Előszó

A Rougon-Macquart család története mintegy húsz regényt ölel majd fel. Átfogó tervét már 1869-ben elkészítettem, s azt teljes szigorúsággal követem. A Patkányfogó-t megírtam, amikor rákerült a sor, mint ahogy meg fogom írni a többit is, és egy pillanatra sem térek le megszabott utamról. Ebből merítek erőt. Van kitűzött célom, mely felé haladok.

Amikor A Patkányfogó újságban megjelent, példátlan durvasággal támadták, rágalmazták, az összes elképzelhető bűnökben vétkesnek találták. Vajon szükséges-e most néhány sorban megmagyaráznom írói szándékaimat? Meg akartam mutatni egy munkáscsalád végzetszerű pusztulását külvárosaink megmételyezett környezetében. Az iszákosságot és a semmittevést nyomon követi a családi kötelékek lazulása, a promiszkuitás ocsmánysága, a tisztességes érzések lassú sorvadása, és végső kifejletként, a gyalázat és a halál. Íme, az erkölcsi hatóerők működés közben.

A Patkányfogó - ehhez nem fér kétség - a legtisztább művem. Gyakran kellett borzalmasabb sebekhez is nyúlnom. Csupán a forma keltett riadalmat. A szavakon háborodtak fel. Azt rótták fel bűnömül, hogy irodalmi érdeklődésből összegyűjtöttem és gondosan kimunkált formába öntöttem a nép nyelvét. Tehát a forma, ez az én nagy vétkem! Pedig e nyelvnek már szótárai vannak, művelt emberek tanulmányozzák, élvezik nyerseségét, fordulatosságát, képeinek kifejező erejét. Valóságos csemege ez a nyelvtudomány búvárainak. És mégsem gondolt rá senki, hogy én egyszerűen csak filológusmunkát akartam végezni, amelynek - úgy hiszem - nagy a történelmi és társadalmi érdekessége.

De különben nem védem magamat. Majd megvéd a művem. Igazmondó mű ez, az első olyan regény a népről, amely nem hazudik, és amelynek valóságszaga van. De ne higgye senki, hogy a nép a maga egészében elvetemült, mert hiszen szereplőim sem elvetemültek, csupán tudatlanok, s megrontotta őket a környezet, melyben élnek: a keserves munka és a nyomorúság. Csakhogy előbb el kellene olvasni regényeimet, megérteni őket, átfogó képet alkotni róluk, mielőtt kimondanák azokat a nevetséges és gyűlöletes közhelyeket, melyek személyemről és műveimről keringenek. Ó, ha tudnák, mennyit kacagnak a barátaim azon az elképesztő legendán, mellyel a tömeget szédítik! Ha tudnák, hogy a vérszopó szörnyeteg, az ádáz regényíró - tisztes polgár, tanulmányainak és művészetének élő ember, aki csöndesen meghúzódik otthonában, s egyetlen vágya, hogy minél mélyebb, minél élőbb művet hagyjon maga után! Nem cáfolom meg a mendemondákat; dolgozom, bízom az időben s a jóhiszemű közvéleményben: egyszer talán majd engem is felfedeznek a rám szórt ostobaságok halmaza alatt.

Párizs, 1877. január 1-én.

ÉMILE ZOLA

 


1

Gervaise éjjel két óráig várt Lantier-ra. Vékony ujjasában dideregve állt az ablakon beáradó csípős hűvösségben, aztán levetette magát az ágyra, keresztbe, és elszunnyadt, nyugtalanul, könnyáztatta arccal. A Kétfejű Borjúban szoktak vacsorázni, de a férfi már egy hete mindennap elküldte vacsora után, hogy feküdjék le a gyerekekkel, s maga csak késő éjjel vetődött haza; állítólag munkát keresett. Ma este, míg érkezését leste, Gervaise-nek úgy rémlett, Lantier-t látja bemenni a Nagy Erkély tánchelyiségébe, melynek tíz fényes ablaka tüzes terítőt vetett a külső körutak sötét folyamára; mögötte meg Adèle-t pillantotta meg, azt a kis fényezőlányt, aki ugyanabba a vendéglőbe járt vacsorázni, ahová ők; most öt-hat lépéssel lemaradt, kezét lógázta, mint aki csak az imént engedte el a férfi karját, hogy ne egyszerre érjenek a bejárati lámpák nyers fényébe.

Öt óra tájban Gervaise felriadt, elgémberedve, sajgó derékkal. Felzokogott. Lantier nem jött haza. Először történt, hogy nem aludt otthon. Gervaise csak ült az ágy szélén, a kifakult vászonrongy alatt, mely a mennyezetre akasztott rúdról csüngött alá. Könnyben úszó szemét tétován körbejártatta a nyomorúságos bútorozott szobán: a diófa komódon, melyből hiányzott egy fiók, a három szalmaszéken, a zsírfoltos asztalkán, melyen csorba vizeskancsó állt. Vaságyat is tettek be, a gyerekeknek; elállta a komódot, s elfoglalta a szoba kétharmadát. Gervaise és Lantier nyitott ruhásládája a sarokban mutogatta üres belsejét, ócska férfikalap volt a fenekén, piszkos ingek és zoknik alá dugva; a fal mellett álló székek támláján egy csupa lyuk sál s egy sárette férfinadrág lógott: az utolsó rongyok, melyek nem kellettek már az ócskásnak sem. A kandalló közepén, a párba nem illő két bádog gyertyatartó között egy halom halvány rózsaszínű zálogcédula hevert. Ez volt a szálló "szép" szobája, a körútra néző, első emeleti szoba.

Ezalatt a két gyermek nyugodtan aludt, szorosan összebújva egy párnán. A nyolcéves Claude kidugta a takaró alól két kicsi kezét, s egyenletesen szuszogott, a négyesztendős Étienne mosolygott, s karját bátyja nyaka köré fonta. Az anya elborult tekintete megállapodott rajtuk. Újból görcsös zokogásban tört ki, zsebkendőt szorított a szájára, hogy elfojtsa felcsukló sírását. S fel sem húzva ócska cipőjét, mely leesett a lábáról, mezítláb ment vissza az ablakhoz, újra kikönyökölt, folytatta az éjszakai várakozást, kémlelte a távoli járdákat.

A szálló a Kápolna körúton állt, a Halárusok kapujától balra. Kétemeletes, düledező épület volt, a második emeletéig borvörösre festve, esőkorhasztotta zsalugáterokkal. A repedezett burájú karoslámpa fölött még ki lehetett betűzni valahogy a két ablak közén: Jószív Szálló, Marsoullier tulajdonában. A vakolatot borító penész megcsonkította a nagy sárga betűket. Gervaise-nek útjában volt a karoslámpa. Zsebkendőjét még mindig a szájára nyomva, felágaskodott. Jobbra nézett, a Rochechouart körút felé, ahol véres kötényű mészárosok álldogáltak csoportokba verődve a vágóhidak előtt; a hűvös szél olykor átható szagot hozott: a leölt állatok émelyítő bűzét. Balra nézett, pillantása végigfutott a sugárút hosszú szalagján, s csaknem átellenben, az épülőfélben levő Lariboisière-kórház fehér tömbjén akadt meg. Tekintete lassan végigkúszott a szemhatáron, követte a vámház falát, mely mögött megtámadott emberek segélykiáltásait hallotta néha, éjjel; fürkészte a félreeső sarkokat, a nedvességtől és mocsoktól feketéllő, sötét zugokat; reszketett, hogy valamelyikben egyszerre csak felfedezi Lantier-t, nyitott hassal, megkéselve. Amint felemelte a szemét, s elnézett a várost övező szürke és végeérhetetlen fal kopár szalagja fölött, nagy fényességet látott: a napsugár pora megtelt már az ébredező Párizs zsibongásával. De vissza-visszatért a Halárusok kapujához, nyakát nyújtva, kábultan bámulta, mint ömlik a két zömök vámépület között, a Montmartre és a Kápolna-domb felől az emberek, állatok, szekerek szakadatlan áradata. Tipródott az embernyáj, s váratlanul meg-megakadva, szétfolyt a kocsiúton; végtelen sorokban vonultak a munkások napi munkájukba, vállukon szerszámaik, hónuk alatt kenyerük; végeszakadatlanul zúdult az emberözön Párizsba, s ott alámerült. Olykor Gervaise mintha felismerte volna Lantier-t a tömegben, még kijjebb hajolt, majdnem kiesett az ablakon; azután még görcsösebben nyomta zsebkendőjét a szájára; talán fájdalmát akarta elnyomni. Egy fiatalos, vidám hangra visszafordult az ablaktól.

- Nincs itthon a nagyfőnök, Lantier-né?

- Nincs bizony, Coupeau úr - válaszolta, s mosolyogni próbált.

Egy bádogos volt az, a szálloda manzárdján lakott, tízfrankos szobácskában. Tarisznya fityegett a vállán. Mivel a kulcsot az ajtóban találta, kopogtatás nélkül belépett.

- Tudja, most itt dolgozom - folytatta -, a kórházon... Hej! Micsoda május ez! Kutya hideg van ma reggel is!

Nézte Gervaise sírástól kivörösödött arcát. Látva, hogy az ágy érintetlen, lassan megcsóválta a fejét; aztán odalépett a gyerekek fekhelyéhez; azok még mindig aludtak, rózsás angyalarccal. Halkabban beszélt tovább:

- Szóval, rosszalkodik a nagyfőnök, mi?... Ne búsuljon, Lantier-né. Tudja, sokat politizál mostanában; a múltkor is, hogy Eugène Sue-re szavaztak, aki jó republikánusnak látszik, majd megveszett. Lehet, hogy most is a barátaival éjszakázott, s ezt a piszok Bonapartét szidták.

- Nem, nem - suttogta Gervaise hevesen -, nem úgy áll a dolog, mint ahogy maga gondolja. Tudom, hová ment Lantier... Nekünk is megvan a magunk baja, mint bárki másnak, édes Istenem!

Coupeau kacsintott, jelezve, hogy nem ül fel ennek a füllentésnek. Azzal elment, felajánlva előbb, hogy elhozza a tejet, ha Gervaise nem akarna lemenni; ilyen derék, szép asszony mindig számíthat rá, ha bajba jut. Mihelyt távozott, Gervaise visszaállt az ablakba.

A városkapunál folytatódott a tülekedés a reggeli hűvösségben. Könnyű volt felismerni a kék zubbonyos lakatosokat, a fehér vászonnadrágos kőműveseket, a festőket pedig köpenyükről, mely alól hosszú munkakötény lógott ki. Messziről nézve fakón egybemosódott a tömeg, valami semleges színt öltött, melyben napszítta kék és piszkosszürke volt az uralkodó. Időnként megállt egy-egy munkás, meggyújtotta kialudt pipáját, míg körötte a többiek csak mentek tovább, mosolytalanul, egy szót sem váltva egymással, agyagszín arcukat Párizs felé fordítva, és Párizs elnyelte valamennyiüket a Halárus-negyed tátongó utcáján át. A Halárusok utcájának sarkain levő két bormérésről a kocsmárosok leemelték a fatáblákat; többen meglassították lépteiket; mielőtt bementek volna, megálltak a járda szélén, Párizsra sandítottak, ernyedt karokkal, máris készen arra, hogy elkószálják a napot. A pultok előtt álldogáló csoportok fizettek egy-egy rundot, ottfeledkeztek, megtöltötték a helyiségeket, köpködtek, krákogtak, felhajtottak egy-egy kupicával.

Gervaise éppen Colombe apó kocsmáját kémlelte az utca bal oldalán, ahol mintha Lantier-t látta volna az imént; ekkor egy terebélyes asszonyság - hajadonfőtt, kötényben - felszólt hozzá a kocsiút közepéről:

- Nicsak, Lantier-né, de jókor felkelt!

Gervaise kihajolt.

- Nini, maga az, Boche-né!... Jaj, nekem annyi dolgom van máma!

- Már ez így van! Magad, uram, ha szolgád nincs.

S folyt a beszélgetés ablaktól járdáig. Boche-né házmester volt abban a házban, amelynek a Kétfejű Borjú foglalta el a földszintjét. Gervaise sokszor várta meg a házmesterfülkében Lantier-t, hogy ne legyen egyedül a szomszédban étkező férfiakkal. A házmesterné elmondta, hogy most csak ide megy, egy ugrásra, a Szénégető utcába, hogy még ágyban érje azt a hivatalnokot, akiből a férje nem képes kiszorítani egy kabátigazítás árát. Aztán panaszkodni kezdett az egyik lakójára, aki egy nővel tért haza az éjjel, s hajnali háromig nem hagyta aludni a házat. Locsogása közben egyre a fiatalasszonyt vizslatta, látszott, hogy furdalja a kíváncsiság; talán csak azért állt az ablak alá is, hogy megtudjon valamit.

- Lantier úr ágyban van még? - bökte ki hirtelen.

- Igen, alszik - válaszolta Gervaise, s önkéntelenül elpirult.

Boche-né jól látta, hogy újból könny szökik a szemébe. Nyilván elégedett volt az eredménnyel, mert már indult is tovább, mocskos naplopóknak szidva a férfiakat; de visszafordult még, hogy felkiabálja:

- Ma megy a mosodába, ugye?... Nekem is van egy kis mosnivalóm, fenntartok magának egy helyet magam mellett, s majd beszélgetünk.

Aztán, mintha hirtelen megszánta volna Gervaise-t:

- Szegény kicsikém, jobban tenné, ha nem álldogálna ott tovább, még megbetegszik... Egészen kékre fagyott már.

Gervaise nem mozdult az ablakból két keserves órán át, nyolc óráig. Az üzletek kinyitottak. A munkászubbonyok áradata nem özönlött már a magaslatok felől; csak egy-két későnjövő iparkodott át a városkapun, öles léptekkel. A bormérésekben még ugyanazok álldogáltak, iszogattak, harákoltak, köpködtek. A munkások után elvonultak a munkásnők is: fényezőnők, masamódok, virágáruslányok; fázósan húzódtak össze vékony öltözékükben, s végigloholtak a külső körutakon, hármas-négyes csoportokban, élénken beszélgettek, nevetgéltek, tüzes pillantásokat vetve maguk köré; olykor feltűnt egy-egy sápadt arcú, komoly képű, sovány munkáslány, magánosan bandukolt a vámház fala mentén, a kifolyó szennyvizet kerülgetve. Később hivatalnokok jöttek, a körmükre lehelve, útközben ették egygarasos kenyerüket: göthös fiatalemberek, túl rövid zakóban, karikás szemmel, álmosságtól kótyagosan; tipegő, töpörödött öregek, végtelen hivatali órákon elnyűtt pergamenarccal, órájukat nézve, hogy pár másodperccel pontosabbra igazítsák. Ezután a körutakon elömlött a reggel békéje: a közelben lakó kistőkések sétálgattak a napsütésben, az anyák hajadonfőtt, piszkos szoknyában, karjukon ringatták csecsemőjüket, a padokon pelenkázták őket, taknyos, szedett-vedett gyerekhad hancúrozott, hempergett a földön, csivitelve, kacagva, sírva. Gervaise azt hitte, menten megfullad, belekábult a szorongásba, felhagyott minden reménnyel; úgy érezte, mindennek vége, elérkezett az idők vége, Lantier nem tér vissza többé soha. Szeme tétován járt a vértől és bűztől feketéllő, öreg vágóhidak és a fakó, új kórházépület között, mely ablaksorainak most még ásító nyílásain át mutogatta kopár termeit, ahol nemsokára majd arat a halál. Átellenben, a vámház fala mögött ragyogott az ég, Gervaise-t vakította a hatalmasan ébredező Párizs fölé emelkedő nap.

Leült egy székre, kezét leejtette, könnyei elapadtak. Ekkor belépett Lantier, nyugodtan, mintha mi sem történt volna.

- Te vagy az! Te vagy az! - kiáltotta az asszony, s a nyakába akart borulni.

- Én hát! Na és aztán? - vágott vissza a férfi. - Csak nem kezded elölről a hülyeségeidet?

Félretolta Gervaise-t. Fekete kalapját kedvetlen mozdulattal dobta a komódra. Huszonhat éves, alacsony termetű, sötétbarna bőrű, csinos fiatalember volt, gépiesen sodorgatta gyér bajuszkáját. Munkásnadrágot, derékban húzott, pecsétes, ócska zakót hordott, feltűnően délies kiejtéssel beszélt.

Gervaise visszaroskadt a székre, és szaggatottan, halkan panaszkodott.

- Le sem hunytam a szemem... Már azt hittem, bajod esett... Merre jártál? Hol éjszakáztál? Istenem! Ne tedd ezt máskor, beleőrülök... Szólj, Auguste, merre jártál?

- Amerre dolgom volt! - felelte a férfi vállat vonva. - Nyolc órakor a Glacière-ben voltam, annál a barátomnál, aki kalaposműhelyt akar nyitni. Elszaladt az idő. Inkább ott aludtam... Tudod, hogy nem tűröm, ha kémkednek utánam. Hagyj békén!

A fiatalasszony megint sírva fakadt. Lantier pattogott, hadonászott, feldöntötte a székeket, amitől felébredtek a gyerekek. Felültek az ágyban, félig meztelenül, kezecskéjükkel hajukat simítgatták; meghallván anyjuk sírását, szívet tépőn kezdtek kiáltozni, félig csukott szemükből patakzott a könny.

- Na, itt a zenekar! - fakadt ki dühösen Lantier. - Vigyázzatok, mert megint elmegyek. De vissza se jövök többé!... Nem hallgattok el? Alászolgája! Megyek, ahonnét jöttem.

Már föl is vette kalapját a komódról. De Gervaise elébe állt, hebegett:

- Ne, ne!

Csókjaiba fojtotta a kicsik könnyeit. Csókolgatta a hajukat, becézgette s visszafektette őket. A kicsinyek hamar lecsillapodtak, nevetgélve feküdtek a párnán, csipkedték egymást játékból. Közben az apjuk csizmástul az ágyra heveredett, kimerülten, kialvatlanságtól szederjes arccal. Nem aludt el, tágra nyitott szemét körbejáratta a szobán.

- Gyönyörű hely! - dörmögte.

Majd Gervaise-re pillantott, s gonoszul megjegyezte:

- Már mosdani se szoktál?

Gervaise nem volt több huszonkét évesnél. Magas termetű, soványkás nő volt, finom vonású arcára korán barázdákat vésett a mostoha sors. Kócosan, ócska cipőben, vacogósan, a bútorok porától szennyes fehér ujjasában tíz évvel öregebbnek látszott, megviselte az órákig tartó aggodalom és sírás.

Lantier megjegyzése kizökkentette félénk, beletörődő magatartásából.

- Igazságtalan vagy - pattant fel. - Tudod jól, megteszek mindent, ami tőlem telik. Nem az én hibám, hogy idáig süllyedtünk... Szeretném látni, te mit csinálnál két gyerekkel ebben a szobában, ahol még tűzhely sincs, hogy vizet melegítsen az ember... Nem kellett volna felélni a pénzed, amikor Párizsba jöttünk, hanem inkább rögtön elhelyezkedni, ahogy megígérted.

- Na és! - kiáltott fel a férfi. - Együtt szórtuk a dohányt! Most mit hánytorgatod fel.

Gervaise azonban, mintha nem hallaná, csak folytatta:

- Ha nekilátunk, még kimászhatunk a bajból... Tegnap este voltam Fauconnier-nénál, az Új utcai mosodásnál: hétfőtől alkalmaz. Ha te is összefogsz a glacière-i barátoddal, fél éven belül csak boldogulunk valahogy; ennyi idő alatt felruházkodunk, bérelünk egy lyukat valahol, s ott a magunkéban leszünk... Ó, dolgozni kell, dolgozni...

Lantier unott arccal fordult a fal felé. Gervaise kijött a sodrából.

- Na persze, a munkavágy nem dühöng benned, azt mindig tudtam. Elkapott a nagyravágyás, szeretnél urasan öltözködni, és selyemszoknyás szajhákkal sétafikálni. Én már nem vagyok elég jó neked, mi? Mert minden holmimat zálogba csaptam a kedvedért... Ide figyelj, Auguste! Nem akartam beszélni erről, még hallgattam volna, de tudom jól, hol voltál az éjjel; láttalak bemenni a Nagy Erkélybe, azzal a ribanc Adèle-lel. Szép alakokat szedsz össze, mondhatom! Ez is megéri a pénzét. Van mivel hencegjen. Végigment már rajta az egész vendéglő!

Lantier felugrott az ágyról. Szeme feketén lángolt sápadt arcában. Ebből az apró emberkéből viharként tört ki a harag.

- Igenis, az egész vendéglő! - ismételte a fiatalasszony. - Boche-né ki akarja ebrudalni őket, őt is, meg a nővérét is, azt a nagy dübbencset, mert a férfiak már sort állnak a lépcsőházban.

Lantier már az öklét emelte, aztán - erőt vett magán, nem ütötte meg az asszonyt - megragadta a karjánál fogva, vadul megrázta, s a gyerekek ágyára lökte; azok megint felsírtak. Visszadőlt az ágyra, s mint aki hosszas habozás után végleg elhatároz valamit, sötét tekintettel morogta:

- Nem tudod, mit tettél, Gervaise... Ezt megkeserülöd még.

A gyerekek sírdogáltak egy darabig. Anyjuk görnyedten ült az ágy szélén, átölelte őket; egyetlen mondatot hajtogatott, hússzor is elismételte, konok egyformasággal:

- Jaj, szegény csöppségeim, ha ti nem volnátok!... Ha ti nem volnátok!... Ha ti nem volnátok!...

Lantier nyugodtan kinyújtózott az ágyon, szemét a fölötte csüngő, kifakult vászonrongyra függesztette, nem hallott semmit, egészen elmerült az agyát megszálló gondolatban. Így hevert majd egy óra hosszat, küzdve az álmossággal, pedig ólomsúllyal nehezedett a pilláira. Később megfordult, felkönyökölt, kemény és elszánt arccal. Gervaise a szobát tette rendbe. Felöltöztette a gyerekeket, s bevetette az ágyukat. A férfi nézte, hogy söpör ki sebtiben, s törölgeti a bútorokat; a szoba így is sötét és siralmas maradt, a mennyezet füstös volt, a tapéta málladozott a nyirkosságtól, a három sánta széken s a bicegő komódon megült a mocsok, és szétmázolódott a portörlő alatt. Míg az asszony feltűzte a haját az ablakkilincsen függő kis kerek borotválkozó-tükör előtt, s bő vízben megmosdott, a férfi nézegette fedetlen karját, csupasz nyakát, ruhájából kilátszó mezítelenségét, mintha összehasonlításokat tenne. Elbiggyesztette a száját. Gervaise sántított a jobb lábára, de ez csak akkor látszott rajta, ha a fáradtságtól sajgott a csípője, és elhagyta magát. Ma reggel, a kimerítő éjszaka után, nehezen vonszolta a lábát, neki-nekidőlt a falnak.

Csend volt, nem szóltak többet egymáshoz. Lantier-n látszott, hogy vár valamit.

Gervaise, fájdalmát elfojtva, igyekezett közömbös arcot vágni, és serényen dolgozott. Mikor a ruhásláda mögé hajigált szennyest kezdte batyuba kötni, a férfi végre kinyitotta a száját, és megkérdezte:

- Mit csinálsz?... Hová mégy?

Az asszony először nem válaszolt. Aztán, hogy amaz megismételte a kérdést, dühösen odavetette:

- Láthatod... Megyek, kimosom ezt... Nem hagyhatom, hogy a kicsiket megegye a kosz.

Az várt, míg összeszed még három-négy zsebkendőt. Újabb szünet után ismét megszólalt:

- Van pénzed?

Az asszony hirtelen felegyenesedett, s le sem téve a piszkos gyerekingeket, a férfira meredt.

- Pénzem? Azt hiszed, lopni járok? Magad is tudod, hogy tegnapelőtt három frankot kaptam a fekete szoknyámra. Kétszer ebédeltünk belőle, hamar elfogyott, a felvágottakkal... Nem, képzeld, nincs pénzem. Maradt négy sou-m a mosodára... Én nem úgy szerzem a pénzt, mint egyes nőszemélyek.

Lantier rá se hederített a célzásra. Lekászolódott az ágyról, szemlét tartott a körben felaggatott pár rongyon. Végül leakasztotta a férfinadrágot és a sálat, kinyitotta a komódot, hozzájuk tett egy ujjast és két női inget, s az egészet Gervaise karjába dobta:

- Fogd, vidd a zaciba!

- Ne csapjam be mindjárt a gyerekeket is? - kérdezte az. - Hej, ha őket is bevennék, szépen megszabadulnánk tőlük, mi?

Azért csak elment a zálogházba. Fél óra múlva visszajött, letett egy ötfrankost a kandallóra, a zálogcédulát meg a többihez rakta a két gyertyatartó közé.

- Ennyit adtak - mondta. - Hatot kértem, de nem lehetett. Ó, nem mennek tönkre ezek... És mekkora tömeg van ott mindig!

Lantier nem vette el mindjárt az ötfrankost. Azt szerette volna, ha Gervaise felváltja előbb, hogy itthon is maradjon valami. De aztán mégis a mellényzsebébe csúsztatta, megpillantván a komódon a papírba csavart sonkamaradékot és a kenyér végét.

- A tejesnek még a tájára se mentem, mert egy heti tejjel tartozunk már - magyarázta Gervaise. - De igyekszem haza, addig menj le kenyérért meg rántott húsért, s aztán megebédelünk... Hozz egy liter bort is.

A másik nem ellenkezett. Látszólag kibékültek. A fiatalasszony batyuba kötötte a szennyes fehérneműt. De amikor össze akarta szedni Lantier ingeit és zoknijait a láda fenekéről, a férfi ráförmedt, hogy hagyja.

- Hagyd a holmimat! Nem engedem!

- Mit nem engedsz? - kérdezte Gervaise felegyenesedve. - Nyilván nem akarod még egyszer felvenni ezt a mocskot! Ki kell már mosni.

Nyugtalanul vizsgálgatta a férfit, látva, hogy szépfiú-arcán újra megjelenik az a kemény kifejezés, mely megmásíthatatlan szándékról árulkodik. Lantier feldühödött, kikapta kezéből a holmiját, s visszadobta a ruhásládába.

- Tedd már egyszer, amit mondok, az istenfáját! Értsd meg, hogy nem engedem!

- De miért nem? - makacskodott Gervaise elsápadva, és szörnyű sejtése támadt. - Hiszen most nem kellenek az ingeid, nem mégy sehová... Mit bánt az téged, ha elviszem őket?

Lantier habozott, zavarta Gervaise rászegeződő, égő tekintete.

- Miért? Miért? - dadogta. - A fenébe is! Mindenütt azt híreszteled, hogy te tartasz el, hogy mosol meg varrsz rám. Na! Elegem van, és kész! Végezd a dolgod, én végzem a magamét... A mosónők nem mosnak kutyákra.

Gervaise kérlelni kezdte, tagadta, hogy valaha is panaszkodott volna; de Lantier becsapta a láda fedelét, rátelepedett, s az asszony arcába vágta: "Nem!" Ami az övé, az az övé! Aztán, hogy elkerülje Gervaise rátapadó tekintetét, visszaheveredett az ágyra, kijelentve, hogy álmos, és nem kíváncsi a locsogására. Úgy látszott, most csakugyan elalszik.

Gervaise egy darabig tanácstalanul álldogált. Nagy kísértést érzett, hogy visszadobja a rakás fehérneműt a sarokba, s leüljön varrni. Lantier egyenletes lélegzése végül is megnyugtatta. Elővette az utolsó mosásból maradt szappandarabkát és kékítőt, odament a gyerekekhez, kik ócska dugókkal játszadoztak békésen az ablak alatt, megcsókolta s halkan intette őket:

- Jók legyetek, ne lármázzatok. Papa alszik.

Amikor kilépett a szobából, csak Claude és Étienne kacarászása hallatszott a nagy csendben, a fekete mennyezet alatt. Tíz óra volt. Vékonyka napsugár szökkent be a betámasztott ablakon.

Gervaise a körúton balra tért, s befordult az Új Aranycsepp utcába. Amint Fauconnier-né helyiségéhez ért, egy fejbólintással beköszönt. A mosoda az utca közepe táján lehetett, ott, ahol az út emelkedni kezd. Egy lapos épület fölött három óriási víztartály - három alaposan összeszegecselt bádoghenger - szürke teste gömbölyödött; hátrább emelkedett a szárítóhelyiség, egy nagyon magasra húzott második emelet, minden oldalról keskeny léces zsalugáterok zárták le, melyeken át szabadon áramlott a levegő, s látni lehetett a sárgaréz huzalokon száradó fehérneműt is. A víztartóktól jobbra a gőzgép vékony csöve szabályos időközökben sistergő, fehér felhőket pöfékelt. Gervaise, mint aki hozzászokott már a tócsákhoz, fel sem emelte a szoknyáját, amikor belépett a hipokloritos dézsákkal eltorlaszolt ajtón. Ismerte a mosodásnőt: a gyönge szemű törékeny asszonyka egy üvegkalitkában ült, előtte lajstromok, a polcokon pedig szappan, kékítőlabdacs nyitott üvegekben, mosószóda egyfontos csomagokban. Ahogy odaért, elkérte tőle a sulykolóját s a keféjét, melyet az utolsó mosáskor nála hagyott. Megkapta a számát, és bement.

A lapos mennyezetű, kiálló gerendájú, tágas helyiséget vasoszlopok tartották, és széles, világos ablakok zárták le. A fakó napvilág szabadon hatolt be a teljes ködként lebegő, meleg párába. A sarkokból gőz csapott fel, szétterült, kékes fátyolba vonva a háttért. Émelyítő, nyirkos, makacs szappanszaggal terhes, fojtó nedvesség csöpögött; olykor a felgőzölő hipoklorit elnyomta a szagokat. A sulykolóállásokban, a középütt vezető széles út két oldalán, vállig felgyürkőzött, födetlen nyakú nők álltak egymás mellett, feltűrt szoknyájuk alól kilátszott színes harisnyájuk s ormótlan fűzős cipőjük. Vadul csapkodtak, nevettek, hátra-hátrahajoltak, hogy egy-egy szót vessenek a siketítő zajba, majd a dézsájuk fölé görnyedtek, csatakosan, durván, lomposan, szinte bőrig ázva, kivörösödött, párolgó testtel. Köröttük, alattuk vízáradat: jártak a vödrök, dőlt a forró víz, ontották a vizet a megeresztett vizescsapok, patakokban csordogált tovább a lejtős kőpadlón a sulykolt ruha szennyes leve, az öblögetett fehérneműből kicsepegő víz, a nők lábai alatt meggyűlő sok tócsa. A kiáltozásoknak, az ütemes csapkodásnak, a sustorgó záporozásnak viharos zúgása fojtottan visszhangzott a lucskos mennyezet alatt, míg jobbra a finom vízpermettől fehér gőzgép fáradhatatlanul zihált, szuszogott, mintha táncoló, rázkódó kerekével szabályozni akarná a fültépő hangzavart.

Gervaise a széles úton aprózta a lépést, s jobbra-balra tekingetett. A fehérneműs batyut a karján cipelte, csípőjét felhúzva feltűnőbben sántított, bele-beleütközött a sürgő-forgó asszonyokba.

- Erre, erre, lelkem! - harsogta Boche-né hangja.

A fiatalasszony odament hozzá, balra, a terem legvégébe. A házmesterné buzgón dörzsölt egy zoknit, s munka közben szaggatott mondatokban beszélt.

- Álljon csak ide, fenntartottam a helyét... Én mindjárt végzek. Boche alig piszkít fehérneműt... Magának sincsen sok, mi? Egészen kicsi a batyuja. Még dél előtt végzünk, s mehetünk ebédelni... Eddig egy Csibe utcai mosónővel mosattam, de mindent agyonklórozott és ronggyá kefélt nekem. Inkább mosok magam. Megmarad a pénz. Csak a szappan ára... Hanem, hallja, ezeket az ingeket lúgba kellett volna áztatni. Ebadta kölykei! Biz isten, korom van a fenekükben!

Gervaise kibontotta a batyuját, szétteregette a kicsik ingeit. Boche-né azt tanácsolta, hozzon egy vödör lúgot.

- Ó, nem kell - válaszolta Gervaise -, elég a forró víz is. Így szoktam...

Szétválogatta a fehérneműt, külön tette a kevés színes holmit. Aztán négy vödör hideg vizet eresztett a háta mögötti csapból, megtöltötte a dézsát, s belenyomkodta a fehérneműt; szoknyáját feltűrte, két combja közé húzta, s belépett a felállított rekeszbe, mely a hasáig ért.

- Így szokta, ugye? - ismételte meg Boche-né. - Mosott maga a falujában is, ugye, lelkem?

Gervaise elkezdte a mosást, szép szőke, fiatal karja, mely csak a könyök táján rózsállott egy kissé, kivilágított a feltűrt ruhaujjból. Ráterített egy inget a sulykolóállás vízkoptatta, kifehérült, keskeny deszkájára; beszappanozta elölről, megfordította, beszappanozta hátulról. Mielőtt válaszolt volna a kérdésre, megmarkolta a sulykát, paskolni kezdett, aztán elkiabálta a mondatait, kemény és szabályos ütésekkel verve ki a hangsúlyt.

- Igen, igen, mostam... Tízéves koromban... Tizenkét esztendeje... A patakra jártunk... Jobb volt a levegő, mint itt... Azt látni kellett volna... csendes hely a fák alatt... sebes sodrú, tiszta víz... Plassans-ban, tudja?... Nem ismeri Plassans-t?... Marseille mellett?

- Ezt nevezem! - bámult el Boche-né a kemény sulykoláson. - Huncut kis fehérnép! Még a vasat is megmángorolná azzal a finom kacsójával.

A beszélgetés kiabálva folytatódott. Néha a házmesterné közelebb hajolt, hogy jobban halljon. Gervaise az egész fehérneműt kipaskolta, de amúgy istenigazában! Azután visszanyomkodta a dézsába, s darabonként újra kivette, hogy másodszor is beszappanozza és kikefélje. Fél kézzel odafogta a ruhát a sulykolópadhoz, másik kezében rövid gyökérkefe, s a fehérneműből szennyes levet kefélt ki, mely nyúlósan csorgott alá. A súrolókefe csöndes surrogása közben a két asszony összedugta a fejét, s bizalmasabb beszélgetésbe kezdett.

- Nem, nem vagyunk házasok - folytatta Gervaise. - Nem is csinálok titkot belőle. Lantier nem olyan rendes ember, hogy nagyon kívánnék a felesége lenni. Ha nem volnának a gyerekek, higgye meg!... Tizennégy éves voltam, ő meg tizennyolc, mikor meglett az első. Négy év múlva jött a másik... Már úgy, ahogy ez lenni szokott, hiszen tudja. Odahaza nem volt jó dolgom; az öreg Macquart, ha csak megmukkantam, belém rúgott. Ilyenkor az ember, persze, másutt keres vigasztalást... Éppenséggel összeadtak volna bennünket, de valahogy a szüleink nem akarták.

Lerázta a kezét, mely vörösnek látszott a fehér hab alatt.

- Fene kemény a párizsi víz - jegyezte meg.

Boche-né csak ímmel-ámmal mosott. Meg-megállt, húzta a szappanozást, hogy maradhasson még, s végére járjon ennek a történetnek, mely már két hete fúrta az oldalát. Szája kinyílt egy kissé, kövér képe fénylett, dülledt szeme csillogott.

"Persze, a kicsike sokat járatja a száját. Összerúgták a patkót" - gondolta magában, s boldog volt, hogy rájött a dolog nyitjára.

Fennhangon meg ezt kérdezte:

- Szóval, nem jól bánik magával?

- Ne is kérdezze - válaszolt Gervaise. - Odalent nagyon jó volt hozzám, de mióta Párizsban vagyunk, nem tudok kijönni vele... Még azt is el kell mondanom, hogy tavaly meghalt az anyja, hagyott rá valami keveset, vagy ezerhétszáz frankot. Ekkor Párizsba akart jönni. Én pedig, mivel az öreg Macquart okkal, ok nélkül, csak pofozott, ráálltam, hogy elkísérem; felutaztunk a két gyerekkel. Ő azt mondta, engem elhelyez mosónőnek, maga pedig folytatja a kalaposmesterséget. Milyen boldogok lettünk volna!... De tudja, Lantier nagyon nagyralátó, szórja a pénzt, csak mulatságon jár az esze. Szóval, nem sokat ér... A Montmartre szállóba mentünk lakni, a Montmartre utcába. Drága vacsorák, fogat, színház, neki óra, nekem selyemruha; mert nem rossz-szívű ám, ha van pénze. Mindenből a java, tudja, és két hónap alatt elpucoltuk az egész pénzt. Akkor költöztünk át a Jószívbe, és azóta tart ez az istenverte élet...

Abbahagyta, feltörő könnyei a torkát fojtogatták. Közben végzett a keféléssel.

- Megyek forró vízért - motyogta.

Boche-né bosszankodott, hogy ilyen váratlanul megszakadt a bizalmas vallomás, s odaszólt az éppen arra menő mosodáslegénynek:

- Charles, lelkem, ugyan hozzon már ennek az asszonykának egy vödör forró vizet, nagyon siet.

A legény elvitte a vödröt, és tele hozta vissza. Gervaise kifizette: egy sou volt a forró víz vödörje. Beleöntötte a dézsába, s utoljára még átmosta a fehérneműt, kézzel; a mosópad fölé hajolt, a felpárolgó gőz szürke füstszálakat szőtt szőke hajába.

- Tessék, tegyen bele kristályszódát, maradt még itt - szívélyeskedett a házmesterné.

Egy zacskóból Gervaise dézsájába szórta a maradék mosószódáját. Hipokloritot is akart tölteni, de a fiatalasszony elhárította; az a zsírfoltoknak s a borpecséteknek való.

- Azt hiszem, egy kicsit szoknyabolond - folytatta Boche-né; megint Lantier-ról beszélt, de nem mondta ki a nevét.

Gervaise előregörnyedt, görcsösen markolászta a vízben a fehérneműt; csak fejbólintással válaszolt.

- Igen, igen - fújta a másik -, észrevettem én már egy-két apróságot.

De tüstént visszakozott, látva, hogy Gervaise hirtelen felegyenesedik, és sápadtan rámered.

- Jaj, mit is beszélek, semmit sem tudok!... Szeret nevetni, azt hiszem, ennyi az egész... Így például a nálunk lakó két lánnyal is, Adèle-lel meg Virginie-vel; maga is ismeri őket; nos, szóval eltréfálgat velük, de tovább nem megy, arról meg vagyok győződve.

A fiatal nő verejtékes arccal, csepegő kézzel, dermedten állt előtte, le nem véve róla mozdulatlan, kutató tekintetét. A házmesterné megsértődött, öklével a mellét verte, esküdözött.

- Ha mondom, hogy semmit sem tudok! - kiáltotta.

Majd lecsillapodva, nyájaskodó hangon folytatta, mintha olyan valakihez intézné a szót, akin úgysem segít az igazság.

- Olyan őszinte a tekintete... El fogja venni magát, lelkem, a nyakam teszem rá!

Gervaise végigtörölte a homlokát nedves kezével. Másik ruhadarabot halászott ki a vízből, s megint csak bólintott. Egy ideig mindketten hallgattak. Köröttük a mosoda is elcsendesült. Tizenegyre járt. A legtöbb mosónő félig felült a mosódézsa peremére, s kenyér közé tett kolbászt evett; kidugaszolt borosüveg állott mindegyikük lábánál. Csak a háziasszonyok, akik pár szál fehérneműjüket szokták itt kimosni, siettek a munkával, minduntalan az iroda fölött függő kerek órára pillantgatva. Elvétve hallatszott még pár sulykolócsapás, s az állkapcsok falánk ropogása elnyomta a halk nevetgélés és beszélgetés zaját; a szüntelenül működő gőzgép most mintha hangosabban dohogott volna, zakatoló, fortyogó hangjával megtöltötte a hatalmas termet. Senki sem hallotta; szinte a mosoda lélegzése volt ez a forró fújtatás, mely a mennyezet gerendái alatt gyűjtötte össze az örökösen gomolygó gőzfelhőt. Hovatovább tűrhetetlen lett a hőség; napsugarak kúsztak be balról a magas ablakokon át, s szürkésrózsaszín és szürkéskék, tejfényű pasztákat gyújtottak a párolgó gőzben. S hogy többen panaszkodtak, Charles, a mosodáslegény, ablakról ablakra járva lehúzta a durva vászonfüggönyöket; majd átment az árnyékos oldalra, kinyitott pár kisablakot. Megéljenezték, megtapsolták; nagy lett a jókedv. Csakhamar elcsendesedtek az utolsó sulykok is. A mosónők tele szájjal ettek, csak az öklükben tartott, nyitott késekkel mutogattak. Olyan mély csend támadt, hogy a terem legvégéről jól hallották a lapát csikorgását, ahogy a fűtő szabályos időközökben szenet lapátolt fel, s a gép tűzterébe hányta. Ezalatt Gervaise kimosta a színes holmit a sűrű, szappanos meleg vízben, melyet nem öntött ki az előbb. Mikor végzett, odatett egy bakot, átvetette rajta a kimosott ruhát, mely alatt kéklő tócsák gyűltek össze a földön. Utána öblögetni kezdett. A háta mögött levő csapból folyt a hideg víz a földhöz erősített hasas dézsába, amelyen két farúd volt áthúzva, a ruhának. Magasabban, még két rúd húzódott a levegőben, oda akasztották a ruhát, hogy kicsepegjen.

- Mindjárt kész is vagyunk, hála az égnek - mondta Boche-né. - Maradok még, segítek csavarni.

- Ó, ne fáradjon, köszönöm szépen - szabadkozott a fiatalasszony, s gyúrkodta, kavargatta a színes holmit a tiszta vízben. - Ha lepedőm is volna, akkor, nem mondom...

De mégsem utasíthatta vissza a házmesterné szívességét. Épp egy színeresztő, gesztenyebarna, vékony gyapjúszoknyát fogtak a két végén, és sárgás levet csavartak ki belőle, amikor Boche-né felhorkant:

- Na nézzenek oda! A nyakigláb Virginie!... Hát ez meg mit mos itt? Csak nem abba a zsebkendőbe bagyulált pár rongyot?

Gervaise felkapta a fejét. Virginie annyi idős volt, mint ő, nála magasabb termetű, barna, csinos, bár arca kissé hosszabb a kelleténél. Kopott, fekete, fodros ruhát viselt, s a nyakában piros szalagot; nagy gonddal volt megfésülve, kontyát kék zseniliahálóba fogta. A széles út közepén megállt egy pillanatra, összehúzta a szemét, látszott, hogy keres valakit, meglátta Gervaise-t, ellejtett mellette, peckesen, kihívón, csípőjét riszálva, s ugyanabba a sorba állt be, öt dézsával arrább.

- Mi ütött ebbe? - folytatta Boche-né halkabban. - Nem szokott ez mosni még egy pár kézelőt sem... Cégéres naplopó, nekem elhiheti! Varrónő volna, de nem öltögeti ez össze a szakadt cipőjét se. Szakasztott mása a húga is, az a mihaszna Adèle, aki fényezőnő, de három nap közül két nap biztosan ellóg a műhelyből. Se apjuk, se anyjuk, senki nem tudja, miből élnek, de ha én egyszer kinyitnám a számat... Mit dörzsölget az ott? Alsószoknyát? Pfuj, de ronda! Képzelem, miket láthatott már az az alsószoknya!

Boche-né természetesen csak Gervaise kedvéért beszélt így. Az igazság az volt, hogy szívesen elkávézgatott Adèle-lel és Virginie-vel, ha volt pénzük. Gervaise nem válaszolt, lázas buzgalommal, sietve dolgozott tovább. Elkészítette a kékítős vizet egy háromlábas kis dézsában. Belemártotta a fehér holmit, rázogatta egy darabig a megfestett vízben, melynek a felszíne lakkosan fénylett; aztán gyöngén kicsavarta, s a magasabban levő farudakra terítette. Munka közben tüntetőleg hátat fordított Virginie-nek. De jól hallotta a vihogását, s magán érezte sanda pillantásait. Virginie nyilván csak azért jött, hogy belekössön. Egyszer, hogy Gervaise visszafordult, összeakasztották a tekintetüket.

- Ugyan hagyja - súgta Boche-né. - Csak nem kapnak hajba... Ha mondom, hogy nincs köztük semmi! Nem is ő az, na!

E pillanatban, amint a fiatalasszony az utolsó darabot akasztotta fel, nevetés támadt a mosoda bejáratánál.

- Két kis srác keresi a mamát! - kiáltotta Charles.

Az összes nő arra fordult. Gervaise megismerte Claude-ot és Étienne-t. Mihelyt meglátták, odafutottak hozzá a tócsákon át, kioldódott cipőjük laffogott a kőpadlón. Claude, az idősebbik, kezét nyújtotta öccsének. Amerre elmentek, a mosónők kedveskedve hívogatták őket, látva, hogy olyan megilletődöttek, s mégis mosolyognak. Ők pedig megálltak anyjuk előtt, rendületlenül fogták egymás kezét, s felemelték szőke fejecskéjüket.

- Papa küldött ide? - tudakolta Gervaise.

De amint lehajolt, hogy bekösse Étienne kibomlott cipőfűzőjét, megpillantotta a Claude ujján fityegő szobakulcsot a réz számlappal.

- Nézd csak! Elhoztad a kulcsot! - kiáltott fel meghökkenve. - Ugyan miért?

A gyerek is meglátta az ujján felejtett kulcsot, látszott, hogy hirtelen észbe kap, s csengő hangján így kiáltott:

- Papa elment.

- Elment bevásárolni ebédre, s azt mondta, gyertek értem?

Claude az öccsére tekintett, habozott, nem tudta, hányadán áll.

Aztán újra elkezdte, s egy szuszra darálta:

- Papa elment... Kiugrott az ágyból, mindent berakott a ládába, a ládát levitte, egy kocsira rakta... Elment.

Gervaise a guggolásból lassan felemelkedett, arca fehér volt, kezét orcájához, majd halántékához emelte, mintha recsegne-ropogna valami a fejében. Csak két szó tolult a nyelvére, azt mondogatta vagy hússzor, változatlan hangon:

- Jaj, Istenem!... Jaj, Istenem!... Jaj, Istenem!...

Most Boche-né kezdte faggatni a gyereket. Lázba jött, hogy ilyen kalandba csöppent.

- Lássuk csak, fiacskám, mondj el szépen mindent... Papa bezárta az ajtót, és meghagyta, hogy hozzátok ide a kulcsot, ugye?

Majd halkabban Claude fülébe súgta:

- Néni is volt a kocsiban?

A gyerek megint összezavarodott. Újra kezdte a történetét, diadalmas arccal:

- Kiugrott az ágyból, mindent berakott a ládába, elment...

Mihelyt Boche-né elengedte, magával húzta öccsét a vizescsaphoz. Játszani kezdtek, csurgatták a vizet.

Gervaise nem tudott sírni. Levegőért kapkodott, háttal a dézsának dőlt, arcát még mindig tenyerébe rejtve. A teste meg-megrázkódott. Néha sóhajtott egy nagyot, öklét még erősebben nyomta a szemére, mintha meg akarna semmisülni balsorsa éjszakáján. Úgy érezte, sötét verembe zuhant.

- Ejnye, no, kicsikém, mi lelte! - dünnyögte Boche-né.

- Ó, ha tudná, ha tudná! - szólalt meg végre Gervaise halkan. - Ma reggel velem küldette a sálamat s az ingeimet a zálogba, hogy legyen pénze erre a kocsira...

Sírva fakadt. A zálogház emléke felidézte a reggel történteket, s felszabadította a torkát fojtogató zokogást.

A mai zálogházjárás szégyene vad fájdalommal töltötte el reménytelenségét. Könnyei lecsorogtak az állára, melyet a tenyerével már amúgy is összevizezett; eszébe sem jutott, hogy zsebkendőt vegyen elő.

- Szedje össze magát, hallgasson már, mindenki idenéz - biztatgatta Boche-né, s ott forgolódott körülötte. - Hát szabad így elkeseredni egy férfi miatt?... Maga még mindig szerette, mi? Szegény kicsikém! Az előbb még szidta, mint a bokrot, most meg, tessék, úgy siratja, hogy a szíve szakad bele... Istenem, de buták is vagyunk, mi nők!

Anyáskodni kezdett.

- Ilyen csinos asszonyka, mint maga! Még ilyet!... Ugye, most már elmondhatok mindent? Nos, emlékszik, mikor odamentem az ablaka alá, már akkor gyanakodtam... Képzelje csak, ma éjjel, hogy Adèle hazajött, férfilépteket is hallok. Kíváncsi leszek, kinézek a lépcsőházba. A pasas már a másodikon jár, de jól felismerem Lantier zakóját. Reggel Boche lesbe állt, s meg is látta őkelmét: úgy sétált lefelé, mintha mi sem történt volna... Adèle-lel volt, érti? Virginie-nek most van valakije, annál alszik hetenként kétszer. Persze, így sem tisztességes dolog, mert csak egy szobájuk van, kis benyílóval, elképzelni se tudom, hová fekhetett Virginie.

Félbeszakította magát, megfordult, vastag hangját suttogóra fogva folytatta:

- Maga sír, ez meg kineveti. A lelketlen! Fogadok, hogy ez a mosás is csak trükk. Segített otthon a másik kettőnek meglógni, s idejött, aztán majd elmondja nekik, hogy maga milyen képet vágott a dologhoz.

Gervaise levette a kezét az arcáról, felnézett. Meglátta maga előtt Virginie-t, aki három-négy asszonnyal sugdolózott, s őt leste; eszeveszett harag lett úrrá rajta. Karját kinyújtva keresgélni kezdett a földön, megfordult, minden tagja vad táncot járt, lépett néhányat, beleütközött egy teli vödörbe, két kézre fogta, s nagyot lódítva rajta, Virginie-re öntötte.

- Te állat! - üvöltött fel a nyakigláb Virginie.

Még jókor hátraugrott, csak a cipője lett vizes. A fiatalasszony sírása már az előbb felverte az egész mosodát, most mindnyájan odatódultak, hogy lássák a csetepatét. A kenyerüket majszoló mosónők a dézsákra kapaszkodtak fel. Mások szappanos kézzel futottak oda. Kört formáltak.

- Az állat! - ismételte a nyakigláb Virginie. - Mi lelte ezt a veszett bolondot!

Gervaise megtorpant, állát felszegte, arca eltorzult, nem válaszolt, nem volt még járatos a párizsias piszkolódásban. A másik folytatta:

- Megunta már vidéken a kurválkodást, tizenkét éves sem volt, de már bakákkal hentergett, a fél lábát is otthagyta a falujában... Lerohadt a lába...

Nevetés támadt. Virginie, a sikerén felbuzdulva, közelebb lépett, kidüllesztette a mellét, még hangosabban rikácsolt:

- Gyere ide, hé, hadd nyuvasszalak meg! Máskor majd nem állsz ide hergelni minket!... A ribanc! Azt se tudni, honnan szalajtották! Úgy eldöngettem volna, ha eltalál az előbb, hogy arról koldul! Csak azt tudnám, mi baja van velem... Mi bajod van velem, te ringyó?

- Ne beszéljen annyit - dadogta Gervaise. - Jól tudja maga... Látták a férjemet tegnap este... Hallgasson el, mert mindjárt megfojtom!

- Még hogy a férjét!... Nem rossz!... őnagysága férjét! Épp az ilyen madárijesztőnek van férje!... Tehetek én róla, ha faképnél hagyott? Én nem loptam el tőled. Tessék, motozzanak meg... Ha akarod tudni, megmérgezted az életét! Túl jó volt ő neked... Aztán nyakörvet viselt-e legalább? Ki találta meg a hölgy férjét?... Jutalomban részesül...

Újra kitört a nevetés. Gervaise csak ezt motyogta, alig hallhatón:

- Jól tudja maga, jól tudja maga... A húga tette, megfojtom a húgát...

- Jól van, csak kezdj ki a húgommal! - vihogott Virginie. - Úgy, szóval a húgom tette! Meglehet. Egy kicsit jobb képű, mint te... De mi közöm ehhez nekem! Ezért nem moshatom nyugodtan a holmimat? Menj a fenébe, hallod-e, míg meg nem unom!

Utána még ő ment vissza - pár pillanatnyi sulykolás után - a szidalmaktól megittasulva, felpaprikázva. Abbahagyta, újrakezdte, háromszor is egymás után:

- Na, igen! A húgom tette. Most meg vagy elégedve?... Szeretik egymást. Látnád, hogy csókolóznak!... Otthagyott a fattyaiddal! Csinos kölykök, csupa ótvar a pofájuk. Az egyik egy zsandártól van, mi? Hármat megfojtottál, hogy ne legyen nagy a batyud, ha feljössz... A Lantier-d mesélte ezeket. Mondott az még cifrábbakat is, undorodik már a ronda tetemedtől!

- Mocsok! Mocsok! Mocsok! - üvöltötte Gervaise magánkívül, s megint rájött a vad remegés.

Megfordult, újból keresgélni kezdett a földön. Csak a kis dézsa akadt a kezébe, azt ragadta meg a lábánál fogva, s a kékítős vizet Virginie arcába loccsantotta.

- Marha! Tönkretette a ruhámat! - kiáltott fel az. Csuromvíz lett a fél válla, a bal keze meg kék. - Na megállj, te ganéj!

Ő is felkapott egy vödröt, s leöntötte a fiatalasszonyt. Ádáz küzdelem kezdődött. Futkostak a dézsák előtt, felkapták a tele vödröket, szaladtak vissza, egymás fejére zúdították. A vízáradatot minden alkalommal vad szózuhatag kísérte. Most már Gervaise-nek is megjött a hangja.

- Nesze! Piszokfészek!... Ezt megkaptad. Ez majd lehűti a segged.

- Nesze, te dög, a mocskos pofádra! Legalább egyszer levakarod magadról a retket.

- Majd adok én neked retket, te szajha!

- Nesze, még egy! Öblítsd ki a szád estére, a Belhomme utcai striheléshez.

A végén már a csapoknál töltötték meg a vödreiket. S míg telt a vödör, tovább piszkolták egymást. Először még mellé céloztak, alig lettek nedvesek. Aztán beletanultak. Virginie kapta az első telitalálatot, az arcába; a víz befolyt a nyakába, lecsurgott a hátán és a mellén, s alul csöpögött ki a szoknyájából. Még egészen kábult volt, s oldalról máris zúdult rá a következő, ez a bal fülén találta el, átáztatta a kontyát, mely úgy bomlott szét, mint egy spárgagombolyag. Gervaise-t először a lábán érte a víz; tele lett a cipője, felfröcskölt a combjáig; két másik vödör a csípőjére ömlött. Lassan már nem lehetett tudni, ki mennyit kapott. Merő víz volt mind a kettő, feje búbjától a lába ujjáig, blúzuk a vállukra, szoknyájuk a derekukra tapadt, megvékonyodtak, megmerevedtek, dideregtek, csurgott róluk a víz, akár az ernyőből, ha zuhog az eső.

- Csuda murisak! - szólalt meg egy mosónő rekedten.

A mosoda remekül szórakozott. Az asszonyok hátrább húzódtak, nehogy ők is kapjanak a fröccsből. Tapsoltak, tréfáltak, míg a meglódított vödrökből úgy zuhogott a víz, mint a megeresztett zsilipen. A földön tócsák keletkeztek, a két nő bokáig gázolt bennük. Virginie azonban alattomosan támadott: felkapott egy vödör forró lúgot, melyet egy szomszédja hozatott magának, és Gervaise-re öntötte. Felhördültek. Azt hitték, leforrázta. De csak a bal lába feje égett meg egy kicsit. Gervaise a fájdalomtól félőrülten, teljes erejéből Virginie lábához vágott egy üres vödröt. A lány leroskadt. A mosónők összevissza kiabáltak.

- Eltörte a lábát!

- A teremtésit! Hisz az meg le akarta forrázni!

- Igaza van a szőkének! Elcsalták az emberét!

Boche-né égnek emelt karral sopánkodott. Óvatosságból két dézsa között keresett menedéket; Claude és Étienne zokogva, fuldokolva, rémülten kapaszkodtak a szoknyájába, és szakadatlanul kiáltozták: "Mama! Mama!" Kiáltásukat elfojtották a könnyek.

Amint a házmesterné meglátta Virginie-t a földön, odaszaladt, húzni kezdte Gervaise-t a szoknyájánál fogva, s azt hajtogatta:

- Ugyan, hagyja már! Térjen már eszére!... Felfordul a gyomrom, igazán! Ki látott már ilyet, így gyilkolni egymást!

De tüstént hátrahőkölt, megfordult, visszamenekült a két dézsa közé a gyerekekkel. Virginie nekiugrott Gervaise torkának. Szorította a nyakát, hogy megfojtsa. Erre az egy heves rándítással kiszabadította magát, s olyan erővel csimpaszkodott a másik copfjába, mintha ki akarná tekerni a nyakát. Újra kezdődött a viaskodás, némán, jaj nélkül, egyetlen szitokszó nélkül. Nem keltek birokra, hanem egymás arcára pályáztak, ujjaikat begörbítve csípték, karmolták egymást, ahol érték. A nagy barna lány piros szalagja és kék zseniliahálója leszakadt; blúza kihasadt a nyakán, kilátszott a bőre s a vállából egy darab: a szőkét alig fedte ruha, fehér blúzának fél ujja leszakadt, azt se tudta, mikor, inge végigrepedt, felfedve dereka meztelen hajlatát. Ruhafoszlányok röpködtek. Először Gervaise kezdett vérezni; három hosszú karmolás húzódott szájától a nyakáig; csak a szemét féltette, minden ütésnél lehunyta, nehogy a másik kikaparja. Virginie nem vérzett még. Gervaise a fülére pályázott, dühöngött, hogy nem tudja megkaparintani; végre sikerült megragadnia az egyik fülbevalót, egy körte alakú, sárga üveggyöngyöt; megrántotta, a fül felhasadt, dőlt belőle a vér.

- Megölik egymást! Válasszák szét ezeket az ostoba majmokat! - hallatszott innen is, onnan is.

A mosónők összébb tömörültek. Két tábor alakult: egyesek uszították a két nőt, mint a marakodó kutyákat; mások, a gyengébb idegzetűek, egész testükben reszketve elfordultak, megsokallták a dolgot, azt mondták, hogy ebbe belebetegszenek. Nem sok híja volt, hogy ölre menjenek; elmondták egymást lelketlennek, mihasznának; csupasz karok emelkedtek fenyegetőn, három pofon csattant. Boche-né közben a mosodáslegényt kereste.

- Charles! Charles!... Hol lehet az a fiú?

Ekkor meglátta az első sorban: karját keresztbe fonta, szeme majd kiugrott az üregéből. Bikanyakú, öles fickó volt. Röhögött, gyönyörködött a két nő meztelenségeiben. A kis szőke olyan, mint a töltött galamb. Micsoda móka lesz, ha szétreped az inge!

- Né! - dörmögte s kacsintott. - Anyajegy van a hóna alatt.

- Mi az, maga itt áll?! - förmedt rá Boche-né, hogy meglátta. - Segítsen már szétválasztani őket!... Maga egyedül is szét tudja őket választani!

- Köszönöm szépen! Méghogy én! - válaszolta fölényesen. - Hogy kikaparják a szemem, mint kis híján a múltkor is?... Nem azért vagyok itt. Nagyon meggyűlne akkor a dolgom... Oda se neki! Nem árt nekik egy kis csapolás. Lehűlnek tőle.

A házmesterné már a rendőrséget emlegette. Hanem a tulajdonosnő, az a gyönge szemű, törékeny asszonyka, erélyesen tiltakozott. Többször is elismételte:

- Nem, azt nem engedem, akkor oda a cég hírneve.

A földön folytatódott a birkózás. Virginie hirtelen feltérdelt. Sulykolót ragadott s meglóbálta. Elváltozott hangon hörögte:

- Most megkapod, várj csak! Készítsd a szennyesedet!

Gervaise gyorsan kinyújtotta a kezét, ő is felkapott egy sulykot, s úgy emelgette, mintha bunkósbot volna. Teljesen berekedt.

- Úgy, szóval nagymosás kell neked?... Ide a bőröd, hadd tépem cafatokra!

Egy darabig térden állva fenyegetőztek. Arcukba hulló hajjal, zihálva, csapzottan, feldagadva lesték egymást, várakoztak, kifújták magukat. Gervaise ütött először; sulyka lecsúszott Virginie válláról. Félrehajolt, hogy elkerülje a másik ütését, mely a csípőjét súrolta. Belejöttek, úgy csapkodták egymást, mint mosónők a ruhát, keményen, ütemre. Ha talált az ütés, tompán csattant, mintha egy dézsa vízbe csapódott volna.

Köröttük, a mosónők ajkán elhalt a nevetés; többen eltávoztak, mondván, hogy émelyegnek; akik ott maradtak, nyakukat nyújtották, szemükben kegyetlen fény gyúlt, élvezték, hogy azok ketten így puhítják egymást. Boche-né elvezette Claude-ot és Étienne-t; felcsukló sírásuk odahallatszott a terem végéből, s elvegyült a sulykok hangos puffanásaival.

Gervaise egyszerre felordított. Virginie teljes erejéből a csupasz karjára sújtott, a könyök fölé; vörös nyoma maradt, a hús rögtön feldagadt. Gervaise rávetette magát. Azt hitték, menten megöli.

- Elég! Elég! - kiáltották.

Olyan rettentően eltorzult az arca, hogy senki sem merészkedett a közelébe. Ereje meghatványozódott, derékon kapta Virginie-t, lenyomta, farral felfelé, arcát a kőre szorította, s bármennyire rúgkapált a másik, kényelmesen felemelte a szoknyáit. A szoknyák alatt nadrág volt. Bedugta a kezét a hasítékába, felszakította, s mindent feltárt: a meztelen combját, a csupasz fenekét. Aztán felemelte a sulykolót, és verni kezdte, mint ahogy a Viorne folyó partján sulykolt annak idején Plassans-ban, ahol gazdasszonya a helyőrség szennyesét mosta. A fa puha cuppogással mélyedt a húsba. Minden egyes ütés vörös csíkkal mintázta a fehér bőrt.

- Ó! Ó! - álmélkodott Charles, elkerekítve a szemét.

Ismét kitört a nevetés. De hamarosan újból felhangzott az "Elég már! Elég már!", Gervaise nem hallotta, dolgozott rendíthetetlenül. Előrehajolva nézte a művét, ügyelt, hogy egy darabka se maradjon érintetlenül. Ki akarta sulykolni az egész bőrt, véresre. Féktelen öröm ragadta el, eszébe jutott a mosónőknek egy régi dala. Zümmögni kezdte:

- Csitt! Csatt! Margot megy mosni... Csitt! Csatt! Szívét sulykolni... Csitt! Csatt! Csattog a sulyka... Csitt! Csatt! Fogy szíve búja...

Majd így folytatta:

- Egyet magadnak, egyet húgodnak, egyet Lantier-nak... Ha találkoztok, add át nekik... Vigyázz! Újra kezdem. Egyet Lantier-nak, egyet húgodnak, egyet magadnak... Csitt! Csatt! Margot megy mosni... Csitt! Csatt! Szívét sulykolni...

Erővel kellett kiszedni Virginie-t a keze közül. A nagy barna lány könnyes arccal, vérvörösen, szégyenkezve kapkodta össze a holmiját és elszaladt; legyőzték. Közben Gervaise letűrte a blúza ujját, megigazította a szoknyáját. Sajgott a karja, megkérte Boche-nét, segítse a vállára a fehérneműt. A házmesterné a küzdelem lefolyását mesélte, lelkendezett, hogy mennyire izgult, s erőnek erejével meg akarta vizsgálni Gervaise testét.

- Hátha eltört valamije... Hallottam egy reccsenést...

De a fiatalasszony már menni akart. Ügyet sem vetett a merev kötényükben körötte álldogáló mosónők sopánkodásaira, bőbeszédű tetszésnyilvánítására.

Vállán a batyuval megindult a kijárat felé, ahol a gyerekei várták.

- Két sou a két óra - állította meg a tulajdonosnő, ki közben már visszaült az üvegkalitkába.

Miféle két sou? Nem fogta fel, hogy a helypénzt kérik. Aztán odaadta. S erősen sántikálva a vállára vetett nedves ruha terhe alatt, csuromvizesen, kékre vert könyökkel, véraláfutásos arccal eltávozott, csupasz karjával vonszolva Étienne-t és Claude-ot, kik még mindig reszketve, könnytől maszatosan, kétoldalt loholtak mellette.

Mögötte a mosoda megint olyan hatalmasan zúgott, mint a megnyitott zsilip. A mosónők megették kenyerüket, megitták borukat, s most még keményebben verték a ruhát, arcuk kigyúlt, örültek, hogy Gervaise és Virginie úgy eldöngették egymást. A dézsák előtt serényen dolgoztak a karok, görnyedt derekú, ferde vállú, szögletes arcélű bábok hajladoztak szaporán, mintha csuklós sarkon billegnének. Az állások között folytatódott a trécselés. A hangok, a nevetések, a vaskos megjegyzések elvesztek a hangos csobogásban. A csapok sustorogtak, a vödrökből dőlt a víz, a mosópadok alatt patakok folydogáltak. Ez volt a délutáni munka dandárja, ilyenkor zúzták ki a fehérneműt. A hatalmas helyiségben vörösre vált a gőz, csak a függönyök szakadásain átszűrődő napsugár tört bele fénykarikákat, arany köröket. Alig lehetett lélegzeni a szappanszagtól megsűrűsödött levegőben. Egyszerre fehér párával telt meg a csarnok; a fortyogó lúggal telt kád súlyos fedője magától felemelkedett a közepéből kiinduló fogazott rúd mentén; és a téglaházas rézüst mély öbléből édeskés, lúgkőszagú gőzfelhők csaptak a magasba. Mellette működtek a centrifugák; a vashengerekben levő ruhacsomókból a gép egy kerékfordulattal kicsapta a vizet; a ziháló, füstölgő gépezet vadul rázta a mosodát szüntelenül mozgó acélkarjaival.

Gervaise, ahogy belépett a Jószív szálló kapuján, megint sírva fakadt. A sötét, szűk kapualjban fedetlen kifolyó húzódott a fal mellett, szennyvíz csordogált benne; Gervaise-nek az ismerős bűzről eszébe jutott a Lantier-val itt töltött két hét, az a nyomorúságos, veszekedős két hét, amelynek az emléke most mégis égő fájdalommal töltötte el. Úgy érezte, most szakadt rá igazán az árvaság.

Odafönn a nap beragyogott a nyitott ablakon a kopár szobába. Ez a napfény, ez a táncoló aranyporral teli sugárnyaláb még sivárabbnak mutatta a fekete plafont, a foszladozó tapétát a falon. És sehol semmi. Csak a kandallón lógott egy kicsi női kendő, összecsavarodva fityegett ott, mint egy darabka madzag. A szoba közepére húzott gyerekágy mögül kilátszott a komód, kihúzgált fiókjai üresen ásítottak. Lantier, miután megmosdott, bepomádézta magát, a kétgarasos pomádé maradványa szét volt maszatolva egy kártyalapon, a kezéről lemosott zsíros vízzel megtelt a mosdótál. Nem felejtett el semmit. Gervaise-nek úgy rémlett, mély lyuk tátong a sarokban, ahol eddig a ruhásláda állott. Még az ablakkilincsen függő kerek tükröcskének is csak hűlt helyét találta. Balsejtelme támadt, a kandallóra pillantott. Lantier magával vitte a zálogcédulákat is, a rózsaszínű csomag nem volt már ott a párba nem illő két bádog gyertyatartó között.

