Tóth Gábor Ákos

Isten veled, Havanna!

(Bestseller)

 

TARTALOM

HABANA
Egy

HAVANNA
Kettő

KUBA
Három

KARIB
Négy

DÖG
Öt

ZAFRA
Hat

FOOL
Hét

KALAND
Nyolc

KÓSER
Kilenc

TEEN
Tíz

ELEVEN
Tizenegy

 


 

HABANA
Egy

András barátomat Ferihegy kettőn vártam. A frankfurti gép már leszállt, mire felkeveredtem a parkolóból, de a tükrös üvegajtók mögül egyelőre csak valami távol-keleti járat elnyűtt utasai szállingóztak kisebb csoportokban.

Nyirkos, ronda idő volt, amolyan téli előzetes: az utakat ónos eső permetezte, az emberek fázósan összehúzódzkodva jártak. Az előtérbe, ahol egy oszlopnak dőlve várakoztam, újabb és újabb "fogadóbizottságok," kibodorított feleségek, átszellemült mosollyal vánszorgó nagymamák, különböző méretű és nemű kölykök és kutyák nyomultak.

Időről időre zord légvonatok zúdultak át rajtunk - meglebbentek a félszemmel olvasgatott napilapok, felborzolódott a kutyák szőre, megszaporázták lépteiket az épp ott elvonuló légikisasszonyok.

Szúrós tekintetű biztonságiak próbáltak lazán elvegyülni a tömegben - próbálkozásuk éppoly reménytelennek tűnt, mint például csíkokra vágni egy üveg Martinit.

András barátom pedig csak nem akart még feltűnni a kijáratnál.

Az alatt a négy év alatt, amit Kubában töltött, mint geológus kutató, bőséges olajlelőhelyeket kellett volna felfedeznie s megállapodásunk alapján havonta egy levelet megírnia. Ebből persze egyik sem jött be, ami ugyan mesteri oldalvágás a halódó kommunizmusnak, de számomra az összesen öt levélből mindez nemigen volt követhető.

Holott elképzelésem szerint az újságnál, ahol elképesztően hosszú idő óta dolgozom, e feltételezett levelek alapján születtek volna a Castro-rendszer végnapjait kommentáló cikkeim.

Se végnapok, se levelek. Időnként a tévében kubai emigránsok verték magukat a harmincezer dolláros kocsijuknak dőlve Miamiban, hogy bizony lábbal tiporták az emberi jogokat a szigeten. A havannai utcákon hömpölygő biciklisek meg örültek, hogy már megint milyen jól megmondták odaát.

A biciklisekről meg eszembe jutott Vietnam. A háború után közvetlenül egy magyar-lengyel megfigyelő csoportot kísértem el Ho Si Minh-városba, ami akkortájt maga volt a Sárga Pokol. Az öldöklésből fölmerült embereknek munka után kellett nézniük, az meg nem volt sehol. A söpredék különböző fosztogató klánokhoz verődött, de akadt olyan, aki azt hitte, ellátogatott a Mekonghoz is a kapitalizmus, és vállalkozásba fogott. Emlékszem, összeismerkedtem egy igen jól menő cég főnökével: az illető az utcasarkon guggolt és azzal kereste a kenyerét, hogy felfújta mások bringájának a kerekét.

Álló nap csak pumpált. Merthogy jószerivel mindenki kerékpáron közlekedett. Olyan volt, mint mondjuk nálunk egy benzinkutas. Épp hogy csak azt nem kérdezte a pedálozóktól: - Lemoshatom, uram, a szélvédőjét? Vagy: - Ellenőrizzem az olajszintet?

Közben megritkultak a távol-keleti járat csoportjai, többségük már az üvegfalon túl várakozott türelmesen, hogy felszedje őket az utazási iroda emeletes busza.

Egy csapásra szinte kiürült a várócsarnok. Eltűntek a biztonságiak is, középen az újságos nekilátott átrendezni a standját. Unalmamba végigfürkésztem a kínálatát, hátha találok valami kubai illetőségű lapot. A feltételezés éppoly képtelenségnek bizonyult, mint András barátom négy év alatt írt öt levelének tartalma. Összekuszált soraiból soha nem bontakozott ki valóságos eseménysor - leginkább félelmek és kétségek villóztak a rossz minőségű sárgás papíron és az a soha ki nem mondott kérdés: mit tegyünk, ha azt sem tudjuk, mi a bajunk.

Épeszű ember persze rögtön vágja a választ: az a bajod, hogy nincs bajod, hátára vett a jósors, aztán most nemcsak, hogy nem akarsz, de nem is tudsz leszállni. Csak hát a dolog - tényleg! - nem ilyen egyszerű. Eleve a jósors jósága kérdőjeles, ha valakit négy évre kiküldenek Havannába, Ho Si Minh-városba vagy mondjuk Kabulba. S nem azért, mert sorba kell állni az alapvető élelmiszerekért, nem. Ellenben az a kényelmetlen, torokszaggató felismerés, hogy ezeket a társadalmakat sokkal inkább az önmegtartóztatás tartja csak távol a tömeges fosztogatásoktól és mészárlásoktól, mint a törvényes rend.

De hát András barátom, midőn vállalta, hogy feleségestül, gyerekestül kizsuppol a pálmafák alá, csak annyit tudott Kubáról, hogy onnan származó cukrot eszünk, az ország ingyen kapott szovjet kőolaj értékesítéséből vegetál s hogy az asszonyok csiklója szambára csattog hullámzó lépteik közt.

Emlékszem, amikor kikísértem őket ugyanide, ahol most az egykedvű újságossal bóklásztunk a napisajtó felett, végig azt hajtogatta, hogy ez élete nagy lehetősége, szakmai kihívás, szabad lélegzet a kelet-európai intellektuális mocsár után, mire a felesége, Anna, ragyogó szemmel feltekintett a spanyol-magyar nyelvkönyvből - Si, senor! Gracías, senor! - szöszögte édesen - a gyerekek hál'istennek nem mondtak semmit, mert még nagyon kicsik voltak a véleménynyilvánításhoz. Egyikük félrenyaklott fejjel, szuszogva aludt, pár csöpp nyál a szája sarkába buggyanni készült...

Őszintén szólva akkor irigyeltem őket. Irigyeltem a merészségüket, az élet dolgaival kapcsolatos rugalmasságukat, a gyermeteg hitüket, hogy majd meglátszik a munkájuk nyoma azon az elburjánzott, vad szigeten.

Halk surranással ismét megnyíltak a tükrös ajtók. Hamarosan előtűnt András barátom is egy majdnem üres kulit tolva. Megöleltük egymást és már ragadtam volna fel a kulin árválkodó számzáras diplomatatáskát, amikor András egy hirtelen mozdulattal megelőzött. - Hagyd! - mondta, s hangjában legalább annyi kérés volt, mint amennyi parancsolás.

Zavarodottan dulakodtunk még egy rövid ideig, aztán - az újságárus lesújtó pillantásaitól kísérve - elindultunk a kijárat felé.

 

HAVANNA
Kettő

Amíg a kocsi ajtajával bíbelődtem, András lehunyt szemmel paskoltatta arcát az esőben. - Nem is tudod, milyen fenséges érzés - mondta alig hallhatóan, szinte csak magának. - Az a fullasztó pára... azt képtelenség megszokni. Mintha egy örökké nedves rongyot viselnél az arcodon. Mintha a tüdőd is abból a rongyból lenne...

Végre beküzdöttük magunkat az autóba, halk surrogással munkához látott az ablaktörlő, én pedig a bepárásodott szemüvegemet vettem kezelésbe egy papírzsebkendővel. András arcáról, homlokába borult tincseiről túlsúlyos vízcseppek zuhantak alá... a térdére fektetett diplomatatáska fedelére. Barátom lassú, majdhogynem dédelgető mozdulattal söpörte őket tovább a kocsi padlójára. Tenyere nyomán sötét foltok maszatolódtak a bőr nyers színére - félig megtisztított szemüvegemen keresztül akár azt is hihettem volna: összegömbölyödött párduckölyköt simogat.

Fojtott mordulással kikanyarodtunk a reptéri parkoló tocsakos, gőzölgő őserdejéből - az út szélén, mint kilőtt elefántok, hevertek a kamionok.

- Hogyhogy nincs nagyobb poggyászod? - kérdeztem kis idő múlva.

András vékonyan elmosolyodott.

- Amikor Anna hazajött a gyerekekkel, béreltünk egy konténert, és előre küldtük hajóval. A holmijaink persze negyedig sem töltötték volna meg, de... szóval vidéken járva úton-útfélen kínálgattak mindenféle folklórt, olykor bútort, festményeket. Ezekről persze nem tudom, hogy milyen értéket képviselnek, de valahogy megtetszettek. Egyébként rejtély, hogy honnan kerültek elő, hiszen az emberek néhány személyes holmin kívül alig-alig birtokolnak bármit is a szigeten. Éltél te már úgy, hogy a dolgaid néhány banános dobozban elférnek? Nem azért, mert nem engedhetsz meg magadnak többet, hanem mert nincs igényed többre. Mert úgy gondolod, az egyik nap ugyanolyan, mint a többi, csak rakódnak egymásra, de ebből nem lesz piramis, nem lesz Eiffel-torony, viszont az egész olybá hat, mint mikor néhány kilométerrel odébb, a gyűlölt Amerika földjén csődbe megy valamely camping tulajdonosa - a drótkerítés karámjában elárvult, üres lakókocsik sorakoznak, annyi hely van ott, hogy kétségbeejtő, és nem kell a kutyának sem. A tengerparti szél lassan homokkal borítja a FOR SALE feliratú bádogtáblát - nos valahogy így vannak ezzel a szigetlakók is, amikor a holnapra gondolnak.

Havanna persze kicsit más. Mintha a romantikus mesevilág kelne életre egy fekete-fehér horrorfilmben. Királyi bódulatban fetrengő zsíros képű házmesterek, ölükben mérget keverő gyönyörűségesen elburjánzott boszorkány-ribancok, álmatag tekintetű Jancsik és Juliskák, kartondobozpalotájú Hamupipőkék. Igaznak tűnő fülledt kis történetek, ahol mindenki csak kérdez, ám kérdéseire nem vár választ. Bizonyos időnek kell eltelnie, hogy ráébredj: ezek a kérdések burkolt állítások, óvatos fogalmazványok. Speciális grammatikai szerkezetek: egyfelől, hogy bizalmatlansággal meg ne sértsd a partnered, másfelől, hogy bizalmatlanságod egy pillanatra sem lankadjon.

Először nem is nagyon értettem, hogy a szép számmal érkező party-meghívások, cirkalmas vizitkártyák mivégre jönnek, ha aztán a diplomáciai negyed egy előkelő villájában senki sem törődik velünk, azontúl, hogy van e elég innivalónk és hogy tetszik-e az élőzene. A magyar kolónia tagjai kizárólag csak otthoni dolgokról fecsegtek vagy a piaci árakról affektáltak. Ha megpróbáltam őket havannai munkájukról faggatni, gyorsan átkaroltak, poharat nyomtak a kezembe és igyekeztek belökdösni a táncparketten vonagló nyers, pézsmaszagú tömegbe.

Patakzott a víz a szélvédőn, alig győzte törölni a két lapát. Átnedvesedett panelházak gubbasztottak a gőzölgő földön - bánatosan hüppögő óriások. Aznap délután kevesebb életöröm jutott egy főre, mint hétfőn hajnalban egy elővárosi vonat álomittas utasaira.

András kissé idegesen dobbintott tenyerével a diplomatatáska fedelén. - El fogok mondani mindent, ígérem... de most még nem megy. Végtére is túl egyszerű történet... majdnem banális.

Ami persze nézőpont kérdése. Még kezdő újságíró voltam, a szociografikus életömlenyek buzgó tömegtermelője, mikor úgy gondoltam, hogy akár a szerző legtitkosabb magánélményei is a nagynyilvánosság érdeklődésére tarthatnak számot. Olyan világban éltünk, ahol a magány, olcsó szójáték, de pontos, jóval kevésbé lehetett magánügy, mint manapság. Egyszóval, ha megoldást nem is, ideológiát mindenképp gyártottak az erre hivatott intézmények nagy fekete segglyukaiban s nem is eredménytelenül: nagy keletje volt az efféle írásoknak. Engem kifejezetten pofátlanná tett ez a fogadókészség, úgyhogy amikor befejeztem a rólam és Jutkáról szóló szexuálliberális mélypszichiátriai dolgozatot, az az ördögi ötletem támadt: megkeresem vele a rendszer ünnepelt - csúnyábban: egyes katonatisztek által futtatott - színésznőjét, olvasná fel valahol, valamikor élveteg kékharisnyák avagy kolerikus széplelkek teázgató klubjában. Természetesen arra számítottam, hogy hajdani kapcsolatai révén ez nem lehet gond.

Legnagyobb meglepetésemre azonnal ráállt a dologra. Két hét múltán pedig megátkozta a pillanatot, amikor szóba állt velem. Valami fatális véletlen folytán ugyanis Jutka és a saját sorsa azonos forgatókönyv szerint íródott... mi ez, ha nem a banalitás világrekordja! Az alapkérdés mindig ugyanaz: egyetlen metafora felé halad minden történetünk, vagy millió metafora felől közelítünk az egyetlen emberhez. Válasz helyett pedig újabb és újabb kérdőjelek, parttalan bolyongások, kettőt előre, egyet hátra, nem valami szívderítő perspektíva. Mintha darált hússal akarnánk egy csontvázat felöltöztetni. A massza kitüremkedik a kezünkből, tapad, ahol nem kéne, és viszont, kiszáradt morzsái be nem tölthetik a feslett szélű űröket.

Banális történet. Folyton csak a színésznő járt az eszemben: az érzékenység bájos álarca mögé rejtett tragikus erő.

Hogy lehet enélkül élni?

Hogy tudnak emberek enélkül élni? Születésüktől fogva az örökös néző szerepére kárhoztatva.

Akkortájt elég mostoha körülmények közt éltem. Karácsony előtt bedöglött rihatag olajkályhám, de hálistennek, befutott a postás egy régről esedékes honoráriummal, amiből megjavíttattam. Aztán megérkezett a szüleim ajándékcsomagja is, benne - egyebek mellett - egy szép nagy fürt banán. És hát van-e élvezetesebb dolog a világon, mint otthon, jó melegben banánt majszolni!? Nem esküszöm meg a forrásra, de valószínűleg egy Helmut Kajzar nevű pasas írta le, hogy "Engedjétek meg nekem, hogy én semmi mással ne foglalkozzak, csak azzal, amivel foglalkozom. Csak ezt engedjétek meg nekem."

