TORKOLAT IRODALMI ANTOLÓGIA 2000 Szerkesztette: Jenei Gyula P. Nagy István A borítóterv Tóth Lajos munkája Kiadja: Szolnok Megyei Jogú Város Önkormányzata Felelős kiadó: Szalay Ferenc Koordinátor: Szügyi Csongor A kiadvány megjelenését támogatja a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Megjelenik 600 példányban a Szolnok Városi Művelődési és Zenei Központ Millenniumi Iroda gondozásában Témafelelős: Farkasházi István ISBN 963-00-3319-4 © Jenei Gyula, P. Nagy István, 2000

TARTALOM

Szóval, megint itt vagyok és levelet írok Neked! Bár egyre inkább attól tartok, Jevgenyij, ez számodra nem sokat jelent...

Egy hét alatt ez az ötödik levelem. Egy darabig azzal áltattam magam, biztos nem vagy Internet-közelben. Attól is féltem, hátha baleset ért. Vagy nem is baleset, megint valamibe keveredtél, autós üldözés, pisztolypárbaj, rendőrök satöbbi. (A börtön a legjobb, ami ilyenkor megtörténhet Veled. A rosszat ki sem merem mondani.) Aztán visszajött Moszkvából Vlagyimir, és mesélte, az elutazása előtti este látott egy bárban mindenféle nők között. Ez megnyugtatott volna, ha közben nem kezd el gyötörni a féltékenység: szerelmem, ugye nem azzal az Olgával csalsz meg?! Kikaparom a szemét a ribancnak, csak találkozzak megint vele.

Amúgy, ha tudnád, mennyit kínlódom ezzel a levélírással, talán jobban megerőltetnéd magad. A számítógép az irodában van, a belépési kódot elég nehezen szereztem meg, nem adta ingyen a portásgyerek. Azonkívül ezen a masinán nincsen cirillbetű, Vlagyimir egyik flopiján vannak a fontok, ha besurranok ide e-mailt írni Neked, előbb be kell töltenem a mi ábécénket, aztán ha végeztem, le kell törölnöm a rendszerről, nehogy észrevegyék. Szóval elég macerás a dolog, ha a főnök tudná, hogy használom a gépét, tutira agyonvágna. Olyankor jövök ide, amikor nagy valószínűséggel senki nem jár erre, ám ekkor is őrt kell állítanom, a portásfiút - istenem, Jevgenyij, ez a gyerek hogy kihasznál! Emiatt az öt levél és a kód miatt eddig egy hét alatt háromszor feküdtem le vele, nem is beszélve a többiről. Most biztos azt mondanád, mit számit, amikor ott vannak a többiek... Akkor is, csak tudd meg, micsoda áldozatokat hozok én ezekért a nyavalyás levelekért, amelyekre nem is válaszolsz! Haragszom Rád, Jevgenyij, nagyon haragszom. Rossz vagy. Te édes! Te drága, Te!

Amióta visszamentél Moszkvába - ahogy írtam korábban is -, itt nem sok minden változott. A főnök, mintha nem is lennétek (állítólag) a legjobb barátok, úgy bánik velem, mint a legolcsóbb repedtsarkúval. A legutolsó vendéggel is elküld, azzal is, akiről tudja, hogy az olyantól undorodom. Mintha az örömét lelné az én cikizésemben. Mondd, Jevgenyij, nem volt köztetek valami balhé? Már arra gyanakszom, szándékosan csinálja ezt velem. Bejön egy rosszarcú, kövér, részeg, izzadtságtól bűzlő magyar, hajnal öt óra van, mindjárt zárunk, az utolsó köröket csinálom az oszlopon, a fickó benyúl a gatyájába, a főnök int, és már mehetek is az emeletre vele. Iszonyú! Egyébként a magyarokat nagyon nem szeretem. Modortalanok, ápolatlanok, igénytelenek, a tetejébe meg csupán a kiszabott árat adják, borravalót soha. A mi drága főnökünk pedig csak röhög, ha látja, hogy majd elhányom magam. Úgyhogy a magyarok után most már utálom az ukránokat is. Tudom, drága Jevgenyijem, hogy mindig azt mondod, fogjunk össze, mi, ex-szovjetek, mert ebből az országból okos összefogással mérhetetlen pénzt lehet kisajtolni, ám ezzel a fazonnal együtt dolgozni... Nna mindegy, a Te cimborád, inkább nem panaszkodom.

Mostanában viszont nem volt annyi razzia, mint akkor, amikor még itt voltál, szerelmem. Persze, közben a főnökség is megtanulta, hogyan kell rejtegetni a rejtegetnivalót. Például a pénzt a legnagyobb körültekintéssel vesszük át az ügyféltől. Volt, hogy még javában öltöztünk, mikor benyitott Szása, a főnök személyi titkárja, és úgy ráförmedt a szegény kis japánra, hogy az ijedtében a kialkudottnak a dupláját adta oda. (Sajnos pont úgy, hogy Szása is látta az összeget, így aztán én csak a szokásos százalékot kaptam, a többletet a főnök vágta zsebre.) Állítólag mindenhol figyelnek mindent, a hatóságok bekeményítettek, nagyon rámennek a lányos ügyekre. Úgyhogy mindenki szépen megtanulta, razziáknál mit csináljon, ha kérdik, mit mondjon, és így tovább. Képzeld, Jevgenyij, tegnapelőtt kaptam egy diákigazolványt is, abból bárki láthatja, az egyik budapesti egyetem hallgatója vagyok, csak hát ugye távol a mi drága hazánktól, azt pedig senki nem vetheti a szememre, hogy ösztöndíj-kiegészítés végett éjszakánként egy mulatóban táncolok. Az ukránok egész jól megoldották ezt a kérdést, a többi lány más jellegű papírokat kapott, így aztán a hatóságok nem nagyon gyanakodhatnak, mit csinál a sok külföldi (főleg orosz) diáklány az éjszakában.

Különben tegnap (vagyis inkább ma, mert az eset hajnalban történt) nekem személy szerint meggyűlt a hatóságokkal a bajom. No ne ijedj meg, drágám, az történt, hogy valami állami vezető jött be hozzánk, a főnökék tudták, kicsoda (mindenről olyan tájékozottak), keresték mindenben is a kedvét, mondván, a legfelsőbb vezetéssel legyen jó a kapcsolatunk, szóval igyekeztek őt a legjobbakkal traktálni: valódi vodka, valódi szivar és így tovább, aztán amikor az úr (középkorú, jól szituált, ellenben meglehetősen csúf arcú férfi) közölte, hogy olyan lányt szeretne, aki egyrészt mindent tud és mindenre hajlandó, másrészt "buzog benne a szláv temperamentum" (ezt ő mondta így, tudom, hogy Te nem szereted, ne haragudj, drága), akkor az ukránok engem szemeltek ki az igényeit kielégíteni. Nem örültem neki, aznap volt egy csomó vendégem, közöttük egy macerás német fazon, akkora darab, azt hittem, darabokra esek alatta, ráadásul több mint egy félórán át bírta. Arról nem is beszélve, hogy közeledett a hajnal, szerettem volna már kimosni magamból az éjszakát és szépen hazamenni, de nem, azt mondja a főnök, itt van ez az állami vezető, legyek nagyon kedves hozzá, tegyek meg mindent, amit kér, a cég érdeke. Egyáltalán nem tetszett a fazon, Te is tudod, szerelmem, vannak pasik a vendégek között is, akikre beindulok, ám az a muki nem ilyen volt: ragyás arc, hatalmas bibircsók az orra alatt, és a mi jó öreg vodkánk hatására olyan önelégülten vigyorgott, hogy amint megláttam, elsőként mindjárt legszívesebben lekevertem volna neki egy oltári nagy pofont. Már én voltam az egyedüli lány a színpadon, egy jódarabig azonban még vonaglanom kellett az oszlop körül, a fickó közben vihogott és nyakalta a piát. Utána az ölébe ültetett, rám fújta a bűzös leheletét, és a bugyimban kotorászott. Nem szoktuk hagyni, hogy a vendég már a szórakozóhelyiségben a bugyinkban nyúlkáljon (főleg nem ott, ahol ez a fickó matatott), ám a főnök a függöny mögül intett, engedjem csak meg neki. No, hát amikor már jól be volt a fazon hevülve, odajött a főnök, és udvarias mosoly kíséretében elmondta, hogy vannak nekünk odafönt kényelmes szobáink, ha a tisztelt vendég óhajtja, ott is folytathatja a szórakozást. A tisztelt vendég persze hogy óhajtotta, fölkelt a székből, és azon nyomban elvágódott a bársonyszőnyegen. Vlagyimir meg egy magyar kidobófiú fölsegítette, a főnök még egyszer szigorúan rám nézett, azzal már mentünk is föl a lépcsőn, én elöl, egy szál tangabugyiban, mögöttem Vlagyimirék hozták az állami vezetőt, aki közben káromkodott, és olyan magyar szavakat használt, amelyeket nem is ismerek. A szobához érve kinyitottam az ajtót, Vlagyimirék belökték az urat, aztán magunkra hagytak. Nehezemre ment, de mert tartottam attól, hogy valahonnan kamerával figyelnek (a videorendszer kiépítésénél Te is ott voltál, drága Jevgenyij, mégse árultad el soha nekem, melyik szoba van bekötve), undoromat leküzdve csókolózni kezdtem a fazonnal, annak meg közben folyt a szája szélén a nyál... Utána levetkőztettem, ledobtam magamról a tangát, és kezdtük volna az akciót, ám barátunk sehogy se akart férfi lenni, hiába biztattam több módon is, az erőlködéstől még az a kevés tartás is kiszállt belőle, ami úgy-ahogy megvolt. Szóval, semmire nem jutottunk, jó háromnegyedórás küszködés után közöltem vele, fizessen, mert hát hiába nem csináltunk semmit, az én időm se ingyen van, közben pedig oroszul elküldtem a jó édes anyjába. Ez utóbbit nem kellett volna, a fickó ugyanis kiválóan beszélte anyanyelvünket, és olyan szitoközönt zúdított rám, amelyhez foghatót Moszkva külvárosaiban sem nagyon hallani. A nagy kiabálásra bejött a főnökünk két testőrrel (bunkó ukrán, sose zavartatja magát, ha a vendég meg mi, lányok, pucérok vagyunk), és kérdezte a fazont, jól érezte-e magát. Az meg erre még inkább üvöltözött, hogy ez a hülye picsa (azaz én) nem képes őt kielégíteni, azt se tudja, hová nyúljon, aztán még el is kezd veszekedni vele. Közben persze én is mondtam a magamét (ismersz, szerelmem, ha igazságtalanul bántanak, jól odamondogatok), hogy én arról nem tehetek, hogy az úr impotens, meg különben is, akinek pár pohár vodka után problémái vannak a férfiasságával, ne menjen kurvázni, és így tovább. A főnök csitított mindkettőnket, fölkínálta az állami vezetőnek a szokásos s tarifa felét, a fickó azt még lejjebb akarta szorítani, majd hosszas alku után megállapodtak egy nevetségesen alacsony összegben (amiből később én egy fityinget se láttam), azzal az állami vezető fölöltözött és nagy nehezen távozott.

Ezután lefürödtem, kimostam magamból a sminket és a hajlakkot, indulás előtt az ajtóban pedig kaptam a főnöktől két nagy pofont, mondván, ha már ügyetlen vagyok, legalább ne veszekedjek a vendéggel, és ne hozzam a nyakunkra a bajt. Mondtam, hogy elnézést, én nem gondoltam, hogy a fickó tud oroszul, mire a főnök a fejemhez vágta: ostoba vagyok, tudhatnám, hogy itt az állami vezetők egy része Moszkvában diplomázott, vagy lehet, hogy nem ott tanult, de úgy beszél oroszul, mintha kisgyerekkora óta Puskint olvasna eredetiben. Megijedtem, hogy ez az ukrán mindjárt azzal folytatja, többet ne tegyem be ide a lábamat, hálistennek ezt nem mondta, csupán annyit, tegyek valamit a képemre, hogy estére elmúljon róla a tenyerének a nyoma. Hazamentem és lefeküdtem aludni, előbb azonban fölraktam egy arcpakolást, mostanra egész jól nézek ki, a lámpák fényében majd nem is látszik a pofon helye.

Aztán este bejöttem megint ide, kicsit korábban, mint a főnök szokott, Vlagyimirtől elkértem a fontokat tartalmazó lemezt, az öltözőben a szájammal kielégítettem a portásfiút, aki ezután beengedett a főnök irodájába, úgyhogy most itt ülök a számítógép előtt, és lassan befejezem a levelemet az én drága Jevgenyijemhez. Édes szerelmem, nagyon hiányzol, nagyon várom, hogy gyere megint Budapestre, nélküled olyan idegen ez a város, nagyon kérlek, drágám, vigyél vissza Moszkvába, ott továbbra is nagyon szívesen dolgozom Neked, csinálhatnánk a boltot kettesben, mint azelőtt, itt viszont, azontúl, hogy szüntelenül Rád gondolok, honvágyam van, Jevgenyijem, próbáljuk meg újra otthon, Oroszországban is vannak gazdag pasasok meg külföldiek - most azonban be kell fejeznem, mert Vlagyimir integet, hogy az ukrán megállt a kocsijával a ház előtt! Zárom a soraimat, búcsúzom Tőled, édes Anyegin, remélem, egyszer Te is válaszolsz, addig is gondolatban millió csókkal borít el

A berlini olimpia évében idősebb Schulz Mátyást németországi tanulmányútra vitték. Az egész országból összeválogattak kéttucat sváb származású fiatalembert, akikről feltételezték, hogy fogékonyak lesznek a Harmadik Birodalom uralkodó eszméire. Fölöltöztették, kicsinosították őket, egy rövid - ma úgy mondanánk: gyorstalpaló - tanfolyamon csiszoltak valamicskét az apáktól tanult németnyelv-tudásukon, majd a Keleti pályaudvaron felültették a társaságot a berlini vonatra, és onnantól fogva rájuk volt bízva lényegében minden.

"Életre való, okos sváb parasztgyerekek - vélték az utazás kitalálói -, őseik szülőföldjére mennek, nem lesz velük semmi hiba."

Idősebb Schulz Mátyás Nagykörűben született, a németországi tanulmányútig alig hagyta el szülőfaluját, egyedül Szolnokon járt néhányszor. Apja, Schulz Lóránt az Egységes Párt tagja, és mint ilyen, Gömbös miniszterelnök feltétlen híve volt. - "Csak csodálni lehet azt, ami Németországban történik" - mondogatta otthon, az esti étkezések közben, mikor az egész napi elfoglaltságok után végre összegyűlt a család. Mivel idősebb Schulz Mátyáson kívül két leánygyermeket nemzett, a nőknek csupán az alapeszméket és a legmegszívlelendőbb tanácsokat adta át, a politika többi kérdéseit fiával igyekezett megosztani. Idősebb Schulz Mátyás meghallgatta atyja intelmeit, egyetértésre váró kérdéseire "igen"-nel felelt, ám nem sok érdeklődést érzett a nagyvilág ilyen jellegű dolgai iránt. A gépek izgatták, a traktorok, amelyekből akkoriban még csak keveset lehetett látni Nagykörű környékén, no meg az autók, olyan viszont a Szolnokot is átszelő négyes számú országúton elég sok járt, némelyikben maga a kormányzó úr és családja utazott a kenderesi fészekbe.

"Gyula bátyádnak megint nagy igazsága van" - mondta Schulz Lóránt, amikor meghallotta a miniszterelnök pártvezér ötletét a sváb származású ifjak államilag finanszírozott németországi tanulmányútjáról. Annak pedig végtelenül örült, hogy az ő fia is bekerült a szerencsés kéttucatba. Idősebb Schulz Mátyásnak elsőre az jutott az eszébe, hogy életében először átlépi az országhatárt, sőt, amire addigi tizenhét éve alatt még ugyancsak nem volt példa: láthatja Budapestet. Ott tartották azt a bizonyos - gyorstalpaló - nyelvtanfolyamot.

Bár Gömbös miniszterelnök mindenreható gondoskodásában azt szerette volna, ha a sváb ifjak Bécs felé utazva mindjárt Hegyeshalomnál a Harmadik Birodalom nemrégiben kiterjesztett területére érnek, az utazási eszközként kijelölt berlini gyors - az egyelőre ingatag státusú - Csehszlovákián keresztül érkezett német földre. A huszonnégy fiatalembert a végállomáson a Magyar Királyság nagykövete és egy német külügyi tanácsos várta. Egy frissen fölépült, impozáns szállóban helyezték el az ifjakat (a nagykövet azt mondta: diákotthon), és mindjárt másnap részt vehettek az olimpiai játékok megnyitóján, ahol teljesülhetett többük nagy álma: láthatták a Führert.

Idősebb Schulz Mátyás életében nem látott még annyi embert, mint a megnyitón. Nem tudta, mi az az olimpia, szobatársa, egy magyaregregyi fiú világosította föl: az olimpia olyan, mint a háború, annyi a különbség, hogy a résztvevők fegyver helyett itt pusztán testi erejükre támaszkodva küzdenek meg egymással. Idősebb Schulz Mátyás nem szerette a háborút, annak ellenére, hogy az apja arról gyakran mint tisztítótűzről beszélt. Ahogy már volt róla szó, idősebb Schulz Mátyást a gépek, a technikai csodák érdekelték. Berlinben szép számmal láthatott ilyeneket is.

Megcsodálta a diákszállón az elektromos hűtőszekrényt, amelyet addig csak hírből ismert. Aztán ott volt a nagy világvevő rádió, sokkal modernebb, mint Nagykörű egyetlen világvevő rádiója. A berlini utcákon sosem látott autócsodák gördültek, talán még a kormányzó úrnak sincs odahaza ilyen. "Ez mind azért van - mondták a vendéglátók egy elméleti oktatáson, az olimpiai játékok megnyitójának másnapján -, mert Németország hihetetlen gazdasági fejlődésen megy át, amióta a Führer irányítja a nemzetet."

A huszonnégy fiatalember egy hetet töltött Berlinben, ez idő alatt megmutattak nekik mindent, ami csak fontos lehet. Azt követően párokba osztották és szétküldték őket a Harmadik Birodalom különböző tájaira, ismerjék meg azt is, hogyan él a fővároson kívül a német nép.

