8

A következő szombaton Coupeau nem tért haza vacsorára, hanem csak tíz óra tájban állított be Lantier-val. Együtt ettek birkacsülköt Thomas-nál, a Montmartre-on.

- Ne csörögj, asszony - szólt Gervaise-re a bádogos. - Látod, hogy józanok vagyunk... Ne félts te engem, míg a cimborámmal vagyok; ő jó útra térít mindenkit.

Elmondta, hogyan találkoztak össze a Rochechouart utcában. Vacsora után Lantier nem volt hajlandó beülni a Fekete Golyóba, mondván, hogy akinek ilyen kedves és rendes felesége van, annak nem szabad a csapszékben züllenie. Gervaise bujkáló mosollyal hallgatta. Nem, igazán esze ágában sem volt pörölni vele; sokkal nagyobb zavarban volt, semhogy ilyesmire gondolt volna. A névnapi ünnepség óta számított rá, hogy előbb-utóbb viszontlátja még a régi szeretőjét; de ilyen időpontban, éppen lefekvés előtt! A két férfi érkezése meghökkentette; reszkető kézzel tűzte vissza nyakába eresztett kontyát.

- Tudod mit - mondta Coupeau -, mivel olyan rendes volt, hogy nem akart beülni sehová, hozol nekünk egy kis itókát... Ennyit igazán megtehetsz!

A munkásnők már régen elmentek, Coupeau mama és Nana az imént feküdtek le. Gervaise-nek már a kezében volt az egyik kirakati tábla, amikor a két férfi betoppant; így hát nyitva hagyta a boltot, s a munkaasztal sarkára poharakat tett, meg egy konyakos palackot, melynek az alján volt még egy kis maradék. Lantier nem ült le, s lehetőleg kerülte, hogy egyenest Gervaise-hez kelljen beszélnie. De amikor az asszony töltött, felkiáltott:

- Csak egy csöppet, asszonyom, ha kérnem szabad.

Coupeau rájuk nézett, aztán kimondta kertelés nélkül, amit gondolt. Csak nem fognak itt szamárkodni! Ami volt, el van boronálva! Ha az ember kilenc-tíz évig tartaná a haragot, a végén senkivel nem állna szóba. Lám, ő a tenyerén hordja a szívét. Különben is tudja, kivel van dolga: egy derék asszonnyal meg egy derék férfival, vagyis két rendes emberrel, ő teljesen nyugodt, ismeri a becsületességüket.

- Hát hogyne... hogyne... - dadogta Gervaise szemlesütve, s azt se tudta, mit mond.

- Olyan ő most nekem, mintha a húgom volna, csak a testvérhúgom, semmi több - dünnyögte Lantier is.

- Fogjatok már kezet, az istenfáját! - tört ki Coupeau. - A burzsujok meg le vannak szarva! Tudjátok, ha az ember így gondolkozik, akkor nagyobb legény a milliomosoknál is. Én azt mondom, a barátság mindenekfölött, mert a barátság az barátság, azzal nem ér fel semmi.

Mellét verte, s úgy felizgatta magát, hogy alig tudták lecsillapítani. Aztán csendesen koccintottak mind a hárman, és felhajtották pálinkájukat. Gervaise most alaposabban szemügyre vehette Lantier-t; a névnapi estén csak ködön át látta. A férfi elhízott, kipofásodott, pocakot eresztett, karja és lába elnehezedett, kivált hogy alacsony termetű is volt. Arca még mindig megnyerő, bár a henye életmódtól felpuffadt; s minthogy vékonyka bajszát most is nagy gonddal kente-fente, nem is igen látszott többnek harmincöt esztendősnél, amennyi volt is. Ma szürke nadrágot és sötétkék felöltőt hordott, akár az urak, kerek kalappal, sőt még órája is volt, ezüstláncán gyűrű fityegett, alkalmasint valami emlék.

- Megyek - jelentette ki. - Az isten háta mögött lakom.

A bádogos még visszahívta az utcáról, és megígértette vele, hogy nem megy el többet a portájuk előtt anélkül, hogy rájuk ne köszöntsön egy adjonistent. Eközben Gervaise észrevétlenül eltűnt, majd újból megjelent, maga előtt taszigálva Étienne-t, aki már hálóingben volt, álomittasan. A gyerek mosolygott, a szemét dörzsölgette, de mihelyt meglátta Lantier-t, remegni kezdett, ijedten állt ott, s nyugtalan pillantása anyjáról Coupeau-ra rebbent.

- Nem ismered meg az urat? - kérdezte tőle a bádogos.

A gyerek lehorgasztotta fejét, nem válaszolt. Aztán alig észrevehetően biccentett, jelezve, hogy megismeri az urat.

- Nahát akkor ne mafláskodj, eriggy, csókold meg!

Lantier komolyan, nyugodtan állt, várt. Amikor Étienne végre elszánta magát, a férfi lehajolt, odatartotta a két orcáját, aztán ő is cuppanós csókot nyomott a fiú homlokára. A gyerek csak most mert apjára nézni. De hirtelen sírva fakadt, s úgy elfutott onnét, mint akinek elment az esze. Coupeau szidta a vadóc természetét.

- A meghatottságtól van - mondta Gervaise, aki maga is sápadt volt és remegett.

- Ó, különben nagyon szelíd és jóviseletű gyermek - mentegette Coupeau. - Keményen neveltem, majd meglátja... Hamar megbarátkozik majd magával is. Csak az kell neki, hogy megismerje az embert... Már csupán a fiú miatt sem szabad haragot tartanunk, ugye? Az ő kedvéért régen kibékülhettünk volna; inkább vágják le a fejem, semhogy egy atyát elválasszak gyermekétől.

S nagy felbuzdulásában azt ajánlotta, hogy most már igyák meg a maradék konyakot. Újból koccintottak mind a hárman. Lantier semmin se csodálkozott, megőrizte rendületlen nyugalmát. Távozáskor, hogy viszonozza a szíves fogadtatást, mindenáron segíteni akart a bádogosnak a zárásban. Aztán leporolta a tenyerét, és jó éjt kívánt a házaspárnak:

- Szép álmokat. Megpróbálom elcsípni az omnibuszt... Nemsokára eljövök megint, ígérem.

Ez estétől fogva Lantier gyakori vendég volt az Aranycsepp utcában. Csak olyankor jött, amikor a bádogos is otthon volt, már az ajtóból érdeklődött a hogyléte felől, ezzel is mutatva, hogy csak neki szól a látogatása. Ahogy a kirakat mellett ült, felöltősen, gondosan megborotválva, jól fésülten, és udvariasan csevegett, jól nevelt úriembernek látszott. Coupeau-ék apránként megtudtak egyet s mást az életéről. Az elmúlt nyolc év alatt kalapgyári igazgató is volt egy kis ideig; amikor megkérdezték tőle, miért hagyta ott ezt az állását, azt mondta, hogy társa, aki történetesen földije is volt, mindenféle disznóságot művelt, s utcanőkkel herdálta el a cég vagyonát. De volt főnöki tekintélyéből határozottan ragadt rajta valami: mintha nemesi címet viselt volna, melyhez nem válhat többé méltatlanná. Folyton emlegette küszöbönálló fényes üzleteit, holmi kalaposcégekről beszélt, melyek tetemes tőkebefektetéssel állítólag boltot rendeznének be neki. Addig persze, nem csinált az égvilágon semmit, csak sétafikált a napsütésben, zsebre dugott kézzel, mint egy tőkepénzes. Ha olykor-olykor panaszkodott, és valaki figyelmeztetni merte, hogy ez és ez a gyár munkásokat keres, ő csak kicsinylőn mosolygott s kijelentette, hogy semmi kedve éhbérért gürcölni mások hasznára. De hát levegőből mégsem élhet a fickó, mint Coupeau szokta mondani. Nagy kópé ez, tudja ő, mitől döglik a légy; biztosan összekupeckedik valamit, a külseje legalábbis jólétre vall; nyilván nem ajándékba kapja a fehér inget és a finom nyakkendőket. Egy reggel a bádogos látta, hogy a cipőjét tisztíttatja a Montmartre körúton. Valójában Lantier, aki pedig másokról szívesen hordta a híreket, a maga dolgáról vagy hallgatott, vagy hazudott. Még annyit sem volt hajlandó elárulni, hol lakik. Egy barátjánál húzta meg magát - mint mondta -, a város túlsó végén, az isten háta mögött, míg ki nem fog egy jó állást. Azt sem engedte, hogy meglátogassák; hiszen úgy sincs otthon soha.

- Munka van, amennyi csak kell - magyarázgatta gyakran. - De minek álljon be az ember egy bódéba, ahol úgysem marad meg huszonnégy óránál tovább... Egy hétfőn, például, Montrouge-ban beléptem Championhoz. Este felhergelt a politikával; nem egyeztek a nézeteink. Alászolgája! Kedd reggel leléptem, végtére is nem élünk már a rabszolgaság korában, nem vagyok hajlandó napi hét frankért eladni magam.

November elején jártak. Lantier mindig ibolyával kedveskedett Gervaise-nek és a két munkásnőnek. Mind sűrűbben járt a házhoz, lassan mindennapos vendég lett. Úgy látszott, le akarja kenyerezni a ház lakóit, sőt az egész környéket. Először Clémence-t és Putois-nét szédítette meg, a legnagyobb figyelmet tanúsította irányukban, tekintet nélkül a köztük levő korkülönbségre. Egy hónap múlva a két munkásnő tűzbe ment volna érte. Boche-ék hiúságát azzal legyezgette, hogy bejárt hozzájuk a házmesterlakásba; persze, dicshimnuszt zengtek az udvariasságáról. Lorilleux-ék, amikor megtudták, hogy ki ez az úr, aki a csemegénél beállított a névnapi lakomára, először tüzet okádtak Gervaise-re, hogy ilyen arcátlanul odahozta a régi pasasát a családba. Lantier azonban egy szép napon fellátogatott hozzájuk, hogy láncot rendeljen egy nőismerőse részére, s úgy megvette a szívüket, hogy hellyel kínálták, egy óra hosszat ott tartották, csevegésétől elbűvölve; csak az nem fért a fejükbe, hogyan állhatott össze egy ilyen választékos úriember a Bumlival. Egy szó mint száz, a kalapos látogatásain nem akadt fenn senki, sőt mindenki természetesnek találta, hogy eljárogat Coupeau-ékhoz: ennyire behízelegte magát az egész Aranycsepp utca bizalmába. Csak Goujet nem engedett komorságából. Ha véletlenül ott volt, amikor a másik jött, ő már búcsúzott is, hogy ne kelljen ismeretséget kötnie ezzel a fráterral.

Gervaise az első hetekben sehogy sem tudott megbékülni ezzel a nagy ajnározással. Mostanában is azt a forróságot érezte a gyomra tájékán, mely már akkor égette a belsejét, amikor Virginie bizalmas közléseit hallgatta. Kivált attól rettegett, hogy nem lesz majd elég ereje ellenállni, ha a férfi egy este egyedül éri otthon, és meg akarja csókolni. Túlságosan sokat gondolt rá, nagyon is tele volt vele. De lassanként megnyugodott, látva, hogy Lantier illő módon viselkedik, sosem néz a szeme közé, az ujja hegyével sem nyúl hozzá, még akkor sem, ha a többiek hátat fordítanak. Virginie szinte olvasott Gervaise lelkében, és csúnya gondolataiért rá is pirított néhányszor. Ugyan mitől tart? Lámpással sem lehetne Lantier-nál derekabb embert találni. Igazán, most már semmi oka az aggodalomra. És a nagy barna egy napon úgy intézte a dolgot, hogy együtt maradjanak egy sarokban, s szívügyekre terelte a beszélgetést. Lantier komoly hangon kinyilatkoztatta, gondosan megválogatva kifejezéseit, hogy az ő szíve kiégett, s immár csupán fia boldogságának óhajt élni. Claude-ot, ki még mindig Dél-Franciaországban tartózkodott, sosem említette egy szóval sem. Étienne-t minden este homlokon csókolta, de ha a gyerek tovább ottmaradt, nem tudott mit mondani neki, meg is feledkezett róla, inkább Clémence-nak tette a szépet. Gervaise megnyugodva érezte, hogy őbenne is elcsendesül a múlt. Lantier jelenléte felszívta a plassans-i és a Jószív szállóbeli emlékeket. Minthogy mindig látta a férfit, nem álmodozott többé róla. Sőt, régi kapcsolatuknak még a gondolatától is iszonyodott. De annak vége, egyszer s mindenkorra vége! Ha "azt" merészelné kérni tőle, ő bizony két csattanós pofonnal adná meg a választ, s még a férjének is szólna. És ismét lelkifurdalás nélkül, nagy-nagy szeretettel gondolt Goujet-hoz fűződő barátságára.

Clémence egy reggel a műhelybe érkezvén elmesélte, hogy előző nap este tizenegy óra tájt találkozott Lantier úrral, aki karonfogva sétált egy nővel. Elbeszélését trágárságokkal fűszerezte, s közben sunyi kíváncsisággal leste asszonya arcát. Lantier úr a Lorettói Szűz Mária utcáján kapaszkodott felfelé; a nő szőke volt, afféle kivénhedt, körúti dromedár; az ilyennek a selyemszoknya alatt csupasz a feneke. Nosza! nyomukba szegődött, csak úgy heccből. A dromedár beügetett egy henteshez, ahol garnélarákot és sonkát vásárolt. Később, a La Rochefoucauld utcában Lantier úr lehorgonyzott a járdán, s a ház előtt felfelé bámulva várta, hogy a nőci, ki egyedül ment fel, jelt adjon az ablakból. De Clémence hiába cifrázta undorító megjegyzésekkel a történetét, Gervaise nyugodtan vasalt tovább egy fehér női ruhát. Olykor-olykor önkéntelenül elmosolyodott. Ezek a provence-iak, mondta, megvesznek a nőkért; az üdvösségüket is odaadnák értük; mindegy nekik, képesek akár a trágyadombból kikaparni őket. És este, mikor a kalapos beállított, Gervaise jót mulatott Clémence piszkálódásain, aki a szőkéjével ugratta Lantier-t. A férfinak mintha még tetszett is volna, hogy rajtakapták. Istenkém! Régi barátnője az illető, s ő fellátogat hozzá néhanapján, ha nem zavar senkit; rendes kis nő az, igen szépen bútorozott szobában lakik; majd felsorolta a nőcske pár régi szeretőjét, kik között akadt egy gróf is, egy porcelánkereskedő, egy közjegyző-csemete. Ő, Lantier, szereti a jószagú nőket. Azzal Clémence orra alá dugta a zsebkendőjét, melyet a kicsike bekölnizett. Ekkor jött haza Étienne. Lantier tüstént elkomolyodott, megcsókolta a gyermeket, majd megjegyezte, hogy ezek a kiruccanások nem számítanak, mert hiszen az ő szíve halott. Gervaise a munkája fölé hajolt, és helyeslőn bólogatott. Végül is Clémence itta meg gonoszsága levét: Lantier suttyomban megcsipkedte néhányszor, és most majd meghalt az irigységtől, hogy ő nem olyan jó pézsmaszagú, mint a körúti dromedár.

Kitavaszodott. Lantier mindennapos vendég volt a családnál; most azt pedzegette, hogy a környékre költözne, mert szeretne közelebb lakni barátaihoz. Bútorozott szobát keres valamelyik rendesebb házban. Boche-né, de maga Gervaise is rengeteget talpalt a szobáért. Végigjárták a szomszédos utcákat. Lantier azonban válogatós volt. Tágas udvart szeretett volna, földszinti lakást kívánt, a lehető legkényelmesebben akart lakni. Ettől fogva, valahányszor Coupeau-éknál töltötte az estét, úgy méregette a mennyezet magasságát, tanulmányozta a szobák beosztását, mint aki valami hasonlóra vágyakozik. Ó, nem is kívánna ennél többet, szerényen meghúzódna a vackában egy ilyen nyugodt és meleg zugban. Vizsgálódásait mindig így fejezte be:

- A teremtésit! Maguk mégiscsak nagyon szépen laknak itt!

Egyik este, hogy együtt vacsoráztak, és a csemegénél megint erre terelte a szót, Coupeau, ki már tegeződött vele, ráhörrent:

- Itt maradsz, apuskám, ha a szíved is azt diktálja... Majd elleszünk valahogy...

S kifejtette, hogy a szennyes ruhás szoba, ha kitakarítják, tűrhető lakószoba lenne; Étienne elalszik a boltban egy földre tett matracon, és alászolgája.

- Nem, nem - tiltakozott Lantier -, nem fogadhatom el. Terhetekre volnék. Tudom, hogy jó szívvel ajánljátok, de csak egymás hegyen-hátán szoronganánk... Meg aztán, tudjátok, a szabad mozgás... A ti szobátokon kellene átjárnom, és az néha kényelmetlen lehet.

- Aj, te marha! - tört ki a bádogos, és majd megfúlt nevettében, míg az asztalt csapkodva krákogott, harákolt. - Mindig csak huncutságokon jár az eszed!... De az anyja keservit, majd csak kisütünk valamit, nem igaz? A szoba kétablakos. Nahát! az egyik ablakot lehúzzuk a földig, átalakítjuk ajtóvá. Érted már? Te az udvar felől közlekedsz, mi meg, ha akarjuk, akár be is rakathatjuk a közbülső ajtót. Semmi közünk többé egymáshoz, ki-ki úr a maga portáján.

Csend lett. A kalapos azt mormolta:

- Hát így... nem mondom... De nem, mégsem, nagyon a nyakatokon lennék.

Kerülte Gervaise tekintetét. De nyilván tőle várta a biztató szót, hogy elfogadhassa az ajánlatot. Az asszonyt megdöbbentette férje ötlete; nem mintha az bántotta vagy aggasztotta volna, hogy Lantier ezentúl náluk lakik; inkább azon töprengett, hová rakja majd a szennyest. A bádogos azonban megcsillantotta az új helyzet előnyeit is. Az ötszáz frankos boltbér úgyis magas volt egy kicsit. Nos! A cimbora havi húsz frankot fizet a bútorozott szobáért. Ennyit kibír, nekik meg jól jön majd a lakbérfizetéskor. Ő pedig összeüt egy nagy ládát, az ágy alá, abba belefér akár az egész városnegyed szennyese. Gervaise még tétovázott, tanácstalanul tekingetett Coupeau mamára, akit azonban Lantier már hónapokkal előbb leszedett a lábáról azzal, hogy gumicukrot hozott neki gégehurut ellen.

- Nem, biztosan nem lesz terhünkre - mondta ki végül is Gervaise. - Majd elrendeződünk valahogy...

- Nem, nem, köszönöm szépen - ismételte a kalapos. - Maguk igazán kedvesek, de nem akarok visszaélni a jóságukkal.

Coupeau-t elfutotta a pulykaméreg. Meddig gatyázik még! Hát nem hallja, hogy jó szívvel marasztják? Értse meg, hogy szívességet tesz nekik vele! Aztán dühösen ordította:

- Étienne! Étienne!

A gyerek az asztalra borulva aludt már. Riadtan kapta fel a fejét.

- Ide figyelj, mondd neki, hogy akarod... Igen, az úrnak... Mondd neki jó hangosan: "Akarom!"

- Akarom! - motyogta Étienne álmos hangon.

Mind elnevették magukat. Lantier azonban sietett felölteni komoly és megindult ábrázatát. Az asztal fölött kezet szorított Coupeau-val, és így szólt:

- Elfogadom... Barátságból tesszük mindketten, ugye? Elfogadom a gyerek kedvéért.

Másnap, hogy Marescot úr, a háztulajdonos belátogatott egy órácskára Boche-ékhoz, Gervaise megpendítette a dolgot. A háziúr először aggályoskodott, hallani sem akart róla, felfújta magát, egészen úgy viselkedett, mintha az asszony legalábbis a ház egyik szárnyát akarta volna lebontani. Aztán aprólékosan végigvizslatta a szóban forgó helyiségeket, hosszasan bámult a magasba, hogy vajon a fölső emeletek nem szakadhatnak-e le, s végül nagy kegyesen beleegyezett, azzal a kikötéssel azonban, hogy ő semmiféle költséget nem visel; ezenkívül Coupeau-éknak írásban kellett adniuk, hogy a bérlet lejártával mindent visszaállítanak úgy, ahogy volt. Estére a bádogos már elhozta cimboráit, egy kőművest, egy asztalost meg egy festőt; jó haverok ezek, egykettő összepofozzák azt a piti melót, puszta barátságból is, a napi munka után. Hanem azért az új ajtó bevágása, a szoba kitakaríttatása mégiscsak belekerült vagy száz frankjukba, nem is szólva a tömérdek borról, mellyel a cimborák munka közben a torkukat locsolgatták. A bádogos azt ígérte a komáknak, hogy majd később, ha az albérlőjétől már befutott az első havi bér, megtéríti a költségeket. Hátra volt még a szoba bebútorozása. Gervaise bennhagyta Coupeau mama szekrényét; beállított még egy asztalt és két széket is a saját szobájából; végül még vennie kellett egy szobai mosdót meg egy ágyat teljes felszereléssel, az egészet százharminc frankért, havi tízfrankos részletre. Ha Lantier húsz frankjai az első tíz hónapban körülbelül le is mennek a törlesztésre, később annál nagyobb hasznot hajt majd a lakás.

A kalapos június elején költözött be. Előző nap Coupeau felajánlotta, hogy elmegy hozzá a holmijáért, minek költsön másfél frankot kocsira. A másik azonban zavartan szabadkozott, mondván, hogy nagyon nehéz a ládája; látszott, hogy az utolsó pillanatig titkolni akarja, hol lakik. Délután három óra tájban érkezett meg. Coupeau nem volt otthon. A bolt ajtajában álló Gervaise halálosan elsápadt, amikor ráismert a fiákeron levő ruhásládára. Az ő ládájuk volt, ugyanaz, amelyikkel Plassans-ból indultak el, de ma már vedlett, ütött-kopott, madzaggal körülkötözött ócskaság. Úgy érkezett vissza, ahogy Gervaise gyakran megálmodta, sőt talán még a fiáker is ugyanaz volt, amelyen az a kurva fényezőnő megszökött vele. Boche közben segített Lantier-nak. A mosónő némán, kissé kábán követte őket.

Mikor lerakták a terhüket a szoba közepére, Gervaise megszólalt, hogy mondjon valamit:

- Rendben ment minden, ugye?

Aztán, látva, hogy Lantier rá sem hederít, hanem a kötelek kioldozásával bajlódik, magához tért egy kicsit, s így szólt Boche-hoz:

- Boche úr, hajtson fel egy pohárral!

Kiment üvegért és poharakért. Éppen arra járt Poisson is, egyenruhában. Az asszony mosolyogva rákacsintott. A rendőr értette a dürgést. Ha szolgálata közben rákacsint valaki, az annyit jelent, hogy meginvitálják egy pohár borocskára. Sokszor óraszám elsétálgatott a mosónő boltja előtt, várva a kacsintást. Majd, hogy meg ne lássák, besurrant az udvarra, és titokban elszopogatott egy pohárral.

- Nini! Maga az, Badingue - fogadta Lantier a belépőt.

Badingue-nek csúfolta, ezzel is kimutatva, hogy fütyül a császárra. Poisson merev képpel fogadta a gúnyolódást, nem lehetett tudni, haragszik-e érte. A két ember egyébként, bár politikai nézeteik nem egyeztek, nagyon jól megértette egymást.

- Azt tudja, hogy a császár is rendőr volt Londonban - duplázott rá Boche. - Ahogy mondom! A részeg némbereket szedte össze az utcán.

Gervaise megtöltötte az asztalon levő három poharat. Ő nem ivott, a gyomra kavargott. De velük maradt, nézte, hogyan oldozza ki Lantier az utolsó kötelet, hirtelen elfogta a kíváncsiság, szerette volna tudni, mi van a ládában. Emlékezett, hogy egy halom zokni, két szennyes ing meg egy ócska kalap hevert a láda sarkában. Vajon még mindig ott vannak? Vajon viszontlátja-e a múlt rongyait? Lantier, mielőtt felnyitotta volna a láda fedelét, felvette a poharát és koccintott.

- Egészségükre.

- Egészségére - válaszolta Boche és Poisson.

A mosónő újratöltette a poharakat. A három férfi megtörölte a száját keze fejével. Végre a kalapos kinyitotta a ládát. Tele volt összevissza hányt újságokkal, könyvekkel, ócska ruhával, csomóba kötött fehérneművel. Egymás után halászott elő belőle egy lábast, egy pár csizmát, egy törött orrú Ledru-Rollin mellszobrot, egy hímzett hálóinget, egy munkanadrágot. És Gervaise, amint előrehajolt, orrában érezte a dohánybűzt, annak a mosdatlan férfinak a szagát, aki csak a külszínre ad, csak azt gondozza, amit lát belőle a világ. De az ócska kalap bizony nem volt már ott a bal sarokban. Egy pamutgombolyag foglalta el a helyét, melyet nem ismert, alkalmasint egy nő ajándéka. Ekkor megnyugodott, s valami megfoghatatlan szomorúsággal nézegette tovább a holmikat, azon tűnődve, melyik való az ő idejéből, s melyik másokéból.

- Mondja csak, Badingue,[10] látta már ezt? - kérdezte Lantier.

S a rendőr orra alá dugott egy metszetekkel díszített könyvecskét, melyet Brüsszelben nyomtattak: III. Napóleon szerelmei volt a címe. Többek között el volt benne mondva, hogyan ejtette meg a császár egy szakácsának tizenhárom éves kislányát; és a kép mutatta, hogy III. Napóleon, csupán a Becsületrend nagykeresztjével a nyakában, pucéran üldöz egy kis csitrit, aki riadtan menekül kéjsóvársága elől.

- Ez az! - kiáltott fel Boche, kinek alattomos, kéjvágyó természetét felbirizgálta a kép. - Ebbiza gyakran megesik!

Poissonnak a megdöbbenéstől elakadt a szava; semmit sem tudott felhozni császára mentségére. Nyomtatásban áll, nem lehet letagadni. De hogy Lantier csúfondárosan még közelebb tolta a könyvet, a rendőr kaszált egyet a karjával, és így kiáltott:

- Hát aztán! Ez is az ember természetében van, nem igaz?

Lantier nem tudott mit válaszolni erre az érvre. Kezdte kirakosgatni újságjait és könyveit a szekrény egyik polcára. Láthatólag sajnálta, hogy nincs egy kis függő könyvespolc az asztal fölött. Gervaise megígérte, hogy beszerez egyet. A kalaposnak megvolt Louis Blanctól a Tíz év története, az első kötet kivételével, melyet soha nem is látott, Lamartine-tól A girondisták, ponyva kiadásban, Eugène Sue-től a Párizs rejtelmei és A bolygó zsidó, no meg egy halom bölcselkedő és emberbaráti irkafirka, melyeket az antikváriustól szedett össze. De különösen az újságjait őrizgette féltő gonddal. Ő maga gyűjtögette őket össze évek során át. Ha a kávéházban egy jól megírt cikk került a szeme elé, mely megegyezett a felfogásával, megvette a lapot és félretette. Jókora paksaméta gyűlt így egybe a legkülönfélébb időpontokban megjelent lapokból, melyeket rendszerezés nélkül csak egymásra dobált. Előszedte az újságcsomót a láda mélyéről, szeretettel ráveregetett, s így szólt a másik kettőhöz:

- Ide süssenek, ez mind tatáé, ilyen frankó holmival nem dicsekedhet akárki... Fogalmuk sincs, mi minden van ebben! Ha ezeknek az eszméknek csak a felét valóra lehetne váltani, egy csapásra megtisztulna a társadalom. A császárjuk a spiclijeivel együtt elmehetne deszkát árulni.

- De a rendőr közbevágott. Arca sápadt volt, bajsza és vörös császárszakálla veszedelmesen remegett.

- És a hadsereg, mondja csak, azzal mit csinál?

Lantier tűzbe jött. Öklével verte újságjait, úgy kiabálta:

- Követelem a militarizmus felszámolását, a népek testvériségét... Követelem a kiváltságok, a címek, a monopóliumok eltörlését... Követelem a bérek egyenlőségét, a haszon felosztását, a proletariátus felmagasztalását... Az összes szabadságjogokat! Hallják, az összesét! A szabad válást is!

- Azt, azt, a válást, az erkölcs nevében! - helyeselt Boche.

Poisson méltóságos arcot öltött, majd így válaszolt:

- És ha nekem nem kell a maga szabadsága? Ha szabad vagyok anélkül is?

- Ha magának nem kell... ha nem kell... - dadogta Lantier szenvedélytől fuldokolva. - Nem, dehogyis szabad maga!... Ha magának nem kell a szabadság, akkor elvitetem magát Cayenne-be,[11] igenis, Cayenne-be, a császárjával és az egész disznó bandájával együtt!

Így civakodtak mindig, valahányszor összejöttek. Rendesen Gervaise lépett közbe, ki nem szerette a veszekedést. Felocsúdott tompa kábulatából, mely elfogta a láda láttán, ahonnét hajdani szerelmének megkeseredett illata áradt; a poharakra mutatott.

- Igaz is - mondta Lantier hirtelen lecsillapodva, s a poharáért nyúlt. - Egészségükre.

- Egészségére - válaszolta Boche és Poisson, és koccintottak vele.

Boche azonban fészkelődött a helyén, nyugtalanította valami, egyre a rendőr felé pislogott.

- Mindez persze köztünk marad, ugyebár, Poisson úr? - dünnyögte végül. - Mutogatunk és mondunk magának ezt is, azt is...

De Poisson nem hagyta, hogy befejezze. Kezét szívére tette, annak jeléül, hogy oda van temetve mindaz, amit látott és hallott. Csak nem képzelik róla, hogy beköpi a barátait! Hogy Coupeau is megérkezett, benyakaltak még egy üveggel. Később a rendőr kiosont az udvaron át, s az utcán folytatta a járkálást, mereven, szigorúan, kimért léptekkel.

Eleinte nagy volt a felfordulás a mosónő házában. Lantier-nak ugyan külön szobája, külön bejárata és saját kulcsa volt, de az utolsó pillanatban úgy határoztak, hogy nem falazzák el a közbülső ajtót, ezért aztán az új lakó többnyire a bolton át közlekedett. Gervaise-nek sok gondot okozott a szennyes is, férjének persze esze ágában sem volt elkészíteni azt a nagy ládát, amelyről beszélt, így Gervaise kénytelen-kelletlen oda dugdosta a fehérneműt, ahová éppen tudta: hol ebbe, hol abba a sarokba, de leginkább a saját ágya alá, ami a nyári éjjeleken nem volt a legkellemesebb. Végül azon is sokat mérgelődött, hogy esténként a bolt közepén kellett ágyat vetnie Étienne-nek; ha meg a munkásnők éjszakáztak, a gyerek egy széken bóbiskolt, míg el nem mentek. Amikor Goujet megemlítette, hogy Étienne-t elküldhetné Lille-be, ahol a volt mestere, egy gépész, inasokat keres, Gervaise kapott az ötleten, annál is inkább, mert a fiúnak sem volt otthon maradása, szeretett volna önállósodni, és könyörgött anyjának, hogy fogadja el az ajánlatot. Gervaise azonban attól félt, hogy Lantier kereken megtagadja a kérését. Hiszen egyenest azért költözött hozzájuk, hogy fia közelében legyen; nyilván nem lesz hajlandó alig két hétre rá megválni tőle. De amikor az asszony félénken előhozakodott a dologgal, Lantier nagyon helyeselte gondolatát, mondván, hogy egy fiatal munkásnak csak javára válik, ha világot lát. Aznap reggel, hogy Étienne útra kelt, szónoklatot tartott neki jogairól, majd megölelte, és fellengzősen kijelentette:

- Vésd a fejedbe, hogy a termelő nem rabszolga, aki azonban nem termel, az ingyenélő.

A ház élete csendesen folydogált tovább, helyreállt a nyugalom, kialakultak az új helyzetnek megfelelő szokások. Gervaise is megszokta a szanaszét hányódó szennyest, Lantier jövés-menését. A kalapos állandóan fényes üzleteiről szavalt; el-eltűnt hazulról, gondosan kinyalva, fehér ingben, éjjelre sem jött haza, amikor megérkezett, nagy fáradtságot színlelt, mutatta, hogy olyan a feje, mint egy hordó, mintha legalábbis huszonnégy órán át a legfontosabb ügyekről tárgyalt volna. Valójában vígan élte világát. Nem kellett őt félteni, hogy kérgesre dolgozza a tenyerét! Rendszerint tíz óra tájt kászálódott ki az ágyból, délután elcsellengett, ha jó volt az idő, ha meg esett az eső, leült a műhelyben, s újságját böngészte. Ez volt a neki való környezet, elemében érezte magát a sok szoknya között, odaült a sűrűjébe, hallgatta a nők durva beszédjét, még biztatta is őket, bár jómaga mindig megválogatta a szavait. Szeretett a mosónőkhöz dörgölőzni, akik nem voltak finnyásak. Ha Clémence elzsoltározta a mondókáját, Lantier - keskeny bajuszkáját sodorgatva - gyöngéd figyelemmel, mosolyogva hallgatta. A műhely szaga, a verejtékező munkásnők, akik felgyürkőzve csapkodták vasalójukat, ez a hálószobaszerű helyiség, ahol szanaszét hevertek a környékbeli fehérnépek holmijai: ez volt a megálmodott fészek, lustaságának és kéjenc természetének hőn óhajtott menedéke.

Lantier először François-nál étkezett, a Halárusok utcájának sarkán. De hetenként három-négyszer is Coupeau-éknál ebédelt; a végén felajánlotta, hogy náluk maradna kosztra is; tizenöt frankot fizet érte minden szombaton. Ettől kezdve ki sem mozdult a házból, kényére-kedvére berendezkedett. Reggeltől estig ingujjban járkált a bolttól a hátsó szobáig, s nagy hangon rendelkezett, ő tárgyalt még a felekkel is, kakaskodott a szemétdombján. Mivel megunta François borát, rábeszélte Gervaise-t, hogy a bort ezentúl Vigouroux-tól, a szomszéd szenestől hozassa, kinek a feleségét - megrendelés örvén - Boche-sal jól megfogdosták párszor. Aztán meg Coudeloup kenyerét találta sületlennek; és azontúl Meyerhez, a Halárus-negyed bécsi származású pékmesteréhez küldte Augustine-t kenyérért. Faképnél hagyta Lehongre fűszerest is, és csak a vastag Charles-t, a Plonceau utcai hentest tartotta meg, politikai nézeteiért. Egy hónap múlva meg már azt akarta, hogy olajjal főzzenek. "Hiába no - gúnyolódott Clémence -, ezen az átkozott pronvence-in mindig csak kiütközik az olajfolt." A kalapos maga készítette a tojáslepényt, mind a két felét megsütötte, barnábbra pirította, mint a palacsintát, s úgy kiszárította, akár a kétszersültet. Felügyelt Coupeau mamára is: azt akarta, hogy a marhaszelet egész át legyen sütve, olyan szívósra, mint a csizmatalp; mindenbe fokhagymát tétetett, haragudott, ha ízesítőt szeltek a salátába, mondván, hogy az efféle gizgaz közé könnyen keveredik mérges növény is. A kedvence azonban egy bizonyos fajta leves volt: metélt tészta vízben jó sűrűre főzve, s nyakon öntve egy fél üveg olajjal. Ezt csak ketten ették Gervaise-zel, mert a többiek, a párizsiak, majd kiokádták a belüket, mikor belekóstoltak.

Lantier hovatovább a családi ügyekbe is beleütötte az orrát. Mivel Lorilleux-ék csak kínnal-keservvel szúrták le Coupeau mama öt frankját, megmagyarázta, hogy könnyen pört akaszthatnak a nyakukba. Bolondnak nézik az embert? Csak fizessék meg a havi tíz frankot! Maga ment fel hozzájuk a tíz frankért, olyan elszánt képpel, de olyan sima modorban beszélt, hogy a láncműves nem mert ellenkezni vele. Ettől fogva Lerat-né is két ötfrankost adott. Coupeau mama hajlandó lett volna kezet csókolni Lantier-nak, aki ezenfelül még a döntőbíró szerepét is magára vállalta az öregasszony és Gervaise vitáiban. Ha a mosónő türelmét vesztve ráförmedt az anyósára, s az az ágyán ülve sírdogált, a kalapos addig noszogatta, lökdöste őket, míg össze nem csókolóztak. Azt hiszik, másoknak nagy öröm, ha azt az áldott jó természetüket látja? Olyanok ők is, mint Nana, akit különben is szépen félreneveltek. Ebben egyébként igaza volt: ha az apja elpáholta a lányt, az anyja kelt védelmére, ha az anyja ment neki, akkor meg az apja csapott patáliát. Nana boldog volt, ha szülei marakodtak, s mivel előre tudta, hogy úgyis simán megússza, egyik gazságot a másik után követte el. Most a szemközti patkolókovács udvarát szemelte ki játszóhelyül; naphosszat hintázott a kocsik rúdjain, bújócskázott az utcakölykökkel a kohó vörös fényével megvilágított homályos udvarban; majd hirtelen előbukkant megint, rohanva, üvöltve, kócosan, mocskosan, nyomában az utcakölykök hada, mintha a kalapácsok csattogása futamította volna meg a szurtos gyereknépet. Egyedül Lantier szidta meg olykor, de Nana még őt is huszonegyre fogta. Ez a tízéves kis takonypóc úgy illegett-billegett a férfi előtt, mint egy kész nő, a csípőjét riszálta, rákacsintott a szeme sarkából, tekintetében már ott égett a paráznaság. A kalapos végül maga vette kezébe a nevelését: megtanította táncolni és tájnyelven beszélni.

Így múlt el egy esztendő. A környéken Lantier-t tőkepénzesnek hitték, mert másképp nem tudták megmagyarázni, hogy Coupeau-ék így rázzák a rongyot. Igaz, hogy Gervaise még mindig szépen keres, de az üzlet nyilván nem bír el két dologtalan férfit, akikről neki kell gondoskodnia; annál kevésbé, mert a forgalom megcsappant, több megrendelő elpártolt, a munkásnők reggeltől estig csak tereferéltek. Az igazság az volt, hogy Lantier sem a lakásért, sem a kosztért nem fizetett egy vasat sem. Az első hónapokban még csak adogatott valamit, de később csupán annyit mondott, hogy hamarosan nagyobb összeghez jut, s akkor majd egyszerre kiegyenlíti tartozását. Gervaise most már egy fillért sem mert kérni tőle. Hitelbe vásárolta a kenyeret, a bort, a húst. Adóssága nőttön-nőtt, három-négy frank elúszott naponta. Pedig egy garast sem fizetett a bútorosnak, se a három cimborának, a kőművesnek, az asztalosnak és a szobafestőnek. A hitelezők kezdtek zúgolódni, a boltosok sem előzékenykedtek úgy, mint annak előtte. De az asszony szinte mámorosan költekezett; megszédült, drágábbnál drágább holmikat vásárolt. Gátlás nélkül elégítette ki ínyenc hajlamait, mióta nem fizetett senkinek; szíve mélyén pedig nagyon tisztességes maradt, arról ábrándozott, hogy reggeltől estig csak pénzt fog keresni, sok száz frankot - maga sem tudta, hogyan s miként -, és akkor marokszám osztogatja hitelezőinek az ötfrankosokat. De a hullámok összecsaptak a feje fölött, s minél mélyebbre süllyedt, annál többet emlegette, hogy bővíti üzleti körét. Nyár derekán azonban otthagyta a nyakigláb Clémence, mert a munka nem volt már elég két munkásnőnek, és hetekig kellett lesnie a bérét. E végső romlás közepette Coupeau és Lantier csak a pocakjukat hizlalták. A két jómadár pukkadásig tömte magát az asztalnál; felfalták a boltot, kövérre híztak az üzlet roncsain; versenyt ették a dupla porciókat, s a csemegénél röhögve verték a hasukat, hogy gyorsabban menjen az emésztés.

A környéken az volt a szóbeszéd tárgya, vajon Lantier megint összeszűri-e a levet Gervaise-zel. A vélemények megoszlottak. Lorilleux-ék szerint a Bumli mindent elkövetett, hogy újra behálózza a kalapost, de annak nem kell ilyen hervadt nő, talál a városban sokkal pipecebb fruskákat is. Boche-ék ezzel szemben azt állították, hogy a mosónő már első éjjel összebújt a volt babájával, alighogy az a tökkelütött Coupeau fújni kezdte a kását. Akár így, akár úgy, csak piszkos história ez; na de annyi mocsok van az életben, s ennél még cifrább dolgokat is hallani, hogy az emberek végül is napirendre tértek e szerelmi háromszög fölött, sőt még elismerőleg is nyilatkoztak róla, minthogy hármójuk közt sosem került ütlegekre sor, és megőrizték az ildomosság látszatát. Ha a környéken bármely más család ügyeibe dugja az ember az orrát, még förtelmesebb bűzt szív be. Coupeau-éknál legalább jó volt a hangulat. Mind a hárman játszották kisded játékaikat, kedélyesen együtt éltek, együtt háltak, nem zavarták a szomszédok álmát. Lantier amúgy is elbűvölte a környéket viselkedésével. Ez a behízelgő modorú ember az összes pletykálkodókat elhallgattatta. Sőt, hogy az általános bizonytalanság közepette a zöldséges kofa egy ízben határozottan tagadta Lantier és Gervaise viszonyát, a pacalos asszony szemmel látható sajnálkozással mondta, hogy Coupeau-ék ilyeténképpen sokkal kevésbé lesznek "érdekesek".

Gervaise eközben háborítatlan nyugalomban élt, álmában sem gondolt effajta aljasságokra. A végén már szívtelenséggel vádolták, a családban sem értették, miért haragszik a kalaposra. Lerat-né, ki a szívügyekben örömest kofálkodott, minden este ellátogatott hozzájuk; Lantier-val úgy beszélt, mint valami ellenállhatatlan hódítóval, akinek önként omlanak karjába a legkényesebb dámák is. Boche-né is elmondta, hogy bizony ő sem felelne magáért, ha tíz évvel fiatalabb volna. Lassú, titkos összeesküvés szálai fonódtak szakadatlanul mind szorosabbra Gervaise körül, mintha a körötte élő asszonyok abban leltek volna kielégülést, hogy szeretőt kerítsenek neki. Gervaise csak csodálkozott, mert ő nem látta Lantier-t ennyire vonzónak. Előnyére változott meg, az nem kétséges; mindig felöltőt viselt, a kávéházakban és a politikai gyűléseken kikupálódott. Az asszony azonban a lelke mélyéig látott a két szemén át, s ott újra megtalálta azt, aminek az emlékétől a hideg szaladgált a gerincén. Ha a többieknek annyira tetszik a jeles férfiú, miért nem ők próbálkoznak vele? Ezt egy ízben értésére is adta Virginie-nek, aki valamennyiük közül a leghevesebben fújta a parazsat. Erre Lerat-né és Virginie, hogy felingereljék, elárulták neki, hogy Lantier-nak viszonya van Clémence-szal. Ő persze nem vett észre semmit! Pedig alighogy kitette a lábát az ajtón, a kalapos már vitte a lányt a szobájába. Mostanában is gyakran látják őket együtt, a férfi nyilván feljárogat hozzá.

- Hát aztán - mondta a mosónő, de egy kicsit remegett a hangja. - Mi közöm hozzá?

És belenézett Virginie sárga szemébe, mely aranyos szikrákat vetett, akár a macskáé. Vajon mégis ellensége volna ez a nő, hogy ennyire féltékennyé akarja tenni? A varrónő azonban együgyű képet vágott, s így felelt:

- Persze hogy semmi köze hozzá... Csak éppen figyelmeztethetné Lantier-t, hogy hagyjon békét a lánynak, mert előbb-utóbb meggyűlik vele a baja.

A legrosszabb az volt, hogy Lantier - érezvén a támogatást - kezdett más hangon beszélni Gervaise-zel. Most már, ha kezet fogott vele, egy pillanatra a magáéban tartotta a tenyerét. Gyötörte tekintetével, merész pillantásokat vetett rá, az asszony világosan kiolvashatta a szeméből, hogy mit kíván tőle. Ha Gervaise mögé került, térdével súrolta szoknyáját, nyakába lehelt, mintha szédíteni akarná. De egyelőre nem erőszakoskodott, nem mondott semmit, várt. Egy este azonban, hogy kettesben maradt Gervaise-zel, szó nélkül tolni kezdte maga előtt a remegő asszonyt, a sarokba szorította, s a bolt végében meg akarta csókolni. A véletlen úgy hozta, hogy Goujet épp ebben a pillanatban nyitott be. Ekkor Gervaise védekezni kezdett, és kiszabadította magát. Pár szót váltottak hárman, mintha mi sem történt volna. Goujet arca olyan fehér volt, mint a fal. Lecsüggesztette a fejét, azt hitte, megzavarta őket, s az asszony csak azért védekezett, nehogy más is lássa a csókot.

Gervaise másnap nem lelte helyét az üzletben, nagyon nyugtalanul topogott, képtelen volt akár egy zsebkendőt is kivasalni, úgy érezte, okvetlenül találkoznia kell Goujet-val, s megmagyaráznia, hogyan szorította Lantier a falhoz. De mióta Étienne Lille-ben volt, nem mert többé belépni a kovácsműhelybe, ahol Sóstorkú vagy Mindig-Piás olyan gúnyosan vigyorgott rá. Délután mégiscsak elszánta magát, fogott egy üres kosarat, s azzal az ürüggyel, hogy a Fehér Kapu utcai megrendelőjétől hozza el az alsószoknyákat, elment hazulról. Amikor a Marcadet utcai szeggyár elé ért, lassan fel-alá sétálgatott, bízva jószerencséjében. Alighanem Goujet is várhatta, mert öt perc sem telt belé, s már jött is ki a műhelyből, mintegy véletlenül.

- Nini, maga erre járt - mondta neki, s félszegen mosolygott. - Hazafelé tart...

Csak azért mondta, hogy mondjon valamit. Gervaise éppen háttal állt a Halárusok utcájának. Megindultak a Montmartre felé egymás mellett, de nem karoltak egymásba. Bizonyára messzebb akartak kerülni a gyártól, nehogy úgy lássék, mintha a kapu előtt adtak volna találkát egymásnak. Lehajtott fejjel bandukoltak az úton a dohogó üzemek között. Majd kétszáz lépéssel arrább szótlanul balra tértek, mint akik már tudják az utat, s egy üres telekre jutottak. Zöld mezősáv volt ez egy gőzfűrésztelep meg egy gombkészítő műhely között, kiégett gyepfoltokkal; egy kipányvázott kecske mekegve keringett cölöpje körül; hátrább egy kiszáradt fa korhadozott a tűző napon.

- Olyan itt, mintha falun volna az ember - suttogta Gervaise.

Letelepedtek a korhadt fa tövébe. A mosónő maga elé tette kosarát. Velük szemben, a Montmartre dombján, magas, szürke és sárga házsorok emelkedtek csenevész facsoportok között; s ahogy hátrább vetették fejüket, megpillantották a város fölé boruló ragyogó tiszta égboltot, melyet csak északon bodroztak kicsi fehér felhők. De a verőfény vakította őket, s inkább a külvárosok krétás távolát nézegették a szemhatár alján, vagy a gőzfűrésztelep keskeny kürtőjének szusszanásait figyelték, tekintetükkel követve a felszálló gőzpamacsokat. Ezek a mély sóhajok szinte könnyítettek szívük terhén.

- Igen - kezdte el Gervaise, kit feszélyezett a hallgatás -, erre jártam, azért jöttem el otthonról...

Annyira kívánta a kimagyarázkodást, és most egyszerre mégis elakadt a szava. Nagyon szégyellte magát. Pedig érezte, hogy mindketten azért jöttek ide, mert beszélniük kell arról a dologról; sőt, beszéltek is róla, bár egyetlen szót sem ejtettek. Úgy nyomakodott közéjük az a tegnap esti jelenet, mint valami alkalmatlan vendég.

Ekkor Gervaise, fájdalommal eltelve, könnyes szemmel elmondta, hogyan küszködött a halállal Bijard-né, a mosónője, aki szörnyű kínok után reggelre kiszenvedett.

- Attól volt, hogy Bijard belerúgott - mondta halk, színtelen hangon. - Felpuffadt a hasa. Biztosan összezúzódott valami a testében. Istenem, Uram! Három nap alatt vége lett... Ó, kisebb bűnökért is ülnek a fegyházban gonosztevők! Persze, a bíróságnak nagyon meggyűlne a dolga, ha minden asszonnyal foglalkozni akarna, akit a férje küldött a másvilágra. Egy rúgással több vagy kevesebb nem sokat számít már annak, akit mindennap rugdosnak. Szegény asszony, hogy megmentse a férjét a vérpadtól, azt mondta, nekiment egy dézsának, s úgy sérült meg a hasa... Egész éjszaka jajgatott, mielőtt kiszakadt volna belőle a lélek.

A kovács hallgatott, görcsösen összeszorított markával tépdeste a fűszálakat.

- Két hete sincs - folytatta Gervaise -, hogy elválasztotta az utolsó gyermekét, a kis Jules-t; még szerencse, így a gyereknek nem kell szenvednie... Így is két poronty szakadt a kis Lalie nyakába. Nincs még nyolcesztendős se, de már olyan komoly és megfontolt, mint egy igazi anya. És az apja őt is rugdossa... Bizony, vannak, akik szenvedésre születtek.

Goujet szomorúan rátekintett, s egyszer csak megszólalt reszkető ajakkal:

- Maga nagy bánatot okozott nekem tegnap...

Gervaise elhalványodott, összekulcsolta a kezét. De a férfi folytatta:

- Tudom, ez óhatatlan volt... De azért bízhatott volna bennem, bevallhatta volna, hányadán áll a dolog, hogy ne tápláljak hiú reményeket...

Nem fejezhette be. Az asszony felugrott, látván, hogy Goujet is azt hiszi, amit a környéken mondogatnak róla: hogy megint összeállt Lantier-val. Kitárta karját, s úgy kiáltotta:

- Esküszöm, nem igaz... Odataszigált, meg akart csókolni, nem tagadom; de még az arca sem ért hozzám, és most próbálkozott először... Ó, hallgasson meg, esküszöm az életemre, a gyerekeim életére, mindarra, ami szent előttem!

A kovács azonban csak a fejét rázta. Nem hitte el, mert hát a nők mindent letagadnak. Gervaise ekkor nagyon elkomolyodott, és nyomatékosan folytatta:

- Maga ismer engem, Goujet úr, nem szoktam hazudni... Nahát! Becsületszavamra mondom, hogy nem volt köztünk semmi!... És soha nem is lesz, hallja? Soha! Ha az bekövetkeznék, én lennék az utolsók utolsója, és nem érdemelném meg az olyan becsületes ember barátságát, amilyen maga.

És míg beszélt, úgy megszépült az arca, úgy sugárzott róla az őszinteség, hogy a férfi megfogta a kezét, és visszaültette. Goujet most már könnyebben lélegzett, szinte boldog volt. Most első ízben fogta így a nő kezét, és tartotta a magáéban. Egyikük sem szólt. A mennybolton hattyúi méltósággal úsztak a fehér fellegek. A kecske a mező széléről feléjük fordult, rájuk bámult, és olykor-olykor szelíden felmekegett. Ők pedig egymás kezét szorítva, meghatottságtól fátyolos tekintettel a távolba révedtek, szemük a Montmartre fakó magaslatán járt, a szemhatárt csíkozó gyárkémények erdején, ezen a hullaszínű és vigasztalan külvároson, ahol a gyanús kurtakocsmák zöld bokrai könnyekig meghatották őket.

- Az édesanyja haragszik rám, tudom - folytatta Gervaise halkan. - Ne is tagadja... Olyan sok pénzükkel tartozunk!

A férfi azonban nyersen elhallgattatta. Úgy megrázta a kezét, hogy majd összetörte. Nem akarta, hogy a pénzzel huzakodjék most elő. Aztán tétován, dadogva megszólalt:

- Hallgasson meg, már régóta akarok magának mondani valamit... Maga nem boldog. Anyám is mondja, hogy rosszra fordult a sorsa...

Megakadt, elfulladt.

- Nos hát! Menjünk el innét együtt!

Az asszony ránézett, először nem jól értette, meglepte a férfi váratlan vallomása, Goujet eddig még sosem beszélt szerelméről.

- Hogy érti ezt? - kérdezte tőle Gervaise.

- Úgy, hogy elmennénk innét - folytatta amaz lehajtott fejjel -, és másutt élnénk, Belgiumban, ha maga is úgy akarja... Az szinte második hazám... S ha mindketten dolgozunk, hamar boldogulunk is...

Gervaise mélyen elvörösödött. Ha a férfi magához szorítja, hogy megcsókolja, akkor sem szégyenkezett volna jobban. Furcsa legény ez! Ki hallott már ilyet? Azt ajánlgatja, hogy szökjenek meg, mint a regényekben vagy az úri világban szokás. Hát hiszen a munkások is udvarolgatnak férjes asszonyoknak - Gervaise nem egy esetet látott ismerősei körében -, de azok bizony még csak Szent Dénesig sem viszik el őket, hanem elintézik a dolgot ott helyben, minden teketória nélkül.

- Ó, Goujet úr, Goujet úr... - motyogta, s mást nem bírt mondani.

- Akkor végre kettesben lennénk - folytatta Goujet. - Engem feszélyeznek a többiek, tudja?... Ha vonzalmat érzek valaki iránt, nem tudom elviselni, hogy másokkal lássam együtt.

Gervaise közben felocsúdott, s most már észérvekkel tiltakozott.

- Nem lehet, Goujet úr. Nagyon helytelen lenne... Én férjnél vagyok, ugyebár? Gyermekeim is vannak... Jól tudom, hogy szeretettel van irányomban, s most fájdalmat kell okoznom önnek. De később biztosan feltámadna bennünk a lelkiismeret, s megkeserítené a boldogságunkat... Én is barátságot érzek maga iránt, sokkal mélyebb barátságot, semhogy ilyen meggondolatlanságba beleegyeznék. Márpedig ez meggondolatlanság volna, higgye meg... Nem, lássa be, jobb, ha így maradunk, ahogy vagyunk. Megbecsüljük egymást, együtt érzünk. És ez nem csekélység; én gyakran merítettem már erőt belőle. Ha mi, a mi helyzetünkben, tisztességesek maradunk, azért elnyerjük jutalmunkat.

A férfi bólogatva hallgatta. Hiszen igaza van az asszonynak, ő sem állíthatná az ellenkezőjét. Hirtelen a karjába kapta Gervaise-t, ott a szabadban, hevesen magához szorította, vadul belecsókolt a nyakába, mintha meg akarná harapni. Aztán elengedte, és nem kért tőle többé semmit; még a szerelmükről sem szólt többet. Az asszony megrázkódott, nem haragudott, arra gondolt, hogy mindketten megszenvedtek ezért a csekélyke örömért.

A kovács azonban egész testében vadul reszketett, s arrább húzódott, nehogy a kísértésnek engedve újból a karjába kapja Gervaise-t; térden csúszott odább, s nem tudván, mivel foglalkoztassa a kezét, gyermekláncfűt tépdesett, s messziről a kosárba dobta. A kiégett gyepen pompás gyermekláncfű nyílott. Ez a játék lassacskán megnyugtatta, elszórakoztatta. A kalapálás munkájától megmerevedett ujjaival vigyázva törte le a virágokat, egymás után dobálta őket a kosárba, s hűséges kutyaszeme felragyogott, ha beletalált. A mosónő a korhadt fának vetette hátát, felvidult, megnyugodott, hangosabban beszélt, hogy Goujet a gőzfűrésztelep sivításán át is megértse. Mikor elhagyták az üres telket, egymás mellett sétálva s Étienne-ről beszélgetve, akinek nagyon jó dolga volt Lille-ben, Gervaise kosara tele volt gyermekláncfűvel.

Az asszony valójában nem érezte magát annyira bátornak Lantier-val szemben, mint ahogy bizonygatta. El volt ugyan szánva, hogy egy ujjal sem engedi magához nyúlni; de attól félt, hogy ha a férfi újból próbálkozik, ő megint elgyávul, elfogja az a puhaság és engedékenység, mely mindig arra készteti, hogy mindenkinek a kedvében járjon. Lantier azonban nem próbálkozott többé. Többször is megesett, hogy egyedül voltak, de mindig békén maradt. Úgy látszott, mostanában inkább a pacalos asszony körül legyeskedik, aki negyvenöt éves, nagyon fiatalos külsejű nő volt. Gervaise a pacalos asszonyt többször is elmondta Goujet-nak, hogy megnyugtassa. Virginie-nek és Lerat-nénak pedig, ha magasztalták előtte a kalapost, azt felelte, hogy Lantier nyilván könnyen megvan az ő hódolata nélkül is, mivel úgyis bukik rá az egész környék.

Coupeau meg szertekürtölte a városban, hogy Lantier milyen becsületes, hű barát. Pofázzanak róluk, amit akarnak, ő tudja, amit tud, fütyül a dumákra, mert a becsület az becsület. Ha vasárnaponként kisétáltak, feleségének és a kalaposnak karonfogva kellett előtte menniük, így akarta megmutatni, hogy fittyet hány a világnak; közben meg leste az embereket, hogy megtanítsa őket móresre, ha csúfolódni támadna kedvük. Lantier-ról az volt a véleménye, hogy egy kissé felvág; szemére is vetette, hogy a szende szüzet játssza, ha pálinkával kínálják, csúfolta, hogy olvasni tud, és úgy beszél, mint egy prókátor. De mindezt leszámítva derék fickónak tartotta. Nem is akad még két ilyen jó barát az egész Kápolnadombon. Egy szó mint száz, jól megértik egymást, összevág a természetük. A férfibarátság mindig többet ér a szerelemnél.

Még azt is el kell mondanunk, hogy Coupeau és Lantier rendszeresen eljárt zülleni. Lantier ki-kikunyerált tíz-húsz frankot Gervaise-től, mihelyt megszimatolta, hogy pénz van a házban. Természetesen mindig a nagy üzletére kellett a pénz. Ilyenkor elcsalta Coupeau-t is, mondván, hogy rengeteg a szaladgálnivalója; magával cipelte, beültek valamelyik közeli vendéglőbe, a hátsó szobában letelepedtek egy asztalhoz, szemben egymással, s tömték magukba a finomnál finomabb falatokat, amelyekre otthon nem telt, utána meg palackozott bort ittak. A bádogos beérte volna ugyan kevésbé előkelő ivászatokkal is, de a kalapos nagyúri ízlése mindig magával ragadta; Lantier a legkülönlegesebb mártásokat választotta ki az étlapról. Ki hitte volna, hogy ilyen kényes, ilyen válogatós! Ezek a déliek, úgy látszik, mind ilyenek. Sosem rendelt nehezen emészthető ételeket, előbb minden egyes fogásról eldöntötte, nem káros-e az egészségre, s a túl sós vagy erősebben borsos húst visszavitette. A huzatra még érzékenyebb volt: félt tőle, mint ördög a tömjénfüsttől, az egész vendéglőt fellármázta, ha valahol nyitva felejtettek egy ajtót. S mindennek a tetejébe még fösvény is volt, mindössze két sou-t nyomott a pincér markába hét-nyolc frankos ebédek után. Mégis reszkettek tőle, jól ismerték már őket a külső körutakon, Batignolles-tól Belleville-ig. Batignolles-ban, a Fő utcán caeni módra készült pacalt rendeltek, melyet kicsi melegítőkön szolgáltak fel nekik. A környék legjobb osztrigáit a Montmartre tövében kapták, a Bar-le-Duc városához címzett vendéglőben. Ha meg kedvük szottyant felkapaszkodni a domb tetejére, elfogyasztottak egy nyulat a Víg Malomban. A Mártírok útján levő Orgonavirágban mesésen készítették a borjúfejet; a Clignancourt úti Arany Oroszlánban és a Két Gesztenyében olyan finom hirtelensült vesét ettek, hogy az ujjukat is megnyalták utána. De leginkább balra mentek, Belleville felé, törzsasztaluk volt a Burgundi Szüretelőben, a Kék Órában, a Kapucinusban; ezek kipróbált helyek voltak, akár behunyt szemmel rendelhetett ott az ember bármit. Másnap reggel csak lopva célozgattak titkos kiruccanásukra, míg fintorogva turkáltak a krumpliban, melyet Gervaise elébük tett. Egyszer a Víg Malom lugasába Lantier még nőt is vitt magával; Coupeau a csemegénél magukra hagyta őket.

Tivornyázni és dolgozni egyszerre nem lehet. Mióta a kalapos megjelent a családban, a bádogos - aki már addig is arcátlanul lopta a napot - nem vett többé szerszámot a kezébe. Ha véletlenül mégis megesett, hogy a ténfergést elunva, beállt valahová, a cimbora felhajszolta a munkahelyén is, agyoncsúfolta, hogy úgy lóg azon a biztosító kötélen, mint a hurka a füstön, s felkiáltott neki, hogy jöjjön már le egy fröccsre. Alászolgája, munka! A bádogos otthagyott csapot, papot, és hetekig tartó züllés következett. Hej, micsoda cécók voltak azok! Végigmulatták a környék összes lebujait, hajnali mámorukat délig kialudták, hogy estére újrakezdjék az ivászatot; vedelték a vitriolt kivilágos kivirradtig, míg ki nem lobbant az utolsó szál gyertya is. De az a disznó kalapos sosem mászott bele egészen. A másikat berúgatta, aztán faképnél hagyta, és szeretetre méltón mosolyogva, szépen hazaballagott, ő is mélyen a kancsó fenekére nézett, de nem látszott meg rajta. Csak aki ismerte, vette rajta észre, hogy megkisebbedett a szeme, és nagyon buzgólkodik a nők körül. A bádogos ellenben undorító volt; ha belejött, a sárga földig leszopta magát.

November első napjaiban Coupeau féktelen dorbézolásba kezdett, mely reá meg a többiekre nézve is igen csúnyán végződött. Előző napon munkát talált. Lantier ez egyszer telve volt nemes buzgalommal, nem győzte magasztalni a munkát, mely megnemesíti az embert. Reggel ő is felkelt, lámpavilágnál, hogy elkísérje komáját a munkába, s megbecsülje benne a dolgozó embert, aki valóban méltó erre a névre. De amint a Kis Fokhagymáshoz értek, mely éppen akkor nyitott, betértek egy pohár szilvapálinkára, csak egyetlenegyre, csupán hogy megöntözzék szilárd szándékukat. A söntéssel szemben Pörkölő Bibi ült egy lócán, s hátát a falnak vetve komor képpel szítta a pipáját.

