a szelleme, ezt tudhatnád. A benyomások alakot öltenek, s mi nem tartóztathatjuk fel a mű keletkezését, sem ha eszünk, sem ha éppen aludni térünk. Arra volna szükségem, hogy minden szobában jegyzetfüzetek legyenek kéznél. Hogy eddig még nem gondoskodtam róluk, az előttem is rejtély, nem tudom okát adni. De hát hiába, az intellektuális lény már csak ilyen; minden tett kimondhatatlan erőfeszítésébe kerül.

Adelheid vásárolt hát neki jegyzetfüzeteket, és ő időnként le is tépett egy-egy lapot, hogy felírja, hány inget adott oda mosatni. Mert olyan gonddal tartotta számon a vagyonát, mint egy vidéki családapa. A szolgájának azon nyomban útilaput kötött a talpára, amikor észrevette, hogy befalta a kompótmaradékot. Déltájban, a fürdő után, selyem háziköntösben és az első cigarettával a szájában, beszámoltatott magának a háztartási kiadásokról, olykor személyesen szemlélte meg az éléskamra készleteit. Két órakor ebédelt, utána látogatásokat tett vagy fogadott, estefelé pedig felkereste a "Hódítók Klubjá"-t. Liebling vezette be, és mindig ott találta ismerőseit: Kaflischt, Bloscht, Goldherzet és Abellt, Stiebitzet és Bescheerer kereskedelmi tanácsost, Kapellert, Ratibohrt, Bedienert, Jekusert, Hochstettent és Claudius Mertenst. A tagok számos előnyt élveztek; mindig volt hideg zuhany, masszőr és vívómester, és az igazgatóság révén mindenki másnál előbb jutottak a legfrissebb londoni kesztyű-, gallér- és nyakkendőújdonságokhoz.

A vívóteremben hattól hétig Ratibohr bankár feszített kakasléptekkel. Veszedelmes hírneve kívánatossá tette barátságát. Andreas rendszeresen fölkereste; vacsora alatt és később a dohányzóban, whisky mellett, ő volt a leghálásabb hallgatója. A tőzsdei árfolyamok és viccek elintézése után az est hátralevő részét asszonyhistóriák töltötték ki, és habár a "Hódítók Klubjá"-ban mindenki azt mesélte, amit akart, nagy művészet volt hitelt is szerezni a mondanivalónak. Andreas Ratibohrtól tanulta meg: hamarosan metsző hangon számolt be a legkülönösebb kalandokról, és senki sem kételkedett bennük, mert tekintete tőrként fenyegetett. Ratibohr sárga, párbajhős-maszkján csupán egy ízben suhant át halvány mosoly, amikor Andreas Claire Pimbusch nevét említette. A fiatalember azonnal úgy tett, mintha semmit sem mondott volna. A többieknek a szempillája sem rezdült.

Szerencséje a tőzsdén verhetetlennek látszott, éjszaka pedig, ha veszített a ruletten, azonnal felállt és távozott. Társadalmi helyzetét végérvényesen szilárdnak tekintették; gyakran tapasztalta, hogy több hitel és befolyás jut neki, mint amennyit várt. Doktor Bedienerrel beszélgetve, egy ízben véletlenül megemlítette Klempner nehéz helyzetét, aki iránt továbbra is jóindulattal viseltetett. A beszéd heve elragadta és lelkesen állította, hogy a híres drámaíró neve minden újság díszére válhatna. Egy héttel később, amikor ő már régen megfeledkezett róla, Klempner ott ült a Patriotischer Arbeitsmann, a Nachtkurier egyik népszerű kiadványának a szerkesztőségében. Saját tekintélye igencsak növekedhetett a szülőföldjén. Időről időre, az öreg Schmücke úr ajánlólevelével fölszerelve, beállított hozzá egy-egy fiatalember Gumplachból, akik hírneves földijük példáján felbuzdulva, maguk is az irodalmat óhajtották szolgálni. Andreas jóindulatú és fontos tanácsokat osztogatott előkelően hanyag kézmozdulatok kíséretében, monumentális íróasztala túlsó oldaláról, melyen ott állt saját mellszobra, Claudius Mertens vésőjének műve. Sok-sok munkával elérheti azt, amit ő. Takarékos, józan, praktikus életvitel és maximális átszellemülés. Természetesen, azért egy kis szerencse sem árt. Végül átnyújtotta a tisztelettől dadogó újoncnak a névjegykártyáját másfél sornyi kézírással, és kis idő múltán elégtétellel értesült róla, hogy védence megkereste az első két márkát.

A testápolás különféle kellékei lassanként olyan halomba gyűltek toalettasztalán, mint a kis Matzkéén. Parfümgyűjteményét a klub egyetlen tagjáé sem múlta felül. Egy gyönge percében Liebling elárulta neki a bőrápolás legújabb titkát: sárgás és tejszerű folyadék, Brüsszelből hozatja Türkheimernének és néhány más kiválasztottnak; azt mondják, a szer emberi eredetű. Az újnémet szakállviselet divatjának követéséhez kapóra jött neki ritkás bajusza, mert szálait egyenként rakhatta egymás mellé, mielőtt alsó szemhéjának irányába felragasztotta. Tekintetének keménységét és határozottságát, amit Ratibohrtól lesett el, szénnel rajzolt árnyékkal varázsolta még szembetűnőbbé. Hasonló módon mélyítette el az orrgyök feletti redőt.

A tavasz első napjaitól kezdve, főként a violaszín és halványkék ingmelleket kedvelte. Szélesre szabott nadrágszára alól kivillant fekete harisnyájának tarka selyemhímzése. Barna bagaria cipőjében peckesen rótta a Friedrichstadt flaszterjét, kalapja alól kihívó és megvető pillantásokat vetett a járókelőkre, és nem volt hajlandó kitérni előlük. Ha a véletlen úgy hozta, hogy egy másik ifjú világfival találkozott, a jelenet úgy festett, mintha két dühös, felborzolt bajszú kandúr sompolyogná körül egymást. Erősen hangsúlyozott férfiúi erényekkel, hidegséggel, brutális gyakorlati érzékkel és rendkívüli ingerlékenységgel félemlíteni meg kölcsönösen egymást - ez volt a divat. Egy tizenkilenc éves gárdahadnagynak, például, az utolsó pillanatban kellett belátnia, hogy téved, ha azt hiszi, hogy a győzelem reményében, kifeszített könyökkel léphet Andreashoz. Közvetlenül az összeütközés előtt, felsőtestével gyors fordulatot tett, és könnyedén meghajolt.

Andreas ezek után úgy érezte, mintha nemesi címet szerzett volna a becsület mezején vívott csatában. Eltávolíttatta lakása ajtajáról a névtáblát, és az újon már ez állt: Andreas zum See. Ha még nem is volt arisztokratikus ez a név, polgári csengését mindenesetre elvesztette. Egy heraldikai cég elkészítette címerét: két meredek szikla között tó, melyből meztelen női kar nyúlik ki mint sejtelmes mondai motívum. Szívesen festette volna kocsija ajtajára is, ám egyelőre meg kellett elégednie a hintóval, amelyet a klub, mint zártkörű társaság, libériájával együtt, tagjai rendelkezésére bocsátott. Gyorsan és könnyedén szokott hozzá olyan életmódhoz, amelyről korábban csak homályos elképzelése volt, mint a kiválasztottak elérhetetlen életmódjáról. A Hildebrandtstrasse, a Westend, a Lützowstrasse és a klub, a megszokott virágüzlete, a szabója és szivarszállítója, a színházak, az éttermek és a szórakozóhelyek között, ahol mindig ugyanazt a mulatságkedvelő baráti kört találta - mindig úton, de mindenütt otthon, lázasan, mégis mint szenvtelen korzózó, kószált keresztül-kasul az elegáns Berlinen, mintha csak a tulajdon rózsáskertjében sétafikálna. Minden élvezet könnyen elérhető és olcsó lett számára, mindent, ami csak kívánatos lehetett, a rászorulók hada kínálta neki eladásra, sóváran, nyitott tenyérrel. Egy külön világ gépezete forgott, dolgozott és termelt neki, csupán azért, hogy élvezzen.

- Az élet hallatlan követelményeket támaszt velem szemben - mondogatta Adelheidnek, akivel gyakran közölte gondolatait. Az asszony sokkal hálásabb publikumnak bizonyult, mint a kis Matzke.

- Nagyvilági és reprezentatív kötelezettségeim, sajtó és társaságbeli pozícióm és a minden ismert személyiségre kötelező állandó készenlét, ah, mindez tíz embernek is elegendő elfoglaltságot jelent. Ki törődik itt már a lélek finom rezdüléseivel; én mégsem tudok lemondani róla, hogy kövessem a belső parancsot. Azt hiszik, hogy ismernek engem, ugyebár? Nos, valójában senki sem tudja, ki vagyok. Én - már-már azt kell mondanom: sajnos -, túlfinomult érzékeimmel meghallom a korszellem még alig érzékelhető sugallatát. Ah! - mily kevesen vagyunk is egész Európában, akik rendelkezünk ezzel a képességgel. Úgyszólván titkos szövetséget alkotunk, azzal a szándékkal, hogy megérezzük, amit senki sem érez meg: a kifinomultság egyelőre nem létező árnyalatait, a magasabb rendű szellemi korrupció nem is sejtett kéjes gyönyörűségét. Érezni - ez minden. Mit jelent ehhez képest verseket fabrikálni vagy regényt írni?

Nem is írt. A kis Matzke közönségessége, az élvezetek csömöre és a mindig gondtalan napok egyhangú ismétlődése egyre gyakrabban űzte az érzékeny lelket biliárdszobájának kuckójába vagy a fehérre lakkozott likőrösszekrény nyitott, tükrös ajtaja elé, a bőrkanapé puha párnái közé. Alighogy lecsúsztatta torkán a hollandok olajos italát, bűbájos, olvadóan puha, mégis érinthetetlen lények becézgették nyári szellőtől lebegtetett fátyolként az arcát. Megivott két pohárka Chartreuse-t és perzselő, egész lényét felkavaró vágytól űzve, átszellemült arccal tárta ki karját földöntúli örömök, asszonyok ölelése után, akik csupán a képzelet szülöttei vagy akiknek eredete régmúlt idők csodálatos művészetének ködébe vész: a sírjában nyugvó Szép Heléna és a jövő asszonya után, aki a sosemvolt árnyékában rejtőzik. Az érzékfeletti látomásoktól csukladozva, egyszer csak nagyot ugrott: véletlenül Pimbusch lőréjéből kortyintott.

Sietve beszerzett néhány bíborvörös gyertyát sztaniol csillagocskákkal, valamint némi tömjént is. Napokon át csupán egy kevés athéni mézet vett magához. Egy üresen álló kamrát halványszínű, pókhálószerű kelmével aggattatott tele, és oltárfélét szerkesztett ládákból, melyeket szőnyegekkel borított le. Azután magához kérette a kis Matzkét.

A fiú sápadt, ünnepélyes arca láttán elnémult; felébredt benne a lelkiismeret. Meg sem mert szólalni a csodálkozástól, amikor Andreas két súlyos, földig hulló brokáthímzést helyezett a vállára és a mellére. Kézen fogta és homályos szentélyébe vezette; csak a félig összehúzott függönyök mögött derengett némi világosság. Fölment a lépcsőkön, és ott állt két gőzölgő üst között. A levegő hervadó virágok és égetett füvek illatától volt terhes. Andreas fél térdre ereszkedett, és meglóbálta előtte az egyik üstöt.

A lány váratlanul az áhítatba merült ifjú nyakába esett. Bizánci talárjába gabalyodva hempergett vele a padlón.

- Legyen mán végre nappal - rikácsolta. - Azt hiszed tán, levegő nélkül is megvagyok, hogy az orrom alá füstősz?

- Nyugalom! Hol marad a méltóság!

- Fütyülök a méltóságra, amikor föl akarnak füstőni, mint a heringet!

- Bienaimée! Nem tudod, mit zúzol össze bennem!

- Meggárgyultál talán? Miféle ződségeket képzelsz be magadnak?

Jobb, ha hagyja beszélni, gondolta, és még örült, hogy a lány a mulatságos oldaláról fogja fel a jelenetet. Hiába ellenkezett, a kis Matzke megragadta és vadul körbegaloppozta vele az oltárt. Közben harsány gyerekhangon énekelte:

- A kis mulya megkrepál, milyen kár, milyen kár...

Ez a tapasztalat elkeserítette Andreast. Voltak hangulatai, amikor szinte már az alávalóság és a lázadás szellemével kacérkodott. Mi lenne, ha boldogtalan lelkem sátáni örömök martalékául esne?

De ki lenne ebben segítségére? Adelheid túl jámbor, a kis Matzke pedig túl profán az efféle játékokhoz. Kétségek gyötörték.

Csak nem hirdethetek a Nachtkurier-ban: Művelt úr keres jobb körökben ismeretséget boszorkányszombathoz stb. ...? S ekkor hirtelen megborzongott; Pimbuschnéra gondolt. Maga előtt látta, amint annak idején Türkheimerék szalonjában felváltva ölelgette és sértegette a kis Werda Bieratzot, és ismét hallotta a névtelenek hadából az ifjú költő szavát: ez már a szadizmussal határos! Ó, az a gúnyos grimasz, amellyel A meg nem értett... bemutatója utáni győzelmes estén felszította a vágyát! Ó, karminvörös hajának repkedő fürtjei, melyek forró homlokát súrolták!

De hiszen el akart csábítani. Tulajdonképpen miért is nem engedtem felszólításának? Hát igen, a hétköznapok gondjai sem engedtek időt hozzá. De ki tudja? Hátha most rejtélyekkel és különös veszedelmekkel teli kaland elé nézek? - töprengett.

Hogy bátorságot merítsen, még aznap este fogadást ajánlott Ratibohr bankárnak - mit sem törődve sárga párbajhős-maszkján átfutó enyhe mosolyával -, hogy két héten belül meghódítja Claire Pimbuscht. Az effajta fogadások szorosan hozzátartoztak a világfi életéhez, mindennaposak voltak, hányszor olvasott már ilyesmiről! Másnap délután megjelent a Pimbusch házban.

Egy sápadt, komoly lakáj fekete ruhában és szenvtelen arckifejezéssel, zajtalanul tárta ki előtte a párnázott ajtót. A szoba zöldes félhomályában titok lappangott. Középen, az ottománon, valami fehérség mozdult. Közelebb lépett, a háziasszony hellyel kínálta, de néma maradt. Andreas a torkát köszörülte, és ijedten nézett körül. A hangokat folyadékként nyelte el a vatta, amellyel mindent vastagon kipárnáztak: a fehér selyemfalakat, a bútorokat, a szőnyegeket, a mennyezetet. A földi halandó itt a lét minden nehézségétől, gúzsától és kínjától szabadnak érezhette magát. Puhán és könnyedén lebegett, láthatatlan kezek emelték a magasba, hogy testetlenül úszkáljon a zöldesen derengő álomvilágban, ahol megnevezhetetlen és képtelen víziók rémítik és igézik a lelket. Arcokhoz hasonlító gumókat hordoztak a növények, s úgy mozgatták húsos leveleiket, mintha állatok nyújtózkodnának a cserepekben. Iszonyatos sebekből vérző, haldokló katonák feküdtek vakító havon, hosszú szakállú, kísérteties lények közeledtek suhanva, fekete kaftánban. Megérkezvén, begörbített karmokkal markoltak a sebekbe, hogy kincseket húzzanak elő mélyükből. Egyikük leharapta egy tiszt ujját, mert gyűrűje makacsul ellenállt. Egy másik kést rántott, és egy sápadt koponya felé suhintott, amelyen égnek állt a haj; a megfélemlített katona nyakán aranyláncon amulett függött, zárja nem engedett. Egy emelvényen, melyről keskeny, ezüstfekete szőnyeg kígyózott alá, szőrös rém, az ember és a majom között sejtett átmenet nyújtotta ki visszataszítóan hosszú karját egy zsenge, a félelemtől majd meghaló leányka után, kinek feje körül vörös hajfonatok repkedtek. A rém a másik karjával ötpercenként dühösen vagdalkozott láthatatlan üldözője felé. Andreas moccanni sem mert, úgy érezte, hogy bármikor kaphat egy pofont.