Idősebb Schulz Mátyás szobatársával, a magyaregregyi fiúval került párba. A nagykövet úr és a külügyi államtitkár úr közös döntése értelmében vonaton Lipcsébe utaztak. A magyaregregyi fiú kicsit bánta, ő Nürnberget vagy Münchent szerette volna látni, aztán megbékélt, mondván, Lipcse is nevezetes, ott győzték le a szövetséges erők a német nép ősi ellenségét, a franciákat, no meg császárukat, Napóleont. Idősebb Schulz Mátyás nem ismerte a történetet, úgyhogy a magyaregregyi fiú Lipcséig magyarázta, milyen halálmegvető bátorsággal küzdött az árja nemzet az európai kozmopolitizmust megszemélyesítő zsarnokkal. Idősebb Schulz Mátyás - ahogy otthon is - figyelmesen hallgatott, ám véleményt ezúttal sem nyilvánított.

Lipcsében egy polgári családnál szállásolták el őket. A házigazda feleségével együtt az NSDAP tagja volt, kitörő örömmel üdvözölte a magyarországi testvéreket. Meleg szavakkal méltatta Gömbös Gyulának, a magyarok vezérének a tevékenységét, aki - mint mondotta - olyan államférfi, aki tökéletesen megérti a nemzetiszocializmus eszméit, és ezen eszméktől vezéreltetve tartja országa gyeplőjét is. Hangot adott abbéli reményének, miszerint túlzóak a magyar miniszterelnök betegségéről szóló hírek, és Gömbös Gyula hamarosan újra teljes erejével képes lesz irányítani a testvéri magyar nép szekerét.

Lipcse is nagyváros, nagyobb, mint Szolnok, ám jóval kisebb Berlinnél, idősebb Schulz Mátyásék házigazdája egy nap alatt megmutatta a nevezetességeit. Idősebb Schulz Mátyásnak a Tamás-templom tetszett a legjobban, ahol annak idején Bach volt a karnagy, róla idősebb Schulz Mátyás ugyancsak házigazdájuktól hallott először: kiváló zeneszerző, a német géniusz egyik megtestesítője, a tiszta német művészet ragyogó képviselője. A magyaregregyi fiú a zeneszerzők közül Beethovent ismerte, meg is említette a nevét, mire házigazdájuk elmondta, hogy Beethoven osztrák volt, akár a Führer, az osztrákok pedig a német nép délkeleti ága, akik hosszú különlét után végre visszakerültek a germán anyanemzet testébe.

Idősebb Schulz Mátyásnak eszébe jutott, hogy ő a nagykörei iskolában úgy tanulta: a magyarok sokat harcoltak az osztrákok ellen, szóval, ha azok is németek, akkor miért... Ennek a gondolatának azonban nem adott hangot, egyrészt nem akart ostobának látszódni, másrészt úgy érezte, nem kellene a látogatás jó légkörét elrontani. Lipcse egyébként tetszett neki, igaz, eleinte szokatlan volt, hogy a házak többsége barnára van festve, és a város úgy néz ki, mintha fotográfia lenne. Az utcákon itt is sokféle autó járt, az emberek jól öltözöttek voltak és elégedettnek tűntek valamennyien. Idősebb Schulz Mátyás házigazdájuk lakásában ugyancsak megtalálhatta a legmodernebb hűtőgépet, a rádiót, a vasalót, sőt még egy mosógépet is megcsodálhatott. "Vigyétek hírét otthon - magyarázta lelkesen a házigazda -, meséljétek el, milyen végtelen jólétben él a német nép!"

Minden reggel fél hétkor keltek, a fürdőszobában mindenkire öt perc jutott, hétkor már a reggelizőasztalt ülték körbe, ahol a házigazda elmondatta a gyerekekkel aznapi programjukat. A nevelőnő fél nyolckor elvitte a kicsiket az iskolába, majd miután visszajött - mivel egy személyben volt komorna és konyhalány is -, a nagyságos asszonnyal bevásárolni ment. A házigazda átbeszélte a délelőttöt, a nemzetiszocialista eszméket magyarázta a két fiúnak, felolvasott a Mein Kampfból és a Führer nyomtatásban megjelent beszédeiből, ismertette a párt szervezeti felépítését és céljait. Dél felé a nagyságos asszonnyal együtt megebédeltek, majd a házigazda a fiúk kíséretében bement a bankba, ahol felügyelő tanácsi tagként funkciója és ezzel időnként némi munkája volt. Ez a munka többnyire gyorsan véget ért, utána Lipcse utcáin sétálgattak, esetleg NSDAP-rendezvényekre látogattak el.

A házigazda észrevette, hogy idősebb Schulz Mátyást nem érdekli a politika. Bár azt az utasítást kapta, hogy mindkét vendégéből a lehető legtöbbet hozza ki, annyira élvezte a magyaregregyi fiúval való érdekes diskurzusokat, hogy azt gondolta: időpocsékolás lenne emellett a másik parasztgyerek kemény fejébe ideológiát verni. Így aztán idősebb Schulz Mátyás csak némán hallgatta a másik kettő beszélgetését, megnézte a pártrendezvényeket, elolvasta a kezébe nyomott kiadványokat és újságokat, ám továbbra is a gépek és a technikai vívmányok érdekelték. A házigazda egyszer próbált a kedvében járni, minden összeköttetését fölhasználta, hogy idősebb Schulz Mátyásnak megmutassa a lipcsei laktanyát és a német hadsereg korszerű felszereléseit, a felsőbb szervek azonban nem engedélyezték a két fiú látogatását. "Magyarország a szövetségesünk - mondták a házigazdának -, de még nem teljesen megbízható szövetséges. Úgy kezelje a vendégeket is."

Ifjabb Schulz Mátyás abban az esztendőben született, amikor Magyarország megszegte a jugoszlávokkal kötött örök barátsági szerződést, és Németország oldalán részt vett Jugoszlávia lerohanásában. A miniszterelnök öngyilkos lett, mikor utóda - Schulz Lóránt másik példaképe - bejelentette a Szovjetunióval való hadiállapotot, már Ukrajnában jártak a magyar katonák. Ifjabb Schulz Mátyás még nem volt tizenkét éves, amikor a nagy Sztálin meghalt, és aznap este idősebb Schulz Mátyás először érzett késztetést arra, hogy elmesélje: milyen volt a németországi tanulmányútja. Azt ugyanis addig senkinek nem mondta el, még Schulz Lórántnak sem, aki pedig pofonokkal és könyörgéssel is próbálta szóra bírni (Schulz Lórántot egyébként a háború után mint nyilas funkcionáriust a szovjetek elhurcolták, többé nem jött haza) .

"Tudod, kisfiam - mesélte idősebb Schulz Mátyás -, Lipcsében egy délután gyomorrontást kaptam, és nem tudtam a házigazdával meg a magyaregregyi fiúval sétálni menni. Egyedül maradtam a lakásban, a nagyságos asszony és a nevelőnő sem voltak otthon, úgyhogy én körbejártam azokat a helyiségeket, amelyekbe addig nem léphettem be. Házigazdáink hálószobájában benyitottam a nagyszekrénybe, és megpillantottam egy teljes katonai menetfelszerelést, egyenruhával, fegyverekkel, töltényekkel együtt. Ott értettem meg, micsoda hatékonysággal készülődnek a németek: nálunk ha hadiállapot esetén megküldik a sürgősségi behívót, egy órán belül jelentkezni kell a laktanyában, s utána még egy nap is eltelhet, mire a behívott menetkész lesz. A németeknél elég volt két órán belül a lakásból származó menetfelszerelésben megjelenni a pályaudvaron, ahonnét újabb egy órán belül kész hadsereg indulhatott a frontra. Akkor még nem tudtam, mire készülnek, de megláttam a nagyszekrényben a fegyvereket, és hirtelen biztos lettem abban, hogy készülnek valamire. Persze, utólag könnyű ilyesmit állítani, hiszen ma már ismerjük a történetet, azonban hidd el nekem: én ott, a nagyszekrény előtt döbbentem rá, hogy apámmal dacolva sem tarthatok ezekkel soha. Ezért nem meséltem el a tanulmányutat később senkinek."

Csönd lett a szobában. Idősebb Schulz Mátyás felesége lehalkította a rádióból áradó gyászzenét. Ifjabb Schulz Mátyás gyermeki lelkével megérezte, hogy most kérdeznie kell valamit. Ám mivel semmi nem jutott az eszébe, azt kérdezte, kimehet-e játszani. "Nem mehetsz, kisfiam - válaszolta az anyja. Most gyászolunk".

A sarc, kérem, olyan dolog, hogy a rendőrautó áll az út szélén - nemzetközi bonyodalmak elkerülése végett egyelőre maradjunk annyiban: a balkáni állam rendőrautója áll az út szélén -, az egyik hekus könyököl a motorháztetőn, a másik leinti a külföldi illetőségű járműveket, a sofőr kiszáll és szó nélkül átnyújtja az üveg italt vagy a karton cigarettát (telhetetlenebb hatóság esetén mind a kettőt), az út egyes szakaszain sűrűbben követik egymást a megállók, félálomban azon tűnődöm, mennyit költhet rájuk az utazási iroda, de immár az is világos, miért keresünk föl útközben minden egyes vámmentes üzletet (Saban abi szerint a félliteres Johnny Walker körkörös utat jár be: ő megveszi a Duty Free Shop-ban, megajándékozza vele a balkáni állam rendőrét, az meg eladja valutáért, lehet, hogy ugyanott, ahol Saban abi vette); éjjel kettőkor arra ébredek, a szokásosnál hosszabb ideje várakozunk, a rendőr a buszon válogat, a Marlboro helyett Camelt kér, az ital márkáját nem látom, Saban abi visszaül a volán mögé és magyarul káromkodik, a tükörből figyelem a profilját, mintha a nagyapámat látnám, kiskunsági parasztember volt, nemhiába mondják a törökök, hogy testvérek vagyunk.

Visszaalvás előtt az jut eszembe, a benzinkutaknál minél inkább egy alá esik az angolvécé/taposóvécé hányados, annál távolabb vagyunk - hogy mitől, hát a magyar határtól egész biztosan.

*

Tizenhatmillió lakos, kénytelen vagyok elhinni, Timi a noteszébe jegyzi a számot, én nem vezetek naplót - Rodostóban beültem Mikes Kelemen székébe, Törökországban ennyi elég az irodalomból -, a belvárosban lépésben haladunk, a mozgóárusok többszöri dudálás után hajlandók a busz elől félreállni, lekászálódunk, a környező shopok tulajdonosai rögtön körbevesznek, gyévácská, rubáská, pázsálusztá, morgásunkra az addiginál is nagyobb örömmel reagálnak, mádzsár, mádzsár, szerbusz, hodzsvadzs, testvér...

Isztambul orosz invázió alatt: tenyeres-talpas, agyonrúzsozott szőke asszonyok járják az üzleteket, a kezükben, a hónuk alatt zsáknak beillő nejlonszatyor, a kirakatokban cirill betűs feliratok (már nem divat az alku sem, a török mond egy árat, az orosz rábólint, a magyar egyezkedni próbál, a török inkább az orosz vevővel foglalkozik); az Ayasofia és a Kék Mecset körül látunk "valódi" turistákat is, hagyományos török viseletbe öltözött teaárusokkal fotóztatják magukat, egy fénykép és egy kávényi almatea értéke öt márkával egyenlő (DM); Nagy Szulejmán türbéjénél az első csoda, ahogy kánonban énekelnek a müezzinek; vacsorára kebabot és piláfot eszünk (van McDonald's és SÜPER FRESH PIZZA is), sötétedik, a vendéglőben egyre több a külföldi, 135 ekranon lehet nézni a futball-világbajnokságot; a szállodában a tévét kapcsolgatjuk, orosz és lengyel műholdas csatorna, CNN, BBC Prime, a török állami adón popzenei műsor megy, népzenei elemekkel átszőtt lakodalmas rock, egész Törökország ezt hallgatja.

A hatsávos Boszporusz-híd után az élmény a megkapó: Ázsiában vagyunk.

*

Egyéjszakás házak Ankarában - egy rendelet szerint amelyik épületet egy éjjel fölhúzzák, még engedély hiányában sem lehet lebontani: elég, hogy kívülről tessék-lássék, a belsejét majd lehet pofozgatni; ebbe az irányba halad a török urbanizáció -, az Atatürk-mauzóleum a Népstadion szoborkertjét idézi, a Régészeti Múzeumban kétméteres hettita uralkodók; Saban abi szerint ennyi elég is Ankarából, menjünk végre a tenger felé (mindkét sofőr jól vezet, mégis jobban örülök, amikor Szinan abi fogja a volánt, ő kevésbé figyel a busz belsejében folyó eseményekre); többszáz kilométeres út Kappadókiába, kihalt vidék, bazaltsziklák, szikkadt földek, Timinek föltűnik, nemhogy embert, állatot is alig látunk, sehol egy őz, egy fácán vagy útmenti tehenek, legföljebb egy-egy gólya lejt el peckesen a sós vizű tavak mellett; Türkis Petrol benzinkutak, húsz évvel ezelőtti amerikai filmekben látható teherautók, a szélvédőkön MASALLAH! föliratú matrica.

Ürgüpbe érünk, holdbéli táj, a cukorsüvegszerű sziklakúpok tetején kőtömbök kalap gyanánt, a vulkáni tufába vájt barlanglakásokban emberek élnek, ókeresztény sziklatemplomokban tartják a háziállatokat, némely vájat azért majdnem eredeti formájában látogatható (barlangkatedrálisok, a falakon bizánci freskók, vakut használni tilos, ám amíg én szóba elegyedek a belépőket szedő effendivel, Timi gyorsan lefényképezi Szent Mihály arkangyalékat); a bazársoron szőnyeget kínálnak, hátravezetnek az "üzembe", a főnök magyaráz, Saban abi fordít, miután kijövünk, cinkosan odasúgja, el ne higgyük, hogy kézzel szőtték; három márkáért (DM) tevére lehet ülni, ha egy kört is tesz, az úgy öt, a kissrác elszalad a pénzt fölváltani, a teve ott áll pányva, minden nélkül, Timi sikoltozik, mi van, ha elindul, de a teve nem olyan hülye, hogy a harmincöt fokos melegben bárhova is menjen.

Mikor a huszonöt márkás folklóresten a közönség nyálcsorgatása közepette a sudár hastáncosnő leveszi fátylát, meglepetésként morajlik a barlangvendéglőben: ez fiú - egyesek hangoztatják, sejtették, hogy valami turpisság van, egy hastáncosnő nem lehet vékony; bólogatok, hallgatok, a buja Keletre, a kialvatlanságra meg effélékre gondolok.

*

Konya felé újabb hétmérföldes túra (Szinan abiék fölhívják a figyelmet, zarándokhely, tartsuk tiszteletben a vallásos érzelmeket), a buszról leszállva kéregetők hada vesz körül, a dzsámiig kísérnek - odabent a szokásos szag: a cipőket a bejáratnál kell hagyni, a süppedős szőnyegen izzadnak a lábak -, a keringő dervisek kolostorában üveg alatt őrzik a Próféta szakállának néhány szálát, a vitrin előtt leborul a tömeg (mi nem), van, aki alulról csókolgatja a szent ereklyetartót; a mecset mellett az igazhitűek a lábukat mossák, rosszalló pillantással veszik tudomásul a fényképezést; Szinan abi táj jellegű ételre invitál, ekliekmek, vékony kenyérszeleteken még vékonyabbra szelt sülthúscafatok, erőspaprika, utána Özsu típusú palackozott víz.

Néhány óra múltán teljesül Saban abi óhaja: Földközi-tenger, levegőt alig lehet venni, minden fülledt, párás - hajat mosunk, órákba telik, míg úgy-ahogy megszárad -, a szállodában is a hőséggel kínlódunk, a légkondicionáló mint valami traktor, ha elzárjuk és az ablakot nyitjuk ki, behallatszik a közeli büfesi-ben egész éjjel ordító török popzene.

A hotel mögött (nem a tenger felé) negyedéig kész tízemeletes épület, csak a betonváz áll, még a panelokat sem tették be, az első szinten laknak, sötétedéskor látjuk, amint a család tévét néz; akár egy Lego-ház, ahol azért nincs az épületnek fala, hogy a figurákat lehessen a szobákban mozgatni - Antalya, a Török Riviéra.

*

Az Égei-tenger partján tucatjával ókori romvárosok, úton-útfélen görög színház, bizánci vízvezeték maradványai; Hierapolist Nero császár is kedvelte, ma Pamukkale-nak hívják, a mészkőteraszokon lehet lubickolni, ha nem törölközöl meg alaposan, a lábad fehér lesz, mint a kilométerkő; az Agóra romjai között egy nemzetközi keveréknyelvet beszélő férfi oridzsin antik érméket kínál, majdhogynem verdefényes, avantgárd módon keverednek rajta a latin és a görög betűk.

Délután már Efes-ben vagyunk (nem tudom, van-e hozzá valami köze az Efes Pilsen nevezetű, Isztambulban gyártott sörnek, ha annyi, mint Pilzenhez, akkor nincs), azt mondják, itt töltötte életének utolsó éveit János apostol társaságában Mária, iszonyú szerpentin vezet a házához, Szinan abi a szakadék szélén is százhússzal teper, egyik kezében a kormány, a másik kezében a már említett Efes Pilsen (ezek a sofőrök nem zavartatják magukat, a benzinkútnál egy pohárka raki, aztán nyomás tovább), leizzadok, mire fölérünk, odafönt öles táblák hirdetik, VIRGIN MARY'S HOUSE, a Szűz házában a leghangosabb turisták is elnémulnak, teszünk odakint pár métert, a plüsstevék között százával árulják a gipszből faragott szent bizsut.

A völgyben Epheszosz ókori városa (az ásatások még folynak), idegenvezetők színes esernyői emelkednek a magasba, hömpölyög a tömeg, fölkapaszkodunk a képviselőház romjaira, és egy kismacska méretű gekkó személyében megpillantjuk az első törökországi, négylábú vadállatot - úgy ingatja a farkát, akár a játékboltokban kapható elemes dinoszaurusz -, Timi megijed, átmászunk a bazilikára, onnét jól látszik a színház, a domb mögött állt valaha Artemisz szentélye, egyike a hét csodának.