- Né! Bibi kocsmaőrséget tart - jegyezte meg Coupeau. - Munkaundorod van, öreg fiú?

- Nem az a baj - válaszolta a koma, s megropogtatta karjait. - A góréktól van undorom... Az enyémet faképnél hagytam ma reggel... Aljas csibész, piszok disznó mindahány...

Pörkölő Bibi megivott velük egy szilvát. Nyilván arra várt ott a lócán, hogy meghívja valaki. Lantier azonban védelmére kelt a munkaadóknak; néha azoknak is nehéz a dolguk, ő mesélhetne róla, nemrégiben még maga is ebben a cipőben járt. És nagy széltolók ám a munkások is! Mindig részegeskednek, köpnek a munkára, akkor hagynak ott, amikor legjobban szorongatnak a megrendelők, és addig feléd sem néznek, míg el nem verték az utolsó garasukat is. Dolgozott egyszer nála egy kistermetű pikárdiai, annak meg a kocsikázás volt a bolondériája; mihelyt a zsebében volt a hetibére, fiákért fogadott, és napokig cipeltette magát. Hát munkásemberhez illő az ilyesmi? Lantier ezután, váratlan fordulattal, elkezdte csépelni a munkaadókat. Ó, ő világosan lát, ő mindenkinek megmondja a magáét. Mindent egybevéve, piszkos népség az is, szemérmetlen kizsákmányolok, emberfalók. Ő azonban, Istennek hála, mindig nyugodtan hajthatta álomra a fejét, mert emberségesen bánt a munkásaival, s nem akart mindjárt milliókat összeharácsolni, mint a többiek.

- Indíts, öreg fiú! - fordult Coupeau-hoz. - Legyünk jó gyerekek, ne késsünk el.

Pörkölő Bibi, karját lógázva, velük tartott. Még alig pirkadt, a sáros utcán mocskosan terült szét a derengő hajnali világosság; esett az éjjel, nagyon enyhe volt az idő. Már oltogatták a gázlámpákat; a házak között még ott lebegtek az éj foszlányai; a Halárusok utcája fokozatosan megtelt a Párizsba igyekvő munkások lábdobogásával. Coupeau, szerszámos zsákját vállára vetve, nagy fennen lépkedett, mint valami derék hazafi, aki most az egyszer komoly tettre szánta el magát. Hátrafordult, megkérdezte:

- Bibi, nincs kedved munkába állni? A főnök azt mondta, vigyek magammal valakit, ha tudok.

- Köszönöm - hárította el Pörkölő Bibi -, én most lógok egy kicsit. Ajánld inkább Sörös Csizmának, épp tegnap keresett melót... Várj csak, biztosan itt van bent.

Ahogy leértek az utca végébe, tényleg meglátták Sörös Csizmát Colombe apónál. Bár korán volt még, a Patkányfogó világított már, az ablaktáblák le voltak véve, a gázégők lobogtak. Lantier megállt az ajtó előtt, meghagyva Coupeau-nak, hogy igyekezzék, mert alig tíz percük van.

- Micsoda? Te beállsz ahhoz a burgundi spionhoz? - háborodott fel Sörös Csizma, meghallva, miről van szó. - Engem ugyan többé nem lát a bódéjában. Nem ám, inkább éhezzem jövő ilyenkorig... De öregem, te se leszel ott három napnál tovább, nekem elhiheted!

- Olyan rongy hely? - kérdezte Coupeau nyugtalanul.

- Még annál is rongyabb!... Meg se lehet moccanni. A góré folyton a nyakadon lóg. És micsoda tempók! Az asszony lehord részeges alaknak, és a bódéban tilos a földre köpni... Már első este fészkes fenébe kívántam az egész bagázst, gondolhatod!

- Jó, hogy mondod. Nem eszem meg náluk egy véka sót... Ma reggel szerencsét próbálok, de ha a góré felhergel, úgy hozzákenem az asszonyhoz, hogy összeragadnak, mint a kutyák.

A bádogos kezet rázott cimborájával, s megköszönte a felvilágosítást; már menni készült, de Sörös Csizma felfortyant. A kénköves istennyilát! Tán a burgundi miatt most nem hajtanak fel egy kupicával? Hát nem ember már az ember? A góré várhat még öt percet. Lantier is belépett, hogy velük igyék; a négy munkás megállt a pult előtt. Sörös Csizma pedig félretaposott cipőjében, mocskos, fekete zubbonyában, összelapított sapkáját feje búbjára tolva, úgy handabandázott, úgy forgatta szemét, mintha ő volna az úr a Patkányfogóban. Nemrégiben kiáltották ki az iszákosok fejedelmének és a disznók királyának, miután megevett egy adag élő cserebogársalátát, és beleharapott egy döglött macskába.

- Hé, maga vén méregkeverő! - kiáltotta oda Colombe apónak. - Abból a sárgából adjon, az első számú szamárhúgyból!

És amikor a kék szvetteres, sápadt képű, egykedvű kocsmáros megtöltötte a négy poharat, az urak egy hajtásra kihörpintették, nehogy elpárologjon az itóka.

- Ez legalább jó helyre megy - morogta Pörkölő Bibi.

Az a marha Sörös Csizma rém muris históriát mesélt. Pénteken úgy berúgott, hogy a cimborák odagipszelték a pipát a szájához. Más belegebedt volna, ő azonban, oda se neki! még büszke is volt rá.

- Parancsolnak az urak még egy rundot? - kérdezte Colombe apó zsíros hangon.

- Igen, hozzon még egyet - rendelkezett Lantier. - Fizetem.

Most a nőkre terelődött a szó. Pörkölő Bibi a múlt vasárnap Montrouge-ban járt az oldalbordájával, a nénikéjét látogatta meg. Coupeau egy chaillot-i mosónő, az Indiai Málna felől érdeklődött, akit jól ismernek abban a kocsmában. Éppen inni akartak, amikor Sörös Csizma kikiáltott az arra járó Goujet-nak és Lorilleux-nek. Azok odajöttek az ajtóhoz, de belépni nem akartak. A kovács nem volt szomjas. A láncműves fakó arccal, vacogva szorongatta zsebében az aranyláncokat, melyeket most szállított vissza; köhécselt, mentegetőzött, mondván, hogy őt egy csepp pálinka is ledönti a lábáról.

- Álszent alakok! - morgott Sörös Csizma. - Biztosan stikában piálnak!

Beleszagolt a pohárba, aztán rátámadt Colombe apóra.

- Vén csibész, elcserélted az üveget!... Tudod, hogy nekem nem rakhatsz ide mindenféle pancsot.

Kireggeledett, a Patkányfogóban piszkos fény ömlött el, a gazda leoltotta a gázt. Coupeau mentegette a sógorát: nem tud inni, igaz, de ezt nem szabad zokon venni tőle. Ő Goujet-t is megérti, szerencséje, hogy sosem szomjas. S megint elkezdte, hogy ideje volna már munkába menni, de Lantier, az illemszabályokban jártas férfiú, fölényesen kioktatta: mielőtt lelép az ember, megfizeti a rundját, és nem hagyja faképnél a barátait, még ha hívja is a kötelesség.

- Meddig karattyol még ez a munkáról? - fortyant fel Sörös Csizma.

- Tehát az úr fizeti a rundot? - tudakolta Colombe apó Coupeau-tól.

A bádogos fizetett. Pörkölő Bibi, amikor rákerült a sor, súgott valamit Colombe apónak, de az lassan megcsóválta a fejét. Sörös Csizma látta, hogy áll a bál, és csúnyán szidalmazni kezdte azt a kétszínű kocsmárost. Hogy mer packázni ez a piszok alak a cimborájukkal? Minden kricsmiben van hitel! Csak az ilyen koszos lebujban sértegetik az embert! A kocsmáros nem jött ki a sodrából, két vaskos öklét a pult szélére támasztva himbálta testét, s udvariasan ismételgette:

- Adjanak kölcsön az úrnak, az lesz a legegyszerűbb.

- Adok is neki, a kutya istenit! - tajtékzott Sörös Csizma. - Nesze, Bibi, vágd a pofájába a spiclinek!

Hogy így dühbe gurult, a bádogoshoz fordult, mert mérgesítette, hogy annak még mindig a vállán a zsákja.

- Olyan vagy, mint egy szárazdada. Tedd már le a babádat. Még azt hiszik, púpod nőtt.

Coupeau habozott egy pillanatig, aztán, mint aki érett megfontolás után elhatározza magát, nyugodtan lerakta a zsákját a földre, s megjegyezte:

- Úgyis késő van már. Majd ebéd után megyek el a burgundihoz. Azt mondom, hogy az asszonynak hasgörcse volt... Hallja, Colombe apó, itt hagyom a szerszámokat a kis lóca alatt, majd érte jövök délben.

Lantier helyeslőn bólintott ehhez a megoldáshoz. Dolgozni kell, az nem vitás, de ha az ember a barátaival van, akkor első az udvariasság. A mulatozás vágya folyton csiklandozta s lassacskán hatalmába kerítette őket, kezük elnehezült, kérdőn pillantgattak egymásra mind a négyen. És most, hogy ötórás lógásra nyílt lehetőség, zajosan adtak hangot tetszésüknek, veregették egymás vállát, barátságosan egymás képébe bömböltek. Coupeau nagyon megkönnyebbült, egészen megfiatalodott, "öreg haverjaim"-nak szólította a többieket. Erre a nagy örömre ittak egyet; aztán felkerekedett a társaság, és átvonult a Nagyorrú Bolhába, egy kis zugkocsmába, ahol biliárd is volt. A kalapos először fintorgott, mert a helyiség nem volt valami bizalomgerjesztő; egy frankért vesztegették a bundapálinka literjét, fél frankért telemértek egy félliteres korsót, amiből kitelt két pohár. A biliárdasztalt úgy elmocskolták a vendégek, hogy a golyók hozzáragadtak a posztóhoz. De alighogy elkezdték a játszmát, Lantier, ki roppant ügyesen kezelte a dákót, hamarosan magára talált, visszatért a jókedve is, kidüllesztette a mellét, s minden karambolt elegáns csípőmozdulattal kísért.

Mikor eljött az ebéd ideje, Coupeau-nak jó ötlete támadt. Toppantott s így kiáltott:

- Menjünk el Sóstorkúért. Tudom, hol dolgozik... Elcipeljük magunkkal Louis anyóhoz egy kis rántott borjúlábra.

Az ötletet nagy ujjongással fogadták. Bizony, Sóstorkú vagy Mindig-Piás megérdemli a borjúlábat. Elindultak. Az utca sárga volt, szitált az eső; de őket annyira hevítette a szesz, hogy fel se vették ezt a kis lábfürdőt. Coupeau elvezette őket a Marcadet utcai szeszgyárba. Mivel még jó fél órájuk volt ebédidőig, a bádogos két sout nyomott egy suttyó markába, hogy menjen be, és mondja meg Sóstorkúnak, rosszul van a felesége, siessen haza. Nyomban jött is a kovács, hintázó léptekkel, teljesen nyugodt arccal, megszimatolva a tivornyát.

- Aha! A borzsákok! - kiáltotta, észrevéve a cimborákat, akik egy kapualjban lapultak. - Kiszagoltam... Na, mit eszünk?

Louis anyónál, míg a porcogót szopogatták, újból csépelni kezdték a munkaadókat. Sóstorkú vagy Mindig-Piás elmesélte, hogy sürgős rendelésen güriznek a műhelyben. Persze, a góré most elnézi a negyedórás késéseket; ha hiányzik valaki a névsornál, oda se neki! nem morog, örül, ha egyáltalán visszamennek dolgozni. Sóstorkút vagy Mindig-Piást egyébként sem fenyegeti az a veszély, hogy kitegyék a szűrét, mert ilyen markos fickót úgysem találnak többet. A borjúláb után tojáslepényt ettek. Mindegyik megitta a maga literjét. Louis anyó Auvergne-ből hozatta a borát, sűrű vörös bor volt, szinte vágni lehetett. A hangulat forrósodni kezdett, a kedélyek felvillanyozódtak.

- Mit buzerál folyton az a nyomorult góré! - tört ki Sóstorkú a csemegénél. - Nem a fejébe vette, hogy kolompot akaszt ki a bódéjában? Kolompot! Mint a rabszolgáknak... Nekem aztán kolompolhat máma! Csapjon belém az istennyila, ha ma ott ér valaki az üllőnél! Már öt napja robotolok, ideje, hogy egyenlítsek... S ha letol érte, megmondom neki, hogy menjen a pokolba.

- Sajnos, itt kell hagynom benneteket - jelentette ki Coupeau fontoskodva -, megyek dolgozni. Bizony, megígértem a feleségemnek... Mulassatok jól, a szívem a haveroknál marad, azt tudjátok.

Kinevették. De olyan elszántnak látszott, hogy mind elkísérték, amikor elindult Colombe apóhoz a szerszámaiért. Előhúzta a zsákot a pad alól, s maga elé rakta, míg felhajtanak egy búcsúpohárral. Egy órakor még javában iszogattak. Ekkor Coupeau bosszús mozdulattal visszalökte szerszámait a pad alá; útjában volt a zsák, mindig belebotlott, ha a pulthoz állt. Üsse kavics! Majd elmegy holnap ahhoz a burgundihoz. A négy cimbora a munkabérekről vitatkozott. Nem csodálkoztak, amikor a bádogos minden magyarázkodás nélkül azt indítványozta, sétáljanak egyet a körúton, hogy megpezsdüljön a vér a lábukban. Az eső már nem esett. A séta csak annyiból állt, hogy karjukat lógázva elmentek vagy kétszáz lépésnyire, nem beszéltek, mellbe ütötte őket a friss levegő, rosszul érezték magukat a szabadban. Lassan, anélkül hogy akár csak a könyökükkel is irányítaniuk kellett volna egymást, ösztönszerűen felsétáltak a Halárusok utcáján, és betértek François-hoz egy fröccsre. Nagy szükségük volt rá, hogy egy kissé magukhoz térjenek.

Az ember csak elszomorodik az utcán, akkora a sár, hogy még a rendőrt is kár kiverni ilyenkor a házából. Lantier betuszkolta a cimborákat a különszobának kinevezett szűk kis zugba, melyet homályos üvegfal választott el a közös teremtől; mindössze egy asztal állott benne, ő rendesen a különszobákban iszogatott, mert úgy előkelőbb. Vagy tán nem jól érzik magukat a cimborák? Mintha csak otthon volna az ember, nyugodtan lehetne akár durmolni is. Újságot kért, szétteregette, s szemöldökét ráncolva átfutotta. Coupeau és Sörös Csizma pikétezni kezdtek. Két üveg és öt pohár állt az asztalon.

- Na, miről lantolnak azon a sajtpapíron? - kérdezte Pörkölő Bibi a kalapost.

Az nem felelt rögtön. Aztán, fel sem nézve, megszólalt:

- A képviselőházi tudósításokat nézem. Hitvány republikánusok ezek a semmirekellő baloldaliak! Talán azért választja őket a nép, hogy ellefetyeljék a smoncáikat?... Ez itt például istenhivő, és nagyban udvarol azoknak a piszokházi minisztereknek. Hej, ha engem megválasztanának. Odaállnék az emelvényre, s csak ennyit mondanék: szart! Csak ezt, egy szót se többet. Ebben benne van a véleményem!

- Azt tudjátok, hogy Badinguet a minap az egész udvar szeme láttára összepofozkodott a becses nejével - mesélte Sóstorkú vagy Mindig-Piás. - Becsszavamra! Pedig csak valami semmiségen különböztek össze. Badinguet tökrészeg volt.

- Eriggyetek a pokolba a politikátokkal! - förmedt rájuk a bádogos. - Olvassátok a gyilkosságokat, az murisabb.

Majd kártyájába nézett, s bemondott egy tercet kilencesig meg három dámát:

- Van egy icipici tercem és három galambocskám... Üldöz a szoknya.

Ittak. Lantier hangosan olvasta: "Borzalmas bűntény tartja rémületben Gaillon község lakosságát (Szajna-Marne megye). Egy fiú ásóval agyonverte apját, hogy másfél frankot raboljon tőle..."

Elszörnyedve kiáltottak fel valamennyien. Szívesen megnézték volna, hogyan kurtítják meg a fickót egy fejjel. Nem, az ilyennek kevés a nyaktiló, apránként kéne darabokra vágni. Egy gyermekgyilkosság is felháborította őket, a kalapos azonban, ki erkölcsi dolgokban nagy szakértő volt, mentegette az anyát, s az egész bűnt a csábítója nyakába varrta; mert ha az a nyomorult nem csinált volna gyereket a szerencsétlen fehérnépnek, az sem dobhatta volna be az árnyékszékbe. T... márki kalandja ellenben fellelkesítette a társaságot; a márki éjjel két órakor hazafelé tartott egy bálról, amikor az Invalidusok körútján megtámadta három útonálló; ő azonban, kesztyűjét le sem húzva, jól elbánt velük, az első két zsiványnak a gyomrába fejelt, a harmadikat meg a fülénél fogva ráncigálta el az őrszobáig. Markos fickó lehet! Kár, hogy nemesember.

- Hallgassátok meg a következőt - folytatta Lantier. - Áttérek a felső tízezerről szóló tudósításokra. "Brétigny grófné idősebbik leányát nőül adta Valancay báróhoz, Őfelsége szárnysegédéhez. A kelengyében több mint háromszázezer frankot érő csipke volt."

- Köpök rájuk - szakította félbe Pörkölő Bibi. - Nem vagyok kíváncsi az ingük színére... Hiába dugják csipkébe a kicsikét, neki is csak úgy törik el a kisbögréje, mint a többinek.

Mivel Lantier láthatólag úgyis be akarta fejezni a felolvasást, Sóstorkú vagy Mindig-Piás kivette a kezéből az újságot, ráült, és így szólt:

- Elég volt!... Tegyük melegre... Az ilyen papír csak erre jó.

Sörös Csizma most számolta össze lapjait. Diadalmasan csapott az asztalra. Kilencvenhárma volt.

- Kezemben a forradalom! - kiáltotta. - Van egy lóherés nagy kvintem... Az húsz, ugyebár?... Aztán egy üveges terc major, az huszonhárom; három nagymogul, az huszonhat; három lakáj, az huszonkilenc; három félszemű,[12] az kilencvenkettő... És én hívtam, az a Köztársaság Első Éve, azaz kilencvenhárom.

- Megkopasztottak, apuskám! - kiáltották a többiek Coupeau-nak.

Rendeltek még két litert. Nyakra-főre töltögettek, nőttön-nőtt a jókedvük. Öt óra tájban kezdett elfajulni a mulatság. Lantier csendben volt, azon gondolkodott, hogy kereket old; ahol ordítoznak, és a földre locsolják a bort, ott neki nincs keresnivalója. Coupeau éppen felemelkedett, hogy a korhelyek keresztjét[13] vesse magára. A fejére Montparnesse-t mondott, a jobb vállára Manilmonte-ot, a balra Courtille-t, a hasa közepére Bagnolet-t, a gyomrára pedig háromszor Nyúlpecsenyét. E művelet közben a kalapos, kihasználva a felfordulást, csendesen kisomfordált az ajtón. A cimborák észre sem vették. Őbenne is dolgozott már az ital, de odakint megrázkódott, s hamar magához tért; nyugodtan visszament a műhelybe, és Gervaise-nek azt mondta, hogy Coupeau a barátaival van.

Két nap telt el. A bádogos nem került elő. Valahol a környéken csatangolt, de senki sem tudta pontosan, hol. Egyesek Baquet anyónál látták, mások a Pillangóban, a Kis Krákogóban. Akadtak, akik azt mondták, egyedül volt, mások meg hét-nyolc hasonszőrű kocsmacégér társaságában látták. Gervaise vállat vont, mint akinek egyre megy. Istenem! Ezt is meg kell szokni, ő nem fut a férje után; még ha meglátja is valamelyik kocsmában, elkerüli, nehogy magára haragítsa; és várta, hogy mikor jön haza, éjszakánként kifelé fülelt, nem hortyog-e az ajtó előtt. Coupeau gyakran kinn aludt egy szemétrakáson, egy padon, egy üres telken, keresztben hevert az utcai folyókán. Másnap reggel, ki sem aludva esti mámorát, megint elment, megdöngette a kricsmik redőnyeit, újra kezdte vad bolyongását kupicák, fröccsök, literes üvegek között, elvesztve s újra megtalálva cimboráit, útjairól kábultan tért meg, táncoltak körötte az utcák, leszállt az este, és felkelt a nap, de neki csak egy gondolata volt: inni és ott helyben kialudni mámorát. Az alvás mindent helyrehozott.

Gervaise a második napon mégiscsak elment Colombe apó Patkányfogójába érdeklődni. A férje ötször is járt ott, többet nem tudtak róla. Beérte hát annyival, hogy hazavitte a lóca alatt hagyott szerszámait.

Este Lantier, látva, hogy a mosónő bosszankodik, felajánlotta, hogy elviszi egy zenés kávéházba, hadd szórakozzék egy kicsit. Az asszony először visszautasította, nem volt mulatni való kedve. Különben nem mondott volna nemet, mert a kalapos olyan tisztességes módon tette meg ajánlatát, hogy nem volt oka gyanakodni. A férfi részvevőnek mutatkozott, és atyai jóindulattal viseltetett iránta. Coupeau még sosem töltött házon kívül két éjszakát. Gervaise - maga sem tehetett róla - minduntalan az ajtóhoz futott, vasalóval a kezében, kémlelte az utca két végét, hogy nem jön-e még az embere. Úgy érzi, mondta, mintha ezer tűvel szurkálnák a lábát, s nem bír egy helyben maradni. Hiszen az is megtörténhetett, hogy Coupeau összetörte magát, egy kocsi alá került, és ott maradt. Milyen simán megszabadulna tőle! Nem engedte, hogy szívébe szánalom költözzék ez iránt az utolsó, mocskos alak iránt. De végtére is csak idegesíti az embert, hogy folyton azt lesse, jön-e, nem jön-e. És lámpagyújtáskor, hogy Lantier újból megemlítette a zenés kávéházat, beleegyezett. Végtére is, ostobaság volna megtagadni magától az örömet, amikor a férje már harmadik napja csavarog. Ha nem jön haza, ő is elmegy otthonról. Felőle akár porig éghet az egész putri! Legszívesebben maga gyújtaná fel az egész bódét, annyira elege van már ebből az ostoba életből.

Gyorsan bekapták a vacsorát, Gervaise nyolc órakor a kalapos karján távozott, meghagyva Nanának és Coupeau mamának, hogy rögtön feküdjenek le. A boltot bezárta, az udvari ajtón át ment ki, a kulcsot átadta Boche-nénak, s megkérte, hogy ha hazatérne az a disznó, fektesse le. A kalapos a kapu alatt várta, elegánsan, fütyörészve. Gervaise a selyemruháját vette fel. Lassan sétáltak a járdán, szorosan egymáshoz simulva, a boltok fénye rájuk vetődött, halkan, mosolyogva beszélgettek.

A zenés kávéház a Rochechouart körúton volt, az ósdi kis kávézót az udvar felől deszkahelyiséggel toldották meg. A kapu fölé villany-gömbfüzér rajzolt ki világító boltozatot. A járda szélén deszkalapokra ragasztott nagy plakátok álltak a földön.

- Itt vagyunk - mondta Lantier. - Ma mutatkozik be Amanda kisasszony, a zsánerénekesnő.

De észrevette Pörkölő Bibit, aki szintén a plakátot nézegette. Bibi fél szeme alatt hatalmas monokli éktelenkedett, egy előző esti ökölcsapás nyoma.

- Hát Coupeau-val mi van? - kérdezte a kalapos, és körülnézett. - Csak nem veszett el?

- Tegnap óta sok víz lefolyt a Szajnán - válaszolta amaz. - Baquet anyótól kijövet összeakasztották a bajuszt. Én a magam részéről rühellem a bunyót. Tudják, Baquet anyó pincérjével támadt nézeteltérésünk. Duplán számított fel egy liter bort... Én megléptem, hogy durmizzak egyet.

Még ásítozott, pedig tíz órát aludt.

Egyébként teljesen józan volt már, elbutult képpel bámészkodott, ócska zubbonya csupa pehely: nyilván ruhástul dűlt ágyba.

- És nem is sejti, hol lehet most a férjem? - faggatta a mosónő.

- Nem, sejtelmem sincs... Öt óra tájban jöttünk el Baquet anyótól. Azazhogy... Rémlik, mintha lefelé ment volna az utcán. Csakugyan, mintha láttam is volna betérni a Pillangóba egy kocsissal... Micsoda hülyeség! Agyon kell ütni az ilyen embert!

Lantier és Gervaise nagyon kellemes estét töltöttek a zenés kávéházban. Tizenegykor, záróra után, kényelmesen andalogva elindultak hazafelé. Kissé csípős volt az idő; az emberek csoportosan özönlöttek ki a helyiségből; a lányok sikongtak, vihogtak a fák alatt, az árnyékban, ahol a férfiak túlságosan közelről tréfálkoztak velük. Lantier dúdolgatta Amanda kisasszony egyik sanzonját: Csiklandozza az orrocskám... Gervaise kábultan, szinte mámorosan ismételte a refrént. Nagyon melege volt odabent. A két pohár likőr, a pipafüst meg az összezsúfolódott tömeg szaga megfeküdte a gyomrát. De különösen Amanda kisasszony tett rá nagy hatást. Ő bizony soha nem merne ilyen pucéran a közönség elé állni. De meg kell hagyni, a hölgynek nagyon kívánatos a bőre. És felgyúlt kíváncsisággal hallgatta Lantier-t, aki úgy beszélt a szóban forgó személyről, mintha bizalmas kettesben alkalma lett volna már megszámlálni a bordáit.

- Mindenki alszik már - mondta Gervaise, miután háromszor csöngetett, és Boche-ék még mindig nem nyitottak kaput.

A kapu végre kinyílt, de a kapualj sötét volt. Amikor Gervaise bezörgött a házmesterlakás ablakán, hogy elkérje kulcsát, az álmos házmesterné összezagyvált valamit, amiből először egy mukkot sem értett. Végül kihámozta, hogy Poisson igen siralmas állapotban szállította haza Coupeau-t, és hogy a kulcs benne van a zárban.

- A hétszázát! - szitkozódott Lantier, amikor beléptek. - Hát ez meg mit csinált itt? Ezt a dögletes bűzt!

Valóban förtelmes bűz terjengett. Gervaise gyújtót keresgélt, valami ragadósba lépett bele. Mikor végre gyertyát gyújtott, undorító látványban volt részük. Coupeau mindent összehányt; teleokádta a szobát; a hányadék vastagon borította az ágyat, ellepte a szőnyeget, felfröcsögött még a komódra is. És mindennek a tetejébe Coupeau lecsúszott az ágyról, ahová Poisson alighanem csak úgy ledobta, és most ott hortyogott a saját mocskában. Szétvetette kezét-lábát, úgy hevert ott, mint egy disznó, a fél arca össze volt maszatolva, tátott száján bűzös leheletet fújt ki, szürkülő haja beleragadt a feje körül szétkenődött okádékba.

- Jaj, a disznó! A disznó! - hajtogatta Gervaise felháborodva, kétségbeesetten. - Mindent összerondított... Nem, ilyet a kutya se tesz, egy döglött kutya sem ilyen utálatos.

Nem mertek megmozdulni, azt se tudták, hová lépjenek. A bádogos még sosem tért haza ilyen állatian berúgva, és még sosem rondította így össze a szobát. Ez a látvány végképp megsemmisítette az asszonyban a férje iránti jó érzésnek még a maradékát is. Régebben, ha Coupeau ittasan vagy becsípve járogatott haza, Gervaise kedves volt hozzá, és nem mutatta undorát. De ez már sok volt, felfordult a gyomra. Hozzá nem nyúlt volna Coupeau-hoz a világ minden kincséért sem. Már az a puszta gondolat, hogy ennek a szörnyetegnek a bőre hozzáérhet az övéhez, olyan undorral töltötte el, mintha azt kívánták volna tőle, hogy egy undok kórságban elhalt ember hullája mellé feküdjék le.

- Mégiscsak le kell pihennem - motyogta. - Nem fekhetem le az utcán... Majd átmászom valahogy a testén.

Megpróbált átlépni a részegen, s közben a komód sarkába kellett fogóznia, hogy el ne csússzék a mocsokban. Coupeau elfeküdte az ágyhoz vezető utat. Erre Lantier, ki sunyin mosolyogva látta, hogy Gervaise ma éjjel úgysem hajtja álomra a fejét a párnáján, megfogta az asszony kezét, és halkan, sürgetően a fülébe súgta:

- Gervaise... ide hallgass, Gervaise...

Az megértette, mit akar, kétségbeesve kiszabadította magát, és ő is visszategezte, mint régen:

- Ne, eressz... Könyörgöm, Auguste, menj a szobádba... Majd elleszek valahogy, majd bemászok az ágy lába felől.

- Ugyan, Gervaise, ne csacsiskodj - ismételte az -, olyan bűz van, nem maradhatsz itt... Gyere! Mitől félsz? Nem hallja meg.

Az asszony ellenkezett, határozottan megrázta a fejét. Zavarában - mutatni akarván, hogy ott marad - vetkőzni kezdett, egy székre dobta selyemruháját, s ott állt egy szál ingben és alsószoknyában, habfehéren, meztelen nyakkal, csupasz karral. Az ágyához talán csak joga van? Az ágyában akar aludni! Kétszer is megpróbált száraz helyet találni, hogy odalépjen. De Lantier nem engedte. Átölelte, beszélt hozzá, hogy feltüzelje a vérét. Szegény Gervaise benne volt a csávában: elöl ott hevert az a naplopó férje, aki meggátolta, hogy becsületesen bebújjék a takarója alá, hátul pedig ez a galád fickó, akinek egyetlen gondja, hogy szerencsétlenségét kihasználva, újból a szeretőjévé tegye. A kalapos felemelte a hangját, Gervaise könyörögve kérte, hogy hallgasson, majd feszülten fülelt a kisszoba felé, ahol Nana aludt Coupeau mamával. A kislány és az öregasszony nyilván aludtak, mert csak erős szuszogásuk hallatszott.

- Auguste, eresszél, felébreszted őket - folytatta kezét tördelve. - Légy eszeden. Majd máskor, másutt... Ne itt, ne a lányom előtt...

A férfi nem szólt semmit, tovább mosolygott; és lassan belecsókolt a fülébe, úgy, mint azelőtt is szokta tréfából, hogy elsüketítse. Gervaise elerőtlenedett, nagy zúgást hallott, beleborzongott az egész teste. Újból lépett egyet, de hátrahőkölt. Hiába, olyan undorító volt a látvány, olyan orrfacsaró a bűz, hogy úgyis rosszul lett volna, ha bebújik az ágyba. Coupeau úgy hevert ott, mintha pelyhes ágyban feküdne, részegségtől félholtan, mozdulatlanul, eltorzult szájjal aludta mámoros álmát. Akár az egész utca bejöhetett volna szerelmeskedni a feleségével, egy hajszála se berzenkedett volna.

- Mindegy - hebegte az asszony -, ő az oka, én nem tehetek róla... Jaj, istenem! Jaj, istenem! Kiüldöz az ágyamból, ágyam sincs már... Nem, nem tehetek róla, ő az oka.

Vacogott, azt se tudta, hol áll a feje. S míg Lantier a szobája felé tuszkolta, a hálófülke ajtajában, az üvegtábla mögött megjelent Nana feje. A kislány felébredt, és halkan kiszállt az ágyból, hálóingben, álomittasan. Nézte, hogy hever az apja az okádékban, aztán arcát az üvegre nyomva ott maradt, és megvárta, míg anyja alsószoknyája eltűnik a szemközti ajtón, a másik férfi szobájában. A gyerek halálosan komoly volt. Tágra nyílt, parázna gyerekszemében bűnös kíváncsiság lángja lobogott.


9

Ezen a télen Coupeau mamának olyan heves fulladásos rohamai voltak, hogy majdnem belepusztult. Minden decemberben számíthatott rá, hogy két-három hétre ágyhoz szögezi az asztma. Bizony, eljárt felette az idő, Szent Antalkor tölti be a hetvenhármat. Bár amúgy jó húsban volt, egészsége gyenge lábon állt, a szellő is megártott neki. Mondta is az orvos, hogy az öregasszony köhögés közben fog átsétálni a másvilágra, még annyit sem szól majd, hogy "befellegzett".

Coupeau mama, míg az ágyat nyomta, kibírhatatlanul komisz volt. Igaz ugyan, hogy az a kis hálófülke sem volt valami vidító környezet, ahol Nanával aludt. A lányka ágya s az övé között éppen csak hogy elfért két szék. A színehagyott, ócska papírkárpit cafatokban mállott le a falról. A plafon alatt levő kerek világítóablakon át piszkosszürke pincefény hullott be a szobába. Bizony, csak kínlódik itt az ember, kivált, ha még lélegzeni se tud rendesen. Éjnek évadján, ha nem jött a szemére álom, még csak elhallgatta a lányka szuszogását, s az elszórakoztatta. Napközben azonban, hogy reggeltől estig nem ültek mellette, zsörtölődött, sírdogált, s párnáján forgolódva óraszám hajtogatta:

- Istenem Uram, de szerencsétlen vagyok!... Istenem Uram, de szerencsétlen vagyok!... Elpusztulok ebben a börtönben, igen, elpusztulok...

S mihelyt meglátogatta valaki, Virginie vagy Boche-né, s az egészsége felől érdeklődött, ő választ sem adva, nyomban elkezdte sirámait.

- Jaj, de keserű kenyér ez! Nem, idegenek között sem szenvednék ennyit... Nézzék, kértem egy csésze herbateát, és tessék! ideraktak egy egész vizeskancsóval, így akarják értésemre adni, hogy túlságosan sokat iszom... Hát még Nana, még ez a gyerek is, kit magam neveltem fel! Reggel mezítláb kilopakodik a szobából, és többet nem is kerül a szemem elé. Még azt gondolják, hogy büdös vagyok. Éjjel meg úgy alszik, mint a bunda, véletlenségből sem ébredne fel, hogy megkérdje, nem kell-e valami... Szóval, útjukban vagyok, alig várják már, hogy felforduljak. Nem is húzom én sokáig! Fiam sincsen már, ez a cefet mosónő még őt is elrabolta tőlem. Legszívesebben ütne-verne az a nő, megfojtana egy kanál vízben, ha a törvénytől nem félne.

Gervaise olykor tényleg nyersebben bánt vele a kelleténél. A bolt egyre rosszabbul ment, mindegyikük állandóan ingerült volt, minden semmiségen összeszólalkoztak. Coupeau egyik reggel, nagyon másnapos hangulatban, így kiabált: "Az a vénasszony egyre csak mondja, hogy meghal, de nem hal meg az istennek se!" Coupeau mamát mintha szíven szúrták volna. Állandóan a szemére hányták, hogy sokba kerül, nyíltan megmondták, hogy sokkal könnyebben élnének, ha ő nem volna. Az igazság az volt, hogy ő sem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Így például, alighogy megpillantotta idősebbik lányát, Lerat-nét, telesírta a fejét nyomorával, azzal vádolván fiát és menyét, hogy halálra éheztetik; és csak azért jajveszékelt így, hogy kicsikarjon a lányából egy frankot, amit persze nyalánkságra költött. Lorilleux-éket meg hajmeresztő pletykákkal traktálta, elmesélte nekik, mire fordítják itt az ő tíz frankjaikat: a mosónő elherdálja a szeszélyeire, új főkötőket vásárol, suttyomban süteményt eszik, és még piszkosabb dolgokat is művel, amikről jobb nem beszélni. Kétszer-háromszor úgy összeveszítette a családot, hogy majd ölre mentek miatta. Ő meg hol ezekkel, hol azokkal tartott; egy szó, mint száz, nagy kalamajkát csinált.

Egy téli délután, hogy nagyon elővette az asztmája, s Lorilleux-né meg Lerat-né éppen az ágyánál találkoztak össze, Coupeau mama a szemével intett, hogy hajoljanak közelebb. Alig bírt beszélni. Halk hangon suttogta:

- Szép kis história!... Hallottam őket az éjjel. Úgy ám! A Bumlit meg a kalapost... Hogy gyúrják az ipart! Coupeau fel van szarvazva. Szép kis história!

Szaggatottan, köhögve, fulladozva elmondta, hogy fia az este tökrészegen tántorgott haza. S ő, mivel nem aludt, jól hallott minden neszt, megfigyelte, hogy a Bumli mezítláb settenkedik a padlón, hallotta, hogy a kalapos suttogva hívja, a közbülső ajtót halkan beteszik, s hallotta a többit is. Reggelig tarthatott, pontosan nem is tudja, meddig, mert bárhogy erőlködött, elnyomta az álom.

- Az a legszörnyűbb, hogy alighanem Nana is hallott mindent - folytatta. - Egész éjjel hánykolódott, pedig máskor úgy alszik, mint a tej. Úgy hányta-vetette magát, mintha parázs volna a lepedője alatt.

A két asszony nem mutatott meglepetést.

- Hát hogy a fenébe ne! - mormogta Lorilleux-né. - Hisz ez talán így megy már az első nap óta... De ha Coupeau-nak ez jó, nekünk semmi közünk hozzá. Persze, a családra semmiképp se vet jó fényt.

- Ha én itt laknék - jelentette ki Lerat-né, és szigorúan összeszorította az ajkát -, jól ráijesztenék, odakiáltanék valamit, mindegy, hogy mit: "Látlak!", vagy: "Jönnek a zsandárok!"... Egy doktor cselédje mesélte nekem, aki a gazdájától hallotta, hogy ezzel egy nőt meg lehet ölni egy bizonyos pillanatban. És ha ott maradna holtan, ugye, nem is lenne kár érte, azáltal bűnhődne, amiben vétkezett.

Hamarosan az egész negyedben híre kelt, hogy Gervaise minden éjjel Lantier-val hál. Lorilleux-né nagy hangon méltatlankodott a szomszédasszonyok előtt; sajnálkozott azon a málészájú fivérén, akit a felesége lépten-nyomon megcsal; ő is csak azért hajlandó egyáltalán betenni a lábát erre a bűntanyára, mert sajnálja szegény anyját, akinek ilyen förtelmes környezetben kell élnie. A környék a szájára vette Gervaise-t. Világos dolog: ő csábította el a kalapost. Csak a szemébe kell nézni. Lantier azonban, ez a sunyi zsivány, a különféle híreszteléseknek fittyet hányva, nagy hetykén járt ezután is, lekötelező szívélyességgel bánt az emberekkel, újságját olvasgatva sétált az utcán, előzékeny és figyelmes volt a hölgyekkel szemben, s továbbra is osztogatta cukorkáit és virágait. Édes istenem! Csak azt csinálja, ami a dolga: kakaskodik; egy férfitól nem lehet elvárni, hogy védekezzék, ha egy nő ráragad. Gervaise számára azonban nincs mentség: meggyalázta az egész Aranycsepp utcát. És Lorilleux-ék, keresztszülő tisztük örvén, elhívták magukhoz Nanát, hogy megtudják tőle a részleteket. Amikor kérdezgetni kezdték - óvatosan kerülgetve a témát -, a lányka együgyű képpel válaszolgatott, s hosszú, selymes szempilláját rábocsátotta parázsló szemére.

E közfelháborodás közepette Gervaise nyugodtan, unottan, kissé kábán élte életét. Eleinte nagyon bűnösnek, nagyon aljasnak érezte magát, utálkozott önmagától. Ahányszor kijött Lantier-tól, kezet mosott, nedves ruhával véresre dörzsölte a vállát, mintha le akarná súrolni róla a gyalázatot. Ha Coupeau-nak ilyenkor enyelegni támadt kedve, az asszony megharagudott, s vacogva menekült a bolt végébe, hogy magára kapkodja ruháit; ugyanúgy nem tűrte el azt sem, hogy a kalapos hozzányúljon, ha előtte férje ölelte. Legszívesebben testet cserélt volna, amikor férfit cserélt. De lassanként beletörődött ebbe is. Fárasztó volt az a sok mosakodás. Lustasága elernyesztette, boldogságvágya arra késztette, hogy nehéz helyzetéből is minél több örömöt csikarjon ki. Elnéző volt önmagával és másokkal szemben, igyekezett úgy rendezni a dolgait, hogy senkinek ne legyen oka panaszra. Mert hát, ha a férje meg a szeretője elégedett, s a házban megszokott medrében folydogál az élet, ha reggel-este tréfálkoznak, s tele bendővel, kielégülten élik világukat, akkor igazán nem panaszkodhatnak. És végtére, talán nem is olyan nagy az ő bűne, hiszen olyan szép rendben folynak a dolgok, közmegelégedésre; a bűnt pedig rendesen nyomán követi a büntetés. Beleszokott a léha életmódba. Ennek is megvolt a rendje, akár az evésnek, ivásnak; valahányszor Coupeau részegen tért haza, ami hetenként legalább háromszor megesett: hétfőn, kedden és szerdán, Gervaise átment Lantier-hoz. Éjszakáit megosztotta. Sőt, utóbb már ha a bádogos csak erősebben horkolt is, felkelt mellőle éjnek idején, s nyugodtan aludt tovább a szomszédja ágyában. Nem mintha a kalaposhoz jobban vonzódott volna. Egyszerűen csak tisztábbnak találta, jobban esett a pihenés az ő szobájában, ahol úgy érezte magát, mintha fürdőbe merülne. Végül olyan volt már, mint a macska, mely összegömbölyödve szeret szundikálni a tiszta fehérneműn.

Coupeau mama sosem mert nyíltan beszélni ezekről a dolgokról. Egyszer azonban, hogy veszekedés közben a mosónő megrázta, az öregasszony célozgatni kezdett. Beszélhetne ő, úgymond, ostoba férfiakról és aljas nőszemélyekről; még keményebb szavakat is morgott a foga közt, előszedve a mellénykészítőnői múltjából ismert durvaságokat. Eleinte Gervaise csak rámeredt, szótlanul. Később, anélkül hogy pontosan megmondaná, kire gondol, csak úgy általában védekezett. Az olyan asszonytól, akinek a férje mocsokban hempergő részeges disznó, nem is lehet rossz néven venni, ha másutt keresi a tisztaságot. Sőt, tovább is ment ennél, kijelentette, hogy Lantier ugyanúgy férje, mint Coupeau, talán még inkább. Vagy nem ismerte-e már tizennégy éves korában? És nincs-e két gyereke tőle? Nahát! Ilyen körülmények között minden megbocsátható, senki nem vethet rá követ. Ő a természet törvényeit követi. Különben is, hagyjanak neki békét. Aki piszkálja, hamar megkaphatja a magáét. Söpörjön csak ki-ki a maga ajtaja előtt az Aranycsepp utcában! A kis Vigouroux-né látástól vakulásig a szénen hentereg a férfiakkal. Lehongre fűszeres felesége meg együtt hál azzal a nyálas szájú sógorával, aki nem ér egy lyukas petákot sem. A szemközti órás, az a kikent-kifent úr, kis híján esküdtszék elé került a disznóságai miatt: fajtalankodott a tulajdon lányával, azzal a közönséges körúti kurvával. És széles mozdulattal körbemutatott az egész városrészen: egy óra hosszat teregethetné ennek a népségnek a szennyesét, kik egy rakáson feküsznek, mint az állatok, apa, anya, gyerek fetreng a saját mocskában. Ó, tudna ő mesélni! Mindenünnen szivárog a förtelem, megmérgezi körben az összes házakat. Igen, igen, szépen élnek a férfiak és nők Párizsnak ebben a zugában, ahol nyomorukban egymás hegyen-hátán hevernek az emberek. Legjobb volna összetörni férfit-nőt egy mozsárban, legalább volna mivel megtrágyázni a Szent Dénes síkság cseresznyéskertjeit...

- Jobb lesz, ha nem nagyon köpködnek, mert vissza talál pottyanni az orrukra - kiáltotta, amikor már végsőkig ingerelték. - Mindenkinek joga van a saját vackához, vagy nem? Miért nem hagyják a jóravaló embereket, hogy úgy éljenek, ahogy nekik tetszik... Én azt mondom: minden jó, ahogy van, csak ne hurcoljanak meg a mocsokban olyanok, akik maguk is benne fetrengenek.

S hogy Coupeau mama egyszer érthetőbben fejezte ki magát, Gervaise fogvicsorgatva vágott vissza:

- Maga most ágyban fekszik, és ezt kihasználja... Nem jól teszi, higgye meg, láthatja, hogy igyekszem a kedvében járni, sosem hánytorgatom fel a múltját. Pedig maga is megérte a pénzét! Két-három szeretőt is tartott még Coupeau papa életében... Ne prüszköljön, már befejeztem. Csak azért mondom, hogy hagyjon békén, és kész!

A vénasszony fuldokolt. Másnap Goujet eljött megsürgetni az anyja fehérneműjét. Gervaise nem volt otthon. Coupeau mama behívta a kovácsot a szobájába, leültette az ágya mellé, és sokáig ott fogta. Jól ismerte az érzelmeit, látta rajta, hogy egy ideje komor és boldogtalan, mert él benne a gyanú, hogy Gervaise szénája nincs egészen rendben. És hogy pletykálkodjék, meg hogy bosszút álljon az előző napi veszekedésért, nyersen kitálalta az igazságot, úgy sírt, jajveszékelt, mintha Gervaise léhasága neki okozná a legnagyobb bánatot. Goujet támolyogva jött ki a vénasszony szobájából, szíve elszorult bánatában. Amikor a mosónő megérkezett, Coupeau mama kikiabált, hogy azonnal menjen Goujet-ékhoz, vigye a ruháit, vasalva vagy vasalatlanul; élénk hangjából Gervaise kitalálta, hogy pletykázott, megérezte, hogy szomorú jelenet vár rá, s nagy baj fenyegeti.

Halálsápadtan, reszkető kézzel rakta be a ruhát a kosárba, s elment. Évek óta egy fillért sem törlesztett Goujet-éknak. Az adóssága még mindig négyszázhuszonöt frank volt. Minden alkalommal elkérte a mosatás árát, szorultságára hivatkozva. Nagyon restelkedett, mert az volt a látszat, mintha a kovács barátságát kihasználva, orruknál fogva akarná vezetni Goujet-ékat. Coupeau mostanában már nemigen akadt fenn semmin, vigyorogva mondogatta, hogy a kovács biztosan megszuttyongatja néhanapján a sarokban, s ezzel ki is van fizetve. Gervaise azonban, bár Lantier-val viszonya volt, felháborodva kérdezte férjét, hogy talán ezen a kenyéren akar-e már élni. Nem tűrte, hogy Goujet-ról rossz szót ejtsenek előtte; a kovács iránt érzett vonzalom volt tisztességének utolsó morzsája. Valahányszor visszavitte ezeknek a jóravaló embereknek a holmiját, mindig elszorult a szíve, ahogy az első lépcsőfokra tette a lábát.

- Na, csakhogy megérkezett - jegyezte meg ridegen Goujet-né, ajtót nyitva. - Ha a halált kell hívni, magát küldöm érte.

Gervaise zavartan lépett be, még mentegetőzni se mert. Nem volt már olyan pontos, mint régente, sosem jött idejében, hetekig váratott magára. Hovatovább egész élete összekuszálódott.

- Már egy hete várom - folytatta a csipkeverőnő. - És a tetejébe még hazudik is, ideküldözgeti a tanulólányát mindenféle mesékkel: most dolgoznak a holmimmal, még ma este hazaszállítják, vagy baleset történt, a ruháscsomag beleesett egy vödörbe. Én meg csak töltöm az időmet, a ruha nem jön, azt se tudom, mit higgyek. Nem, ezt nagyon rosszul csinálja... Na, nézzük, mi van a kosárban! És legalább mind itt van? Visszahozta a két lepedőt, melyet egy hónapja magánál tartogat, és az inget, amely a múltkori mosáskor lemaradt?

- Igen, igen - motyogta Gervaise -, itt van az ing, tessék.

De Goujet-né felháborodott. Ez nem az ő inge, ez nem kell neki. Elcserélik a fehérneműjét, nahát! ez mindennek a teteje! A múltkoriban is két olyan zsebkendőt talált, melyen nem az ő jelzése volt. Utálatos dolog, ki tudja, honnét került ide az a holmi? Végtére is, ő ragaszkodik a sajátjához.

- És a lepedők? - folytatta. - Elvesztek, mi?... Nos, lelkem, akár a föld alól is, de reggelre előkerítse nekem a két lepedőt, megértette?

Csend lett. Gervaise-t az zavarta leginkább, hogy a háta mögött észrevette Goujet félig nyitott ajtaját. Megérezte, hogy a kovács is ott van. Milyen kellemetlen! Most hallja ezeket a megérdemelt szemrehányásokat, melyekre nincs is mit válaszolni! Meghunyászkodott, lehajtott fővel rakosgatta az ágyra a fehérneműt, tőle telhetően sietett. De a legrosszabb csak ezután jött, mert Goujet-né sorra vizsgálgatott minden egyes darabot. Felvette, visszalökte, fitymálva mondta:

- Ó, már a keze se a régi! Bezzeg most nem lehet dicsérgetni a keze munkáját... Csak összecsapja, elnagyolja... Itt van, nézze meg ezt az ingelőt, el van égetve, ott a vasaló nyoma a hajtásokon. A gombok meg leszaggatva. Nem tudom, mit művel, de soha nem marad meg egyetlen gomb sem... Nahát! Ezért az ujjasért nem fizetek. Nézzen ide! Benne maradt a piszok, csak széjjelkente. Köszönöm! Ha már nem is tiszta a fehérnemű...

Megállt, számolgatta a ruhát. Aztán kifakadt:

- Mi az? Ez az egész?... Hiányzik két pár harisnya, hat törülköző, egy abrosz, konyharuhák... Ne tartson bolonddá! Megüzentem, hogy mindent hozzon vissza, vasalva vagy vasalatlanul. Ha a tanulólány egy órán belül nincs itt a többivel, csúnyán összeveszünk, azt megmondom előre.

E pillanatban Goujet köhögött a szobájában. Gervaise összerezzent. Hogy bánnak vele, édes istenem! A kovács füle hallatára! Zavartan, restelkedve állt a szoba közepén, a szennyest várva. Goujet-né azonban, miután mindent összeszámolt, nyugodtan visszaült az ablakhoz, ahol egy csipkesálat javítgatott.

- És a fehérnemű? - kérdezte a mosónő bátortalanul.

- Köszönöm - válaszolta az öregasszony -, ezen a héten nincs semmi.

Gervaise elhalványodott. Nem kap több munkát! Teljesen elveszítette a fejét, a lába megroggyant, le kellett ülnie egy székre. Nem mentegetőzött, csak ennyit bírt kinyögni:

- Goujet úr talán beteg?

- Igen, gyengélkedik, be kellett volna mennie az üzembe, de hazajött és lefeküdt, hogy kipihenje magát.

Goujet-né méltóságosan beszélt, fekete ruhában volt, mint mindig, fehér arcát apácafőkötő körítette. A szegkovácsok bérét megint leszállították; kilenc frank helyett most már csak hetet kapnak, mert a gép elvégez minden munkát. És megmagyarázta, hogy ezentúl mindennel takarékoskodnak; újból maga fog mosni. Persze, most jól jönne az a pénz, amit a fia kölcsönzött nekik. Végrehajtót azért nem küld a nyakukra, ha nem tudnak fizetni, akkor se. Míg a tartozásról beszélt, Gervaise lecsüggesztette a fejét, követte a fürgén járó tűt, mely sorra újjávarázsolta a szemeket.

- Pedig ha egy kicsit összehúznák magukat - folytatta a csipkeverőnő -, letörleszthetnék azt az adósságot. Mert hát, végre is, bőségesen esznek, rengeteget költenek, azt határozottan tudom... Ha csak tíz frankot adnának havonta...

Goujet hangja szakította félbe, őt hívta:

- Mama! Mama!

Amikor visszajött, leült, és másról kezdett beszélni. A kovács nyilván megkérte, hogy ne követelje a pénzt Gervaise-től. De öt perc múlva akaratlanul visszakanyarodott újból az adóssághoz. Ó, ő előre látta az eseményeket, a bádogos elitta a műhelyt, és most magával rántja a feleségét is. Nem is adta volna kölcsön az ő fia azt az ötszáz frankot, ha reá hallgat. Ma már házasember volna, nem emésztené magát, nem volna megkeserítve az egész élete. Goujet-né belelovalta magát, egyre élesebben beszélt, egyenest megvádolta Gervaise-t, hogy Coupeau-val összejátszva kihasználta az ő együgyű fiát. Bizony, akadnak nők, akik éveken át adják a szendét, de gonoszságuk végül is napfényre jő.

- Mama! Mama! - hívta ismét Goujet, még sürgetőbben.

Az asszony fölállt, s visszajőve így szólt, miközben újra leült a csipkéihez:

- Menjen be, látni akarja magát.

Gervaise remegve belépett, az ajtót nyitva hagyta. Nagyon fel volt indulva, úgy érezte, Goujet-né előtt most nyíltan bevallották szerelmüket. Aztán újra ott állt a csöndes szobácskában, újra látta a falakon függő képeket, a keskeny vaságyat, mintha egy tizenöt esztendős kamasz szobáját látná. Goujet, ez a hatalmas szál ember, Coupeau mama árulkodásától elgyötörten hevert az ágyon, szeme vörös, szép szőke szakállán könnyek nyoma. Első dührohamában, úgy látszik, roppant ökleivel szétszaggatta párnáját, mert a felhasogatott cihából dőlt a toll.

- Figyeljen rám - mondta a mosónőnek alig hallhatón -, mamának nincs igaza. Maga nem tartozik nekem semmivel, nem akarom, hogy erről beszéljünk.

Felkelt, nézte az asszonyt. Kövér könnycseppek peregtek a szeméből.

- Valami baja van, Goujet úr? - motyogta Gervaise. - Mi bántja, könyörgök, mondja meg!

- Semmi, köszönöm. Nagyon kifáradtam tegnap. Majd alszom egy kicsit.

De belehasított valami a szívébe, s önkéntelenül kiszakadt belőle a kiáltás:

- Jaj, istenem! Jaj, istenem! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nem! Nem! Hiszen megesküdött. És most megtette, megtette!... Jaj, istenem, nagyon fáj, menjen el!

Intett neki, hogy menjen, s a keze könyörgést fejezett ki. Gervaise nem lépett közelebb az ágyhoz, elment, ahogy Goujet kérte, kábán, egy szót sem lelve a vigasztalására. A szomszéd szobában felvette kosarát; még mindig nem távozott el, szeretett volna mondani valamit. Goujet-né azonban munkájából fel sem pillantva javítgatta a csipkét. Végül megszólalt:

- Na, jó éjszakát, küldje vissza a ruhát, később majd elszámolunk.

- Igen, meglesz, jó éjszakát - dadogta Gervaise.

Lassan húzta be az ajtót, utolsó pillantást vetett erre a tisztes, rendes otthonra, ahol - úgy érezte - ott marad tisztességének egy darabja. Meredt tekintettel, bambán botorkált vissza a műhelybe, mint a barom, mely az utat sem figyelve hazatalál. Coupeau mama egy széken ült a masina mellett, ma kelt fel először. A mosónő nem tett neki szemrehányást; sokkal fáradtabb volt, úgy sajgott minden csontja, mintha megverték volna. Azon tűnődött, hogy az élet mégis roppant kegyetlen, ám az ember nem tépheti ki a szívét, hacsak nem akar nyomban meggebedni.

Gervaise most már semmivel sem törődött. Mindenre csak unottan legyintett, jelezve, hogy felőle ugyan felfordulhat a világ. Ha újabb bosszúság érte, beletemetkezett az egyetlen élvezetbe, mely még megmaradt számára: napjában háromszor jóllakott. Azt se bánta volna, ha összedől a bolt, csak ő ne legyen benne; legszívesebben megszökött volna, minden nélkül. A bolt valóban düledezett, de nem egyszerre omlott össze, hanem apránként rokkant meg. A felek, ki ezért, ki azért, megharagudtak, elmaradoztak. Madinier úr, Remanjou kisasszony, sőt még Boche-ék is visszatértek Fauconnier-néhoz, ahol pontosabb volt a kiszolgálás. Végül is megunták, hogy három hétig kelljen sürgetniük egy pár harisnyát, s hogy mosott ingükön ott díszelegjen a múlt vasárnapi zsírpecsét. Gervaise minderre a füle botját se mozgatta, hamar túladott rajtuk, menjenek isten hírével, ő csak boldog, hogy nem kell a piszkukban turkálnia. Mit bánja, ha otthagyja is az egész környék! Legalább megszabadul egy rakás mocsoktól, és nem kell annyit dolgoznia. Lassacskán csak a rendetlenül fizető felek maradtak meg nála, az utcalányok, a Gaudronné-féle nők, akiknek úgy bűzlött a szennyesük, hogy az Új utcában egyetlen mosónő sem vállalta el a kimosását. Az üzlet a tönk szélén állt: Gervaise kénytelen volt elbocsátani utolsó munkásnőjét, Putois-nét is; magára maradt a tanulólánnyal, azzal a kancsal Augustine-nel, aki úgy hülyült, ahogy nőtt; s még kettőjük számára sem mindig akadt munka, sokszor üldögéltek ölbe tett kézzel egész délutánokon át. A hullámok összecsaptak Gervaise feje fölött. A teljes csőd előrevetette árnyékát.

A renyheséggel és a nyomorral együtt természetesen megjelent a piszok is. Alig lehetett ráismerni arra a szép, égszínkék boltra, mely valaha Gervaise szeme fénye volt. A kirakat fakeretére és üvegtábláira, melyeket sosem mostak le, vastagon rászáradt a kocsik felverte sár. A polcokon, a sárgaréz függönyrúdon pár szürke rongy lógott, kórházban elhalt felek holmija. A bolt belseje még szánalmasabb volt: a mennyezeten száradó ruha párája lemállasztotta a papírkárpitot; a Pompadour-tapéta cafatokban lógott, mint valami poros pókháló; a piszkavassal kilyuggatott, repedezett masina úgy állt a sarokban, mint egy rakás ócskavas; a munkaasztalon mintha egy egész helyőrség evett volna: kávé- és borpecsétek éktelenkedtek rajta, ragadt a befőttől, mocskos volt a hétfői zabálásoktól. S mindehhez a megsavanyodott keményítő szaga, az ételmaradékoktól és piszoktól áporodott levegő. De Gervaise nagyon jól megvolt itt. Észre sem vette, milyen mocskos lett a bolt; hozzáaljasodott, hozzászokott a rongyos kárpithoz, a szurtos kirakathoz, valamint azt is megszokta, hogy szakadt szoknyában járjon, és ne mossa meg a fülét. Puha fészek volt számára a piszok, boldogan hevert el benne. Hagyni, hogy szétzülljék a ház, várni, hogy a por betömjön minden nyílást, és mindenre ráterítse bársonyát, érezni, mint nehezedik rá a ház, a semmittevés zsibbadásában: mámorító gyönyörűség volt ez számára. Az ő nyugalma mindenekelőtt! Egyébbel nem törődött. Adósságai egyre nőttek: nem bánta. Becsületessége odalett; fizet vagy nem fizet, olyan mindegy, legjobb, ha nem törődik vele. Ha az egyik üzletben megtagadták tőle a hitelt, átment a szomszédba, s ott vásárolt tovább hitelbe. Mindenkit megpumpolt, fűnek-fának tartozott. Csak az Aranycsepp utcában nem mert elmenni a szenes, a fűszeres, a zöldséges előtt; ha a mosodában volt dolga, jó tízperces kerülőt kellett tennie a Halárusok utcája felé. A kereskedők úgy bántak vele, mint egy utcanővel. Egyik este a bútoros, aki Lantier bútorait szállította, fellármázta az egész környéket; azt üvöltötte, hogy leteperi, és rajta veszi meg a tartozását, ha nem hajlandó fizetni. Az efféle jelenetek után Gervaise reszketett félelmében; de aztán csak megrázkódott, mint a megvert kutya, s azzal túl volt rajta; utána már jó étvággyal vacsorázott. Mit abajgatják ezek a pimaszok! Megmondta, hogy nincs pénze, nem gyárthat nekik. Különben is, lopnak a kereskedők éppen eleget, az a dolguk, hogy várjanak. Azzal nyugodtan oldalára fordult a vackában, és nem gondolt arra, ami biztosan bekövetkezik egy napon. Hát akkor majd felfordul, de legalább addig ne piszkálják!