A batyuját egy szék hátára akasztotta; állt, megfordult, a bútorokra meredt, úgy megdermedt, hogy sírni sem volt ereje. A mosodára félretett négy sou-ból csak egy maradt. Hallva, hogy Étienne és Claude már megvigasztalódva nevetgélnek az ablakban, odament hozzájuk, átölelte a fejüket, elnézegette a szürke kocsiutat, ahol reggel a szeme láttára ébredt új napra a dolgos nép, Párizs roppant munkája. A napi sürgés-forgástól átforrósodott kövezet most tüzes visszfényt vetett a városra, túl a vámház falán. Erre a kövezetre, ebbe a forró kemencébe vetik Gervaise-t és két kicsinyét; tekintete végigsiklott a külső körutakon, jobbra, balra, s megállapodott a két végén; vak félelem ereszkedett rá, úgy érezte, hogy ezentúl egy vágóhíd és egy kórház között kell lemorzsolnia az életét.


2

Három héttel később, egy verőfényes délelőttön, fél tizenkettő tájt, Gervaise rumos szilvát evett Coupeau-val, a bádogossegéddel, Colombe apó Patkányfogójában. Coupeau a járdán cigarettázott, és behívta Gervaise-t, aki éppen befejezte a fehérnemű széthordását, és jött át az utcán; szögletes, nagy ruháskosara ott volt most mellette a padlón, a bádogasztalka mögött.

Colombe apó Patkányfogója a Halárusok utcája és a Rochechouart körút sarkán állt. Cégérét egy szó foglalta el: Szeszfőzde; a nagy kék betűk az egész táblát betöltötték. A bejáratnál poros leanderek álltak, két félbevágott hordóban. A hosszú söntés a bejárattól balra terpeszkedett, poharak, csap és ónmércék sorakoztak rajta; körül, a tágas termet világossárgára mázolt, lakkosan fénylő, hasas hordók díszítették, csillogó abroncsokkal és sárgaréz csapokkal. Följebb, a polcokon pálinkásüvegek, gyümölcsös kelyhek, különféle üvegecskék sorjáztak példás rendben, elfödve a falat, almazöld, sápadt arany, halvány lakk foltokat verve vissza a pult mögötti tükörbe. Azonban a cég legfőbb látványossága - hátul, a tölgyfa ráccsal elrekesztett, üvegtetős udvarban - az a párolókészülék volt, amelyet a vendégek működés közben is megszemlélhettek; borissza munkások gyakran elbámészkodtak a hosszú nyakú lombikokból, föld alá nyúló kígyócsövekből összeszerkesztett boszorkánykonyha előtt.

Most, ebédidőben, a Patkányfogó üres volt. Egy negyvenéves forma, pocakos ember - Colombe apó - ujjas mellényben szolgált ki egy tíz év körüli lánykát, aki négy sou ára pálinkát kért a csészéjébe. A napsugár bekúszott az ajtón, s a padlót melengette, mely állandóan nedves volt a bagósok köpéseitől. A söntésből, a hordókból, az egész helyiségből nehéz, édeskés szag áradt, a szeszgőz mintha ellustította és megmámorosította volna még a napsugárban lebegő porszemeket is.

Coupeau újabb cigarettát sodort. Nagyon tiszta kék zubbonyt, kis kék vászonsapkát viselt, fehér fogsorát kivillantva vidáman nevetett. Előreugró állkapcsa, kissé tömpe orra volt, szép gesztenyebarna szeme, arca, mint egy jókedvű és barátságos kutyáé. Sűrű, göndör haját felfelé fésülte. Rugalmas bőre sem mutatta többnek huszonhat évesnél. Gervaise szemben ült vele, könnyű, fekete szövetkarakóban, hajadonfőtt, s egy szem szilvát evett, két ujja hegyével fogva a szárát. A hordók mellett négy asztal állt, ők az elsőhöz ültek le, a pult közelében, az utca felőli oldalon.

A bádogossegéd rágyújtott, az asztalra könyökölt, előrenyújtotta a fejét, szótlanul nézte a fiatal nőt, akinek szőke haj koronázta csinos arca most opálosan áttetsző volt, mint a finom porcelán. Aztán, valami korábbi beszélgetésre célozva, mely kettőjük titka lehetett, csupán ezt kérdezte halkan:

- Szóval: nem? Nemet mond?

- Bizony nemet, Coupeau úr - válaszolta Gervaise nyugodtan mosolyogva. - De csak nem hozakodik elő most megint ezzel? Egyszer már megígérte, hogy okos lesz... Ha ezt tudom, nem fogadom el a meghívását.

Amaz nem válaszolt, tovább nézte, közvetlen közelről, nem titkolt gyöngédséggel legeltetve rajta a szemét; kivált a szája sarkát szerette, azt a rózsaszínes kis hajlatot, amelyen megcsillant a száj élénkebb pirosa is, ha Gervaise elmosolyodott. Az asszony nem húzódott el, nyugodt és nyájas maradt. Rövid hallgatás után még hozzátette:

- Ne is gondoljon rá, igazán. Én már öreg vagyok, nyolcéves nagy fiam van... Mit is csinálnánk együtt?

- Hogy mit? - dörmögte Coupeau, és kacsintott. - Hát amit mások!

Gervaise csak legyintett.

- Azt hiszi, az mindig olyan szórakoztató? Látszik, hogy nem élt még együtt senkivel... Nem, Coupeau úr, nekem komolyabb gondjaim vannak. Mulatozással nem sokra megyek, tudja? Két éhes szájat kell betömnöm, és azok falnak ám! Mit képzel, hogy nevelem fel a porontyaimat, ha elcicázom az időt?... De különben is, higgye meg, ami velem történt, keserves tanulság volt. Tudja, most már nem érdekelnek a férfiak. Engem ugyan nem szednek rá egy darabig!

Felindulás nélkül sorolta az érveit, nagyon okosan és higgadtan, mintha csak valami szakmába vágó dologról lenne szó, s azt magyarázná, miért nem keményítette ki az ingmellet. Látszott, hogy érett megfontolások után mindezt eldöntötte már magában.

Coupeau ellágyulva mondta:

- Maga nagyon elszomorít engem, nagyon elszomorít...

- Igen, azt látom - viszonozta Gervaise -, sajnálom is érte, Coupeau úr... Ne vegye zokon. Ha szórakozni akarnék, istenem! még mindig inkább járnék magával, mint valaki mással. Maga rendes embernek látszik, jószívű is. Összeállnánk, ugye, aztán tart, ameddig tart. Nem vagyok rátarti, nem állítom, hogy ez sosem következhetett volna be... De mire jó az egész, ha egyszer nincs hozzá kedvem? Két hete dolgozom Fauconnier-nénál. A gyerekek iskolába járnak. Dolgozom, elégedett vagyok... Legjobb, ha minden marad a régiben.

Lehajolt a kosaráért.

- Eltrécselem magával az időt, közben meg vár a főnöknőm... Majd akad más, Coupeau úr, olyan, aki szebb nálam, és nem vesződik két poronttyal.

A férfi a tükrön függő kerek órára pillantott. Visszaültette Gervaise-t, s így kiáltott:

- Várjon még! Csak öt perccel múlt fél... Van még huszonöt percem... Csak nem attól fél, hogy valami butaságot csinálok; közöttünk az asztal... Hát annyira nem állhat, hogy egy kis beszélgetésre sem hajlandó?

Az asszony, hogy ne sértse meg, visszatette a kosarát; beszélgetni kezdtek, mint két régi barát. Gervaise ebédelt már, mielőtt széthordta a tiszta ruhát; Coupeau ma sietett bekapni levesét és marhaszeletjét, hogy megleshesse az asszonyt. Gervaise készségesen válaszolgatott, s közben kinézegetett az ablakon a gyümölccsel tele üvegek között, figyelte a mozgalmas utcát, ahol ebédidőben óriási volt a tülekedés. A két járdán, az összeszűkülő házsorok között, sietős léptek, lógázó karok, folytonos lökdösődés. A megkésettek, a műhelyükből csak késve szabaduló munkások éhségtől rosszkedvűen, nagy léptekkel vágtak át a kocsiúton, bementek a szemközti péküzletbe, újból megjelentek, egy font kenyérrel a hónuk alatt, s három ajtóval arrább betértek a Kétfejű Borjúba, hogy elfogyasszák a hat sous menüt. A pék mellett zöldséges is volt, sült krumplit és petrezselymes kagylót árult; folyton jöttek a hosszú kötényes munkáslányok, zacskóban vitték a krumplit s csuporban a kagylót; jöttek finomabb külsejű, csinos lánykák is hajadonfőtt, és csomószám vették a retket. Gervaise előbbre hajolt, s megpillantotta a zsúfolt hentesüzletet, ahonnan gyerekek tódultak ki, zsíros papírba csomagolt rántott bordát, kolbászt, forró hurkát tartva a tenyerükön. A kocsiúton, melyet még napos időben is fekete sár borított, munkások tűntek fel a tolongó tömegben; jöttek kifelé a kiskocsmákból, csoportokba verődve ténferegtek, nyitott tenyerük a combjukat verte, evéstől ellustultan, nyugodtan, lomhán ballagtak a lökdösődő sokadalomban. A Patkányfogó bejárata előtt összegyűltek egynéhányan.

- Hé, Pörkölő Bibi - harsant fel egy borízű hang -, fizetsz egy rund spirituszt?

Öt munkás lépett be, s megállt a pultnál.

- Égetni való zsivány ez a Colombe apó - folytatta ugyanaz a hang. - Erőset mérjen ám, hallja, és ne gyűszűbe, hanem tisztességes pohárba!

Colombe apó egykedvűen töltögetett. Újabb társaság állított be: három munkás. Egyre több lett a zubbony az utca sarkán, álldogáltak egy darabig, majd benyomakodtak a helyiségbe a két poros leander között.

- Ne bolondozzon már! Mindig malacságokon jár az esze! - mondta Gervaise Coupeau-nak. - Persze hogy szerettem... De hogy olyan alávaló módon faképnél hagyott...

Lantier-ról beszélgettek. Gervaise azóta nem is látta; alkalmasint a Virginie húgával él együtt a Glacière-ben, annál a barátjánál, aki kalaposműhelyt akar nyitni. Neki egyébként kisebb gondja is nagyobb annál, hogy fusson utána. Eleinte sokat bánkódott; már arra gondolt, vízbe öli magát; de most már megnyugodott, s minden a legnagyobb rendben van. Talán fel sem tudná nevelni a kicsinyeit, ha Lantier-val marad, aki úgy szórta a pénzt, mint a pelyvát. Ha éppen kedve tartja, eljöhet, hogy megölelje Claude-ot és Étienne-t, ő nem mutat neki ajtót. De inkább felnégyeltetné magát, semhogy a férfi még egyszer megérintse. Mindezt olyan határozott hangon közölte, mint akinek kész tervei vannak a jövőre; Coupeau azonban nem tett le róla, hogy megszerzi magának az asszonyt, tréfálkozott, malackodott, kiforgatva a szavak értelmét, arcpirító nyerseséggel firtatta Lantier-val való viszonyát, de mindehhez olyan vidáman villogtatta fehér fogsorát, hogy az asszonynak eszébe sem jutott megsértődni.

- Maga verte őt - ugratta Coupeau. - Jaj, de gonosz asszony, mindenkit elnáspángol!

Gervaise nevetése félbeszakította. Szó, ami szó, Virginie-t, azt a nagy dübbencset csakugyan eltángálta. De aznap legszívesebben megfojtott volna valakit. Még hangosabban nevetett, amikor Coupeau-tól meghallotta, hogy Virginie - szégyenében, hogy úgy megmutatta mindenét - elköltözött a környékről. Nevetett, arca azonban gyermekien ártatlan volt; mutatta párnás kezét, erősködött, hogy a légynek sem tudna véteni; a verést is csak onnan ismeri, hogy jócskán kapott már életében. Aztán beszélt plassans-i gyerekéveiről. Sosem járt fiúk után; a férfiak untatják; amikor összeállt Lantier-val - tizennégy éves korában -, tetszett neki a dolog, mert a fiú a férjének mondta magát, ő pedig azt hitte, csak játsszák a házaspárt. Egyetlen hibája van csupán, bizonykodott, az, hogy nagyon érzékeny lelkű, mindenkivel együtt érez, s olyan emberekért tud rajongani, akik később megkeserítik az életét. Ő, ha szeret egy férfit, nem a hancúrozásra gondol, csak arról ábrándozik, hogy mindig együtt maradnak, s boldogan élnek. S hogy Coupeau vigyorogva felemlegette a két gyerekét, akiket nyilván nem a párnája alatt költött ki, Gervaise a kezére csapott; persze, ő sincsen más fából faragva, mint a többi nő; de tévedés azt hinni, hogy a nők mindig csak "arra" vágynak; van nekik éppen elég gondjuk-bajuk a családdal, agyondolgozzák magukat a háztartásban, este meg sokkal kimerültebben dőlnek ágyba, semhogy alváson kívül máson is járna az eszük. Ő egyébként is az anyjára ütött, aki éjt nappá téve robotolt, s végül is halálra dolgozta magát; több mint húsz esztendeig volt az öreg Macquart igásbarma. Ő, Gervaise, csak ilyen véznának született, anyja azonban olyan vállas volt, hogy játszva bedöntött egy csukott ajtót; de mindegy, abban mégiscsak az ő lánya, hogy szenvedélyesen tud ragaszkodni az emberekhez. Hogy sántít egy kicsit, azt is a szegény asszonytól kapta, akit Macquart folyton ütött-vert. Anyja százszor is elmesélte, hogy az apja - ha éjnek idején részegen hazatántorgott - durva szerelmeskedéseivel majd összetörte a csontjait; bizonyára Gervaise is ilyen éjszakán fogant, hogy hibás a lába.

- Ó, szinte nem is látszik - jegyezte meg Coupeau udvariasan.

Gervaise a fejét rázta; dehogynem látszik; jól tudja ő, hogy negyvenéves korára rokkant lesz. Könnyed nevetéssel, csendesen hozzátette:

- Fura ízlése van magának is, hogy sántát szeret.

Coupeau, továbbra is az asztalra könyökölve, előbbre tolta arcát, s hevesen ostromolni kezdte az asszonyt, szinte meg akarta szédíteni. Gervaise azonban csak tagadólag rázta a fejét, nem hagyta rászedni magát, bár jólesőn cirógatta a hízelgő hang. Míg hallgatta, a szeme megint elkalandozott, láthatóan érdekelte az egyre sűrűsödő tömeg. Az üres üzleteket söpörgették a boltosok; a zöldséges összekaparta az utolsó sütet krumplit, a hentes meg a szanaszét heverő tányérokat rendezgette a pultján. A vendéglőkből az utcára tódultak a munkások; szakállas fickók csapkodták egymást, lökdösődtek, úgy hancúroztak, mint a suhancok, ormótlan szögesbakancsuk csattogott, s meg-megcsúszva a követ horzsolta; mások rágyújtottak, és zsebre dugott kézzel, elgondolkozó tekintettel, hunyorogva bámészkodtak. Emberözön a járdán, a kocsiúton, a gyalogjáró melletti folyókákban; lomha tömeg tódult ki a nyitott ajtókon, elvegyült a kocsik közé; a blúzok, zubbonyok, kopott felöltők megfakult, elszürkült tömege hosszan elnyúlt az utcán elomló szőke napsütésben. Távolból felhangzott az üzemek kongatása, de a munkások nem nagyon igyekeztek, többen ismét rágyújtottak, kocsmáról kocsmára hívogatták egymást, végül görnyedten, vontatott léptekkel, kelletlenül visszaindultak a műhelyekbe. Gervaise érdeklődve figyelt három munkást, egy magasabbat és két alacsonyabbat, akik minduntalan hátrafordultak; végre visszatértek, s egyenest Colombe apó Patkányfogójának tartottak.

- Na! - dünnyögte Gervaise. - Ennek a három jómadárnak sem fűlik a foga a munkához!

- Nicsak - szólt Coupeau -, azt a hosszút ismerem; Sörös Csizma az, a cimborám.

A Patkányfogó zsúfolva volt. Olykor egy-egy felcsattanó kiáltás hasított bele a rekedt zsibongásba. Néha ököl csapott a pultra, megkoccintva az üvegeket. Az ivók, kezüket a hasukon összekulcsolva vagy hátratéve, kisebb csoportokban álldogáltak, szorosan egymás mellett; egy-egy társaság negyedórát is elvárakozott a hordók mellett, míg végre rákerült a sor, és rendelhetett Colombe apónál egy rundot.

- Akármi legyek, ha ez nem az a piperkőc Ribizlicsősz! - kiáltott Sörös Csizma, és rácsapott Coupeau vállára. - Persze, az urak cigarettáznak, és finom ingben járnak!... Fel akar vágni a nője előtt, s édességgel tömi.

- Ne hülyéskedj, hallod! - vágott vissza Coupeau nagyon dühösen.

A másik elröhögte magát.

- Jó, jó! Feltörtél, apuskám! Hiába no, marháké a szerencse!

Azzal elfordult, Gervaise-re vetve egy ijesztően bandzsa tekintetet. Az asszony riadtan hőkölt hátra. A pipafüst, a férfiakból áradó erős szag elkeveredett a szeszgőzös levegővel; Gervaise fulladozott, köhögés ingerelte a torkát.

- Milyen csúnya dolog az iszákosság - jegyezte meg félénken.

S elmesélte, hogy valamikor ő is ivott ánizspálinkát az anyjával, Plassans-ban. Egyszer azonban majdnem belepusztult, s azóta úgy undorodik tőle, hogy rá sem bír nézni szeszfélére.

- Nézze - mutatta a poharát -, a szilvát megettem, de a levét otthagytam, mert megártana.

Coupeau sem érte fel ésszel, hogy lehet pohárszám nyakalni a pálinkát. Hébe-hóba egy-egy rumos szilva még csak hagyján. Ami a snapszot, abszintot s a hasonló mérgeket illeti, azokból - köszöni szépen - nem kér. Hiába ugratják a cimborák, ő bizony kívül marad az ajtón, mikor ezek a korhelyek betántorognak valamelyik kricsmibe. Az öreg Coupeau - ki szintén bádogos volt - a Coquenard utca kövezetén zúzta be a fejét: egy nagy ivászat után lezuhant a 25-ös számú ház ereszéről; ez az eset mindenkit kijózanított a családjukban. Ő, ha a Coquenard utcában jár, s meglátja azt a helyet, úgy érzi, inkább csatornavizet inna, semhogy felhajtson egy füttyöt potyán a kocsmában. Ezzel zárta a mondókáját:

- A mi szakmánkban szilárd láb kell.

Gervaise megint felvette a kosarát. Nem állt még fel, csak tartotta az ölében, messze nézett, elábrándozott, mintha a fiatal munkás szavai távoli gondolatokat ébresztettek volna a lelkében. Aztán, látszólag minden átmenet nélkül, lassan hullatta a szót:

- Istenem! Nem vagyok én nagy igényű, nem kívánnék sokat... Szeretném, ha nyugodtan dolgozhatnék, meglenne a betevő falatom, s egy tiszta, csendes kis sarok, ahol meghúzódhatnék, tudja, egy ágy, egy asztal, két szék, semmi több. Szeretném felnevelni a gyermekeimet is, jó embert faragni belőlük, ha lehetséges... Van még egy kívánságom: az, hogy ne verjenek, ha még egyszer összekerülök valakivel; nem, azt nem szeretném, ha vernének... Ez minden, látja, ez minden...

Keresgélt még, faggatta a vágyait, de semmi olyat nem talált, amit komolyan akart volna. Némi habozás után még hozzáfűzte:

- Igen, talán annyit még kívánhat az ember, hogy ágyban haljon meg... Ha már eleget gürcöltem egész életemben, szeretnék otthon meghalni, a saját ágyamban.

Felkelt. Coupeau, ki élénk helyesléssel kísérte a kívánságait, állt már, nem akart elkésni. De nem mentek el mindjárt; Gervaise kíváncsian hátrament, hogy a tölgyfa rács mögött megnézze a nagy vörösréz szeszpárolót, mely a kisudvar átlátszó üvegteteje alatt működött; a bádogos követte, s elmagyarázta a működését, mutogatva a készülék alkatrészeit s a nagyméretű retortát, melyből áttetsző, vékony sugárban csordogált az alkohol. Volt valami fenyegető ebben a párolókészülékben, a különös alakú tartályokban, a vég nélkül kígyózó csövekben; párának nyoma sem látszott; csak alig-alig hallatszott belülről valami halk zubogás, föld alatti moraj, mintha titokzatos munkáját végezné világos nappal egy komor, hatalmas, hallgatag munkás. Közben Sörös Csizma is odakönyökölt a két cimborájával a farácsra, míg meg nem ürül egy kicsit a söntés. A nevetése úgy csikorgott, mint a kenetlen taligakerék; bólogatva, gyöngéden nézte ezt a leitatógépet. Remek kis masina, az istenfáját! Abból a nagy dobból egy hétig locsolhatná az ember a torkát.

Neki csak az kéne, hogy forrasszák a kígyócső végét a foga közé, és érezze, hogy ömlik a pálinka még forrón a gyomrába, folyik le a lábába, csörgedezik megállás nélkül, mint egy kis patak. Nem gürizne ő többet, a teremtésit! De többet is érne az ennek a spicli kocsmárosnak a gyűszűjeinél! A cimborái nagyot röhögtek, mondván, hogy hiába no, nagy pofája van ennek a Sörös Csizmának. A szeszpároló gép pedig érzéketlenül, süketen működött tovább, egy lángnyelvecske, egy színfolt sem tarkította a vörösréz halotti fényét, csöppenként izzadta magából az alkoholt, mint egy lassan, konokan szivárgó forrás, mely előbb-utóbb megtölti a termet, kiárad a külső körutakra, elönti ezt a feneketlen mély Párizst. Gervaise megrázkódott, hátrább húzódott; mosolyogni próbált, majd suttogva megszólalt:

- Szamárság, de úgy megborzongat ez a gép... Az ital borzongat úgy...

Aztán visszatért tökéletes boldogságról szőtt kedves ábrándjához:

- Ugye, sokkal többet ér az, ha dolgozik az ember, megvan a kenyere s a kis kuckója, neveli a gyermekeit, ágyban hal meg...

- És nem verik - lódította Coupeau vidáman. - Én soha nem verném ám meg, Gervaise asszony, ha szabad megjegyeznem... Ne féljen, nem vagyok iszákos, aztán meg sokkal jobban szeretem magát... Ma este, ugye összebújunk egy kicsit...

Lehalkította a hangját, a nyakába suttogott az asszonynak, aki kosarával nyitott magának utat a férfiak között. Gervaise megint csak tagadólag rázta a fejét. Hanem azért visszafordult, rámosolygott a férfira, szemlátomást örült, hogy nem iszákos. Bizonyára engedett volna is az unszolásának, ha meg nem fogadja, hogy többet nem kezd egy férfival sem. Végre az ajtóhoz nyomakodtak, kiléptek. Mögöttük a Patkányfogó most is zsúfolásig volt, a rekedt zsibongás és a torokégető italok nehéz gőze kiszűrődött az utcára. Kihallatszott, ahogy Sörös Csizma lecsirkefogózza Colombe apót, ráfogva, hogy csak félig tölti a poharát. De majd ő megmutatja, hogy belevaló gyerek, akivel nem lehet kukoricázni. Azt lesheti a góré, hogy ő még egyszer betegye a lábát a bódéjába! Unja már a banánt. S azt ajánlotta a két cimborájának, menjenek át a Kis Krákogóba, a Szent Dénes-kapuhoz, ahol tisztán mérik a gugyit.

- Végre levegőn vagyunk! - lélegzett fel Gervaise a járdán. - Na, viszontlátásra, és köszönöm, Coupeau úr... Sietnem kell.

Indult volna a körút felé. Coupeau azonban megfogta a kezét, és nem eresztette el. Kérlelni kezdte:

- Jöjjön velem arra körül, az Aranycsepp utcán, alig kerül vele valamit... Fölszaladok a nővéremhez, mielőtt visszamennék a munkába... Menjünk együtt.

Gervaise beleegyezett, s lassan megindultak egymás mellett a Halárusok utcáján, de nem karoltak egymásba. A férfi a családjáról mesélt. Coupeau mama valamikor mellénykészítő volt, de ma takarítani jár, mert elromlott a szeme. Múlt hó harmadikán töltötte be a hatvankettőt. Ő, Coupeau, a legfiatalabb gyerek a családban. Az egyik nővére, Lerat-né, harminchat éves, özvegyasszony, virágkészítőnő, a Szerzetesek útján lakik Batignolles-ban. A másik nővére harmincesztendős, az egy láncműveshez ment feleségül, ahhoz a betyár Lorilleux-höz, aki úgy tesz, mintha kettőig se tudna számolni. Hozzájuk megy most az Aranycsepp utcába. Abban a nagy házban laknak, balra. Lorilleux-éknél szokott vacsorázni; így mindhárman jól járnak. De most fölszól, hogy ne várják, mert mára meghívta egy barátja.

Gervaise hallgatta, majd váratlanul félbeszakította, s mosolyogva kérdezte:

- Magát Ribizlicsősznek hívják, Coupeau úr?

- Ó - felelte -, a cimborák kereszteltek el, mert rendesen csak ribizliszörpöt iszom, ha beerőltetnek a kocsmába... Ugyanúgy hívhatnak valakit Ribizlicsősznek, mint Sörös Csizmának, ugye?

- Persze - erősítette meg a fiatalasszony -, és a Ribizlicsősz nem is hangzik rosszul.

Aztán a munkájáról kérdezgette. Coupeau elmondta, hogy még mindig odaát dolgozik, a vámfalon túl, az új kórház épületén. Ó, munkában nincsen hiány, bizonyos, hogy ebben az évben nem megy már új munkahelyre. Az ereszcső nem fogy el olyan hamar!

- Azt tudja - mondta -, hogy onnan fentről látom a Jószív szállót is?... Tegnap integettem is magának, míg az ablakban állt, de nem vett észre.

Már mehettek vagy száz lépést az Aranycsepp utcában, amikor Coupeau megállt, fölnézett s így szólt:

- Ez az a ház... Én arrább születtem, a huszonkettőben... Bődületes nagy téglarakás ez! Akkora belülről, mint egy kaszárnya!

Gervaise fölemelte a fejét, nézegette a homlokfalat. Öt emelet nézett az utcára, mindegyiken tizenöt ablak sorakozott, a zsaluk fekete, töredezett lécei ósdinak mutatták a hatalmas falat. A földszintet négy üzlethelyiség foglalta el: a kaputól jobbra egy mocskos kifőzés tágas terme volt, balra egy szenes, egy szatócs és egy esernyőkészítő. A ház még óriásibbnak hatott, hogy jobbról és balról két nyomorúságos kis építmény tapadt az oldalához; mint egy esőverte, málladozó, nyers, szögletes maltertömb, úgy nyújtotta az égre, a szomszédos tetők fölé, otromba kockáját, végtelen, kopár börtönfalakra emlékeztető, sárszínű, vakolatlan oldalait, melyeken a kezdőtéglák sorai foghíjas állkapocsként vicsorogtak az űrbe. De Gervaise figyelmét leginkább a kapu kötötte le, széles, félköríves kapu volt ez, fölért a második emeletig, a mély kapuboltozaton át fakón megvilágított nagy udvarra lehetett belátni. A macskaköves kapualj közepére mélyített kifolyóban halvány rózsaszínű lé csordogált.

- Jöjjön csak be - biztatta Coupeau -, nem harapják le az orrát.

Gervaise az utcán akarta megvárni. De nem állta meg, és beljebb merészkedett a kapu alá, egészen a házmesterfülkéig, mely jobbkézt nyílt. Itt, a ház küszöbén, újból föltekintett. Belülről hat emeletet számolt meg, négy szabályos fal zárta körül az udvar hatalmas négyszögét. A tetőről lecsorgó esővíz csíkokat vont a sárga foltos, szürke falakra, melyek kiugró nélkül, simán meredtek a magasba, az udvar kövezetétől a palatetőig; csak a lefolyócsatornák törtek meg könyökben minden emeleten, ahol a kiöntődobok vastorka ásított. A zsalutlan ablakok csupasz üvegei kékeszölden csillogtak, mint a tócsák. Egyik-másik nyitott ablakban kék kockás matracok szellőztek; más ablakokban ruha száradt kifeszített kötélen, egy-egy család egész nagymosása: az apa ingei, az anya blúzai, a gyerekek nadrágjai; egy harmadik emeleti ablakba szennyes pólyát raktak ki. A szűk lakások mindenütt kifelé törekedtek, az összes nyílásokon át kibuggyantva ínségüket. A földszinten egy-egy magas, keskeny, ajtótok nélküli bejárat volt vágva a puszta falba, e bejárat kopott vakolatú előtérbe vezetett, melynek végéből vaskorlátos lépcső fokai kanyarogtak fölfelé; négy ilyen lépcsője volt a háznak, megkülönböztetésükre az ábécé első négy betűjét mázolták a falakra. A földszintet tágas műhelyek foglalták el, üvegablakaikat fekete por lepte be; az egyikben egy lakatos kohója lobogott; a másikból kihallatszott az asztalos gyalulása; a házmesterfülke mellett levő festödéből pedig bugyogva folyt ki a rózsaszínű lé a kapuboltozat alá. A földön festékes tócsa, gyaluforgács, széntörmelék éktelenkedett, a falak mentén gyom ütközött ki a kövek hézagaiból, a napsütés éles vonallal választotta ketté az udvart, ahol nyers fény áradt szét. Az árnyékos oldalon, a vízcsap körül mindig nedves volt a föld, három sáros lábú csirke kapirgált ott, gilisztát keresve. Gervaise tekintete lassan körbejárt, a hatodik emeletről a földszintig siklott, majd visszakúszott a magasba; a fiatalasszonyt meglepték a roppant arányok, úgy érezte, eleven szervezet közepébe, egy város szívébe csöppent, s olyan kíváncsian nézegette a házat, mintha egy mesebeli óriást mustrálgatna.

- Keres valakit a hölgy? - kiáltotta a házmesterné, aki felfigyelt rá, s kiállt a házmesterfülke küszöbére.

A fiatalasszony azt felelte, hogy vár valakit. Kisétált az utcára; majd, hogy Coupeau késlekedett, megint csak bement, vonzotta valami, tovább nézelődött. A házat nem találta csúnyának. Az ablakokba kiakasztott rongyok alól vidámabb sarkok kandikáltak ki: itt egy cserép viola virított, amonnan kanáricsicsergés szállt egy kalitkából, a borotválkozó tükrök meg fényes, kerek holdacskákkal tűzködték meg az árnyékot. Lent egy asztalos énekelt, a simítógyalu meg-megújuló sziszegése kísérte; a lakatosműhelyből ütemes kalapálás zaja hangzott fémes csengéssel. A legtöbb nyitott ablakban maszatos, nevetős gyerekarcok tűntek elő a homályba vesző, szegényes háttérből, és türelmes asszonyarcok hajoltak a házimunka fölé. Az ebéd végeztével mindenki folytatta szokott tevékenységét, a szobák kiürültek, a férfiak a városban dolgoztak, a házra ismét ráborult a békés csend, melyet csak a műhelyek zaja s az untig ismételt, álmosító zümmögés tört meg. Az udvar azonban egy kicsit nyirkosnak látszott. Gervaise - ha itt lakik - leginkább a ház túlsó végében választott volna magának lakást, a napos oldalon. Tett öt-hat lépést, beszívta a szegények lakta helyek fojtó levegőjét, a megülepedett por és megdohosodott piszok nehéz szagát; de mivel a festékes víz szaga elnyomta a többit, úgy vélte, itt még mindig tűrhetőbb a levegő, mint a Jószív szállóban. Már ablakot is választott magának, a bal sarokban, ahol egy ládikában spanyolbab zöldellt, s vékony szára már kezdett fölfutni a madzag-létrára.

- Nagyon megvárattam? - hallotta egyszerre maga mellett Coupeau hangját. - Mindig úgy odavannak, ha nem vacsorázom velük, de ma különösen, mert a nővérem borjúhúst vásárolt.

S hogy Gervaise meglepődve rezzent össze, Coupeau is körülnézett, s így folytatta:

- A házat nézegette? Mindig ki van adva az összes lakás. Háromszázan lakják, azt hiszem... Ha volna bútorom, már kilestem volna egy kis szobát... Jól eltanyázna itt az ember, ugye?

- Igen, jól eltanyázna - motyogta Gervaise. - Plassans-ban nem laktak ennyien az utcánkban... Nézze, milyen kedves az az ablak, az ötödiken, a babbal.

A férfi - szokott makacsságával - megint faggatni kezdte, volna-e kedve hozzá. Vennének egy ágyat, s ideköltöznének. De Gervaise sarkon fordult, s igyekezett kifelé a kapun, kérve Coupeau-t, ne kezdje megint a szamárságait. Felőle összedőlhet a ház, ő akkor sem alszik vele egy paplan alatt.

Amikor azonban Fauconnier-né műhelye előtt elváltak, megengedte, hogy Coupeau egy pillanatig a magáéban tartsa a kezét, barátságból.

Már egy hónapja tartott a fiatalasszony és a bádogos barátsága. Coupeau csodálta Gervaise bátorságát; látta, mint töri magát a munkában, törődik a gyerekeivel, szakít időt este, hogy megjavítgassa a rongyos ruhákat. És ha belegondol az ember, hány piszkos, kikapós, nagybélű nő van a világon! Hanem, a teringettét! ő aztán nem hasonlít rájuk! Ilyen komolyan venni az életet! Gervaise csak nevetett ilyenkor, szerényen szabadkozott. Sajnos, ő sem volt mindig ilyen okos. S fölemlegette, hogy tizennégy éves korában már szült; felhozta azt is, hogy valamikor literszám itta anyjával az ánizspálinkát. A tapasztalat megjavította egy kicsit, ez az egész. Nem kell azt hinni, hogy ő erős akaratú; sőt, inkább nagyon is gyönge; mindig enged, nehogy megbántson valakit. Arra vágyik, hogy tisztességes emberek között éljen, mert a rossz társaság olyan, mint a bunkócsapás: betöri az ember koponyáját, s az ilyen magafajta egyszerű asszonynak egy szempillantás alatt vége van. Kirázza a hideg, ha a jövőre gondol; a feldobott pénzhez hasonlít a sorsa: merő véletlen, hogy fej vagy írás lesz-e, mire visszahullik. Mindaz, amit átélt, a gyerekkorában látott tömérdek rossz példa, keserves lecke volt. Coupeau azonban tréfával ütötte el sötét gondolatait, s mindjárt erőt öntött belé azzal, hogy meg akarta fogni a csípőjét; az asszony a kezére ütött, a férfi meg hangosan nevette, hogy gyönge asszony létére ilyen derekasan állja az ostromot, ő, Coupeau, mindig jókedvű, és fittyet hány a jövőnek. Egyik nap jön, a másik megy, és kész. Egy kis kuckója meg pár falatja mindig akad. Ez a környék éppen kedvére való, leszámítva a korhelyeket, akiktől már ideje volna megtisztogatni az utcai lefolyókat. Coupeau nem volt rossz fiú, néha nagyon fején találta a szöget, egy csepp hiúság is szorult bele, gondosan fésülködött, szép nyakkendőket viselt, vasárnap lakkcipőt húzott. Ezenfelül ügyes volt és szemtelen, akár egy majom; megvolt benne a pergő nyelvű párizsi munkásfiú mindenből gúnyt űző csúfondárossága, mely jól vágott fiatalos képéhez.

Számtalanszor kisegítették egymást a Jószív szállóban. Coupeau elhozta Gervaise-nek a tejet, megbízatásokat vállalt, cipelte a fehérneműs csomagjait; esténként - mivel ő jött meg előbb a munkából - gyakran vitte sétálni a gyerekeket a külső körútra. Gervaise, hogy viszonozza a kedvességét, föl-fölment hozzá a szűk kis padlásszobába, megnézte, rendben vannak-e a ruhái, fölvarrta a gombokat a munkanadrágokra, megfoltozgatta vászonzubbonyait. Barátságuk mind bensőségesebbé vált. Az asszony soha nem unatkozott a férfi társaságában, mulattatták a hallott kuplék, új volt számára ez a kifogyhatatlan Párizs-külvárosi bolondozás. Coupeau addig-addig dörgölőzött Gervaise szoknyájához, a végén majd megveszett érte. Belegabalyodott, de menthetetlenül! Végül már nem volt se éjjele, se nappala. Tovább viccelődött, de olyan szorongást érzett a hasában, hogy már maga sem élvezte a tréfáit. Folytatta a bolondozást, hacsak meglátta Gervaise-t, már kiáltotta felé: "Mikor?" Az értette a célzást, és "sohanapján"-nal felelt. Máskor Coupeau, hogy ugrassa, papucsot vett a kezébe, s úgy állított be hozzá, mintha ott akarna maradni éjszakára. Gervaise kicsúfolta, de egyébként nem nyugtalankodott, még csak el sem pirult a sikamlós célozgatásokra, melyekkel a férfi valósággal elhalmozta. Bármit elviselt, csak a durvaságot nem szenvedhette. Egyszer meg is haragudott Coupeau-ra, mikor az erőszakkal csókot akart kicsikarni tőle, és meghúzta a haját.

Június vége felé Coupeau jókedvének befellegzett. A férfi kezdett furcsán viselkedni. Gervaise megijedt a pillantásaitól, éjszakára eltorlaszolta az ajtaját. Coupeau vasárnaptól keddig duzzogott, majd kedd éjjel tizenegy óra tájban bekopogott Gervaise-hez. Az asszony először nem akart ajtót nyitni, de a férfi olyan szelíd, reszkető hangon kérlelte, hogy végül is elhúzta az ajtó elé tolt komódot. Coupeau belépett. Gervaise azt hitte, beteg: sápadtnak látszott, szeme kivörösödött, arca szederjes volt; csak állt, hebegett-habogott, fejét rázta. Nem, nem beteg. Már két órája sír fenn a lakásában; úgy zokogott, mint a gyerek, párnáját harapdálva, hogy meg ne hallják a szomszédok. Harmadik éjszakája le nem hunyja a szemét. Ez nem tarthat így tovább.

- Hallgasson meg, Gervaise asszony - mondta elcsukló hangon, könnyeivel küszködve. - Ennek véget kell vetni, érti?... Összeházasodunk. Én akarom, és ebből nem engedek.

Gervaise mélyen meglepettnek látszott. Nagyon elkomolyodott.

- Ó, Coupeau úr - suttogta -, mit nem mond! Ezt sosem kívántam magától, hiszen tudja... Egyszerűen nem volt kedvem a dologhoz, ennyi az egész... Ó, nem, nem, most komolyan beszélek; gondolja meg, könyörgöm.

De amaz csak rázta a fejét, látszott, hogy elszánta magát. Ő mindent jól meggondolt. Azért jött most le, mert végre nyugodtan akar aludni. Talán csak nem engedi Gervaise, hogy visszamenjen sírni! Csak mondja ki az igent, ő nem zavarja tovább, nyugodtan visszafekhet az ágyába. Ő most csak azt akarja hallani, hogy beleegyezik, a többit megbeszélik holnap.

- Ilyen hebehurgyán nem egyezhetem bele - válaszolta Gervaise. - Nem szeretném, ha később a szememre hányná, hogy rávettem valami szamárságra... Higgye meg, Coupeau úr, nincs értelme a makacskodásnak. Maga se tudja, mit érez irántam. Ha nem látna egy hétig, fogadok, hogy elmúlna. A férfiak gyakran egyetlen éjszakáért nősülnek: az elsőért; csakhogy az elsőt követi a többi, és jönnek a nappalok vég nélkül, és jön az egész élet, ők pedig addigra már réges-régen beleuntak... Üljön le, beszéljük meg a dolgot frissiben.

A sötét szobában, a füstölgő gyertya mellett, melyet el sem koppantottak, éjjel egy óráig hányták-vetették a házasságuk dolgát, fojtott hangon, nehogy felébresszék a két gyereket, Claude-ot és Étienne-t, kik halkan szuszogtak, fejüket közös párnájukon nyugtatva. Gervaise újra meg újra rájuk terelte a szót, őket mutatta Coupeau-nak; nézze meg, ilyen szokatlan hozományt vinne a házasságba, és igazán nem akarja a nyakába varrni a két porontyát. Aztán meg, szégyelli magát a férfi miatt is. Mit szólnának a környéken. Tudják, hogy volt már szeretője, ismerik a múltját. Nem is rendes dolog összeházasodni alig kéthónapos ismeretség után. Erre a sok okoskodásra azonban Coupeau csak a vállát vonogatta. A környéket üsse meg a guta! Ő sem dugja az orrát a mások dolgába, mert fél, hogy bepiszkítja! Gervaise, őelőtte, Lantier-val lakott, na és aztán? Mi van abban? Gervaise nem kikapós, nem fog férfiakkal hazaállítani, mint sok nő, s éppen a módosabbja. A gyerekek pedig majd megnőnek, szépen felnevelik őket. Ugyan hol találna ő ilyen bátor, ilyen szerencsés természetű asszonyt? De nem is erről van szó: ha Gervaise az utcán kódorogna, ha csúnya, lusta, undorító volna, ha egy rakás szurtos kölyök lógna a nyakán, az mind nem számítana, mert neki Gervaise kell.

- Igen, nekem maga kell - ismételte, s ökle szünet nélkül a térdét kalapálta. - Értse meg, nekem maga kell... Ehhez nincs mit hozzátenni, úgy hiszem.

Gervaise lassan meghatódott. Szívét s érzékeit rabul ejtette ez a forró vágy, mely valósággal ráfonódott. Már csak erőtlenül tiltakozott, kezét az ölébe ejtette, arcán szelídség ömlött el. A szép júniusi éjszaka langyos lehelete beáradt a félig nyitott ablakon, s meglobogtatta a gyertya lángját, melyben vöröslőn szenesedett a hosszú kanóc; az alvó városnegyed mély csöndjében csak annak a részeg embernek gyerekes zokogása hallatszott, aki hanyatt feküdt a körút közepén; jóval messzebb, valamelyik vendéglőben, hegedű szólt, közönséges táncdalokat játszott, talán egy éjszakába nyúló mulatságon; a kristályos muzsika olyan tisztán és élesen csengett, mint egy harmonikaszólam. Látva, hogy a fiatalasszony kifogyott az érvekből, szótlanul ül, s zavartan mosolyog, Coupeau megragadta a kezét, s magához húzta. Gervaise-en elhatalmasodott a gyöngeségnek az az érzése, amitől annyira félt; ilyenkor nem volt a maga ura többé, ellágyult, semmit sem tudott megtagadni, képtelen lett volna bánatot okozni bárkinek is. A bádogos azonban nem érezte meg, hogy az asszony odaadja magát; beérte annyival, hogy erősen megszorította a csuklóját, és ezzel mintegy birtokába vette; mindketten felsóhajtottak a fájdalmas szorításra, szinte kielégült benne a szerelmük.

- Ugye beleegyezik? - sürgette Coupeau.

- Hogy gyötör! - mormogta Gervaise. - Annyira akarja! Nos, igen... Istenem, lehet, hogy nagy bolondságot teszünk.

A férfi felkelt, átölelte az asszonyt, és találomra cuppanós csókot nyomott az arcára. S hogy a csók elcsattant, ő neszelt fel elsőnek, Claude-ra és Étienne-re pillantva, lábujjhegyen megindult kifelé, s fojtottan suttogta:

- Pszt! Vigyázzunk, fel ne ébresszük a lurkókat... A holnapi viszontlátásra.

És felment a szobájába. Gervaise, egész testében remegve, csak ült az ágya szélén majd egy óra hosszat; eszébe sem jutott levetkőzni. Meg volt hatva, úgy találta, hogy Coupeau végtelenül tisztességes volt; egy pillanatig már azt hitte, ott marad éjszakára. A részeg, lent az ablak alatt, úgy nyüszített, mint a megvert kutya. A távolban már elhallgatott a közönséges táncdal a hegedű húrjain.

A következő napokban Coupeau rá akarta venni Gervaise-t, hogy látogassanak fel valamelyik este a nővéréékhez az Aranycsepp utcába. A fiatalasszony azonban, nagyon félénk természetű lévén, ijedten tiltakozott a Lorilleux-éknél teendő látogatás gondolatára. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a bádogos tart egy kicsit a házaspártól. Pedig nyilván nem függött a nővérétől, aki még csak nem is a legidősebb testvér volt a családban. Coupeau mama örömest beleegyezik a házasságba, sosem szokott ellenkezni a fiával. Csakhogy Lorilleux-ékről köztudomású volt a családban, hogy tíz frankot is megkeresnek naponta; ebből táplálkozott a tekintélyük. Coupeau meg nem mert volna nősülni, míg ők be nem fogadták a jövendőbelijét.

- Már beszéltem magáról, ismerik a szándékunkat - mondogatta Gervaise-nek. - Istenem! Ne gyerekeskedjék már! Jöjjön fel ma este... Láthatja, nem árulok zsákbamacskát. A nővéremet egy kissé ridegnek találja majd. Lorilleux sem mindig a legbarátságosabb. Tulajdonképpen nagyon mérgesek most, mert ha megnősülök, és nem eszem náluk, kevesebbet tudnak megtakarítani. De nem számít, kidobni azért nem fogják magát... Tegye meg a kedvemért, okvetlenül meg kell lennie!

A hallottaktól Gervaise még jobban megrémült. Egy szombat este azonban elszánta magát. Coupeau érte ment fél kilenckor. Gervaise már felöltözve várta, fekete ruhát, sárga pálmamintás gyapjúmuszlin kendőt és keskeny csipkés, fehér sapkát viselt. Hat hét alatt - mióta dolgozott - összegyűjtögetett hét frankot a kendőre, kettő és felet a sapkára; a ruha egy kitisztított és átalakított régiből került ki.

- Már várják magát - mondta neki Coupeau, míg egy kis vargabetűvel végigmentek a Halárusok utcáján. - Kezdenek beletörődni, hogy megházasodom. Ma este, úgy látszik, jó ing van rajtuk... S ha még nem látta, hogyan készül az aranylánc, elszórakozhat vele. Éppen sürgős rendelésük van hétfőre.

- Arany van náluk? - figyelt fel Gervaise.

- Meghiszem azt, a falon, a padlón, mindenütt.

Közben a boltíves kapuhoz értek, átvágtak az udvaron. Lorilleuxék a hatodikon laktak, a "B" lépcsőn lehetett felmenni. Coupeau nevetve figyelmeztette Gervaise-t, hogy jól fogja meg a korlátot, és el ne eressze. Gervaise felemelte a fejét, hunyorogva nézte a lépcsőház magasba vesző toronyüregét, melyet három gázláng világított meg: minden második emeleten egy-egy; az utolsó - valahol fönn a magasban - olyan volt, mint a fekete égen reszkető csillag, míg a másik kettő furcsán szabdalt, hosszú fénycsíkokat vetett a vég nélkül kanyargó lépcsőfokokra.

- Phű! Micsoda hagymaleves-szag - jegyezte meg a bádogos, amint felértek az első emeletre. - Nyilván hagymalevest ettek.

A szürke, piszkos lépcsőházban csakugyan átható konyhaszag terjengett. A korlát és a lépcső ragadt a szutyoktól, a repedezett falról mállott a vakolat. Az emeleti fordulókba sötét, zajos folyosók torkolltak, a sárgára mázolt ajtókon, a zár körül fekete kéznyomok; az ablak szintjén levő kiöntőkből émelyítő, nyirkos bűz szállt, elvegyülve a sült hagyma szagával. A földszinttől a hatodik emeletig mindenütt edénnyel csörömpöltek, serpenyőket kaparásztak, fazekakból vakarták villával az ételmaradékot, mosogatás előtt. Az első emeleten Gervaise bepillantott egy nyitott ajtón, melyen vastag betűk hirdették: Rajzoló; két férfi ült a viaszosvászonnal borított, leszedett asztalnál, s pipafüstbe burkolózva, elkeseredetten vitatkozott. A második és harmadik emelet csöndesebb volt, az ajtók hasadékain át egy ringatózó bölcső ütemes kopogása és fojtott gyereksírás hallatszott, egy rekedt női hang tompán dunnyogott, mint a folyóvíz, egy szavát sem lehetett érteni; a kiszögezett táblákon Gervaise elolvasta a neveket: Gaudronné kártolóműhelye; arrább pedig: Madinier, dobozkészítő.

A negyedik emeleten verekedtek: lábdobogástól dongott a padló, székek borultak fel, szitkok szálltak, ütések csattantak, ijesztő zajjal; a szembe-szomszédokat mindez nem zavarta: nyugodtan kártyáztak, s még az ajtót is kinyitották, hogy járjon a levegő. Az ötödiken Gervaise megállt, hogy kifújja magát; nem szokta a lépcsőt; a folyton kanyargó fal, a szeme előtt elvonuló lakások elszédítették. Itt meg egy család állta útjukat a lépcsőházban; az apa tányérokat mosogatott egy alacsony kiskályhán a kiöntő mellett, az anya a korlátnak támaszkodva tette tisztába csecsemőjét, lefekvés előtt. Coupeau biztatta Gervaise-t, hogy mindjárt fönt lesznek. Ahogy a hatodikra értek, hátrafordult, bátorítóan rámosolygott. A fiatalasszony feltekintett, kereste, honnan jön az a tiszta, átható és vékony hang, mely a többi hang fölött már az első lépcsőfoktól kezdve ott zümmögött a fülében. Egy vénkisasszony lakott a tető alatt, ő énekelt, míg tizenhárom garasos babáit öltöztette. A szomszéd szoba ajtaját épp ekkor nyitotta ki egy vödröt vivő lány; Gervaise kibontott ágyat pillantott meg, rajta egy férfi hevert ingujjban, s a levegőbe bámult; a becsukódó ajtón kézzel írt névjegy hirdette: Clémence kisasszony, vasalónő. Mire felértek, Gervaise-nek sajgott a lába, kifogyott a lélegzete; kíváncsian hajolt át a korláton; most a legalsó gázégő pislákolt csillag gyanánt a hat emelet szűk kútjának fenekén; a sokféle szag, a ház hatalmasan lüktető, mormogó élete meleg páraként csapódott nyugtalan arcába, s ő viszolyogva állt ott, mint egy szédítő meredély peremén.

- Még nem vagyunk ott - mondta Coupeau. - Ó, hosszú utazás ez!

Megindult egy hosszú folyosón balra. Kétszer befordult, először megint balra, majd jobbra. A folyosónak nem akart vége szakadni, elágazott, szűk volt, repedezett falú, vakolatja-vesztett, imitt-amott gyér gázláng pislákolt benne; az egyforma ajtók úgy sorjáztak, mint a börtönben vagy a kolostorban, majdnem mindegyik tárva volt, be lehetett látni a lakásokba, ahol tanyát vert a nyomor és a munka; a meleg júniusi este vörhenyes párával töltötte meg a szobákat. Végül egy koromsötét folyosórészbe értek.

- Megérkeztünk - közölte a bádogos. - Vigyázzon! A fal mellett menjen; három lépcső következik.

Gervaise még lépett vagy tízet a sötétben tapogatózva. Megbotlott, kiszámolta a három lépcsőfokot. A folyosó végén Coupeau kopogtatás nélkül betaszított egy ajtót. Éles fény vetődött a kőre. Beléptek.

Szűk helyiségbe jutottak, amolyan benyílófélébe, mely szinte a folyosó meghosszabbításának látszott. Kifakult gyapjúfüggöny választotta ketté, mely most egy madzaggal félre volt húzva. Az elülső fülkében ágy állt a ferde tető alatt, a sarokba tolva, továbbá egy öntöttvas kályha, mely még ki sem hűlt vacsora után, két szék, egy asztal s egy szekrény, amelynek a párkányát le kellett fűrészelni, hogy beférjen az ágy és az ajtó közé. A belső fülkében rendezték be a műhelyt; hátul keskeny kohó állt, fújtatóval; jobbra, a falba szerelt satu fölött, vasszerszámok hevertek a polcon; balra, az ablaknál levő kicsi munkaasztal piszoktól ragadós, zsíros fogókkal, ollókkal, parányi fűrészekkel volt tele.

- Mi vagyunk itt! - kiáltott be Coupeau, s előrement a gyapjúfüggönyig.

Nem kapott nyomban választ. Gervaise nagyon izgatott volt, kiváltképpen az zaklatta fel, hogy most mindjárt olyan helyre lép be, ahol csak úgy hever az arany; megbújt a bádogos háta mögött, félénk fejbólintásokkal köszöngetett. Az éles fény - lámpa égett a munkaasztalon, a kohóban lángolt a szén - még jobban megzavarta. Végül meglátta Lorilleux-nét; az alacsony, kövérkés, vörös hajú asszony, tömzsi karját megfeszítve, fekete fémszálat nyújtott egy nagy fogóval, átdugva a satuba fogott dróthúzó lyukain. Lorilleux szintén alacsony termetű volt, de gyöngébb alkatú; úgy dolgozott a munkaasztalon, mint egy fürge majom, a csipeszei hegyével pepecselt valami munkán, mely szinte elveszett bütykös ujjai között. Elsőnek a férj emelte fel a fejét, haja gyér volt, arca sárga, mint az avas viasz, beesett és beteges.

- Vagy úgy! Maguk azok, jó, jó! - dörmögte. - Sietünk, láthatják... Ne jöjjenek be a műhelybe, útban vannak. Maradjanak a szobában.

És megint pepecselni kezdett, arcára zöldes visszfényt szórt a vízzel telt üveggömb, melyen át a lámpa éles kört vetett a munkájára.

- Hozz széket! - szólt oda Lorilleux-né is. - Ez az a hölgy, ugye? Jól van, jól van!

Megcsavarta a drótot, a kohóhoz vitte, széles falegyezővel felélesztette a tüzet, újból felhevítette a szálat, hogy aztán áthúzza a dróthúzó utolsó nyílásain.

Coupeau odatolta a székeket, s a függöny alá ültette Gervaise-t. A helyiség olyan szűk volt, hogy maga már nem fért mellé. A háta mögé ült, előrehajolt, s a fülébe beszélt; a munkát magyarázta. A fiatalasszony meghökkentette a furcsa fogadtatás, kényelmetlenül feszengett Lorilleux-ék sanda pillantásai alatt, zúgott a füle, nem értett egy szót sem. Az asszonyt jóval öregebbnek gondolta volna harmincévesnél, arca fanyar volt, haja tehénfarok formán lógott nyitott blúzára, piszkosnak látszott. A férj, aki csupán egy évvel volt idősebb, valóságos aggastyánnak hatott, keskeny ajka gonoszságról tanúskodott; ingujjban dolgozott, meztelen lábán szakadt papucs éktelenkedett. Gervaise-t leginkább a szűk kis műhely lepte meg, elképesztették a mocskos falak, az ütött-kopott szerszámok, a ragacsos, fekete holmik, melyek úgy hányódtak szanaszét, mint egy ócskavaskereskedésben. Tűrhetetlen volt a hőség. A verejték kövér cseppekben gyöngyözött Lorilleux zöldre vált arcán; Lorilleux-né levetette a blúzát is, karja csupasz volt, inge lelógó mellére tapadt.

- És az arany? - kérdezte félénken Gervaise.

Nyugtalan pillantása a sarkokat fürkészte, a piszokban kereste azt a tündöklést, melyről ábrándozott.

Coupeau elnevette magát.

- Az arany? - ismételte. - Hát itt ni, meg itt, meg ott, a lába előtt.

Mutatta a vékony szálat, mellyel a nővére dolgozott, majd egy másik tekercset, mely úgy lógott a falon, mint egy közönséges drótfonat; aztán leguggolt, s a műhely kövét elfedő farács alól kikotort egy rozsdás tűhegyhez hasonló hulladékot. Gervaise csalódottan kiáltott fel. Lehetetlen, hogy ez a feketés fém arany legyen, hiszen ez olyan csúnya, mint a vas! Addig nem hitte el, míg a férfi bele nem harapott a hulladékba, s meg nem mutatta a foga fénylő nyomát. Coupeau folytatta a magyarázatot: a munkaadók tekercsekben szállítják a már ötvözött aranyat; a munkások először áthúzzák a dróthúzón, hogy megkapják a kívánt vastagságot, miközben négyszer-ötször felhevítik, hogy el ne szakadjon. Erős marok és nagy gyakorlat kell ám ehhez! A nővére nem engedi a férjét a dróthúzóhoz, mert köhög. Roppant erős karja van a nővérének: ő a saját szemével látta, hogy hajszálvékony aranyszál került ki a keze alól.

Közben Lorilleux-re rájött a köhögés; előregörnyedt a székén. Rohama közben fuldokolva kinyögött egy mondatot, de rá sem nézett Gervaise-re, mintha csak magának beszélne:

- Én oszlopláncot csinálok.

Coupeau felállította Gervaise-t. Menjen közelebb, nézze meg. A láncműves is beleegyezően röffentett. A felesége által előkészített szálat rátekerte a láncszemcsavaróra, egy nagyon vékony acélpálcikára. Majd a pálcika mentén óvatosan átfűrészelte a szálat, melynek minden csavarodása egy-egy szemet alkotott. Ezután forrasztani kezdett. A szemeket egy nagy darab faszénre helyezte. Boraxot cseppentett rájuk a keze ügyében levő törött pohár aljából, és a forrasztólámpa vízszintes lángjánál gyors mozdulattal vörösre hevítette őket. Mikor már készen volt vagy száz darabbal, megint az előbbi babramunkába kezdett, nekidőlve az asztalfejnek, egy kisebb deszkának, melyet a keze már fényesre koptatott. Laposfogóval behajlította a láncszemet, egyik oldalt megszorította, beleillesztette a már helyén levő fölső szembe, tűheggyel újra szétnyitotta; megállás nélkül, szabályos mozdulatokkal dolgozott, a láncszemek boszorkányos gyorsasággal követték egymást, Gervaise csak annyit látott, hogy a lánc mindig növekszik valamicskét, de hogy hogyan, azt nem tudta megfigyelni, és sehogyan sem értette.

- Ez az oszloplánc - mondta Coupeau. - Van még szemeslánc, villalánc, reszeltlánc, zsinórlánc. De ez az oszloplánc. Lorilleux csak oszlopláncot csinál.

A láncműves önelégülten vigyorgott. Míg felcsipkedte a fekete körmei közt elvesző szemecskéket, odaszólt:

- Ide fülelj, Ribizlicsősz!... Épp ma reggel csináltam számvetést. Tizenkét éves koromban kezdtem, ugye? Nahát! Mit gondolsz, hány méter oszlopláncot csináltam a mai napig?

Felemelte sápadt arcát, vörös szemhéja rángatózott.

- Nyolcezer métert, hallod? Két mérföldet!... Na? Kétmérföldes oszloplánc! Elég lenne a környéken valamennyi fehérnép nyakára... Persze, még nincs vége. Remélem, eljutok Párizstól Versailles-ig.

Gervaise visszaült, csalódott volt, mindezt visszataszítónak találta. Mosolygott, hogy megnyerje Lorilleux-ék bizalmát. Leginkább az bántotta, hogy szó sem esett a házasságáról, pedig e nélkül a számára olyannyira fontos dolog nélkül nyilván be sem tette volna ide a lábát. Lorilleux-ék továbbra is úgy viselkedtek, mintha Coupeau valami alkalmatlan kíváncsiskodóval állított volna be hozzájuk. S mikor végre-valahára megindult a beszélgetés, az is csak a ház lakói körül forgott. Lorilleux-né kérdezte az öccsétől, hallották-e feljövet a verekedést a negyediken. Ezek a Bénard-ék mindennap ölik egymást; a férfi tökrészegen jár haza, de az asszony sem jobb nála, annak meg ocsmány szája van. Aztán az első emeleti rajzolóra terelődött a szó: Baudequin, az a nagy égimeszelő szereti adni a bankot, pedig hát fülig úszik az adósságban, állandóan füstöl, s mindig üvöltözik a cimboráival. Madinier úr dobozműhelye a tönk szélén áll; a főnök tegnap bocsátott el megint két munkásnőt; de úgy kell neki, mindent elherdál, a gyerekeinek meg kilátszik a fenekük a nadrágból, megérdemli, hogy csődbe jusson. Gaudronné ugyan furcsán kártolja a matracait: megint teherbe esett, ez azért mégsem való már az ő korában. Coquet-éknek, az ötödikről felmondott a háziúr; negyedévi bérrel tartoztak már; no meg mindenáron a folyosón akarnak főzni; sőt, a múlt szombaton Remanjou kisasszony, az a vénlány a hatodikról, vitte eladni a babáit, s éppen jókor lépett közbe, hogy a kis Linguerlot össze ne égesse magát. Ami Clémence kisasszonyt, a vasalónőt illeti, hát az is jeles firma, de azt meg kell hagyni, hogy nagyon szereti az állatokat, aranyos jó szíve van. Istenem, de kár, hogy egy ilyen jobb sorsra érdemes teremtés minden férfival összeszűri a levet! Valamelyik éjjel úgyis a járdáról fogják felszedni.

- Nesze, ez is kész - mondta Lorilleux a feleségének, odanyújtva a láncot, melyen ebéd óta dolgozott. - Egyengesd ki.

S mint az olyan emberek, akik szeretik untig ismételgetni nehezen kiagyalt elmésségüket, hozzátette:

- Újabb négy és fél láb... Közeledem Versailles-hoz.

Lorilleux-né közben újból felhevítette a láncot, majd áthúzta az egyengetőn. Utána egy hosszú nyelű kis réz serpenyőbe tette, melyben hígított választóvíz volt, és a kohón leétette.

Gervaise, kit Coupeau megint felbátorított, végignézte a befejező műveletet. A leétetett lánc sötétvörös lett. Készen volt, lehetett szállítani.

- Ők nyersen szállítják - magyarázta a bádogos. - A fényezőnők dörzsölik ki posztóval.

Gervaise-nek fogytán volt a türelme. A hőség mind elviselhetetlenebbül fojtogatta. Az ajtót nem nyitották ki, mert Lorilleux a legkisebb huzattól is náthát kap. Mivel még most sem került szóba a házasságuk dolga, menni akart, s észrevétlenül megrántotta Coupeau zubbonyát. Az megértette. Különben őt is zavarba ejtette és bosszantotta ez a tüntető hallgatás.

- Hát akkor mi megyünk is - mondta. - Nem alkalmatlankodunk tovább.

Topogott egy darabig, várt még, egy szót vagy legalább egy célzást remélt. Végül elszánta magát, hogy ő maga pendítse meg a dolgot.

- Tudja, Lorilleux, számítok magára, maga lesz a feleségem tanúja.

A láncműves felütötte a fejét, adta a meglepettet, vigyorgott; a felesége otthagyta az egyengetőt, megállt a műhely közepén.

- Szóval komoly a dolog? - dörmögte az ember. - Ebadta Ribizlicsősze! Sose tudni, hányadán állsz vele!

- Persze, persze, a hölgy az a bizonyos - jegyezte meg az asszony, és végigmérte Gervaise-t. - Istenem! Mi bizony nem adhatunk tanácsot... Hanem azért furcsa ötlet: házasodni! Végül is, ha maguknak jó... Ha nem sikerül, magukra vessenek. Pedig hát nem sokszor sikerül, nem sokszor, nem sokszor...

Utolsó szavait lassabban ejtette, bólogatott hozzá, méregette a fiatalasszony arcát, kezét, lábát, mintha le akarná vetkőztetni, s apróra megvizsgálni a szeplőket is a bőrén. Úgy látszik, rosszabbra számított.

- A fivérem teljesen szabad - folytatta egy árnyalattal érdesebben. - Persze, a család jobban örült volna... Az ember mindig tervezget. De az életben olyan furcsa dolgok történnek... Én nem akarok civódást. Felőlem idehozhatná a leghitványabb nőszemélyt is, akkor is csak azt mondanám: "Vedd el, minket meg hagyj békén!" Pedig hát nem volt rossz dolga itt nálunk. Jó húsban van, látszik, hogy nem éheztettük. És mindig az asztalon volt a meleg leves, percre... Nézd csak, Lorilleux, ugye, hogy a hölgy hasonlít Thérèse-hez? Tudod, ahhoz a kis nőhöz itt szemből, akit elvitt a tüdővész.

- Igen, emlékeztet rá egy kicsit - válaszolta a láncműves.

- És magának két gyereke van, asszonyom. Mondtam is a fivéremnek: "Nem megy a fejembe, hogy vehetsz el egy nőt két gyerekkel..." Ne vegye zokon, ha védem az érdekeit; ez csak természetes... És a tetejébe, maga nem is látszik valami erősnek... Ugye, Lorilleux, a hölgy nem is látszik erősnek.

- Nem, nem erős.

A lábáról nem beszéltek. De sanda pislogásaikból és elbiggyesztett ajkukról Gervaise leolvasta a célzást. Ott állott előttük, sárga pálmamintás vékony kendőjébe burkolózva, s igennel, nemmel válaszolgatott, mintha bírái előtt állana. Coupeau, látva, hogy mennyire kínlódik, közbevágott:

- Nem érdekes... Amit itt beszéltek, az mind nem számít. Az esküvő július huszonkilencedikén lesz, szombati napon. Már kinéztem a naptárból. Rendben van? Megfelel nektek?

- Ó, nekünk aztán mindegy - felelte a nővére. - Minket akár ne is kérdezz... Én nem akadályozom meg Lorilleux-t, hogy tanú legyen. Békességet akarok.

Gervaise lehorgasztotta a fejét, azt se tudta, melyik lábára álljon. Cipője orrával a műhely kövét fedő farács rombuszaiban kotorászott; majd megijedve, hogy elmozdított valamit a helyéről, lehajolt, tapogatózott. Lorilleux sietve odavilágított, és gyanakodva vizsgálgatta az ujjait.

- Vigyázni kell - mondta -, az apró aranyhulladék rátapad a cipőre, az ember úgy elviszi, hogy nem is tud róla.

Nagy feneket kerített a dolognak. A főnökség egy milligramm hulladékot sem engedélyez! Megmutatta a nyúllábat, mellyel lekeféli az asztalfejre tapadó aranyszemcséket, s mutatta a bőrt, melyet az ölébe szokott teríteni, hogy arra essék a hulladék. Hetente kétszer gondosan összesöprik a műhelyt, a szemetet összeszedik, félrerakják, elégetik, a hamut átszitálják, havonta huszonöt-harminc frank ára arany is akad benne.

Lorilleux-né nem vette le a szemét Gervaise cipőjéről.

- Ne vegye rossz néven a hölgy - mondta mézes mosollyal -, de talán megnézhetné a cipője talpát.

Gervaise elvörösödött, visszaült, felemelte a lábát, mutatta, hogy nincs rajta semmi. Coupeau már kinyitotta az ajtót, s visszamordult: "Jó éjszakát!" A folyosóról hívta Gervaise-t, aki utána ment, miután eldadogott pár udvariaskodó szót: reméli, találkoznak még, és jól megférnek majd egymással. Lorilleux-ék azonban már visszatértek a munkájukhoz, a műhely sötét sarkába, ahol a kis kohó úgy világított, mint a tüzes kemencében a fehéren izzó szénmaradék. Az asszony - inge lecsúszott a fél válláról, bőrét vörösre festette a tűz visszfénye - újabb szálat kezdett nyújtani, nyakán az erőfeszítéstől kötélként dagadtak ki az erek. A férj görnyedten ült a vizesgömb zöld fényében, újabb láncba kezdett, laposfogóval behajlította a láncszemet, egyik oldalt megszorította, beillesztette a felső szembe, tűheggyel újra szétnyitotta, folyamatosan, gépiesen, annyit sem késve, hogy megtörölje verejtékes arcát.

Gervaise, amint kiért a hatodik emeleti lépcsőházba, akaratlanul is felsóhajtott, könnyes szemmel:

- Ez nem sok jóval biztat.

Coupeau méltatlankodva csóválta a fejét. Lorilleux megkeserüli még ezt az estét! Ki látott már ilyen zsugori alakot? Azt hiszi, kell valakinek az a három szem aranypor! Ez a sok okvetetlenkedés is csak a fösvénységüket bizonyítja. Azt képzelte a nővére, ő nem nősül meg, csak hogy megtakarítson neki négy sou konyhapénzt? Mindegy, július huszonkilencedikén azért is meglesz az esküvő. Fütyül rájuk!