Selcukban van a szállás, János apostol sírja fölé a törökök - jó szokásukhoz híven - dzsámit emeltek; vacsorát a hatemeletes szálloda tetején kapunk, paprikás csirke, kicsit alulsütve, gombás rizs, ital helyett görögdinnye (apropó, görögök: a jó abik - Saban és Szinan - elvisznek bennünket a tengerpartra, Timi elmondja, ő már Görögországban fürdött az Égei-tengerben, ez itt a másik oldala, napnyugta van, a Nap vörös korongja a tengerbe bukik alá); reggel ötkor a müezzin ébreszt, a hotel melletti minaretből teljes hangerővel imádja Allahot.

*

Cöpsis, az újabb török szó, amit megtanulunk, úton Bursa felé, bárányból készült rablóhús, Saban abi vesz nekünk ayrant (vízzel és sóval kevert joghurt, ha fölgázosodik, rosszabb az íze, mint a romlott tejnek); Izmiren elég áthaladni, az autópálya a kanális mellett visz el, Allen Ginsberg egyik verse jut az eszembe, az, amelyik arról szól, New York vajon mennyi ürüléket termelhet egyetlen nap alatt; Bursában nem sokat időzünk, a Zöld Dzsámi mellett egy szakállas férfit négy, tetőtől talpig fekete gyolcsba bugyolált nő kísér, az arcuk sem látszik, a szemük villog csupán, az abik azt mondják, mind a négy a fickó felesége, tamáskodunk, de hát Atatürk betiltotta a többnejűséget, Saban elmagyarázza, egyházi esküvőt azért lehet még több nővel kötni, a szakáll is bizonyítja, a férfi ortodox muzulmán.

Komppal kelünk át a Márvány-tengeren, a hajón egy fiatal nő a Vörös és feketét olvassa, a török fordítás vékonyabbnak tűnik, mint a magyar; Isztambulban jóval melegebb van, mint az első napon, a Nagy Bazárban sikerrel lealkudunk Timinek egy fülbevalót (a fiatal árus nagyon sóhajtozik, többször a tudomásunkra hozza, hazamegy, és papa bumm-bumm), én egy török meg egy Fenerbahce-zászlót veszek (sampion), természetesen azt is alku után - a Régészeti Múzeumban jön rám az első mediterrán hasmenés, csodálom, hogy ilyen későn, Timi le akarja fényképezni Nagy Sándor szarkofágját, ám a teremőr állandóan bennünket néz, egy darabig sunyizunk, mintha az oldalára vésett csatajeleneteket tanulmányoznánk, de a fickó nem tágít, lemondunk a fotózásról; a Topkapi Szerájba nem jutunk be, a legnagyobb csúcsforgalom idején, fél ötkor bezár, hazafelé dönert eszünk, gyros néven Pesten is kapni, marhahússal és zöldséggel töltött, félbevágott cipó.

Az ABC Tekstil Fashion Shop tulajdonosa megsértődik, mikor Timi egy szem pólóra alkudni akar: az oroszokat emlegeti, azok nem egyesével, hanem tízesével viszik, örüljünk, hogy bennünket egyáltalán kiszolgált.

*

Edirne az utolsó állomás (régebben Drinápoly, azelőtt Hadrianapolis), Szinan abi büszke rá, hogy hajdani névrokona tervezte az Oszmán Birodalom legnagyobb dzsámiját, a kántor - némi baksisért - a kupola alatt kiengedi a hangját, kiderül, hogy az évente megrendezésre kerülő müezzinversenyben az első háromban mindig benne van, el is hisszük neki, a dzsámi is szép (a lábszag a megszokott), de mi már a hazaútra gondolunk, Szinan abi a névrokona szobra előtt emlékeztet, a java most következik - dél van, talán holnap ilyenkor Pesten leszünk -, Saban abi azzal vigasztal, Bulgáriának más részén fogunk menni, mint idefelé; nincs kimondott hurráhangulat, a táj lenyűgöző, az utazás nem az, Saban abi keskeny hegyi utakon teper, elhagyatott falvak, bedeszkázott üzemek, az est leszáll, a busz lámpáin kívül csak a csillagok világítanak, errefelé viszont nem kell autópályadíjat fizetni és rendőr sincsen, gyanítom, már fogytán a félretett valuta.

A szerb határőrök a Jugoszlávia-Egyesült Államok mérkőzést nézik, a buszsávban várjuk, míg vége van, vámvizsgálat után még tíz utast visszahívnak, fertőtlenítő vízben mossanak kezet; reggel fél kilenc körül a röszkei vámudvaron állunk, a finánc borotvahabbal a füle mögött érkezik, azt mondja, mindjárt befejezik a reggelit, addig pakoljunk le a buszról, valószínűleg halat ettek, mert bő egy órával később bukkannak újra elő, szemlátomást gyanakvóak, az abiékat már más (vajon milyen?) utakról ismerik; a kutya a busz hűtőrekeszénél szagot fog, a hűtőrekeszt apró csavarokra bontják, sehol semmi, a két abi arca rezzenéstelen - a tűző napon aszalódunk, dél felé jár, indulhatunk Budapestre.

"Isten veled" mondta Erika, és elindult az előszoba felé. Lassan ment, mintha marasztalást várna, és még volna értelme a marasztalásnak, pedig mindenki érezte, hogy nincs erő, amely visszatarthatná.

Vámosy lerogyott egy székre, a kezébe temette az arcát.

"Nóra, Nóra!" Félig suttogta, félig nyöszörögte a szavakat, döbbenet, sértődöttség, fájdalom és félelem keveredett a hangjában. Azután fölemelkedett, és körülnézett, olyan csodálkozó tekintettel, mintha csak most venné észre, hogy egyedül maradt, és most hinné el, hogy ez megtörténhetett vele. "Üres" mondta tompa, színtelen hangon, "nincs többé". A csendet a becsapódó kapu döngése törte meg, majd néhány másodpercre visszaállt a csend, olyan súlyosan, töményen, mintha nem a hangok hiánya, hanem valami érzékelhető anyag volna a levegőben.

Felcsattant a taps, sőt nem is csattant, hanem dördült, robbant. Általában gyéren kezdődik, és fokozatosan erősödik meg, a nézők alkalmazkodnak a leghangosabban tapsolók üteméhez. Most azonban a tenyerek már az első pillanatban egyszerre csapódtak össze. Évtizedek óta a színházban dolgozó öreg epizodisták és műszakiak sem emlékeztek hasonlóra.

Másodszor, harmadszor is kimentek megköszönni a tapsot, amely elhalkult egy kicsit, amikor eltűntek a színfalak mögött, azután követelően, már-már erőszakosan újra megerősödött. A közönség nem mozdult. Erika nem tudta, hányszor hívták vissza őket, valami furcsa bódulat vett erőt rajta, amit főiskolás korában érzett utoljára a színpadon, és maga sem hitte, hogy még átélheti. Összenéztek Vámosyval, az arcukon valami hitetlenkedő mosoly volt, amit persze a közönség észrevett, és még hangosabb lett a taps. Erika arra gondolt, hogy ha Vámosy nem mosolyogna, talán reszketni kezdene az ajka. Az ő ajka nem reszketett, de a szeme, maga sem értette, hogyan történt, hirtelen teleszaladt könnyel.

Azután persze vége lett ennek is, kigyulladtak a lámpák a nézőtéren.

Néhányan megállították a zsúfolt folyosón, gratuláltak neki. Egy nő kérdezett valamit, de nem értette a kérdést, "Majd később!" mondta válasz helyett.

A parányi öltözőben magára zárta az ajtót, és percekig mozdulatlanul ült a tükör előtt, anélkül, hogy belenézett volna. Azután hirtelen fölriadt, gyorsan kapkodva lemosta a sminket. Szeretett volna már a klubban lenni. Gondolatok és szavak feszítették, tudta, hogy most valami másképpen lesz ott is, az előadás utáni bágyadt érzelmi és gondolati leeresztés helyett más módon, de folytatódik, ami a színházban történt. Lehetetlen, hogy Vámosy ma este is ugyanúgy behúzódjék a sarokba, mint máskor, és csendben leigya magát, Fazekas disznó vicceket meséljen, Bérczy Beáta pedig századszor is elmondja, hogy amikor Pesten játszott, hogyan környékezte meg a Politikai Bizottság egyik tagja, de ő hogy rúgta ki "a pasast".

Erika biztos volt benne, hogy a többiek ugyanúgy tele vannak a siker emlékével, és ők is alig várják, hogy megosszák egymással. Mikor kilépett az öltözőből, a keskeny folyosó már üres volt, valamelyik ajtó mögül zene hallatszott. Lement a lépcsőn, intett a portásnak, aki éppen kávét főzött, és ugyanolyan álmosan bólintott neki, mint máskor.

Szegény - gondolta Erika -, nem látta az előadást. Azután elmosolyodott, hogy mik jutnak eszébe, de azért tudta, hogy ha az álmos szemű éjszakai portás ott ült volna a nézőtéren, most nem ilyen unott, megszokott mozdulattal bólintana neki köszönésképpen.

Hűvös volt az utcán, havat ígérő szél fodrozta a pocsolyák vizét. Erika megállt a színészbejárónál, mert egy autó közeledett. A kerekei alól messzire fröccsent a latyak, de a széles járdán át nem ért el a bejáratig. Erika fölnézett az égre, de az erős, fehér neonfények elvakították, fölöttük akkor is üres feketeségnek látszott volna az ég, ha a felhők nem takarják el a csillagokat.

A közeli parkból két összekapaszkodott részeg botorkált elő, ordítottak, nem lehetett tudni, énekelni akarnak-e, vagy csak érthetetlen szótöredékeket üvöltenek. Amikor elhaladtak a sarkon álló telefonfülke mellett, az egyik elengedte dülöngélő társát, és bevágta a fülke ajtaját, majd belerúgott az oldalába, azután hangos röhögéssel tovaimbolyogtak.

Erika beljebb húzódott a bejárat fölötti kis eresz árnyékába. Amikor a részegek elhaladtak, összébb húzta magán a vállára vetett kabátot, és átszaladt az úton.

A klub a színészbejáróval szemben egy hosszú, málló vakolatú földszintes épületben volt, amelynek másik felében a díszletműhely és a raktár kapott helyet. Néhány hónapja a régi, magasan lévő szűk ablakokat nagy kirakatüvegekre cserélték, azóta az utcáról be lehetett látni a helyiségbe. Mielőtt belépett volna, benézett Erika is, és csalódottan látta, hogy Fazekas egy nagy társaság közepén ül, alighanem vicceket mesél, a feje fölött sűrű füst gomolyog. Vámosy egyedül gubbaszt egy félreeső asztalnál, előtte az elmaradhatatlan üveg vörösbor. A terem vége homályba veszett, Erika csak annyit látott, hogy sokan vannak ott, de hogy kik, azt kívülről nem lehetett megállapítani.

Amikor belépett, mellbevágta a párás meleg és a sűrű füst. A kabátját felakasztotta az ajtó mellett álló fogasra, és bizonytalanul körbenézett, hogy hová ülhetne.

Az egyik távoli asztalnál hirtelen felpattant egy alacsony, kövér férfi, és vadul integetni kezdett. Erika észrevette, de átsiklott rajta a tekintete. Látásból ismerte, néhány hete majdnem minden estéjét itt töltötte, gyakran mások is jöttek vele, ittak, fizettek boldognak-boldogtalannak, segédszínészekből, díszletmunkásokból mindig nagy társaság lebzselt körülöttük.

Valaki egyszer szóvá is tette Borosnak, a klub bérlőjének, hogy beenged mindenféle alakokat, pedig ez zártkörű klub lenne, de Boros megvonta a vállát.

"Ez a Dékány meg a haverjai több pénzt itthagynak egy este, mint a színészek egy hét alatt. Tudod te, hogy hányan tartják nekem a markukat? Sokan, öregem, nagyon sokan! Fizetem a színháznak a bérleti díjat, fizetek a Köjál- vagy milyen ellenőrnek, a tűzoltónak, a polgármesteri hivatal meg az adóhivatal ellenőrének, mert ha nem fizetek, rögtön találnak egy rakás hibát, és büntetnek, hogy belegebedek! Ez a Dékány nagy bunkó, de fölveti a pénz, most nyitotta meg a negyedik boltját a városban, ugyan miért ne jöhetne ide, ha jólesik neki, és meghívják az itteni barátai?"

"Drága művésznő!" kiáltotta Dékány már messziről, és szélesen elmosolyodott. "Engedje meg, hogy az asztalunkhoz hívjam!"

Na nem! - gondolta Erika, és egyszerre rosszkedve támadt. Szeretett volna beszélgetni a ma esti előadásról, de nem ezzel az emberrel, aki talán sohasem ül be a nézőtérre, a pénze mellé valami presztízsfélét remél attól, hogy a színészklubban tölti az estéit, pletykákat hall és terjeszt. A bennfentesek közé akar tartozni, az elithez, és azt reméli, hogy itt találja meg...

Erika elhúzta a száját, ez a társaság, mint az "elit"! Vámosy a vörösborával, Fazekas a vicceivel, Bérczy Beáta ... ő most nincs itt, pedig ilyenkor már rendszerint elfoglalja a helyét a terem közepén álló asztalnál. Nem volt itt Solymos sem, aki Rank doktort játszotta, pedig vele talán lehetne egy-két értelmes szót váltani. Itt volt viszont a karmester, két zeneiskolai tanárral ült egy asztalnál. Elmerülten beszélgettek, a fejük szinte összeért az asztal fölött.

Elmegyek - gondolta Erika. - Ennél egyedül is jobb otthon.

Egy apró garzonlakásban lakott a színészházban.

Abban a pillanatban ért oda Dékány. Apró malacszemei alázatosan hunyorogtak.

"Drága művésznő!" kiáltotta újra, ugyanolyan hangosan, mint amikor a terem végéből szólt Erikához. "Szeretnénk ünnepelni..."

Sör- és dohányszagú volt a lehellete.

"Köszönöm" mondta Erika, és elfordult, levette a kabátját a fogasról. "Csak egy pillanatra... kerestem valakit, de látom, hogy nincs..."

Dékány kikapta a kezéből a kabátot. Erika azt hitte, föl akarja segíteni rá, de a férfi hirtelen visszaakasztotta a fogasra.

"Szó sem lehet róla, hogy most elmenjen!" A részegek erőszakosságával megfogta a karját, és húzta volna maga után.

"Kérem!" mondta Erika ingerülten. "Hagyjon!"

"Dehogy hagyom, drága művésznő! Ne sértsen meg!"

"Nem akarom megsérteni" felelte Erika "de fáradt vagyok, elmegyek."

Dékány megcsóválta a fejét. Még mosolygott, de a szemében fölvillant valami hideg, fenyegető fény.

"Nem, nem! Szó sem lehet róla, drága, amíg egy felest meg nem ittunk az egészségére. Naaa! Csak egy felest drága... a Gabi bácsi egészségére, meg a..."

"Azt mondtam, hogy el akarok menni!" mondta lassan, tagoltan Erika. "Engedjen ki!" Megpróbálta félretolni a férfit, de nem sikerült.

"Szégyell meginni velem egy konyakot?" Dékány szeme összeszűkült. "Mit képzel, mi vagyok én, leprás vagy écces? Az én pénzem is van olyan jó, mint a másé!"

"Nem akarok vitatkozni..." kezdte Erika, de a másik közbevágott:

"Nem is ajánlom!"

Erika hirtelen elsírta magát. Már nem emlékezett rá, hogy mit akart mondani a többieknek az előadásról, csak egyet akart, hazamenni, bevenni egy altatót, belezuhanni az ágyba, és aludni...

Dékány meghökkent, amikor sírni látta Erikát, de a zavara csak egy pillanatig tartott.

"Majd egy feles..." mondta "majd az segít. Na, ne sírjon már!" Erika arcához nyúlt, talán a könnyét akarta letörölni.

"Ne érjen hozzám!" Erika elkapta a fejét. "Takarodjék az utamból, maga..."

"Takarodjak?" sziszegte a másik hirtelen elvörösödő arccal. "Azt mondtad, hogy takarodjak" Közelebb jött, Erika hátrált egy lépést. Várta, hogy valaki végre közbelép, de senki sem figyelt oda. Dékány egy köteg ötezrest rántott elő a zakója zsebéből, és meglobogtatta Erika arca előtt. "Nekem mondod, hogy takarodjak? Megveszlek kilóra, te rohadt kis kurva! Te sem vagy más, mint a többi, ne játszd meg magad!"

Erika el akart siklani mellette, de a férfi egy villámgyors mozdulattal zsebre gyűrte a pénzt, utánanyúlt, és visszafordította. Azután tömpeujjú, vastag keze meglendült. A lámpák fénye ezer darabra tört, és belehullt valami feneketlen sötétségbe.

Nem tudom, hogy elfelejtette-e korábban, vagy most így volt a tantervben, az a lényeg, hogy Csoki csak valamikor október elején adta ki házi dolgozatnak a szokásos "Legemlékezetesebb nyári élményem" témát. Tiszta röhej, hogy több mint egy hónappal az iskolakezdés után jön ilyesmivel, amikor a nyár már olyan távoli és homályos emlék, mint az öt évvel ezelőtti, vagy majdnem olyan. Ráadásul azt is mondta, hogy nyolcadikban már nem elégszik meg tíz-tizenöt tőmondattal, hosszú és alapos leírást vár az eseményekről, sőt jellemezni is kell a szereplőket, és a külsejüket leírni, de úgy ám, hogy összetéveszthetetlenül egyéniek legyenek. Nem tudom, mit képzel rólunk, hogy csupa író jár az osztályába, vagy mi? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Agócs például mit fog írni, hiszen a betűket sem mindig ismeri föl első nekifutásra, az igekötőket meg a ragokat rendszerint külön írja a szavaktól, a nagybetűket meg ott használja, ahol éppen eszébe jut, néha a szó közepén. Csoki azt szokta neki mondani, hogy csak azért nem buktatja meg másodszor is, mert így hamarabb eltűnik az iskolából.