- Álmodtam - szólalt meg ásítva Pimbuschné. - Éterbódulat, éterálmok. Kissé nyomasztóak, de hát mit akar, az ember úgy igyekszik megszabadulni az ostoba valóságtól, ahogy tud. Ismeri az éterálmokat?

- Sajnos, nem, nagyságos asszonyom, de azt hiszem, nagyon is ínyemre lennének.

- Hozzá kell szokni. Én már több mint fél kávéskanálnál tartok. A világ olyan unalmas, nem igaz? Semmi sem történik. De ha magamhoz vettem az én fél kávéskanálnyi adagomat, minden megtörténik velem, amit csak akarok. A mellkasomat üresnek érzem, testetlenné válok és nem érzek mást, csupán a szívemben mind magasabbra csapó hullámokat, melyek messzire, nagyon messzire sodornak.

- Hová, ha szabad kérdeznem?

- Hol erre, hol arra. Járom a világot, nem létező dolgokat élvezek, kalandokon megyek át, olykor meg is ölnek. Utána mintha újjászületnék.

- De hiszen ez pontosan nekem való lenne! - kiáltott lelkesülten Andreas. Pimbuschné fáradt, elhaló hangon beszélt tovább:

- Biztosíthatom, vannak távoli utazások, melyekről nem is tudom, hogy valóban megtettem-e őket vagy sem. Talán csak álmodtam róluk? Nos, végeredményben egyre megy.

- Talán még szebb is lenne.

- Úgy látom, értjük egymást. Egyszer rablók támadtak rám, pénzt akartak.

- Ah?

Az asszony észrevette a felkiáltásban bujkáló csalódást, ezért folytatta:

- Rosszabbul is végződhetett volna. Olaszországba utaztam, egy barátom írta, jöjj, oly csodás itt a táj. Kiszállok és sehol egy omnibusz. Gyanús külsejű fickó lép hozzám, és felajánlja egyfogatúját. Elképzelheti, éjszaka egyfogatúban - szóval, a fogadóban éjszakáztam. Na de az a vendégfogadó! Lent csupa szörnyűséges olasz, egész sárgák, és németül egyikük sem ért. A legszebb szobát kapom, két ágy áll benne! Már ettől elfogott a félelem. Fölemelem a párnákat, de semmi sincs alattuk. Az ajtók nem zárhatók, a ház körül erkély fut; bárki bejöhet. Elbarikádozom magam a kofferommal, de mit számít az? Kintről állandó kaparászást hallottam, képzelje el, órákon át kaparászott valami, s még ma sem tudom, mi volt az.

- Talán egerek?

- Ugyan! Hogy mondhat ilyet! Másnap reggel, amikor felébredtem, szinte csodálkoztam, hogy még élek. Szóval, továbbutazom a szörnyű egyfogatúval, más nincs kéznél. De lehet, hogy mindenképpen azt vettem volna bérbe. Ért engem? Kolosszálisan szép vidék, természetesen kéjelgek a gyönyörűségtől. Ekkor a kocsis hirtelen hátrafordul az üléséről, visszataszító mozdulatot tesz és kérdez valamit. Semmit sem értek, de sejtem, hogy most történni fog velem valami. Végül kiderült, hogy a nyomorult semmit sem akar tőlem, csak pénzt: "Lenni arany?" Nem, most nem tudom kifizetni, szóltam és igyekeztem minél ártatlanabb arcot vágni. Amikor azután megérkeztünk a faluba, a barátomhoz, és elővettem a pénztárcámat, a fickó úgy nézett rám, szóval, bizonyára sejti, olyan átható tekintettel, mintha azt akarná mondani: "Tudtam volna csak, hogy ennyi arany van nálad..."

- Hallatlan! - kiáltott fel Andreas mélyen megsértve tulajdonosi érzületében. De az asszony megvetően nevetett.

- Úgy gondolja? Elmondtam az esetet a barátomnak, és ő perbe fogta a fickót.

- Ah!

- Nem ért engem. A rablási kísérlet miatt valószínűleg fel sem jelentem.

- Hanem?

- Először, amikor még nem értettem a kérdését, valami egészen mást vártam. Még mindig nem sejti? Nem? Azt hittem, meg akar erőszakolni.

- Rettenetes!

- Szörnyű, ugye? De hogy csak a pénzemet akarta, azt nem tudtam megbocsátani neki. Ezért azután különös érzéssel adtam át őt a rendőrségnek, hogy is mondjam, szinte kéjjel... Ráadásul, kifejezetten szép ember volt, barna bőrű, erőteljes férfi.

Íme, ismét a szadizmus - gondolta Andreas.

- A nagyságos asszony valóban nagy bátorságot tanúsított. Mást is átélt annak idején Olaszországban?

Az asszony nevetgélt.

- Hogy átéltem-e? Ki mondja meg önnek, hogy nem szippantottam-e étert. Egyébként, mit érdekel engem Olaszország, túl édeskés nekem. Mert hogy él egy olasz? Más sem jár a fejében, mint hogy meglopja az idegeneket és elcsábítsa mások szeretőjét. Hátba döfi riválisát, a legközelebbi templomban megkapja a feloldozást, és ezzel az ügy el is van intézve. S mindez szemérmetlenül kék ég alatt történik, sehol semmi titokzatos hangulat. Nem, akkor nekem már jobban tetszik a norvég. Fakunyhóban ül, a levegőben halzsír szaga terjeng és ő gyötrődve töpreng Istenen és a sátánon, félholtra kínozza magát gondolatban elkövetett bűnei és az örök bűnhődés miatt, melyet a pokol egyenesen neki talált ki. Az ilyen férfinak legalább van lelke.

- Ha mogorva is - szólt Andreas, elismerően bólintva. Elgondolkodott. - Rafinált önmarcangolásában némi szadista vonás is rejlik. Mi a véleménye nagyságos asszonyomnak a szadizmusról, ha szabad kérdeznem?

- Ó, imádom. Egyébként feltételezte volna Kapeller direktorról? Képzelje csak, a Deutsches Volksballettet egy hálószoba-jelenettel avatja fel.

- Újabbat nem tudott kitalálni?

- Semmi újabbat, kedvesem. Ebben a hálószoba-jelenetben valaki a kulcslyukon át leskelődik. A hölgy éppen vetkőzni kezd, amikor kopognak: egy türelmetlen szerető. De a hölgy nem biztos benne, hogy jól hall, leveti a szoknyáját. A férfi veri az ajtót és gyalázkodik; a hölgy brutálisnak tartja magatartását és már a fűzőjén babrál. Hirtelen csönd lesz, a kulcslyukon át hallja a férfi ziháló lélegzetét. A nőt heves gyönyör járja át. Nagyon is érthető, nem igaz? Kioldja a haját és mosakodni készül... A férfi lágyan esedezik az ajtó mögött. Azután ismét dühkitörés, megkísérli feltörni a zárat, de hiába, mire szívszaggató zokogásban tör ki, majd váratlanul összerogy és meghal! Igen-igen, meghal! Még egy utolsó, iszonyatos hörgés hallatszik. A hölgy boldogan nevet a közönségre, és lassan, élvezettel húzza válláról az ingét. Nagyszerű, nem gondolja?

- Nagyszerű - ismételte Andreas -, egyáltalán, a szadizmus...

Pimbuschné mélyet sóhajtott, azután kinyújtotta a kezét, hogy megnyomjon egy gombot a padlón. A mellette álló asztal azon nyomban megindult. Hangtalanul végigsiklott a szőnyegen, eltűnt egy függöny mögött, és nemsokára a szemben lévő falból tért vissza a szobába. Teát és cigarettát hozott. Pimbuschné mohón szívta be a parázsló dohány édes illatát.

- Ah! A szadizmus - jegyezte meg. - Például, ha húst eszem. Érti, mit akarok mondani; embertársaink húsát!

Kéjes hallgatásba merült. Andreas csendben figyelte táguló orrcimpái mozgását. A haját nézte, és keserűen, megvetően gondolt a kis Matzke feje körül vidáman repdeső tüzes varkocsokra. Claire Pimbusch fején a mámor járta perzselő táncát: a kéjes álmokban megjelenő halványfehér testek bágyadt-buja mozdulatokkal kígyóztak karminpiros hajfonatain.

Félig megnyertem a fogadásomat - gondolta. Minek is kötöttem ki magamnak két hetet? Akár ma is a magamévá tehetném, most, azon nyomban, ahogy itt fekszik. Talán csak erre vár? De mára elég volt, okosabb, ha most a fantáziájára bízom magamat. Legközelebb már nem érzi, hogy veszítenivalója van.

A klubba indult, hogy beszámoljon sikeréről.

- Ebben az asszonyban van valami borzongatóan embertelen. Bátorság kell ahhoz, amire készülök, uraim, mondhatnám sok bátorság. Maga a megtestesült bűn, valóságos szimbólum.

- Lárifári - fakadt ki doktor Klumpasch -, egyszerűen beteg a szerencsétlen, s ön, tisztelt uram, kapóra jön neki a neuraszténiás fantáziájával.

Andreas tekintete megfélemlítette, gyorsan kijavította magát.

- Úgy értem, természetesen, hogy a költői lelkületével. Bocsásson meg nekem az előbbi tudományos kifejezésemért.

Legközelebbi látogatásakor Pimbuschné azoknak az uraknak a testi tulajdonságai felől érdeklődött, akiknek a társaságában Andreas fürdeni és masszíroztatni járt. Az egyik ferde csípőjét, a másik lúdtalpát rejtegette, a harmadik pedig egy még kellemetlenebb fogyatékosságot leplezett a Behrendt-szalon művészi remekeivel. Minden részlet izgalomba hozta. Andreas lassan úgy bámult rá, mint varázslónőre, mert Pimbusch tündér keze alatt minden, a legszentebb ügy is bemocskolódott. Barátnője, a kiváló családanya, Mohrné bő gyermekáldására terelte a szót.

- Ami engem illet, sötét mesterfogásokkal védekezem a gyermekáldás ellen - mondta lassan és félreérthetetlenül. Majd kérdést tett fel:

- Mondjuk, hogy ön mindkét szeretőjét, kiknek nevét mindenki ismeri, megcsalja valakivel, például velem. Örömet okozna az önnek? Mit érezne közben?

Andreas kissé bizonytalanul válaszolt.

- Valószínűleg bántana, de talán elragadna a szenvedély.

- Ennyi az egész? Én már akkor is elalélok a gyönyörűségtől, ha az ön helyébe képzelem magamat. Magam előtt látnám a két hölgyet együtt, nem akarom megmondani, hogyan...

Behunyta a szemét, és egy másik gombot nyomott meg a padlón. A fehér selyem tapétán sötét, kerek nyílás keletkezett, s egy öblös hang szavalni kezdett.

Sur la chaire le parfüm rôde
Comme autour d'un encensoir.

Pimbuschné nyögött.

Et tu connais la caresse
Qui fait revivre les morts.

Arca váratlanul ugyanolyan grimaszba torzult, amilyennel egy ízben már mélyen felkavarta a fiút. Vérpiros szájának szögletei legörbültek, duzzadt, vöröses szemhéjai között zöldes fény játszadozott. Mintha a szoba zöldes fénye is belőle áradt volna, szinte úszott benne halványfehér, uszonyszerű végtagjaival; titokzatos, kéjes pancsolásnak tűnt, mely rabul ejtette Andreas érzékeit. A szemközti sötét nyílásból tompa hang hallatszott:

Quelquefois pour apaiser
Ta rage mystérieuse,
Tu prodigues, sérieuse,
La morsure et le baiser
[16]

- Mit szólna egy olyan szeretőhöz, aki rejtélyes gerjedelmének csillapítására, felváltva harapná és csókolná?

Andreas levegő után kapkodott, anélkül, hogy a kívánt választ megadta volna. Tanácstalanul meredt az ember és a majom közötti átmeneti lényre, aki most még erőszakosabban ölelte át szörnyűséges karjával a remegő lányalakot. A látvány megszégyenítette Andreast. A függöny meglebbent; az esős nyári nap küldte párás-forró leheletét az ablakon át a szobába.

Gyanútlanul, gyöngyöző homlokkal hajolt a mozdulatlanul fekvő nő fölé. Az asszony elsietve válaszolt Andreas még meg sem tett mozdulatára, és kétségbeesett, átható kiáltást hallatott, undorodva, őrjöngő irtózattal rikácsolt. Andreast tenyere közé kapott, égő arca térítette magához: egy hideg, kemény kéz, félelmetes pofont kent le neki. Körülnézett; hát valóban mindent megbabonáztak itt? Honnan vett a sikoltozó asszony ennyi erőt? Vérzett az arca. Azután kijózanodva és lehiggadva állt fel; az utálatos átmeneti lény tette, amely szőrös mancsát minden öt percben ütésre lendítette a láthatatlan üldöző ellen.

Nyílt az ajtó és Pimbusch lépett be; sietve dörzsölte szét a bajuszára cseppentett brillantint.

- Mi történt, kedves Claire - kérdezte. - Talán nem jól vagy?

Észrevette a fiatalembert, aki az asztalnál tett-vett.

- Ah, Zumsee úr, örülök, hogy látom. Bizonyára segíteni óhajtott szegény feleségemnek? Hagyja csak, nincs mit tenni, ha kiáltozik. Én már ismerem.

Hirtelen megtántorodott a fülledt levegőben. Hitvese időről időre rekedt hangokat hallatott, majd belefúrta a fejét a párnába és szünet nélkül, harsogva nevetett. Pimbusch Andreasra tekintett; a fiú hallgatása mindent elárult a férjnek. Szinte ijedten vonta vissza kecsesen odanyújtott kezét, aggódva nézegette, majd kisujja hosszú, szépen csiszolt körmét ajkához érintette.

- Mit tett ön? - kérdezte halkan és sebesen, nyájas mosollyal. - Látom már, ön... nos, megpróbálkozott valamivel. Csakhogy ön téved, tisztelt uram.

Nyomatékosan, valósággal mentegetőzve ismételte meg:

- Ön valóban téved.

Andreas összeszedte magát, fesztelenül és lovagiasan jelentette ki:

- Pimbusch úr, rendelkezzék velem, milyen módon adjak elégtételt önnek, amiért a jogaiba avatkoztam?

A snapszgyáros lábujjhegyre emelkedett.

- Beavatkozott? Tudja mit? Én kérem, avatkozzék be, ha tud! - Az elégtételnek még a gondolata is szemlátomást felizgatta.

- Merőben téves elképzelésekkel közelített az ügyhöz - kiáltott kellemetlen fejhangon, és kioktatóan, felhúzott szemöldökkel tette hozzá:

- Biztosíthatom, hogy az ön által óhajtott beavatkozás egyszerűen végrehajthatatlan. Nem szükséges, hogy megtiltsam önnek, mert maga a helyzet teszi lehetetlenné. Érti, amit mondok?