Coupeau mama közben jobban lett. Az üzlet még eltengődött egy esztendeig. Nyáron, természetesen, valamivel mindig több a munka, a külső körúton lófráló lányok fehér alsószoknyáit és perkálruháit gyakran kell mosni. Lassú halódás volt ez; hétről hétre mélyebbre süllyedtek. De azért még most is: egyszer kerék, másszor talp; egyik este korgó gyomorral ültek az üres tányérok előtt, máskor meg pukkadásig jóllaktak borjúhússal. Coupeau mamát gyakran látták mostanában az utcán, a köténye alá rejtett holmikkal kényelmesen sétált a Polonceau utcai zálogház felé. Nyakát behúzta, arcán, mint a misére igyekvő öregekén, ájtatos várakozás honolt, mert egyáltalán nem húzódozott ettől a mesterségtől, elszórakoztatta ez a trafikálás, vénasszonyos fecsegési szenvedélyét felszította a zsibárusi alkudozás. A Polonceau utcában már jól ismerték; "négyfrankos anyókának" hívták, mert mindig négy frankot kért, amikor csak hármat akartak adni szegényes holmijára. Gervaise legszívesebben pénzzé tette volna az egész házat; elkapta a zacidüh, lenyíratta volna még a haját is, ha tudja, hogy adnak rá valamit. Ez volt a legkényelmesebb pénzszerzési mód; persze, nem állja meg az ember, hogy oda ne menjen, amikor alig várja már azt a négy font kenyeret. Lassacskán az egész cókmókjuk odavándorolt: fehérnemű, ruhafélék, sőt a szerszámok s a bútorok is. Eleinte, ha egyik héten jobban ment a bolt, még ezt-azt kiváltogatott, hogy a következő héten újra becsapja. De később már nem törődött a holmijával, veszni hagyott mindent, eladta a zálogcédulákat. Hanem amikor az ingaórára került a sor - a végrehajtó le akarta foglalni egy húszfrankos váltó fejében -, azt hitte, menten meghasad a szíve. Pedig megesküdött volt, hogy inkább éhen pusztul, de az ingaórától nem válik meg. Amikor Coupeau mama egy kis kalaptokban elvitte az órát, a mosónő lerogyott egy székre, karja elernyedt, szeméből patakzott a könny, úgy érezte, kifosztották. Ám, hogy Coupeau mama huszonöt frankkal tért vissza, a nem remélt kölcsön, ez az ötfrankos többlet megvigasztalta; mindjárt elküldte az öregasszonyt, hozzon egy pohárba négy souért pálinkát, hogy az ötfrankost megünnepeljék. Mostanában, ha jó volt közöttük a hangulat, a munkaasztal sarkán gyakran elszopogattak egy vegyest: fele pálinka, fele ribizlilikőr. Coupeau mama nagy ügyességre tett szert: úgy hozta haza a teli poharat a köténye zsebében, hogy egy csöpp sem loccsant ki. Nem kötünk mindent a szomszédok orrára, igaz-e? Persze, a szomszédok anélkül is pontosan értesültek mindenről. A zöldséges kofa, a pacalos asszony, a fűszeressegédek összedugták a fejüket: "Ni, a vénasszony slattyog a zaciba", máskor meg: "Ni, a vénasszony hozza a zsebében a gugyit." Természetesen a környék még jobban acsarkodott Gervaise-re. Felzabál az mindent, nemsokára egy morzsa sem marad a bódéjából. Úgy, úgy, még egypár falás, aztán: volt bolt, nincs bolt.

Az általános romlás közepette Coupeau vígan élte világát. Ez a részeges alak úgy virított, mint a tök. Még hízott is a vinkótól meg a vitrioltól. Sokat evett, s rá se hederített arra a kákabélű Lorilleux-re, aki szerint méreg az ital; válaszul rávert szépen gömbölyödő pocakjára, melyen úgy megfeszült a bőr, mint egy dobon. Dobolt is rajta: kiverte a menázsira hívót, úgy pufogott a hasa, mint a nagydob, egy vásári csepűrágó is megirigyelte volna. Azonban Lorilleux, kit nagyon bántott, hogy neki nincsen pocakja, azzal tromfolta le, hogy csak sárga háj az, beteges kövérség. Sebaj! Coupeau annál többet ivott, most már az egészsége érdekében. Mindig borzas, őszbe vegyülő haja úgy lobogott, mint a puncs lángja. Majomállkapcsa, iszákos ábrázata kékesvörös, szederjes lett. De vidám fickó volt most is. A feleségét oldalba taszította, ha anyagi gondokkal hozakodott elő. A férfiembernek nincs ideje efféle szamárságokkal törődni! Mit bánja ő, ha nincs kenyér a konyhán. Neki legyen meg a reggeli és esti abrakja; hogy honnan kerül ki, az már nem az ő gondja. Ha hétszámra munka nélkül kujtorgott, még követelőzőbb lett. Lantier-val persze most is puszipajtások voltak. Felesége viszonyáról nyilván mit sem tudott; Boche-ék, Poissonék legalábbis égre-földre esküdöztek, hogy semmit sem gyanít, s rettentő botrány lenne, ha megtudná az igazat. Lerat-né, azonban, az édesnővére, kétkedve ingatta a fejét, mondván, hogy vannak ám férjek, akiknek tetszik az ilyesmi. Gervaise egy éjjel, ahogy kijött a kalapostól, majd megdermedt rémületében, mert a sötétben valaki a hátuljára ütött; végül is azzal nyugtatta meg magát, hogy bizonyára az ágynak ment neki. Nem, ez a helyzet sokkal ijesztőbb volt, semhogy a férjének viccelődni támadna kedve.

Lantier szintén élt és virult. Nagyon vigyázott magára, állandóan méricskélte a hasát a nadrágszíjával, örökösen attól félt, hogy lazítani vagy szorítani kell a csaton; nagyra volt az alakjával, sem hízni, sem fogyni nem akart - merő hiúságból. Ezért aztán nagyon válogatós lett; úgy állította össze az étrendjét, hogy a testsúlya változatlan maradjon. Ha egy lyukas garas sem volt a házban, ő akkor is tojást, karajt, könnyű és tápláló ételeket követelt. Mióta osztozott a férjjel a háziasszonyon, mindenben felestársnak tekintette magát a családban; zsebre vágta a heverő egyfrankosokat, fölényesen parancsolgatott Gervaise-nek, morgott, veszekedett, láthatólag sokkal inkább otthon érezte magát, mint a bádogos. Végül is, egy házban ketten uraskodtak. De az alkalmi úr ravaszabb volt a másiknál, ő húzta magára az egész takarót, ő kaparintotta meg mindenből a javát: asszonyból, ételből s egyébből. Istenigazában megkopasztotta Coupeau-ékat. És szégyentelenül, a világ szeme láttára űzte kisded játékait. Nana volt most is a kedvence. Lantier szerette a kedves leánykákat. Étienne-nel mind kevesebbet törődött: a fiúk csak álljanak meg a maguk lábán. Aki Coupeau-t kereste, mindig Lantier-t találta otthon; papucsban, ingujjban jött elő a bolt végéből, olyan kelletlenül, mint a férj, akit háborgatnak; Coupeau nevében ő adott választ, mondván, hogy az egyre megy.

Két ilyen úr mellett Gervaise-nek nem sok örömben volt része. Az egészségére, hál'isten, nem panaszkodhatott. Ő is csúnyán elhízott. De két férfi lógott a nyakán, ezeket ellátni, kielégíteni: bizony nemegyszer meghaladta az erejét. Ej, az istenfáját! hiszen férjből egy is sok! A legrosszabb az volt a dologban, hogy ez a két széltoló egy gyékényen árult. Sosem civódtak; este, vacsora végeztével, az asztalra könyökölve barátságosan összevigyorogtak; napközben is úgy dörgölőztek egymáshoz, mint két szerelmes macska. Ha rosszkedvűen tértek haza, Gervaise-en töltötték ki a haragjukat. Üsd, ahol éred, ne sajnáld! Széles a válla, kibírja! S hogy együtt csaholtak rá, még jobb cimborák lettek. És nem volt ám tanácsos feleselni velük! Eleinte, ha az egyik ráordított, Gervaise segélykérőn nézett a másikra, hogy szóljon egy jó szót az érdekében. De bizony hiába. Most már csak csendesen kitért az útjukból, behúzva a nyakát, mert rájött, hogy mulatságból lökdösik ide-oda, mint egy gömbölyű labdát. Coupeau nagyon piszkos szájú volt, förtelmesen szidta-hordta, Lantier ellenben megválogatta a sértéseit, ritkán előforduló szavakat használt, melyek az asszony elevenjébe vágtak. Szerencsére mindenhez hozzá lehet szokni; a két férfi gorombaságai, igazságtalanságai úgy lesiklottak finom bőréről, mint a viaszosvászonról. A végén már jobban szerette, ha dühösek, mert ha néhanapján rájuk jött a kedveskedés, még többet nyaggatták, mindig a sarkában voltak, egy főkötőt sem vasalhatott ki nyugodtan. Ilyenkor különleges ételeket kívántak, az egyik sósan akarta, a másik sótlanul, Gervaise kénytelen volt mind a kettőnek a kedvében járni, pátyolgatni, egymás után lefektetni, puhán betakargatni őuraságaikat. Hét végére már zúgott a feje, a tagjait nem érezte, eszelősen bámult maga elé. Elkoptatja az asszonyt az ilyen élet.

Igen, Coupeau és Lantier elkoptatták, ez a helyes kifejezés; ahogy a gyertyáról szokták mondani: két végén égették egyszerre. A bádogos műveletlen ember volt; a kalapos azonban nagyon is kiművelt; olyanféle műveltség volt ez, mint némely mocskos emberen a fehér ing, mely alatt megül a piszok. Egy éjjel Gervaise azt álmodta, hogy egy kút káváján ül, Coupeau az öklével lökdösi, Lantier meg az oldalát csiklandozza, hogy hamarabb beleugorjon. Hát igen! Az álom az ő életét példázta. Ó, jól elbánt vele az élet, nem csoda, hogy így tönkrement bele. A környékbeliek igazságtalanul vetik a szemére, hogy elzüllött, mert szerencsétlenségének nem ő az oka. Olykor, ha eltűnődött ezen, beleborzongott. Később meg arra gondolt, hogy még rosszabbra is fordulhatott volna a sorsa. Inkább legyen két férje, semhogy - mondjuk - elveszítse a két karját. Helyzetét természetesnek, szinte mindennaposnak találta, azon igyekezett csupán, hogy neki is jusson belőle egy kis öröm. Annyira igénytelen és pipogya lett, hogy Coupeau-ra se haragudott jobban, mint Lantier-ra. A Vígszínházban látott egy darabot, amelyben egy szajha a szeretője kedvéért megmérgezi az urát, akit utál; felháborodott; efféle érzések sosem támadtak a szívében. Hát nem okosabb békés egyetértésben élni hármasban? Csak semmi ostobaság; az ilyesmi megkeseríti az ember életét, melyben amúgy sincs sok öröm. Végül, adósságai s a fenyegető nyomor ellenére is, nyugodtnak és megelégedettnek érezte volna magát, ha a bádogos és a kalapos nem gyötrik annyit, és nem ordítoznak vele olyan durván.

Ősszel, szerencsétlenségükre, még rosszabbodott a helyzet. Lantier egyre azon kesergett, hogy fogy, napról napra jobban lógatta az orrát. Mindenért morgott; ha sok volt a krumpli, dühösen felcsattant, hogy ilyen kotyvalékot nem eszik, mert hascsikarást kap. Most már a legkisebb összekapásból is nagy balhé lett, egymás fejéhez vágtak mindent, ami a kezük ügyébe akadt; pokoli ricsajt csaptak, míg a végén elvonultak durmolni, ki-ki a saját vackába. Ha kevés az abrak, egymást harapják a szamarak! Lantier megérezte, hogy dögrováson vannak: dühösen látta, hogy a házat felfalták, tönkretették, nemsokára veheti a kalapját, hogy újból koszt és kvártély után nézzen. Pedig úgy megszokta már kis odúját, ahol kedvére berendezkedett, és mindenki dédelgette; tejjel-mézzel folyó Kánaán ez, amelynek többé nem találja párját. Hiába no! Ha teletömte az ember a bendőjét, nem kívánhatja, hogy még mindig rakva legyen a tányérja. Végtére is, csak a saját hasára haragudhatott, mert a házat - mi tűrés-tagadás - az ő hasa nyelte el. De ő éppenséggel nem így okoskodott; a többiekre dühöngött, amiért eltűrték, hogy két év alatt így megkopassza őket. Nyamvadt alakok ezek a Coupeau-ék. Aztán Gervaise-t szidta, hogy nem tud takarékoskodni. Mennydörgős mennykő! Most aztán mi lesz? Épp most hagyják benne a slamasztikában, amikor remek üzlet vár rá: hatezer frankos jövedelem egy gyárban, az egész famíliát fényesen eltartaná belőle.

Egy decemberi estén nyelték az éhkoppot. Nem volt odahaza egy lyukas garas sem. Lantier már korán elment hazulról, mogorván rótta az utcákat, más odút keresett, ahol konyhaszag deríti fel az arcokat. Ott ült órák hosszat a masina mellett, törte a fejét. Egyszerre nagyon kedves lett Poissonékhoz. A rendőrt nem csúfolta már Badingue-nak, sőt hajlandó volt elhinni neki, hogy a császár talán nem is olyan rossz fiú. Kivált Virginie-ről nyilatkozott nagy tisztelettel, okos asszonynak mondta, ki nagy ügyességgel kormányozza hajóját. Nyilvánvaló volt, hogy puhatolózik. Hihetőleg hozzájuk akart költözni kosztra és kvártélyra. De Lantier minden hájjal megkent alak volt, s még mást is tartogatott a tarsolyában. Virginie említette neki egyszer, hogy szeretne valamilyen kereskedést nyitni, s ő nagyon dicsérte a kitűnő ötletet. Hát hogyne! Virginie született üzletasszony: jó megjelenésű, előzékeny, fürge. Annyit keres majd, amennyi belefér. A pénzük már úgyis régen megvan, a nénikéjüktől örökölték; nagyon okosan teszi, ha nem bajlódik tovább azzal a pár szál ruhával, amit összeüt egy-egy évadban, hanem inkább az üzlettel foglalkozik; felsorolt pár embert, akik szépen megszedték magukat: itt van például a sarki zöldséges asszony vagy az a kis porcelánkereskedőnő a külső körúton; meg kell ragadni a kedvező alkalmat, most el lehet adni még a bolti hulladékot is. Virginie még bizonytalankodott; kiadó bolthelyiséget keresgélt, nem akart elköltözni a környékről. Lantier többször félrevonta a sarokba, s gyakran tíz percig is pusmogott vele. Látszott, hogy erőnek erejével rábeszéli valamire, amaz pedig nem mond ellent, sőt, mintha szabad kezet adna neki. Valami közös titkuk lehetett, csak a szemük villanása, pár odavetett szavuk vagy futó kézszorításuk árulkodott a néma cselszövésről. Ettől fogva a kalapos, míg száraz kenyerét rágta, alattomosan oda-odasandított Coupeau-ékra, nagyon beszédes lett, örökös sirámaival elkábította őket. És Gervaise egész álló nap abban a nyomorúságban élt, melyet a férfi oly készségesen teregetett elé. Hiszen nem hazabeszél ő, ments isten! Örömest éhezik a barátaival, ameddig csak akarják. De a józan ész azt kívánja, hogy vessenek számot a való helyzettel. Legszerényebb becslés szerint is ötszáz frankkal tartoznak a környéken a péknek, a szenesnek, a fűszeresnek meg a többieknek. Ezenfelül hátralékban vannak félévi lakbérrel, az is kétszázötven frank. Marescot úr, a háztulajdonos ki akarja lakoltatni őket, ha január elsejéig nem fizetik meg a bért. Végezetül, a zálogház elnyelt mindent, három frankot érő kacatjuk sem maradt, amit becsaphatnának, teljesen kiürítették a házat; csak a szögek maradtak meg a falban, több semmi, abból pedig két font három sou-ba kerül. Gervaise egészen belegabalyodott ebbe a számolgatásba, a karja remegett, végül dühbe gurult, öklével az asztalt verte, vagy bőgött, mint a megvert állat. Egyik este kifakadt:

- Itt hagyom holnap az egészet! Inkább a küszöbre teszem a kulcsot, és alszom az utcán, de nem élek többet ebben az örökös rettegésben.

- Sokkal okosabb lenne átruházni a bérletet - tanácsolta ravaszul Lantier - talán akad valaki... Ha már mind a ketten úgy döntöttek, hogy átadják a boltot...

Az asszony félbeszakította, s még hevesebben kiáltott:

- Akár azonnal!... Ó, de nagy gondtól szabadulnék meg!

A kalapos mindjárt rátért a dolog gyakorlati részére. Ha átadják valakinek a bérletet, az nyilván hajlandó lesz megfizetni a hátralékos félévi bért is. Úgy próbaképpen megemlítette Poissonékat; felhozta, hogy Virginie üzlethelyiséget keres; a bolt talán meg is felelne neki. Tényleg, mintha mondta volna is, hogy éppen ilyet szeretne. A mosónő azonban, hogy meghallotta Virginie nevét, nyomban lecsillapodott. Majd elválik; mérgében hamar odavágja az ember, hogy elhagyja az otthonát, de ha jól meggondoljuk, mégsem megy az olyan simán.

A következő napokban Lantier hiába fújta untig a nótáját, Gervaise csak azt felelte, hogy volt ő már ennél rosszabb helyzetben, és abból is kilábalt valahogy. Ugyan mi haszna lesz, ha túlad az üzletén? Azzal nem jut kenyérhez. Inkább munkásnőket fogad fel megint, és új megrendelőkört szervez. Így próbált perbe szállni a kalapos érveivel, aki egyre azt bizonygatta, hogy Gervaise adósságoktól terhelten a földön hever, és úgysem tud többé zöld ágra vergődni. De vigyázatlanul ismét elejtette Virginie nevét, mire Gervaise még inkább megkötötte magát. Nem, nem, soha! Ő sosem bízott Virginie jó szívében, Virginie csak azért erőlteti a dolgot, hogy őt megalázza. Odaadta volna a boltját talán az első nőnek, akibe belebotlik az utcán, csak ennek a kétszínű alaknak nem, aki bizonyára évek óta spekulál a bukására. Ó, most már ért mindent! Most már tudja, miért gyúltak olyan sárga lángok ennek a ribancnak a macskaszemében. Persze, Virginie a mai napig se bocsátotta meg a mosodai elnáspángolást, csak éppen hidegre tette a haragját. Nahát, jól teszi, ha nagyon vigyáz a bőrére, hacsak nem akarja, hogy másodszor is kicserezzék. Pedig könnyen megkaphatja, már készítheti is a hátulsó fertályát. E dühös szózuhatag hallatán Lantier először alaposan lehordta Gervaise-t, elmondta csökönyös szamárnak, faluszájának, nagypofájú némbernek, dühében még Coupeau-t is lebugrisozta, szemére hányva, hogy nem tanítja tisztességre a feleségét. De belátva, hogy mérgeskedésével mindent elronthat, megesküdött, hogy többet nem foglalkozik a más ügyével-bajával, mert abban úgy sincs sok köszönet; úgy látszott, valóban nem erőlteti tovább a bérlet átruházását, pedig alig várta az alkalmat, hogy újból szóba hozza az ügyet, és a mosónőt elhatározásra bírja.

Megérkezett a január, nyirkos, zimankós, gyalázatos időt hozott. Coupeau mama, ki az egész decembert végigköhögte-cikákolta, Vízkereszt után ismét ágynak esett. Ez volt az életjáradéka: minden télen várta. Az idén azonban azt suttogták körülötte, hogy ezúttal alighanem lábbal előre viszik ki szobájából; igaz, hörgése olyan ijesztően hangzott, mintha a halál kutyája vonítana; a testes, kövér öregasszony szeme fel-felakadt, fél arca megmerevedett. Nem mintha a gyerekei siettetni akarták volna halálát, de olyan régóta kínlódott már, olyan nyűg volt a családon, hogy lelke mélyén mindenki úgy várta már a végét, mint a megváltást. Neki is sokkal jobb lesz, mert hiszen letelt már az ideje, és akinek letelt az ideje, annak nincs mit sajnálnia. Egyszer orvost is hívtak hozzá, de az többször feléje se szagolt. Herbateával itatták, hogy azért ne hagyják egészen magára. Óránként benéztek hozzá, hogy él-e még. Beszélni nem tudott már, annyira fulladt, de ép szemével, mely eleven és tiszta maradt, hosszasan megnézett mindenkit. Oly sok minden tükröződött ebben a szemben: panasz, hogy a szép órák tovaszálltak, szomorúság, hogy övéi annyira siettetik a halálát, harag, hogy az a kis ribanc Nana egyszerűen felkel, és hálóingben odaáll az üvegajtóhoz leskelődni.

Egy hétfőn este Coupeau tökrészegen tántorgott haza. Mióta anyja haldokolt, olyan részeg volt mindig, hogy az eget is nagybőgőnek nézte. Alighogy lefeküdt, már húzta is a lóbőrt. Gervaise tett-vett még egy darabig. Az éjszaka egy részét Coupeau mama ágyánál töltötte. Nana egyébként nagyon bátran viselkedett, még mindig az öregasszony mellett feküdt, mondván, ha hallja, hogy meghalt, ő majd mindenkit felébreszt. Aznap este, hogy a kislányt elnyomta a buzgóság, s a beteg is békésen elszunnyadt, a mosónő is engedett Lantier-nak, aki a szobájából hívogatta, hogy pihenje ki magát nála. Csak egy szál gyertya égett a szobában, a szekrény mögött, a földön. De három óra tájban Gervaise riadtan ugrott ki az ágyból, vacogott rémületében, balsejtelme támadt. Úgy érezte, mintha egész testét jeges lehelet borzongatná. A gyertya nem égett már; sötétben kapkodta magára a holmiját, kábultan, reszkető kézzel. Nekiment a bútoroknak, míg végre a hálófülkében világot gyújthatott. A sötétség nyomasztó csendjében csak a bádogos kéthangú, súlyos horkolása hallatszott. Nana hanyatt feküdt, halkan szuszogott, ajkát csücsörítve. Gervaise lefelé fordította a lámpát, mely otromba árnyékokat táncoltatott a falon, s rávilágított Coupeau mama arcára. Egészen fehér volt az arc, a fej félrebillent, a szemek tágra nyitva. Coupeau mama halott volt.

A mosónő egy hangot sem hallatott, megdermedve, óvatosan visszalopózott Lantier szobájába. A kalapos már újra aludt. Az asszony fölébe hajolva suttogta:

- Vége van, meghalt.

Az először álmosan, akadozó nyelvvel morogta:

- Hagyj békén, feküdj le... Ha meghalt, nem támaszthatjuk fel.

Aztán felkönyökölt, és megkérdezte:

- Hány óra?

- Három.

- Még csak három óra! Feküdj már le. Még meghűlsz... Ha kivirrad, majd meglátjuk...

De az asszony nem hallgatott rá, teljesen felöltözött. Erre a kalapos visszabújt a takaró alá, a falnak fordult, s morgott valamit a nők nyakasságáról. Olyan sürgős világgá kürtölni, hogy halott van a házban? Nem valami szórakoztató ez ilyenkor, sötét éjszaka; és mérgelődött, hogy ezek a gyászos gondolatok megzavarják az álmát.

Gervaise eközben minden holmiját, még a hajtűit is összeszedte, és visszavitte a szobájába; aztán leült, és kedvére kisírta magát; itt már nem kellett félnie, hogy a kalapossal rajtakapják. Tulajdonképpen nagyon szerette Coupeau mamát, és szívből gyászolta, bár az első pillanatban megijedt, és haragudott rá, hogy ilyen alkalmatlan időpontot választott ki a meghalásra. Hangosan zokogott a csendben, egyedül, míg a bádogos - semmit sem hallva - zavartalanul hortyogott; az asszony először szólongatta, rázogatta, de aztán otthagyta, arra gondolva, hogy ha felébred, abból megint csak baj lesz. Visszament a halotthoz; ezalatt Nana felült ágyában, szemét dörzsölgetve. A lányka mindjárt látta, mi történt, s valami buja kíváncsisággal nyújtogatta a nyakát, hogy nagyanyját jobban lássa; nem szólt egy szót sem, reszketett egy kicsit, csodálkozva és elégedetten fogadta ezt a halált, melyre két napja várt már, mint valami csúf, titkolt dologra, amit a gyerekeknek nem szabad látniuk; nézte ezt a fehér maszkot, melyet megviselt a halállal vívódó szenvedélyes élniakarás, s míg nézte, kölyökmacska-szembogara kitágult, s gerince ugyanúgy bizsergett, mint amikor az ajtó üvegjéhez tapadva leskelődött olyasmire, amihez az ilyen kis taknyosoknak semmi közük.

- Mozogj, kelj fel - szólt rá halkan az anyja. - Nem akarom, hogy itt maradj.

A gyerek kelletlenül siklott le az ágyról, hátrafordult, s le nem vette szemét a halottról. Gervaise nagyon meg volt akadva, nem tudta, hová tegye, míg megvirrad. Már arra gondolt, hogy felöltözteti, amikor odament hozzá Lantier, nadrágban és papucsban; nem tudott tovább aludni, restellte is egy kicsit viselkedését, így megoldódott minden.

- Feküdjék a gyerek az ágyamba - dörmögte. - Elfér.

Nana az anyjára, majd Lantier-ra emelte nagy, világos szemét, s olyan ártatlan képet vágott, mint újév napján, mikor csokoládépasztillát szokott kapni ajándékba. Nem kellett kétszer biztatni; egy szál ingben futott, lábacskája alig érintette a padlót; mint a sikló, fürgén besiklott a még meleg ágyba, jó mélyen befészkelte magát, s kinyújtózott, vézna teste alig látszott a takaró alatt. Anyja ahányszor belépett, ott találta ébren, moccanatlanul, némán, szeme lángolt, arca áttüzesedett, látszott, hogy sok minden megfordult a fejében.

Lantier segített Gervaise-nek felöltöztetni Coupeau mamát, ami nem ment nagyon könnyen, mert a halott jó nehéz volt. Ki hitte volna, hogy ilyen kövér s ilyen fehér bőrű ez az öregasszony! Harisnyát húztak a lábára, fehér alsószoknyát, ujjast és főkötőt adtak rá; szóval a legjobb holmiját. Coupeau még egyre horkolt, két hangot hallatva: a vastagon húzta, a vékonyan meg fújta; úgy szólt, mint a nagypénteki szertartást kísérő orgonazúgás. Mikor a halott rendesen felöltöztetve feküdt ágyán, Lantier töltött magának egy pohár bort, hogy magához térjen, mert a gyomra felémelyedett. Gervaise a fiókos szekrényben kotorászott, azt a réz feszületet keresgélte, melyet még Plassans-ból hozott volt magával; de aztán észbe kapott, hogy éppen Coupeau mama adta el. Begyújtottak. Az éj hátralevő részét a széken bóbiskolva töltötték el, iszogatták a megkezdett üveg bort, bosszúsan, mogorván, mintha valamelyikük oka lett volna a bajnak.

Hét óra tájban, még napkelte előtt, Coupeau végre felébredt. Mikor értesült a bajról, először nem jött a szemébe könny, dadogott, azt hitte, a bolondját járatják vele. Aztán a földre vetette magát, majd leborult a halott elé, ölelgette, bőgött, mint egy borjú, krokodilkönnyeket sírt, egészen átáztatta a lepedőt, ahogy az arcát beletörölgette. Gervaise újból sírva fakadt, férje bánata mélyen meghatotta, gondolatban megbocsátott Coupeau-nak; hiába, mégiscsak jobb szívű, mint hitte volna. A bádogos kétségbeesését csak fokozta heves fejfájása. Tíz ujjával az üstökébe szántott, nyelve odaragadt szájpadlásához, mint minden tivornya másnapján, a feje még mindig kába volt, noha tíz órát aludt. Kezét ökölbe szorította, úgy jajveszékelt. Teremtő Isten! Szegény édesanyja, kit annyira szeretett, nincs többé! Jaj, de kegyetlenül fáj a feje, mindjárt belehal. Mintha parazsat öntöttek volna a koponyájára, a szíve pedig majd meghasad! Nem, az nem igazság, hogy valakit ennyire sújtson a sors!

- Bátorság, öreg fiú - biztatta Lantier, és talpra állította. - Szedd össze magad!

Öntött neki egy pohár bort, de Coupeau visszautasította.

- Nem tudom, mi lelt, olyan rézízű a szám... Mikor a mamát megláttam, mindjárt ezt a ronda ízt éreztem... Mama, ó, istenem, mama, mama...

Megint sírva fakadt, úgy zokogott, mint a gyermek. De azért megitta a pohár bort, hogy eloltsa a mellében égő tüzet. Lantier hamarosan elpárolgott, azzal az ürüggyel, hogy értesíti a családot, s az elöljáróságon bejelenti a halálesetet. Szüksége volt a friss levegőre. Nem is igen sietett, cigarettázgatott, élvezte a csípős reggeli hideget. Lerat-nétól kijövet betért egy batignolles-i tejcsarnokba, hogy megigyék egy csésze forró kávét. Egy jó órát elüldögélt ott, törte a fejét. Kilenc órakor a család összegyűlt a bezárt boltban. Lorilleux nem sírt; különben is sürgős munkája volt, pár pillanatig maradt csak, gyászos arcot vágva, s ment is rögtön vissza a műhelyébe. Lorilleux-né és Lerat-né összeölelkeztek Coupeau-ékkal, könnyes szemüket törölgetve. Lorilleux-né csak futó pillantást vetett a halottas szobába, s máris felcsattant, hogy ez mégsem járja: lámpát égetni a halott mellett: gyertya kell oda! És elküldték Nanát, hozzon egy csomag gyertyát, a hosszabbikból. Ennél a Bumlinál még meghalni se érdemes, úgy elbánik a halottal! Buta liba, azt se tudja, mit kell ilyenkor csinálni! Hát ez soha életében nem temetett még senkit? Lerat-nénak kellett felmennie a házbeliekhez, hogy egy feszületet kérjen kölcsön; jókora fekete kereszttel tért vissza, festett papír-Krisztus volt rászögezve; egészen elfödte Coupeau mama mellét, szinte agyonnyomta. Aztán szenteltvizet kerestek, de senkinek sem volt, megint Nana futott el a templomba, és hozott egy üveggel. Mindjárt más képe lett a hálófülkének; egy asztalkán gyertya égett, mellette, a szenteltvizes pohárban barka ázott. Most ha látogató jön, legalább rendet talál. S a boltban körbe állították a székeket, hogy a látogatókat leültethessék.

Lantier csak tizenegy óra tájban ért vissza. Közben érdeklődött a temetkezési vállalatnál is.

- A koporsó tizenkét frankba kerül - mondta. - Ha misét is mondanak, az tíz frankkal több. Végül: a halottaskocsit aszerint kell fizetni, hogy mennyi rajta a dísz.

- Ó, teljesen fölösleges - mondta Lorilleux-né, s meghökkenve és nyugtalanul kapta fel a fejét. - Azzal nem támasztjuk fel a mamát, ugye?... Addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér.

- Persze, persze, így gondolom én is - folytatta a kalapos. - Csak tájékozódásul kérdeztem meg az árakat... Mondják meg, mit kívánnak; ebéd után elintézem.

Fojtottan tanácskoztak a fatáblák hasadékain beszűrődő gyér világosságban. A hálófülke ajtaja sarkig ki volt tárva, s ezen az ásító nyíláson át kiáradt a halál súlyos csöndje. Az udvarról gyerekzsivaj hallatszott be, csitrilányok pörögtek körbe-karikába a bágyadt téli napsütésben. Egyszerre felcsendült Nana hangja, a gyerek kiszökött Boche-éktól, ahová átküldték. Éles hangon vezényelt, a cipők csattogtak a kövön, s az énekszó úgy szállt a magasba, mint egy csiripelő madárcsapat zsinatolása:

Kicsi csacsikánknak
Bibis a patája.
Kedves asszonykája
Papucsot vett rája,
A cipője de csinos,
Mint a szoknyám, szép piros!

Gervaise megvárta, míg rákerül a sor.

- Nem vagyunk gazdagok, az igaz, de azért adjuk meg a módját... Ha Coupeau mama nem is hagyott ránk semmit, mégsem kaparhatjuk el úgy, mint egy kutyát... Szóval, mise is kell, díszesebb kocsi is kell...

- És ki fogja mindezt megfizetni? - pattant fel Lorilleux-né. - Mi nem, mert mi a múlt héten is ráfizettünk; maga sem, mert magának egy fityingje sincs... Most legalább látja, mire jutott azzal a nagy rongyrázással.

Coupeau-t is megkérdezték, motyogott valamit, és legyintett, mint akinek minden mindegy, aztán újra elbóbiskolt a székén. Lerat-né kijelentette, hogy ő megfizeti a ráeső részt. Gervaise-zel együtt ő is úgy vélte, hogy meg kell adni a módját. Azzal nekiültek ketten, és számolgatni kezdtek egy darabka papíron: mintegy kilencven frankra rúgott az egész, mert hosszas huzavona után keskenyrojtos gyászhintóra szavaztak.

- Hárman vagyunk - állapította meg a mosónő. - Mindegyikünk ad harminc frankot. Ebbe nem megyünk tönkre.

De Lorilleux-né dühösen kitört:

- Nahát! Azt már aztán nem!... Nem azért a harminc frankért. Százezret is adnék, ha volna annyim, s ha a mamát feltámaszthatnám vele... De nem szeretem a hencegőket. Magának boltja van, s most fel akar vágni az ismerősei előtt. De mi ebbe nem megyünk bele. Mi nem nagyzolunk... De maga csináljon, amit akar. Felőlem tolldíszbe bújtathatja azt a halottaskocsit, ha jólesik.

- Nem kell magától egy garas sem - válaszolta Gervaise. - Inkább kiállok a sarokra, de azt nem akarom, hogy később szemrehányást tegyek magamnak. Eltartottam Coupeau mamát maga nélkül, el is temetem maga nélkül... Egyszer már megmondtam magának: felszedem a kóbor macskákat is, csak nem hagyom hát az anyjukat nyomorogni.

Erre Lorilleux-né sírva fakadt, Lantier-nak kellett visszatartania, hogy el ne menjen. A veszekedés annyira elfajult, hogy Lerat-né erélyesen rájuk pisszegett, majd csendesen bement a kisszobába, s bosszús és nyugtalan tekintetet vetett a halottra, mintha attól tartana, hogy felébred, és meghallja, mint perlekednek a szomszéd szobában. E pillanatban a csitrik új táncba kezdtek az udvaron. Nana vékony cérnahangja kivált a többi közül:

Kicsi csacsikánknak
Fáj a hasikája.
Kedves asszonykája
Haskötőt vett rája,
A cipője de csinos,
Mint a szoknyám, szép piros!

- Jaj, istenem! Kibírhatatlanok a gyerekek ezzel a szörnyű dallal! - mondta Gervaise Lantier-nak elcsigázva, s türelmetlenségében és bánatában könnyeivel küszködött. - Hallgattassa már el őket, Nanát pedig billentse meg és zavarja vissza a házmesternéhez.

Lerat-né és Lorilleux-né elmentek ebédelni, megígérve, hogy később visszajönnek. Coupeau-ék asztalhoz ültek, s étvágytalanul rágták a hideg felvágottat, a villájukkal sem mervén csörögni. Nagyon kedvetlenek voltak, magukba roskadtan ültek helyükön, szegény Coupeau mama súlyos teherként nyomta vállukat, úgy rémlett, tele van vele az egész ház. Életük szokott rendje felbomlott. Eleinte tanácstalanul ődöngtek, semmit nem találtak meg, olyan kótyagosak voltak, mint a nagy murik másnapján. Lantier iparkodott ki a házból, ment vissza a temetkezési vállalkozóhoz, magával vive Lerat-né harminc frankját s azt a hatvan frankot, melyet Gervaise Goujet-tól kért kölcsön, akihez úgy szaladt át hajadonfőtt, mint az eszeveszett. Délután beállított néhány látogató, pár szomszédasszony, akiknek az oldalát már furdalta a kíváncsiság; sóhajtoztak, bánatosan forgatták szemüket, beléptek a kisszobába, megbámulták a halott öregasszonyt, keresztet vetettek rá, s megrázták fölötte a szenteltvízbe mártott barkaágat; aztán leültek a boltban, beszélni kezdtek a drága elhunytról, fáradhatatlanul őrölték órákon át egy-egy mondatukat. Remanjou kisasszony megjegyezte, hogy a jobb szeme nyitva maradt, Gaudronné azt hajtogatta, hogy korához képest milyen jó húsban volt, Fauconnier-né meg azon sápítozott, hogy három nappal azelőtt még milyen jóízűen itta kávéját. Bizony hamar elpatkol az ember, nem árt, ha idejében felkészül a nagy útra. Estére Coupeau-ék kezdték megelégelni a dolgot. Nagy kínszenvedés az a családnak, hogy olyan sokáig ott van a halott a házban. Ezen a rendelkezésen éppenséggel változtathatna a kormány. Még egy egész este, egy egész éjszaka és egy egész délelőtt! Nem, ennek sosem szakad vége! Ha már nem tud sírni az ember, ugyebár, akkor a bánatból idegesség lesz, s a végén nem úgy viselkedik, mint kellene. Bár Coupeau mama némán és mereven feküdt a szűk szobácskában, mindjobban elterpeszkedett a lakásban, s szörnyű teherként nehezedett valamennyiükre. És a család - tehettek-e róla? - megfeledkezett a tiszteletről, és visszatért a szokott kerékvágásba.

- Tartsanak velünk - kínálta Gervaise Lerat-nét és Lorilleux-nét, amikor visszatértek. - Ne hagyjuk el egymást ebben a nagy bánatban.

A munkaasztalon terítettek meg. A tányérok láttán mindenkinek eszébe jutottak a nagy dáridók, melyek itt folytak. Lantier közben megérkezett. Lorilleux is lejött. Egy cukrász nem sokkal előbb hozott egy gyümölcsös tortát, a mosónőnek most nem volt kedve a sütéssel bajlódni. Alighogy leültek, bejött Boche, és bejelentette, hogy Marescot úr szeretné tiszteletét tenni; a háziúr nagyon komolyan lépett be, császárkabátján széles rendjelszalag ékeskedett. Némán köszönt, egyenest a kisszobába ment, letérdelt. Istenfélő ember volt; paposan ájtatos arccal imádkozott, utána keresztet vetett a levegőbe, majd a barkával szenteltvizet hintett a halottra. Az egész család felkelt az asztaltól, s mély meghatottsággal, állva nézte a jelenetet.

Marescot úr, hogy végzett az ájtatossággal, visszament a boltba, s így szólt Coupeau-ékhoz:

- Eljöttem a hátralékos félévi bérért. Tudnak fizetni?

- Nem, uram, az egészet nem - dadogta Gervaise, aki nagyon restelkedett, hogy ez éppen Lorilleux-ék előtt kerül szóba. - Tudja, most ez a szerencsétlenség...

- Na, persze, de hát mindenkinek megvan a maga baja - vágott közbe a háziúr, szétterpesztve vaskos ujjait, melyek elárulták a hajdani munkást. - Végtelenül sajnálom, de nem várhatok tovább... Ha holnapután reggelig nem kapom meg a pénzt, kénytelen vagyok a kilakoltatásról intézkedni.

Gervaise némán könyörögve kulcsolta össze kezét, szeme könnybe lábadt. A háziúr azonban erélyesen megrázta csontos fejét, így adva értésére, hogy a könyörgés hasztalan. Különben is, a halottnak járó tisztelet kizár minden vitát. Azzal tapintatosan kihátrált a boltból.

- Ezer bocsánat a zavarásért - suttogta. - Tehát holnapután, el ne felejtsék.

S hogy távozóban újból elhaladt a kisszoba előtt, a kitárt ajtón át utoljára jámbor térdhajtással búcsúzott a halottól.

Eleinte sietve ettek, nehogy úgy lássék, mintha örömük telnék benne. De a csemegét már lassabban fogyasztották, szerették volna egy kicsit jól érezni magukat. Gervaise vagy a két nővér valamelyike fel-felkelt, s tele szájjal, az asztalkendőt le sem téve, benézett a kisszobába, utána visszaült, s folytatta a táplálkozást, a többiek meg ránéztek kérdőn, hogy minden rendben van-e odaát. Később a hölgyek mind ritkábban zavartatták magukat, Coupeau mamáról elfeledkeztek. Főztek egy dézsára való kávét, jó erőset, merthogy egész éjjel virrasztani akarnak. Poissonék nyolc órakor állítottak be. Megkínálták őket egy-egy pohár kávéval. Ekkor Lantier, Gervaise arcát fürkészve, megragadta a kedvező alkalmat, melyre már reggel óta várt. Mikor az alávaló háziurakra terelődött a szó, akik a pénzükért képesek rátörni az emberre, még ha halott van is a házban, hirtelen közbeszólt:

- Gaz jezsuita ez, azzal az ájtatos misemondó pofájával! Én, ha maguknak volnék, faképnél hagynám a boltjával együtt.

Gervaise, halálosan elcsigázva, erőtlenül és fásultan, megadta magát:

- Hát persze, én se várom meg a hatósági közegeket... Torkig vagyok az egésszel, torkig vagyok.

Lorilleux-ék buzgón helyeseltek, hízott a májuk, hogy a Bumlinak nem lesz többet boltja. Nem is hinné az ember, hogy milyen sokba kerül egy ilyen üzlet. Ha másnál csak három frankot keres is, legalább nem lesznek költségei, s nem fenyegeti az a veszély, hogy nagy összegeket veszít. Coupeau-t is noszogatták, vele is elmondatták ugyanezt az érvet; a bádogos rengeteget ivott, egészen elmerült a nagy elérzékenyülésben, egymagában sírdogált a tányérja fölött. Mikor a mosónő szemmel láthatólag megadta magát, Lantier rákacsintott Poissonékra. Ekkor Virginie vette át a szót. Nyájasan kezdte:

- Tudja, könnyen megegyezhetnénk. Én átvenném a bérletet, s rendezném a maguk dolgát a háziúrral... Végre maga is megnyugodna.

- Nem, köszönöm - hárította el Gervaise, s megrázkódott, mintha a hideg borzongatná. - Előteremtem én a bért, ha akarom. Dolgozni fogok, hál'isten, megvan még a két karom, kievickélek a bajból.

- Majd később beszélünk még erről - sietett közbeszólni a kalapos. - Nem is való ma este... Majd később, mondjuk, holnap...

E pillanatban Lerat-né, ki az előbb bement a kisszobába, halkan felsikoltott. Megrémült, mert a gyertya tövig égett és kialudt. Mindnyájan kapkodni kezdtek, hogy mielőbb másikat gyújtsanak: fejcsóválva hajtogatták, hogy nem jó jel, ha a halott mellett kialszik a fény.

Kezdődött a virrasztás. Coupeau elnyúlt az ágyon, nem mintha aludni akarna, mentegetőzött, hanem hogy gondolkozzék. Öt percre rá már hortyogott. Nana, hogy Boche-ékhoz küldték aludni, elpityeredett; már reggel óta azon ábrándozott, milyen jó meleg fészke lesz az ő kedves Lantier barátja nagy ágyában. Poissonék éjfélig maradtak. Végül fűszeres bort készítettek egy salátástálban, mert a kávé nagyon megviselte a hölgyek idegeit. Aztán jöttek az ömlengések. Virginie a faluról áradozott: csak arra vágyik, hogy egy erdő szélén temessék el, és mezei virágok nyíljanak a sírján. Lerat-né elmondta, hogy már a szekrényében őrizgeti a halotti leplét, és mindig levendulával szagosítgatja, hogy jó illat legyen az orrában, ha majd hat láb mélyen fekszik. A rendőr minden átmenet nélkül elmesélte, hogy reggel letartóztatott egy szép magas leányt, akit lopáson értek egy hentesboltban; mikor a rendőrségen levetkőztették, tíz szál kolbász lógott elöl és hátul a derekán. Lorilleux-né utálkozva jelentette ki, hogy ő ugyan nem enne abból a kolbászból, mire a társaságon halk nevetés futott végig. A virrasztók felderültek, de azért tudták, mi illik.

Amint a fűszeres bort kortyolgatták, különös zaj hallatszott a kisszobából, mintha lassan csorogna valami. Felütötték a fejüket, egymásra meredtek.

- Nincs semmi baj - közölte nyugodtan Lantier, hangját suttogóra fogva -, most ürül.

Megnyugodva bólintottak erre a magyarázatra, és poharaikat visszatették az asztalra.

Poissonék végre szedelőzködtek. Lantier is velük tartott: egy barátjához megy, mondta, hogy a hölgyek felváltva lepihenhessenek az ágyába egy-egy órára. Lorilleux egyedül baktatott fel, hogy lefeküdjék, többször is elmondta, hogy ez még nem esett meg vele, mióta megnősült. Gervaise és a két nővér magára maradt az alvó Coupeau-val; odatelepedtek a kályha mellé, melyen a kávé melegedett. Ott gubbasztottak, kétrét görnyedve, kezüket a kötényük alá dugták, a tűz fölé hajolva nagyon halkan beszélgettek. Köröttük hallgatott a város. Lorilleux-né panaszkodott: nincs fekete ruhája, és lehetőleg nem is akar venni, mert most nagyon, de nagyon meg vannak szorulva; és faggatta Gervaise-t, nem maradt-e meg Coupeau mama fekete szoknyája, amelyet a neve napjára ajándékoztak neki. Gervaise-nek meg kellett keresnie a szoknyát. Ha összehúzzák a derekát, éppen jó lesz. De Lorilleux-né nem érte be ennyivel, ócska fehérnemű is kellett neki, majd az ágyat, a szekrényt, a két széket emlegette, s körbe vizslatott, hogy még min lehetne osztozkodni. Majdnem hajba kaptak. Lerat-né békítgette őket; ő belátóbb volt: Coupeau-ék tartották el az anyjukat, megdolgoztak azért a pár ringy-rongyért. És mind a hárman nagyokat bólogattak megint a kályha fölött, s álmosítóan duruzsoltak. Rémségesen hosszúnak tetszett ez az éjszaka. Néha összerázkódtak, ittak egy kávét, benéztek a kisszobába; a gyertyát nem volt szabad elkoppantani, bánatosan lobogott a vörös láng, melyet még megnyújtott az elszenesedő kanóc is. Hajnaltájt dideregni kezdtek, pedig a kályha ontotta a meleget. A sok beszéd kifárasztotta, az aggodalom elcsigázta őket, a szájuk kiszáradt, a szemük égett. Lerat-né végignyúlt Lantier ágyán, s úgy horkolt, mint egy férfi; a másik kettő, lebicsakló fejét térdére ejtve, a tűz mellett bóbiskolt. Pirkadatkor megborzongtak, felébredtek. Coupeau mama gyertyája megint elaludt. A sötétben újból hallatszott az a halk csurgás, mire Lorilleux-né, hogy önmagát is megnyugtassa, fennhangon adott magyarázatot:

- Most ürül - ismételte, és újabb gyertyát gyújtott.

A temetést fél tizenegyre tűzték ki. Szép kis délelőtt vár rájuk, méltó az éjszakához és a tegnapi naphoz. Gervaise, noha egy vak garasa sem volt, szívesen adott volna száz frankot is, csak hogy Coupeau mamát három órával előbb elvigyék. Akárhogy szeretünk is valakit, csak teher az, ha meghalt; sőt, minél jobban ragaszkodtunk hozzá, annál jobban szeretnénk megszabadulni tőle.

A temetési előkészületek, szerencsére, egészen lekötik az embert. Ilyenkor tömérdek tennivaló akad. Először megreggeliztek. Aztán beállított Bazouge apó, az a gyászhuszár a hatodikról, és hozta a koporsót meg a korpászsákot. A jó embert még senki se látta józannak. Még most reggel nyolc órakor is olyan részeg volt az esti ivászattól, mint a csap.

- Ide lesz, ugye? - kérdezte.

És lerakta a frissen készült koporsót, hogy csak úgy nyekkent. Melléje odadobta a korpászsákot is, amikor megpillantotta Gervaise-t. Megállt s elkerekedett szemmel, szájtátva bámult rá.

- Bo... bocsánat, itt tévedés van... - dadogta. - Nekem azt mondták, hogy magának lesz.

S már fogta is a zsákját, de Gervaise rászólt:

- Hagyja, ide lesz.

- Ej, az istennyilát! Hát miért nem mondja! - fakadt ki amaz, s a combjára csapott. - Értem már, persze, az öregasszony...

Gervaise olyan sápadt volt, mint a meszelt fal. Bazouge apó neki szánta a koporsót! A gyászhuszár udvarias akart lenni, mentegetőzni kezdett:

- Azt mesélték tegnap, hogy a földszinten meghalt egy asszony. Én meg azt hittem... Tudja, a mi mesterségünkben, egyik fülünkön be, a másikon ki... Mindenesetre gratulálok. Minél később, annál jobb, igaz-e? Pedig az élet nem mulatság ám, de még mennyire nem!

Gervaise hallgatta és hátrahőkölt, attól félt, hogy ez az ember mindjárt megragadja mocskos nagy mancsával, és bedugja a deszkaládájába. Hiszen valamikor, még az esküvőjük napján, mondta is neki, hogy nem egy asszony megköszönné, ha minél előbb érte menne. Nahát, ő bizony nem tartozik közéjük, a hideg futkároz a gerincén. Az élete el van rontva, igaz, de elköltözni azért még korai volna; inkább döglődik éhesen évekig, semhogy egyszerre felforduljon.

- Be van rúgva - mormolta félelemmel vegyes utálkozással. - Legalább a hatóság ne küldene részegeket az ember nyakára. Úgyis sokba kerül az ilyesmi.

A gyászhuszár csúfolódni és pimaszkodni kezdett.

- Sebaj, anyuskám, ha nem most, majd máskor. Mindig a rendelkezésére állok, hallja! Csak intsen, én jövök. Én vagyok a hölgyek vigasztalója... És nehogy leköpd Bazouge apót! Ölelgetett ő már nálad különb hölgyikéket is, akik zokszó nélkül tűrték, hogy lefektesse őket, és boldogan szundiztak tovább a sötétben.

- Fogja be a száját, Bazouge apó! - torkollta le ridegen Lorilleux, aki odament a szóváltásra. - Ilyesmivel nem való tréfálni. Ha panaszt tennék, elbocsátanák... Mozgás, tűnjön el innen, ha nem tudja, mi a szabály.

A gyászhuszár elkotródott, de az utcáról még sokáig hallatszott a dörmögése:

- Minek az a szabály!... Nincs semmiféle szabály... semmiféle szabály... csak becsület van!

Végre tízet ütött az óra. A halottaskocsi késett. A bolthelyiségben már gyülekeztek az emberek: barátok és szomszédok, Madinier úr, Sörös Csizma, Gaudronné, Remanjou kisasszony; s a zárt fatáblák között a nyitott ajtón minduntalan kibukkant egy férfi- vagy asszonyfej, hogy jön-e már az a nyavalyás gyászhintó. A családtagok a hátsó szobában gyűltek össze, és kezet szorítottak az érkezőkkel. Olykor rövidebb csönd állt be, melyet szapora suttogás szakított meg, a feszült, izgatott várakozás közben ruhasuhogás hallatszott: Lorilleux-né ottfelejtette valahol a zsebkendőjét, vagy Lerat-né keresett kölcsönkapható imakönyvet. Minden belépőnek feltűnt a nyitott koporsó a kisszoba közepén, az ágy előtt. És a szeme sarkából önkéntelenül mindenki azt méregette, hogy Coupeau mama kövér teste aligha fog abba beleférni. Összenéztek, sütött a szemükből ez a gondolat, de nem mondták ki hangosan. Hirtelen mozgolódás támadt az utcai kapunál. Madinier úr karját kitárva, komolyan, fojtott hangon bejelentette:

- Itt vannak.

Még mindig nem a halottaskocsi volt. Négy halottvivő jött be libasorban, sietős léptekkel, arcuk vörös volt, kezük otromba, mint a bútorszállítóké, fakó fekete ruhájukat elkoptatta és fényesre dörzsölte a sok koporsó. Bazouge apó jött legelöl, tökrészegen, de nagyon tisztességtudóan; munka közben mindjárt helyrekottyant az esze. Egy szót sem ejtettek, fejüket egy kissé lehajtották, tekintetükkel máris Coupeau mamát becsülgetve. Nem sokat teketóriáztak, szegény öregasszony egy tüsszentésnyi idő alatt be volt csomagolva. A legkisebbik, egy kancsal legényke, beleöntötte a korpát a koporsóba, szétteregette, gyúrta, mintha kenyeret dagasztana. Egy másik, egy mókás képű nagy égimeszelő, ráterítette a lepedőt. Aztán hórukk! mind a négyen megragadták a testet, kettő a lábánál, kettő a fejénél, és felemelték. A palacsintát se forgatják meg ilyen gyorsan. A gyászolók, akik kíváncsian nyújtogatták nyakukat, szinte azt hihették, hogy Coupeau mama magától ugrott bele abba a ládába. Úgy huppant bele, mint a tulajdon ágyába. És mintha csak rászabták volna azt a deszkaruhát: még hallatszott is, ahogy teste a nyers fát súrolja. Egészen kitöltötte, mint valami bekeretezett kép. Kivált azon csodálkoztak a nézők, hogy olyan szépen belefért; persze, biztosan összement már tegnap óta. A gyászhuszárok újból kiegyenesedtek és várakoztak; a kis kancsal felvette a koporsófödelet, hogy a családot végső búcsúra nógassa; Bazouge apó szögeket tett a szájába, és megfogta a kalapácsot. Ekkor Coupeau, a két nővére, Gervaise és még többen térdre borultak, ölelgették a mamát, aki örökre eltávozik; omlott a könnyük, mint a záporeső, a forró, kövér könnycseppek ráhullottak a merev, jéghideg arcra, és végigperegtek rajta. Mindenfelől zokogás hallatszott. A fedél lecsapódott, Bazouge apó gyakorlott kézzel verte be a szögeket, két ütéssel mindegyiket; olyan nagy volt a zaj, mintha bútort javítanának, elnyomta a zokogást is. Végeztek. Indulhattak.

- Vajon minek ez a nagy felhajtás ilyen alkalommal? - fordult Lorilleux-né az urához, észrevéve a gyászhintót a kapu előtt.

A gyászhintó lázba hozta az egész környéket. A pacalos asszony bekiáltott a fűszeressegédeknek, a kis órás kiállt a járdára, a szomszédok az ablakokhoz tódultak. Mindenki a fehér rojtos hintódíszről beszélt. Még ilyet! Ezek a Coupeau-ék is jobban tennék, ha kifizetnék az adósságukat. Hiába - mondták Lorilleux-ék -, ha a béka felfuvalkodik, ökörnek hiszi magát.

- Szégyen, gyalázat - szidta ugyanakkor Gervaise a láncművest és feleségét. - Ezek a faszari alakok még egy csokor ibolyát se hoztak az anyjuk koporsójára.

Lorilleux-ék csakugyan üres kézzel jöttek. Lerat-né művirágkoszorút rendelt. Szalmavirágkoszorú meg egy bokréta is került a koporsóra, mindkettőt Coupeau-ék vették. A halottvivők nyögve emelték vállukra a terhet. A menet lassan rendeződött. Coupeau és Lorilleux császárkabátban, kalaplevéve haladt az élen; a bádogos a reggel megivott két pohár fehér bortól nagyon elérzékenyedett, sógora karjába kapaszkodott, lába rogyadozott, feje kóválygott. Mögöttük lépkedtek a férfiak: Madinier úr, nagyon komolyan, talpig feketében, Sörös Csizma, zubbonyára vetett felöltőben, Boche, feltűnést keltő sárga nadrágban, Lantier, Gaudron, Pörkölő Bibi, Poisson és mások. Ezután a hölgyek következtek, legelöl Lorilleux-né, a megboldogult ráigazított szoknyájában, Lerat-né, sállal takarva el rögtönzött gyászruháját, egy orgonavirágos karakót, majd sorban Virginie, Gaudronné, Fauconnier-né, Remanjou kisasszony s akik még hátra voltak. A gyászhintó megindult, s lassan lefelé gördült az Aranycsepp utcán; amerre elhaladt, a járókelők keresztet vetettek, és megemelték kalapjukat; a négy gyászhuszár az élre állt, kettő a kocsi előtt lépdelt, a másik kettő meg jobb és bal felől. Gervaise hátramaradt, hogy bezárja a boltot. Nanát Boche-né gondjaira bízta, s futott a menet után; a házmesterné a kapuboltozat alatt állt a kislánnyal, aki tágra nyitott szemmel, kíváncsian nézte, mint tűnik el nagyanyja az utca végén, abban a szép hintóban.

Abban a pillanatban, amikor a mosónő kifulladva elérte a menet végét, odaérkezett Goujet is. A férfiakhoz csatlakozott, de megfordult, és odabólintott Gervaise-nek, olyan szelíden, hogy az asszony egyszeriben nagyon szerencsétlennek érezte magát, és újból sírva fakadt. Nemcsak Coupeau mamát siratta, hanem valami megnevezhetetlen szörnyűséget is, mely fojtogatta a torkát. Egész úton le nem vette szeméről a zsebkendőjét. Lorilleux-né száraz, égő orcával sandított rá, lerítt róla, hogy színleléssel gyanúsítja.

A templomban hamar összecsapták a gyászszertartást. Csak a mise húzódott tovább, mert a pap már vén volt. Sörös Csizma és Pörkölő Bibi jobbnak látták kívül maradni, tartottak a perselyezéstől. Madinier úr egész idő alatt a papokat nézte, és Lantier-val közölte megfigyeléseit: ezek a komédiások csak úgy köpik a latint, pedig azt se tudják, mit hadarnak; temetnek, keresztelnek, esketnek, mindegy az ezeknek, a szívükben nincs egy szikra szeretet sem. Madinier úr ezután elítélően nyilatkozott a sok hókuszpókuszról, a gyertyákról, a berbitélésről, az egész parádézásról. Való igaz, hogy kétszer veszíti el az ember a hozzátartozóját: odahaza és a templomban. Mindenki igazat adott neki, mert csakugyan kínos volt, hogy a mise végeztével, míg az imákat mormolták, oda kellett járulniuk a koporsóhoz, hogy szenteltvizet hintsenek rá. Szerencsére a temető nem volt messze. A Kápolna-dombi temető kertecske csupán, mely a Marcadet utcára néz. A gyászmenet felbomlott, az emberek csoszogva, dobogva érkeztek oda, ügyes-bajos dolgaikat tárgyalták. Lépteik csattogtak a fagyott földön, legszívesebben összeütögették volna a lábukat. A tátongó gödör, amely mellé letették a koporsót, fagyos volt, s olyan fakó és köves, mint egy gipszbánya; a gyászolók a földkupacok körül ácsorogtak, kelletlenül várakoztak a hidegben, a sírgödör látványa lehangolta őket. Végre előjött a karinges pap egy kis házikóból, vacogott, minden De profundis-nál látszott a lehelete. Az utolsó keresztvetés után sietve távozott, nem sok kedve lett volna elölről kezdeni. A sírásó a lapátjáért nyúlt, de az összefagyott földből csak nagy göröngyök váltak le, s estek dübörögve a mélybe, valóságos bombazápor, ágyúsortűz hullott a koporsóra, azt hitte az ember, beszakad a fafedél. A legközönyösebb embernek is a szívébe markol az a dobogás. Megint zokogtak. Már elmentek, már kívül voltak a temetőn, s még mindig hallották a dübörgést. Sörös Csizma a körmére lehelve hangosan megjegyezte:

- Hej, a teremtésit! Szegény Coupeau mamának nem lesz melege odalent.

- Hölgyeim, tisztelt társaság - fordult a bádogos ahhoz a néhány ismerőséhez, akik az utcán együtt maradtak a családdal -, fogadják el szerény meghívásunkat...

S benyitott előttük a Marcadet utcai Búcsúpohárba. Gervaise megállt a járdán, és visszahívta Goujet-t, aki ismét fejbólintással köszönt el tőle, s hazaindult. Miért nem iszik meg velük egy pohár bort? Siet vissza a műhelybe. Egy darabig szótlanul nézték egymást.

- Bocsásson meg a hatvan frankért - motyogta végül a mosónő. - Azt se tudtam, hol áll a fejem; arra gondoltam, hogy maga...

- Szóra sem érdemes, meg van bocsátva - vágott közbe a kovács. - Tudja, hogy rám mindig számíthat, ha bajba jut... De anyámnak ne szóljon róla, mert neki más a véleménye, és nem szeretném felbosszantani.

Az asszony csak nézte ezt a jóságos, szomorú, szép szőke szakállas embert. Nézte, s már-már elfogadta volna egykori ajánlatát, hogy szökjék meg vele, s éljenek együtt boldogan valahol. De aztán csúnya gondolata támadt: megszerzi tőle a hátralékos félévi házbért, megszerzi bármi áron. Remegve, kedveskedő hangon folytatta:

- De azért nincs köztünk harag, ugye?

A férfi a fejét rázta:

- Nincs, miköztünk sosem lesz harag, az bizonyos. Csak éppen mindennek vége.

Elment, öles léptekkel. Gervaise szédülten állt ott, s ez az utolsó mondat úgy kongott a fülében, mint a harangszó. Amikor belépett a kocsmába, tompán visszhangzott a lelkében: "Mindennek vége. Nahát! Mindennek vége. Nincs mit tennem, ha mindennek vége." Leült, bekapott egy falas kenyeret sajttal, felhajtott egy teli pohár bort, mely ott állott előtte.

Az alacsony mennyezetű, hosszú, földszinti helyiséget két nagy asztal foglalta el, melyeken borosüvegek, negyedfontos kenyerek s három tányéron ék alakúra vágott nagy brie-i sajtok sorakoztak. A társaság a markából evett, abrosz és teríték nélkül. Arrább, a duruzsoló kályha mellett a négy halottvivő most fejezte be az ebédjét.

- Hát, istenem - szólalt meg Madinier úr -, mindenki sorra kerül. Az öregek átadják a helyüket a fiataloknak... Most nagyon üresnek találják majd a lakást, ha hazatérnek.

- De hiszen a fivérem felmond - sietett megjegyezni Lorilleux-né. - Kész csapás az a bolt.

Coupeau-t már megdolgozták. Mindenki biztatta, hogy adja át a bérletet. Még Lerat-né is, aki egy idő óta nagy barátságba keveredett Lantier-val és Virginie-vel, mert bizsergette a gondolat, hogy azok ketten egymásba habarodtak, még Lerat-né is csődről és börtönről beszélt, s ijedt képet vágott hozzá. A bádogost elfutotta a pulykaméreg, elérzékenyülését addig locsolgatta, hogy az végül is dühbe csapott át.

- Ide hallgass! - ordította a felesége arcába. - Azt akarom, hogy rám hallgass! Mindig a buta fejed után mégy! De most az lesz, amit én akarok, vedd tudomásul!

- Hiszen olyan ennek a szép szó, mint a süketnek az adjonisten - szólalt meg Lantier is. - Kalapáccsal kell a koponyájába verni.

Egymással versengve csepülték az asszonyt. Közben az állkapcsok szorgalmasan őröltek. A brie-i sajt fogytán volt, az üvegekből úgy ömlött a bor, mint a víz a csapból. Gervaise-t megpuhította a ledorongolás. Nem felelt semmit, mohón tömte magába az ételt, mintha ki tudja, milyen éhes volna. Mikor abbahagyták, szelíden rájuk nézett, s így szólt:

- Most már elég lesz, jó? Köpök a boltra! Semmi közöm hozzá... Hallották? Köpök rá! Mindennek vége.