Egy hetet kaptunk a házi dolgozat megírására. Az első három napon nem is gondoltam rá, csak akkor kaptam észbe, amikor Csoki kérdezgetni kezdte az osztályt, hogy ki hogyan áll vele. Mindenki azt mondta, hogy már majdnem kész, azt mondtam én is, de arra azért jó volt ez az érdeklődés, hogy legalább gondolkozni kezdjek, mi a francot kellene írnom...

Az őseim tanárok, anyu magyar-orosz, apu meg matematika-fizika szakos. Szerencsére nem abba az iskolába írattak, ahol ők tanítanak, irtó ciki lenne, ha anyu lapozgatná a naplót, azután kihívna felelni, hogy "Szöllősi", mintha valami idegen volnék. Persze azt sem mondhatná, hogy "Gabsi", mert így hívnak otthon, lenne nagy röhögés az osztályban, rágondolni is rossz.

Több sztori is eszembe jutott, de valahogy egyik sem volt igazán jó, végül anyut kértem meg, hogy javasoljon valamit. Ő meg faggatni kezdett, hogy mi hagyta bennem a legmélyebb nyomokat, mire emlékszem a legvilágosabban, de nem nagyon tudtam mit mondani. Egy darabig kérdezgetett, azután kiabálni kezdett, hogy ha én olyan málé vagyok, hogy csak élek a világban, anélkül, hogy fölfognék belőle valamit, ő nem tud helyettem élményeket szerezni, és ne várjam, hogy megírja azt a rohadt dolgozatot, törjem csak egy kicsit a fejemet.

Igazából nem is rám haragudott, ideges volt az október huszonharmadiki műsor miatt. Az igazgatónő ugyanis őt bízta meg, hogy készítsen kultúrműsort az iskolai ünnepségre, mert mindig ő csinálta november hetedikére is, már van ebben gyakorlata. Anyu meg szentségelt, hogy az más volt, őrzött egy rahedli segédanyagot, könyveket, amelyekben kész műsorok jelentek meg, csak ki kellett választani, betanítani egyet, és kész. De ezek a kurva írók nem írnak semmit október huszonharmadikáról, vagy alig-alig, legalábbis olyasmit nem, amiből műsort lehetne szerkeszteni.

Apu nevetett, és azt mondta, válasszon ki egyet a régi műsorok közül, azokban is októberi forradalomról volt szó, legföljebb kihagyja az Aurórát meg a Téli Palotát, akkor senki sem fogja észrevenni...

Láttam anyun, hogy nagyon dühös, mégis elnevette magát, azután azt mondta, hogy tiszta szerencse, hogy apu matematika-fizika szakos, nem olyan tárgyakat tanít, amelyek közelebbi kapcsolatba hozhatók a politikával, mert ha magyar vagy történelem szakos lenne, már régen kirúgták volna az ilyen dumákért. De lehet, hogy még így is kirúgják, ha sokat ugrál, pláne most, amikor egyébként is tömegével bocsátják el a tanárokat takarékosság címén.

A dolgozatommal azonban egy jottányit sem haladtam, és vészesen közeledett a leadás napja. Futólag arra is gondoltam, hogy a nyári iskolai táborból kellene valamit megírnom, de csupa olyan sztori jutott eszembe, amelyről tudtam, hogy úgysem írhatom meg.

Például azt sem, amikor Tóth Klári árulkodott Piroska néninek, hogy a fiúk folyton piszkálják. Ez a táborba érkezésünk napján történt, mindenki jött-ment, kereste a helyét, szóval nagy volt a zűrzavar, de aki már lepakolt, az csak tétlenül ténfergett. Tóth Klári meg azonnal fürdőruhára vetkőzött, és csak valamit, rövid blúzt kapott fölé, ami jobbra-balra röpködött, amikor a csaj forgolódott, hajlongott a pakolásnál, és még azt is kiemelte, amit egyébként eltakart volna. Persze az unatkozó, csellengő srácok, legalábbis a nagyobbak, a hetedik-nyolcadikosok odasereglettek, és jó hangosan kezdték tárgyalni, hogy Tóth Klárinak milyen jó segge van, sőt nem is csak beszéltek, egyik-másik meg is akart győződni, hogy olyan feszes-e, amilyennek látszik. A vége az lett, hogy Klári odament Piroska nénihez, hogy a fiúk nem hagyják békén, de ezt tutira úgy mondta, hogy nem lehetett tudni, panaszkodik-e vagy dicsekszik. Mi persze már tágultunk onnan, mert gondoltuk, hogy jön a letolás, de még láttam, hogy Piroska néni végignéz Tóth Klárin, és azt mondja neki: "Próbálj meg fölvenni valamit, hátha akkor majd békén hagynak!" A csaj égett, mint egy atommáglya, mi meg jót röhögtünk, és napokig cukkoltuk, Piroska nénit utánozva, hogy "Próbálj meg fölvenni valamit!"

Az is eszembe jutott, mi lenne, ha megírnám, hogyan leskelődtünk éjszaka Sakkmatt meg Zsuzsa néni után, de persze ez sem volt komoly, tudtam, hogy nem írhatom meg. Pedig biztosan nagy sikerem lett volna vele az osztályban. Az eset úgy történt, hogy velünk volt a táborban Sakkmatt, a tesitanár, meg Zsuzsa néni is, aki földrajzot meg biológiát tanít. Sakkmatt onnan kapta a nevét, hogy lelkes sakkozó, játszik a város sakkcsapatában. Annyira szereti a sakkot, hogy néha tesiórán futtat egy kicsit, hogy mégis mozogjunk valamennyit, azután sakkozunk. Egyébként ez a Sakkmatt akkora, mint egy ruhásszekrény, nehézsúlyú birkózónak vagy diszkoszvetőnek lehetne nézni inkább, mintsem sakkozónak. Zsuzsa néni meg kicsi, tán százhatvan centi, meg ötven kiló sincs, állandóan diáknak nézik. A jegyszedők már nem egyszer kiabáltak vele, hogy "Ne te rendelkezz itt, kislány, küldd ide a tanárotokat!"

Úgy látszik, igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást, szóval ezek ketten összeszerelmesedtek, sőt együtt is élnek, pedig nincsenek összeházasodva. A táborban persze külön faházban laktak, legalábbis hivatalosan. Nyerges az első este odasúgta néhányunknak, hogy lessük ki őket, hátha marad egy kis rés a függönyön, és láthatunk valamit.

Villanyoltás után ki is lopóztunk a Zsuzsa néni faházához. Ott még égett bent a villany, de a függöny olyan gondosan össze volt húzva, hogy egy milliméternyi rés sem maradt rajta. Nyerges azt sutyorogta, hogy ő biztosan tudja, hogy Sakkmatt bent van, de szerintem ez egyáltalán nem volt biztos. Ugyan honnan tudta volna, hiszen velünk jött az ablak alá, mi pedig nem láttuk, hogy Sakkmatt bement volna. Magam sem tudom miért, de valahogy jobb volt azt hinni, hogy Sakkmatt nincs bent. Elképzeltem vele Zsuzsa nénit tőlem talán egy fél méternyire a deszkafal túlsó oldalán, és rosszkedvem lett, ott is hagytam a leskelődőket hamarosan, pláne, hogy egyre hűvösebb lett az éjszaka, hiába volt június vége, dideregtem pizsamában.

Nyerges azután másnap szövegelt, hogy micsoda nyögéseket hallott bentről, de a többiek elárulták, hogy hazudik, nem is hallatszott semmi.

Hát ezt sem lehet megírni, de akkor mit? Egyre pipább lettem Csokira. Ha még nem mondtam volna, őt azért hívják így, mert olyan barna a bőre, mintha cigány volna, pedig nem az, csak feszt napozik, amíg lehet, egész nyáron a strandon süttette magát a nappal, ősszel alig ismertem meg, az arca sötétbarna volt, a fogai csak úgy villogtak, a haját meg kiszívta a nap, egészen kiszőkült. Amikor meg nem lehet napozni, akkor kvarcol, így azután egész évben sem kopik le róla a barnaság. A Csoki név annyira ráragadt, hogy van, aki nem is tudja az igazi nevét, tavaly Szilárd Kriszta Csoki néninek szólította tévedésből. Meg is ijedt, hogy mi lesz, de nem lett semmi, Csoki úgy tett, mintha nem hallotta volna.

A cserkészek sztorija látszott a legjobbnak, arra gondoltam, ha azt megírom, nem lehet gond belőle. Mellettünk cserkészek táboroztak, több iskolából jöttek össze vagy harmincan, a miénkből is voltak közülük hárman. Egy nyugdíjas katonatiszt vezette a tábort, Laci bácsinak szólították.

Nálunk az volt a szokás, hogy reggeli után, ha nem volt valami program, nem mentünk túrázni a hegyekbe vagy valamelyik közeli városba, irány a Balaton, rohantunk a vízbe. A cserkészeknél meg zászlófelvonás volt, meneteltek, mint a katonák, meg mindenféle előadásokat tartottak, összeültek beszélgetni, legföljebb délután mehettek a strandra. De a második vagy a harmadik napon Laci bácsi kitalálta, hogy gyűjtsenek köveket a környéken, és építsenek templomot a zászlórúdjuk mellé. Méghozzá nem is kicsit, hanem vagy két méter magasat. Attól kezdve azután köveket gyűjtöttek meg építettek a koradélutáni hőségben a napon, és már csak négy óra körül jutottak el a Balatonba.

Ezt onnan tudom, hogy a srácok kezdtek átszökdösni hozzánk, először a saját iskolánkbeliek, azután idegenek is, és elmesélték. Könnyű volt átjönni, mert a templomépítéskor levetették az egyenruhájukat, hogy ne koszolódjon, fürdőgatyában vagy rövid nadrágban jártak. Kibontották a kerítést, átbújtak a lyukon, azután elkeveredtek közöttünk a strandon. Később előfordult, hogy már ebédre átjöttek, volt kaja bőven, az iskolai konyhás nénik is velünk voltak a táborban, annyit főztek, hogy jusson mindenkinek repeta, aki kér, jutott a cserkészeknek is. Először igyekeztek rejtőzködni, mi hoztuk el nekik az ennivalót, azután fölbátorodtak, a tanárok meg nem szóltak nekik, hogy mit keresnek nálunk, úgy tettek, mintha nem vették volna észre őket.

Laci bácsi azonban észrevette, hogy fogyatkoznak a gyerekei, és persze nem kellett nagy nyomozás, hogy rájöjjön, hol vannak. Egy nap azután átjött nagy dérrel-dúrral rögtön ebéd után, amikor indultunk volna fürödni, összeszedte a cserkészeket, és keményen rájuk parancsolt, hogy menjenek vele vissza a táborukba.

Ebből még nem lett volna baj, végül is az ő gondjára voltak bízva, de Laci bácsi nem elégedett meg annyival, hogy elvigye a gyerekeit, hanem veszekedni kezdett Piroska nénivel, hogy miért engedte oda hozzánk a cserkészeket, meg követeli, hogy ez többet ne forduljon elő.

Piroska néni nagyon szelíden beszélt vele, tisztára, mintha meg lett volna ijedve. Zsuzsa néni meg ott mosogatott mellettük két lánnyal meg két fiúval, végighallgatta a Laci bácsi szövegét, azután csendben megjegyezte: "Vonzóbb programot kellene csinálni, akkor nem szökdösnének el a gyerekei."

Az az igazság, hogy én kezdtem el vihogni ezen, azután nevettek a többiek is körülöttünk, még a cserkészek is fölbátorodtak, alig győztek forogni jobbra-balra, hogy elrejtsék somolygásukat. Laci bácsinak meg hirtelen lila lett a feje, a százát kitátotta, azután becsukta hang nélkül. Amikor újra meg tudott szólalni, legelőször is lebüdöskommunistakurvázta Zsuzsa nénit, amit viszont Sakkmatt nagyon zokon vett, mert közben odajött ő is, nem kiabált, mint Laci bácsi, csak odahajolt a füléhez, és súgott neki valamit. Senki sem tudja, hogy mit mondott, bár én úgy körülbelül sejtem, mindenesetre Laci bácsi sürgősen otthagyott bennünket, és a gyermekeit maga előtt terelve visszament a táborukba.

Piroska néni behívta Zsuzsa nénit meg Sakkmattot a faházba, ahol lakott, gondolom, megbeszélték, hogy mi legyen ezután. Nem tudom, miben maradtak, az élet ugyanúgy folyt tovább, ahogy azelőtt, csak a cserkészek nem jöttek át többet.

Mi persze még sokáig tárgyaltuk az esetet. Nyerges okoskodott, hogy Zsuzsa nénit meg Sakkmattot biztosan elzavarják az iskolából, de lehet, hogy még Piroska nénit is, mert most Laci bácsi meg a hozzá hasonlók parancsolnak, ők mondják meg, hogy kit kell kirúgni. De Piroska néni ott volt az évnyitón, sőt Zsuzsa néni meg Sakkmatt is, amiből látszik, hogy Nyergesnek megint csak a szája járt.

Szóval arra gondoltam, hogy ezt a sztorit írom le, persze kihagyom, amit Laci bácsi mondott Zsuzsa néninek, mert ilyen csúnya szavakat tényleg nem lehet egy dolgozatba beleírni, de anyu fölsikoltott, hogy eszembe ne jusson. Mondtam neki, hogy nem is jutott eszembe, hogy beleírjam, amit Laci bácsi ... anyu azonban közbevágott, hogy nem csak arról van szó, ezt az egész történetet nem szabad megírni, nem olyan időket élünk...

Ennél többet nem mondott, de témát sem javasolt, amikor kérdeztem, hogy hát akkor most miről írjak, csak idegesen otthagyott.

Mintha azok, akiknek a világ rendjében ez a szerep jutott, éppoly rövidke időt szántak volna Tasenka Vladomárnak, mint ameddig szüléinek násza tartott. Hiszen amikor Jelena Stratán és Djuko, a Vladomár család utolsó sarja plátói formában már régóta fönnálló szerelmüket végül hitvesi esküjük éjjelén a test tartományaira is kiterjesztették, magvával együtt lelke is eltávozott Djukóból, kedvese meg az ekképpen megfogant gyermek világrahozatalakor vált meg földi porhüvelyétől, alig nyolcadfél hónappal a halálos nász bekövetkezte után. Nem is csoda, hogy a jelenlévők előtt az is hihetetlennek látszott, amikor az anyja utolsó szavai által a Tasenka nevet kapó leányka nem követte rögvest világrahozóját, mert bár légzése gyakorta elakadozott, és a bőrét is kékessé meg libabőrössé tette a külső világ azelőtt annyira ismeretlen hidege, mégis lelhetett mindebben valamit, ami oly tetszetős volt neki, hogy maradásra bírta. Persze ehhez az öreg Stratánék jószándékú segítségére is szükség volt: alighogy észrevették, hogy a kislány teste hűvösödni kezd, leszúrták egyik disznajukat, kettévágták, és a leánykát a még szinte életmelegségű test féldarabjai között őrizték a kihűléstől.

Néhány mérfölddel délebbre ez nem történhetett volna meg, sőt, a falu többi családja is inkább halni hagyta volna gyermekét, semhogy az ártánytest melegével őrizgessék az életnek a porontyukat.

Mert Stratánék népével, a rutovánokkal ellentétben, a síkvidéket benépesítő vrakubárok inkább az éhhalált választották volna, minthogy e tisztátalan jószág húsából egy darabnyit is magukhoz vegyenek. Igaz, a rutovánok nemzetsége meg a bódító italok ellenében viseltetett legalább ekkora irtózattal. Persze a vrakubárok és rutovánok első ránézésre nem sokban különböztek egymástól, csupán mintha az előbbi nép lakói egy csöppnyivel mokányabbak lettek volna a rutovánoknál, azoknak meg sudár termetű asszonyaik voltak jóval mellyesebbek a vrakubár fehérnépektől. Békében is éltek egymás mellett - a déli síkon a kissé köpcösebb vrakubárok, északabbra, a dombok között meg a rutovánok dúskeblű nőikkel - egészen azóta, hogy valamikor sok száz esztendővel azelőtt vezéreik, akik után nevét kapta a két nemzetség, hazájukba vezették őket. Csupán akkor fortyant föl néhány vrakubár, ha a másik nép némely megtévedt tagja olykor sertéshússal kínálta, a rutovánok meg akkor hányták a keresztet, ha a vrakubár férfiakat látták a kocsmából hazafelé menni egy-egy kiadósabb tivornya után.

Persze amikor híre kélt, hogy az öreg Stratánék épphogy csak világra jött leányunokája disznóbölcsőben ringatózik, a vrakubárok igen csak elkezdtek hőbörögni. Sokan a kislányt féltették, nagynak gondolván annak az eshetőségét, hogy a gyermek emberi beszédre képtelenné válva csak röfögni fog, ha megnő, de azok sem voltak kevesen, akik meg a falunépet érezték veszedelemben, merthogy Stratánék ballépése folytán igen erőssé válik annak az esélye, hogy a leányka illanásra kész lelkének helyére a szőrdisznó szelleme fészkelje be magát, így a gyermeket ördöngössé tegye, hogy az később az egész falura hozzon majd rontást, meg amúgy is, hogyan veszi ki magát az, hogy két kivénhedt rutován egyetlen, amúgy sem életre szánt idétlen miatt több tucatnyi vrakubár család biztonságát tegye kockára.

De miután az elkövetkezendőkben semmi olyan nem történt, ami aggodalomra adhatott volna okot, lassan lecsillapodtak a kedélyek, csak Stratánékat kerülték a helybeli vrakubárok. Így lehetett, hogy amikor a két öreg végül jobblétre szenderült, az alig néhány esztendős Tasenka Stratán, messze a környéken az egyetlen rutovánként, teljesen magára maradt. Igaz, jó szálláshelye volt nagyszüleinek hajlékában, de segítség híján kénytelen volt önmaga beszerezni táplálékát: naphosszat járta a közeli erdőket, bogyókat gyűjtött, megtapasztalta, mely füvek teszik émelygőssé az embert, melyek a biztonsággal fogyaszthatóak, és melyek a különösképp ízletesek; hurkot vetett a nyulaknak, finomszövésű hálókkal fogta meg a patakok halait, és olykor a fürjek fészkeiből is elemelt néhány tojást. Csak szólni nem szólt hozzá senki, nem csak az iránta érzett bizalmatlanság okán, de amiatt is, hogy bár egyetlen röffenés nem hagyta el a száját mindenki biztos volt benne: ismeretlen előtte az emberek beszéde. Így élte életét Tasenka Vladomár végtelen magányában anélkül, hogy szóval vagy tettel bántotta volna valaki.