Gervaise-nek azonban, míg mentek lefelé, még mindig nehéz volt a szíve, furcsa, oktalan félelem kínozta. Ijedten fürkészte a korlát megnyúlt árnyait. Ebben az órában aludt a lépcsőház, s egészen kihalt volt, csupán a második emeleti gázlámpa világította meg, összezsugorodott lángocskája úgy imbolygott ennek a homályos kútnak a mélyén, mint egy éjjeli mécses pisla fénye. A csukott ajtók mögött hallgatott a nyomasztó csend, az asztaltól nyomban ágyukba térő munkások súlyos álma. A vasalónő szobájából azonban csendes nevetgélés hangzott. Remanjou kisasszony is szabdalta még a tizenhárom garasos babák tüllruhácskáit, ollója halkan csettegett, vékonyka fénysugár szüremlett ki a kulcslyukán. Lent, Gaudronnénál még most is gyerek sírt. És a kiöntőkből még orrfacsaróbban áradt a bűz ebben a súlyos, néma, fekete csendben.

Az udvaron, míg Coupeau nyújtott hangon kapunyitást kért, Gervaise visszatekintett, s még egyszer megnézte a házat. Még nagyobbnak rémlett így, a holdtalan ég alatt. A szürke falak - mintha lemosták volna róluk a foltokat, hogy árnyékkal fessék át őket - kiterjedtek, felnyúltak; még sivárabbak, egészen kopárak lettek most, hogy levetették napközben száradni kitett rongyaikat. A csukott ablakok aludtak. Csak itt-ott világlott egy, mintha kinyitotta volna a szemét, hogy besandítson a feketéllő zugokba. A lépcsőbejáratok fölé keskeny, fénylő tornyot emeltek alulról felfelé egy sorban a hat emelet halványan derengő ablakszemei. A második emeleti dobozműhelyből sárga lámpafény vetődött az udvar kövére, átfúrva a földszinti műhelyeket elborító homályt. S e homály mélyén, abban a mindig nyirkos sarokban, a rosszul elzárt vízvezetéki csapból messzehangzón koppantak a vízcseppek. Gervaise-nek ekkor úgy rémlett, hogy az egész ház ránehezedik, agyonnyomja, jeges lehelete a vállát dermeszti. Megint elfogta az az oktalan félelem, de nyomban el is mosolyodott rajta, mint valami gyerekes ostobaságon.

- Vigyázzon! - figyelmeztette Coupeau.

Kimenőben át kellett ugrania egy nagy tócsán, mely a festödéből gyűlt oda. Ma a tócsa kék volt, mély azúrkék, mint a nyári égbolt, a házmester éjjeli mécsese csillagocskákat rezegtetett benne.


3

Gervaise hallani sem akart lakodalomról. Minek szórják a pénzt? Aztán meg restelkedett is; úgy érezte, fölösleges a környék elé teregetnie a házasságát. De Coupeau felhorkant: nem lehet házasodni csak úgy szárazon, hogy be ne kapnának pár falatot együtt. Fütyül a környékre! Különben is csak szerény szórakozásról van szó: délután kószálnak egy kicsit, aztán lenyúzatnak egy tapsifülest akármelyik vendéglőben. Persze, a csemegéhez sem lesz cincogás, nem kell, hogy a nők riszálják a hátsó fertályukat. Éppen csak koccintanak, aztán mindenki szépen hazasétál, és ágyba bújik.

Tréfával, mókával végül is rábírta a fiatalasszonyt; esküdözött, hogy nem lesz nagy dáridó. Majd ő szemmel tartja az itókát, nehogy valaki is mélyebben nézzen a pohár fenekére. Meg is rendelte a vacsorát - batyubál alapon, öt frankért fejenként - Auguste-nél, a Kápolna körúti Ezüst Malomban. Ez olcsó vendéglő volt, hátul, az udvarában, a három akác alatt táncolni is lehetett. Jól meglesznek az első emeleten. Tíz napig toborozta a vendégeket a nővére házában, az Aranycsepp utcában; ott lesz Madinier úr, Remanjou kisasszony, Gaudronné a férjével. Gervaise beleegyezett, hogy meghívja két cimboráját, Pörkölő Bibit és Sörös Csizmát is. Sörös Csizma ugyan biztosan felönt a garatra, de őt minden batyubálra meghívják, az elképesztő falánksága miatt: hadd mulassanak a kocsmáros megdöbbenésén, amikor tizenkét font kenyér eltűnik ebben a feneketlen bendőben. A fiatalasszony is megígérte, hogy elhozza a főnöknőjét, Fauconnier-nét és Boche-ékat, kik igen jóravaló emberek, összesen tizenöten lesznek az asztalnál. Ez elég. Ha sokan vannak, csak összevesznek.

Coupeau-nak azonban nem volt egy fityingje sem. Bár nem szeretett nagyzolni, ki akart tenni magáért. Kölcsönkért ötven frankot a főnökétől. Ebből mindenekelőtt jegygyűrűt vásárolt, a tizenkét frankos aranygyűrűt Lorilleux vette a készítőnél, kilencért. Továbbá rendelt magának egy császárkabátot, nadrágot és mellényt egy Myrrha utcai szabónál, akinek csak huszonöt frankot adott előlegbe; lakkcipője és Bolivár-kalapja még megfelel a célnak. Mikor félretette a tíz frankot a batyubálra - a maga és Gervaise részét, mivel a gyerekek ingyen ehettek -, alig hat frankja maradt; ebből éppen kitelik egy mise a szegények oltáránál. Nem állhatja ugyan a csuhásokat, az igaz, és a szíve vérzik, hogy ezeknek a haspókoknak vigye a hat frankját, akik nyilván nem az ő filléreiből locsolgatják a torkukat. De hát az esküvő mise nélkül - bármit mondjanak is - nem esküvő. Maga ment a templomba alkudozni; egy álló óra hosszat győzködött egy piszkos reverendájú, nyeszlett, vén pappal, aki úgy tartotta az árait, akár egy piaci kofa. Coupeau-nak nagyon viszketett a tenyere. Gúnyosan megkérdezte tőle, nem akad-e a boltjában egy uraságoktól levetett, alkalmi mise, mely azért megtenné egy tisztességes jegyespárnak. A nyeszlett vén pap egyre dohogott, hogy aligha lesz Isten áldása az ilyen házasságon, de végül is odaadta öt frankért a miséjét. Coupeau megtakarított egy frankot. Kereken egy frankja maradt.

Gervaise sem akart lemaradni. Mihelyt elhatározták, hogy összeházasodnak, igyekezett ő is összekaparni valamit: este túlórázott, sikerült megtakarítania harminc frankot. Nagyon vágyott egy rövid selyemköpenykére, mely tizenhárom frankért volt kitéve a Halárus negyed utcájában. Megvette, majd a Fauconnier-né házában elhunyt egyik mosónő férjétől egy sötétkék gyapjúruhát is vásárolt, és magára alakította. Maradék hét frankjáért kapott egy pár cérnakesztyűt, egy kalaprózsát és Claude-nak egy pár cipőt. A gyerekek zubbonykái szerencsére még tűrhetőek voltak. Négy éjszaka nem aludt: mindent kitisztított, s a legapróbb lyukakat is bestoppolta a harisnyáján és az ingén.

A nagy nap előtti pénteken este Gervaise és Coupeau, hogy megjöttek a munkából, még tizenegy óráig robotoltak otthon. Lefekvés előtt - mindegyik a maga lakásában aludt még - elbeszélgettek egy órácskát Gervaise-nél, boldogan, hogy vége szakad ennek a sok lótás-futásnak. Ámbár elhatározták, hogy nem teszik ki a lelküket a környék kedvéért, a végén mégiscsak komolyan vették a dolgot, s már fogytán volt az erejük. Mire elváltak, majd leragadt a szemük. Hanem azért megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Minden elő volt készítve. Coupeau részéről Madinier úr és Pörkölő Bibi voltak a tanúk, Gervaise pedig Lorilleux-re és Boche-ra számított. Bőven elég, ha ők hatan mennek az anyakönyvvezetőhöz és a templomba, fölösleges egy sereg vendéget magukkal cipelni. A vőlegény két nővére ki is jelentette, hogy ők otthon maradnak, rájuk amúgy sincsen szükség. Csak Coupeau mama hullatta könnyeit, mondván, hogy akkor ő inkább előremegy, és meghúzódik egy sarokban; erre megígérték, hogy magukkal viszik. A vendégeket egy órára hívták össze az Ezüst Malomba. Onnan egy kis étvágygerjesztő sétára mennek a Szent Dénes síkra, kifelé vicinálissal, vissza pedig gyalogszerrel, a nagy úton végig. A kiruccanás nagyon jónak ígérkezett; nem lesz hét országra szóló dáridó, csak egy kis tréfa-móka, szerény és tisztességes szórakozás.

Szombat reggel, öltözködés közben, Coupeau-nak eszébe jutott az árva frankja, és nyugtalanság fogta el. Arra gondolt, hogy illendő volna a tanúkat vacsora előtt meghívni egy szelet sonkára s egy pohár borra. Aztán felmerülhetnek nem várt kiadások is. Egy frank tehát semmiképpen sem elegendő. Mivel úgyis magára vállalta, hogy Claude-ot és Étienne-t elkíséri Boche-néhoz, aki este magával viszi őket a vacsorára, mindjárt elment az Aranycsepp utcába, s kertelés nélkül kölcsönkért tíz frankot Lorilleux-től. Pedig nehezen szánta rá magát, mert már előre látta a sógora fintorgó képét. Lorilleux dünnyögött valamit, aztán kajánul elvigyorodott, s végül odaadta a két ötfrankost. De Coupeau jól hallotta, hogy a nővére azt morogja a foga közt: "Jól kezdődik."

Az elöljáróságon fél tizenegyre volt kitűzve az esketés. Ragyogó idő volt, tűzött a nap, perzselte az utcákat. A jegyesek, a mama, valamint a négy tanú - hogy ne nagyon bámulják meg őket - két csoportra szakadtak. Elöl Gervaise ment Lorilleux karján, Madinier úr meg Coupeau mamát kísérte; húsz lépéssel hátrább, a túlsó járdán Coupeau, Boche és Pörkölő Bibi követte őket. Ezek hárman fekete császárkabátban voltak, nyakukat behúzták, kezüket lóbálták; Boche sárga nadrágot vett fel; Pörkölő Bibi nem viselt mellényt, nyakig begombolkozott, csak összecsavart nyakkendője csücskét hagyta szabadon. Egyedül Madinier úr jelent meg frakkban: szögletes szárnyú, bő frakkban feszített; a járókelők megálltak, hogy megcsodálják ezt az úriembert és Coupeau mamát, aki zöld sálat és piros szalagos, fekete főkötőt hordott. Gervaise - sötétkék ruhában, vállára feszülő, szűk köpenykében - szelíd derűvel hallgatta Lorilleux vihogását; a láncművesen, bár hőség volt, bő zsákkabát lötyögött; ahogy kanyarodott az utca, Gervaise hátra-hátrapillantott, és észrevétlenül átmosolygott Coupeau-ra, aki nagyon kínosan érezte magát a tűző napon fénylő új öltönyében.

Bár lassan ballagtak, jó fél órával korábban érkeztek az elöljáróságra. S minthogy az elöljáró késett is, csak tizenegy órakor került rájuk a sor. A terem sarkában álló székekre telepedtek, várakoztak, nézegették a magas mennyezetet, a sivár falakat, halkan beszélgettek, s túlzott előzékenységgel húzták hátrább a székeiket, valahányszor egy hivatalszolga ment át előttük. Fojtott hangon szidták az elöljárót: biztosan a babájánál lopja a napot, a köszvényét gyógyíttatja, vagy talán elitta a nemzetiszínű szalagját. Mégis, amikor a tisztviselő megjelent, tisztelettudón felálltak. Újra leültették őket. Végig kellett várniuk még három esketést, szinte belekábultak a három nagypolgári esküvő emberforgatagába: egymás után érkeztek a fehér ruhás menyasszonyok, a kibodorított nyoszolyólányok, a rózsaszín szalagos kisasszonykák, vég nélkül vonultak a kikent-kifent urak és hölgyek, az alkalomhoz illő, komoly ábrázattal. Végre őket szólították, de kis híján elmaradt az esketés, mert Pörkölő Bibinek nyoma veszett. Boche talált rá: lent pipázott a téren. Miféle alakok ülnek ebben az ócska aktagyárban? Kibabrálnak a szegény emberrel, csak azt veszik emberszámba, aki vajszínű kesztyűt dug az orruk alá! Aztán felolvasták a paragrafusokat, feltették a kérdéseket, aláírták az okmányokat; mindezeket a formaságokat olyan gyorsan elintézték, hogy a végén csak összenéztek, s meg voltak győződve, hogy a szertartásnak legalább a felét elsikkasztották a hivatalnok urak. Gervaise úgy érezte, meghasad a szíve, kábán állt, zsebkendőjét a szájára szorítva. Coupeau mama forró könnyeket sírt. Mindnyájan nekifeküdtek az anyakönyvnek, s nagy ákombákomokkal belecirkalmazták a nevüket, csak a férj rajzolt keresztet, nem ismervén a betűvetést. Mindannyian adtak négy sou-t a szegények részére. Mikor a hivatalszolga átnyújtotta Coupeau-nak a házasságlevelet, Gervaise oldalba bökte a férjét, mire az előhalászott még öt sou-t a zsebéből. Az elöljáróság jó messze esett a templomtól. Közben a férfiak megálltak egy kis sörözésre, Coupeau mama és Gervaise pedig ribizliszörpöt ivott vízzel. Egy hosszú utcán kellett végiggyalogolniuk, a nap merőlegesen tűzött, árnyék nem volt sehol. A sekrestyés már várt rájuk a kongó templom közepén; egy oldalkápolna felé taszigálta őket, s rájuk förmedt: csúfot akarnak űzni a vallásból, hogy így elkéstek? Öles léptekkel jött egy pap, komor tekintetű, kiéhezett képű, előtte kispap aprózta a lépést, piszkos karingben. A pap elhadarta a misét, elnyelve a latin mondatokat, fordult, hajladozott, oda-odasandítva a párra és a tanúkra. Az ifjú pár nagy zavarban volt az oltárnál, s nem tudván, mikor kell letérdelni, felállni, leülni, a kispap intéseit leste. A tanúk úgy vélték illendőnek, hogy végigállják a szertartást; Coupeau mama megint sírva fakadt, s könnyeivel öntözte az imádságos könyvet, melyet a szomszédasszonyától kapott. Közben elharangozták a delet, véget ért a mise, a templomban visszhangot vert a sekrestyés csoszogása s a helyükre tologatott székek zaja. Ünnepre készíthették elő a főoltárt, mert hallatszott a kárpitokat felszögező mesteremberek kopácsolása. S a félreeső kápolna mélyén, a templomszolga söprűje verte porban a komor tekintetű pap sietve tette Gervaise és Coupeau lehajtott fejére kiaszott két kezét, hogy összeadja őket ebben a sürgés-forgásban, két nagymise között, míg az Úristen távol van a házától. A sekrestyében itt is bejegyezték az esküvőt az anyakönyvbe, s a násznép máris kinn találta magát a tűző napon, a boltíves kapu előtt. Kábultan, kifulladva álltak meg a nagy sietség után.

- Ez megvolna hát! - jegyezte meg Coupeau kényszeredett mosollyal.

Feszengett, tréfálkozni akart, de nem jutott eszébe semmi. Azért mégis hozzátette:

- Na, ez ripsz-ropsz ment. Ezek aztán nem sokat teketóriáznak... Akár a foghúzás: mukkanni sincs időd, s már összeboronáltak, fájdalommentesen.

- Ez a tiszta munka - dörmögte Lorilleux vigyorogva. - Öt perc alatt összecsapják, s egy életre szól... Te szegény Ribizlicsősz! Hát téged is behúztak!

S a négy tanú vállon veregette a bádogost, aki adta a morcost.

Ezalatt Gervaise megcsókolta Coupeau mamát, mosolygott, de a szeme megnedvesedett. Így válaszolt az öregasszony elcsukló szavaira:

- Ne aggódjék, mindent megteszek, ami tőlem telik. Ha balul üt ki, nem én leszek az oka. Nem, biztosan nem, mert én sokkal jobban vágyom a boldogságra... Most már megvan, ugye? Csak rajtunk áll, hogy egyetértsünk és igyekezzünk.

Innen egyenest az Ezüst Malomba mentek. Coupeau a feleségébe karolt. Kacagva siettek előre, mintha hajtaná őket valami, kétszáz lépéssel a többiek előtt jártak, nem látták a házakat, a járókelőket, a kocsikat. A külváros dübörgése harangszóként csengett a fülükben. Mihelyt megérkeztek a vendéglőbe, Coupeau nyomban két liter bort, kenyeret és szeletelt sonkát vitetett a földszinten levő üvegfalú szobácskába, tányér és terítő nélkül, csak úgy egyszerűen, hogy bekapjanak pár falatot. De látva, hogy Boche-nak és Pörkölő Bibinek megjött az étvágya, hozatott még egy üveggel, és brie-i sajtot is rendelt. Coupeau mama nem éhezett meg, sokkal izgatottabb volt, hogysem enni kívánt volna. Gervaise majd elepedt a szomjúságtól, mohón felhajtott több nagy pohár erősen vizezett bort.

- Majd én elintézem - mondta Coupeau, s a pulthoz menve, kifizette a négy frank huszonötöt.

Egy óra volt, szállingóztak a vendégek. Elsőnek egy kövér, de még mindig szépnek mondható asszony érkezett: Fauconnier-né; nyomott virágmintás, nyersselyem ruhát, rózsaszín nyakbavetőt viselt, kalapja teletűzködve virággal. Utána Remanjou kisasszony lépett be, véznácskán, örökös fekete ruhájában, mely úgy lehet, még éjszakára sem került le róla; vele jött a Gaudron házaspár is, a férj mackósan cammogott, barna mellénye ropogott minden mozdulatára, az állapotos asszony kitolta terebélyes hasát, mely a rikítóan lila szoknyában még gömbölyűbbnek látszott. Coupeau közölte, hogy Sörös Csizmára nem kell várniuk, ő csak a Szent Dénes úton csatlakozik a násznéphez.

- Tyűha, mindjárt nyakunkon a zuhé! - toppant be Lerat-né. - Ennek a fele se tréfa.

S hívta őket a vendéglő ajtajába, jöjjenek, nézzék meg az eget. Tintaszín viharfelhők tornyosultak villámsebesen Párizs déli egén. Lerat-né, a legidősebb Coupeau lány - magas, szikkadt, férfias jelenség - orrhangon beszélt, bő, barnásfekete, hosszú rojtos ruhájában olyan volt, mint egy sovány uszkár, mely most mászott ki a vízből. Úgy pörgette a napernyőjét, mintha fütyköst forgatna. Megölelte Gervaise-t, s tovább beszélt:

- Maguknak sejtelmük sincs, mi van odakint. Valósággal arcul csapja az embert... Mintha lángot fújnának az arcába.

Mindenki sietett kijelenteni, hogy már régóta érzi a vihart. Madinier úr már a templomból kijövet látta, hogy ennek nem lesz jó vége. Lorilleux elmesélte, hogy hajnali háromtól semmit nem aludt, kínozta a tyúkszeme. Ez várható volt, hiszen harmadik napja tart az iszonyatos hőség.

- Ó, még elvonulhat - mondogatta Coupeau, míg az ajtóban állva nyugtalan tekintettel kémlelte az égboltot. - Már csak a nővérem hiányzik, nyomban indulhatunk, mihelyt megérkezik.

Lorilleux-né csakugyan késett. Lerat-né az imént volt fönn nála, még csak a ruhaderekát kapcsolgatta, amikor beállított hozzá, csúnyán össze is kaptak. A magas özvegyasszony még odasúgta a fivérének:

- Szó nélkül otthagytam. Fene rossz kedve van!... Majd meglátod, milyen pofákat vág!

A násznép még egy negyedórát várakozott, türelmetlenül topogva a kocsmahelyiségben, ahol oldalba könyökölték, taszigálták őket a férfiak, kik betértek egy fröccsre. Hol Boche, hol Fauconnier-né vagy Pörkölő Bibi vált ki a társaságból, s ment ki a járdára az eget vizslatni. A vihar nem vonult el; kezdett beborulni, szélrohamok söpörtek végig az utcán, fehér porfellegeket kergetve. Megdördült az ég, Remanjou kisasszony keresztet vetett. A tekintetek aggódva kúsztak a tükör fölött függő kerek órára; húsz perc múlva két óra.

- Na tessék! - kiáltotta Coupeau. - Sírnak az angyalok.

A zápor harsogva verte a kocsiutat, ahol nők futkostak, két kézzel fogva a szoknyájukat. Még tartott az első hullám, amikor végre megérkezett Lorilleux-né is; kifulladva, dühöngve hadakozott a küszöbön az esernyőjével, mely nem akart összecsukódni.

- A fene se látott ilyet! - dadogta. - Pont az ajtóban kapott el. Kedvem lett volna visszafordulni és levetkőzni. Jobb is lett volna... Szép kis esküvő, mondhatom! Ugye megmondtam? Én jövő szombatra akartam. És most esik, mert nem hallgattak rám. Úgy kell! Úgy kell! Bár szakadna le az ég!

Coupeau próbálta csitítani. De a nővére gorombán letorkolta. Nem ő fizeti meg a ruháját, ha tönkremegy. Fekete selyemruhát viselt, alig tudott lélegzeni benne; a szűkre szabott ruhaderék vágta a vállát, majd lepattantak a gombjai; testhezálló szoknyája úgy a combjára tapadt, hogy csak tipegni tudott tőle. Hanem a társaság női tagjai ajkukat beszíva, ellágyultan legeltették a szemüket öltözékén.

Lorilleux-né láthatóan tudomást sem vett a Coupeau mama mellett üldögélő Gervaise-ről. Hívta Lorilleux-t, elkérte a zsebkendőjét, aztán félrevonult a helyiség sarkába, s gondosan letörölgetett a ruhájáról minden egyes esőcseppet.

A zuhogás hirtelen elállt. Még sötétebb lett, mintha beesteledett volna, széles villámoktól felhasogatott, ónszínű éjszaka borult a városra. Pörkölő Bibi nevetve jósolta, hogy hamarosan csuhások potyognak az égből. A vihar még eszeveszettebben tört ki másodszor is. Fél óra hosszat úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenek, a dörgések egybefolytak. A férfiak az ajtóban álldogálva nézték a szürke vízfüggönyt, a megáradt csatornákat, a csobogó tócsákból felcsapódó, szétporzó vizet. Az asszonyok riadtan ültek, szemüket elfödve. A beszélgetés abbamaradt, torkuk elszorult. Boche megeresztett egy tréfát a prüszkölő Szent Péterről, de még csak el sem mosolyodott senki. Amint ritkultak a dörgések, s az égzengés elhalt a távolban, a társaság türelmetlenkedni kezdett; felzúdultak a vihar ellen, szitkozódtak, öklükkel fenyegették a felhőket. Most finom eső hullott a hamuszínű égből, siváran, végeérhetetlenül.

- Két óra elmúlt! - fakadt ki Lorilleux-né. - Végtére is nem éjszakázhatunk itt!

Remanjou kisasszony azt ajánlotta, menjenek ki mégis a környékre, legföljebb nem jutnak túl a várárkokon. De a násznép tiltakozott: az utak bizonyára feláztak, még a fűbe se lehet leülni; különben sincs vége, úgy látszik, jöhet még az áldás. Coupeau szemmel követett egy bőrig ázott munkást, aki nyugodtan sétált az esőben. Halkan megjegyezte:

- Ha ez a marha Sörös Csizma a Szent Dénes úton vár ránk, legalább nem kap napszúrást.

Nevettek. De aztán mindjobban elsavanyodtak. Kezdett tűrhetetlenné válni a helyzet. Valamit határozni kellett. Nyilván nem bámulhatják itt vacsoráig egymás szép szemét. A vigasztalanul szitáló esőbe bámulva, egy negyedóráig törték a fejüket, mitévők legyenek. Pörkölő Bibi kártyázni akart; Boche, ki alamuszi természetű volt, és szeretett malackodni is, tudott egy mókás játékot: játsszanak "gyóntatóst"; Gaudronné azt ajánlotta, menjenek a Clignancourt útra, hagymás lepényt enni; Lerat-né inkább azt szerette volna, ha vicceket mesélnek; Gaudron nem unatkozott, igen jól érezte magát, de nem bánta volna, ha mindjárt asztalhoz ülnek. Minden javaslatot megvitattak, aztán mérgesen elvetették: ez ostobaság, azt mindenki unná, még azt hinnék róluk, hogy éretlen kölykök. Lorilleux is le akarta tenni a garast, s nagyon egyszerű tervvel állt elő: sétáljanak el a külső körutakon a Père-Lachaise temetőig, akár be is mehetnek, hogy megnézzék Héloïse és Abélard sírját, ha marad még idejük. Erre már Lorilleux-né sem tudta türtőztetni magát és kitört. Ő szedi a sátorfáját! Igenis, ezt teszi! Vagy bolondnak nézik őt? Azért öltözködött, ázott, hogy a végén bezárkózzék egy kocsmába? Nem és nem, elege van az efféle lakodalomból, inkább ül otthon. Coupeau és Lorilleux elállta a kijáratot. Lorilleux-né kiabált:

- Félre innét! Mondtam, hogy elmegyek!

Miután a férjének sikerült valahogy lecsendesítenie, Coupeau odament Gervaise-hez, aki békésen beszélgetett a sarokban az anyósával és Fauconnier-néval.

- Hát maga nem ajánl semmit? - kérdezte tőle Coupeau, nem mervén még tegezni.

- Ó, amit a többiek akarnak - válaszolta nevetve. - Nincsenek kívánságaim. Megyünk, nem megyünk, nekem mindegy. Én nagyon jól megvagyok, többet nem is kívánok.

Valóban, nyugodt öröm ragyogott az arcán. Hogy a vendégek megérkeztek, mindegyikükkel váltott pár szót, halkan, megindultan; figyelmesen hallgatta őket, de nem avatkozott a vitáikba. A zivatar alatt elmerengett, nézte a villámokat, mintha felvillanó fényüknél nagyon súlyos dolgokat látna a messzi jövőben.

Madinier úr eddig nem szólt semmit. A pultnak dőlt, szétvonva frakkjának két szárnyát, főnöki méltósága tudatában. Sokáig köszörülte a torkát, forgatta dülledt szemét.

- Istenem! - kezdte. - Talán elmehetnénk a múzeumba...

S állát simogatva, kérdőn pislantott a gyülekezetre.

- Vannak ott ókori leletek, képek, festmények, egy halom miegymás. Roppantul tanulságos... Talán nem is látták még. Ó, nagyon érdemes megnézni, legalább egyszer.

A vendégek tanácstalanul néztek egymásra. Nem, csakugyan, Gervaise nem ismeri a múzeumot; Fauconnier-né sem, Boche és a többiek úgyszintén. Coupeau-nak rémlik, mintha járt volna már ott valamelyik vasárnap, de nem is igen emlékszik rá. Még bizonytalankodtak azonban, amikor Lorilleux-né, kire nagy hatást gyakorolt Madinier úr tekintélyes külseje, kimondta a szentenciát: ez nagyon illendő, nagyon tisztességes ajánlat. Ha már úgyis feláldozzák a napjukat, s fel is vannak öltözve, legalább nézzenek meg valamit saját épülésükre. Ezzel mindnyájan egyetértettek. Még szemerkélt az eső, s így kölcsönkérték a kocsmárostól azokat a kék, zöld, gesztenyebarna, ócskábbnál ócskább esernyőket, melyeket a vendégek felejtettek ott. Aztán elindultak a múzeumba.

A menet balra fordult, s a Szent Dénes-negyeden át vonult be Párizsba. Coupeau és Gervaise megint az élen haladt; előrefutottak, lehagyták a többieket. Madinier úr most Lorilleux-nénak nyújtotta a karját, mivel Coupeau mama - a fájós lába miatt - a kocsmában maradt. Mögöttük Lorilleux és Lerat-né, Boche és Fauconnier-né, Pörkölő Bibi és Remanjou kisasszony, a végén pedig a Gaudron házaspár haladt. Tizenketten voltak. Hosszúra elnyúlt a sor a gyalogjárón.

- Ó, mi nem tehetünk róla, higgye meg - bizonygatta Lorilleux-né Madinier úrnak. - Nem is tudjuk, hol csípte fel, azazhogy nagyon is jól tudjuk, de hát minek beszéljünk róla, nem a mi dolgunk, ugyebár?... A férjemnek kellett megvennie a karikagyűrűt. Ma reggel, alighogy felkeltünk, tíz frankot kellett kölcsönözzünk nekik, mert nem tudtak volna mihez kezdeni... Miféle menyasszony az, aki egyetlen rokonát sem hívja meg az esküvőre? Állítólag él Párizsban egy nővére, valami hentesné. Miért nem hívta meg?

Abbahagyta, hogy rámutasson Gervaise-re, aki a lejtős úton erősebben bicegett.

- Nézze ezt meg! Látott már ilyet?... Ó, ez a bumli!

Bumli! A szó pillanatok alatt körülfutott a társaságban. Lorilleux vigyorogva ajánlotta, hogy nevezzék így. Fauconnier-né azonban Gervaise védelmére kelt: hiába is csúfolják, mert nagyon tiszta, nagyon rendes nő az, s dolgozik kettő helyett is, ha kell. Lerat-né, ki szerette a kétértelmű célzásokat, azt mondta, hogy a kis nő "szerelemben sántikál"; hozzátette azt is, hogy sok férfi bomlik az ilyenekért - bővebb magyarázatokba azonban nem bocsátkozott.

A násznép kiért a Szent Dénes utcából, átvágott a körúton. Egy pillanatra megtorpant a kocsiáradat előtt, de aztán nekimerészkedett a kocsiútnak, melyet latyaktengerré változtatott a zivatar. Az eső megint rákezdett, a násznép ernyőt nyitott; a férfiak kezében imbolygó nagy paraplék alatt a nők feltűrték a szoknyájukat, a menet széthúzódott a sáros utcán, a két járda között. Két suhanc rikoltozni kezdett: "Maskarák! Maskarák!" A járókelők összecsődültek, a boltosok nevetve kandikáltak ki a kirakatuk mögül. A nyüzsgő tömegben, a körút szürke és lucskos hátteréből élesen váltak ki a felvonuló párok színfoltjai: Gervaise sötétkék ruhája, Fauconnier-né virágmintás nyersselyem öltözéke, Boche kanárisárga nadrágja; az ünneplőbe öltözött férfiak peckes tartása mulatságos farsangi jelmezzé változtatta Coupeau császárkabátját és Madinier úr szögletes szárnyú frakkját; Lorilleux-né elegáns ruhája, Lerat-né rojtjai, Remanjou kisasszony ráncos szoknyája elütöttek egymástól, felvonultatva a szegények ruhatárának szedett-vedett kincseit. De kiváltképpen az urak fejfedői keltettek élénk derültséget, mulatságos alakjukkal; szekrények mélyén kifakult, magas, szétlapult vagy kicsúcsosodó, divatjamúlt vén kalapok voltak ezek, feltűrt, egyenes, nagyon széles vagy túlságosan keskeny, feltűnő formájú karimával. De még szélesebb mosolyra húzódtak az ajkak, amikor legvégül, a látványosság utolsó tagjaként megjelent Gaudronné, a kártolónő, rikító lila ruhájában, feltűnően előretolva roppant terjedelmű terhes hasát. A násznépnek egyáltalában nem volt sietős, még élvezte is, hogy nézik, s jólelkűen derült a tréfás megjegyzéseken.

- Nini, a menyasszony! - rikoltott az egyik suhanc, Gaudronnéra mutatva. - Jaj, a szegény! Ez már bekapta a legyet!

A társaság dőlt a nevetéstől. Pörkölő Bibi visszafordulva megjegyezte, hogy a fickó jól célba talált. A kártolónő nevetett a leghangosabban, de nem bújt el: nem szégyen az, sőt! Útközben is látta, hogy nem egy asszony irigykedve sandít rá.

Befordultak a Cléry utcába, majd a Kalapács utcán mentek tovább. A Győzelmek terén megálltak. A fiatalasszonynak kioldódott a bal cipőfűzője; XIV. Lajos szobra előtt kötötte be, a párok köréje gyűltek, várták s ugratták, hogy kilátszik a lábikrája. Végigmentek a Kismezők Keresztje utcán, és megérkeztek a Louvre-hoz.

Madinier úr udvariasan kérte, hadd vezethessen. Óriási a múzeum, könnyen eltévednének; no meg, ő ismeri is a szép helyeket, gyakran járogatott fel egy művésszel, igen értelmes fiatalember az illető, akitől egy dobozkészítő cég doboztető-rajzokat szokott rendelni. A násznép, amint belépett odalent az asszír gyűjteménybe, összeborzongott. Teringettét! Nincs valami meleg; a terem megtenné pincének is. A párok csak lassan haladtak előre, fejüket felemelve, hunyorogva bámulták a kőóriásokat, a szent mozdulatlanságba meredt fekete márványistenségeket, a halott arcú, elvékonyodott orrú, duzzadt ajkú, félig macska, félig nő szörnyetegeket. Nagyon csúnyának találták őket. Mennyivel szebben faragják a követ manapság! Tátott szájjal bámultak egy föníciai feliratot. Lehetetlen, hogy valamikor el tudták olvasni ezt a macskakaparást!

Madinier úr azonban már az első emeleten járt Lorilleux-nével, és hangos szóval hívta őket a bolthajtások alól:

- Jöjjenek már. Nincs semmi érdekes azokon az izéken... Az első emeletet nézzék meg.

A lépcsőház szigorú kopársága láttán elkomolyodtak. Az első emeleten álló méltóságos teremőr mintha éppen őket várta volna piros mellényben, aranysujtásos libériában; ez még növelte elfogódottságukat. Tisztelettudón, lábujjhegyen léptek be a francia galériába.

A keretek aranyától káprázó szemmel, megállás nélkül követték a kistermek hosszú sorát; sokkal több kép vonult el előttük, semhogy alaposan megnézhették volna őket. Egy órát kellett volna időzniük mindegyik előtt, hogy megértsék. Mennyi festmény, a kutyafáját! Szép kis pénzt ölhettek ezekbe! A végén Madinier úr váratlanul megállította őket A Meduza tutaja[1] előtt; elmagyarázta a témát. Döbbenten, megdermedve álltak, hallgattak. Mikor újból elindultak, Boche tömören szavakba öntötte valamennyiük érzéseit: "Ezt jól eltrafálták!"

Apolló termében különösen a parkett ejtette bámulatba a társaságot: a fénylő, tükörsima parketten visszatükröződtek a párnás padok lábai. Remanjou kisasszony lehunyta a szemét, úgy érezte, vízen jár. Gaudronnénak odakiáltották, hogy óvatosan lépkedjen, az állapota miatt. Madinier úr mutogatta a mennyezet aranyozását, a freskókat; belefájdult a nyakuk, és nem láttak semmit. Mielőtt a négyszögű teremhez értek volna, rámutatott egy ablakra:

- Erről az erkélyről lövöldözött IX. Károly[2] a népre.

Közben figyelte a menet végét. Egy kézmozdulattal megálljt intett a négyszögű terem közepén.

- Itt csupa remekmű van - közölte suttogva, mintha legalábbis templomban volnának.

Körbejártak. Gervaise A kánai menyegző[3] történetét kérdezte; milyen kár, hogy nem írják ki a keretre, miről szól a kép. Coupeau megállt Mona Lisa képmása előtt, úgy találta, hasonlít valamelyik nénikéjéhez. Boche és Pörkölő Bibi vihogva kacsintottak össze a meztelen nők előtt. Antiope[4] combjait különösen elragadtatva szemlélték. Leghátul a Gaudron házaspár ámult-bámult: a férj eltátotta a száját, az asszony összekulcsolta kezét a hasán, elérzékenyülve, báván álltak Murillo Madonná-ja előtt.

Miután körüljárták a termet, Madinier úr azt indítványozta, kezdjék elölről; megéri a fáradságot, ő főként Lorilleux-nével foglalkozott, a selyemruhája miatt; nagy lelki nyugalommal válaszolgatott a kérdéseire. S hogy az asszony a Tizian kedvese felől érdeklődött - szőke haja nagyon hasonlított az övéhez -, Madinier úr ráfogta, hogy az a Belle Ferronière,[5] IV. Henrik király ágyasa, akiről színdarabot is adtak elő az Ambiguben.

Ezután a násznép átment a hosszú csarnokba, ahol az itáliai és flamand iskolák vannak. Kép kép hátán, szentek, férfiak, nők, érthetetlen arckifejezéssel, megfeketült tájképek, megsárgult állatok, élőlények és tárgyak olyan tarkabarka tömkelege, hogy belefájdult a fejük. Madinier úr nem beszélt többet, lassan vezette a menetet, mely rendben sorjázott mögötte, félrecsavart nyakkal, a magasba bámulva. Egymás után vonultak el a művészet századai szájtáti műveletlenségük előtt: a középkor finom szárazsága, a velenceiek ragyogása, a németalföldiek fényekkel telített, vaskos életszerűsége. De őket leginkább a másolók érdekelték, akik a látogatók között helyezték el állványaikat, és zavartalanul festegettek; különösképpen azt az idős hölgyet csodálták meg, aki egy magas létra tetejéről közönséges meszelőt húzogált egy hatalmas vászon halványkék égboltján. Lassan híre mehetett, hogy násznép járja a Louvre-t; összefutottak a festők, szájukat nevetésre húzva; a kíváncsiak előre leültek a bársonypadokra, hogy kényelmesen nézhessék a felvonulást; a teremőrök összeszorították a szájukat, nehogy egy gunyoros megjegyzés kicsússzon rajta. A násznép - kimerülten s már sokkal kevésbé tisztelettudón - úgy csiszegett-csoszogott, úgy dobogott a visszhangos parketten, mintha elszéledt nyáj szabadult volna be a tiszta termek áhítatos csöndjébe.

Madinier úr azért hallgatott el, hogy annál nagyobb legyen majd a meglepetés. Egyenest Rubens Parasztbúcsú-jához vezette őket. Ekkor sem szólt semmit, csak sokatmondóan hunyorított a vászonra. Az asszonyok, orrukat a festménybe dugva, felsikoltottak, aztán elfordultak, égővörös arccal. A férfiak visszahúzták, ugratták őket, keresték a trágár jeleneteket.

- Nézzék már! - mondogatta Boche. - Ez minden pénzt megér. Ez itt rókázik. Az meg pössent. Hát ez itt! És az ott!... De ezek is jól csinálják, emitt ni!

- Mehetünk is - jelentette ki Madinier úr, sikerével elégedetten. - Erre már nincs több látnivaló.

A násznép visszafordult, újból végigment a négyszögű termen és Apolló termén. Lerat-né és Remanjou kisasszony siránkoztak, hogy leszakad már a lábuk. De a dobozkészítő meg akarta még mutatni Lorilleux-nek a régi ékszereket. Itt vannak oldalt, egy kisteremben, behunyt szemmel is odatalál. De rosszul emlékezett, elvétette az utat, s végighurcolta őket hét-nyolc elhagyatott, hideg termen, ahol csak sivár vitrinek sorakoztak, bennük tömérdek csorba edény s mindenféle csúf pofa. A násznép borzongott, halálosan unta magát. Kijáratot keresgélve a rajzok kellős közepébe pottyantak. Újabb vándorlás kezdődött, végeszakadatlan; a rajzok csak nem akartak fogyni, terem teremre nyílt, s nem volt bennük semmi érdekes, csak bemaszatolt papírlapok a fal mellett sorakozó üvegfedelek alatt. Madinier úr elvesztette a fejét, s nem akarván beismerni, hogy eltévedt, egy emelettel följebb vitte őket. És a násznép folytatta vándorlását a tengerészeti múzeumban, műszer- és ágyúmodellek, domborított térképek, csecsebecsének beillő tengerjáró hajók között. Negyedórai gyaloglás után újabb lépcsőre bukkantak, valahol hátul. Lementek, s ismét rajzok közé kerültek. Ekkor erőt vett rajtuk a kétségbeesés, találomra csoszogtak végig a termeken, a párok még mindig sorban vonultak Madinier úr mögött, aki a homlokát törölgetve, magánkívül szidta az igazgatóságot, hogy átépíttette az ajtókat. A teremőrök s a látogatók hüledeztek. Húsz perc leforgása alatt többször látták őket a négyszögű teremben, a francia galériában, az üvegszekrények előtt, melyekben apró keleti istenek alusszák álmukat, ítéletnapig se jutnak ki innét! Sajgó lábbal, reményvesztetten bolyongtak, irgalmatlan zajt csapva, a menet végére hagyva a nagy hasú Gaudronnét.

- Záróra! Záróra! - hangzott a teremőrök harsány kiáltása.

Hajszálon múlt, hogy be nem záratták magukat. Végül is egy teremőr állt a sor élére, s a kapuig vezette őket. A ruhatárból kiváltották ernyőiket, de csak a Louvre udvarán lélegeztek fel igazán. Madinier úr visszanyerte lelki egyensúlyát; ott hibázta el a dolgot, hogy nem balra fordult; most már emlékszik is, hogy az ékszerek balra vannak. Különben az egész társaság tüntetően örvendezett, hogy mindezt megismerhette.

Négy óra volt. Két szabad órájuk van vacsoráig. Elhatározták, hogy járnak egyet, hadd teljen az idő. Az elcsigázott asszonyok legszívesebben beültek volna valahová; de mivel senki nem indítványozta, hogy harapjanak valamit, a násznép megindult, s nekivágott a rakpartnak. Megint eleredt az eső, s úgy zuhogott, hogy a hölgyek ruháit az ernyők sem menthették meg az elázástól. Lorilleux-né szíve elszorult, valahányszor eső cseppent a ruhájára. Azt ajánlotta, húzódjanak a Királyhíd alá; azzal fenyegetőzött, hogy - követik vagy sem - lemegy egyedül. A menet levonult a Királyhíd alá. Így már mindjárt más a helyzet! Remek ötlet volt, az szentigaz! A hölgyek a kőre terítették zsebkendőjüket, s rákuporodtak; tépdesték a kövek közül kihajtó fűszálakat, bámulták a feketén hömpölygő vizet, akárha kirándultak volna. A férfiak nagyokat kurjongattak, hogy a szemközti boltív visszaverje hangjukat; Boche és Pörkölő Bibi felváltva bömböltek egy-egy szitkot a levegőbe; "Disznóóó!" - bőgték torkuk szakadtából, s nagyot nevettek, ha a szó visszaverődött. Amikor berekedtek, lapos kavicsokat keresgéltek, s "kacsázással" szórakoztak. Közben elállt az eső, de ők olyan jól érezték magukat, hogy eszük ágában sem volt felkerekedni. A Szajna hömpölygette zsíros hullámait, ócska dugókat, zöldséghéjat, egy rakás szemetet sodorva magával, amit az örvény meg-megforgatott, s lehúzott a víz alá; félelmesen borult a folyóra a bolthajtás komor árnya, míg fönt a hídon omnibuszok, fiákerok dübörögtek, s nyüzsgött a nép; de Párizsból csak a tetők látszottak, jobbra és balra, mint valami mély lyuk fenekéről. Remanjou kisasszony felsóhajtott; ha fa is volna a közelben, szinte azt hinné, a Marne partján van, ahová 1817-ben járogatott le egy fiatalemberrel, kit még ma is sirat.

Madinier úr jelt adott a szedelőzködésre. A Tuileriák kertjén mentek át, a karikázó, labdázó gyerekek megzavarták a párok szép rendjét. A Vendôme térre érkezve, a násznép sokáig bámulta az emlékoszlopot; Madinier úr, hogy kedvében járjon a hölgyeknek, azt ajánlotta, menjenek fel, és nézzenek le Párizsra. Az ötlet nagy tetszést aratott. Helyes, helyes, menjenek csak, később lesz min nevetni. Meg érdekes is a dolog, kivált annak, aki világéletében csak a flasztert koptatta.

- Csak nem hiszik, hogy a Bumli felmászik oda a sánta csülkével - morogta Lorilleux-né.

- Én szívesen felmegyek, de csak ha nincs férfinépség a hátam mögött - jelentette ki Lerat-né.

Nekivágtak. A kikoptatott lépcsőfokokon botladozva kapaszkodtak fel a szűk csigalépcsőn, a fal mellett, tizenketten libasorban. Dülöngéltek a nevetéstől a koromsötétben. A hölgyek sikongattak. Ez nem járja, az urak csiklandozzák őket, csipkedik a lábukat. De bár ne szóltak volna! A férfiak egérvadászatot rendeztek. Baj persze nem lett a dologból; tudták, hol kell abbahagyni, hogy folt ne essék az illendőségen. Boche remek tréfát eszelt ki, amit aztán az egész társaság felkapott. Gaudronnét kezdték szólongatni, mintha lemaradt volna valahol, s tudakolták, átfér-e a hasa. Hát hogyisne! Képzeljék el, ha bennszorulna, és - se le, se fel - elállná az utat; ki nem kerülnének innét elevenen! Úgy hahotáztak ezen az állapotos hason, hogy zengett belé a torony. Boche elemében volt; ijesztgette őket, hogy ebben a kéménylyukban fognak megöregedni; talán nincs is ennek vége, egyenest az égben kötnek majd ki. Rémítgette a hölgyeket, mondván, hogy inog a torony. Coupeau egész idő alatt nem szólt egy szót sem; Gervaise mögött lépkedett, ölelte a derekát, érezte, hogy az asszony átengedi magát. Amint hirtelen kiértek a szabadba, éppen a nyakát csókolgatta.

- Szép alakok vagytok, mondhatom! - háborodott fel Lorilleux-né. - Rajta csak, ne zavartassátok magatokat!

Pörkölő Bibi úgy tett, mintha mérges volna. A foga közt morogta:

- Akkora zajt csapnak! Még a lépcsőfokokat sem tudtam megszámolni.

Madinier úr már a teraszról mutogatta az emlékműveket. Fauconnier-né és Remanjou kisasszony a világ minden kincséért sem bújtak volna elő a lépcsőházból; a mélység puszta gondolatára is rosszullét fogta el őket; csak a kisajtóból pislogtak félénken kifelé. Lerat-né bátrabb volt, körbejárt a szűk teraszon, a kupola bronzfalához tapadva. Mégiscsak hallatlanul izgalmas, ha meggondolja az ember, hogy elég a fél lábát átvetnie... Micsoda bukfenc, te Úristen! A férfiak sápadozva nézték a teret. Úgy érezték magukat, mintha ég és föld között lebegnének. Nem tréfadolog! A hátuk is beleborsózott. Madinier úr azt tanácsolta, emeljék fel a fejüket, és nézzenek egészen messze, a távolba, akkor nem szédülnek. És mutogatta az Invalidusokat, a Panthéont, a Notre-Dame-ot, a Szent Jakab tornyát, a Montmartre magaslatát. Lorilleux-né megkérdezte, ki látja a Kápolna körúton az Ezüst Malom vendéglőt, ahol vacsoráznak. Tíz percig keresték-kutatták, még össze is vesztek rajta; mindenki máshová helyezte. Párizs köréjük vonta kéklő távolú, mérhetetlen, szürke tengerét, mély völgyeit, ahol háztetőhullámok gördültek; a jobb part homályba burkolózott, rezes felhőfoszlány úszott fölötte; az aranyrojtos felhő széléről lecsordult a fény, sziporkázó tüzeket gyújtva a bal part ezernyi ablakában, s rárajzolta az esőmosta, tiszta égboltra a bal parti városrész ragyogó körvonalát.

- Azért kár volt felmászni, hogy itt leharapjuk egymás orrát - mérgelődött Boche, mikor lefelé indult a lépcsőn.

A násznép némán, duzzogva ment le, csak a cipők kopogtak a lépcsőfokokon. Ahogy leértek, Madinier úr akart fizetni. De Coupeau tiltakozott, és gyorsan az őr markába nyomott huszonnégy sou-t, kettőt fejenként. Fél hat lehetett; éppen ideje volt visszatérni. A körutakon és a Halárus-negyeden át mentek visszafelé. Coupeau azonban úgy vélekedett, hogy a kiruccanás nem végződhet csak így szárazon; betuszkolta a társaságot egy kocsmába, s vermutot ittak.

A vacsorát hat órára rendelték. A násznépet már húsz perce várták az Ezüst Malomban. Boche-né, ki a ház őrizetét egyik lakójára bízta, Coupeau mamával beszélgetett az első emeleti helyiségben, a terített asztal mellett; a két lurkó meg, Claude és Étienne, akiket a házmesterné hozott magával, az asztal alatt mászkált a tömérdek székláb között. Gervaise, mihelyt belépett, észrevette a kicsiket, akiket egész nap nem látott; ölébe vette őket, cuppanós csókokat nyomott az arcukra.

- Jók voltak? - kérdezte Boche-nétól. - Nem volt sok bosszúsága velük?

Erre az elmesélte, mi mindent csacsogtak össze ezek a kis vakarcsok a délután folyamán, amiken ő halálra kacagta magát; ezt hallván, anyjuk újra felkapta és magához szorította őket, túláradó szeretettel.

- Csak szégyen ez Coupeau-ra nézve - fanyalgott Lorilleux-né a többi hölgynek, a terem végében.

Gervaise egész nap őrizte reggeli mosolygós nyugalmát. A séta után azonban elborult a tekintete, ha a férjét és Lorilleux-éket nézte, elgondolkodó, figyelmes arccal. Észrevette, hogy Coupeau meghunyászkodik a nővére előtt. Tegnap még verte a mellét, fogadkozott, hogy majd ő ráncba szedi ezeket a mérges viperákat, csak sokat sziszegjenek. Ma pedig - Gervaise jól látta - alázatosan csúszott-mászott előttük, kívánságaikat leste, s odavolt, ha rossz kedvüket látta. Mindez csak a jövőjük miatt aggasztotta a fiatalasszonyt.

Már csak Sörös Csizmára vártak, aki még mindig nem érkezett meg.

- Üsse kő! - kiáltott fel Coupeau. - Üljünk asztalhoz. Meglátják, mindjárt idetolja a képes felét; jó orra van, messziről kiszagolja a pecsenyét... Biztosan jól mulatott, ha még mindig ott posztol a Szent Dénes úton.

A násznép, nagy székhúzogatással, jókedvűen asztalhoz ült. Gervaise Lorilleux és Madinier úr közé került, Coupeau pedig Fauconnier-né és Lorilleux-né szomszédságába. A többiek kedvük szerint ültek ide vagy oda, mert ha előre kijelölik a terítékeket, se vége, se hossza a sértődéseknek, vitáknak. Boche Lerat-né közelébe furakodott. Pörkölő Bibinek Remanjou kisasszony és Gaudronné jutott. Boche-né és Coupeau mama az asztalvégen kaptak helyet: maguk mellett tartották a gyerekeket, mondván, hogy majd ők felvágják a húst, s adnak inni nekik - persze módjával - a borból.

- Senki nem mond asztali áldást? - kérdezte Boche, míg a hölgyek a terítő alá igazgatták a szoknyájukat, a pecsétektől tartva.

Lorilleux-nének nem voltak ínyére az efféle tréfák. A metéltleves majdnem kihűlt már, hangosan szürcsölve, sebesen kanalazták. Két pincér szolgált fel, zsírpecsétes, rövid kiskabátban, kétesen fehér kötényben. Az udvari akácokra nyíló ablakokon át behatolt a zivatar utáni napszállta halvány, de enyhén langyos sugara. A fákról beverődött a fény ebbe a nyirkos zugba, zöldes színbe vonta a füstös termet, s a penészszagú, nedves terítőn táncoltatta a lombok árnyait.

A helyiség két végében egy-egy légypiszkos tükör is volt: az asztal végtelen hosszúnak látszott bennük; a sárgás, vastag tányérok késkarcolta repedéseibe feketén rakódott le a zsíros mosogatólé. Ha pincér jött fel a konyhából, a helyiség végében kicsapódott az ajtó és nehéz zsírszag áradt be rajta.

- Ne beszéljünk mind egyszerre - szólalt meg Boche, mivel valamennyien hallgattak, orrukat a tányérukba dugva.

Kortyolgatták az első pohár bort, s nézték a két húsos lepény felszolgálásával foglalatoskodó pincéreket, amikor betoppant Sörös Csizma.

- Szép alakok vagytok, mondhatom! - méltatlankodott. - Három óra hosszat koptattam a patáimat az úton, s a tetejébe még egy csendőr is igazoltatott... Ilyen piszokul elbánni egy cimborával! Legalább konflist küldettetek volna értem egy hordárral! De tréfán kívül, ez azért sok volt egy kicsit. Úgy ömlött az eső, hogy a zsebem is teli lett... Pecázni lehetne még most is benne.

A társaság pukkadozott. Ez a marha Sörös Csizma jól beszívott; ha nincs benne két liter, hát egy gyűszűnyi se! Persze, mert unta már magát abban a békaúsztató lábfürdőben, amit rázúdított a zivatar.

- Hé, te feneketlen bendő! - szólt rá Coupeau. - Eredj, ülj már le Gaudronné mellé. Látod, hogy vártunk rád.

S ha nem, az se baj, utoléri ő a többieket! S háromszor kért a metéltlevesből, hatalmas szelet kenyereket aprítva a tányérba. Mikor a húsos lepényre került a sor, az egész asztal csak őt bámulta. Ez aztán tud zabálni. Az elképedt pincérek láncba állva adogatták neki a vékonyra szeletelt kenyeret, amit egy harapásra befalt. Végül méregbe gurult; adjanak neki egy egész kenyeret! A vendéglős ijedt ábrázata is feltűnt a helyiség ajtajában. A társaság csak erre várt. Hasukat fogták nevettükben. Most megkapja ez a vén borkeresztelő! Nagy lókötő ez a Sörös Csizma. A minap is magába hajigált tizenkét keménytojást, s fölhajtott rá tizenkét pohár bort, mindezt azalatt, míg a harang elkongatta a déli tizenkettőt. Nem mindennapi tehetség. Remanjou kisasszony elérzékenyülve nézte, mint őrölnek Sörös Csizma állkapcsai. Madinier úr kereste a megfelelő szót, amivel kifejezhetné áhítattal határos csodálatát, és végül is "rendkívülinek" nyilvánította ezt a befogadóképességet.

Csönd lett. Egy pincér nyúlpörköltet tett az asztalra egy nagy tálon, mely olyan mély volt, mint egy salátástál. Coupeau, ki nagy kópé volt, elsütött egy tréfát.

- Ej, pincér! Ez a nyúl nemrégiben még a háztetőn mászkált... Hallgassa csak, még nyivákol.

Csakugyan, csalódásig hű, halk miákolás hallatszott a tál felől. Coupeau nyávogott a torkából, csukott szájjal; a társaságban mindig biztos sikert aratott ezzel a tehetségével, s ha a városban vacsorázott, sosem szalasztotta el az alkalmat, hogy nyúlpörköltet rendeljen. Azután dörömbölni kezdett. A hölgyek úgy nevettek, hogy szalvétájukkal törölgették az arcukat.

Fauconnier-né a nyúl fejét kérte; ő csak azt szereti. Remanjou kisasszony a szalonnáért volt oda. Boche elmondta, hogy él-hal a jól megpirított dughagymáért, mire Lerat-né ajkbiggyesztve dünnyögte: - Persze!

Lerat-né sovány volt, mint a paszulykaró, életét a mindennapi robot töltötte ki, férfinak - özvegysége óta - színét se látta otthonában; mindamellett szüntelenül trágárságokon jártatta az eszét, betegesen szerette a kétértelmű szavakat, a sikamlós célzásokat, melyekben csak ő fedezett fel rejtett értelmet. S hogy Boche közelebb hajolt a magyarázatért, ő a fülébe súgta:

- Dughagyma, nyilvánvaló!... Kell ennél több?

De a beszélgetés komolyabb tárgyra terelődött. Mindenki a saját mesterségével hozakodott elő. Madinier úr a dobozkészítésről áradozott. Igazi művészek vannak ebben a szakmában; és megemlített néhány újévi ajándékdobozt, melynek látta a mintadarabjait; azt a csodálatos színgazdagságot! Lorilleux csak gúnyosan elhúzta a száját; nagyra volt vele, hogy arannyal dolgozik, azt képzelte, az arany fénye sugárzik ujjaiból, egész becses személyéből. Szerette hangoztatni, hogy régente az ékszerészek kardot viseltek; Bemard Palissyt[6] idézte, de fogalma sem volt, kiről beszél. Coupeau egyik barátjának mesterművét emlegette, egy remekbe készült szélkakast; volt azon oszlop, búzakéve, egy kosár gyümölcs meg zászló; és mintha valódi lett volna mindegyik; pedig csak hulladék bádogból forrasztgatta össze. Lerat-né - csontos ujjai közt pörgetve a kés nyelét - azt mutatta Pörkölő Bibinek, hogyan kötik csokorba a rózsát. A hangok fel-felcsaptak, összekeveredtek; Fauconnier-né a lármát túlharsogva a munkásnőkre panaszkodott, éppen az egyik mihaszna tanonclányát szidta, aki tegnap is elégetett neki egypár lepedőt.

- Mondhatnak, amit akarnak - bömbölte Lorilleux az asztalra csapva -, az arany akkor is arany.

Erre az aranyigazságra csönd támadt, csupán Remanjou kisasszony vékony cérnahangja hallatszott:

- Akkor felemelem a szoknyájukat, s belülről varrok. Gombostűt szúrok a fejükbe, hogy megálljon rajtuk a kalap... így felszerelve tizenhárom sou-ért adják darabját.

A babáiról beszélt Sörös Csizmának, kinek az állkapcsa lassan őrölt, mint a malomkő. A férfi nemigen hallgatott oda, bólogatott, a pincéreket leste, nehogy elvigyenek egy tálat is, míg ő ki nem törölte valamennyit. Frikandót ettek boros lében, zöldbabbal. Utána a sültet hozták: egy pár hitványka csirkét, forró sütőben fonnyasztott zsázsába ágyazva. Kint a lebukó nap utolsó sugarait küldte az akácfák koronájára. Bent a zöldes visszfény megtelt a bor- és mártásfoltos vacsora-csatatérről felszálló párákkal; a pincérek a fal mellé rakták le a piszkos tányérokat s a megürült üvegeket, melyek úgy hevertek ott, mint a terítőről lehullott, összesöpört törmelék. Nagy volt a meleg. A férfiak levetették a kabátjukat, ingujjban ettek tovább.

- Kedves Boche-né, nagyon kérem, ne tömje őket agyon - mondta Gervaise, ki csak keveset szólt, s távolról figyelte Claude-ot és Étienne-t.

Most felkelt, s a gyerekek széke mögé állt tereferélni egy kicsit. Az ilyen apróságnak nincs még magához való esze, elmajszolgatna ez napestig, s a világért sem mondaná, hogy elég; azzal maga tett a tányérjukra egy kis mellehúsát. De Coupeau mama úgy vélekedett, hogy egyszer igazán elronthatják a gyomrukat. Boche-né halkan panaszkodott Boche-ra, aki - úgymond - Lerat-né térdét fogdossa. Élvezkedik a vén alamuszi! Látta, hogy eltűnt a keze az asztal alatt. Ha újra kezdi, ő, istenuccse! a fejéhez vág egy kancsót!

A csöndben Madinier úr politizált.

- A május harmincegyedikei törvényük szégyen és gyalázat. Most már kétévi helybenlakást követelnek meg. Hárommillió állampolgárt töröltek a névjegyzékekből... Állítólag maga Bonaparte is bosszankodik, hiszen ő valójában szereti a népet, ennek többször is tanújelét adta.

Madinier úr republikánus volt, de a herceget bálványozta: a nagybátyja miatt, akihez foghatót többé nem szül a föld. Pörkölő Bibi felfortyant: ő dolgozott az elnökségen, szemtől szembe látta Bonapartét, akár most Sörös Csizmát; nahát! az elnöknek olyan bumfordi képe van, mint a sarki zsarunak. Azt mondják, most Lyon környékére látogat el; nem volna kár érte, ha egy árokban kitörné a nyakát. A vita kezdett elfajulni, Coupeau-nak kellett beavatkoznia.

- Elment az eszetek, hogy a politikán vesztek össze?... Ingyen cirkusz a politika! Érdekel az minket?... Rakjanak oda, akit akarnak, királyt, császárt, tudomisénkit, én akkor is megkeresem a magam öt frankját, s eszem és alszom, nem igaz?... Hülyeség az egész!

Lorilleux a fejét csóválta. Ő 1820. szeptember 29-én született, ugyanaznap, mint Chambord grófja.[7] Ez az egyezés nagyon meghatotta, ködös ábrándokat szőtt, összefüggést vélt fölfedezni a király visszatérése és saját egyéni boldogsága között. Nem fogalmazta meg világosan, mire számít, de sejtette, hogy akkor majd fölöttébb kellemetes dolgokban lesz része. Ezért aztán, ha valami elérhetetlenre vágyott, így csendesítette magát: "Majd ha a király visszatért."

- Egyébként - kezdte -, egyik este találkoztam Chambord grófjával...

Minden arc feléje fordult.

- Úgy, ahogy mondom. Jókötésű férfi, köpenyben, nyájas arcú... Egyik barátomnál voltam, Péquignot-nak hívják, bútorüzlete van a Nagy Kápolna utcában... Chambord grófja előző nap nála felejtette az ernyőjét. Egyszerre csak belép, s minden teketória nélkül megkérdezi: "Lenne szíves visszaadni az ernyőmet?" Isten az atyám! ő volt az, Péquignot becsületszavát is adta rá.

Ebben egyetlen vendég sem kételkedett. A csemegénél tartottak. A pincérek nagy csörömpölés közepette szedték le az asztalt. Lorilleux-né, ki mindeddig társasági hölgy módjára viselkedett, most kiszalasztott a száján egy "állat"-ot, mert az egyik pincér, a tálat elvéve, valami nedveset cseppentett a nyakába. Biztos, hogy odavan a selyemruhája! Madinier úr megnézte a hátát, s megesküdött, hogy nincs rajta pecsét. Most madártej került az asztalra egy salátástálban, két tányér sajttal és két tányér gyümölccsel. A madártejet áhítatosan szemlélték: a keményre főzött hab fehéren úszott a sárga lében; erre a kedves figyelmességre senki nem számított.

Sörös Csizma lankadatlanul evett még mindig. Megint kenyeret kért. Fölfalta a két sajtot: s hogy maradt még madártej, maga elé húzta a salátástálat, és nagy kenyérszeleteket mártogatott bele, akár a levesbe.

- Ez az úr igazán figyelemre méltó - álmélkodott újból Madinier úr.

A férfiak felkeltek, hogy pipára gyújtsanak. Egy pillanatra megálltak Sörös Csizma mögött, a vállát veregették, kérdezgették, helyrejött-e már. Pörkölő Bibi felemelte székestül; az istenfáját! ez a marha máris kétszer annyit nyom, mint vacsora előtt. Coupeau tréfából azt találta mondani, hogy a koma most kezd csak belejönni, s egész éjjel így fogja tömni magába a kenyeret. A pincérek ijedten elpárologtak. Boche, ki lement az előbb, visszatérve elmesélte, hogy a kocsmáros holtra váltan áll a pult mögött, s fogja a fejét, a kétségbeesett kocsmárosné meg fűhöz-fához kapkod, hátha talál nyitott péküzletet valahol, még a ház macskája is búnak eresztette a fejét. Szó, ami szó, ez a hecc tényleg minden pénzt megér, nem is volna szabad batyubált rendezni e nélkül a falánk Sörös Csizma nélkül. És a férfiak, égő pipájuk mögül, irigy pillantásokat vetettek rá: kemény legény lehet, ha így eszik!

- Nem örülnék, ha nekem kéne ellátnom magát - jegyezte meg Gaudronné. - Nem sokáig bírnám.

- Csak ne csúfolódjék, anyuskám - vágott vissza Sörös Csizma, és a szomszédnője hasára sunyított. - Nagyobbat kapott be maga, mint én.

Tapsoltak, bravóztak: ez jól megfelelt! Egészen beesteledett már, három gázlámpa lobogott a helyiségben, éles fényüket felhőbe burkolta a pipafüst. A pincérek felszolgálták a kávét és a konyakot, s elvitték az utolsó rakás piszkos tányért is. Odalent, a három akác alatt, most kezdődött a tánc, szárnyaskürt recsegett, két hegedű cincogott, rekedt női nevetés szállt a meleg estében.

- Csináljunk puncsot! - kiáltotta Sörös Csizma. - Két liter bundapálinka, sok citrom, kevés cukor kell hozzá.

Azonban Coupeau, meglátva a szemközt ülő Gervaise aggódó arcát, fölállt és kijelentette, hogy több ivás pedig nem lesz. Megittak összesen huszonöt litert, azaz másfél litert fejenként, felnőttnek számítva a gyerekeket is; ez több, mint elég. Megettek egy szerény vacsorát, jó egyetértésben, nagy felhajtás nélkül, egymás megbecsülésének jeléül, hogy szűk körben megünnepeljenek egy családi eseményt. Idáig nagyon szépen sikerült minden, a jókedv sem hiányzott, fölösleges disznómód berúgni, tekintettel kell lenni a hölgyekre is. Egy szó, mint száz, azért jöttek össze, hogy éltessék az ifjú párt, nem pedig hogy leszopják magukat a sárga földig. A bádogos nyugodt meggyőződéssel adta elő kis szónoklatát, kezét minden mondat végén a szívére téve; Lorilleux és Madinier úr élénken helyeseltek. Hanem a többiek, Boche, Gaudron, Pörkölő Bibi, de kivált Sörös Csizma - mind a négyen alaposan eláztak már -, vigyorogva, akadozó nyelvvel tudtára adták, hogy cefetül kiszáradt a torkuk, és azért is meg fogják locsolni.

- Aki szomjas, szomjas, aki nem szomjas, nem szomjas - szögezte le Sörös Csizma. - Ennélfogva mi puncsot rendelünk... De nem erőszak a disznótor. A piperkőcök csak szopogassanak limonádét.

S hogy a bádogos újra prédikálni kezdett, a másik felkelt a helyéről, a fenekére ütött, s felröhögött:

- Nyasgem!... Pincér, két liter erőset!

Coupeau erre azt válaszolta, hogy mindez nagyon szép, csak előbb kifizetik a vacsorát, így legalább elejét veszik a vitáknak. A rendes emberek ne fizessenek rá a korhelyekre. Sörös Csizma sokáig kotorászott a zsebében, de csak három frank hét sou-t tudott összekaparni. Minek hagyták ott rostokolni a Szent Dénes úton? Nem halhatott szomjan, felváltotta az ötfrankosát. A többiek a hibásak, nem ő! Végül odaadta a három frankot, megtartva a hét sou-t a másnapi dohányra. Coupeau, amilyen dühös volt, nekiment volna, ha Gervaise, rémülten, könyörögve, meg nem rángatja a kabátját.

Végül is Lorilleux-től kért két frankot; az megtagadta előbb, azután titokban odaadta, merthogy a felesége úgysem engedné meg.

Közben Madinier úr felvett egy tányért. Először az egyedülálló hölgyek - Lerat-né, Fauconnier-né, Remanjou kisasszony - tették bele tapintatosan az öt frankjukat. Utána az urak vonultak félre a helyiség túlsó végébe, és számvetést csináltak. Tizenöten voltak; az hetvenöt frank. Mikor a hetvenöt frank együtt volt a tányéron, minden férfi hozzátett még öt sou-t, a pincéreknek. Negyedóra hosszat izzadtak a számolással, míg végül közmegelégedésre rendezték a dolgot.