Hozattak még sajtot és kenyeret, és komolyan megtárgyalták a dolgot. Poissonék átveszik a bérletet, és jótállnak a féléves lakbértartozásért. Boche egyébként nagy fontoskodva a háziúr nevében mindjárt el is fogadta a megállapodást. Sőt, nyomban kiadott Coupeau-éknak egy másik lakást, mely éppen megürült a hatodik emeleten, Lorilleux-ék folyosóján. Ami Lantier-t illeti, hát édes istenem, ő szívesen megtartaná a szobáját, ha Poissonéknak nem lenne terhére. A rendőr meghajolt, nem, egyáltalán nincs terhére; a jó barátok, politika ide, politika oda, megférnek egymással. Lantier egy szót sem ejtett többet az átruházásról, s mint aki végre megsütötte a maga kis pecsenyéjét, elkészített magának egy nagy karéj sajtos kenyeret, hátradőlt, elmerülten ette kenyerét, arca kipirult, alattomos örömben égett, hol Gervaise-re, hol Virginie-re kacsintott.

- Hé, Bazouge apó! - szólt oda Coupeau. - Jöjjön már, igyék velünk egyet. Nem hordjuk fenn az orrunkat, munkások vagyunk mind.

A négy gyászhuszár már menni készült, de most ottmaradt, hogy koccintson a társasággal. Nem azért mondják, de az asszonyság bizony jó nehéz volt, egy pohár bort megérdemelnek. Bazouge apó folyton a mosónőt bámulta, de semmi illetlent nem mondott. Gervaise felkelt, émelygett, otthagyta a férfiakat, akik tökéletesen eláztak. Coupeau disznó mód berúgott, megint bőgni kezdett, mint mondta, bánatában.

Este Gervaise kábultan ült otthon egy széken. Úgy rémlett, hogy a szobák végtelenül nagyok és sivárak. Hát sok mindentől megszabadult, az biztos! De az is bizonyos, hogy nem csupán Coupeau mamát hagyta ő ott a Marcadet utcai kiskertben, a sírgödör mélyén. Nagyon sok mindentől elszakadt ma: eltemette életének egy darabját, boltját, főnökasszonyi büszkeségét, sok-sok érzését. Igen, puszták a falak, de az ő érző szíve is az, kifosztották, az árokba taszították. Ólmos fáradtságot érzett; majd magához tér még, ha lesz hozzá ereje.

Tíz órakor, vetkőződés közben Nana sírt, toporzékolt, Coupeau mama ágyába akart feküdni. Anyja ijesztgetni próbálta, de ebben a koravén gyermekben csak nagy kíváncsiságot ébresztett a halál; végül is a békesség kedvéért megengedték neki, hogy Coupeau mama helyére feküdjék. Szerette a kényelmes ágyat ez a kis béka; kinyújtózott, hengergőzött benne. Remekül aludt éjjel a finom melegben, a bizsergetős pehely derékaljon.


10

Coupeau-ék új szállása a hatodik emeleten volt, a "B" lépcsőházi szárnyon. Remanjou kisasszony előtt elhaladva a bal oldali folyosóra kellett befordulni. Aztán még egy forduló következett. Az első ajtó Bijard-éké volt. Csaknem átellenben, a padláslépcső alatt, egy levegőtlen lyukban tanyázott Bru apó. Kettővel hátrább Bazouge lakott. Végül Bazouge mellett volt Coupeau-ék lakása: egy udvari szoba meg egy hálófülke. Utánuk már csak két család következett a folyosó végén, hátul pedig Lorilleux-ék.

Egy udvari szoba meg egy hálófülke, semmi több. Ide szorultak. És ráadásul a szoba tenyérnyi lyuk volt. Itt zajlott az életük, itt aludtak, ettek, itt csináltak mindent. A hálófülkét teljesen megtöltötte Nana ágya; a kislánynak a szüleinél kellett vetkőződnie, és éjjelre nyitva hagyták az ajtót, hogy meg ne fulladjon. Olyan szűk volt a lakás, hogy Gervaise az átköltözéskor több holmit Poissonéknál hagyott, mert nem tudott mindent elhelyezni. Ágy, asztal, négy szék, s a lakás megtelt. De Gervaise-nek a szíve szakadt volna meg, ha komódjától is meg kell válnia; eltorlaszolta a lakást ezzel az ormótlan nagy bútorral, mely az ablak felét eltakarta. A fél szárnyat nem lehetett kinyitni tőle, s a szoba még sötétebb, még barátságtalanabb lett. Ha le akart nézni az udvarra, alig fért az ablakhoz, minthogy elhízott, oldalt kellett fordulnia, s majd kitekerte a nyakát, hogy lásson is valamit. Az első napokban csak ült és sírt. Azon kesergett, hogy megmoccanni sem tud a lakásban, holott világéletében tágasan lakott. Fulladozott, óraszám elálldogált az ablakban, a fal és a komód közé szorulva, míg meg nem merevedett a nyaka. Csak itt tudott szabadabban lélegzeni. Egyébként az udvar is csak elszomorította. Szemközt, a napsütötte oldalon, megpillantotta hajdani szívevágyát: azt az ötödik emeleti ablakot, ahol a spanyolbab vékony indái tavaszonként feltekeredtek a kifeszített spárgára. Az ő szobája az árnyékos oldalon volt, cserepes rezedái egy hét alatt elpusztultak. Bizony, nagyon szomorúra fordult a sorsa, nem ilyen életről álmodott valaha. Ahelyett, hogy virágok vidítanák fel öregségét, íme, a piszokban hever. Egy nap, hogy kihajolt, furcsa látomása támadt: mintha önmagát látta volna lenn a kapuboltozat alatt, a házmesterfülke közelében, amint felnéz, és első ízben veszi szemügyre a házat; s szívébe hasított a tizenhárom esztendővel ezelőtti múlt. Az udvar nem változott, a sivár falak alig feketébbek, alig kopottabbak; a rozsdamarta kiöntőkből árad a bűz; az ablakokban fehérnemű és pisis pólyahuzatok száradnak kötélen; s odalenn a hepehupás udvar is tele van a lakatosműhely szénporával és az asztalos gyaluforgácsával; s abban a nyirkos sarokban, ahol a vízcsap áll, most is meggyűlik a festödéből kifolyó szép kék víz, mely ugyanoly halványkék, mint annak idején. Bezzeg ő! Hogy megváltozott, hogy elhervadt! Nem áll már odalent égnek emelt arccal, bizakodón és bátran, szép lakásra áhítozva. Itt él a tető alatt, a tetvesek fertályán, a legpiszkosabb lyukban, ahová sosem téved be a napsugár. Érthető, hogy sír, hiszen nem ujjonghat mostoha sorsán.

De aztán, hogy Gervaise egy kissé hozzászokott, már az új lakásban nem is indult olyan reménytelenül az élet. A tél már végére járt, az a pár fillér, amit a Virginie-nek átengedett bútorokért kapott, megkönnyítette a berendezkedést. Ahogy beköszöntött a szép idő, rájuk mosolygott a szerencse: Coupeau munkát kapott vidéken, Étampes-ban; majd három hónapot töltött ott el, az italról leszokott, a falusi levegő kigyógyította egy időre. Nem is hinné az ember, hogy csillapodik az iszákosok szomja, ha kikerülnek Párizsból, ahol valósággal ellepi az utcákat a pálinka- és borgőz. Mikor hazatért, friss volt, mint a fürj, és hozott négyszáz frankot is, abból kifizették a hátralékos félévi bért, melyért Poissonék jótálltak, s még futotta belőle a legégetőbb, kisebb-nagyobb tartozásokra is. Gervaise ismét emelt fővel járhatott két-három utcában, ahová utóbb be se merte tenni a lábát. Természetesen ő is beállt napszámba vasalni. Fauconnier-né nagyon jószívű asszony volt, kivált, ha hízelegtek is neki egy kicsit, s visszavette Gervaise-t. Sőt, tekintettel Gervaise munkaadói múltjára, mint előmunkásnak három frankot fizetett neki. Úgy látszott, ha lassan is, de eldöcög a szekér. Ha dolgoznak és takarékoskodnak, talán nincs messze a nap, amikor minden adósságukat letörleszthetik, és tűrhető életet biztosítanak maguknak. Gervaise fogadkozott, hogy ez így is lesz, annyira örült, hogy férje ilyen szépen keresett. Ha beborult az ég, azt is elviselte, mondván, hogy a szép idő nem tarthat örökké.

Coupeau-éknak az fájt a legjobban, hogy végig kellett nézniük, mint rendezkednek be Poissonék a boltjukban. Nem voltak irigy természetűek, de az emberek szívesen csipkedték őket, s a fülük hallatára áradoztak, hogy milyen szépen kicsinosították a boltot az utódaik. Boche-ék, de kivált Lorilleux-ék ki nem fogytak a dicséretekből. Ha hinni lehet nekik, ilyen szép üzlet még nem volt a világon. Azt sem hallgatták el, hogy Poissonék milyen förtelmes mocskot találtak ott, csupán a sikálás harminc frankba került. Virginie hosszas tétovázás után végül is egy kis csemegekereskedés mellett döntött: cukorkát, csokoládét, kávét, teát árult. Lantier melegen ajánlotta neki ezt az üzletet, mondván, hogy a nyalánkságokkal vagyont lehet szerezni. A boltot feketére festették és sárga csíkozással élénkítették: mindkét szín igen előkelő. Három asztalos egy álló hétig dolgozott a berendezésen, a fiókos és üveges szekrényeken meg a kispolcos pulton; a bolt beillett volna cukrászdának is. Jól a nyakára hágtak annak a szerény örökségnek, melyet Poisson oly féltve őrizgetett. De Virginie sugárzott, Lorilleux-ék meg, a házmesterek buzgó támogatásával, minden fiókról, minden üvegszekrényről, minden cukrosüvegről hírt vittek Gervaise-nek, s gyönyörködve nézték, hogy változik el az arca. Hiába nem irigy valaki, mégiscsak felforr az epéje, ha mások húzzák fel a cipőjét, és rátipornak vele.

Férfi is volt a háttérben. Azt rebesgették, hogy Lantier szakított Gervaise-zel. A környék nagyon elégedett volt. Mindjárt jobb híre lesz az utcának. A szakítás dicsősége, persze, teljesen annak a ravasz kalaposnak jutott, akire még mindig buktak a nők. Kiszivárogtak a részletek is: a férfinak erővel kellett levakarnia magáról a nőt, mert az majd megveszett érte. Természetesen mindebből egy árva szó sem volt igaz: akik meg tudhatták volna az igazságot, azok nagyon köznapinak és meglehetősen érdektelennek találták. Legyen! Lantier szakított Gervaise-zel, persze csak annyiban, hogy az asszony most már nem állt éjjel-nappal a szolgálatára; de a kalapos nyilván most is fel-felsurrant hozzá a hatodik emeletre, ha kedve szottyant, mert Remanjou kisasszony néha nagyon szokatlan órában látta távozni Coupeau-éktól. Szóval, a viszony folytatódott, de csak úgy alkalomszerűen, fel-felmelegítve, egyikük sem talált benne valami nagy gyönyörűséget; megszokás, kölcsönös engedékenység: ennyi volt az egész. Csupán az bonyolította a dolgot, hogy a jó szomszédok most már Lantier-t és Virginie-t akarták mindenáron egy ágyba dugni. A jó szomszédok azonban elvetették a sulykot. A kalapos nyilván fűzte a nagy barnát, s ezen nincs is mit csodálkozni, mert hiszen most az lépett Gervaise helyére minden tekintetben. Éppen erről szólt egy mulatságos pletyka; azt mesélték, hogy Lantier egy éjjel Gervaise után tapogatózott szomszédja ágyán, de Virginie-t vitte magával s tartotta ott virradatig, merthogy nem ismerte fel a sötétben. A histórián sokat nevettek; a kalapos azonban még nem jutott ennyire, épp hogy meg merte tapogatni az asszony csípőjét. Lorilleux-ék ennek ellenére is ellágyulva emlegették Lantier és Poissonné szerelmét a mosónő előtt, remélve, hogy felkeltik a féltékenységét. Boche-ék is mondogatták, hogy sosem láttak szebb párt. A legfurcsább az volt az egészben, hogy az Aranycsepp utca láthatólag nem akadt fenn az új szerelmi háromszögön; az erkölcs, mely szigorúan elítélte Gervaise-t, elnéző volt Virginie iránt. Talán az utca megbocsátó mosolya azzal magyarázható, hogy a férj rendőr volt.

Szerencsére Gervaise-t nem gyötörte a féltékenység. Lantier hűtlenkedései hidegen hagyták, mert szíve már régen nem vett részt viszonyukban. Ha nem akarta is, fülébe jutottak a piszkos históriák, a kalapos kalandjai a legalja némberekkel, utcán koslató, kifestett szukákkal; de oly kevéssé törődött mindezzel, hogy továbbra is kedves maradt hozzá, még annyira sem haragudott meg, hogy szakítson vele. Szeretőjének legújabb választását azonban már nem fogadta ilyen könnyedén. Virginie-vel más a helyzet. Nyilván csak az ő bosszantására főzték ki ketten az egészet; s ha a futó kalandokkal nem törődött is, bizonyos látszatra mégiscsak adott. Ha Lorilleux-né vagy valamelyik gonosz féreg Gervaise előtt szörnyülködött, hogy Poisson a szarvától már a Szent Dénes kapun se férne át, a mosónő halálosan elsápadt, úgy érezte, mintha darabonként tépnék ki a szívét, a gyomra égett, összeszorította a száját, igyekezett uralkodni magán, nehogy haragjával ellenségeinek örömet szerezzen. De úgy látszik, leszidhatta Lantier-t, mert Remanjou kisasszony egyik délután valami pofonfélét vélt hallani; annyi bizonyos, hogy összevesztek, mert Lantier két hétig feléje se nézett Gervaise-nek, de aztán mégiscsak ő tért vissza hozzá, s az élet folyt tovább, mintha mi sem történt volna. A mosónő jobbnak látta, ha nem ellenkezik, viszolygott a verekedéstől, nem akarta még jobban elrontani az életét. Hiába, ő sem húszesztendős már, nem bolond, hogy a férfi szép szeméért bunyózzon, és vásárra vigye a bőrét. Felrója ezt is a többi mellé.

Coupeau szeretett viccelni. Ez a tohonya férj, aki nem akarta észrevenni, hogy felszarvazták, halálra nevette magát Poisson agancsán. A saját házában semmibe se vette, a másokéban annál mulatságosabbnak találta, s törte magát, hogy meglesse szomszéduram feleségét, amint hanyatt fekve számlálja a csillagokat. Micsoda fajankó ez a Poisson! És még ez hord kardot, és taszigálja a népet az utcán! Coupeau olyan pimasz lett, hogy utóbb már Gervaise-t is ugratni kezdte. No, szépen elhagyta a babája! Úgy látszik, nincs szerencséje a férfiakkal: először a kovácsokkal járta meg, most meg a kalaposok ejtették át. Persze, mert mindig ilyen linkóci szakmákkal kezd. Miért nem áll össze egy kőművessel, az ragaszkodó fajta, és tudja is, hogy keverik a maltert. Igaz, csak tréfából mondott ilyeneket, de Gervaise kékült-zöldült, mert apró, szürke szemével Coupeau olyan szúrósan nézett rá, mintha ki akarná lyukasztani a fejét. Ahányszor a bádogos szóba hozta ezeket az ocsmányságokat, Gervaise sosem tudta, gúnyolódik-e, vagy komolyan beszél. Annak az embernek, aki végigrészegeskedi az esztendőt, sosem tiszta a feje, és ezenfelül vannak férjek, akik húszéves fővel még nagyon féltékenyek, de harmincéves korukra az ital már elnézővé teszi őket, s nem bánják, ha az asszony kirúg a hámból.

Látni kellett volna, hogy hetvenkedett Coupeau az Aranycsepp utcában! Poissont "szarvasnak" nevezte. Ez csak betapasztja a pletykázók pofáját! Úgy ám, már nem ő a szarvas. Tudja ő, amit tud. Annak idején úgy tett, mintha nem sejtene semmit, de csak azért, mert nem szereti a locsogást. Mindenki tudja a maga baját, és ott vakarózik, ahol viszket. Őneki nem viszket sehol, azért meg csak nem vakarózhat, hogy másoknak örömet szerezzen. No és a rendőr! Hát nincs annak füle? Pedig most megvan a baj; rajtakapták a szerelmespárt, ez már nemcsak afféle szófia beszéd. És dühösen kifakadt; nem érti, hogy egy férfi, egy hatósági közeg, hogy tűrhet el ilyen botrányt a házában. Úgy látszik, a rendőr szereti a másoktól meghagyott maradékot.

Hanem esténként, ha feleségével együtt maradt, s unatkozott a szűk padlásszobában, mégiscsak leballagott Lantier-ért, és erővel fölcipelte. Unta az odút a cimbora nélkül. Ha látta, hogy haragban vannak Gervaise-zel, összebékítette őket. A kénköves istennyilát! Pokolba a világ véleményével! Ki tilthatja meg, hogy úgy szórakozzanak, ahogy nekik tetszik? Zavaros részeg-szemében pajzán gondolatok gyúltak, vigyorgott, mint aki hajlandó mindenét megosztani a kalapossal, csak hogy megszépítse az életét. Ilyenkor aztán végképp nem tudta Gervaise, hogy tréfál-e vagy komolyan beszél.

Lantier e pletykázások közepette úgy élt, mint hal a vízben. Úgy viselkedett, mint egy tisztes családatya. Háromszor is megakadályozta, hogy Coupeau-ék és Poissonék között kitörjön a veszekedés. A két család közötti egyetértés kellett a nyugalmához. Gyöngéd és parancsoló pillantásaival úgy kormányozta Gervaise-t és Virginie-t, hogy a két nő a legnagyobb egyetértést színlelte. Ravaszul basáskodott a szőkén és a barnán, s kényelmesen nevelgette a háját. Nagy kópé volt őkelme! Még Coupeau-ékat emésztette, de már beleharapott Poissonékba. Az első bolt meg se kottyant neki, már a másodikat falta. Csak az efféle alakokra mosolyog rá a szerencse.

Nana ez év júniusában lett első áldozó. Tizenharmadik évében járt, úgy megnőtt, mintha megnyújtották volna, viselkedésében volt valami kihívó; előző esztendőben elkergették a hittanóráról rossz magaviselete miatt; a plébános most is csak azért engedte áldozásra, mert tudta, hogy sosem jelentkezik többé, s egy pogánnyal több tekereg az utcán. Nana táncra perdült örömében, ha a fehér ruhára gondolt. Keresztszülei, Lorilleux-ék megígérték neki a ruhát, de persze az egész házat telekürtölték vele; Lerat-né adja a fátyolt és a pártát, Virginie a tarsolyt, Lantier az imakönyvet; Coupeau-ék ilyenformán elég nyugodtan várták a szertartást. Poissonék, nyilván a kalapos tanácsára, szintén ezt az alkalmat választották ki a házavató ünnepségre. Meghívták Coupeau-ékat és Boche-ékat, akiknek a kislánya szintén most lett első áldozó. Este majd megesznek együtt egy ürücombot, miegymást.

Az ünnep előtti estén Nana örvendezve bámulta a komódra kirakott ajándékokat, amikor megérkezett Coupeau; gyalázatos állapotban volt, a párizsi környezet megint megtette a magáét. Jellegzetes részeg-okoskodással támadt rá feleségére meg a lányára, undorító szavakat üvöltözött, melyek éppenséggel nem illettek az alkalomhoz. Egyébként Nana is mosdatlan szájú volt, azzá tette a sok mocskos beszéd, melyet állandóan hallott. Veszekedések alkalmával hamar odavágta anyjának, hogy "ribanc" meg "lotyó".

- Hol a koszt? - bömbölte a bádogos. - Hozzátok a levest, mocskos dögök!... Cifrálkodó némberek! Ráülök a rongyaitokra, ha nincs itt rögtön az a leves!

- Mindig be van sózva, ha mólés! - dünnyögte Gervaise türelmét vesztve.

Aztán Coupeau-hoz fordult:

- Melegszik már, ne hőbörögj!

Nana csendesen meghúzta magát, érezvén, hogy ez illik a mai naphoz. Tovább nézegette az ajándékokat a komódon, lesütötte a szemét, mintha nem értené apja ocsmány szavait. De a bádogost az ital kötekedővé tette. A lánya fülébe kiabálta:

- Majd adok én neked fehér ruhát! Még mit nem! Hogy megint ronggyal tömd ki a melled, mint múlt vasárnap is!... Csak vigyázz magadra! Látom, nagyon riszálod már a farod. Birizgál a göncöd, mi? Felvágsz vele... Lódulj innét, te mocsokfészek! El a manccsal! Ezt meg dugd a fiókba, mert a pofádba vágom!

Nana lehajtotta a fejét, s még mindig nem válaszolt. A kis tüllpártát forgatta a kezében, s anyjától kérdezte, mibe került. Coupeau a párta után nyúlt, hogy kitépje a kezéből, de Gervaise ellökte onnét, s rákiáltott:

- Hagyd a gyereket! Látod, hogy semmi rosszat nem tesz.

Erre a bádogos dühöngve szidta őket.

- Ribancok! Össze kéne kötni az anyját a lányával! Szép alak! Megy az Istent falni, de a férfiakra kacsingat. Mondd, hogy nem igaz, te cafka! De beleduglak egy zsákba, az majd megcsiklandozza a bőröd. Igen, zsákba, hadd utáljon meg a csuhás. Hogyne! Majd nézem, hogy megrontsanak! A büdös istenit! Megtanítlak én kesztyűbe dudálni mind a kettőtöket.

Nana hirtelen megfordult, míg Gervaise kitárt karral oltalmazta a holmit, amit Coupeau szét akart tépni. A lány merőn nézte az apját, aztán megfeledkezve róla, hogy gyóntatója illedelmességre intette, fogvicsorgatva sziszegte:

- Disznó!

A bádogos bekanalazta a levest, s már húzta is a lóbőrt. Másnap nagyon jó hangulatban ébredt. Még egy kicsit zákányos volt tegnapról, de ez csak használt a kedélyének. Segített a kislányt öltöztetni, meghatódott a fehér ruhán, s csak bámult, hogy az a pár ringy-rongy valóságos úrikisasszonyt csinál ebből a kis vakarcsból. Akárhogy is, ilyen napon, mint a mai, csak büszke az apa a lányára. Látni kellett volna, milyen helyeske volt Nana, mint egy menyasszony, irult-pirult, zavartan mosolygott rövid ruhácskájában. Mihelyt leértek, s a házmesterlakás ajtajában meglátta Pauline-t, szintén ünneplőben, megállt, éles pillantásával szinte végigtapogatta, s egyszerre nagyon kedves lett hozzá, mert úgy találta, hogy a lányka korántsem olyan csinos, mint ő, s a ruha is úgy lötyög rajta, mint egy zsák. A két család együtt vonult a templomba. Nana és Pauline ment elöl, kezükben imakönyvvel, leszorítva fátylukat, melyet lobogtatott a szél; nem beszélgettek, híztak örömükben, látván, hogy az emberek kitódulnak a boltokból, ájtatos képet vágtak, mert útközben hallani akarták, hogy milyen helyesek. Boche-né és Lorilleux-né hátramaradt, hogy elmondja véleményét a Bumliról, erről a feneketlen bendőről, akinek a lánya ugyan soha nem áldozott volna, ha a rokonok össze nem adnak mindent, úgy ám! Mindent, még az új inget is, a szentáldozás iránti tiszteletből. Lorilleux-né kiváltképpen a ruhát emlegette, amelyet ő ajándékozott; tekintetével majd felnyársalta Nanát, s "piszokfészeknek" szidta, ahányszor a lányka közelebb ment a kirakatokhoz, és a szoknyája poros lett.

A templomban Coupeau egész idő alatt zokogott. Ostobaság, de nem bírt magával. Mélyen meghatódott, amikor a pap széttárta karját, s a lánykák úgy sorjáztak el előtte imára kulcsolt kézzel, mint az angyalok; az orgona búgása belemarkolt, a tömjénillatot úgy szívta magába, mintha jószagú bokrétát dugtak volna az orra alá. A végén kékeszöldben úszott előtte minden, szíve csordultig telt. S míg a csitrik magukhoz vették az ostyát, a simogatón szóló szent zsolozsma - úgy érezte - a nyakába csorog, s a gerincét bizsergeti. De körötte is telesírták zsebkendőjüket az érzékenyebb lelkek. Bizony szép nap volt ez! Életének legislegszebb napja. De amikor a templomból kijövet betértek egy fröccsre Lorilleux-vel, akinek mindvégig száraz volt a szeme, és kigúnyolta Coupeau-t, a bádogos dühbe gurult, és szidta a csuhásokat, akik mérges füveket égetnek, hogy megpuhítsák vele a férfiembert. De különben nem mentegetőzik, kicsorduló könnye csak azt bizonyítja, hogy nincs kőből a szíve. És rendelt még két pohárral.

Este nagyon vidáman zajlott a házavatás Poissonéknál. A jó hangulatot egész vacsora alatt semmi sem zavarta meg. A rossz napok között is akad olykor egy-egy jobb este, pár kellemes óra, amikor még azok is jól megférnek, akik egyébként nem állhatják egymást. Lantier balra Gervaise-nek udvarolt, jobbra Virginie-nek bókolt, mint a kakas, mely békét akar a baromfiudvarban. Poisson elmélázva üldögélt velük szemben, szigorú rendőrarccal, fátyolos tekintettel, gondolattalanul, ahogy megszokta már a szolgálat hosszú órái alatt. De az ünnep két gyöngyszeme kétségkívül Nana és Pauline volt; a két kislánynak megengedték, hogy ünneplőben maradjanak; úgy ültek a helyükön, mintha nyársat nyeltek volna, nehogy folt essék fehér ruhájukon, s a tetejébe minden falatnál rájuk is szóltak, hogy vigyázzanak, tisztán egyenek. Végül Nana megunta a dolgot, leöntötte borral a blúzát; lett nagy ribillió, nyomban levetkőztették, s a blúzát kinyomkodták egy kis vízben.

A csemegénél komolyan megvitatták a gyermekek jövőjét. Boche-né már döntött: Pauline-t arany- és ezüsthímzésre taníttatja; öt-hat frankot is meg lehet keresni vele. Gervaise-nek még nem volt határozott terve, Nanának semmihez sem fűlik a foga. Azazhogy napestig csak csavarogna, de egyébként két balkeze van.

- Én, ha magának volnék, virágkészítőnek adnám - jegyezte meg Lerat-né. - Tiszta, rendes foglalkozás.

- Ugyan már - dörmögött Lorilleux -, minden virágkészítőnő afféle dűljfelkata!

- Úgy? Hát én? - csattant fel a hosszú özvegyasszony dühösen. - Köszönöm a bókot! De vegye tudomásul, nem vagyok kurva, aki minden füttyszóra szétrakja a léceit!

Az egész társaság csitítgatta:

- Lerat-né! No de Lerat-né!

S szemük sarkából a két első áldozó lányka felé integettek, akik orrukat a poharukba dugva visszafojtották kitörni készülő nevetésüket. Mindeddig még a férfiak is megválogatták a szavukat, illendőségből. Lerat-né azonban nem tűrte, hogy leckéztessék. Amit az imént mondott, azt a legjobb társaságban hallotta. Különben is tudja, mit beszél; gyakran megdicsérték már érte, hogy mindent el tud mondani még a gyerekek előtt is, úgy, hogy az nem sérti az illemet.

- Vannak nagyon rendes nők is a virágkészítők között, ezt jegyezze meg magának! - kiáltotta. - Őket sem faragták más fából, mint a többi nőt, és persze, nekik is ott viszket, ahol a többinek. De nem fekszenek ám le minden bokor tövébe, tudják, kit választanak, ha éppen vetkezni akarnak... Igenis, ezt a virág teszi. Engem is az őrzött meg...

- Istenem! - szakította félbe Gervaise. - Nekem semmi kifogásom a virágok ellen, csak Nanának legyen kedve hozzá, egyebet nem kívánok; nem szabad a gyereket olyan mesterségre erőltetni, amihez nincs kedve... Hallod-e, Nana, ne szamárkodj, felelj tisztességesen. Van kedved a virágkészítéshez?

A kislány a tányérja fölé hajolt, megnedvesített ujja hegyére szedegette a süteménymorzsákat, s szopogatta. Nem sietett a válasszal. Sunyin vigyorgott.

- Igen, mama, van - bökte ki nagy sokára.

Mindjárt nyélbe ütötték a dolgot. Coupeau szívesen ráállt, hogy Lerat-né mindjárt másnap magával vigye a gyereket Kairó utcai műhelyébe. Aztán komolyan beszélgettek az életben reánk váró feladatokról. Boche kijelentette, hogy Nana és Pauline most már felnőtt nők, mert megáldoztak. Poisson hozzáfűzte, hogy most már meg kell tanulniuk főzni, harisnyát stoppolni, háztartást vezetni. Megpendítették férjhezmenetelüket is, meg hogy egy napon majd gyermekeik is születnek. A csitrik csak hallgatták, de suttyomban nevetgéltek, egymást lökdösték, büszkélkedtek vele, hogy ők már felnőtt nők, zavarba jöttek, arcuk vörösre gyúlt a fehér ruhában. De a legtöbbet azon vihogtak, hogy Lantier megkérdezte tőlük, választottak-e már férjecskét. És Nanából erőnek erejével kicsikarták a vallomást, hogy szerelmes Victor Fauconnier-ba, anyja munkaadónőjének a fiába.

- Nahát! - méltatlankodott Lorilleux-né távozóban Boche-éknak. - Nana a keresztlányunk ugyan, de ha virágkészítésre adják, többet hallani sem akarunk róla. Ebből is csak körúti kurva lesz... Fél év se kell hozzá, úgy elbánik velük, hogy arról koldulnak.

Coupeau-ék, míg mentek fel a szobájukba, megállapították, hogy szép estéjük volt, s hogy Poissonék nem is rossz emberek. Gervaise-nek a bolt is tetszett. Arra számított, szenvedni fog, hogy az estét a volt lakásában kell eltöltenie, ahol most mások terpeszkednek; és maga volt a legjobban meglepve, hogy egy pillanatig sem érzett haragot. Nana vetkőzés közben megkérdezte tőle, hogy a második emeleten lakó kisasszonynak, aki a múlt héten ment férjhez, szintén muszlinból volt-e a ruhája.

Ez volt a házastársak utolsó szép napja. Újabb két esztendő telt el, s ők mind mélyebbre süllyedtek. Kivált télvíz idején ment rosszul a soruk. Szép időben még csak akadt ennivalójuk, de az esővel és hideggel beköszöntött az éhezés: felkopott az álluk, reggel-este nyelték az éhkoppot a sivár lakásban, a farkasordító hidegben. Az a piszok december bekúszott hozzájuk az ajtó alatt, magával hozva minden bajt: munkanélküliséget, fagyoskodó naplopást, a nyirkos idő sötét nyomorát. Első télen még be-begyújtottak, ott gubbasztottak a kályha körül, mert jobban tűrték az éhezést, mint a hideget; de a második télen rozsda marta a kályhát, a mozdulatlan vastömb gyászos képe még dermesztőbbé tette a szobát. A legkeservesebb kínt azonban mégiscsak a negyedévi lakbérfizetés jelentette. Jaj, az a januári lakbérfizetés, amikor egy megveszekedett garas sem volt a háznál, és Boche bátya jött a nyugtával! Ettől még hidegebben fújt a szél, jeges orkán kerekedett. A következő szombaton beállított Marescot úr, jó meleg kabátban, nagy mancsain gyapjúkesztyű; s egyre a kilakoltatást emlegette, míg odakint úgy hullott a hó, mintha nekik vetne fehér ágyat az utca kövén. Szívesen kimérték volna a saját húsukat is, csak hogy megfizessék a házbért. A házbér vitte el az élelmet meg a tüzelőt. Egyébként az egész ház visszhangzott a panasztól. Jajveszékeltek minden emeleten, a nyomor kintornája jajongott a folyosókon s a lépcsőházban. Ha mindenki halottat sirat, akkor sem búgott volna rémítőbben ez a kórus. Itt volt az utolsó ítélet napja, a világ vége, az élet pusztulása, a szerencsétlen emberiség megsemmisülése. Az az asszony a harmadik emeletről egy hétig ácsorgott a Belhomme utca sarkán; az ötödik emeleten lakó kőműves meglopta a gazdáját.

Nem kétséges, Coupeau-ék csak magukra vethettek. Ha mégoly nehéz is a megélhetés, valahogy csak elkínlódik az ember, ha rendet tart és takarékoskodik. Itt voltak például Lorilleux-ék: mindig pontosan megfizették a negyedévi házbért, piszkos papírba göngyölgetve; igaz, hogy úgy éltek, mint a kiaszott pók; aki rájuk nézett, megutálta a munkát. Nana még nem keresett a virágkészítéssel, sőt, elég sokba került. Gervaise-re görbe szemmel néztek Fauconnier-né műhelyében. Mind hanyagabbul dolgozott, csak elnagyolta a munkát, úgyhogy az asszony végül két frankra szállította le a bérét; a kontároknak fizettek ennyit. Még rátarti is volt a tetejébe, és felettébb érzékeny, hamar odavágta, hogy neki is volt már műhelye. Napokig kimaradozott, máskor meg otthagyta a műhelyt, ha eszébe jutott valami; egyszer például, hogy Fauconnier-né felvette Putois-nét, s neki váll váll mellett kellett dolgoznia volt munkásnőjével, úgy megsértődött, hogy két hétig feléjük se szagolt. Az efféle kirobbanások után csak szánalomból vették vissza, ami még jobban keserítette. Ilyenformán, persze, a hét végén vajmi sovány volt a keresete; végül - mint keserűen megjegyezte - még majd ő fizethet az asszonyának egy szombaton. Ami Coupeau-t illeti, hát lehet, hogy volt munkája, de nyilván köszönömre dolgozott az államnak, mert Gervaise az étampes-i kihelyezés óta pénznek színét se látta. Szent Lóvé napján, ha hazaérkezett, Gervaise már nem is nézte a kezét. A bádogos a karját lóbálva, üres zsebbel járogatott haza, gyakran még a zsebkendőjét is elvesztette; istenem! hát elhagyta valahol a takonytörlőjét, vagy valamelyik piszok alak megbugázta. Eleinte még elszámolgatott, kitalált valami süket dumát: egyszer tíz frankot adott valami gyűjtésre, máskor kicsúszott húsz frank a zsebéből, s mutatta is, hogy ki van szakadva a zsebe, egy más alkalommal pedig ötven frankkal tömte be egy kitalált hitelezője száját. De később már ezzel se törte magát. Elvitte a huzat, alászolgája! Ha nincs a zsebében, ott lötyög a hasában; az se bolondság, érje be az asszony vele. A mosónő Boche-né tanácsára jó párszor megleste a férjét a műhely kijáratánál, hogy azon melegében elszedje tőle a dohányt, de az se sokat használt, mert a cimborák leadták a drótot Coupeau-nak, s a pénz a cipőbe vagy még gyanúsabb helyre vándorolt. Boche-nét pénzügyekben nem egykönnyen lehetett falhoz állítani; az ő férje is megpróbálgatott elsinkófálni egy-egy tízfrankost, hogy a dugaszából aztán nyúlpecsenyével kedveskedjék valamelyik szíve-hölgyének, de az asszony alaposan kikutatta a ruháját, s rendesen meg is találta a pénzt, mely a sapka ellenzőjében rejtőzködött, bevarrva a bőr és a szövet közé. Na, a bádogost nem kellett félteni! Ő aztán nem vattázta ki a göncét arannyal! Inkább leeregette a pénzt a gigáján. Gervaise csak nem vághatta fel ollóval a hasát, hogy kiszedje belőle.

Igen, a saját hibájuk volt, hogy évről évre mélyebbre süllyedtek. De hát effélét nemigen ismer be az ember, kivált ha nyakig ül a pácban. Balsorsukat okolták, meg azt hajtogatták, hogy istenverése van rajtuk. Olyan volt az otthonuk mostanában, mint egy lármás lebuj. Reggeltől estig marakodtak. Ütlegekre nem került még sor, csak olykor csattant pofon a vita hevében. Legszomorúbb az volt, hogy már réges-régen kinyitották szeretetük kalitkáját, melyből az érzések úgy kiröppentek, mint a madár. Hová lett a kis család meghitt melege, melyben apa, anya és gyermek szorosan összebújva oltalmat talál! Dideregve húzódott mindegyikük a saját vackába. Úgy acsarkodtak egymásra mind a hárman, mint a harapós kutyák, szíre-szóra egymásnak rontottak, szemükben gyűlölet izzott; látszott, hogy valami tönkrement itt, eltörött az a titkos rugó, az a gépezet, mely a szerencsés családokban együtt dobogtatja a szíveket. Ó, most már nem indult fel Gervaise, mint egykor, ha megpillantotta Coupeau-t az ereszcsatorna szélén, az utca fölött, tizenkét-tizenöt méter magasságban. Le még éppen nem lökte volna, de ha magától lezuhan, biz'isten! a kutya se ugatna utána. Olykor, ha csúnyán összerúgták a patkót, az asszony azt kiabálta, hogy legjobb volna, ha egyszer már lepedőben hoznák haza Coupeau-t. Minek él az ilyen részeges csavargó? Hogy őt megríkassa, hogy mindenét felzabálja, hogy bajba vigye! Az ilyen mihasznákat mentül előbb a föld alá kell dugni, és eljárni fölöttük az örömtáncot. És ha az anya azt mondta: "Öld meg!", a lánya ráfelelte: "Üsd agyon!" Nana az újságban egyre a baleseteket böngészte, és romlott természetéhez illő gondolatok ébredtek benne. De apjának olyan szerencséje volt, hogy egyszer elütötte az omnibusz, s a haja szála se görbült meg, még csak ki se józanodott tőle. Mikor döglik már meg ez a hitvány alak!

Ebben az észvesztő nyomorúságban Gervaise-t gyötörte a mások éhezése is, mely ott jajgatott körülötte. A háznak ez a zuga volt a nyomorfertály, ahol három-négy család, úgy látszik, megfogadta, hogy nem lesz meg mindennap a betevő falatja. A kinyíló ajtókon, bizony, nemigen áradt ki ételszag. A folyosót megülte a pusztulás némasága, a falak olyan tompán kongtak, mint az üres gyomor. Olykor nagy zenebona támadt, asszonyok sírtak, éhes gyerekek nyöszörögtek, a családtagok egymást falták, hogy megcsalják korgó gyomrukat. A torkot összehúzta a görcs, a száj csak tátogott, a mell horpadtan szívta be ezt a levegőt, ahol a légy is éhen döglött volna. De Gervaise legjobban Bru apót szánta, aki a kislépcső alatti kuckóban tengődött. Ott húzta meg magát, mint egy mormota, összegömbölyödött, hogy ne fázzék olyan nagyon, ott hevert napokig mozdulatlanul egy halom szalmán. Még az éhség sem verte ki onnan, hiszen fölösleges is lett volna kimennie, és az étvágyát felcsigázni, mikor senki sem hívta meg. Ha három-négy napig nem mutatkozott, a szomszédok betaszították az ajtaját, nézték, nem halt-e meg. Nem, még mindig élt, pislákolt még benne az élet lángja, a halál is megfeledkezett róla! Gervaise, ha kenyérhez jutott, odavetette neki a héját. Ha rossz asszony lett is, ha a férje meggyűlöltette is vele az embereket, az állatokon mindig megesett a szíve; és Bru apó, ez a szegény öregember, akit hagytak elpusztulni, mert már nem bírta el a szerszámot, olyan volt a szemében, mint egy kivert kutya, szolgálatból kivénült jószág, melynek a bőre meg a zsírja a sintérnek se kell már. Elfacsarodott a szíve, ha rágondolt, hogy ott van állandóan a folyosó túloldalán, istentől-embertől elhagyatva, a maga szűkös kenyerén, alig gyermeknyi már csak, úgy megtöppedt, úgy elfonnyadt, mint a kandalló tetején aszalódó narancs.

Gervaise sokat szenvedett Bazouge-nak, a gyászhuszárnak a szomszédságától is. Csak vékony deszkafal választotta el a két szobát egymástól. A szomszéd az ujját se dughatta a szájába úgy, hogy Gervaise meg ne hallja. Amint este hazaért, az asszony akaratlanul is odafigyelt, mint tesz-vesz odaát; fekete bőrkalapja olyan tompán koppant a komódon, mint egy lapát föld, fekete lebernyege szögreakasztáskor úgy súrolta a falat, mint a denevér szárnya, a szoba közepére hajigált sok fekete holmi gyászba borította az egész helyiséget. Hallotta, hogy dobog odaát, összerezzent a legkisebb moccanásra, ijedten ugrott fel, ha Bazouge nekiment egy bútornak, vagy az edényekkel csörömpölt. Folyton-folyvást ezzel a részeges alakkal foglalkozott, lappangó félelmébe kíváncsiság vegyült. Bazouge vidám fickó volt, bendője mindig tele, feje mindig kótyagos, harákolt, köpködött, vígan danolászott, megeresztett egy-egy trágárságot, s többször nekiment a falnak, míg végre az ágyába talált. Gervaise halálos sápadtan hallgatózott, hogy vajon mit művel az ott a falon túl; rémképek rajzoltak fel benne, az járt a fejében, hogy a gyászhuszár biztosan halottakat hord haza, és az ágya alatt elraktározza őket. Ó, istenem! Az újságok is írtak arról a halottvivőről, aki hazahordta a kisgyerekek koporsóit, hogy ne legyen annyi munkája, s egyszerre vihesse ki mindet a temetőbe. Annyi bizonyos, hogy mikor Bazouge megérkezett, halottszag szivárgott át a deszkafalon. Mintha csak a Père-Lachaise temető tövében tanyázna az ember, a vakondokok birodalmának kellős közepén. Rémületes volt ez az állat, ahogy folyton nevetgélt magában, mintha a mestersége derítené jókedvre. S amikor végre-valahára befejezte a tevést-vevést, és hanyatt feküdt az ágyában, olyan rettentő horkolásba kezdett, hogy a mosónőnek elakadt a lélegzete. Órákig fülelt, úgy rémlett, mintha halottasmenetek dübörögnének a szomszédban.

Igen. Gervaise-t annyira megbabonázta a félelem, hogy fülét a falra tapasztva hallgatózott, mert pontosan akarta tudni, mi történik ott. Bazouge olyan hatást tett rá, mint a szép férfi a tisztességes asszonyokra: szeretnék megtapogatni, de nem merik; jólneveltségük visszatartja őket. Gervaise is, ha a félelem vissza nem tartja, szívesen megtapogatta volna a halált, szerette volna látni, miféle szerzet. Néha oly furán viselkedett - lélegzetét visszafojtva, feszülten várakozott, hogy Bazouge-nak egy mozdulata felfedje a nagy titkot -, hogy Coupeau csúfondárosan megkérdezte tőle: tán beleesett a szomszéd hullamadárba? Gervaise megharagudott, ő elköltözik innét, irtózik ettől a szörnyű szomszédságtól; de mihelyt az öreg megérkezett, magával hozva a temetőszagot, fejében - ha akarta, ha nem - ismét rajzani kezdtek a gondolatok; úgy izgult, úgy remegett, mint a fiatalasszony, ki vétkezni készül a hitvesi hűség ellen. Vagy nem ajánlotta-e fel neki ez az ember már kétszer is, hogy betakargatja és magával viszi, puha ágyba fekteti, ahol olyan édes az álom gyönyöre, hogy egyszeriben elfelejti minden nyomorúságát? Hát csakugyan olyan jó az? Egyre forróbban vágyott rá, szerette volna megízlelni. Kipróbálta volna két hétre, egy hónapra. Ó, ha egy hónapot alhatna, kivált télen, lakbérfizetés idején, mikor agyonnyomja az élet terhe! De nem, ez lehetetlen; hiszen örökké kell aludnia annak, aki egy órát aludt már; ez a gondolat megdermesztette, egyszerre kiábrándult a halálból, megérezvén, hogy a föld örök és törhetetlen hűséget kíván.

Egy januári estén azonban két öklével dörömbölni kezdett a deszkafalon. Iszonyatos hét volt mögötte, mindenki bántotta, nem volt egy fillérje sem, úgy érezte, nem bírja tovább. Estére rosszul lett, kiverte a láz, lángnyelvek táncoltak a szeme előtt. Ahelyett, hogy kiugrott volna az ablakon - egy pillanatig erős volt a kísértés -, dörömbölni és kiáltozni kezdett:

- Bazouge apó! Bazouge apó!

A gyászhuszár éppen a cipőjét vetette le, s közben énekelt: Volt egyszer három szép leány. Jól mehetett a munka eznap, mert - amint hallani lehetett - a szokottnál is pityókosabb volt.

- Bazouge apó! Bazouge apó! - kiáltotta hangosabban.

Talán nem is hallja? Pedig ő most nyomban odaadja magát: vegye a hátára, és vigye oda, ahová a többi nőket viszi: szegényeket, gazdagokat, kiket vigasztalgat. Volt egyszer három szép leány. Gervaise-t gyötörte ez a dal, melyből sütött annak a férfinak a megvetése, akinek minden ujjára akad szerető.

- Mi az? Mi az? - motyogta Bazouge apó. - Ki van rosszul? Megyek már, kisanyám.

De erre a borízű hangra Gervaise mintha lidérces álomból riadt volna fel. Mit tett? Biztosan kopogott a deszkafalon! Úgy érezte, mintha bottal végigvágtak volna rajta, majd összecsinálta magát ijedtében, hátrahőkölt, szinte látta, hogy a gyászhuszár lapátkeze átnyúl a falon, és megragadja a kontyát. Nem, nem, ne még, még nem akarja! Ha kopogott is, bizonyára csak a könyöke ért a falhoz, ahogy forgolódott, nem készakarva tette. Jeges borzongás futott végig rajta, arra gondolt, hogy mereven, porcelánfehéren hever a vénember karjai között.

- Na, mi az? Senki se válaszol? - kezdte megint Bazouge a mély csöndben. - Csigavér! Hölgyekkel előzékeny vagyok.

- Semmi, semmi baj - nyögte ki végül a mosónő elcsukló hangon. - Nem kell semmi, köszönöm.

Míg a hullavivő dörmögve elaludt, Gervaise aggódva hallgatózott, moccanni se mert, nehogy Bazouge azt higgye, megint kopogott. Feltette magában, hogy most már vigyázni fog. Ha dögrováson lesz, akkor se fordul segítségért szomszédjához. Önmagát nyugtatgatta ezzel, mert olykor - akárhogy citerázott is - csak erőt vett rajta ez az ijesztő vonzódás.

Nyomorúságos környezetében, saját gondjai és mások bajai közepette is, Gervaise a helytállás szép példáját látta Bijard-éknál. A kis Lalie, ez a nyolcesztendős leányka, aki alig látszott ki a földből, úgy rendben tartotta a háza táját, akár egy felnőtt nő; pedig kemény munka volt az; az ő nyakába szakadt két kis testvérkéjének, a hároméves Jules-nek s az ötesztendős Henriette-nek a gondja, egész nap ő vigyázott a két kis porontyra, s közben takarítania és mosogatnia is kellett. Azóta, hogy Bijard apó halálra rugdosta feleségét, Lalie volt a család kismamája. Egy szót sem kérdezve, önként állt a halott asszony helyébe, még azt is eltűrte, hogy az a vadállat apja - nyilván, hogy még tökéletesebb legyen a hasonlóság - most őt üsse-verje, mint ahogy valamikor ütötte-verte az édesanyját. Bijard-nak, ha részegen hazatántorgott, csak arra kellett az asszonyféle, hogy legyen kit gyilkolnia. Azzal nem törődött, hogy Lalie milyen kicsi még; egy vénasszonyt sem verhetett volna kegyetlenebbül. Egy pofon elég volt arra a hamvas arcocskára, hogy két napig rajta maradjon az öt ujja nyoma. Elfenekelte minden ok nélkül, rugdosta egy igenért, rugdosta egy nemért, úgy rontott rá, mint veszett farkas az ártatlan, félénk, sírnivalóan vézna kiscicára, és szegényke csak nézett rá megadón, egyetlen zokszó nélkül. Nem, Lalie soha nem lázadozott. Egy kissé lehajtotta a fejét, hogy az arcát védje; nem sikoltozott, nehogy felverje a házat. Mikor az apa belefáradt, hogy többször végigrugdosta a szobán, a gyerek igyekezett minél előbb talpra állni; aztán folytatta a munkát, megmosdatta a gyerekeit, megfőzte a levest, egy porszemet sem hagyott a bútorokon. Napi munkájához hozzátartozott, hogy eltűrje a verést.

Gervaise nagyon megszerette kis szomszédját. Úgy bánt vele, mint vele egyívású, érett nővel, aki tudja, mi az élet. Lalie halvány, komoly vonásain volt is valami öreges. Ha meg beszélt, jó harmincesztendősnek gondolták volna. Ügyes volt a bevásárlásban, megfoltozta a rongyos ruhát, rendben tartotta otthonát, a gyerekekről meg úgy beszélt, mintha már kettőt-hármat világra hozott volna. Nyolcéves volt, s gyakran megmosolyogták; de aztán csak elszorult az emberek torka, s elmentek onnét, nehogy sírva fakadjanak. Gervaise tőle telhetőleg támogatta, adott neki, amit csak adhatott: élelmet, öreg ruhát. Egyszer, hogy Nana kinőtt karakóját próbálta rá, elszörnyedve látta, hogy gerince kékfoltos, lehorzsolt könyöke még véres, agyongyötört, ártatlan kis teste csont és bőr. Bazouge apó készítheti a ládáját, ezt nem sokáig bírja így a lányka! De Lalie rimánkodott a mosónőnek, hogy senkinek ne szóljon. Nem akarta, hogy apjának baja legyen miatta. Még mentegette is, bizonygatta, hogy nem volna rossz ember, ha nem inna. Bolond, nem tudja, mit tesz. Ó, ő megbocsát neki, mert a bolondoknak mindent meg kell bocsátani.

Ettől fogva Gervaise résen volt, és igyekezett közbelépni, ha meghallotta, hogy Bijard felfelé tart a lépcsőn. De többnyire csak annyit ért el, hogy ő is kapott néhány frászt. Ha napközben átment, gyakran a vaságy lábához kötözve találta Lalie-t; a lakatos, miért, miért nem, azt eszelte ki, hogy mielőtt elmegy hazulról, vastag kötéllel összekötözi a lábát és a hasát; az ital-kikezdte agy hibbant ötlete volt ez, talán így akarta kordában tartani a lánykát, míg ő maga távol van. Lalie ott állt naphosszat, elgémberedve, zsibbadó lábbal, sőt egyszer éjszakára is úgy maradt, mert Bijard elfelejtett hazamenni. Mikor a felháborodott Gervaise ki akarta oldozni, a gyerek könyörgött, hogy hozzá ne nyúljon a kötélhez, mert az apja dühös lesz, ha nem úgy találja a csomókat, ahogy ő kötötte. Hiszen nem is olyan rossz ez, legalább pihen; s mindezt mosolyogva mondta, míg formás kis gyereklábai felpuffadtak és elhaltak. Csak azon bánkódott, hogy nem halad a munka, ha ő az ágyhoz kötözve csak nézi a rendetlen lakást. Az apja igazán kitalálhatott volna valami mást. De kicsinyeire azért így is vigyázott, rájuk-rájuk szólt, hol Henriette-et, hol Jules-t hívta oda, hogy megtörölje az orrukat. Mivel keze szabad volt, kötögetett, hogy kiszabadulásáig se vesztegesse hiába az idejét. Az volt a legkeservesebb, amikor Bijard eloldozta; jó negyedóráig hevert a földön, nem bírt talpra állni, annyira elállt a vérkeringése.

Eszelt ki a lakatos más mulatságot is, A kályhában vörösre tüzesített pár pénzdarabot, s a kandalló sarkára tette. Aztán hívta Lalie-t, s elküldte két font kenyérért. A kislány gyanútlanul megfogta a pénzt, felsikoltott, elejtette, égett kezecskéjét rázogatva. Apja dühbe gurult. Ki akasztotta a nyakába ezt a ronda kölyköt. Most meg szétszórja a pénzt! S megfenyegette, hogy jól valagba rugdossa, ha össze nem szedi rögtön. S hogy a lányka habozott, figyelmeztetőül akkora pofont mázolt le neki, hogy szikrát hányt a szeme. A gyerek némán tűrte, csak a szeméből buggyant ki két kövér könnycsepp, összeszedte a pénzt és elment, tenyerében dobálgatva a pénzdarabokat, hogy lehűljenek.

Elképzelni is nehéz, milyen kegyetlen gondolatok fogannak meg olykor egy iszákos agyvelejében. Lalie egyik délután, hogy végzett a munkával, a gyerekekkel játszott. Az ablak nyitva volt, huzat támadt, s a folyosón örvénylő légáramlás hintáztatta az ajtót.

- Szél úrfi van odakint - mondta a lányka. - Jöjjön be, Szél úrfi! Legyen a vendégünk.

Hajlongott az ajtó előtt, köszöntötte a szelet. Henriette és Jules szintén hajbókoltak a háta mögül, elbűvölte őket a játék, s úgy kacagtak, mintha csiklandoznák őket. Lalie kipirult örömében, hogy ilyen önfeledten nevetgélnek, sőt maga is belemelegedett, ami vajmi ritkán esett meg vele.

- Adjonisten, Szél úrfi. Hogy szolgál a kedves egészsége?

De egy durva kéz hirtelen belökte az ajtót, s belépett Bijard. A szín nyomban megváltozott. Henriette és Jules ijedtükben lehuppantak a fal mellé, Lalie rémületében kővé meredt, s úgy maradt mélyen meghajolva. A lakatos vadonatúj, nagy, puhafa nyelű kocsisostort tartott kezében, a bőrszíj vékony csapóban végződött. Az ostort lerakta az ágy sarkába, a kislányba nem rúgott bele, mint máskor, pedig az már úgy állt, hogy hátulról érje a rúgás. Szája vigyorra húzódott, hogy fekete fogai kilátszottak, hullarészeg volt és roppantul jókedvű, rezes, püffedt képét felgyújtotta egy tréfás ötlet.

- Mi az? - reccsent rá. - Cafrálkodol, te vakarék? Már lentről hallottam, hogy táncolsz... Gyere csak ide! Közelebb, az istenit a fejednek! Szembe állj, nincs kedvem szagolgatni a büdöst! Mit reszketsz, mint a kocsonya? Egy ujjal se nyúltam hozzád... Húzd le a cipőmet!

Lalie halálra rémült, hogy nem kapta meg a napi verést, sápadt lett megint, mint a fal, lehúzta apja lábáról a cipőt. Bijard az ágy szélén ült, majd ruhástul végigdőlt az ágyon, meredt szemmel nézte, mint tesz-vesz a lányka a szobában. A gyerek dolgozgatott, de szinte eszét vette az a tekintet, keze-lába vad táncot járt a félelemtől, végül is elejtett egy csészét. Az apa, úgy fektéből, felkapta az ostort, s megfenyegette vele.

- Ide süss, te borjú, ezt nézd meg! Neked hoztam, ajándékba. Igen, megint kidobtam rád két és fél frankot... De ezzel a kis játékkal nem kell majd futkosnom utánad, és hiába bújsz el a sarokba. Kipróbáljuk, mi?... Szóval, csészéket törsz! Hó, hopp! Ugorj, hajlongj csak Szél úrfi előtt!

Fel se ült, hanyatt hevert, fejét a párnába mélyesztve, úgy pattogtatta a nagy ostort a szobában, mint a lovait hajszoló postakocsis. Aztán lecsapott a karja, Lalie-t derékba találta a suhintás, megforgatta, visszapörgette, mint a facsigát. A lányka a földre zuhant, négykézláb próbált menekülni; de az apa egy újabb ostorcsapással talpra rántotta.

- Hopp! Hopp! - üvöltötte. - Futtatják a szamarat!... Ez ám a kényelem: télen, reggel, fekszem az ágyban, nem szedek össze náthát, messziről is elérem a borjaimat, nem horzsolom fel a fagyos bütykeimet. A sarokban is elérlek ám, nesze, te cafka! A másikban is, nesze! Amott is, nesze! Hohó! Az ágy alá bújsz? A nyelével puhítlak... Hopp! Hopp!... Gyí, te ló! Gyí, te ló!

Szája szélén hab jelent meg, sárga szeme kidülledt sötét üregéből. Lali eszeveszetten, sikoltozva menekült a szoba négy sarkába, a földre kuporodott, a falnak dőlt; de a nagy ostor vékony csapója mindenütt elérte, úgy durrogott a fülébe, mint a petárda, égő csíkokat hasított testén. Az állat ugrál így, ha idomítják. Szegény árva jószág! Hogy járta a táncot! Egyre sebesebben kapkodta a lábát, mint a csitrik, ha ugrókötéllel játszanak. Zihálva szedte a levegőt, magától pattant ide-oda, mint a gumilabda, elvakulva, a menekülésbe belefáradva tűrte, hogy verjék. És az a vérszopó farkas, az apja, leringyózta, s kegyetlen örömmel kérdezte, elég volt-e már, megtanulta-e már, hogy itt minden remény hiábavaló, mert tőle most úgysem menekülhet.

De ekkor betoppant Gervaise, aki felfigyelt a kislány sikoltozására. Az elébe táruló látványtól fejébe szaladt a vér.

- Piszkos gazember! - rivallt rá Bijard-ra. - Nem hagyja rögtön azt a gyereket! Maga utolsó! De én feljelentem a rendőrségen! Fel én!

Bijard felmordult, mint az állat, ha zaklatják.

- Mit akar, maga sánta lidérc? - morogta. - Törődjék a maga dolgával! Tán kesztyűt húzzak, ha meg akarom rángatni a kontyát... Csak tanítom, láthatja maga is, hadd tudja meg, milyen hosszú a karom.

Búcsúzóul suhintott még egyet, s belevágott Lalie arcába. A lányka felső ajka felrepedt, kibuggyant a vére. Gervaise széket ragadott, hogy nekimegy a lakatosnak. De a lányka rimánkodva nyújtotta feléje a kezét, mondván, hogy semmi az egész, már vége is van.

A köténye csücskével törölgette a vért, s csitítgatta a kicsinyeit, akik hangosan zokogtak, mintha apjuk őket ostorozta volna meg.

Gervaise, ha Lalie-ra gondolt, nem mert panaszkodni. Szeretett volna olyan erős lenni, mint ez a nyolcesztendős lányka, aki egymaga többet elviselt, mint az ő szárnyukon lakó asszonyok együttvéve. Látta, hogy három hónapig csak száraz kenyéren élt, de még kenyérhéjjal se lakhatott jól; olyan vézna volt, úgy lesoványodott, hogy csak a falba kapaszkodva tudott járni; s ha titokban egy kis maradék húst vitt neki, úgy érezte, a szíve szakad meg, míg a gyermek könnyes szemmel, némán, apró falatokban nyeli a húst, mert összeszűkült torkán már alig csúszik le a táplálék. A gyermek mindennek ellenére mindig gyöngéd és odaadó volt, korát meghazudtoló értelemmel látta el kismamai tisztét, feláldozva önmagát anyaságában, mely oly korán ébredt fel e törékeny teremtés ártatlan szívében. Gervaise erről a szenvedő és megbocsátó, kedves lényről vett példát, tőle tanulta meg, hogyan hordozza szótlanul a maga keresztjét. Lalie néma tekintete nem változott, a nagy, sötét, beletörődő szempár mélyén a haldoklás és nyomor éjszakája feketéllett. Soha egy zokszó, csak az a tágra nyitott, nagy, fekete szempár.

Coupeau-éknál is kezdett mutatkozni a Patkányfogó vitrioljának pusztító hatása. A mosónő már látta, hogy nincs messze az óra, amikor az ő embere is ostort ragad, mint Bijard, hogy megtáncoltassa őket. S hogy őt is fenyegette a baj, természetesen még mélyebben átérezte a kislány baját. Szó, ami szó, Coupeau nagyon rossz bőrben volt. A gugyi már rég nem festette pirosra a képét. Bezzeg nem verte már a mellét, nem hetvenkedett, hogy őt csak hizlalja az az istenverte ital; az elmúlt esztendők csúf, beteges kövérsége már régen lelappadt, a teste kiaszott, a bőre ónos-zöldes színt kapott, mint a pocsolyában heverő hulláé. Az étvágyát mintha elfújták volna. Hovatovább már a kenyér se ízlett neki, köpött a kajára. Akármilyen jót kotyvasztottak, nem vette be a gyomra, meglazult fogai nem rágták meg. Naponta fél liter pálinkát eregetett le a torkán, az tartotta benne a lelket; ez volt a szokásos adagja, étele-itala, az egyetlen táplálék, amit megbírt. Reggel, ha kikászálódott az ágyból, jó negyedóra hosszat kétrét görnyedve köhögött, csak úgy ropogott a csontja belé, fogta a fejét, taknya-nyála egybefolyt, valami méregkeserű váladék kaparta a torkát. Ez sosem maradt el, előre készíthette már a küblit. Csak akkor tért magához, ha beszopta az első pohár búfelejtőt, valóságos gyógyszer volt ez, jól átmelegítette a beleit. Napközben aztán csak erőre kapott valahogy. Eleinte viszketést, kaparászást érzett a bőrén, a lábában meg a kezében; de csak tréfára vette a dolgot, azt mondogatta, hogy csiklandozzák, s hogy az asszony biztosan viszketőport szórt a lepedőjére. Aztán a lába kezdett zsibbadni, a csiklandás iszonyú görccsé fokozódott, úgy érezte, mintha satuba fognák a húsát. Ezt már nem vette tréfára. Nem nevetett már, ha hirtelen meg kellett állnia az utcán, szédült, zúgott a füle, szeme előtt tüzes karikák táncoltak, majdhogy bele nem vakult. Mindent sárgának látott, a házak táncot jártak, s ő három másodpercig ott állt szédelegve, attól félve, hogy nyomban összeesik. Máskor meg, ha a tűző napon sétálgatott, hirtelen megborzongott, mintha jeges víz csorogna végig a hátán. De leginkább az bökte a csőrét, hogy mitől reszket a két keze; kivált a jobb tehetett rossz fát a tűzre, hogy úgy citerázik. Az istenit neki! Hát nem férfi már? Vénasszony lett belőle? Dühösen feszítette meg izmait, megmarkolta poharát, fogadott, hogy olyan mozdulatlanul megtartja, mintha márványból volna a keze; de bárhogy erőlködött, a pohár kánkánt járt a kezében, jobbra billent, balra billent, szapora, szüntelen remegéssel. Erre lehajintotta a torkán, dühösen bömbölve, hogy még benyakal pár tucatot, s utána, a kisujját se mozdítva, elvisz akár egy hordót is. Gervaise pedig egyre mondogatta, hogy ne igyék annyit, ha azt akarja, hogy elmaradjon a remegés. Coupeau rá se hederített, vedelte a pálinkát, újra kezdte a kísérletet, s dühöngve szidta az arra járó omnibuszt, hogy kiloccsantja az italt.