Egy idő után nem lehetett nem észrevenni, hogy András görnyedt testtartása korántsem véletlen, még kevésbé írható korai csúz vagy heveny bélgörcs rovására. Barátom éppencsak olymértékben hajolt előre, hogy szemmel tarthassa a külső visszapillantó tükröt. Ismételten beletúrt csapzott fürtjeibe - azt gondoltam, pusztán esztétikai célzatú az egész leskelődés.

Szegény színésznő egyébként velem aztán jól kifogta! Karácsony másnapján, idillikus estefelé felhívott telefonon. Miután kölcsönösen biztosítottuk egymást a megértésünkről, a potenciális barátságunkról, szemérmetlen voyeurségem egy bizonyos, igaz csak pletykaszinten hallott estére, az ott megjelent katonatisztekre, holmi félmeztelen pezsgőzésre terelte a szót. Pofátlanságomra csak egy magyarázat volt: nem ismertem a történet végét.

Ám a színésznő kitért a válasz elől:

- Tulajdonképpen csak boldog karácsonyt akartam magának kívánni! - fuvolázta rekedtédesen s letette a kagylót.

Én meg kissé megszégyenülve ugyan, de leültem megírni egy újabb banális történetet.

 

KUBA
Három

A két kislány - tíz év körüliek lehettek - kint játszott a kertben. Láthatóan nem zavarta őket, hogy ömlik az eső - élénk sárga viharkabátjuk ide-oda cikázott a nedvesen csillogó hibiszkuszbokrok között. Amikor kiszálltunk a kocsiból, valami néma áhítattal rácsimpaszkodtak az apjukra, mintha az egy nagyon hosszú útról tért volna meg. Pedig mindössze három napja nem látták egymást.

Barátom nevetve vonszolta a lányokat a köves út mellett hullámzó fűtengerben, lassanként bennük is oldódott a pánik, hogy apjuk már megint csak öt perces lesz, talán csak inget vált, föl-alá járkálva borotválkozik, talán...

Talán Anna tekintetét kellett volna lefotózni, kinagyítani és kitűzni minden üres falfelületre a városban: az öröm, hogy megérkezett a másik, hogy vége talán az állandó gyanakvásnak, vádaskodásnak, hitszegő cserbenhagyásnak...

A remény magasztos istennője ázott kis csirke volt csupán. Nyoma sem volt már az évekkel ezelőtti Szőke Földanya elomló magabiztosságának, a Niebelung hősnőit megszégyenítő telt, mámoros örömtirádáknak - Anna tekintete mintha függetlenedett volna a testétől, bennmaradt a meleg szobában, rotyogó kandalló előtt, fahasábok óvörös parazsában - míg összes porcikája vékonyan, sápadtan didergett a sárga viharkabát alatt, halovány volt, mintha nem is a karibi nap sütötte volna négy évig.

Kissé tanácstalanul totyorogtam a szutyogós sárban, a világért sem akartam a családi idillt megzavarni, ugyanakkor azt éreztem, András gondolatai messze, máshol járnak, és hát az a néhány levél, amit hevenyészve papírra vetett... nos, én azon sem csodálkoztam volna, ha Anna nehézgépfegyverrel lövi szét a valagunkat.

A műsor mindazonáltal elmaradt, nyilván meghirdettek esőnapot is. A nézők elindultak hazafelé: beléptünk az előtér langymelegébe, levedlettük gőzölgő gönceinket, aztán Anna beterelt minket egy nappali szerű helyiségbe, ahol egy valóságos kandallóban valóságos tűz lobogott s hófehér ballusztrádok közt leplombált konténerek tornyosultak - a szikrázó velencei csillár alatt eszeveszett lomtár tenyészett.

Anna mindazonáltal - visszavarázsolván valamit szlávos felülemelkedettségéből az élet nyűgei iránt - helyet kotort számunkra a dobozok, faládák tövében, kezünkbe nyomott egy-egy pohár bacardikólát, majd tenyerét finoman összeütögetve felterelte a gyerekeket az emeletre. Hamarosan fürdővízzubogás és önfeledt zsivaj szűrődött le közénk, feloldódott italunkban, az újabb és újabb kortyok után szétáradt bennünk valami gyermeki elégedettség, elcsillapultak a városban felkorbácsolt állati vágyaink, mintha mi magunk is nyakig merültünk volna egy kád illatos vízben... már nem is éreztük saját ázott kutyaszagunkat, a kellemes bódulat, mint Anna fürdető keze, terült a tarkónkra.

A tiranai vértelen forradalom éjszakáján egy albán rádiós kollégánál húztam meg magam - a szűkös kis lakásban a remény verítékszaga és persze jó néhány pohár karcos raki bagyulált körbe, mígnem hajnalban ránk nem tört a rideg, vakító fényű szabadság...

Lassan elült fenn az önfeledt locspocsolás s erőt vett rajtunk a letűnt rendszerek évtizedes melankóliája. Amikor a fentiek talán már ágyba bújtak és aludni készültek, András egy halk köhintéssel visszatért Kubába.

Hajnalban szállt le velünk a gép, a fináncok álmosak és nyűgösek voltak, mi annál kevésbé, egyszerre akartunk mindent látni, de hát azzal még várni kellett. Vagy két órát aszalódtunk a váróteremben, míg tisztázták, hogy nem bevándorolni, csupán dolgozni kívánunk Kubában. Érted, halálkomolyan azt vizslatták, hogy nem akarunk e stikában letelepedni! Amikor majd felborul az ország Miami felé a szabadulni vágyóktól!

Elképzeltem, ahogy a banánsziget megbillen, egyeseknek a levegőben kalimpál a lábuk, huncutul befúj a kannakék klottgatyájuk alá a karibi szél, mások ellenben derékig merülnek a zöldes-habos tengervízbe, s igen, ott a távolban csúszik, egyre csak siklik az öblök felé a mocsárzöld reguláris hadsereg, de hamarosan megelőzi őket egy kócszakállú, lánglelkű pasas, kezében élelmiszerjegyekkel szánkázik a hitvány Amerika felé, aztán egy hangos toccs...

Toccs... toccs... a flamingószín zuhanyfülkéből kilépett Anna, hátulról hozzásimult a balkonra kisuhogó függöny mögött bámészkodó Andráshoz, nyirkos tenyerével annak combjai közé nyúlt és lágyan simogatni kezdte a kéjesen lúdbőrző, meg-megfeszülő heréket. Valahol egy rádió cincogott... toccs... toccs... András hátulról hatolt be... két-három szokásos kemény mozdulat... az orgazmus, ellentétben az otthoni száraz, reszelős érzéssel, most a trópusi erdő súlyos párájával zuhant Annára, akinek összepréselt ajkai közül eleddig még soha nem hallott csimpánzsírás tört elő... belül pedig hatalmas nagy fogadalom született, úgy érezte, hogy hazatérésük után nap mint nap ráborítja az Alföldet a Balaton-felvidékre, mert minden csak azon múlik, hogy mennyire akarja az ember...

Miközben kéjesen belecsókolt a férfi csatakos hónaljába, arra gondolt, hogy hosszú idő után először végre nem érzi kiszolgáltatott anyatehénnek magát, hogy nem is a férjével, hanem egy félművelt, összefüggéstelenül makogó meszticcel zakatol az alteste, hogy ez az egész talán nem más, mint egy regény, egy novella... utolsó pillanatban még bevillant a címe, Az iguána éjszakája...

- Igen, erősítette meg András, amikor később ezt megbeszélték, és most is, az izzó fahasábokat bámulva, párzás volt ez a javából, s attól fogva négy éven át álló farokkal közlekedtem a krokodilfarmon éppúgy, mint a kutatómezőn, a fúrótornyok között, ami azért sem volt nagy kunszt, mivel többnyire mindenhol nők dolgoztak... Amikor viszont megláttam Clarát, szinte hallottam, ahogy a csiklója szambát csattog, miközben ringó járással megindult felém, hogy az aznapi fúrási eredményeket tartalmazó naplót átadja.

A napló egy vonalas iskolafüzet volt, barnás csomagolópapírba kötve - mintha egy darab homokos tengerpartot tartott volna felém nyújtott tenyerén - enyhe halszag csapta meg az orromat, igen, olyan illata volt, mint Anna tenyerének, mikor utolsó rándulásai után végre elengedte a golyóimat...

Akkor aztán alant a havannai sofőrök rápipáltak megannyi Ikarusra, Ifára és Moszkvicsra, s mire csonkra égett szájuk sarkában a szivar, András és Anna már egyre lassuló légzéssel merültek az álomba. Nem sejthették, hogy talán jobban járnak, ha négy évig fel sem ébrednek.

 

KARIB
Négy

- Az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a sziget olaja valahol a tenger mélyén, a partmenti talapzatban fekszik, magyarán a szárazföldi fúrásoknak nincs sok értelme... - törte meg a csendet reszelős köhintéssel András. - Voltak ott holland, meg kanadai társaságoktól is, de hát mindenkinek az volt az érdeke, hogy elhúzza a munkát. Nem beszélve a megrendelőről, a helyi sóhivatalok egyikéről, amelyik csak addig létezhetett, amíg mi ott lelkesen furkásszuk a tufaszerű altalajt. Egy ideig nem is volt semmi baj: a fizetségünket dollárban kaptuk, a diplomataboltban mindaz kapható volt, ami a világ bármely nagyvárosában egy jobb sarki fűszeresnél, a komótos munkatempó mellett akár nyaralásként is felfoghattam volna az egészet. Más kérdés, hogy amikor elmúlik az emberben a kivételezettség kellemesen bizsergető mámora, hajlamossá válik a nagy fehér doktor jóságos szerepének eljátszására. Persze képtelenség a karitativitást bizonyos fokú lekezelés nélkül gyakorolni, a dolog lényegétől fogva ilyen, nem is beszélve a hatékonyságról, ami leginkább arra emlékeztet, amikor lelkes állatvédők begyűjtik a kóbor ebeket és még kóborabb macskákat, aztán az egész társaságot bezsuppolják büdös és szűk ketrecekbe, mondván, ott biztonságban vannak. Éppoly reménytelennek bizonyult tízmillió kubaival szemben megnyugtatni a lelkiismeretemet, mint az állatbarátoknak megváltoztatni a nem állatbarátok mentalitását. Mindenesetre nem a legsikeresebb bemutatkozás volt, amikor megkínáltam cigarettával a hivatalból mellém rendelt öreg munkafelügyelőt s a gesztust még megtoldottam azzal a bárgyú mondattal: tegye csak el nyugodtan az egész dobozt. Abban a pillanatban díszmagyar sújtásos világ nagy fasznak éreztem magam, de hát már késő volt. És ezen az sem változtatott, hogy a figura minden tiltakozás nélkül eltette, barátságosan megköszönte, aztán ment a dolgára.

Figyeltem András arcát, ahogy beszélt. Feszesnek, erőteljesnek tűnt, mintha naiv festők rajzolták volna. Az utolsó szavakat valami egészen különös kreol vagy mesztic fonetikával ejtette ki: olybá tűnt, suttogva kiabál. A jelenség hétköznapi értelemben éppúgy megfoghatatlannak tűnt, mint az a kritikus sűrűségű éter, mikor süketnémák hadarnak. Az információ, miként a nagy birodalmi telefonközpontokban, nyomtalanul eltűnik, mégis ott lebegnek foszlányai, akár egy misztikus mocsári puzzle, csak ki kell rakni, leteríteni a Canto vagy a Sagua La Grande torkolatvidékére. A turisták, a titkosszolgálatok emberei vagy éppen Andrásék csak egy pillantást vethetnek a rohanó busz ablakából, a hangszóróból bömböl a karneváli zene, a rikító zöld lápvidék felett őrülten remeg a levegő, a fel-feltámadó tengeri szél pedig újra és újra felkavarja, összekeveri a játék darabkáit.

Nekiveselkedtünk egy bacardikóla-szertartásnak. Konténerszentélyünk vörhenyes fényein túl sötét ormok meredeztek - talán a Turquino majd kétezer méteres sziklacsúcsai, talán csak kibontásra váró málhák. András, mintha megérezte volna a tekintetemet, vagy a csönd terült túl szélesen közénk, felállt és bebotorkált az egyik szurdokba, hosszasan matatott a szárazan zörgő aljnövényzetben, furcsán kibicsaklott pózban, akár egy karneváli táncos a carossa tetején, egyik kezében messze eltartva poharát, a másikkal, mintha vívna, úgy hatolt be a lampionos félhomályba... valószínűleg tussal győzött, mert örömteli horkantást hallatott és diadalmasan a kandallótűz fénykörébe vonszolta zsákmányt, egy hosszúkás alakú tárgyat. Először azt hittem, valami totemisztikus figura, zöldes-barna göcsörtök felett imbolygott a gyér fény, de hamar rájöttem, hogy egy fegyver fekszik előttem, úgynevezett szakállas puska, amit feltehetően szorgos kis spanyolok tömködtek előlről többszáz évvel ezelőtt és azóta nyilván nem a vitrinben töltötte az időt.

- Ezt a csúzlit - huppant le mellém a házigazda - attól az öreg munkafelügyelőtől kaptam, most, amikor eljöttünk. Szabályszerűen kicsempésztünk, a parti vizekben jócskán akad hasonló, csak az államnak nincs pénze rá, hogy felszínre hozzák az efféle kincseket. Külföldieknek tilos a kutatás, így hát a helyiek búvárkodnak és üzletelnek mindaddig, míg le nem buknak.

Miként a finom, égetett cukor színű szesz olajos foltjait fölszippantják a vadul burjánzó kólabuborékok, úgy keverednek méltatlan ügyletekbe a tiszta tekintetű kubai polgárok. Ha a dolog fordítva történne, minden újabb koccintásunk szenzációs leleplező sztorit jelentene a havannai pártsajtónak. Ahogy elnéztem egyébként a teljesítőképességünket, hajnalra akár a titkos ellenzéki mozgalmakat is felszámolhatták volna. Aki pedig nálunk nagyobb huzattal rendelkezik, bátran felvállalhatja az iszlám szent háború vagy baszkföld nyavalyáit is.

A csomagok mögül bársonyos tompasággal felcsörrent a telefon. András a kábelnél fogva magához rángatta az engedetlen jószágot, felvette a kagylót s többször belehallózott. - Nemrég kapcsolták be, valami még nem stimmelhet... - rázta meg a fejét egy idő után, mikor kitartóan nem érkezett válasz a hallózására.

A puska maga szebb volt, és a maga idejében nyilván hatásosabb is, mint egy bravúros védőbeszéd a Battista-rezsim törvényszékén. Némi óvatos kapirgálás után cirkalmas felirat tűnt elő az agyán. "Venceremos", hirdette valamelyik vitézlő ős, ami nálunk abban a pillanatban annyit tett: Proszit! Úgy bámultuk azt a rozsdaveretes fegyvert, mintha az évszázad összeesküvésére készültünk volna. De az is lehet, hogy csak az Elkövethető Emberi Bűnök retrospektív kiállítására kaptunk személyes meghívót. A kiállított tárgy leltári száma: Venceremos. Típusa: Venceremos. Kora: Venceremos. Lelőhelye: Venceremos.