Madinier úr akart beszélni a gazdával, és felhívatta; ekkor a kocsmáros, a társaság legnagyobb ijedelmére, mosolyogva közölte, hogy ezzel még koránt sincs vége az elszámolásnak. Árkülönbözet merült fel. S hogy az "árkülönbözet" kifejezést dühös felkiáltások kísérték, sorolni kezdte a tételeket: huszonöt liter bor, az előre megbeszélt húsz liter helyett; madártej - ezt jószántából adta, látván, hogy a csemege sovány egy kissé; végül a konyak, amit a kávéval szolgáltak fel, hátha megkívánja valaki. Ebből parázs vita kerekedett. Nekitámadtak Coupeau-nak, aki hevesen tiltakozott: szó sem volt semmiféle húsz literről; a madártej pedig beleszámít a csemegébe, az már a kocsmáros dolga, hogy önszántából adta; marad az üveg konyak, az meg ócska trükk: hogy növeljék a számlát, italokat csempésznek a gyanútlan vendégek asztalára.

- A kávéstálcán volt! - fortyant fel. - Tehát beleszámít a kávé árába... Tűnjön el innen, de gyorsan! Vigye a pénzét, minket meg az ördög vigyen el, ha még egyszer betesszük a lábunkat a rablóbarlangjába!

- Hat frank árkülönbözet - erősködött a kocsmáros. - Fizessék meg a hat frankomat... S akkor még nem is számítottam fel az úr három egész kenyerét.

Az egész társaság köréje gyűlt; dühösen hadonásztak, ordítoztak, mérgükben elcsuklott a hangjuk. Különösképpen a nőket hagyta el a béketűrés. Kijelentették, hogy egy vasat sem adnak. Még ilyet! Ki hallott már ilyen lakodalmat! Remanjou kisasszony fogadkozott, hogy sose keveredik többé efféle vacsorába. Fauconnier-né nagyon rosszul evett; bezzeg otthon! olyan lakomát rittyent két frankból, hogy a tíz ujját is megnyalhatja utána. Gaudronné keservesen panaszkodott, hogy az asztal végére ültették, éppen Sörös Csizma mellé, aki a legcsekélyebb tiszteletet sem tanúsította iránta. Hiába, közös lónak túrós a háta! Ha valaki vendégeket akar az esküvőjére, hívja meg őket! Gervaise Coupeau mamánál keresett menedéket az egyik ablak mellett; nem szólt egy hangot sem, rettentően szégyenkezett, érezte, hogy neki szólnak a méltatlankodások.

Madinier úr végül is lement a kocsmárossal. Felhallatszott a vitatkozásuk. Fél óra múlva a dobozkészítő visszajött; kiegyeztek három frankban. De a társaság tovább dühösködött, makacsul vissza-visszatérve erre az árkülönbözetre. A zűrzavart még növelte Boche-né meggondolatlan erélyessége. Az asszony állandóan a férjét leste, s észrevette, hogy a sarokban Lerat-né derekát fogdossa. Erre teljes erejéből odavágott egy vizeskancsót, mely pozdorjává zúzódott a falon.

- Nemhiába, hogy szabó az ura, asszonyom - jegyezte meg a magas özvegy, s epésen elhúzta a száját. - Nagyon ért a szoknyákhoz... Pedig jól megrugdostam az asztal alatt.

El volt rontva az estéjük. Mind rosszabb lett a hangulat. Madinier úr azt javasolta, énekeljenek; közben Pörkölő Bibinek nyoma veszett, pedig ő tudott a legszebben énekelni. Remanjou kisasszony fedezte fel az ablakból: az akácok alatt pörgetett egy lobogó hajú kövér leányzót. A szárnyaskürt s a két hegedű a Mustárárus című négyest játszotta, melyben tapsolni kellett a "pastourelle"-hez.[8] Most már végleg felbomlott a társaság: Sörös Csizma lement a Gaudron házaspárral; Boche is utánuk settenkedett. Az ablakokból jól lehetett látni, hogyan forgolódnak a párok a lombok alatt, melyeket az ágakra akasztott lámpások nyers zöldre mázolt díszletekké varázsoltak. Szellő sem rezdült a hőségtől ájult éjszakában. A teremben Lorilleux és Madinier úr komoly beszélgetésbe mélyedtek, míg a hölgyek - nem tudván, miként könnyítsenek haragjukon - a szoknyájukat vizsgálgatták, nem esett-e rajta folt.

Lerat-né rojtjai, úgy látszik, beleértek a kávéba. Fauconnier-né nyersselyem ruhája tele volt mártásfolttal. Coupeau mama zöld sálját a sarokban lelték meg gyűrötten, összetaposva. De kivált Lorilleux-né zsémbelt, be nem állt a szája. Pecsét van a hátán, neki hiába esküdöznek, mert ő érzi, hogy ott van. S addig tekergette a nyakát a tükör előtt, míg fel nem fedezte a foltot.

- Mit mondtam? - tört ki. - A csirke leve volt az. A pincér meg fogja fizetni a ruhámat. Vagy pert akasztok a nyakába... Ez méltó befejezése a napnak! Inkább maradtam volna otthon, az ágyban... De megyek innét. Elegem van a rohadt esküvőjükből.

Magából kikelve vágtatott el, léptei alatt dongott a lépcső. Lorilleux utánafutott, de csak annyit ért el, hogy az asszony hajlandónak mutatkozott még öt percig várakozni a járdán, ha más is vele akarna menni. A vihar után kellett volna itthagynia őket, ahogy szándékában is volt. Coupeau még megfizet neki ezért a napért! Ez utóbbi, meghallván, hogy milyen dühös a nővére, nagyon megdöbbentnek látszott. És Gervaise, hogy megkímélje a további bosszúságoktól, kész volt nyomban indulni. Sebtiben elbúcsúztak. Madinier úr elvállalta, hogy hazakíséri Coupeau mamát. Boche-né meg Claude-ot és Étienne-t veszi magához az első éjszakára; az édesanyjuk ne aggódjék, a kicsinyek máris alusznak a székükön, úgy jóllaktak madártejjel. A fiatalok gyorsan megszöktek Lorilleux-vel, hátrahagyva a násznép javarészét a vendéglőben; ezalatt a társaság, lent a tánchelyiségben, összekapott egy másik társasággal; Boche és Sörös Csizma egy hölgyet ölelgettek, és semmi áron sem akarták átengedni a hozzá tartozó két katonának, sőt azzal fenyegetőztek, hogy kiszórják az egész bandát; közben a szárnyaskürt és a két hegedű veszettül harsogta a Gyöngy című polkát.

Alig tizenegyre járt. A Kápolna körúton s az egész Aranycsepp-negyedben javában állt a mulatság, s folyt a lé, mivel a félhavi fizetés éppen erre a szombatra esett. Lorilleux-né az Ezüst Malomtól húsz lépésnyire várakozott egy gázlámpa alatt. Megragadta Lorilleux karját, előrement, vissza sem tekintett, úgy rohant, hogy Gervaise és Coupeau zihálva követték. Néha leléptek az úttestre, hogy kikerüljenek egy részeget, aki hanyatt hevert a járdán, úgy, ahogy elterült. Lorilleux hátrafelé beszélt, igyekezett elsimítani a viszályt.

- Hazakísérünk - mondta.

Lorilleux-né megint felcsattant, nevetségesnek találta, hogy valaki abban a bűzös odúban töltse a nászéjszakáját. Nem tudtak volna várni még az esküvővel, megtakarítani pár garast, bútort vásárolni, s a saját otthonukban nyugovóra térni az első éjszaka? Vagy jobb ott fönn a padláson, bezsúfolódva abba a tízfrankos lyukba, ahol levegő sincs?

- Fölmondtam, nem maradunk fönn - vetette ellene Coupeau félénken. - Gervaise szobáját tartjuk meg, az tágasabb.

Lorilleux-né megfeledkezett magáról, s hirtelen visszafordult.

- Nahát! Ez aztán mindennek a teteje - rikácsolta. - Szóval, a Bumli szobájába mégy aludni.

Gervaise halálosan elsápadt. Ez a csúfnév, melyet most először vágtak nyíltan az arcába, úgy érte, mint a pofoncsapás. Azt is megértette, miért hördült így fel a sógornője. "A Bumli szobájába": az a szoba, ahol ő egy hónapot töltött Lantier-val, s ahol még ott hevernek elmúlt életének cafatjai. Coupeau ezt nem értette, őt csak a csúfnév bántotta.

- Kár csúfolódni - jegyezte meg kedvetlenül. - Téged meg, ha éppen tudni akarod, Tehénfaroknak gúnyolnak a környéken, a hajad miatt. Neked sem esik jól, mi?... És miért ne tarthatnánk meg az első emeleti szobát? Ma este a gyerekek sincsenek otthon, nagyon jól megleszünk.

Lorilleux-né nem szólt többet, méltóságos hallgatásba burkolózott, szörnyen megsértődött, hogy Tehénfaroknak hívják. Coupeau, vigasztalásképpen, gyöngéden megszorította Gervaise karját; sőt még meg is mosolyogtatta, odasúgva neki, hogy mindössze hét sou-val kezdik az életet, s a nadrágja zsebében megcsörgette a három kétsou-s és az árva egysou-s pénzdarabot. Megérkezve a Jószív szálló elé, rideg "Jó éjt!"-tel köszöntek el egymástól. Abban a pillanatban, amikor Coupeau egymás karjába taszigálta a két nőt, leszamarazva őket, egy részeg alak, ki látszólag jobbra akart térni, hirtelen vargabetűt kanyarított balra, s éppen közéjük tántorgott.

- Hisz ez Bazouge apó! - kiáltott fel Lorilleux. - Jól bekávézott!

Gervaise rémülten tapadt a szálló kapujához. Bazouge apó olyan ötvenéves forma férfi volt, foglalkozására nézve gyászhuszár. Nagy fekete nadrágja besározódott, fekete köpenye panyókára vetve lógott a vállán, fekete bőrkalapja behorpadt, egészen ellapult, alkalmasint egy esés következtében.

- Ne féljen, nem bánt - folytatta Lorilleux. - Szomszédunk; tőlünk a harmadik szoba a folyosón... Pórul járna, ha meglátnák a gazdái ilyen állapotban.

Bazouge apó zokon vette a fiatalasszony rémületét.

- Na, mi az? - hebegte. - Nem esznek meg senkit a mi szakmánkban... Érek én is annyit, mint más, kicsikém... Mi tagadás, felhajtottam egy pohárkával. Ha sok a munka, muszáj olajozni a masinát. Sem maga, sem a tisztelt társaság soha le nem szállította volna azt a hatszáz fontos pasast, akit ketten cipeltünk le a negyedikről a földszintre, s méghozzá egy darabban!... Én szeretem a vicces embereket.

De Gervaise még ijedtebben lapult a kapu sarkában. Sírhatnékja támadt, hogy ilyen csúnya véget ér csendes örömmel teli napja. Nem akarta már megölelni a sógornőjét, könyörgött Coupeau-nak, hogy távolítsa el a részeget.

A dülöngélő Bazouge legyintett egyet, filozofikus megvetéssel.

- Azért csak sorra kerül maga is, kicsikém... Tán még örülni is fog, hogy eljött az ideje, egy szép napon... Bizony ám, nem egy nőt ismerek, aki szépen megköszönné, ha máris elvinném.

S hogy Lorilleux-ék végre magukkal vonszolták, még egyszer visszafordult, s két csuklás közt eldadogta:

- Ha meghalt... hallja... ha meghalt... akkor sokáig nyugta van.


4

Négy kemény, munkás esztendő telt el. Gervaise és Coupeau példás házasságát sokat emlegették a környéken; a házaspár félrevonultan élt, civódás nélkül, vasárnap rendesen kisétáltak Saint-Ouen felé. Az asszonyka tizenkét órát dolgozott naponta Fauconnier-nénál, de volt gondja arra is, hogy ragyogjon a lakás, s reggel és este jól tartsa házanépét. Az ember nem ivott, kéthetenként hazaadta keresetét, lefekvés előtt elpipázgatott az ablakban, ahová kiült levegőzni. Gyakran példálóztak velük, hogy milyen jól megférnek mindenkivel. S mert megkerestek együtt vagy kilenc frankot naponta, könnyű volt kiszámítani, hogy ebből szépen rakhatnak félre.

Persze látástól vakulásig kellett gürcölniük, kivált eleinte, hogy egyenesbe jussanak. A házassággal kétszázfrankos adósság terhét vették a nyakukba. Megunták a Jószív szállót is, undorodtak a háztól, a mocskos vendégektől; arról ábrándoztak, hogy lesz egy kis otthonuk, saját bútoruk, melynek gondját viselhetik. Százszor is kiszámították, hogy mennyi kellene hozzá: kerekszám háromszázötven frankra lett volna szükségük, ha azt akarták, hogy mindjárt legyen is hová elzárni a holmijukat, és ne akadjanak fenn, ha egy lábost, fazekat kell elővenni. Fájó szívvel beletörődtek, hogy ilyen tetemes összeget két évnél előbb nem tudnak megtakarítani. Ekkor azonban rájuk mosolygott a szerencse: egy plassans-i öregúr, nagylelkűségi rohamában, magához vette Claude-ot, a nagyobbik fiúcskát, hogy vidéken kollégiumba adja; afféle hóbortos képbolond volt az öreg, akinek egyszer nagyon megtetszettek a kisfiú mázolmányai. Claude már amúgy is tömérdek pénzükbe került. Hogy csak öccsének, Étienne-nek a gondja hárul rájuk, nyolcadfél hónap alatt összekaparták a háromszázötven frankot. Aznap, hogy egy Belhomme utcai bizományosnál megvették a bútort, hazatérés előtt sétáltak egyet a külső körutakon, és szívüket dagasztotta az öröm. Ágy, éjjeliszekrény, márványlapos komód, szekrény, kerek asztal viaszosvászon terítővel, hat szék, s méghozzá minden darab régi mahagóniból: ez volt a kincsük, nem is szólva az ágyneműről, az asztalneműről, a csaknem vadonatúj konyhai felszerelésről. Úgy érezték, most lépnek be komolyan és végérvényesen az életbe, s tulajdonossá válván, számot tarthatnak a környék tekintélyesebb polgárainak kijáró tiszteletre.

Két hónapig járkáltak lakás után. Legelőször az Aranycsepp utcai nagy bérházba akartak költözni. Ott azonban nem akadt egyetlen üres szoba sem, s le kellett mondaniuk régi ábrándjukról. Igazság szerint Gervaise örült is a lelke mélyén; nagyon tartott Lorilleux-ék tőszomszédságától. Máshol kezdtek hát keresgélni. Coupeau, igen helyesen, Fauconnier-né műhelyének közelében akart maradni, hogy Gervaise a nap bármely órájában könnyen hazaszaladhasson. Fáradozásukat végül is siker koronázta: találtak egy nagy szobát, kis benyílóval és konyhával az Új Aranycsepp utcában, a műhellyel majdnem szemben. Meredek lépcső vitt fel az egyemeletes házacska emeletére, ahol mindössze két lakás volt, egy jobbra, egy balra; a földszinten egy kocsikölcsönző lakott, felszerelése elfoglalta a kocsiszíneket az utca mentén húzódó tágas udvarban. A fiatalasszonnyal madarat lehetett volna fogatni, úgy érezte, visszakerült vidékre, ahol nincsenek szomszédasszonyok, nem kell tartania a gonosz pletykáktól; a csöndes kis zug egészen olyan volt, mint az egyik plassans-i utcácska, ott a bástyák tövében; s hogy nagyobb legyen az öröme, a munkaasztalától éppen az ablakra látott, ha kinyújtotta egy kicsit a nyakát; még a vasalót sem kellett letennie a kezéből.

A második lakbérnegyedre tervezték a költözködést. Gervaise már a nyolcadik hónapban volt. De nem hagyta el magát, nevetve mondogatta, hogy vele dolgozik a gyerek is; érzi, hogy bökdösi belülről kis kacsóival, és serkenti munkára. De le is teremtettézte Coupeau-t, valahányszor az le akarta fektetni, hogy pihenjen már egy kicsit. Majd lefekszik ő, ha rájönnek az igazi fájások! Akkor még mindig ráér; eggyel több kenyérpusztító lesz a családban, neki kell ám gyürkőzni a munkának! Alaposan kitakarította a lakást, majd segített a férjének a bútorokat helyretologatni. Vallásos áhítattal csüngött a bútorain, féltő gonddal törölgette őket, szíve vérzett a legkisebb horzsolás láttán is. Ha véletlenül nekikoppantotta a söprűjét valamelyiknek, ijedten állt meg, mintha őt érte volna ütés. A komód különösképpen a szívéhez nőtt; nagyon szerette ezt a szép, súlyos, tekintélyes bútordarabot. Titokban azt remélte, hogy lesz majd egy ingaórája, s azt odaállítja a márványlap közepére, ahol csodás látványt fog nyújtani. Ha nem várt volna gyereket, még bele is ugrik az óravásárlásba. Végül későbbre halasztotta, lemondó sóhajjal.

A család az új lakás bűvöletében élt. A benyílót Étienne ágya foglalta el, mellette helyet szorítottak még egy gyerekágynak. A konyha tenyérnyi sötét lyuk volt, de ha nyitva hagyták az ajtót, kapott némi fényt; aztán meg, Gervaise amúgy sem főz egy regimentre, elég, ha van hová letennie a fazekát. Annál büszkébbek voltak a nagy szobára. Kora reggel összevonták a benyíló előtt a fehér kalikófüggönyöket, és a szoba máris ebédlővé alakult: az asztal középütt állt, a szekrény meg a komód egymással szemben. A kandallót betapasztották, mivel tizenöt sou ára barnaszenet is megevett naponta; a márványaljra állított kis öntöttvas kályha csikorgó télben is kifűti a szobát hét sou ára szénnel. Coupeau pár képet is felakasztott, ami éppen akadt, későbbre hagyva a falak díszítését; tükör helyett egy nagy metszet lógott a falon: Franciaország egyik marsallja, marsallbottal a kezében, egy ágyú és egy halom golyóbis között táncoltatta a lovát; a komód fölött családi fényképek sorakoztak kétfelől, egy aranyozott, ódon porcelán szenteltvíztartó mellett, melyben most gyújtót tartottak; a szekrény párkányán Pascal mellszobra nézett farkasszemet Béranger szobrával; az egyik komolyan, a másik mosolyogva hallgatta a fejük fölött függő kakukkos óra tiktakolását.

Igazán nagyon szép volt ez a szoba.

- Találja ki, mit fizetünk érte? - vallatta Gervaise minden vendégüket.

Ha többet mondtak, diadalmasan felnevetett, és örömében, hogy ilyen kevés pénzért ilyen szépen laknak, hangosan felkiáltott:

- Százötven frankot, egy vassal se többet!... Ingyen van, mi?

Örömükhöz sokban hozzájárult maga az Új Aranycsepp utca is.

Gervaise ott töltötte egész napját, élete megoszlott otthona és Fauconnier-né műhelye között. Coupeau esténként kiült a kapuba pipázni. A hepehupás, meredek utcának még járdája sem volt. Felső végén, az Aranycsepp utca felől mocskos padlójú, sötét bolthelyiségek sorakoztak: vargák, kádárok, egy gyanús szatócsüzlet s egy tönkrement bormérés, melynek csukott tábláit már hetek óta falragaszok borították. A másik végén, Párizs felől, négyemeletes házak zárták el a kilátást, földszintjüket megszállta a ruhatisztítók hada, egymás tőszomszédságában nyíltak a műhelyeik; csak egy kisvárosi borbély kellemes színű üvegcsékkel zsúfolt, zöldre mázolt kirakata vidította fel ezt a komor zugot, fényesre dörzsölt réztányérjainak élénk ragyogásával. Az utca a közepe táján volt a legbarátságosabb; itt ritkábbak és alacsonyabbak voltak a házak, s ezért szabadabban áradt a levegő és a napfény. A kocsikölcsönzők pajtái, a szomszédos szikvízüzem s a szemközti mosoda között nagy, tágas, csendes tér terült el: a mosónők fojtottan kiszűrődő beszélgetése s a gőzgép egyenletes szuszogása szinte még növelte e hely áhítatos csöndjét. A mélyre nyúló telkek, a fekete falak között húzódó ösvények falusias jelleget kölcsönöztek az utcának. És Coupeau, elnézegetve az arra vetődő járókelőket, kik átlépkedtek a szakadatlanul csordogáló szappanos vízen, azt mondta, eszébe jut erről az a vidék, ahol ötéves korában járt egyszer a bácsikájával. Gervaise az ablakától balra álló fának örült a legjobban: az akácfa kinyújtotta az udvarból egyik ágát, s ez a csenevész zöldecske már maga is meghittebbé varázsolta az egész utcát.

A fiatalasszony április utolsó napján betegedett le. Délután négy óra tájban jöttek rá az első fájások, amint éppen egypár függönyt vasalt Fauconnier-nénál. Először nem akart hazamenni, ott kínlódott egy széken, s mihelyt szűnt a fájdalom, újból kezébe vette a vasat; a függönyt sürgették, mindenképpen be akarta fejezni; lehet, hogy múló hasgörcs az egész, egy kis hasfájástól csak nem fog megijedni. Nekifogott a férfiingeknek is, de egyszerre lefutott a vér az arcából. Ott kellett hagynia a műhelyt, kétrét görnyedve, a falakba kapaszkodva vánszorgott végig az utcán. Egy munkásnő ajánlkozott, hogy hazakíséri. Gervaise elhárította, csak annyit kért, menjen át a bábáért, egy ugrásra lakik, a Szénégető utcában. Őt ne féltsék, nem ég a ház a feje fölött! Előtte még az egész éjszaka. Különben is, ha hazaér, előbb elkészíti Coupeau vacsoráját; utána talán ledől egy kicsit, csak úgy ruhástul. De a lépcsőházban olyan vad fájdalom tört rá, hogy le kellett ülnie a lépcső kellős közepén; öklét gyömöszölte a szájába, hogy fel ne kiáltson, szégyellte volna, ha férfiak jönnek, és ott találják. Aztán enyhült a fájdalom, s ő megkönnyebbülten nyitotta ki az ajtaját, azt gondolván, bizonyára tévedett. Vacsorára ürüragut készített oldalasból. Míg a krumplit hámozta, nem volt semmi baj. A hús már a serpenyőben süldögélt, mikor Gervaise-t újból elöntötte a verejték, és elővették a keresztcsonttáji fájások. Keverte a rántást, topogott a tűzhely előtt, szemét elhomályosították a könnyek. Ha lebetegszik is, ugye, csak nem hagyja Coupeau-t vacsora nélkül? Végre a ragu ott sercegett a parázsló tűzön. Gervaise visszament a szobába, azt hitte, lesz még ideje megteríteni vacsorához az asztal sarkán. Hanem a borosüveget nagyon gyorsan le kellett tennie; annyi ereje sem maradt, hogy odavonszolja magát az ágyhoz, földre rogyott, s egy gyékényen szülte meg gyermekét. Ott feküdt negyedóra múlva is, mikor a bába megérkezett, hogy lefolytassa a szülést.

A bádogos még mindig a kórházon dolgozott. Gervaise nem engedte, hogy zavarják. Hét órakor ért haza, feleségét ágyban találta; Gervaise vastagon be volt bugyolálva, feje sápadtan nyugodott a párnán. A gyermek, kendőbe csavarva, az anyja lábánál oákolt.

- Ó, szegény kis feleségem! - sajnálkozott Coupeau, és megölelte Gervaise-t. - Én milyen vígan voltam még egy órája, te meg már javában itattad az egereket... Hanem, hallod-e, te aztán nem kerítesz nagy feneket a dolognak; egyet tüsszentettél, s már ki is pottyantottad.

Az asszony halványan elmosolyodott, s azt suttogta:

- Lány lett.

- Hát mi más lett volna! - folytatta a bádogos tréfálkozva, hogy megnyugtassa. - Hiszen lányt rendeltem! Teljesült a kívánságom. Mondd csak, te mindig teljesíted az ember kérését?

Felkapta a gyereket, s tovább beszélt:

- Hadd lássuk egy kicsit magát is, Maszat kisasszony!... Hú, de fekete a pofikája! Sebaj, majd kifehéredik. Csak viselje jól magát, ne sokat lófringáljon, növekedjék szépen okosságban, mint papa és mama.

Gervaise nagyon elkomolyultan nézte a lányát; tágra nyitott szemét mély szomorúság öntötte el. Ingatta a fejét; ő fiút szeretett volna, a fiúk mindig könnyebben boldogulnak az életben, s nincsenek annyi veszélynek kitéve ebben a nagy Párizsban. A bábának kellett kivennie a babát Coupeau kezéből. Gervaise-nek megtiltotta a beszédet; elég baj az is, hogy így ricsajoznak körülötte. A bádogos azt mondta, értesíteni kell Coupeau mamát és Lorilleux-éket, de ő olyan éhes, mint a farkas, inkább megvacsorázik előbb. A gyermekágyas asszony bosszúsan nézte, mint szolgálja ki magát, megy ki a konyhába a raguért, eszik mélytányérból, keresgéli a kenyeret. A tilalom ellenére is sóhajtozott, zsörtölődött, fészkelődött a takaró alatt. Ilyen buta dolgot! Hogy nem tudta megteríteni az asztalt! A görcs úgy leverte a lábáról, mintha letaglózták volna. Szegény férje, még majd megneheztel rá, hogy itt kényeskedik, ő meg nem tud rendesen megvacsorázni. S legalább megfőtt az a krumpli? Nem is emlékszik, megsózta-e.

- Hallgasson már! - förmedt rá a bába.

- Azt hiszi, meg tudja akadályozni, hogy ne rágódjék mindig valamin? - jegyezte meg Coupeau tele szájjal. - Ha maga nem volna itt, fogadok, hogy felkelne, s ő vágna nekem kenyeret... Maradj már veszteg, te buta liba! Ne izegj-mozogj annyit, mert két hét múlva se kapsz lábra. Nagyon finom a ragud. A hölgy is velem vacsorázik. Ugye, asszonyom?

A bába visszautasította a meghívást; egy pohárka bort azonban elfogadott; mint mondta, nagyon megijedt, hogy szegény asszonyt a porontyával együtt a gyékényen találta. Coupeau közben elment, hogy megvigye a hírt a családnak. Fél óra múlva népes társasággal állított be; eljött Coupeau mama, a Lorilleux pár s Lerat-né is, ki történetesen éppen ez utóbbiaknál járt látogatóban. Lorilleux-ék, látván, hogy a fiatal pár milyen szépen boldogul, nem győzték dicsérni Gervaise-t, de kétkedő kézmozdulataik, fejcsóválásuk, pislogásuk elárulta, hogy még nem mondták ki a végső szót. Tudják ők, amit tudnak; de hát, minek szálljanak szembe az egész környék véleményével.

- Itt hozom az egész pereputtyot! - kiáltotta Coupeau. - Mit tehettem? Látni akartak!... Ki ne nyisd a csőröd! Szigorúan tilos. Ők itt maradnak és csöndben néznek téged. Csak semmi cécó!... Én pedig főzök nekik kávét, de olyat, hogy hét nyelven beszél!

Kiment a konyhába. Coupeau mama megcsókolta Gervaise-t, aztán elálmélkodott a nagy gyermeken. A másik két nő is cuppanós csókot nyomott a gyermekágyas asszony orcájára. Körülállták hárman az ágyat, s csodálkozó felkiáltásokkal kísérték a szülésnek, ennek a furcsa szülésnek a részleteit, mely olyan simán lezajlott, akár egy foghúzás. Lerat-né apróra megvizsgálta a kicsit, kijelentvén, hogy nagyon formás kis poronty, és sokatmondóan hozzáfűzte, hogy "nagy nő" lesz belőle; s mert túlságosan hegyesnek találta a fejét, szelíden gömbölygetni kezdte, nem törődve a sivalkodásával. Lorilleux-né dühösen kikapta a csecsemőt a kezéből: a gyerek tele lesz rossz tulajdonságokkal, ha ennyit tapogatják, amikor még ilyen puha a koponyája. Aztán nézte, kire hasonlít. Kis híján összevesztek. Lorilleux az asszonyok háta mögött nyújtogatta a nyakát, s egyre mondogatta, hogy a kislányban semmi sincs Coupeau-ból; legföljebb az orra, de az is csak alig-alig. Tisztára az anyja, kivált a szeme; nem, ez nem Coupeau-szem.

Coupeau csak nem akart előkerülni a konyháról. Behallatszott, hogy a tűzhellyel s a kávéfőzővel csörömpöl odakünn. Gervaise vért izzadt: nem férfinak való a kávéfőzés; s ügyet sem vetve a bába erélyes pisszegéseire, kikiabált férjének a konyhára, mit hogyan csináljon.

- Félre a batyuval! - kiáltotta Coupeau, mikor kávéfőzővel a kezében újból megjelent a szobában. - Kiállhatatlan, mi? Hadd nyekeregjen csak magában!... A kávét pohárból isszuk, jó? A csészéket ugyanis a boltban felejtettük.

Körülülték az asztalt, s a bádogos maga töltötte ki a kávét. Jó erős főzet volt, nem afféle híg lötty. A bába kihörpölte a kávéját, s elment: minden rendben van, reá már nincs is szükség; ha az éjszaka nem telne nyugodtan, másnap küldjenek érte. Még csak a lépcsőn járhatott, de Lorilleux-né máris szidta, hogy milyen falánk és haszontalan. Négy kockacukrot tesz a kávéjába, kivág az emberből tizenöt frankot, a szülésnél meg magára hagyja. De Coupeau védelmébe vette a bábát, ő nem sajnálja azt a tizenöt frankot: végtére is, ezek a nők tanulással töltötték a fiatalságukat, méltán kérnek hát ilyen sokat. Aztán Lorilleux összeszólalkozott Lerat-néval: azt állította, hogy északnak kell fordítani az ágy fejét, ha fiúgyermeket akarnak; Lerat-né csak vállat vont erre a szamárságra; ő sokkal jobb receptet tud: egy marék napon szedett friss csalánt kell titokban az asszony matraca alá dugni. Az asztalt az ágy mellé tolták. Este tíz órára Gervaise ólmos fáradságot érzett; mosolygott, kábán forgatta fejét a vánkoson; látott, hallott, de nem volt ereje megmozdulni, sem megszólalni; úgy érezte, meghalt, valami szelíd halálba merült, melynek a mélyéről boldogan látja, mint tesznek-vesznek körülötte. A kicsi olykor bele-belenyöszörgött a vastag hangokba, melyek végeérhetetlenül taglalták a Kápolna-negyed túloldalán, a Jó Kút utcában előző nap elkövetett gyilkosságot.

Végül, mikor a társaság már szedelőzködött, szóba került a keresztelő is. Lorilleux-ék elvállalták a keresztkomaságot; szívták ugyan a fogukat, de ha a fiatalok nem hozzájuk fordulnak, ugyancsak megrökönyödtek volna. Coupeau nem tartotta fontosnak, hogy a gyereket megkereszteljék; nem kap érte tízezer frankos járadékot, ellenben szerezhet egy kiadós náthát. Minél kevesebb dolga van az embernek a papokkal, annál jobb. Coupeau mama lepogányozta. Lorilleux-ék, bár nem nyalták-falták a Jóistent a templomban, szívesen hangoztatták vallásosságukat.

- Tehát vasárnap, ha maguknak is megfelel - szögezte le a láncműves.

S hogy Gervaise beleegyezően bólintott, mindnyájan megölelték, lelkére kötve, hogy vigyázzon magára. A csecsemőtől is búcsút vettek. Mindegyikük odahajolt a remegő kis jószág fölé, rámosolygott, szólt hozzá egy-két kedveskedő szót, mintha csak értené. Nanának becézték, a keresztanyja után, kit Annának hívtak.

- Jó éjt, Nana... Szép kislány légy, Nana...

Hogy végre elmentek, Coupeau szorosan az ágy mellé húzta a székét, szívta a pipáját, tenyerébe fogta Gervaise kezét. Kényelmesen pöfékelt, két füstgomolyag között elhullatva egy-egy meghatott szót.

- Zúg a fejed, lelkem, ugye? Tudod, nem akadályozhattam meg őket, hogy eljöjjenek. Tulajdonképpen jót akartak... Hiába, csak más az, ha egyedül vagyunk, ugye? Már nagyon vártam, hogy egy kicsit kettesben maradjunk. Azt hittem, sosem ér már véget az este!... Szegény kis csibém! Mennyit szenvedhettél!... Az ilyen kis vakarcs nem is sejti, mennyi fájdalmat okoz azzal, hogy a világra jön. Olyan ez, mintha megnyitnák a hasatokat... Mutasd, hol bibis, hadd puszilgassam meg.

Gyöngéden a dereka alá csúsztatta nagy lapátkezét, magához vonta az asszonyt, s a takarón át megcsókolta a hasát; mint a legtöbb nyers embert, őt is meghatotta az anyaságnak még eleven fájdalma. Aggódva kérdezte, nem fáj-e; legszívesebben a leheletével gyógyította volna be a sebét. Gervaise nagyon boldog volt. Megesküdött, hogy semmije sem fáj már. Csak arra lesz gondja, hogy minél hamarabb talpra álljon, mert most aztán igazán nem teheti ölbe a kezét. A férfi azonban megnyugtatta. Hát azt hiszi Gervaise, hogy ő nem keresi meg a lányka mindennapi kenyerét? Semmit érő ember volna ő, ha a felesége nyakába varrná a gyerek minden gondját. Gyereket csinálni nem nagy sor, felnevelni - ugyebár? -, az a művészet.

Coupeau egész éjjel nem hunyta le a szemét. A kályhában lefedte a tüzet. Óránként fel kellett kelnie, hogy pár kanál langyos cukrosvizet adjon a csecsemőnek. Másnap reggel a szokott időben indult munkába. Ebédszünetben még elment az elöljáróságra is, hogy bejelentse a születést. Ezalatt Boche-né, értesülvén a történtekről, hozzájuk sietett, és Gervaise mellett töltötte a napot. A fiatalasszony azonban, tízórás mély alvás után, panaszkodni kezdett, hogy egész testét összetörte a sok fekvés. Belebetegszik, ha nem engedik felkelni. Este, mikor Coupeau hazatért, neki is elmondta kínjait; hiszen megbízik ő Boche-néban, csak attól van oda, ha látja, hogy idegen telepszik be a szobájába, húzogatja a fiókokat, turkál a holmijában. Másnap a házmesterné, mikor megjött a bevásárlásból, már fönn találta Gervaise-t, aki felöltözve söprögetett, és készítette a férje vacsoráját. Többet nem is volt hajlandó visszafeküdni. Ne űzzenek csúfot belőle! Hagyják csak az úrinőkre az efféle kényeskedést. Szegény ember lánya nem ér rá ilyesmire. A szülés után három nappal már Fauconnier-nénál vasalta a szoknyákat, csattogott a vasalóival, verejtékezett a forró kályha mellett.

Lorilleux-né már szombat este elvitte keresztlányának szánt ajándékait, egy harmincöt sou-s főkötőt s egy keskeny csipkés, fodros keresztelői ruhát, melyet potom hat frankért kapott meg, mert erősen kiszítta a nap. Lorilleux, a keresztapa, másnap hat font cukorral lepte meg a fiatal anyát. Szóval kitettek magukért. Még este sem állítottak be üres kézzel Coupeau-ékhoz, a keresztelői vacsorára. A férj egy-egy pecsétes borosüveget hozott a hóna alatt, az asszony meg hatalmas tortát tartott a kezében, a Clignancourt úton vette egy neves cukrásznál. Persze Lorilleux-ék siettek nagydobra verni bőkezűségüket; majdnem húsz frankot pazaroltak rájuk. Gervaise-nek fülébe jutottak a mendemondák, csak hápogott mérgében, s már nem is örült Lorilleux-ék kedveskedéseinek.

Coupeau-ék ezen a keresztelői vacsorán barátkoztak össze emeleti szomszédjukkal. A kis ház másik lakását Goujet-ék lakták, anya és fia. Eddig a két család éppen csak köszöntötte egymást, lépcsőházi vagy utcai találkozások alkalmával; a szomszédok olyan maguknak való emberek voltak. De hogy az anya - a szülést követő nap - felvitt egy vödör vizet Gervaise-nek, a fiatalasszony illőnek vélte meghívni őket a keresztelői vacsorára, annál is inkább, mert nagyon derék embereknek látszottak. Ilyeténképpen fűződött szorosabbra az ismeretségük.

Goujet-ék Nord megyéből származtak. Az anya csipkejavítással foglalkozott, a fia kovácslegény volt egy szeggyárban, öt éve laktak ebben a lakásban. Szótlan, csöndes életük régi gyászt takart: az öreg Goujet, részeg dühében, vasdoronggal agyonverte Lille-ben egy cimboráját, a börtönben pedig zsebkendővel megfojtotta magát. Az özvegy e szerencsétlenség után Párizsba költözött a fiával; érezték azonban, hogy a tragédia árnya még mindig fenyegetően lebeg a fejük fölött, és szigorú becsületességben, rendíthetetlen nyugalomban és bátorságban kerestek megváltást. Némi büszkeséggel gondoltak múltjukra, már-már többre is tartották magukat másoknál. Goujet-né mindig feketében járt, homlokát apácafőkötő körítette, sápadt és szelíd matrónaarcán mintha csipkéinek fehérsége, ujjainak aprólékosan finom munkája tükröződött volna. Goujet huszonhárom esztendős, büszke óriás volt, arca rózsás, szeme kék, ereje herkulesi. A műhelyben Aranypofának hívták a társai, szép szőke szakálláért.

Gervaise első látásra mély barátságot érzett a két ember iránt. Mikor először járt náluk, csak elcsodálkozott a lakás tisztaságán. Hát bizony, itt nyugodtan ráfújhatott az ember a bútorokra, nem szállt fel egy szem por sem. A kő úgy fénylett, mint a tükör. Goujet-né behívta Gervaise-t a fia szobájába, hogy nézzen körül egy kicsit. A takaros, fehér helyiség olyan volt, mint egy lányszoba: muszlinfüggönyös kis vaságy, asztal, mosdó, keskeny könyvespolc a falra akasztva; a falat körben képek borították: körülvágott emberalakok, négy szöggel felerősített színes nyomatok, képeslapokból válogatás nélkül kivágott arcképek. Goujet-né mosolyogva megjegyezte, hogy a fia nagy gyerek; este, ha belefáradt az olvasásba, a képeivel szórakozik. Gervaise majd egy óráig odafeledkezett a szomszédasszonynál, aki visszaült közben az ablak mellé, a csipkeverő párnájához. A fiatalasszony érdeklődve nézte a csipkéket kifeszítve tartó számtalan tűt, boldogan maradt még, beszívta a lakás finom tisztaságszagát, hallgatta a kényes munkával járó áhítatos csöndet.

Aki közelebbről megismerte Goujet-ékat, okvetlenül megszerette őket. Keményen dolgoztak, s kéthetenként fizetésüknek jó negyedét takarékba tették. A környéken meg is süvegelték őket, takarékosságuk közmondásos volt. Goujet ruháján sosem volt lyuk, mindig tiszta zubbonyban járt, nem lehetett azon egy mákszemnyi foltot sem látni. Nagyon udvariasan, sőt, roppant vállaihoz mérten egy kissé gyámoltalanul viselkedett. Az utca végében lakó mosónők gyakran kinevették, ha szemlesütve elment előttük. Goujet nem szerette trágárságaikat, bántotta a gondolat, hogy vannak nők, akik folyton disznóságokat beszélnek. Egyszer azonban, hogy, hogy nem, részegen tért haza. Goujet-né - hangos szemrehányás helyett - egyszerűen elébe tartotta apja képmását; a rossz festményt kegyelettel őrizték a fiókos szekrény fenekén. Ez emlékezetes lecke óta Goujet csak annyit ivott, amennyivel éppen a szomját olthatta; haragudni azért nem haragudott a borra, mert hiszen kell az a munkásembernek. Vasárnaponként sétálni ment anyjával, karonfogva; többnyire Vincennes felé sétáltak ki; máskor színházba vitte. Szenvedélyesen szerette anyját. Úgy beszélt hozzá most is, mint gyerekkorában. Vastag koponyáján, durva kovácsmunkától elnehezült tagjaiban volt valami a nagy állatok lomhaságából; a feje kemény volt, de a szíve arany.

Gervaise kezdetben nagyon feszélyezte. De néhány hét alatt megszokta. Megvárta, hogy segíthessen felvinni a csomagjait, bizalmaskodó nyerseséggel bánt vele, mintha a testvérhúga volna, képeket is vágott ki számára. Egy reggel azonban kopogtatás nélkül nyitott be a fiatalasszonyhoz, aki derékig meztelenül mosdott, s éppen a nyakát szappanozta; ezután egy hétig nem mert ránézni Gervaise-re, a végén már az asszony is elpirult, ha találkoztak.

A Ribizlicsősz szokott párizsi dumájával kifigurázta Aranypofa együgyűségét. Jó, jó, nem piás a gyerek, nem nyúlkál a lányok szoknyája alá; de ha férfi, hát legyen férfi, vagy húzzon szoknyát. Gervaise előtt meg ugratta, ráfogva, hogy a környék összes nőire kacsingat; és az a nagy mamlasz Goujet hevesen tiltakozott. A két munkás mindamellett jól megértette egymást. Reggel beszóltak egymásért, együtt indultak munkába, hazatérőben meg-megittak egy pohár sört. A keresztelői vacsorán össze is tegeződtek, mondván, hogy a magázódás nagyon körülményes. Ennyiből állt tehát a barátságuk, amikor Aranypofa igen-igen nagy szolgálatot tett Ribizlicsősznek. Az ilyenfajta szolgálatot nem felejti el az ember, míg él. December 2-án történt.[9] A bádogos a fejébe vette, hogy lemegy egy kicsit, s megnézi a bulit - csak úgy mulatságból; egyébként köpött a köztársaságra, Bonapartéra és az egész bandára; de szerette a puskaporszagot, s nevetett, ha fütyültek a golyók. Szépen el is kapták volna a barikád mögött, ha történetesen arra nem jár a kovács, aki épp jókor érkezett, hogy hatalmas testével fedezze a menekülését. Goujet komoly arccal sietett felfelé Coupeau mellett, vissza a Halárus negyed utcáján, őt érdekelte a politika, mérsékelt republikánus volt, az igazság s egyetemes boldogság híve. Puskát azonban nem vett a kezébe. Meg is okolta, miért nem: a nép már elégszer megégette a kezét, hogy a burzsujoknak kikaparja a gesztenyét; február és június emlékezetes lecke volt; a város csak intézze a dolgait maga, a kültelek nem fog beleszólni. Felértek a dombra, a Halárusok utcájához, megfordult, megnézte Párizst; azért mégis piszok munka folyik ott lent, a nép még megbánhatja, hogy ölbe tette a kezét. De Coupeau gúnyosan vigyorgott azokon az ostoba fajankókon, akik vásárra viszik a bőrüket, pusztán azért, hogy a képviselőház átkozott naplopóinak megőrizzék a huszonöt frankjaikat. Este Coupeau-ék meghívták Goujet-ékat vacsorára. A csemegénél Ribizlicsősz és Aranypofa cuppanós csókot nyomott egymás arcára. Ezzel megpecsételték barátságukat életre-halálra.

Három éven át a két család egymás szomszédságában eseménytelenül pergette napjait. Gervaise szépen nevelgette a kislányát, úgy osztva be a munkáját, hogy heti két munkanapnál többet ne mulasszon. Közben piperemosónő lett, megkeresett három frankot is. El is határozta, hogy az immár nyolcéves Étienne-t beadja egy Chartes utcai kis internátusba, ahol öt frankot kell fizetnie érte. A házaspár, két gyermek terhével a vállán, húsz-harminc frankot is takarékba tett havonta. Amikor félretett pénzecskéjük hatszáz frankra rúgott, a fiatalasszonynak nem volt többé nyugta, szinte megszállottja lett a becsvágyának: a maga ura akart lenni, úgy tervezte, bérel egy kis helyiséget, s mosónőket fogad fel ő is. Gondos számvetést csinált. Ha minden jól megy, húsz év múlva együtt van egy szerény járadékuk, azzal eléldegélhetnek valahol vidéken. Belevágni azonban még nem mert. Azt mondta, helyiséget keresgél, pedig csak fontolóra akarta venni a dolgot. A pénz nem kér enni a takarékban, sőt fiadzik is. Három év alatt Gervaise csupán egyetlenegy vágyát elégítette ki: ingaórát vett; míg heti egy frankjával letörleszti ezt az aranyozott-réz ingás, csavart oszlopos mahagóni órát, abba megint beletelik egy esztendő. Gervaise mindig felháborodva tiltakozott, ha Coupeau akarta felhúzni az órát; maga vette le az üvegburát, s oly szent áhítattal törölgette az oszlopokat, mintha komódjának márványlapja kápolnává változott volna. A bura alá, az óra mögé csúsztatta be a takarékkönyvét. S valahányszor kis műhelyéről ábrándozott, ottfeledkezett az óratok előtt, tűnődve nézte a mutatók mozgását, mintha azt a rendkívüli, ünnepélyes pillanatot várná, amelyben elszánja magát.

Coupeau-ék majd minden vasárnap kirándultak Goujet-ékkal. Amolyan családi kiruccanások voltak ezek; apró sült halat ettek Saint-Ouenban, vagy elfogyasztottak egy nyulat valamelyik vincennes-i vendéglőben, szerényen. A férfiak csak annyit ittak, hogy szomjukat oltsák, színjózanon tértek haza, a hölgyekbe karolva. Este, lefekvés előtt még elszámoltak, megfelezve a költségeket. Ha pár garassal több vagy kevesebb esett valamelyikre, sosem különböztek össze.

Lorilleux-ék irigykedtek Goujet-ékra. Nemigen volt ínyükre, hogy Ribizlicsősz meg a Bumli sülve-főve idegenekkel vannak együtt, holott van családjuk. Persze, mert tőlük felfordulhatnak a rokonok! Mióta félrerakják azt a pár rongyos garast, csak a maguk feje után mennek. Lorilleux-né azon mérgelődött, hogy a fivére kicsúszik a markából, s ezért kígyót-békát kiabált Gervaise-re. Lerat-né, éppen ellenkezőleg, pártját fogta a fiatalasszonynak, védelmére kelt, hajmeresztő históriákat adott elő, a körutak esti homályában lezajló csábítási kísérletekről mesélt, melyekből Gervaise valóságos drámai hősnőként vágta ki magát, csattanós pofonokkal megfutamítva támadóit. Coupeau mama békítgette őket; ő azt szerette volna, ha mindegyik gyerekénél otthonra talál; a szeme gyöngült, már csak egy házhoz járt takarítani, örült, ha hol az egyiknél, hol a másiknál öt frankhoz juthatott hébe-hóba.

Aznap, mikor Nana betöltötte a harmadik évét, Coupeau nagy izgalomban találta Gervaise-t este, hogy hazaért. De hiába faggatta, az asszony nem vallotta be izgalmának okát; nincsen semmi baja, mondta. Amikor azonban fordítva terítette meg az asztalt, s kezében tartogatva a tányérokat eltöprengett, a férfi kiugrasztotta a nyulat a bokorból...

- Nos hát, az Aranycsepp utcai kis szatócsbolt kiadó... - vallotta meg végül az asszony. - Egy órája láttam, mikor cérnáért jártam arra. És úgy szíven ütött valami.

Nagyon tiszta kis üzlet volt ez, épp abban a nagy házban, ahová be akartak költözni annak idején. Magán a bolton kívül volt még egy hátsó helyiség, s jobbról és balról egy-egy szoba; álmodni sem lehetett volna különbet; a szobák nem voltak ugyan valami tágasak, de a beosztásuk nagyon megfelelt. Gervaise csak a bért sokallotta egy kissé: a tulajdonos ötszáz frankot emlegetett.

- Hát már meg is nézted, hogy tudod az árát? - kérdezte Coupeau.

- Na igen, de csak puszta kíváncsiságból, tudod - adta a közömböst az asszony. - Keresgél az ember, böngészi a hirdetéseket, persze kötelezettség nélkül... Hanem ez nagyon drága. Meg talán szamárság is volna műhelyt nyitni.

Vacsora után azonban megint csak előhozakodott azzal a szatócsüzlettel. Lerajzolta a helyiségeket egy újság szélére. Lassan belemelegedett, méricskélte a sarkokat, rendezgette a szobákat, mintha másnap már a bútorait kellene elhelyeznie. Coupeau, látva, hogy ez a szíve vágya, biztatta, hogy vegye csak ki; ötszáz frankon alul valamirevaló helyiséget úgysem talál; talán lehet alkudni is. Csak egy a bökkenő: egy házba kerülnének Lorilleux-ékkel, akiket Gervaise sehogy sem szenvedhet. A fiatalasszony azonban tűzbe jött: ő nem haragszik senkire; nagy buzgalmában még védelmébe is vette Lorilleux-éket; igazán nem rossz emberek azok, meg lehet férni velük. Mikor lefeküdtek, s Coupeau aludt is már, Gervaise gondolatban még mindig a műhelyét rendezgette, bár még nem döntött, hogy kibérelje-e vagy sem.

Másnap, hogy egyedül maradt, nem bírt ellenállni a vágyának: leemelte az ingaóra buráját, és megnézte a takarékkönyvét. Ha belegondol, hogy a műhelye itt van, ezeken az ákombákomokkal telerótt lapokon! Mielőtt elindult volna, tanácsot kért Goujet-nétól is, aki nagyon helyeselte, hogy önállósodni akar; akinek olyan férje van, mint neki - jó ember, nem iszik -, annak biztosan sikere lesz, s nem kell félnie, hogy felfalják. Ebédidőben még Lorilleux-ékhez is felszaladt, hogy őket is meghallgassa; nem akart olyan színben feltűnni, mint aki titkolózik a család előtt. Lorilleux-né szinte sóbálvánnyá meredt. Micsoda! Hogy a Bumlinak máris műhelye lesz! Sajgó szívvel makogott valamit, kénytelen-kelletlen örömet színlelt: persze, jó dolog a műhely, Gervaise jól teszi, ha kibéreli. Csak mikor magához tért egy kicsit, jutott eszébe - neki is, meg a férjének is -, hogy nedves az udvar, s a földszinti lakások barátságtalanok és sötétek. Ott bizony hamar reumás lesz az ember. Na de, ha már úgyis elszánta magát, az ő figyelmeztetésük, ugyebár, nem lehet akadály.

Gervaise nevetve vallotta meg este, hogy belebetegedne, ha valami okból nem költözhetne be a műhelyébe. Mégis, mielőtt egyezségre került volna a sor meg, akarta mutatni Coupeau-nak, arra számítva, hogy le tudnak valamit alkudni a bérből.

- Tehát holnap, ha neked is megfelel - mondta a férje. - Gyere értem hat óra tájban, a Nemzet utcába, ahhoz a házhoz, ahol dolgozom, s majd az Aranycsepp utcán jövünk haza.

Coupeau az utolsó simításokat végezte egy háromemeletes új ház tetőzetén. Eznap kellett az utolsó bádoglemezeket felraknia. Mivel a tető majdnem lapos volt, ott állította fel munkapadját: két bakon átfektetve egy szál széles deszkát. A nyugovóra térő szép májusi nap bearanyozta a kéményeket. S fönt a magasban, a tiszta levegőégben, a bádogos, munkapadjára hajolva olyan nyugodtan vágta ollójával a bádoglemezt, akár a szabó, aki nadrágot szab az asztalán. A szomszéd ház falánál az inasa - tizenhét éves, vékonydongájú, szőke legényke - hatalmas fújtatóval élesztette a serpenyőben a tüzet, melyből minden fújásra szikrazápor csapott fel.

- Hé, Zidore, tedd oda a vasakat! - kiáltotta neki Coupeau.

Az inas bedugta a forrasztópákákat a parázsló tűzbe, mely halványan vöröslött a napsütésben. Aztán tovább fújtatott. Coupeau az utolsó bádoglemezt tartotta a kezében. Ezt a tető legszélére kellett forrasztania, az esőcsatorna mellé; itt hirtelen meredekebb lett a tető, s alatta az utca mélye tátongott. A bádogos otthonosan mozgott nemezpapucsában, csoszogva lépett előbbre, fütyörészte az Ejhaj, báránykáim! dallamát. Ahogy a nyíláshoz ért, lekuporodott, fél térdét nekifeszítette a kémény falának, szinte az utca fölött lebegett. Fél lába a levegőben lógott. Mikor hátrafordult, hogy azt a tekergő Zidore-t szólítsa, megkapaszkodott a kémény sarkában, mert alatta a mélyben ott volt a járda.

- Fene a lusta pofádat!... Add már a vasakat! Mit bámészkodsz a levegőbe, te girhes szamár, nem repül a sült galamb a szádba!

De Zidore nem nagyon sietett. Bámulta a szomszédos tetőket, a Párizs felől, Grenelle tájáról emelkedő vastag füstoszlopot: lehet, hogy tűzvész füstje volt. De aztán hasra feküdt, feje a nyíláshoz ért, odaadta Coupeau-nak a vasakat. A bádogos forrasztani kezdte a lemezt. Felkuporodott, kinyújtózott, fél fenékre ült, lábujjhegyen guggolt, egy ujjára támaszkodott, s egy pillanatra sem vesztette el az egyensúlyát. Elképesztően nyugodt volt s arcátlanul hidegvérű, pimaszul packázott a veszéllyel. Értette a dolgát. Féljen az utca őtőle. Ki sem vette a pipát a szájából, időnként megfordult, s közönyösen kiköpött.

- Nini! Boche-né! - kiáltotta hirtelen. - Hahó! Boche-né!

Meglátta a házmesternél, amint az átvágott az úttesten. Az asszony felnézett, megismerte. Beszélgetés indult a tető és a járda között. Boche-né a köténye alá dugta a kezét, s a fejét felemelte. A férfi felállt, bal karjával átölelt egy csövet, kihajolt.

- Nem látta a feleségemet? - kérdezte.

- Nem én - válaszolta a házmesterné. - Erre jár?

- Úgy van, hogy értem jön... És maguk jól vannak?

- Köszönöm, jól. Én vagyok a legbetegebb, amint látja... Megyek a Clignancourt útra egy kis birkacombért. Az a hentes, ott a Moulin-Rouge mellett, csak tizenhat sou-ért adja.

Felemelték hangjukat, mert szekér dübörgött végig a széles, elhagyatott Nemzet utcán; hangos kiabálásukra csak egy vénkisasszony dugta ki a fejét az ablakán, kíváncsi izgalommal figyelte azt az embert ott a szemközti tetőn, mintha arra várt volna, hogy hirtelen lebukfencezzék onnét.

- Na, jóccakát! - kiáltotta föl Boche-né. - Nem zavarom tovább.

Coupeau visszafordult, megint elvette Zidore-tól a vasat. A házmesterné, elmenőben, megpillantotta a túlsó járdán Gervaise-t, aki kézen fogva vezette Nanát.

Már éppen figyelmeztetni akarta a bádogost, amikor a fiatalasszony erélyes mozdulattal betapasztotta a száját. S hogy fel ne hallatszódjék a tetőig, halk hangon közölte vele a félelmét: attól tart, hogy a férje, ha hirtelen meglátja, megtántorodik és lezuhan. Ő négy év alatt mindössze egyszer látogatta meg munka közben. Ez most a második eset. Nem bírja nézni, mindig elfogja a félelem, ha meglátja az emberét ég és föld között, olyan magasan, ahol a madár se jár.

- Nem valami kellemes dolog, az bizonyos - dünnyögte Boche-né. - Az én uram szabó, nekem nincsenek ilyen aggodalmaim.

- Ó, ha tudná, mi volt eleinte - folytatta Gervaise -, reggeltől estig reszkettem érte... Mindig úgy láttam magam előtt, hogy hordágyon fekszik, betört fejjel... Most már nem gondolok annyit rá. Mindenhez hozzászokik az ember. Valahogy meg kell keresni a mindennapit... De hiába, csak keserves kenyér ez. A csontjait csak egyszer töri össze valaki.

Elhallgatott, szoknyájához fogva Nanát, nehogy a kicsi hangosabb szót ejtsen. Önkéntelenül is felpillantott, halottsápadtan. Coupeau most a lemez szélét forrasztotta, a lefolyó mentén; kinyújtózott, amennyire bírt, de nem érte el a végét. Ekkor, a munkásokra jellemző, könnyed és mégis súlyos mozdulattal, kimerészkedett a legszélére. E pillanatban ott volt az utca fölött, nem is fogódzkodott, figyelmesen, nyugodtan végezte a munkáját; odalentről jól lehetett látni, mint viszi végig a sistergő, fehér lángnyelvecskét a forrasztáson. Gervaise szótlanul állt, torka elszorult az aggodalomtól, kezét görcsösen összekulcsolta, s könyörgő mozdulattal gépiesen a magasba emelte. De azután hangosan fellélegzett. Coupeau visszakapaszkodott a tetőre, sietség nélkül, még arra is jutott ideje, hogy utoljára leköpjön az utcára.

- Leselkedünk? - kiáltotta le vidáman, megpillantva az asszonyt. - Nagy csacsi az én feleségem, ugye, Boche-né? Nem mert felszólni... Várj meg, tíz perc múlva kész vagyok.

Még egy kéménysisakot kellett fölillesztenie, pár perces munka csak az egész. A mosónő és a házmesterné továbbra is ott álldogáltak a járdán, tereferéltek a környék dolgairól, szemmel tartva Nanát, hogy össze ne maszatolja magát az utcai folyókában, ahol halat akart fogni; a két nő fel-felpillantott a tetőre, mosolyogva, fejcsóválva, mintegy jelezve, hogy nem türelmetlenkednek. A vénkisasszony nem mozdult a szemközti ablakból, nézte a férfit, várt.

- Mit leskelődik ott az a vén csoroszlya? - kérdezte Boche-né. - De undok pofája van!

Fönt a bádogos érces hangon énekelni kezdett: Epret szedni ó, de jó! Állványára hajolva mesteri ügyességgel nyírta a bádogot. Körzővel vonalat húzott rá, s egy hajlított ollóval széles ívben kikanyarította; majd a legyező alakú lemezt kalapácsával ütögetve csúcsos gombává formálta. Zidore megint a tüzet élesztette. A nap lebukott a ház mögött, vakító fénye rózsásra sápadt, majd halványabb lilába fordult. Ezen az áhítatos alkonyi órán a két munkás alakja - az állvány sötét körvonalával s a különös formájú fújtatóval - hatalmassá növekedve vált ki az áttetsző háttérből a tiszta levegőégben. Hogy a sisakot kikalapálta, Coupeau hívta az inasát:

- Zidore, a vasakat!

A fiúnak azonban nyoma veszett. A bádogos szitkozódva keresgélte, bekiabált a nyitva hagyott padlásablakokon. Végre-valahára felfedezte egy szomszédos tetőn, két házzal arrább. Sétálni szottyant kedve a csibésznek, ismerkedett a környékkel, ritkás, szőke haja repkedett a szélben, hunyorogva nézte a mérhetetlen nagy Párizst.

- Hé, te tekergő! - rivallt rá dühösen Coupeau. - Azt hiszed, falun vagyunk? Tán verseket fabrikálsz, mint Béranger úr!... Adod ide rögtön a vasakat! Fene látott ilyet: a tetőkön koslat! Hozd ide mindjárt a babádat is, és vallj neki szerelmet!... Add már ide a vasakat, te málészájú kamasz!

Forrasztás után lekiáltott Gervaise-nek:

- Kész... Megyek le.

Az a kémény, amelyikre ráillesztette a sisakot, a tető közepén volt. Gervaise megnyugodva követte a mozdulatait, mosolygott. Nana, hogy meglátta apját, kis kezével tapsolt. Leült a járda szegélyére, hogy jobban fellásson.

- Papa! Papa! - kiáltotta, ahogy a torkán kifért. - Papa! Nézz ide!

A bádogos ki akart hajolni, de megcsúszott. És ekkor, hirtelen, ostoba módon, mint a macska, ha összegabalyodnak a lábai, gurulni kezdett az enyhe lejtésű tetőn, csúszott, csúszott, és nem bírt megkapaszkodni.

- Az istenit! - szakadt ki belőle fojtottan a káromkodás.

És lezuhant. Teste lágy ívet írt le a levegőben, kétszer megpördült, s mint a magasból ledobott ruhásköteg, tompa puffanással csapódott az utca közepére.

Gervaise velőtrázót sikoltott, s kábán, felemelt karral állt. Járókelők futottak oda, csődület támadt. Boche-né rogyadozó térddel, megdöbbenve, a karja közé kapta Nanát, hogy elfödje a szemét.

Szemközt a vénkisasszony, mint akinek teljesült a vágya, csöndesen betette az ablakát.

Végül négy ember átvitte Coupeau-t a Halárusok utcájának sarkán levő patikába; ott feküdt az üzlet közepén egy takarón, majd egy óra hosszat, míg odajártak hordágyért a Lariboisière-kórházban. Lélegzett még, de a patikus fejcsóválva nézte, Gervaise a földön térdepelt, szüntelenül zokogott, könnytől maszatosan, kábultan, vakon. Gépies mozdulattal kinyújtotta időnként a kezét, és nagyon szelíden megtapogatta a férje testét. Aztán visszahúzta a kezét, s a patikusra nézett, ki megtiltotta, hogy hozzányúljon Coupeau-hoz; pár másodperc múlva újra kezdte; nem tehetett róla: meg akart győződni, hogy meleg még, s azt hitte, jót tesz vele. Mikor végre megérkezett a betegszállító, és Coupeau-t a kórházba akarták vinni, Gervaise felugrott, és hevesen tiltakozott:

- Nem, nem, ne a kórházba vigyék!... Az Új Aranycsepp utcában lakunk.

Hiába magyarázták neki, hogy nagyon sokba kerül az ápolás, ha otthon tartja a férjét. Csökönyösen hajtogatta:

- Az Új Aranycsepp utcában, megmutatom a házat... Ne törődjenek vele. Van pénzem... Az én uram ő, vagy nem? Az enyém ő, akarom őt.

Coupeau-t tehát hazavitték. Amikor a betegszállító átvágott a patika előtt nyüzsgő sokaságon, a környékbeli asszonyok elismerően nyilatkoztak Gervaise-ről: sánta az istenadta, de megállja a helyét; bizonyosan meg is menti a férjét, a kórházi orvosok úgyis csak tessék-lássék foglalkoznak az ilyen súlyos esetekkel, mert nincs kedvük bajlódni a gyógyításukkal. Boche-né hazavitte Nanát magához, aztán visszament, s kifogyhatatlanul mesélte a balesetet, még mindig reszketve az izgalomtól.

- Birkahúsért mentem, itt álltam, láttam leesni - hajtogatta. - A kislánya volt az oka, látni akarta, és puff! Ó, Uram, Teremtőm! nem kívánnék még egy ilyen zuhanást látni!... De most már mennem kell a birkáért.

Coupeau egy hétig élet és halál között lebegett. A család, a szomszédság, mindenki arra számított, hogy hamarosan elpatkol. Az orvos - méregdrága orvos volt, öt frankot számított a vizitjeiért - belső zúzódásoktól tartott; ez a kifejezés nagy riadalmat keltett, a környéken azt mesélték, hogy Coupeau-nak az esés következtében "kikapcsolódott a szíve". Csak a sok virrasztástól megsápadt Gervaise vonogatta erre a vállát, komolyan, megrendíthetetlenül. A férjének eltört a jobb lába, ez köztudomású; helyreteszik és kész. Amit a kikapcsolódott szívről mondogatnak, az gyerekség. Majd ő visszakapcsolja azt a szívet. Tudja ő, hogyan kell egy szívet visszakapcsolni: gonddal, tisztasággal, szilárd barátsággal. Szent meggyőződése volt, hogy ő meggyógyítja a férfit, pusztán azáltal, hogy mellette marad, és lázas óráin ráteszi a kezét. Egy pillanatig sem kételkedett. Egy teljes hétig talpon volt, alig beszélt, csak elhatározásának élt, hogy megmenti férjét, megfeledkezett a gyerekeiről, az utcáról, az egész városról. A kilencedik napon, este, mikor az orvos végre kezeskedni mert a beteg életéért, Gervaise egy székbe roskadt, lába megroggyant, háta sajgott, szemét elöntötte a könny. Ezen az éjszakán végre hajlandó volt aludni is két órát, az ágy lábára hajtva fejét.

Coupeau balesetének hírére megmozdult az egész család. Coupeau mama együtt virrasztott volna Gervaise-zel, de már kilenc órakor elszunnyadt a székben. Lerat-né a munkából hazamenet minden este nagy kitérőt tett, hogy az állapota felől érdeklődjék. Lorilleux-ék eleinte kétszer-háromszor is átfutottak naponta, felajánlották, hogy virrasztanak, még karosszéket is vittek Gervaise-nek. De csakhamar összeszólalkoztak a betegápoláson. Lorilleux-né azt hangoztatta, hogy elég beteget gondozott már életében, ő csak tudja, hogyan kell csinálni. Azt is ráfogta a fiatalasszonyra, hogy lökdösi őt, s erővel távol tartja fivére betegágyától. Jó, jó, a Bumli jól teszi, hogy mindenáron meg akarja gyógyítani Coupeau-t; de végül is, ha nem lábatlankodott volna a Nemzet utcában, a férje sem zuhant volna le. Ahogy meg most kezeli, azzal holtbiztosan a sírba viszi.

Látván, hogy Coupeau túl van a veszélyen, Gervaise nem őrködött többé olyan féltékeny nyerseséggel a beteg ágya mellett. Most már, hogy nem árthattak a férjének, gyanakvás nélkül bárkit odaengedett a közelébe. A család elárasztotta a szobát. Hosszú lábadozásra lehetett számítani; az orvos négy hónapot mondott. Míg a bádogos nagyokat aludt, Lorilleux-ék szidták Gervaise-t a butaságáért. Sok haszna származik belőle, hogy otthon tartotta Coupeau-t! A kórházban fele ennyi idő alatt talpra állították volna. Lorilleux szívesen vállalt volna egy kis betegséget: majd meglátnák, hogy ő egy pillanatig sem habozna besétálni a Lariboisière-kórházba. Lorilleux-né ismert egy nőt, aki nemrég került ki a kórházból: egész áldott nap csirkét etettek vele. És századszor is kiszámították, mibe kerül majd a házaspárnak ez a négyhavi lábadozás: először is az elvesztett munkanapok, aztán a doktorok, a patika, később meg a jó borok, a véres sültek. Coupeau-ék szerencséjüknek mondhatják, ha mindez kifutja a megtakarított pár fillérjükből. De sokkal valószínűbb, hogy eladósodnak. Egyébként ez az ő bajuk. A családra azonban ne számítsanak, nem Krőzusok ők, hogy el tudjanak tartani egy otthon ülő beteget. A Bumli a hibás. Miért nem csinált úgy, mint más, s vitette a férjét kórházba? Lám, idejuttatta a gőgössége. Lorilleux-né egy este rosszmájúan megkérdezte Gervaise-től:

- Na? Mikor veszi bérbe a boltját?

- Az ám - vihogott Lorilleux -, a házmesterné még most is lesi magát.

Gervaise-nek elakadt a szava. A boltról tökéletesen megfeledkezett. De jól látta ezeknek az embereknek gonosz örömét, hogy füstbe ment a terve. Ettől fogva valósággal lesték az alkalmat, hogy kigúnyolják meghiúsult ábrándjait. Ha megvalósíthatatlan reményekre terelték a szót, csúfondárosan mondták: ezek is csak akkor teljesülnek, amikor Gervaise a maga ura lesz egy szép, utcai műhelyben. A háta mögött mindig kinevették. Gervaise szinte hinni sem akarta, hogy ennyire gonoszak legyenek; de Lorilleux-ék csakugyan úgy viselkedtek, mintha nagyon örülnének Coupeau balesetének, mely meggátolta a mosónőt abban, hogy műhelyt nyisson az Aranycsepp utcában.

Ekkor Gervaise is tréfára fogta a dolgot, hogy megmutassa nekik, milyen könnyű szívvel áldozta fel a pénzét férje gyógyulására. Valahányszor előttük vette ki takarékkönyvét az óra üvegburája alól, vidáman mondta:

- Megyek műhelyt bérelni.