Egy márciusi estén Coupeau bőrig ázva érkezett haza; Sörös Csizmával jött Montrouge-ból, ahol telezabálták magukat angolnalevessel. Hazajövet a Kemence kaputól a Halárusok kapujáig verte őket az eső, az pedig jókora darab út. Éjjel istentelenül köhögött, lángvörös volt, láza felszökött, oldala úgy járt, mint egy lyukas fújtató. Boche-ék orvosa reggel megvizsgálta, kikopogtatta a hátát, majd sűrű fejcsóválások közepette félrevonta Gervaise-t, s azt tanácsolta, azonnal vitesse a férjét kórházba. Coupeau-nak tüdőgyulladása volt.

Gervaise egy csöppet sem bánkódott, pedig valamikor inkább ízekre szedette volna magát, semhogy az urát azokra a kontárokra bízza. Mikor a Nemzet utcában olyan szerencsétlenül járt, ráköltötte megtakarított filléreit, csak hogy maga ápolhassa. De ha a férj lezüllik, a szeretet elpárolog. Nem, nem, esze ágában sincs megint akkora terhet venni a nyakába. Csak vigyék, akár vissza se hozzák többet, hálás lesz érte. Hanem amikor megjött a betegszállító, s Coupeau-t úgy rakták fel, mint egy bútordarabot, mégis belesápadt, s összeszorította a száját; s habár egyre morogta, hogy úgy kellett neki, a szíve mást mondott; ha csak tíz frankja volna a fiókban, nem engedné el. Elkísérte a Lariboisière-kórházba, megvárta, míg az ápolók lefektetik egy nagy terem végében, ahol sorjában feküdtek a betegek holtra vált arccal, s fejüket felemelve szemmel követték újonnan érkezett társukat; finom kis döglődés, fullasztó láz-szag, beteg tüdősípolás, aki csak hallotta, az is majd kiköpte a tüdejét; különben is olyan volt ez a terem, mint a Père-Lachaise temető kicsiben, kétoldalt a hófehér ágyak úgy sorakoztak, mint megannyi sír. Amikor férje mozdulatlanul elnyúlt az ágyon, az asszony elosont szótlanul, sajnos, üres volt a zsebe is, egy fillért sem hagyhatott könnyebbségül. Kint a kórház előtt megállt, megfordult, visszapillantott a hatalmas épületre. Eszébe jutottak a régmúlt napok, amikor még Coupeau itt a tetők szélén kuporogva forrasztgatta össze a bádoglemezeket, és dalolt a napsütésben. Akkoriban nem ivott még, és bőre lányosan finom volt. Ő pedig a Jószív szálló ablakában állva mindig őt kereste, míg meg nem pillantotta a tiszta levegőégben; zsebkendőjükkel integettek, s elküldték egymásnak mosolyukat a levegőn át. Igen, Coupeau itt dolgozott, de akkor még nem sejtette, hogy magának dolgozik. Most már nem járja a tetőket a magasban, mint a vidám, csélcsap veréb; lent fekszik, lent rakott magának fészket a kórházban, itt pusztul el nyomorultul, istenem, Teremtőm! Mily távolinak tűnik ma az a szerelem!

Harmadnap, hogy bement a kórházba érdeklődni, az ágyat üresen találta. Egy nővér elmondotta, hogy férjét át kellett szállítani a Szent Anna-kórházba, mert este rájött a bolondja. Tökéletesen elment az esze, a falba akarta verni a fejét, úgy üvöltözött, hogy a betegek nem tudtak elaludni tőle. Valószínűleg az ital tette. A testébe felszívódott alkohol akkor támadta meg az idegeit, amikor a tüdőgyulladás leverte a lábáról, és ágyba döntötte. A mosónő megdöbbenten távozott. A férje megtébolyodott! Na, lesz itt haddelhadd, ha majd kiengedik! Nana azt hajtogatta, hogy ott kell hagyni a kórházban, mert még majd legyilkolja mindkettőjüket.

Gervaise csak vasárnap mehetett be a Szent Annába. Valóságos utazás volt ez. Szerencsére a Rochechouart körút-Glacière-i omnibusz a kórház mellett járt. Gervaise az Egészség utcánál szállt le, s vett két narancsot, hogy ne menjen üres kézzel. Hatalmas épület volt ez is, szürke udvarok, végtelen folyosók, állott orvosságszag, nem valami szívderítő környezet. Annál nagyobb volt a meglepetése, hogy a cellába lépve Coupeau-t csaknem jókedvűnek látta. Éppen trónolt, a tisztára súrolt faládából nem szivárgott ki semmi szag; jót nevettek, hogy az asszony pont nagydologban találja, mikor a szellentőjét szellőzteti. De hát ez is vele jár a betegséggel, ugye? Olyan méltóságosan ült ott, mint a pápa a trónusán, visszatért a régi mókás kedve. Ó, jobban van, most már visszatért a rendes kerékvágásba.

- És a tüdőgyulladás? - kérdezte a mosónő.

- Volt, nincs! - válaszolta. - Mintha elfújták volna. Még köhögök egy kicsit, de már feltisztul az is.

Leszállt a ládáról, hogy visszabújjon az ágyba, s megint megeresztett egy tréfát.

- Tisztelem az orrod, hallod-e! Egy szippantás meg se kottyan neki.

Még nagyobbat nevettek. Örültek egymásnak. Elviccelődtek az illatos lekváron, így fejezték ki örömüket, nem pedig hangzatos szavakkal. Csak az tudja, akinek magának is volt már beteg hozzátartozója, milyen boldogság a beteget gyógyultan viszontlátni.

Mikor már az ágyban feküdt, Gervaise odaadta neki a két narancsot is, amin a bádogos nagyon meghatódott. Hogy csak herbateát ivott, s jókedvét nem felejtette a kocsmák söntéseiben, visszavedlett rendes emberré. Végül az asszony, ki meglepetve tapasztalta, hogy férje ugyanolyan józanul beszél, mint amikor egészséges volt, szóba hozta a bolondériáját.

- Hát igen - mondta Coupeau önmagát gúnyolva -, sok ostobaságot összedumáltam!... Képzeld el, mindenütt patkányokat láttam, s négykézláb futottam utánuk, hogy sót hintsek a farkukra. Te meg engem hívtál segítségül, mert ki akartak nyiffantani. Szóval, egy rakás hülyeség, kísértetek fényes nappal... Mindenre emlékszem, jó még a dióm... Most már elmúlt, közvetlenül elalvás után vannak még nyugtalan, lidérces álmaim, de hát kinek nincsenek?

Gervaise estig vele maradt. Hat órakor jött a segédorvos vizitelni, kinyújtatta Coupeau-val a kezét; már alig reszketett, csak az ujja hegye remegett egy kicsit. De ahogy esteledett, a beteg mind nyugtalanabb lett. Kétszer is felült az ágyban, hol a földre, hol a szoba sötét sarkaiba meredt. Hirtelen kinyújtotta a karját, s úgy tett, mintha valami állatot ütne agyon a falon.

- Mi az? - kérdezte Gervaise rémülten.

- A patkányok, a patkányok - motyogta.

Kisvártatva elszenderült, de álmában is hadakozott, összefüggéstelenül dadogva:

- Az istenfáját! Kilyukasztják a bőröm!... Jaj, a piszkos dögök!... Vigyázz, fogd össze a szoknyád!... Vigyázz, ott a mocskos a hátad mögött!... A teremtésit! Most elesett, ezek a barmok meg kiröhögik!... Vadbarmok! Gazfickók! Zsiványok!

A levegőbe kaszált, lehúzta magáról a takarót, csomóba gyűrte a mellén, mintha védekezni akarna a szakállas alakok ellen, akiket látott. Odafutott egy ápoló, és Gervaise jéggé dermedve eltávozott. De pár nap múlva, hogy visszament, Coupeau-t gyógyultan találta. A látomások maguktól megszűntek, úgy aludt, mint a gyerek; meg se moccant tíz óra hosszat. Meg is engedték a feleségének, hogy hazavigye. De búcsúzóul a segédorvos ellátta Gervaise-t jó tanácsokkal, lelkére kötve, hogy fogadja is meg őket. Ha Coupeau újra inni kezd, visszaesik, és otthagyja a fogát. Csak rajta múlik minden. Tapasztalhatta, hogy megint egészséges és jókedvű lett, mihelyt abbahagyta az ivást. Nos, folytassa otthon is a Szent Anna-béli mértékletes életet, képzelje azt, hogy be van zárva, és kocsmák nincsenek.

- Igaza van annak az úrnak - mondta Gervaise az omnibuszon, mely hazafelé vitte őket az Aranycsepp utcába.

- Persze hogy igaza van! - felelte rá Coupeau.

Majd egy pillanatnyi gondolkodás után hozzáfűzte: - Hanem, tudod, egy-egy pohárka hébe-hóba még nem árthat meg; ennyi kell is az emésztéshez.

Este mindjárt meg is ivott egy kupicával, az emésztés miatt. Egy hétig azonban még tartotta magát. Tulajdonképpen nagyon begyulladós volt, nem szerette volna a bolondházban végezni. De szenvedélye felülkerekedett, nem bírt uralkodni magán, az első pohárt követte a második, azt a harmadik, a negyedik; s a második hét végén már szokott adagjánál, a napi fél liter torokreszelőnél tartott. Az elkeseredett Gervaise legszívesebben a falba verte volna a fejét. Hogy lehetett ilyen ostoba! És ő még arról álmodozott, hogy megint tisztességesen élhetnek, amikor a kórházban olyan józannak látta! Megint elröppent egy boldog pillanat, talán az utolsó! Ó, most már látta, hogy semmi sem segít a férjén, még a közeli pusztulástól való félelme sem; megfogadta, hogy ezután nem törődik semmivel; felőle ugyan feje tetejére állhat a ház, ő oda se bagózik; ezentúl majd ő is ott keresi a maga örömét, ahol találja. És újra kezdődött a pokol, még mélyebbre süllyedtek a fertőbe, s egy mákszemnyi reményük sem lehetett a kivergődésre. Nana, ha apja felpofozta, csak azon dühöngött, hogy miért nem maradt ez a ronda dög a kórházban. Alig várja már, hogy keressen - mondta -, akkor majd ő fizeti neki a pálinkát, hogy mentül hamarább meggebedjen. Egyszer Coupeau azt találta mondani, hogy kár volt összeházasodniuk, mire Gervaise-t is elfutotta a pulykaméreg. Micsoda? Hogy ő csak a maradékot hozta, ami már a kutyának se kellett? Hogy őt az utcán szedte fel Coupeau, mert megbabonázta azzal a szende-szűz pofájával? A kutya teremtésit! Hogy nem sül le a bőr a képéről? Minden szava szemenszedett hazugság. Ő, Gervaise, nem akart hozzámenni, ez a valóság. Coupeau csúszott-mászott előtte, hogy elhatározásra bírja, pedig ő eleget mondta, hogy jól gondolja meg. Jaj, ha vissza lehetne csinálni, de boldogan mondana nemet! Inkább a fél karját levágatná, semhogy még egyszer hozzámenjen. Az igaz, hogy túl volt már az árkon, mikor Coupeau-t megismerte, ám egy asszony, ha túl van is az árkon, de dolgos, még mindig többet ér, mint egy naplopó férfi, aki a kricsmikben meggyalázza a maga meg a családja becsületét. Coupeau-ék eznap verekedtek össze először, de olyan istenigazában, hogy egy ócska esernyőt meg egy söprűt is összetörtek.

Gervaise szavának állt. Egészen elhagyta magát; még ritkábban járogatott be a műhelybe, naphosszat eltereferélt, ha dolgozott is, csak ímmel-ámmal. Ha leejtett valamit, felőle ugyan ott maradhatott a földön, ő le nem hajolt érte. Egészen ellustult. Kímélte a háját. Csak azt végezte el, amihez kedve volt, söprűhöz is csak akkor nyúlt, ha már jószerivel orra bukott a piszokban. Lorilleux-ék tüntetően befogták az orrukat, valahányszor elmentek a szobája előtt; bűzbarlang, mondták utálkozva. Ők sunyin megbújtak most is a folyosó végében, nem akarták meghallani a szomszédságukban nyöszörgő nyomorultakat, bezárkóztak, nehogy valaki kölcsönkérjen tőlük egy frankot. Ó, csupa szív emberek! Készséges szomszédok! Zörgess csak be hozzájuk egy kis parázsért, egy csipet sóért, egy korsó vízért, biztos lehetsz benne, hogy becsapják az ajtót az orrod előtt. De a nyelvük álnok, mint a viperáé. Ha felebarátjuk segítségre szorul, ők nem elegyednek más dolgába, de ha veszett eb módjára bele kell marni valakibe, akkor bezzeg napestig rajta rágódnak. Ajtajukat elreteszelik, takarót akasztanak elé, hogy elfödjék a hasadékokat és a kulcslyukat, míg a pletykákon csámcsognak, le nem téve egy pillanatra sem az aranyhuzalt. Kivált a Bumli lezülléséről duruzsoltak nagy élvezettel, úgy doromboltak naphosszat, mint a kandúr, ha simogatják. Hogy lecsúszott, hogy elhervadt, uramfia! Meglesték, mikor bevásárolni ment, s gúnyosan vihogtak, látva, hogy milyen kis darab kenyeret dugdos a köténye alatt. Számítgatták, hogy már mióta nyeli az éhkoppot. Tudták, milyen vastagon áll nála a por, hány tányér hányódik mosatlanul, hogyan növekszik a rendetlenség a nyomorral és a lustasággal. Hát még a ruhái, magasságos ég! Ilyen undorító rongyok az ócskásnak se kellenének! Most a bazárja után őt is megeheti a fene, pedig ugye, hogy riszálta valaha a farát az a gyönyörűséges szőke cafra, a szép kék boltjában! Lám, hová vezet a nagy rongyrázás, a sok pia, kaja! Gervaise gyanította, hogy leszedik róla a keresztvizet, és cipőjét lehúzva, gyakran odasettenkedett, fülét az ajtóra tapasztotta, de a takarótól nem hallott egy hangot sem. Egyszer mégis kihallgatta őket, amint éppen "tejcsarnoknak" becézték; szó, ami szó, még mindig eléggé melles volt, bár a szűkös táplálkozástól leapadt a hája. Egyébként is elege volt már belőlük; pusztán a látszat kedvéért állt szóba velük, ámbár tudta, hogy ettől az alávaló népségtől csak megaláztatásra számíthat, de már arra sem volt ereje, hogy jól odamondogasson nekik, és faképnél hagyja őket. Ej, mit! Dögvész rájuk! Ő csak annyit kíván, hogy nyugodtan ülhessen, malmozhasson, s csak akkor kelljen mozdulnia, ha kedve tartja, más öröme úgy sincs az életben.

Egy szombati napon Coupeau megígérte neki, hogy cirkuszba viszi. Megnézik majd, hogy nyargalásznak a műlovarnők, s ugratnak át a papírabroncsokon, ez biztosan megéri a fáradságot. Coupeau épp aznap veszi fel a kétheti bérét, nem vágja földhöz az a két frank; utána meg a városban vacsorázhatnak, mert Nana sokáig benn marad a műhelyben, ahol sürgős rendelésen dolgoznak. Hét óra: Coupeau-nak se híre, se hamva. Nyolc óra: még mindig senki. Gervaise-t ette a méreg. Az a részeges alak biztosan most veri el a kétheti keresetét a haverokkal a környékbeli kocsmákban. Pedig Gervaise kimosott egy fejkendőt is, és reggel óta vesződött egy ócska, csupa lyuk ruhával, hogy tűrhető külseje legyen. Végül kilenc óra tájban korgó gyomorral, dúlva-fúlva elhatározta, hogy lemegy, és felhajtja Coupeau-t a környéken.

- A férjét keresi? - kiáltotta oda Boche-né, meglátva feldúlt arcát. - Colombe apónál van. Boche az imént ivott vele cseresznyepálinkát.

A mosónő megköszönte. Nekivágott az utcának, azt forgatva fejében, hogy kikaparja Coupeau szemét. Sűrűn szitált az eső, ami még barátságtalanabbá tette a kirándulást. De ahogy megérkezett a Patkányfogó elé, inába szállt a bátorsága, félt, hogy megruházza a férje, ha felhergeli, s ettől mindjárt lecsillapodott, és a jobbik eszére hallgatott. A kocsma ki volt világítva, a gázlámpák égtek, a fehér lángok vakítottak, mint a nap, a kisüvegek s a széles szájú gyümölcsös kelyhek a falra vetették színes árnyékukat. Gervaise megállt, előrehajolt, arcát a kirakatüveghez tapasztotta, és két kitett palack között Coupeau-t leste, aki a terem végében ült cimboráival egy bádogasztalkánál. Az alakok elmosódtak, kékes pipafüstbe burkolóztak, s hogy nem hallott ki ordítozásuk, furcsa látványt nyújtottak a tátogó szájak, az előrenyúló arcok, a kidülledő szemek. Hogy az isten csodájába akadhatnak emberek, akik otthagynak asszonyt, otthont, hogy bebújjanak egy ilyen bűzös lyukba! Gervaise-nek a nyakába folyt az eső; újból felegyenesedett, s tépelődve elindult a külső körúton; nem mert bemenni az ivóba. Na hiszen! Majd adna neki Coupeau, sosem tűrte, hogy siettessék. No meg, az igazat megvallva, ez a hely sem való tisztességes asszonynak. De az esőtől csepegő fák alatt dideregni kezdett, arra gondolt - még mindig tétovázva -, hogy itt aztán hamar összeszed egy testhezálló kis náthát. Kétszer is visszasétált, megállt a kirakat előtt, megint odanyomta arcát, bosszankodott, hogy azok a korhely fráterok még mindig ott ülnek, kurjongatnak, vedelik az italt. A Patkányfogó fényei visszatükröződtek az utcai tócsákban, melyeken apró buborékokat vert az eső. Gervaise elugrott onnét, belegázolva a tócsákba, valahányszor az ivó rézpántos ajtaja kinyílt és becsapódott. Aztán szidta az ostobaságát, benyitott, és egyenest Coupeau asztalának tartott. Végtére is a férjét keresi, vagy mifene! Joga van hozzá, mert hisz azt ígérte, hogy ma este cirkuszba viszi. Különben is! Semmi kedve, hogy ázzon az utcán, mint egy darab szappan.

- Na, nézzenek oda! Te vagy az, anyjuk? - bődült el a bádogos, s majd megfúlt nevettében. - Jaj, de muris, a hétszázát! Hát nem muris, mi?

Valamennyien hahotáztak, Sörös Csizma, Pörkölő Bibi, Sóstorkú vagy Mindig-Piás. Mi az, hogy muris! Csak azt nem mondták meg, miért. Gervaise csak állt, egy kissé szédelegve. Úgy látta, Coupeau nagyon jókedvű, így hát megkockáztatta:

- Tudod, ma odamegyünk... Jó lesz iparkodni. Ha idejében érkezünk, még láthatunk valamit.

- De nem tudok ám felkelni, ideragadtam, nem viccelek - folytatta Coupeau, még mindig tréfálkozva. - Győződj meg róla, próbálj felhúzni; húzd a karom teljes erődből, erősebben, az istenit! Hó-rukk!... Na látod, ez a huncut Colombe apó idesrófolt a padkára.

Gervaise belement a játékba; amikor eleresztette Coupeau karját, a cimborák olyan jónak találták a tréfát, hogy ordítva, összedörgölőzve borultak egymásra, mint a szamarak, ha vakarják őket. A bádogos tátott szájjal hahotázott, a torkába lehetett látni.

- Te buta jószág! - mondta végül. - Ülj le már egy percre. Jobb itt ülni, mint kinn tocsogni... Na igen, szóval nem mentem haza, mert dolgom akadt. Hiába húzod fel az orrod, nem sokra mégy vele... Szoruljatok összébb ottan.

- Nem óhajt a hölgy az ölembe ülni? Ott puhább - készségeskedett Sörös Csizma.

Gervaise, hogy ne keltsen feltűnést, odahúzott egy széket, és leült az asztaltól három lépésnyire. Nézte, mit isznak a férfiak; torokreszelő aranylott a poharakban; egy kevéske kiloccsant belőle, Sóstorkú vagy Mindig-Piás beszélgetés közben belemártotta az ujját, s nagy ákombákomokkal női nevet mázolt az asztalra: Eulalie. A mosónő úgy találta, hogy Pörkölő Bibi nagyon csúf lett és sovány, mint a söprűnyél. Sörös Csizma orrán szép borvirág nyílott, valódi burgundi kék dália. Mind a négyen nagyon mocskosak voltak, torzonborz szakálluk piszkos, csapzott, mint a bilikefe, zubbonyuk rongyos, fekete mancsukon gyászoló körmök. Mindamellett ki lehetett még bírni a társaságukat, mert ahhoz képest, hogy hat óra óta döntötték magukba az italt, s majdnem eláztak már, egész tűrhetően viselkedtek. Gervaise két másikat is látott a pultnál, akik buzgón öblögették torkukat; tökrészeg volt mind a kettő, szájuk mellé töltögették a kupicákat, még az ingük is átázott, de ők szentül hitték, hogy a gigájukat olajozzák. A pocakos Colombe apó, kinyújtva tiszteletet parancsoló, vaskos karjait, egykedvűen töltögette a poharakat. Nagyon meleg volt, a pipafüst porfelhőként kavargott a vakító gázfényben, mind sűrűbb párába burkolva a vendégeket; s ebből a felhőből süketítő, zűrzavaros zsivaj hallatszott, rekedt hangok, pohárcsörömpölés, káromkodás, egy-egy mennydörgő ökölcsapás. Gervaise arca megint megfeszült; hiába, az efféle látvány nem asszonynak való, kivált ha nem szokta meg; fulladt, szeme égett, elkábította a teremben eláradó nehéz alkoholgőz. Hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, hogy hátulról fenyegeti valami. Megfordult, s megpillantotta a szeszpárolót; a szűk pitvar üvegteteje alatt rázkódva működött a leitatógép, mint valami baljós boszorkánykonyha. Este még komorabban ragyogtak a rézalkatrészek, csak a hajlatokon szikrázott széles vörös csillag; a készülék árnyéka ijesztő alakokban vetődött a hátsó falra, hosszú farkú, tátott torkú szörnyetegeket mutatott, melyek el akarták nyelni a világot.

- Hallod-e, te nyelveskata, nekem ne finnyogj itt - mordult rá Coupeau. - Az ünneprontónak fel is út, le is üt!... Na, mit iszol?

- Én ugyan semmit - válaszolta a mosónő. - Hisz nem is vacsoráztam.

- Na és? Annál inkább; egy korty itóka csak használ.

De hogy Gervaise arca erre sem derült fel, Sörös Csizma megint készségeskedett:

- A hölgy bizonyára az édeset szereti - mormolta.

- Én azt szeretem, ha a férfi nem issza el az eszét - vágott vissza dühösen Gervaise. - Azt szeretem, ha hazaadja a keresetét, és ha ígért valamit, szavának áll.

- Szóval, ez piszkálja a csőröd? - röhögött a bádogos. - A jussod követeled. Akkor meg miért utasítod vissza az italt, te mafla fehérnép?... Igyál, tiszta haszon.

Az asszony merőn nézte, komoly arccal, homlokára mély barázda vésődött. Aztán lassan válaszolta:

- Lám, igazad van. Remek ötlet, így majd ketten isszuk el a pénzt.

Pörkölő Bibi felállt, hogy hoz egy pohár ánizslikőrt. Gervaise közelebb húzta székét, odaült az asztalhoz. Míg likőrjét kortyolgatta, felmerült benne egy régi emlék, eszébe jutott, hogy valaha szilvát evett itt Coupeau-val az ajtó mellett, s a férfi udvarolt neki. Akkoriban még otthagyta a rumos gyümölcs levét. Most meg itt ül és iszik. Hiába, ő már csak ilyen! Nincs benne egy mákszemnyi akaraterő sem. Ha megfricskáznák hátulról, fejest ugrana az italba. Nem is rossz ez az ánizslikőr, talán egy kicsit túl édes, egy kicsit émelyítő. S a likőrt szopogatva hallgatta Sóstorkút vagy Mindig-Piást, aki szerelméről, a vastag Eulalie-ról beszélt; Eulalie utcai halaskofa és átkozottul firkás spiné: tolja az utcán a tragacsát, s mindig kiszagolja, hogy ő melyik cseherliben piál; hiába szólnak a haverok, s bújtatják el, Eulalie egyből kiszúrja, sőt tegnap egy lepényhalat mázolt a pofájába, mert ellógott a műhelyből. Még ilyen cirkuszt! Pörkölő Bibi és Sörös Csizma hasukat fogták nevettükben, Gervaise vállát veregették, ki végül kényszeredetten, mintha csiklandoznák, velük nevetett. Azt tanácsolták neki, kövesse ő is a vastag Eulalie példáját; hozza a vasalóját, és vasalja ki Coupeau fülét a csapszékek asztalán.

- Ezt nevezem! - kiáltotta Coupeau, s felfordította felesége üres ánizsos poharát. - Ezt jól kiszivattyúztad! Idesüssetek, cimborák, ez aztán nem szégyellős, mi?

- Parancsol még eggyel? - érdeklődött Sóstorkú vagy Mindig-Piás.

Nem kér, elég volt. De habozott. Az ánizslikőr felémelyítette. Inkább valami erősebbet ivott volna, amitől rendbe jön a gyomra. S hátra-hátrasandított a leitatógépre. Ez az átkozott fazék, azzal a nagy üstfoltozó-potrohával, girbe-gurba, hosszú orrával megborzongatta, s félelemmel vegyes vágyakozást keltett benne. Igen, mintha egy terebélyes némbernek, egy sötét boszorkának a fémgyomrát látná, aki cseppenként izzadja ki magából a beleiben égő tüzet. Micsoda méregforrás, micsoda mesterség! El kellene temetni a pince fenekére, olyan szemérmetlen és utálatos! De azért szerette volna megszagolni, beszívni az illatát, megkóstolni a kotyvalékot, még ha megégetett nyelvéről úgy hámlott volna is le a bőr, mint a narancs héja.

- Hát maguk mit isznak? - kérdezte ravaszul a férfiaktól, és felgyúlt szemmel nézte az aranyló poharakat.

- Ez, anyjukom, a Colombe apó kámfora... - válaszolta Coupeau. - Ne szamárkodj! Kóstold meg!

S amikor odavittek egy pohár vitriolt, s az első kortyra görcsbe rándult a torka tőle, a bádogos a combját csapkodva biztatta:

- Reszeli a gigád, mi?... Egyből hajtsd fel! Minden pohár egy hatfrankos aranyat húz ki a doktorok zsebéből.

A második pohár után Gervaise nem érezte többé azt a kínzó éhséget. Megbékélt Coupeau-val is, nem haragudott már rá az állhatatlanságáért. A cirkuszba majd elmennek máskor; mi érdekes van abban: akrobaták nyargalásznak lovon. Colombe apónál nem esik az eső, s ha a kereset elolvad a bundapálinkában, legalább a bendőjükbe töltik, s kristályosan ragyogó folyadék formájában isszák meg, mely olyan, mint az olvasztott arany, őtőle aztán tótágast állhat a világ! Úgy sincs sok öröme az életben; legalább felerészben ő is segít elpucolni a pénzt. Jól érzi magát, miért ne maradhatna itt? Akár ágyút sütögethetnek mellette, ő meg nem mozdul, ha egyszer letelepedett. Majd megsült a nagy melegben, blúza a hátára tapadt, jó érzés ömlött el rajta, tagjai kellemesen zsibbadoztak. Nevetgélt magában, az asztalra könyökölve, ködös tekintettel; jót mulatott a szomszéd asztalnál ülő két vendégen: egy nagy lajháron meg egy kis babszemjankón, holtrészeg volt mind a kettő, s buzgón csókolgatták egymást. Igen, itt nevetgélt a Patkányfogóban: Colombe apó holdvilágképe olyan volt, mint egy zsíros disznóhólyag, a vendégek ordítoztak, köpködtek, szidták a torokmaró kapadohányt, a magasan lobogó gázlángok felgyújtották a tükröket s a likőrös butéliákat. Már nem bántotta a szag, sőt, kellemes illatként csiklandozta az orrát; szempillái le-lecsukódtak, lélegzete meggyorsult, nem fulladozott már, élvezte a lassú elszenderedés gyönyörét. A harmadik pohárka után tenyerébe hajtotta az állát, s már csak Coupeau-t és a cimborákat látta; szemtől szembe ült velük, forró leheletük az arcába csapott, nézte piszkos szakállukat, mintha szálanként számolgatná. Most már egészen eláztak. Sörös Csizma rágta a pipáját, csorgott a nyála, néma volt és komor, mint egy kérődző ökör. Pörkölő Bibi elmesélte, hogyan ürített ki egy hajtásra egy literes üveget: úgy megszopta elöl, hogy egyből meglátták a fenekét. Ezalatt Sóstorkú vagy Mindig-Piás elhozta a pultról a szerencsekereket, hogy Coupeau-val kisorsolják, melyikük fizesse a cehhet.

- Kétszáz!... Vén róka, te ütöd meg a nagy számokat!

A szerencsekerék rugója megnyikordult, Fortuna istenasszony képe - nagy, vörös nőalak egy üveglap alatt - sebesen forgott, csak kerek folt látszott középütt, mintha bor loccsant volna oda.

- Háromszázötven!... Disznó szerencséd van, te zsivány! Nem játszom tovább.

Gervaise kíváncsian nézte a szerencsekereket. Sűrűn ürítgette poharát, és Sörös Csizmát "fiacskámnak" szólította. Háta mögött szakadatlanul működött a leitatógép, halkan sustorogva, mint a búvópatak; Gervaise nem remélte már, hogy meg tudja állítani és kimerni, sötét harag fogta el, legszívesebben ráugrott volna erre az otromba alkotmányra, mint valami állatra, hogy oldalába vájja a sarkát, és kilyukassza a gyomrát. Minden összezavarodott előtte, rémlett, hogy a gép megmozdul, megragadja rézmancsaival, s a patak az ő testén folyik keresztül.

Aztán táncra kerekedett a terem, s a gázlángok úgy imbolyogtak, mint a csillagok. Gervaise berúgott. Hallotta, hogy Sóstorkú vagy Mindig-Piás dühösen veszekszik azzal a hájtömeg Colombe apóval. Vastagon fog a krétája a rabló kocsmárosának! Hol vagyunk, zsiványtanyán? Hirtelen dulakodás, üvöltözés támadt, asztalok borultak fel. Colombe apó nem sokat teketóriázott, egy szempillantás alatt kiszórta az egész társaságot. Az ajtó előtt tovább csaholtak rá, szidták az ilyen-olyan csirkefogóját. Az eső még mindig esett, jeges szél fújt. Gervaise elvesztette Coupeau-t, megtalálta, majd megint elvesztette. Haza akart menni, a boltokat tapogatta, hogy kiigazodjék. Nagyon csodálkozott, hogy egyszerre rászakadt a sötét éjszaka. A Halárusok utcája sarkán beleült az árokba, azt hitte, a mosodában van. A csobogó víz elszédítette, nagyon rosszul érezte magát. Végül csak hazakeveredett, merev léptekkel ment el a házmesterek ajtaja előtt, észrevette, hogy Lorilleux-ék és Poissonék bent ülnek az asztal körül, és undorodva elhúzzák a szájukat, hogy ilyen gyönyörűséges állapotban látják.

Örök rejtély maradt előtte, hogyan került fel a hatodik emeletre. Fönt, amikor befordult a folyosóra, a kis Lalie futott elébe, meghallván lépteit, kedveskedve kitárta karját, s kacagva mondta:

- Gervaise asszony, papa nincs még itthon, jöjjön, nézze meg, hogy alszanak az apróságaim... Ó, olyan édesek!

De meglátta a mosónő bárgyú arcát, s ijedten hátrahőkölt. Ismerte már a pálinkabűzös leheletet, a fakó szemeket, az eltorzult szájat. Gervaise tovább botorkált, egy szót sem szólva, a kislány meg csak állt az ajtóban, és sötét, néma, komoly tekintettel bámult utána.


11

Nana felcseperedett, kész nő volt már. Tizenöt éves korára úgy kigömbölyödött, mint a tömött liba, hófehér bőrű, vaskos, begyes fehérnép lett belőle. Kinyílott, mint a labdarózsa. Kihívó arcocskáját mintha tejbe mártották volna, bőre hamvas volt, mint a barack, orra fitos, csóklesője piros, szeme tüzénél nem egy férfi szívesen meggyújtotta volna a pipáját. Úgy tetszett, mintha érett-zab színű, tömött szőke haja szórta volna be halántékát finom aranyporral: a napsütötte szeplőkkel. "Kis kurvapalánta az - így emlegették Lorilleux-ék -, taknyos kölyök, még törölgetni kellene az orrát, de a válla már olyan telt, olyan illatos és gömbölyű, mint egy érett nőé."

Mostanában nem gyömöszölt már papírgombócot a pruszlikjába. Volt már melle, két kerek dombocskája, fehér, mint a vadonatúj szatén. És nem nagyon takargatta ám, sőt, azt szerette volna, ha kétakkora; dada-didikről álmodott, mert hát ilyen telhetetlen és meggondolatlan az ifjúság. Egy csúnya szokása is rávallott mohó természetére: fehér egérfogai közül mindig kidugta kissé nyelve hegyét. Nyilván a tükör előtt fedezte fel, hogy így jobban tetszik önmagának. Ezért aztán, hogy mindig szép legyen, naphosszat kidugva tartotta a nyelvét.

- Dugd el a lefetyelődet! - szólt rá az anyja.

Gyakran Coupeau-nak kellett beavatkoznia, az asztalra csapott és elordította magát:

- Nem húzod be rögtön azt a vörös cafatot?

Nana hallatlanul kacér volt. A lábát nem mosta rendesen, ellenben olyan szűk cipőkben járt, hogy végigszenvedte a bebörtönzött Szent Krispin mártíromságának összes kínjait; s ha megkérdezték, mitől kékül-zöldül, azt felelte, hascsikarása van, csak hogy ne kelljen bevallania hiúságát. Persze, nem volt meg a betevő falatjuk sem, s ez megnehezítette a cicomázkodást. Nana csodát művelt, szalagokat vitt haza a műhelyből, s kiöltözködött: csokrokkal, bojtokkal aggatta tele a piszkos ruháit. Nyáron aratta a legnagyobb sikereket. Minden vasárnap hatfrankos perkálruhában feszített, elkápráztatva az Aranycsepp-negyedet szőke szépségével. Ismerték már a külső körutaktól az erődítésekig és a Clignancourt úttól a Nagy Kápolna utcáig. "Pipimadárnak" nevezték, mert olyan gyönge volt a húsa és friss a bőre, mint a jércének.

Az egyik ruha különösen jól állt rajta. Egyszerű, rózsaszín babos ruha volt, minden díszítés nélkül. A kissé rövid szoknya felfedte lába fejét; a bőszájú, hasított ruhaujjból könyökig kilátszott a karja; a nyakkivágás - melyet a lépcsőház egy sötét sarkában hajtogatott ki, és tűzött le szív alakúra, nehogy Coupeau papa felképelje érte - megmutatta nyaka havát és keble aranyos zománcát. Egyetlen díszként rózsaszín szalagot font szőke hajába, s a szalag két vége vígan libegett a tarkóján. Olyan volt ebben a ruhában, mint a harmatos virág. Érzett rajta a fiatalságnak, a leánytest és az asszonyi test mezítelenségének édes illata.

Ez idő tájt a vasárnap volt számára a találkák napja: találkája volt a tömeggel, találkája volt minden férfival, aki elment mellette és rákacsintott. Egész héten a vasárnapra várt, kósza vágyak bizsergették, úgy érezte, megfullad, vágyakozott a szabad levegőre, a napsütötte sétákra, az ünneplőbe öltözött külváros tolongására. Kora reggel elkezdte az öltözködést, órákig illegette magát a komód fölé akasztott törött tükör előtt; hogy a házból így mindenki láthatta, az anyja dühösen kérdezte tőle, meddig akar még egy szál ingben mászkálni. De ő nem zavartatta magát, huncutkákat ragasztott cukros vízzel a homlokára, megerősítette a cipője gombjait, igazított egy keveset a ruháján, s közben meztelen volt a lába szára, válláról lecsúszott az ing, gubancos haja szénakazal. "Pipec!" - mondta rá Coupeau papa, s vigyorogva csúfolta: igazi bűnbánó Magdolna, elmehetne vadembernek, s mutogathatná magát két krajcárért. Aztán rákiáltott: "Csukd be a mészárszéket, mert elmegy az étvágyam!" Nana megejtően bájos volt, fehér selymes test a szőke hajsátor alatt; haragjában elpirult; visszafeleselni nem mert apjának, csak elharapta a cérnát gyors, dühös mozdulattal, szép, mezítelen leányteste beleremegett.

Ebéd után rögtön kereket oldott, leszaladt az udvarra. A házban a vasárnap langyos békessége szendergett; alul a műhelyek zárva voltak, a lakások kitárt ablakain át be lehetett látni a terített asztalokra: a vacsora már várta a családokat, akik kisétáltak az erődítményekhez, hogy estére megjöjjön az étvágyuk: a harmadik emeleten egy asszony padlósúrolással töltötte a szabadnapot, ide-oda tologatta az ágyát, taszigálta bútorait, s untig énekelt egy dalt lágy, siránkozó hangon. A pihenő műhelyek csendjében, az ürességtől kongó udvarban Nana, Pauline s pár más nagylány toll-labdával játszott, öten-hatan lehettek, együtt cseperedtek fel, együtt lettek a ház királynői, együtt osztozkodtak az urak kacsingatásain. Ha férfi ment át az udvaron, csengő kacagás szállt, s a keményített szoknyák úgy suhogtak, mint a forgószél. Fejük fölött, szinte elernyedve a tétlenségtől, elszürkülve a sétányok porától, égetőn, nyomasztón izzott az ünnepnap mozdulatlan levegője.

De a labdázás csak ürügy volt, hogy megszökhessenek. Egyszerre nagy csend borult a házra. A lányok kisurrantak az utcára, s elindultak a külső körúton. Egymásba kapaszkodtak mind a hatan, s a kocsiutat széltében elfoglalva sétálgattak, világos ruhában, hajadonfőtt, felszalagozva. Pillantásuk gyorsan járt, szemük sarkából élénken tekingettek jobbra-balra, mindent megláttak, fejüket hátravetve nagyokat kacagtak, telt nyakukat mutogatva. Majd megszakadtak nevettükben, ha púpos akadt az útjukba, vagy egy öregasszony várakozott valamelyik szegletkőnél a kutyájára, a sor felbomlott, egyesek lemaradoztak, a többiek meg hirtelen magukkal rántották őket; csípőjüket riszálták, összebújtak, ugrabugráltak, csak hogy magukra vonják az emberek figyelmét, s feszülő idomaikon ropogjon a ruhaderék. Övék volt az utca; ott nőttek föl, szoknyájukat emelgetve a boltok tövében; sőt még ma is combig feltűrték a szoknyát, ha meg akarták igazítani harisnyakötőjüket. Így viháncoltak végig a lomha, szürke tömegben a körutak csenevész fái alatt a Rochechouart-kaputól a Szent Dénes-kapuig, meglökdösték az embereket, széttaszigálták a csoportokat, majd hátrafordulva visszakiáltottak, kirobbanó kacagással. Repkedő ruhájukból a fiatalság arcátlansága áradt, a fényes napvilágnál szemérmetlenül mutogatták magukat, közönségesek és mocskos szájúak voltak, mint afféle kis külvárosi cafkák, de kívánatosak és üdék, mint a fürdőből kilépő szűzlányok, kiknek még nedves a tarkója.

Nana ment középen, rózsaszín ruhája szinte lángot fogott a nap tüzében. Pauline-ba karolt, kinek sárga virágos fehér ruhája szintén lángolt, apró lángnyelvecskék lobogtak rajta. Ők ketten voltak a legnagyobbak, a legfejlettebbek, a legdévajabbak, ők vezették a bandát, kidüllesztett mellel fogadták a hódoló pillantásokat, a hízelgő bókokat. A többi kis fruska beléjük kapaszkodott jobbról-balról; illegették-billegették magukat, hogy őket is észrevegyék. Nana és Pauline azonban szövevényes hadicseleket eszeltek ki a kacérkodásra. Csupán azért futottak lélekszakadva, hogy mutogassák fehér harisnyájukat, és libegtessék a kontyukba font szalagokat. Ha aztán levegőért kapkodva, ziháló mellel, felsőtestüket hátradöntve megálltak, mérget lehetett rá venni, hogy egy környékbeli férfiismerősüket látták meg; ilyenkor bágyadtan ballagtak tovább, kacarásztak, összesúgtak-búgtak, lapos pillantásokat vetettek arrafelé. Kiváltképpen az efféle alkalmi találkozások kedvéért csatangoltak az utcán tolongó-tülekedő tömegben. Az ünneplőbe öltözött suhancok - ujjas, pörge kalap - meg-megálltak velük a járda szélén, hogy eltréfáljanak, s megfogdossák a derekukat. A húszéves munkásfiúk nyitott, szürke zubbonyukban csöndesen eldiskuráltak velük, keresztbe font karral, orruk alá fújva a maró pipafüstöt. Mindez nem jelentett semmit, mert hisz ezek a fickók velük együtt nőttek fel az utcán. De a két lány már keresgélte a párját: Pauline rendszeresen találkozgatott Gaudronné egyik fiával, egy tizenhét esztendős asztalossegéddel, aki almát szokott venni neki. Nana már az utca végéből meglátta Victor Fauconnier-t, a mosónő fiát, akivel már nagyban csókolózott a sötét zugokban. Ennél tovább nem mentek. Sokkal többet tudtak már, semhogy meggondolatlanul valami ostobaságot tegyenek. De trágárságokért nem mentek a szomszédba.

Ha alkonyodott, ezek a mihasznák nagy élvezettel bámulták a csepűrágókat. Jöttek a szemfényvesztők, az erősjánosok, s az utca kövére leterítették rongyos szőnyegüket. Nyomban köréjük sereglettek a bámészkodók, s csodálták a komédiást, ki az embergyűrű közepén kifakult trikóban a muszkliját ugráltatta. Nana és Pauline óraszám elálldogált ott a tömeg sűrűjében. Frissen vasalt, tiszta ruhájuk összegyűrődött a felöltők és mocskos zubbonyok között. Csupasz karjuk, meztelen nyakuk, födetlen fejük felforrósodott a bűzös leheletektől, a bor- és izzadságszagtól. De nekik eszükbe se jutott utálkozni, nevetgéltek, vígan voltak, arcuk kipirult. Látszott, hogy jól elvannak a maguk kis szemétdombján. Köröttük durva szavak, otromba trágárságok, borban fogant elmésségek röpködtek. Az ő nyelvük volt, jól értettek mindent, szemérmetlen nyugalommal mosolyogva fordultak hátra, bársonyos bőrük finom halványsága nem vált sötétebbre.

Csak attól az egytől féltek mindketten, hogy részeg apjukba botlanak. Résen voltak hát, és figyelmeztették egymást, ha kellett.

- Vigyázz, Nana - kiáltotta el magát Pauline -, jön az öreged!

- Hűha! És cefetül be van állítva! - válaszolta Nana bosszúsan. - Na, én elpucolok. Nincs kedvem nekiszaladni a tenyerének... Megint fejest ugrott a pálinkáshordóba. Az isten verje meg, bár összetörné egyszer a pofáját!

Máskor, ha Coupeau egyenest feléje tartott, s ő már nem menekülhetett, lekuporodott s úgy suttogta:

- Bújtassatok el, hé!... Engem keres, azt ígérte, fenéken billent, ha még egyszer elkap az utcán.

S hogy a részeg elment mellettük, Nana felállt, s nevetéstől pukkadozva, az egész had Coupeau nyomába szegődött. Tűz, tűz, tűz... Víz, víz, víz... S folyt a bújócskázás. Hanem egyszer Boche fülön csípte Pauline-t, Coupeau pedig fenékberúgásokkal terelte haza Nanát.

Sötétedett, még ténferegtek egy darabig, aztán hazafelé indultak a fakó szürkületben, a fáradt tömeggel. A levegőben megsűrűsödött a por, elszürkítve a lomha eget. Az Aranycsepp-negyed olyan volt most, mint egy vidéki kisváros, az asszonyok a kapukban tereferéltek, egy-egy rikkantás hasított bele a környék csendjébe, melyet még szekérzörgés sem zavart. A lányok megálltak egy kicsit az udvarban, újból felvették a labdaütőket, mintha egész délután ki sem mozdultak volna onnét. Aztán ki-ki ment a családjához, kitalálva valami mesét, amire legtöbbször nem is volt szükség, mert a szülők éppen kókányolták egymást az elsózott leves vagy a főtlen hús miatt.

Nana már munkásnő volt, és hét frankot keresett a Titreville cégnél, a Kairó utcában, ahol felszabadult. Coupeau-ék nem akarták máshová adni, hadd maradjon Lerat-né felügyelete alatt, aki már tíz esztendeje előmunkás a műhelyben. Reggel, ha elindult egyedül, anyja a kakukkórán megnézte az időt; szemrevaló lányka volt, rövid, kopott, fekete ruhája feszült a keblén; Lerat-né pedig a műhelyben ellenőrizte érkezése időpontját, s utóbb jelentést tett róla Gervaise-nek. Húsz perc alatt kellett eljutnia az Aranycsepp utcából a Kairó utcába, ami bőven elég is volt, mert ezek a kis vászoncselédek olyan fürgék, mint a csík. Néha pontosan odaért, de kivörösödve, kifulladva; nyilván elbámészkodott útközben, s a városkaputól hanyatt-homlok rohant be a műhelyig. Többnyire azonban hét-nyolc percet is késett; ilyenkor aztán napestig cirókálta-marókálta nénikéjét, könyörgő pillantásokat vetve rá, hogy meghatódjék, és ne árulja el az anyjának. Lerat-né együtt érzett a fiatalsággal, és Coupeau-ék előtt elhallgatta a valót, de vég nélkül leckéztette Nanát, s egyre a saját felelősségéről meg azokról a veszedelmekről locsogott, melyek Párizs utcáin leselkednek a fiatal lányokra. Hej, Uram, Teremtőm! Hogy mennyit zaklatják még őt is! És eszét folytonosan malacságokon járatva, felgyűlt szemmel nézte, csaknem elnyelte Nanát, izgatta az a gondolat, hogy ő őrzi és melengeti ennek a kismacskának az ártatlanságát.

- Tudod, nekem mindent el kell ám mondanod - hajtogatta egyre. - Én nagyon szeretlek, a Szajnának mennék, ha bajod esne... Tudod, kiscicám, ha a férfiak megszólítanak az utcán, nekem mindent el kell ismételned, mindent, szóról szóra... Eddig még nem mondtak semmit? Megesküszöl rá?

Nana nevetett, és furán elhúzta a száját. Dehogyis állnak vele szóba a férfiak. Mindig siet az utcán. Aztán mit is mondanának neki? Semmi köze hozzájuk! S nagy ártatlanul magyarázgatta, hogy miért késett el: a képeket nézegette útközben, vagy elkísérte Pauline-t, aki olyan érdekesen tud mesélni. Menjenek utána, ha nem hiszik: sosem tér le a bal járdáról; olyan szaporán szedi a lábát, hogy minden lányt lehagy. Egyszer azonban Lerat-né rajtakapta a Kiskocka utcában, három mihaszna virágkészítő lánnyal együtt vihogva bámultak fel az ablakra, ahol egy férfi borotválkozott; de a lányka méltatlankodva tiltakozott, éppen a sarki pékhez akart bemenni, hogy egy sou-ért kenyeret vegyen.

- Ó, vigyázok én rá, ne féljetek - nyugtatgatta a nagy darab özvegyasszony Coupeau-ékat. - Úgy felelek érte, akár jómagamért. Próbáljon csak hozzányúlni valamelyik piszokházi, velem gyűlik meg a baja!

Titreville műhelye a félemeleten volt, a tágas helyiség közepét széles, kecskelábú asztal foglalta el. A négy kopár falat málladozó, piszkosszürke papírkárpit födte, kilátszott alóla a vakolat; a falak mellett álló polcok rakva voltak öreg dobozokkal, paksamétákkal, kiselejtezett, ottfelejtett mintákkal, melyeken vastag porréteg ült. A mennyezetet koromfeketére festette a gáz lángja. A két szokatlanul széles ablakon át a munkásnők az asztal mellől is jól láthatták a túloldali járókelőket.

Lerat-né elöljárt a jó példával: ő érkezett elsőnek. Utána vagy egy negyedóra hosszat folyton nyílt-csukódott az ajtó: rendetlenül, összevissza, izzadtan, kócosan jöttek azok a kis fityfiritty virágkészítő lányok. Egy júliusi reggelen Nana utolsónak állított be, ami éppen nem ment ritkaságszámba.

- Ej, de jó lesz, ha majd hintón járok - lihegte.

S kalapját le sem téve - satyaknak becézte ezt a fekete tökfödőt, melyet már unt alakítgatni -, odament az ablakhoz, s jobbra-balra tekingetett, hogy lássa az utcát.

- Mit nézel ott? - kérdezte gyanakodva Lerat-né. - Tán apád is veled jött?

- Még mit nem! - válaszolta fölényesen Nana. - Nem nézek semmit... Azt nézem, hogy kutya meleg van. Kész betegség, ha ilyenkor hajtja magát az ember.

Tikkasztó volt a délelőtt. A munkáslányok behúzták a zsalukat, s a lécek között kikandikáltak az utcára; aztán hozzákészülődtek végre-valahára a munkához. Leültek kétoldalt az asztal mellé, Lerat-né egyedül trónolt az asztalfőn. Nyolcan voltak, mindegyik előtt csirizestál, ecset, szerszámok, pamutgombolyag. Az asztalon tarka összevisszaságban drótok, orsók, vatta, zöld és gesztenyebarna papír, selyemből, szaténból, bársonyból kiszabott levelek és bimbók, középütt egy hosszú palack nyakába dugva kétgarasos csokrocska: az egyik lány tette oda, már tegnap óta a mellén fonnyadozott.

- Ó, ti még nem is tudjátok - szólalt meg Léonie, egy csinos barna, ki éppen rózsabimbókat vágott ki a pamutgombolyagból -, szegény Caroline hogy megjárta a fiújával, aki az este várt rá.

Nana keskeny csíkokat vagdalt ki zöld papírból, s közbekiáltott:

- Naná! Az a pofa elöl-hátul megcsalja!

A lányok alattomosan vihogtak, Lerat-né jónak látta megróni Nanát. Szigorúan rászólt:

- Honnan szeded ezeket a szép szavakat, kislányom? Szólok apádnak, majd meglátjuk, örül-e neki.

Nana felfújta a képét, mintha nevetését fojtaná vissza. Még hogy az apja? Mond az cifrábbakat is. De Léonie nagy hirtelen odasziszegte:

- Vigyázz, hé! A tulajnő!

Csakugyan Titreville-né jött, hosszú, keszeg asszony. Többnyire lenn tartózkodott a műhelyben. A lányok nagyon tartottak tőle, mert nem értette a tréfát. Lassan körbejárta a munkaasztalt, ahol most a tarkók némán, buzgón hajoltak előre. Az egyik lányt kétbalkezesnek szidta, s ráparancsolt, hogy kezdje újra a margarétáját. Aztán mereven, ahogy jött, kiment.

- Gyí! Gyí! - mondogatta Nana, míg a többiek zúgtak-morogtak.

- Kisasszonykák, no de kisasszonykák! - szólt rájuk Lerat-né, s iparkodott szigorú képet vágni. - Kénytelen leszek olyan rendszabályokhoz nyúlni...

Rá se hederítettek, nemigen féltek tőle. Sokat elnézett nekik, jól érezte magát ezek között a huncut szemű fiatal lányok között, gyakran félrevonta, kifaggatta őket szeretőjükről, még kártyát is vetett nekik, ha volt egy kis hely az asztalon. Rücskös bőre, nagy zsandárteste remegett a pletykázás gyönyörűségétől, mihelyt a szerelmeskedésre terelődött a szó. Csak a trágárságokon ütközött meg; mindent el lehet mondani, csak ne beszéljenek durván.

Egyszóval, Nana a műhelyben tökéletesen kiművelődött. Hát hiszen a hajlama is megvolt rá, az igaz. S ehhez még hozzájárult, hogy állandóan ezekkel a lányokkal volt együtt, akiket már megrontott a nyomor és a bűn. Egymás hegyen-hátán, együtt rohadtak; ha pár rohadt alma akad a kosárban, a többi is megromlik. Mások előtt, persze, vigyáztak, adtak a látszatra, nem fitogtatták züllöttségüket, nem dobálóztak durva szavakkal. Szóval, jól nevelt kisasszonyoknak akartak látszani. Hanem aztán, ha elbújtak sugdolózni, vége-hossza nem volt a disznólkodásnak! Ha ketten magukra maradtak, máris ontották a malacságokat, dőltek nevettükben. Este meg kísérgették egymást; következtek a bizalmas vallomások, a hajmeresztő históriák; óraszám elsétálgatott az utcán a két mákvirág, felgyúlva a sürgő-forgó, lökdösődő tömegben. A Nana-féle lányoknak, akik még nem vesztették el szüzességüket, sokat ártott a műhely levegője is: az utcán lófráló cafrák ide is magukkal hozták a lebujoknak, a tudj'isten, hol töltött éjszakáknak gyanús szagát, ez áradt sebtiben feltűzött kontyukból, ez áradt agyongyötört szoknyájukból, melyen látszott, hogy benne aludtak. Az éjszakai tivornyákat követő tunya ernyedtség, a borgőzös tekintet, a szem alatt éktelenkedő fekete karikák - Lerat-né ezeket igen tapintatosan "a szerelem ökölcsapásainak" nevezte -, a kéjes nyújtózkodások, a rekedt hangok: mindez a rontás mérgét lehelte az asztalra a tarkabarka, törékeny művirágok közé. Nana megmámorosodva szimatolt, ha megérezte, hogy a mellette ülő lány kertjében járt már a farkas. Sokáig a kövér Lisa mellett ült, akiről az a hír járta, hogy terhes; parázsló szemmel leste szomszédnőjét, mintha arra várna, hogy felfúvódik és kipukkad a szeme láttára. Újat nehezen tanulhatott volna. Ez a kis cafka mindent tudott, mindent megtanult már az Aranycsepp utca kövén. A műhelyben most már azt is látta, hogy csinálják, s lassan ő is kedvet kapott rá.

- Megfullad itt az ember - dünnyögte, s odament az egyik ablakhoz, mintha lejjebb akarná ereszteni a zsalut.

De közben kihajolt, s megint jobbra-balra nézegetett. Léonie, ki a szemközti járdán álldogáló férfit figyelte, e pillanatban felkiáltott:

- Mit csinál ott az a vén szivar? Már egy negyedórája ideles.

- Biztosan valami szoknyavadász - vélekedett Lerat-né. - Nana, nem ülsz rögtön a helyedre? Megtiltottam, hogy kiállj az ablakba.

Nana visszaült, tovább sodorgatta az ibolyaszárakat, miközben az egész műhely a férfit tárgyalta. Jól öltözött, kabátos úr volt, ötvenéves forma; sápadt, roppantul komoly és méltóságos ábrázatát szabályosan nyírott, őszes szakáll körítette. Teljes óra hosszat álldogált egy gyógyfűárus boltja előtt, szemét le nem véve a műhely zsaluiról. A virágkészítő lányok halkan kuncogtak, de nevetgélésüket elfojtotta az utca zaja; buzgón hajoltak munkájuk fölé, közben ki-kisandítva, hogy azt az urat el ne veszítsék a szemük elől.

- Nézd csak - jegyezte meg Léonie -, lornyont visel. Elegáns férfi... Biztosan Augustine-t várja...

De Augustine - magas, csúnya, szőke lány - fanyalogva válaszolta, hogy nem állhatja az öregeket. Lerat-né fejcsóválva mormogta, sokat sejtető, ferde mosolyával:

- Nincs igaza, kedvesem; az öregek sokkal gyöngédebbek.

Erre Léonie-hoz odahajolt a szomszédja, egy kis dundi, és súgott neki valamit; Léonie hátravetette magát székén, fuldoklott, vonaglott bolond jókedvében, az öreg felé pislogott, majd még hangosabban nevetett. Azt nyögdécselte:

- Ez az! Ez az!... Jaj, de nagy disznó ez a Sophie!

- Mit mondott? Mit mondott? - faggatták mind, kíváncsiságtól égve.

Léonie a könnyeit törölgette, de nem válaszolt. Mikor egy kissé lecsillapodott, tovább szabdalta virágait, és kijelentette:

- Azt nem lehet elmondani.

Nógatták, de ő csak tagadón rázta a fejét, ki-kibukott belőle a nevetés. Erre Augustine, a bal szomszédja, kérlelni kezdte, hogy súgja meg legalább. Léonie végül is megtette, ajkát szomszédja fülére tapasztva. Augustine is hátravetette magát, gurult nevettében. Aztán ő is tovább adta, s a mondás körbejárt, szájról szájra, fojtott vihogások kíséretében. Hogy mindnyájan megtudták Sophie disznóságát, összenéztek, s egyszerre kezdtek el hahotázni, de azért pironkodva és zavartan. Csak Lerat-né nem tudta, miről van szó. Nagyon bosszankodott.

- Nagyon neveletlenül viselkednek a kisasszonyok - mondta. - Társaságban sugdolózni nem való... Valami illetlenség, persze? Szép, mondhatom!

Nyíltan nem merte kérni, hogy mondják el neki is azt a malacságot, pedig fúrta az oldalát a kíváncsiság. Fejét lehajtva, egy ideig játszotta a szigorút, de csak úgy itta a munkáslányok szavát. Ha valamelyik elejtett egy ártatlan megjegyzést, mondjuk, a munkájáról, a többiek nyomban belemagyaráztak valamit, kiforgatták a szavait, mindenáron célzást véltek látni az efféle hétköznapi mondatokban: "Elrepedt a csíptetőm", vagy: "Ki nyúlt bele a bögrémbe?" És persze mindent a szemközt ácsorgó úrra vonatkoztattak, ő volt megjegyzéseik céltáblája. Na, ha ennek nem cseng a füle! Végül már bődületes butaságokat fecsegtek, olyan nagyon szellemesek akartak lenni. Mindamellett nagyon mulatságosnak találták a játékot, mely felvillanyozta őket, szemük csillogott, mindjobban belemelegedtek. Lerat-né nem háborodott fel, nem mondtak semmi disznóságot. Sőt, majd feldőltek nevettükben, mikor megszólalt:

- Lisa kisasszony, kialudt a tüzem, adja ide a magáét.

- Ó, Lerat-né tüze kialudt! - kiáltozták mind.

Lerat-né magyarázkodni akart:

- Majd ha maguk is annyi idősek lesznek, mint én...

De nem hallgatták végig: hívni akarták azt az urat, hogy élessze fel Lerat-né tüzét.

Látni kellett volna Nanát e bolond jókedv közepette! Egyetlen kétértelmű szót sem engedett el a füle mellett. Bedobott ő is pár jó borsos megjegyzést, a nagyobb nyomaték kedvéért az állát is felszegte, majd hátradőlt, pukkadozva a nevetéstől. Úgy lubickolt a malackodásban, mint hal a vízben. S míg ficánkolt a székén, szépen sodorgatta ibolyaszárait. Szemfényvesztő ügyességgel dolgozott, más egy cigarettát sem sodor meg ennyi idő alatt. Alighogy ujja közé fogta a keskeny zöld papírcsíkot, hipp-hopp! a papír megpördült, s a rézdrót már be is volt göngyölve; még egy csepp mézga a végére, hogy megmaradjon, s kész a friss, finom, zöld száracska, máris keblükre tűzhetik a hölgyek. Boszorkányosan ügyesek voltak az ujjai, ezek a hajlékony, cirógató, szinte csonttalan, vékony leányujjak. Csak ezt az egy műveletet tanulta meg a szakmából. Neki kellett elkészítenie az összes virágszárat, olyan szépen csinálta.

Az úr közben eltűnt a szemközti járdáról. A műhely megnyugodott, a nyomasztó hőségben folytatódott a munka. Mikor délebédre harangoztak, a lányok nagyot nyújtózkodtak. Nana rögtön ott termett az ablaknál, majd ajánlkozott, hogy elintézi a bevásárlásokat, ha akarják. Léonie garnélarákot rendelt két sou-ért, Augustine egy zacskó sült krumplit, Lisa egy csomó retket, Sophie virslit. Lerat-né furcsának találta, hogy Nana folyton az ablakban áll, s mikor lement, utánaeredt; hosszú lábaival hamar utolérte.

- Várj, elkísérlek, nekem is kell valami.

Hát, amint az utcára érnek, megpillantja ám az urat: ott áll, mint egy faszent, s nagyban szemez Nanával! A lányka olyan vörös lett, mint a főtt rák. Nagynénje durván megragadta a karját, és sebesen vonszolta magával, de a pasas nem tágított, a sarkukban maradt.

Szóval, Nana miatt jött a vén kujon! Szép dolog! Még tizenhat esztendős sincs, s már így ragadnak a férfiak a szoknyájához! És mohón faggatni kezdte unokahúgát. Nana, persze, nem tudott semmiről. Istenkém! Az öreg alig öt napja jár utána; ha kilép az ajtón, már belebotlik; valami üzletemberfélének gondolja, igen, mintha csontgombgyáros lenne. Lerat-né nagyon izgatott lett. Hátrafordult, lopva szemügyre vette az urat.

- Látszik, hogy van mit a tejbe aprítania - dünnyögte. - Most hallgass rám, cicus, nekem mindent el kell mondanod. Most már nincs mitől félned.