Ám Tasenka serdülésével lassan minden megváltozott. Mert formájának megasszonyosodásával messzeföldön a legszemrevalóbb fehérnéppé vált. Sudár volt, és dús keblű, mint anyja nemzetségének női általában, de emellett olyan feneket hordott magán, hogy láttára minden egészséges férfiemberben leküzdhetetlen vágy támadt arra, hogy ezeken a halmocskákon pihentesse meg orcáját. Járása meg olyan volt, mintha kinn az erdőben, az őzektől tanulta volna: ha végigment az utcán, a rosszkölykök abbahagyták a verekedést, az iszákosok kijózanodtak, a józanok meg megmámorosodtak; kivirultak a halálos kórban senyvedők, elfelejtettek csalni a hamiskártyások: mintha egy pillanatra megállt volna a világ.

Nem is csoda, ha Tasenka a serdülőkorba még alighogy belépett fiúkban is meggyarapította a férfiúi gondolatokat. Gyakorta megesett, hogy némely, az erkölcsöket felettébb szem előtt tartó vrakubár anya, miután felfigyelt rá, hogy gyermeke szokatlanul hosszú ideje tartózkodik már a latrinán, az illemhelyre benyitva annak lett tanúja kénytelen-kelletlen, hogy legénykéje nagy lelkesedéssel éppen önmagát gyűrkészi a deszkákon, és egyre többször megesett, hogy a megdöbbent szülék a Tasenka szót hallották felsóhajlani gyermekük ajkairól a leleplezés pillanatában.

S miután köztudottá vált: a faluban szinte az összes fiúgyermek a félrutován leányra gondolva tesz saját kedvére, az asszonyok egyre türelmetlenebbül kezdték sürgetni embereiket: vegyék elejét a nemzetségüket fenyegető veszedelemnek, hiszen mindenki tudja: aki ilyeténképpen kéjét önmagának szerzi meg, az gerincének nedvét csapolja le fütykösén keresztül, így hát, ha nem történik hamarosan valami hathatós ellenintézkedés, akkor nem telik bele sok idő, és a vrakubárok fiai mind egy szálig ellágyult csonttal, kígyó módjára fognak tekergődzni az utcák porában. Az sem volt vitás, hogy mindezt az az egyezség tette lehetővé, amit a rutovánok az ördöngös szőrdisznóval kötöttek hajdanán, s bár a jó erői, azzal, hogy Jelenát és Djukót időnekelőtte kihajtották az elevenek sorából, még megpróbálták megakadályozni a falu népét fenyegető borzalmakat, az istentelen alku folytán a félbehasított ártányok között melengetett boszorkányos leány végül mégis rászabadulhatott a falura.

Rövidesen már a férfiak is elhitték a dolgot, olyannyira, hogy végül nemigen akadt köztük, aki vállalkozott volna a szükséges lépések megtételére. Mert hiszen, ha valóban ördöngös a leány - és ehhez nem is férhet kétség -, akkor még a tapintása is rontást hozhat arra, aki hozzáér, de az sem lehet előnyös, ha fegyverrel emésztik el, mert a gonosz lélek a boszorkányos Vladomár lány testét elhagyva azon nyomban bárki másba is belefészkelheti magát, és még csak az kéne, hogy a közülük valók álcáját felöltve tizedelje a vrakubárok népét az ellen. Így hát megszületett a döntés: az lesz a legjobb, ha valami egészen távoli, ismeretlen vidékre hurcolják a lányt, úgy, hogy semmiképpen se találhasson vissza a falu felé vezető útra.

Végül Troljop Vlitobár szánta rá magát a föladatra, ami eléggé meglepő volt, hiszen a falubeliek közül talán ő hitt a legkevésbé a szőrdisznóról meg a hozzá hasonlatos nem e világról való ártó lényekről szóló mendemondákban. Igaz, mégis volt, ami indokolni látszott döntését: az a szerető gondoskodás, amivel a kis Tyvitkót, fiatalon elhunyt asszonya méhének egyetlen gyümölcsét vigyázta. Mellesleg a Vladomár lány bájai talán Tyvitkóra hatottak legkevésbé: egyszer sem esett meg, hogy magához nyúlt volna, nem is érte még el azt az életkort, amikor a fiúgyermekek effajta mulatságokkal kezdenek el foglalatoskodni: igazából csak apja dolgait figyelte, hogy majdan, felnőtté cseperedve, ő is olyan csodás tetteket tudhasson majd véghezvinni, mint amilyenekre szülőatyja képes.

Ezért lehetett, hogy minden tiltás ellenére apja mögött ő is besurrant Tasenka Vladomár házának ajtaján, és az egyik sarok sötétjéből figyelvén az eseményeket, egyetlen szemtanúja lett az akkor történteknek. Tasenka elmosolyodott hosszú évek óta első látogatójának láttán. Vlitobár meg szelíden magához ölelte, aztán akkorát húzott a lány halántékára nagyhirtelen, hogy az menten elalélt. Megoldotta nadrágszíját, bekötözte vele az ájult lányka száját, és vesszejét combjai közé fúrva addig tette kedvét a lányon, amíg ordítania nem kellett a kéjtől. (Később mondták is neki: igencsak megtáncoltathatták odabent a gonosz erői, hogy ilyen hörrenések hagyták el a torkát.) Dolga végeztével térdei közé szorította az eszmélgető lány fejét, zsebéből fából faragott míves kis kanálkát vett elő, és a földre fordította a szemgolyókat, melyek oly sok mindenkit megigéztek már azelőtt.

És amint a kis Tyvitkó látta, hogy apja nadrágszíján vezeti a ház előtt összesereglettek elé a világtalanná tett lánykát, igen furcsa érzések kezdtek kavarogni a lelkében. Ha tehette volna, atyja után szalad, ráborul Tasenka Vladomár megkínzott testére, és addig csókolja, amíg újra olyan nem lesz, mint azelőtt, apja iránt érzett szeretete meg tehetetlen gyűlöletbe csapott át, és mérhetetlenül szégyellni kezdte magát, hogy őrá vágyott hasonlítani valamikor.

Troljop és néhány vrakubár deszkából eszkábált hordszékre emelték a lányt, hogy lábaival a földet érintve rontást ne hozhasson rá, és főképp, nehogy visszaáramolhassanak testébe a pokolbéli erők, aztán elkezdték cipelni északra, a hegyvidék felé, messze elkerülve az emberlakta részeket. Később, amikor már bent jártak a rutovánok lakta területen, lefordították a lányt a tákolmányról, aztán szélsebesen elindultak vissza a vrakubárok földjére. De a leányka, ahelyett, hogy örült volna kínzóitól való szabadulásának, erőt véve meggyötört tagjain, szaladni kezdett Troljopék csörtetése után. Aztán, amikor már annyira lemaradt a vrakubárok csapata mögött, hogy nem volt hang, ami utánuk vezethette volna, megállt az egyik hegyormon, leült a bércre, hátat fordítván szülőföldjének, és elkezdtek patakzani a könnyek az üres szemgödreiből, de oly sűrűn, hogy a sós cseppek rövidesen az egész völgyet megtöltötték.

Troljop az elkövetkezendők során a falu legnagyobb tekintélyévé vált. Még az aggok is tőle kértek tanácsot a nehéz döntések meghozatala előtt, és lassan, anélkül, hogy tudatában lettek volna ennek, a falulakók mind a démonűző Vlitobár kénye-kedve szerint cselekedtek. Északon meg hamar híre ment az újonnan keletkezett tónak, ami, bár egyetlen édesvízi hal sem maradt élve benne, kiesebbé tette a környéket, mint azelőtt volt, így egyre többen húzták föl partján házuk falait. Az ott lakók gyakran láttak egy sudár nőalakot elsuhanni a part menti fák között: nyomában nedvesek maradtak a füvek, mintha folyton harmatozott volna, de az ottaniak tudták: annak a remetelánynak a könnyeit látják csillámlani a szálakon, aki bánatával táplálja a tavat, amit régen elszenvedett, feledhetetlen nagy fájdalma fakasztott, és ami egészen addig ott hullámzik majd a hegyek között, amíg valaki vissza nem hozza a lány boldogságát. Így kapta végül a tó a Radlavenic nevet, ami a rutovánok nyelvén annyit jelentett: a remeteasszony vize.

Bár az olykor arrafelé járó rutován kereskedők Troljop falujába is elvitték az asszonykönnyel táplált tó hírét, az idősebb Vlitobár már nemigen gondolt Tasenka Vladomárral. Gyermeke annál inkább: mind gyakrabban jelent meg előtte a lány képe, és ahogy ifjúvá sarjadt, sajnálata mellett valami leküzdhetetlen vágyakozás is meggyökeredzett a lelkében: nem vágyott egyébre, mint kegyetlen bosszút venni atyján egykori gaztettéért, és hogy egyszer majd szerelmével apaszthassa el a tavat tápláló könnyeket.

Tyvitko előszeretettel mutatkozott a faluba látogató rutován kereskedők társaságában. Lassan nyelvükben is olyan jártasságra tett szert, hogy vrakubár voltát könnyűszerrel el is titkolhatta volna az északiak előtt, ha akarja, de ő inkább arra használta tudását, hogy bizalmat ébresztve a hegyi emberekben, igyekezzen minél többet megtudni a Vladomár lány hogyléte felől, és arról, hol kell keresnie a könnyekből lett tavat, ha majd útnak indul.

Így amikor végül Tyvitko nyakoncsípte, a keresetét zsebtolvajlással kiegészítő rutován csöppnyit sem kételkedett az ifjú ígéretében, ami szerint csupán a lopással szerzett javak elkobzása és a faluból való kitiltatás lesz a büntetése, ha meg akarja kímélni magát a megkárosított vrakubárok haragjától, és engedelmesen követi őt az apjához, aki a helység uraként képes biztosítani számára a szabad elvonulást. Ám amint bezárult mögöttük a Vlitobár ház ajtaja, Tyvitko mentem megkóstoltatta kését a rutován hátával, aztán előhúzta a hegyiek módjára öntött tőrt, amit egy északi kereskedőtől vett titokban valamikor; döbbenettől mozdulatlan atyjának haját a csuklójára tekerte, így feszítette hátra a fejét, hogy aztán egyetlen mozdulattal vérhabos nyílást metszhessen a torkán. A fegyvert a halott rutován kezébe tette: ujja hegyével kipukkasztgatta a vérbuborékokat, amiket atyja fújt a levegőbe gigájának nyiladékán át utolsó lélegzeteivel, aztán felnyalábolta nemzője testét, és a piactérre vitte, hogy a tetem fölött hozza a falubeliek tudomására: a rutovánoknak már nem csupán a vrakubárok kemény munkával megszerzett pénzére fáj a foguk, de az erkölcstelenség posványában tobzódó, élősködő aljanépség tagjai immáron arra is elszánták magukat, hogy legjobbjaitól fosszák meg e nemeslelkű nemzetséget, ami az ingyenélők csapnivaló és hasznavehetetlen portékáinak megvásárlásával elfajzott ivadékainak éhes szájába kenyeret ad.

Másnap reggelre, amikor már zöldes-szürkére festették a piactér földjét a rutovánok holttetemein lakmározó döglegyek, már minden vrakubárok lakta vidékről úton voltak az épkézláb férfiemberek Tyvitko Vlitobár faluja felé. És amikor a sereg létszámát és a harci kedvet megfelelőnek ítélte, Tyvitko elindította északnak a dühödt áradatot. A lángoknak adták a hegyiek házait; ami disznót leltek, azt valamelyik épen maradt ólba terelték, néhány napig moslék nélkül hagyták, aztán az élve maradt falunép előtt elébük vetették a kisgyermekeket, mondván, hadd lássák meg, az ártány is annyira kedveli-e a rutovánt, mint az őtet. A foglyul ejtett harcosokkal végeztek a legkésőbb: cölöpökhöz kötözték őket, gyúlékony szalmát meg avart hordtak a lábaikhoz, hátat fordítottak nekik, és cigarettára gyújtottak; aztán addig hajingálták hátrafelé a válluk felett a parázsló csikkeket, amíg a száraz halmokba kapó lángok a rutovánokat is sorra el nem emésztették. Egyet nem értettek a vrakubár harcosok: miért csak azt követően volt szabad az elfoglalt falvak asszonyaihoz nyúlni, hogy Tyvitko Vlitobár megtekintette őket, és engedélyt adott arra, hogy katonái férfiúi kedvüktől űzve rájukeredhessenek, aztán megszerezve bennük kéjüket, a gyors hegyi patakokba hajtsák a nőket, és ott folyassák ki belőlük a vízzel az utolsó csepp vért is.

De a rutovánok sem voltak sokkal kíméletesebbek a vrakubárokkal: ha valamelyik falvukat nekik ítélte a szeszélyességéről híres hadiszerencse, akkor egymás mellé fektették az öregeket, rájuk terelték a foglyaikat, és kurjongatni kezdtek, mondván: olyan boros-mulatós népek ezek a vrakubárok, hát most ropják, ha bírják! Amikor a mulatság véget ért, összegyűjttették az asszonyokkal az épen maradt házakból a sót, ami, mint ez akkoriban sokak előtt ismeretes volt, nem csupán úgy szolgálja az emberek javát, hogy ízesebbé teszi az ételeket, de a vrakubárok irháját is jóval könnyebb lefejteni, ha ezzel a nemes anyaggal szórják meg a rést, ami a húzások nyomán nyílik a bőr s a hús között. Nem volt parancs, ami késleltette volna a rutovánokat abban, hogy a vrakubárok asszonyaira hágjanak: miután kiélvezkedték magukat, összegyűjtötték a szeszespalackokat, és feltoltak egyet-egyet mélyen a vrakubár nők meggyötört hüvelyébe, aztán meg csak ütötték a fehérnépek alhasát, egészen addig, amíg apró szilánkokra nem tört testükben az üveg.

Már Tyvitko Vlitobár sem tudta, hányadszorra vezeti újabb ütközetre csapatait a rutovánok ellen, amikor olyan illat csapta meg orrát, amilyet nem érzett még soha azelőtt. Ha valaha is elvetődött volna olyan vidékre, ahol a nagy vizek találkoznak a szárazfölddel, akkor tudja: a tenger sós szaga az. Ahogy közeledtek a rutován sereghez, az illat is mind erősebbé vált, végül Tyvitkót már annyira fűtötte a harci kedv, hogyha pocsolyát érintett a lábaival, az nagy sistergéssel menten párává lett. És amikor végül emberei élén Tyvitko Vlitobár kilépett a fák közül, egyszerre tárult elé a völgyben hullámzó sós vizű tó és a hegyvidékiek elszánt serege. Ekkor kezdődött meg a vrakubárok és a rutovánok közt dúló háború legvéresebb, végső nagy csatája.

Már hosszú órák óta folyt a küzdelem. A levegő olyan sűrű volt a fegyvercsattogástól és a halálhörgésektől, hogy a katonák már attól tartottak, egyszer csak megakad benne a kard, de egyik fél sem tudott erőt venni a másikon. A csata két csapatra osztotta a seregeket: a tó legkeletibb és legnyugatibb csücskénél tömörülve próbálták legyűrni egymást a küzdők, de sehogy sem bírtak egymással. Tyvitko Vlitobár, hogy amennyire ilyenkor lehet irányítani tudja az eseményeket, időnként visszatért az első sorokból, átsietett a tó másik szélén harcoló embereihez, ott is legyűrt néhány rutovánt, aztán miután úgy vélte, hogy elegendő erőt öntött embereibe, újra visszament oda, ahol azelőtt harcolt.

Épp félúton járt a két vrakubár seregrész között, amikor egy csónakot látott nagy gyorsan közeledni északról a part felé. Úgy ítélte: nem maradt már ideje arra, hogy társaihoz sietve leljen biztonságot, így hát inkább két marokra fogta kardját, és elszánta magát: utolsó lehelletéig fog küzdeni, és minél több rutovánon bosszút vesz azért, hogy elővigyázatlansága miatt ily könnyen tőrbe csalták. Aztán lassan szertefoszlott riadalma, hiszen egyetlen ember ült a ladikban. Tyvitko Vlitobár kezdett nekikészülődni a csónakos miszlikba aprításának, amikor karjai hirtelen a napos csecsszopóénál is gyöngébbek lettek. A döbbenet fegyverezte le: az a világtalanná tett leány szántotta a vizet észveszejtő sebességgel az evezőlapátokkal, akit még gyermekkorában látott utoljára, és azóta sincsen másra vágyása, minthogy egyszer majd újra ráleljen.

Amikor Tasenka Vladomár odaszaladt Vlitobárhoz, és a nyakába borult, olyan hévvel csókolta meg, amilyennel tán még egyetlen szerelmes sem csókol a világ kezdete óta. Leheveredtek a fűbe, a lány Tyvitko mellkasán nyugtatta arcát, és halk nyugalommal elsuttogta neki: amióta elkerült szülőfalujából, azóta vár arra, hogy egyszer utánajöjjön, és beteljesítse boldogságát, ezért most esdekelve kéri: nehogy cserben hagyja, inkább maradjon vele és édesítse meg azt az időt, ami még hátravan életéből.

Beszálltak a ladikba, Tyvitko beült az evezők közé, és a tó közepére hajtotta a csónakot, miközben Tasenka oly erős szorítással ölelte, hogy ha gyöngébb teste, hát lehet, hogy megroppan a csontja. Ott aztán levetkeztette a férfiút, végigcsókolta a testét, végül hanyattheveredett a csónak alján, az oldaldeszkákra rakta lábait, és fülébe suttogva megkérte emberét: oly hosszú várakozás után hadd érezhesse magáéban a testét.

Tyvitko úgy húzta végig nyelvét újra meg újra a leány asszonyszervének rózsás színű ajkai között, mintha a pinácskájára adott csókjainak gyarapításával Tasenka azelőtt elszenvedett fájdalmait csökkenthetné, míg végül nem marad semmi belőlük. Aztán, amikor már nemigen lehetett tudni, hogy Tasenka jajong, kacag, zokog vagy nyögdécsel, vagy éppenséggel egyszerre műveli mindezt, Tyvitko a lányéra hajtotta a testét, és lassan bebújtatta hímszervét a forró, kéjvágytól nedves odúcskába, kis ideig megpihent benne, aztán gyöngéden, óvatosan nekikezdett, hogy szerelmese örömét teljessé tegye.

Ám ekkor Tasenka egy rémülettel teli sikoltással karmolni és ütlegelni kezdte, aztán kitaszajtotta magából, és ruháit mellei elé fogva tisztán, érthetően, hibátlan vrakubársággal elmondta: most már tudja, hogy könyörtelen nagy boldogságvágya megtévesztette, mert Tyvitko nem az, akinek gondolta: egészen másképp mozog a testében, mint aki annakidején nagyszüleinek halála után először megölelte: ő arra a ringatózásra vágyott, amit a sötétség megérkezése után érzett egy darabig, és amiből végül csak a sötétség maradt, sokáig azt hitte, azért, hogy emlékeztesse rá: a férfiú egyszer még újra felkeresheti, de most már tudja, hogy erre hiába vár, mert csak akkor áraszthatja valaki ilyen erősen egy másik ember illatát, ha a vérét hordja magán.

Aztán hanyattdőlt, átbillent a csónak tatfalán, és eltűnt a habok között. Tyvitko Vlitobár, a vrakubárok vezére aznap visszarendelte embereit. Tárgyalást kezdeményezett a rutovánok vezetőjével, és elmondta neki: égi jelet lát abban, hogy a két sereg nem bírja legyűrni egymást, és a hadiszerencse éppen olyan harcállásban vesztegelteti őket, hogy a víz északi oldala az egyik, déli oldala meg a másik csapat birtokába került: eztán legyen e vonal a két nemzet területének határa, a tóra egyaránt vetüljön vrakubár és rutován tekintet, ez emlékeztessen majd mindenkit a két nép egyezségére.

Alighogy a vezérek egy kézfogással érvényessé tették a békekötést, apadni kezdett a tó vize. Rövidesen teljesen el is tűnt a medréből: így vált láthatóvá a hatalmas oszlopszerű szikla az ismét szárazfölddé lett völgy közepén. Látván ezt, a vezérek újabb intézkedéssel bővítették ki az egyezségüket: a vrakubárok és a rutovánok közös erővel egy templomot faragjanak ki a kőtömbből, és abban dicsérjék teremtőjüket: ez jelképezze majd a két nemzet közötti örök testvériséget.

A munka a végéhez közeledett, amikor a vésők akadozni kezdtek a kőben. A legvállasabbak is alig bírtak az anyaggal, és ahogy az utolsó lepattintható szilánkot is lepattintották a tömbről, a radlaveniciek szeme elé tárult a legmívesebb Máriaszobor, amit emberkéztől emelt templomban látni lehetett; csak az okozott egyeseknek némi fejtörést, hogy mért csupán két hosszú sebhely látszott a nőalak szemeinek helyén.

Már Tyvitko Vlitobár dédunokáinak sírhantján is kisarjadt a fű, amikor egy vrakubár és egy rutován fiatal összevitatkozott azon: kit illetnének a könnycseppek, ha - miképp az akkoriban egy fűzfáról mesélték, ami valami Pordalának vagy Pirvalának nevezett faluban vert gyökeret - hirtelen a szobor is zokogni kezdene.

És lőn: a szobor aznap valóban könnyekre fakadt.

Most, bár messze földekről zarándokolnak a hívő emberek Radlavenic falu kőtemplomába a Mária-szobor előtt imádkozni, senki sem tudja megmondani, ki keze munkáját dicséri a csodás alkotás.

De nem akad olyan ember sem, aki ismerne akár egyvalakit is a rutovánok vagy a vrakubárok nemzetségéből.

Eleinte közönyösen szemléltük a milicistáék udvari honfoglalását, amint beköltöznek az apám hajdani lakásából lekapcsolt két helyiségbe. Nem tudhattuk, átmeneti lakók-e, mint elődeik, vagy tartós lesz-e a jelenlétük, és megváltoztatja-e piciny birodalmunk szokásait, életét. Egyenesen képtelenség lett volna feltételezni, hogy végül is ők élnek túl mindent és mindenkit...

A hurcolkodásba nem izzadtak bele, sokat nem cipekedtek. Mindössze egy rozoga asztalt s egy tarisznyát vettek le a kapu előtt parkoló kis lovasszekérről, és bevitték a konyhába, miután a lakásosztogatótól kapott kulcsukkal kissé nehézkesen nyitották ki az ajtót. A tornácunkon üldögélve, a nyitott ajtójukon keresztül láttam, hogy olyan csodálkozással veszik körül és nézegetik az előző lakótól örökölt kis kerek vaskályhát, mintha ilyennel még sosem találkoztak volna. Aztán kezükben-ölükben behordták a szobába a szekérderéknyi szénát, majd búcsút integettek a falusi szekeresnek, aki behozta őket. Azonnal magukra csukták az ajtót.

Néha kijött egyikük-másikuk, szétnézett, hallgatott egy sort, aztán visszament. Közben felfedeztem, hogy nem némák, és nem is olyanok, mint kicsi Jóska, mert előzőleg valami idegen nyelven kérdezgettek ezt-azt anyámtól, majd rendre Balog bácsitól, Csülök nénitől és Fischer Babától, de senki nem értette, mit akarnak.

Ezért vonultak vissza a némaságba. Engem a jelenésük azért kezdett kissé érdekelni, mert ezeknek gyerekeik is voltak, méghozzá három: egy nálam másfél fejjel magasabb legény, egy fél fejjel magasabb lány és egy másik fiúcska, aki pontosan akkorára nőtt, mint én. Másnap reggel már a szokásos csapatgyülekező volt az udvaron, kint zsibongott vagy tucatnyi lurkó; ezek az újak meg miért nem dugják ki az orrukat, miért nem jönnek játszani, mi a fenét csinálhatnak odabent? Megnéztem...

Amikor a lakásunkat kettébe szelték, nem falazták be a két szoba közti üveges ajtót, talán ezért is gondolhatta apám jó sokáig, hogy csak ideiglenes ez a félbevágott állapot. Mindenesetre, anyámék rajzszögekkel fogtak fel újságpapírokat az ajtó üveges részére a mi oldalunkon, hogy ne lehessen átlátni. Amonnan nem is lehetett, de a mi felünkről igen, mert én egy kis helyen alig észrevehetően feltéptem a papírt, majd visszatűrtem a helyére. Amikor át akartam kukucskálni, csak éppen egy kicsit kellett felhajtanom azt a szakított fecnit. És másnap reggel már voltam annyira kíváncsi, hogy átlestem.

Ott heverésztek a szobában, és olyan halkan beszélgettek, hogy akkor sem értettem volna, ha ismerem a nyelvüket. Csak akkor láttam, mire kellett nekik a széna: az ágyat helyettesítette. Szétterítették a padlón, azon feküdtek. Tapasztalni véltem, hogy most már nem mi vagyunk az udvaron a legszegényebbek. Nem örvendtem neki, csak tényszerűen megállapítottam. Az asszonynak nem volt hálóinge, ugyanabban a színtelen-szürke ruhában forgolódott a széna között, amelyet tegnap viselt bevonulásukkor. A férfi is nappali öltözékében hentergőzött: hosszú, bő, koszos-fehér ingében, még koszosabb gyolcsgatyájában, s a fűző nélküli bocskorát sem vethette le éjszakára. Ilyesfajta viseletet már láttam a havason, de ahhoz pörge, fekete kalap, színes zsinórzatú bőrmellény és vastag bőröv is tartozott, ez az öv szorította az inget az ember derekára úgy, hogy alatta körkörösen fodrozódott az ing, mint egy szoknyácska. A hegylakók bocskoraikat fűzővel fogták össze, ami lábszárukra kötve a térdük magasságáig kacskaringózott.

Ennek még bőröve sem volt, nem fodrozódott, csak lógott-lötyögött rajta a túlméretezett inge, mint rajtam sokáig a félcipő és bakancs. Szokják a helyet, gondoltam, majd csak előbújnak, hisz előbb-utóbb rákényszeríti őket a szükség.

A férfit kényszerítette rá először, de nagyon. Lábát összeszorítva, mint egy nyomorék indult el a budi felé, talán a szag után orientálódva. Amikor házunk mögött felismerte vágyakozásának színhelyét, gyorsan kinyitotta az első budiajtót.

- Nem oda! - visította Csülök néni joggal, mert az első fülke az övék meg a Balogéké volt.

Az ember nem értette, illetve csak annyit érthetett a hangsúlyból és az integetésből, hogy nem szabad, de fel nem foghatta, miért és azt főleg nem, hogy most mi lesz vele. Nagy erőfeszítéssel szorította a lábát, vörösödött a feje és folyt róla a veríték, nem úgy, mint a költözéskor. Meg se bírt szólalni, ezt Csülök néni is beláthatta, mert odament, s miközben becsukta a budiajtót, mutogatva magyarázta:

- Nem oda! Ide! - s kinyitotta neki a másikat, majd lökdöste befelé, mivel az a bácsi moccanni sem mert. S aztán rácsukta az ajtót, mert biztos, ami biztos, mit lehet azt tudni, hátha azoknál ez nem szokás, és még előttünk, a körbeálló gyereksereg szeme láttára tolja le a gatyáját, ha letolja...

Megkönnyebbülten és emberhez sokkal méltóbb járással ballagott vissza szénakazlas szobájába. Nemsokára hátrakísérte a feleségét, kinyitotta a Csülök néni vécéjének ajtaját, kezével nemet intett az asszonynak, és visszahajtotta az ajtót. Kinyitotta a másikat, igent bólogatott, belökte a nénit, és rácsukta az ajtót. Kezét összecsapta, megdörzsölte, mintha ezzel jelezné, mennyire rendben a dolog. Aztán a nő a gyerkőceivel is végigjátszotta hajszál pontosan ezt a mutogatósdit, így már első nap megtanulta az egész család, hol a helyük.

Az is az első napon derült ki, hogy milicista az új szomszéd. Délelőtti megkönnyebbülése után elment valahova, s koradélután milicista egyenruhában lépett be a kapun, hóna alatt hozta az ingét, a gatyáját és fűző nélküli bocskorát, amiben elment. Az ajtón behajította az öltözékét, melyben először megláttuk, majd egyenruhásan-sapkásan-csizmásan, peckes tartással tett egy kört az udvaron, mintha mutogatná magát. Nem tapsoltuk meg, hanyatt sem esett senki, Csülök néni is csak ennyit mondott a díszszemle láttán:

- Mija fene!...

Sokáig hitte azt a férfi, hogy így mondhatják magyarul a milicistának, mert mindig előbújt, mintha őt szólítanák, ha valaki az udvaron felkiáltott: mi a fene!

Új szomszédaink még hetekig hallgattak. Ha velük nem is, de róluk fecsegtek néha az udvar asszonyai. Mivel a nevüket nem tudtuk, nem mutatkoztak be, valahogyan el kellett nevezni őket. Anyám kezdte el a nőt "román asszony"-ként emlegetni, s ez fölöttébb találó megnevezésnek tűnt. Ugyanis milicistáné és milicista már volt egy a szomszéd utcában (az hozta haza Lajit, amikor berúgott), de román a környéken egyetlen egy sem, legalábbis nem tudtunk róla. Mindenki magyarul beszélt még a legközelebbi élelmiszerüzletben is, melynek ugyan alimentara nevet adtak a háború után, de mindenki csak fűszerboltként emlegette.

A milicistáék is meggyőződhettek róla, hogy még kenyeret is csak mutogatva tudnak vásárolni, ha nem tanulnak meg sürgősen magyarul, kinyitották hát az addig örökösen csukva tartott ajtójukat, ki-kimerészkedtek a csöppnyi tornácukra, leültek a lépcsőre, és hallgatóztak. Mi már majdnem kezdtük hívogatni a gyerekeket játszani, de kissé megriadtunk tőlük, amikor láttuk, hogy mit esznek: zsíros-cukros kenyeret és marmeládés-vöröshagymás kenyeret, váltogatva. Ez a marmeládé édeskés vegyesíz volt, hosszában téglalap, keresztben négyzet alakú hasábokként árulták a fűszeresnél, vágni lehetett, de kenni nem, csak esetleg igen érdes deszkára. Nekünk úgy adták, hogy egy vékony szeletet levágtak a hasábból és rátették a kenyérszeletre, ennyi. De milyen lehet vöröshagymaszeletekkel feldíszítve, ahogyan ezek ették? Megkívántam, olyan jóízűen falták, kértem anyámtól én is ilyet. Ő előre megmondta, hogy nem fogom megenni, de erősködtem. Anyámnak lett igaza, megkóstoltam, ez rosszabb volt még anyám lehetetlen ételkompozíciójánál is: amikor huszárrostélyost kínált édes pótkávéval. A zsíros-cukros kenyérről sem tudok semmi jót mondani, hát fura egy gusztusuk lehet...

Gyerekként nem tudtam megítélni, melyik a legtanulékonyabb avagy a legbátrabb a román asszony gyerekei közül, elég az hozzá, hogy egy hónap elteltével a legkisebb fiú, az, amelyiket az anyja Dójénak szólított, odajött hozzám, miközben Csutival labdáztunk, és megszólalt:

- Ádidé.

- Tessék? - kérdeztem rögtön, meglepődöttségemben, nem is próbálva megfejteni, mit akar.

- Ádidé - ismételte Dójé barátságosan, és a labdára mutatott.

Vagyis, hogy adjam oda neki a labdát. Odaadtam és figyeltem, hogyan hívja a testvéreit a kapu alá labdázni. Gurigáztak egy ideig, s amikor az anyjuk beterelte őket, úgy otthagyták a labdát a kapu alatt, mint Ferike és kicsi Jóska anyámat, kétpercnyi hallgatással elintézve a világ dolgait.

Utólag akár jellemzőnek is tarthatnám, hogy az udvarunkra beköltözött román gyerekek egyikének ez volt az első szava hozzám: add ide! De nem tartom annak. Bizonyára a véletlen műve. Az viszont már kevésbé minősíthető véletlennek, hogy nem adta vissza.

- Ádidé - mondta kicsit később legjobb ütőmre, a dándesemre mutatva, miután úgy gondolta, ránézésre kitanulta az ütőzés csínját-bínját, s ő is be akarhatott szállni a játékba. Odaadtam, nekiadtam, nekem volt belőle vagy tíz.

- Nesze, a tied, megtarthatod.

- Mija? - kérdezte úgy, ahogy Csülök nénitől tanulhatta.

- Nem mija, hanem tessék! - próbáltam rászoktatni a tisztességes magyar beszédre. Megértette Dójé egyből.

- Tésék?

- Mondom: ez egy dándes. Odaadom neked. A tied. Nekem nem kell, a tied. Nem kell visszaadni.

Bólogatott, megérthette:

- Dá-dá...

- Nem dádá, hanem dán-des - szótagoltam neki, mivel mégsem értette meg pontosan.

Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a dándest, a középsővel hátulról megtámasztotta, ütésre készen állt, jelezte, játszani akar.

- Kell gomb - mondtam neki azt, amiről neki fogalma sem lehetett, hiába nézelődött egy hónapig.

- Mija gomb?... Nem mija! Tésék gomb?

- A gomb? - körbejártam Dójét, hogy mutassak rajta egyet, hátha így világosabb, de az öltözékén egyetlen gombot sem találtam. Balog Jóska próbált segíteni:

- Apád egyenruháján van jó sok gomb.

Nyilván, ez a rejtvény túlságosan bonyolult lehetett Dójénak, értetlenül nézett rám, mintha az én szavaim egyszerűbbek, érthetőbbek lennének.

- Ez a gomb, né - s egy sliccgombomra mutattam, de a román asszony gyereke félreérthette, mert elkezdett nevetni. Először, mióta megismertem. Nevetett és kivette a pöcsét:

- Gomb? Áz ván. Rikánák ném ván.

Rika a nővére volt, legalábbis így szólintgatták.

Hogy azért haladjunk a játékkal is, Dzsika, aki eddig hallgatott, talált egy áthidaló megoldást:

- Játsszunk döngbe!

- Tésék döng? - kérdezte megint tőlem Dójé, akinek ismerősebb lehetett az ő, mint az e vagy az a, ezek a magánhangzóink még hetekig nem mentek a fejébe.

- Mindjárt rájössz, mi a döng - mondta neki Dzsika, s mutatta, hogy üsse a dándest a falhoz.

Mi máskor is ütőztünk meg játszottunk egyebet is döngbe, ami lényegében nem volt más, minthogy a nyerő öklével hátba vághatta a vesztest. Ez többnyire jelképes ütés volt, nem az ereje számított, hanem a másik egyféle megszégyenülése, miközben előre hajol és elviseli háta egyszeri és enyhe megérintését, melyet nincs joga visszaadni, csak ha nyer a következő játszmában.

Dójé elpattintotta a dándest, utána Dzsika egy finom rézütővel eltalálta Dójé túl közelre ütött dándesét.

- Csökte-kettő, kivan-három - okította Dzsika Dójét, s a nyomaték kedvéért háromszor úgy belevágott ököllel a milicistagyerek hátába, hogy az heveny csuklásával befutott az anyjához, utána kellett vinnem a dándesét.

Fogócskáztunk, bújócskáztunk, pickafáztunk is, ezekben már egyre gyakrabban és könnyedébben vettek részt a román asszony gyerekei, még a legnagyobb, Pétrisór is, de hamarosan mintha unni kezdték volna. Nagyon egyszerűek vagy túlszabályozottak lettek volna a játékaink? Könnyen kiismerhetőek vagy unalmasak számukra?... Mindenesetre, a furfangot ők hozták be az udvarba először, amikor szólt nekem Dójé:

- Én ütök tégéd.

- Anyádat - löktem neki, ahogy Dzsikától hallottam ilyen feszült helyzetekben.

- Ném ányádat - javított ki -, én tégéd.

- Na, ne hülyéskedj - mondtam neki. - Te? Engem?

- Én ütök tégéd - ragaszkodott Dójé az ötletéhez -, várjál.