Tehetetlen dühében, hogy nincs miért megbosszulni a becsületén esett sérelmet, többször is elismételte ugyanazt. Andreasnak végre meg kellett értenie őt és belátta, hogy itt már nincs mit tenni és nincs mit mondani. Leszegte a fejét és távozott, korántsem büszkén, fülében a végre megfejtett titkú hölgy görcsös kacagásával és a sérthetetlen jogú hitves locsogásával.

Tehát mégis volt mit vesztenem illúziókban - tűnődött az ajtón kívül, és e gondolat Pimbuschné ellen bőszítette. Miféle teremtés, miféle magatartás is ez? Na és a képzetei! Olaszország, csodás táj, melyet brigantik tesznek bizonytalanná, azaz néhány egér és egy kocsis, aki előre kérte a fizetséget. Azután a már jól ismert szép férfi, "barna bőrű és erőteljes férfiú", akivel a hölgy minden története végződött. Kicsapongó gondolatai ugyanolyan nyárspolgáriak, mint mások prüdériája. De mi mást lehetne is várni ezektől az emberektől? Milyen dőreség annak a néhány kiválasztott, Európa-szerte szétszórtan élő, igazi életművésznek a rafinált szellemi romlottságát ott keresni, ahol nem található más, csak döbbenetes ostobaság, rossz idegek, beteges halvér és végül pedig fejlődési rendellenesség, mint ennél a boldogtalannál. Tehetnek ezek az emberek, amit akarnak, hogy megszabaduljanak polgári erkölcseiktől, nyoma sincs bennük a szellem legkisebb szikrájának sem. Alapjában véve Griseldis von Hochstettennek, a gőgös aggszűznek van igaza, aki megengedte magának, hogy megvesse azokat, akiknek az alamizsnájából él; Eldorádó földjén csak jóravaló polgárok élnek.

Pimbuschné, kinek feje túl vékony száron imbolygó színpompás, püffedt mérges virághoz hasonlít, mi is ő tulajdonképpen, közelebbről megismerve?

Andreas már tudta a választ:

Hisztériával megvert, használhatatlan torzó.

 

Tizennegyedik fejezet
A családi tanács

Andreas eleinte kísértést érzett, hogy az elvesztett fogadás összegét postán küldje meg Ratibohrnak. Amikor azonban mégis személyesen és a nyilvánosság előtt, a klub nagy szalonjában nyújtotta át, sikerült olyan fenyegető arckifejezést öltenie, hogy senki sem mert kérdezősködni. Ám a hallgatóság tisztelete sem tudta kiküszöbölni az önérzetén esett csorbát, amit a Pimbusch házaspár előtti méltatlan szereplésével szenvedett a fiatalember. Rossz ízű, mélységes elégedetlenséget hagyott hátra benne, elnyomására vad ötletei támadtak.

Az efféle élményeket, vélekedett, annak a modern őrületnek köszönhetjük, amely az egyéniség rangjára akarja emelni a nőt. A női egyed túl nagy helyet foglal el életünkben, túl sokat mutatunk meg neki a lelkünkből, s ez csökkenti irányunkban tanúsított tiszteletét. Kedvem lenne jachtot vásárolni - ami amúgy is kötelessége ma minden valamirevaló embernek -, hogy kajütjeit odaliszkokkal rakjam tele.

Közben kutatni kezdett a fiatal lány után, aki annak idején, a Café Hurra-korszakban, szerelemből mosta az ingeit. Most eláraszthatná az akkor hiába várt szabadjegyekkel. Milyen boldog és büszke lenne rá most a lány! Gazdái azonban elküldték, mert fizetség helyett inkább testi és lelki ellenszolgáltatást kért a vevőktől. Egyszerűen nyoma veszett.

A jelentéktelen szőkeség, aki hajdanában oly mélyen megsértette, még mindig ott trónolt a pultnál, a Potsdamer Strassén. Andreas mindig rásandított, valahányszor arra járt. Rajtaütéseket tervezett.

Mi lenne, ha valamelyik este egy sötét mellékutcában néhány megbízható ember segítségével rabul ejteném és egy várakozó kocsiba tuszkoltatnám! Ha azután az ismeretlen rejtekre érve, levehetne szeméről a kötést, és a selyemmel bevont bútorok között viszontlátná magát a csiszolt tükörben, olyan hálószobában, ahol bársony- és csipkefüggönyök hívogatják! Ha azután nyílna az ajtó és én, akit annak idején megvetésével sújtott, belépnék, mellemen összefont karokkal és fensőbbséges pillantással! Nem, ez teátrális lenne; inkább úgy tennék, mintha semmi sem történt volna.

Ám ez is csak ötlet maradt. Ezzel szemben egy szép napon levelet írt Sophie Levzahn kisasszonynak a Dorotheenstrasséra, miszerint elköltözésekor valószínűleg ottfelejtett egy gallért. Bizonyára eltette neki, és ha személyesen óhajtaná elhozni, úgy rendkívül örülne a látogatásának.

Akkor jött el, amikor már végképp feladta a reményt. A melegtől enyhén kipirult arc most nem is látszott fáradtnak a fekete tollas kalap alatt. A kopott nyári kabátka nem volt makulátlanul tiszta, a nemrég tisztított kesztyűből még benzinszag áradt. Andreas mégis boldog örömmel kiáltotta:

- Tehát már nem haragszik rám, Sophie kisasszony?

- Olyasmiért még nem kell megsértődni - válaszolta.

Andreas meggondolatlan kérdést tett fel.

- Tulajdonképpen megkapta akkor a pénzt?

- Mire gondol?

- Na, szóval... a kártalanítást, amit a... nagynénikémtől kértek?

Sebesen hadarta:

- Az egész csak a mama miatt volt. Az öregasszony sokat ad a tisztességre meg az effélékre. Ami engem illet, ismerem a dörgést meg a fiatalurak viselt dolgait.

Igyekezett megbékíteni, karját a dereka köré fonta, és szájával a nyakát kereste. Kacéran tiltakozott, és arckifejezése az elégedett nevetés mögött is megőrizte örökös csalódásainak nyomát.

- Magának, úgy látszik, egyre feljebb vitte az isten a dolgát azóta? - jegyezte meg, és vizsla uzsorástekintetével felmérte a dolgozószoba berendezését.

- Ó, nem panaszkodhatott! Szerencsém van, tudja, kis Sophie? De ez még semmi, várja ki a végét.

Végigvezette a lakáson, majd leültek a reggelizőasztal mellé.

- És hogy megy a maga sora? - kérdezte Andreas. - Még csinosabb lett. És mi újság otthon?

- Mi is lenne? Teljes kilátástalanság. Akinek semmije sincs, az nem is kap semmit. A mamát ágynak döntötte a vízkór.

Andreas elengedte a lány karját, több falat nem ment le a torkán. A hallgatás csak akkor tört meg, amikor már felhajtott néhány pohárka likőrt. A lány hidegen és figyelmesen mustrálta, miközben hatalmas falatokban nyelte az ételt.

A desszertnél a lány blúzán kezdett babrálni. Sophie hagyta, de amikor a harmadik gombot is kinyitotta, kissé hátrább húzódott és megjegyezte:

- Éppenséggel nem mondok nemet.

- Azt még egyetlen nő sem mondott nekem - jelentette ki.

- Úgy? Azok már biztosan túl voltak mindenen. De azt is tudnia kell, milyen a tisztességes lány. Ha becsületes szándékai vannak...

Ezzel felállt, de ügyelt rá, hogy mellén a blúz nyitva maradjon. Még egyszer meggyőződött róla, hogy mennyi zöld színű Chartreuse hiányzik a palackból, és várt. Ám legnagyobb csodálkozására, a fiú nyugodt maradt, majd hirtelen megkérdezte:

- Hogy mik vannak nekem?

És mielőtt még a lány válaszolni tudott volna, nevetni kezdett, szívből és táguló tüdővel, fejét hátravetve, kezével a hasát fogva, ragyogó fogakkal.

- Rosszul van? Talán mellbetegségben szenved, hogy nem kap levegőt? - kérdezte a lány, és nyugtalanul leste Andreas viselkedését, aki csak nagy fáradsággal tudta megismételni:

- Becsületes szándékok! Majd egy más alkalommal, ha úgy adódik, bizonyára lesznek becsületes szándékaim, de ma még nem akaródzik!

Sophie zokogásban tört ki, sípoló és csukló hangokat hallatott, mint egy lejárt verkli.

- Ilyen pimaszságot! Kigúnyol! Nem elég, hogy nekem esik; nem, ha egy tisztességes lány nem hagy magával akármit csinálni, akkor még ostoba vicceket is megenged magának.

A fiúhoz lépett, és tragikus pózban megállt előtte.

- El kell vennie feleségül! Én tisztességes családból való vagyok. Meggyalázott, most feleségül kell vennie.

- Szép kis ok, nem mondom - jegyezte meg most már hidegen és előkelően. - Én viszont csak olyan nőt vagyok hajlandó feleségül venni, akit még sohasem gyaláztam meg.

Sophie összeszorította a száját, a játszma elveszett. Megvető szavak kíséretében hozta rendbe a ruháját.

- Úgyis csak egy piás palit kaptam volna. Hogy mennyit bír vedelni egy ilyen!

- Na ugye? - erősítette meg Andreas udvariasan. - Milyen szerencse a számomra, hogy ennyit elbírok, különben mit kezdene most velem?

A kabátkája begombolása közben, újult dühvel sziszegte:

- Nehogy azt higgye, hogy megúszta! Hallja maga! Majd én gondoskodom róla, elhiheti nekem!

A fiú vállat vont és rágyújtott.

- Persze azt hiszi, magának mindent szabad, magának semmi baja sem történhet. De ha egyszer majd azoknak, akik most dróton rángatják, elegük lesz magából és ejtik, mi lesz akkor magából, maga... paprikajancsi!

Andreas tiszteletteljes meghajlással nyújtotta neki az esernyőjét, majd megnyomott egy csengőt.

- Nagyságos kisasszonyom - kiáltott utána -, nem várna egy percet? Azt hiszem, kissé felhevült, a lakájom majd gondoskodik önnek kocsiról.

Elégedett volt önmagával, s ettől kezdve azzal bosszulta meg magát a Claire Pimbuschtól elszenvedett sérelmen, hogy megalázott minden női lényt, akivel csak érintkezésbe került. A legtöbbet Adelheidnek kellett szenvednie; többször letagadtatta magát előtte, vagy ha fogadta is, azonnal elküldte.

- Migrénem van és különben is nagyon elfoglalt vagyok, mivel lehetek a szolgálatodra?

- Olyan ritkán látjuk egymást.

- Talán az én hibám? A kötelesség, természetesen, előbbre való a szórakozásnál. Hogyhogy nem utazol fürdőre?

- Hogy elváljak tőled, Andreas? Ezt nem gondolhatod komolyan. Igen, ha együtt utazhatnánk. De így...

A fiú hallgatásának súlyától elnémult.

- Mindazonáltal, szükségem lenne pihenésre - tette hozzá végül.

- Én is úgy találom - hangzott a válasz. - Megviseltnek látszol. Romlott az arcbőröd, a legjobb lenne, ha csak este találkoznánk, a gyertyafény sokkal előnyösebb neked.

Az asszony dadogott:

- Azt akarod... hogy én csak este...? De hiszen jól tudod, hogy esténként nem jöhetek. Ha te nem jössz el hozzám...

Úgy látszik, végképp meg akar szabadulni tőle!

Amikor két nappal később ismét megjelent, az alsószoknyájának a suhogása zavarta.

- Idegesít, különösen, ha arra gondolok, hogy mindössze pár selyemcsíkot varrtál rá. Hogy tehet rendes asszony ilyet! Már megbocsáss, de olyan zajt kelteni, mintha az egész szoknya selyemből lenne, s közben csupán néhány csík az egész! Hiszen ez merő ámítás!

- Ki visel egész selymet? - ellenkezett félénken.

- No de, kérlek!

Természetesen a kis Matzke, és kis híján az arcába is vágta.

Ennek ellenére, Bienaimée sem járt jobban. Egyik látogatásakor a lány csöndesnek és elgondolkodónak látszott. Váratlanul, mintha önmagával beszélgetne, megszólalt:

- Hijába minden. Mán az egész északkeletet is végigkajtattam.

- Végigkajtattad? Mi után?

- Ah, csak úgy gondúkodom. Mondtam tán valamit?

- Ja, ha neked titkaid vannak...

- Ó, félreismersz engem. Csak arrul van szó, hogy sehun, de sehun nem találom a mesebeli hercegemet.

- Még mindig! És egy ilyen ostoba fajankó után kutatsz fel egy egész városnegyedet?

Dühösen rótta a szobát. A lány összehúzott szemmel, gúnyosan nézett utána.

- Ismerek ugyan ostobábbakat is.

- Ki ostobább?

- Bizonyos személyek bőven ostobábbak.

Andreas izgatottan lépett hozzá, de ő nem hagyta magát megfélemlíteni:

- Az én ideálomat senki se merészejje bántani, mert kikaparom a szemét. Én mán csak ijjen vagyok, ez nálunk a családban van.

- Azt hittem, már rég megtaláltad - jegyezte meg élesen.

- Úgy? És nem mondanád meg, mikor?

- Magam vezettem eléd az álarcos ünnepélyeden.

- Ugyan mán! Az nem az igazi vót!

- Pedig akkor el voltál ragadtatva, nagyon is szépnek találtál.

- Semmi kifogásom, te is klassz srác vagy, de mégsem az igazi, mán csak azér sem, mer nyeszlettek a combjaid.

- Mintha nem éppen a combjaim miatt lógott volna kocsányon a szemed!

- Ennek halvány dunsztja sincs semmirül! A trikónadrágod randán lötyögött!

- Nem lötyögött!

- Igenis, hogy lötyögött!

- Nem!

- Haj, de még mennyire!

- Azt mondom, hogy nem!

Mielőtt még egyszer visszabeszélhetett volna, hatalmas pofon döntötte fel székestül. Arca elé tartotta a kezét, de az ujjai mögül tovább kiabált:

- De igen!

Andreas erre megmutatta neki a lovaglópálcáját.

- Az ilyen pimasz és csökönyös teremtés, mint te, csak ezzel kaphat választ a sértéseire - ordította.

Ez volt az első eset, hogy valóban felháborodott, és ez volt az első eset, hogy a lánynak egészen komolyan kellett őt vennie. Ebben a pillanatban saját magáért szerette, anélkül, hogy a megcsalt Türkheimerre vagy a mesebeli hercegre gondolt volna. Arcának gyengéd félénksége félig-meddig lecsillapította a fiút.

Kint lépések közeledtek. Andreas belépett a dolgozószobájába, és bezárta maga mögött az ajtót.

- Már megint? - kérdezte, amikor megpillantotta Adelheidet. - Nem közölte veled a szolgám, hogy tele vagyok munkával és senkit sem fogadhatok?

- De igen, csakhogy nagyon fontos dologról van szó.

- Éspedig?

Az asszony egy szék után tapogatott, gyámoltalanul nézett körül, anélkül, hogy valamit is látott volna. Végre sikerült néhány szót kipréselnie magából.

- Megértem, természetesen, hogy nincs rám szükséged minden órában. Valóban, tegnap is itt jártam. De ha nem látlak, olyan nehezen múlik az idő. Talán nem is érted, de én tényleg szeretlek téged.

- Ezt ne tudnám? No de kedves Adelheid, hiszen ez magától értetődik, ilyesmivel nem tartjuk fel egymást fölöslegesen. De kérlek, foglalj helyet és térj a tárgyra.