Beszélgetés közben boltról boltra jártak, a hentestől a zöldségeshez, onnan a pecsenyesütőhöz. Kezük csakhamar tele lett zsíros papírba csomagolt holmikkal. De jókedvűek voltak, illegtek-billegtek, halkan kuncogtak, s izzó pillantásokat vetettek hátrafelé. Még Leart-né is kellette magát, adta a fiatal lányt, persze csak a gombgyáros miatt, aki még mindig a nyomukban volt.

- Választékos úriember - jelentette ki Lerat-né, amikor beléptek a kapun. - Hiszen, ha tisztességesek a szándékai...

Később, a lépcsőn felfelé menet, eszébe jutott valami:

- Mondd csak, te, mit sugdostak a lányok egymás fülébe? Tudod, a Sophie malacságára gondolok.

Nana nem sokat kérette magát. Átölelte Lerat-né nyakát, két lépcsővel lejjebb húzta az asszonyt, hozzáhajolt, mert hát ezt azért nem lehet hangosan kimondani még a lépcsőházban sem. Megsúgta a mondatot. A vaskos disznóság hallatára Lerat-né megcsóválta a fejét, elkerekítette a szemét, s elhúzta a száját. Végre megtudta, most már nem furdalja tovább.

A virágkészítő lányok csak úgy a markukból falatoztak, nehogy bemocskolják a munkaasztalt. Mohón falták ebédjüket, unták az evést, délidőben szívesebben nézegették a járókelőket, vagy félrevonulva, bizalmasan sugdolóztak a sarkokban. Ma azon tanakodtak, hová bújhatott el az a délelőtti úr; úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Lerat-né és Nana összenéztek, de egy mukkot sem szóltak. Egy óra elmúlt már tíz perccel, és nekik nem nagyon akarózott visszaülni csipeszeikhez, de ekkor Léonie hangos cirpeléssel, ahogy a festőlegények szokták hívni egymást, jelezte, hogy jön a tulajnő. Egy szempillantás alatt székén ült mindenki, orrát munkájába dugva. Titreville-né belépett, és komoran körbejárt.

E naptól fogva Lerat-né unokahúga első kalandján csámcsogott. Le nem ment többet Nana nyakáról, reggel és este elkísérte, egyre a saját felelősségét hangoztatva. Nana kezdte unni a dolgot; másrészt meg hízott a mája, hogy úgy őrzik, mint a kincset; a kettesben folytatott utcai beszélgetések - a gombgyáros persze mindig a nyomukban járt - felizgatták s most még jobban vágyott rá, hogy átugorja az árkot. Ó, a jó néni megértette Nana érzéseit, és nagyon meghatotta őt a gombgyáros, ez a kissé koros, jó megjelenésű úr; mert hiszen érettebb korban már mélyebben gyökereznek az érzelmek! Hanem azért résen volt. Ó, az az ember csak az ő testén át férhet hozzá Nanához! Egy este odament az úrhoz, és kerek perec megmondta neki, hogy nem igaz úton jár. Az úr udvariasan köszöntötte, de semmit sem válaszolt, az effajta vén szoknyavadászok megszokták már a szülők méltatlankodását. Lerat-né meg sem haragudhatott egy ilyen jó modorú úriemberre. Továbbra is adogatta Nanának szerelmi tanácsait, célozgatott a férfiak alávalóságára, mesélt a megesett lányokról, akik utóbb keservesen megbánják tettüket; és Nana epekedve, fehér arcában bűnös vágytól égő szemmel hallgatta.

Egyszer azonban a Halárus-negyed utcáján a gombgyáros odaszemtelenkedett a húgocskához és nénikéjéhez, és olyan dolgokat suttogott, amikről jobb lett volna hallgatnia. Lerat-né megrémült, s azt mondogatván, hogy nem bízik már magában sem, kitálalta a dolgot fivérének. No, lett haddelhadd! Volt nagy csinn-bumm! A bádogos mindenekelőtt jól eldöngette a lányát. Hát erre tanították? Vén kakadukkal szajhálkodni? De ha ő még egyszer rajtakapja, hogy az utcán smaciztatja magát, azon nyomban kitekeri a nyakát! Nézze meg az ember a taknyos békáját! Így meghurcolni a családot a sárban! Megrázta s megfenyegette: de a keserves úristenit! jól nézze meg ezentúl, hová lép, mert most már az apja vigyáz rá.

Ettől fogva, ha lánya hazaérkezett, vizsgálgatta, arcába meredt, fürkészte, nem fedezi-e fel egy futó csók nyomát a szemén. Tapogatta, jobbra-balra forgatta. Egy este megint ellátta a baját, mert kék foltot fedezett fel a nyakán. És azt meri mondani, hogy ez nem csóktól van! Hogy ez csak egy kék folt, közönséges kék folt, melyet Léonie ejtett rajta játék közben! Majd ad ő neki kék foltokat! Inkább letöri a csülkeit, de elkurvulni nem hagyja! Máskor meg, ha jó ing volt rajta, csak ugratta, csipkedte Nanát. Nem tudja, mit harapnak rajta a férfiak, hisz lapos, mint a deszka, s akkora sótartói vannak, hogy az ökle beleférne! Nana, kit el nem követett ocsmányságokért vertek, kit förtelmes gyanúsításaival tulajdon apja rántott sárba, dühében reszketve, alattomosan meghunyászkodott, mint a csapdába ejtett vad.

- Hagyd már azt a gyereket! - intette Gervaise, aki józanabb volt Coupeau-nál. - Addig beszélsz neki, hogy a végén kedvet kap rá.

Hát kedvben nem volt hiány, azt meg kell hagyni! Mindenütt viszketett a teste, alig várta már, hogy megszabaduljon otthonról, és - ahogy Coupeau mondta - nekiszaladjon a kocsirúdnak. Az apja állandóan ilyesmikkel traktálta, még egy tisztességes lány is tüzet fogott volna Nana helyében. A lány olyan dolgokat tudott meg apja üvöltözéséből, amikről - bármily hihetetlen is - eddig még nem hallott. Lassanként egészen furcsa szokásokat vett fel. Egy reggel a bádogos rajtakapta, hogy egy papirosból valamit kenceficél a pofázmányára. Rizspor volt az, a kificamodott ízlésű lány rizsporral akarta bemaszatolni finom, bársonyos bőrét. Az apja addig dörzsölte a papírral a képét, míg a bőrt le nem szedte vele, s lisztespofájúnak csúfolta. Máskor meg Nana piros szalagot hozott haza, hogy felújítsa a sapkáját, azt a divatjamúlt fekete kalapot, mely miatt annyit restelkedett. Coupeau dühösen kérdezte, hol szerezte a szalagot. Tán csak nem hanyatt fekve? Vagy egyszerűen megcsapta valahol? Ribanc vagy tolvaj, vagy talán mindkettő egyszerre! Máskor meg apró csecsebecséket látott a kezében: kornalin gyűrűt, csipkeszegélyű kézelőt, kicsi dublé szívet, úgynevezett "nyúlj-hozzám"-ot, melyet a lányok a két mellük között viselnek. Coupeau össze akarta törni az egészet, de a lány dühösen védelmezte kincseit; ez az ő tulajdona, a hölgyektől kapta ajándékba, vagy éppenséggel a műhelyben cserélte. A szívet meg az Aboukir utcában találta. És amikor apja széttaposta a szívet, Nana csak állt dermedten, sápadtan, fogcsikorgatva, holott felháborodásában legszívesebben rárontott volna Coupeau-ra, hogy megtépje. Két éve vágyakozott már erre a szívre, és most széttiporják! Nem, ez már sok, ennek véget kell vetni!

Persze Coupeau inkább piszkálódásból, nem pedig tisztességérzéstől vezérelve tartotta Nanát ilyen rövid pórázon. Gyakran túllőtt a célon, és igazságtalanságaival kétségbeejtette a gyereket. Nana kezdett elmaradozni a műhelyből; amikor pedig a bádogos elhegedülte a nótáját, még neki állt feljebb, hogy ő bizony nem jár többet Titreville-ékhez, mert mindig Augustine mellé ültetik, akinek úgy bűzlik a pofája, mintha lenyelte volna a patáit. Coupeau erre maga kísérte el a Kairó utcába, s külön megkérte az asszonyát, hogy büntetésül mindig Augustine mellé ültesse. Két héten át, fáradságot nem kímélve, minden áldott nap lekísérte Nanát a Halárusok kapujától a műhely ajtajáig. S öt percig még ott ácsorgott a járdán, meg akarván bizonyosodni felőle, hogy a lány tényleg bemegy. Azonban egy reggel, hogy tíz percre rá egy cimborájával lehorgonyzott a Szent Dénes utca egyik kocsmájában, ki mást lát, mint a saját lányát? Az utcán lefelé szaporázta a lépést a semmirekellő, farát riszálva. Két hét óta mindennap átejtette az apját, nem Titreville-ékhez ment fel, hanem a második emeletre, ott leült a lépcsőre, s megvárta, hogy a bádogos eltávozzék. Coupeau rátámadt Lerat-néra, aki kereken visszautasította a leckéztetést; ő mindent megtett, hogy unokahúgát óvja a férfiaktól; nem tehet róla, ha az a mihaszna mégis bolondul ezért a piszok népségért; ő mossa kezeit, de annyit mondhat, hogy soha többé nem elegyedik bele semmibe, elege van a családi pletykákból, igen, és azokból a személyekből is, akik nem átallják ráfogni, hogy ő rántja magával Nanát, s aljas örömét leli benne, hogy a lány a szeme láttára teszi szét a lábát. Coupeau egyébként a tulajdonosnőtől megtudta, hogy Nanát egy munkatársnője rontotta meg, az a cafka Léonie, aki a virágcsinálást felcserélte a szajhálkodással. A kislány nyilván kedvet kapott az utcai csavargáshoz, de egyelőre még bízvást férjhez mehetne mirtuszkoszorúsan. Hanem, a teremburáját! jó lesz ám sietni, ha úgy akarják férjhez adni, hogy mindene érintetlen, ép és egész legyen, ahogy tisztességes leánykához illik.

Az Aranycsepp utcai házban már régi ismerősként emlegette mindenki Nana öregurát. Az öreg most is hallatlanul udvarias, sőt egy kissé gyámoltalan, de makacs és átkozottul türelmes volt. Úgy járt Nana nyomában, mint egy pincsikutya. Olykor az udvarra is bemerészkedett. Gaudronné egy este a lépcsőn találkozott vele, a második emeleten: a korláthoz lapulva iparkodott eltűnni, fejét lehajtva, izgatottan, félénken. Lorilleux-ék azzal fenyegetőztek, hogy kiköltöznek a házból, ha az a cafat unokahúguk odacsődíti a pasasait; ez már igazán undorító, tele van velük a lépcsőház is, ha lemegy az ember, lépten-nyomon ezekbe ütközik, ott szimatolnak, ácsorognak; már csak épp a vörös lámpát kéne kiakasztani a háznak erre a részére. Boche-ék nagybán sajnálkoztak azon a szegény úron; hogy ennek a tisztes öregúrnak éppen egy ilyen kis szukába kellett belepistulnia! Végtére is üzletember, saját szemükkel látták a Villette körúton a gombgyárát: jó sora lehetne mellette akármelyik tisztességes lánynak, ha hozzámenne feleségül. A házmesterek hírverése nyomán a környék lakói megkülönböztetett tisztelettel néztek a sápadt képű, fittyedt ajkú, szabályosan nyírott, ősz körszakállú öregúrra, amikor Nana után loholt.

Az első hónapokban Nana jót mulatott az öregen, aki furtonfurt körülötte sertepertélt. Alamuszi tapizó volt ám őkelme, mindig a szoknyáját tapogatta hátulról a tömegben, olyan képpel, mintha kettőig se tudna számolni. Hát még a pipaszár lába, az a két fogpiszkáló! A kókusza sima, mint a tök, pár szál haja a tarkóján lenyalva; Nanának nemegyszer nagy kedve lett volna megkérdezni tőle, hol lakik a figarója, aki ilyen szépen megfésülte. Ó, az a vén trotyakos! Nem valami muris pofa!

De hogy a vénember nem tágított mellőle, kezdte kevésbé mulatságosnak találni. Tompa félelem fogta el, felsikoltott volna, ha az öreg hozzányúl. Ha megállt egy ékszerbolt előtt, az öreg nyomban mögéje osont, és mindenfélét sugdosott a fülébe. És igazat sugdosott, mert Nana csakugyan nagyon szeretett volna egy nyakba akasztható keresztet bársonyszalagon, vagy egy pár kicsi korall fülbevalót, akkorkát csak, mint a kibuggyanó vércsepp. De ha ékszerre nem vágyik is, mégsem járhat örökké rongyosan, megunta már, hogy mindig csak a Kairó utcai műhelyek hulladékával cicomázza magát, és különösen megutálta a sapkáját, ezt az ócska satyakot, melyen úgy fityegtek a Titreville-éktől elcsórt művirágok, mint a szegény ember fenekére tapadt szarcsimbókok. Caplatott a latyakban, a fogatok beverték sárral, szemét vakították a fényes kirakatok, s úgy mart bele a vágy, mint a beleket csikaró éhség: szeretett volna szépen öltözködni, éttermekben enni, színházba járni, szerette volna, ha saját szobájában lakhat, szép bútorok között. Belesápadt a vágyakozásba, megállt, érezte, hogy Párizs utcaköveiből forróság csap fel, és végigkúszik a combján, veszett kedve támadt, hogy belekóstoljon a gyönyörökbe, amelyek valósággal megrohanták az utcák vad forgatagában. Az öreg ezeket a perceket sosem szalasztotta el, és a fülébe suttogta ajánlatait. Ó, Nana örömest a markába csapott volna, ha nem fél annyira tőle; de belső lázongása még makacsabb ellenállásra késztette, dühös undor fogta el, undorodott az ismeretlentől, a férfitól, bármilyen romlott volt is.

De a tél beálltával Coupeau-éknál kibírhatatlan lett az élet. Nanát minden este eltángálták. Ha az apja belefáradt a verésbe, az anyja püfölte tovább, hogy jó magaviseletre nevelje. Gyakran vad verekedéssé fajult a dolog. Az egyik ütötte a lányt, a másik a védelmére kelt, végül mind a hárman a padlón hemperegtek az eltört edények cserepei között. Emellett éheztek, és majd megfagytak. Ha a lány valami csecsebecsét - szalagcsokrot, kézelőgombot - vett magának, a szülők elszedték tőle, és eladták. Csak a naponta kijáró verésadagot mondhatta magáénak, mert azt mindig pontosan megkapta, mielőtt összegömbölyödött volna a rongyos lepedőn, dideregve a takaróul szolgáló kis fekete alsószoknya alatt. Elege van már ebből az istenverte életből! Nem akar belepusztulni. Az apja már régóta nem apja; ha egy apa olyan részeges, mint az övé, az nem érdemli meg az apa nevet, az csak mocskos állat, amelytől legjobb szabadulni. Anyja is nagyot zuhant a szemében, mióta ő is rákapott az italra. Gervaise szívesen benézegetett Colombe apóhoz a férjéért, de csak hogy ott marasztalják egy kis itókára; mostanában már szívesen letelepedett, s nem vágott olyan undorodó képet, mint eleinte, egyből kiürítette a poharát, órák hosszat eliddogált az asztalnál, s kiguvadó szemmel hagyta el a helyiséget. Nana, ha a Patkányfogó előtt jártában észrevette hátul az anyját, amint italára meredve, bambán hallgatja a férfiak üvöltözését, rettentő haragra gerjedt, mert hát ilyen a fiatalság: másféle élvezetekre vágyik, s nem tudja megérteni, mi öröme telhet valakinek az ivásban. Esténként volt alkalma eltűnődni az élet szépségein: apja iszákos, anyja iszákos, ebben az átkozott lyukban nincs egy falat kenyér sem, de csak úgy bűzlik a szesz. Ez még egy szentnek is sok lett volna. Dögvész rá! Úgyis meglóg valamelyik este; a szülei meg verhetik a mellüket, hogy ők üldözték el otthonról.

Egy szombaton, hogy hazaért, gyalázatos állapotban találta apját, anyját. Coupeau az ágyon keresztben hevert, s hortyogott, Gervaise magába roskadtan ült a székén, fejét ingatta, tétova, nyugtalanító tekintettel meredt a semmibe. Elfelejtette felmelegíteni a vacsorára meghagyott maradékot. Egy árva füstölgő gyertyaszál világította meg a nyomorúságos odút.

- Megjöttél, te mákvirág? - hebegte Gervaise. - Majd ad neked apád!

Nana nem válaszolt. Elfehéredett, nézte a hideg tűzhelyet, a terítetten asztalt, a gyászos szobát, amelyet betöltött ennek az elaljasodott, részeg emberpárnak sápadt iszonyata. Kalapját le sem téve körbejárta a szobát, aztán, fogát összeszorítva, újra kinyitotta az ajtót, és elment.

- Visszamégy? - kérdezte az anyja, de nem bírta arra fordítani a fejét.

- Igen, valamit elfelejtettem. Mindjárt jövök... Jó éjszakát.

Nem tért vissza. Coupeau-ék másnap, hogy kijózanodtak, összeverekedtek, s egymást okolták Nana szökéséért. Hej, messze jár az a lány, tán még most is szalad! A szülei meg szaladhatnak utána, hogy - amint a gyerekmesében mondják a verébről - sót hintsenek a farkára; ha igyekeznek, még utol is érik. Ez az újabb csapás egészen lesújtotta Gervaise-t; tompaságában is megérezte, hogy a lány bukása, mely a teljes zülléshez visz, őt is magával rántja: most már, hogy nem kell tekintettel lennie a gyermekére, elhagyhatja magát, hogy egészen mélyre süllyedjen. Igen, ez az elfajzott kis szajha, piszkos alsószoknyájában magával vitte tisztessége maradékát is. Három napig részeg volt, dühöngött, kezét ökölbe szorítva, tajtékzó szájjal mocskolta a lányát, azt az utolsó cafatot. Coupeau végigjárta a külső körutakat, és minden gyanús némbernek a szeme közé nézett, de utána, mintha mi sem történt volna, nyugodtan pipázgatott tovább; csak az asztaltól ugrott fel néha, s késével hadonászva üvöltötte, hogy meggyalázták; aztán leült, hogy megegye a levesét.

A házból minden hónapban megszökött pár lány, mint nyitva felejtett kalitkából a kanárimadár, s Coupeau-ék esete nem is keltett feltűnést. Lorilleux-ék azonban diadalt ültek. Lám! Megmondták ők előre, hogy a lány olajra lép. De így van ez rendjén, előbb-utóbb minden virágkészítő lány lezüllik. Boche-ék és Poissonék is csúfondárosan vigyorogtak, s fennen fitogtatták erkölcsös mivoltukat. Csupán Lantier kelt nagy ravaszul Nana védelmére. "Édes istenem! - mondta jámbor szemforgatások közben. - Ha egy lány meglóg, vét a törvények ellen; hanem, a teremburáját! - tette hozzá felcsillanó szemmel -, a kis fruska sokkal szebb annál, semhogy tovább nyomorogjon ilyen fiatalon."

- Hallották már, hogy a Bumli eladta a lányát? - tette fel egyszer Lorilleux-né a kérdést Boche-ék házmesterfülkéjében, ahol a tisztelt társaság egyszer együtt kávézgatott. - Az ám! Eladta, bizonyítékaim vannak rá!... Az öreg, aki reggel-este itt ólálkodott a lépcsőházban, előlegeket hordott nekik. Ezt csak a vak nem látta. Tegnap meg együtt látták őket, a cafkát meg a kandúrját, az Ambigu színházban... Nyilvánvaló, hogy összeszűrik a levet.

Iszogatták a kávét, meghányták-vetették a dolgot. Végtére is nem lehetetlen, történnek ennél cifrábbak is. És a környéken végül már a legtekintélyesebb emberek is mondogatni kezdték, hogy Gervaise eladta a lányát.

Gervaise közönyösen tűrte a nyomorát, fütyült a világra. Ha a nyílt utcán utánakiáltják, hogy tolvaj, tán vissza se fordul rá. Már egy hónapja nem járt dolgozni Fauconnier-néhoz, aki végül is kitette a szűrét, hogy véget vessen az örökös veszekedéseknek. Pár hét leforgása alatt nyolc asszonynál is megfordult, három-négy napot dolgozott egy-egy műhelyben, aztán túladtak rajta, mert csak eldisznólta a munkát, s hanyag és piszkos volt; úgy elvesztette a fejét, hogy még a mesterségét is elfelejtette. Látván, hogy csak kontármunkát végez, abbahagyta a vasalást, s napszámba járt mosni az Új utcai mosodába; vízben locspotolni, szennyel küszködni, végezni a szakma durváját: ezzel még megbirkózott valahogy, de újból lejjebb csúszott egy fokkal a lejtőn. A mosoda nem szépítette meg, az biztos. Úgy jött ki onnét, lucskosan, elkékülve, mint egy ázott kutya. Egyre jobban szétterült, pedig gyakran felkopott az álla; s most már olyan erősen sántított, hogy majd fellökte a mellette elmenőket.

Persze, ha ennyire lezüllik valaki, odavész a női hiúsága is. Gervaise már régen letett egykori büszkeségéről, a külsejére nem adott, érzelmekre nem vágyott, illendőséget és figyelmet nem követelt. Rúghatták elölről, rúghatták hátulról, fel se vette, egészen eltompult, elpuhult. Lantier is végleg szakított vele; nem fogdosta már meg, még a látszat kedvéért sem; és Gervaise mintha észre sem vette volna, hogy felbomlott ez a hosszan húzódó viszony, melybe mindketten beleuntak, belefáradtak. Ezzel is kevesebb terhet kell cipelnie. Még Lantier és Virginie viszonya is hidegen hagyta, tökéletesen közönyös volt az efféle ostobaságokkal szemben, melyek valaha annyira felizgatták. Most akár a gyertyát is tartotta volna nekik, ha akarják. Egyébként széltében-hosszában tárgyalták már a kalapos és a csemegésnő kisded játékait. Ők roppant kényelmesen intézték a dolgot: Poisson, ez a szarvasmarha, minden második éjjel szolgálatban volt, s míg ő a kihalt utcákon vacogott, a felesége és a szomszéd egymás lábát melengették odahaza. Ó, ők nem izgatták magukat! Hallották ugyan a szabályos, lassú csizmakopogást a bolt előtt, a sötét és elhagyatott utcán, de még az orrukat se dugták ki a takaró alól. Egy rendőr számára - nemde? - első a kötelesség. S reggelig nyugodtan dézsmálták a vagyonát, míg a szigorú férfiú a másokét vigyázta. Az egész Aranycsepp-negyed a hasát fogta ezen a jól sikerült tréfán. Tetszett nekik, hogy a hatóságot felszarvazták. Lantier tehát ezt a zugot is meghódította. A bolttal együtt jár a boltosné is. Egy mosónőt már elfogyasztott; pillanatnyilag a csemegeárusnőt ropogtatta; s ha jönnének szép sorjában a szatócsnék, papírárusnők és kalaposnők, felfalná azokat is, elég erős az állkapcsa hozzá.

Ember nem dúskált még úgy a cukorfélében, mint Lantier. Hiszen tudta ő, miért ajánlgatja Virginie-nek olyan nagyon a cukorkaüzletet. Velejéig provence-i volt őkelme, élt-halt az édességekért, akármeddig elélt volna pasztillákon, gumicukron, drazsén és csokoládén. Kivált a cukros manduláért - vagy ahogy ő mondta: a "cukorkáért" - volt oda, ha csak emlegették is, összefutott a nyál a szájában, olyan kellemesen birizgálta a gigáját. Már egy esztendeje jószerint csak cukorkán élt. Ha Virginie megkérte, hogy vigyázzon a boltra, sorra nyitogatta a fiókokat, és habzsolta az édességet, mikor magára maradt. Gyakran meg tereferélés közben, ha öten-hatan voltak benn, leemelte valamelyik cukortartó tetejét, belenyúlkált az üvegbe, s elropogtatta a tartalmát: a cukortartó hamarosan kiürült. Oda se igen figyel az ember, mondogatta Lantier, ez csak afféle rossz szokás. Aztán meg örökösen náthásnak mondta magát, s édességekkel csillapította a torokfájását. Dolgozni persze még mindig nem dolgozott, viszont egyre kecsegtetőbb üzletek vártak rá; mostanság egy elmés találmányon törte a fejét, "ernyőkalapot" akart készíteni: ez valami kalapféle lett volna, amely az első esőcseppre kinyílik és paraplévá alakul az ember fején; Poissonnak ígérte a nyereség felét, sőt húszfrankos előlegeket is vett fel tőle a kísérletekre. Közben a bolt olvadt-olvadozott a nyelvén; odakerült minden áru, még a csokoládészivarok s a piros színű karamellpipák is. Ha aztán pukkadásig jóllakott nyalánksággal és rájött a szerelmeskedés, a tulajdonosnővel kezdett el nyalakodni valamelyik sarokban; Virginie mézédesnek találta, az ajka pralinéízű volt. De jó ilyen édes emberrel csókolózni! Valósággal olyan volt, mint a színtiszta méz. Boche-ék azt mondták róla, hogy ha csak az ujját dugja is a kávéjába, az nyomban sziruppá változik.

Lantier-t ellágyította a sok csemege, kezdett atyáskodni Gervaise-zel. Ellátta jó tanácsokkal, korholta, hogy nem szeret már dolgozni. Az ördögbe is! Egy ilyen korú asszony, mint ő, még megjavulhat. Megrótta, hogy mindig szeretett torkoskodni. De minthogy segítő kezet kell nyújtanunk felebarátainknak, még ha nem érdemlik is meg, kisebb-nagyobb elfoglaltságokat keresett számára, így például rábeszélte Virginie-t, hogy hetenként egyszer fogadja fel Gervaise-t, és súroltassa fel vele a boltot s a szobákat; mert sikálni jól tud, s minden alkalommal megkeres másfél frankot. Szombat reggel Gervaise beállított vödörrel, kefével, s láthatólag nemigen bánta, hogy ilyen piszkos és megalázó munkát kell végeznie, mocskos cselédmunkát ott, ahol valamikor szép szőke főnöknőként trónolt. Megaláztatása teljes volt, büszkesége összetört.

Egy szombaton csak kínnal-keservvel ment a munka. Három napja esett már, a vevők behordták a boltba a környék minden sarát. Virginie úgy ült a pultnál, mint egy naccsága, gondosan megfésülve, nyakán kis csipkegallér. Mellette a vörös viaszosvászonnal bevont keskeny padkán Lantier pöffeszkedett, olyan képpel, mint aki tudja, hogy ő az úr a házban; olykor hanyagul belenyúlt egy mentolcukros üvegbe, s puszta megszokásból cukrot ropogtatott.

- Hallja-e, Coupeau-né - förmedt rá Virginie a mosónőre, akinek a munkáját ajkbiggyesztve nézte -, piszkosan hagyta azt a sarkot, ott ni. Súrolja fel még egyszer, de rendesebben!

Gervaise engedelmeskedett. Visszament a sarokba, újból felsúrolta. A földön térdelt, a szennyes lében, hétrét görnyedve, felhúzott vállal, kékre vált, elgémberedett karokkal. Csatakos, ócska szoknyája a csípőjéhez tapadt. Utálatos, tisztátalan rakás a padlón; haja kócos volt, rongyos ujjasából kilöttyedt a kövérsége, az elhízott, petyhüdt test előre-hátra mozgott, remegett a durva munkától; verejtékezett, fénylő arcáról kövér izzadságcseppek hulltak.

- Csak mindent bele, úgy lesz szép tiszta - jegyezte meg bölcsen Lantier, tele szájjal.

Virginie úgy dőlt hátra, mint egy hercegnő, félig hunyt szemmel figyelte a padlómosást, elejtett egy-egy megjegyzést.

- Még valamivel jobbra. Vigyázzon a padlóra... Múlt szombaton se voltam megelégedve. Foltosan hagyta.

S a kalapos és a boltosnő még jobban elterpeszkedtek, mintha csak trónon ülnének, Gervaise pedig a lábuk előtt csúszott a földön, a fekete szennylében. Virginie-nek szemmel láthatólag tetszett a dolog, macskaszemében sárga láng villózott, s bujkáló mosollyal nézett Lantier-ra. Most végre bosszút állt azért a mosodai verésért, melyet mindmáig nem felejtett el!

Ha Gervaise abba-abbahagyta a súrolást, halk fűrészelés hallatszott a hátsó szobából. A nyitott ajtón át az udvarról beeső piszkosszürke világosságban kirajzolódott Poisson arcéle; a rendőr, szabadnapos lévén, kedvtelésének élt: dobozkáival foglalatoskodott. Egy asztalnál ült, és roppant figyelemmel bonyolult mintákat vésett egy mahagóni szivarládikára.

- Hé, Badingue - kiáltott rá Lantier, aki mostanában csupa szeretetből újból a csúfnevén szólította -, lefoglalom a dobozát, egy hölgyikének lesz ajándékba.

Virginie belecsípett, de Lantier csak mosolygott, s mint gavallérhoz ülik, jóval fizetett a rosszért: megcsiklandozta az asszony térdét a pult alatt, majd, hogy a férje felnézett, s agyagszínű arcából feléjük meredezett a császárszakáll s a vörös bajusz, a kalapos a legtermészetesebb módon húzta vissza a kezét.

- Épp magának készítettem, Auguste - mondta a rendőr. - Baráti emlék.

- Mi a szösz! Na, akkor meg is tartom ezt a kis bigyót! - válaszolta Lantier nevetve. - A nyakamba akasztom egy szalagra.

S mintha erről jutna eszébe, felkiáltott:

- Igaz is, tegnap este találkoztam Nanával.

E hírre Gervaise izgatottan felegyenesedett a boltot elborító mocskos tócsa közepén. Abbahagyta a munkát, izzadtan, lihegve, keféjét szorongatva. - Ó! - motyogta.

- Igen, a Mártírok útján jártam, s látom ám, hogy előttem egy lány illeg-billeg egy vén szivar karján. No, mondok, ezt a segget én ismerem... Utánuk sietek, és ki mást látok, mint az én drágalátos Nanámat... Nem kell sajnálkozni rajta, csak annyit mondok. Jól megy sora, csinos gyapjúruha, a nyakában aranykereszt, csuda jópofa!

- Ó! - ismételte meg Gervaise rekedtebben.

Lantier, miután felfalta az összes mentolos cukorkát, most egy másik üvegbe nyúlt árpacukorért.

- Kitanult kis fruska! - folytatta. - Képzeljék csak azt a pofátlan hidegvért: rám kacsintott, hogy kövessem, a vén pasasát meg bedugta egy kávézóba vagy hová... Lerázta a vén kandúrt!... Aztán visszajött hozzám, behúzódtunk egy kapualjba. Kis kígyó! Törleszkedik, be nem áll a papulája, s nyal-fal, mint a kiskutya! Úgy ám, megölelt-megcsókolt, végigkérdezett mindenkit... Végül is örültem, hogy találkoztam vele.

- Ó! - mondta Gervaise harmadszor is.

Várt még, magába roskadtan. Hát őróla nem volt egy szava sem a lányának? A csendben ismét hallatszott Poisson fűrészelése. Lantier felvidulva, cuppogatva szopogatta az árpacukrát.

- Na, ha én belebotlom, inkább átmegyek a másik oldalra - jegyezte meg Virginie, s dühösen belecsípett megint a kalaposba. - Lesülne a képemről a bőr, ha a nyílt utcán rám köszönne egy ilyen alak... Nem azért mondom, Coupeau-né, de a maga lánya romlott nőszemély. Még akiket Poisson naponta összeszed, még azok is különbek nála.

Gervaise nem szólt, nem mozdult, a semmibe meredt. Végül lassan bólintott, mintha ki nem mondott gondolataira válaszolna. A kalapos mohó képpel dünnyögte:

- Az ilyen romlott falattal szívesen elcsapnám a hasam! Finom, gyönge pipihús...

De a boltosné vasvilla-tekintetétől benne rekedt a szó, s igyekezett az asszonyt valami kedveskedéssel megvigasztalni. A rendőrre sandított, s látva, hogy az a dobozkáján pepecsel, kihasználta a kedvező pillanatot, és Virginie szájába dugta az árpacukrát. Erre az megenyhülve nevetett. Majd a mosónőre zúdította mérgét:

- Talán mozogna már egy kicsit! Nem halad a munka, ha áll itt, mint egy faszent... Gyerünk már, nincs kedvem estig a vízben caplatni.

Halkabban hozzátette, gonoszul:

- Tehetek én róla, ha a lánya cafrálkodik!

Gervaise nyilván nem hallotta meg. Újból nekitérdelt a padlósikálásnak, sajgó derékkal, a földön elnyúlva vonszolódott előbbre-előbbre, mint egy lomha varangy. Két keze görcsösen markolta a súrolókefe fáját, úgy hajtotta maga előtt a szennyes lét, mely felfröccsent rá, s bemocskolta még a haját is. Még ki kellett söpörni a piszkos vizet a lefolyóba, aztán már csak az öblítés volt hátra.

Kisebb hallgatás után Lantier - aki már unatkozott - újra bekiáltott:

- Találja ki, Badingue, kit láttam tegnap a Rivoli utcában? A gazdáját! Átkozottul rossz bőrben van, nem húzza az már egy fél évig se... Persze, ahogy ez él, a teremtésit!

A császárról beszélt. A rendőr, fel sem pillantva, szárazon megjegyezte:

- Ha magának kéne kormányozni, maga se volna ilyen kövér.

- Hohó, barátocskám! Ha én kormányoznék - komolyodott el hirtelen a kalapos -, a dolgok jobban mennének valamicskével, azt írásba adom magának... A külpolitikájuk például egyenest kétségbeejtő egy idő óta. Hiszen csak ismernék egy újságírót, csak egyet, akibe belecsöpögtethetném az eszméimet...

Tűzbe jött, s hogy közben az árpacukorral is végzett, kihúzott egy fiókot, belemarkolt, s míg nagyban hadonászott, mályvacukorral tömte magát.

- Mi sem egyszerűbb... Mindenekelőtt visszaállítanám Lengyelországot, s létrehoznék egy nagy skandináv birodalmat, mely féken tartaná az északi medvét... Utána egyetlen köztársaságba tömöríteném a német fejedelemségeket... Anglia pedig, nos, Angliától nincs mit tartanunk: ha megmoccan, ráküldök százezer embert Indiára... És vegye hozzá, hogy a török szultánt fütykössel zavarnám vissza Mekkába, a pápát meg Jeruzsálembe... Na, mit szól hozzá? Hamar ráncba szedném Európát. Nézze, Badingue, ide süssön...

Abbahagyta, hogy kimarkoljon öt-hat mályvacukrot.

- Annyi ideig se tartana, míg ezt lenyelem.

S a cukrokat egyenként behajigálta kitátott szájába.

- A császárnak más tervei vannak - viszonozta a rendőr, jó kétpercnyi tűnődés után.

- Hagyja csak! - vágott vissza hevesen a kalapos. - Ismerjük már az ő terveit! Európa ránk se bagózik... Hiszen a maga góréját úgy szedik fel mindennap a lakájok az asztal alól, két nagyúri szajha mellől.

De Poisson felállt, kilépett, s kezét a szívére tette:

- Maga sérteget engem, Auguste. Vitatkozzék személyeskedés nélkül.

Ekkor Virginie is közbeszólt, hogy hagyják már békén. Tojik Európára. Hogy lehet az, hogy két ember, aki egyébként olyan jól megfér, rögtön összevész, ha politikáról van szó? A két ember még dirmegett-dörmögött egy ideig. Majd a rendőr, mutatni akarván, hogy nem haragszik, odavitte Lantier-nak a kis doboz tetejét, mellyel elkészült; Baráti emlék Auguste-nek: ez állt rajta berakott betűkkel. Lantier el volt ragadtatva, hátradőlt, elterpeszkedett, szinte ráfeküdt Virginie-re. A férj meg, azzal a kopottfal-színű ábrázatával, csak nézte, és zavaros szeméből nem lehetett kiolvasni semmit; a bajusza vörös szálai olyan furcsán rángatóztak időnként, hogy az bárkit gondolkodóba ejtett volna, aki nem annyira biztos a dolgában, mint a kalapos.

Ebben a piszok Lantier-ban megvolt az a pimasz hidegvér, amely annyira tetszik a nőknek. Mihelyt Poisson hátat fordított, a kalaposnak az a mókás ötlete támadt, hogy megcsókolja Poissonné bal szemét. Egyébként óvatos volt, mint a róka, de ha a politikán veszekedett, mindent mert, s az asszonyon vett elégtételt magának. Ezzel a hátmegetti falánk szerelmeskedéssel, ezzel az arcátlan csókolózással állt bosszút a császárságon, mely Franciaországot közönséges bordélyházzá züllesztette le. De most megfeledkezett Gervaise-ről. A mosónő átöblítette s feltörölte a boltot, s most a pult mellett állva várta a másfél frankját. Az a lopott csók hidegen hagyta; mindennapi dolognak tekintette, melyhez semmi köze. Virginie azonban láthatólag bosszankodott. Odalökte a másfél frankot a pultra, Gervaise elé. Az, mintha még várna valamire, nem mozdult, a mosástól remegve állt ott, lucskosan, visszataszítón, mint egy kutya, melyet most húztak ki a csatornából.

- Szóval, semmit se mondott? - kérdezte végül a kalapostól.

- Kicsoda? Vagy úgy! Nana?... Nem hát, semmi egyebet. De milyen szája van a kis semmirekellőnek! Kis epresbögre!

És Gervaise, kezében szorongatva másfél frankját, elkullogott. Kitaposott, ócska cipője úgy szörcsögött, mint a rossz pumpa. A ráncos harmonika-cipő keserves dallamot nyöszörgött, s a járdán otthagyta maga mögött széles sarkának nedves nyomát.

A környéken a hasonszőrű iszákos némberek azt mondogatták, hogy Gervaise azért iszik, mert vigasztalódni akar lánya gyalázata miatt. Ő maga is, míg a pohár snapszát szopogatta a pultnál, gyászosnál gyászosabb képeket vágott, s azzal a kívánsággal hörpintette fel, bár meggebedne tőle. Amikor meg hullarészegen hazatámolygott, azt dadogta, hogy a bánattól van úgy oda. De a rendes emberek csak a vállukat vonogatták; ismerik már ezt; aki a Patkányfogóban berúg, rendesen a bánatra keni; nem annyira búbánat az, mint inkább borbánat. Az bizonyos, hogy eleinte nem bírta megemészteni Nana szökését. Maradék tisztességérzete lázadozott; elvégre egy anya mégsem szívesen gondol rá, hogy a lányát az első jöttment rögtön letegezheti. De annyira eltompult, a feje olyan zavarodott, a szíve olyan nehéz volt, hogy nem sokáig szégyenkezett emiatt. Ahogy jött, úgy el is múlt. Egy hét is eltelt, anélkül hogy eszébe jutott volna az a ribanc lánya; hol gyöngédségi rohamai támadtak, hol meg elöntötte a harag, aszerint, hogy korgott-e a gyomra, vagy tele volt-e a bendője; vad vágyat érzett, hogy nyakon csípje Nanát egy sarokban, ahol talán agyonölelgette vagy összerugdosta volna, pillanatnyi hangulata szerint. A végén már maga se tudta, mi a tisztesség, mi nem. De hát Nana mégiscsak az övé! S ha az embernek van valamije, nem szívesen veszi, ha nyoma vész.

Amikor ilyen gondolatai támadtak, hiúzszemmel kémlelte az utcát. Hej, csak meglátná valahol azt az utcarongyát, majd hazalódítaná! Épp ebben az esztendőben forgatták fel a városnegyedet. Ekkor törtek helyet a Magenta körútnak és az Ornano körútnak, eltüntetve a régi Halárus-kaput és átszakítva a külső körutat. Ki sem ismerte már magát az ember. A Halárusok utcájának egyik oldalát földig lerombolták. Az Aranycsepp utcából most hatalmas tisztásra lehetett látni, ahol szabadon áradt a levegő és a napfény; azoknak a roskadozó házaknak a helyén, amelyek errefelé elzárták a kilátást, most valóságos palota állott az Ornano körúton, egy templomforma, kőfaragásos, hatemeletes épület, melynek hímzett függönyös, napfényes ablakaiból a gazdagság illata áradt. Ez a hófehér ház, éppen szemben az utca torkolatával, valóságos fényözönt vetett bele. Lantier és Poisson minden áldott nap összevesztek rajta. A kalaposnak be nem állt a szája, ha a párizsi bontások kerültek szóba; azzal vádolta a császárt, hogy mindenhol palotákat emeltet, mert a munkásokat vidékre akarja száműzni; a rendőr ellenben hideg dühtől sápadozva azt felelte, hogy a császár igenis sokat törődik a munkássággal, mert eltörli a föld színéről egész Párizst, ha kell, csak hogy munkaalkalmat teremtsen. Látszott, hogy Gervaise nincs kibékülve ezekkel a nagy szépítgetésekkel, melyek fenekestül felforgatják a külváros megszokott, sötét zugait. Leginkább azon mérgelődött, hogy a negyed éppen most szépül, amikor ő maga tönkremegy. Aki a mocsokban hever, nem örül, ha rásüt a nap. Dühöngött is, míg Nanát hajszolta, hogy lépten-nyomon építőanyagba botlik, az épülő utcákon latyakban caplat, palánkokba ütközik. Az Ornano körúti cifra épület kihozta a sodrából. Az effajta épületek a Nana-féle ringyóknak valók.

Közben többször is kapott hírt a lányáról. Mindig akadnak jótét lelkek, akik sietnek megvinni a kellemetlen újságot, így például elmondták, hogy Nana faképnél hagyta az öregjét, ami nagy tapasztalatlanságra valló, ostoba csínytevés. Hiszen gyöngyélete volt az öregnél, aki ajnározta, imádta, még szabadjára is engedte, persze ha a lány élni is tudott volna a szabadsággal. De hát, fiatalság meggondolatlanság! Nyilván ő is odábbállt valami széltolóval; bár semmi bizonyosat nem tudni felőle. Csak az az egy látszott biztosnak, hogy egy délután a Bastille téren három sou-t kért az öregjétől azzal, hogy kisdolgozni megy, s az öreg talán még ma is várja. A jobb társaságban úgy mondják az ilyesmit, hogy "angolosan meglépett". Mások erősködtek, hogy azóta is látták, járta a kánkánt a Kápolna utcai Nagy Vigalom mulatóban. Ekkor határozta el Gervaise, hogy bejárja a környék táncos lebujait. Többé el nem ment mulató mellett úgy, hogy be ne lépett volna. Coupeau mindenüvé elkísérte. Eleinte csak körüljárták a termeket, hogy szemügyre vegyék az ugrabugráló utcanőket. Aztán egy este, hogy történetesen pénzük is volt, leültek, és megittak egy tál fűszeres bort, csupán hogy felfrissüljenek, és várják, nem toppan-e be véletlenségből Nana. Egy hónap múlva már nem is gondoltak Nanára, csak szórakozásul keresték fel a mulatókat, mert szívesen elnézegették a táncot. Óraszám elüldögéltek szótlanul, az asztalra könyökölve, belesüketülve a padlót rengető lábdobogásba, s nyilván jól elszórakoztak, míg fakó szemükkel a külvárosi cafrákat nézték a fojtó levegőjű, vörösen megvilágított teremben.

Egy novemberi estén megint éppen a Nagy Vigalomba tértek be, egy kicsit fűtőzni. Kint csípős szél fújt, csak úgy borotválta az ember arcát. Hanem a terem zsúfolásig megtelt. Egy tűt sem lehetett volna leejteni ebben az istentelen tülekedésben, nyüzsgés az asztaloknál, nyüzsgés középütt, nyüzsgés a levegőben, úgy szorongtak, mint a heringek a hordóban; aki szerette a caeni módra készített pacalt, itt jóllakhatott. Kétszer is körüljártak, de nem találtak szabad asztalt; elhatározták, hogy megvárják, míg valamelyik társaság eltisztul, addig meg álldogálnak. Coupeau hol a sarkára, hol a talpára nehezedve himbálta a testét, mocskos zubbonyban volt, fején ellenző nélküli, fölül ellapított sapka. Ahogy ott állt, akadályozva az átjárást, észrevette, hogy egy nyeszlett fiatalember, aki az imént a könyökével súrolta, a felöltője ujját dörgölgeti.

- Hé, maga! - kiáltott utána dühösen, fekete pofájából kihúzva a pipáját. - Nem tud bocsánatot kérni?... És még ő húzza az orrát, mert munkásruha van az emberen!

A fiatalember hátrafordult, végigmérte a bádogost, aki így folytatta:

- Tanuld meg, büdös jampec, hogy a zubbony a legszebb viselet. Igenis! Ez a munkás viselete!... Majd lemázolok én neked kettőt, disznó buzi! Még ez meri sértegetni a munkásembert!

Gervaise hasztalan csitította. Coupeau széthúzta rongyait, s a zubbonyát verve üvöltötte:

- Ebben férfiszív dobog!

A fiatalember eltűnt a tömegben, s csak azt morogta:

- Piszkos csavargó!

Coupeau el akarta kapni. Csak nem hagyja, hogy egy ilyen lebernyeges kibabráljon vele! Nem is az övé az a kabát! Valami alkalmi jakó, amit magára akasztott, hogy ingyen felcsíphessen egy nőt. De csak kerüljön még egyszer a szeme elé! Letérdelteti, s úgy tanítja meg a zubbonynak kijáró tiszteletre! A sűrű embertömegben alig lehetett megmozdulni. Gervaise és Coupeau lassan körüljárták a táncoló párokat; a kíváncsiak hármas sorokban tülekedtek, lökdösődtek; arcuk felgyúlt, ha egy férfi elcsúszott, vagy egy nő olyan magasra emelte a lábát, hogy mindenét látni lehetett; mivel mindketten alacsonyak voltak, felágaskodtak, hogy legalább az ugráló kontyokat és kalapokat lássák. A repedt hangú rézfúvók dühödten recsegték a négyest, a terem majd összedőlt a hangzavartól, a táncolók dobogtak, a felvert por elhomályosította a gázt. A hőség dögletes volt.

- Oda nézz! - szólalt meg hirtelen Gervaise.

- Mi az?

- Nézd azt a bársony satyakot, ott ni!

Lábujjhegyre álltak. Balra ócska fekete bársonykalapot láttak, két foszladozó toll libegett-lebegett rajta: igazi halottasló-bóbiták. Egyelőre csak a kalapot látták, mely ugrált, pörgött, alámerült, felszökkent, valóságos boszorkánytáncot járt. Olykor elvesztették szem elől az emberfejek hullámzó tömegében, majd újra meglátták, ott ingott-ringott a többiek fölött, oly mulatságos hetykeséggel, hogy köröttük az emberek halálra nevették magukat a kalap láttán, azt sem tudva, mi van alatta.

- Na, mi az? - kérdezte Coupeau.

- Nem ismersz rá a kontyára? - suttogta Gervaise elfulladva. - A nyakam rá, hogy ő az!

A bádogos széttaszigálta a tömeget. A büdös istenit! Ez tényleg Nana! És hozzá milyen ruhában! A fenekén ócska, fekete, csupa pecsét selyemszoknya feszült, látszott, hogy végigtörölték vele a lebujok asztalait, tépett fodrai elöl-hátul leszakadva. Ezenkívül csak rövid mellénykét viselt, vállán nem volt kendő, kilátszott a szakadt gomblyukú, csupasz ruhaderék. S ha belegondol az ember, hogy ennek a kis cafkának volt már egy öreg pasasa, aki a csillagokat is lehozta volna érte, és mégis odáig süllyedt, hogy beleesett egy stricibe, aki talán veri is! Mindamellett friss és kívánatos volt; kócos, mint egy pudlikutya, pofija rózsás az alatt a nagy fene kalap alatt.

- Na megállj csak, majd megtáncoltatlak én mindjárt! - tört ki Coupeau.

Nana, persze, semmit sem sejtett. Öröm volt nézni, hogy tekergőzik! Hányta a farát balra, hányta jobbra, olyan mélyen meghajolt, hogy majd kettétört. Lábfejét a gavallérja arcáig rúgta, azt hitte az ember, az egész lány menten szétreped! Körülállták, megtapsolták; ő meg tűzbe jött, felkapta a szoknyáját, feltűrte térdig, teste remegett a vad kánkántól, pörgött-forgott, mint egy ostorozott facsiga, le-ledobbant a padlóra, szétterpesztett lábbal spárgát csinált, majd meg lassú táncba kezdett, elbájolón ringatva a csípejét, a keblét. Legszívesebben felkapta volna az ember, hogy elvigye egy sarokba, és agyonszeresse. Coupeau épp a "pastourelle" kellős közepén rontott oda, s hogy megzavarta a figurát, mindenki rátámadt.

- Ha mondom, hogy a lányom! - ordította. - Eresszenek!

Nana éppen hátrafelé tipegett, tollaival a padlót súrolta, domborodó hátulját sebesen riszálta, hogy minél hatásosabb legyen a jelenet. Egyszerre csak óriási rúgás érte, pont ott, ahol a leggömbölyűbb volt. Felegyenesedett, s felismerve apját és anyját, halálosan elsápadt. Ezt a balszerencsét!

- Ki vele! - bömböltek a táncolók.

Coupeau azonban, aki a lánya gavallérjában ráismert arra a felöltős, nyeszlett fiatalemberre, oda se bagózott.

- Úgy ám, mi vagyunk itt! - üvöltötte. - Erre nem számítottál, mi?... Hát itt kell hogy elkapjalak, s a tetejébe ezzel a zöldfülűvel, aki az előbb pimaszkodott velem!

Gervaise fogvicsorgatva odábblökte, s letorkolta:

- Hallgass!... Nem kell itt sokat magyarázkodni!

S előbbre lépve, két nagy pofont kent le Nanának. Az elsőtől leröpült a tollas kalap, a második piros nyomot hagyott a vászonfehér arcon. Nana bambán, könnytelenül, tiltakozás nélkül tűrte. A zenekar tovább harsogott, a tömeg dühöngött és ordítozott:

- Ki vele! Ki vele!

- Lódulj! - hörrent rá Gervaise. - Előttünk menj, és nehogy szökni próbálj, mert lecsukatlak!

A nyeszlett fiatalember bölcsen kereket oldott. Nana elöl ment, merev léptekkel, balszerencséjétől még mindig kábultan. Egyszer úgy tett, mintha megmakacsolná magát, de hátulról egy nyakleves megmutatta, merre az ajtó. Így vonultak ki hármasban, a terem gúnyolódásai és füttyei közepette; a zenekar olyan mennydörgő robajjal folytatta a négyest, mintha a puzónok ágyúgolyókat okádtak volna.

Kezdődött a régi élet. Nana tizenkét órát aludt egyhuzamban régi kis hálófülkéjében, s egy hétig nagyon szófogadónak mutatkozott. Egyszerű kis ruhát ütött össze magának, s kontya alatt megkötött főkötőt viselt. Sőt, úgy felbuzdult, hogy közölte: dolgozni szeretne otthon. Itthon az ember annyit keres, amennyit akar, és nem hallja a műhelybeli mocskos beszédeket. Kerített munkát, egy asztalon berendezkedett a szerszámaival, s eleinte reggel ötkor kelt, hogy ibolyaszárakat sodorgasson. De alighogy leszállított néhány nagytucatot, húzódozni kezdett a munkától, kezébe beleállt a görcs, elszokott már a sodorgatástól, fulladozott a szűk szobában, fél év alatt nagyon megszokta már a kószálást a szabad levegőn. A bögrébe beszáradt az enyv, a szirmok s a zöld papírszeletkék átzsírosodtak, a főnök háromszor is ott járt, botrányt csapott, tönkrement holmiját követelte. Nana csak lopta a napot, apja ütlegeit szótlanul tűrte, anyjával reggeltől estig civakodott. A két nő durvábbnál durvább sértéseket vágott egymás fejéhez. Ez nem tarthatott így sokáig; a tizenkettedik napon kiröppent a jómadár, csak a farán feszülő ruhácskát meg a fülére csapott sapkát vitte magával. Lorilleux-ék, akiket mérhetetlenül bosszantott Nana szánom-bánom visszatérése, most majd kibújtak a bőrükből örömükben. Második felvonás, kettes számú szökés, hölgyek, figyelem! Beszállás a Szent Lázár-börtön felé! Meg kell dögleni! Hogy ez a Nana milyen elegánsan meglépett! Na, ha Coupeau-ék ezután otthon akarják fogni, most már csak egyet tehetnek: a micsodáját bevarrják, őt pedig kalitkába dugják.

Coupeau-ék színleg örültek, hogy végre megszabadultak Nanától. Valójában dúltak-fúltak. De minden harag csak ideig-óráig tart. Nemsokára szemrebbenés nélkül fogadták a hírt, hogy Nana a környéken kurválkodik. Gervaise azzal vádolta, hogy csak az ő fejükre akar szégyent hozni, s hamarosan túltette magát a pletykákon; ha az utcán belebotlana abba a ribancba, a kezét se piszkolná be azzal, hogy képen teremtse; végeztek egymással, felőle ugyan ott döglődhetne pucéron az utca kövén, ő bizony tovább menne, meg se mondaná, hogy ő hozta a világra ezt a szukát! Nana lázba hozta a környék valamennyi mulatóját. Ismerték a Fehér Királynőtől a Nagy Vigalomig. Ha a montmartre-i Paradicsomban járt, a vendégek az asztal tetejére álltak, úgy nézték, hogyan csinálja a "pastourelle"-ben a hátráló rákot. Mivel a Vörös Kastélyból kétszer is kidobták, csak a bejárat előtt ténfergett, ismerősökre vadászva. A körúti Fekete Golyó és a Halárusok utcájában a Török Császár már jobb helyek voltak, ide csak akkor ment el, ha volt fehérneműje. De a környék összes zenés helyiségei közül az egyik nyirkos udvarban levő Remetebarlangot és az Óra közi Robert mulatót kedvelte leginkább, a két bűzös, mocskos kis helyiséget csak egy fél tucatnyi pisláncs világította meg úgy-ahogy, nagyon kedélyes volt itt az élet, mindenki azt tehette, amit akart, a gavallérok és hölgyikéik nyugodtan ölelkezhettek hátul, a kutya se zavarta őket. Nanának hol jobban, hol rosszabbul ment a sora; ahogy a szerencse kereke fordult; hol kicsípte magát, mint egy finom úridáma, hol meg a mocsokban fetrengett, mint egy utolsó rongy. Szép életet élt!

Néha úgy rémlett Coupeau-éknak, egyik-másik gyanús helyen, mintha Nanát látnák. Hátat fordítottak, s elkotródtak onnét, hogy ne kelljen megismerniük. Semmi kedvük nem volt kifütyültetni magukat az egész teremmel, csak azért, hogy hazacipeljenek egy ilyen dögöt. Egy este azonban, tíz óra tájban, hogy éppen ágyba készültek, valaki dörömbölt az ajtón. Nana állt ott; mintha mi sem történt volna, hálóhelyet kért; de milyen állapotban volt, teremtő Isten! Hajadonfőtt, rongyos ruhában, kitaposott cipőben, már pusztán az öltözetéért fülön foghatták és bedutyizhatták volna. Coupeau-ék természetesen jól eldöngették; utána mohón rávetette magát egy darab száraz kenyérre, s még az utolsó falatot rágta, mikor a kimerültségtől már elnyomta az álom. Ez most már mindig így ment. Ha a lány úgy érezte, hogy egy kissé lábra kapott, egy reggel szépen elpárolgott. Volt, nincs: a madár kiröppent. Teltek-múltak a hetek, a hónapok, és már-már azt hitték, végképp nyoma veszett, amikor egyszerre csak újból felbukkant váratlanul; sosem vallotta be, honnét került elő, egyszer tetőtől talpig összekarmolászva, olyan mocskosan, hogy csípővassal se nyúlt volna hozzá az ember, máskor meg jól öltözötten, de olyan petyhüdten, a kicsapongástól úgy kimerülve, hogy alig állt a lábán. A szülei végül is beletörődtek. Hiába aprították, nem fogott rajta. Ha eltángálták is, csak visszatért, mint valami fogadóba, ahol szobát vesz ki egy hétre az ember. Tudta, hogy a hálóhelyért megtáncoltatják, de eltűrte, mert haszon is származott belőle. Aztán csak megunják egyszer a verést. Coupeau-ék végül belenyugodtak Nana csavargásaiba. Jön, nem jön - mindegy, csak az ajtót ne felejtse nyitva maga után. Istenem, a megszokás elkoptatja a tisztességérzetet is, mint akármi mást.

Gervaise-t csak egyvalami hozta ki a béketűrésből: az, ha a lánya uszályos ruhában és tollas kalapban állított be. Ezt a cifrálkodást már nem vette be a gyomra. Nana dorbézoljon, ahogy akar, de legalább amikor az anyjához jön, akkor öltözzék úgy, ahogy munkáslányhoz illik. Az uszályos ruhák lázba hozták a házat; Lorilleux-ék gúnyosan vigyorogtak, Lantier egészen felvillanyozva sündörgött a lány körül, szaglászta, hogy milyen illatos; Boche-ék megtiltották Pauline-nak, hogy szóba álljon ezzel a tarka rongyokba bújtatott ringyóval. Gervaise azon is sokat mérgelődött, hogy Nana úgy alszik, mint egy darab fa: kiruccanásaiból megtérve délig hever az ágyán, melle kitakarva, kibontott kontya hajtűvel tele, arca fehér, alig lélegzik, olyan, mint akit agyonvertek. Délelőtt ötször-hatszor is felrázta, és megfenyegette, hogy a hasára önt egy fazék vizet. Dühbe gurult, ha látta ezt a félmeztelen, bűnön hizlalt dologkerülőt, aki a szeretkezéstől még duzzadt testtel aludta mámoros álmát, és nem bírt felocsúdni. Nana kinyitotta fél szemét, újból lehunyta, s még jobban befészkelte magát.

Gervaise egyszer keményen megrótta az életmódjáért; talán a bakákba esett most bele - kérdezte tőle -, hogy ilyen összetörten keveredik haza? S fenyegetését beváltva, lefröcskölte hideg vízzel.

A lány dühösen bújt be a takaró alá, és kiabálni kezdett:

- Most már elég legyen, mama! Jobb lesz, ha nem emlegetjük a férfiakat. Te is élted a magad életét, én is élem a magamét.

- Micsoda? Micsoda? - hebegte az anyja.

- Eddig sosem beszéltem róla, mert hát mi közöm hozzá: de te se igen fékezted magad, elégszer láttalak ingben, harisnyában settenkedni, míg papa horkolt... Te most már unod az efféle mulatságot, más viszont nem unja. Hagyj nekem békét! Minek mutattál jó példát?

Gervaise arcából leszaladt minden csepp vér, a keze remegett, tanácstalanul topogott, azt se tudta, mit csinál. Nana pedig hasra fordult, átölelte a vánkost, és megint öntudatlan, mély álomba merült.

Coupeau csak morgott, már pofozkodni se volt kedve. Teljesen elment az esze. Még csak azt se lehetett mondani rá, hogy erkölcstelen apa, mert az ital összezavarta jóról és rosszról alkotott fogalmait. Élete most már szabályozva volt: fél évig részegeskedett, utána összecsuklott, és bevonult a Szent Annába; ezt már csak afféle kirándulásnak vette. Lorilleux-ék azt mondták ilyenkor, hogy Gugyi gróf úr a birtokára utazott. Az intézetben helyrepofozták, talpra állították, s pár hét múlva kiengedték, utána tovább pusztította magát, míg egy szép napon megint oda nem lett, s újabb rendbehozásra nem szorult. Három év leforgása alatt hétszer járta meg a Szent Annát. A környéken azt beszélték, hogy már fenntartott cellája van. Csak az volt a bibije az egésznek, hogy ez a javíthatatlan iszákos mind siralmasabb állapotban került be, előre lehetett látni, hogy visszaesésről visszaesésre mint közeledik a végső romlás, amikor összeroppan az ócska hordó, miután abroncsai sorra lepattantak.

Mindez persze nem szépítette meg: olyan volt, mint a hazajáró lélek. A méreg csúnyán kikezdte. Alkohollal átitatott teste úgy összezsugorodott, mint a patikusok spirituszos üvegeiben látható elvetélt magzatok. Ha az ablakhoz állt, szinte át lehetett látni a testén, olyan vézna volt. Arca megnyúlt, szeme szivárgott, annyi viaszt sírt ki magából, hogy egy székesegyház egész gyertyaszükségletére futotta volna belőle, csak nagy, bibircsókos krumpliorra maradt a régi: virító vörös szegfű beteges, borvirágos képén. Akik tudták, hogy alig negyvenéves, megborzongtak, ha görnyedten, reszketősen, megvénülve elhaladt mellettük az utcán. A keze mind erősebben reszketett, kivált a jobb olyan vitustáncot járt, hogy néha két marokra kellett fognia a poharát, ha az ajkához akarta emelni. Az istenit ennek a reszketésnek! Teljes eltompultságában csak ez az egy dolog izgatta. Fojtott szitkokat morgott a két kezére. Máskor meg órákig elmerülten bámulta táncoló kezeit, nézte ezt a két ugrándozó békát, némán, harag nélkül, azon töprengve, hogy ugyan miféle rejtett szerkezet működteti őket; Gervaise is így találta egy este, és látta, hogy két nehéz könnycsepp gördül le beesett, iszákos képét.

Az utolsó nyáron, mikor Nana még a szüleinél töltötte töredék éjszakáit, Coupeau egészen tönkrement. A hangja annyira elváltozott, mintha a torokreszelő új hangszert bújtatott volna a torkába. Fél fülére megsüketült. Pár nap alatt teljesen elromlott a szeme; a lépcsőn a korlátba kellett kapaszkodnia, ha nem akart legurulni. Neki már - ahogy mondani szokták - befütyültek. Irtózatos fejgörcsei voltak, szédült, a szeme káprázott. Éles fájdalmak hasítottak a karjába és a lábába; elsápadt, le kellett ülnie, órákig bambán gubbasztott a székén; sőt, egyik rohama után, egy napra megbénult a karja. Többször ágynak dőlt; összehúzta magát, bevackolódott a takaró alá, úgy zihált szüntelenül, mint a beteg állat. Aztán ismét mutatkoztak az elmezavar jelei. Gyanakvó lett, nem lelte a helyét, kiverte a forróláz, vad dührohamok jöttek rá, leszaggatta a zubbonyát, görcsösen harapdálta a bútorokat; máskor meg egészen ellágyult, pityergett, mint egy kislány, sírt, panaszkodott, hogy senki nem szereti. Egy este Gervaise és Nana, hazajőve, nem találták az ágyában. A vánkost tette a maga helyére. Végre felfedezték: az ágy és a fal között lapult, vacogva mesélte, hogy meg akarják gyilkolni. A két nőnek kellett visszafektetnie, úgy csitítgatták, mint a gyereket.