- Ha te megütsz engem, én nem várok - közöltem vele az életszemléletem -, én rögtön pofán váglak!

- Várjál té - mosolygott Dójé, mintha nem fogta volna fel a figyelmeztetést -, éz játék. Gjéré...

Hát ez meg milyen hülye játék lehet, gondoltam, miközben a román asszony legkisebb gyermeke rakosgatta a karom. A bal felsőt a testemhez szorította, az alsó részét felhajlította úgy, hogy nyitott tenyerem oldalról takarja a szemem, mint a szódás lovát a szemellenző. Jobb karomat áthúzta a mellemen, csuklómat kidugta a hónom alatt, jobb tenyerem kifele fordítva feküdt a bal vállamon.

- Márád így, nem kukucs, én ütök tégéd - s már éreztem is a pacsit a tenyeremen. Pétrisór és Rika állt még mellettem, a többi gyerek néhány lépés távolságból figyelte a fejleményeket. Dójé megszólalt:

- Most vénni lé kézéd. - Levettem, s a román asszony három gyermeke bizzegésbe kezdett, Dójé kérdezte: - Ki vót?

- Te - mondtam erre én -, hát te mondtad, hogy megütsz engem.

Mérhetetlen jókedvük kerekedett egyenes és balga észjárásomtól.

- Én csák mond - tért rá Dójé házi játékuk lényegére -, dé ném én vót.

A három román gyerek a hasát fogta, úgy nevetett. Kezdtem kapiskálni, mit élveznek ezek az életben:

- Na, még egyszer - mondtam, s magamtól felvettem a pozíciót. Ütött valaki, aztán: bzzz, bzzz, bzzz - mind a hárman. Néztem őket, Dójé és Rika jobban bizzezett, mint Pétrisór, hát a nagy fiúra mutattam. Talán csaltak volna, de a többi gyerek is látta, el kellett ismernie Pétrisórnak, s ekkor ő vette fel a pozíciót, mármint azét, akit üthetnek. Éppen mutogatva tanakodtunk a két román gyerekkel, melyikünk üssön hármunk közül, amikor csöndben odalopakodott Dzsika és intett, hogy ő következik. Összekulcsolt kézzel, teljes erejéből úgy odakent Pétrisórnak, hogy az kigyomlálta a virágok felét Csülök néni egyik kertjéből. Alig tudtuk ennél nagyobb károkozás nélkül kihúzni a még ép tátingók közül. Éppen befejeztük Pétri leporolását, letakarítását, csak a rózsa tövisei lehettek még a fülében, amikor kilépett az öregasszony.

- Ki volt?! - rikkantotta el magát Csülökné.

- Bzzz - kezdte el Dzsika, és felmutatta az ujját, s aztán mindannyian utánoztuk. - Na, ki volt? - vonta be kedvenc játszótársát is Dzsika a játékba.

Nem tetszett ez a bzzz-játék az öregasszonynak. Őszintén szólva, nekem se nagyon.

Felületes vagy elfogult ember azt hihetné, verni kezdtük mi, magyar gyerekek a románokat, s talán ezt még jellemzőnek is tarthatná. Ne tartsa annak, ilyesmiről szó nem volt. Nem bántottuk őket. Dzsika, aki ugyan néha viccből vagy csak a természete miatt oda-odakent nekik az elején, félig román volt, azon a felén, amelyiken az anyja állt. Dzsikának román volt az anyanyelve, román iskolába is járt, és tulajdonképpen így írták a nevét: Gica. Később figyeltünk fel erre, mert az ilyesmi sokáig az úristen nélküli kutyát sem érdekelte. Hogy mégis miért nem akart a milicistagyerekekkel az ő nyelvükön beszélni, nem tudom...

Közben kétszer is járt náluk gyors egymásutánban az a falusi rokonuk, aki ideköltöztette őket. Először hozott egy zsák puliszkalisztet és egy zsák vöröshagymát, ebédre hetekig ezt ették: deszkára borított kemény puliszkát hagymával. Másodszor egy csebert hozott a román asszonynak, annak is kellett valami, amiben behordhatja a vizet. Azt látta, hogy mi vederben hordjuk, de sejtem, a vasasüzletben sem érthette a boltos, amikor nem magyarul kérte. Vagy még nem is volt rá pénzük?...

Nekem mondhatja bárki, hogy a magyar nyelv ilyen nehéz meg olyan bonyolult. Ezek úgy megtanultak magyarul három hónap alatt, hogy az összes magánhangzóinkat helyesen ejtették. Először a gyerekek, aztán az anyjuk, akire már három hónap múlva senki se mondta volna, hogy román asszony, de hát az már ráragadt. Szerintem a milicista is megtanulta rendesen a nyelvünket, de csak a legnagyobb szükségében szólalt meg magyarul, és akkor is csak egy vagy maximum két szó erejéig. A felesége nem fogta vissza magát, a legtökéletesebb magyar fonetikával és grammatikával járt körbe mindenkihez kölcsönkérni mindenfélét:

- Eszti néni, legyen szíves, adjon kölcsön két tojást!

- De hiszen még a másik kettőt sem adta vissza - emlékeztette anyám a dolog másik oldalára.

- Igaz - ismerte el teketóriázás nélkül, becsületesen. És sokat nem töprengett azon sem, hogy ígéretet tegyen, mikor fogja megadni, vagy hogy egyáltalán vissza fogja-e adni, mert futott is Balog nénihez:

- Balogné, nem adna nekem két tojást kölcsön?

- Dehogynem - mondta Balogné már amiatt is, mert neki mindig volt tojása, tojtak a tyúkjai rendesen, és ő még nem járta meg a román asszonnyal. Amikor megjárta, ő sem adott többet kölcsön semmit.

- Csülök néni, adnál nekem két kanál kristálycukrot kölcsön? - kérdezte az öregasszonytól tegeződve, mert amaz letegezte az új lakót az első perctől kezdve, s a román asszony úgy gondolhatta, nála így szokás.

- Én neked nem adok semmit, te! Hiszen már el vagy adósodva mindenkinél, és eszed ágában sincs megadni...

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Fischeréknek még nem volt adósa, s ez neki is eszébe juthatott, mert odament kopogtatni cukorért. De azok még ajtót sem nyitottak neki. Tették magukat, mintha aludnának vagy hátul lennének, a kertben.

Ezzel a kölcsönkérés még nem volt befejezve, a román asszony néha még kísérletezett, de a kölcsönadás számára bevégeztetett. Igaz, hamarosan már nem volt rászorulva, s ha éppen hiányzott valami a házából, hát küldte is valamelyik gyerekét a fűszereshez.

Az árulkodást is a milicista gyerekei vezették be az udvarra. Mi addig nem ismertük, illetve én már olvastam róla valamelyik könyvemben...

A fiúk, mármint a havereim hamar akartak felnőtté válni, s ezt úgy akarták sürgetni, hogy nekifognak cigizni, megkértek, vegyem a fáskamránk kulcsát, és menjünk be oda, ott senki nem láthat meg. Hátramentünk, rágyújtottunk, én nem szívtam még, csak próbálgattam a felnőttes pózokat, ami egyáltalán nem volt veszélytelen kísérletezés, tekintettel arra a rengeteg forgácsra, fűrészporra és tűzifára, ami a fáskamránkban volt, és bizony könnyen meggyúlhatott volna. Ott pöfékel a társaság, egyszer csak halljuk, hogy nyitják a szomszédos fáskamra ajtaját, ez volt a milicistáéké. Intettem a fiúknak, hogy csend, és átlestem a két kamrát elválasztó deszkafal résein, a többi srác is a deszkafalnak nyomta a fejét. Foglalt lehetett a vécé, s talán Rika dolga sem tűrt halasztást, hát ezért jött a fáskamrájukba, nem sejtette, hogy mi odaát... Felemelte a szoknyácskáját, és majd elejtettük a cigarettáinkat: nem volt rajta bugyi. Gyönyörű, szabályosan kerek feneke megvillant a kamra félhomályában, ilyet még nem láttam, valami kellemes, meleg hullám futott végig a testemen, éreztem is rögtön, hogy nem a cigi, hanem ez a bizsergés lehet férfivá válásom első jele...

Rika leguggolt, mi pedig csodálattal, ámulattal néztük, miként szotyogtatja robajgások közepette a földre azt, ami a puliszkából lett. Az orvos-igazgató fia, Vajda Tomi elég hangosan elkuncogta magát, ő sem bírta visszatartani, ami kitörőben volt belőle, akárcsak Rika. Vagy Tominak volt a legfejlettebb humorérzéke, vagy tőle állt a legtávolabb ez a látvány, számára lehetett a legidegenebb, a legfurcsább, mi már szokva voltunk ennél különbekhez is. Szóval, Tomi nagyot kuncogott, Rika meghallotta, és túl lehetett már a nehezén, mert felugrott, átkukucskált, és úgy kiszaladt, mint kezemből a tojás, amikor anyámat fejen találtam.

- Eszti néni, Csülök néni! - kiabálta Rika már az udvar közepén. - Tessenek jönni gyorsan, mert Tubi, Csuti és a többiek szivaroznak a kamrában!

No de ilyet..., ámuldoztunk és értetlenkedtünk, mi köze a mi cigizésünknek ahhoz, hogy ő hátrajött szarni, hogy vécét csinált a fáskamrájukból?... Sietve nyomkodtuk el a cigiket egy üres konzervesdobozban, amit aztán a biztonság kedvéért feltettem a fáskamra ereszének pléhcsatornájába (még nem lopta el Balog bácsi), s a verésre felkészülten somfordáltunk kifele az udvarra, ahol már várt ránk Csülök néni, kezében egy sodrófával, anyám pedig a seprűvel. Megfontolás nélkül hitelt adtak Rika szavainak, aki a lépcsőjükről figyelte kárörvendően, hogyan kapjuk meg a magunkét. Csülök néni tudhatta, hogy Csuti nem fog hazudni, mégis megkérdezte:

- Cigarettáztál?

Csuti pityergésre hajló szájjal felelt:

- Igen.

A vénasszony a háza felé kergette unokáját a sodrófával, közben ütötte is a hátát és a fenekét, ügyelve arra, nehogy fejen találja. Miután a szobájukba értek, még akkor is ütötte, hallottuk Csuti nyögéseit.

Miközben a többiek, akik nem az udvaron laktak, kiosontak a kapun, anyám nekem is feltette a drámai kérdést:

- Szivaroztál?

- Nem - mondtam bátran, pedig féltem.

- Te! - visította anyám -, még hazudsz is? ! Hát te hogy mersz hazudni? - és már feje fölött volt a seprű, a nyelével készült lesújtani.

- Nem hazudok - mondtam sértődötten, de sietve, hogy megelőzzem anyám lendületét -, én nem cigarettáztam!

- Lehelj rám! - szólított fel anyám, hogy meglegyen a bizonyítéka.

Ráleheltem egész tüdőmből, minden vacakolás és sunyiskodás nélkül, tényleg nem szívtam a számba még egy slukkot sem. Anyám megsemmisülten engedte le a seprűt maga mellé, s ezzel zárta le a témát:

- Na, eridj a kócerájodba, ne is lássalak!

Talán még el is szégyellhette magát, ezért feledte el, hogy mégiscsak elverhetett volna: én engedtem be a többieket a mi fáskamránkba. Ami, ugye, le is éghetett volna. De mintha anyám agyában ez nem számítana akkora bűnnek, vagy tragédiának, mint az, ha elszívok egy cigit.

Az árulkodást nem vettük át a milicista gyerekeitől, mi maradtunk azok, akik voltunk odaköltözésük előtt. De valami történt akkor. Valami, amit még nem észlelt senki. Látszólag minden folyt tovább a saját medrében, az addigi megszokások és rend szerint. Fischernéhez változatlanul jöttek buzgón a tanácsadók, akik a jól végzett munka örömével távoztak. Csülök néni ellopta a román asszony mosófazekát is, majd visszaadta, kergette őt anyám, és kergette ő Dzsikát. Balogné etette a tyúkjait, melyek közül néha hiányzott egy-egy, de mindig előkerült. Babának udvaroltak tovább, rendíthetetlenül és energikusan, Csutival jó nagyokat hallgattunk a várban, a két nagyobbik Balog gyerek rajzolt, Laji hetente elveszett, anyám minden szombaton öngyilkos lett, béke volt, boldogság. A milicista naponta ugrott a bocskorból a csizmába, majd a csizmából a bocskorba, a román asszony a cseberből a vederbe, mert ő is vásárolt magának vedret, megtanulhatta a nevét. A virágok nyíltak, a budi telt, a galambok turbékoltak. Minden folyt rendesen...

Rendkívülinek először az tűnt, hogy a milicistáék úgy elrugaszkodtak tőlünk, mint a lajtos lova, amikor a mester rácsapott az ostorával. Otthagyták az udvar megszokottan röghöz kötött szintjét, és lakóinak addig mozdulatlan életszínvonalát, s szemmel láthatóan araszolva kapaszkodtak felfele, akárcsak Csülök néni futóvirágainak sebesen felfele örvénylő indái. Ők váltak az új idők igazi haszonélvezőivé, ők voltak az új világ legértékesebb, legbecsesebb emberei, bár ezt ők sem tudták magukról sokáig. Mi, a többiek, hamarabb vettük észre.

Ez önmagában nem esett volna rosszul. Az volt a fájó, a legfájóbb, a felejthetetlen és megbocsájthatatlan, hogy mi - őket kivéve mindannyian - elkezdtünk csúszni szélsebesen lefelé. Az udvar s az udvarra kifolyó budi szintje alá.

Egészségem az utóbbi időben megromlott. Gyakorta gyötör fejfájás, tetszik tudni, olyan migrén féle nyavalya. Időnként a gyomrom is rendetlenkedik. Néha meg alig kapok levegőt, csak tátogok, mint hal a vízben. Azt nem mondhatom, hogy fuldoklom, túlzás lenne ilyest állítani. Amúgy, köszönöm, jól vagyok.

***

Az idén olyan elánnal jött a tavasz, hogy a télnek még elköszönni sem volt ideje. A mínuszok után hirtelen szökkent föl a hőmérő higanyszála, de olyan magasra ám, hogy az ember azt gondolta, ez már a nyár. Pedig csak kicsinyég melegebbre sikerült ez a május, hogy mint eszeveszett szerelmes ifjak, ne tudjuk, hányadán állunk. Nem tudjuk, mit vegyünk fel. Nem tudjuk, mit dobjunk le magunkról. Kezd az időjárás ránk hasonlítani. Vagy inkább mi az időjárásra?

***

A málnaszörp különösen jó ital. Kellemesen hűsít. Nem úgy a serital. Iszod korsószámra, majd a tizedik után, amikor alig állsz a lábadon, még mindig azt mondod, hogy szomjas vagy. Bezzeg, hol vannak már azok az idők, amikor iható volt a Kőbányai Világos? Kiültél a resti kerthelyiségébe, vagy lementél a Tisza-partra a barátaiddal meg a csajokkal. Persze, nagy barom, aki a tűző napon vedel. Hamar megárt. Inkább leheveredtél az árnyékba, s üvegből kortyolgattál. Ha már minden üveg meglevegősödött, döcögtél és a fejedet csóváltad, hogy: natura abhorret vacuum. A természet fél az ürességtől. A természetben nincs üres tér. Hát már hogy ne lenne! De jól van ez így? Fenét! Irány sörért! Azután megint vissza. És így tovább. Most meg? Legurítasz négy-öt Kaisert, Gössert, Stefflt, vagy valami hasonló márkás nedűt, aztán olyan hülye leszel tőle, mint annak idején a pálinkás kenyérrel altatott bébik felnőtt korukra.

Inkább igyál te is málnaszörpöt! Hidd el, nagyon jó. Nem is kell olyan gyakran pisálnod tőle, mint a sörtől. És a fejed is tiszta marad. Meg azt sem foghatják rád, hogy elittad az eszedet. Mit mondasz? Sose volt?

***

- Savanyú cukorkát tessék, töltetlent. A renyhébben olvadóst (renyhébb - igen, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb szó).

***

Mindig rácsodálkoztam a régi felvételekre. Jé, ez én vagyok? Ez a nyeszlett, beesett arcú rondaság én volnék? No, nem mintha agyereim falának mésztartalma hasonlatos lenne a házakéhoz, egyszerűen csak arról van szó, hogy meglepődöm. Többnyire felhasználatlan igazolványképek ezek, mert a T. hivatalok és az azokat képviselő még inkább T. hivatalnokok (hivatalnyicák) rögvest ugatnak vagy nyávognak, ha az ember mondjuk oldalra fésüli a haját, a képen meg a szemébe lóg. Ez nem is maga! Biztosan tévedésből az öreganyámról hoztam egy tájképet! Nézegetem az igazolványképeket, s tippelek, vajon mikor készülhettek. Ez a legújabb, pár napos, ezt tudom. A tükör előtt próbálom fölvenni ugyanazt a pózt, amit néhány napja a lencse előtt. Az istennek se sikerül. Már-már azt gondolom, oké, ez az, de amikor a képre pillantok, bosszúsan legyintek. Nem az igazi. Latolgatom, hány esztendős lehet az a felvétel, amelyiken jól látszik, hogy a vaku telibe kapta a pofámat; sehol árnyék, csak az orromlika setéllik. A szemem úgy villog ezen a képen, mint a bagzómacskáé. Azt hiszem, az a legnagyobb baj, hogy legalább annyira utálok a fényképész masinája elé állni (ülni), mint később a felvételeket nézegetni. A hiba - belátom - az én készülékemben van.

***

Ugyanolyan döglesztőek a napok, mint rendesen. És ugyanolyan döglesztő a szerelem is. Pedig a szerelem örök, mondják. Csak a tárgya változik.

Január 1. Végre megérkeztem. Azt hiszem, nagyon sok dolgom lesz ezen a világon. Itt van ez az anyu meg az apu - velük aztán kínlódhatok eleget, ahogy elnézem őket. De sebaj, egy újszülöttnek is megvan a magához való esze.