Az asszony szólni akart, de a hangja nem engedelmeskedett. Csak az imént, alig fél órája jutott eszébe valami és azonnal idesietett vele, túláradó reménységgel, ami, íme, máris szertefoszlott. Vajon vissza tudja-e még hódítani? Ahogy most így, türelmetlenül, jeges tekintettel és összepréselt szájjal áll előtte, olyan távolinak érzi. Vajon visszatér-e valaha is hozzá?

Amióta a kis Matzkét bizánci brokátba burkolva oltárra állította, a lakásban kiűzhetetlenül ott lappangott a tömjén szaga.

Tehát ünnepeket ül, amelyekről én nem tudok - állapította meg Adelheid. Nem tudta feledni, ahogy annak idején, zavartalan boldogságuk napjaiban meglátta a vérző Krisztus-fej alatt a fenyőfa asztalnál ülve. Egy költő, az olyan érzékeny és misztikus lélek, mint ő, megriad minden idegen, profán beavatkozástól. Ezért hallgatja el előttem azt, ami a leginkább foglalkoztatja. Lelki életének sajátos oldalát, a legkifinomultabbat, a legmélyebbet és a legérzékenyebbet egyáltalán nem ismerem és nem is szabad ismernem. Hiszen nem is vagyunk azonos hiten! Milyen nemes gesztus tőle, hogy ezt még sohasem vetette a szememre!

- Én várhatok - jelentette ki Andreas kétségbeesett mozdulattal. Leült az íróasztala mellé, és dühösen turkált a papírjai között. Az asszony hirtelen elhatározással megszólalt:

- Ugyanis át akarok térni.

- Mit akarsz?

- Áttérni a te vallásodra.

- Szóval te... na de ez... hihetetlen - tette hozzá halkan, anélkül, hogy ránézett volna. Gyorsan összeszedte magát, és kiválasztott egy pontot a szemközti falon. Az arca mégis vonaglott.

- Hogy jutottál erre a gondolatra? - kérdezte az erőfeszítéstől szinte hangtalanul.

- Miattad teszem, Andreasom.

Tartott tőle, hogy máris elrontotta a dolgát.

- Természetesen belső kényszert érzek, hogyan is magyarázzam meg? Másrészt, bizonyos értelemben csupán elhatározás kérdése hitet változtatni, nem igaz? S az irántad érzett szerelem megkönnyíti ezt nekem.

Andreas felugrott, háttal az asszonynak, arcát a mennyezet felé fordította, és csuklóját markolászta. Adelheid rémülten és hódolattal nézett föl rá. Ah! Egyetlen világi siker sem okozott neki még ilyen örömet. Egyenesen eksztázisban van! - gondolta.

Andreas határozottan látta, amint Adelheid első áldozó ruhácskában, fehér fátyolban, rokonai és Eldorádó földje minden potentátjának kíséretében belép a Szent Hedvig-templomba. Türkheimer a keresztelőmedencéhez kíséri, vidáman nevet, és vöröses barkóját simogatja.

Az asszony még egy magyarázatot fűzött az előbbiekhez.

- Ugyanis, eddig evangélikus voltam.

A fiú egyetlen hatalmas ugrással kint termett. Egy ajtó hangosan nyílt és csukódott. Andreas eltűnt. Rögtön ezután Adelheid fojtott hangokat hallott, mint amikor valaki fulladási rohammal küzd. Segítségére akart sietni, de visszahanyatlott székére; most úgy hangzott, mintha nevetne. Nem kétséges, bizonyára ott áll a zárt ajtó mögött és nevet, de arcát valami puha kelmébe, talán az ajtófüggönybe rejti.

Hirtelen fojtott rikácsolást hallott, női hang rikácsolását. Hát igen, valóban valami puha volt az, amibe az arcát rejtette, női ruhába, vagy ki tudja, talán egy asszonyi testbe. Ah, a könyvállvány szögletében, a felcsapható asztallapon, amely írópolcként szolgál, ha a költő sebtében akar feljegyezni valamit, nagyméretű piros tárgy állt, egy hatalmas tollas kalap. Milyen vak voltam, hogy nem vettem észre! Alatta, a padlón, gyűrött kesztyű hevert.

Adelheid már csodálkozni sem tudott.

Hogyhogy eddig nem gondoltam erre? - töprengett. Azt hittem, hogy mindenestül az enyém, mert nekem köszönheti művészi pályafutását, társaságbeli sikereit, meg mit tudom én. Hogy azért olyan hideg hozzám, mert minden melegségét másra pazarolja, ez sohasem jutott volna eszembe. Érthetetlen.

A tükörhöz lépett.

Tökéletesen igaza van, csak este mutatkozhatom. Tetemes mennyiségű arcvíz segítségével, gyertyafény mellett még elmegy, de talán már nem is olyan sokáig. Egyébként ez most teljesen mindegy, mit akarok még egyáltalán?

Elhagyta a szobát, a fiú fojtott nevetésétől és a másik éles torokhangjaitól követve. Milyen derültséget keltett az ő áldozata, az utolsó, melytől azt remélte, hogy megmenti a maga számára a fiút! A folyosón észrevette, hogy minden ízében reszket. Meg kellene pihennem, de hol?

Szemben, egy első emeleti ablakban, néhány poros kalapstokkot vett észre. A masamód, megállapíthatatlan korú, gondterhelt teremtés, a váratlan vevő megpillantásakor azonnal látta, hogy nyári kosztümje, ha nagyon olcsón adták, nagyjából háromszáz márkába kerülhetett. A derekán, türkizkék selymen, szürke vászoncsipke pihent, a nyakrészt és a vállakat redőkbe szedett passzé díszítette. A fekete florentin szalmakalapra strucctollakat erősítettek, és hátul, a karima alatt, sárga rózsa fogta össze a sötét kontyot. A kalap áhítatos tiszteletet ébresztett a masamódban.

Az én olcsó kalapjaimra támadt volna kedve? - gondolta magában.

De Adelheid mindennel elégedett volt, amit mutatott. Futó pillantást vetett a kerek matrózkalapkákra, melyeken három vékony szalag lengedezett. Azután leült az ablak mellé.

- Melyiket választja a nagyságos asszony?

- Teljesen mindegy, fogja csak.

Három aranypénzt tolt elé: a divatárusnő azonnal becsomagolta valamennyi kalapját.

- Megengedi a hölgy, hogy a kocsijához vigyem a csomagot?

- Nincs itt a kocsim.

- Akkor milyen címre bátorkodhatom elküldeni?

Adelheid türelmetlenül sóhajtott.

- Engedje meg, hogy itt várakozzam egy kicsit, azt hiszem, mindjárt esni fog.

Az égen alig volt felhő. Az asszony belátta, hogy a vevő nem engedi magát elküldeni, hát visszavonult. Andreas kis inasa futott át az úton, s rögtön utána ragyogó hintó fordult be a sarokról. A lovak szőre fénylett, a lakkozás szikrát vetett a napfényben, a kocsis és a lakáj vörös arany libériában pöffeszkedett. Két perc sem telt el, s a szemben lévő ház kapujából egy talpig fehér pikébe öltözött nőszemély lépett ki, felhevülten és ziláltan, mintha csatából jönne. Sovány csípőit riszálva tipegett, szemtelenül nézelődött és nevetve intett a cselédeinek. A piros kalap ferdén lógott a vörös és bozontos fürtökről a falfehér arcba. Adelheid ismerte. Nem is egyszer, színházban és séta közben, ha kocsija a férje szeretőjének kocsijával találkozott, mindig nyugodtan, gyűlölet és előítélet nélkül mustrálta. Mit törődött ő ezzel a kis Matzkéval? De most?

- Mintha nem jól lenne a nagyságos asszony? - hallotta szorosan a füle mellett a masamód hangját. Majdnem lecsúszott a székről, a karfába kapaszkodott.

- Lenne olyan szíves egy konflist hívni nekem? - kérte.

Az asszony visszajött.

- Meg kell bocsátania a hölgynek, de csak másodosztályút kaptam.

Adelheid beszállt a rozoga alkotmányba.

- Hová? - kérdezte a kocsis.

- Vigyen, ahova akar. De először csukja le a fedelét, gyerünk, gyorsan!

Ekkor már a dühtől reszketett.

A hálátlan! A hálátlan! - ismételgette magában sápadt ajakkal, és egyenes derékkal ült a kocsi kényelmetlen szögletében.

Milyen sokkal tartozik neki azóta, hogy néhány barátságos szavával kiemelte a semmiből a gyámoltalan idegent; amióta hódításra bátorította, ami eleinte bizonyára elérhetetlen álomnak tűnt a nincstelen fiatalembernek. De a fickó hamarosan már semmin sem csodálkozott, mindent természetesnek tartott. Mennyi furfangba és tapintatba került, míg sikerült legyőznie érzékenységét és elláthatta pénzzel. Milyen kétségbeesett harcot vívott miatta Lizzi Lafféval, a mocskos Levzahnékkal, valamennyi irigy barátnőjével, Astával, akit a fiú kedvéért állított választás elé: vagy szakít Roszscinskivel, vagy kitagadja az örökségből. Hallotta, amint - fáradságos munkával az emberek ajkára adva - hangosan kiáltozzák a nevét, csak azért, mert ő úgy akarta; látta őt művének bemutatója után, ahogy körülhízelgik, csodálják, ünneplik. Végiggondolta a sok diplomáciát, színlelést és könyörtelen harcot, amire szüksége volt ahhoz, hogy a Linienstrassén meghúzódó kis diákból a mai befolyásos és jelentékeny úr legyen a Lützowstrassén.

A háládatlan! Szobájának minden darabja rám kell hogy emlékeztesse. Üdvözölné-e valaki is azok közül, akik most a talpát nyalják, élvezhetne-e csak egyetlen falatot is mindabból, ami most az asztalára kerül, ha én nem vagyok? Hát nem nekem köszönhet-e mindent: szerencséjét a tőzsdén, költői hírnevét, társaságbeli sikereit? Mindez csak addig az övé, amíg én itt vagyok neki! Vagy talán azt képzeli, hogy valóban ő kereste meg azt a töméntelen sok pénzt, ami hónapok óta a kezén átment? Hisz mindenestül az enyém, hogy mer megcsalni, ellopni a pénzemet! Nem tudja, hogy máról holnapra megsemmisíthetem, végleg megsemmisíthetem? Ó, a tolvaj!

Egy zökkenés és a kocsi megállt. A kocsis szitkozódni kezdett, majd egy rendőr fenyegető hangja hallatszott. Adelheid kitekintett. Egy elesett fuvarosló akadályozta a forgalmat. Az út mindkét oldalán emberek álldogáltak, és bebámultak a kocsi ablakán. Még sohasem jártam erre - gondolta és hirtelen felfogta helyzete teljes vigasztalanságát: egyedül, elárultan, elhagyottan és kinevetve, elárvult szívének utolsó csalódásával a másodosztályú, döcögő konflis foszlott plüsspárnáin egy távoli városnegyed ellenséges proletárjai között. Elgyengült. Amikor a ló ismét húzni kezdett, a hirtelen rántás visszalódította a kocsi sarkába. A szerencsétlen nő kezébe temette az arcát.

Ó, mit tettem! Megrágalmaztam őt! Hiszen költő, igazi költő, majdnem gyerek még, a Nap gyermeke, aki mindent aranyló szemüvegen át szemlél. Mit tud ő az életről. Hogyan is sejthetné, honnan jön a pénz. Természetesen mindent elhisz, amit én mondok. Ugyanolyan ártatlan, mint annak idején volt az egyszerű szobácskában, ahol először meglátogattam. Miért is nem hagytam ott? Milyen tiszta és szép lehetne minden!

Paradicsomi kép jelent meg előtte. Lakat alatt tartja az ő költőjét, mindenségét, kedvencét, mintha kincsesládába zárná. Egy lélek sem tud a létezéséről. Titokban keresné fel és úgy térne vissza tőle, mintha egy szebb életből távozna. Örökké tartana, ő mindig fiatal maradna, s a fiú fáradhatatlanul imádná. Rajta kívül senkit sem ismerne, mindig csak őt látná. Ki sem mozdulhatna; az ő kocsijában, sűrűn összehúzott függönyök mögött hajtatnának a Tiergarten mélyébe. Ott, a zöldben, egy rejtekhelyen, az ő őrizete alatt szippanthatna csak friss levegőt.

Felzokogott és a Paradicsom tovatűnt.

Ehelyett magam űztem őt ki a világba, minden csábításnak kitéve. Előre kellett volna látnom, hogy képtelen lesz ellenállni! Művészlelke oly érzékeny és fogékony, neki és a kultúra néhány, Európa-szerte szétszórtan élő hordozójának szüksége van a rafinált élvezetekre. Mit lehet tenni? Ez is elválaszthatatlan a művészetétől és számára a művészet jelent mindent, ezt jól tudom. Boldogtalan lélek, nem tarthatsz jogot rá!

De szeretem!

S ez a sikoltás elfojtott minden józan érvet.

Szeretem! - ismételgette és lelke nem tűrt ellenvetést. Meg kell őt tartanom, hiszen az enyém, mert szeretem. Hogyan merészelheti elvenni tőlem, hogyan merészeli egy ilyen perszóna keresztezni az utamat. Valaki csak tehet erről.

Vergődött a szűk kalitkában. Haragja visszatért. Hol keresse a bűnöst, akire rázúdíthatja?

Megvan! Türkheimer!

A kocsis beszólt az ablakon:

- Még tovább?

- Vissza! Hildebrandtstrasse!

Sohasem törődtem a hölgyikéivel, türelmesen néztem, mint válik az ízlése mind közönségesebbé. De most betelt a mérték, ezt a romlott taknyost nem bocsátom meg neki!

A bosszú vad gondolatai kergetőztek agyában. A kis Matzke nyilvános megfenyítése, botrány, válás; semmitől sem riadt vissza. Nem lehetne-e Türkheimert gyámság alá helyezni? Mi sem könnyebb annál, hiszen valójában olyan gyermeteg. Egy férfi, aki észnél van, nem ajándékoz villákat és milliókat egy csatornatölteléknek. Mi sem könnyebb annál! De ahogy a fáradtan zötykölődő fogat elérte a Potsdamer Strassét, már nehezebbnek találta a vállalkozást. A Königin Augustastrassén már le is mondott a válás gondolatáról. Mit is mondott Asta az anyja ügyeiről? Astának igaza volt. És házának kapuja előtt, ujjával a csengő gombján, Adelheid csöndben elismerte, hogy a gyárkémények alatt és a bérkaszárnyák között, ahonnan a lány jött, másképpen gondolkodnak és éreznek, mint a Hildebrandtstrassén. Csodálkozott, hogy úgy elragadta a szenvedély, melynek hevessége szinte már paraszti volt; kissé szégyellte magát. Az ügyet azért, természetesen, rendezni kell, lehetőleg még étkezés előtt. Magához kérette férjét, de a düh helyett a szenvedő hang mellett döntött.

A sárga selyem teaszalonban, az ablakfülkében várta. Ah, itt minden tárgy Andreas emlékét őrzi. Egyik térdét a székre támasztotta, és karjával átfonta a támlát. Félig lehajtott fejjel, tágra nyílt szemmel, álmodozva bámult a gyertyafénybe. Így talált rá a fiú annak idején, A meg nem értett... estjén, amikor mindketten végérvényes győzelmet arattak. De ennek vége és nem kezdődhet újra. Elcsábították, más nőt tart karjaiban, talán holnap is.

Adelheid fölegyenesedett és indulatosan toppantott. Nem, ez elviselhetetlen, nem maradhat így. Galád boldogságukat szét kell rombolni, túl sok szenvedést okoz neki. Türkheimernek kezeskednie kell róla, hogy ezt a jöttment teremtést visszalökjék a mocsokba, ahol született, messze a férfitól, kinek lelkét megmérgezte lényével. De Türkheimer? Vajon ő nem szenvedne?

Engedhetem-e, hogy ő szenvedjen helyettem?

Halkan felkiáltott, mert egy rövid másodpercre megjelent előtte a fiú szeretett alakja, ahogy karcsún felegyenesedve áll megszokott széke előtt a teaasztalkánál, ahol annyi órát töltöttek csevegéssel, ahol először ért össze a kezük, ahol az első ötórai teán megmagyarázta neki, milyen divatosak a mezei virágok és hogy milyen kedves lenne tőle, ha szigorú katolikus elvei ellenére, megnézné a Bosszú!-t. Andreas most sápadt volt, egészen sápadt, és tiszta, hosszú szempilláktól árnyékolt lányos tekintete valósággal megőrjítette. Mintha azt suttogta volna a kedves, hogy "Ne bánts!". Csoszogó léptek közeledtek, Türkheimer lépett be; szokatlanul gyűlöletesnek találta.

- Na, mi van? - kérdezte a férfi halkan, amikor már szorosan mellette állt.

Gyengédtelen szóval akarta illetni, de valósággal megijedt tőle, olyan reménytelenül elgyötörtnek, olyan szánalmasan elesettnek látszott. Mélyen az állára csüngő zsírpárnáin szinte elveszett a hanyagul festett barkó, és a pocakja is kisebb lett. Az asszony hirtelen ráébredt, hogy a bekövetkezett szerencsétlenség, amennyiben megtudja, ugyanolyan súlyosan érinti, mint őt, feltéve, ha szereti a kis Matzkét. Szegény ember! Hozzászokott, hogy a pénzével mindig mindent elér. Most pedig ott tart, hogy fizet, és mégsem ő élvezi az ellenszolgáltatás örömét. Megvetéssel vegyes szánakozás fogta el. Óvatosan érdeklődött:

- Bosszúságod volt?

- Hogyhogy?

- Talán a tőzsdével?

- A tőzsde? Le van ejtve.

- Igazad van, az otthoni kellemetlenségek olykor fontosabbak, mint az üzletiek.

- Fontos? Mit jelent az, hogy fontos?

És elmélyedten töprengett a fontos fogalmán. Adelheidet aggodalom fogta el; nagyon beteg lehet.

- Hány grammnál tartsz most? - kérdezte. - Emelkedett?

Türkheimer vállat vont.

- Kérdezd meg Klumpascht.

- James Louis, aggódom érted. Már régen Karlsbadban kellene lenned, mit keresel még itt?

- Igaz is, mit keresek még itt?

- Holnap utazol! Megértettél?

- Holnap elutazom.

Erőtlen belenyugvása megindította.

- Ülj le már egy karosszékbe - kérlelte. - Hiszen remegnek a térdeid.

Megragadta a férfi ernyedten csüngő kezét.

- Nekem nyugodtan elmondhatsz mindent, jól tudod. A feleséged egyben a barátod is, aki már rég tud mindent.

Türkheimer arca megrándult, az asszony együttérzésétől sírhatnékja támadt. Némi habozás után beszélni kezdett:

- Ostobaságot művelek. Bocsáss meg, ha tudsz, Adelheid, ostobaságot művelek.

Nehézkesen átkutatta a zsebeit, egy levelet nyújtott át az asszonynak, és újra visszahuppant a párnákra.

A levélíró kijelenti, igazságérzete kényszeríti annak megakadályozására, hogy egy olyan férfiút, mint Türkheimer főkonzul úr, továbbra is a legaljasabb módon megcsaljanak. És kik teszik ezt vele? Egy, a legalacsonyabb körökből származó nőszemély, aki mindent, de mindent köszönhet jótevője áldozatkész nemeslelkűségének, no meg egy fiatalember, akit a levélíró csupán A. Z. monogrammal óhajt megjelölni, és aki galádul visszaél a főkonzul úr és hitvese őnagysága nagylelkű bizalmával. A levélíró egyébként nem lenne túl finnyás, de a két, fentebb már közelebbről megjelölt személy magatartása kétségtelenül szemérmetlennek nevezhető, kiváltképpen azért, mert szinte naponta tapasztalható. Alulírott ezen felül a legmegbízhatóbb forrásokból tudja, hogy az úgynevezett Bienaimée Matzke kisasszony egy sor más férfival is megcsalja atyai jótevőjét, ám nevük felsorolása mit sem változtatna a dolgon. Igen, közönségességében attól sem riad vissza, hogy éjszaka az utcára menjen és, mint mondják, egy álruhás herceg után kutasson. Mindenesetre, fura egy herceg lehet, akit éjjel egy óra tájban az Invalidenstrassén csípnek fel, és minden bizonnyal inkább a micisapkások szövetségéhez, mint az arisztokráciához tartozik. Ezek, a legszigorúbb igazságon nyugvó tények elég felháborítóak ahhoz, hogy utálkozást váltsanak ki minden tisztességesen gondolkodó emberből, és a főkonzul úr bizonyára nem fogja megtagadni háláját az ismeretlen levélírótól.

Aláírás: Megkülönböztetett tisztelettel, egy jóérzésű barát.

Néhány kifejezés személyesen is érintette Adelheidet, életének valamely jelentős eseményére emlékeztette; talán a Levzahnékkal folytatott vitára? Mélységes utálat fogta el. Mennyi kellemetlenség! És mindezt egyszerre kell elviselni. Megvető mozdulatot tett.

- Valószínűleg Matzke kisasszony valamelyik irigy barátnőjétől származik - vélekedett. Türkheimer nem értett vele egyet:

- Ahhoz túl művelt a levél stílusa.

- Na, ami a műveltséget illeti - szólt Adelheid, és szavain megérződött, hogy fájdalmas gyönyörrel gondol mindarra, amit kedvesétől irodalmi műveltségben valaha is ellesett. Azután tovább tudakozódott:

- És most mit tervezel, mit teszel, szegény barátom?

- Mit tegyek? Ez a sorsom. Én fizetek és a gazemberek élveznek. Ezek aztán élvezik az életet - mormogta.

- Csak nem akarsz megbocsátani annak a lánynak?

- De hisz egy vagyonba...

Félbeszakította magát, megijedve attól, amit majdnem kimondott.

- Márpedig nem fogsz megbocsátani, James Louis - hangzott a jeges válasz. - Neked lehet, de nekünk nem lehet az a sorsunk, hogy megcsaljanak. Értesz engem?

A férfi tanácstalanul pislogott. Önkéntelenül is felrántotta a szemöldökét s fáradt szeme, akár akarta, akár nem, kinyílt. Rájött, hogy az ügy végeredményben ugyanolyan közelről érinti a feleségét, mint őt. Tátott szájjal hallgatta.

- Talán továbbra is az ölébe akarod szórni a pénzedet annak a szívtelen kis proletárkölyöknek, hogy a szeretőjének adja? Először csak...

Adelheid könnyebben lélegzett, s elszántan világította meg férjének az ügy üzleti oldalát.

- Hamarosan tönkremennénk. Bizonyára nem tudod, mire képes egy ilyen nyeszlett, csenevész perszóna, akinek életében nem volt még a kezében egy tízmárkás. Már hallottunk olyanról, aki egyetlen év alatt több tisztességesen szerzett vagyont herdált el, mint amennyit Ratibohr, Blosch és te tíz év alatt együttesen keresni tudtok.

Miután látta, hogy szavai megteszik a hatásukat, barátságosabb hangot ütött meg.

- James Louis, nagyon haragudtam rád. Áruljam el, mit gondoltam? Elvesztette az eszét, gondoltam, különben nem ajándékozna villákat és milliókat egy ilyen csatornatölteléknek, ő, akinek a nevéhez olyan üzletek fűződnek, mint Puerto Vergogna és a Bloody Gold Mounts. De áruljak el még többet? Úgy vélem, megbocsátható felháborodásomban, nyilvános botrányra gondoltam a velejáró pletykákkal és újságcikkekkel együtt, sőt válásra és vagyonmegosztásra is!

Türkheimer könyörgő mozdulatot tett.

- Adelheid!

Hangja elfúlt, az asszony vallomása lelke mélyéig megrázta.

- Adelheid, a kis Matzke halott, el van temetve, meg tudsz bocsátani egy bűnbánó vétkesnek?

Esedezve hajolt felesége fölé, megbotlott és a lába elé, a szőnyegre omlott. Adelheid átölelte a térdeplő nyakát.

- Öregszel, szegény barátom - szólt jóságosan. A férfi felnyögött.

- Nagy baj bizony, öregszünk.

Az asszony nem vette rossz néven elszólását. Türkheimer hirtelen támadt felháborodással kiáltotta:

- Ki sejtette volna, hogy ilyen rossz a világ!

Adelheid összerezzent, lelkét ismét megrohanta a boldogtalanság.

- Öregszünk - ismételte, és könnyek fojtogatták a torkát.

A férfi térdre rogyva zokogta:

- Nagy baj, nagy baj.

A térdén nyugvó fej mindjobban elnehezült, jobbnak látta, hogy gyengéden felrázza.

- Holnap utazunk. Veled megyek. Nekem is szükségem van rá, de előtte mindent rendbe kell hozni.

Hangtalan sóhajjal emelkedett fel.

- Hogyan akarod rendbe hozni?

- Nem gondolod, hogy elégtételt kell szerezned magadnak?

- Igazad van, elégtételt szerzek magamnak.

A gondolat felélénkítette, hüvelykujját mellénye karöltőjébe akasztotta.

- Nem tűzik a kalapjuk mellé, amit kapnak - fenyegetőzött. - Majd én megmutatom ennek a finom úriembernek!

Színtelen, ernyedt arca hirtelen felfúvódott és sötétvörösre változott; heves bosszúvágy fogta el.

- Szemét alak! Ilyen szemét alakot! Szemtől szembe mézesmázos szépelgés, a hátad mögött meg galádság. Hát nem én hizlaltam fel? Mondd meg magad, nem saját kezűleg hizlaltam fel? Szinte kedvemet leltem benne, nem tehetek róla, ezt diktálják az érzéseim. Mert kicsoda is az efféle szegény ördög? Téged is mulattatott, engem is mulattatott, mindenkit szórakoztatott, és most azt hiszi ez a ficsúr, hogy komolyan úgy viselkedhet, mint valami finom úriember és elcsábíthat fiatal lányokat? Hát valaha is komolyan vette őt valaki? Te vajon komolyan vetted? Hát ez a hoppmester, ez a bajazzó, ez a véznácska mulattató, tényleg nem tudja, hogy kicsoda is ő?!

- Csak ne olyan hevesen - kérlelte aggódva Adelheid. Ennyi szenvedélyt nem tételezett fel róla. - Túl messzire mész, kiváltképpen ha meggondoljuk, hogy bizonyára nem az ő, hanem a lány hibája. Hiszen olyan ártatlan, az meg biztosan futott utána, hiszen fut mindenki után.

- A lány? Szegény kis kukac, hiszen csak tizenhét éves.

- Azok a legrosszabbak.

- Komolyan gondolod? Tudod mit, mondok neked valamit, Adelheid: mindig mi férfiak vagyunk a bűnösök. Bármi történik, mindig mi vagyunk az okai!

Az asszony letekintett rá.

Szegény fejed - gondolta, hangosan pedig így szólt:

- Tégy valamit az ügyben. Elég ha csupán visszavonulsz, a többi elintéződik magától.

- Persze hogy visszavonulok. Leveszem a kezemet a fiúról.

- Róla? - kiáltott csalódottan és aggódva.

- Róla. Ki másról? Szőröstül-bőröstül a zsebemben van, nélkülem azonnal vége. Megállj csak, te ficsúr, hiszen te játszol a tőzsdén. Elég, ha a klubban elmesélem, hogy haragszom rá. Holnap már meg sem ismerik, figyeld csak meg, senki sem ismeri többé. Négy héten belül újra az utcán van, ahonnan fölszedtük és házitanítói állás után néz, de nem talál, arról gondoskodom.

Adelheid minden erejét összeszedte, hogy leküzdje a hirtelen rátört gyengeséget; kezét a szívére szorította. Szegény szíve nem tudott megnyugodni, a hűtelent ért minden sértésnél vérzett.

- És az a perszóna - vett erőt magán -, úgy értem az úgynevezett kis Matzke? Az ő viselkedésének a megtorlására egyáltalán nem gondolsz?

A férfi gyáván félrenézett.

- Gondold csak meg, James Louis, mily súlyosan vétkezik ellened. A gúny céltáblájává tesz. Aki csak meglátja a hintóját és a felháborító libériáját, jót nevet és örül, hogy megjártad. A kis Matzke, akármilyen kicsi is, a nagy Türkheimer fölé kerekedett, mondogatják. A becsületed forog kockán, James Louis. Tűrni akarod, hogy továbbra is csupa dínomdánom legyen az élete? Össze kell zúznod!

- Hogyan tehetném? A villa az övé, ami benne van, az is az övé. Hiába, az ajándék, ajándék.

Lopva egymásra néztek, vizsgálódva és újjáéledő bizalmatlansággal. Csak az udvarba behajtó kocsi zaja törte meg a kínos csendet.

- A gyerekek - szólt Adelheid. - Ebédre jöttek.

Asta lépett be, utána Hochstetten. Néhány pillanat múlva Liebling is megjelent az ajtóban. A fiatalasszony félhangosan szólt:

- Magammal hoztam, szükségünk lehet rá.

Lornyonján át vizsgálgatta gondterhelt anyját, majd apjához lépett, aki nyögdécselve nyúlt egy gyűrött papírdarab után.

- Ne fáradj, papa - szólt Asta. - Én is kaptam belőle. Azt hiszitek, a névtelen levélíró megelégszik azzal, hogy csak titeket traktáljon a szörnyűségeivel? De naivak is vagytok! E pillanatban már az egész világ csámcsog a történetén.

- Aljasság! - kiáltott Türkheimer. - Milyen aljasak is az emberek!

- Azt tanácsoltam apádnak, hogy hozza rendbe a dolgot. Igazán a segítségemre lehetnél - mondta Adelheid, és igyekezett némi anyai tekintélyt vinni a hangjába. Asta fölényesen nevetett:

- Nehéz nektek tanácsot adni, sohasem hallgattok az okos szóra, más a mentalitásotok. Botho, tudsz valamit tanácsolni?

- Parancsolsz?

Hochstetten ijedten ébredt fel álmodozásából. Csak lassan fogta fel, hogy beavatkozást várnak tőle a család, mely immár az övé is, meglepő szívügyeibe.

- Persze hogy nincs véleményed - jegyezte meg hitvese lenézően. - Mikor is volt?

Türkheimer lesújtó pillantást vetett a báró hímzett gomblyukára. Hochstetten tekintélye gyorsan hanyatlott mind Asta, mind az övéi szemében. Türkheimer egyenesen csalással vádolta a minisztériumi titkos tanácsost, aki neki, felesége atyjának, még mindig nem szerezte meg az ígért rendjelet. Adelheid végre megszólalt:

- Apád azt állítja, hogy képtelen megakadályozni cselekedeteiben azt a nőszemélyt, aki nevetségessé teszi.