Az öreg munkafelügyelő egyébként Clara apja volt és valójában maga sem tudta, miért rejtegeti az évek óta üres disznóólban ezt a rakás ócskavasat. Feltehetően nem annyira az antikvitása vonzotta, talán sokkal inkább egy soha ki nem mondott, katonás vigyázzban elharsogott jelentés lehetősége, ahol hűséget esküszik újra meg újra, vállán az ez alkalomra letisztogatott, finom petróleumban fürdetett öreg mordály... még ha összesúgnak is a taknyosok az ember háta mögött, azért megmutatja, ahogy annakidején a laktanyánál vagy a Disznó-öbölben, miközben persze majd összeszarták a kekiszínű klottgatyájukat, ahogy megindult ellenük a tenger...

Lassan alábbhagyott az ablakspalettákat csapkodó szél, elgyengült az esőkopogás is és András is egyre ritkábban szörcsögtette hajlítható szívószálján keresztül a bacardikólát.

Egy emelettel feljebb az alvó gyerekek és Anna egy kupacban, legyűrve egymásról trikót, takarót, mesekönyvet és vajaskenyérmaradékot, hasonlóképp szörcsögtek, fújtattak, szuszogtak, küzdve álmokkal, arcukra telepedett plüssállatokkal, torkukban ragadt édes nyálfoszlányokkal...

A forró cihák közül kitakarózva talán azt álmodták, hogy a havannai lakásban kitartóan brummogó szovjet légkondicionáló már megint a náthát hozta rájuk. A bérlakásokra szabdalt hajdani palotában valószínűleg már a kubai forradalom másnapján bekrepált a fokozatkapcsoló, amely ebben az állapotában élt meg jó pár ötéves tervet. Tüsszögő diplomaták és mellhártyagyulladásos szakmunkások százai csorgatták el itt mirigyeik legjavát, ám a vigyoriképű helyi gondnokok jobbára csak mulattak ezen, miközben elmerengve verték a blattot kis elemes ventillátorok társaságában. Vizespohárból valami zöldes italt kortyolgattak, likőrnek mondták, mely pillanatokon belül a veríték gyöngyeit fűzte homlokukra.

A két kislány, minthogy a külföldiek számára fenntartott iskola érkezésükkor már megtelt, az első évben naphosszat a kártyázóknak kibicelt vagy éppen segített a vendéglősnek kihordani a savanyúcukorízű zöld löttyöket. Átdolgoztak jó néhány ultimót és huszonegyet, miközben Anna, akinek feltett szándéka volt, hogy a négy év alatt megírja nagydoktoriját a nehezen oldódó amilázokról, nos Anna jobbára csatlakozott a magyar kolónia mikrobuszos túráihoz, amelyek a környék gazdáihoz indultak a piacon nem kapható alapvető zöldségek beszerzésére. A gazdák ráérősen meredtek Anna szőkepihéjű idomaira, míg folyt az alkudozás, szellős kartonruhájába kukucskáltak, így nem csoda, hogy amikor tovagördült a mikrobusz, megannyi hetyke erekció intett búcsút a karibi napsütésben. Anna pedig majdnem szerelmesen végigsimított a kackiás uborkákon, a saláták buja fodrain, az ananászok őrjítő bozontjain s arra gondolt: az édenkert ehhez képest egy olcsó resti.

Megcsörrent a telefon, de csak egy rövidet, András abbahagyta a szörcsögést, az emeleten kicsordult pár csöpp nyál, átitatva a párnahuzatot, akár a pára a fúrótorony körül lébecoló munkások trikóját... Anna álmában messziről érkezik egy férfi, bokáig gázol a kiömlő fekete sárban, boldogan tapickol a sűrű iszapban, akárha lassított fekete-fehér filmen szállnának a fénylő csöppek vissza András átizzadt zubbonyára, földöntúli mosollyal közeledik Annához, gyerekes örömmel kaszál a karjaival, Anna már ölelné, borulna a nyakába, ám az álomkép hirtelen eltűnik, csak az öreg munkafelügyelő téblábol a rozsdás vascsövek között, szemben vele két ballonkabátos férfi, az egyik kezet nyújt, a másik pénzt ad át, az öreg elfordul, sárga bagólével besercintve egy barnult, cakkos szélű, századeleji dagerrotípiát... álom, álom, havannai álom...

Az álom egyébként 1959-ben, újév hajnalán kezdődött. Halkabban szólt már a zene, a párok összesimulva, félálomban ringatóztak a parketten, a pincérek a konyhában koccintottak, amikor a fekete mosogató - ez, mint közismert, étteremben legkevésbé sem a bőrszínt jelöli - bekapcsolta a rádiót, s mire letörölte a habot a kezéről, már be is mondták, hogy győzött az álom.

Természetesen mindenki nagyon örült, az izgalomtól szinte nem is tudtak elaludni - így történhetett, hogy az álom csak félálomra sikeredett. Be-beszűrődött a külvilág zaja, nem hatott már a kupicányi fehér rum vagy az egzotikus aromájú likőr sem, csatakos hánykolódások közepette nemegyszer kísértett már az ébredés szörnyetege. A fekete mosogató haja közben kifehéredett - tán észre sem vette volna az idő múlását, ha olykor be nem türemkedik lecsukódó pillái közé az élelmiszerjegyek lila pecsétjéről egy-egy dátum...

Az álom összességében mégis szép volt, hiszen a fekete, a fehér és a pepita mosogatót senki nem tette ki az állásából, nem lövöldöztek rémálmok gorillái a nyílt utcán, sőt a prostituáltaknak - minthogy papíron nem is léteztek - sem nyiszálta el a torkát semmiféle brillantinba zuhant fejű strici.

Az álom tehát elég rendben folyt, s így egy idő után kissé szürkének tűnt. Vagy még helyesebben: egyre kevésbé volt színes. Elvégre az élet bajaira nem mindig gyógyír néhány menet szamba vagy 4 és fél orgazmus. Az a néhány levél, amit András a négy év alatt írt nekem, mégis azt sugallta: lehet élni instant sör és örök akkumulátor nélkül is. - Szamba és orgazmus nélkül viszont aligha - szólt az üzenet.

 

DÖG
Öt

Nekem soha nem adatott meg, hogy akváriumom vagy legalább egy keletnémet terepasztalom legyen. Olykor sóvárogva ácsorogtam hosszú órákat az állatkerti terráriumok előtt azt találgatva, hogy a veszély üvegfala mögött élő csúszómászók vagy hüllők mit gondolhatnak rólam - feltéve ha tudnak gondolkodni. A felfedezés izgalma tenyérnyi sót olvasztott féligrágott perecemből a nadrágzsebembe, onnan tovavirágzott a sliccem tájékára - elég kellemetlen volt a lányok undorkodó tekintetét állni, míg rá nem jöttem elhúzódásuk okára. Akkor arra gondoltam: milyen más is lenne zsebek és perecek nélkül siklani az apró, sárga sziklák, romos fatörzsek között s mielőtt hosszú, kicsapható nyelvem elérné viháncoló szőkeségüket, csak a félelemmel vegyes csodálatot keresném kihunyó tekintetükben...

Dögkeselyű, csak így hívnak a szakmában. Én nem szoktam azon versengeni, hogy kit mikor előzzek meg egy tudósítással. Megvárom, amíg felkutatják a balhét, alaposan kielemzem a megjelent írásokat, aztán kíméletlenül kibontom a felületesen megcsócsált és otthagyott tetemet, hogy egy kiráncigált apró zsigeri darabkából végül kiderítsem a történések lényegi motivációját.

Piszkos, de rendkívül eredményes módszer.

Nem tagadom: András személyes sorsa a legkevésbé sem érdekelt. Barátom nem az a fajta volt, aki határozott kézzel átírja saját naplóját - mindig is hagyta, hogy az események irányítsák s ebből kifolyólag olyan volt az élete, mint egy tizedik emeleti panellakás: csövek be, csövek ki, egyébként szép a panoráma. Bárgyú elégedettség vagy józan belenyugvás, mindegy, minek hívjuk akkor, amikor mindez már nincs, amikor az embernek egyetlen célja van: birtokolni a rendelkezésre álló térből mindössze annyit, hogy legyen hol álomra hajtani a fejét. Amikor nem marad más, mint a komfortos múlt bársonyosan süppedő emlékei, bizony az ember óhatatlanul az öregkorba lépett.

Ekkor kezdődik egy nagyon csúnya, nagyon egyenlőtlen versenyfutás, ahol a hirtelen elgyengült inakról oly mértékben szakadozik a hajdan duzzatag tömőanyag, hogy a belső szervek, a legyűrhetetlennek hitt óriás pumpa minden jöttment kutakodó pillantás szabad prédája lehet immár... feltéve, ha egyáltalán pillantásra méltónak találtatik.

Gubbasztottunk szótlanul, mint valami létszámhiányos Utolsó Vacsora. Egynémely apostol influenzára, mások szülői értekezletre hivatkoztak - sejthető volt, hogy a megváltás ezen az éjszakán nemigen fog összejönni. A menü a szokásos volt, bár a gyónás kicsit kihűlt és a penitenciára elég sokat kellett várni.

- Azt a bűnt, azt a töménytelen gonoszságot, amivel Annát és a gyerekeket megbántottam, míg élek, nem tudom levezekelni. Szükségem lesz a másvilágról is egy kis időre... szóval azt akarom mondani, hogy nem félek már az elmúlástól, nem féltem már az örömeimet, igaz mindehhez valami förtelmes infernót kellett végigcsinálnom...

Felállt, ablakot nyitott, hogy kihúzódjon a cigarettafüst. Emlékek, álmok ködpamacsai húztak el a Turquino kartondobozszirtjei fölött. Álmosképű mulatt és mesztic munkások búcsúzkodtak a kutatómező karámjának kapujában, ki a családjához buszozott haza, ki egy felfújt teherautógumi-belsőn Floridába indult. S míg a számtalan Hoyo de Monterrey füstje finoman gomolyogva emigrált, elémvillant Clara tekintete, ahogy rátapad András barátom arcélére, láttam a szűzies dög ördögi szépségű mosolyát, amint az apjával beülnek a 403-as Moszkvicsba, gyerekkorom budapesti kistaxijába - a nagykocsit, emelt tarifával a Warszavák jelentették -, a taxióra felcsapja az éppen divatos zsoltár számát s már indulnak is lepaktálni a Sátánnal. A hatóságok ismerik ugyan a menetirányt, a titkos gyülekezetek imarendjét, minthogy azonban a lakótömb, a quadra rendőrei is odajárnak, elnézik a katolikus célfuvart, s míg a Havanna környéki kiskertekben halkan zúg a zsoltár, ezalatt rendben hazaérkezik András is. Egyszer-egyszer kicsit talán feszültebb az átlagnál, meglehet vacsora után nem találja a helyét, kiül a teraszra, megiszik vagy négy löket whiskyt - on the rock -, nagyokat szippant a sötétből, majdhogynem sóhajt, ám közben udvariasan felelget Anna csacsogására, visszaoperálja viseltes babák karját és még éjfélkor is ott ül, hálásan megszorítja a mellételepedett Anna csuklóját - on the rock -, az éjszaka most hűvösebb és szárazabb, szinte tömjénillatú... Talán túl hangosan horkan, mikor az asszony nedves szeméremajkaihoz vonja a kezét, gyors és kíméletlen gyürkőzés a terasz mellvédje alatt, közben bűntudattal ugyan, de Clarára gondol, minden bizonnyal olcsó kínai bugyijára, ami a nap folyamán betüremkedik egészen a csiklójáig, mennyei élvezetet okozva minden lépésnél, miközben a mérési eredményeket jegyzi a kénes szagú, feketén csillogó fúrófejek tövében... Ám ahogy Anna amúgy lucskosan, egy újabb terhességben reménykedve aludni tér, András újfent a teraszra menekül és életében először megpróbál imádkozni afféle együgyű pogány könyörgéssel, hogy szabadíts meg uram a gonosztól, de előbb hadd küzdjek meg én vele... Föl-alá suhog a holdfényben fürdő erkély fehéren világító ballusztrádjai mentén, mint akit éget valami, mint aki artikulálatlanul üvölteni készül, mint aki azonnyomban átváltozik zombivá, denevéremberré, hogy ízeire szaggassa szét azokat a rossz leheletű kis szolgaférgeket, akik telepetézték a lakást poloskával és akik most ott röhögnek a khakifoltos adóvevőjük mellett azon, hogy a seggrészeg András azt bugyborékolja, egyre csak azt hörgi: Szűzanyám, Szűzanyám...

Köztünk szólva azért ez a birtokos eset elég kínos. Jelzi ugyanis azt a szándékot, hogy a hit inkább személyes használatú legyen, semmint közösségi. Etéren a kommunisztikus vonásoktól sem mentes világvallások éppúgy zsákutcába kerültek, mint az utópista váteszek, akik öregkorukra rendre újraírják ifjúkori csacskaságaikat s egyre csak azt vizslatják a számlakönyvükben, hogy mindezek tanulságaként miként lehetne a legszemérmetlenebb adócsalást elkövetni.

- Mindazonáltal... - folytatott egy soha el nem kezdett mondatot András - tapasztalatom szerint a hősi korszakok még mindig jobban szolgálják az egyén teljességigényét, mint a colstokkal kimért demokráciák. Nincs más említésre méltó ebben a büdös életben, mint az egyéni teljesítmény...

A bacardikóla olykor zseniális felismeréseket okoz.

Rátoltam két fahasábot az alig pislákoló tűzre s az egyre erősödő fényben szemügyre vettem azt a fotót, amit barátom tett elém minden magyarázat nélkül. Bár azon sem lepődtem volna meg, ha felpattan, szalmakalapot nyom a fejébe és elkurjantja magát: Szuvenír, szuvenír! Hölgyeim és uraim, íme legféltettebb darabunk, a sziget leggyönyörűbb kincse, akit az életünknél is jobban szeretünk, akit eszünk ágában sem volt felkínálni, áruba bocsátani, mi erről kéremszépen nem tehetünk, hogy akaratunk és tudtunk nélkül mégis azzá vált...

A képen egyébként egy fürdőruhás kreol lány guggolt a tengerparton, a fövenybe barázdált Venceremos felirat S-betűjébe fúródott mutatóujjal...

Mögötte a horizontot vörös sziklákból egymásra hányt tengeri móló csíkja határolta, a fel-felcsapódó tajték csöppjei zöldesszürke őrnaszádokra hullottak vissza - néhány matróz reumás egykedvűséggel sikálta a fedélzetet -, Clara pedig, hiszen róla szólt a kép, komoly, szűk tekintettel meredt maga elé, mint aki akkor döbben rá, mibe is tenyerelt bele...