Január 6. Megkaptam életem első oltását. Fájt egy kicsit, de amikor a doktor néni belémszúrta azt a fránya nagy tűt, nem sírtam, csak utána. Akkor úgy üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. És képzeljétek csak! Abban a pillanatban mindenki elkezdett sajnálni engem. Hogy biztosan nagyon fájt a szúrás annak a kis csöppségnek (méghogy én csöppség!), meg ilyeneket mondogattak. Több se kellett nekem, kipróbáltam anyuval is a bőgőzést. Gondoltam, az talán használ. És bejött. Ezerszer is áldom azt a csöpp kis eszemet: bejött! Mihelyt elkezdem a bőgést, máris anyu ölében találom magam.

Január 23. Sokat sírok. Mindig éhes vagyok. Nem értem, pedig szopok rendesen. Anyu nem érti, hogy miért korog a gyomrom örökké. Bevallom, én sem. Fogalmam sincs.

Február 8. Nem is rossz ez a tápszer. Pedig először kiöklendeztem. Mára megszerettem ezt is. Nagyokat lehet tőle böfizni. Imádok böfizni. Olyankor mindenki dicsér és mosolyog. A csórézást már kevésbé szeretik. Mindig attól félnek, hogy megfulladok. Azt szeretnék, ha a felböfizett kaját kiköpném. De ezt nekik! Inkább visszanyelem.

Február 20. Elköltöztünk. Jó csendes helyre. Nagyokat alszom a babakocsiban. Alig várom, hogy kimenjünk anyuval az udvarra, vagy elmenjünk sétálni.

Február 28. Anyuék vettek nekem egy haláli jópofa falvédőt. Színes bohócok vannak rajta. Meg sem tudnám számolni, hányan. Velük szoktam beszélgetni. Vagyis inkább csak beszélni hozzájuk, ugyanis válaszra sem méltatnak. Pedig negyedóráig is elgagyarászok nekik, mégsem akarnak észrevenni. Anyunak meg apunak is hiába beszélek. Teljesen értelmetlen zagyvaságot karattyolnak, akárhányszor szólok hozzájuk. Nem értem, miért nem hajlandók velem tárgyalni értelmes babanyelven.

Március 11. Mostanában megint mindig éhes vagyok. Anyuék meg azt hiszik, hogy fáj a pocim. Pedig csak korog. Nem tehetek róla, hogy nekem háromszor annyi kaja kell, mint egy normális gyereknek. Persze hiába beszélek nekik. Mint a kukák, olyanok. Mindhiába ordítom, hogy mi a bajom, tuti, hogy egészen mást csinálnak. Éhes vagyok? Fölvesznek, elringatnak, hogy aludjak. Nekem persze eszem ágában sincs ilyenkor elaludni. Fáj a pocakom? Hiába bömbölök; csitítgatnak, simogatnak.

Március 20. Tegnap este nem volt kedvem aludni. Anya már szundított, apa meg engem dajkált. Háromnegyed órán át beszéltem hozzá. Mindenféléket. Még sikítottam is örömömben. Mert én már sikítani is tudok ám! Nha, szóval, mondtam a magamét. Úgy tűnt, apa kezdi érteni, amit mondok. Ugyan még képtelen a gügyögésemre értelmesen válaszolni, de az arcán, a mozdulatain láttam, hogy érti, amit mondok. Nagyokat röhögtünk, hancúroztunk. Azt hiszem, nem haragudott, hogy ilyen későn sem hagytam aludni. De hálából reggel hatig szunyókáltam, hadd pihenjenek a szüleim. Napközben úgyis eleget ugrálnak körülöttem, főleg anyukám.

Március 24. Elegem van abból, hogy a szüleim nem képesek velem normális, értelmes babanyelven beszélni, ehelyett valami zagyva hangok tömegét zúdítják rám. Csak azt szeretném tudni, hogyan értik meg egymást, ha engem sem értenek?!

Elhatároztam, hogy megtanítom őket beszélni. Babanyelvleckéket vetetek velük. Remélem, mihamarabb sikerül leszoktatni őket arról az értelmetlen karattyolásról, amit ők beszédnek hívnak.

Különben eddigi munkálkodásom nem volt egészen hasztalan. Anya már tud sírni, apa tud ordítani. Minden esélyük megvan arra, hogy gyorsan és jól megtanuljanak babanyelven.

Csak ami nincs
(rondó)

Mostanában egyre gyakrabban érzek indíttatást, hogy arról írjak, ami nincs. Ami van, azt megírják a lapok (napi, heti, havi folyondárok). Amit persze az ellenfél (ellenség!!) kapásból megcáfol és viszont. És az ami-van-csatározásba egyre többen éreznek késztetést belepofázni. Lassacskán mindenkinek mindene van. Véleménye és igaza - ahogy mondják. A dolog logikája itt kezd elcsúszni, a hangnem fél hanggal felhangolódni, ami éppen elég ahhoz, hogy ne élvezzük ezt a játéknak már semmiképpen nem nevezhető fogvicsorgást. Legalább dorong szorongna az ajkak között! Én nemcsak a politikusokat, de a közélet minden egyéb (ön)jelölt lovagját beíratnám a zeneiskolába, összhangzattant tanulni. (Ha már a politika tanodában nem okítható.)

Tehát. Induljunk ki abból, ami nincs. Például a szélből, merthogy az sincs. Még mielőtt megköveznének a kijelentésemért, s cáfolatául a szél szinonimáit sorolni kezdenék, megmagyarázom. (Te jó ég, már én is! Pedig amikor az írógépembe befűztem a lapot, még azt gondoltam, legalább én tiszta maradhatok. Hogy nem kell magyarázkodnom, hiszen az mindig gyanús. Hiába, ilyen időket élünk!)

Fúj a szél. Túl a megállapításon: fújni csak az tud, aki/ami van. (Szélni meg talán bizony a fúj.) De félre a tréfát! Tegye föld a kezét, aki látott már szelet! Ahá, szóval te láttál! És mondd csak, milyen volt? Hát, izé... A szemembe fújta a homokot és belefütyült a kéménybe. Barátom, te nem a szelet láttad, hanem a fölkavart homokot, a bőrödön érezted az apró szemcsék sercegését, a szemgolyódon meg a szúrást. A kéményfütty ügyében pedig nem lehettél szem-, csak fültanú.

Hát igen.

Márpedig szél akkor is van.

De nem úgy, barátom, ahogy annak minden hordaléka! És most érkeztünk el a - számomra - lényeges kérdéshez. Volna-e szél hordalék (matéria, anyag) nélkül?! (Megjegyzem, a levegő is anyag, szemnek láthatatlan alkotókból tevődik össze, ám ennek magyarázata legyen a tudósok dolga, én most arról írok, ami nincs.)

Szerintem szél - az nincs.

Fölkavart, vágtázó homoktenger, száguldó száraz falevél, fodrozó, olykor csapkodó víztükör - az van.

Nem akarok sem a vágtázó homoktenger porszeme, sem "ágrólszakadt" őszi falevél lenni. Nem kívánom én a háborgó tenger hullámmoraját, sem a Tisza mocsoktól habos vízfelületét. Legszívesebben magam is szél lennék, vagy szerényen: szellő. Fuvallat, ha így jobban tetszik. De - sajna - én nem lehetek szellő, fuvallat, szél, vihar, orkán. Merthogy szél - az nincs. Én pedig vagyok.

Sajnálom. Komolyan, nagyon sajnálom, hogy magam is csak hordalék. De azért van a szeleknek egy fajtája, ahol nem érzem vágtázó homokszemnek (stb.) magam. Ez pedig a forgószél. Úgy gondolom, forgószél - az van.

És ott állunk a forgószél közepében, ketten, te meg én, arcunk egymáshoz simul. A forgószél - természeténél fogva, szélségéből következően - hordja a szemetet és sendergeti körülöttünk, körbe-körbe. Mi csak állunk, mint két összeragasztott kőszobor, azzal a különbséggel, hogy hajunkat összekócolja, aztán egymáséba gabalyítja a forgószél. Nem látjuk, csak érezzük egymást, s halljuk a körülöttünk tornyosuló szemétdarabok koppanását, zizzenését. Jó így nekünk.

Mindaddig, amíg el nem áll a forgószél (ami van). Akkor (talán a távolból) alszél moraja hallik, érzik, amit már nem is próbálunk hasonlítani kedves forgószelünkhöz, s megkülönböztetésül egyszerűen csak úgy hívunk majd: fing.

A cigányasszonyt mindenki csak úgy ismerte, hogy Csipás Mári. Időtlen idők óta. Nagyanyáink úgy emlékeztek rá, hogy kislány korukban is ugyanilyen vén volt már a Mári cigány. Csak sejteni lehetett a korát. Ám bizonyosnak tűnt, hogy évszázadnál is öregebb ez a madártestű, aszott asszony.

Csipás Mári soha nem beszélt magáról. Fogóval sem lehetett volna belőle kihúzni fél mondatnál többet. De már tíz fillérért is hajlandó volt jósolni. Tenyérből.

Csipás Mari volt a falu boszorkánya.

És mert az élére állított tízfilléresekből a hatvanas-hetvenes években sem lehetett megélni - Mári cigányasszonynak más bevétele nem lévén -, hát koldult. Fenét koldult! Guberált.

Kisdiákok ültünk a mindig poros vagy sáros iskolaudvar szegletében csúfoskodó betonkukán. Már az első tavaszi napsugár is kellemesen felmelegítette a rézsútos fedlapot - ott sütkéreztünk és ittuk az iskolatejet. (Az iskolatejet az különböztette meg a "rendes" tejtől, hogy nem kannában hordták a csarnokból, de még csak nem is zacskózták az önkiszolgáló ábécék részére, hanem kétdecis, négyszögletes műanyag poharakban hozták, lurkónként egy kiflivel.) Az iskolatej egészen más volt, mint a "rendes" tej. Lehetett utálni. Mert kötelező volt meginni. Kötelező lett volna...

A langyos fedelű betonkuka tetején már csak azért is jó volt ücsörögni, mert észrevétlenül bele lehetett dobálni a félig elfogyasztott iskolatej dobozát a maradék lével együtt. S ha az nem borult a heteken át összegyűlő, büdös szemétre, a szünet végén megjelenő Csipás Mári összeöntözgette a maradékot egy - mosószert istentudj' mikor látott - üvegbe.

Amíg a társaink feleltek, ki-kikandikáltunk az osztályterem ablakából, s néztük, ahogy Csipás Mári szertartásosan előveszi az elmaradhatatlan (elhagyhatatlan) puttonyából az üveget és a rozsdás tölcsért. Derékig hajolt a betontároló mélyén rejtőző folyékony fehéraranyért. A kiflicsücskökkel kevesebbet bajmolódott - marékkal hajigálta zsákjába. Mikor mennyit. Amennyit talált. Ám ha meghitt guberálásában a váratlanul kirajzó gyereksereg megzavarta, kapkodva szedelőzködött. Együtt skandáltuk a rigmust.

Csipás Mári vissza se nézett. Nem ügyelt ránk. Mezítelen lábaival szaporázta lépteit.

Valamikor a hetvenes évek közepén megrendítő hír járta be a vidéket. Csipás Mári meghalt. Életének ki tudja hányadik évében. A koporsójára százhetet írtak, de ezt mindenki kevesellte. Ilyen fiatal lett volna?!

A hír hallatán, persze, a szánalom mellett valami megnyugvásféle is tükröződött az arcokon. A megdöbbenés első pillanatait a felszabadulás sóhaja követte. Na végre!

Csipás Mári szelleme azonban tovább élt. Történetekben, emlékekben, legendákban. Bár ismertük, soha nem kerülhettünk hozzá egy tenyérjóslásnál közelebb. Igazi boszorkány volt. Még ha koldus is.

Én akkor, tízéves gyerekként magam is azt hittem, hogy Csipás Márival meghalt a boszorkányság. Azt hittem, az utolsó koldus távozott az élők sorából.

Meleged van, s nem tudsz aludni éjszakánként. Csak forgolódsz álmatlanul. Izzadsz. Lerúgod magadról a paplant; lábadhoz tuszkolod gombócba összegyűrve. Még mindig verejtékezel. Nehezen veszed a levegőt, úgy érzed, megfulladsz. Kimész a konyhába, kinyitod a hűtőt, valami jeges nedűt keresel. Nem találsz. Káromkodva ténferegsz az ágyhoz a félhomályban. Kedvesed alszik. Pisszenni sem mersz. Meleged van, de nem tudod szomjadat oltani. Mérgedben még a pizsamádat is ledobod. Üvöltenél, hogy a... De ott, az ágyadban, alszik egy lány. Hálóinge melléig felgyűrődve. Neki is melege lehet, gondolod, de ő legalább el tudott aludni. Cigarettára gyújtasz, s nézed kedvesed meztelen testét. Legszívesebben beleharapnál a fenekébe, de úgy istenesen, nem amolyan anyámasszony-katonája módon. A fogaidat csontig eresztenéd; éreznéd a friss hús illatát. Mégis inkább óvatosan megsimogatod. Óvatosan, hogy föl ne ébredjen. Érzed, az ő teste is gyöngyözik az izzadságtól. Szereted azt a lányt. Nem ébreszted föl. Egyedül virrasztasz tovább. Cigarettázol a redőny résein beszűrődő utcai lámpák fényénél. Bagózol a félhomályban. Jólesik kinyújtott lábakkal tespedni a fotelben. Ritka alkalom. A nappalok zűrösek, ám unalmasak. Úgy érzed, ezekért a meghitt, magányos percekért érdemes élni. Magányos percek, ismételgeted, és gondolataid ismeretlen utakon kalandoznak. Emlékek között kutakodnak virradatig. A jövőre nem gondolsz. Rádöbbensz, hogy ami ismeretlen, a múltadban keresendő. És akkor, ott, éjjel egykor, kettőkor, háromkor ezt magad is elhiszed. A nappal a jelené, az este a jövőé, az éjszaka a múlté. Még nem virrad, ezért hát a múltadban kotorászol tovább. Most is, mint minden álmatlan éjszakádon, eszedbe jutnak az egykori szeretők, a duzzadó keblű kamaszlányok, akik után szívesen fordultál meg az utcán. Eszedbe jut, hogy miféle taktikákkal szólítottad meg őket. Az első pillanatok bizsergetően gyönyörűek voltak, de a folytatás mindig ugyanolyan egyhangú. Csókolózás, ölelkezés, szeretkezés, szerelmi vallomás. És nagy elhagyások. Elhagyások, amik akkor szívmarcangoló fájdalmak voltak, mára kedves emlékekké szelídültek. Látod a lányokat, az egykori szeretőket, amint fölvonulnak előtted. És közben látod, ahogy kedvesed félig meztelen teste álmában vándorol. Hallod a szuszogását. Ez megnyugtat. Tudod, ha fölébred, minden másképp lesz. A lány ébredése lezárja múltbéli kalandozásaidat. Pirkad. De ő még alszik. Te cigarettázol. Hagyod, hadd aludjon. Magad is elálmosodsz, bár tudod, ha aludnál is, nem sokára kelned kéne. Mégiscsak mellé fekszel, s elalszol. Ő ébreszt. Kérdezi, jól aludtál? Mondod, i-i-igen. Akkor jól van, válaszolja, s megcsókolja a szádat. Tudod, azt álmodtam, kezdi az éjszakai történetét. Téged azonban ez csöppet sem érdekel. Eszedbe jut az éjszakai időutazásod, vissza a múltba. Hirtelen az órára nézel. Sietned kell, hogy el ne késs a munkahelyedről. Kezdődik a jelen.

Benedek Szabolcs 1973-ban született Budapesten. Másféléves korától Szolnokon élt. A Varga Katalin Gimnáziumban érettségizett, majd a közgazdaságtudományi egyetemen végzett. Az Eső című irodalmi lap szerkesztőbizottságának tagja. Harmadik kötete az idei könyvhétre jelenik meg Mathias Rex címmel.

Bistey András 1942-ben Diósgyőrben született. Több mint harminc éve Szolnokon él. Bányai Kornél munkásságából doktorált. Újságíróként dolgozik, regényei, novellái több kötetben jelentek meg, utóbb 1997-ben a Lángok a víz fölött címűben.

Haklik Norbert 1976-ban született Ózdon. A gimnáziumot Szolnokon végezte. 1993 óta publikál hazai és határon túli lapokban. A Mennybemeneteli Iroda és más történetek című kötete két éve jelent meg. Tavaly Hajnóczy Péter-ösztöndíjat kapott.

Iluh István 1936-ban született Törökszentmiklóson. Előbb szülővárásában, majd jelenlegi lakóhelyén, Szolnokon volt tégla-, vas- és papírgyári munkás. Eddig négy kötete jelent meg, az utóbbi 1996-ban Száműzött szél címen.

Jenei Gyula 1962-ben született Abádszalókon. Tanár, újságíró. Szolnokon él. Az Eső című irodalmi lap főszerkesztője. Legutóbbi verseskötete: A víztorony vitorlái (1997).

Lázár Balázs 1975-ben született Szolnokon. Itt érettségizett. A pécsi Nemzeti Színház tagja. Első verseskötete, Szárny angyal nélkül, az idei könyvhétre jelenik meg.

Mrena Julianna 1979-ben született Jászberényben. Az általános és középiskolát Szolnokon végezte. Versei 1993 óta jelennek meg antológiákban és folyóiratokban. Első kötete hamarosan napvilágot lát.

Molnár H. Lajos Marosvásárhelyen született 1946-ban. A Romániai Írók Szövetségének Prózadíjasa. Tizenhárom éve él Szolnokon. Magyarországon négy kötete jelent meg, a Volt egyszer egy udvar című az idén.

P. Nagy István 1961-ben született a vajdasági Székelykevén. Magyarországra való áttelepüléséig, 1993-ig, az újvidéki Fórum Könyvkiadó szerkesztője. Sinkó-díjas és Móricz-ösztöndíjas alkotó. A szolnoki Varga Katalin Gimnázium tanára, az Eső egyik szerkesztője. Legutóbbi kötete A hely grammatikája címmel az idén jelent meg.

Rékasy Ildikó 1938-ban született. Szülőföldjének Tiszaroffot tekinti. Nyugdíjazásáig a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárban dolgozott. Szépirodalmi munkáival csak a legutóbbi időben lépett nyilvánosság elé. Belesimulva című verseskötete tavaly jelent meg.

Seprősi-Czárán György 1964-ben született Budapesten. Újságíróként dolgozik. A parttalan folyó című verseskötete 1994-ben jelent meg Szolnokon.