- Hallgass, Adelheid. Mondtam már, hogy kap egyet a pofájára a szemét fráter, aki civódást szít közöttünk. Repülnie kell, olyan bojkottban lesz része, hogy az életben nem heveri ki, a ripők. Na de ki az, aki ezt nem akarja? Csakis te, Adelheid!

- Ja, vagy úgy! Bosszút forraltok, csak mindegyitek más ellen? Másképp kell hozzákezdenetek, tisztelt szülők.

Asta könnyed mozdulattal tette karját a kígyóbőrrel bevont, kecses szék magas, létraszerű támlájára. Telt alakjára feszesen és elegánsan simult az ezüstszürke kreppkosztüm, melyet egy árnyalattal sötétebb selyemmel béleltek. Felhajtott karimájú strucctoll kalapját le sem tette; úgy állt a szülei előtt, mint magasabb körökből leereszkedő jótevő, aki kegyeskedik közbenjárni érdekükben. Szavait fehér kesztyűs jobbjának hanyag mozdulatai kísérték.

- Először is egy szerényen fizetett kis állást kell szerezned a fiatalembernek, kedves papa.

- Állást? Még hogy én, neki? Te bizonyára...

- Igazán sajnállak, papa, de másképp nem megy. Gondold csak meg, milyen hosszú időn át tűrtük meg magunk között, és, sajnos, mi mindent volt alkalma látni. Mert látnivalókban nem volt hiánya, ugye, kedves mama? Hogy is volt csak az a Gold Mounts-krachhal? Engedted, hogy sok pénzt keressen és valószínűleg azt is, hogy a kulisszák mögé lásson. Vajon nem követhetett el indiszkréciót?

- Attól nem félek - mormogta Türkheimer, és ferde pillantást vetett Hochstettenre, aki oda sem figyelt. - De minden rágalomnak elejét kell venni. Igazad van, gyermekem, túl engedékeny voltam.

- Szólhatnál talán Jekusernek, hogy adjon neki egy állást a Nachtkurier-nál.

- Meglesz, meglesz. Nem túl zsíros, de nem is túl sovány, hogy sohase dúskálhasson, inkább azért rettegjen, hogy mi lesz, ha elveszíti.

- Látod, tudsz te okosan is beszélni, apácska. De a tanácsom csak most következik. Összeházasítjátok őket.

Adelheid felugrott a székéről.

- Hogy mi össze...

Nehezen vett erőt magán.

- Te tréfálsz. Így akarsz bosszút állni rajtunk? Vagy azt gondolod, hogy az illendőség követeli?

Türkheimer sóhajtott.

- Nekem nincs kifogásom ellene, de kérdés, hogy megy-e a dolog? És ha igen, minek?

- Hogy boldogok legyenek - válaszolta Asta ingerkedve. - Szeretik egymást, ezt már bebizonyították nektek. Tegyétek őket boldoggá, megérdemlik a fiatalok, nem igaz, Botho?

- Egész kellemes fiatalember - nyilatkozott Hochstetten. Hitvese részvevő leereszkedéssel veregette meg a karját, majd apjához fordult.

- Először is küldjétek el a hölgyhöz, ehhez a... hogyishívják csak?

- A kis Matzke - világosította fel lányát Türkheimer.

- Bizonyára csinált adósságokat, a kis Matzke. Először is a nyakára kell küldeni a hitelezőket. Azután visszavásárolod a villát, papa. Andreas, az elragadó fiúcska, benne van a vételárban. Vagy átveszi őt, vagy egy fillért sem kap.

- És ő, és ő? - suttogta Adelheid remegő ajakkal, alig hallhatóan, pedig a szíve sikoltása volt benne. Nem mert felpillantani, mert attól tartott, hogy ott találja a megszokott helyén. Ő, aki mindenestül az övé és akinek a szívében ott élt ő, Adelheid, hogyan maradhat távol, hogy lehet gyanútlan, miközben egy könyörtelen családi tanács ítélkezik sorsa felett. Bizonyára ott áll most is a teaasztal túlsó felén, sápadtan, szomorúan, tiszta, hosszú szempilláktól árnyékolt leányszemében néma vád. Asta csak mosolygott anyja gyötrelmén.

- Ne nyugtalankodj - kérlelte szinte gyengéden. - Azért van Liebling. Majd ő külön-külön beszél a szerelmesekkel, és mindent kézbe vesz, ahogy Kapeller mondja.

Mindenki Liebling felé fordult, aki úgy tett, mintha semmit sem hallana. Kezében újsággal, tartózkodóan ült a szoba túlsó sarkában. Türkheimer halkan nyöszörgött.

- A tanácsod jó, csak egy kicsit sokba kerül. Mennyi pénzemben van már ez a két szerencsétlen!

Asta válasza nem késett:

- Most legalább tudod, hogy miért, papa.

- De hát miért is?

- Hát nem érted, ez a bosszútok. El tudod képzelni, milyen házasság lesz ebből? Befellegzett a fiú előkelő karrierjének, a lányénak meg különösen. A fickó annyit kap, amennyiből egy legényember, akinek kispolgári szokásai vannak, éppen hogy megél; mondjuk háromszáz márkát. Annyi jut a háztartásra, és az olyan takarékos, rendszerető, rendezett élethez szokott háziasszony vezetésével, mint a kis Matzke, mindenre telik belőle. Egy év múlva jön a görvélykóros gyerek. A szülők eltompultak, házsártosak, ha nem szégyellnék, koldulnának, s mi találkozunk velük a Tiergartenben. Az apa a gyerekkocsit tolja, az anya mögötte vonszolja szakadt selyemruhájának uszályát. A lábán gumifűzős cúgos cipő, kezében vászonesernyő.

- Asta, te az én gyermekem vagy! Nagy egyéniség! Ez az, megbosszuljuk magunkat, de milyen nobilisan!

Türkheimer el volt ragadtatva, a lánya állát cirógatta, és az hagyta, olyan jókedvre derítette annak az embernek a jövendő sorsa, aki megsértette, átnézett a feje fölött, végül még a szerelmi életébe is beavatkozott, és akinek a boldogsága az ő szakadatlan vereségét jelentette. Most megbosszulhatja magát, majd meglátja a fickó. Hirtelen megvesztegetően kedves lett, ami teljességgel szokatlan volt tőle. Karon fogta apját; a ceremóniamester éppen kitárta az ajtót, hogy bejelentse: tálalva van.

- És hogy szolgál az egészséged, apácska? - kérdezte.

- Kitűnően! - kiáltott Türkheimer, és igyekezett ruganyosan lépkedni. - Egész kitűnően; Liebling, önnel lenne egy kis megbeszélnivalóm.

Adelheid némán tördelte a kezét, érezte, hogy nincs szó, nincs ötlet, mely megtarthatná számára az elveszítettet; a szeme láttára tűnt el a süllyesztőben. Némán tűrte, hogy Hochstetten asztalhoz kísérje. Liebling meghajolt előtte. Sötét, csupa szív tekintetéből senkitől sem remélt együttérzést olvasott ki; hálatelten viszonozta.

A férfi azt gondolta: Lehetséges lenne? Talán remélhetek?

Még egyszer meghajolt, mozdulata feltétel nélküli odaadást sugárzott, s közben megfogadta:

Minden tőlem telhetőt elkövetek.

 

Tizenötödik fejezet
Liebling

Amikor Andreas visszatért és üresen találta a dolgozószobáját, kétség fogta el:

Lehet, hogy kissé elvetettem a sulykot?

Adelheid eltűnése néma tiltakozásnak látszott. Nem baj, majd leveri a lázadását. Keménynek kell mutatkoznia. Ám az asszonynak küldött erélyes hangú levélke válasz nélkül maradt, és amikor személyesen jelent meg a Hildebrandtstrassén, rövid üzenet fogadta, miszerint az uraságok elutaztak. Két másodpercig megmeredve állt. Azután összeszedte magát; mintha a lakáj nem a megszokott tisztelet hangján szólt volna hozzá. Jobb keze remegni kezdett, és mielőtt maga is észrevette volna, nagyot csattant a lakáj arcán. Az meglepődve dörzsölgette az ütés helyét. Andreas hosszasan nézte a fájdalmas grimaszt: vajon nem ez volt az, aki annak idején úgy vette át tőle doktor Bediener névjegyét, mintha állást kereső senkiházi volna? Kissé megkönnyebbülve készült távozni. Úgy látszik, minden ügye pofonnal végződik.

Egyet én kaptam Claire Pimbusch majomemberétől, de kettőt én adtam: ennek a pimasz fráternak meg a kis Matzkénak. Tehát meg lehetek elégedve az eredménnyel.

Csodálattal adózott saját hidegvérűségének.

Nem érnek fel hozzám az események - gondolta otthon, a pamlagon kinyújtózva. Éppen elhatározta, hogy némi szunyókálásba menekül a pillanatnyilag megvetendő valóság elől, amikor Felix Liebling úr érkezését jelentették.

A moralista gérokkja szorosan és ünnepélyesen be volt gombolva, szép fekete szakálla ragyogott és remegett. Melegen Andreas szemébe nézett, és beszélni kezdett:

- Az ügy, kedves fiatal barátom, mely önhöz vezetett, több kitűnő ember sorsát érinti, közöttük az önét is.

- Egy pillanat! - kiáltott Andreas. Borzongató, hideg fuvallat csapta meg egy szörny torkából, amely közvetlenül előtte, egy pincelyuk ismeretlen mélyéből leselkedett rá. A levegőbe nyúlt valami után, amivel elháríthatná a fenyegető szerencsétlenséget.

- Parancsoljon az új Curaçaómból! Csak nem utasít vissza egy pohárkával?

- Habár az a szokásom, hogy idegen házban semmit sem eszem vagy iszom, az ön kedvéért eltérek ettől, és elfogadom az italát.

Kiitták poharukat, és ott ültek egymással szemben. Liebling hátrahajtotta a fejét, tekintete, legalábbis Andreasnak úgy tetszett, valahonnan a mennyezetről vagy még magasabb régiókból érkezett, oly napsugarasan és szívet melengető derűvel pihent a fiatalemberen. Váratlanul felkiáltott:

- Milyen csodálatos! Milyen csodálatos is az ön élete, kedves fiatal barátom. Szabad egy hasonlattal élnem?

- Kérem.

- Tehát hasonlattal élek. Vajon nem olyan-e az egész, mintha egy csodálatos szigeten élne? Mindenütt friss virágok nyílnak, hatalmas rózsapiros madarak röpködnek az azúrkék égen, és a legújabb dalokat zengik. Közben narancsvirágkölni vagy gyöngyvirág-eszencia illata úszik a levegőben, ahogy jobban tetszik... A terített asztalok a legelőkelőbb társaságot várják, a legpompásabb, a természettől dúsan megáldott hölgyek intenek ön felé. S ekkor fordulat következik be. Hirtelen kétes illat kezd terjengeni, s mindenki két méter távolságot tart öntől.

- De uram!

Andreas felugrott, de Liebling csillapítóan nyújtotta ki kezét.

- Hiszen ez csupán hasonlat. Egyébként, ha önnek úgy tetszik, visszavonom a kétes illatot, ámbátor tény, hogy önt magára hagyják. Jelképes alakok törnek önre, melyeknek falánk szájából cédulák lógnak ki "én vagyok az éhség", "én vagyok az önmarcangolás" felirattal, és ezen alakok űzik-hajtják a meredek tengerpartra. Már elkészült a vízbefúlásra, amikor kinyúlik egy mentő kéz és az ott várakozó csónakba emeli. Nos, kérdezem én öntől és mindenkitől, aki hasonló helyzetben van, mit tesz ekkor? Nem száll be némán? És ha a mentő kéz nem is irányítja önt olyan dúsan tenyésző, virágzó sziget felé, mint amilyent feladott, de az újon, melyet felajánl, meg lehet élni, mondjuk, havi háromszáz márkából - kérdezem önt, talán nagy hűhót csapna? Toporzékolna és felborítaná a csónakot? Bizonyára, nem. De komolyra fordítva a szót, mondjak önnek valamit?

Mielőtt még a fiatalember magához térhetett volna, Liebling szorosan előtte állt.

- A mentő kéz, én vagyok - mondta szinte hangtalanul.

Andreas fakó tekintettel nézett rá.

- Ki küldte, Türkheimer vagy a felesége? Fejezze be, kérem, és mondja meg, mit akar.

Újra leültek, Andreas sápadtan és hidegen hallgatta, arckifejezése hatalmas erőfeszítésről árulkodott.

- Gondolja csak meg - kérlelte Liebling -, mit csinált önből Türkheimer és ön mivel fizetett érte? Mi volt ön tegnapig? A legelőkelőbb körök tiszteletnek örvendő tagja, Berlin, vagy nyugodtan állíthatom, egész Németország egyik legkedveltebb drámaírója, a nők és a múzsák elkényeztetett kedvence, csupa kellemmel és vidámsággal körülvéve.

Andreas enyhén elpirult. Liebling mély lélegzetet vett, lassan és súlyosan beszélt tovább.

- És akkor ön a jótevőjétől, aki puszta emberszeretetből ilyen életmódra adott lehetőséget, hálából elcsábította asszonyát, az egyetlent, az imádottat, civakodást vitt békés otthonába, és az is az ön bűne, ha a leány az anyja ellen lázadt. - És ez még nem minden - sietett gyorsan hozzátenni a fiú védekező mozdulata láttán. - Elrabolta tőle élete alkonyának vigaszát, érzéki ujjaival a sárba rántotta utolsó napjainak szent oltárát.

- Csak nem a kis Matzkéra gondol?

- Ifjú ember, belelátott ön valaha is öreg szívekbe? A nagy ember, Türkheimer, a tapasztalt vén róka egyszer csak hinni kezd egy kicsi lány tisztaságában. Élete utolsó illúziója, hát nem megható? És most tessék, nézze meg, mi lett ebből az emberből; semmi kétség, a sír felé tántorog. És ki lökte őt erre az útra? Csakis ön!

Andreas lehorgasztotta a fejét. Liebling szavai annyi lesújtó igazságot tartalmaztak, hogy átmenetileg Türkheimer cukorbetegségéért is felelősnek érezte magát. A moralista megenyhülten nézett rá, és megfogta a karját.

- És mindezért szerkesztői állást ad önnek a Nachtkurier-nál és összeházasítja önt a néki oly drága Bienaimée-vel. Na, mit szól ehhez?

Liebling föltette a kalapját.

- Jöjjön, még minden jóra fordulhat. Kegyes hatalmak gondoskodnak önről, azonnal nyélbe is ütjük az üzletet.

Andreas csak nagy nehezen szedte össze magát.

- És ha vonakodom? - kérdezte.

Liebling megrémült.

- Verje ki a fejéből! Miket mond?! Képzeljen csak el valakit, aki Türkheimer átkával a fején sétálgat Berlin utcáin. Megmérgezné a levegő, amit belélegez, az út faburkolata, melyre lép, megnyílna és elnyelné.

Ez a vízió legyőzte Andreast, a pamlagra hanyatlott, és zavartan ült a párnák között.

Őrült! - suttogta saját magának - megőrültem. Mindenkinek igaza volt, aki Pulcinellának, mulattatónak, vidám csevegőnek nevezett. Nem fogtam fel az élet komolyságát, ilyen az én művészlelkem!

Úrrá lett rajta a kétségbeesés, öklével a fejét verte.

Hiszen Adelheid volt a legszebb asszony, akit valaha is láttam! Egész életemben dúskálhattam volna. De nekem a kis Matzke kellett, ez a széllel bélelt penészvirág, aki ráadásul ostoba és lompos is. Hiszen ha kedvemet leltem volna benne! De az egészet csak hiúságból tettem, hogy átejtsem Türkheimert és a drága, jó Adelheidet. És lám, magamat ejtettem át.