 

ZAFRA
Hat

- Úgy jött ki a lépés, hogy közvetlenül a cukornádvágás hetei után érkeztünk, így a következő zafráig minden a maga álomporos tempójában ment. Néha még egy kis olajat is találtunk, aminek mindenki nagyon örült - a munkások hátbaveregettek, babos-rizses disznóhúst főztek és előkerült néhány üveg kubai gyártású sör is.

A zafra egyébként a hősi mítosz élő reinkarnációja. A városokból falura özönlenek az emberek, hogy segédkezzenek a betakarításnál. Mindezt persze nem önszántukból, hanem központi utasításra teszik. Egyik reggel kimegyek a kutatóterületre, állnak a gépek, sehol senki az öreg munkafelügyelőn és Clarán kívül. Nem tudtam, hogy mitévő legyek, tanácstalanul tébláboltam mindaddig, míg kezdett felforrni az agyam. Legszívesebben ordítva elátkoztam volna az egész zafrát machetéstül, központi tervhivatalostul, összefogásra buzdító plakátostul, úgy ahogy van, de akkor észre kellett vennem, hogy a fúrótorony egyik traverzén napozó Clara jó ideje merőn engem néz. Zavarba jöttem és ez lehűtötte a dühömet. Tán csak nem azt méricskéli, hogy pár kilométerrel a hátam mögött hány sor nádat kell kivágni egy kiló cukorhoz?! Ahogy elkaptam a tekintetét, rögtön sejtettem: minden alkalommal más szám jönne ki.

Az öreg a hatvanas évek cukorhegyeiről hablagyolt én meg nemigen tudtam eldönteni magamban, vajon nem a gyűlölet sugárzik e abból a tekintetből... Hogy Clara esetleg miattam lemarad arról az eseményről, ahonnan - persze a karneválon felül - lendületet szokott venni a kubai demográfiai hullám...

Arra még itthon figyelmeztettek, hogy lehetőleg kerüljek minden közösködést a helybéliekkel, mert külföldi képtelen megkülönböztetni az állambiztonságiakat a földalatti ellenzék aktivistáitól, és ebből igen kellemetlen félreértések keletkezhetnek. Nem beszélve a nőkről, akik állítólag oly hideglelős elszántsággal vadásznak a külföldi férfiakra, akár a krokodilok a Sagua La Grande torkolatvidéki mocsarában. Sosem lehet tudni, mikor fordul egy könnyűnek induló kis kaland pokoli infernóba. Ha a szigetről való kijutás a cél, a legutolsó havannai prostituált is hithű katolikus lesz, s miközben mosószappan illatú réklijébe rejti a pénzedet, az anyaság szentségéről papol.

Így hát, amikor az öreg elszunnyadt a munkások bádogbarakkjának árnyékában s Clara sétálni invitált, bizonyos fokú idegenség, majdhogynem irtózás vett erőt rajtam. Ahogy lehuppant a traverzről s megcsapott bőrének nyers illata, valami távoli vésztamtam azt kezdte dobolni az agyamban, hogy ma-radj, ma-radj, ma-radj...

András hirtelen elhallgatott, s nesztelen párducléptekkel az ablakhoz sietett. Autóreflektor fénye csapódott alakja köré, mire a sötétítőfüggöny mögé húzódott és száraz, reszelős hangon csak annyit mondott: - Maradj a seggeden!

Ami nem okozott különösebb nehézséget, amúgysem akartam volna feltápászkodni, hacsak nem egy újabb bacardikóla megfelelő arányú elegyítése ürügyén. Barátom viselkedése sem volt igazán meglepő - a levelek tartalma után nyilvánvalóvá lett számomra, hogy András totálisan becsavarodott. Az ehhez kapcsolódó üldözési mánia pedig teljes törvényszerű kísérőjelenség, különösen, ha az emberre egy olyan országban tör a bolondéria, ahol a misztikus erők és a belbiztonsági rendszer közös hullámhosszon fülelnek.

Mint hazai tenyésztésű Dögkeselyűnek, egy időben nekem is megvolt a saját, személyre szabott mumusom. Munkám során óhatatlanul beleturkáltam egy-két nagykutya bűzös kis guanóhalmocskáiba, amit - feltételezem - nem igazán vettek jónéven. Akkoriban éppen szünetet tartottam abban az elmélyült tevékenységben melynek során brüsszeli csipkét vertem volna heveny pálinkázással a májamból. Úgy tört rám az egészséges életmód utáni vágy, akár kiskamaszra a nemi érdeklődés: egyik napról a másikra hajnali hatkor kipattant a szemem, s már ereszkedtem is lefelé a szürkület köhögtető drapériáján a néptelen utcákra. Minden reggel ugyanazon az útvonalon futottam. Úgy számoltam, a két híd közötti távolság durván két és fél kilométer - oda-vissza ez már elég tisztességes teljesítmény. A rakparton futottam - tudtam, a térdizületeim minden bizonnyal idővel szétrázódnak majd - hatvanéves koromra tán lábra sem tudok állni. Az egészséges életvitel, köztünk szólva, minimum életveszélyes...

Hajnali hatkor a környék mindig kihalt volt, balról egykedvűen cserfelt a halszagú folyóvíz, míg a másik oldalon éppen akkor ébredeztek a kettős sorokban parkoló kamionosok. Félrerántották a Volvo, Fiat vagy Scania nyomatos függönyöket és élvetegen belefingtak a folyó felett felragyogó párába. Nemritkán - leginkább a törökök - hangos kárálással bíztattak gyorsabb futásra.

Ez persze teljesen felesleges volt, hiszen egy idő után kialakult bennem egy ritmus, amin ha akartam volna, sem tudok változtatni. Hajnali ködkürtök, eszelős pecások orsósurrogásai, néhány korai kocogó méla trappolása pontozták ki bennem ezt a metrumot.

Egyszer azonban a legtökéletesebb metronóm is biccenhet...

Nem tudnám már megmondani, melyik reggelen találkoztam először a ballonkabátos férfival. Úgy bontakozott elő a félhomályból, mint valami mocsárlakó lidérc. Kakaószín kabátját széles karimájú, selyemszalagos fekete kalap, tükrözős napszemüveg, vastag disznóbőr kesztyű és egy hosszúkás, kemény fedelű fekete táska egészítette ki.

Az egész figura, beleszámítva az emelt sarkú makkos cipőt és a feltehetőleg vastag teniszzoknit, nem volt magasabb százhatvan centinél.

Ahogy reggelente elhaladt mellettem, zsigereimben valami egyre erősödő balsejtelem támadt. Valahogy nem illett ez a pofa a környezethez - kimért, lassú léptei, merev, rezzenéstelen tartása inkább az üzleti negyed viaszbábuit idézték.

Nos, feltehetően azokban a körökben kívánták a legerősebben: bárcsak törném ki a nyakam.

Idővel azt észleltem magamon, hogy kifejezetten tartok ezektől a reggeli találkozásoktól. Óhatatlanul kialakult egyfajta fóbia: már az is gyanús volt, hogy mindig ugyanott és ugyanakkor haladtunk el egymás mellett - akárha összeigazítottuk volna az óránkat. Ha valami okból késtem, a férfi is később jött... szögletes mozdulatokkal kitért, egy pillanatra megtorpant - talán a párás kövekhez csapódó gumitalpak zenéjét élvezte - majd újra elindult.

- Mi dolga lehet errefelé - tűnődtem futás közben nemegyszer. - Miért nem jár az ilyen villamossal vagy busszal... egyáltalán, hogy lehet az, hogy nem fél hajnalban végigsétálni ezen a lepusztult környéken...?

Napok, hetek teltek így el. Egy ideig azt terveztem, hogy más útvonalon futok majd, de egyszerűen nem mertem megcsinálni. Féltem a bizonyosságtól: mi van, ha ott is feltűnik egy reggelen. Masszívan kezdtem bemagyarázni magamnak, hogy egy bérgyilkossal hozott össze a sors.

Amikor ez a felismerés meggyőződéssé vált, elhatároztam, hogy megpróbálok elébe menni a dolgoknak, megpróbálok belehelyezkedni az ő világába, megpróbálok az ő agyával gondolkodni.

Rájöttem, hogy minden bizonnyal élvezi reggelente a magányos gyaloglást, hogy nem kell elvegyülnie a tömeggel holmi hagymaszagú lökdösődésben. Nyilván egyébként is betegesen irtózik mások testének érintésétől - ha véletlenül ez mégis bekövetkezett, az első adandó alkalommal gondosan kezet mosott.

Mániája volt a rend és a tisztaság.

Elképzeltem, amint a hajnali búcsúzkodásnál csókot lehel kislánya és kese-vékony hitvese homlokára, az állandóság boldog tudata áradt szét benne. És ez csak fokozódott, amikor minden reggel meglátott engem futni.

Talán nem is értette igazán, miért az az idegenkedés és bizalmatlanság a tekintetemben! Mindazonáltal, feltételezem, egy idő után szeretett volna közelebb kerülni a kiszemelt áldozathoz. Beszippantani nyers, erős szagomat, hallgatni a zihálásomat, kesztyűs kezével belemarkolni csapzott sörényembe...

És belesziszegni verítékes őzsuta képembe:

- Állati egy állat vagy, fiacskám! Vegyél vissza a lendületből, mert még baj lesz!

Aztán belép egy irodaház kapuján, a gyorslift felrepíti a tizedikre, pontosan hétkor zárul mögötte a szobája ajtaja. A helyiségben mindössze egy asztal, egy karos fotel és egy telefon várja.

Leveszi a ballonkabátját, ráteríti a széktámlára, majd az asztalra helyezi a kemény fedelű táskát. Felkattint két zárat, vörösbársony ágyából egy Parabellum típusú fegyver részeit emeli ki.

Gondosan megtisztítja, lezsírozza a darabokat, majd összeszereli a fegyvert. Felerősíti a távcsövet is, próbaként célba vesz egy ablakon túli távoli tárgyat, elégedetlenül megrázza a fejét és nekilát a szerkezetet szétszedni.

Úgy gondoltam, hogy munkaidejének javarésze ezzel telt el.

Néha talán megcsörrent a telefon, ilyenkor rövid igenekkel és nemekkel válaszolt. Az asztal középső fiókjában pedig nyilván ott lapult egy hosszú gépelt lista, csupa-csupa név, köztük az enyém is... Némelyik mellett egy X virított, jó néhány pedig ezek közül még át is volt húzva fekete filctollal...

Egy reggelen aztán valahogy az egész városban lelassult az idő. A pecások horgain elaludtak a csalik, mielőtt még vizet fogtak volna, a török kamionosok fingárkodása pedig mély basszusba csapott át, mint mikor rossz sebességre állítanak egy régi típusú lemezjátszót...

Aznapi találkozásunk percekre tágult. Alaposan szemügyre vettük egymást és a bérgyilkos végre elérkezettnek látta az időt, hogy valami igazán bensőséges gesztussal kioltsa a tekintetemben vibráló páni félelmet.

Leengedte hát a táskáját a mindig csatakos macskakövekre, szabaddá vált kezét nagyon lassan vállmagasságba emelte, bőrkesztyűjének kinyújtott mutatóujját rám szegezte és fanyar mosolyra húzódott ajkaival kétszer gyors egymásutánban a pisztolylövés hangját utánozta...

Az autó tolatásra fogta, fénycsóvái lassan lekúsztak az ablakról s András is visszabandukolt a kandalló elé. Hitetlenkedve rázogatta a fejét, mint aki szájjal akar elkapni egy legyet. Ismét rápillantottam a kezemben tartott fényképre: a lány nem volt se szép, se csúnya, inkább a szigetlakókhoz képest valószínűtlenül törékeny, finom metszésű, akárha maszai és inka ősök fafaragásai keltek volna életre benne. Ahogy a tengerparton guggolt, az ember legszívesebben odakiáltott volna neki: Vigyázz, nehogy elsodorjanak a hullámok, baby!

Szinte hallottam a fortyogó víz zúgását, a fényképezőgéppel bíbelődő András szélbe vesző szavait, ahogy a palarétegek közé rekedt olaj előcsalogatásáról beszél - a lány időnként megállítja, visszakérdez, nem érti András hadaró, pongyolán szerkesztett spanyolját, barátom türelmesen újrakezdi s mindeközben lázasan gondolkodik, miért mondja éppen azt, amit mond, ahelyett, hogy szó nélkül, anaconda-kíméletlenséggel gúzsba kötné a lány tekintetét, belehatolna a füstbarna íriszbe, fel, fel, egészen a csarnokvízig, megmerítkezve bársonyos pillantásaiban, amíg meg nem látja forró üzekedések pokolfényeit az agyvelő néma és sötét zugain túl...

Újabb és újabb teherautók húztak el mellettük, platójukon a zafrára kivezényelt városlakókkal. Clara figyelme némiképp lankadni kezdett s csak akkor élénkült meg újra, amikor egy volt katonai híradóskocsihoz érkeztek. A terepszínűre mázolt kasztni feltehetően a lány titkos rejtekhelye lehetett, mert otthonos biztonsággal nyitotta az ajtót s lökte ki az égre tekintő ovális ablakokat. Amikor kissé átszellőzött, András is belépett. Clara éppen az egyik navigációs pult alatt matatott, ahonnan kisvártatva címkétlen üveg italt és két elképesztően avítt bádogbögrét varázsolt elő.

- Meghívhatom? - kérdezte s András némán rábólintott. Elfogódott volt, akár az elsőáldozók. Megkapta a bögréjét, az ital meleg volt és mennydörgésszerűen erős.

- Hidegen még jobb... - jegyezte meg a másik és letelepedett a bejárati vaslépcső tetejére. Kissé megfeszült rajta a khakiszínű kezeslábas s András elégedett-élvetegen konstatálta, hogy bizonyos helyeken nem is annyira kicsi ez a lány. Lezöttyent mellé, aztán egy ideig csak bámulták, miként kergeti a szél a zafrára igyekvők elhajigált szemetét.

- Maga miért nem ment el a többiekkel?

Clara elhúzta a száját:

- Mert gyűlölöm az értelmetlen dolgokat. Van egy orvos ismerősöm, elintézte, hogy ne kelljen mennem.

- Mi ebben az értelmetlen? Mindenki összefog egy cél érdekében... ez olyan ritka a világban...

- Azért fognak össze, mert kötelező. Az ott végzett munka pedig évről-évre kevesebbet ér. A fél világnak mi édesítjük meg a szája ízét, csak a mienk marad keserű, ha sorban kell állni jeggyel a havi cukoradagért!

- Akkor is... lehet, hogy a szerényebb körülmények teszik, de itt a szigeten még van értelme annak a szónak, hogy közösség...

A lány sárgás tekintetében apró dohányszemcsék izzottak fel:

- Kölyökkorom óta mást sem hallok, csak ezt az ócska maszlagot! Lehet, hogy maga is csak úgy él itt, mint valami skanzenben, ez végül is a maga dolga! Azt viszont én tudom, hogy ez a híres közösségi érzés semmi másra nem biztosíték, mint a zabálásra és a gyerekcsinálásra! Kér még rumot?

Választ sem várva felpattant, jött vissza az üveggel. Szép volt, akár az öldöklő angyal - András elbűvölten bámulta.

- Ne nézzen így! Nem vagyok sem kurva, sem rendszerellenes összeesküvő! Csak beszélgetünk és iszunk, rendben?!

- Messzemenően nincs kifogásom ellene, de miért kell inni?

- Különben nem beszélgetünk. Különben óvatos maradok... sohasem lehet tudni...

- Bizalmatlan?

- Ez az én kalandom. Maga olyan számomra, mintha elutaznék, mondjuk Párizsba!

- Minden utazás veszélyekkel jár... aggódom magáért...

- És hogy ízlik a rum?

- Finom. Már érzem a fejemben... na persze ez a hőség...

- Szereti a munkáját?

- Azt hiszem...

- Miért jött ide?

- Hogy segítsek a maguk országának.

- De azért jól megfizetik, nem?

- Hát... elég jól.

- És ha nem fizetnék meg elég jól, akkor is eljön? Pusztán segítőszándékból?

András kortyolt egyet a bádogbögréből. A hangja rekedt és kicsit szomorú volt:

- Nyert. Akkor nem jövök.

- Az őszintesége jutalmat érdemel - mosolyodott el Clara és újabb nyeletet löttyintett mindkettejük bögréjébe.

- Hóhahó, lassabban... ha így folytatjuk, nem jutok haza.

- Az meg hol van?

- Hát... ahol a családom.

- A gyerekei látták már részegen?

- Nem emlékszem... azt hiszem...

- Akkor talán jobb lenne, ha ma nem is kerül eléjük...

- Áhá, szóval már itt settenkednek a gerilla haverjai s lesik, mikor kerülök elrabolható állapotba! S mi lesz a váltságdíj? Életfogytiglani üdülés Miamiban?

Clara apró, madárrebbenésű kis mozdulattal befogta a másik száját:

- Ne beszéljen hülyeségeket...

- Ja vagy úgy! Szóval a híradóskocsi egyenesben közvetíti minden szavamat a központnak?

Újra az apró kézmozdulat, mire András belecsókolt a lány rumpárás tenyerébe. Rég nem tapasztalt bódulat fogta el s hálistennek ez az érzés állandósult, Clarának ugyanis esze ágában sem volt visszahúzni a kezét.

 

FOOL
Hét

Észre sem vettük, de egyszercsak ott állt mellettünk Anna. Hosszú, földet seprő hófehér köntösben, mezítláb toppant közénk, kétségbeesett igyekezettel próbálva összegyűjteni szétzilált hajtincseit, hangtalanul rázta a zokogás s bár a kevéske fényben nem csillant könny az arcán, András az alkoholisták buzgalmával pattant fel és kezdte törölgetni a nem létező cseppeket.

- Ne haragudjatok - zihálta, fuldokolta Anna -, de képtelen vagyok aludni, érzem, itt van az a nő, róla beszéltek, minden egyes mondatban feltámad, felrobog hozzám az emeletre s azzal a csatakos állati testével rámheveredik... én meg csak fuldoklom, megpróbálok kikászálódni alóla, olyan ez, mint valami rémálom, nem enged el, vetegeti magát rajtam, hörögve sikoltozik, uramisten... én azt álmodtam, hogy habzó szájjal lehajol és... kinyalja saját magát... ez a szörnyeteg...

Végre kirobbant belőle a görcsös zokogás, ordítva bőgött, mígnem kisimultak egyszerre a vonásai, már csak egyet-kettőt hüppögött, végre én is felocsúdtam dermedtségemből s jobb híján a saját bacardikólás poharamat nyújtottam felé.

Kapaszkodott András nyakába, félkézzel, fehéredő ujjakkal, miközben hálásan aprókat kortyolt az erős italból, talán el is mosolyodott már picit, szinte szégyenlősen bújt András válla mögé.

- Ne haragudjatok, rosszat álmodtam... fárasztó volt az utazás és... kiborultam... Bocsássatok meg... sosem fogom elfelejteni az ottaniak nyers, erős szagát... még álmomban is érzem néha...

Rápillantott a faliórára.

- Uramisten, de jól bírjátok! Megyek vissza aludni... reggel iskola, ki kell stafírungolni a gyerekeket... mégegyszer bocs a jelenetért...

Halkan csukódott mögötte az emeleti ajtó.

Így zárult be Havannában is. A kezdeti lelkesedést, kíváncsiságot lassan-lassan felváltotta valamilyen megmagyarázhatatlan félelem. Alig múlt el egy év a kiküldetésből s Anna jobbára már csak a magyar kolónia rendezvényeire vagy diplomáciai fogadásokra volt hajlandó kimozdulni.

Az egyetlen összekötő kapocs a külvilággal András és a gyerekek voltak... sokszor már azon volt, hogy összepakol és hazautazik. Ezzel egyidejűleg állandósult benne egy érzés, hogy valami kellemetlen dolog közeledik felé, valami hideglelősen veszélyes, ami elől már képtelen elmenekülni, amit emelt fővel kell fogadni, amivel, puhácska életében először, fel kell vennie a harcot...

Úgy érezte, hogy meg kell védenie a családját.

Ezért hát nap mint nap, mint valami rabszolga, végezte a feladatait és közben türelmesen várta az ismeretlen dimenzióból lezúduló sorscsapást.

Aztán egy idő után már csak várakozott. Elmaradtak az ebédek, el a nagymosás, a vasalt ingek: nomád egykedvűség lett úrrá mindenen. A sziget bágyadt lustasággal odébb hengeredett, felröffent néhány tarajos hullám a tengeren, aztán csönd, végeláthatatlan csönd...

- Menjünk el... - javasoltam -, kétutcányira van egy príma kis csehó... Ne zavarjuk Annát...

Futó, hálás pillantás: barátom még nemigen tért magához az előbbi incidensből. Összeszedelőzködtünk és elindultunk a borzongtatóan hűvös éjszakába. Csillogó máz feszült a bokrokon - mintha maga Jégkirálynő lihegte volna be a kertet. Gőzölgő kanálisok sorfala közt haladtunk, András szorosan a melléhez ölelve cipelte elmaradhatatlan diplomatatáskáját, maga voltunk az általam nem különösebben kedvelt olasz neorealizmus.

A kocsmát egyébként Marcellónak hívták, tulajdonosa pedig - egy kedves kis homokos - fenntartások nélkül rajongott Mastroianniért. Füstfekete gerendák, hófehér falak. A gerendákon sűrű egymásutánban régiségek: csöbrök, billikomok, kupák, korsók - nehogy valaki esetleg balettiskolának nézze a helyiséget. Általában a hatvanas évek zenéje szüremlik elő a rejtett hangszórókból, olykor kackiás katonamarsok - a tulaj elmosolyodik, talán el is pirul hangyányit, emlékfátyol ül a szemére...

Az ajtóban távozó rendőrökbe ütköztünk. Marcello, a tulaj szuszogva sertepertélt a söntés előtt.

- Nemzedéki vita - sutyorogta melankolikusan. - Az idősebbek szerint Truman Capote tényleg lefeküdt Millerrel, és hát ez valóban nem kizárt, magam is hajlok elhinni, hiszen íróknál sosem tudhatja az ember...

- Cseszd meg - mondtam meggondolatlanul -, nem mindegy neked, meg nekik, hogy lefeküdt vagy nem?!

- Bizonyos esetekben nem... - felelte Marcello, s arcán durcás kis gödröcskék jelentek meg. - Ott volt például az a Monroe-ügy... számomra igazán érthetetlen... a bájos gyermek! Brrr... hogy lehet ilyet leírni arról a...

Megelőzendő a szexuális emancipációról folytatott végeláthatatlan vitát, leültünk a pulthoz és megrendeltük a ház specialitását. A tequila rapido lényege az, hogy összeöntjük a szeszt valami buborékos üdítővel, konyharuhával letakarjuk, aztán egy gyors ütés a pohárral az asztalra: akárha a guta ütné meg a keveréket. Ha nagyobb társaság fogyasztja egyidőben ezt az italt, olyan puffogás keletkezik, mintha ácsok tartanának szakmai továbbképzést.

Ehelyett azonban - mint az várható volt - egetverő kakaskukorékolás hallatszott, aztán megjelent a hang forrása is:

- Helló, Dögkeselyű! Nem akarod megírni a sztorimat?

Fehér porcelánnadrágban Csuri telepedett mellénk. Valamikor a rádió állathangja volt és ma is még vagy kétszáz állathangot képes utánozni. Csak hát az ital...

Hogy miről szól a sztorija? Tulajdonképpen ez is banális történet. Volt egy kutyája. Nagyon szerette azt az állatot. Évek óta vele élt - egészen pontosan tizenkét éve.

A kutyát Szicsásznak hívta, mert egy ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet őrmestertől vette ötven forintért. Szicsász az adásvétel idején kéthónapos volt, fajtája és státusza pedig meglehetősen bizonytalan. Tizenkét év nagy idő. Ezalatt Csuri elvesztette a feleségét, leszázalékolták és nyugdíjba küldték, valamint kioperálták a fél gyomrát. Ez utóbbit egyébként annak köszönhette, hogy szélhámos csirkefogó kocsmárosok - ahogy ő mondta: venyigebárók - tablettával feljavított hitvány lőréit itta már vagy háromszor tizenkét éve.

Csuri többnyire keserű ember benyomását keltette, aki a világ dolgait szívinfarktuson és gyomorfekélyen keresztül szűri le magának. Szicsász viszont merőben az ellentéte volt. Fogalma sem lehetett közép-kelet-európai létének abszurditásáról. Gondtalanul bolondozott, tudomást sem véve a környezet szövegromlásairól.

Aztán - emlékszem - Szicsászt öregkori gerincsérve miatt meg kellett operálni. A teljes bénulást megelőző műtét majdnem elvitte Csuri egész havi nyugdíját. De semmi nem számított: Szicsász mindennél fontosabb volt számára. Ha lejött a Marcellóba, ezt naponta többször is elmondta. A törzsközönség persze ráhagyta, s elnézően vigyorogtak.

Csuri a műtét után szinte le sem vette a szájáról a poharat. - Nem bírom hallgatni, ahogy szenved! - panaszolta. De a többiek már megszokták a sopánkodását. A törzsközönség viharosan politizált. Egyesek például Habsburg Ottót követelték az ország élére. Az ITTAS EGYÉNEKET NEM SZOLGÁLUNK KI! tábla fölött egy polcon minivizor képernyője villódzott: emlékszem, az alternatívok egyik csoportja éppen táviratban üdvözölte Gorbacsovot, mert kivonták az utolsó szovjet egységeket is Afganisztánból.

S minthogy Marcello is ezzel volt elfoglalva, Csurit meglehetős ittassága ellenére nemhogy kiszolgálta, de még meg is hívta egy hosszúlépésre. Aznap este, mikor Csuri hazarogyadozott, a seblázas álmából felriadt Szicsász hangosan felsírt. Gazdája alkoholtól elnehezedett tenyérrel végig akarta simítani, de a kutya megrémült és a keze után kapott.

Csuriban - legalábbis saját elmondása alapján - valami ismeretlen eredetű, távoli és régi harag vetett hirtelen szikrát. Mintha az egész világ fordult volna ellene abban a pillanatban - nem is tudta már, hogy védekezik-e vagy támad, csak fölkapta az egyik nehéz lábú konyhai vasszéket, s addig ütött vele, míg vézna karja görcsbe nem rándult...

Másnap későn ébredt - délután. Sokáig halogatta a felkelést. Aztán mégiscsak összeszedte magát, s noha haloványan emlékezett rá, hogy miféle látvány tárul elé, kivánszorgott a konyhába.

Néhány percig valószínűtlenül elcsöndesedett a bérház sok kis kalickája. Aztán Csuri vonyítani kezdett, s csak vonyított, hosszan és fájdalmasan, bele a leszálló est szürke drapériájába...

- Egy fröccsért eladom a sztorimat! Na, Dögkeselyű, nem érdekel?

A történetet persze már mindenki kívülről ismerte, aki Marcello csehójába bejáratos, így hát felesleges lett volna megírni. Hacsak nem annak a két seggignyakú fickónak, akik kevéssel utánunk érkeztek és oly idegenül ültek az egyik sarokasztalnál, mintha elvesztették volna az útlevelüket. Különösebben nem mertem bámészkodni, nehogy valamelyikük azt higgye, ki akarok kezdeni a másikkal.

Andrást ellenben úgy kellett oldalba löknöm, hogy végre levegye tekintetét a két behemótról.

- Nem értem, mire ez a felhajtás! - motyogta szürke arccal. - Az egész olyan hirtelen jött Clarával, hogy szinte végig sem gondoltam, mit csinálok. Úgy indult, mint valami játék, mint egy bohókás tündérmese... és egyikünk sem sejtette, hogy erre a porszemnyi történésre beindul egy hatalmas gépezet, hogy egy véletlen találkozást csak kapcsolatként regisztrálnak majd mindenféle kódrendszerekben, hogy a legleheletnyibb szerelmes suttogásunk is magnószalagon kerül... egyszóval, mielőtt megfogant volna az agyunkban, hogy akarunk valamit a másiktól, ez a kapcsolat halálra volt ítélve...

- Ha jól tudom, arrafelé volt már halálos ítélet kábítószerügyben...

- Te meg vagy húzatva! Itthon egy ötéves kölyök több port lát az óvodában, mint én egész életemben! Nem volt semmi ilyen... azt sem tudom, hogy kik szálltak ránk, hogy melyik oldalon állnak, mit akarnak... és most már nem is érdekel, bekaphatják az összes farkamat...

Konyharuha, puffanás, konyharuha, puffanás - még egy kör, aztán lenyomatjuk a két seggignyakút!

András megragadta a lány karját:

- Vigyen el a zafrára! Most azonnal!

- Csak hülyéskedik, ugye?

- Nem, nem. Komolyan szeretnék odamenni...

- Kis baráti szívesség a szegény kubai népnek?

- Egy frászt! Honvágyam van!

- Ezt nem értem...

- Még soha nem érzett olyan dolgok iránt nosztalgiát, amelyeket nem tapasztalt?

- Nem nagyon érdekel a múlt...

- Csakhogy ez a jövő! Nos, akkor indulunk?

- Magát megsütötte a nap...

- Kérem...

- De hát... legalább szólni kellene... a családjának... az apám is aggódna...

- Majd telefonálunk... ha sokat szarakodik, lemegy a nap, és holnap reggel biztos, hogy már nem indulunk el sehova...

- Nem ismerek magára... nem is hiszem el...

- Belecsípjek a karjába?

- Inkább intse le azt a teherautót...

 

KALAND
Nyolc

Szerencséjük volt, negyedóra múltán már egy kivénhedt ZIL platóján szorongtak vagy kéttucat medikus társaságában, akiket Camagüey környékére vezényelt a rektoruk. Kapaszkodni csak a felül átívelő ponyvatartó vasba lehetett, állni mégis tanácsosabb volt, a sofőr ugyanis mit sem törődött a kátyúk kerülgetésével, hajszolta a büdös jószágot, mint aki a pokolba igyekszik. Bármely külső szemlélő azt hihette volna: megadták magukat a Sátánnak.

Clara és András összepréselődött testtel és meglehetősen nagy zavarban zötykölődtek egymás mellett. Aztán a lány, mintegy megadva magát a körülményeknek, s hogy a szélben röpködő hajtincsei ne csapódjanak a szemébe, lehajtotta a fejét és arcát András ingébe temette. Az ordítozó medikusoknak, akik leginkább Castro-viccekkel múlatták az időt, nemigen tűnt fel az sem, hogy a két potyautas egyre szorosabban öleli egymást...

András ütött magának egy tequilát, a két seggignyakú közben fizetett és szinte súrolva a hátunkat elhagyták a helyiséget.

- Tiszta a levegő - hadarta barátom -, akárcsak az egész istenverte szigeten! Öregem, az utolsó földi paradicsomban élnek, és egyszerűen nem tudnak mihez kezdeni vele! Átbohóckodják az életüket, és hogy utána mi lesz, az nem érdekli őket. Amikor végre megállt velünk az az átkozott teherautó, komolyan azt hittem, valami helyi úttörőtáborban landoltunk. Sorakozó, névsorolvasás, sátorverés - a közös éneklést már előbb letudták a medikusok... Clara mandulaillatú közelsége után kiábrándító disznószar szag fogadott, no meg gyanakvó, ám korántsem barátságtalan kérdések. Eltelt egy kis időbe, mire megértették, hogy külföldi önkéntes vagyok, buzgón tanulmányozták a papírjaimat, aztán jött a felszabadult vállveregetés, hátlapigatás, valamit még Clara is súgott nekik, úgyhogy én is kaptam élelmiszerjegyet, esküszöm olyan boldognak éreztük magunkat, mintha a Hiltonban béreltünk volna lakosztályt...

Mielőtt még valami folklór-programba képzeltem volna magam, felharsant egy megafon, és közölte, hogy félóra áll rendelkezésünkre lecsutakolni magunkat. Ekkor már a medikusok sem viccelődtek, az ügyeletes donzsuanok sem cincogtatták elmaradhatatlan gitárjukat, hanem velem együtt tódultak a jól-rosszul elkerített bádogzuhanyozók felé.

Mire nagy nehezen visszataláltam, Clara már állig felhúzott takaró alatt feküdt a Jóbarát névre hallgató egyensátrunkban.

- Ne féljen, jóbarát! - suttogtam, miközben behúztam magam mögött a zippzárt. A megemelt pokróc alatt besurrantam mellé, két meleg, ölelő kar, fürdővíztől párás combok fogadtak... mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Azonnyomban fölém kerekedett, szabályosan karóba húzta magát és fuldoklásig gyömöszölte ajkait a számba. Az alteste szinte mozdulatlan maradt, mégis pillanatokon belül már a haláltáncát járta.

- Nagyon vigyázz... - zihálta lassan csillapulva -, mert ilyen mégegyszer az életben nem lesz!

Szép volt, mint egy álom. Meg is mondtam neki. Halkan gurgulázva felnevetett:

- Igen, szokták mondani, hogy szép vagyok. Feszes, kerek melleimet, körte alakú fenekemet, vékony, mégis formás lábaimat szokták dicsérni. Állítólag a hangom is kellemes, a tonalitása ugyan kissé mélyebb, mint a lányoké általában, de éppen ettől olyan érzéki. Amikor Havannában éltem, volt egy orvostanhallgató barátom, aki szerint ráadásul nem is vagyok egy hülye picsa. Tudod, amikor azt hallom, hogy szépnek találnak, mindig az jut eszembe: nyilván ugyanezt mondják a Pompidou-központról vagy egy olajfestményről, neadjisten egy születésnapi tortáról is.

Kicsit megemelkedett az ölemben, majd párásan, finoman visszacuppant.

- Az a helyzet, hogy nekem speciel a Pompidou-központ nem tetszik. Rólam viszont még senki sem állította, hogy számára visszataszító lennék. Azt már mondták nekem, hogy kisanyám, de meghőmérőznélek, de hát azon a fickón látszott, hogy még a legyet is meghőmérőzné röptiben. Az a régi barátom erre azt vágta a fejemhez, hogy akinek ilyet mondanak, azon látszik, hogy csak egy szép darab hús, semmi több. Mire kérdeztem tőle, hogy akkor miért etetett azzal a süket dumával, miszerint nem vagyok egy hülye picsa. Erre persze nem tudott válaszolni, csak vonogatta azt a hülye vállát...

András hitetlenkedve rázogatta a fejét:

- Képzeld - mondta heveny tequilacsapkodás közepette -, ott ül rajtam a világ nyolcadik csodája én meg valamilyen elmebeteg belső kényszertől vezérelve folyamatosan Annára gondoltam. Azt képzeltem, hogy Anna kézenfogva a gyerekekkel közeledik hozzám, bekukkantanak először a férfiak barakkjába, aztán botladoznak tovább, kerülgetik a sátrakat, végül megállnak a mienk előtt, rajta a felirat, Jóbarát, ez nagyon fontos, nem szólnak egy szót sem, nehogy zavarják a papát kefélés közben, aztán, ha majd felkergettem ki tudja hányadszor szeretőmet a csúcsra, majd némán sarkonfordulnak és hazamennek várni rám...

De nem sokáig ábrándozhatott barátom a családi idillről, meg arról, hogy hány meg hány sátrat lihegtek be szerelemmel, mikor egy építőtáborozás alkalmával behatóan megismerte Annát... Annát, a lágyat, az odaadót, a szeplőst, a szőkét, az alul-felül fröcsögve élvezőt, akinek a puncijából több édes nedv tört elő, mint a saját magömlése, de erre már valóban nem volt idő gondolni, hiszen az álmok asszonya nagyon is jelenlévő volt, Clara erős barna combjai közt mohó ajkak szívták András férfiasságát, valami extatikus hüvelyi rángás csumizta fényesre a tömzsi kis sorozatvetőt... venceremos, villant be a tengerparti firkakép, miközben erős izomgyűrű markolászta a fegyvert, András védtelen volt, akár a lekaszabolt cukornád, dőlt előre, alant hevert, csúszott, hogy szája, száraz kígyónyelve éppen a szülőgörcsben felette guggoló Clara patakzó vulvája alá kerüljön, a dús, erős szőrzet csatakosan lapult, riadt vadállatok szeme csillant a petróleumlámpa fényében, akárha a fúrótorony munkásai fetrengenének mámorosan a feltörő olajban, Clara ujjai pedig széthúzták az ajkakat - talán csak belelapozott a kutatási naplóba, lustán finoman oldalról oldalra simítva a gyöngybetűs sorokat, a számtalan apró latin jelet -, megpendítette a piciny áttetszőre vert feszítő kéjű habot a csókcsücsör sarkaiban, mikor András szomjasan belekóstolt, az ajkak leszbikus óriássá nőve szinte belökődtek a torkába, cuppantott egyet erősen, megszívta ezt a bársonyos női faszt, hogy aztán lassú körkörös nyalogatással felrobbantsa a mélyben zsibongó vörös izzású gömböket, hogy szétfeszítse a hüvelygaratot és őrjöngve belemorduljon, hogy hördülése felsüvítsen a zsigerek csigalépcsőjén, egészen Clara torkáig, ahonnan végül fojtott, mégis hisztérikus sikolyként távozzon - miként a szomszédban békésen hortyogó medikusok tétova szikéje szakmai gyakorlat idején csikordul a márvány boncasztalon...

Kitaszított, szétfeszített testek. Megdöccenő, élettelenül kifordult végtagok: Clara oldalt zuhant, András szemszögéből akár a lámpa fényébe bódult rovar végsiklása is lehetett volna ez a zuhanás.

Kis idő után Clara elgyötört hangon beszélni kezdett:

- Miért van az, hogy nekem jobban tetszik egy nitrogén alapú műtrágyát előállító vegyi üzem épületegyüttese vagy egy tengeri olajfúró, mint mondjuk a pisai ferde torony? Az apám szerint nem vagyok komplett. Egyszer gyerekkoromban kitekertem egy csirke nyakát. Aztán színes kavicsokból síremléket építettem neki és arra helyeztem félrenyaklott gyönge testét. Az aztán szép volt... Az ember sohasem tudhatja, mi okoz a másiknak úgymond esztétikai élményt. Olvastam valahol egy véleményt, miszerint a szépség nem más, mint a tárgyakba áthelyezett önélvezet. Most képzelj el engem, mint vegyi üzemet. Reggel belém jönnek a melósok, leblokkolnak a kapunál, aztán naphosszat csak fütyörészve bámulják a körte alakú fenekemet... Azt hiszem, az önmagáért való szépség szart sem ér. Milyen nevetséges lenne például egy toszkán oszlopfőkkel díszített reneszánsz légkondicionáló! Tudod, sokszor elgondolkodtam azon, hogy miként lehetne a szépség egyben hasznos is. Havannában lakott velünk szemben egy gyöngeelméjű vénember, szélütéses remegéssel ült egész nap egy tolószékben és üres tekintettel bámult ki az utcára. Láthatatlan kezek néha odébb tolták vagy összerántották előtte a függönyt. Nos, magam sem értem, de valahogy megsajnáltam ezt a valamikor nyilván jobb napokat látott szerencsétlent. Valami azt súgta, hogy már úgysem él sokáig, éppen ezért szerettem volna, ha szép emléket visz magával a túlvilágra. Azt mondják, hogy halála pillanatában mindenki előtt végigpereg az egész élete, mégpedig időrendi sorban. Egyszóval komoly esélyem volt egy maradandó, mondhatni örökérvényű hasznos cselekedetre. Egyik délután aztán odatoltam az asztalt az ablakunkhoz... Megnéztem magam a tükörben: szebb voltam, mint valaha. Arcom kipirult, szemem izzott, mintha testem minden porcikájában ott dobogott volna a szívem. Akkor fölmásztam az asztalra és először levettem a blúzomat. Szemben nem történt semmi változás, az öreg egykedvűen bámult maga elé. Akkor lábam köré ejtettem a szoknyám s apró, sodró mozdulatokkal megszabadultam a bugyimtól is. Erre már az öreg arcán átfutott valami torz rángás. Én meg szép lassan, lehunyt szemmel, végigsimítottam a testemen, megmerevedett mellbimbóimon, le a hasamon egészen az ágyékomig, aztán dolgozni kezdtek az ujjaim... Amikor felértem a csúcsra, azt hittem, hogy én kiáltok. De sajnos nem ez történt. Szemben az öreg ott feküdt az ablakpárkányon, furcsa, kitekeredett pózban, mintha kirántották volna alóla a tolószéket...

Olcsó dohány és vizes föld szaga zúdult be a Jóbarát ponyváján keresztül.

- A patás ördög nemritkán angyal képében jár... - suttogta András, de a lány ezt már valószínűleg nem hallotta, hiszen azzal foglalatoskodott, hogy két tenyere közé simította András ágaskodó musztángját, megmarkolta a meredező állat sörényét és néhány erőteljes mozdulattal a szájába spricceltette a forrón kiszakadó férfinedvet.

A medikusok, a magukat élet császárainak képzelő, gitárcincogtató donzsuanok, a kivezényelt görbehátú textilgyári munkásnők már végigálmodták a választható menüt, amikor Andráson mégegyszer végigfutott a magasfeszültség, ahogy Clara a hajával törölgette a verítékcsöppeket, a minden dühét kisíró, magába zuhant, olcsó könnyeket ejtő kis fütyi körül...

Úgy aludtak el, hogy a lány még mindig azt az ázott kis verebet fogta, András pedig ezen nyilvánvalóan birtokló mozdulat ellenére is repülésről álmodott végeláthatatlan cukornádültetvények fölött...

 

KÓSER
Kilenc

Anna csak akkor hitte el, hogy nagy a baj, amikor meghallotta András hangját a telefonban.

- Hol vagy? - kérdezte.

- Egy faluban, Camagüey mellett.

- Mi a fenét keresel ott?

- Cukornádat vágok.

- Egy csokor virágnak azért jobban örülnék. Jól vagy egyébként?

- Nincs semmi baj, ne aggódj! Mondtam már többször, hogy ez az olajkutatás... semmi értelme... csak az itteniek nem akarják elhinni...

- Beszéltem a munkafelügyelőddel. A lánya... ott van veled?

- Mit akarsz hallani?

- Mikor jössz haza? A nagyobbik egész éjszaka sírt...

- Remélem, a betakarítás végén... pár hét az egész...

- Tudod, hogy miért csinálod ezt?

- Még nem. Mondják, ez az éghajlat nem európai embernek való...

Kattant a vonal, és Anna vagy másfél évig nem látta viszont Andrást. Ellenben szerzett néhány értékes tapasztalatot a helyi klímáról. Ha megélhetési gondokkal nem is, némi életszínvonaleséssel mindenképpen számolnia kellett, úgyhogy munkát vállalt a vasút központi járműjavító üzemében mint tolmács. Először kicsit furcsállotta, hogy a munkatársai ebéd után ülve elalszanak, szájukban néhány fordításra váró mondattal, ám sok ideje nem maradt ezen tűnődni - úgy borult rá a fullasztó álom, mint csintalan gyerekre a kredenc. Egyszer meggondolatlanul arra vállalkozott, hogy délidőben átvág a gyárudvaron: a különös, szinte hallhatóan rezgő levegőben gyönyörűséges délibábok villóztak, és az agyát valamiféle zsibbasztó drogmámor kerítette hatalmába...

Aznap végre sor került az évek óta kirakodásra váró illúziókra is. A munkások nem is sejtették, hogy a rámpára tornyozott, szurkot izzadó talpfák egyszer még helyre döccentik megannyi honfitársuk sóvár álmait. Csak bámulták szótlan mosollyal, amikor az egyik kézihajtány magától megindult a camagüey-i fővonalon...

Clara hipnotikus kábulatban táncolt az általános iskola betoníves tornatermében, amely hallgatólagosan a hívők rendelkezésére állt, karjával oly mozdulatokat kaszált, mint aki verdeső csirke nyakát metéli éppen el - meglehet, ha nincs ez az ínség, valóságos vér is csöppen meztelen felsőtestére a szerencsétlen áldozati állat cirmos pihéi közül -, a spiritiszta szeánsz vezetője, egy megállapíthatatlan korú, fogatlan vénember eközben olcsó Jézus-nyomatot lobogtatott a négy égtáj felé, ezzel kérve az égiek áldását Clara szerelmére...

András ezalatt a bérelt ház fürdőszobájában a vécécsészét ölelve öklendezett, súlyos napszúrás tüneteivel küldték haza a nádvágók, mondván, hasmenésre is van kilátása, kevéske rizs kifőtt levét igya, ha nem akar kiszáradni, de legfőképp, mondták kaján vigyorral, tartózkodjon az altesti vértolulástól, mert különben napokig nem áll lábra... András tehát engedelmesen leadta a machetéjét, és maga mögött tudva mintegy harminc méter lekaszabolt cukornádat visszabotladozott a faluba, az utcán sivalkodó kölykök legnagyobb mulatságára újra meg újra nekigyürkőzött néhány S-kanyarnak - a nyakukat bökdösve jelezték, hogy nyilván részeg, így aztán arra is megfelelőnek ítélték az alkalmat, hogy rágógumit tarháljanak tőle.

Szó ami szó, a cukornádvágás nem éppen könnyű munka, úgyhogy az odavezényelt értelmiségiek sokszor több kárt okoztak, mint hasznot. Pedig pár évtizede szüleik még elég jól forgatták a machetét, egészen addig, míg a forradalom be nem szippantotta őket a városba. Azóta viszont jobbára csak a rádió keresőgombját tekergetik, hátha hallanak híreket két Rolling Stones szám között.

András megrántotta a tengeri kagyló mintázatú műanyag fogantyút s zúgó, kába fejjel zuhant végig az ágyon - a dolláros boltban vásárolt színes bolgár gyapjútakaróból olcsó rum és Clara nyers illata röffent feléje...

- Ezt soha nem tudom majd megmagyarázni - hajtogatta András a teljesen elérzékenyült Csurinak és Marcellónak, más nem is volt már rajtunk kívül a csehóban -, de azt hiszem, meg akartam halni. Bármilyen módon, de véget vetni annak a lehetőségnek, hogy megöregedjek, hogy ne álljon fel a farkam, hogy Clara harmincöt éves korára annyi erotikát se tudjon pengetni muzsikáló puncijában magának, mint egy aprócska lila pecsét az élelmiszerjegyünkön... ezt egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam. És sajnos teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy egy olyan klasszikus zsákutcába tévedtem, amit ezidáig valahogy elkerültem: azt hittem, gond nélkül, a vég leghaloványabb árnyéka nélkül leszek képes élvezni az életet. Elég az, ha ezt teszi meg célnak az ember...

Csuri és Marcello könnyes tekintettel némán ingatták a fejüket. Lehettek volna egy görög sorstragédiában a kórus.

- Azt hittem, kielégít, ha újra és újra megváltom magam. Éppen csak azt hagytam ki a számításból, hogy ehhez előbb valóban meg kell halni.

Abban a quadrában, vagyis tömbben, ahol éltünk, a ránk állított szemfüleseken kívül senki nem állt szóba velünk, mert folyamatosan a létfenntartással voltak elfoglalva az emberek. A hivatásos kukkolók viszont néhány doboz jobb cigarettáért vagy félüveg rumért, hátul, a fedetlen konyhában komplett jegyzőkönyveket meséltek el nekem esténként, míg Clara odabenn, a helyi szokásoknak megfelelően, nyitott ajtók mögött francia parfőmszappannal csutakolta fényesre a világ összes faszát befogadni kész fenséges pináját. Ha belegondolok, nevetséges összegért, mindössze tíz dollárért az egész falu igazolta, hogy egyik éjszaka nem én és gyönyörűséges kurvám szartunk részegen az autóbusz végállomás várótermének közepére - holott a kupacok spanyol import vécépapírral voltak letakarva, amihez helyiek nemigen juthattak hozzá...

Csuri együttérzően mekegett egyet-kettőt, aztán lefordult a székéről és hortyogva álomba szenderült. Marcello, aki finom lélek lévén legszívesebben hasonszőrűek és leszbikusok kezére adná a világpolitikát, halkan csak ennyit tett hozzá a hallottakhoz:

- Aki a fejletlenebb társadalmak korrumpálhatóságával visszaél, az nem sokban különbözik a fasisztáktól...

András csak legyintett, a kézmozdulattal kísérteties egybeesésben megcsörrent a telefon, Marcello riadtan kapkodta ide-oda a tekintetét, látszott, hogy ritkán ragadtatja magát ilyen végletes kijelentésekre, és tessék, máris csöng ez a rettenetes készülék...

- Halló! - lehelte alig hallhatóan, majd hosszú pillanatokig csak elfehéredve kapaszkodott a kagylóba.

Egyszer jutott csak szóhoz, amikor a beszélgetés végén azt mondta, hogy igen.

Bőszülten odacsaptam még a pulthoz egy tequilát, majd megkérdeztem, hogy mi az ábra, hívjunk-e orvost, vagy magától szokott oldódni a szájzára. Nem olyan vicces az egész, rebegte, egy vadidegen férfi felszólította, hogy negyedórán belül szabaduljon meg a vendégeitől, mert különben apró kis tételekbe porciózzák a berendezést.

- Nyilván Truman Capote volt az - szellemeskedett András -, megorrolt rád, amiért tiszteletlenül beszéltél az isteni Marilynről...

Nekem viszont ez már sok volt egy estére. Ahhoz képest, hogy órák óta hallgatok egy meglehetősen pacsuliszagú karibi love storyt, nem igazán látom, hogy mit profitálunk ebből én meg a lapom. De ha jutunk is valamire, a jelek szerint már nemigazán lesz alkalmam megírni! Megragadtam András vállát, és teljes erőből megráztam:

- Mi a jóistenbe keveredtél, seggfej! Beszélj, mert ezek nem fognak leszállni rólunk!

- Fogalmam sincs... hagyjál békén... - hápogta barátom spicces önérzettel helyre rángatva a ballonját. - Nem tudom, kik ezek... Különben is... négy év alatt még egy röplapot sem olvastam el...

- Na ja, csak éppen a fészerben kvaterkáztál a besúgókkal...

- A nyári konyhában... és nem besúgók voltak, hanem egy lakókörzet társadalmi megbízottai...

- Tudod, kivel szórakozz... Kész röhej, ahogy ezt a táskát is magaddal cipeled mindenhová! Ha soha nem látlak előtte, akkor is gyanús lennél...

Marcello viszont már ott vibrált az ajtónál, könyörögve emelte felénk hófehér, puhácska kacsóját:

- Urak, urak... muszáj ezt itt megvitatni... későre jár, tényleg haza kéne menni már... nem, nem... hagyják csak... a cég vendégei voltak... csak menjenek már, az istenért...

Ahogy kiléptünk az esőszagú utcára, sikoltva zuhant le mögöttünk a vasredőny. Láttam Andráson, hogy hirtelen kijózanodott.

- Na jó - mondta -, most aztán sipirc haza. Lehet, hogy tényleg szarban vagyunk...

Elkezdett rohanni. Léptei alatt puskaropogásként durrogtak a víztócsák.

 

TEEN
Tíz

A kertváros édesdeden szendergett a halkan pityergő esőben. A megannyi puha vacok megtelt gőzölgő állatszaggal: meleg orvosszaggal, kesernyés üzletemberszaggal, édeskés kurvaszaggal, savanyú bűnözőszaggal. Már jócskán az éjszaka második felében jártunk, de még idébb a hajnaltól - remény sem volt egy halovány rózsaszín karibi napfelkeltére. Zavartalanul trappoltunk egészen a házig, meghatóan elegáns ívben ráfordultunk a kocsibehajtóra - az enyhén lejtős kert előtt, neonlámpa tövében csapzottan gubbasztott a kocsim. Az esőverte fényben olajos árnyékok suhantak át a szélvédőn, bent nyilván ázott kutyaszag fetreng - valahol lyukas a kasztni, beszivárog a víz a padlószőnyeg alá, olyan érzésem van néha, hogy mocsárban taposva vezetek...

- Nyomás be a garázsba... - lihegte András, miközben zümmögve emelkedett a távirányítású ajtó, majd ugyanígy le is ereszkedett mögöttünk. Kékes fény áradt szét a helyiségben, amely egyelőre leginkább egy vámhivatal raktárához hasonlított - a feltornyozott ládák között nemhogy autó, de egy matchbox is alig fért volna el.

Néhány percig csak a saját lélegzésünk hallatszott, és bárhogy füleltünk is, kintről semmi gyanús zaj nem szüremlett be.

Barátom nekivetette hátát a betonfalnak és ráérősen cigarettára gyújtott. Egyáltalán nem látszott idegesnek - mialatt bennem húrként rezgett a készültség, hogy valami történni fog, s ilyen esetben a szimatom még sosem hagyott cserben, András az öreg halász nyugalmával pöfögtette istentelenül büdös cigarilloját.

Szegény, drága jó Anna! Miközben szorgalmasan küldözgette haza elcsatangolt férje helyett a kutatási jelentéseket, a nyakig eladósodott, mindenki által sorsára hagyott karibi szigetet iszonyú tragédia rázta meg: a nemzet tündöklő esthajnalcsillagaként számon tartott kubai balett prímabalerináját rútul elhagyta a nála jó tíz évvel fiatalabb szólótáncos szeretője - olyannyira, hogy a vérbő ifjú azonmód új tánccsoportot is létrehozott, mégpedig éppen Camagüeyben.

A helyi színház mindaddig, jelentősebb központi támogatás híján olcsó kiállítású, a folklorisztikus múltban gyökerező darabokkal traktálta gyér számú közönségét. Clara és András számára azonban ezek a népi operák jelentették az egyetlen értelmes időtöltést a szeretkezésen kívül. A lány drága, súlyos nagyestélyikben, barátom hibátlan szmokingban feszített bérelt páholyukban szinte minden este. A szünetben a dolláros boltból származó fanyar, száraz pezsgőt bontottak, hosszú nyakú, karcsú pohárból kortyolgatták a langyos italt, az előadás végeztével pedig kerékpárra ültek, András fütyörészve tekerte a pedált, míg Clara a vázon egyensúlyozott bársonyban-brokátban s csókban fürösztve egymás nyakát, arcát vitorláztak bele a szarszagú éjszakába...

- Nagyívű szcenárió híján ezek az estek leginkább valamiféle néptánc találkozóhoz hasonlítottak... - szólalt meg nagy sokára András. - Egy kis disznóhús babos rizzsel, néhány rekesz sör... és már indult volna a karnevál. Ehelyett jött a Havannából lepattant szerető a táncosaival s nem telt bele két hónap, már Camagüey hercege volt...

Lefizetett kukkolóim szerint a Herceg a helyi mezőgazdasági gépgyár legényszállásán lakott, csak mert lusta volt esténként bevásárolni és mert átmenetileg irtózott a női nemtől. Elképzeltem, amint vadidegen iskolás lányokat pofoz fel az utcán, csak mert cukros vízzel hízlalják a hátsófelüket. Aztán eljött egy nap, amikor találkoztam is a Herceggel. Azon a reggelen teli volt az újság Maradona és Fidel csókjával. A világhírű argentin labdarúgó, aki hol doppingolás, hol kábítószerezés vádjával kényszerült le a pályáról, az államfői vizit után szó szerint a következőket nyilatkozta a Granmának: "Minden gondolkodás nélkül akár az életemet is feláldoznám Fidel Castróért. Az államfő lebilincselő egyéniség." Talán ezek voltak az utolsó szavai annak az Angolát megjárt kubai tábornoknak is, akit kábítószercsempészés - feltehetően kreált - vádjával néhány éve kivégeztek. Clarának aznap dühkitörései voltak, bőszen menstruált, de véresen is szeretkeztünk, le is késtük az esti színházat s amikor gyönyörűségesen szép kurvám görcsösen zihálva elaludt, hirtelen úgy éreztem összeroppant az éjszaka. Akkor sietve magamra hánytam a ruhámat, magamhoz vettem az irataimat, némi pénzt és bebicikliztem Camagüeybe, a Herceghez.

Szakmájához képest alacsonynak tűnő férfi nyitott ajtót, amikor a szállás gondnokával bekopogtunk. Éppen a bőröndjébe csomagolt, mindazonáltal addig erősködött, míg le nem ültem a szétdobált alsógatyák karéjába. Neszkávét csinált, tejjel sajnos nem szolgálhatok, tárta szét a karját... szerencsés keveréke volt őseinek, inkább mediterrán, mint afrikai vonások és bőrszín, hibátlan fogsor, kifogyhatatlan optimizmus.

- Vendégszereplésre megyünk Cuzcóba... - magyarázta a felfordulást. - Reggel indul a gépünk Peruba.

Eszembe jutottak azok a régi-régi túrák Annával, fel az északi középhegységbe, ahol öt-hat méteres úgynevezett tanulósziklákon gyakoroltuk a karabinerkezelést, a traverz és a kampók rögzítését, a kötél óvatos utáneresztését... szűzanyám, milyen baromi erő feszült még bennünk!

Egy korty hűs hegyi levegőért abban a pillanatban, abban a fülledt cellában gyilkolni tudtam volna. Talán megérzett ebből valamit a Herceg is, mert amikor ellentmondást nem tűrő hangon kijelentettem, hogy velük tartok, csak szívélyesen hátbaveregetett és azt mondta: - Van bőven helyünk. Gondolom, magának vízumot sem kell kérnie...

Egyenest a repülőtérre taxiztam és a restiben hajnalig sirattam a virágmintás bolgár gyapjútakarón prédául hagyott édeni gyümölcsöt.

 

ELEVEN
Tizenegy

Közel a bolíviai határhoz az Andokban már a völgyek is kétezer méternél kezdődnek. Ezen a magasságon szerencsére nem mindig van összefüggő hótakaró - András szikrázó napsütésben kúszhatott felfelé a szürkésbarna sziklák hasadékaiban. Lassú tempóban, mondhatni komótosan haladt, az oxigénszegény levegő egyre sűrűbb pihenőkre kényszerítette. Háromezer fölött nemhogy embert, de állatot is alig látott. Négyezernél egy teljes napot pihent, szerencsére a Cuzcóban vásárolt felszerelés, a kis félgömb alakú szintetikus sátor teljes védelmet nyújtott a Jankho Uma felől lezúduló goromba szél ellen. A nyomában aláereszkedő tolyhos felhők azonban már meglehetősen vészjóslóak voltak. A visszaindulást következő nap reggelre időzítette, jól bedurrantott a petróleumkályhába és a műanyag ablakon keresztül egész nap csak a horizontot figyelte. Akár egy égi jelre váró remete, olyan türelemmel viselte az idő múlását. Lassan kipergett belőle a pánik, a félelem az elmúlástól, néhány kocka fehér csokoládé és kevéske bacardi mellett fürkészte a fenséges díszletet, ahol hamarosan kezdődik a játék, ez a gyönyörűségesen félelmetes marionett, túlvilági mese, a félálom talpfáin zakatoló metsző hideg, amint lassan bekúszik a kiürült petróleumkályha dermesztő páholyaiba, a Nagy Rendező talán éppen Camagüey hercegével sétál föl s alá a színpad jégcsempéin, míg a lesikló nap bordó függönyredői mögül izgatott szöszmötölés, fojtott hangon zajló csetepaték szüremlenek elő...