Nem akarta egyszerre kivenni az egész pénzt. Százfrankonként kérte vissza, hogy ne tartogasson akkora összeget egyszerre a ládafiában; aztán meg titkon csodában reménykedett: hátha egy váratlan gyógyulás fölöslegessé teszi, hogy mindet kivegye. A takarékból hazaérve, egy kis papírlapon mindig kiszámította, mennyi maradt még bent. Csak a rend kedvéért tette. S bár a pénz rohamosan apadt, Gervaise - okos tekintettel, nyugodt mosollyal - csendesen elkönyvelte megtakarított vagyonkája pusztulását. Vagy nem megnyugtató már maga az is, hogy ilyen jó hasznát vette, s volt mihez nyúlnia, mikor a szerencsétlenség bekövetkezett? És sajnálkozás nélkül, gondosan visszahelyezte a könyvecskét az ingaóra mögé, az üvegbura alá.

Coupeau betegsége alatt Goujet-ék nagyon kedvesek voltak Gervaise-hez. Goujet-né mindenben segítségére volt: ha bevásárolni ment, sosem mulasztotta el megkérdezni tőle, nincs-e szükség cukorra, vajra, sóra; először mindig neki vitt az esti húslevesből; sőt, ha látta, hogy sok a dolga, rendbe tette a konyháját, segített elmosogatni. Goujet reggelenként elvitte a fiatalasszony vödreit, hogy megtöltse a Halárusok utcájának kútjánál; ez is két sou megtakarítást jelentett. Vacsora után, mikor a család már nem tartotta megszállva a szobát, Goujet-ék átlátogattak Coupeau-ékhoz. A kovács csöndesen pipázgatott este tízig, két óra hosszat is elnézte a beteg körül foglalatoskodó Gervaise-t. Herkulesi válla közé húzta nagy, szőke fejét, s ellágyultan nézte, hogy tölti az asszony a csészébe a hársfateát, s kevergeti a cukrot zajtalanul a kiskanállal. Mikor Gervaise az ágy szélére ülve szelíd szóval biztatta Coupeau-t, Goujet-ban megmozdult valami. Soha nem találkozott még ilyen derék asszonnyal. Még az is mellette szól, hogy sánta; így még dicséretesebb, hogy annyit talpal napestig a férje körül. Bizony, nem ül le még egy negyedórára se, hogy bekapjon valamit. Állandóan lót-fut, megy a patikába, beledugja az orrát mindenféle csúnyaságba, töri magát, hogy rendet tartson ebben a szobában, ahol egész nap nagy a jövés-menés; és egyetlen zokszót sem ejt, mindig barátságos, még este is, holott a kimerültségtől már leragad a szeme. És a kovács, az önfeláldozás e légkörében, a bútorokon heverő orvosságok között, mély megbecsülést érzett Gervaise iránt, látva, milyen odaadó szeretettel ápolja Coupeau-t.

- Hát, apuskám, téged szépen életre pofoztak - mondta egy ízben a lábadozónak. - Nekem nem volt semmi részem benne, a feleséged a Jóisten!

Már neki is meg kellett volna nősülnie. Az anyja talált a számára egy igen jóravaló leányt - csipkeverőnő volt az is -, nagyon szerette volna, ha a fia elveszi feleségül. Goujet, hogy meg ne bántsa anyját, beleegyezett, ki is tűzték az esküvőt szeptember elejére. A családalapításhoz szükséges összeg régóta együtt volt már a takarékban. De a kovács csak a fejét rázta, mikor Gervaise szóba hozta a házasságát. Szokott lassú szójárásával dörmögte:

- Nem minden nő olyan, mint maga, Coupeau-né. Ha mind ilyen volna, akár tízet is elvenne az ember.

Két hónap elteltével Coupeau megpróbált talpra állni. Nem sétált még messzire, csak éppen az ágytól az ablakig, oda is csak úgy, hogy Gervaise-re támaszkodott. Ott leült Lorilleux-ék karosszékébe, jobb lábát egy zsámolyra nyújtva. Ezt a tréfás kedvű embert, aki ólmos esőben is csak nevette, ha lábtörést emlegettek, nagyon megviselte a balesete. Hiányzott belőle a bölcs belenyugvás képessége. A két hónapot, míg az ágyat nyomta, végigkáromkodta, megkeserítve mindenki életét. Nem élet ez így: egész nap a hátán döglik, s a tetejébe még úgy össze van drótozva a csülke, mint egy rúd kötözött szalámi. Hanem a plafont ismerni fogja, amíg él: a hálófülke sarkában van egy repedés, azt lerajzolná akár behunyt szemmel is. Mikor elhelyezkedett a karosszékben, tovább kesergett. Sokáig lesz még ideszögezve, mint valami múmia? Az utcán nincs semmi látnivaló, nem jár arra a kutya se, csak a hipoklorit bűzlik egész nap. Nem, ezt nem lehet már bírni, tíz évet odaadna az életéből, ha legalább az erődítéseket láthatná már. S újra meg újra kifakadt a mostoha sors ellen. Nem volt igazságos ez a baleset; ennek nem lett volna szabad megtörténnie éppen ővele, aki jó munkás, nem naplopó, nem iszákos. Ha más jár így, még érthető.

- Az öreg Coupeau kitörte a nyakát egy görbe nap után - mondta. - Nem állítom, hogy rászolgált, de legalább magyarázható a dolog... Én azonban egy falatot sem ettem, biztosan álltam a lábamon, nem volt bennem egy csepp ital sem, és tessék! lebukfencezem a tetőről, amikor meg akarok fordulni, hogy ránevessek Nanára!... Nem sok ez egy kicsit? Ha van Isten, ugyancsak furán intézi a világ sorát. Ezt nem veszi be a bögyöm.

S mikor már meggyógyult a lába, még mindig forrt benne a tompa harag a munka ellen. Veszedelmes szakma ez, az ember napestig az ereszen kuksol, akár a macska. Bezzeg a burzsujoknak van sütnivalójuk! Mást küldenek megdögleni, ők még ahhoz is gyávák, hogy létrára másszanak, megbújnak a tűz mellett, biztonságban, s fütyülnek a szegény emberre. A végén kijelentette, hogy legjobb volna, ha mindenki maga bádogozná be a házát. Hogy a fene egye meg! Hát nem ez volna az igazság? Ha nem akarsz ázni, fedd be magad a házadat! Aztán azon sajnálkozott, hogy nem más mesterséget tanult, valami szebb és veszélytelenebb szakmát; mehetett volna, például, műbútorasztalosnak. Ez is az öreg Coupeau bűne; az apáknak megvan az az ostoba szokásuk, hogy a maguk szakmáját rátukmálják a gyerekeikre.

Újabb két hónap telt el. Coupeau mankóval járt. Eleinte csak a kapuig merészkedett, kiült pipázni. Aztán eljárogatott a külső körútra is, nehézkesen vonszolta magát a napsütésben, óraszám elüldögélt egy padon. Lassan visszatért a kedve, hosszú csellengései alatt még szószátyárabb lett. Ahogy visszatért bele az élet, rákapott a semmittevésre, tagjai elernyedtek, izmai jóleső álomba merültek; valósággal legyűrte a lustaság, mely hosszú lábadozása idején beivódott a bőrébe, s kéjesen simogatta, zsibbasztotta a testét. Sétáiról ragyogva, csúfondáros kedvvel tért haza, az életet szépnek találta, azt gondolván, miért is ne tarthatna ez így örökké. Amikor már mankó nélkül is tudott járni, messzebbre sétálgatott, kiment a munkahelyekre, hogy viszontlássa cimboráit. Keresztbe font karral ácsorgott egy épülő ház előtt, vigyorgott, fejét csóválta; gúnyolta a robotoló munkásokat, kinyújtotta a lábát, mutatta, mi vár arra, aki holtra fárasztja magát. Gúnyos megjegyzéseket téve álldogált, míg mások fáradoztak, így élte ki a munka ellen érzett haragját. Majd ő is nekifog megint, mit is tehetne egyebet; de ameddig lehet, húzza az időt. Eléggé megszenvedett ahhoz, hogy lelohadjon benne a nagy lelkesedés. No meg nem is utolsó dolog ám a lógás!

Délutánonként, ha elunta magát, fellátogatott Lorilleux-ékhez. Ezek hangosan sajnálkoztak rajta, s hogy magukhoz édesgessék, elhalmozták ezernyi apró figyelmességgel. Házassága első éveiben elhidegült tőlük, mert inkább Gervaise-re hallgatott. Most újból maguk közé fogadták, ugratták, hogy fél a feleségétől. Ilyen papucsférjet! De Lorilleux-ék ugyanakkor igen okosan viselkedtek, s nem győzték magasztalni a mosónő érdemeit. Coupeau, bár egyelőre nem veszett még össze a feleségével, váltig hangoztatta, hogy a nővére rajongásig szereti, s kérte Gervaise-t, legyen egy kicsit türelmesebb hozzá. A házaspár először Étienne miatt zördült össze, egyik este. A bádogos Lorilleux-éknél töltötte a délutánt. Mikor hazaért, a vacsora nem volt még készen, a gyerekek hangosan követelték a levest; ekkor Coupeau Étienne-re támadt, s lekent neki két nagy pofont. Utána még egy óra hosszat dörmögött: nem is övé ez a kölyök, nem tudja, minek tűri a lakásban; egyszer úgy kivágja, hogy a lába sem éri a földet. Pedig azelőtt semmi baja nem volt vele. Másnap családfői tekintélyét emlegette. Három nap múlva már rugdalta a szerencsétlen gyereket, reggel és este; Étienne, mihelyt meghallotta, hogy Coupeau jön felfelé a lépcsőn, Goujet-ékhoz menekült. Az öreg csipkeverőnő az asztal sarkán szorított neki helyet, hogy elkészíthesse leckéjét.

Gervaise már régen munkába állt ismét. Nem kellett már levennie és visszaillesztenie az ingaóra buráját: megtakarított pénzüket az utolsó fillérig felemésztette a betegség; nem maradt más, csak a robot, négyükért, mert négy éhes szájat kellett kielégíteni. Egyedül tartotta el mindnyájukat. Ha meghallotta, hogy sajnálkoznak rajta, sietett mentegetni Coupeau-t. Gondoljanak csak bele! Mennyit szenvedett! Nem csoda, hogy így megromlott a természete. De majd elmúlik ez, ha helyreállt az egészsége. S ha értésére adták, hogy Coupeau-nak szemmel láthatólag kutya baja, s nyugodtan munkába állhatna már, ő tiltakozott a leghevesebben. Nem, nem, ne még! Nem akarja, hogy újból ágynak dőljön. Ő csak tudja, mit mondott az orvos! S még le is beszélte a férjét, hogy munkába menjen, reggelenként meghagyva neki, hogy csak töltse nyugodtan a napját, meg ne erőltesse magát. Sőt, egy-egy frankot is csúsztatott a mellénye zsebébe. Coupeau úgy fogadta a dolgot, mintha mi sem volna természetesebb; hol itt, hol ott fájdította valamijét, csak hogy megsajnálják; eltelt már egy fél esztendő, s ő még mindig lábadozott.

Mostanában, ha ment megszemlélni mások munkáját, szívesen be-betéregetett a cimboráival ő is egy fröccsre. Nem rossz hely az a kocsma; eltréfálgat az ember, elálldogál pár percig. Nincsen abban semmi. Csak a nagyképűek vágnak fel vele, hogy inkább szomjan vesznek az ajtó előtt. Okkal gúnyolták azelőtt őt is, hiszen egy pohár borocska nem okozta még senkinek a halálát. S mellét verve kérkedett, hogy ő csak bort iszik; mindig csak bort, sosem pálinkát; a bortól tovább él az ember, ártani sem árt, berúgni sem lehet tőle. De végül is, dologtalan napjai után, hogy munkahelyről munkahelyre, kocsmáról kocsmára vándorolt, nemegyszer került haza ittasan. Ilyenkor Gervaise becsukta az ajtaját, kimentette magát, hogy iszonyúan fáj a feje, nem akarta, hogy Goujet-ék meghallják Coupeau zagyválását.

A fiatalasszonyon lassan-lassan erőt vett a csüggedés. Minden reggel és este elment az Aranycsepp utcába, hogy lássa az üzlethelyiséget, mely még mindig bérlőre várt; úgy bujkált, mintha felnőtthöz méltatlan csínyt követett volna el. Ez az üzlethelyiség valósággal rögeszméjévé vált megint; este, lámpaoltás után, tágra nyílt szemmel álmodozott róla, s a tiltott öröm édes ízeit élvezte. Újból számolgatni kezdett: kétszázötven frank a bérre, százötven frank a munkaeszközökre és a berendezésre, száz frank költőpénz, hogy két hétig biztosítva legyen a megélhetésük; ez ötszáz frank, még a legszerényebb számítások szerint is. Csak azért nem beszélt róla nyíltan s állandóan, mert nem akart olyan színben feltűnni, mintha sajnálná, hogy Coupeau betegsége elnyelte a megtakarított pénzecskéjét. Olykor majdnem elszólta magát, s kis híján elárulta vágyát, egészen belesápadt az ijedtségbe, s olyan zavartan helyesbítette megkezdett mondatát, mint aki nagyon csúnya gondolatot akar eltitkolni. Most aztán dolgozhat négy-öt évig, mire összekuporgatja megint ezt az összeget. Kiváltképpen az ejtette kétségbe, hogy nem önállósíthatja magát azonnal; akkor egymaga helytállhatna az egész családért; nem kellene Coupeau segítségére számítania, s lesni a hónapokat, hogy megjöjjön a munkakedve; meg is nyugodnék, biztosabb lenne a jövőben, megszabadulna titkos félelmeitől, melyek rá-rátörtek olykor, ha Coupeau virágos kedvében dalolva tért haza, s elmesélte, milyen jó viccet csinált az a marha Sörös Csizma, akinek fizetett egy litert.

Egyik este, hogy Gervaise egyedül volt odahaza, belépett Goujet; most nem menekült el, mint máskor. Letelepedett, szívta a pipáját, nézte az asszonyt. Súlyos mondanivalója lehetett; hánytorgatta magában, fontolgatta, de sehogy sem tudta, miképpen kezdjen hozzá. Végül, nagy hallgatás után, elszánta magát: kivette a pipát a szájából, s egyszerre kibökte:

- Mondja, Gervaise asszony, hajlandó volna kölcsönt elfogadni tőlem?

Gervaise éppen a ládafiában turkált, törlőruhát keresgélt. Felegyenesedett, mélyen elpirult. Tehát a férfi meglátta reggel, amikor csaknem tíz percig önfeledten bámulta a boltot! Goujet olyan zavartan mosolygott, mintha tisztességtelen ajánlatot tett volna. Gervaise hevesen tiltakozott: sosem fogadna el pénzt úgy, hogy ne tudja, mikor fizetheti vissza. És itt nem csekély összegről van ám szó! S hogy a férfi, lesújtottan, igyekezett rábeszélni, a fiatalasszony felkiáltott:

- És a házassága? Nem fogadhatom el az esküvőjére szánt pénzt, igazán nem!

- Ó, amiatt ne fájjon a feje - válaszolta Goujet, s ő is belepirult. - Letettem a nősülésről. Tudja, arra gondoltam... Szóval, inkább odaadom azt a pénzt magának.

Mindketten lehajtották a fejüket. Édes melegség költözött a szívükbe, de nem beszéltek róla. És Gervaise elfogadta az ajánlatot. Goujet már szólt a dologról az anyjának. Kimentek a lépcsőházba, mindjárt felkeresték Goujet-nét. A csipkeverőnő komolyan, kissé szomorúan ült a munkája mellett, nyugodt arcát a csipkeverő párna fölé hajtva. Nem akart ellenkezni a fiával, de nem helyeselte Gervaise tervét; nyíltan meg is mondta, miért nem: Coupeau rossz útra tért, Coupeau csődbe juttatja az üzletet. Sose bocsátotta meg a bádogosnak, hogy lábadozása alatt nem volt hajlandó megtanulni olvasni; a kovács vállalta, hogy megtanítja, de amaz elküldte a jófenébe, azzal, hogy a tudományba csak belebetegszik az ember. A két munkás majdnem összekapott; útjaik elváltak. Goujet-né azonban, látva nagy fiának kérlelő tekintetét, nagyon kedves volt Gervaise-hez. Megegyeztek, hogy a kovács ötszáz frankot kölcsönöz a szomszédéknak; havi húsz frankjával fizetik vissza, tart, ameddig tart.

- Nocsak! - kiáltott fel nevetve Coupeau, mikor értesült róla. - Szemet vetett rád a kovács! Ó, én nyugodt vagyok, nagyobb mamlasz az annál... A pénzét majd visszakapja. Hanem, tudod, ha csirkefogókkal akadna össze, jól huszonegyre fognák.

Coupeau-ék másnap kibérelték az üzlethelyiséget. Gervaise egész nap az Új utca és az Aranycsepp utca között szaladgált. Szinte szárnyai nőttek, örömében még sántítani is elfelejtett; ezt látva, a környéken azt beszélték, hogy bizonyára megoperáltatta a lábát.


5

Boche-ék is az első negyed végén költöztek ki a Halárusok utcájából, s foglalták el az Aranycsepp utcai bérkaszárnya házmesteri lakását. Szerencsés véletlen! Gervaise mind ez ideig nyugodtan élt házmester nélkül Új utcai kis lakásában, s most nagyon tartott tőle, hogy valami vad alak zsarnoksága alá kerül, akivel majd odaállhat veszekedni, ha kiömlik egy csepp víz, vagy ha este hangosabban teszi be az ajtaját. Piszkos népség a házmesterféle! Boche-ékkal azonban öröm lesz az élet. Ismerősök, nem fognak vitatkozni. Jól megférnek majd egymással.

A bérbevétel napján, amikor Coupeau-ék aláírták a szerződést, Gervaise dagadó önérzettel lépett a magas kapuboltozat alá. Itt fog tehát lakni, ebben a városnyi házóriásban, ahol hosszúra nyúlnak, s egymást keresztezik a lépcsőházak s a folyosók végeérhetetlen útvesztői. A szürke falak, az ablakokban száradó rongyok, a hepehupás köztérre emlékeztető, homályos udvar, a munkának a falakból áradó örökös moraja: mindez megzavarta Gervaise-t; örült, hogy végre kielégítheti becsvágyát, de félt is, hogy nem állja meg a helyét, s eltapossák az éhség ellen vívott kegyetlen küzdelemben, melynek szinte hallotta is a fújtatását. Úgy érezte magát, mint aki elszántan beleugrik egy mozgásban levő gépezetbe; a földszinti műhelyek mélyén dongott a lakatos kalapácsa, sziszegett az asztalos gyaluja. Eznap halvány almazöld víz folyt ki a festödéből a kapuboltozat alá; ezt a színt kedvező előjelnek tekintette.

A háziúrral való találkozás Boche-ék házmesterfülkéjében zajlott le. Marescot úr, a Béke utcai késműves, annak előtte vándorköszörűsként járta az utcákat. Azt rebesgették róla, hogy most többszörös milliomos. Ötvenöt éves forma, erős, csontos férfi volt, gomblyukában kitüntetést hordott, nagy lapátkeze elárulta a hajdani munkást; kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy összeszedte a lakóitól a késeket, ollókat, és saját maga köszörülte ki őket, puszta kedvtelésből. Tudták róla, hogy nem rátarti; órák hosszat elüldögélt a házmestereinél, megbújt a homályos fülkékben, ott számoltatta el őket, intézte a folyó ügyeket. Coupeau-ék is ott találták Boche-né zsíros asztalánál: hallgatta, hogy az "A" lépcsőház második emeletén lakó varrónő milyen gorombán tagadta meg a lakbérfizetést. Aztán aláírták a szerződést; kezet rázott a bádogossal. Szereti a munkásokat, mondta, ő is sokat küszködött valamikor. De munkával mindent el lehet érni. Megszámolta, és bő zsebébe süllyesztette az első félévre járó kétszázötven frankot, aztán mesélt az életéről, megmutatta a kitüntetését.

Gervaise-t meghökkentette egy kissé Boche-ék magatartása. Sehogy sem akarták megismerni. Hétrét görnyedve sertepertéltek a háziúr körül, lesték minden szavát, buzgón helyeselve. Boche-né hirtelen kiszaladt, hogy elkergesse a vízcsapnál pancsoló gyerekhadat, mert a megeresztett csap elárasztotta az udvart vízzel; visszajövet a házmesterné peckesen, szigorúan lépegetett, s míg átvágott az udvaron, lassan végighordozta tekintetét az összes ablakokon, mintha meg akarna győződni róla, hogy minden rendben van, száját összeszorította, jelezvén, milyen roppant hatalommal van ő most felruházva, hogy egyszerre háromszáz lakót rendeltek alá. Boche újból szóba hozta a második emeleti varrónőt: ki kell lakoltatni, mondta; összeszámolta az elmaradt negyedeket, fontoskodott, mint afféle pénzkezelő, ki attól tart, hogy csorba esik az ügyvitelén. A kilakoltatásra Marescot úr beleegyezőn bólintott, de azt akarta, hogy várjanak még a hónap közepéig. Kegyetlen dolog csak úgy kitenni valakit az utcára, kivált, ha a tulajdonosnak semmi haszna belőle. És Gervaise megborzongva kérdezte magában, vajon őt is az utcára rakják-e, ha bajba jut, és nem tud fizetni. A fekete bútorokkal zsúfolt, füstös házmesterfülke olyan nyirkos és homályos volt, mint egy pincehelyiség; az ablakon át behulló fény a szabó munkaasztalára esett, melyen kifordításra váró ócska császárkabát hevert. Pauline, Boche-ék kislánya - négyesztendős kis vöröske - a földön ülve nézte, hogy sül a borjúhús; elbűvölve ült ott, fürdött a serpenyőből áradó átható ételszagban.

Marescot úr újból kezet nyújtott a bádogosnak, mikor az megpendítette a javításokat, emlékeztetve a tulajdonost szóbeli ígéretére, miszerint nem zárkózik el a dolog elől. De a háziúr méltatlankodott; ő nem kötelezte magát semmire; bolton különben sem szokás javításokat eszközölni. Azonban hajlandónak mutatkozott megtekinteni a helyiségeket; Coupeau és Boche a nyomába szegődött. A szatócs, mikor kiköltözött, magával vitte polcait és pultjait is; a bolt vigasztalanul kopár volt, mennyezete fekete, a repedéses falakon ócska, sárga, mállott papírkárpit. Itt, az ürességtől kongó helyiségekben késhegyre menő vita kezdődött. Marescot úr azt kiabálta, hogy a kereskedő dolga kiszépíteni a boltját; a kereskedő hiába akar mindent bearanyoztatni, ő csak háztulajdonos, ő nem aranyoztathat be mindent. Aztán a saját műhelyére hivatkozott, amelyre több mint húszezer frankot költött. Gervaise, igazi női makacssággal, megcáfolhatatlannak vélt érvet hajtogatott: ha ez csak lakás volna, akkor ugyebár kitapétáztatná? Nos, miért nem tekinti lakásnak a bolthelyiséget? Nem kérnek tőle nagy dolgot, meszeltesse át a plafont, és tetessen fel új tapétát.

A vita közben Boche kifürkészhetetlen, méltóságos képet vágott; tekergette a fejét, a levegőbe bámult, nem nyilatkozott. Coupeau hiába hunyorgott rá, a szabó szemlátomást nem volt hajlandó visszaélni a háziúrra gyakorolt nagy befolyásával. A végén mégiscsak megkockáztatott egy kis arcjátékot: halványan elmosolyodott, bólogatott. Marescot úr - a végsőkig elkeseredve, boldogtalan arccal, tíz ujját görcsösen szétmeresztve, mint a fösvény, ha kitépik kezéből aranyát - éppen ekkor hátrált meg Gervaise előtt, megígérve neki a plafont és a tapétát, azzal a kikötéssel, hogy ő fizesse a fele papírt. Azzal sarkon fordult, többről hallani se akart.

Boche meg, hogy magára maradt Coupeau-ékkal, vállon veregette őket, egyszerre megoldódott a nyelve. Minden úgy ment, mint a karikacsapás! Őnélküle, persze, soha meg nem kapták volna a tapétájukat meg a plafonjukat. Figyelték? A háziúr kérdőn sandított rá, s látván mosolyát, hirtelen ráállt az alkura. Aztán bizalmasan megsúgta nekik, hogy tulajdonképpen ő az úr a házban; annak mond fel vagy ad ki lakást, akinek akar, két hétig is őrzi fiókjában a beszedett lakbéreket. Coupeau-ék illőnek vélték, hogy hálából két üveg borral lepjék meg Boche-ékat este. Ilyen üzlet megér egy kis ajándékot.

Következő hétfőn már dolgoztak a mesteremberek a boltban.

A papírkárpit kiválasztása volt a legnehezebb feladat. Gervaise kék-virágos szürke papírt akart, hogy derűsebbé és vidámabbá tegye a falat. Boche felajánlotta, hogy elkíséri, Gervaise majd választ. Hanem a háziúr meghagyta neki, hogy tizenöt sou-s tekercsnél drágábbat ne engedjen venni. Egy órát töltöttek az üzletben; a mosónő újra meg újra egy igen mutatós, tizennyolc sou-s papírkárpithoz tért vissza, mivel a többi kétségbeejtőn csúnya volt. A házmester végül is beleegyezett; majd elintézi valahogy a dolgot, egy tekerccsel többet számít fel, ha minden kötél szakad. És Gervaise, hazamenet, süteményt vett Pauline-nak. Ő sem akart adósuk maradni, hiszen annyi kedvezményhez jutott, hogy illett is előzékenynek lennie.

Az üzletnek négy nap alatt kellett volna elkészülnie. A munkálatok három hétig elhúzódtak. Először azt mondták, hogy a régi festést egyszerűen lemossák lúgos vízzel. De a valamikor borvörös festés olyan piszkos és lehangoló volt, hogy Gervaise, a rábeszélésnek engedve, sárga csíkokkal díszített égszínkékre festette a bolt előterét. A javítások az örökkévalóságig húzódtak. Coupeau még mindig nem dolgozott; kora reggel megjelent a boltban, nézte, hogy halad a munka. Boche is otthagyta az újragomblyukazásra váró redingote-ot vagy nadrágot, s inkább az emberekre vigyázott. Ott strázsáltak naphosszat mindketten a munkások mellett, hátradugott kézzel, pipázva, köpködve, bíráló szemmel vizsgálgattak minden ecsethúzást. Vége-hossza nem volt az okoskodásoknak, órákig eltűnődtek, hogy kihúzzanak-e egy szöget a falból vagy sem. A festősegédek - a két jámbor óriás - minduntalan leszálltak a létráról, odaálltak ők is a bolt közepére, beleelegyedtek a vitába, órák hosszat csóválgatták a fejüket, nézegették a megkezdett munkát. A mennyezetet elég hamar összecsapták. Hanem a festés sehogy sem akart véget érni. A fal csak kínnal-keservvel száradt. A festők rendesen kilenc óra tájt jelentek meg, festékes csöbreiket a sarokba rakták, körülnéztek, aztán eltűntek; elő sem kerültek többé. Elmentek reggelizni, vagy a szomszédos Myrrha utcában végeztek apróbb javításokat. Máskor meg Coupeau vitte el egy fröccsre az egész kompániát: Boche-t, a festőket, az arra vetődő cimborákat; ezzel megint elment egy délután. Gervaise égett a türelmetlenségtől. Azután, váratlanul, egyik napról a másikra elkészült az egész, a mázolást lelakkozták, a papírt felragasztották, a szemetet taligára rakták. A legények játszva összevágták a munkát, fütyürésztek a létra tetején, hangos kornyikálásukkal majd megsüketítették a környék lakóit.

A beköltözés nyomban megtörtént. Gervaise-t az első napokban gyerekes öröm töltötte el, valahányszor a bevásárlásból hazajövet átvágott az utcán. Lassan lépegetett, kedvtelve nézegette otthonát. Az ő boltja már messziről kivirított vadonatúj elevenségével a többi kirakatok sötét sorából; halványkék cégérén nagy sárga betűk hirdették: Pipere-mosónő. A kirakatot hátulról kis muszlinfüggönyök takarták, a kék papírbélés még jobban kiemelte a fehérnemű vakító fehérségét; pár férfiing volt kitéve, mutatóba, néhány főkötő is lógott mellettük, rézdrótra tekert szalagokkal. Gervaise csinosnak találta égszínkék üzletét. Odabent is csupa kék volt minden; a Pompadour-tapétát utánozó papírkárpit lugast ábrázolt, felkúszó folyondárral; a terjedelmes munkaasztal megtöltötte a helyiségnek jó kétharmadát, vastag terítővel volt leborítva és kék lombmintás kretonba burkolva, hogy ne látszódjanak a kecskelábak. Gervaise leült egy zsámolyra, elégedetten lélegzett fel, örült ennek a szép tisztaságnak, legeltette szemét vadonatúj eszközein. De pillantása először mindig a masinát kereste, azt az öntöttvas kályhát, melyen tíz vasaló forrósodott egyszerre, a tűztér körül rézsútosan elhelyezett vaslemezeken. Letérdelt, belenézett, mert mindig attól tartott, hogy az a buta kis tanonclány egyszer túlságosan megrakja koksszal, és felrobbantja.

A bolthelyiség mögött takaros kis lakásuk volt. Coupeau-ék az első szobában aludtak, ez egyben konyhául és ebédlőül is szolgált, a végéből ajtó vezetett a ház udvarára. Nana ágyát a jobb oldali szobában állították föl; ez a tágas fülke a mennyezet alatti kerek világítóablakon át kapott világosságot. Étienne a balra levő szobát osztotta meg a szennyes ruhával, mely mindig hatalmas hegyekben tornyosodott a padlón. A lakásban csak az volt a kellemetlen - Coupeau-ék maguknak sem akarták bevallani eleinte -, hogy a falakról csurgott a nedvesség, s délután három órakor már vaksötét volt.

A környéken nagy feltűnést keltett az új műhely. Általában helytelenítették, hogy Coupeau-ék ilyen elhamarkodva ütötték nyélbe a dolgot, s most annyira felvágnak. A házaspár valóban elköltötte a berendezkedésre Goujet-ék ötszáz frankját, és nem tartalékolt semmit - mint ahogy korábban tervezte - a kétheti megélhetésre. Aznap reggel, amikor Gervaise első ízben vette le boltjáról a fatáblákat, mindössze hat frank árválkodott az erszényében. De aggodalomra nem volt oka, egymás után jöttek a felek, az üzlet igen kedvezőnek ígérkezett. A hét leteltével, szombaton, lefekvés előtt két óra hosszat számolgatott egy papírdarabkán; aztán felébresztette Coupeau-t, s ragyogó arccal közölte vele, hogy valóságos aranybánya lesz ez az üzlet, ha okosan gazdálkodnak.

- Nahát! Hogy mit meg nem ér még az a szegény hülye öcsém!... - kiabálta végig Lorilleux-né az Új Aranycsepp utcát. - Éppen ez hiányzott még, hogy a Bumli rázza a rongyot! Ez különben rávall, ugye?

Lorilleux-ék halálosan meggyűlölték Gervaise-t. Már a bolt tatarozásakor majd megpukkadtak mérgükben; ha csak megpillantották is a festőket, átmentek a túlsó járdára, s fogcsikorgatva tértek haza. Kék bolt kell ennek a senkiházinak! S mindjárt a második nap, hogy a tanonclány az arra menő Lorilleux-né orra előtt zúdított ki egy tál keményítőt, az asszony a fél utcát összecsődítette üvöltözésével, vádolva sógornőjét, hogy a munkásnőit ellene uszítja. Mindennemű érintkezés megszakadt közöttük, csak ha egymásba botlottak, méregették egymást vasvilla szemmel.

- Szép életet él az! - mondogatta Lorilleux-né. - Jól tudjuk, honnét kerítette a pénzt a bódéjára! A kováccsal hált, úgy szerezte... De az is szép mákvirág. Ennek az apja volt az, ugye, aki elvágta a nyakát, hogy a nyaktilót elkerülje? Vagy valami hasonló disznóságot csinált.

Nyíltan megvádolta Gervaise-t, hogy Goujet-val hál. Nem riadt vissza a hazugságtól sem, azt állítva, hogy egy este rajtakapta őket a külső körút egyik padján. E viszony gondolata, a sógornője élvezte gyönyörök elképzelése még jobban megkeserítette csúnya-asszonyi tisztességét. Mindennap ajkára tolult a szívéből szakadó panasz:

- Ugyan mit szerethetnek ezen a nyomorékon? Engem miért nem szeret senki?

Vég nélkül pletykáit a szomszédasszonyokkal. Töviről hegyire elmesélte Gervaise történetét. Hogy milyen furcsán festett az esküvő napján! De neki, Lorilleux-nének, jó az orra, már akkor kiszimatolta, mi lesz ennek a vége. Később azonban a Bumli, biz' isten, olyan kezes volt, úgy szenteskedett, hogy ő meg a férje - Coupeau-ra való tekintettel - elvállalták a keresztkomaságot; pedig nem olcsó mulatság az efféle keresztelő. Bezzeg most! Ha a Bumli az utolsókat rúgná, és egy pohár vízért csengene, ő még azt sem adna neki. Hiába, nem szíveli a szemtelen alakokat, sem a kikapós nőket, de még kevésbé a feslett erkölcsű személyeket. Nanát, persze, mindig szívesen látják, ha felszalad keresztpapához és keresztmamához; a kislány, ugyebár, nem tehet az anyja bűneiről. Coupeau nem kért a tanácsaikból; pedig az ő helyében minden férfi egy dézsa hideg vízben hűtené le a felesége ülepét, őnagyságát meg jól felképelné; de végtére is, ez rá tartozik, ők csak annyit kérnek tőle, hogy követeljen tiszteletet a saját családjának. Nagy Isten! Ha Lorilleux egyszer tetten érné őt, Lorilleux-nét! Bizony csúf vége lenne a dolognak, legalábbis ollót döfne a hasába.

Boche-ék azonban - a házbeli perpatvarok szigorú bírái - elmarasztalták Lorilleux-éket. Lorilleux-ék nagyon rendes népek, ahhoz kétség sem fér, csendesek, egész áldott nap dolgoznak, pontosan fizetik a házbért. De ami igaz, az igaz, elvakította őket az irigység... Egyébként is olyan emberek ezek, hogy megfejnék még a kútágast is. Undorítóan fösvények! Inkább eldugják a borosüveget, csak hogy ne kelljen meghívniuk a házuk tájára vetődő vendéget. Szóval, nem szíves emberek. Egyszer Gervaise ribizlilikőrt és ásványvizet hozatott Boche-éknak, s együtt iszogatott velük a házmesterlakásban, amikor Lorilleux-né ellejtett nagy begyesen a házmesterék ajtaja előtt, s tüntetőleg kiköpött. Ettől fogva Boche-né, ha szombatonként összesöpörte a lépcsőt és a folyosókat, Lorilleux-ék ajtaja előtt otthagyta a szemetet.

- Persze! A Bumli tömi ezeket az undok haspókokat! - kiabálta Lorilleux-né. - Egy gyékényen árulnak ezek mind!... De nekem nem törnek borsot az orrom alá! Panaszra megyek a háziúrhoz... Tegnap is láttam, hogy az az alamuszi Boche Gaudronné szoknyájához dörgölőzik. Ilyen koros nővel kezd ki, akinek vagy fél tucat gyereke van! Hát nem disznóság?... De ha még egyszer pimaszkodni mernek, megmondom Boche-nénak, hadd táncoltassa meg az urát... Legalább lesz min mulatni.

Coupeau mama gyakran ellátogatott a két családhoz; amit mondtak, mindenre rábólogatott, sőt, hogy olyan egyetértőn hallgatta a lányát is, meg a menyét is, hol egyik, hol másik marasztotta ott vacsorára. Lerat-né ekkoriban már nem járt Coupeau-ékhoz, mert összeveszett a Bumlival egy zuáv miatt, aki borotvával lenyisszantotta a szeretője orrát; Lerat-né védelmébe vette a zuávot, ő ezt a levágott orrot a szerelem kétségtelen jelének tekintette, bár nem adta okát, hogy miért. Végsőkig keserítve Lorilleux-nét, azt állította, hogy a Bumli, beszélgetés közben, nem átallotta tizenöt-húsz személy hallatára Tehénfaroknak nevezni. Bizony isten! Most aztán már Boche-ék, a szomszédok, valamennyien Tehénfaroknak hívják.

E pletykálkodások közepette Gervaise nyugodt mosollyal, barátságos fejbiccentéssel köszöntötte boltja küszöbéről ismerőseit. Szívesen ki-kiállt az ajtóba pár pillanatra, míg a vas melegedett, kimosolygott az utcára, keblét üzletasszonyi önérzet dagasztotta, hogy magáénak mondhat egy darabka járdát. Övé volt az Aranycsepp utca, a szomszédos utcák, övé az egész környék. Kinyújtotta a nyakát, fehér blúzban, felgyürkőzve állt ott, szőke hajfürtjei a munka hevében elszabadultak; balra tekintett, majd jobbra, végig az utcán, mintha pillantásával át akarná ölelni a járókelőket, a házakat, a kövezetét, az eget; balra, az elhagyatott Aranycsepp utca falusi csendbe merült, asszonyok tereferéltek halkan a kapukban; jobbról, pár lépésnyiről, odahallatszott a Halárusok utcáját felverő szekérzörgés, a fel-alá hullámzó tömeg csoszogása; az utcának ez a fele olyan volt, mint egy mozgalmas piactér. Gervaise szerette az utcát, az otromba kövekkel kirakott, gidres-gödrös kocsiúton zötyögő társzekereket, a meglehetősen meredek, kavicsos lejtőkkel megszakított, keskeny járdákon tülekedő tömeget; az a háromméternyi folyóka, ott a boltja előtt, mérhetetlen jelentőségre tett szert, folyammá dagadt, melynek tisztaságán Gervaise féltékenyen őrködött, különös és eleven folyammá, melynek a vizét a házban levő festöde szeszélyesen változó, halvány színekkel festette meg a környező fekete sártenger közepén. Szerette elnézegetni az üzleteket is: a tágas fűszerüzletet, ahol sűrű szövésű háló védte a kirakatba tett aszalt gyümölcsöt, az olcsóbb vászonnemű és kötszövött-áru boltot, ahol szétterpesztett karú-lábú kék zubbonyokat és cájgnadrágokat lengetett a meg-meglebbenő szél. Belátott a gyümölcsöshöz s a pacaloshoz is, pultjuk sarkában pompás macskák doromboltak lustán. Most szomszédja, Vigouroux-né, a szénkereskedő viszonozta köszönését; a cigányképű, villogó szemű, kövér asszonyka - nem lévén jobb dolga - férfiakkal kacarászott, nekivetve hátát a kirakatának, melyet borvörös alapra festett fahasábok díszítettek egy falusi lugassal tarkított képen. Túloldali szomszédjai, Cudorge-ék - anya és lánya - sosem mutatkoztak; az esernyőüzlet volt az övék, a kirakat üvege egészen megfeketedett, a mindig zárt ajtón vastag cinóberréteggel bemázolt két kicsi bádog napernyő díszelgett. Gervaise, mielőtt visszament volna, soha nem mulasztotta el, hogy egy pillantást vessen a szemközti nagy, fehér, ablaktalan falra, melynek tágas kocsibejáróján át jól látta a lobogó kovácskohót az udvaron, ahol rúddal felfelé fordított taligák és kordék zsúfolódtak össze. A falon, lópatkókból álló, legyező alakú keretbe foglalva, nagybetűs felirat hirdette: Patkolókovács. Napestig csengett az üllőn a kalapács, s a szikraeső megvilágította az udvar fakó homályát. És a fal végében, egy szekrény nagyságú lyuk mélyén, egy ócskás meg egy burgonyasütő között, órásbolt volt; az órásmester - császárkabátos, tiszta külsejű úr - állandóan parányi szerszámokkal babrált az órák belsejében, előtte meg, a munkaasztalán, mindenféle kényes holmik hevertek, üveggel leborítva; a háta mögött pedig két-három tucatnyi kicsi kakukkóra ingája lengett egy ütemre, az utca sötét nyomorában, a kovácsműhely szabályos pörölycsapásai közben.

Gervaise-t jó szívvel fogadták a környéken. Mondtak ugyan róla ezt is, azt is, de abban mindenki megegyezett, hogy szép nagy szeme van, a szája cseppet sem nagyobb a kelleténél, s a fogai vakító fehérek. Egyszóval elismerték, hogy csinos, szőke nő, s ha nem volna nyomorék a lába, szépség dolgában bízvást felvehetne a versenyt bárkivel. Huszonnyolc éves volt, gömbölyödésnek indult. Finom vonású arca elhízott, meglassúdott mozdulataiból elégedettség áradt. Olykor leereszkedett egy szék szélére, elüldögélt ott, vasalóját várva tétován mosolygott, arcán ínyenc boldogság fénylett. Mert nagy ínyenc lett, mindenki mondta róla; de ezt nem rótták fel hibájául, sőt ellenkezőleg: hiszen, ha telik valakinek finom falatokra, bolond volna hajában főtt krumplin élni. Különben is, keményen dolgozott, nem kímélte magát, ha üzletről volt szó; gyakran az éjszakát is fenn töltötte a csukott táblák mögött, ha sürgette a munka. Égett a munka a keze alatt, mint a környéken mondogatták róla; amihez nyúlt, arannyá változott, ő mosott a házra, Madinier úrra, Remanjou kisasszonyra, Boche-ékra, sőt még volt munkaadójától, Fauconnier-nétól is elcsalogatott néhány párizsi hölgyet, kik a Halárus negyed útján laktak. A második félhónap elteltével már két munkásnővel dolgozott: felfogadta Putois-nét és Clémence-t, azt a magas lányt, aki régebben a hatodikon lakott; így összesen három alkalmazottja volt, beleértve Augustine-t, azt a kis kancsal tanulólányt is, aki olyan csúf volt, mint az ördög öreganyja. Másokat bizonyára elbizakodottá tett volna ez az égből pottyant szerencse. Gervaise-től igazán nem lehetett rossz néven venni, ha hétfőn odaállt főzőcskézni egy kicsit, miután egész héten robotolt. De szükség is volt erre, mert miféle nyámnyila alak maradt volna, ha csak a vasalt ingekbe bújik, s egy-két ínycsiklandozó falattal nem kedveskedik olykor a gyomrocskájának is!

Gervaise sosem volt még ilyen kedves. Kezes volt, mint egy bárány, s olyan puha, mint egy falat kenyér. Lorilleux-nét kivéve - akit bosszúból Tehénfaroknak csúfolt - senkire nem haragudott, mindenkinek megbocsátott. Ha egy-egy kiadós ebéd után megkávézott, s érzékeit kielégítvén, lustán elnyúlt egy kicsit, hajlandó lett volna mindenkinek minden hibáját elnézni. "Nézzük el egymás gyöngéit, ha nem akarunk úgy élni, mint a vadak" - ez volt a jelszava. Ha jó szívét emlegették, csak nevetett. Már miért ne lenne jó? Szabadkozott: nem az ő érdeme, hogy ilyen. Vagy tán nem valósultak meg az álmai? Hát kívánhat még egyebet az élettől? S újra elmondta, mire vágyott régen, amikor még nem volt fedél a feje fölött: legyen munkája, kenyere, egy kis kuckója, nevelhesse a gyerekeit, ne bántsa senki, s ágyban halhasson meg. Vágyai - megtetézve - valóra váltak; megvan mindene, éspedig a javából. Ami az ágyban való meghalást illeti, tette hozzá mosolyogva, az hátra van még, de minél később kerül rá sor, annál jobb.

Gervaise kiváltképpen Coupeau iránt volt elnéző. Férje háta mögött sosem panaszkodott, soha nem szólt egyetlen rossz szót sem. A bádogos végre-valahára újból munkába állt; s mivel a munkahelye ekkoriban Párizs másik végében volt, Gervaise minden reggel a markába nyomott két frankot, ebédre, itókára meg dohányra. Csakhogy Coupeau minden második nap lehorgonyzott valahol útközben, a két frankot elitta egy komájával, s kieszelve valami átlátszó mesét, szépen hazasétált ebédelni. Egyszer meg nem is ment messzire: Sörös Csizmával meg három hasonszőrű alakkal jól bezabált a Kapucinusnál, a Kápolna-kapu mellett: csigát rendelt, sültet és finom bort; s mivel nem futotta a két frankjából, egy pincérrel átküldette a számlát a feleségének, azt üzenve, hogy a zaciban csücsül, váltsa ki. Az asszony nevetett, s csak rándított egyet a vállán. Olyan nagy baj az, ha férjuram szórakozik egy kicsit? Különben is a férfiakkal jobb csínján bánni, ha azt akarja az ember, hogy békesség legyen otthon. Szó szót követ, s máris összemarakodnak. Istenem! Mindent meg kell érteni. Coupeau fájdítja még a lábát: no meg aztán, nem is vonhatja ki magát, kénytelen a többiekkel tartani, ha nem akarja, hogy mamlasznak nézzék. Egyébként szóra sem érdemes az egész; ha kapatosan jön haza, legfeljebb lefekszik, s két óra alatt kialussza a mámorát.

Beköszöntött a rekkenő hőség. Egy júniusi délután - szombat volt, és sürgette a munka - maga Gervaise rakta meg koksszal a masinát, melyen tíz vas izzott; a kályha dohogva ontotta a meleget. A nap sugarai merőlegesen tűztek a kirakatra, izzón verődtek vissza a járdáról, a bolt mennyezetén habos foltok táncoltak; az erős fény, melyet kékre festett a polcok és a kirakat papírja, olyan vakítón ragyogott a munkaasztalon, mintha a finom fehérneműn átszűrődött volna a napsugarak pora. Fullasztó volt a hőség. Az utcai ajtó tárva volt, de a levegő meg se mozdult; a vörösréz drótokon száradó ruha gőzölgött, s háromnegyed óra alatt csontkeményre száradt. Jó ideje süket csend uralkodott ebben a kemence-izzásban, csak a vasalók dobogtak tompán, a kartonnal leborított vastag takaró elfojtotta zörgésüket.

- Hej! Ha ma nem olvadunk el, hát soha! - sóhajtott fel Gervaise. - Lekívánkozik az ing is az emberről!

A földön guggolt egy tálka előtt, s keményítőbe áztatta a fehérneműt. Fehér alsószoknyában volt, könyökig feltűrt blúza szétnyílt a nyakán, csupasz volt a karja, csupasz a nyaka, bőre rózsaszínű és olyan izzadt, hogy kócos hajának kis szőke fürtjei csapzottan tapadtak rá. Gondosan belenyomkodta a tejszerű lébe a főkötőket, a férfi ingmelleket, az alsószoknyákat, a női alsónemű tartozékait. Azután összecsavarta az egyes darabokat, s egy négyszögletes kosárba rakta őket, előzőleg belemártva a kezét egy vödörbe, s bepermetezve az ingek és alsónadrágok nem keményített részeit.

- Ez a kosár még magára vár, Putois-né - szólalt meg. - Igyekszik, ugye? Hamar megszárad ám, s egy óra múlva kezdhetjük elölről.

Putois-né - negyvenöt éves, keszeg, alacsony termetű asszonyka - vasalás közben egy csöppet sem izzadt, pedig ódivatú, gesztenyebarna karakója állig be volt gombolva. Még a főkötőjét, megsárgult zöld szalagokkal díszített fekete főkötőjét sem vette le. Mereven állt az asztalnál, amely túl magas volt, könyökét feltartotta, s olyan szaggatott mozdulatokkal emelgette vasalóját, mint a dróton rángatott bábu. Egyszerre kifakadt:

- Azt már aztán nem, Clémence kisasszony! Vegye csak vissza a blúzát! Tudja, nem szeretem az illetlenséget. Nem kell mindent a kirakatba tenni. Tessék, három férfi már meg is állt a túlsó járdán!

A magas Clémence levénhülyézte a foga között. Megfullad itt az ember, talán csak könnyíthet öltözékén; nem lehet mindenkinek olyan száraz a bőre, mint a tapló. Különben is, ki látott valamit? És ahogy felemelte karját, duzzadó lánykeblén majd szétrepedt az ing, vállán megfeszült a kurta ingujj. Clémence ki akarta élvezni az életet, még harmincéves kora előtt; egy-egy féktelen mulatság után úgy érezte, hogy imbolyog alatta a föld; másnap elaludt a munkán, feje és gyomra olyan nehéz volt, mintha homokkal töltötték volna tele. De mégsem mondtak fel neki, mert a férfiingvasalásban nem akadt párja. Ebben különleges szakértelemre tett szert.

- Ez az enyém, senki másé, vegye tudomásul! - jelentette ki, s megdöngette mellét. - De nem harap, senkit nem bánt!

- Clémence, vegye fel a blúzát - szólt rá Gervaise. - Putois-nénak igaza van, ez nem való... Még gondolnak valamit a házamról.

Clémence morogva felöltözött. Mennyit nyavalyognak! Mintha a járókelők még sosem láttak volna csöcsöt. És a kis tanonclányon, a kancsal Augustine-en töltötte ki a haragját, aki ott vasalta mellette a sima darabokat, harisnyákat, zsebkendőket; Clémence megtaszította, oldalba könyökölte. Augustine azonban - afféle mindenkitől vert kis szörnyeteg - alattomos indulatú, harapós teremtés volt, s mikor senki nem nézett oda, hátulról összeköpdöste a ruháját bosszúból.

Gervaise közben nekifogott Boche-né főkötőjének, melyet maga akart kivasalni. Már az előbb odakészítette a megfőzött keményítőt, hogy a főkötőt valósággal újjávarázsolja. Óvatosan húzogatta a bélésen a két végén legömbölyített kis vasalót, amikor belépett egy csontos, tarjagos arcú asszony, csatakos szoknyában. Munkavezető mosónő volt, három asszony dolgozott a keze alatt az Aranycsepp utcai mosodában.

- Nagyon korán jött, Bijard-né! - kiáltott oda Gervaise. - Estére mondtam... Ilyenkor csak feltart a munkámban!

Mivel azonban a mosónő siránkozott, félvén, hogy nem tud már ma beáztatni, Gervaise mégiscsak átadta a szennyes ruhát. Bementek a batyukért a bal oldali szobába, ahol Étienne szokott aludni, s visszajőve a bolt hátterében a kőre öntötték a hatalmas nyaláb ruhákat. A szétválogatás jó fél órát eltartott. Gervaise halmokba rakta a szennyest maga körül, külön dobva férfiinget, női inget, zsebkendőt, zoknit, törlőruhát. Ha új fél holmija került a kezébe, vörös fonállal jelölte meg, hogy felismerje. A meleg levegőben áporodott szag csapott fel a felkavart piszkos fehérneműből.

- Fű, de büdös van! - mondta Clémence az orrát fintorgatva.

- Na persze! Ha tiszta volna, nem hoznák ide - hagyta rá nyugodtan Gervaise. - Szaglik, az nem vitás... Tehát tizennégy női ing, ugye, Bijard-né?... Tizenöt, tizenhat, tizenhét...

Fennhangon számolt tovább. Nem undorodott, hozzászokott már a mások mocskához; mezítelen, rózsaszín karjával beletúrt a piszoktól sárga ingek, a zsíros mosogatólétől megkeményedett törlőrongyok, az átizzadt, megsajtosodott zoknik rakásába. Olyan közönyösen hajolt a ruharakás fölé, mintha nem is érezné az arcába csapó, átható szagot. Leült egy zsámoly szélére, előrehajolt, jobbra nyúlt, balra nyúlt, lassú mozdulatokkal, mintha megittasult volna az emberi bűztől, révetegen mosolygott, szeme nedves fényben úszott. Talán első elernyedései is innét származtak, az elhasznált fehérnemű e fojtó szagától, mely lassan megmérgezte a levegőt körötte.

Éppen egy pelenkát szedett szét - olyan pisis volt, hogy nem ismerte fel rögtön -, amikor beállított Coupeau.

- A betyár istenit! - recsegte. - Hogy süt ez a nap!... Kóvályog az ember feje!

A bádogos megkapaszkodott a munkaasztalban, hogy el ne essék. Először történt, hogy ennyire leitta magát. Idáig csak pityókosan járogatott haza, de nagyobb baj nem történt. Most még monokli is éktelenkedett a szeme alatt, huzakodás közben mellésikerült baráti pofon nyoma. Göndör haja - pár ősz hajszál csillogott már benne - nyilván valamelyik gyanús csapszék faláról szedte le a pókhálót, mely egy fürtjéről lógott, a tarkóján. Kedélye egyébként nem hagyta cserben; vonásai megnyúltak, megöregedtek egy kissé, alsó állkapcsa előbbre ugrott; szerette hangoztatni, hogy ő most is a régi jópofa, s a bőre is elég rugalmas még, hogy akár egy királykisasszony is megirigyelje.

- Mindent megmagyarázok - fordult Gervaise-hez. - Zellergumó az oka, tudod, az a falábú... Szóval, ő most hazautazik, és meg akart minket vendégelni... Ó, nem támolyognék én így, csak ez az átkozott napsütés... Az utcán mindenki odavan. Úgy dülöngélnek, mint a részegek, de igazán...

Clémence elnevette magát, hogy Coupeau az utcát látja részegnek. Erre a férfi is hatalmasat kacagott, majd megfulladt bolond jókedvében. Kiabálni kezdett:

- Átkozott részegjei! Röhögnivaló!... De nem tehetnek róla, a nap az oka...

Az egész műhely nevetett, még Putois-né is, aki pedig nem állhatta az iszákosokat. A kancsal Augustine úgy kárált, mint a rekedt tyúk, tátott szájjal, levegőért kapkodva, Gervaise azonban gyanút fogott, hogy Coupeau nem tért egyenesen haza, hanem elidőzött Lorilleux-éknél is, ahol ellátták jó tanácsokkal. De hogy a bádogos váltig tagadta a dolgot, az asszony is elnevette magát, megbocsátón, még csak azt sem hányta a szemére, hogy megint elvesztegetett egy munkanapot.

- Mennyi ostobaságot fecseg, teremtő Isten! - dünnyögte. - Hogy lehet ennyi ostobaságot összebeszélni!

Anyáskodva folytatta:

- Lefekszel, ugye? Látod, sürgős munkánk van; útban vagy itt nekünk... Az eddig harminckét zsebkendő, igaz, Bijard-né? Meg kettő, az harmincnégy...

Coupeau nem volt álmos. Ott maradt, kidüllesztette a mellét, ide-oda billegett, mint az óra ingája, makacsul és kihívón vigyorgott. Gervaise szeretett volna már túladni Bijard-nén, ezért odahívta Clémence-t, hogy számolja a fehérneműt, míg ő beírja. Az a nagy mihaszna azonban minden darabra mondott valami vaskos trágárságot; teregette a felek nyomorát, felfedte a hálószobák titkát, minden lyukra, minden foltra, amit észrevett, megeresztett egy durva, mesterségbeli tréfát. Augustine adta az értetlent, de közben annál jobban hegyezte a fülét, parázna lánykíváncsisággal. Putois-né elbiggyesztette az ajkát, úgy vélte, butaság Coupeau előtt ilyeneket mondani; a fehérnemű nem való férfiszem elé; rendes ember kerüli az effajta kirakodást. Gervaise komoly arccal merült el a munkájában, úgy tett, mintha nem hallana semmit, írás közben figyelmesen megnézett minden egyes darabot, hogy még röptében felismerje; nem is tévedett soha, a színéről, a szagáról mindegyiknek tudta a gazdáját. Ezek itt Goujet-ék asztalkendői, mindjárt látni rajtuk, hogy nem törölték velük a lábas fenekét. Ez a párnaciha biztosan Boche-éké, ráragadt a kenőcs, amivel Boche-né fehérneműje mindig tele van. És Madinier úr flanellmellényébe sem kell beledugnia az orrát, hogy ráismerjen; ennek az embernek olyan zsíros a bőre, hogy megfogja a gyapjút. Gervaise más érdekességeket is tudott, ismerte az emberek tisztálkodásának titkait, a selyemszoknyás szomszédasszonyok alsóneműit, tudta, ki hány harisnyát, zsebkendőt, inget piszkít egy héten, ki hogyan szakítja el a holmiját, mindig ugyanazon a helyen. Soha ki nem fogyott a szóból. Remanjou kisasszony ingei például véget nem érő tereferére adtak alkalmat: az ő ingei fölül kopnak meg legelőbb; az öreg lánynak nyilván hegyes a vállcsontja; és nem piszkosak az ingei, még ha két hétig viseli őket, akkor sem; ez is azt bizonyítja, hogy ilyen magas korban már olyan a test, mint egy fadarab, egy csepp nem sok, annyi nedvességet se lehetne kisajtolni belőle.

A boltban minden ruhaválogatás alkalmával így vetkőztették csupaszra az egész Aranycsepp-negyedet.

- Jaj, de fincsi! - kiáltott fel Clémence, újabb batyut bontogatva.

Gervaise undorodó arccal hőkölt hátra.

- Gaudronné szennyese - állapította meg. - Többet nem vállalom. Majd kitalálok valamit... Igazán, én sem vagyok finnyásabb másoknál, és sok ronda fehérneművel volt már dolgom az életben, de ami sok, az sok. Felfordul a gyomrom... Mit művel ez a nő, hogy így összerondítja a holmiját?

Siettette Clémence-t. De a munkáslány csak folytatta megjegyzéseit, beledugta ujját a lyukakba, célozgatott, s úgy lengette a ruhadarabokat, mint a diadalmaskodó ocsmányság lobogóját. Gervaise körül mind magasabbra nőttek a halmok. A zsámoly szélén ülve, egészen eltűnt az ingek és alsószoknyák között; előtte a lepedők, nadrágok, terítők: egymásra hányt tisztátalanság; és bent, e dagadó áradat közepén, ott ült Gervaise, karja csupasz, nyaka mezítelen, szőke fürtjei csapzottan tapadtak halántékára, rózsás arca még sötétebbre s még bágyadtabbra vált. Lehiggadt, megint mosolygott, mint figyelmes és gondos munkaadóhoz illik; Gaudronné szennyeséről meg is feledkezett már, a szagát sem érezte, turkált a halmokban, hogy lássa, nem történt-e tévedés.

A kancsal Augustine-nek az volt a legfőbb öröme, hogy koksszal tömheti a masinát; most is úgy megrakta, hogy a vaslemezek vöröslöttek. A nap sugarai rézsútosan tűztek be a kirakaton át, a bolt valósággal lángolt. Coupeau-n, aki a nagy hőségtől még részegebb lett, hirtelen gyöngédségi roham vett erőt. Gervaise felé igyekezett, kitárta a karját, könnyekig meghatottan.

- Derék asszonyka vagy - hebegte. - Hadd csókoljalak meg.

De belegabalyodott az útjában levő alsószoknyákba, s majdnem elesett.

- De sok baj van veled! - szólt rá Gervaise harag nélkül. - Nyughass már, mindjárt végzünk.

Nem addig van az! Ő meg akarja csókolni, vágyik a csókjára, merthogy annyira odavan érte. Míg így zagyvált, megkerülte a szoknyahalmot, de akkor meg az ingrakásba botlott bele. S hogy mindenképpen át akart vergődni, a két lába összeakadt, ő meg hasra vágódott, orral a konyharuhák kellős közepébe. Gervaise-t kezdte elhagyni a béketűrés. Odább lökdöste, s rárivallt, hogy mindent összekever. De Clémence, sőt még Putois-né is Coupeau védelmére kelt. Végtére is, nem akar semmi rosszat. Csak szeretné megcsókolni Gervaise-t. Ennyit igazán megengedhet neki.

- De jó is magának, Coupeau-né! - sóhajtott fel Bijard-né, akit részeges férje, egy lakatossegéd, minden este agyba-főbe vert. - Ha az enyém is ilyen volna, amikor felönt a garatra, gyönyörűség volna az élet!

Gervaise lecsillapodott, már bánta előbbi hevességét. Fölsegítette Coupeau-t. Mosolyogva nyújtotta oda orcáját. Hanem a bádogos, nem is hederítve a jelenlevőkre, a melle után nyúlt.

- Nem azért mondom - motyogta -, de förtelmes büdös a szennyesed! Sebaj! Azért mégis szeretlek, látod!

- Eressz, ne csiklandozz! - visított az asszony, s még hangosabban kacagott. - Jaj, te vén szamár! Hogy lehet valaki ilyen szamár!

Coupeau, hogy megragadta, fogva is tartotta. Gervaise lassan átengedte magát, elkábította az az émelyítő szag, mely a fehérneműből szállt felé, nem undorodott már Coupeau borgőzös leheletétől. Szerelmes csókban forrtak össze, s ez a csók a mesterség piszka-mocska közepette olyan volt, mint az első lépés a lejtőn, életüknek lassú lealjasodása felé.

Bijard-né batyukba kötötte a fehérneműt, s közben a kislányáról mesélt: Eulalie még csak kétesztendős, de annyi esze van már, mint egy felnőttnek. Nyugodtan magára lehet hagyni, soha nem sír, nem játszik a tűzzel. Aztán egyenként felvette a batyukat, magas alakja meggörnyedt a teher alatt, arcán lila foltok ütöttek ki.

- Ezt már nem lehet kibírni, megsülünk itt - panaszkodott Gervaise, arcát törölgetve, mielőtt újból nekifogott volna Boche-né főkötőjének.

Mikor észrevették, hogy a masina vörösen izzik, meg akarták pofozni Augustine-t. Még a vasak is áttüzesedtek. Az ördög bújt ebbe a taknyosba! Ha hátat fordít neki az ember, már galibát csinál. Most várhatnak egy negyedórát, míg újból vasalni tudnak. Gervaise két lapát hamut szórt a tűzre. Majd azt eszelte ki, hogy lepedőket akaszt a mennyezeti rézdrótokra, s evvel a rögtönzött függönnyel kirekeszti a napot. Mindjárt tűrhetőbben érezték magukat a boltban. Még mindig átkozott meleg volt ugyan, de most úgy tetszett, mintha otthon volnának, a besötétített hálófülkéjükben, távol a világtól, jóllehet a lepedőkön át behallották az utcáról a járókelők sietős lépteit; végre nyugodtan nekivetkőzhettek. Clémence levetette a blúzát.

Coupeau még most sem volt hajlandó lefeküdni; hagyták, hadd maradjon, de szavát vették, hogy nyugton ül a sarokban, mert most aztán nem lehet lazsálni.

- Mit csinált ez a béka már megint a lengyelvasalóval? - mérgelődött Gervaise. Augustine-ről beszélt.

A kisvasalót mindig keresni kellett, s a legfurcsább helyeken akadtak rá, ahová - mint mondták - a tanonclány szándékosan eldugta. Gervaise végre befejezte Boche-né főkötőjének a bélését. Megigazgatta, kézzel kihúzogatta a csipkét, s a vasalóval óvatosan lesimítgatta. A főkötő gazdagon díszített homlokrésze keskeny fodrokkal váltakozó hímzett csipkebetétekből állott. Gervaise szótlan buzgalommal dolgozott, figyelmesen vasalta a fodrokat és a csipkebetéteket a "kakassal", egy fakeretbe fogott, tojás alakú vasalóval.

Csend volt. Egy ideig csak a tompa pufogások hallatszottak, melyeket elfojtott a vastag terítő. A négyszögű nagy asztal két oldalán a főnöknő, a két munkásnő és a tanonclány előregörnyedve munkájába mélyedt; vállukat leejtették, karjuk szüntelenül járt, oda meg vissza, oda meg vissza. Jobb kezük felől ott volt a vasalóalj, egy lapos tégla, melyen rajta maradt a tüzes vasak nyoma. Az asztal közepére tett, tiszta vízzel telt mélytányér szélén egy rongy meg egy kis kefe ázott. Egy üvegben - valamikor rumos cseresznye volt benne - széles kelyhű liliomszálak nyíltak, a hószínű szirmok sűrűje fejedelmi virágoskertet idézett. Putois-né nekifogott a Gervaise odakészítette kosár fehérneműnek, asztalkendőknek, női nadrágoknak, blúzoknak, kézelőknek. Augustine a harisnyákat s a konyharuhákat húzta-nyúzta, közben felfelé bámult, az orra körül röpködő legyet nézte. A nyakigláb Clémence a harmincötödik férfiinget vasalta ma.

- Mindig csak bort, sosem gugyit! - szólalt meg egyszerre a bádogos, ki szükségét érezte ennek a nyilatkozatnak. - A gugyi megárt, a fenének se kell!

Clémence leemelt egy vasalót a masináról, bőrrel bevont fémfogójánál fogva az arcához tartotta, hogy elég meleg-e. Aztán végighúzta a vasalóaljon, beletörölte az övén fityegő ruhába, s nekilátott a harminchatodik férfiingnek, először az ingmellet s a két kézelőt vasalva ki.

- Tudja, Coupeau úr - szólalt meg kisvártatva -, egy pohárka gugyi még nem árt meg. Nekem, például, olyan jó dumám lesz tőle... No meg, tudja, minél előbb elpatkol az ember, annál murisabb. Én nem hagyom bedűteni magam, tudom, hogy fiatalon dugnak a gödörbe.

- Unom már ezt az örökös kuvikolást! - vágott közbe Putois-né, aki nem szerette a szomorú beszélgetéseket.

Coupeau feltápászkodott. Megharagudott, mert azt hitte, rá akarják sütni, hogy pálinkát ivott; megesküdött a saját fejére, a felesége meg a gyerekei életére. Egy csepp nem sok, annyi pálinka sincs benne. Odament Clémence-hoz, s az arcába lehelt, hogy szagolja meg. Aztán, hogy a csupasz vállára esett a tekintete, felvihogott. Leskelődni akart.

Clémence behajtotta már az ing hátát, kétfelől levasalta, s most az ujjakon meg a nyakon dolgozott. De hogy a férfi állandóan hozzádörgölőzött, elrontott egy hajtást; a mélytányér szélére nyúlt a keféért, hogy eldörzsölje a keményítőt.

- Asszonyom! - kiáltotta. - Szóljon már rá, hogy ne birizgáljon!

- Hagyd békén, viselkedj tisztességesen! - korholta férjét nyugodtan Gervaise. - Nem látod, hogy sietünk?

Sietnek! Hát aztán! Bánja is ő! Nem tesz ő semmi rosszat. Nem nyúl hozzá, csak nézi. Már nézni se szabad az istenadta szépségeket? Hanem frankó karja van a tyúknak, az tuti! Mutogathatná magát két garasért, s ha még tapogatni is lehetne, senki sem sajnálná a dohányt. A munkáslány nem tiltakozott, csak nevette a részeg durva udvarlását. Belement a tréfába. Coupeau a férfiingekkel ugratta: mindig csak a férfiingekkel bajlódik, egészen beléjük bújik. Hát persze, ez a mestersége! Hej, az istenfáját, ismeri ő az ingek minden csínját-bínját! Száz meg száz megfordult már a kezén. Ahány szőke meg barna csak van a környéken, mind az ő keze munkáját hordja a testén. Clémence vállát rázta a nevetés, de folytatta a munkát; öt lapos hajtást vasalt az ing hátára, bedugva a vasalót az ingmell nyílásán; majd visszahajtotta az elejét, és rányomkodva a vasat, azt is lesimította.

- Itt a pendely - mondta, s még nagyobbat nevetett.

A kancsal Augustine-ből kiböffent a nevetés, olyan mulatságosnak találta a szót. Leszidták. Taknyos kölyke! Olyasmin nevet, amit meg sem ért. Clémence odaadta neki a vasalóját; a tanonclány a konyharuhákon s a harisnyákon húzogatta a vasat, ha már nem volt elég forró a keményített fehérneműhöz. De olyan ügyetlenül nyúlt érte, hogy hosszú csíkot égetett vele a csuklójára. Sírva fakadt, ráfogta Clémence-ra, hogy akarattal égette meg. A munkáslány, ki közben forró vasért ment, hogy az ingelőt levasalja, vigasztalásul megfenyegette, hogy kivasalja a fülét, ha nem hallgat el mindjárt. Gyapjúrongyot tett az ingmell alá, lassan húzta rajta a vasalót, hogy a keményítő kiváljék és megszáradjon. Az ingelő olyan kemény és fényes lett, mint a fényezett papír.

- A kutya teremtésit! - káromkodott Coupeau, aki egyre a lány körül sündörgött, a részegek makacsságával.

Felágaskodott, nevetése úgy csikorgott, mint a kenetlen taligakerék. Clémence egészen rádőlt az asztalra, csuklóját kifordította, könyökét széttárta s felemelte, nyaka erőlködve hajolt előre; izmai kidagadtak, a váll mozgását a finom bőr alatt remegő izmok játéka kísérte, verejtékes keble emelkedett-süllyedt a nyitott ing rózsaszínű félhomályában. Coupeau benyúlt, hogy megtapogassa.

- Asszonyom! Asszonyom! - sikította Clémence. - Fékezze már meg végre!... Ha ez így folytatódik, szedem a sátorfámat. Nem tűröm, hogy tapogassanak.

Gervaise Boche-né főkötőjét egy vászonnal behúzott gömbfejű fára tette, s egy kicsi vasalóval pepecselt a csipkéken. Épp abban a pillanatban emelte fel a fejét, amikor a bádogos keze az ingben matatott.

- Coupeau, neked csakugyan elment a szépeszed - szólt rá bosszúsan, mintha egy gyereket korholna, aki nem akar kenyeret enni a lekvárhoz. - Gyere lefeküdni.

- Úgy, úgy, feküdjék csak le, Coupeau úr, az lesz a legjobb - biztatta Putois-né is.

- Nono - dadogta a részeg folyvást vigyorogva -, ti félkontyosok!... Hát már viccelni se szabad? Értek én a nőkhöz, nem törtem össze egy porcikájukat sem. Az ember megfogdossa, csipkedi egy kicsit a fehérnépet, ugyebár, mert hát meg kell becsülni a gyöngébb nemet, de tovább nem megy... Na és ha valaki kirakja az áruját, azért teszi, hogy válogassanak benne, vagy nem? Minek mutogatja a szőke a bájait? Nem, ez nem tisztességes dolog...

Azzal Clémence-hoz fordult:

- Tudod, báránykám, nem kell felvágni... Ha a többiek miatt...

De nem folytathatta, Gervaise fél kézzel szelíden megfogta, a másik kezével meg betapasztotta a száját. Coupeau bolondozott, ficánkolt, kézzel-lábbal hadakozott, míg az asszony az üzlet végéből nyíló szoba felé tuszkolta. Kiszabadította száját, kijelentve, hogy hajlandó önként is lefeküdni, ha a nagy szőke vele megy, és melengeti a léceit. Kihallatszott, hogy Gervaise lehúzza a cipőjét. Le is vetkőztette, anyáskodva zsémbelt vele. Míg az alsónadrágját húzkodta róla, Coupeau majd megszakadt nevettében; elhagyta magát, hanyatt feküdt, bevackolódott az ágy közepébe; aztán rugdalózni kezdett, ráfogva Gervaise-re, hogy csiklandozza. Az asszony végül úgy bepólyálta, mint egy csecsemőt. És legalább jól érzi most magát? A férfi azonban válasz helyett kikiáltott Clémence-nak:

- Ide hallgass, tyúkocskám, itt vagyok, várlak.

Gervaise visszatért a műhelybe, a kancsal Augustine ebben a pillanatban kapta meg Clémence-tól a megígért nyaklevest. A dolog úgy történt, hogy Putois-né gyanútlanul elvette a masináról az egyik vasalót, mely piszkos volt, s egy blúzt egészen összefeketített vele. Clémence, nehogy rásüssék, hogy nem tisztította meg a vasát, Augustine-t hibáztatta, s égre-földre esküdözött, hogy nem ő vasalt vele utoljára, holott a ráégett keményítőréteg ott volt az alján; a tanonclány felháborodva ekkora igazságtalanság hallatán, leköpte a munkáslány ruháját, elölről, nyíltan. Ezután csattant el a pofon. A kancsal a könnyeit nyelve tisztogatta a vasalót, lekaparta, egy gyertyavéggel bedörzsölte, majd letörölgette; de ahányszor szerét ejtette, hogy Clémence hátába kerüljön, összegyűjtötte a nyálát és leköpte, aztán kuncogva nézte, hogy csorog le a szoknyáján.

Gervaise tovább vasalgatta a főkötő csipkéit. A hirtelen támadt csendben tisztán hallották a műhely hátteréből Coupeau vastag hangját. Békésen nevetgélve morfondírozott magában:

- Jaj, de buta a feleségem!... De buta, hogy lefektet!... Ilyen butaságot! Fényes délben, mikor senki se durmol!

Pár pillanat múlva már horkolt. Gervaise megkönnyebbülten sóhajtott, örült, hogy Coupeau végre nyugton van, s a két jó matracon majd kialussza a mámorát. És lassan, szünet nélkül, tovább beszélt a csendben, le nem véve szemét a parányi csipkevasalóról, mely fürgén járt a kezében.

- Mit akarnak? Nincs eszén, nem lehet haragudni rá. Ha nekimegyek is, mit érek vele? Inkább ráhagyok mindent, s ágyba dugom; így legalább hamar végzünk, s nyugtom van tőle... Nem rossz ember ez, odavan értem. Látták az imént is, felnégyeltette volna magát, csak hogy megcsókolhasson. Ez is kedves tőle; mert a legtöbben, ha rákapnak az italra, nőkhöz járnak... Ő egyenest hazajön. Eltréfálkozik a munkásnőkkel, de tovább nem megy. Hallja, Clémence, nem kell ám megsértődnie. Tudja, milyen a részeg ember: megölné apját, anyját, aztán még csak nem is emlékezik semmire... Ó, én készségesen megbocsátok neki. Istenem, ő sem rosszabb másnál!

Lágyan, felindulás nélkül beszélt, mint aki beletörődött már, hogy férje olykor kirúg a hámból, s bár még fontolgatja, hogy miért is kell megbocsátania, abban azonban már nem talál semmi kivetnivalót, hogy férjuram odahaza a lányok csípőjét fogdossa.

Elhallgatott, a csendet nem törte meg többé semmi. Putois-né, ahányszor újabb darabra került sor, előhúzta a kosarat az asztalra borított kartonterítő alól; a kivasalt holmit meg egy polcra rakta, vézna karját kinyújtva. Clémence a harminchatodik férfiing hajtásait vasalta. Tömérdek munkájuk volt; kiszámították, hogy ha nagyon iparkodnak, este tizenegyre elkészülhetnek. Most, hogy semmi nem vonta el figyelmüket, mindnyájan belefeküdtek a munkába, keményen megfogva a dolog végét. A meztelen karok fáradhatatlanul mozogtak: rózsaszín foltok a fehér ruhán. Megint megrakták koksszal a masinát, s hogy a lepedők között besikló napfény éppen a kályhára tűzött, sugarában úgy látszott a felpárolgó hőség, mintha láthatatlan láng heve rezegtetné a levegőt. Olyan fullasztó lett a forróság a mennyezeten száradó szoknyák és lepedők alatt, hogy a kancsal Augustine kidugta a nyelve hegyét, mert egészen kiszáradt a szája. Érzett a túlhevített kályha, a savanykás keményítő, a vörösre izzított vasalók szaga, s ebbe a bágyasztó fürdőszobai szagba belevegyült a vállig felgyürkőzött négy munkásnő kontyának és verejtékes tarkójának súlyosabb kipárolgása; a nagy kelyhű liliomszálak pedig aléltan kókadoztak az üvegedény zöldnek tetsző vizében, s nagyon tiszta, nagyon erős illatot leheltek. A vasalók és a piszkavas zörgésébe olykor bele-beledörmögött Coupeau horkolása, szabályosan, akár az órainga, kormányozva a műhely serény munkáját.

A nagy ivászatok után a bádogos mindig szörnyen másnaposan ébredt, iszonyatos fejfájás gyötörte, egész nap kócosan járt-kelt, lehelete bűzlött, arca felpuffadt, szája félreállt; későn kászálódott ki az ágyból, csak nyolc óra tájban rázta ki a bolháit; köpködött, téblábolt a boltban, nem tudta rászánni magát, hogy munkába álljon. Ez a napja is elveszett. Reggel siránkozott, hogy alig áll a lábán, szidta magát, hogy hülye fejjel így leitta magát, mikor pedig az aláássa az ember egészségét. Aztán meg mindenféle gyanús kocsmatöltelékkel akad ott össze az ember, akik nem mennek le a nyakáról; akarva, nem akarva, egyik poharat a másik után üríti, a végén minden disznóságba belekeveredik s úgy berúg, mint az öregágyú. Nem, a kutya teremtésit, ezt nem teszi többet! Semmi kedve, hogy egy kricsmiben hagyja a fogát legszebb férfikorában. Délutánra azonban magához tért, köszörülte a torkát, hallani akarta, hogy még szépen zeng-e a hangja. Kezdte visszaszívni, amit mondott, egyszerűen letagadta az előző napi cécót, váltig bizonygatta, hogy csak pityókos volt egy kicsit. Hanem az igaz, hogy nem mérkőzhet vele senki, vagány fickó ő, akármennyit iszik, meg se kottyan neki. Egész délután a környéken kujtorgott. Mikor már jól felbosszantotta a munkásnőket, Gervaise a markába nyomott egy frankot, hogy végre megszabaduljon tőle. Coupeau először dohányért ment a Halárusok utcáján a Kis Fokhagymásba, ahol rendesen felhajtott egy kupica szilvapálinkát is, ha összeakadt valamelyik cimborájával.

Majd betért François-hoz, az Aranycsepp utca sarkára, ahol karcost mértek, amolyan bicskanyitogatót, s itt mind elitta, ami pénze még maradt. Afféle régimódi kurtakocsma volt ez, alacsony mennyezetű, sötét, egy füstös falú terem is tartozott hozzá, ahol levest adtak a vendégeknek. Coupeau estig elüldögélt itten, egymás után ürítgetve a fröccsöket; gyakran hozomra ivott, miután François-nak szavát vette, hogy nem nyújtja be az asszonynak a számlát. Mert, ugye, muszáj valamivel leöblögetni az előző napi disznóságot. Hiába, az első pohár bor másodikat kíván. De ő azért jó fiú, egy ujjal sem nyúl a nőkhöz; a mókát, igaz, szereti, hébe-hóba azt is megnézi, mi van a kancsó fenekén, de csak módjával, mert utálja azokat a részeges disznókat, akik vedelik az italt, s mindig szeszgőzös a fejük. Bezzeg ő frissen s jókedvűen tér haza.

- Járt itt a lovagod? - kérdezte néha Gervaise-től, hogy ugrassa. - Olyan ritkán látni, meg kéne látogatnom már.

A lovag Goujet volt. Csakugyan nem valami gyakran tette tiszteletét, nem akart alkalmatlankodni, sem okot adni a szóbeszédre. De a kínálkozó alkalmakat azért nem szalasztotta el, mindig ő hozta a fehérneműt, százszor is elment a műhely előtt. Volt a boltnak egy zuga, egészen hátul, ahol órák hosszat elüldögélt, mozdulatlanul, kurta pipáját szíva. Minden tíz napban egyszer megemberelte magát, s este, vacsora után beállított Gervaise-hez; nemigen forgott a nyelve a szóra, szemét Gervaise-re függesztve nagyokat hallgatott, csak elvétve vette ki a pipát a szájából, hogy nevessen egyet Gervaise mondásán. Szombatonként, ha éjszakáztak, ottfeledkezett, szemmel láthatóan jobban szórakozott, mintha színházba ment volna. A nők néha hajnali háromig vasaltak. Egy árva lámpa lógott a mennyezetről, egy szál dróton; az ernyője vetette fényes körben a vasalásra váró ruha puha hószínben fehérlett. A tanonclány feltette a fatáblákat; de a forró júliusi éjszakákon nyitva hagyták az utcai ajtót. Szaladtak az órák, a nők kigombolkoztak, hogy kényelmesebben legyenek. Finom bőrük aranyosan csillogott a rájuk vetődő lámpafényben, Gervaise-é kiváltképpen; a fiatalasszony meghízott, hamvas válla selymesen fénylett, nyakán párnás kis hurka volt, akár egy csecsemőnek, a férfi fejből meg tudta volna rajzolni a gödröcskéit, olyan jól ismerte. Goujet-t elkábította a masinából áradó hőség s a vasalók alatt gőzölgő fehérnemű szaga; kellemes bódulatba süllyedt, gondolatai ólomlábon jártak, tágra nyitott szemmel nézte a nőket, akik csupasz karjukat billegetve iparkodtak éjjeli munkájukkal, hogy vasárnapra ünneplőbe öltöztessék a környéket. A bolt szomszédságában már álomba merültek a házak, leszállt az éjszaka mély csöndje. Éjfélt ütött, majd egyet, aztán kettőt. A kocsik, a járókelők már nyugovóra tértek. A néptelen, fekete utcára csupán az ajtó vetett sárga fénycsíkot, mintha egy vég sárga szövetet göngyölítettek volna a földre. Néha lépések kopogtak messziről, valaki közeledett; amint a fénycsíkra ért, meglepődve hallotta a vasalók dobbanásait, bekíváncsiskodott, s vöröses párába burkolt, kibontott ruhaderekú nők röpke látomását vitte magával.

Goujet, látván, hogy Gervaise nem tudja, mitévő legyen Étienne-nel, s a fiút is meg akarván menteni Coupeau rúgásaitól, bevitte magához a szeggyárba, hogy a fújtatót kezelje. A szegkovács szakma, ha önmagában nem is valami csábító - hiszen a kovácsolás sok mocsokkal jár, s unalmas is mindig ugyanazt a vasdarabot verni -, mégis jó mesterség, napi tíz-tizenkét frankot is hoz a konyhára. A gyerek - tizenkét esztendős volt ekkor - mindjárt ott is maradhat, ha kedve van hozzá. Étienne újabb összekötő kapocs lett a mosónő és a kovács között. Goujet hazakísérte, beszámolt jó magaviseletéről. Mindenki ugratta Gervaise-t, hogy Goujet belehabarodott. Ezt az asszony is jól látta, s úgy irult-pirult, mint egy szemérmetes lányka, élénkpiros rózsák nyíltak az orcáján. Ó, az a szegény jó fiú, nem vét az a légynek sem! Neki soha nem szólt semmit; nem tett egyetlen illetlen mozdulatot, egyetlen kétértelmű célzást sem. Nem sok ilyen jámbor birka szaladgál a nagyvilágban. Az asszony magának sem akarta bevallani, mennyire boldog, hogy mint egy szent szüzet, ilyen hódolón szeretik. Ha valami felbosszantotta, a kovácsra gondolt, s nyomban megnyugodott. Ha magukra maradtak ketten, sosem jöttek zavarba; nyílt mosollyal néztek egymás szemébe, de érzéseikről nem beszéltek. Okos szerelem volt ez, szennyes gondolatoktól mentes, mert bizony jobb, ha az ember megőrzi a lelke békéjét, s úgy teremti meg boldogságát, hogy belső nyugalma megmaradjon.

Nyár vége felé azonban Nana alaposan megzavarta a ház békéjét. Még csak hatéves volt, de már kiütközött belőle a rosszaság. Hogy ne lábatlankodjék annyit odahaza, anyja minden reggel elvitte Josse kisasszony Polonceau utcai nevelőotthonába. Nana hátulról összekötötte kis pajtásainak a ruháit, hamut szórt a nevelőnő burnótos szelencéjébe, s még cifrább dolgokat is művelt, amiket elmondani se lehet. Josse kisasszony kétszer kitette már a szűrét, de újból visszavette, mert nem akart elesni a havi hat franktól. Nana, mihelyt kiszabadult az osztályból, a kapualjban s az udvaron randalírozott, bosszúból, hogy bezárták. A vasalónők a fülüket befogva kiabáltak rá, hogy menjen máshova játszani. Pauline-nal járt együtt, Boche-ék lánykájával, meg Victorral, Gervaise volt munkaadójának fiával; ez a tízéves nagy mamlasz roppantul szeretett nála jóval kisebb lányokkal csavarogni. Fauconnier-né nem volt rossz viszonyban Coupeau-ékkal, s maga küldte hozzájuk a fiát. A házban különben is csak úgy nyüzsgött az aprónép. A gyerekek csapatostul rohangáltak a négy lépcsőn a nap minden órájában, s úgy csaptak le az utcára, mint a csivitelő, fosztogató verébhad. Csupán Gaudronné kilencet eresztett szabadjára, szőkéket, barnákat, taknyosokat, kócosokat, nyakig érő nadrágban, cipőjükre lógó harisnyában, szakadozott zubbonyban, melyből kiviláglott fehér bőrük a piszokréteg alól. Egy másik asszony az ötödikről, egy sütemény-kihordónő, hetet zavart ki. De a többi lakásból is csak úgy tódult a gyereknép. A nyüzsgő-zsivajgó, rózsás képű sok jószág között, kiket csak az eső mosdatott meg, voltak alattomos nézésű nagyobbak, már-már férfipocakot eresztő kövérek és kicsik, apróságok, kik jóformán a bölcsőből másztak ki, s még bizonytalanul álltak a lábukon, kis bambák, kik négykézlábra ereszkedtek, ha futni akartak. Nana kénye-kedve szerint uralkodott a kölyökhadon; fölényesen parancsolgatott a nála kétszerte nagyobb lányoknak, s csupán Pauline-nal és Victorral kegyeskedett megosztani a hatalmát, akik titkos bizalmasai voltak, s mindenben támogatták. Ez a kis macskabéka legszívesebben mamásdit játszott, a kicsinyeket vetkőztette-öltöztette, a többieknek mindenét jól megnézegette, fogdosta, olyan zsarnoki szeszélyei voltak, akár egy romlott felnőttnek. Olyan játékokba vitte bele a gyerekeket, amelyekért mindig kijárt a pofon. A banda belegázolt a festöde festékes vizébe, s térdig kéken vagy vörösen jött ki belőle, hogy máris fusson a lakatoshoz, ahol szögeket és vasreszeléket csipegetett fel, majd meg a gyaluforgácsba hempergett bele; feneküket mutogatva hempergőztek a gyaluforgács-hegyeken. Övék volt az udvar, ahol visszhangot vert az összevissza futkározó, botladozó cipők csattogása s a fültépő zsivaj, mely minduntalan felcsapott, valahányszor a banda újra kirajzott. Néha még az udvar is szűknek bizonyult. Ilyenkor leszáguldoztak a pincékbe, visszamásztak, felkúsztak a lépcsőn, elsorjáztak egy folyosón, visszafutottak, le a lépcsőn, végig egy másik folyosón, fáradhatatlanul, órák hosszat, harsányan üvöltözve, mint elszabadult, kártékony vadak, futkározásukkal felbolydítva az óriási ház minden zegét-zugát.

- Disznóság, mit művelnek ezek a komisz kölykök! - háborgott Boche-né. - Az embereknek nagyon sok lehet a ráérő idejük, hogy ennyi gyereket csinálnak... És még panaszkodnak, hogy nem jut kenyérre!

Boche azt szokta mondogatni, hogy a gyerek úgy szaporodik a nyomorban, mint trágyadombon a gomba. A házmesterné napestig üvöltözött, és a seprűjével hajkurászta őket. Végül is bezárta a pincéket, mivel Pauline - két nagy pofon hatására - kikottyantotta, hogy Nana orvost játszik odalent a sötétben; az elvetemült teremtés veréssel gyógyította pajtásait.

Egyik délután szörnyű jelenet játszódott le. Ennek különben előbb-utóbb be kellett következnie. Nana veszedelmes mulatságot agyalt ki. Ellopta a házmesterlakás elől Boche-né fél fapapucsát. Madzagot kötött rá, s úgy húzta-vonta, mint valami szekeret. Victor sem akart elmaradni: ő meg teletömte krumplihéjjal. Megalakult a menet. Nana lépkedett elöl, a fapapucsot húzva. Pauline és Victor jobbról és balról meneteltek. Mögöttük vonult a gyerekhad nagyságrendben: előbb a nagyok, hátrább a kicsik, tülekedve, lökdösődve; legvégén egy pöttömnyi jószág botladozott szoknyában, fülére csúszó, rongyos főkötőben. És az egész menet panaszosan óbégatott: ó! ó! ó! jaj! jaj! jaj! Nana ötlete volt, hogy játsszanak temetést; a krumplihéj volt a halott. Megkerülték az udvart, majd elölről kezdték. Csuda jól szórakoztak.

- Mit művelnek ezek már megint? - dohogott Boche-né, s előjött a fülkéből, hogy megnézze őket, mert mindig gyanakodott, mindig lesben állt.

- De hisz ez az én papucsom! - tört ki dühösen, amikor meglátta, mit csinálnak. - Na megálljatok, gézengúzok!

Záporoztak a pofonok; Nanát felképelte kétfelől, Pauline-t pedig, azt a buta libát, megrugdosta, mert engedte, hogy ellopják az anyja cipőjét. Gervaise éppen vizet eresztett a vödrébe a csapból. Mikor meglátta Nanát, vérző orral, könnyektől fuldokolva, majdhogy meg nem tépte a házmesterné kontyát. Hogy lehet így püfölni a gyereket, mint a barmot? Hogy lehet valaki ilyen lelketlen, ilyen elvetemült! Persze, Boche-né sem maradt adósa. Ha valakinek ilyen semmirekellő kölyke van, tartsa lakat alatt! Végül Boche is megjelent a házmesterfülke küszöbén, s rábődült a feleségére, hogy jöjjön már be, s ne álljon oda ezzel a szemét népséggel. Csúnyán összevesztek.

Az igazat megvallva, Boche-ék és Coupeau-ék már egy hónapja hadilábon állottak egymással. Gervaise, ki nagyon adakozó természetű volt, üvegszám hordta nekik a bort, állandóan etette őket húslevessel, tömte naranccsal, süteménnyel. Egyik este egy tál maradék salátát - kapucinusszakállt céklával - vitt a házmesteréknek, tudván, hogy Boche-né él-hal érte. Másnap azonban sápadozva hallotta Remanjou kisasszonytól, hogy Boche-né többek szeme láttára undorodva kilökte a kapucinusszakállt, mondván, hogy hál' isten, egyelőre még nem szorul rá a másoktól összedisznólt maradékokra. Gervaise nyomban megszüntette az ajándékokat: nincs több bor, húsleves, narancs, sütemény, nincs többé semmi. Látni kellett volna, hogy megnyúlt erre Boche-ék orra! Úgy érezték, Coupeau-ék meglopják őket. Gervaise mindjárt látta, miben hibázott: ha - ostoba fejjel - nem tömi őket minden jóval, nem kapnak rá, és szerényen meghúzódnak. Ettől fogva a házmesterné kígyót-békát kiabált rá. Az októberi lakbérfizetéskor teleduruzsolta a fülét Marescot úrnak, a háztulajdonosnak, mert a mosónő, aki elzabálja még az ingét is, egy napot késett a bérrel. Marescot úr maga ment be a boltjukba, le sem véve a kalapját - neki sem volt kenyere az udvariasság -, s követelte a pénzét, amit persze nyomban meg is kapott. Boche-ék természetesen békejobbot nyújtottak Lorilleux-éknek. Most már velük lakmároztak a házmesterlakásban, s hullatták a kibékülés édes könnyeit. Bizony, sosem vesztek volna össze, ha nincs ez a Bumli, aki egymásnak ugratná még a köveket is. Ó, de ők már kiismerték, most tudják csak, mennyit szenvedhettek szegény Lorilleux-ék! S ha arra ment, kiálltak az ajtóba, s tüntetően vigyorogtak.

Gervaise kapta magát egyszer, s felment Lorilleux-ékhez. Coupeau mamáról akart szót érteni velük. Az öregasszony ekkor már hatvanhét esztendős volt, s teljesen megvakult. A lábai sem nagyon akarták már vinni. Mit tehetett mást, otthagyta utolsó helyét is, félő volt, hogy éhen pusztul, ha nem segítenek rajta. Gervaise szégyenletesnek találta, hogy ez a koros asszony, kinek három gyereke is van, egészen támasz nélkül maradjon. Coupeau nem volt hajlandó Lorilleux-ékkel beszélni, Gervaise-re hagyta, hogy menjen fel, ha akar; s ő nyomban fel is ment, míg szívében forrt a méltatlankodás.

Odafent forgószélként rontott be az ajtón, kopogni is elfelejtett. Semmi sem változott amaz este óta, hogy Lorilleux-ék olyan kelletlenül fogadták. Ugyanaz a kifakult vászonrongy választotta el a szobát a műhelytől; a lakás olyan hosszú és keskeny volt, mintha egy angolnának építették volna. Hátul Lorilleux a munkaasztala fölé görnyedve csipeszelte egy oszloplánc szemeit, Lorilleux-né meg a satu előtt állott, s aranydrótot húzott át a drótnyújtón. A kis kohó most, világos nappal, rózsaszín fényt vetett.

- Igen, én vagyok itt! - mondta Gervaise. - Csodálkoznak, ugye, merthogy halálos ellenségek vagyunk? De nem magamért jöttem, s nem is magunkért, azt gondolhatják... Coupeau mama dolgában járok. Igen, azt szeretném tudni, hagyjuk-e, hogy másoktól várjon alamizsnát és irgalmas szívet.

- Nahát! Így berontani valahová - háborodott fel Lorilleux-né -, ehhez is pofa kell.

S hátat fordítva, tovább nyújtotta az aranyhuzalt, tüntetőleg tudomást sem véve a sógornőjéről. Lorilleux azonban felemelte sápadt fejét, s ráförmedt Gervaise-re:

- Mit beszél?

De minthogy jól hallotta a mondottakat, így folytatta:

- Már megint a pletykák, mi? Nagyon kedves Coupeau mamától, hogy fűnek-fának kesereg a nyomoráról... Pedig tegnapelőtt is nálunk evett. Mi megtesszük, ami tőlünk telik. Nem vagyunk Krőzusok... De ha másokhoz jár locsogni, maradjon is ott, a spionokból nem kérünk.

Újra felvette a láncot, ő is hátat fordított, aztán még kelletlenül odaszólt:

- Ha mindenki ad öt frankot havonta, mi is adunk ötöt.

Gervaise lehiggadt, Lorilleux-ék érzéketlensége megdermesztette.

Valahányszor belépett hozzájuk, rosszullét környékezte. Lesütött szemét a farács rombuszain jártatva, ahová az aranypor hullott, nyugodtan kifejtette elgondolását. Coupeau mamának három gyereke van; ha mindegyik öt frankot ad, az csak tizenöt frank, ez alig több a semminél, ebből nem lehet megélni; legalább háromszor annyi kellene. Lorilleux felfortyant. Honnét lopjon ő tizenöt frankot havonta? Furcsák az emberek, azt hiszik, nála vékával áll a pénz, mert arany van a lakásán. Aztán Coupeau mamát kezdte csepülni: nem akar lemondani a reggeli kávéjáról, pálinkázik is, olyan igényei vannak, mint egy úri naccságának. Rendben van, mindenki szeret jól élni; de ha valaki egy huncut vasat sem tudott megspórolni egész életében, akkor tegyen úgy, mint a felebarátai, és húzza össze a bagariát. Coupeau mama különben sem olyan öreg még, hogy ne dolgozhatna; és nagyon is jól lát, ha arról van szó, hogy egy finomabb falatot kell kihalászni a tálból; alamuszi vénasszony az, szeretné, ha tejbe-vajba fürösztenék. De ő, Lorilleux, még ha módja volna rá, se tartaná helyesnek, hogy támogasson valakit a lustaságában.

Gervaise azonban szelíden válaszolgatott, próbálta nyugodtan megcáfolni ezt a hamis okoskodást. Meg akarta lágyítani Lorilleux-ék szívét. A férj végül már válaszra sem méltatta. Az asszony most a kohó előtt állva egy láncot étetett le a hígított választóvízzel teli, hosszú nyelű kis rézserpenyőben. Még mindig hátat fordított, szándékosan, mintha Gervaise száz mérföldnyire volna onnét. És Gervaise csak mondta a magáét, és nézte, milyen konok szívóssággal dolgoznak a műhely fekete porában, elsatnyult testtel, szakadozott, mocskos ruhában, érzéketlenül, eltompultan - butító, gépies munkában megkopott két ócska szerszám. Hirtelen elfutotta a pulykaméreg, és kitört:

- Rendben van, jobb is így, tartsák meg a pénzüket... Én veszem magamhoz Coupeau mamát, hallják? Valamelyik este felszedtem egy macskát, talán felszedhetem az anyjukat is az utcáról. Nem fog hiányt szenvedni semmiben, meglesz a kávéja és a pálinkája!... Te Úristen! Micsoda piszkos família!

Lorilleux-né hirtelen hátrafordult. Olyan fenyegetően emelgette a serpenyőt, mintha a választóvizet akarná a sógornője arcába loccsantani. Alig érthetően hadarta:

- Hordja el magát, míg jól van dolga!... És az öt frankra ne is számítson, nem adok egy büdös vasat se! Hogyisne! Öt frankot! A mamát befogja cselédnek, az én öt frankomon meg a bendőjét tömi! Ha magához költözik, mondja meg neki, hogy felőlem felfordulhat, tőlem nem kap egy pohár vizet sem... És most alászolgája! Kotródjék!

- Szörnyeteg! - vetette oda Gervaise, és becsapta maga mögött az ajtót.

Másnap magához vette Coupeau mamát. Abba a nagy szobába tette az ágyát, ahol Nana is aludt, s amely a mennyezet alatt levő ablakocskán át kapta a világítást. A költözködés nem járt sok bajjal, mert Coupeau mama összes bútora ezen az ágyon kívül egy asztal, két szék meg egy öreg diófa szekrény volt; a szekrényt a szennyeses szobába állították be, az asztalt eladták, a székeket pedig újrafonatták. Az öregasszony még az este, hogy elhelyezkedett, mindjárt kisöpört, elmosogatott, szóval, igyekezett hasznosítani magát, mert örült, hogy ilyen szerencsésen kievickélt a nyomorúságból.

Lorilleux-éket ette a méreg, annál is inkább, mert Lerat-né újból kibékült Coupeau-ékkal. Egy szép napon a két nővér, a virágárusnő meg a láncművesné, Gervaise miatt összepofozkodott; Lerat-né ugyanis nem átallotta kijelenteni, hogy helyesli Gervaise eljárását anyjukkal; aztán meg, hogy csúffá tegye a másikat, kiről lerítt az elkeseredés, magasztalni kezdte a mosónő szép szemét, mondván, hogy az ilyen tüzes tekintettől a papír is lángot fog; erre egymásnak estek, összepofozkodtak, s megesküdtek, hogy többé látni se akarják egymást. Ettől fogva Lerat-né a boltban töltötte estéit, s jóízűen nevetgélt magában a nyakigláb Clémence malackodásain.

Három év telt el. Civódások és kibékülések gyakran váltakoztak. Gervaise rá se hederített Lorilleux-ékre, Boche-ékra s a többiekre, akik nem tartottak vele. Ha valami nem tetszik nekik, menjenek a pokolba! Ő megkeresi a betevő falatját, és ez a fontos. A környékbeli kereskedők nagyon tisztelettudóan köszöntötték, mert hát - ami igaz, az igaz - nem sok ilyen rendes vevőjük akadt, mint Gervaise, aki pontosan fizetett, nem kukacoskodott, nem cigánykodott. A kenyeret Coudeloup-nénál vette a Halárusok utcájának sarkán, a húst a vastag Charles-nál, a Polonceau utcai hentesnél szerezte be, a fűszerárut pedig Lehongre-nál, az Aranycsepp utcában, a műhelyével csaknem átellenben. François, a sarki kocsmáros, ötvenliteres demizsonokban szállította neki a bort, Vigoureux szomszéd meg, kinek a feleségét kékre-zöldre csipkedték a férfiak, gázgyári áron adta a kokszot. Igaz, hogy a boltosok is becsületesen kiszolgálták, mert tudták, hogy ők járnak jól, ha rendes árut adnak. Ha papucsban, hajadonfőtt kiszaladt valahová a szomszédba, hangos "Jó napot!"-ok köszöntötték; otthonosan érezte magát a szomszéd utcákban is, melyek szinte természetes folytatásai voltak utcára nyíló lakásának. Olykor az is megesett, hogy szándékosan nyújtotta a bevásárlást, mert örömest időzött kint, kedves ismerősei körében. Ha már nem maradt ideje, hogy felcsapjon valamit a tűzhelyre, a vendéglőből hozott kosztot; ilyenkor elbeszélgetett a vendéglőssel, akinek a ház túlsó oldalán volt egy tágas helyisége, széles, porlepte, mocskos ablakokkal, melyeken át fakó fény szűrődött be az udvar felől a terem végébe. Máskor meg, tányérokkal s üvegekkel rakottan, megállt tereferélni valamelyik foltozó varga földszinti ablaka előtt, melyen át látni lehetett a vetetlen ágyat, a hulladék borította padlót, a két sánta bölcsőt s a fekete lével telt szurkostálat. De leginkább szomszédját, az órásmestert tisztelte, ezt a választékos külsejű, császárkabátos urat, aki apró szerszámaival pepecselt az órák belsejében; gyakran csak azért ment át az utca túlsó oldalára, hogy beköszönjön hozzá, s boldogan mosolygott, ha a szekrénynél alig nagyobb boltocskában megpillantotta a vidám kis kakukkórákat; ingáik szaporán jártak ide-oda, s valamennyi egyszerre ütötte a nem pontos időt.


6

Egy őszi délután Gervaise fehérneműt vitt ki egy ügyfelének a Fehér Kapu utcába; mire visszajövet a Halárusok utcájának végéhez ért, már alkonyodott. Délelőtt esett, az idő enyhe volt, a sáros kövezet párolgott; a mosónőnek nehéz volt a nagy kosár, lihegett egy kicsit, meglassította lépteit, fáradt tagjait nehezen vonszolta felfelé, s valami bizonytalan testi vágy hatalmasodott el rajta, mely fáradtságából eredt. Szeretett volna valami jót enni. Feltekintett, megpillantotta a Marcadet utca tábláját, s arra gondolt, meglátogatja Goujet-t a kovácsműhelyben. A férfi százszor is hívta már, ne szalassza el az alkalmat, ha egyszer kedve támad megnézni, hogy munkálják meg a vasat. Különben is, a munkások előtt úgy tesz majd, mintha Étienne-t keresné, s így azt hiszik, csak a gyerekre kíváncsi.

A csapszeg- és szegecsgyárnak ott kellett valahol lennie a Marcadet utcának ezen a részén, de pontosan hol, azt Gervaise nem tudta; a házszám több helyütt hiányzott, az ütött-kopott házakat foghíjas telkek választották el egymástól. Ebben az utcában a világ minden kincséért sem lakott volna; a széles, mocskos utat ellepte a közeli üzemek fekete korma, a gidres-gödrös kocsiúton, a keréknyomokban meggyűlt az esővíz. Kétoldalt pajták, üvegtetős, nagy műhelyek, befejezetlennek látszó szürke épületek mutogatták téglafalukat és gerendáikat; a szétszórt, roskadozó építmények között helyenként ki lehetett látni a mezőre; másutt zugszállók és gyanús csapszékek ékelődtek közéjük. Gervaise csak arra emlékezett, hogy az üzemnek egy rongy- és ócskavastelep közelében kell lennie; Goujet szerint afféle föld feletti gyűjtőcsatorna ez a telep, ahol kincset érő áru hever. Tájékozódni próbált a zakatoló üzemek között; a tetőkből kinyúló vékony csöveken át sűrű gőzfelhők törtek a magasba; valahol gőzfűrész sivított, szabályos időközökben meg-megismétlődő hangja olyan volt, mintha vásznat hasítanának; a gombkészítő műhelyek ütemesen kattogó gépei megrázták a földet. Tanácstalanul tekingetett a Montmartre felé, nem tudván, menjen-e még tovább; szél kerekedett, lenyomta egy magas kémény füstjét-kormát, bűzzel árasztotta el az egész utcát; Gervaise lehunyta a szemét, fulladozott; egyszerre csak ütemes kalapálás zaja ütötte meg a fülét: maga sem tudta, hogyan, éppen az üzemmel szemben állott; most már ráismert a mellette levő rongytelepről.

Tétovázott még, nem tudta, merre a bejárás. Egy kidőlt-bedőlt palánk jelzett valami átjárófélét, mely bontásból származó törmelékrakások között veszett el. Az utat elborító latyakon két szál deszkát vetettek át. Gervaise rámerészkedett a deszkákra, balra tért, s égnek fordított, ócska kordék különös kocsirúd-erdejében találta magát, félig lebontott házak között, melyeknek még álltak a gerendavázai. Hátrább, átdöfve a maradék napvilágtól szennyezett estét, vörös tűz világított. A kalapácsolás abbamaradt. Gervaise óvatosan a fény felé tartott, amikor egy munkás ment el mellette - kormos arc, borzas kecskeszakáll -, és savószínű szemével feléje vágott.

- Uram - szólította meg Gervaise -, ugye itt dolgozik egy Étienne nevű gyerek... A fiam.

- Étienne, Étienne - mondogatta a munkás rekedten -, nem t'om.

Tátott szájából olyan átható alkoholszag áradt, mint egy dugója vesztett, öreg pálinkáshordóból. Hogy nővel akadt össze ezen az elhagyatott helyen, kötekedő hangot ütött meg. Gervaise hátrább húzódott, s halkabban kérdezte:

- De Goujet úr csak itt dolgozik?

- Persze, Goujet - mondta a munkás -, azt ismerem... Ha hozzá jött... Menjen arra hátra.

Megfordult, s repedtfazék hangján kiáltotta:

- Hé, Aranypofa, hölgylátogatód érkezett, látni kíván!

De a szerszámok csattogása elnyomta kiáltását. Gervaise hátrament. Egy ajtóhoz ért, bekukucskált. A tágas helyiségben először nem látott semmit. A kohó szinte élettelenül, halványan pislákolt a sarokban, mint egy kihunyó csillag, s ettől még mélyebbnek tűnt a homály. Sűrű árnyak lebegtek. Olykor fekete tömegek mozdultak meg a tűz előtt, eltakarva ezt az utolsó fényfoltot is: aránytalanná növelt emberalakok voltak, Gervaise inkább sejtette, mintsem látta a hatalmas testeket. Nem mert beljebb lépni, csak az ajtóból szólongatta a kovácsot, halkan;

- Goujet úr, Goujet úr...

Hirtelen nagy világosság támadt. A fújtató szuszogása nyomán fehér lángnyelv csapott fel. Előtűntek a műhelyt elválasztó deszkafalak, a durván ácsolt zugok, a téglával megtámogatott sarkok. A szállongó szénpor szürke koromréteggel vonta be az egész pajtát. A pókhálók úgy csüngtek a gerendákról, mint száradó rongyok, lehúzta őket az évek során rájuk rakódott piszok. Körül a falak mentén polcokra szórva, szögre akasztva vagy a sötét sarkokba dobva, ócska vasholmik, horpadt edények, nehéz szerszámok hányódtak, csupán szabálytalan, fakó, durva körvonaluk látszott. A fehér lángnyelv mind magasabbra nyúlt, éles fénynyaláb hullott a döngölt talajra, az üllőtuskókba erősített négy üllőre, melyeknek acélja úgy csillogott, mintha aranypikkelyekkel kivert ezüst volna.

Gervaise ekkor felismerte a kohó előtt álló Goujet-t szép szőke szakálláról. Étienne kezelte a fújtatót. Még két munkás volt ott. Gervaise csak Goujet-t látta, odament, elébe állt.

- Nini, Gervaise asszony! - kiáltotta az, s felragyogott az arca. - Milyen kedves meglepetés!

De mivel társai nagy szemet meresztettek, odatolta Étienne-t az anyjához:

- A fiát akarja látni... Jól viseli magát a gyerek, és kezd megerősödni.

- Nem valami könnyű idetalálni... - jegyezte meg Gervaise. - Már azt hittem, a világ végére kerültem...

És elmesélte kalandos utazását. Aztán megkérdezte, miért nem ismerik Étienne nevét a műhelyben. Goujet nevetett; megmagyarázta, hogy mindenki csak kis Zuzunak szólítja a fiút, mert olyan rövidre van nyírva a haja, mint a zuávoknak. Míg beszélgettek, Étienne abbahagyta a fújtatást, a kohó lángja ellankadt, rózsásan haldokolt a fény az ismét elsötétülő pajtában. A kovács meghatódva nézte a mosolygó fiatalasszonyt, aki olyan üdének tetszett ebben a halvány megvilágításban. Aztán, hogy szótlanul álltak mindketten, sötétbe merülten, Goujet észbe kapott, s megtörte a csöndet:

- Ugye, megbocsát, Gervaise asszony, van még itt egy kis munkám. De nyugodtan itt maradhat, senkit sem zavar.

Gervaise maradt. Étienne megint ráakaszkodott a fújtatóra. A kohó fellángolt, szikraeső csapott fel; a fiú, hogy anyja előtt fitogtassa erejét, valósággal szélvihart támasztott. Goujet mozdulatlanul állt, figyelte a tüzesedő vasrudat, kezében fogót tartott, várt. Az éles fény árnyék nélkül hullt rá, s erősen megvilágította. Feltűrt ujjú, nyitott nyakú inge felfedte csupasz karját, mezítelen mellét, lányosan rózsaszín mellén göndörödő szőke szőrzetét; feje kissé rövidnek tetszett a duzzadó izmú, hatalmas vállakon, arcán figyelem feszült, halvány tekintete rebbenéstelenül szegeződött a lángra; olyan volt most, mint az erejében bízó, nyugvó óriás. Mihelyt a rúd fehérre izzott, a fogóval kiemelte, s kalapácsával az üllőn egyenlő darabokra törte, olyan könnyedén, mintha üveget verne szét. A levágott darabokat visszatette a tűzbe, majd egyenként újból kiszedte, hogy megmunkálja. Hatoldalú szegecseket kovácsolt. A rövid vasat szögfejezőbe fogta, ellapította a fejrészt, kikalapálta a hat oldalt, s a kész szegecset még vöröslőn félredobta; a fekete földön lassan hunyt ki a parázsló fény; megállás nélkül kalapált, jobbjában forgatva ötfontos kalapácsát, csupán egy-egy ütést mért minden oldalra, s oly ügyesen fordítgatta és formálta a vasat, hogy közben ráért beszélgetni s a többiekre figyelni. Az üllő ezüsthangon csengett. A férfi izzadság nélkül, kényelmesen, nyugodt arccal dolgozott, láthatólag nem erőlködött jobban, mint amikor képeket vágott ki odahaza, este.

- Ezek aprószegecsek, húszmilliméteresek - válaszolta Gervaise kérdésére. - Ebből háromszázat is megcsinál az ember egy nap... Persze gyakorlat kell hozzá, mert a kar hamar berozsdásodik ám...

S mikor Gervaise azt kérdezte, nem zsibbad-e el estére a keze, elnézőn nevetett. Holmi kisasszonynak nézi őt Gervaise? Sokat kiállt már ez a marok tizenöt esztendő alatt; acéllá edződött, annyit dörzsölték a szerszámok. Egyébként nem oktalan a kérdés; ha egy nyálas szájú uracska, aki még soha életében nem kovácsolt szegecset vagy csapszeget, el akarna játszadozni az ötfontos kalapáccsal, bizony, két óra múlva úgy érezné magát, mint akit összevertek. Semmiségnek látszik, és sokszor a legkeményebb fickók is kikészülnek bele pár év alatt.

Közben a többi munkás is kalapált, valamennyi egyszerre. Hatalmas árnyékuk imbolygott a fényben, a tűzből kiemelt vasak vörös izzása bevilágított a sötét sarkokba, szikraözön csapott szét a kalapácsok alól, mintha megannyi nap szórná sugarát az üllők pereméről.

Gervaise érezte, mint ragadja magával a kovácsolás lendülete. Boldog volt, akármeddig ottmaradt volna. Hogy meg ne égesse a kezét, a kohót széles ívben kikerülve odament Étienne-hez; ekkor lépett be az a kormos, szakállas munkás, akitől az imént útbaigazítást kért az udvaron.

- Úgy látom, idetalált az asszonyság - jegyezte meg a részegek csúfondárosságával. - Ha tudni akarod, Aranypofa, én adtam meg a hölgynek a címedet...

Ezt az embert Sóstorkúnak vagy Mindig-Piásnak hívták; belevaló fickó volt, ügyes szegkovács, mindennap leeresztett egy liter vitriolt a torkán. Most is felhajtott egy kupicával, mondván, hogy ha nem gyantáz, nem húzza ki a hat órát. Mikor meghallotta, hogy Zuzut hívják Étienne-nek, nagyot nézett, s jót nevetett, megmutatva fekete fogait. Aztán Gervaise-t is megismerte. Épp tegnap este ivott egy fröccsöt Coupeau-val. Kérdezze csak meg Coupeau-tól, ki az a Sóstorkú vagy Mindig-Piás! Azt fogja mondani: "Jó haver az!" Hej, de rendes gyerek az a marha Coupeau! Hányszor fizet egy-egy rundot, mikor nem is ő a soros!

- Örvendek, hogy maga a felesége - mondogatta. - Megérdemli, hogy ilyen szép felesége legyen... Mit szólsz hozzá, Aranypofa, ugye, hogy szép hölgy?

Udvarolni kezdett, egyre tolakodóbban viselkedett, Gervaise felvette a kosarát, s védekezőn maga elé tartotta, hogy a férfi ne férhessen hozzá. Goujet bosszankodott, megértette, hogy a cimbora csúfolódik, kigúnyolva Gervaise iránti barátságát. Odakiáltott neki:

- Hé, te széltoló! Mikor kezdjük a negyveneseket? Bírod a melót tele bendővel, te boriszák?

A kovács egy vastag csapszegekre szóló megrendelésről beszélt. A negyven milliméteres csapszegeket egyszerre ketten szokták kikalapálni az üllőn.

- Akár rögtön, ha akarod, te dundi csecsemő! - vágott vissza Sóstorkú vagy Mindig-Piás. - Még ki se bújt a tojásból, s hogy felvág! Vigyázz, nálad dagadtabbakat is lenyeltem én már!

- Rendben van, kezdjük rögtön. Rajta! Fogjunk neki mind a ketten!

- Jó, jó, te szájhős!

Le akarta főzni egyik a másikát, feltüzelte őket Gervaise jelenléte. Goujet betette a tűzbe az előre leszabott vasdarabokat; nagyméretű szögfejezőt erősített az egyik üllőre. A cimbora előhozta a falnak támasztott két húszfontos nagykalapácsot; ezek voltak a műhely "nővérkéi", a munkások Fifine-nek meg Dédèle-nek becézték őket. Közben sem hagyta abba a hencegést, emlegetett valami hat tucat szegecset, amit ő kovácsolt a dunkerque-i világítótoronyhoz: múzeumba való kis csecsebecsék voltak. Ő ugyan nem fél, hogy lefőzik, az istenfáját! Ilyen fickót, mint ő, lámpással sem találnak még egyet az egész fővárosban. Eláll a szemük-szájuk, ha meglátják, mire képes!

- Az asszonyság lesz a döntőbíró - fordult a fiatalasszonyhoz.

- Elég a szájjártatásból! - kiáltotta Goujet. - Zuzu, mindent bele! Ez csak pislog, fiam!

De Sóstorkú vagy Mindig-Piás még megkérdezte:

- Szóval, együtt verjük?

- Azt már nem! Ki-ki a magáét, öregem!

Ez a kijelentés lehűtötte a hetvenkedőt, nagyot nyelt. Hogy valaki egymaga kalapáljon ki egy negyven milliméteres csapszeget, olyat még nem látott a világ; és méghozzá gömbfejűt, ami átkozottul megnehezíti a munkát; ember legyen a talpán, aki ezt megcsinálja. Erre már a másik három munkás is otthagyta a munkáját, s közelebb húzódott, hogy jobban lásson; az egyik, egy hosszú sovány, fogadott egy üveg borba, hogy Goujet alulmarad. Közben a két kovács kalapácsot választott, csukott szemmel, mert a Fifine fél fonttal többet nyomott a Dédèle-nél. Sóstorkú vagy Mindig-Piás, szerencséjére, a Dédèle-t érintette; Aranypofa a Fifine-t ragadta meg. Az előbbi, míg várta, hogy felizzék a vas, tovább hősködött, hetykén az üllő elé állt, s szerelmes pillantásokat küldött a mosónő felé, vívóállásba helyezkedett, lábával ütötte a taktust, úgy tett, mint egy úr, aki meg akar verekedni, karjával jelezte, hogyan sújt le majd a Dédèle-lel, teljes erejéből. Mennydörgős mennykő! Érti ő a dolgát! Palacsintává lapítja, ha kell, a Vendôme-oszlopot is!

- Rajta! Kezdd el! - vezényelte Goujet, s maga dugta a szögfejezőbe a gyerekökölnyi vasat.

Sóstorkú vagy Mindig-Piás nekihuzakodott, s két kézzel meglódította a Dédèle-t. Kicsi, száraz emberke volt, kecskeszakállas, farkasnézésű, szeme villogott kócos üstöke alatt, teljes erejét beleadta az ütésekbe, felugrott a földről, valósággal felrántotta a lendület. Dühödten viaskodott a vassal, mintha mérgelődne, hogy olyan kemény; ha úgy érezte, hogy sikerült istenesen odasóznia, elégedetten morgott. Lehet, hogy másnak a karját elpuhítja a pálinka, de neki vér helyett pálinka kell az ereibe; az előbbi pohárka is úgy feltüzelte a testét, mint egy kazán, olyan fene erős lett tőle, mint egy gőzgép. De reszkessen is tőle a vas ma este, mert laposabbra veri egy cigarettacsikknél! Ni, hogy táncol a Dédèle! Úgy bokázik a levegőben, emelgeti a csülkeit, mint az Élysées-Montmartre balerinái, akik a bugyijukat mutogatják; de itt nem is lehet lazsálni, a vas olyan alattomos, rögtön kihűl, csak hogy kitoljon a kalapáccsal. Sóstorkú vagy Mindig-Piás harminc ütéssel kovácsolta ki a csapszeg fejét. De a melle zihált, a szeme kidülledt, s vad düh öntötte el, amikor hallotta, hogy roppan egyet a karja. Nekivadulva, ugrálva s üvöltve odasózott még kettőt, hogy megbosszulja a kínját. Mire kivette a fejezőből, a szétvert csapszeg formátlan, ferde fejű, nyomorék lett.

- Na! Jól elgyapáltam? - kérdezte azért hidegvérrel, odanyújtva művét Gervaise-nek.

- Én nem értek hozzá, uram - mondta a mosónő tartózkodón.

De jól látta a csapszegen a Dédèle két utolsó rúgását, és nagyon boldog volt, összeszorította a száját, hogy fel ne kacagjon örömében, mert Goujet-nak most már nagyon megnőttek az esélyei.

Aranypofán volt a sor. Mielőtt nekifogott volna, bizakodó, gyöngéd pillantást vetett Gervaise-re. Aztán sietség nélkül kellő távolságba helyezkedett, meglendítette kalapácsát, és szabályos ütésekkel dolgozni kezdett. Mozgása utolérhetetlenül szép volt, hibátlan, ütemes, rugalmas. A Fifine nem járt kánkánt a keze közt, mint valami kültelki lebujban, ahol a lányok fejük fölé hányják a lábukat; szabályosan emelkedett és ereszkedett vissza, akár egy előkelő hölgy, ki ódivatú menüettet jár, komoly arccal. A Fifine sarkai súlyosan verték a taktust; kiszámított pontossággal mélyedtek a vörös vasba, a csapszeg fejébe, először középütt lapítva el a fémet, majd szabatos, ütemes csapásokkal adva meg az alakját. De Aranypofa ereiben nem is pálinka keringett, hanem vér, tiszta vér, mely hatalmasan lüktetett még kalapácsában is, és szabályozta munkáját. Pompás látványt nyújtott ez a kovácsoló legény. Szemből esett rá a kohó erős fénye. Alacsony homlokába hulló rövid, göndör haja, csigákba omló, szép szőke szakálla lángra gyúlt, s aranyszálaival valódi, hamisítatlan arannyá varázsolta egész arcát. Nyaka tömör volt, mint egy oszlop, s fehér, akár egy gyermeké; széles mellkasán egy nő elfekhetett volna keresztben; márvány karját és vállát mintha múzeumban álló óriáséról mintázták volna. Ha meglendült a karja, izmai megfeszültek, izomkötegek hullámzottak, keményedtek meg bőre alatt, válla, melle, nyaka megduzzadt; fényt árasztott maga körül, megszépült, mindenható lett, mint egy jóságos isten. Hússzor sújtott már le a Fifine-nel, szemét a vasra szögezte, minden ütésnél mély lélegzetet vett; csupán a halántékán gördült le két kövér verejtékcsepp. Számolt: huszonegy, huszonkettő, huszonhárom. És a Fifine nyugodtan hajladozott tovább, akár egy nagyvilági dáma.

- Micsoda komédiás! - dünnyögte vigyorogva Sóstorkú vagy Mindig-Piás.

Gervaise szemben állt Aranypofával, és meghatott mosollyal nézte. Istenem! de buták is a férfiak! Ez a kettő is: csak azért verik a szegeket, hogy neki tegyék a szépet. Ó, hiszen látja ő, mi a tét: érette küzdenek, pörölycsapásokkal; mint amikor két nagy, vörös kakas egymásnak ront egy árva kis fehér jércéért. Hiába, a leleményességnek nincs határa! A szív néha nagyon különös módon nyilatkozik meg. Bizony, őérette dübörög, a Dédèle meg a Fifine az üllőn; őérette verik olyan vadul a vasat; őérette dong a kovácsműhely, lobog a tűz, röpülnek szerte az eleven szikrák. Őneki kovácsolnak itt szerelmet, őt akarják meghódítani, hogy azé legyen, amelyikük derekasabban kovácsol. És az igazat megvallva, örült a lelke mélyén; hiszen a nők szeretik a hódolatot. Kiváltképpen Aranypofa pörölycsapásai vertek visszhangot a szívében; vidám muzsika csendült meg ott benn, akár az üllőn, s kísérte vérének vad lüktetését. Ostobaságnak tetszik, de úgy érzi, benne is kovácsolódik valami, mintha testében volna egy darabka a csapszeg vasából. Alkonyatkor, mielőtt a gyárhoz ért volna, megfoghatatlan vágy tört rá a csatakos utcán, szeretett volna valami jót enni; most kielégült a vágya, úgy érezte, mintha jóllakott volna Aranypofa kalapálásával. Nem kételkedett a férfi győzelmében. Goujet hódítja meg magának. Sóstorkú vagy Mindig-Piás olyan csúf abban a mocskos cájgnadrágban és a zubbonyában, s olyan idétlenül ugrabugrál, mint egy ketrecből szabadult majom. És Gervaise várt, arca vörösre gyúlt, de most örült a hőségnek, boldogan érezte, hogy a Fifine utolsó csapásai egész testében megrázzák.

Goujet tovább számolt.

- És huszonnyolc! - kiáltotta végül, lebocsátva kalapácsát. - Kész van, megnézhetik.

A csapszeg fényes, tiszta fején nem láttak egyetlen barázdát sem, valóságos ékszerészmunka volt, öntőformából kiöntött kerek golyóbis. A munkások elismerően bólogattak: hát ami igaz, az igaz, ez előtt térdre lehet borulni. Sóstorkú vagy Mindig-Piás hiába próbálta tréfával elütni a dolgot; felsült s lógó orral kullogott vissza üllőjéhez. Gervaise szorosan Goujet mellé állt, mintha jobban szemügyre akarná venni a művét. Étienne eleresztette a fújtatót, s a kovácsműhelyre ismét sötétség borult, a vörös napnyugta csakhamar éjszakába hullott. A kovács és a mosónő szívébe édes nyugalom költözött, érezték, hogy az est körülöleli őket ebben a kormos, ócskavas szagú pajtában. Ennél zavartalanabbul akkor sem lehettek volna együtt, ha a vincennes-i erdő füves rejtekén adnak találkát egymásnak. Goujet, mintha meghódította volna Gervaise-t, kézen fogta.

Kint nem váltottak egy szót sem. A férfinak semmi nem jutott eszébe, aztán csak annyit mondott, hogy Gervaise akár magával is vihetne Étienne-t, de egy fél óra még hátra van a munkaidőből. És Gervaise már ment volna is, Goujet azonban visszahívta, hogy pár percig tartóztassa még.

- Jöjjön, nem látott még mindent... Igazán, ez nagyon érdekes.

Jobbra vitte egy másik színbe, ahol a tulajdonos mindent gépesített. Az asszony megtorpant az ajtóban, ösztönös félelem fogta el. A gépek rázta hatalmas terem remegett; sűrű árnyak lebegtek, vörhenyes foltok hullottak rájuk. A férfi biztatta az asszonyt, bátorította, ne féljen semmitől, csupán arra ügyeljen, hogy a szoknyáját be ne kapják a fogaskerekek. Előrement, az asszony követte; a fültépő zajban sivítás és kattogás keveredett, bizonytalan körvonalú lények imbolyogtak a füstben-párában, fekete emberek sürgölődtek, gépek emelgették karjaikat, Gervaise meg sem tudta különböztetni őket egymástól. Az út nagyon keskeny volt, akadályokon kellett átugrálniuk, gödröket kerülgetniük, egy-egy kocsi elől félrehúzódniuk. Saját szavukat sem értették. Gervaise semmit sem látott még, minden táncolt körötte. Aztán úgy rémlett, mintha hatalmas szárnyak suhognának a feje fölött; feltekintett, és megállt, hogy nézze a hajtószíjakat; ezek a széles szalagok gigászi pókhálót feszítettek a mennyezetre, s e pókháló szálai szüntelenül gombolyodtak; a gőzmotor egy téglafal mögött rejtőzködött a sarokban; úgy tetszett, mintha a szíjak maguktól futnának, s szállítanák ezt a remegő zajt a homály mélyéről, szakadatlan, szabályos, halk suhanással, mint éji madár szárnycsapása. Megbotlott egy fújtatócsőben, s majdnem elesett; a fújtatókészülék szerteágazó csövei a döngölt talajon kanyarogtak, hideg levegő süvített belőlük a gépek mellett álló kis kohókba. A kovács megmutatta, hogyan működnek, levegőt bocsátott az egyik kemencére; széles lángnyelvek csaptak fel négyoldalt, s terültek szét legyező alakban; a csipkézett szélű, szemkápráztató tűzkoszorút alig színezte némi vörösség; a vakító fényben a munkások kis lámpásai olyanok voltak, mint parányi árnyékok a tűző napon. Mikor a gépekhez értek, Goujet hangosabban magyarázott tovább; a gépollók mohón falták a vasrudakat, minden harapással leroppantottak belőlük egy darabot, s a leharapott vasakat hátul egymás után kiköpték; a magas és bonyolult szerkezetű csapszegkovácsoló és szegecsverő gépek óriási csavarjai egyetlen nyomással formálták ki a szögfejeket; a vaskerekes csiszológépek öntöttvas kerekei veszettül hasították a levegőt, lecsiszolva az érdes felületeket; a nők kezelte menetvágó gépek olajtól csillogó fogazata ütemes kattogással vágta a menetet a csapszegekbe és a csavartokokba. Gervaise végigkísérhette a munka egész folyamatát, a falnak támasztott rúdvasaktól kezdve a legyártott csapszegekig és szegecsekig, melyek ládaszám álltak a sarkokban. Megértette a magyarázatot, mosolygott, bólogatott; a torkát mégis fojtogatta a félelem, olyan parányinak és védtelennek érezte magát ezek között a durva gépszörnyek között; olykor halálra rémülten fordult hátra, meghallva egy csiszológép sivítását maga mögött. Szeme lassan hozzászokott a homályhoz, látta a beszögellésekben mozdulatlanul álló munkásokat, akik a kerekek ziháló táncát szabályozták, amikor egy kemencéből hirtelen csipkés szélű láng csapott ki vakító fénnyel. Ám Gervaise akaratlanul is újra meg újra a mennyezetre emelte szemét, nézte a gépek életét jelentő vérkeringést, a lágyan suhanó hajtószíjak hatalmas, néma röptét a gerendák homályos éjszakájában.

Goujet megállt az egyik szegecsverő gép előtt. Állt, töprengve lehajtotta a fejét, nézett. A gép egy óriás nyugodt könnyedségével verte a negyven milliméteres szegecseket. Olyan magától értetődő és egyszerű volt az egész. A tűzkovács kiemelte a kemencéből a vasat, a pörölyöző benyomta a szögfejezőbe, melyre állandóan csorgott a víz, hogy az acélja ki ne lágyuljon, s már készen is volt: egy nyomás, és a csapszeg a földre ugrott, a feje olyan gömbölyű volt, mintha formába öntötték volna. Ez az ördöngös gépezet tizenkét óra alatt több száz kilogramm csapszeget gyárt. Goujet-ban nem dolgoztak gonosz indulatok, de néha a legszívesebben felragadta volna a Fifine-t, hogy szétzúzza vele ezt a vasszörnyeteget haragjában, hogy ennek erősebb a karja. Nagyon bántotta ez a gondolat, habár nyugodtabb óráiban belátta, hogy az emberi test nem mérkőzhet a géppel. Egyszer a gép legyűri a munkást; a munkabér tizenkét frankról már amúgy is kilencre csökkent, s további munkabérleszállításokról is beszéltek; szóval, semmi szépség nincs ezekben a nagy dögökben, amelyek úgy nyomják a szegecset meg a csapszeget, mintha hurkát töltenének. Jó három percig szótlanul nézett; szemöldöke felrándult, szép szőke szakálla fenyegetőn meredezett. Majd lassanként szelídség és belenyugvás ömlött el vonásain. A szorosan hozzásimuló Gervaise-hez fordult, és szomorú mosollyal mondta:

- Ez bizony leterít minket! De talán valamikor az emberiség javát szolgálja majd.

Bánta is Gervaise az emberiség javát! Neki nem tetszettek a gép gyártotta csapszegek.

- Tudja - fakadt ki szenvedélyesen -, túl tökéletesek... Én jobban szeretem, amiket maga csinál. Azokon látszik a mester keze nyoma.

A férfi nagyon boldog volt, hogy Gervaise így vélekedik; egy pillanatig már attól félt, hogy lenézi majd, ha a gépeket meglátja. Hogy a fenébe ne! Ha ő erősebb, mint Sóstorkú vagy Mindig-Piás, ezek a gépek meg nála erősebbek. Amikor az udvaron elvált Gervaise-től, majd összeroppantotta a kezét féktelen örömében.

A mosónő szombatonként eljárt Goujet-ékhoz, vitte vissza a mosott ruhát. Még mindig az Új Aranycsepp utcai kis házban laktak. Gervaise az első esztendőben lelkiismeretesen törlesztette ötszáz frankos adósságát, havi húsz frankjával. Hogy össze ne keverjék az elszámolást, csak hó végén adták össze a mosókönyvben szereplő tételeket, és Gervaise a végösszeghez mindig hozzátett annyit, hogy meglegyen a húsz frank, mert Goujet-ék mosása nemigen haladta meg a hét-nyolc frankot havonta. Már mintegy felét letörlesztette az adósságnak, amikor egy lakbérfizetéskor megszorult: több megrendelője nem tartotta meg a szavát, és Gervaise, nem tudván, kihez forduljon, Goujet-éktól kért kölcsön házbérre. Még két más alkalommal is rájuk szorult, ekkor meg a munkásait nem tudta volna kifizetni; így aztán a tartozása ismét négyszázhuszonöt frankra emelkedett. Az utóbbi időben már nem adott egy fillér készpénzt sem, csupán a mosással törlesztett. Pedig nem dolgozott kevesebbet, s az üzlet sem ment rosszabbul, sőt! Mégis hiányok mutatkoztak, a pénz szinte elolvadt a kezében, örülhetett, ha elevickélt valahogy. Édes Istenem! Örüljön az ember, hogy él, s ne sokat siránkozzék.

Gervaise hízásnak indult, s amint kövéredett, egyre inkább elhagyta magát, arra sem volt már ereje, hogy a bizonytalan jövőtől féljen. Üsse kő! Valamennyi pénz mindig csak akad, különben is megrozsdásodik, ha a ládafiában tartják. Goujet-né azonban ezután is csak úgy beszélt Gervaise-zel, mint édeslányával. Néha szelíden megdorgálta, nem a pénz miatt, hanem mert szerette, és sajnálta volna, ha csődbe jut. A kölcsönt még csak nem is említette. Szóval, nagyon tapintatosan viselkedett.

A Gervaise gyári látogatását követő nap történetesen a hónap utolsó szombatja volt. Mikor megérkezett Goujet-ékhoz - őhozzájuk mindig maga járt -, jó két percig kapkodta a levegőt, annyira húzta a karját a kosár. Nem is hinné az ember, milyen súlyos a vasalt ruha, kivált ha ágynemű is van közte.

- Legalább mind itt van? - kérdezte Goujet-né.

Ebben nem ismert tréfát. Megkövetelte, hogy hiánytalanul visszakapja az egész fehérneműt, a rend kedvéért, mint mondta. Azt is megkívánta, hogy a mosónő a megbeszélt napon s mindig ugyanabban az időpontban keresse fel; így egyikük sem vesztegeti hiába az idejét.

- Persze hogy mind itt van - mosolygott Gervaise. - Tudja, hogy egy darabbal sem maradok el.

- Ez igaz - ismerte el Goujet-né is -, újabban ugyan furcsa szokásokat vesz fel, de erre még nem panaszkodhatom.

S míg a mosónő kirakodott a kosárból, s a vasalt ruhát az ágyra tette, az öregasszony dicsérte a keze munkáját: nem perzseli el a holmit, nem szaggatja szét, mint sokan mások, nem tépi le a vasalóval a gombokat; csak egy kissé erősen kékít, s nagyon kikeményíti az ingmelleket.

- Nézze meg ezt: mint a karton - ropogtatta meg az egyik ingelőt. - A fiam nem szól ugyan semmit, de vágja a nyakát... Holnap véres lesz a nyaka, mire megjövünk Vincennes-ből.

- Nem, ne mondjon ilyet! - tiltakozott Gervaise megbántva. - Az ünneplő ingnek egy kicsit keményebbnek kell lennie, mert különben úgy lóg az emberen, mint a rongy. Nézze meg az urakat... A maguk holmiját mind én vasalom. Munkásnő nem nyúl hozzá, magam viselem gondját, és higgye meg, ha kell, tízszer is újra kezdem, csupán mert a maguké, tudja?

Enyhén elpirult, mikor az utolsó szavakat eldadogta. Attól félt, meglátszik rajta, milyen örömmel vasalja Goujet ingeit. Restelkedett egy kissé, pedig tisztességtelen gondolat meg sem fordult a fejében.

- Ó, nem is kifogásolom én a maga munkáját, tudom, hogy tökéletes, ami kikerül a keze alól - mondta Goujet-né. - Ez a főkötő például valóságos gyöngyszem. Csak maga tudja így kivasalni a hímzést. És milyen egyenletes a guvrírozás! Ráismerek én rögtön a keze munkájára. Ha csak egy edénytörlőt ad is oda valamelyik munkásnőnek, mindjárt szemet szúr... De ezentúl nem tesz bele annyi keményítőt, ugye? Csak ennyit kérek. Goujet nem akar mindenáron úrnak látszani.

Közben elővette a könyvet, és kipipálta a fehérneműt. Mind megvolt. Az elszámolásnál észrevette, hogy Gervaise hat sou-t számít egy főkötőért; felszisszent, de aztán kénytelen volt beismerni, hogy ez nem magasabb a szokásos árnál; egy férfiing: öt sou, női nadrág: négy sou, párnahuzat: másfél sou, kötény: egy sou; igazán nem drága, kivált ha meggondoljuk, hogy sok mosónő két krajcárral, sőt egy sou-val is többet számítana darabjáért. Utána Gervaise elkérte a szennyest, Goujet-né beírta a mosókönyvbe, a fiatalasszony begyömöszölte kosarába, de nem ment még el, zavartan álldogált, kérni szeretett volna valamit, nem tudta, hogyan fogjon hozzá.

- Goujet-né, kérem - nyögte ki végül -, az e havi mosáspénzt felvenném, ha nem volna ellene kifogása.

A hónap bizony elég erős volt, az imént számolták össze, a számla tíz frank két sou-t tett ki. Goujet-né pár pillanatig komolyan nézett a fiatalasszonyra. Aztán így válaszolt:

- Gyermekem, legyen a kívánsága szerint. Én nem tagadom meg ezt a pénzt, mivel szüksége van rá... De ilyen módon sosem fog kievickélni az adósságaiból; a maga érdekében mondom, higgye meg. Igazán meggondoltabb lehetne.

Gervaise lehorgasztott fejjel, hebegve-habogva hallgatta a leckéztetést. Váltót írt alá a szenesnek, azt kell a tíz frankkal kiegészítenie. A váltó szót hallván, Goujet-né még szigorúbb lett. A saját példájára hivatkozott: ő, hogy Goujet fizetését tizenkét frankról kilencre szállították le, csökkentette kiadásait. Ha az ember fiatal korában nem hallgat az eszére, öregségében csak a korgó gyomrát hallgathatja. Türtőztette magát, nem árulta el Gervaise-nek, hogy csupán azért mosat vele, mert hozzá akarja segíteni adóssága letörlesztéséhez; azelőtt maga mosott mindent, de ha azt tapasztalja, hogy ekkora összegeket húznak ki a zsebéből, maga mos mindent ezután is.

Gervaise, ahogy megkapta a tíz frank két sou-t, köszönetet dadogott, és sietve elkotródott. A lépcsőházban megkönnyebbülten felsóhajtott, legszívesebben táncra perdült volna, kezdett hozzászokni a pénzzel együtt járó kellemetlenségekhez és hazudozásokhoz, s boldog volt, ha egy időre sikerült megszabadulnia a bosszúságoktól. Ezen a szombaton Gervaise-nek furcsa találkozása volt, ahogy Goujet-éktól ment lefelé a lépcsőn. Kosarával a korláthoz szorult, hogy helyet adjon egy nagy darab nőnek, aki hajadonfőtt igyekezett felfelé, s kezében papírba csavart, vérző kopoltyús, friss makrélát szorongatott. Gervaise meglepődve ismerte fel Virginie-t, azt a lányt, akit annak idején elfenekelt a mosodában. Jól megnézték egymást mind a ketten. Gervaise lehunyta a szemét egy pillanatra, azt hitte, most rögtön arcába repül a makréla. De nem, Virginie arcán mosoly suhant át. Ekkor a mosónő, kinek a kosara elállta a feljárást, nem akarván udvariatlannak látszani, megszólalt:

- Bocsásson meg.

- Nem történt semmi - válaszolta a nagy barna.

Azzal megálltak a lépcső közepén, nyomban kibékültek, s beszélgetni kezdtek, egy szóval sem érintve a múltat. Virginie már huszonkilenc éves volt, karcsú termetű, pompás asszony lett belőle, hosszúkás arcát simára fésült, éjfekete haj keretezte. Nagy fontoskodva mindjárt előadta élete történetét: férjnél van már, tavasszal ment feleségül egy volt műbútorasztaloshoz, ki akkortájt szerelt le, s rögtön jelentkezett rendőrnek, mert hát az állami állás mégiscsak biztosabb, no meg tekintélyesebb is. Éppen a férjének vette ezt a makrélát.

- Odavan a makréláért - közölte. - Muszáj kényeztetni ezeket a ronda férfiakat, mi?... De jöjjön már fel. Nézze meg az otthonunkat. Itt huzat van.

Miután Gervaise is beszámolt a házasságáról, elmesélve, hogy ugyanabban a lakásban lakott ő is, sőt, a kislánya is ott született, Virginie még türelmetlenebbül sürgette. Az ember mindig szívesen tér vissza oda, ahol boldog volt valamikor. Ő öt évig a túlsó parton lakott, a Nagy Kavicsban. Ott ismerkedett meg a férjével is, ki akkor még katonáéknál szolgált. De unatkozott odaát, arról ábrándozott, hogy visszatér az Aranycsepp-negyedbe, ahol mindenkit ismer. Két hete lakik a Goujet-ékkal szemközti szobában. Jaj, olyan nagy még a felfordulás náluk; de majd csak rendbe jönnek lassan. Az ajtó előtt még bemutatkoztak egymásnak:

- Coupeau-né.

- Poissonné.

Ettől fogva, ha kellett, ha nem, asszonynevükön szólították egymást, pusztán hogy élvezzék férjes mivoltukat, annál is inkább, mert bizony valamikor éppenséggel nem a keresztényi szeretet jegyében kötöttek ismeretséget. Gervaise-nek azonban nem oszlott el a gyanúja. A nagy barna talán csak azért penget most szelídebb húrokat, hogy mint afféle alattomos pletykafészek, gonosz tervet forralva annál kegyetlenebb bosszút álljon a mosodai verésért. Feltette magában, hogy résen lesz. Pillanatnyilag Virginie nagyon rendesen viselkedik, tehát neki is rendesen kell viselkednie.

Poisson, a férj - harmincöt éves, agyagszín arcú, vörös bajszú, vörös kecskeszakállas ember - az ablak mellett ült, fent a szobában, s egy asztalnál dolgozott. Dobozkákat készített. Egy tollkés, egy körömreszelő nagyságú fűrész meg egy enyvesfazék volt az egész felszerelése. A faanyag öreg szivarosdobozokból került ki; a vékony, nyers mahagóni falapocskákat faricskálta és cifrázta. Napról napra, egész esztendőn át csupán egyfajta dobozt készített, nyolcszor hat centiméteres nagyságban. Csak a berakásokat változtatta, újabb tetőformákat eszelt ki, rekeszeket épített bele. Ez volt a szórakozása. Agyon kellett valamivel ütni az időt, míg a rendőri kinevezés meg nem érkezik. Műasztalos múltjából csak a kis dobozok iránti szeretetét őrizte meg. Nem kért pénzt a készítményeiért, ismerőseinek ajándékozta őket.

Poisson felemelkedett, udvariasan köszöntötte Gervaise-t, kit a felesége úgy mutatott be, mint egyik régi barátnőjét. De nem volt beszédes ember, mindjárt kezébe vette megint kis fűrészét. Csak néha vetett egy-egy pillantást a komód szélén heverő makrélára. Gervaise nagyon örült, hogy újra láthatja régi lakását; elmondta, hol álltak a bútorok, a padlón megmutatta azt a helyet, ahol szült. Milyen különös is az élet! Régen, amikor elvesztették egymást szem elől, egyikük sem sejtette még, hogy egymást váltják majd ugyanabban a szobában, s így találkoznak össze. Virginie újabb részleteket közölt magáról és férjéről: Poisson szerényebb összeget örökölt egy nagynénjétől; később, természetesen, berendez majd neki egy kis műhelyt; ő tudniillik most is varrogat még, hébe-hóba összecsap egy ruhát. Jó fél óra múlva a mosónő búcsút vett. Poisson alig fordult hátra. Virginie kikísérte, megígérve, hogy viszonozza majd látogatását; egyébként ő is nála fog mosatni, ebben megállapodtak. S hogy az ajtó előtt még tartóztatta Gervaise-t, a fiatalasszony azt hitte, bizonyára Lantier-ról és Adèle húgáról akar elmondani valamit. Még föl is háborodott magában. De szó sem esett ezekről a kellemetlen dolgokról, szívélyesen elbúcsúztak egymástól és elváltak.

- Viszontlátásra, Coupeau-né.

- Viszontlátásra, Poissonné.

Nem sokkal ezután már sülve-főve együtt voltak. Egy hétre rá Virginie már el nem mulasztotta volna, hogy benézzen Gervaise-hez, ha a boltja előtt járt; két-három órát is eltrécselt ott, s Poisson - azzal a néma hullaképével - nyugtalanul indult a keresésére, azt gondolván, hogy elütötte egy jármű. Gervaise, hogy naponta találkozott a varrónővel, nem tudott szabadulni egy kínzó kényszertől: ahányszor Virginie megszólalt, ő mindig attól reszketett, hogy Lantier-ról fog beszélni; és ameddig csak nála maradt, ellenállhatatlanul Lantier-ra kellett gondolnia. Ostobaság volt az egész, mert hisz fütyült Lantier-ra és fütyült Adèle-ra, és nem érdekelte, hogy mi lett velük, sosem kérdezősködött felőlük, arra sem volt kíváncsi, élnek-e, halnak-e. Akarata ellenére törtek rá ezek az érzések. Úgy motoszkáltak a fejében a gondolatok, mint egy butító dallam, melyet akarva, nem akarva dúdol az ember. Különben egy cseppet sem neheztelt ezért Virginie-re, hiszen nyilván nem ő tehet róla. Nagyon jól megvolt vele, tízszer is marasztotta, mielőtt elengedte volna magától.

Közben beköszöntött a tél, a negyedik, hogy Coupeau-ék az Aranycsepp utcában laktak. December és január szokatlanul kitett magáért ebben az esztendőben. Csikorgó hideg volt. Újév után három hétig megmaradt a hó az utcán. A munka persze nem állt meg, sőt! A tél a vasalónők kedvenc évszakja. Olyan finom meleg a műhely! Az ablakon nem nyíltak jégvirágok, mint a fűszeresnél vagy a szemközti kötöttárusnál. A masina, hogy jól tartották koksszal, ontotta a meleget; a ruha gőzölgött, az ember azt hitte volna, rekkenő nyár van; remekül érezték magukat, a csukott ajtók mögött minden zugban meleg volt, olyan meleg, hogy nyitott szemmel is majd elaludtak. Gervaise nevetve mondta, hogy úgy érzi magát, mintha falun volna. És valóban, a kocsik nesztelenül siklottak a havon; a járókelők dobogása is alig hallatszott; a nagy, hideg csöndben csak a gyerekek rikoltozása csengett élesen: egy csapat lármás utcakölyök hosszú csúszkapályát csinált a kovácsműhely előtt az utcai folyókán. Gervaise olykor az ajtóhoz ment, egy ablakszemről letörölte a párát, kinézett, hogy milyen a világ ebben az istentelen hidegben; de a közeli üzletekből senki nem dugta ki az orrát, a környék hóba burkolózott, mintha duzzogna; Gervaise csak a szomszéd szenesnének bólinthatott oda, aki hajadonfőtt, szélesen nevetve járt-kelt, mióta beállt ez a farkasordító hideg.

Különösen az ebéd utáni forró kávé esett jól ebben a kutyának való, zimankós időben. A munkásnőknek nem lehetett okuk panaszra: a főnöknő jó erősre főzte a kávét, alig tett bele cikóriát, Fauconnier-né híg löttyeit nem is lehetett egy napon említeni ezzel a kávéval. Ha azonban Coupeau mama vállalta, hogy feltölti a zaccot, nem győzték kivárni, mert az öregasszony elaludt a forraló mellett. Ilyenkor a munkásnők vasalgattak még egy kicsit ebéd után, a kávéra várva.

Vízkereszt másnapján voltak. Fél egy elmúlt már, de a kávé még késett. Ez a nap sehogy sem akart átcsurogni. Coupeau mama kiskanállal ütögette a szűrőt; hallatszott, ahogy a cseppek lassan koppannak egymás után, de a csurgás csak nem indult meg.

- Hagyja csak - szólt rá Clémence. - Felzavarodik. Ma akár rágni is lehet majd azt a kávét.

A nyakigláb Clémence egy férfiinget igazított meg, a körme hegyével simítgatta ki hajtásait. Olyan náthás volt, mint egy ágyú, a szeme bedagadt, kínzó köhögési rohamok szaggatták a torkát; ha rájött a roham, kétrét görnyedve dőlt a munkaasztal szélére. És még csak nyakbavetőt sem viselt, tizennyolc sous, vékony pamutruhában didergett. Putois-né flanellba burkolózva, fülig bebugyolálva vasalt mellette egy szoknyát, arrább-arrább csúsztatva a vasalódeszkán, melynek keskenyebb végét egy szék hátára tette; a földre lepedőt terítettek, hogy a szoknya lelógó széle be ne piszkolódjék.

Gervaise egymaga elfoglalta a fél asztalt egy nagyméretű, csipkés muszlinfüggönnyel, melyen egyenesen tologatta vasalóját, kinyújtott karral, nehogy félrevasalja a hajtásokat. Hogy a kávé egyszerre hangosan kezdett csurogni, Gervaise felkapta a fejét. A kancsal Augustine kanalat dugott a szűrőbe, s lyukat kotort a zacc közepébe.

- Már megint nem férsz a bőrödbe! - förmedt rá. - Az ördög bújt beléd? Most majd ihatjuk az alját!

Coupeau mama eközben kirakott öt poharat az asztal szabad sarkára. A munkásnők abbahagyták a vasalást. A főnöknő mindig maga öntötte be a kávét, két szem cukrot téve mindegyik pohárba. Ez volt a nap legélvezetesebb órája. De amint kezükbe vették a poharaikat, s a tűz elé kuporodtak egy alacsony lócára, kinyílt az utcai ajtó, és fogvacogva beállított Virginie.

- Jaj, gyerekek! - panaszkodott. - Valósággal belemar az emberbe! Nem érzem a fülem. Ilyen kegyetlen hideget!

- Nicsak, Poissonné! - kiáltott fel Gervaise. - Soha jobbkor... Jöjjön, tartson velünk.

- Azon már ne múljék... Az ember a csontjában érzi a telet, ha csak átszalad az utcán.

Szerencsére maradt kávé. Coupeau mama előkeresett egy hatodik poharat, Gervaise meg udvariasan megengedte, hogy Virginie maga cukrozza meg kávéját. A munkásnők arrább húzódtak, helyet szorítva a masina mellett a vendégnek. Virginie foga még vacogott, orra vörös volt, elgémberedett kezét a pohár köré kulcsolta, hogy átmelegedjék. A fűszerestől jön; jéggé dermed az ember, mire megvásárol egy negyed font gróji sajtot. Lelkendezett, hogy milyen áldott meleg van a műhelyben; biz'isten, mintha kemencébe bújna az ember; ettől még a halott is életre kelne, olyan kellemesen bizsergeti a bőrét. Aztán, hogy egy kicsit felmelegedett, kinyújtotta hosszú lábait. Most lassan szürcsölgették kávéjukat mind a hatan, míg várt rájuk a félbehagyott munka a gőzölgő ruháktól nyirkos, nehéz levegőjű helyiségben. Csak Coupeau mama és Virginie ült széken, a többiek az alacsony lócán kuporogtak, szinte a földön ültek; a kancsal Augustine meg kihúzta a szoknya alól a lepedő csücskét, s rátelepedett. Jó darabig egyikük sem szólt, orrukat a pohárba dugva élvezettel kortyolták a kávét.

- Hát ez jólesik - állapította meg Clémence.

De rájött a köhögés, majd megfulladt tőle. Fejét a falnak támasztotta, hogy könnyítsen magán.

- Jól bevásárolt - jegyezte meg Virginie. - Hol a csudában hűlt így meg?

- Tudja a fene! - válaszolt Clémence, blúza ujjával az arcát törölgetve. - Talán a múltkor este. Két nő aprította egymást a Nagy Erkély kapujában. Látni akartam őket, s ott álldigáltam a hulló hóban. Micsoda bunyó volt ott! Majd megpukkadtam! Az egyiknek felhasadt az orra, dőlt a vér a földre. A másik, olyan magamforma nagy darab nő, ahogy meglátta a vért, rögtön elpárolgott... Aznap éjjel már köhögtem. Na meg ezek a férfiak is olyan ostobák; ha nővel hálnak, egész éjjel húzkodják róla a takarót...

- Szépen él maga is - dünnyögte Putois-né. - Kicsinálja magát, lelkem.

- Hát aztán? Ha nekem úgy tetszik, hogy kicsináljam magam?... Talán olyan muris az élet? Naphosszat gürizni ötvenöt sou-ért, látástól vakulásig pörkölődni a masina mellett, nem, én már torkig vagyok vele!... De ne féltsenek, ez a nátha nem teszi meg nekem azt a szívességet, hogy elvigyen; elmegy, ahogy jött.

Csönd lett. Ez a mihaszna Clémence, aki a kültelki kocsmabálokon harsányan rikoltozva ropta a kánkánt, a műhelyben mindenkit elkeserített örökös huhogásával. Gervaise ismerte már, s csak ennyit mondott:

- Maga minden buli után ilyen unalmas.

Voltaképpen Gervaise azt szerette volna, ha egyáltalán nem beszélnek ezekről a női csetepatékról. Mindig kényelmetlenül érezte magát - a mosodai elfenekelés miatt -, ha előtte és Virginie előtt rugdosódásról vagy pofozkodásról meséltek. Virginie azonban mosolyogva nézett rá.

- Ó! - mormogta. - Én is láttam tegnap két nőt marakodni. Cefetül megtépték egymást...

- Ugyan kiket látott? - kíváncsiskodott Putois-né.

- A szülésznőt, innen az utca végéből, meg a cselédlányát, tudják, azt a kis szőkét... Komisz kis nőszemély ez a lány! Csak úgy kaffogott a másikra: "Igenis, elcsináltad a zöldséges kofa gyerekét, és most megyek a rendőrségre, ha nem fizetsz ki rögtön!" Csak hallották volna, hogy mocskolódott! De a szülésznő se volt rest, durr!... bele egyet a pofájába. Erre az a büdös ribanc nekiesik az asszonyának, karmolja a képét, cibálja a haját, hogy jobban se kell. Végül a hentes szedte ki a karmai közül.

A munkásnők jót nevettek. Megint kortyintottak a kávéjukból, élvezkedő arccal.

- Maga elhiszi, hogy elcsinálta a gyerekét? - tért vissza Clémence a beszélgetésre.

- Fene tudja! A környéken azt beszélték - válaszolta Virginie. - Tudja, engem nem hívtak meg... Különben ez is hozzátartozik a mesterségéhez. Mindegyik hajt el gyereket.

- Bolond, aki rájuk bízza magát - vélekedett Putois-né. - Csak megnyomorítják az embert!... Tudják, van ám egy csalhatatlan módszer. Minden este megiszik az ember egy pohár szentelt vizet, s közben a hüvelykujjával háromszor keresztet vet a hasára. Úgy elviszi, mint a huzat.

Coupeau mama, akiről azt hitték, hogy alszik, tiltakozón csóválta a fejét. Ő más szert tud, de az aztán tényleg beválik. Kétóránként megeszik az ember egy keménytojást, és parajlevelet tesz az ágyékára. A négy másik nő elkomolyodott. A kancsal Augustine, aki magában mindig vihorászott valamin - sosem lehetett tudni, min -, kotyogó hangot hallatott; ez volt a nevetése. El is felejtették, hogy ő is ott van. Gervaise felemelte a szoknyát, s meglátta a lányt a lepedőn; úgy hevert ott, mint egy gyöszös malac, égnek emelt lábbal. Gervaise előráncigálta, s egy csattanós pofonnal talpra állította. Mit gágog ez a liba? Hallgatózni kell neki, amikor a nagyok beszélnek? Különben is Batignolles-ba kell mennie, visszaviszi Lerat-né barátnőjének a vasalt ruhát. Így szólván, karjára akasztotta a kosarat, s az ajtó felé lökdöste. A kancsal duzzogva, szipákolva indult útnak, lábát húzva a hóban.

Coupeau mama, Putois-né és Clémence eközben a keménytojás és a paraj hatásosságát vitatta. Virginie, kezében a kávéspohárral, elábrándozott; halkan megszólalt:

- Istenem! Az ember összevesz, kibékül, és nem történt semmi, ha jó a szíve...

És mosolyogva fordult Gervaise-hez:

- Higgye meg, én nem haragszom magára... A mosodai muri, emlékszik még?

A mosónő nagy zavarban volt. Mindig ettől félt. És sejtette, hogy mindjárt Lantier-ra meg Adèle-ra terelődik a szó. A masina duruzsolt, a vörösen izzó csőből csak úgy dőlt a forróság. A lankasztó hőségben a munkásnők kényelmesen iszogatták kávéjukat, hogy minél később kelljen folytatniuk a munkát, nézegették a behavazott utcát, vágyakozó, bágyadt tekintettel. Meghitten beszélgettek; mindegyikük elmondta, mit csinálna, ha tízezer frankos életjáradéka volna; ők bizony semmit sem csinálnának, így fűtőznének minden délután, és köpnének a munkára, de azt is csak messziről. Virginie közelebb húzódott Gervaise-hez, hogy a többiek ne hallják, mit mond. És Gervaise érezte, hogy egészen elgyávul, nyilván a nagy hőségtől, úgy elernyedt és elgyengült, hogy képtelen lett volna másfelé fordítani a beszélgetést; sőt, izgalomtól remegő szívvel várta, mit fog mondani a nagy barna, s magának sem merte bevallani, hogy élvezi ezt az izgalmat.

- Nem bántottam meg, remélem? - kérdezte a varrónő. - Százszor is a nyelvemen volt... De ha már itt tartunk... Csak úgy beszélgetünk, ugye?... Nem, higgye meg, én igazán nem haragszom a történtekért. Becsületszavamra! Egy mákszemnyi harag sem maradt bennem.

Felkeverte a pohár fenekére leülepedett kávét, hogy felolvadjon egészen a cukor, s halkan kihörpölt pár cseppet. Gervaise szorongva várakozott, s azon tűnődött, vajon Virginie tényleg ilyen simán megbocsátotta-e azt a verést. Jól látta ugyanis, hogy fekete szemében sárga fények cikáznak. Ez a nagy nőstényördög inkább csak zsebre vágta haragját, s még a zsebkendőjét is rányomta fojtásnak.

- Magának volt mentsége - folytatta amaz. - Rondán elbántak magával, förtelmesen... Ó, én megértem, higgye el! Én a maga helyében kést rántottam volna.

Kihörpölt még három cseppet poharából. Majd felhagyva a vontatott hanghordozással, sebesen pergő nyelvvel, lélegzetvételnyi szünet nélkül folytatta:

- Ó, de nem sok örömük lett ám benne! Nem ám, az istenit neki, semmi örömük!... Elköltöztek valahová a pokol fenekére, a Glacière-be, egy koszos utcába, ahol mindig térdig latyakban jár az ember. Két nap múlva ellátogattam hozzájuk, hogy együtt ebédeljünk; fene messze volt még omnibusszal is, képzelheti. Na, lelkem, hát már marakodtak. Amikor beléptem, javában pofozták egymást. Ezek ám a szerelmesek, mi!... Adèle nem érdemelné meg még a hóhér kötelét sem. Igaz, a húgom, de azért megmondom, hogy utolsó nőszemély. Disznómód kitolt velem egypárszor; hosszú volna elmesélni, meg amúgy is csak kettőnkre tartozik... Lantier meg, egyébként őt nem kell bemutatni... egy fikarcnyit se jobb nála. Egy igenért, egy nemért már lekapja az embert a tíz körméről. És ököllel üt ám!... Egy szó, mint száz, alaposan eldöngették egymást. Már a lépcsőn felmenet hallotta az ember, hogy bunyóznak. Egyszer a rendőrség is kiszállt. Lantier olajlevest akart, valami förtelmes kotyvalék az, amit ott délen esznek. Adèle kijelentette, hogy undorodik tőle, egymás fejéhez vágták az olajosüveget, a lábast, a levesestálat, ami csak a kezük ügyébe akadt. Felverték az egész környéket.

Elmesélte, hogyan gyilkolták egymást máskor is, ki nem fogyott a hajmeresztő részletekből. Gervaise szótlanul, sápadtan hallgatta végig, csak a szája széle rángatózott idegesen, úgy rémlett, mintha mosolyogni próbálna. Idestova hét esztendeje nem hallott már Lantier-ról. Sosem hitte volna, hogy ha csak a fülébe suttogják is ezt a nevet, ilyen forróság lepi el testét. Nem, sosem képzelte volna, hogy ennyire érdekli ennek a nyomorultnak a sorsa, aki olyan csúnyán elbánt vele. Adèle-ra most már nem volt miért féltékenykednie, de befelé mégis nevetett, hallván, hogy azok ketten hogy puhítják egymást, látta maga előtt a lány kékre-zöldre vert testét, bosszúvágya kielégült, boldog volt. Akár reggelig is elhallgatta volna Virginie híreit. Kérdezni nem kérdezett semmit, nem akarta, hogy lássék rajta a kíváncsiság. Úgy tetszett, mintha egyszerre betömődött volna egy űr; múltja e pillanatban hézagtalanul kapcsolódott jelenéhez.

Virginie közben megint poharába dugta az orrát; szörpölte a cukrot, félig behunyva szemét. Gervaise érezte, hogy illik valamit mondania, s színlelt közönnyel megkérdezte:

- Még mindig a Glacière-ben laknak?

- Dehogy! - felelte a másik. - Hát még nem mondtam?... Egy hete szétváltak. Adèle egy szép napon fogta a cókmókját, és kereket oldott, Lantier meg nem futott utána, azt elképzelheti.

A mosónő halkan felsikoltott, majd fennhangon megismételte:

- Szétváltak!

- Ugyan kik? - kérdezte Clémence, félbeszakítva a Coupeau mamával és Putois-néval folytatott beszélgetést.

- Senkik - válaszolta Virginie -, úgysem ismeri őket.

Fürkészte Gervaise-t, látta, hogy nagyon izgatott. Közelebb hajolt hozzá, látszott rajta a gonosz öröm, hogy tovább pletykázhat. Majd váratlanul megkérdezte tőle, mit csinálna, ha Lantier itt ólálkodna körülötte; mert hát a férfiakat nem lehet kiszámítani. Tőle is kitelik, hogy visszatér első szerelméhez. Gervaise kiegyenesedett, s nagyon határozottan beszélt, nyugodt méltósággal. Ő férjes asszony, Lantier zárt ajtókra találna, és kész. Közöttük szó sem lehet többé semmiről, még egy kézszorításról sem. Nem, igazán nem volna helyén a szíve, ha még egyszer a szemébe nézne ennek az embernek.

- Jól tudom - folytatta -, Étienne tőle van, s ez olyan kötelék, melyet nem szakíthatok szét. Ha Lantier meg akarja ölelni Étienne-t, elküldöm hozzá, mert egy apát nem lehet meggátolni abban, hogy gyermekét szeresse. Hanem ami engem illet, tudja, Poissonné, inkább felnégyeltetném magam, mintsem megengedjem neki, hogy egy ujjal is hozzám nyúljon. Köztünk vége mindennek.

Az utolsó szavaknál keresztet vetett a levegőbe, mintha meg akarná pecsételni fogadalmát. S hogy véget vessen a beszélgetésnek - mintha csak most kapna észbe -, odakiáltott a munkásnőknek:

- Na mi az? Tán azt hiszik, magától is meglesz a vasalás?... Nézze meg az ember a lustáit!... Gyerünk dolgozni! Rajta!

A munkásnők nem nagyon igyekeztek, lustító bágyadtság zsibbasztotta őket, karjukat ölükbe eresztették, kezük még mindig az üres poharat fogta, melyben maradt egy kis üledék. Tovább tereferéltek.

- A kis Célestine volt az - mondta Clémence. - Ismertem. Macskaszőrrel dilizett be. Tudják, mindenütt macskaszőrt látott, mindig forgatta a nyelvét, így ni, bemesélte magának, hogy macskaszőrrel van tele a szája.

- Nekem volt egy barátnőm - lódította Putois-né -, annak meg gilisztája volt... Ó, ezek a férgek szörnyen szeszélyesek! Ez is mindig gyötörte a hasát, ha nem adott neki csirkét. Képzelhetik: a férje hét frankot keresett, az mind elment ínyencségekre, hogy jól tartsák a gilisztát...

- Én ugyan rögtön kigyógyítottam volna azt az asszonyt - szólt közbe Coupeau mama. - Bizonyisten! Ilyenkor sült egeret kell etetni vele. Az mindjárt megmérgezi a gilisztát.

Már-már Gervaise is visszasüllyedt a boldog semmittevésbe. De erőt vett magán, felállt. Jól ellógták ezt a délutánt! Csakhogy ettől nem telik meg az ember erszénye. S ő ment vissza elsőnek függönyéhez; de látván, hogy kávé csöppent rá, nedves ruhával kidörzsölte, mielőtt folytatta volna a vasalást. A munkásnők a masina előtt nyújtózkodtak, morgolódva keresgélték a vasalókat. Clémence-ra, alighogy megmozdult, rájött a köhögés, majd kiköpte a tüdejét; aztán befejezte a férfiinget, megtűzve a kézelőket s az ingnyakat. Putois-né újból nekilátott a szoknyának.

- Na, viszontlátásra - búcsúzott el Virginie. - Csak egy negyed font gróji sajtért szaladtam le. Poisson azt fogja hinni, megfagytam útközben.

De alig lépett hármat a járdán, újból benyitott, s bekiáltott, hogy Augustine az utca végén suhancokkal csúszkál. A mihaszna jó két órája elment már. Vörösen, zihálva futott hazafelé, kosara a karján hintázott, kontyán hógolyó csattant szét; alattomos pofával hallgatta a szidalmakat, azt hazudván, nem tudott gyorsabban jönni, mert síkos az út. Valamelyik csibész tréfából jeget dughatott a zsebébe, mert negyedóra múlva úgy csurgott a víz a zsebéből a padlóra, mint a tölcsérből.

Így teltek a délutánok. A bolt lett a környékbeli fagyoskodók menedéke. Az Aranycsepp utcában tudták, hogy ott állandóan jó meleg van. Mindig akadt pár nő, kik vörösre gyúlt arccal, térdig felgyűrt szoknyában körülülték a masinát s tereferéltek. Gervaise büszkélkedett a barátságos meleggel, vonzotta magához az embereket, "szalont vitt", amint Lorilleux-ék és Boche-ék rosszmájúan híresztelték. Valójában Gervaise mindenkihez kedves volt, mindenkin segíteni akart, s nemegyszer behívta az odakint vacogó szegényeket is. Különösen megkedvelt egy volt festő- és mázolósegédet, a hetvenesztendős aggastyán a házban lakott egy kis kamrácskában, nem volt betevő falatja, s majd megvette az isten hidege; három fia odaveszett a krími hadjáratban, ő meg, hogy nem bírta már el az ecsetet sem, csak tengődött, immár második esztendeje. Gervaise, ahogy megpillantotta Bru apót, ki a hóban topogott, hogy egy kicsit felmelegedjék, behívta, s leültette a kályha mellé; gyakran ráerőltetett egy karéj kenyeret meg egy darab sajtot. És Bru apó - alakja hajlott volt, szakálla galambősz, arca ráncos, mint a fonnyadt alma - órákig elüldögélt ott szótlanul, hallgatva a koksz pattogását. Talán arról az ötven esztendőről álmodozott, melyet munkában töltött el a létra tetején, arról a fél évszázadról, mely alatt annyi ajtót mázolt és mennyezetet meszelt Párizsnak minden zegzugában.

- Ej, Bru apó - szólt hozzá olykor a mosónő -, min gondolkodik?

- Semmin, mindenfélén - válaszolta az öreg bamba arccal.

A munkásnők kifigurázták, azt mondták, hogy szerelmi bánata van. De az öreg nem is hallotta őket, visszasüppedt a hallgatásba, komor gondolatai közé.

Ettől fogva Virginie Gervaise előtt minduntalan előhozakodott Lantier-val. Nyilvánvaló élvezettel beszélt vele a régi szeretőjéről, örült, hogy a különféle találgatásokkal megzavarhatja. Egyszer elmondta, hogy találkozott a férfival; de minthogy a mosónő nem szólt rá semmit, ő sem folytatta, csak másnap célozgatott rá, hogy Lantier sokat és nagyon kedvesen beszélt neki Gervaise-ről. Gervaise-t nagyon felkavarták ezek a bolt sarkában elsuttogott, fojtott hangú közlések. Lantier neve hallatára még mindig olyan forróságot érzett a gyomra tájékán, mintha a férfi, valahol a bőre alatt, otthagyott volna valamit magából. Igaz ugyan, hogy egészen bizonyos volt maga felől, hiszen tisztességes asszonyként kívánt élni, mert a tisztesség már fele boldogság. Nem is Coupeau okozott neki gondot ebben a dologban, férje miatt még gondolatban sem tehetett szemrehányást magának. A kovácsra gondolt, kétségektől mardosott, beteg szívvel. Úgy érezte, hogy Lantier emlékének visszatérése - ez az emlék lassan hatalmába kerítette - eltávolítja Goujet-tól és titkolt szerelmüktől, mely olyan ártatlan volt, mint a barátság. Naphosszat szomorkodott, ha úgy érezte, hogy valamiben vétkezett kedves barátja ellen. Azt szerette volna, ha családján kívül csupán őhozzá fűzik bensőséges érzések. Mindezt nagyon tisztán élte át, nyoma sem volt benne azoknak az ocsmányságoknak, melyeknek tüzét Virginie oly mohón leste az arcán.

Ahogy megérkezett a tavasz, Gervaise Goujet-nál keresett oltalmat. Bármire gondolt, már felidéződött első szerelme; látta, hogy Lantier faképnél hagyja Adèle-t, a fehérneműt visszadobálja régi ruhásládájukba, s kocsira rakva a ládát, visszatér hozzá. Ha az utcán járt, olykor valami oktalan félelem tört rá; rémlett, hogy Lantier lépteit hallja a háta mögött, nem mert hátrafordulni, reszketett, azt képzelte, hogy a férfi karja rögtön átöleli a derekát. Nem kétséges, hogy leselkedik rá, s egy délután majd rátámad; erre a gondolatra kiverte a hideg verejték; biztosan megint a fülébe csókol, mint régen, ingerkedve. Rettegett ettől a csóktól; már előre érezte, hogy belesüketül, zúg a füle, csak szívének vad kalapálását hallja. S hogy rátört a félelem, a kovácsműhely lett egyetlen menedéke; ott ismét megnyugodott, arcára visszatért a mosoly, hiszen oltalmazta Goujet, kinek csengő kalapácsa messze űzte rémes álmait.

Ó, boldog évszak! A mosónő különösen kedvébe járt a Fehér Kapu utcai megrendelőnek; mindig maga vitte vissza neki a vasalt ruhát, mert így péntekenként, ahogy végigment a Marcadet utcán, betérhetett a kovácsműhelybe. Mihelyt befordult a sarkon, oly könnyűnek s vidámnak érezte magát, mintha kirándulni indulna a szürke üzemek közé ékelt üres telkekre; a szénfeketítette kocsiút, a tetők fölött lebegő gőzpamacsok úgy elszórakoztatták, mintha valamelyik külvárosi erdőcskében járna, egy mohos ösvényen, mely a sűrű csalitban kanyarog; szerette a magas gyárkémények csíkozta, fakó szemhatárt, szerette a Montmartre magaslatát, mely krétaszín házaival és szabályos ablaksoraival elzárta a kilátást. Ahogy megérkezett, lelassította lépteit, átugrált a tócsákon, élvezettel sétált a félig lebontott házak, az elhanyagolt, néptelen munkahelyek között. Hátul még fényes délben is világított a kovácsműhely. Gervaise szíve együtt táncolt a pörölyökkel. Belépett, arca tüzelt, tarkóján szőke fürtöcskék röpködtek; olyan volt, mint a szerelmi légyottra siető asszony. Goujet már várt rá, karja csupasz, melle mezítelen; még hatalmasabban kalapált az üllőn, hogy minél messzebbre csengjen. Megérezte az asszony közeledtét, kedves mosollyal köszöntötte Gervaise-t, csendesen belenevetett szőke szakállába. De az asszony nem akarta megzavarni a munkáját, kérte, hogy vegye fel újból a kalapácsot; olyankor szerette a legjobban, amikor lesújtott duzzadó izmú, hatalmas karjaival. Gervaise meglegyintette a fújtatóba kapaszkodó Étienne orcáját, aztán ott maradt, s egy óra hosszat nézte a csapszegeket. Tíz szót sem váltottak. Nyugodtabban nem élhettek volna szerelmüknek egy gondosan bezárt szobában sem. Sóstorkú vagy Mindig-Piás gúnyos vigyorgása cseppet sem zavarta őket, észre sem vették. Negyedóra múlva Gervaise egy kissé nehezen szedte a lélegzetet, elkábította a hőség, az erős szag, a felszálló füst, egész testében megrázták a tompán dübörgő csapások. Nem vágyott semmi többre, minden kívánsága teljesült itt. Ha Goujet a karjába zárja, akkor sem lett volna boldogabb. Közelebb húzódott hozzá, hogy orcáján érezze a pöröly szelét, s benne legyen ő is a férfi suhintásában. Mikor szikrák pattantak gyönge kezére, nem húzta vissza, még örült is a bőrét csipkedő tűzesőnek. A férfi nyilván megérezte örömét; péntekre tartogatta a legnehezebb munkákat, hogy ereje és ügyessége megfeszítésével hódoljon előtte; nem kímélte magát, szinte kettérepesztette az üllőt, lihegett, ágyékában benne remegett a megosztott öröm. Szerelmük egy tavaszon át viharos dübörgéssel töltötte be a kovácsműhelyt. Óriások munkája közben virágzottak ki ártatlan érzéseik; magasra csapott a kőszén lángja, dongott a pajta, recsegett-ropogott koromfeketítette gerendaváza. És a szétkalapált, vörös viaszként meggyúrt vasak magukon viselték szerelmük súlyos bélyegét. Péntekenként, miután elvált Aranypofától, a mosónő lassan ballagott felfelé a Halárusok utcáján, kielégülten, fáradtan, testben, lélekben elcsitulva.

Lantier-tól lassan már nem félt annyira, győzött benne a józan ész. Nagyon boldogan élt volna ekkoriban, ha nincsen Coupeau, aki végképp rossz útra tért. Egyszer a kovácsműhelyből hazatérőben rémlett, hogy Coupeau-t látja Colombe apó Patkányfogójában: Sörös Csizma, Pörkölő Bibi és Sóstorkú vagy Mindig-Piás társaságában vedelte a gugyit. Gervaise tovább sietett, nehogy úgy lássék, mintha leskelődött volna. De visszafordult: tényleg Coupeau volt az, egy kupica snapszot hajtott fel gyakorlott mozdulattal. Hazudott hát! Már a pálinkánál tart. Gervaise elkeseredve tért haza; újból rátört iszonyodása a pálinkától. A bort még megbocsátotta valahogy, a bor táplálék is a munkásembernek, az égetett szesz azonban nem embernek való, méreg az, megrontja a munkásban a kenyér ízét. Hej! hogy a kormány nem tiltja meg az ilyen disznóságok előállítását!

Hazatérve az Aranycsepp utcába, a házat nagy izgalomban találta. A munkásnők otthagyták a vasalást, s az udvaron bámészkodtak felfelé. Gervaise faggatni kezdte Clémence-t.

- Bijard tata puhítja a nejét - világosította fel a vasalónő. - Itt a kapuban várta, tökrészegen, hogy megjöjjön a mosodából... Végigöklözte a lépcsőházon, s most fönt a szobájukban öli... Hallja ezt az üvöltést?

Gervaise felsietett. Szerette Bijard-nét, a mosónőjét, aki nagyon derék asszony volt. Remélte, rendet tud teremteni odafönt. A hatodikon nyitva volt a szoba ajtaja, néhány lakó sápítozott a gangon, Boche-né bekiabált:

- Hagyja már abba!... Mindjárt rendőrt hívok, hallja?

Bemenni senki sem mert, ismerték Bijard-t, hogyha berúg, olyan, mint a vadállat. Józannak egyébként még nem látták. Ha hébe-hóba dolgozni szottyant kedve, egy üveg pálinkát tett a lakatossatuja mellé, s minden félórában meghúzta. Anélkül nem bírt meglenni. Fáklyaként lobbant volna lángra, ha égő gyufát tartanak a szájához.

- Nem hagyhatjuk, hogy megölje! - mondta Gervaise, és egész testében reszketett.

Belépett. A ferde mennyezetű padlásszoba nagyon tiszta volt, de hideg és kopár; a részeg mindent elhordott belőle, elitta még a lepedőket is. Az asztal a dulakodás közben az ablakig csúszott, a két szék felborult, lábbal az égnek. Bijard-né a helyiség közepén hevert a földön, szoknyája a mosástól még nedvesen tapadt a combjára, haja marokszám ki volt tépve, több sebből vérzett, zihálva hörgött, s fel-feljajdult, valahányszor Bijard rátaposott a sarkával. A részeg az előbb öklözte, most már taposta.

- Te ringyó!... Te ringyó!... Te ringyó!... - morogta fojtottan, s mindig rúgott egyet rajta, eszelősen hajtogatta ezt a szót, s ahogy elfúlt a hangja, mind nagyobbakat rúgott.

Aztán, hogy teljesen berekedt, tovább taposott, némán, félőrülten, megmerevedve a rongyos cájgnadrágban és a munkászubbonyban, arca lilás volt, szakálla mocskos, kopasz homlokán nagy vörös foltok látszottak. A folyosón ácsorgó szomszédok szerint azért verte az asszonyt, mert az reggel megtagadott tőle egy frankot. Most felhallatszott a lépcső aljából Boche hangja, Boche-nét szólította:

- Gyere le, öljék csak meg egymást, hadd hulljon a férgese!

Gervaise mögött Bru apó is belépett a szobába. Megpróbálták ketten eszére téríteni a lakatost, s az ajtó felé taszigálták. De az újra meg újra visszafordult, némán, habzó szájjal; fakó szemében az alkohol lobogott, gyilkos lánggal. A mosónőnek megsérült a keze, az agg munkás nekiesett az asztalnak. Bijard-né hangosabban hörgött a földön, nyitott szájjal, lehunyt szemmel. Bijard most elvétette a rúgást; visszament, nekirontott, melléütött, dühödten, elvakultan, önmagát találva levegőben kaszáló öklével. És Gervaise látta, hogy a négyesztendős kis Lalie a véres verekedés alatt a szoba sarkába húzódva nézi, mint gyilkolja az apja az anyját. A gyermek védőn tartotta karjaiban húgocskáját, Henriette-et, kit csak egy napja választottak el. Sápadtan, komolyan állt, fejét pamutkendő fedte. Mély fekete szeme gondolatoktól súlyosan, rebbenéstelenül, könnytelenül nézett.

Bijard elbotlott egy székben, elterült a földön, és nyomban hortyogni kezdett. Otthagyták. Bru apó segített Gervaise-nek felemelni Bijard-nét. Az asszony hangosan zokogott; Lalie közelebb lépett, és fásultan nézte anyja könnyeit, megszokta már ezeket a jeleneteket. Gervaise, míg lefelé ment az elcsöndesült házban, egyre maga előtt látta a négyesztendős gyermek szemét, ezt a súlyos és bátor asszonytekintetet.

- Coupeau úr a túlsó járdán van - kiáltotta oda Clémence, amint megpillantotta asszonyát. - Úgy látszik, jól beszívott!

Coupeau éppen jött át az utcán. Vállával majdnem betörte az egyik üvegtáblát, mert elvétette az ajtót. Tökrészeg volt, fogát vicsorgatta hideg dühvel. Gervaise rögtön felismerte a Patkányfogóbeli vitriolt, mert a méreggel átitatott vér egészen kifehérítette a bőrét. Nevetve akarta ágyba fektetni, mint máskor, ha csak a bortól csípett be egy kicsit. De a férfi félrelökte, ki sem nyitva a száját, egyedül tántorgott el ágyáig, s öklével fenyegette Gervaise-t. Olyan volt most, mint az a másik ott fönt, aki a verésbe belefáradva hortyogott a földön. Gervaise megdermedt, elgondolkodott a férfiakon, férjén, Goujet-n, Lantier-n, érezte, hogy soha nem lesz boldog, és majd meghasadt a szíve.


7

Gervaise neve napja június 19-ére esett. Coupeau-ék az ünnepnapokon nagy kanállal ettek; volt nagy dínomdánom, degeszre tömték magukat, hogy egy hétig félreállt a hasuk. Elverték az utolsó garasukat is. Mihelyt akadt pár fillér a házban, nyomban elmulatták. Létező és nem létező szenteket kajtattak fel a kalendáriumban, hogy jogcímet találjanak az evésre-ivásra. Virginie még biztatta is Gervaise-t, hogy ne tagadjon meg magától semmit. Az asszony csak nem hagyhatja, hogy az iszákos férje borba fojtsa a házat; mi sem természetesebb, mint hogy ő meg a hasát tömi. A pénzt így is, úgy is megette a fene, legalább kapjon belőle a hentes is, ne csak a kocsmáros. Gervaise-t meg, ki nagy ínyenc lett az utóbbi időben, nem kellett kétszer biztatni. Üsse kő! Coupeau az oka, hogy nem tudnak félrerakni egy huncut vasat sem! Gervaise csúnyán elhízott, és még feltűnőbben sántított most, hogy a kövérségtől rövidebbnek látszott a lába is.

Ezidén már egy hónappal előbb nagyban készülődtek a névnapra. Tárgyalgatták az ételeket, jó előre csámcsogtak hozzá. Az egész boltot ette már a fene egy jó kis mulatságért. Elkelne már egy halálos muri, párját ritkító nagy cécó, mert hiszen - ugyebár? - nincs mindennap hejehuja. A mosónőnek főtt a feje, hogy kiket hívjon meg; egy tucat embert akart vendégül látni, sem többet, sem kevesebbet. Ő, a férje, Coupeau mama, Lerat-né: négyen tehát már volnának, családtagok. Ott lesznek Goujet-ék és Poissonék is. Először úgy gondolta, hogy munkásnőit, Putois-nét és Clémence-t nem hívja meg, nehogy elbízzák magukat; de mivel mindig előttük beszéltek a névnapi mulatságról, s ők mind fancsalibb képet vágtak, végül megígérte nekik, hogy ott lehetnek. Négy meg négy, az nyolc, meg kettő, az tíz. Ekkor, hogy meglegyen a tucat, kibékült Lorilleux-ékkel, akik egy idő óta már amúgy is körötte sertepertéltek; mindenesetre megegyeztek, hogy Lorilleux-ék is részt vesznek a vacsorán, és koccintással pecsételik meg a kibékülést. Végtére is, nem lehet időtlen időkig haragszomrádot játszani a családban. A névnap gondolata egyébként is megenyhítette őket. Ilyen alkalmat nem szabad elszalasztani. Erre meg Boche-ék, kik neszét vették a tervezett kibékülésnek, kezdték megkörnyékezni Gervaise-t, mézesmázos mosolyokkal, alázatosan hajbókolva; mit volt mit tenni, meghívta őket is. Most meg már tizennégyen lesznek, nem számítva a gyereknépet. Gervaise soha életében nem adott még ilyen nagy vacsorát; meg is ijedt tőle, meg örült is a dicsőségnek.

A névnap éppen hétfőre esett. Ezzel is szerencséjük volt: Gervaise úgy tervezte, hogy már vasárnap nekiáll sütni-főzni. Szombaton a vasalónők hamar összecsapták a munkát, s a műhelyben hosszasan vitatták, hogy mit is egyenek hát. Egy fogásban már három hete megállapodtak, éspedig a libasültben. Szemük mohón elkerekedett, ha erre terelődött a szó. Megvolt már a liba is hozzá, Coupeau mama kiment, és behozta, hogy Clémence és Putois-né megbecsüljék, mennyit nyom. Bámulatukban felkiáltottak, amint megpillantották a hatalmas jószágot, melynek rücskös bőre csak úgy feszült az alatta levő sárga hájtól.

- Előtte húsleves lesz, jó? - mondta Gervaise. - Mindig jó, ha van leves meg egy kis főtt hús. Utána meg valami mártásos fogás kellene.

Clémence nyúlra szavazott, de lehurrogták; nyulat esznek éppen eleget, már torkig vannak vele. Gervaise valami előkelőbbet szeretett volna. Putois-né megemlítette a citromos borjúbecsináltat; összenéztek, arcuk mind szélesebb mosolyra húzódott. Remek ötlet: a borjúbecsináltnak nincsen párja.

- Még egy mártásos étel kellene - folytatta Gervaise.

Coupeau mama halat ajánlott. A többiek azonban fintorogtak, s erősebben nyomkodták a ruhára a vasat. A halat senki sem kedveli; mintha levegőt enne az ember, és csupa szálka. A kancsal Augustine félve megjegyezte ugyan, hogy ő szereti a ráját, de Clémence durván elhallgattatta. Végül a főnöknő úgy döntött, hogy sertéskaraj lesz burgonyakörítéssel; erre újból felragyogtak a szemek. Ebben a pillanatban berontott Virginie szélvészsebesen, izgalomtól vörösen.

- Soha jobbkor! - kiáltotta Gervaise -, Coupeau mama, mutassa meg neki is a madarat!

Coupeau mama újra kiment a hízott libáért. Virginie megemelgette, és csodálkozva felkiáltott. A teremtésit! Ennek aztán van súlya! De nyomban le is tette az asztal szélére, egy szoknya meg egy halom ing közé. Másutt járt az esze. Magával vonta Gervaise-t a hátsó szobába.

- Ide hallgasson, lelkem - suttogta sebesen pergő nyelvvel. - Figyelmeztetni akarom valamire... Mit gondol, kivel akadtam ma össze az utca végén? Lantier-val, drágám! Itt ólálkodik, leskelődik... Rögtön idesiettem. Nagyon aggódom magáért, tudja.

A mosónő olyan sápadt lett, mint a meszelt fal. Mit akar tőle az a nyomorult? És éppen az ünnepi készülődés kellős közepén kell beállítania? Hiába! Ez az ő szerencséje! Soha nem élvezhet zavartalan örömet. Virginie nyugtatgatta, hogy ne vegye a dolgot a szívére. Ugyan, mi történhet? Ha Lantier tolakodik, hát hívjon rendőrt, és csukassa le. Egy hónapja, mióta a férje a rendőrséghez került, a nagy barna roppant harcias lett, állandóan le akart fogatni mindenkit. Nagy hangon hencegett. Bár őt szólítaná le valaki az utcán, majd bekísértetné ő a pimaszt az őrszobára, és Poisson gondjaira bízná! Gervaise csendre intette, mert a munkásnők már felfigyeltek. Utána ő tért vissza elsőnek a műhelybe, és nyugalmat erőltetve magára, megkérdezte:

- Milyen főzelék legyen?

- Szalonnás zöldborsó - mondta Virginie. - Én csak azt ennék.

- Igen, igen, szalonnás zöldborsó! - helyeseltek a többiek is, míg Augustine, lelkesedésében, jól belekotort a tűzbe.

Másnap, vasárnap, Coupeau mama délután három órakor begyújtott a két kályhába s a Boche-éktól kölcsönkért tűzhelybe is. Fél négykor már javában főtt a húsleves a nagy fazékban, melyet a szomszéd vendéglőből kaptak kölcsön, mivel a maguké kicsinek bizonyult. Úgy határoztak, hogy a borjúragut meg a sertéskarajt előre elkészítik, mert ezek az ételek felmelegítve még jobb ízűek; a citromos mártást azonban majd csak tálaláskor öntik rá a ragura. Marad még így is dolog hétfőre bőven: a leves, a szalonnás borsó, a libasült. A hátsó szobát bevilágította a három tűzhely fénye, a serpenyőkben sercegett a rántás, erősen érzett a pörkölődő liszt szaga, a nagy fazék úgy pöfékelt, gőzölgött, mint egy üst, remegett az oldala, zubogott benne a víz. Coupeau mama és Gervaise fehér kötényt kötöttek maguk elé, sürgölődésükkel megtöltötték a szobát: petrezselymet vágtak, borsért, sóért futottak, forgatták a húst a nagy fakanállal. Coupeau-nak kitették a szűrét, hogy nyugtuk legyen tőle. Délutánra mégis ellepte őket a kíváncsiak hada. Az ínycsiklandozó illatok megtöltötték az egész házat, s a szomszédasszonyok különféle ürügyekkel minduntalan bekopogtattak, izgatta őket, hogy ugyan mit sütnek-főznek ottan; lehorgonyoztak a konyhában, s el nem mozdultak addig, amíg a mosónő fel nem emelte a fazekakról a fedőket. Öt óra tájban beállított Virginie; megint látta Lantier-t; hacsak kiteszi a lábát az utcára, már belebotlik. Boche-né is látta az imént, a sarkon leskelődött, olyan képpel, mint aki forral valamit. Gervaise ki akart szaladni, hogy egy sou-ért vöröshagymát vegyen a húslevesbe, de most inába szállt a bátorsága, s nem merte elhagyni a lakást; a házmesterné meg a varrónő halálra rémítették vadabbnál vadabb történeteikkel, melyekben a férfiak köpenyük alá rejtett késsel, pisztollyal várták a nőket, hogy végezzenek velük. Hát hogyne! Naponta olvas az ember effélét az újságban; mindenre képes az ilyen csibész, ha rájön a bolondóra, s vissza akar térni az elhagyott babájához. Virginie készségeskedett: majd ő elmegy a hagymáért. Fogjanak össze ők, asszonyok, ne hagyják csak úgy legyilkolni ezt a szegény árvát. Visszajőve elújságolta, hogy Lantier nincs már ott; nyilván megneszelte, hogy felfedezték, és kereket oldott. Főzés közben azonban estig csak róla folyt a szó. Boche-né azt ajánlotta, szóljanak Coupeau-nak, de Gervaise nagyon megijedt, és könyörögve kérte, nehogy egy szót is elejtsen ezekről a dolgokról. Akkor lenne még csak haddelhadd! A férje már amúgy is sejthet valamit, mert pár nap óta lefekvéskor mindig szitkozódik, és öklével veri a falat; még a keze is remegett arra a gondolatra, hogy a két férfi egymásnak ugrik miatta; ismeri ő Coupeau-t, amilyen féltékeny, vésővel megy Lantier-nak. S míg a négy asszony e drámai eshetőségeket latolgatta, a mártások szelíden sustorogtak a parázson, a becsinált és a karaj halkan, finoman zubogva fődögéltek, ha Coupeau mama leemelte róluk a fedőt; a húsleves rotyogása úgy hangzott, mint tűző napon alvó nagyhasú kántor hortyogása. Végül az asszonyok sorra kóstolták a húslevest, kimerve belőle egy keveset a csészéjükbe.

Végre elérkezett a hétfő. Most már, hogy tizennégy személyt kellett vendégül látnia, Gervaise attól tartott, nem tud helyet adni ilyen sok embernek. Elhatározta, hogy a műhelyben terít meg; ki is mérte még reggel centiméterrel, hogy hová tegye az asztalt. Azután kihordták a ruhát, leszedték a munkaasztalt, hogy más lábakra állítva ebédlőasztalnak használják. A hurcolkodás kellős közepén betoppant egy üzletfél, s nagy patáliát csapott, hogy már péntek óta vár a ruhájára; úgy látszik, itt nem törődnek vele, adják rögtön vissza a fehérneműt. Gervaise mentegetőzött, s úgy hazudott, mintha könyvből olvasná: nem tehet róla, nagytakarítás van, a munkásnők csak holnap jönnek be; és a fél, miután Gervaise megígérte neki, hogy az ő ruháját veszik majd előre, megnyugodva távozott. Alighogy elment, a mosónő csúnyán szitkozódni kezdett. Hát hogyne! Ha a felekre hallgatna az ember, még enni se maradna ideje, halálra dolgozhatná magát a szép szemükért! Minek nézik őt? Láncos kutyának? Felőle ugyan hozhatja most a gallérját akár a török császár is személyesen, kínálhatnak neki százezer frankot is, akkor sem nyúl vasalóhoz ezen a hétfőn, mert ma mulatni akar.

A délelőtt még vásárlásokkal telt el. Gervaise háromszor ment el hazulról, s megrakodva tért haza, mint egy felmálházott öszvér. Újból el akart menni, hogy bort rendeljen, amikor észrevette, hogy elfogyott a pénze. Hiszen bort kapna hitelbe is, csakhogy a ház nem maradhat fillér nélkül, gondolni kell az előre nem látható, apró-cseprő kiadásokra is. A hátsó szobában csüggedten számolgatták Coupeau mamával, hogy még legalább húsz frankra volna szükségük. Négy ötfrankosra! Honnan szedjenek ennyi pénzt? Ekkor Coupeau mamának - az öregasszony valamikor egy batignolles-i színésznőcskéhez járt takarítani - mentőötlete támadt: a zálogház! Gervaise megkönnyebbülten felnevetett. Ej, de buta, hogy ez neki nem jutott eszébe! Sebtiben begöngyölgette a fekete selyemruháját egy asztalkendőbe, és összetűzte. Aztán saját maga rejtette a csomagot Coupeau mama köténye alá, s a lelkére kötötte, hogy húzza be a hasát, nem szükséges, hogy a szomszédok észrevegyenek valamit; az ajtóból leste, nem követi-e valaki az öregasszonyt. De az még csak a szenesbolt előtt járhatott, amikor Gervaise visszahívta:

- Mama! Mama!

Behívta a műhelybe, ujjáról lehúzta a karikagyűrűjét, s így szólt:

- Tessék, csapja be ezt is. Ezzel is többet kapunk.

S amikor Coupeau mama huszonöt frankkal tért vissza, örömében táncra perdült. Elsietett, hogy hat üveg palackozott borral többet rendeljen a sülthöz.

Hadd pukkadjanak Lorilleux-ék!

Két hét óta Coupeau-ék csak erről ábrándoztak: pukkasztani Lorilleux-éket. Hát hiszen derék egy emberpár az, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz; ha jobb falat kerül a tányérjukra, úgy bezárkóznak, mintha lopták volna. Úgy ám! Elfüggönyözik az ablakukat, hogy ne szűrődjék ki a fény, s az emberek azt higgyék, lefeküdtek. Így persze nem megy fel hozzájuk senki; ők pedig kettesben zabálnak, és tömik a feneketlen bendőjüket, miközben nem mernek szólni egy hangos szót sem. Még arra is van gondjuk, hogy másnap a csont se kerüljön a szemétbe, mert különben mindenki megtudná, mit ettek; Lorilleux-né elmegy az utca végébe, s a csatornába löki a hulladékot; Gervaise rajtakapta egy reggel, amint egy kosár osztrigahéjat öntött a csatorna nyílásába. Ezekre a hörcsögökre igazán nem lehet ráfogni, hogy nagyon adakozó természetűek; és mindig azon mesterkednek, hogy minél szegényebbnek lássanak. De nem baj! Most megkapják a magukét, legalább meglátják, hogy nem mindenki olyan irigy kutya, mint ők; Gervaise legszívesebben az utcán keresztben állította volna fel az asztalát, hogy megvendégeljen minden arra vetődő idegent. Mert ugye, a pénz nem arra való, hogy a matrac alatt dohosodjék. Akkor szép az, ha vadonatújan csillog-villog a napfényben. Gervaise egy csöppet sem hasonlított Lorilleux-ékhez: mihelyt akadt egy frankja, úgy költekezett, mintha kettőből költené.

Három órakor Coupeau mama és Gervaise nekifogtak a terítésnek, s közben Lorilleux-ékről tereferéltek. A kirakatot nagy függönyökkel takarták el, de mivel meleg volt, az ajtót nyitva hagyták, az egész utca beláthatott az asztalukra. A két asszony úgy helyezett el minden korsót, minden palackot, minden sótartót, hogy ezzel is pukkassza Lorilleux-éket. Olyan helyet jelöltek ki a számukra, hogy jól lássák a díszesen terített asztalt, s elébük rakták a legszebb asztalneműt, hogy a porcelán tányérok láttán hadd egye őket a sárga irigység.

- Nem, mama - kiáltotta Gervaise -, ne azokat a szalvétákat adja nekik! Van két damaszt asztalkendőm.

- Persze! - dünnyögte az öregasszony. - Attól megüti őket a guta, az biztos.

És a hosszú, fehér asztal két végéről cinkosan összenevettek, s a szívük dagadt a büszkeségtől, amint végignéztek az egymás mellett sorakozó tizennégy terítéken. Úgy állt az asztal a bolt közepén, mint egy kápolna.

- Úgy kell nekik - folytatta Gervaise -, miért olyan faszari alakok!... Tudja, múlt hónapban is hazudtak ám, amikor az asszony fűnek-fának panaszolta, hogy szállítás közben elvesztett egy aranyláncot. Éppen az ilyen alakok veszítenek el valamit!... Csak azért jajveszékelt, hogy megsajnálják, és hogy magának ne kelljen odaadniuk az öt frankot.

- Eddig csupán kétszer láttam az öt frankomat - panaszkodott Coupeau mama.

- Mibe fogadjunk, hogy a jövő hónapban megint kitalál valamit!... Ezért függönyözik el az ablakukat is, ha nyulat esznek. Mert hát az emberek joggal mondhatnák: "Ha nyúlra telik, akkor telik az anyátok öt frankjára is." Csúf népség ez!... Mi is lett volna magából, ha én nem veszem ide?

Coupeau mama bólogatott. Ma nagyon fel volt paprikázva Lorilleux-ék ellen a Coupeau-ék nagy traktája miatt. Szeretett főzőcskézni, eltereferélni a lábasok, fazekak között, örült, hogy az egész ház talpon van az ünnepi készülődés lázában. Gervaise-zel különben elég jól megfért. Ha néha-néha összezördültek - ami megesik a legjobb családban is -, az öregasszony dirmegett-dörmögött, kesergett, hogy szerencsétlenségére ki van szolgáltatva a menye szeszélyeinek. A lelke mélyén talán szerette is Lorilleux-nét, hiszen végtére is a lánya volt.

- Náluk bezzeg nem hízott volna így meg, mi? - folytatta Gervaise. - Őnáluk nincs ám kávé, meg nincsen tubák, meg nincsenek nyalánkságok!... Mondja csak, adtak volna azok dupla matracot a dereka alá?

- Nem, egész biztos, hogy nem - erősítette meg Coupeau mama. - Ha jönnek, majd szembeállok az ajtóval, hadd lássam a fizimiskájukat.

Már előre mulattak Lorilleux-ék ábrázatán. No de nem lehetett ott álldogálni, és napestig az asztalt bámulni. Coupeau-ék igen későn ebédeltek, úgy egy óra tájban, de csak egy kis felvágottat ettek, mert a három tűzhely el volt foglalva, s nem is akarták bepiszkítani az estére elmosogatott edényt. Négy órakor a két asszony keze alatt csak úgy égett a munka. A liba a földre állított sütőben süldögélt a fal mellett, az ablak előtt; a hatalmas állatot úgy kellett begyömöszölni a tepsibe. A kancsal Augustine egy alacsony lócán ült, arcába tűzött a sütő parázsló fénye, és egy hosszú nyelű kanállal áhítatosan locsolgatta a libát. Gervaise a szalonnás borsóval bajmolódott. Coupeau mama zavarodottan tipegett-topogott a sok étel között, várta, hogy mikor teheti fel melegedni a sertéskarajt meg a becsináltat. Öt óra tájt szállingózni kezdtek az első vendégek. Először a két munkásnő érkezett, Clémence és Putois-né, mindketten ünneplőben, az előbbi kék ruhában, az utóbbi feketében; Clémence muskátlit, Putois-né kerti vaníliát szorongatott a markában; Gervaise-nek éppen lisztes volt a keze, hátratette, és cuppanós csókot nyomott mindkettőjük arcára. Nyomukban belépett Virginie; úgy kiöltözködött, mint egy dáma - nyomott mintás selyemruha, fátyolsál, kalap -, bár csak az utca túloldaláról jött. Ő egy cserép piros szegfűt hozott. Vaskos karjával átölelte a mosónőt, s jól megszorongatta. Végül megjelent Boche is, egy cserép árvácskával, Boche-né rezedával, Lerat-né citromfűvel, melynek a cserepe összesározta lila merinó ruháját. Az egész társaság ott ölelkezett, tolongott a szobában, a három tűzhely és a sütő körül, melyekből fojtó hőség áradt. A serpenyők sercegése elnyomta a hangokat. Valamelyikük ruhája beleakadt a tepsibe, volt nagy izgalom. Táguló orrlyukakkal szívták magukba az átható pecsenyeillatot. Gervaise nagyon kedves volt, mindenkinek külön-külön megköszönte a virágját, de a munkát egy pillanatra sem hagyta abba, most készítette a citromos mártást a becsinálthoz egy mély tálban. A virágos cserepeket betette a műhelybe, az asztal szélére, le sem véve róluk a fehér papírgallért. Az üde virágillat elkeveredett az ételek szagával.

- Szívesen segítünk - ajánlkozott Virginie. - Istenem! Ha belegondolok, hogy maga már három napja vesződik ezzel a tenger ennivalóval, mi meg egy szempillantás alatt felfaljuk az egészet.

- Ez már így van - válaszolta Gervaise. - Magad, uram, ha szolgád nincs... Nem, nem, ne piszkítsa be a kezét. Látja, minden kész van. Csak a leves...

Kényelmesen letelepedtek. A hölgyek az ágyra rakták sáljukat, kalapjukat; szoknyájukat meg feltűzték, hogy be ne piszkolódjon. Boche még visszaküldte a feleségét, hogy vacsoráig őrizze a házat, s máris beszorította Clémence-t a masina mellé a sarokba, majd vallatni kezdte, nem csiklandós-e; Clémence lihegett, tekergett, kétrét görnyedt, a két melle majd kipattantotta a ruhaderekát, a csiklandozásnak puszta gondolatára is lúdbőrös lett a teste. Hogy a szakácskodókat ne zavarják, a többiek is átmentek a műhelybe, s az asztallal szemközt, a fal mellett foglaltak helyet; a beszélgetés azonban folytatódott a nyitott ajtón át is, s mivel nem jól értették egymást, minduntalan hátrafutottak, megtöltve a szobát szüntelen csiviteléssel, körülállták Gervaise-t, aki kezében a párolgó kanállal meg-megállt, hogy kérdéseikre válaszoljon. Nevetgéltek, tréfálóztak, igyekeztek túltenni egymáson. Virginie azt állította, két napja nem evett már, hogy minél több férjen a hasába; az a mocskos szájú Clémence még vadabbat mondott: ő beöntést adatott magának reggel, angol szokás szerint. Boche is tudott egy módszert, mely elősegíti a gyors emésztést: ugyancsak az angolok minden fogás után a két ajtó közé lapítják a hasukat, s így tizenkét óra hosszat tudnak enni egyhuzamban, anélkül hogy megsínylené a gyomruk. Mert hát, ugyebár, illik enni, ha vendégségben van az ember! A borjút meg a sertést meg a ludat nem a macskának sütötték. Legyen nyugodt a háziasszony: úgy elpusztítanak ők mindent, hogy még a tányérokat sem kell elmosogatnia reggel. Az egész társaság ott lábatlankodott, ott szimatolt a serpenyők és a tepsi körül, nyilván hogy ezzel is csigázzák az étvágyukat. A hölgyek úgy viháncoltak, mint a csitri lányok; lökdösődtek, ki- s beszaladgáltak a szobába, dobogtak a padlón, szoknyájukkal felkavarták s magukkal sodorták az ételek gőzét, süketítőn zajongtak, nevetésük elvegyült Coupeau mama szalonnaaprító bárdjának csattogásával.

Javában hancúroztak, hangoskodtak, amikor beállított Goujet. Nem mert belépni, félénken megállt a küszöbön, hatalmas, fehér rózsatövet ölelt a karjában, a pompás növény felért az arcáig, s virágokat tűzött szőke szakállába. Gervaise a konyha melegétől égő arccal odafutott hozzá. A férfi nem tudta, hová tegye a cserepet, s mikor az asszony elvette tőle, csak makogott valamit, nem mervén megcsókolni. Végül is Gervaise csipeszkedett fel, s dugta oda arcát a szájához; Goujet, nagy zavarában, a szemét csókolta meg, de olyan ügyetlenül, hogy az asszony csillagokat látott. Mind a ketten beleremegtek.

- Ó, Goujet úr, ez igazán csodálatos! - lelkendezett Gervaise, s a többi virág közé tette a rózsát, mely lombdíszével kimagasodott közülük.

- Dehogyis, dehogyis - hajtogatta az, mert semmi más nem jutott eszébe.