Váratlanul felrémlett benne a gumplachi tanárjelölt halvány emléke.

- Apáink hübrisze[17] - mormogta.

- Kinek a micsodája? - kérdezte Liebling, de máris eszébe jutott a megfejtés.

- Ja, vagy úgy. Beszéljen csak nyugodtan németül! Mi németek, ma már csak németül értünk és büszkék vagyunk erre.

- Mit érdekel ez most engem - szólt Andreas keserű mosollyal.

Liebling a hóna alá nyúlt.

- Jöjjön, a friss levegő jót fog tenni önnek - jegyezte meg, és gyengéden kituszkolta.

A fiatalember szemrehányásokkal halmozta el önmagát.

- Csak a hübrisz vakíthatott el ennyire. Hiszen Türkheimer a hatalom, én pedig a szellem vagyok. A szellem, természetesen legyőzi a hatalmat, de csak csöndben, halkan, azzal, hogy titokban aláássa. Egyszer azután beadja a kulcsot! A pap vértje a képmutatás, a harcosé a pajzs; valahol hallottam. De én semmit sem takargattam, nyíltan műveltem a disznóságaimat, mindenki láthatta.

Liebling félbeszakította a fiú bűnbánó szavait.

- Így a legjobb önnek, fiatal barátom. Meg kell javulnia, legalábbis így nevezné ezt a világ. Én inkább azt mondanám: legyen életének fontos része az erkölcsös gondolkodás.

- Mire megyek az erkölcsös gondolatokkal - elmélkedett Andreas. Liebling készségesen megmagyarázta:

- Erkölcsös gondolat például, hogy visszaadja a becsületét a fiatal lánynak.

- Hogyan tehetném, nem én vettem el.

- Annál szebb feladat.

Pár lépés után a moralista megjegyezte:

- Az erkölcsös gondolkodásmód az élet elkerülhetetlen követelménye, fiatal barátom.

A Villa Bienaimée kapuja elé érve, hozzátette:

- És a legkényelmesebb is.

Előreengedte a fiatalembert, de a küszöböt átlépve, Andreast vad vágy fogta el, hogy visszaforduljon, fellökje Lieblinget és elrohanjon. Felizgatott képzeletének iszonyú látomása azonban visszatartotta. Beláthatatlan mezőség jelent meg előtte, amelyen verejtékszagban és zsírban sült tészta bűzében, kínzókamrák és hatalmas testű nők között tántorogva, torz pofájú tömeg hódol zihálva a szabadjára engedett ösztönöknek: a kéjvágynak és a kegyetlenségnek. Itt, ahol minden a néplélektől bűzlik, kell neki, Andreasnak is elsorvadnia, mert erre ítélték. Lakkcipője mintha már veszített is volna fényéből. Nem lóg le egy cafat a nadrágszáráról? Megrázta magát, a lidérces álom eltűnt, és ő belépett.

Liebling egyedül indult a szalon felé, Andreas leült a zöld selyem előszobában, és le nem vette tekintetét a behajtott ajtó hasadékáról. Bent a kis Matzke szmirnaszőnyegbe csavarva hempergett a padlón, és bodor füstfellegeket eregetett. Haja tűzvörösen repkedett szanaszét, arca falfehér foltnak látszott a viaszsárga parkettán.

- Ugyanis fáznak a csülkeim - magyarázta.

- Akkor miért a száját fűti - szólt Liebling. Minden teketória nélkül elvette tőle a cigarettát, és a kandallóba dobta. A lány sírósan kiabált.

- A staubom!

De a férfi kioktatta.

- Nem szeretem, ha a nők dohányoznak. Az asszony, kiváltképpen a német asszony, maradjon hű a természettől kapott családanyai hivatásához. S ezzel rá is térek a tárgyra, amiért jöttem.

- Na, mért?

- Először foglaljon helyet tisztességesen egy széken, Matzke kisasszony.

- Mi a manó? Ön nyilván most érkezett hátsó-pomerániai lovagi birtokáról, gróf úr, és fenemód háklis az illemre?

- Bienaimée kisasszony, az ügy rendkívül komoly és a teljes figyelmét igényli.

A lány fölemelkedett.

- Rajta, bökje ki! - szólt egyszerűen.

Halk gyöngyzizegés hallatszott. Bókolva és párnás kezeit dörzsölgetve, Kalinke asszony préselte át magát az ebédlő ajtaján, és osont tovább a fal mentén. Bent halkan mentegetőzött:

- Egész odavagyok a kíváncsiságtól, Liebling úr.

- A helyzet úgy áll, hogy Türkheimer úr mindenről értesülvén, szakítani akar önnel - kezdte mondanivalóját Liebling.

A kis Matzke vörös lett a dühtől.

- Az ocsmány alak! - jegyezte meg utálkozva. - Akár ne is lássam többé! - nyilatkozott habozás nélkül, nemtörődömséget mímelve. - Szakítson csak, hálás leszek neki, ameddig csak szusz van bennem.

- Hálás is lehet neki az irigylésre méltó jólétért és a legszebb kilátásokért, amelyeket azonban könnyelműen eljátszott.

- Micsinájjak, ha egy kis mulaccságért mingyár sárral hajigál!

A hangjában könnyek remegtek. Liebling részvétet érzett a rémült teremtés iránt.

- Nyugodjék meg, kicsikém. Jótevőjétől távol áll a gyűlölködő felelősségre vonás. Türkheimer úr sokkal előkelőbb annál, semhogy egy fiatal teremtésnek, aki napsugaras gyermeki lényével megszépítette örömtelen öregkorát, szemére vessen néhány szenvedélytől túlfűtött pillanatot. Meg kell értenie, hogy a történtek után Türkheimer úr önmagának tartozik viszonyuk megszakításával. Ugyanakkor azonban nagyvonalúan gondoskodni óhajt a jövőjéről, amennyiben egy derék, szeretetre méltó, ön előtt egyébként nem ismeretlen ifjú férfi karjaiba vezeti.

- Mégiscsak nemes szívű férfiú! - kiáltott Kalinke asszony.

- És ki az a mintagyerek? - kérdezte Bienaimée.

Liebling félrehajtotta fejét, és bensőségesen suttogta:

- A neve, Andreas Zumsee.

- Akkor a legjobb, ha mingyár szedi is a sátorfáját.

Kalinke asszony hozzátette:

- Én is megkérdezném: mi célt szolgál ez a hosszú szósz?

- Az ön védencének a javát - jelentette ki Liebling, hangjában enyhe rendreutasítással. Az asszony derűsen válaszolt:

- Engem nem csap be, Liebling úr, lehet, hogy az ön Andreasa rendes fiatalember, de élni csak a zsebpénzből él, amit az előkelő dámák dugnak neki.

Liebling nem késlekedett, hogy személyisége teljes súlyát éreztesse a kotnyeleskedővel.

- Ön nem ismeri az elveimet, kedves asszonyom, amennyiben feltételezi rólam, hogy vállaltam volna mai küldetésemet, ha nem tudnám bizonyosan, hogy a fiatalember kapcsolata egy hölggyel, akit nem óhajtok megnevezni, végérvényesen a múlté.

- Na, tessék - válaszolta a matróna józanul -, akkor végképp nincs neki semmije.

- Csapdába került! - jegyezte meg Bienaimée. Liebling felvilágosította:

- Jövedelmező állást fog kapni. Egyébként is, ön nem szegény, és Türkheimer úr gondoskodik bevételei megfelelő gyarapításáról is.

A hölgyek habozva néztek egymásra.

- Mennyből az angyal - törte meg a csendet Kalinke asszony -, akkor érkezik, amikor az ember nem is gondol rá.

- Természetesen - folytatta Liebling - önnek a berendezéssel együtt, el kell adnia a Villa Bienaimée-t, mivel ön...

- Az én Villa Bienaimée-met! Röhögnöm kell!

A férfi nem engedte kizökkenteni magát.

- ...mivel ön a jövőben más, szeretném hozzátenni, erkölcsösebb körülmények között fog élni. Ha ön, kedves kisasszony, méltányolni tudja az irányában tanúsított jóindulatot, öt perc alatt mindent elintézünk, mert rendelkezem a szükséges teljhatalommal.

Levéltárcájából papírt vett elő, és gondosan kisimította. Kalinke asszony fürgén utánakapott. Szívből kacagott.

- Százezer márka? Csak meg ne erőltessék magukat! Jó félmilliót is megér, ahogy Kokott építőmester mondja. Édes istenkém - kuncogott a gyönyörűségtől. De Bienaimée csípőre tette a kezét.

- Na, most aztán kijött a farbával. Szóval ezért akar lukat beszélni a hasunkba?! Az ön barátja és szövetségese, Türkheimer, nemeslelkűségében kifundálta, hogy szorult helyzetében kicsinál egy szegény, védtelen lányt és ukmukfukk, a fejére sóz. És ezér a nagy fontoskodás, a begombolt gérokk és a kukliprédikáció az erkölcsről. Akarja tudni, hogy mi maga: dzsigoló!

Liebling falfehér lett, kihúzta magát, és három lépést hátrált. Kalinke asszony halkan felkiáltott:

- Az istenért! Ilyet mondani egy finom embernek!

- Talán nem jó szót használtam? - kérdezte Bienaimée kissé megjuhászodva.

- De még milyen szót! - jegyezte meg a matróna. - Az efféle szó ismeretlen nekünk. Honnan vette egyáltalán, édes gyermekem?

- Ne sápítozzon mán, Kalinke! - kérlelte Bienaimée. Lieblinghez szaladt, és hízelkedve hasba bökte.

- Na, béküjjön mán meg. Biztos nem maga főzte ki ezt a gyalázatosságot.

- Ezt még a halálos ellensége sem tételezi fel önről, Liebling úr - bizonygatta Kalinke asszony. Liebling újra beszélni kezdett, kissé még tartózkodóan:

- Felszólítom a hölgyeket, hogy megfelelő nyugalommal és higgadtsággal vizsgálják felül a tényállást, mert később megbánhatják.

- Csak semmi fenyegetőzés, ha szabad kérnem! - jelentette ki a kis Matzke igen határozottan.

- Az ön helyzetének, kedves kisasszonyom, az a kellemetlen jellemzője van, hogy mindenképpen el kell adnia az ingatlanát, mert hitelezői ezt megkövetelik. Vagy talán nincsenek hitelezői?

Bienaimée felnyögött.

- No lám. Azt hiszi talán, hogyha a kereskedők siserahada megrohanja a tulajdonát, hagyna önnek százezer márkát?

- Nem tudhatjuk - jegyezte meg Kalinke asszony.

- Arra kérem, kedves asszonyom, tartózkodjék a megjegyzésektől, amíg a mondanivalóm végére értem. Türkheimer úr hajlandó átvállalni Matzke kisasszony minden adósságát, sőt arra kéri, tekintse a jövőben is atyai barátjának.

Bienaimée a mellére csapott.

- Ezt nyilván csak szigorú erkölcsi értelemben gondolhatja, Liebling úr. Egy férjes asszony...

- Hagyja csak, gyermekem, ilyesmi előfordul - szólt a matróna szeretetteljes ölelés kíséretében. A kis Matzke büszkének és megindultnak látszott.

- Férjnél lenni, az mégiscsak más.

Liebling elébe tette a vételi szerződést, és tollat nyomott a kezébe. Ám Kalinke asszony lefogta a karját.

- Milyen nemes emberek! - szólt lágyan. - Csak éppen azt nem tudjuk, miért? Türkheimer úrnak bizonyára van valami elképzelése.

- Valóban, mégpedig az, hogy minél több embert tegyen boldoggá, például önt is, kedves asszonyom.

A derék Kalinke simára fésült, fekete haját igazgatta.

- Igazán nem úgy gondoltam, Liebling úr. A világ minden kincséért sem! - szólt izgalmában berlini dialektusban.

- Mondjuk, tízezer márka készpénzben?

A matróna keblére szorította kezét, és szégyenlősen nevetgélt.

- És az öregem? - kérdezte a kis Matzke. - Hiszen megesküdött, hogy életében nem fog többet dógozni.

- Tízezer az apjaurának is - szólt Liebling komolyan.

- És a stafírungom? Csak kell valami az ember testére!

- És a bútorok - vetette közbe Kalinke asszony.

- Érti, Liebling úr, egyszerű berendezkedés. És az esküvőm, meg a többi cécó?

Liebling előhúzta az óráját.

- Mint Türkheimer főkonzul képviselője, nem tárgyalok és nem alkudozom.

- Ezt ismerjük, ha semmiségről van szó, mindig állja a szavát - állapította meg Kalinke asszony.

- Százötvenezer márkát kínálok mindenestül. Egyébként mint barátjuk, csak azt ajánlhatom, ne szalasszák el a valószínűleg soha vissza nem térő alkalmat.

Újra a lány orra alá dugta a szerződést. Bienaimée mélyen föléje hajolt. Begörbített mutatóujjal, nagy erőfeszítéssel, ünnepélyesen véste nevét a papírra a matróna halk sóhajának kíséretében.

Utána a kis Matzke lábujjhegyre állt, hogy barátságosan megpaskolja Liebling arcát.

- Türkheimerről nem is tételezek fel ennyi jóságot. Biztos ön a mi védangyalunk.

Liebling szerénykedett:

- Mindent megteszek, ami az erőmből telik. Ön a nép gyermeke, aranyos kisasszonykám, és én mindig a nép oldalán állok, övé a szívem.

- Csak gyomra ne lenne az embernek; nehezen viseli - mormogta Kalinke asszony, és óvatosan érdeklődött:

- Ha jól hallottam, ön Palesztina királya akar lenni?

Liebling csupán megvonta a vállát.

- Igazán szép ember - álmodozott hangosan Bienaimée. Andreas képe jelent meg előtte, büszkén, mint annak idején, amikor elégedetlenségében pofon vágta őt és megsuhogtatta felette a lovaglókorbácsot. A pillanatra emlékezve, igaz szerelemmel gondolt rá.

- Mit szólnának egy pohárkához? - érdeklődött Kalinke asszony. Az éléskamrából jött, kezében egy palack pezsgővel. Liebling kezében máris pukkant a dugó.

Andreast ez a zaj térítette magához tanácstalan gubbasztásából.

Nagy disznóság lenne, ha egyedül innák meg az egész pezsgőt - mormolta maga elé.

De máris meghallotta Liebling hangját.

- És csak most térünk rá igazán a tárgyra, de ahhoz a vőlegényre is szükségünk van.

Kinyitotta az előszoba ajtaját. Bienaimée rikkantva pattant fel a zongorára, majd vissza a földre. Kalinke asszony hozzásimult, a moralista ünnepélyesen sorakozott fel melléjük. Andreas, mint akit hipnotizálnak, sápadtan és egyenes derékkal indult el a kis Matzke kitárt karja felé.

 

Tizenhatodik fejezet
Vágyódás egy kis tisztaság után

A kis Matzke, ahogy Andreas bizakodva gondolta, kifogástalan feleség volt, csak mint háziasszony nem tetszett neki. Ritkán kapott otthon meleg ételt, este pedig sóhajtva feküdt le a fel sem frissített ágyra. A cselédlány a konyhaasztalnál ült úrnőjével, aki kibomlott hajjal, pongyolában, szájában cigarettával pasziánszozott barátnőjével, a Kalinkével. Mindhárman döntötték magukba a snapszot világos sörrel.

Az otthonában uralkodó állapotokért a matrónát hibáztatta. Befolyása ellen, melyet rombolónak tartott, egyedül tehetetlennek érezte magát, ám szerencséjére az apósában tetterős szövetségesre talált. Tisztességes zsebpénzzel látta el, aminek fejében Matzke úr legkevesebb háromnaponként megverte és kidobta leánya nevelőanyját. Az ő szemében az asszony csupán "kövér dög, ócska kuplerájos" volt, emelkedett pillanataiban pedig a "kapitalisták talpnyalójá"-nak nevezte. Az egykori proletár ugyanis, amióta már nem furikázott gumikerekeken, visszatért forradalmi nézeteihez.

Miután a családi élet nem sok jóval kecsegtette, Andreas nem egy dologtalan órát töltött szerkesztőségi szobájában. Szép őszi napokon szívesen hajolt ki az ablakon. A házfalon a napsütésben megcsillantak az ember nagyságú, domború betűk, amelyekre egykor, a doktor Bedienernél tett első látogatása után, reménykedve és sóvárogva tekintett fel. Most alatta voltak; mindent elért, minden elrendeződött. Berliner Nachtkurier volt a neve az első megállónak Eldorádó földjén, és így hívták az utolsót is. Az utazás véget ért. Olykor, ha az okon töprengett és föltette magának a kérdést: mire volt jó az egész? - így válaszolt:

Természet és sors, mily gyakran fordít jelentős erőt egy viszonylag jelentéktelen cél elérésére. Divatfi vagyok, a hírnevemet és a jövedelmemet tekintve már majdnem milliomos voltam, és most havi háromszáz márkám van. Ám mindebben magasabb akarat érvényesült; nevezetesen, hogy ne legyek tudományos képzettségű tanárjelölt a gumplachi algimnáziumban, hanem a Nachtkurier szerkesztője, ami mégiscsak nagy különbség.

Az is előfordult, hogy dolgozott, ilyenkor egy-egy kéziratban lapozgatott, melyet Köpf adott neki átnézésre. Amióta rájött, hogy Andreas annyit közöltet le a saját verseiből a Neuzeit-ben, amennyit csak kedve tartja, a regényíró nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy egykori bérlőszomszédja protekciójával, az ő neve is megjelenjék a Nachtkurier mellékletében. Az öröm, hogy az emberek veséjébe láthat, hamar megvigasztalta Andreast barátja váratlan aljassága miatt. Egyébként Köpfhöz fűződő viszonyára némi árnyék borult a mesebeli herceg epizódja óta. Mivel Bienaimée szerelmi szeszélye miatt aligha vonhatta felelősségre, Andreas magától értetődően egy okkal többet látott arra, hogy kellemetlennek találja kollégáját. Köpf regénye őszinte visszatetszést váltott ki belőle, amit gyakran próbált szavakba önteni, de minden alkalommal csak egyetlen mondatot talált, amelyet egy este azután papírra vetett és elküldött a szerzőnek: "Az Ön műve, fájdalom, a legszentebb erényekből űz gúnyt, ezért a legmélyebb sajnálatunkra, nem helyezhetjük el lapunkban."

Másnap belépett hozzá Köpf, kezében a levéllel.

- Ön írta ezt? - kérdezte szerényen.

- Természetesen. Miért?

- Csak kérdeztem.

- Értsen meg jól, nem azt mondom, hogy a kézirat fabatkát sem ér, de a német nép minden bizonnyal szívesen lemond róla.

- Úgyszólván magam is azt gondolom.

- Na látja. Úgy ítélem, hogy ön olyan dolgokba bocsátkozott, amelyekhez nem is konyít. Mert mit tud ön a mi előkelő társaságunkról? Ha szabad egy hasonlattal élnem: légből kapott az egész.

- Önnek igaza van, kolléga úr, de úgy gondoltam, némi tehetséggel...

- Ó, a tehetség!

Andreasnak eszébe jutott Klumpasch doktor, a nagyvilági műveltségű orvos.

- Ön nyilván neuraszténiás fantáziát ért alatta. Ami a tehetséget illeti...

Büszkén fölegyenesedett, hogy hangot adjon az általa ismert legmodernebb nézetek egyikének:

- Tehetség az, amivel pénzt lehet keresni.

- Ez, természetesen, vitathatatlan.

Andreas részvétet érzett a csalódott ember iránt.

- Kemény igazságokat ízleltetek meg önnel - jelentette ki.

- Tegye csak, kérem.

- Ön epés és szerencsétlen, kedvesem, mint a szatírája, mert amit ír, az nem stimmel. Az ön hősét vagyonos férfiak feleségei veszik körül, mégis tönkremegy. Valóban úgy gondolja, hogy valaha is tönkremehet az, aki érdemes az életre? Anélkül, hogy szerénytelen lennék: hát én talán tönkrementem? Az ember elszórakozgat, tudományos ambíciói kedvéért szóba áll Eldorádó földjének lakóival, gyűjti a dokumentumokat róluk. Egek, micsoda dokumentumok és micsoda emberek!

Nem létező barkóját simogatta és az állát vakargatta. Csíptetőt tett az orrára és apró, bizonytalan léptekkel, hasát kitolva, megindult Köpf felé.

- A nevem Köpködősi - mondta Türkheimer vontatott, enyhén nazális hangján. - Köpködősi főkonzul, ez pedig a feleségem, született Csatornai.

Köpf csendes vigyorral figyelte a fiatalembert: fuldokolva, vörös arccal, az oldalát fogta a nevetéstől.

- Végre magára ismerek - jegyezte meg.

Andreas lassanként összeszedte magát.

- De az ember nem hagyja el magát - magyarázta kissé még akadozva -, és mindig a helyzet ura marad. És ha azután egy szép napon megelégeli a pacsuli- és kloákaszagot - édes istenem, milyen kimondhatatlanul vágyódom is egy kis tisztaság után.

- És akkor ön nőül veszi Matzke kisasszonyt - szólt Köpf és komolyan bólintott. Rövid szünet támadt. Hirtelen megszólalt: - Tus.

- Hogy érti ezt?

- Nem hallja? Tust húztak.

Füleltek. Különös hangok hatoltak el hozzájuk, először csak összefüggéstelenül, azután hatalmas lárma keletkezett, lökésszerű moraj, majd mennydörgés, mely az ablaktáblákat is megremegtette, a hallgatókat pedig vad félelemmel és harci szenvedéllyel töltötte el, mintha diadalmenet közeledne.

Az ajtót feltépték, Kaflisch rontott be.

- Jönnek! - ordította.

Az ablakhoz rohant, és reszkető lábát megtámasztva, derékig kihajolt.

Köpf és Andreas a Leipziger Strasse irányába nézett. Nyüzsgő tömeg közeledett, közepén toronyszerű építménnyel. Bizonytalan eredetű fény villámlott és szikrázott a fejek fölött. Kaflisch volt az első, aki valamit felismerni vélt. Elővette noteszét és önmagának diktált:

- "Két óra huszonkét perckor pompás magyar sötét almásderes négyfogatú vonult át a Dönhoffplatzon, és a Berliner Nachtkurier székháza előtt."

- Figyeljenek! - kiáltott a válla fölött hátrafelé. - Ha ezt elmulasztják, akár csomagolhatnak is. Még egyszer nem jön erre.

- Ki hajtja? - kérdezte Andreas. - Mi a fene, Ratibohr?

A lárma erősödött, közelebbről hallatszott, mindent elsöprően és könyörtelenül. Végre felismerték, hogy mi az. Egy piramisszerű vadászkocsi hátsó lépcsőin négy zöld-ezüst libériás lakáj állt, akik karcsú, két méter hosszú harsonákból fújták kegyetlenül a bent ülők feje fölött. A fogat tele volt elegáns urakkal, egyesek vadászruhában, mások cilinderben és világos felöltőben. A legmagasabb ülésen Türkheimer trónolt, oldalán egy kis fekete emberrel. Kaflisch diktált:

- "A nagy pénzember jobbján a havasalföldi fejedelem rokonszenves-egzotikus alakját láthatjuk; személyesen jött el a birodalmi fővárosba, hogy tervéhez, a modern kultúra bevezetéséhez országába, megnyerje a James L. Türkheimer bankház támogatását."

- Tehát újabb hetvenmillió - mondta Andreas lenyűgözve.

A kocsi az ablakuk alá ért, meg kellett állnia, mert igen nagy volt a tolongás. Az ujjongó lézengők százai olyan szoros gyűrűt vontak a lovak köré, hogy megriadtak. Ratibohr korbácsával a tömeg közé suhintott, ami csak fokozta lelkesedésüket. Iskolatáskás kislányok kacagtak és tapsoltak, járókelők szakították meg útjukat és lengették kalapjukat, suszterinasok dobálták a levegőbe sapkájukat, rendőrök merevedtek vigyázzba és szalutáltak. Az arra gördülő konflisok utasai felálltak, egy omnibusz tetejéről lezuhant valaki, és a kerekek alá került. Kis híján Kaflisch is érintkezésbe lépett a flaszterrel, ha a többiek nem kapják el időben a kabátszárnyát. Noteszével integetve, ő is tombolva hurrázott.

- Önnek igaza van - ismerte el Köpf -, roppant lelkesítő az egész.

A menet mozgásba lendült. Türkheimer és társai úgy ringatóztak ott fenn, mintha arannyal, bíborral és pávatollakkal ékesített elefánt hátán ülnének, amely győztes csatából megtérve, tízezer legyilkolt rabszolga vérét fröcsköli szerteszét. Mind fenyegetőbben és zűrzavarosabban nyomultak előre a messzire hangzó harsonaszó kíséretében, lefelé az úton. Türkheimer vöröses barkója a ráhulló fényben még egyszer aranyosan felszikrázott, mint egy szimbólum, amely azért van, hogy a nép imádattal járuljon elébe. Majd az ég ragyogó kékje alatt, a menet lassan beleveszett a napsugártól rózsaszínben tündöklő porfelhőbe, mint egy tündérmese ünnepélyes befejezése.

Andreas tudta, hogy néhány héttel ezelőtt még neki is előkelő hely jutott volna a mesebeli király kíséretében. E gondolat elkedvetlenítette; Köpfhöz fordult:

- Ön szerint jól nézett ki Türkheimer? Azt hiszem, már Karlsbad sem segített rajta.

- De ha egyszer még elég erőt érez magában ahhoz, hogy más országok kultúrájának a gondját is szívén viselje!?

- Fel kell készülnöm a nekrológjára.

Ezen eltöprengett.

- Elmondom majd az olvasóknak, hogy ragyogó üzleti sikerei ellenére, a családi gondok megkeserítették élete alkonyát. Egyedül a gazdagság nem boldogít, írom majd. Minden hiába, ha feleség és gyermek nem elég megértőek. Tudja, az ilyesmi mindig közelebb viszi a néphez a nagyokat.

Az ötlet föllelkesítette.

- Mi a véleménye, ha a teljes nevemet írom a cikk alá? Az ilyen nekrológ egy Türkheimerről...

Kaflisch az éterben lebegéstől kissé kimerülten tért vissza a földre, de nem elég fáradtan ahhoz, hogy fel ne háborodjék.

- Nekrológ, kiről? Na, szegény mesterem, ezt máris felveheti a posztumusz művei közé. Türkheimer túléli önt és mindannyiunkat, érti? Hiszen úszik a boldogságban!

- A fejedelem miatt?

- Arra a havasalföldi mukira gondol? Ugyan kérem, az csak díszlet, tolhatja a dicsőség szekerét. A helyzet kulcsa másutt keresendő.

Lábujjhegyre állt.

- Megbízható helyről hallatszik, hogy Türkheimer a közeljövőben magas kitüntetést kap. Hochstetten megszerezte neki az érdemrendet.

- Ah! Azt is tudja talán, melyiket?

- Nem fogja elhinni! A koronarend negyedik osztályát!

- Negyedik...?

A riporter bámult.

- Mi az, talán nincs megelégedve? Ha lenne ötödik osztály, azt is megkapná. Hiszen olyan szenvedésen ment át, amilyen embert csak sújthat, tisztelt úr. Most minden újra rendbe jött. Asta megbékült a férjével, Türkheimer Hochstettennel, Adelheid az egész világgal.

Andreas lehajtotta a fejét.

A tumultus utáni csöndben, urasági hintó lovainak trappolása hallatszott. Köpf mélyen meglepve kérdezte:

- Ki ül Türkheimerné mellett? Csak nem...?

Kaflisch rázkódott a nevetéstől.

- Mi van önnel? Talán nem ismeri Lieblinget?

- Fel nem foghatom, hogyan kerül Liebling Türkheimerné kocsijába - mormogta Andreas.

- Miért, talán nem cionista? - jegyezte meg Köpf. - Ha pedig az, akkor az a hivatása, hogy megvigasztalja népének boldogtalanjait és elhagyatottjait.

Kaflisch vigyorgott.

- Ravasz kópé! Azt hiszi, a cionizmus vigaszát nyújtja neki?

Andreasnak nagy erőfeszítésébe került, hogy megvető kacajt hallasson.

- Erkölcsi nulla!

Utánuk nézett. Adelheid jóllakott testének kívánatos gömbölyűségében, kényelmesen nyúlt el Liebling mellett, ahogy valamikor az ő oldalán pihent. A fekete csipkefátyol alatt a széles és halványfehér arc buján, csábítóan világított. Elsápadva és remegve lépett el az ablaktól.

Mi maradt nekem? - suttogta egy belső hang. A csillapíthatatlan vágy és az örök megbánás.

De uralkodnia kellett magán. A többiek búcsúzkodtak.

- Jó mulatást! - kiáltott oda neki Kaflisch.

Kituszkolta őket az ajtón.

- Annyi biztos, hogy az urak és a hölgyek valamennyien roppant boldognak látszanak - szólt Köpf.

- Nagy kunszt! Eldorádó földjén mindig mindenki boldog - mondta Kaflisch.

- Ostobák, elvetemültek és boldogok. Áldásom rájuk - válaszolta Andreas.


Jegyzetek

1. Gólem a zsidó néphit szerencsétlenséget hozó agyagembere. [VISSZA]

2. Aus dem Fff (efeff) = a kisujjában van, nagyon ért valamihez. [VISSZA]

3. De még mennyire, kedvesem! (francia) [VISSZA]

4. Nyugalom, uraim! (francia) [VISSZA]

5. Heinrich Heine: Diana. (Eörsi István fordítása) [VISSZA]

6. 12.7 Zsoltár. [VISSZA]

7. Kiss Zsuzsa fordítása. [VISSZA]

8. Ezt jól megmondta, barátocskám. (francia) [VISSZA]

9. Maga sem ijed meg az árnyékától, picinyem. (francia) [VISSZA]

10. Bezechen = berúgni; bezahlen = fizetni. [VISSZA]

11. Legyen meg az akarata. [VISSZA]

12. Schmerbauch = pocak. [VISSZA]

13. Notnagel = pótszeg. [VISSZA]

14. Elmúlt idők (helyesen: Tempi passati; olasz) [VISSZA]

15. Atyám, vétkeztem (helyesen: Pater, peccavi; latin) [VISSZA]

16. Húsod illat födi, mintha
     tömjéneznél, drága test;
     s bölcs kezeddel ha becézed,
     ah, feltámad a halott!

     Néha, hogy csitulni lásd
     titkos dühöd, komoly arccal
     tékozlod, nyugodt haraggal
     a csókot s a harapást.

     Baudlaire: Délutáni dal
. (Szabó Lőrinc fordítása) [VISSZA]

17. Vétkes gőg. (görög) [VISSZA]