Coupeau csak egyetlen orvosságot ismert: felhajtotta a napi vitrioladagját; égette a beleit, mint a tűz, és talpra állította. Reggelenként így mulasztotta el a rossz szája ízét. Emlékezőképességét már régen elvesztette, a feje üres volt; még jóformán talpra sem állt, már csúfolódott a betegségen: ő ugyan nem volt még beteg soha. Mintha egy haldokló azt bizonygatná, hogy kutya baja. De másra sem emlékezett jobban. Ha Nana megjött egy hathetes kiruccanásból, Coupeau azt hitte, hogy csak a környéken járt bevásárolni. Gyakran megesett, hogy a lány egy úrba kapaszkodva lógott az utcán, s meglátva apját, rávigyorgott, de az nem ismerte meg. Nana most már semmibe se vette Coupeau-t; ha nem talál széket, nyugodtan ráült volna az apjára.

Az első fagyok beálltával Nana újból kámfort játszott, azzal ment el otthonról, hogy sült körtét hoz a gyümölcsöstől. Érezte a telet, nem volt kedve a hideg kályha mellett fagyoskodni. Coupeau-ék szidták, mint a bokrot, de csak mert számítottak a körtére. Biztosan visszatér még; múlt télen is három hétig hozott egy csomag kétkrajcáros dohányt. De teltek-múltak a hónapok, és a lány csak nem érkezett meg. Úgy látszik, most hosszú útra ment. Beköszöntött a június, de a napsütés se hozta vissza Nanát. Most már biztosnak látszott, hogy szakított velük, s másutt boldogul. Coupeau-ék, hogy egyszer nagyon megszorultak, eladták a lányuk vaságyát, kerek hat frankot kaptak érte, sürgősen el is itták Saint Ouenban, úgyis útjukban volt az az ágy.

Egy júliusi reggel Virginie behívta az arra járó Gervaise-t, s megkérte, hogy segítsen elmosogatni, mert Lantier az este megvendégelte két barátját. S míg Gervaise mosogatta a kalapos traktájától jócskán zsíros edényt, egyszerre csak felkiáltott Lantier, aki ott pihente ki a lakoma fáradalmait a boltban:

- Tudja-e, mi hír, nyanya? Találkoztam Nanával a minap!

Virginie, aki a pultnál ült, s aggodalmasan nézte a rohamosan ürülő üvegeket és fiókokat, dühösen csóválta meg a fejét. Türtőztette magát, nehogy odavágjon valami gorombaságot. Itt már bűzlik valami. Lantier nagyon gyakran találkozik Nanával. Ő bizony nem tenné tűzbe a kezét, ez az ember a legrosszabbra is képes, ha megvadítja egy szoknya. Épp ekkor állított be Lerat-né. Mostanában sülve-főve együtt volt Virginie-vel, aki rábízta a titkait; szokott merész mosolyával megkérdezte:

- Milyen körülmények között találkozott vele?

- Ó, igen jó körülmények között - válaszolta a kalapos, s bajszát pödörgetve, öntelten vigyorgott. - Ő hintóban ült, én meg a sárban tapodtam... Így igaz, esküszöm! De különben sem kellene szégyenkeznem, piszok mázlijuk van azoknak az úri bikficeknek, akik megszuttyongathatják!

Tekintete felgyúlt. Gervaise-hez fordult, aki a bolt végében egy tálat törölgetett.

- Igen, hintón ült, és átkozottul elegáns volt!... Alig ismertem rá, azt hittem, valami úri dáma, fehér egérfogak, üde pofika, mint egy harmatos virág. Még ő integetett mosolyogva, a kesztyűjével... Valami grófot csípett fel, azt hiszem. Feltört a kicsike! Most aztán fütyülhet mindnyájunkra a kis cafka, hogy így felvitte az Isten a dolgát. A szerelmes cicus! Nem, maguknak fogalmuk sincs, milyen helyes kis cicus az!

Gervaise még mindig a tálját törölgette, jóllehet az már régen tiszta és fényes volt; Virginie törte a fejét, azon aggódott, hogyan fizeti ki a másnap esedékes két váltót; Lantier kövéren és elégedetten elterpeszkedett, pórusaiból csöpögött a felhabzsolt cukor, a csinos kis pillangók iránti lelkesedése betöltötte a csemegésboltot, melynek háromnegyed részét felfalta már, s ahol érzett a csőd szaga. Hát igen! Elropogtat még egypár cukros mandulát, elszopogat egynéhány árpacukrot, és Poissonék üzletének befellegzett. Egyszerre megpillantotta a szemközti járdán a szolgálatos rendőrt: köpenye kigombolva, kardja a combját verte. Ezen még jobban felvidult, noszogatta Virginie-t, hogy nézze már meg a férjét.

- Hej, de muris pofa ez a Badingue máma! - dörmögte. - Ni csak, milyen peckesen lépked, biztosan üvegszemet dugtak a seggibe, hogy vigyázzon a népre.

Amikor Gervaise felment, Coupeau az ágy szélén ült, elbárgyultan, mint mindig, ha rohama volt. Élettelen szeme a padlóra meredt. Gervaise is leereszkedett egy székre, összetörten, keze fáradtan csüngött piszkos szoknyája mellett. S egy negyedóra hosszat ott ült a férjével szemben, szótlanul.

- Hallottam valamit - dünnyögte végül. - Látták a lányodat... Igen, és nagyon csinos a lányod, és nincs szüksége rád. Legalább ő boldog, az is valami!... Hej, az istenit! de sokért nem adnám, ha a helyében lehetnék.

Coupeau egyre a padlót bámulta. Aztán felemelte megvénült arcát, hülyén elvigyorodott, s azt motyogta:

- Jól van, galambom, én nem tartalak vissza... Még rád lehet nézni, ha kivakaródzol. Ahogy mondani szokták, ócska zsáknak is akad foltja. A teremtésit! Hátha így nekünk is csurran-cseppen valami!


12

Szombat lehetett, lakbérfizetés után, január 12-e vagy 13-a, Gervaise nem is igen tudta már. Egészen elhülyült, száz éve nem volt meleg étel a gyomrában. Pokoli egy hét! Siralomház! Két négyfontos kenyér keddtől csütörtökig, este egy kis maradék száraz kenyérhéj, és harminchat órája egy morzsa sem, csak az éhkopp! De azt az egyet tudta, mert a derekában érezte, hogy kutya idő van, sötét és hideg, az ég kormos, mint az üst feneke, hóval terhes, de havazni csak nem akar. Ha fagy és éhség marja az ember beleit, hiába húzza össze az övet a derekán, jól nem lakik tőle.

Talán Coupeau hoz pénzt estére. Állítólag dolgozik. Végtére is minden megeshet. És Gervaise, noha már számtalanszor csalódott, csak számított erre a pénzre. Neki magának már olyan rossz híre van a környéken, hogy még egy rongy kimosását se bízzák rá; sőt még az az öregasszony is kitette a szűrét, akihez takarítani járt, azzal vádolta, hogy megissza a likőrjeit. Hallani se akartak róla, tökéletesen használhatatlanná vált; tulajdonképpen nem is igen bánta, annyira eltompult, hogy inkább felfordult volna, semhogy egy ujját megmozdítsa. Ha Coupeau tényleg hazahozza a bérét, majd csak esznek valami meleget. Addig is, minthogy még nem ütötte el a delet, végignyúlt a szalmazsákján, mert fekve jobban elviselhető a hideg meg az éhség.

Gervaise szalmazsáknak nevezte, bár valójában csak egy halom szalma volt ott, a sarokba szórva. Az ágy lassacskán a környékbeli zsibárusokhoz vándorolt. Amikor nagy volt a lepusztulás, Gervaise először a matracot fejtette fel, marokszám szedte ki belőle a gyapjútöltést, s a kötényében vitte eladni a Belhomme utcába, ahol fél frankot kapott fontjáért. Aztán, hogy a matrac kiürült, másfél frankért eladta a huzatját is egy reggel, s kávét vett az árán. Ezt követték a vánkosok, majd a hengerpárna. Hátra volt még az ágy farésze, de azt mégsem vehette a hóna alá, mert Boche-ék fellármázták volna a házat, ha észreveszik, hogy lopja a háziúr tulajdonát.

Azonban egy este - Coupeau segítségével - mégiscsak kileste, hogy Boche-éknál nagy a dínomdánom, és darabonként szép csöndesen lehordta az ágyat: az oldaldeszkákat, a támlákat, a belső keretet. Tíz frankért elkótyavetyélte az egészet; három napig éltek belőle. Megteszi a szalmazsák is, nemde? Aztán annak a huzata is követte a matracot; szépen felfalták az egész hálóhelyet, pukkadásig tömve magukat kenyérrel - huszonnégy órai keserves koplalás után.

A szalmát a sarokba söpörgették, ezzel mindjárt fel is hányták a vackukat, ott se volt több piszok, mint másutt.

Gervaise ruhástul hevert a szalmán, lekushadva, mint a vadászkutya, rongyos alsószoknyája alá húzott lábbal, hogy ne fázzék annyira. Összegubbaszkodva, tágra nyitott szemmel feküdt, és nem a legvidámabb gondolatok forogtak az agyában. Nem, a kutya teremtésit! evés nélkül nem lehet élni tovább! Éhséget nem is érzett már; a gyomra ólmos nehéz, a feje meg mintha üres lett volna. Ebben az odúban nincs ami felvidítsa az embert, annyi szent! Hitvány ez még kutyaólnak is, az utcán sétáló, felöltöztetett úri agarak biztos nem laknának el ilyenben. Fakó tekintete a kopár falra meredt. Mindenük rég a zaciba vándorolt már. Csak a komód maradt meg és az asztal egy árva székkel; de a komód márványlapja és valamennyi fiókja osztozott a faágy sorsában. A tűzvész se végezhetett volna alaposabb munkát; sorra tünedeztek el az összes apróságok, a zsebórán, egy tizenkét frankos ócska krumplin kezdve, a családi fényképekig, melyeknek egy zsibárus asszony vette meg a kereteit; nagyon jószívű teremtés volt az a zsibárus asszony, Gervaise sorra odahordott neki serpenyőt, vasalót, fésűt, az asszony meg hol öt, hol három, hol két sou-t adogatott érte, mikor hogy; ebből is futotta egy-egy falat kenyérre. Mindössze egy ócska, törött koppantó maradt meg, a zsibárus asszony nem volt hajlandó pénzt adni érte. Ó, bár eladhatta volna Gervaise a szemetet, a port, a piszkot! Hamarosan boltot nyithatott volna, olyan töméntelen kosz halmozódott fel. Csak pókhálókat látott a sivár szoba sarkaiban, s bár a pókháló esetleg megteszi a vágott sebre, kereskedő mégsem akad, aki megvenné. Ekkor elfordította a fejét, látván, hogy itt nincs már mit pénzzé tenni, még jobban bevackolta magát a szalmába, s az ablakon át inkább a hóval viselős eget nézte, s a szomorú nap szinte megfagyasztotta csontjaiban a velőt.

Mennyi nyomorúság! De hát minek is gyötri magát, miért kínozza az agyát? Ha legalább durmolhatna egyet! De egyre ez a koldustanya jár a fejében. Marescot, a háziúr maga járt itt tegnap; vegyék tudomásul, hogy kilakoltatja őket, ha egy héten belül meg nem fizetik az elmaradt félévi bért. Csak rajta! Dobja ki őket, rosszabb dolguk az utcán se lesz! Nézze meg az ember a piszok frátert, képes felmászni ide télikabátban, gyapjúkesztyűsen, s úgy követeli a házbért, mintha legalábbis dugasz pénzük volna valahol. Hiszen csak volna, a kutya teremtésit! Biz nem aszalná tovább a nyeldeklőjét, hanem legelsőbb is magába hajigálna pár falatot! Utolsó egy alak az a pohos ingyenélő, hogy bújna oda, ahová ő gondolja, de annak is a mélyére! Nem különb nála Coupeau se, az a vadállat, aki ha belép, nyomban nekiesik és megruházza: mehet ő is a háziúr után! Fenemód tágas hely lehetett az, mert egyre-másra küldözgetett oda boldog-boldogtalant, annyira megelégelte az embereket és az életet. A végén már férje pof-emberévé süllyedt. Coupeau-nak volt egy fütyköse, melyet kancakenegetőnek hívott; kenegette is vele a kancáját, hogy jobban se kellett! Úgy megtáncoltatta, hogy véres verejtéket izzadt. Gervaise se maradt adósa, harapta, karmolta, ahol érte. Így megmángorolták egymást az üres szobában, s a bunyó hevében legalább megfeledkeztek az éhségről. Gervaise végül fel sem vette a püfölést, mint ahogy egyébbel sem törődött. Coupeau ülhette a szentheverdel napját hétszámra, elcsavaroghatott hónapokig, hazaérkezhetett dögrészegen, üthette-verhette Gervaise-t, az asszony mindent elviselt, legfeljebb bosszankodott. Ilyenkor küldözgette aztán a hátsó fertályába. Oda ezzel a disznó alakkal! Oda Lorilleux-ékkal, Boche-ékkal, Poissonékkal! Oda az egész környékkel, mely úgy lenézi őt! Odaküldte egész Párizst, s utána fenséges közönnyel csapott egyet a hátuljára; elégedett volt a bosszújával, hogy oda zsúfolta be az egész népséget.

Mindenhez hozzászokhat az ember, de sajnos, az evésről nem tud leszokni. Csak ez az egy keserítette meg Gervaise életét. Azzal már nem törődött, hogy utolsók utolsója lett, hogy a csatorna fenekén hever, hogy az emberek törölgetik magukat, ha elmegy mellettük.

A durva modor régen nem bántotta már, de az éhség még mindig csavargatta a beleit. Ó, régen lemondott a nyalánkságokról, odajutott már, hogy válogatás nélkül mindent megevett, ami elébe került. Most úgy ünnepelt, hogy hosszú állásban megfeketült húsmaradékokat vásárolt a hentestől, fontját négy sou-ért, hozzá főzött egy fazéknyi krumplit, az egészet összezagyválta egy serpenyőben. Vagy marhaszívet főzött, de az már olyan felséges koszt volt, hogy az ujját is megnyalta utána. Máskor meg, ha borhoz jutott, kenyeret vett, s a borba mártogatva ette. Két sou-s olasz sajt, egy mérő fehér alma, egy negyed font száraz bab a saját levében megfőzve: ezek már ritkaságszámba menő lakomák voltak. Ráfanyalodott a vendéglői hulladékokra, eljárt a gyanús kurtakocsmákba, ahol egy souért egy csomó halszálkával vegyes romlott húscafatot raktak elé. Még mélyebbre süllyedt: egy jószívű vendéglőstől elkunyerálta a vendégek meghagyta kenyérhéjat, és abból főzött kenyérlevest, jó sokáig rotyogtatva a levét valamelyik szomszédja tűzhelyén. A végén - ha már nagyon hangosan korgott a gyomra - arra vetemedett, hogy reggel a kutyákkal együtt turkált a boltajtók elé szórt hulladékban, mielőtt jött volna a szemetes; olykor válogatott fogásokhoz jutott: rohadt dinnyéhez, megbüdösödött makrahalhoz, bordaszelethez, melynek a csontját gyanakodva vizsgálgatta, hogy nem nyüves-e még. Igen, ilyen mélyre zuhant; a széplelkek undorodva elfordulnak, ha ilyesmiről hallanak; de ha ezek a széplelkek három napig nem burkolnának, vajon akkor is dacolnának-e a becses bendőjükkel? Alighanem négykézláb ereszkedve habzsolnák a rondaságot, akár a sorstársaik. Ó! Szegények kínhalála, éhségtől korgó, üres gyomrok, fogukat csattogtató, undokságokat zabáló páriák nyomorúsága ebben az aranyfényű, tündöklő, nagy Párizsban! És ne feledjük, hogy Gervaise valamikor pukkadásig tömte magát hízott libával! Bezzeg most felkopik az álla! Egyszer Coupeau elcsórt tőle két kenyérvéget, hogy eladja, és az árát eligya; a kiéhezett asszony kis híján agyonverte a lapáttal, úgy felindult annak a darabka kenyérnek az ellopásán.

Gervaise addig bámulta a fakó égboltot, míg el nem aludt, álma rövid és gyötrelmes volt; azt álmodta, hogy rászakadt a hóval terhes ég, annyira marta a hideg. Hirtelen talpra ugrott, szörnyű aggodalom riasztotta fel! Úristen! Csak nem hal meg? Vacogva, rémülten látta, hogy nappal van még. Sosem lesz már éjszaka? Milyen keservesen cammog az idő, ha üres az ember hasa! Ébredezett a gyomra is, és kínozni kezdte. A székre rogyott, fejét leejtette, két kezét a combja közé dugta melegedni, s már azt számítgatta, mit vegyen vacsorára, ha Coupeau meghozza a pénzt: egy kenyér, egy üveg bor, két adag lyoni pacal. Bazouge apó órája hármat kakukkolt. Még csak három óra! Sírva fakadt. Sosem lesz hét óra, nem bírja ki addig. Egész teste remegett, jobbra-balra ingatta magát, mint a kislány, ki altatgatja nagy fájdalmát, kétrét görnyedt, öklét a gyomrára nyomta, hogy ne fájjon. Ó, százszor inkább a szülés, mint az éhség! S hogy kínja nem szűnt, elfogta a düh, felugrott, fel-alá járkált, hátha elcsitul tőle az éhség, mint a gyerek, kit álomba ringatnak. Egy fél óra hosszat ődöngött az üres szobában, egyik saroktól a másikig. Egyszerre csak megtorpant, szeme elmeredt. Lesz, ami lesz, mondjanak, amit akarnak, akár a lábukat is megcsókolja, ha kívánják, de ő kölcsönkér egy fél frankot Lorilleux-éktől.

A háznak ezen a részén, a tetvesfertályon, télidőben megszokott dolog volt a kunyerálás: fél frankot, egy frankot, apró-cseprő szívességeket kértek egymástól ezek az éhenkórászok. De inkább meghaltak volna, hogysem Lorilleux-ékhez forduljanak, akikről köztudomású volt, hogy nehezen gombolják ki az erszényüket. Nem csekély bátorságra vall, hogy Gervaise mégis bekopogott hozzájuk. A folyosón annyira elfogta a félsz, hogy szinte megkönnyebbült, mint a beteg, mihelyt becsenget a fogorvos ajtaján.

- Szabad! - hallotta a láncműves sipító hangját.

De jó volt odabent! A kohó lobogott, fehér lángja bevilágította a szűk műhelyt, Lorilleux-né éppen egy aranyfonalat izzított fel újra. Lorilleux a munkaasztal mellett izzadt, mert roppant melege volt, s a forrasztólámpával láncszemeket forrasztgatott. Finom illat terjengett, káposztaleves fődögélt a tűzhelyen, felszálló gőzétől Gervaise émelyegni kezdett, majdnem elájult.

- Ej, hát maga az! - morogta Lorilleux-né, s még csak le sem ültette. - Mit akar?

Gervaise nem válaszolt. Ezen a héten nem volt haragban Lorilleux-ékkel, de a kölcsönkérés a torkán akadt, amikor észrevette a tűzhely mellett terpeszkedő Boche-t, aki nyilván friss pletykákat hozott. Látszott a marhán, hogy tojik a világra. Úgy röhögött, mint egy segg, a szája nyílása elkerekedett, a két pofája úgy előreböffent, hogy az orra egészen eltűnt; egyszóval, hamisítatlan seggpofa.

- Mit akar? - ismételte meg Lorilleux is.

- Nem látták Coupeau-t? - nyögte ki végre Gervaise. - Azt hittem, itt lesz.

A házmester és a láncművesék gúnyosan vigyorogtak. Na, ők aztán nem látták, annyi biztos. Nincs nekik annyi kupicájuk, hogy Coupeau csak úgy idejárogasson. Gervaise erőt vett magán, és hebegve folytatta:

- Ugyanis azt ígérte, hogy hazajön... Igen, és úgy van, hogy ma pénzt hoz... De mivel okvetlenül vennem kell valamit...

Mély csönd támadt. Lorilleux-né nagy igyekezettel fújtatta a kohó lángját, Lorilleux beledugta az orrát az ujjai közül kígyózó láncba, Boche változatlanul vigyorgott azzal a telihold képével, s ajkát olyan kerekre csücsörítette, hogy az embernek nagy kedve támadt beledugni az ujját.

- Ha csak fél frankom volna - motyogta Gervaise halkan.

Semmi válasz.

- Nem tudnának kölcsönadni fél frankot?... Ó, még ma este visszaadnám.

Lorilleux-né megfordult, és rámeredt. Ez azt hiszi, hogy hízelkedéssel behálózza őket? Ma fél frankot vasal ki belőlük, holnap már egyet, aztán nincs az a hatalom, mely megállíthatná. Hogyisne! Majd ha fagy!

- De hiszen, kedvesem, nagyon jól tudja, hogy nincsen pénzünk! - tört ki. - Nézze, kiforgatom a zsebemet. Kikutathatja... Én igazán jó szívvel adnék.

- Nem is a szívvel van baj - dörmögte Lorilleux -, de ha nincs, hát nincs.

Gervaise meghunyászkodva bólogatott, de nem ment még el, szeme sarkából az aranyra sandított, nézte a falon függő aranytekercseket, az aranyhuzalt, melyet Lorilleux-né - kurta karját megfeszítve - áthúzott a drótnyújtón, s a férj bütykös ujjai alatt halomba gyűlő aranyláncszemeket. Arra gondolt, hogy ennek a csúf, feketés fémnek egy darabkájából kitelne egy jó vacsora ára. Igaz, hogy a műhely ma is mocskos volt - ócska vasszerszámok, szénpor, szétmázolt olajfoltok -, Gervaise szemében mégis olyan ragyogónak tetszett, mint egy pénzváltó boltja. Megint csak előhozakodott hát a kérésével, félénk hangon:

- Visszaadnám, higgyék meg, visszaadnám... Fél frank nem vágná földhöz magukat.

Majd megszakadt a szíve, nem akarta megvallani, hogy tegnap este óta csak az éhkoppot nyeli. Érezte, hogy a lába rogyadozik, félt, hogy rögtön elsírja magát, tovább dadogott:

- Nagyon szép volna maguktól!... Ó, el sem tudják képzelni... Bizony, ide jutottam, én istenem! Ide jutottam...

Lorilleux-ék elbiggyesztették a szájukat, és összehunyorítottak. Most meg már koldul a Bumli! Ez teljesen kikészült! Csakhogy ők nem szeretik az effélét. Ha ezt sejtik, inkább bezárkóznak, mert az ilyen koldusnépséggel sosem lehet elég óvatos az ember, különféle ürügyekkel betolakodnak a lakásba, aztán kereket oldanak, s megcsapják az értékes holmit. És náluk van is mit elemelni; akárhová nyúl valaki, harminc-negyven franknyi érték már odavan, ha csak összecsukja a markát. Régen gyanakodtak ők már, látván, milyen fura képet vág Gervaise, ha arany kerül a szeme elé. De most majd a körmére néznek! S ahogy Gervaise közelebb húzódott, s rá talált lépni a farácsra, a láncműves durván rárivallt, ügyet sem vetve a kérésére:

- Vigyázzon egy kicsit, hé! Még elviszi az aranyszemcséket a talpán... Talán bizony be is zsírozta, hogy jobban tapadjon!

Gervaise lassan hátrált. Egy polcba kapaszkodott az imént, de látva, hogy Lorilleux-né árgus szemekkel figyeli a kezét, szétnyitotta a tenyerét, kifordította, s lágy hangon, neheztelés nélkül, mint akinek úgyis minden mindegy, megszólalt:

- Nem vittem el semmit, megnézheti.

Azzal elment, mert a káposztaleves ingerlő illata s a műhely kellemes melege valósággal megbetegítette.

Lorilleux-ék persze egy szóval se marasztották. Fel is út, le is út! Vigye el őket az ördög, ha még egyszer ajtót nyitnak neki! Eleget látták a képes felét, nem kíváncsiak a más nyomorára, kivált ha az illető meg is érdemelte a sorsát. S kitört belőlük a durva, önző öröm, hogy tele a bendőjük, jó melegük van, s pompás leves vár rájuk. Boche még jobban elterpeszkedett, még kövérebbre fújta fel a képét, melyen most már aljas vigyor ült. Most bőségesen kárpótolta őket a sors a Bumli hajdani rongyrázásáért, a kék bolthelyiségért, a zabálásokért, minden egyébért. Jó dolgában azt se tudta már, mit csináljon, most legalább láthatja, hová visz a nagy eszem-iszom. Szemétdombra az ilyen henyélő, szemérmetlen haspókokkal!

- Ilyen pofátlanságot! Idejön fél frankot kunyerálni! - méltatlankodott Lorilleux-né, mikor Gervaise mögött becsukódott az ajtó - Még mit nem! Majd sietek leszúrni neki a fél frankot, hogy elpálinkázza!

Gervaise elgyötörten, görnyedten vonszolta magát végig a folyosón. Hogy az ajtajába ért, nem lépett be, félt a szobájától. Inkább járkál, attól felmelegszik, és türelmesebben fog várakozni. Arra menőben bekukucskált Bru apó lépcső alatti odújába is; ennek is megjöhetett már az étvágya, hiszen három napja egy falat nem sok, annyi se ment le a torkán. De a lyuk üresen ásított, Bru apó nem volt benn, Gervaise irigykedni kezdett: hátha meghívták valahová?

Hogy Bijard-ék ajtaja elé érve nyögdécselést hallott, benyitott, mert a kulcs mindig benne volt a zárban.

- Mi baj? - kérdezte.

A szoba nagyon tiszta volt. Látszott, hogy Lalie még reggel kisöpört, és mindent rendbe tett. Akárhogy süvöltött is benn az ínség szele, sodorta el a cókmókjukat, hordta rakásba a szemetet, Lalie a nyomában járt, mindent tisztára súrolt, kedvessé varázsolt. A szobán, ha szegényes volt is, meglátszott az otthonát szerető kis gazdasszony keze nyoma. Két kicsinye, Henriette és Jules a sarokba húzódva csöndesen vagdalta a ma felfedezett régi képeket. Gervaise - nagy megdöbbenésére - ágyban találta Lalie-t: ott feküdt a keskeny tábori ágyon, állig betakarózva, halálsápadtan. Lalie fekszik! Még ilyet! Nagyon beteg lehet.

- Mi baj? - ismételte meg Gervaise, rosszat sejtve.

Lalie nem panaszkodott. Bágyadtan felnyitotta fehér szemhéját, és görcsösen vonagló ajkával mosolyogni próbált.

- Nincs semmi bajom - suttogta alig hallhatóan. - Ó, igazán semmi bajom.

Aztán ismét lehunyta a szemét, s erőlködve folytatta:

- Nagyon fáradt voltam már az utóbbi napokban, azért most, amint látja, lustálkodom, kényeskedem egy kicsit.

De fakó foltokkal márványozott gyerekarcán olyan emberfeletti fájdalom tükröződött, hogy Gervaise - saját nyomorúságát feledve - összekulcsolt kézzel térdre rogyott mellette. Már egy hónap óta látta, hogy a lányka a falakba fogózva támolyog, s hétrét görnyed, ha rájön a köhögés, mely úgy sípol a mellében, mintha a halál kutyája vonyítana. A kislánynak most már köhögni sem volt ereje, csak csuklott egyet-egyet, s keskeny vércsík szivárgott a szája szögletén.

- Nem tehetek róla, nagyon legyengültem - suttogta szinte megkönnyebbedve. - Még elvonszoltam magam egy kicsit, s összerakosgattam a szobát... Elég tiszta, ugye? Ablakot is akartam mosni, de a lábam összecsuklott. Ilyen butaságot! De hát, ha végzett az ember, lefekszik.

Félbeszakította magát:

- Nézze már meg, nem vágják-e meg magukat a kicsik az ollóval.

Ijedtében megremegve elhallgatott, amikor meghallotta, hogy súlyos léptek alatt dong a lépcső. Bijard apó durván belökte az ajtót. Részeg volt, mint mindig, szemében a vitriol vad őrülete lobogott. Ahogy meglátta az ágyban fekvő Lalie-t, röhögve csapkodta a combját, s morogva akasztotta le a nagy ostort:

- A büdös istenit! Ez már több a soknál! Na, lesz itt nemulass!... Újabban a barmok már fényes délben is az almon döglenek?... Mire nézed az isten napját, átkozott naplopó!... Gyí, te! Lódulj!

Már az ágy fölött pattogott az ostor. A lányka azonban rimánkodva hajtogatta:

- Ne, papa, kérlek, ne üss!... Hidd el, megbánod... Ne üss.

- Nem ugorsz rögtön! - üvöltötte az apja még vadabbul. - Majd megcsiklandozom én az oldaladat!... Nem ugorsz rögtön, te büdös disznó!

Lalie szelíden mondta:

- Nem tudok, érted, papa?... Meghalok.

Gervaise rávetette magát Bijard-ra, és kicsavarta az ostort a kezéből. Bijard bambán állt a tábori ágy előtt. Mit zagyvál itt ez a taknyos? Már miért halna meg ilyen fiatalon, mikor nem is volt beteg! Csak komédiázik, hogy kényeztessék! De majd ő a végére jár, és jaj neki, ha hazudik.

- Meglátod, hogy igazat mondtam - folytatta a lányka. - Amíg bírtam, titkoltam, hogy ne okozzak nektek bánatot... De most légy jó hozzám, és búcsúzz el tőlem, papa.

Bijard nem tudta, hányadán áll, félt, hogy a bolondját járatják vele. De csakugyan! Olyan fura az arca ennek a gyereknek, megnyúlt és komoly, akár egy felnőtté. A halál lehelete suhant át a szobán, és Bijard egy pillanatra kijózanodott. Úgy nézett körül, mint aki hosszú álomból ocsúdik, észrevette a rendet, a megmosdatott két gyereket, akik nevetgélve játszadoztak. Lerogyott egy székre, s úgy dadogta:

- Kicsi anyánk, kicsi anyánk...

Többet nem tudott mondani, de Lalie-nak ez is sokat jelentett, hiszen sosem becézték még ennyit sem. Vigasztalta apját. Bizony, nagyon nem szívesen megy el így, hogy nem nevelte fel azt a két kis árvát. Ugye, gondja lesz majd rájuk? S elhaló hangján oktatgatta, hogyan bánjon velük, tartsa tisztán őket. Az apja bárgyún, fejét ingatva, ismét ködös tekintettel, elmeredt szemmel bámulta lánya haldoklását. Sok minden felkavarodott benne, de egy szót sem bírt kinyögni, úgy ki volt égve, hogy sírni sem tudott.

- Figyelj ide még egy kicsit - folytatta Lalie egy kis szünet után. - Négy frank hét sou-val tartozunk a péknek, azt ki kell fizetni. Gaudron-nénál van a vasalónk, majd kérd vissza tőle... Ma este nem tudtam levest főzni, de maradt kenyér, s melegítsd fel a krumplit...

Ez a szegény kis féreg végső leheletéig a család kismamája maradt, íme, egy lény, aki tényleg pótolhatatlan! Abba pusztult bele, hogy zsenge korára is anyányi értelme volt, hogy gyenge, szűk kis melle nem bírta el az anyaságnak ily roppant terhét. S hogy a drága kincsnek így kell elpusztulnia, annak csupán vadállati apja az oka. Halálra rugdalta az anyát, s most meggyilkolta a lányt is! Két őrangyala majd a sírban fekszik, ő pedig felfordulhat az utca sarkán, mint egy rühes kutya!

Gervaise alig tudta visszafojtani feltörő könnyeit. Kinyújtotta a kezét, hogy könnyítsen a szenvedő gyermeken; s ahogy a rongyos takaró lecsúszott, meg akarta igazítani, s az ágyat rendbe tenni. Ekkor láthatóvá vált a haldokló lány elkínzott, vézna teste. Ó, Uram, Teremtőm! Nyomorúság és siralom! Még a kövek is sírva fakadtak volna. Lalie meztelenül feküdt, ing helyett valami ujjas foszlányai takarták a vállát; teljesen meztelen volt, vértanúk fájdalmas, vérző mezítelensége. Hús nem volt rajta, a csontok szinte átlyukasztották a bőrt. Oldalán lilás csíkok húzódtak a combjáig, friss ostorcsapások nyomai. Bal karját agyagszínű folt abroncsozta körül, mintha egy satu vasfoga mart volna bele ebbe a gyufaszál vékonyságú, gyönge karocskába. Jobb lábán nyilván rúgástól származó, félig nyitott seb, mely a napi loholás közben mindig újra felszakadt. Tetőtől talpig elborították a fekete foltok. Ó, jaj! Megkínzott gyermek, durva férfimancsokban vergődő kismadár, súlyos kereszt alatt roskadozó, törékeny test irtóztató látványa! Az egyház megostorozott szentjeinek mezítelensége sem lehetett tisztább az övénél. Gervaise újból térdre roskadt, többé nem gondolt a takaróval, lelke mélyéig megrendítette a tehetetlenül fekvő, elgyötört, szánalmas csöppség látása: reszkető ajka imádkozni próbált.

- Coupeau-né - mormolta a lányka -, nagyon kérem...

Kis karjaival próbálta visszahúzni a takarót, mert szemérmes volt, és szégyenkezett apja előtt. Bijard bambán meredt erre a tetemre - a művére -, szüntelenül ingatta fejét, lomhán, mint a felzavart barom.

Gervaise, hogy betakargatta Lalie-t, nem bírta tovább. A haldokló egyre gyengült, nem szólt többet, csak tekintete maradt a régi; megadó, töprengő, sötét leányszemét a két kis árvára szegezte, akik most is a képeiket vagdosták. A szoba lassan homályba borult, Bijard le-lecsukló fejjel ült a haldoklás kábulatában. Jaj, de förtelmes az élet! Jaj, de undorító! Jaj, de undorító! És Gervaise kiment a szobából, le a lépcsőn, azt se tudta, merre, hová, úgy elkeserítette ez a büdös élet, hogy legszívesebben az omnibusz kerekei elé vetette volna magát, hadd legyen már vége az egésznek.

Futott, futott, átkozva ezt az istenverte sorsot, s egyszerre csak ott találta magát annak a műhelynek a kapuja előtt, ahol állítólag Coupeau dolgozik. Odavitte a lába, mert gyomra újból elkezdte a dalát, az éhség kilencven strófás sirámát, amelynek minden sorát kívülről tudta már. Így legalább, ha elcsípi Coupeau-t a kijáratnál, lecsaphat a pénzre, és vehet élelmiszert. Legfeljebb egy órácskát kell várnia, azt meg csak kibírja már, ha étlen kihúzta tegnap óta.

A műhely a Szénégető utcában volt, a Chartres utca sarkán; igazi rohadt sarok, ahol szabadon söpör a szél. Bizony, nem melegszik fel az ember az ácsorgásban, a kutyafáját! Még ha bunda volna rajta! A csúnya, ólomszínű égen meggyűlt hótömeg jégsapka gyanánt fedte a várost. A havazás még nem indult meg, de a levegő súlyos csendjében már készült Párizs jelmeze, szép, új, fehér báli ruhája. Gervaise feltekintett, s felfohászkodott a Jóistenhez, hogy csak ne most rögtön hullassa le azt a fehér muszlint. Topogott, nézte a szatócsüzletet, ott szemben, de aztán elfordult, mert hát minek csigázza fel már előre az étvágyát. Az utcasarkon nem volt sok látnivaló. Az a pár járókelő, fülig bebugyolálva vastag sáljába, ugyancsak szedte a lábát; senkinek sincs kedve az utcán csatangolni ilyen hidegben, mikor befagy az ember seggelika. Gervaise közben észrevette, hogy hozzá hasonlóan még vagy négy-öt asszony őrködik a bádogosmester kapuja előtt; nyilván ezek is afféle ágrólszakadtak, akik a férjük fizetését lesik, nehogy egyenest a kocsmába szálljon. Volt köztük egy zsandárképű, nagy, sovány gebe, ott támasztotta a falat, hogy nyomban nyakon csíphesse az urát. Egy koromfekete hajú, alázatos és szelíd arcú asszonyka az utca túlsó oldalán sétálgatott. A harmadik, egy ügyefogyott teremtés, magával hozta a két porontyát is, akik dideregve, pityeregve kapaszkodtak az anyjukba jobbról és balról. Gervaise és silbakoló társai fel és alá járkáltak, sanda pillantásokkal fürkészve egymást, szótlanul. Kellemes találkozás, mi, vessz meg! Fölösleges a bemutatkozás, egyből megmondják, melyik miféle. De különben is, egy a kenyéradó gazdájuk: Ínség és Társai. Aki látta, mint topognak, járkálnak egymás útját keresztezve, a néma csöndben, az még jobban fázott a kegyetlen januári hidegben.

Hanem a műhelyből egy teremtett lélek sem jött ki. Nagy sokára megjelent egy munkás, aztán kettő, majd három; de ezek rendes fiúk lehettek, akik a keresetüket hűségesen hazaadják; rosszallón csóválták a fejüket, észrevéve a műhely előtt imbolygó árnyakat.

A nagy gebe közelebb húzódott a kapuhoz; hirtelen rácsapott egy sápadt képű emberkére, aki óvatosan kidugta a fejét. Egy szempillantás alatt végzett vele! Megmotozta, s elszedte a pénzét. Na, szervusz, dohány! Most aztán nincs miből pálinkázni! Az emberke bosszúsan, elkámpicsorodva követte csendőrjét, s krokodilkönnyeket hullatott, mint a gyerek. A munkások még szállingóztak kifelé; a dundi asszonyka a két porontyával közelebb húzódott a kapuhoz, egy hamis képű, nagy barna legény észrevette, visszafutott, hogy figyelmeztesse a férjet; az jött is hamarosan, hintázó léptekkel, de a két szép kerek ötfrankos ezüst már a cipőjében lapult. Karjába kapta az egyik srácot, s elindult, válogatott hazugságokkal traktálva élete párját, aki szidta, mint a bokrot. Voltak a munkások között vidám fickók, egy ugrással kívül termettek a kapun, hogy a kétheti keresetüket elverjék a cimboráikkal. Akadtak közöttük gyászvitézek is, boldogtalan ábrázattal szorongatták a markukban három- vagy négynapi munkájukért kapott bérüket, mert többet nem dolgoztak az utolsó két hétben, szidták a saját lustaságukat, s mint afféle iszákosok, nagy hangon fogadkoztak. De a legmegindítóbb annak a kis fekete, alázatos és szelíd asszonykának a bánata volt: a férje - szép szál legény - olyan vadul rohant el az orra előtt, hogy majd fellökte; szegény asszony egyedül indult visszafelé, végigtámolygott a boltok mentén, sírt, mint a záporeső.

Véget ért a kivonulás. Gervaise meredten állt az utca közepén, s nézte a kaput. Balsejtelme támadt. Feltűnt még két megkésett munkás, de Coupeau-nak se híre, se hamva. Megkérdezte tőlük, nem jön-e még Coupeau, de azok firkás palik lehettek, mert csúfondárosan azt felelték, hogy látták, már hogyne látták volna, most lógott ki a cimbora a hátsó kapun Kismiskával, vitte a teheneit legeltetni a víz alá. Gervaise megértette, Coupeau megint hazudott, s neki ismét felkopik az álla! És ekkor lassan elindult a Szénégető utcán, fáradtan vonszolva kitaposott csukáit. A vacsorája megszökött előle, s ő borzongva nézte, mint enyészik el a sárga alkonyatban. Itt mindennek vége! Nincs egy fityingje sem, nem remélhet semmit, előtte csak az éjszaka meg az éhezés, ó, halálszép éjszaka, piszkos éjszaka, mely most rászakad!

A Halárusok utcáján vánszorgott, amikor Coupeau hangjára lett figyelmes: csakugyan ő volt az, a Kis Fokhagymásban ült, és Sörös Csizma zsebére ivott. Ez a minden hájjal megkent Sörös Csizma nyár vége felé kifőzte, hogy most már igazánból feleségül vesz egy hölgyet; a hölgy ugyan elnyűtt volt egy kissé, de látszott még rajta hajdani szépségének nyoma; ó, finom nő volt, a Mártírok útjáról, nem afféle nyamvadt, kültelki fehérnép. Öröm volt nézni ezt a szerencsésjánost: úgy pöffeszkedett, mint egy burzsuj, zsebre dugott kézzel, jól öltözötten, jól tápláltan. Alig lehetett ráismerni, olyan pocakot eresztett. Amint a cimborái mesélték, az asszonynak annyi munkát adnak a régi férfiismerősei, amennyit csak akar. Ilyen feleség meg egy kicsi nyaraló - többet kívánni se lehet az élettől! Coupeau nagy elismeréssel bámult Sörös Csizmára. Hát hogyne! A csibésznek még aranygyűrű is ragyogott a kisujján.

Amint Coupeau kilépett a Kis Fokhagymásból, Gervaise megérintette a vállát.

- Ide hallgass, vártalak... Éhes vagyok. Nem fizetsz semmit?

De Coupeau jól kifizette:

- Ha éhes vagy, edd meg az öklödet!... A másikat meg tedd el holnapra.

Még neki állt följebb. Hogy lehet valaki ilyen undok, hogy ideáll mások előtt komédiázni? Nem dolgozott, hát aztán? Azért a pékek még sütnek. Azt hiszi Gervaise, afféle anyámasszony katonája ő, aki begyullad tőle?

- Azt akarod, hogy lopni menjek? - mormolta az asszony tompa hangon.

Sörös Csizma szelíden simogatta az állat:

- Na, azt azért nem - mondta békítőn -, azt nem szabad. Hanem, amíg egy asszony kacsingatni tud...

Coupeau félbeszakította, hogy elismerését fejezze ki. Ez az! Az asszonynak értenie kell a kacsingatáshoz. De az övé fatuskó volt világéletében. Egy rakás szerencsétlenség! Az ő bűne, ha a szalmán rohadnak el mind a ketten. Aztán megint Sörös Csizmát kezdte magasztalni. Olyan ez a tulok, mintha skatulyából húzták volna ki! Mint egy háztulaj: fehér ing, pipec topogók! Nem akármilyen ócska rongyok, a kutya teremtésit! Hanem az ő felesége tudja ám kormányozni a bárkát!

A két férfi elindult a külső körút felé.

Gervaise a nyomukban. Egy kis szünet után újból kezdte Coupeau háta mögött:

- Éhes vagyok, hallod?... Számítottam rád. Keríts valahonnan harapnivalót.

Amaz nem válaszolt, az asszony pedig elkínzottan, szívettépő hangon ismételte:

- Szóval, nem fizetsz semmit?

- De az istenit neki! ha mondom, hogy semmim sincs! - ordított rá a férfi, s dühösen fordult hátra. - Hagyj békén, mert ellátom a bajod!

Már emelte az öklét. Gervaise hátrahőkölt, de arcán elszántság tükröződött.

- Akkor hát itthagylak. Akad még férfi a világon.

A bádogos erre elröhögte magát. Úgy tett, mintha tréfára venné a dolgot, s még ő biztatta Gervaise-t. Végre egy okos gondolat! Este, lámpafénynél, még vannak esélyei! Ha netalán felcsípne egy pasast, ő melegen ajánlja nekik a Kapucinus éttermet, ahol különszobák vannak, és jól lehet enni. S hogy Gervaise sápadtan, komoran elindult a külső körúton, Coupeau még utánakiáltotta:

- Hallod-e, te! Hozz nekem is a csemegéből, tudod, hogy szeretem a süteményt... S ha valami elegáns palit halászol ki, kérj tőle egy ócska kabátot, én még elhordom.

Gervaise, e pokoli szóáradattól űzötten, elfutott. Majd, hogy a tömegben magára maradt, meglassította lépteit. Szilárdan el volt szánva. Ha a lopás és az utcasarok között kell választania, akkor már inkább az utóbbit választja, azzal legalább nem árt senkinek. Csak a magáét használja. Nem valami rendes mesterség, az biztos; de a rendes és nem rendes végképp összezavarodott a kobakjában; aki az éhhalállal küszködik, az nem sokat töpreng, hanem beleharap a felkínált kenyérbe. Eközben visszasétált a Clignancourt útig. Még nem sötétedett be egészen. Úgy döntött, hogy addig elnézelődik a körutakon, mint egy úrinő, aki vacsora előtt kimegy levegőzni.

Ez a szépülő városrész, melyben olyan rosszul érezte magát, most minden oldalról meg volt nyitva. A Párizs szívéből idevezető Magenta körút s a külső területre vivő Ornano körút a régi városkapunál átdöfte a városnegyedet; a hatalmas bontásoktól s a gipsztől még fehérlő két téres sugárút mellett a Halárus-negyed utcája és a Halárusok utcája úgy sötétlett, mint két levágott, megcsonkított, összevissza csavarodó csődarab. A vámfal lebontása után a külső körutakat már régebben kiszélesítették oldalutakkal és a gyalogosok részére fenntartott középsétánnyal, melyet négy sor fiatal platánnal ültettek be. E hatalmas keresztút a messzi szemhatárra nyílt, nyüzsgő, végtelen útjai elvesztek az épületek tömkelegében. A magas, új házak között még jócskán álltak kidőlt-bedőlt vén bagolyvárak; a kőfaragásos homlokzatok közé sötét odúk, roskatag viskók ékelődtek, ablakaikon át ásított a nyomor. Párizs növekvő pompája alatt ott senyvedtek az ínséges kültelkek, s beszennyezték ezt a nagy hirtelenében felépített új várost. A fiatal platánok alatt nyüzsgő embertömegben Gervaise nagyon árvának, nagyon elhagyatottnak érezte magát. Ettől a körúti kószálástól még jobban megéhezett, s ebben a sokadalomban, ahol pedig annyi gazdag ember is volt, nem akadt egy jótétlélek, ki megsejtette volna ínséges állapotát, és tíz sou-t csúsztatott volna a markába! Túlontúl nagy, túlontúl szép volt ez az egész; a feje szédült, a lába rogyadozott az óriási térség fölé feszülő végtelen szürke égbolt alatt. Az alkony piszkossárga volt, az a piszkossárga párizsi alkony, amely úgy elcsúfítja az utcákat, hogy az ember legszívesebben ott nyomban búcsút mondana az életének. Sötétedett, a messzeségre szennyes homály borult. Az elcsigázott Gervaise a hazafelé tartó munkások sűrűjébe került. Ilyenkor az új házakban lakó kalapos dámák és jól öltözött urak elvesznek a néptömegben, a műhelyek egészségtelen levegőjétől megsápadt munkások és munkásasszonyok felvonulásában. A Magenta körút és a Halárus-negyed utcája csak úgy ontotta magából a kapaszkodásban kifulladt embereket. A siketítőn dübörgő omnibuszok és fiákerok, az üresen hazafelé ügető hordóskocsik, bútorszállítók és stráfszekerek között a zubbonyok és munkaköpenyek egyre sűrűsödő sokasága lepte el az úttestet. Jöttek a hordárok, vállukon keresztbe vetett kampókkal, két hosszú léptű munkás egymás mellett sietett, hevesen hadonásztak, hangosan beszéltek, nem néztek egymásra; mások felöltőben, sapkában, magányosan, csüggedten bandukoltak a járda szélén; ismét mások ötösével-hatosával, szótlanul haladtak egymás nyomában, zsebre dugott kézzel, fakó tekintettel. Egyesek kialudt pipájukat szörcsögtették. Egy ócska bértragacson négy kőműves ült, mészporos képüket kidugták a kocsi ajtaján, malteros ládáik mellettük zötykölődtek. Festők himbálták festékes csöbreiket; egy bádogos hosszú létrát cipelt, majd kiverte az emberek szemét; egy megkésett vízvezetékszerelő, ládája a hátán, a jó Dagobert királyról szóló nótát fújta egy kicsi trombitán. A dallam szomorúan szállt a bús alkonyatban. Mintha dobogó nyájat, elcsigázott, vonszolódó igásbarmokat kísért volna ez a lehangoló muzsika. Bizony, a munkanapok hosszúak, és sűrűn követik egymást. Alighogy megtölti az ember a kazánt, s megemészti az ételét, már fényes nappal van, s újból nyakába veheti a nyomor igáját. De a legények fütyörészve, dobogva, csőrüket tátva vígan futottak vacsorázni. Gervaise nem törődött a tülekedő tömeggel, közönyösen tűrte, hogy taszigálják, jobbról-balról lökdössék, elsodorják; mert a férfinépnek nincs kedve udvariaskodni, ha halálosan fáradt, és hajtja az éhség.

A mosónő felpillantott, és egyszerre csak maga előtt látta az egykori Jószív szállót. A kis házban előbb valami gyanús kávémérés nyílt, de a rendőrség bezáratta, azóta elhagyottan állt, csukott ablaktábláit hirdetések borították, lámpája összetört, az eső verte, a pincétől a padlásig porladozott, korhadozott, mállott róla a csúnya, borvörös vakolat. Körötte látszólag mi sem változott. A papírüzlet s a dohányosbolt még mindig megvolt. Hátul, a kis épületek fölött, még lehetett látni az ötemeletes, pergett vakolatú, nagy, roskatag házakat. Csak a Nagy Erkély mulató tűnt el; a fényes, tízablakos nagyteremben most egy cukoraprító műhely telepedett meg, hallatszott a gépek szüntelen sivítása. Mégiscsak itt, ezen a Jószív szállónak nevezett nyomortanyán kezdődött az az átkozott, ronda élet. Gervaise megállt, felnézett az első emeleti ablakra, amelyen kiszakítva csüngött a zsalu, és eszébe jutott Lantier-val együtt töltött ifjúsága, első összekapásaik, s hogy milyen gyalázatosan faképnél hagyta az az ember. Mindegy, mégiscsak fiatal volt, s most a távolból mindez vidámnak tetszett. Húsz év csupán, nagy ég! - és az utcára került. Fájt a szállót néznie, s tovább sétált a körúton a Montmartre felé.

A homokbuckákon, a padok között még játszottak a srácok a sűrűsödő sötétben. A tömeg egyre özönlött; most a munkásnők jöttek, szedték a lábukat, hogy behozzák a kirakatok előtt elvesztegetett időt; egy nagylány megállt, három kapuval távolabb a házuktól, s hagyta, hogy a fiú, aki idáig elkísérte, a kezét szorongassa; mások búcsúzkodtak, éjjeli találkát adva egymásnak a Nagy Vigalomban vagy a Fekete Golyóban. A csoportok között bedolgozók iparkodtak hazafelé, hónuk alatt ruhával. Egy kályháslegény törmelékkel rakott kézikocsit húzott, vállán átvetve a hevedert, s majdnem az omnibusz alá került. A lassan megritkuló tömegben asszonyok siettek hajadonfőtt, közben már begyújtottak odahaza, s most leszaladtak vacsorához valóért. Majd fellökték az embert, berontottak a pékhez, a henteshez, s nyomban megjelentek újra, élelemmel megrakodva. A nyolcesztendős kislányok, akiket bevásárolni küldtek, szaporán kocogtak a boltok mellett, úgy ölelték magukhoz a jóformán náluk is nagyobb négyfontos kenyeret, mint holmi szép sárga játékbabát, aztán elbámészkodtak vagy öt percig a képek előtt, arcukat a nagy kenyérre hajtva. Apadozott az emberáradat, a csoportok megritkultak, a munkásnép hazatért; s hogy a munkanap véget ért, a gázlámpák fényében a henye dologtalanság s a dőzsölés ébredezett, hogy hamarosan átvegye birodalmát.

Igen, Gervaise napja is véget ért! Sokkal kimerültebb volt, mint az özönlő munkástömeg, amely ide-oda lökdöste. Most akár lefekhet és megdögölhet, hiszen számára munka sincs már, és eleget szenvedett életében, hogy végre megkérdezze: "Ki a soros? Mert én már torkig vagyok!" Az emberek vacsoráznak most. Tényleg itt a vég, a nap kioltotta gyertyáját, az éjszaka hosszú lesz. Istenem! De jó is volna kinyújtózni, és nem felkelni többé, de jó is volna arra gondolni, hogy egyszer s mindenkorra lerakta a szerszámait, s kényelmesen heverészhet az idők végéig. Igen, ez volna jó, húszesztendei keserves gürcölés után! S míg beleit csavargatta a görcsös fájdalom, Gervaise - akarva, nem akarva - élete ünnepnapjaira, a nagy traktákra, a hangos murikra gondolt. Egyszer, böjt derekán - farkasordító hidegben - különösen nagy cécót rendeztek. Akkoriban még szép volt ő is, szőke és friss. Az Új utcai mosodában kikiáltották farsangi királynőnek, pedig sánta volt. Utána felvirágozott kocsikon vonultak végig a körutakon, s az úrinép őrajta legeltette a szemét. Az urak szemükhöz illesztették lornyonjukat, mintha valódi királynőt látnának. Majd este hét országra szóló mulatságot csaptak, s ropták a táncot kivilágos kivirradtig. Királynő, úgy ám! Királynő koronával, vállszalaggal, huszonnégy órán át, míg kétszer körbejár az óra mutatója. És kábultan, éhségtől elgyötörten meredt a földre, mintha a csatornát keresné, amelybe királynői fenségét beleejtette.

Újból feltekintett. A bontásban levő vágóhidak előtt állott; a megbontott falon át be lehetett látni a sötét, bűzös, vértől még nyirkos udvarokba. Majd a körúton visszamenve, megpillantotta a Lariboisière-kórházat is, az elterpeszkedő, szürke tömböt, a legyezőszerűen szétnyíló, szabályos ablaksorokkal áttört, komor falszárnyakat; a falba vágott kaputól borzadt az egész környék, ez volt a halál kapuja; a tömör, repedéstelen, sima tölgy rideg és néma, mint a sírkő. Gervaise, hogy meneküljön innét, még tovább ment, egészen a vasúti hídig. Az erős vaslemezekből összeszegecselt magas korlát mögül nem láthatott le a sínekre; csak a pályaudvar elszélesedő sarka, a szénpor feketítette, otromba tetőzet emelkedett ki Párizs ragyogó hátteréből; erről az óriási, világos térségről felhallatszott a mozdonyok füttyögése, a fordítókorongok ütemes kattogása, az elrejtett, iszonyatos munka robaja. Majd vonat futott ki Párizsból, fújtatva közeledett, mind hangosabb dübörgéssel. Gervaise csak fehér gombolyagot látott, mely hirtelen átcsapott a korláton, és máris oszladozott. A híd megremegett, s ő is ott állt a vad vágtatás remegésében. Megfordult, mintha követni akarná azt a láthatatlan mozdonyt, melynek a fújtatása elhalt a távolban. Érezte, hogy arrafelé van a vidék, a szabad ég, annak a nyílásnak a végében, ahol a jobbra-balra elszórt, magányos, magas házak állnak; e házaknak óriás reklámokkal bemázolt, vakolatlan falait egyformán sárgásra szennyezte a mozdonyok korma. Ó, ha ő is elmehetne így, el innét, messzire, ki ezekből a nyomorral és szenvedéssel teli házakból! Ott talán újraéledne. Aztán visszafordult, és kábán olvasgatni kezdte a vasra ragasztott hirdetéseket. Volt ott mindenféle színű. Egy kis kék plakáton ötven frankot ígértek annak, aki visszavisz egy elvesztett nősténykutyát. Nagyon szeretheti valaki azt az állatot!

Gervaise lassan újra megindult. A kormos, ködös homályban kigyúltak a gázlámpák; a nyílegyenes sugárutak, melyek már eltünedeztek, és sötétbe burkolóztak, most ismét ragyogóan bukkantak elő, s még hosszabbnak tetszettek, amint a ködbe vesző szemhatárig belefúródtak az éjszakába. A városrész feléledt, nyújtózott, keskeny lángzsinórok futottak végig a mérhetetlen, holdtalan égbolt alatt. Ilyenkor a körutakon végig vidáman ragyognak a kocsmák, zenés vendéglők, csapszékek, tréfa járja, ürülnek a poharak, kezdődik a ricsaj. Ma volt apák napja, az utcán tolongtak a kocsmáról kocsmára járó korhelyek. A levegőben érzett, hogy cécó lesz, pokoli nagy cécó; de még csak az elején tartottak: egy kis pityókosság, semmi több. A kurtakocsmákban két pofára zabáltak a vendégek; a kivilágított ablakon át látni lehetett, hogyan esznek, tele szájjal, nevetgélve, s nyelik le rágatlanul a falatokat. A kocsmákba már betelepedtek a kocsmacégérek, üvöltöztek, handabandáztak. Istentelen ricsaj volt mindenfelé, rikácsoló hangok, borízű hangok, állandó lábdobogás a járdán: "Hé, komám! Burkolunk valamit?... Gyere, ne kéresd már magad! Fizetek egy pohárral a palackosból... Nicsak, Pauline! Remek! Lesz itt ma röhej!" Az ajtók nyíltak, csukódtak, borszag és szárnyaskürtök harsogása csapódott ki rajtuk. Colombe apó Patkányfogója előtt sor állt; a kocsma úgy ki volt világítva, mint nagymisére a székesegyház; és odabent - az Isten se látott ilyet! mintha csakugyan miséztek volna: a kortyondi cimborák olyan buzgalommal kornyikáltak, hogy a kántor se berbitél különbül a karzaton, képüket felfújták, pocakjukat kitolták. Szent Lóvét ünnepelték ma, nagyon vidám szent ám őkelme, bizonyára ő őrzi a mennyei kasszát is. A hű nejükkel arra sétálgató kispolgárok, látván ezt a nagy igyekezetet, fejcsóválva megjegyezték, hogy "ma éjjel fene sok részeg lesz Párizsban". És az éjszaka feketén, halálba dermedten borult a kocsma fölé, sötétjét csupán a körutak tüzes vonalai hasították fel a négy égtáj felé.

Gervaise tanácstalanul álldogált a Patkányfogó előtt. Ha volna két sou-ja, betérne egy kupicára. Egy pohárka pálinka talán elverné az éhségét is. Hej, mennyit megivott már életében. De nem is rossz dolog az! S felködlött előtte a leitatógép. Érezte, hogy a szerencsétlensége belőle ered, s azon gondolkozott, hogy ha egyszer lesz pénze, pálinkába fojtja magát. Megborzongott s látta, hogy már egészen sötét van. Ütött az óra! Most kell összeszednie a bátorságát, most kell kedvesebbnek mutatkoznia, ha nem akar felfordulni, míg mások mulatoznak. Attól nem telik meg a hasa, ha csak nézi, hogy más mit zabál. Lassan megindult, körülfürkészett. A fák alatt sűrűbb volt a sötét. Kevesen jártak arra, a járókelők - mint akinek sürgős - sietve mentek végig a körúton. Ezen a széles, sötét és elhagyott járdán, ahová csak halkan szűrődött ki a szomszédos utcák vidámsága, nők ácsorogtak. Vártak. Percekig álltak mozdulatlanul, megadón, mereven, mint a csenevész platánok; aztán lomhán megindultak, csoszogva a fagyos talajon, tíz lépés után újból megálltak, földbe gyökerezve, volt köztük egy ijesztően vastag derekú, piszkafa karú-lábú nőszemély, löttyedt, hájas testén fekete selyemrongy, fején sárga kendő; egy másik - hosszú sovány - hajadonfőtt volt, szobalánykötényben; álldogáltak ott többen is: kimázolt csoroszlyák, szutykos fiatalok, de olyan szutykosak, hogy a rongyszedő nem szedte volna fel őket az utcán. Gervaise nem tudta még, mit kell csinálni, igyekezett beletanulni, a többieket utánozva, kislányos izgalom szorította össze a torkát; nem tudta, szégyent érez-e, csúf álomnak rémlett az egész. Egy negyedóráig egy helyben állt. Férfiak jöttek arra, rá se hederítettek. Erre ő is megmozdult, s odaóvakodott egy férfihoz, aki zsebre vágott kézzel, fütyörészve közeledett. Elcsukló hangon motyogta:

- Uram, csak egy szóra...

A férfi végigmérte, s hangosabban fütyörészve ment tovább.

Gervaise vérszemet kapott. Belefeledkezett az izgalmas vadászatba, korgott a gyomra, űzőbe vette menekülő vacsoráját. Sokáig ténfergett ott, nem törődve az úttal, az idő múlásával. Körötte a többi nő hallgatagon, sötéten járkált a fák alatt, szabályos léptekkel kimérve útját, mint a ketrecbe zárt vad. Valószínűtlen, kísérteties lassúsággal bontakoztak ki a homályból; egy gázlámpa fénykörébe érve, hullaszerű arcuk élesen kirajzolódott; majd ismét elenyésztek, elnyelte őket a homály: alsószoknyájuk fehér szegélyét ringatva, újból belemerültek a járda sötétjének borzongató gyönyörébe. Egyik-másik férfi meg-megállt, eltréfálkozott velük, s nevetve ment tovább. Mások tapintatosan, feltűnés nélkül, tíz lépésről követték valamelyik nőt, s félrevonultak vele. Nagy sugdolózás, fojtott veszekedés, dühödt alkudozás, aztán egyszerre csak mély csend. És Gervaise, akármilyen messzire ment is, szabályos távolságban egymástól, ott találta éjjeli őrségükön ezeket a nőket; mintha a külső körút véges-végig be lett volna ültetve velük. Minden húsz lépésre látott egyet. A sornak nem volt vége. Egész Párizst vigyázták. Gervaise, hogy nem volt szerencséje, megmérgelődött, s más helyet keresett, a Clignancourt útról átment a Nagy Kápolna utcába.

- Uram, csak egy szóra...