Aztán, hogy egy kissé magához tért, nagyot sóhajtott és bejelentette, hogy anyjára nem számíthatnak: megint nyilallik a dereka. Gervaise elszontyolodott; aztán megígérte, hogy félretesz a sültből egy szeletet, mert nagyon szeretné, ha Goujet-né ennék a libából. Több vendéget nem is vártak. Coupeau bizonyára a környéken csavarog valahol Poissonnal, még ebéd után ment el érte; nemsokára jönnek ők is, megígérték, hogy pontosan hatra itt lesznek. A leves is majdnem megfőtt már, és Gervaise szólt Lerat-nénak, hogy talán fel is mehetne Lorilleux-ékért. Lerat-né erre szertartásos arcot öltött: ő játszotta a békéltető szerepét, ő állapította meg, hogyan történik majd a két család kibékülése. Felvette sálját s kalapját, és elindult felfelé, ment, mereven, ropogó szoknyában, fontoskodó arccal.

A mosónő közben tovább kevergette a levest, belefőzve a metélt tésztát. Nem szólt semmit. Hirtelen a vendégsereg is elkomolyodott, s ünnepélyes csendben várakozott.

Lerat-né lépett be elsőnek. Körbe került az utca felől, hogy ezzel is ünnepélyesebbé tegye a kibékülést. Kitárta a bolt ajtaját, míg a selyemruhás Lorilleux-né megállt a küszöbön. A társaság felállt, Gervaise előrement, megölelte sógornőjét, ahogy meg volt beszélve, s így szólt hozzá:

- Jöjjön, kerüljön beljebb. Elfelejtjük, ugye?... Ezentúl jóban leszünk.

Lorilleux-né pedig így válaszolt:

- Nincs hőbb óhajom, mint hogy örökké így legyen.

Miután felesége belépett, Lorilleux is megállt a küszöbön, addig várt ott, míg Gervaise őt is csókkal köszöntötte, csak azután ment be ő is a boltba. Virágot egyik sem hozott; erre már nem voltak kaphatók; hogyisne! még azt gondolnák róluk, hízelegni akarnak a Bumlinak, hogy mindjárt elsőre virággal állítanak be hozzá. Gervaise közben kikiáltott Augustine-nek, hogy hozzon be két üveg bort. Az asztal végén megtöltötte a poharakat, s mindenkit odahívott.

Valamennyien felemelték poharukat, s koccintottak a családi békességre. Csend lett, ittak, a hölgyek felemelték könyöküket, s egy hajtásra kiürítették poharukat, körömpróbáig.

- Leves előtt ez a legjobb - jelentette ki Boche, és csettintett. - Többet ér egy jó seggberúgásnál.

Coupeau mama az imént szembeállt az ajtóval, hogy megfigyelje Lorilleux-ék ábrázatát. Most megrángatta Gervaise szoknyáját, s kihívta az asszonyt a hátsó szobába. A leves fölött összedugták a fejüket, és élénken sugdolóztak.

- Hű, hogy le voltak forrázva! - lelkendezett az öregasszony. - Maga nem láthatta. De én figyeltem őket... Ahogy a lányom megpillantotta az asztalt, az arca egészen eltorzult, így ni, a szeme sarkáig futott a szája; a férjének meg elakadt a lélegzete, köhögni kezdett... Nézze csak őket: elállt a szavuk, az ajkukat harapdálják.

- Látni se jó az ilyen irigy kutyákat - mormolta Gervaise.

Lorilleux-ék csakugyan furán festettek. Az igaz, hogy senki se örül, ha lehengerlik; rokonok között amúgy is természetes, hogy ha az egyikre rámosolyog a szerencse, a másikat eszi a sárga penész. Csakhogy az ember, ugyebár, türtőzteti magát, és nem teregeti ki az érzéseit. Nos hát! Lorilleux-ék nem türtőztették magukat. Nem bírtak uralkodni magukon, görbén néztek, félreállt a szájuk. Olyan feltűnően viselkedtek, hogy a többi vendégek is észrevették, és kérdezgették tőlük, mi bajuk. Hát nem! Ezt nem veszi be a begyük; a tizennégy teríték, a fehér abrosz, az előre felszelt kenyér egy életre megfekszi a gyomrukat. Olyan ez a vacsora, mintha egy körúti étteremben volna az ember. Lorilleux-né körbejárt, lehajtott fejjel, hogy ne kelljen meglátnia a virágokat, alattomban megtapogatta a nagy abroszt, kínozta a gondolat, hogy talán azt is újonnan vették.

- Készen vagyunk! - kiáltotta Gervaise, amikor visszajött. Mosolygott, karja mezítelen volt, halántékán elszabadult pár szőke hajfürt.

A vendégek türelmetlenül topogtak az asztal körül. Mindannyian éhesek voltak, bosszúsan ásítoztak.

- Ha a házigazda megérkezik, kezdhetjük is - folytatta a mosónő.

- Na hiszen! - jegyezte meg Lorilleux-né. - Addig éppen jéggé fagy a leves... Coupeau mindenütt ottragad. Nem lett volna szabad hagyni, hogy elkódorogjon.

Fél hétre járt. Félő volt, hogy minden elfő, a lúd meg kiszárad. Gervaise-nek lógott az orra; azt mondta, valaki szétnézhetne a környékbeli kocsmákban, hátha felfedezi Coupeau-t. S hogy Goujet ajánlkozott, kijelentette, ő is vele megy. Virginie nyugtalankodott a férje miatt, s így ő is csatlakozott hozzájuk. Hajadonfőtt mentek egymás mellett, elfoglalva az egész járdát. Az ünneplőruhás kovácsba balról Gervaise karolt bele, jobbról Virginie; ő most a kétfülű kosár, mondta Goujet: ezen úgy felvidultak, hogy meg kellett állniuk, dőltek nevettükben. Meglátták magukat a hentes kirakatában, s még hangosabban kacagtak. A talpig feketébe öltözött kovács mellett a két nő úgy festett, mint két tarka kokott, a varrónő rózsaszín csokrétás muszlinruhát viselt, a mosónő meg rövid ujjú kékbabos fehér vászonruhában volt, nyakában szürke sállal. Az emberek utánuk fordultak, hogy olyan vidáman, frissen, kimosdva vonulnak végig a hétköznapi utcán, bele-beleütközve a tömegbe, mely ezen az enyhe júniusi estén ellepte a Halárusok utcáját. De hamarosan felhagytak a tréfálkozással. Megálltak a kocsmák ajtajában, bedugták a fejüket, szétnéztek a söntésekben. Csak nem ment el ez a marha Coupeau a Diadalívig egy kis pálinkáért? Már egészen fönn jártak az utca végén, s közben benéztek az összes "finomabb" helyekre: a szilvapálinkájáról híres Kis Fokhagymásba, Baquet mamához, aki nyolc sou-ért mérte az orléans-it, a Pillangóba, a "nehéz fiúk", a kocsis urak törzskocsmájába. Coupeau-nak se híre, se pora. Ahogy mentek tovább a körút felé, s a sarkon elhaladtak François vendéglője előtt, Gervaise halkan felsikoltott.

- Mi történt? - kérdezte Goujet.

A mosónő ajkáról lefagyott a mosoly. Elfehéredett s olyan izgatott lett, hogy a lába rogyadozott. Virginie rögtön felfogta, mi történt, megpillantva François-nál Lantier-t, aki nyugodtan vacsorázott egy asztalnál. A két nő magával húzta a kovácsot.

- Megbicsaklott a lábam - mondta Gervaise, hogy megjött a szava.

Végre felfedezték Coupeau-t és Poissont az utca legvégén, Colombe apó Patkányfogójában. Egy csomó ember között álldogáltak. Coupeau szürke zubbonyban volt, dühösen hadonászott, öklével a pultot verte; Poisson ma szabadnapos volt, kopott, gesztenyeszín felöltő feszült a testén, fakó arccal, némán hallgatta Coupeau-t, kecskeszakállát és vörös bajuszát borzolgatva. Goujet a járda szélén hagyta a nőket, s megérintette a bádogos vállát. Amikor azonban ez észrevette a kívül álldogáló Gervaise-t és Virginie-t, dühbe gurult. Ki küldte a nyakára ezeket a némbereket? Már a szoknyásoktól sincsen nyugta! Nem megy sehova, egyék meg, amit kotyvasztottak. Goujet, hogy kibékítse, elfogadta a meghívását egy kis itókára; de amaz még jó öt percig nem mozdult el a pulttól, nyilván hogy bosszantsa őket. Amikor végre kiment, nekitámadt a feleségének:

- Ezt nem tűröm... Ott ülök, ahol dolgom van, megértetted?

Az asszony nem válaszolt. Egész testében remegett. Nyilván Lantier-ról beszélhetett Virginie-vel, mert az előretaszigálta férjét és Goujet-t, mondván, hogy menjenek előttük. A két asszony közrefogta a bádogost, hogy lekössék a figyelmét, és ne vegyen észre semmit. Coupeau éppen csak kapatos volt, inkább az ordítozástól vadult meg, mint az italtól. Látván, hogy az asszonyok a bal oldali járdán akarnak maradni, csak azért is félretaszította őket, és átment a túlsó oldalra. Azok ijedten futottak utána, s megpróbálták elterelni a figyelmét François ajtajáról. Coupeau azonban tudhatta, hogy Lantier ott bent tartózkodik, Gervaise elhűlve hallotta, hogy azt dörmögi:

- Van itt egy régebbi barátocskánk, ugye, galambom? Ne hidd, hogy a fejemre ejtettek!... Csak rajtakapjalak egyszer, hogy erre lófringálsz és odakacsingatsz!

Ocsmányul szitkozódott. Nem is őt hajszolja Gervaise ilyen izgatottan, kikent-kifent pofával, hanem a régi macáját kerülgeti. Aztán váratlanul dühbe gurult, s durván kifakadt Lantier ellen. Az a csirkefogó! Az az aljas gazember! De egyikük most itt marad az utcán, megnyúzva, mint egy nyúl! Lantier látszólag semmit sem hallott mindebből, nyugodtan ette vacsoráját: borjúhúst sóskamártással. Csődület támadt. Virginie-nek végül sikerült elvezetnie onnét Coupeau-t, aki nyomban lecsillapodott, mihelyt befordultak a sarkon. Bizony, a megérkezés nem volt olyan vidám, mint az elindulásuk.

A vendégek megnyúlt arccal ténferegtek az asztal körül. A bádogos kezet fogott a férfiakkal, a nők előtt büszkén kihúzta magát. Gervaise elfogódottan, halkan beszélt, leültette a vendégeket a helyükre. Csak ekkor vette észre, hogy Goujet-né távolmaradása miatt Lorilleux-né mellett üresen maradt egy hely.

- Tizenhárman vagyunk - mondta felindulva, mert ezt a körülményt is balszerencséjének rovására írta; egy idő óta üldözte a balszerencse.

A hölgyek már elfoglalták helyüket, de most nyugtalanul, bosszús arccal keltek fel ismét. Putois-né felajánlotta, hogy elmegy, mert az ilyesmi nem tréfadolog, különben sem tudna egy falást sem enni, minden harapás csak ártalmára lenne. Boche vigyorgott: inkább tizenhárom, mint tizennégy! Több jut egynek.

- Megálljunk csak! - szólt Gervaise. - Mindjárt megoldódik a dolog.

Kiment az utcára, s behívta Bru apót, aki éppen arra tartott. Az agg munkás belépett, görnyedten, mereven, szótlanul.

- Üljön le, jóember - mondta a mosónő. - Velünk tart, ugye?

Az csak rábólintott. Miért ne? Neki édes mindegy.

- Akár ő, akár más - folytatta Gervaise halkabban. - Úgysem sokszor eszik nagy kanállal. Legalább ez egyszer még megtöltheti a gyomrát... Most már nyugodtan tömhetjük mi is a hasunkat.

Goujet-nak könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól. A többiek is megszánták az öreget, helyeseltek, mondván, hogy ez szerencsét hoz mindnyájukra. Lorilleux-né azonban szemmel láthatóan nem nagyon örült az öregember szomszédságának; arrább húzódott, fitymálva nézegette eldurvult kezét, kifakult, foszladozó zubbonyát. Bru apó lehorgasztott fejjel ült ott, különösen az asztalkendővel volt megakadva, mely a tányérján feküdt. Végül is elvette onnét, s óvatosan az asztal szélére helyezte; eszébe se jutott, hogy az ölébe tegye.

Végre Gervaise behozta a levest, a vendégek már kanalukért nyúltak, amikor Virginie megjegyezte, hogy Coupeau megint eltűnt. Talán visszaszökött Colombe apóhoz. A társaság felzúdult. Ha elment, elment, nem fognak utána futni, maradjon az utcán, ha nem éhes. A kanalak már a tányérok fenekét kaparták, amikor megjelent Coupeau két cserép virággal; egyik hóna alatt violát, a másik alatt nebáncsvirágot hozott. Az asztalnál ülők megtapsolták, ő pedig a cserepeket egy világfi mozdulatával tette Gervaise pohara mellé jobb és bal felől; aztán odahajolt a feleségéhez, és megcsókolta:

- Megfeledkeztem rólad, tubicám... Sebaj, ilyen nagy napon, mint a mai, mégiscsak szeretjük egymást.

- Coupeau úr nagyon rendes ma este - súgta oda Clémence Boche-nak. - Úgy látszik, csak annyit ivott, amennyi használ a kedvességének.

A házigazda figyelmessége helyreállította a vidámságot, mely megromlott egy pillanatra. Gervaise is megnyugodott, arca ismét csupa mosoly lett. A vendégek megették a levest. Utána körbejártak az üvegek. Megitták az első pohár bort, négy ujjnyit, tisztán, hogy meglocsolják a levestésztát. A szomszéd szobából áthallatszott a gyerekzsivaj. Étienne, Nana, Pauline és a kis Victor Fauconnier voltak ott. A felnőttek úgy határoztak, hogy négyüknek külön terítenek, de a lelkükre kötötték, hogy viselkedjenek jól. A kancsal Augustine a tűzhelyekre vigyázott, s csak úgy az öléből falatozott.

- Mama! Mama! - kiáltott fel hirtelen Nana. - Augustine a libás tepsibe mártogatja a kenyerét!

A mosónő odaszaladt, s rajtakapta a kancsalt, hogy tömi magába a forró libazsíros kenyeret, s majd elégeti a száját. Képen legyintette a pokolravalót, aki nem átallotta letagadni a mártogatást.

A húsleves után megjelent a borjúragu, salátástálban, mert a házban nem akadt elég nagy sültestál; a vendégek arca széles mosolyra húzódott.

- Jön a vastagja - nyilatkozott Poisson, aki csak ritkán szólalt meg.

Fél nyolc volt. Becsukták a boltajtót, hogy a szomszédok ne kíváncsiskodjanak be; különösképpen a szemközti órás meresztgette nagyon a szemét, s olyan mohón bámulta őket, hogy valósággal kinézte a szájukból a falatot. A kirakat elé akasztott függönyökön át beszűrődő, egyenletes fehér, árnyéktalan világosságban fürdött az asztal, a szép rendben sorakozó terítékek, a papírgalléros virágcserepek; ebben a halvány megvilágításban, a finom esti homályban nagyon előkelőnek tetszett a vacsorázó társaság. Virginie találta meg a helyes kifejezést, amint körülnézett e selyemmel bélelt, zárt helyiségben, és kijelentette, hogy "bájos". Ha szekér dübörgött végig az utcán, az asztalon összekoccantak a poharak, s ilyenkor a nők ugyanolyan hangosan kiabáltak, mint a férfiak. Egyébként nem sokat beszéltek, illedelmesen viselkedtek, kölcsönösen udvariaskodtak egymással. Csak Coupeau volt zubbonyban, azzal, hogy barátok közt ne feszélyezze magát az ember, és különben is, munkáson díszruha a zubbony. Az erősen fűzött hölgyek hajfürtjein zsírosan fénylett a pomádé; az urak távol ültek az asztaltól, mellüket kidüllesztették, könyöküket széttartották, hogy be ne pecsétezzék ünneplőjüket.

Hej, a rézangyalát! Derekasan nekiláttak annak a ragunak! Nem szaporították a szót, de annál buzgóbban tömték magukat. A salátástál tartalma jócskán megcsappant, a kanál szinte megállt a finom, sárga, sűrű mártásban, mely úgy reszketett, mint a kocsonya; kihalászták a húsdarabokat, de volt is mit halászni; kézről kézre járt a tál, az arcok fölébe hajoltak, a kezek gombára vadásztak. Hátuk mögött a falnál sorakozó nagy kenyerek tüneményes gyorsasággal fogytak. A poharak feneke közben-közben hangosan koppant az asztalon. A mártás sós volt egy kicsit, négy üveg borral kellett leöblögetni azt az átkozott ragut, mely úgy lecsúszott, mint a tejföl, most meg úgy égeti az ember belét, mint a gyehenna tüze. Ki sem szuszoghatták magukat, s már megérkezett a sertéskaraj, kerek burgonyaszeletekkel körítve, egy gőzölgő mély tálban. Felkiáltottak. A szentségit! Ezt jól kisütötték! Ezt mindenki szereti. Egyszeriben megjött az étvágyuk; sanda pillantásokkal kísérték a tálat, kenyerükbe törölgetve késüket, hogy egy percet se késsenek. Aztán, hogy vettek belőle, könyökükkel bökdösték egymást, teli szájjal társalogtak. Ez már döfi! Micsoda sertéskaraj! Finom és tápláló, szinte érzi az ember, hogy olvad szét a gyomrában, és folyik le a lábába. De fölséges ez a burgonya is! Kivált, hogy nincs elsózva. Most meg a burgonya miatt locsolgatták percenként a torkukat. Megint felbontottak négy üveget. A tányérokat olyan tisztára törölgették, hogy a szalonnás borsóhoz nem is kellett tányért váltani. A főzelékfélével könnyen elbánnak! Két pofára ették, s közben tréfálkoztak. Ez csak afféle ínycsiklandozó, asszonyoknak való csemege. Legtöbbet ér benne a jól megpirított szalonna, melynek olyan szaga van, mint a ló patájáé, ha megpörkölődik. Erre elég volt két üveg bor is.

- Mama! Mama! - kiáltotta egyszerre Nana. - Augustine a tányéromba nyúlkál.

- Bánom is én! Kenj le neki egyet! - válaszolta Gervaise, s nyelte a borsót.

A szomszéd szobában, a gyerekasztalnál, Nana játszotta a háziasszonyt. Ő Victor mellé ült, Étienne-t meg a kis Pauline mellé ültette; kiránduláson levő házaspárokat játszottak. Nana eleinte roppant előzékenyen szolgálta ki vendégeit, olyan lekötelezőn mosolygott rájuk, mint egy felnőtt; a sült szalonnának azonban nem bírt ellenállni: mindet magának tartotta. A kancsal Augustine állandóan ott őgyelgett a gyerekek körül, s azon a címen, hogy majd ő újra elosztja a szalonnát, mélyen belemarkolt a tálba. Nana dühösen beleharapott a kezébe.

- Na megállj! - mormogta Augustine. - Megmondom anyádnak, hogy a ragu után meg akartad csókoltatni magad Victorral.

De mindjárt szent volt a béke, amikor Gervaise és Coupeau mama kiment a libáért. A nagy asztal körül, székükön hátradőlve, nehezen szuszogtak a vendégek. A férfiak kigombolták mellényüket, a nők arcukat törölgették szalvétával. Rövid pihenőt tartottak az evésben, csak egypáran őrölték, oda sem figyelve, folyton mozgó állkapcsukkal a kenyeret. A többiek hagyták, hadd ülepedjék a gyomrukban a sok étel, várakoztak. Lassan besötétedett; piszkos, hamuszürke napvilág sűrűsödött meg a függönyök mögött. Augustine egy-egy lámpát állított az asztal két végére, s az erős fényben rögtön szemet szúrt a rendetlen asztal, a zsíros tányérok és villák, a borpecsétes, összemorzsált terítő. Majd megfulladtak az erős ételszagtól. Az orrok - ahogy felcsapott egy-egy forróbb pára - a konyha felé szimatoltak.

- Segíthetünk egy kicsit? - kiáltott ki Virginie.

Otthagyta a székét, átment a szomszéd szobába. A nők sorra követték. Körülállták a tepsit, mély érdeklődéssel figyelték Gervaise-t és Coupeau mamát, akik a libával vesződtek. Aztán nagy zajongás támadt, melyből tisztán kihallatszott az örömükben ugrándozó gyerekek üdvrivalgása. Diadalmenetben vonultak be a boltba: Gervaise vitte a ludat, kifeszített karral, arca verejtékben úszott, szája széles mosolyra húzódott; az asszonyok szintén mosolyogva követték, leghátul meg, szemét elkerekítve, Nana pipiskedett, hogy lásson is valamit. És aztán a lúd ott feküdt az asztalon, hatalmasan, aranyosbarnán, zsírtól fénylőn; a vendégek nem estek neki azonnal. Az elképedés, a tisztelettudó bámulat szavukat vette, szemük összevillant, fejükkel egymás felé böktek. Fékomadta libakisasszonya! Micsoda combok, micsoda hasinkó!

- No, ez se a meszet csipegette a falról, hogy így meghízott! - jegyezte meg Boche.

Aztán részletesen elmondták, amit a jószágról tudni kellett. Gervaise beszámolt a vásárlásról: ez volt a legszebb állat a Halárusnegyed baromfipiacán; tizenkét és fél fontot nyomott a szenesek mérlegén; egy véka szén ment rá a sütésre, három szilke zsír sült ki belőle. Virginie közbevágott, és eldicsekedett, hogy ő látta még nyersen: szinte kedve támadt beleharapni, olyan finom és fehér volt a bőre, mint egy szőke szépségnek. A férfiak ajkán szemtelen, mohó nevetés duzzadt. Lorilleux úr és becses neje azonban felhúzták az orrukat, csak hápogtak, amikor a Bumli asztalán meglátták ezt a hatalmas libát.

- Na de lássunk hozzá, mert így egészben mégsem ehetjük meg - mondta végül a mosónő. - Ki vágja fel?... Nem, nem, én nem! Nagyon nagy, félek hozzányúlni.

Coupeau ajánlkozott. Megy az, mint a karikacsapás! Meg kell markolni az egyes részeket és húzni, a darabjai attól még ehetők maradnak. A társaság azonban felhördült, erővel kellett kivenniük a kést a bádogos markából; ha ő vágja fel, olyan lesz a tál, mint egy mészárszék. Egy darabig tanakodtak, hogy a férfiak közül ki is lenne arra való. Végül megszólalt Lerat-né, s kedveskedve fuvolázta:

- Tudják, Poisson úrra... minden bizonnyal, Poisson úrra...

S hogy a társaság értetlenül nézett rá, még hízelgőbb hangsúllyal fűzte hozzá:

- Igenis, Poisson úrra kell bízni, az ő mestersége a fegyverforgatás.

És átnyújtotta a rendőrnek a konyhakést, melyet a kezében tartott. A vendégsereg megkönnyebbülten és helyeslőn nevetett. Poisson katonás merevséggel biccentett, s maga elé húzta a libát. Szomszédjai, Gervaise és Boche-né arrább húzódtak, hogy könyökével szabadon mozoghasson. Óvatosan, széles, szertartásos mozdulatokkal szeletelte a libát, szemét úgy szögezte rá, mintha a tálhoz akarná szegezni. Amint a kését a csontok közé döfte, s tompa reccsenés hallatszott, Lorilleux-n erőt vett a honfiúi lelkesedés. Felkiáltott:

- Hej, ha ez egy kozák volna!

- Poisson úr kozákokkal is verekedett? - tudakolta Boche-né.

- Azokkal nem, csak beduinokkal - válaszolta a rendőr, s lemetszett egy szárnyat. - Kozákok már nincsenek.

Mély csend támadt. A fejek előrenyúltak, a tekintetek a késre tapadtak. Poisson látványossággal is szolgált. Egy végső vágás, és az állat hátulsó része levált, s farával felfelé megállt a tányéron, mint egy püspöksüveg. Kitört a lelkesedés. Hiába, a katonaviselt emberre mindig lehet számítani a jó társaságban! A liba hátsó fertályának tátongó nyílásán át bugyogott a zsíros lé. Boche megeresztett egy tréfát:

- Befizetnék rá - dörmögte -, hogy így pössentsenek a számba.

- Pfuj, de disznó! - szörnyülködtek az asszonyok. - Hogy lehet ilyen disznó valaki!

- Sosem láttam még ilyen undorító alakot! - háborgott Boche-né, a többieknél is dühösebben. - Fogd be a szád, annyit mondok! De csak azért járatja ám a száját, hogy mindent maga faljon fel!

Clémence a nagy zajongásban állhatatosan ismételte:

- Poisson úr, ide hallgasson, Poisson úr... A püspökfalatot nekem adja, ugye?

- Kedvesem, a püspökfalat csakis magát illeti - jegyezte meg Lerat-né sokat sejtető mosollyal.

Közben befejeződött a liba felszeletelése. A rendőr pár percig hagyta, hogy kigyönyörködjék magukat a püspökfalatban, aztán feldarabolta a libát, és a részeket a tányér szélére rakta, szép sorjában. Nekiláthattak. A hölgyek azonban kezdték kikapcsolgatni a ruhájukat, a hőségre panaszkodva. Coupeau felkiáltott, hogy végtére is maguk között vannak, s ő fütyül a szomszédokra; azzal sarkig tárta az utcai ajtót, s az eszem-iszom most már a járművek zörgése és a járókelők lármája közben folytatódott. S hogy az állkapcsok pihentek egy kicsit, és a gyomrok is kitágultak, megint elkezdhették az evést; vadul nekiestek a libának. Attól, hogy várakozott s nézte a szeletelést - tréfált a mindig mókázó Boche -, a lábába ment a ragu és a karaj.

Itt aztán volt mibe szúrni a villát! A társaságban senki sem emlékezett, hogy életében valaha is ilyen istentelenül megtömte volna a bendőjét. Gervaise széttette a két könyökét, elterpeszkedett, mohón falta a mellehúsát, szót sem szólva, nehogy egyetlen harapással is lemaradjon; csak Goujet előtt restelkedett egy cseppet, bosszantotta, hogy úgy eszik, mint egy torkoskodó macska. Egyébként Goujet látván, hogy Gervaise egészen kipirul a táplálkozástól - maga is derekasan nekifogott. Hiszen falánkságában is oly kedves és jószívű volt az asszony! Nem szólt ugyan egy szót sem, de abba-abbahagyta az evést, hogy gondját viselje Bru apónak, s egy-egy jobb falatot csempésszen a tányérjára. Megható látvány volt, ahogy ez a falánk teremtés egy-egy szárnyvéget megvont magától, hogy az öregnek adja, aki láthatólag nem volt nagy ínyenc, s csak nyelte az ételt lehorgasztott fejjel, belekábulva ebbe a tenger zabálásba, hiszen már a kenyér ízétől is elszokott a nyeldeklője. Lorilleux-ék a sültön töltötték ki a mérgüket; három napra valót szedtek a begyükbe, legszívesebben behabzsolták volna a tálat, az asztalt, az egész boltot is, csak hogy a Bumlit tönkreegyék. Az asszonyok mind a csontosából akartak, merthogy a nőknek az dukál. Lerat-né Boche-né, Putois-né a csontokat szopogatták, Coupeau mama odavolt a nyakáért, marcangolta róla a húst két árva fogával. Virginie a jó ropogósra sütött bőrt szerette, s ezért minden vendég udvariasan neki adta a bőrt; a végén már Poisson rosszalló pillantásokat vetett feleségére, s rászólt, hogy hagyja abba, eleget evett; egyszer már úgyis két hétig nyomta az ágyat felpuffadt hassal, mert a kelleténél több libasültet evett. Coupeau azonban megmérgelődött, és egy combot rakva Virginie tányérjára, kifakadt; lárifári! ha azt le nem rágja, meg sem érdemli az asszony nevet. Ártott meg már liba valakinek? Épp ellenkezőleg, a liba meggyógyítja még a lépfenét is. Kenyér nélkül is lehet ropogtatni, csemegének. Ő, ha kivilágos kivirradtig falná, akkor se lenne tőle rosszul. És a szájába gyömöszölt egy egész combot, csak azért is. Clémence ezalatt a püspökfalattal győzködött, jóízűen csámcsogva szopogatta, s csak úgy görnyedt a székén nevettében, mert Boche malacságokat sugdosott a fülébe. Az istenit neki, de jót zabáltak! Ha lúd, legyen kövér, no nem? Úgyis ritkán jut az ember ilyen jó kajához, nagy marha volna, ha nem tömné degeszre magát. Szemlátomást dagadt a pocakjuk, ahogy gyűrték magukba az ennivalót. A nők hasa felpuffadt. Majd kipukkadtak, ördögadta haspókjai! Tátott szájuk, zsírtól csöpögő álluk olyan volt, mintha a hátsó fertályuk lett volna; vörös képük: mint a jólétben dúskáló pohos polgár kövér ülepe.

Hát még a bor, kedves atyámfiai! A bor úgy csobogott az asztal körül, mint a Szajna vize. Patakokban ömlött, mint szomjas földre az eső. Coupeau magasról csorgatta alá, hadd lássa, hogyan habzik a vörös nedű; amint kiürült egy üveg, tréfásan lefelé fordította, s nyomkodni kezdte a nyakát, mint az asszonyok a tehén tőgyét. Ennek a flaskónak is a nyakára hágtak! A bolt sarkában halomba gyűltek a kivégzett fiaskók, s erre az üvegtemetőre szórták rá az abroszról lesöpört hulladékot is. Putois-né vizet kért, de a méltatlankodó bádogos összeszedte és kivitte a vizeskancsókat. Tisztességes ember mióta iszik vizet? Azt akarja, hogy béka kuruttyoljon a hasában? Egyből kiürítették poharaikat, úgy kortyogott torkukban az ital, mint ereszcsatornában felhőszakadáskor az esővíz. Úgy ám! De most csigereső hullott. Eleinte olyan íze volt, mint a dohos hordónak, de mire megszokták, már mogyoróillatot éreztek rajta. Hej, az istenfáját! Mondhatnak a jezsuiták, amit akarnak, a hegy leve mégiscsak okos csinálmány. A társaság nevetett, zajosan helyeselt; hiába no! munkásember nem lehet meg bor nélkül, Noé atyánk is bádogosok, szabók és kovácsok kedvéért ültette a vesszejét. A bor felüdít, lemossa a munka porát, még a munkakerülők gyomrát is kellemesen bizsergeti; ha meg bedűt a bitang, csuhaj! a király a komám, Párizs a tanyám! A kizsigerelt, ágrólszakadt, burzsujtól megvetett munkásnak amúgy sincs sok öröme az életben! És még akad, aki sajnálja tőle, hogy hébe-hóba felönt a garatra, mert rózsaszínben akarja látni a világot! Ugye, hogy nem cserélnének most a császárral sem? Lehet, hogy a császár is felöntött a garatra, de akkor se cserélnének vele. Rajta hát! Lám, ki rúg be istenesebben, kinek lesz jobb kedve! Ott egye meg a fene az arisztideket, ahol vannak! Coupeau a pokol fenekére kívánta az egész bagázst. Dicsérte a "klassz nőket", a zsebére csapott, melyben csak három árva sou csörgött, de ő akkorát kacagott, mint akinél zsákkal áll a pénz. Még Goujet-nak, a mindig józan Goujet-nak is keresztbe állt a szeme. Boche szeme pedig egészen kicsire húzódott, Lorilleux-é fakóra vált, Poisson meg, a cserzett arcú, leszerelt katona, mind elszántabb pillantásokat lövellt. Tökéletesen eláztak. A nők is be voltak állítva, no nem nagyon, éppen csak hogy becsiccsentettek, orcájukat pirosra színezte a bor, s nagy kedvük támadt vetkőződni. Le is vetették mellkendőjüket; csak Clémence lépte át az illendőség határát. Gervaise-nek egyszerre eszébe jutott a hat palack finom bor; elfelejtette feladni a lúdhoz; előhozta, teletöltötték a poharakat. Akkor felállt Poisson, s poharát magasra emelve, megszólalt:

- Ürítem poharam a háziasszony egészségére.

Az egész társaság felkelt, nagy széktologatással, a karok kinyúltak, a poharak összekoccantak, nagy hangzavar támadt.

- Éljen ötven évig! - rikkantotta Virginie.

- Nem, nem - szabadkozott Gervaise meghatottan mosolyogva -, az nagyon sok lenne. Egyszer eljön az ideje, hogy az ember már földbe kívánkozik.

A sarkig tárt ajtón át a szomszédság is bekandikált, s élvezte a murit. A járókelők megálltak a járdára vetődő széles fénykévében, s jólesőn nevettek, látva a jóízűn falatozó társaságot. A kocsisok lehajoltak a bakról, bekíváncsiskodtak, s gebéiket megcsapkodva bekurjantották: "Nekem nem fizettek, hé?... Hahó, vastag mama, hozom a bábát!..." A liba szaga szétáradt, és jókedvre derítette az egész utcát; a szemközti járdán a fűszeressegédek úgy érezték, mintha ők is ennének a pecsenyéből; a gyümölcsös kofa és a pacalos asszony minduntalan kiálltak a boltjuk elé, szimatolgattak, szájuk szélét nyalogatták. Az utca pukkadásig jóllakott. Cudorge-né és lánya, a szomszéd ernyőkészítők, kik sosem mutatkoztak, egymás mögött haladtak át az utcán, oldalvást sandítva, olyan vörös arccal, mintha most hagyták volna abba a palacsintasütést. A munkaasztala mellett ülő kis órásnak nem volt türelme tovább dolgozni, addig-addig számlálta az elfogyasztott litereket, hogy belekábult, s most izgatottan tett-vett a vidám kakukkórák között. - Hadd füstölögjenek a szomszédok! - üvöltözte Coupeau. - Miért rejtőzzenek el? A nekivadult társaság már nem restelkedett a nyilvános vacsorázás miatt; sőt, hízelgett hiúságuknak és feltüzelte őket, hogy az utca népe összecsődült, s csorog a nyála, míg őket bámulja; legszívesebben kidöntötték volna a kirakatot, hogy az utcára tolják az asztalt, s ott fogyasszák el a csemegét a bámészkodók orra előtt, az utca zajában. Talán csak nem undorodik tőlük valaki? Akkor meg minek zárkózzanak be, mint az önző emberek? Coupeau, meglátva, hogy a kis órás odaát akkorákat köpdös, mint egy-egy félfrankos, feléje emelte a borosüveget, s hogy a másik beleegyezően bólintott, átvitte neki az üveget s poharat is hozzá. Kezdtek összemelegedni az utca népével. Rákoccintottak boldogra-boldogtalanra. Ha arra vetődött valami kedélyes cimbora, behívták. A mulatozás terjedt, mind nagyobb hullámokat vetett, már az egész Aranycsepp-negyedben beszélték, hogy Coupeau-éknál tivornyáznak, csámcsogott mindenki ebben a boszorkányszombatban.

Vigouroux-né, a szenesasszony, pár perce fel s alá sétálgatott a bolt előtt.

- Hé, Vigouroux-né! Vigouroux-né! - bömbölte a társaság.

Az asszony belépett, bárgyún vigyorogva, kicsípve, vastag derekán majd kipattant a fűző. A férfiak szerették csipkedni, mert akárhol csípték is meg, sosem értek csontot. Boche maga mellé ültette, és suttyomban mindjárt meg is fogdosta a térdét az asztal alatt. Az asszony hozzá volt már szokva az efféléhez, mert nyugodtan kortyolgatta borát, s elmesélte, hogy a szomszédok az ablakokba gyűltek, s a lakók már morognak.

- Na és? Ez ránk tartozik - jegyezte meg Boche. - Mi volnánk a házmesterek, vagy mi a fene! Mi felelünk a ház nyugalmáért... Csak jöjjenek nyekeregni, majd megkapják a magukét.

A hátsó szobában Nana és Augustine összemarakodtak, mindegyik maga akarta kimártogatni a tepsit, mely már negyedórája ide-oda szánkázott a szoba padlóján, vad csörömpöléssel. Nana ezután a kis Victort vette kezelésbe, akinek libacsont akadt a torkán; a gigáját nyomkodta, s nagy darab cukrokat nyeletett vele, gyógyszerül. De közben állandóan szemmel tartotta a nagyok asztalát. Minduntalan beszaladt borért, kenyérért, húsért Étienne-nek meg Pauline-nak.

- Nesze! Fulladj meg! - rivallt rá az anyja. - Hagyj már békén!

A gyerekek torkig voltak már, de még egyre tömték magukat, s közben csörömpöltek villájukkal, hogy nagyobb legyen a ribillió.

Bru apó és Coupeau mama beszélgetni kezdtek a fültépő ricsajban. Az öregember a sok étel-ital után is sápadt maradt; fiairól mesélt, akik elestek a krími hadjáratban. Ó, ha a fiúk élnének, ma a feje se fájna! Coupeau mama előbbre hajolt, és nehezen forgó nyelvvel mondta:

- Hagyja csak, annyi baj van a gyerekekkel! Azt gondolná, hogy én boldog vagyok itt, ugye? Pedig sokat sírok ám!... Nem, ne hiányolja a gyerekeit.

Bru apó bólogatott.

- Nem kell senkinek a munkám - motyogta. - Megöregedtem. Ha belépek egy műhelybe, a fiatalok csúfolnak, azt kérdik, nem én voltam-e IV. Henrik csizmapucolója... Tavaly még megkerestem a másfél frank napszámot hídmázolással; egész nap hanyatt kellett feküdni, alattam a folyó. Azóta köhögök... Most aztán nincs tovább, mindenünnen kikoptam.

Nézte elkérgesedett, öreg kezét, és így folytatta:

- Nem csoda, hisz nem veszik már semmi hasznomat. Igazuk van, én is csak így tennék a helyükben... Tudja, az a baj, hogy még élek. Igen, ez öreg hiba. Aki nem bírja a munkát, feküdjön le és dögöljön meg.

- Igazán nem értem - szólt közbe Lorilleux, aki odafigyelt -, hogy a kormány miért nem segít a munka rokkantjain... A múltkor azt olvastam az újságban...

Poisson azonban kötelességének érezte, hogy védelmére keljen a kormánynak.

- A munkás nem katona - jelentette ki. - Az invalidusok palotája a katonáké... Ne kívánjunk lehetetlent.

Felszolgálták a csemegét. Középütt szavojai torta díszelgett, templom formára öntve, dinnyegerezd-kupolával; a kupolába műrózsa volt tűzve, mellette ezüstpapír-pillangó lebegtette szárnyát egy szál drót végén.

A virág kelyhében két csepp mézga utánozta a harmatot. Balra, egy mély tálban túró úszott; jobbra, egy másikban nagyszemű eper púposodott halomban. De maradt még saláta is, nagy levelű római saláta, olajosan.

- Tessék, tessék, Boche-né - unszolta kedvesen Gervaise -, vegyen még egy kis salátát. Tudom, ez a kedvence.

- Nem, köszönöm, nem kérek. Torkig vagyok már - szabadkozott a házmesterné.

Erre a mosónő Virginie-hez fordult, aki ujját szájába dugva mutatta, hogy szinte már meg tudná tapogatni az ételt.

- Igazán, úgy tele vagyok - mormogta. - Nincs több hely. Egy falat se csúszik le.

- Nos, hát erőltesse egy kicsit - mosolygott rá Gervaise. - Tudja, nincsen olyan rakott szekér... A salátához étvágy se kell... Csak nem hagyja, hogy kárba vesszen a római saláta?

- Majd megeszik holnap forrázva - szólt bele Lerat-né. - Úgy jobb.

Az asszonyok már alig pihegtek. Sajnálkozva nézték a salátástálat. Clémence elmesélte, hogy egyszer három fej zsázsát falt fel egy ebédhez, Putois-né még rajta is túltett, mert ő meg tisztítatlanul szokta enni a római salátát: úgy ropogtatja el nyersen, megsózva. Legszívesebben salátán éltek volna, azt ettek volna reggel, délben, este. S míg így beszélgettek, lassacskán ki is ürült a tál.

- Én akár négykézlábra ereszkednék a réten - mondta a házmesterné teli szájjal.

A csemegét vigyorogva fogadták. Ez már csak ráadás! Kissé megkésve érkezett ugyan, de oda se neki, majd ők pártfogásba veszik. Ha kipukkadnak, se hagyják, hogy holmi eper meg torta kifogjon rajtuk. Különben se ég a ház, van idejük bőven, ráérnek reggelig. S hogy úgyis ráértek, mindjárt teleszedték a tányérjukat eperrel és túróval. A férfiak pipára gyújtottak, s hogy a palackozott bor elfogyott, visszatértek a literes üvegekhez, ittak, pöfékeltek. Biztatták Gervaise-t, hogy nyomban szeletelje fel a tortát. Poisson felállt, s a rózsát gavallérosan átnyújtotta a háziasszonynak, a társaság megtapsolta. Gervaise-nek a bal mellére kellett tűznie a virágot, a szíve fölé. A pillangó minden mozdulatára meglebbentette a szárnyát.

- Nicsak! - kiáltott fel Lorilleux, ki váratlan felfedezést tett -, hiszen mi a maguk munkaasztalán vacsorázunk! Na, ezen se folyt még ilyen serény munka!

Ez a csípős megjegyzés nagy sikert aratott. Záporoztak az elmésnél elmésebb mondások; Clémence minden kanál epernél elmondta, hogy most nyomja a vasat; Lerat-né szerint a túrón érzik a keményítő; Lorilleux-né azt morogta a foga között, hogy ezek is jól csinálják: azon a deszkán falják fel a pénzt, ahol olyan keservesen megdolgoztak érte. Összevissza kiabált, nevetgélt mindenki.

De felmordult egy mély hang, erre mindnyájan elhallgattak. Boche, hasát előretolva, lomhán feltápászkodott, s rázendített a Szerelem vulkánja avagy a Hódító baka című szerzeményre:

Mordályos az én nevem, a klassz nőket szeretem...

Az első szakasz viharos tapsot kapott. Helyes, helyes, énekelni fognak! Mindenki leteszi a garast. Ez a legjobb mulatság. Ki az asztalra könyökölt, ki hátradőlt a székén, a jó részeknél bólogattak, a refrénre mindig ittak egyet. Az a marha Boche nagy mestere volt a víg daloknak. Ahogy ujjait szétterpesztve, sapkáját a tarkójára tolva utánozta az újoncot, tán még a holtakat is megnevettette volna. A Szerelem vulkánja után tüstént belefogott a Kergebirka báróné-ba, mellyel a legnagyobb sikereit aratta. Ahogy a harmadik szakaszhoz ért, Clémence felé fordult, s meglassúdott hangon, kéjesen suttogta:

A bárónénál áll a bál,
Ropja a táncot négy nővére,
Tüzesen csillog négy szempár,
Legszebb közöttük a szőke.

A társaság elragadtatva kornyikálta a refrént. A férfiak sarkukkal verték ki a taktust. A nők ütemre pengették késükkel a poharukat. Torkuk szakadtából bömbölték:

A mindenit! Ki fizeti
A pálinkát a pi... a pi...
A mindenit! a pálinkát
A pi... a pi... a piásoknak?

A harsány énekszótól megrezdültek a bolt ablaküvegei, és meglebbentek a muszlinfüggönyök. Közben Virginie már kétszer is eltűnt, s visszatérve Gervaise füléhez hajolt, hogy halkan beszámoljon a tapasztaltakról. Amikor harmadszor tért vissza, odasúgta neki a nagy zenebona közben:

- Kedvesem, még mindig ott ül François-nál, s úgy tesz, mintha újságot olvasna... Valamit forgat a fejében, arra mérget veszek!

Lantier-ról beszélt. Azért ment ki annyiszor, hogy meglesse. Gervaise minden újabb hírre komorabb lett.

- Részeg? - kérdezte Virginie-től.

- Nem - válaszolta a nagy barna. - Színjózannak látszik. Épp ez nyugtalanít. Mert minek ül a kocsmában, ha józan?... Istenkém! Csak ne történjék semmi!

A mosónő nagyon nyugtalan lett, kérte, hogy hallgasson. Hirtelen mély csönd támadt. Putois-né állt most fel, s megmondta a dal címét: Csáklyára! A vendégsereg némán, áhítatosan függesztette rá a szemét; Poisson még a pipáját is az asztal szélére tette, hogy jobban tudjon figyelni. A fekete főkötős, sápadt arcú, sovány asszony büszke öntudattal állott, s bal öklét büszke elszántsággal előrelökve, öblös hangon énekelte:

Gaz haramiák
Rontanak reánk!
Üsd-vágd, nem apád!
Aprítsd a bestiát!
Töltést a mozsárba!
Rumot a pohárba!
Rabló, kalóz, martalóc ma itt
Az árbocra magasztaltatik.

Ennek a fele se tréfa, a kutyafáját! Szinte maga előtt látja az ember, amit énekel: Poisson, aki tengeren is járt már, bólingatva erősítette meg az egyes részletek helyességét. Mindenki érezte, hogy Putois-né lelkéből fakadt ez a dal. Coupeau előrehajolt s elmesélte, hogy Putois-né valamelyik este a Csibe utcában felpofozott négy férfit, akik ki akartak kezdeni vele.

Ezalatt Gervaise Coupeau mamával kávét szolgált fel, ámbár a vendégek még mindig a tortánál tartottak. Gervaise-t nem engedték leülni, azt kiáltozták, hogy most rajta a sor. Ő azonban szabadkozott, sápadt arccal, mint aki rosszul van; kérdezték is tőle, nem feküdte-e meg a liba a gyomrát. Ekkor erőtlen hangon, halkan elkezdte: Ó, hadd álmodozzam! Amint a refrénhez ért, s vágyódva szólongatta a szép ábrándokat hozó álmot, szeme félig lehunyódott, könnyes tekintete elveszett az éj sötétjében. Nyomban utána Poisson kurta fejbiccentéssel köszöntötte a hölgyeket, s rázendített a Francia borok című bordalra; csapnivalóan kántált; csak az utolsó, a hazafias szakasszal volt sikere, amikor ugyanis a nemzetiszínű lobogóhoz ért, magasra emelte poharát, meglengette, s tartalmát tátott torkába öntötte. Ezután románcok következtek; Boche-né barkarolát adott elő Velencéről s a gondolásokról, Lorilleux-né bolerója Sevilláról és Andalúzia leányairól szólt, Lorilleux pedig meg sem állt Arábiáig, Arábia illatszereit magasztalta, Fatmának, a táncosnőnek szerelmeit zengvén. A zsíros asztal körül, a jóllakott szuszogástól megsűrűsödött levegőben aranyos távolok fénylettek, elefántcsont nyakak sejlettek fel, ében hajzatok feketélltek, holdfényes csókokat kísért a halk gitárszó, s igazgyöngy és drágakő perdült ki a bajadérok léptei alól. A férfiak elbávultan szítták pipájukat, a nők önfeledten, kéjesen mosolyogtak, képzeletben mindnyájan odalent jártak most, és belélegezték a bódító illatokat. És amikor Clémence mély hangja turbékolni kezdte, hogy: Rakjatok fészket, ájuldoztak a gyönyörűségtől; a dal felidézte a vidéki tájat, a könnyű röptű madarakat, a táncot az árnyas lombok alatt, a mézes kelyhű virágokat, egyszóval mindazt, amit a vincennes-i erdőben lát az ember, ha hébe-hóba kiruccan egy kis nyúlpecsenyére. De mindjárt visszatért a jókedvük, ahogy Virginie elénekelte Az én kupicám-at; kezét csípőjére téve, karját könyökben behajlítva utánozta a markotányosnét; másik kezét meg úgy mozgatta a levegőben, mintha pálinkát töltögetne. A társaság ezután Coupeau mamát kezdte kérlelni, hogy énekelje el a Kisegér-t. Az öregasszony szabódott, égre-földre esküdözött, hogy ő nem tud efféle malacságokat. De aztán csak rákezdte öregesen reszkető, vékonyka hangján; ezerráncú arca, mozgékony egérszeme még jobban aláfestette a sikamlós részleteket, Lise kisasszony rémüldözéseit, aki az egeret megpillantva, felrántja szoknyáját.

A hasukat fogták nevettükben; az asszonyok sem állták meg nevetés nélkül, csillogó szemmel pillantottak szomszédjaikra; végtére is a dalban nincs semmi malacság, egy illetlen szó sem fordul elő benne. Igaz ugyan, hogy Boche közben a szenesasszony lábikráján egerészett. Tán még többre is sor került volna, ha Goujet - Gervaise intésére - csendet és komolyságot nem teremt az Abd-elKader búcsújá-val, melyet szépen zengő basszusán adott elő. Jól bírta torokkal, a teremburáját! Úgy harsogott a hangja szép szőke szakállából, mint egy trombitából. És amikor a hadvezér fekete kancájáról szólva felkiáltott: "Ó, nemes bajtársam!", a szívek megdobbantak, s kitört a tapsvihar; meg sem várták a dal végét, olyan elemi erővel zengett.

- Maga következik, Bru apó, maga következik! - nógatta Coupeau mama. - Halljuk a nótáját! Hiába, a régi nótának nincsen párja!

Mindenki az öreg felé fordult, biztatták, bátorították. De az csak ült ott, kábultan, cserzett arcán egy izom se rándult, nézte az embereket, látszott, hogy nem érti, mit akarnak tőle. Faggatták, tudja-e az Öt hang-ot. Az öreg lehajtotta a fejét, nem emlékezett már, a régi jó idők dalai mind összezavarodtak a kobakjában. Már-már békén akarták hagyni, hogy nem zaklatják tovább, de ekkor mintha derengeni kezdett volna valami a fejében, mert tompa hangon dúdolni kezdte:

Trallala, trallala,
Tralla, tralla, trallala!

Arca megélénkült, a refrén régmúlt vigasságok emlékét ébresztette benne, melyet csak egymaga élvezett most, ahogy gyerekes örömmel hallgatta mind fakóbbra váló hangját:

Trallala, trallala,
Tralla, tralla, trallala!

- Ide hallgasson, lelkem - suttogta Virginie Gervaise fülébe -, onnan jövök ám megint. Nem volt maradásom... Nahát! Lantier meglépett François-tól.

- Nem látta az utcán? - kérdezte a mosónő.

- Nem, nagyon siettem, eszemben se volt nézni.

Virginie felpillantott, félbeszakította magát, s halk sikolyt fojtott el.

- Te jóisten! Ott áll a szemközti járdán és idenéz.

Gervaise majd kővé meredt, ahogy odapillantott. Az utca népe összecsődült, hogy hallgassa a danászásukat. A fűszeressegédek, a pacalos asszony, a kis órás, mind ott álltak egy kupacban, akár a cirkuszban. Voltak ott katonák, kabátos polgárok, három öt-hat éves forma kislány is, egymás kezét fogva, komolyan. Lantier csakugyan ott állt az első sorban, egykedvűen nézett és hallgatott. Hát ehhez pofa kell! Gervaise érezte, mint száll fel a hideg a lábából a szíve tájékára, moccanni sem mert, Bru apó meg csak tovább dudorászott:

Trallala, trallala,
Tralla, tralla, trallala.

- Na, köszönjük, öregapám, elég lesz mára! - hallgattatta el Coupeau. - Végig tudja az egészet?... Majd elfújja legközelebb, ha megint összejövünk ricsajozni, jó lesz?

Nevettek. Az öreg egyszerre elhallgatott, fakó pillantását körbejártatta az asztalon, visszasüllyedt állati tompaságába. Közben elfogyott a kávé, a bádogos megint bort kért. Clémence újból nekilátott az epernek. Egy darabig szünetelt a nótázás, egy asszonyról folyt a szó, akit reggel felakasztva találtak a szomszéd házban. Aztán Lerat-né következett, körülményesen nekikészülődött az éneklésnek. Egy pohár vízbe mártotta szalvétája csücskét, s megnedvesítette halántékát, mert nagyon melege volt. Aztán kért egy korty pálinkát, felhajtotta, hosszasan törölgette az ajkát.

- A Jóisten gyermeke jó lesz ugye? - dünnyögte. - A Jóisten gyermeke...

És ez a nagy darab, férfias külsejű nő, akinek merész orra és szögletes csendőrválla volt, így kezdett el énekelni:

A Jóistennél talál oltalomra
Az árva kisgyerek, kit szülője kitett.
A Jóisten trónjáról látja, óvja,
Az Isten gyermeke az árva kisgyerek.

Egy-egy szónál megremegett a hangja, lágyan tremolózott; szemét az égre emelte, jobb kezét a melle előtt mozgatta, majd elérzékenyülten szorította szívére. Gervaise, akit elkínzott Lantier megjelenése, nem bírta visszatartani könnyeit; úgy érezte, az ő szenvedéseit mondja el a dal, ő az a kitett, elhagyott árva, akit oltalmába vesz a Jóisten. Clémence tökéletesen elázott; hirtelen belőle is felcsuklott a zokogás; fejét az asztal szélére ejtve, a terítőbe fojtotta fel-feltörő sírását. Remegő csend volt. A hölgyek előhúzták zsebkendőjüket, a szemüket törölgették, feltartott fejjel, büszkén viselve meghatottságukat. A férfiak lehajtották fejüket, maguk elé meredtek, szemhéjuk reszketett. Poisson nehezen lélegzett, összeszorította a fogát, már kétszer is leharapott egy-egy darabot a pipaszárból, s a földre köpte, de a pipázást nem hagyta abba. Boche ottfelejtette a kezét a szenesasszony térdén, de nem csipkedte tovább, mert felébredt benne a lelkiismeret s valami tétova félelem; két kövér könnycsepp gördült le az orcáján. Az ünneplő gyülekezet úgy berúgott, mint a csacsi, de oly jámbor volt, mint a ma született bárány. A szemükön át folyatták ki a bort! Amikor újra felhangzott a refrén, lassabban és még szívhez szólóbban, valamennyien elhagyták magukat, tányérjukba potyogtatták könnyeiket, kigombolkoztak, majd belepusztultak a nagy meghatottságba.

De Gervaise és Virginie nem tudta levenni szemét a túlsó járdáról. Boche-né is észrevette Lantier-t, s halkan felsikoltott, egyre maszatolva könnyeit. Mind a hárman ijedt képet vágtak, s önkéntelenül odaintegettek egymásnak. Te jóisten! Ha Coupeau megfordul, és meglátja a másikat! Lesz nemulass! Embervér folyik itt ma! Olyan feltűnően viselkedtek, hogy a bádogos végül is megkérdezte tőlük:

- Mi az ördögöt bámulnak úgy?

Megfordult, felismerte Lantier-t.

- Az istenit neki! Ez már több a soknál! - dörmögte. - Aj, a mocskos disznó!... Aj, a mocskos disznó!... Nem, ez több a soknál... ennek véget vetek...

Felállt, vad fenyegetést morogva. Gervaise halk hangon kérlelte:

- Hallgass rám, könyörgök... Tedd le azt a kést... Ülj vissza, ne csinálj botrányt.

Virginie elszedte tőle a kést, melyet a férfi felkapott az asztalról. De abban már nem tudta megakadályozni, hogy ki ne menjen, s egyenest Lantier-nak ne tartson. A társaság növekvő elérzékenyedésében se látott, se hallott, mind hangosabban zokogott, míg Lerat-né szívettépően énekelte:

Kitették a szegény árvát,
Nem hallja más a sírását,
Csak az erdő meg a szél.

Az utolsó sor úgy hangzott, mint a szél panaszos zúgása. Putois-né az ajkához emelte a poharát, de nagy meghatottságában a terítőre öntötte a bort. Gervaise halálra dermedve szorította öklét a szájára, hogy fel ne sikoltson, szeme riadtan meg-megrebbent, minden pillanatban várta, hogy a két férfi közül az egyik holtan zuhan a földre. Virginie és Boche-né feszülten figyelték a jelenetet. Coupeau megszédült a szabad levegőn, majdnem beleült az utcai folyókába, amikor Lantier-ra akarta vetni magát. Az, kezét ki sem véve zsebéből, egyszerűen arrább lépett. A két férfi vadul csaholt egymásra, különösen a bádogos szidta-hordta a másikat, lebüdösdisznózta, s megfenyegette, hogy kitapossa a belét. Behallatszott dühös ordítozásuk, látszott vad hadonászásuk, azt hitte volna az ember, úgy felpofozzák egymást mindjárt, hogy kificamodik bele a karjuk. Gervaise majdnem elájult, lehunyta a szemét; szörnyű volt ez a várakozás, azt képzelte, rögtön leharapják egymás fejét, olyan közel volt az arcuk egymáshoz. Aztán nem hallott semmit, újra felnézett, s a szája is tátva maradt, hogy azok ott békésen társalognak.

Lerat-né hangja magasba szállt, pityergős érzelgősséggel fogott bele a következő szakaszba:

Másnap, mire rátaláltak,
Szegény alig pihegett...

- De ronda kurva némelyik nő - jegyezte meg Lorilleux-né, általános helyeslés közepette.

Gervaise összenézett Boche-néval és Virginie-vel. Mit jelentsen ez a kibékülés? Coupeau és Lantier tovább beszélgettek a járda szélén. Még mindig szidták egymást, de inkább csak barátságból. "Nagy marha vagy", mondták, de átütött rajta egy csepp gyöngédség is. Aztán egyszerre csak sétálgatni kezdtek a házak mentén, tízlépésenként visszafordulva. Élénk beszélgetésbe mélyedtek. Coupeau megint felfortyant, a másik meg szemmel láthatóan vonakodott, kérette magát. Végül a bádogos erővel átcipelte az utcán, és betuszkolta a boltba.

- Ha mondom, hogy szívből jön! - kiáltotta. - Megiszik egy pohár bort... Legyünk emberek, no nem? Azért vagyunk, hogy szeressük egymást...

Lerat-né az utolsó strófánál tartott. A hölgyek zsebkendőjüket gyűrögetve, együtt ismételték:

Az Isten gyermeke az árva kisgyerek...

Melegen gratuláltak az énekesnőnek, aki fáradtságát fitogtatva ereszkedett le a székre. Inni kért, mert szívét-lelkét beleadta ebbe a dalba, s ilyenkor mindig attól félt, hogy "megpattan benne egy ideg". De a figyelem most Lantier felé fordult, aki békésen üldögélt Coupeau mellett, s a maradék süteményt ette borba mártogatva. Virginie-n és Boche-nén kívül senki nem ismerte. Lorilleux-ék gyanították ugyan, hogy suskus van a dologban, de tudni nem tudtak semmit, s egyelőre igen tartózkodó képet vágtak. Goujet figyelmét sem kerülte el Gervaise izgatottsága, s gyanakodva méregette az újonnan jött vendéget. Feszült csend támadt, Coupeau mindössze ennyit mondott:

- A barátom.

Aztán rászólt a feleségére:

- Mozogj már!... Talán maradt még meleg kávé.

Gervaise szelíden, bambán bámult egyikről a másikra. Az imént, amikor férje betuszkolta a volt szeretőjét a boltba, ösztönös mozdulattal két ökle közé fogta a fejét, mint zivatar idején, ha mennydörög. Úgy érezte, ez képtelenség; mindjárt bedőlnek a falak, és maguk alá temetik az egész társaságot. Aztán azt látta, hogy a két ember nyugodtan ül, még csak a muszlinfüggöny sem lebben meg, és hirtelen egészen természetesnek tetszett az egész. A liba megfeküdte egy kissé a gyomrát; nyilván többet evett belőle a kelleténél, azért nem bírja most összeszedni az eszét. Jóleső lustaság zsibbasztotta, nehézkesen ült az asztal mellett, csak egy vágya volt, hogy ne háborgassák. Istenem! Minek izguljon az ember, amikor más sem izgul, s a kalamajka elsimul magától is, közmegelégedésre? Aztán feltápászkodott, hogy megnézze, maradt-e még kávé.

A hátsó szobában már aludtak a gyerekek. A kancsal Augustine a csemegénél valósággal zsarnokoskodott rajtuk, elcsente az eprüket, vad fenyegetésekkel rémítgette őket. Most szörnyen rosszul érezte magát, egy zsámolyon ült összegörnyedve, falfehéren, némán. A dundi Pauline Étienne vállára ejtette a fejét, de a fiú is aludt az asztal szélére borulva. Nana az ágy előtt ült egy kis szőnyegen, fél karját Victor nyaka köré fonta; csukott szemmel, félálomban motyogta, halkan, szüntelenül:

- Jaj, anyu, bibis... Jaj, anyu, bibis...

- Nahát! - dünnyögte Augustine a fejét ingatva. - Ezek kikészültek. Úgy kornyikáltak, mint a nagyok.

Gervaise ránézett Étienne-re, s valami belényilallt. Elszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy a fiú apja ott van a szomszédban, süteménnyel tömi magát, de semmi hajlandóságot nem mutat, hogy megnézze gyermekét. Gervaise már-már felkeltette Étienne-t, hogy kivigye az ölében. Aztán, immár másodszor, úgy érezte, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Nyilván nem is volna illő megzavarni a vacsora végét. Visszatért a kávéskannával, öntött egy pohárnyit Lantier-nak, aki ügyet sem vetett rá.

- Most én következem - dadogta Coupeau borízű hangon. - Engem a végére hagytak csemegének, mi?... Nahát akkor eléneklem maguknak azt, hogy A szedte-vette beste lelke.

- Helyes, helyes, A szedte-vette beste lelke, halljuk! - kiabálták az asztalnál ülők.

A zsivaj újra kezdődött. Lantier-ról megfeledkeztek. A hölgyek készenlétbe helyezték a poharakat és késeket, hogy kiverjék a refrént. Már előre nevettek, ahogy a bádogost nézték, aki kihívó mozdulattal himbálta magát. Rekedten, vénasszonyos hangon kántált:

Reggel, amikor felkelek,
Úgy sajog mindenem!
Küldöm tüstént a gyereket,
Hozzon négyért gugyit nekem.
Hát tegnap is, mikorra visszaért
- Az ördög tudja, hogy mi lelte! -
Beszopta már a piám jófélét,
A szedte-vette beste lelke!

A nők meg poharaikat verve kórusban énekelték, falrengető vidámsággal:

A szedte-vette beste lelke!
A szedte-vette beste lelke!

Ebbe már az Aranycsepp utca is beleszólt. Az egész környék ezt a dalt fújta. Túloldalt a kis órás, a fűszeressegédek, a pacalos asszony, a gyümölcsös kofa, akik tudták a dalt, mind együtt énekelték a refrént, tréfásan egymáson verve ki a taktust. Az utca csakugyan kezdett berúgni; a Coupeau-éktól kiszálló dáridószagtól dülöngéltek az emberek a járdán. Az igaz, hogy odabent is tökéletesen elázott az egész társaság. Észrevétlenül jutottak idáig, az első pohár bortól kezdve, melyet tisztán ittak meg a leves után. A végére teljesen kikészültek, versengve üvöltöztek, bendőjük pukkadásig volt, a két füstölgő lámpa vöröses ködbe vonta őket. A cécó zsivaja túltett még az utolsó szekerek dübörgésén is. Két rendőr, azt gondolva, hogy valami tüntetés van, odafutott, de meglátván Poissont, cinkosan ráköszöntek, s lassan elballagtak egymás mellett a sötét házak árnyékában.

Coupeau most ezt a strófát énekelte:

Elsattyogok vasárnap délután
Maison-Villette-be, ó, de jó!
Mert ott a drága bácsikám
Lajtos és klozettpucoló.
Amíg a tütüért megyek
- A szedte-vette teremtette -
Vígan a szarban hempereg
A szedte-vette beste lelke!

A ház is beleremegett, úgy harsogott az ordítozás az éjszaka langyos, mozdulatlan levegőjében; az üvöltők megtapsolták magukat, ennél vadabb bömbölésre nyilván nem képes senki emberfia.

A társaságból később senki sem emlékezett rá, hogy valójában hogyan is ért véget a muri. Nagyon késő lehetett, az az egy biztos, mert egy lélek sem járt az utcán. Aztán rémlett, mintha táncoltak volna az asztal körül is, kézen fogva. Sárgás ködbe veszett az egész, vörös arcok ugrabugráltak, szájuk fülig szaladt. Az bizonyos, hogy a vége felé már francia módra nyakalták a bort, csak az nem derült ki, nem tett-e valaki tréfából sót a poharakba. A gyerekek alighanem maguk vetkőztek le, és egyedül bújtak az ágyba. Boche-né másnap eldicsekedett vele, hogy kettőt még lemázolt Boche-nak, aki egy sarokban túlságosan közelről társalgott a szenesasszonnyal; Boche azonban az égvilágon semmire nem emlékezett, és mindezt ugratásnak minősítette. Abban mindenki egyetértett, hogy Clémence lehetetlenül viselkedett; azt a lányt igazán nem lehet meghívni sehová; a végén már szemérmetlenül mutogatta mindenét, amivel felruházta a Teremtő; utána meg olyan hányás jött rá, hogy az egyik muszlinfüggönyt teljesen összerondította. A férfiakban legalább volt annyi tisztesség, hogy kivonultak az utcára; Lorilleux és Poisson, amikor a gyomruk elkezdett rosszalkodni, meg sem álltak a hentesboltig. Hiába, meglátszik, kinek volt gyerekszobája. A hölgyek, Putois-né, Lerat-né és Virginie szépen bementek a hátsó szobába, amikor már nagyon melegük volt, és kifűzték magukat. Virginie még az ágyra is leheveredett, hogy az esetleges kellemetlen következményeket megelőzze. Aztán apadozni kezdett a társaság, a vendégek egymás után elpárologtak, egymást támogatva, kísérve, elenyésztek a sötétbe merült város homályában; utoljára még istenigazában kiordítozták magukat; Lorilleux-ék mérgesen veszekedtek még valamin, Bru apó konokul, gyászosan trallázott. Gervaise meg mert volna esküdni, hogy Goujet zokogva távozott; Coupeau szünet nélkül énekelt; Lantier alkalmasint végig ottmaradt, Gervaise valami leheletfélét is érzett a haján, de azt már nem tudta volna megmondani, hogy Lantier volt-e az, vagy a langyos éjszakai szellő.

Mivel Lerat-né nem volt hajlandó ilyen későn hazamenni Batignolles-ba, kivettek egy matracot az ágyból, s a bolt sarkában letették a földre, félrehúzva onnét az asztalt. Ott aludt el a vacsora roncsai között. És éjjel, míg Coupeau-ék kába öntudatlanságba zuhanva aludtak ünnepi-mámoros álmukat, a szomszédasszony macskája beszökött a nyitott ablakon, ropogtatni kezdte a liba csontjait, s tűhegyes fogaival halkan neszezve teljesen elpusztította az állatot.


Jegyzetek

1. Géricault (1791-1824) műve, megrázó erővel ábrázolja a Meduza fregatt hajótörötteit. [VISSZA]

2. Szent Bertalan véres éjszakáján (1572. aug. 23.) a király - egy egykori történetíró szerint - palotája ablakából egy hosszú muskétával vadászott a menekülő hugenottákra. [VISSZA]

3. Paolo Veronese (1528-1588) itáliai festő monumentális képe. [VISSZA]

4. Correggio (1494-1523) itáliai festő mitológiai tárgyú festménye. [VISSZA]

5. "A szép La Ferronné" vagy "A szép vasárusné", I. Ferenc francia király állítólagos szeretője. Sokáig - tévesen - azt hitték, hogy portréját Leonardo da Vinci festette. A Louvre-beli arckép valószínűleg Lodovico Moro kedvesének, Lucrezia Crivellinek képmása, és alighanem Leonardo valamelyik követőjétől származik. [VISSZA]

6. Ötvös, tudós és író (1510-1590), a francia kerámia megalapítója. [VISSZA]

7. A Bourbonok egyenes ági leszármazottja, a legitimista párt feje, V. Henrik néven is szokták emlegetni. [VISSZA]

8. A francia négyes egyik figurája. [VISSZA]

9. 1851. december 2. Napóleon Lajos herceg, a későbbi III. Napóleon államcsínyének napja. [VISSZA]




Kezdőlap Előre