- Arra emlékszem, hogy a színházi ügyelő ránk szólt, mondván, ha nem ébredünk fel, pár órán belül megfagyunk. Amivel persze mit sem törődtünk, belülről fűtött a premier előtti összevisszaság izgalma, de hiszen ez mindig így zajlik: a Gazdák idegesek, kapkodnak és rendszerint mi isszuk meg az egésznek a levét. Ahogy most is: a Királylány ruhája nagy reccsenéssel elszakadt, az Öreg Királyt meg egész egyszerűen nem találják. Pedig éjjel még egy polcon feküdtünk a Raktárban egy rakás inka vagy azték jelmez társaságában. Az Öreg Király Gazdája egyébként egy rendetlen fráter, az a laza művész úr típus, aki azt hiszi magáról, hogy egy zseni és hogy egy zseninek mindent szabad. Pedig egy frászt! A Sárkánynak összegabalyodtak a zsinórjai - egészen nevetséges pozitúrában, nyitott szájából kilógó tűznyelvekkel, fejjel lefelé függ Montezuma trónjának karfájáról. Én a Gazdám ölében, tiszta illatú khaki bermudáján fekszem, velünk semmi baj, csak az ujjai idegesítenek kissé, mert valami csak általa hallható szamba vagy csacsacsa ritmusára birizgálják a kardomat. A Gazdám nagyon szép, kreol bőrű, fiatal lány, nemrég került a társulathoz, de - szerény véleményem szerint - igen tehetséges, és jó vele együtt dolgozni. Az ölében heverészni pedig egyenesen csodálatos...

A hófödte Nézőtérről pusmogás, nevetgélés szűrődik be hozzánk. A Gyerekek! Remélem, mindenki el tudott jönni a múlt és a jövő valamennyi évszázadából! Magamban csak Kis Barátaimnak nevezem őket. Hogy tudnak kacagni, kiabálni! Hát nem szeretni valók, ahogy teljesen beleélik magukat ebbe a játékba. Pedig hát ez tényleg csak játék...

A Zenekar - hárman vannak - hangol. A Gitárosból megint árad az alkoholszag. Sajnos, megszokhattuk már. A Középső Királyfi szerint azért iszik, mert rosszul élnek a feleségével...

Némelyik Gazda csak ül egy sziklapárkányon, és az iszonytató mélység fölött csukott szemmel mormolja a szövegét. Csodálkozom, hogy ebben a felfordulásban, nem zavarodnak össze.

A Kastély, az Öreg Király és a Legidősebb Királyfi Gazdái már a leszálló est függönye mögött állnak. Arcukon feszültség - lassan minden és mindenki a helyére kerül. A közönség is elcsendesedik, Kis Barátaim jelenlétét már csak a sötétben zizzenő cukros zacskók jelzik.

A Zenekar - tőle telhetően - tust húz, miközben varázslatos nyiszorgással felgördül a Függöny.

Ekkor a Gazdák mozgása felgyorsul. Az Öreg Király a Kastély kapujából búcsút int a Legidősebb Királyfinak, aki Kedvenc Paripáján elvágtat a Sűrű Kerek Erdőbe. A Fák Gazdái a talajt szinte alig érintve suhannak a Kedvenc Paripát mozgató Gazda mögött, a színpad szélénél lebuknak és meggörnyedve rohannak vissza, hogy újra Fákká terebélyesedjenek. Az egyszemélyes Zajbrigád fadarabok összeütögetésével imitálja a Kedvenc Paripa dobogását. Az egyik Fa mögül most kiugrik a Kis Nyúl, ami azt jelenti, hogy az ő Gazdája valamivel gyorsabban suhan, mint a Fáké. Ekkor a Legidősebb Királyfi felhúzza az íját - Gazdája még a szája szögletében kidugott nyelvével is segít neki. Ám a Kis Nyúl hirtelen eltűnik. Megsarkantyúzza Kedvenc Paripáját nagy mérgesen a Legidősebb Királyfi, vágtat a Kis Nyúl után, meg is pillantja, amint megint csak eltűnik egy Fa mögött. Vágtat utána, de ekkor a Kisnyúl helyett a rémisztő nagy Sárkányt perdíti Gazdája a Legidősebb királyfi elé. A Sárkány orrából, szájából csak úgy dől a füst, amit gégecsövön pumpál oda egy Kisegítő Személyzet. A Sárkány Gazdája kopár hegyormokon átdörgő hangon megkérdezi a gyerekektől: - Mondjátok csak gyerekek, mit csináljak én ezzel a Királyfival? Megpenderítsem, feldobjam és lenyeljem?

Költői kérdés volt természetesen, mert Kis Barátaim egyöntetűen azt kiabálták, hogy: Nem! Nem! Ne öld meg! Sőt egy vékonyka hang még azt is sipította, hogy: Vigyázz, mert megfekszi a gyomrodat! Mindhiába - a Sárkány rávetette magát a Legidősebb Királyfira, megpenderítette, feldobta és lenyelte.

Döbbent csend telepedett a Nézőtérre. A Sárkány és a Legidősebb Királyfi Gazdái izzadt homlokukat törölgetve, kissé hátrébb leülnek. Az Öreg Király elsiratja a fiát, de már jön is a Középső Királyfi. Megígéri az Öreg Királynak, hogy felkutatja eltűnt bátyját. Persze ő is bedől a Kis Nyúlnak és kergeti egészen a Sárkány torkáig. A Sárkány Gazdája természetesen most is megkérdezi: - Mondjátok csak, gyerekek, mit csináljak én ezzel a Királyfival? Megpenderítsem, feldobjam és lenyeljem? Félelmetes szemében jeges tűz villog, amit tudtommal karácsonyfaégőkből fabrikált a Kisegítő Személyzet. Meg is lett a hatás, mert Kis Barátaim ugyan ismét kiálltak a Királyfi mellett, igaz, valamivel halkabban, inkább csak szórványosan... Így hát nem csoda, hogy a Sárkány megpenderítette, feldobta és végül lenyelte a Középső Királyfit.

Annyi baj legyen, mert hát most következünk mi, vagyis a Gazdám és én mint a Legkisebb Királyfi. Velem aztán meggyűlik majd a gonosz Sárkány baja, úgy elnáspángolom, hogy a Gazdája alig tudja majd egy darabban levonszolni a mellvédről. Tegnap például a Dühös Óriás hasát lyukasztottuk ki, de úgy, hogy kiömlött belőle az összes afrik - ezért levonnak a Gazdám fizetéséből, mert csak el kellett volna alaposan páholnunk az Óriást. Közben a Gazdám csengő hangon megfogadja az Öreg Királynak - aki egyébként kísértetiesen hasonlít Fidelhez -, hogy megkeresem és visszahozom elveszett bátyáimat. Ügyes ujjai, melyek állítólag csodákat művelnek a férfiak hímtagjával, fürgén felrántanak Hűséges Paripámra és már loholunk is a fránya Kis Nyúl után. Azt hiszem, nagyon pofára esne a kis dög, ha egyszer őt vacsorázná meg a Sárkány! Aki már itt tornyosul előttünk, mint valami hegyvonulat Kis Barátaim földrajzi atlaszában. Aztán az ominózus kérdés: - Mondjátok csak gyerekek, mit csináljak ezzel a Királyfival? Megpenderítsem, feldobjam és lenyeljem?

Pár pillanatig néma csend honolt, csak az indián szél tutult a domborzati térképen, meg-megreccsent valamelyik szék... majd nagysokára elhangzott az első bátortalan kis Igen. Azután a második, a harmadik... a vékonyka gyerekhangokból hatalmas zúgás támadt, a havannai stadionban hallani csak hasonlót lelkesítő nagygyűléseken, Kis Barátaim többsége felállva, csillogó tekintettel kiabálta, hogy: Igen! Igen! Igen! De én ekkor már szálltam a zsinórjaimon, repültem a magasban - no nem a Sárkány penderített meg és dobott fel, nem. Gazdám rohant velem végig, le a lépcsőkön, végig a hosszú, keskeny öltöző folyosón, de a zúgás csak nem akart szűnni mögöttünk. Azután Gazdám becsapta apró öltözőjének az ajtaját, engem ledobott az asztalra, ő pedig egész testében remegve, vibráló ujjakkal cigarettára gyújtott. Föl-alá járkált, ami a helyszűke miatt inkább csak maga körüli forgás volt és egyre csak azt hajtogatta: Ez nem igaz! Ez őrület!

És valóban úgy viselkedett, mint egy őrült, haja kibomlott, szeme kifordult, az arca nyúlós masszává alakult s lassan egész testét átitatta valami sötét folyadék, amiről később kiderült, hogy vér...

- Állítólag egy lavina sodort le a közeli völgybe, ahol hegyi mentők találtak meg, a cuzcói kórházban többszöri vérátömlesztéssel sikerült csak visszahozniuk az életbe, egyszóval kész csoda, hogy itt látsz... - nyomta el a csikket András. - Amikor visszarepültem Camagüeybe, azt gondoltam, összeismertetem Annát és Clarát, elvégre mire fel zárnám ki őket a megváltásból... Kiegészítve egymást talán sikerrel vehetnék fel a küzdelmet az elmúlással.

A szomszédok csak annyit tudtak mondani, hogy Clara már másnap ki is költözött, a színházban tudtam meg, hogy haza, az apjához. A bringát mindenesetre elhoztam, el is karikáztam vele Havannáig, ott aztán úgy döntöttem, hogy Annát későbbre hagyom, először az öreg munkafelügyelőt keresem meg. A kutatómezőn semmi változás nem látszott, néhány munkás figyelte egykedvűen a fúrófej sivalkodását, a távolból odalátszott a híradóskocsi is, és Clara apja is úgy ült a bádogbarakk tövében, ahogy utoljára láttam. Amikor felismert szótlanul megölelt, behívott a kalyibába és azzal az átkozottul rossz sörrel kínált, amit jobb híján mindenki iszik. Közben elmondta, hogy Clara egyáltalán nem látszott szomorúnak vagy elesettnek - állítólag a Szűzanya és kapcsolt afrikai szellemek biztosra fogadták, hogy én hamarosan visszatérek. Képzelem, mekkora lehetett a pánik égi körökben, amikor majdnem odavesztem az Andokban...

Rá egy hétre viszont Clara lett hirtelen rosszul, idő előtti vérzése volt, de oly érthetetlen bőséggel, hogy a körzeti orvos bevitette a közeli katonai kórházba. Mire beért vele a mentőautó, az egész teste véraláfutásokkal lett teli, helyenként kihasadt a bőre és az alvadt vér porként pergett ki a sebekből. Perceken belül halott volt, nem szenvedett egy szemhunyorintásnyit sem... ezt ismételgette az öreg, hátha eljut a bizonyosságig.

Később Annától hallottam, hogy a vasúti járműjavítóban egy féllegális ellenzéki csoport felvette Clara nevét és röplapokon hozták nyilvánosságra, miszerint törvény előtt fog felelni az egész hadsereg, hogy egy ártatlan lányt megkínoztak.

Napokig nem tértem magamhoz, Anna persze rendes volt, még a gyerekeket is elküldte valami úttörőtáborba, beadta az ételt és könyörületesen rám zárta a szobám ajtaját...

A temetés előtti napon felkeresett Clara apja, kicsit furcsán, lassú, éneklős stílusban beszélt, mint az aktív drogosok. Folyamatosan a hátam mögé pislogott és egészében véve rendkívül ünnepélyes volt. A mondókájának az volt a lényege, hogy ő engem a lánya urának tekint és ebbéli minőségemben rendelkezhetem Clara földi maradványaival valamint az ingóságaival. Akkor azt gondoltam, mielőtt kitalál valami barom spiritiszta hacacárét, elmondom neki azt a tervet, amit napok óta dédelgettem magamban...

András óvatosan felhelyezte a diplomatatáskát az egyik bála tetejére, bepöcögte a számkombinációt, apró kattanás és máris elém tárult az a látvány, ami egész este zaklatta a fantáziámat.

- Egy darabka az utolsó földi Paradicsomból! - mondta ünnepélyesen barátom és bontogatni kezdte a történetből már jól ismert bolgár virágmintás gyapjútakarót. Az a gyönge fényben kibontakozó valami első pillantásra leginkább egy összeaszalódott nagy erdei gombához hasonlított, zsugorodott lebernyegjei halomba borultak, az egészet valami furcsa politúr szag lengte körül, s csak közelebb hajolva láttam, hogy amit gyűrődésnek vagy árnyéknak véltem, az nem más, mint emberi vagy állati szőr, kusza göndör szálak préselődtek egymásra a takaró súlya alatt, azután a felismerés kétségbeesett, iszonyodó pillanatában Andrásra tekintve, ő csak egy áhítatos bólintással válaszolt: igen, előttem Clara holttestének egy nem is oly régen még az élettől virgoncan gyötrött, őserdei szépségű részlete hevert - a lány nemiszervét Clara apja sajátkezűleg metszette ki a hullakamrában és a helyi varázslók egyike preparálta ki figyelmeztetésül minden túlélőnek, a varázsló egyébként azt állította magáról, hogy titkon őt kérték fel majdan Fidel bebalzsamozására is, András ekkor lehajolt és puha csókot lehelt az előtte fekvő relikviára, de többre már nem jutott idő, mert nagy robajjal bedőlt a garázsajtó, mögötte legnagyobb megrökönyödésemre megjelent az én kocsim motorháza, kiabálás és üvegcsörömpölés, vezényszavak és tompa puffanások hangzottak, a ház felé vezető kis lépcsőről kommandós ruhába öltözött figurák rontottak ránk, én biztos voltam benne, hogy ez csak valami tévedés lehet, a biztonsági szolgálatok elvégre nemegyszer tévedtek már, nyúltam volna a farzsebemben lapuló újságíró igazolványért, még láttam, ahogy Andrást ledöntik, kezéből a poros betonra repül az élet és a halál aszott rózsabimbója s miközben valami mélységes szomorúság szállta meg a lelkemet, szerettem volna megérinteni mégegyszer Andrást, Clarát, Annát vagy Camagüey Hercegét, de már erre sem volt mód, egy ütést éreztem a fejemen, aztán csak szálltam, zuhantam a mélybe, akár egy zsinórjait vesztett marionett figura...