De a férfiak elmentek mellette. A vágóhídtól indult el, melynek a törmelékéből is áradt a vérszag. Futó pillantást vetett a hajdani Jószív szálló zárt, gyanús épületére. Elhaladt a Lariboisière-kórház előtt, s gépiesen számlálta a kivilágított ablakokat, melyek mozdulatlan, halvány fénnyel világlottak, mint haldokló ágyánál a mécses. Átment a vasúti hídon, melyet megráztak az eldübörgő vonatok, miközben az éles füttyök belehasítottak a levegőbe. Jaj, hogy ez az éjszaka milyen gyászosnak mutat mindent! Aztán elindult visszafelé, s megint elvonultak előtte ugyanazok a házak, amelyek a sugárútnak ezen a részén annyira hasonlítanak egymáshoz; és tízszer-hússzor is megtette az utat egymás után, pihenés nélkül, anélkül, hogy csak egy percre is leült volna valamelyik padra. Nem, senki nem állt szóba vele. Ez a megvetettség még növelte szégyenét. Újra elindult a kórház felé, s megint vissza a vágóhídhoz. Ez volt az utolsó útja: a mészárlások véres színhelyétől a fakó termekig, ahol a halál közös lepelbe burkolja a megdermedt testeket. Hiszen itt morzsolta le egész életét.

- Uram, csak egy szóra...

Hirtelen megpillantotta a földön az árnyékát. Ha gázlámpa közelébe ért, elmosódó árnyéka összetömörült, határozott formát nyert, szertelenül vastag, nevetségesen kerek árnyék lett belőle. Szétterült, a has, a kebel, a csípő egybefolyva csúszott, kúszott tovább. Gervaise olyan erősen sántított, hogy árnyéka a talajon minden lépésre nagyot biccent: igazi paprikajancsi! Alig távolodott el a lámpától, a paprikajancsi nőni-növekedni kezdett, óriássá dagadt, betöltötte a körutat, jobbra-balra bókolt, orrát neki-nekiütve a fáknak, a falaknak. Te Jóisten! Milyen nevetséges és rémisztő! Most értette meg igazán, mennyire tönkrement. Nem tudta levenni róla a szemét, már várta a következő gázlámpát, s figyelte az árnyék torz kacsázását. Szép kis figura sétálgat itt mellette! Micsoda alak! Na, erre majd buknak a férfiak! S hangját lehalkítva, bátortalanul motyogta a férfiak háta mögött:

- Uram, csak egy szóra...

Jó későre járhatott már. A tivornyázás kezdett elfajulni. A kifőzések bezártak, a kocsmákban vörösen pislákolt a gáz, kihallatszottak a rekedt, borízű hangok. A mulatságnak veszekedés és verekedés lett a vége. Egy toprongyos, hórihorgas alak üvöltözött: "Úgy megdemulállak, hogy kanállal szednek össze!" Az egyik zenés vendéglő ajtajában egy utcalány megtépte a szeretőjét, mocskos dögnek meg büdös disznónak titulálva, az meg jobb híján egyre csak azt hajtogatta: "Hijnye, az anyád! Hijnye, az anyád!" A részegség vad, gyilkos indulatokat szabadított el, az utcán sápadt, eltorzult arcú emberek botorkáltak. Verekedés támadt, egy részeg úgy elnyúlt a földön, mint a béka, a cimborája meg - azt gondolva, hogy most leszámolt vele - elfutott onnét, bakancsa csak úgy csattogott. Egy-egy banda trágár nótákat bömbölt, aztán minden elcsendesült, csak a részegek csuklása hallatszott, meg egy-egy tompa puffanás, ahogy elterültek a földön. Mindig így végződtek a murik kéthetenként, fizetés napján; hat óra óta patakokban folyt a bor, a végén már elöntötte az utcát. Tócsákban állt a hányadék a kövön, szétterült a kirókázott ital, a kései járókelők fintorogva ugrálták át, hogy bele ne lépjenek. Nagyon vonzó volt a környék! Ha idegen vetődik erre még a hajnali utcasöprés előtt, különös gondolatai támadhattak volna. De ilyenkor a korhelyek otthon érezték magukat, s fütyültek Európára. Elő a bicskát, az istenit a pofádnak! S a cécó nemegyszer vérbe fúlt. Asszonyok osontak sietve, férfiak kószáltak farkastekintettel, az éjszaka megsűrűsödött, fertelemmel telt meg.

Gervaise rótta az utcát, megállás nélkül, bicegve, oda és vissza, egy gondolata volt csak: menni, menni, szüntelenül. Olykor elálmosodott, el-elbóbiskolt, elringatta a lába; aztán felocsúdott, körültekintett, s észrevette, hogy vagy száz lépést mehetett öntudatlanul, mint az alvajáró. Hogy jártában aludt, a lába beledagadt rongyos cipőjébe. Nem érezte már a tagjait sem, annyira kimerült, kiégett. Utolsó világos gondolata az volt, hogy az a ringyó lánya e pillanatban talán osztrigát eszik. Később minden összezavarodott benne, szemét kimeresztette, de keserves megerőltetésébe került a gondolkodás. Csak egyet érzett, lénye teljes megsemmisülése közben is: azt, hogy kutya hideg van, metsző, halálos hideg, amilyet még nem tapasztalt. A holtak bizonyára nem fáznak ennyire a föld alatt. Kínosan felemelte a fejét, s jeges suhintás vágott az arcába. A párás égből végre megindult a hó, a sűrű, apró pelyheket felkapta, megkavargatta a feltámadó szél. Három napja vártak már rá, a legjobbkor jött.

Az első szélroham magához térítette Gervaise-t, kezdett szaporábban lépkedni. A férfiak futottak, iparkodtak haza, válluk már fehér volt. Gervaise megpillantott egy férfit, aki lassan lépkedett a fák alatt; odament hozzá, s elszántan mondta:

- Uram, csak egy szóra...

A férfi megállt, úgy látszott, nem érti; kinyújtotta a kezét, s halkan makogta:

- Isten nevében...

Ekkor néztek csak egymásra. Teremtő Isten! Hát ide jutottak: Bru apó koldul, Gervaise férfiakra les. Elképedve bámultak egymásra: most kezet foghatnak. A vén munkás egész este csak őgyelgett, nem mervén odamenni senkihez; és az első személy, akit megállít, éppolyan éhenkórász, mint ő. Úristen! Hát ne szakadjon meg a szív? Ötven esztendeig dolgozott, és most koldul! Az meg az Aranycsepp utca legderekabb mosónője volt, s az utcasarokra kényszerült!

Még mindig nézték egymást, aztán egy szót sem váltva, mindegyik elindult a maga útján; ostorozta őket a hó.

Valóságos vihar kerekedett. Ezeken a magasabban fekvő helyeken, a beépítetlen, szabad térségek között boszorkánytáncot jártak a finom hópelyhek, mintha a négy égtáj felől egyszerre hajtaná őket a szél. Tíz lépésre sem lehetett ellátni, minden elmerült a hópihék kavargásában. A városnegyed elsüllyedt, a körút olyan kihaltnak látszott, mintha a hózivatar fehér leplének csöndje belefojtotta volna a csuklást az utolsó korhelyekbe is. Gervaise vakon, utat vesztve, kínosan vonszolta magát. A fákat tapogatta, hogy kiigazodjék. Ahogy előbbre vergődött, a gázlámpák úgy bukkantak fel a tejszínű levegőből, mint egy-egy kihunyó fáklya. Később egy útkereszteződéshez ért, itt megszűntek ezek a halványan pislákoló fények is: foglyul ejtette, elborította a fakó förgeteg, melyben egyetlen biztos pontot sem talált. Talpa alól kicsúszott a bizonytalanul derengő, fehér talaj. Szürke falak zárták körül. S ha megállt, tanácstalanul forgatva fejét erre-arra, inkább csak sejtette a jégfátyol mögött a téres sugárutakat, a gázlámpák végeérhetetlen sorait, az alvó Párizs fekete, kihalt végtelenségét.

Ott állott, ahol a külső körút egybefut a Magenta és Ornano körúttal, s már azon gondolkozott, hogy lefekszik a földre, amikor lépteket hallott. Futásnak eredt, de a hó belement a szemébe, a lépések egyre távolodtak, nem tudta, jobbra-e vagy balra. Végre megpillantotta egy férfi széles vállát; a sötét, imbolygó folt el-eltűnt a ködben. Ezt megfogja, ezt nem ereszti el! Még gyorsabban futott, elérte, megragadta a zubbonyát.

- Uram, uram, csak egy szóra...

A férfi megfordult. Goujet volt az.

Na tessék! Most meg Aranypofával akad össze! Ugyan, mit véthetett az Isten ellen, hogy így kínozza, végső leheletéig? Belebotlik a kovácsba, sápadtan, sóváran, s az látja, hogy kültelki cafattá aljasodott: ez volt a legsúlyosabb csapás. Egy gázlámpa alatt álltak, a havon meglátta idomtalan árnyékát, amely mint valami torzkép, gúnyosan vigyorgott rá. Részeg nő árnyékának nézte volna bárki. Én Istenem! Nincs a gyomrában egy morzsányi kenyér, egy gyűszűnyi ital sem, és részegnek nézik! De ő a hibás, minek iszik mindig? Goujet bizonyára azt hiszi róla, hogy leitta magát, és most palit akar fogni.

Goujet azonban csak nézte, miközben a hó százszorszép szirmokat hullatott szép szőke szakállára. S hogy az asszony, fejét lecsüggesztve hátralépett, a férfi visszatartotta:

- Jöjjön - mondta.

S megindult elöl. Gervaise követte. Átvágtak a néma városnegyeden, zajtalanul lépkedtek a néma házak tövében. Szegény Goujet-né meghalt még októberben, elvitte a reumája. Goujet még mindig az Új utcai kis házban lakott, komoran, magányosan. Ma este későn ment haza, mert egy sérült munkatársa mellett őrködött. Mikor kinyitotta az ajtót, és lámpát gyújtott, odafordult Gervaise-hez, aki alázatosan várakozott a folyosón. Nagyon halkan, mintha anyja még meghallhatná, így szólt:

- Lépjen be.

Az első szobát, Goujet-néét, a fiúi kegyelet úgy őrizte meg, ahogy anyja hátrahagyta. Az ablak melletti széken még ott volt a csipkeverő párna, s mellette az öblös karosszék, mintha az agg csipkeverőnőre várt volna. Az ágy meg volt vetve, Goujet-né lefekhetett volna, ha kiszáll sírjából, hogy fiával töltse az estét. A szobát belengte az áhítat, érzett benne a tisztesség és jóság illata.

- Lépjen be - ismételte meg a kovács hangosabban.

Gervaise olyan félénken lépett be, mint egy kislány, aki csak vonakodva merészkedik be egy tiszteletet parancsoló helyre. Goujet nagyon sápadt volt, és reszketett, hogy íme, egy nőt vezet be halott anyjához. Lábujjhegyen mentek át a helyiségen, mintha el akarnák kerülni a rajtakapás szégyenét. A férfi betuszkolta Gervaise-t a szobájába, s becsukta az ajtót. Itt otthon volt. Gervaise már ismerte ezt a szűk kis lányszobát, a fehér függönyös, keskeny vaságyat. Csupán a kivágott képek foglaltak el még több helyet a falon, s a mennyezetig értek. Gervaise nem mert beljebb lépni ebbe a szűzi tisztaságba, elhúzódott messze a lámpától. A férfin vad szenvedély lett úrrá, meg akarta ragadni az asszonyt, némán, s a karjába szorítani. De Gervaise megtántorodott, s ezt motyogta:

- Ó, én Istenem!... Ó, én Istenem!...

A kokszporral lefojtott tűz még égett a kályhában, s a hamuzó előtt ott párolgott még a maradék ragu, melyet a kovács melegre tett, azt gondolván, hogy korábban tér haza. Gervaise zsibbadtsága felengedett a jó melegben. Legszívesebben nekihasalt volna a serpenyőnek. A beleit marcangoló éhség legyőzte; előrehajolt, megadó sóhajjal. Goujet megértette. Az asztalra tette a ragut, kenyeret szelt, bort töltött.

- Köszönöm! Köszönöm! - hálálkodott Gervaise. - Ó, milyen jó maga! Köszönöm!

Dadogott, nem tudott értelmesen beszélni. Megmarkolta a villát, de annyira remegett a keze, hogy elejtette. A kínzó éhségtől olyan reszketős lett a feje, mint a tehetetlen öregeké. Kézzel nyúlt a serpenyőbe. Amikor az első krumplit a szájába tette, sírva fakadt. Kövér könnycseppek gördültek le orcáin, s öntözték a kenyerét. Evett, evett szüntelenül, mohón falta a könnyáztatta kenyeret, hangosan szuszogva, görcsös állkapoccsal. Goujet rászólt, hogy igyék, mert megfullad. Pohara odakoccant a fogához.

- Kér még kenyeret? - kérdezte a férfi halkan.

Gervaise sírt, kért is, nem is, maga sem tudta. Ó, Uram, Teremtőm! Mily jó és mily szomorú dolog az evés, amikor az ember már-már felfordul az éhségtől!

Goujet vele szemben állt, és nézte. Most jól látta, a lámpaernyőről rá verődő éles fényben. Hogy megöregedett, hogy megfonnyadt! A melegben leolvadt hajáról és ruhájáról a hó, csuromvíz volt. Szegény, reszkető feje egészen megőszült, ősz hajfürtjeit szétzilálta a szél, nyaka besüppedt a két válla közé, a teste szétlottyadt, csúf volt és kövér, az embernek sírhatnékja támadt, ha ránézett. És a férfinak eszébe jutott hajdani szerelmük; akkor az asszony még rózsás volt, s ha vasalóit emelgette, bájos kis hurka képződött a nyakán, olyan, mint egy csinos nyaklánc. Akkoriban Goujet óraszám elnézte, boldogan, hogy láthatja. Később az asszony eljárogatott hozzá a kovácsműhelybe, ahol nagy gyönyörűségben volt részük, míg ő döngette a vasat, és Gervaise is benne volt pörölye táncában. És hányszor harapdálta a párnáját éjszakánként, arra vágyva, hogy idekapja egyszer a szobájába! Agyonszorította volna, ha magához ölelheti, olyan nagyon kívánta! De most az övé, azt tehet vele, amit akar. Gervaise még ette a kenyerét, kimártogatva vele a serpenyőbe hulló könnyeit, szeméből némán peregtek ételébe a nagy, kövér könnycseppek.

Aztán felkelt. Készen volt. Lehajtott fővel, zavartan állt egy darabig, nem tudta, kell-e a férfinak. Úgy rémlett neki, mintha Goujet szeme felcsillanna; erre a blúzához nyúlt, és kigombolta a legfelső gombot. De Goujet már letérdelt elébe, s a kezét megfogva, csöndesen mondta:

- Szeretem, Gervaise asszony! Ó, igen, még mindig szeretem, a történtek után is, esküszöm!

- Ne mondja ezt, Goujet úr! - sikoltott fel Gervaise, megdöbbenve, hogy a férfi őelőtte térdel. - Nem, ne mondja ezt, nagyon fáj ez nekem!

S mikor az megismételte, hogy amíg él, csak őt fogja szeretni, az asszony még jobban kétségbeesett.

- Nem, nem akarom, nagyon nagy az én szégyenem... Az ég szerelmére! Álljon fel! Nekem kellene térdelnem maga előtt.

Goujet felállt, reszketett, s remegő hangon kérdezte:

- Megcsókolhatom?

Az asszony szólni sem tudott a meglepetéstől és meghatottságtól. Bólintott. Istenem! Hiszen az övé, azt tehet vele, amit akar. De Goujet csak az ajkát nyújtotta.

- Nekünk ennyi is elég, Gervaise asszony - súgta. - Hiszen jó barátok vagyunk, ugye?

Megcsókolta a homlokába hulló ősz hajfürtöt. Senkit nem csókolt meg anyja halála óta. Gervaise-en kívül senkije nem maradt. Megcsókolta, hódolattal, aztán az ágyáig hátrált, ráborult, és felcsuklott belőle a zokogás. Gervaise nem bírta tovább; oly szomorú ez és oly borzasztó, hogy ilyen körülmények között kell találkozniuk, holott szeretik egymást. Felkiáltott:

- Én is szeretem magát, Goujet úr, nagyon szeretem... De lehetetlen, én belátom... Isten áldja! Isten áldja! Elmegyek, mert ebbe belepusztulunk mindketten.

Azzal átfutott Goujet-né szobáján, s újra kint volt az utcán. Hogy magához tért, becsöngetett az Aranycsepp utcai házba. Boche nyitott kaput. A ház egészen sötét volt. Gervaise úgy lépett be, mint aki örök gyászába lép. Ezen az éji órán, a kidőlt-bedőlt, ásító kapualj tátott toroknak rémlett. És ő még valamikor arra vágyott, hogy ebben a nagy behemót bérkaszárnyában legyen egy kis zuga! Hát süket volt, hogy nem hallotta meg már akkor a falak mögött síró reménytelenség átkos dallamát? Attól a naptól fogva, hogy betette ide a lábát, csak lefelé csúszott a lejtőn. Persze hogy bajjal jár ez az iszonyatos zsúfoltság ezekben az ocsmány munkásházakban; hiszen egymástól kapják el a nyomornak nevezett ragályos kórt. Ezen az estén mintha mindenki meggebedt volna. Gervaise csak Boche-ék horkolását hallotta jobbról, míg balról Lantier és Virginie pusmogtak, mint a macskák, melyek nem alszanak, de lehunyt szemmel, dorombolva összegömbölyödnek a jó melegben. Az udvar: valóságos temetőkert; a hó sápadt négyszöget terített a földre; a fénytelen, hullaszürke falak úgy nyúltak a magasba, mint egy-egy meredező romfal. Körös-körül síri csend, mintha egy falu egész lakossága volna itt eltemetve, fagyba, éhségbe meredten. Gervaise-nek át kellett lépnie a festödéből folydogáló gőzölgő, fekete patakon, mely sáros árkot vájt magának a fehér hóban. Ez a víz mindig olyan színű volt, mint a gondolatai. Hogy elfolytak a halványkék és halvány rózsaszín patakocskák!

Míg kapaszkodott fel a hatodik emeletre, nevethetnékje támadt; csúnyán felnevetett, belesajdult a szíve is. Eszébe jutott egykori ábrándja: azt szerette volna, ha nyugodtan dolgozhat, ha megvan a mindennapi betevő falatja, egy tiszta kis zuga, ahol elalhat; ha felnevelheti a gyerekeit, ha nem ütik-verik, és a saját ágyában halhat meg. Nevetnie kell, ha arra gondol, hogy mi valósult meg mindebből! Munkája nincs, étele nincs, a mocsokban hál, a lánya lezüllött, a férje veri, mint a répát, most még csak az hiányzik, hogy az utca kövén dögöljön meg, de az is bekövetkeznék mindjárt, ha felérve, lenne bátorsága levetni magát az ablakából. Nem mindegy lett volna, ha harmincezer frankos járadékot és minden hozzávalót kér az égtől? Hiába húzza meg magát az ember, ebben a ronda életben úgysem viszi semmire. Egy a fizetség, se koszt, se kvártély.

Még gonoszabbul nevetett, ahogy eszébe jutott hajdani reménysége: húszévi vasalás után majd vidékre költözik. Hát hiszen pont odakészül, a zöldbe. Majd a Père-Lachaise-ben lesz egy kis zöldség a feje fölött.

Amint befordult a folyosójukra, olyan volt, mint az eszelős. Szegény árva feje kóválygott. Belehasított a fájdalom, hogy örökre búcsút mondott a kovácsnak. Közöttük vége mindennek, nem látják egymást többé soha. Aztán eszébe jutott a sok jaj és baj, s úgy érezte, szétreped a koponyája. Bijard-ék ajtajához érve benézett, látta, hogy Lalie holtan fekszik, arcán a pihenés s az örök álom nyugalma. Hiába no! A gyerekek szerencsésebbek a felnőtteknél! S hogy Bazouge apó ajtaján világosságot látott kiszűrődni, habozás nélkül benyitott, mert őrült vágy fogta el, hogy ő is hosszú útra menjen, a kislány után.

Bazouge apó, ez a vén csibész, a szokottnál is vidámabban tért haza az éjjel. Úgy leszopta magát, hogy a földön hortyogott a hidegben; hanem valami roppant mulatságosat álmodhatott, mert még a hasa is göcögött alvás közben. Az égő pisláncs megvilágította ócska göncét, a sarokba vágott fekete kalapját s takaró gyanánt térdére húzott fekete köpönyegét.

Gervaise, ahogy meglátta, olyan hangos siránkozásba kezdett, hogy az öreg nyomban felriadt.

- Csukja be az ajtót, az istenfáját! Piszok hideg van!... Né, maga az!... Mi van? Mit akar?

Gervaise, a karját kinyújtva, szenvedélyesen kérlelni kezdte, azt se tudva, mit beszél:

- Ó, vigyen el, torkig vagyok, el akarok menni... Ne haragudjék rám. Nem tudtam. Istenem! Hisz nem tudhatja az ember, míg le nem számolt... Igen, és egyszer csak úgy érzi, hogy örömest elmenne... Vigyen el, vigyen el, hálás leszek érte!

Térdre vetette magát, reszketett, sápadozott a halálvágytól. Sosem hevert még így férfi lába előtt. Bazouge apó rezes ábrázata, csempe szája, temető porától belepett, cserzett bőre olyan szépnek és ragyogónak tetszett, mint maga a nap. De az öreg, ki nem ocsúdott fel egészen, azt hitte, a bolondját járatják vele.

- Tartsa bolonddá az öregapját! - morogta dühösen.

- Vigyen el - ismételte még sürgetőbben Gervaise. - Emlékszik? Egyik este átdörömböltem a deszkafalon; utána meg letagadtam, mert olyan ostoba voltam még akkor... De most, adja ide a kezét, látja, nem remegek! Vigyen el, vigyen el aludni, meglátja, meg se moccanok... Csak ezt az egyet tegye meg! Nagyon fogom szeretni érte.

Bazouge világéletében gavallér volt, s most is azt gondolta, mégsem való elutasítani egy hölgyet, aki ennyire belegárgyult. Kicsit hőbörödött a lelkem, de azért még mutatós, ha kipingálja magát.

- Helyes a bőgés - jelentette ki mély meggyőződéssel. - Ma is bedugtam a ládába három kuncsaftot; hű de nagy borravaló esett volna le tőlük, ha még a zsebükbe tudnak nyúlni érte... Csakhogy, anyukám, van itt egy bökkenő...

- Vigyen el, vigyen el - sikoltotta Gervaise -, el akarok menni...

- Lassan a testtel, hé! Egy kis műtét is kell ám ahhoz... Csak ennyi ni, hogy: nyekk!

S hördült egyet, mint aki búcsút mond ennek az árnyékvilágnak. Tetszett neki a tréfa, jót röhögött rajta.

Gervaise lassan feltápászkodott. Hát ő sem tud segíteni rajta? Kábultan tért vissza szobájába, lerogyott a szalmára, s már bánta, hogy evett. Ó, jaj! A nyomor nagyon lassan öl.


13

Coupeau züllött az éjjel. Másnap Gervaise tíz frankot kapott a fiától, Étienne-től, aki mozdonyvezető volt. A gyerek küldözgetett hébe-hóba egy-egy ötfrankost, tudván, hogy nem áll otthon zsákkal a pénz. Feltett egy fazék levest, s egyedül ette meg, mert az a nyavalyás Coupeau megint nem jött haza. Elmúlt hétfő, elmúlt kedd, Coupeau-nak se híre, se pora. Elmúlt az egész hét. Hej, a kutyafáját! Bár megszökött volna egy némberrel, az lenne csak a jó! Azonban vasárnap hivatalos írást kapott, amitől először nagyon megijedt, mert azt hitte, rendőrségi idézés. De aztán megnyugodott: csupán arról értesítették, hogy az a részeges disznó a Szent Anna-kórházban döglődik. Ezt ugyan az írás finomabban adta tudtul, de a tényen ez mit sem változtatott. Coupeau-t csakugyan egy némber szöktette meg: a Halál öreganyja, a korhelyek utolsó babája.

Gervaise-t nem izgatta a dolog. Coupeau tudja már az utat, egyedül is hazatalál az intézetből; annyiszor kigyógyították már, nyilván most is megteszik vele azt a rossz tréfát, hogy talpra állítják. Csak éppen ma reggel hallotta, hogy Coupeau az elmúlt héten Sörös Csizmával együtt hullarészegen hentergett a belleville-i kocsmákban. Persze, Sörös Csizma állta a cechet; nyilván az asszonytól marta el a dohányt, melyet az kisded játékaival szerzett. Finom kis pénzen piáltak, ettől a legalattomosabb nyavalyákat szedheti össze az ember. Nem árt az Coupeau-nak, ha megcsavargatja a görcs a beleit! Gervaise-t kivált az mérgesítette, hogy ennek a két önző kutyának eszébe se jutott meghívni őt is egy kis itókára. Ki hallott már ilyet! Egy hétig vedelik az italt, az asszony meg otthon penészedik! No jó, maga iszik, gebedjen is meg maga!

Hétfőn azonban, hogy estére jó kis vacsora várta: maradék bab meg egy pint bor, arra gondolt, sétál egyet, étvágygerjesztőnek. Izgatta az a kórházi levél ott a komódon. A hó már elolvadt, borongós, enyhe idő volt, a fújdogáló szellő felélénkítette az embert. Délben indult el, mert jókora út állt előtte; át kell vágnia egész Párizson, a hintója meg mindig késik. Az utcákon tömérdek ember tülekedett; a nyüzsgés elszórakoztatta Gervaise-t, nagyon jókedvűen érkezett meg a kórházhoz. Megmondta a nevét, mire egy hajmeresztő históriát adtak elő: Coupeau-t az Új-hídnál halászták ki a Szajnából; átvetette magát a korláton, mert úgy rémlett neki, hogy egy szakállas alak elállja az útját. Szép kis ugrás, mi? De hogy Coupeau hogyan kerülhetett az Új-hídra, azt ő sem tudta volna megmondani.

Közben egy ápoló felvezette.

A lépcsőn felmenet olyan irtózatos üvöltést hallott, hogy az ereiben megfagyott a vér.

- Szépen kántál, mi? - jegyezte meg az ápoló.

- Ki ez? - kérdezte Gervaise.

- Hát ki más, mint a férje! Így üvöltözik már harmadik napja. És táncol is hozzá, majd mindjárt meglátja.

Mennyei Atyám! Micsoda látvány! Gervaise kővé meredt. A cella a padlótól a mennyezetig ki volt párnázva; a földön két réteg gyékény; a sarokban egy matrac és egy vánkos, semmi több. Ott bent ugrált és üvöltött Coupeau. Zubbonya cafatokká tépve, karja, lába a levegőt kaszálja: madárijesztő, farsangi maskara; de nem afféle vidám maskara, nem ám! Mert ennek a táncától lúdbőrözik az ember háta. Halotti maszkot viselt. Micsoda szólótánc, a szentségit! Beleütközött az ablakba, hátrált, karjával verte a taktust, a kezét olyan vadul rázta, mintha le akarná törni, s az emberek képébe vágni. A kocsmabálokon látni jókedvű fickókat, akik utánozzák ezeket a mozdulatokat; de gyatrán utánozzák; csak aki már látta az iszákosok e táncát, az tudja, milyen az, ha komolyan járják. A dal is jellegzetes; végeérhetetlen farsangi kurjongatás; a tátott szájból órákon át ugyanazok a repedtfazék hangok törnek elő: Coupeau úgy bőgött, mint az állat, ha a lábára tipornak. És - harsogjon a zene! pörögjetek, lányok!

- Úristen! Mi lelte?... Mi lelte? - nyöszörögte Gervaise halálra rémülten.

Egy segédorvos - rózsás képű, nagy, szőke, fehér kötényes fiatalember - nyugodtan ült és jegyezgetett. Érdekelte az eset, nem mozdult el a beteg mellől.

- Maradhat még - szólt a mosónőhöz -, de viselkedjék nyugodtan... Próbáljon meg beszélni hozzá, nem fogja megismerni magát.

Coupeau valóban mintha észre se vette volna a feleségét. Gervaise, amikor belépett, nem látta jól a férjét, annyira tekergette, csavargatta magát. De most, hogy az arcába nézett, elállt a lélegzete. Szentséges Isten! Ez ő volna? Ez az arc! Ezek a vérben forgó szemek, ezek a cserepes ajkak! Sehogy sem ismert rá. Coupeau - okát nem adva - rémítő fintorokat vágott, a szája kifordult, az orra ráncos lett, orcája megnyúlt: valóságos állatpofa. Úgy kimelegedett, hogy gőzölgött a teste; a bőre fénylett, mintha kilakkozták volna; úgy izzadt, mint egy ló. Bármily eszeveszetten járta vad farsangi táncát, látszott rajta, hogy nem jószántából teszi, feje lekókadt, tagjai sajogtak.

Gervaise közelebb lépett a segédorvoshoz, aki ujjaival a szék támláján dobolt.

- Mondja csak, uram, most komoly a dolog?

Az csak rábólintott, de nem szólt semmit.

- Figyelje csak, mintha motyogna is valamit... Mi lehet az?

- Mindenféle, amit lát - dünnyögte a fiatalember. - De most legyen csöndben, hadd hallgassam.

Coupeau szaggatottan beszélt. De a szemében jókedv csillogott. Lenézett a földre, jobbra-balra forgolódott, mintha a vincennes-i erdőben kószálna, magában motyogva.

- Jaj, de szép, csuda kedves... Mennyi kis bódé, valóságos vásár. Nem rossz ez a zene sem! Hogy ricsajoznak ott benn, törik-zúzzák az edényt... Pipec! Most fény gyúl; ott meg piros léggömbök, ez szétpukkad, az elszáll!... Jé, mennyi lámpás a fák között!... De jó itt! Mindenütt csobogás, források, zuhatagok, s hogy dalol a víz, ó, mint a ministránsgyerekek... Nagyszerű! A zuhatagok!

Kiegyenesedett, hogy jobban hallja a víz andalító danáját; mélyet lélegzett, mintha be akarná szívni a forrásokból felszálló finom permetet. De arcára lassanként újból kiült az aggodalom. Meggörnyedt, sebesebben kezdett keringeni a fal mellett, tompa fenyegetéseket morgott.

- Már megint ezek a disznóságok!... De sejtettem én... Kuss, aljasok! Rajtam röhögtök? Vedeltek és üvöltöztök ott bent a ribancaitokkal, hogy engem csúffá tegyetek!... - De majd rátok borítom én a kalibát!... Istenit a pofátoknak! Menjetek a pokolba!

Ökölbe szorította a kezét; aztán rekedten felhördült, és futás közben hirtelen meglapult. Rémülten, fogvacogva dadogta:

- Csak hogy megöljem magam! Nem, nem ugrom bele!... Ez a sok víz is azt csobogja, hogy nem merek. Nem, nem ugrom bele!

Ha közeledett, a zuhatagok távolodtak, s előbbre nyomultak, ha hátrált. Megtorpant, bambán körbejártatta a szemét, s alig érthetőn motyogta:

- Képtelenség! Rám uszították a tudorokat is.

- Én megyek, uram, jó éjszakát! - köszönt el Gervaise a segédorvostól. - Nem bírom nézni, majd eljövök máskor.

Sápadt volt, Coupeau folytatta táncát, az ablaktól a matracig, a matractól az ablakig, verejtékezve, kínlódva, egy ütemre. Gervaise elrohant. De hiába menekült hanyatt-homlok lefelé a lépcsőn, még odalent is hallotta férje veszett dobogását. Ó, Istenem! De jó itt kinn a szabad levegőn!

Este az Aranycsepp utcai házban mindenki Coupeau papa furcsa betegségéről beszélt. Boche-ék, akik az utóbbi időben kutyába se vették Gervaise-t, most mégis megkínálták egy pohárka ribizkelikőrrel a házmesterfülkében, hogy kiszedjék belőle a részleteket. Beállított Lorilleux-né s Poissonné is. Vége-hossza nem volt a magyarázgatásnak. Boche ismert egy asztalost, az anyaszült meztelenre vetkőzött a Szent Márton utcán, s polkázva ment át a másvilágra. Abszint-ivó volt a nyomorult. A nők dőltek neveltükben, mulatságosnak találták az esetet, habár szomorúnak is. Aztán, hogy nem értettek jól mindent, Gervaise félretaszigálta őket, és rájuk kiabált, hogy adjanak helyet; s a fülke közepén, míg amazok szájtátva bámulták, megmutatta, hogyan üvöltözik, ugrándozik, milyen rémségesen fintorog, tekereg Coupeau. Becsületszavára! Hajszálra így csinálja! Amazok hüledeztek: lehetetlen! Nincs ember, aki három óra hosszat kibírná ezt a mesterséget. Nahát! Gervaise pedig megesküdött mindenre, ami szent, hogy Coupeau már tegnap óta, harminchat órája csinálja. Különben aki nem hisz neki, nézze meg maga. Lorilleux-né azonban kijelentette, hogy - köszöni szépen - ő járt már a Szent Anna-kórházban, még Lorilleux-nek sem engedné meg, hogy betegye oda a lábát. Virginie meg, akinek egyre rosszabbul ment a boltja, s mindig gyászos arccal járt-kelt, csupán annyit morgott, hogy az élet nem fenékig tejföl, de nem ám, a fene egye meg! Felhörpintették a ribizkelikőrt, Gervaise elbúcsúzott a társaságtól. Alighogy elhallgatott, meredt szemmel, bárgyún bámult maga elé. Bizonyára az urát látta keringőzni. Másnap, mihelyt felkelt, elhatározta, hogy nem megy oda többé. Minek is menne? Nem akar ő is bedilizni. De minduntalan el-eltöprengett, ahogy mondani szokták, másutt járt az esze. De furcsa is volna, ha Coupeau még mindig járná a táncát. Hogy delet harangoztak, nem volt tovább maradása, észre sem vette, milyen hosszú az út, annyira eltöltötte az agyát a vágy és a félelem, hogy mi vár ott reá.

Nos, nem kellett kérdezősködnie. Már a lépcső aljáról meghallotta Coupeau nótáját. Ugyanaz a dal, ugyanaz a tánc. Mintha csak az imént jött volna le tőle, s már menne is vissza hozzá. A tegnapi ápoló éppen orvosságos üvegeket vitt a folyosón, s hogy meglátta, barátságosan ráhunyorgott.

- Még tart? - kérdezte Gervaise.

- De tart ám! - válaszolta, s meg sem állt.

Gervaise belépett, de megállt az ajtó mellett, mert többen is voltak Coupeau-nál. A rózsás képű, szőke segédorvos most állt, átadta a helyét egy menyétképű, kopasz, rendjeles öregúrnak. Ez lehetett a főorvos, mert apró, szúrós szeme, átható tekintete volt. Ezeknek a hullamadaraknak mind ilyen a nézésük.

De hát Gervaise nem ennek az úrnak a szép szeméért jött ide, s a háta mögött felágaskodva Coupeau-t falta a tekintetével. A szerencsétlen még veszettebbül táncolt, és üvöltözött, mint tegnap. Gervaise látott már olyat valamikor régen, farsangi mulatságokon, hogy egy-egy csupa izom mosodai legény hajnalig rúgta a port; de azt soha életében nem hitte volna, hogy akadhat ember, aki ennyi ideig kedvét leli a táncban; azt mondta, kedvét leli, de ez csak afféle szólás volt, mert ugyan ki lelheti kedvét abban, hogy akarva, nem akarva ugrándozik, mintha lőporos hordót nyelt volna. Coupeau-ról szakadt a verejték, most még jobban gőzölgött. Szája a sok üvöltéstől még nagyobbnak látszott. Állapotos asszonyok őrizkedjenek az ilyen látványosságtól! Annyiszor eltáncolt már a matractól az ablakig, hogy keskeny ösvényt taposott oda. Ócska cipője kikoptatta a gyékényt.

Hát szó, ami szó, nem volt valami szemet gyönyörködtető látvány; Gervaise reszketett, azon töprengett hogy miért is jött vissza. És Boche-éknál még ráfogták az este, hogy túloz! Pedig hát félig sem tudta a valót adni! Most már jobban látja, hogy csinálja Coupeau, mindig így fogja látni maga előtt, ha a semmibe bámul. Közben elkapta a segédorvos és a főorvos egy-egy mondatát. Az előbbi részletesen beszámolt az éjszakáról, de Gervaise nem értette a kifejezéseit. A férje egész éjjel beszélt és táncolt - ez volt a dolog magva. A kopasz öregúr, aki különben sem volt valami udvarias, végre észrevette, hogy ő is ott van, s miután a segédorvos elmondta, hogy ő a beteg felesége, olyan gyanakvón kezdte faggatni Gervaise-t, mint egy rendőrbiztos.

- Ivott ennek az embernek az apja?

- Igen, uram, hébe-hóba, mint mindenki... Úgy is halt meg, hogy egy mulatság után lezuhant a háztetőről.

- Az anyja is ivott?

- Hát tudja, uram, mint mindenki, imitt-amott egy-egy pohárkával... Ó, rendes népek azok!... Egy fivére még egész fiatalon halt meg rángógörcsben.

Az orvos ránézett azzal a vesékig hatoló pillantásával. Aztán ráförmedt:

- Maga is iszik, mi?

Gervaise hebegett-habogott, mentegetőzött, kezét a szívére tette, hogy megesküdjék.

- Szóval, iszik! Vigyázzon, látja, hová visz az ital... Előbb-utóbb maga is idejut.

Gervaise ott állt, a falhoz lapulva. Az orvos már hátat fordított neki, s nem törődve vele, hogy kabátja poros lesz a gyékényen, lekuporodott, hosszasan figyelte a reszkető Coupeau-t, várta, hogy felé jöjjön, le nem vette róla a szemét. Ma a lábak is rángatóztak, a kezekből lehúzódott a reszketés a lábfejekbe; úgy ficánkolt, mint a dróton rángatott paprikajancsi, keze-lába kalimpált, a törzse olyan merev volt, mint egy darab fa. A kór lassan rágta magát előbbre, előbbre. Halk zümmögésféle kelt a bőre alól: három-négy másodpercenként megismétlődött, eltartott egy pillanatig, megszűnt, majd újra kezdődött, annyi volt csak, mint amikor a kivert kutya didereg télidőben a kapu alatt. Már hasán és vállán is látszott a remegés, akár a vízen, ha forrni kezd. Furcsa pusztulás! Haldoklása közben vonaglik, tekereg, mint egy lány, aki nem bírja, hogy csiklandozzák. Coupeau közben panaszosan nyögött. Látszott, hogy sokkal jobban szenved most, mint tegnap. Szaggatott siránkozása több mindent elárult. Ezer meg ezer tű szurkálja. Testét mindenütt nyomja valami; hideg, nedves állat kúszik fel a combján, s fogait a húsába vájja. Más állatok meg a vállára telepednek, s a hátát tépdesik, karmolják.

- Szomjas vagyok! Jaj, de szomjas vagyok! - nyöszörögte szünet nélkül.

A segédorvos elvett az asztalkáról egy bögre limonádét, és odanyújtotta neki. Az két kézre fogta a bögrét, mohón beleivott, a felét magára öntve; de nyomban undorodva kiköpte, s dühösen ordította:

- Az istenit! Ez pálinka!

A segédorvos, a főorvos intésére, most vízzel itatta meg, s maga fogta a korsót. Coupeau lenyelt egy kortyot, de úgy üvöltött, mintha parazsat nyelt volna.

- Ez pálinka! Az istenit neki! Ez pálinka!

Tegnap óta, bármit ivott, pálinkának érezte. A szomjúsága csak fokozódott, de inni nem tudott, mert minden folyadék égette. Levest hoztak neki; biztosan meg akarják mérgezni, olyan vitriolszagú. A kenyér savanyú és romlott. Körötte minden át van itatva méreggel. A cella kénszagú. Végül azzal vádolta az embereket, hogy gyufát sercegtetnek az orra alatt, mert el akarják pusztítani.

Az orvos felkelt, és hallgatta Coupeau-t, aki fényes nappal megint rémekkel viaskodott. A falakon akkora pókhálókat látott, mint egy-egy hajóvitorla! Aztán a pókhálók átváltoztak halászhálókká, amelyek hol összehúzódtak, hol kinyúltak, fura holmi volt mindahány! A hálókban fekete golyók gurultak, igazi varázsgolyók, eleinte csak akkorák, mint a biliárdban, később ágyúgolyó nagyságúak; meghíztak, lefogytak, csak hogy őt elképesszék. Egyszerre felkiáltott:

- Jaj, a patkányok! Most meg a patkányok!

A golyókból patkányok lettek. Ezek a ronda férgek egyre híztak, kimásztak a hálók szemein, le a matracra, s ott párává váltak. Egy majom meg hol kijött a falból, hol visszabújt a falba, s mindannyiszor olyan közel került hozzá, hogy Coupeau hátrahőkölt, nehogy leharapja az orrát. Egyszerre ez is megváltozott; úgy látszik, bukfencezni kezdtek körülötte a falak, mert haragjában fuldokolva dühöngve kiabálta:

- Jaj! Jaj! Gyertek nekem, fütyülök rátok!... Jaj! A bódét! Jaj! Döntsd össze!... Csak kongassatok, csuhások! Csak orgonáljatok, hogy ne hívhassam az őrséget!... Pokolgépet dugtak a fal mögé, az aljasok! Hallom, hogy ketyeg, mindjárt repülünk... Tűz! Az istenfáját! Tűz! Tűz van! Ni, hogy lobog! Hogy fénylik, hogy fénylik! Lángol az ég, vörös lángok, zöld lángok, sárga lángok! Ide, ide! Segítség! Tűz van!

Kiáltozása hörgésbe fúlt. Hadarása egybefolyt, szája tajtékzott, nyála az állára fröccsent. Az orvos dörzsölgette az orrát, mint mindig, ha nehéz eset került elé. Majd a segédorvoshoz fordulva, halkan megkérdezte:

- Még most is negyvenfokos a láza, ugye?

- Igen, uram.

Az orvos elhúzta a száját. Ottmaradt még pár percig, a szemét Coupeau-ra szögezve. Aztán vállat vont, és megszólalt:

- A kezelés marad, húsleves, tej, limonádé, enyhe kínakivonat kanalanként... Maradjon mellette, és értesítsen, ha kell.

Kiment, Gervaise meg utána, hogy megkérdezze, van-e remény. De az orvos olyan fagyosan ment végig a folyosón, hogy nem merte megszólítani. Kinn ácsorgott még egy darabig, habozott, ne menjen-e be még egyszer a férjéhez. Szörnyen unta már a várakozást. Aztán hogy kihallotta Coupeau kiabálását - megint a limonádét érezte pálinkának -, gyorsan odábbállt, nem óhajtotta még egyszer látni az előadást. Az utcán a patkócsattogás és a kocsizörgés úgy hatott rá, mintha nyomában volna az egész Szent Anna-kórház. És hogy megfenyegette az orvos! Szinte azt hitte, maga is beteg már.

Boche-ék és a többiek persze már nagyon várták az Aranycsepp utcában. Ahogy feltűnt a kapu alatt, rögtön hívták be a házmesterfülkébe. Nos, mi van? Húzza még Coupeau tata? Bizony, még húzza. Boche arcán zavar és elképedés tükröződött: egy literbe fogadott, hogy Coupeau tata nem bírja ki estig. Hát lehetséges ez? Még mindig húzza! S az egész társaság odavolt a csodálkozástól, combját csapkodva. Szívós fickó, azt meg kell hagyni! Lorilleux-né számolgatta az órákat: harminchat óra meg huszonnégy óra az hatvan óra. A kutya teremtésit! Már hatvan órája bokázik és ordít! Ilyen mutatványt az öregapám se látott! Boche azonban, akit evett a penész a liter bora miatt, s csak kényszeredetten nevetett, gyanakodva faggatta Gervaise-t, vajon nem patkolt-e el mégis Coupeau, miután otthagyta. Ó, dehogyis, esze ágában se volt, nagyon is elevenen ugrabugrált. Boche noszogatta Gervaise-t, hogy utánozza egy kicsit, hadd lássák megint. Igen, igen, még egy kicsit! Közkívánatra! Az egész társaság kérlelni kezdte: igazán, nagyon kedves volna tőle, két szomszédasszony, aki tegnap nem látta, most csak miatta jött le. A házmester rákiáltott a látogatókra, hogy álljanak rendbe, azok szabaddá tették a helyiség közepét, izgatott kíváncsisággal tolakodtak. Gervaise azonban lehajtotta a fejét. Attól félt, belebetegszik. Mégis - ne higgyék, hogy csak kéreti magát - tett egypár erőtlen ugrást, de rosszul lett, hátrahanyatlott; nem bírja, becsületszavára! Csalódott moraj kélt: milyen kár, pedig megtévesztésig hűen tudta utánozni. Ha nem megy, hát nem megy! És hogy Virginie visszatért a boltjába, már meg is feledkeztek Coupeau tatáról, és Poissonékról kezdtek pletykázni, akiknél mostanában nagy zűrök vannak; tegnap járt kint a végrehajtó; a rendőrt alighanem kiteszik az állásából; Lantier pedig már a szomszéd étterem felszolgálónője körül legyeskedik: az a nagy debella fehérnép pacalos boltot akar nyitni. Teringettét! Jót mulattak rajta, már látták, hogy most meg egy pacalos asszony telepszik bele a boltba; a nyalánkságok után a szilárdabb táplálék! Poisson, az az agancsos, jámbor képpel szemlélte a dolgok folyását. Hogy az ördögbe lehet valaki olyan mamlasz odahaza, mikor már a mesterségénél fogva is gyanakodnia kellene? De egyszerre elhallgattak, észrevéve, hogy Gervaise, akiről már meg is feledkeztek, a helyiség végében rángatózó kézzel, lábbal, csak úgy magának próbálja utánozni Coupeau-t. Bravó! Ez az! Csak ezt akarták látni! Gervaise bárgyún nézett körül, mint aki mély álomból ocsúdik. Aztán sietve elkotródott. Jó éjszakát mindenkinek! Megy fel, megpróbál aludni.

Másnap Boche-ék látták, hogy délben elmegy hazulról, mint az előző két napon is. Jó mulatást kívántak neki. A Szent Annában ma az egész folyosó visszhangzott Coupeau üvöltözésétől és dobogásától.

Gervaise még a lépcső korlátját fogta, amikor már hallotta az ordítást:

- Ribancok! Gyertek ide, ha mertek, hogy kibelezzelek!... Ohó! Engem akarnak kinyiffantam! A ribancok!... De nem fogtok átejteni! Kotródjatok, az istenit a pofátoknak!

Gervaise lihegve állt egy darabig az ajtó előtt. A férje egy egész sereggel hadakozik odabent! Belépett. Még elképesztőbb, még cifrább látvány fogadta. Coupeau úgy viselkedett, mint a bolondházba való, dühöngő őrült. A cella közepén toporzékolt, csapkodta magát, a falakat, a földet, bukdácsolt, a levegőbe kaszált; fel akarta szakítani az ablakot, majd elbújt, védekezett, segítségért kiabált, visszafelelt: egyedül járta ezt a boszorkánytáncot, rémült arccal, mint akit lidérchad szorongat. Gervaise később rájött, hogy Coupeau egy tető szélén képzeli magát, amint éppen bádoglemezeket rak fel. Szájával utánozta a fújtatót, forgatta a forrasztópákákat a tűzben, letérdelt, hüvelykujját végighúzta a gyékény szélén, mintha ott volna a forrasztás. Igen, visszatért a mesterségéhez a halála pillanatában; s csak azért ordítozott olyan hangosan, azért hadakozott olyan vadul a tetőn, mert aljas alakok megakadályozták, hogy tisztességesen elvégezze a munkáját. A szomszédos tetőkön hemzsegő mocskos fráterek folyton piszkálták. És a tetejébe még patkányokat eresztettek rá a csirkefogók! Ronda dögök, folyton itt nyüzsögnek! Hiába tapossa el őket, teljes erejéből odaverve a lábát a földhöz, csapatostul jönnek, feketéllik tőlük a tető. És ez a tömérdek pók! Szorosan összefogta a nadrágját, hogy a combján agyonnyomja az ott mászkáló kövér pókokat. Mennydörgetős mennykő! Sosem fejezi be a munkáját, el akarják veszejteni, a főnöke hűvösre téteti. Eszeveszettül dolgozott, azt képzelte, gőzgép működik a gyomrában; s ahogy tátott szájjal fújtat, sűrű füst tölti meg a cellát, s az ablakon át kigomolyog a szabadba; előrehajolt, szüntelenül fújtatott, s nézte, odakint mint kígyózik a füst, száll fel a magasba, s takarja el a napot.

- Mi a fene! - kiáltott fel. - Itt a Clignancourt úti banda, medvének álcázva randalíroznak...

Lekuporodott az ablak előtt, mintha a tető széléről figyelné a felvonulást.

- Ni, a maskarák menete, oroszlánok és párducok vicsorognak... A srácok meg kutyának, macskának öltözve... A hosszú Clémence kontya csupa toll. Hű, a jebezeusát! Elesett, kilátszik mindene!... Gyere, cicuskám, bújjunk el... Hé, ti vörösgatyások, nem hagyjátok békén!... Ne lőjetek, az istenit! Ne lőjetek!...

Mind hangosabban kiabált, rekedt, rémült hangon, majd lehajolt, azt hajtogatva, hogy lenn vannak a zsaruk és a bakák, és ráirányítják a puskájukat. A faltól pisztolycső szegeződik a mellének. Vissza akarják tőle rabolni a lányt.

- Ne lőjetek, az istenit! Ne lőjetek!...

Aztán összeomlottak a házak; utánozta a romba dőlő városnegyed recsegését-ropogását; egyszerre minden eltűnt, elenyészett. De még ki sem fújhatta magát, már újabb látomások nyomakodtak elő, hihetetlen gyorsasággal. Dühös beszédkényszer ingerelte, szájából szünet nélkül fröcsögtek a szavak, a gurgulázó hangok. Mind hangosabban kiabált:

- Ni, te vagy az, mi szél hozott... Ne viccelj! Ne dugd a képembe a hajad.

Végighúzta a kezét az arcán, s úgy tett, mintha a hajszálakat fújná el. A segédorvos megkérdezte:

- Kit lát?

- Hát a feleségemet!

A falat nézte, háttal állt Gervaise-nek.

Az asszony csudamód megijedt, s ő is a falra nézett, hogy nem látja-e meg ott saját magát. A férje tovább beszélt:

- Ne fűzz, hallod-e... Nem hagyom magam bedűteni... Teringettét! De kicsípted magad! Hol szerezted ezt, ribanc! Palit fogtál, mi, te lotyó? Na, megállj, majd elhegedülöm én a nótád!... A szoknyád mögé bújik a pasasod? Mi az ott? Hajolj csak le, hadd lám... Az istenit! Ez megint ő!

Iszonyatos nagyot ugrott, és beverte a fejét a falba; de a kitömött tapéta felfogta az ütést. Hallatszott, hogy a teste tompán puffan a gyékényen, ahová az ütés ereje visszadobta.

- Kit lát most? - kérdezte ismét a segédorvos.

- A kalapost! - üvöltötte Coupeau.

Gervaise - a segédorvos kérdésére - csak hebegett-habogott, nem tudott értelmes választ adni; ez a jelenet felkavarta benne élete minden baját. A bádogos az öklével hadonászott.

- Rajta, komám! Most végre leszámolok veled! Nyíltan sétálsz ezzel a cafattal, hogy csúffá tégy ország-világ előtt? Majd én megnyuvasztalak, meg én! Még kesztyűt se húzok hozzá!... Most jártasd a pofád... Ezt nem teszed az ablakodba. Nesze! Nesze! Nesze!

Öklével csapkodta a levegőt, őrjöngő dühroham jött rá. Nekihátrált a falnak, s azt hitte, hátulról támadnak rá. Megfordult, nekirontott a párnázatnak. Szökellt, ugrált, egyik sarokból a másikba, verte a falat a hasával, a farával, a vállával, hempergett, feltápászkodott. Csontja megpuhult, teste úgy csapódott ide-oda, mint az ázott kóc. Ádáz fenyegetésekből álló színjátékát vad hörgéssel kísérte, úgy látszik azonban, a viadal balul ütött ki, mert melle zihált, szeme kidülledt üregéből; lassan úgy elgyávult, mint a gyerek.

- Gyilkos, gyilkos!... Lóduljatok innét mind a ketten! Jaj, a mocskosok, még röhögnek is! Hogy hentereg itt ez a ringyó, az égnek emelt csülkeivel!... Vége van, biztos... Legyilkolja az a zsivány! Levágja a fél lábát a késével. A másik lába már a földön hever, a hasa felvágva, merő vér... Jaj, istenem! Jaj, istenem! Jaj, istenem!

Verejtékben úszott, homlokán felborzolódott a haja, rémületes látványt nyújtott, lépésről lépésre hátrált, hevesen hadonászva, mintha távol akarná tartani magától a szörnyű jelenetet. Két fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle, s hanyatt zuhant a matracon, amelybe beleakadt a sarka.

- Uram, uram! Meghalt! - kiáltotta Gervaise, kezeit tördelve.

A segédorvos odalépett, és a matrac közepére húzta Coupeau-t. Nem, még nem halt meg. Lehúzták a cipőjét; meztelen lábfeje lelógott a matrac végén, s a két lábfej egymás mellett táncolt tovább, ütemre, szapora, szabályos rángásokkal.

Ekkor lépett be a főorvos. Magával hozta két kartársát is, az egyik sovány volt, a másik kövér, s mindkettő rendjelet viselt. Mind a hárman lehajoltak, némán s tüzetesen vizsgálgatták a beteget; aztán gyorsan pár halk szót váltottak. Coupeau a combjától a válláig meztelen volt. Gervaise felágaskodott, elébe tárult a csupasz test. Csúnya látvány volt, a rángás a karokból és a lábakból átterjedt a törzsre, mely most szintén vidám táncot járt! A paprikajancsinak röhögött még a hasa is. Apró döccenések futottak végig az oldalán, a hasa meg úgy rángatózott, mintha nevetéstől pukkadozna. Úgy izgett-mozgott az egész, hogy abban hiba nem volt! Az izmok egymásnak ugrottak, a bőr úgy megfeszült, mint a dob, a szőrszálak hajladozva táncoltak. Teljes volt a zűrzavar, mint táncmulatságon, ha a végső galoppot járják, amikor pirkad már, s a táncolok összekapaszkodva döngetik a parkettet.

- Alszik - mormogta a főorvos.

S mutatta társainak a beteg arcát. Coupeau csukott szemmel feküdt, egész arcát ideges reszketés barázdálta. Még borzalmasabbnak hatott így, összetörten, kiugró állkapcsokkal, eltorzult arccal, akár a halott, mely lidércekkel viaskodva pusztult el. Az orvosok, hogy észrevették a lábát, mély érdeklődéssel hajoltak fölébe. A két lábfej még egyre járta a táncát. Coupeau aludt ugyan, de a lábai táncoltak! Ó, hadd hortyogjon csak a gazdájuk, ők - oda se neki! - tovább működnek, nem sietve, nem lankadva, szakadatlanul. Valóságos önműködő lábak voltak ezek, szórakoztak a maguk módján.

Gervaise, látván, hogy az orvosok tapogatják a férje testét, maga is meg akarta fogni. Csendesen odament, s vállára tette a kezét. Rajta hagyta egy percig. Uramfia! Ugyan mi zajlik ott bent? Táncolt minden porcikája, talán bizony még a csontjai is ugráltak. Rezgések, hullámzások jöttek messziről, mintha folyó vize fodrozódna a bőre alatt. Ahogy Gervaise rányomta egy kicsit a kezét, érezte a csontvelő jajkiáltásait. Puszta szemmel csak a gyűrűző hullámokat lehetett látni, melyek apró fodrokat vetettek, mint az örvénylő víz felszíne; de micsoda vihar pusztíthatott ott belül! Micsoda munka! Vakondokmunka! A Patkányfogó vitriolja működött ott benn. Az egész test át volt itatva vele, de még hogy! És csak akkor szűnik meg ez a munka, ha felőrölte, ha elemésztette Coupeau-nak minden ízében szakadatlanul remegő tetemét.

Az orvosok elmentek. Gervaise ottmaradt a segédorvossal. Egy óra múlva halkan megszólalt:

- Uram, uram, meghalt...

A segédorvos csak rápillantott a lábra, és nemet intett. A matracról lelógó, meztelen lábak még egyre táncoltak. Nem voltak valami tiszták, hosszúra nőtt rajtuk a köröm. Teltek-múltak az órák. Egyszerre megmerevedtek, nem mozdultak többé. Ekkor a segédorvos Gervaise-hez fordult:

- Vége.

Csak a halál állította meg a lábakat.

Gervaise hazament az Aranycsepp utcába, Boche-éknál egy csomó pletykafészket talált, kik nagy izgatottan lefetyeltek. Először azt hitte, őt várják, mint az utóbbi napokban mindig.

- Elpatkolt - mondta nyugodtan, elcsigázott, bamba arccal, az ajtót betaszítva.

Rá se hederítettek. Olyan volt a ház, mint a felbolydított méhkas. Hallatlanul mulatságos eset! Poisson rajtakapta a feleségét Lantier-val. Pontosan nem tudták még, hogyan történt, mert mindenki másképp adta elő a dolgot. Egy szó, mint száz, akkor ütött rajtuk, mikor a legkevésbé várták. Olyan részleteket is rebesgettek, melyeket az asszonyok csak súgva adtak tovább. Nem lehet csodálni, hogy a látvány Poissont kihozta a béketűrésből. Tigrissé változott! Ez a szófukar ember, aki mindig úgy járt-kelt, mintha nyársat nyelt volna, bömbölt és őrjöngött. Aztán minden elcsendesült. Úgy látszik, Lantier valamiképpen kimagyarázkodott. Mindegy, ez mégsem mehet így tovább. Boche azt is közölte, hogy a szomszéd éttermi felszolgálólány most már csakugyan kibéreli a bolthelyiséget, és pacalt fog árulni benne. Ez a minden hájjal megkent kalapos él-hal a pacalért.

Hogy Lorilleux-né is megérkezett Lerat-néval, Gervaise erőtlenül mondta nekik:

- Elpatkolt... istenem! négy álló napig ugrándozott és üvöltött...

A két nővér - mit is tehetett mást - előhúzta a zsebkendőjét. A fivérük sokban vétkezett, de mégiscsak a fivérük volt. Boche csak rándított egyet a vállán, s hangosan, hogy hallják, megjegyezte:

- Egy részeges fráterral kevesebb!

Ettől a naptól fogva Gervaise úgy viselkedett, mint akinek nincs ki a négy kereke. A házbeliek szórakoztatására nemegyszer elutánozta Coupeau-t. Nem is sokat kérette magát, ingyen tartott előadást: keze-lába reszketett, önkéntelen sikoltások szakadtak ki a torkán. Nyilván bedilizett a Szent Annában, hogy annyit nézte a férjét. De olyan szerencséje már nem volt, hogy belepusztult volna ő is. Olyan torz fintorokat vágott, mint a megugrott majom, s a suhancok káposztatorzsával dobálták meg az utcán.

Így tengődött még hónapokig. Még jobban lezüllött, még súlyosabb megaláztatásokat kellett elszenvednie, napról napra nehezebben küzdött az éhhalállal. Mihelyt pár sou-hoz jutott, elitta, s részegen tántorgott végig az utcán. A környéken a legundorítóbb dolgokba ugratták bele. Egyszer fogadtak, hogy nem eszik meg valami ocsmányságot; megette; tíz sou-t nyert. Marescot úr ki akarta dobni a hatodik emeleti szobából. De hogy Bru apót holtan találták a lépcső alatti vackában, a háziúr kegyesen átengedte Gervaise-nek a helyét. Ettől fogva Bru apó odújában lakott. Ott hevert a rothadt szalmán, vacogó foggal, üres hassal, csontig átfagyva. Úgy látszik, nem akarja befogadni az anyaföld! Teljesen elhülyült, eszébe se jutott már, hogy leugorjon a hatodik emeletről az udvarra, s így vessen véget nyomorúságának. Apránként, ízenként kellett hogy elvigye a halál, végighurcolva ezen az istenverte életen, melyet maga csinált magának. Sosem tudták meg pontosan, miben is halt meg. Hideglelést emlegettek. Az igazság az volt, hogy belehalt a nyomorba, a piszokba, elrontott életének kínjába. Végellustulásban gebedt meg, mondták róla Lorilleux-ék. Egy reggel, hogy bűz terjengett a folyosón, valakinek eszébe jutott, hogy két napja nem látták: megtalálták az odújában, már zöld volt.

Bazouge apó jött érte, hóna alatt a szegények ládájával, hogy eltüntesse. Az öreg - szokása szerint - jól becsiccsentett eznap is; de jó fiú volt, s vidám, mint a pinty. Amikor meglátta, ki a kuncsaft, mélyen szántó elmélkedésbe kezdett, míg rendezgette számára a kis lakást.

- Mindenki idejut... Nem kell tolakodni, jut hely mindenkinek... Szamárság sietni, csak hátráltatja magát az ember... Én csak örülök, ha örömet szerezhetek. Az egyik szívesen jön, a másik vonakodva... Ez itt nem akart, aztán meg nagyon akart. Akkor meg váratták. Na, most itt van, végre elérte! Rajta hát, vidáman!

És amikor nagy fekete lapátkezével megfogta Gervaise-t, meghatódott, s gyengéden emelte fel az asszonyt, ki oly sokáig ostromolta. Atyai gondossággal fektette be a koporsóba, s két csuklás között így beszélt hozzá:

- Figyelj rám... hallod... Mókás Bibi szól hozzád, a hölgyek vigasztalója... Neked már jó. Szundizzál, kicsikém!


Jegyzetek

10. III. Napóleont Badinguet gúnynévvel illették (ezt ferdíti el Lantier Badingue-ra), állítólag arról a kőművesről, aki ruhát váltva a herceggel, megszöktette az állami őrizetből. [VISSZA]

11. Francia-Guayana dél-amerikai gyarmat fővárosa, hírhedt fegyenctelepére III. Napóleon tömegesen száműzette politikai ellenfeleit. [VISSZA]

12. Lóherés: treff. - Üveges: karó. - Nagymogul: király. - Lakáj: bubi. - Félszemű: ász. [VISSZA]

13. A tréfás keresztvetésben szereplő, részben elferdített nevek kocsmáikról híres községek, illetve külvárosok nevei. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap