BUKÓSISAK


HANGOK

SZOLNOKI
RENDEZŐ
RÁDIÓBEMONDÓ
ADJUNKTUS
ILONKA NŐVÉR
EDE
PORTÁS
BIZALMI
NEVELŐ
ÁGYSZOMSZÉD
SZOLNOKI APJA
NYOMOZÓ

 

(A baleseti kórházban, háttérben olykor egy-egy mentősziréna.)

ADJUNKTUS: Jó estét. A fiú?

ILONKA NŐVÉR: A megőrzőben, adjunktus úr. Pulzus, légzés még mindig rossz. A szájüreg erősen bevérzett. De most már megkapta a koktélt, alszik.

IRODAI NŐ (magának diktálva): Valami Ede. Nem látni a vértől. Született 1948. Pestújhely. Apja... anyja... nem látni a vértől. Majd reggel. Majd utánajárnak. Ha egyáltalán még reggel...

RÁDIÓBEMONDÓ: ...a távirat-kézbesítő állapota súlyos, mint a baleseti kórház ügyeletén közlik, még nem jutott túl az életveszélyen. Agyrázkódást szenvedett, és a bal lába összezúzódott. A gázoló, vagyis a cserbenhagyó személye ismeretlen. A rendőrség kéri az esetleges szemtanúkat... (Hangja elúszik.)

(Színházi próba, nem visszhangos, de mégis érzékelhető, hogy kevesen vannak.)

SZOLNOKI (nagy regiszterű, fiatal férfihang: akadozva, kedvetlenül mondja a szövegét): "Maga egy nagyon alacsony pamlagon ült, én pedig szemben, és a szoknyája alá kukucskáltam. A fekete harisnyája pedig attól volt olyan fekete, hogy a combja..."

RENDEZŐ (beleszól, leállítja): Géza, kérlek... Szöveg. Szöveg. Ötödik hete próbálunk. A fekete harisnyái, többes szám. És nem combja, combjai. Többes szám. Könyörgök, ne írd át a darabot. (Enyhítve.) Tegnap már egészen jól ment.

SZOLNOKI (dühöngve): Én meg arra kérlek, hogy ilyen ostobaság miatt ne szakíts félbe. Azonkívül, hogy így magyartalan. Mi az, hogy combjai! és harisnyái!

RENDEZŐ (szelídítve): Ez a színház meg a rendező gondja. A szöveg szándékosan ilyen. (Szelíden, lágyan.) Géza. Vegyük újra. Onnan, hogy: a fekete harisnyái. Indulhatunk?

SZOLNOKI (kedvetlenül, idegesen): "A fekete harisnyái pedig attól voltak olyan feketék, hogy a combjai olyan fehéren világítottak." A nyelvművelés diadala!

(Miközben ismétli a szöveget, sajátos hangszerelésként a rádió déli híreiből is beleszövődik egy-egy töredék.)

RÁDIÓBEMONDÓ (szövege a színészével variálódik): A távirat-kézbesítő állapota változatlanul súlyos. A cserbenhagyó személye még mindig ismeretlen. A rendőrség kéri az esetleges szemtanúkat...

RENDEZŐ: Ki üvöltözteti ott kint azt a rohadt rádiót? (Rádió elnémul.) Akinek nincs dolga a színpadon vagy a színpad mögött...

SZOLNOKI: A fekete harisnyái pedig attól voltak olyan... (Üvöltve.) Én ezt nem tudom csinálni!

(A kórteremben.)

EDE: Nővérke, vezessen az ablakhoz, megkérem. Ezek ők, a fiúk, a kollégák a távírdából. Hallja ezt a mindenféle dudát? Tenor duda és bariton duda, dallamduda és szirénaduda... (Hosszú várakozás, csönd.)

ILONKA (inkább zavarban, mint kelletlenül): Nem hallok semmiféle dudát.

EDE: Mert ezek ilyen fiúk! Vonalba sorakozó és szaggatott duda. Ha nem visz az ablakhoz, ezek szétverik az egész kórházat. Nagy a felvonulás. A hangerőből tudom, harminc motor. (Nagy, reménytelen csönd.) Látni akarják az arcomat. Ennyi az egész.

ILONKA (hangja elhalkul a szomorúságtól): A maga arca, Ede.

EDE: És ha nem, ezek végkimerülésig túráztatják a motort. Egyszerre harminc motor. Csak azt akarják, hogy megmutassam magam. Hogy vagyok. Ismerem őket.

ILONKA: A maga arca, Ede.

EDE (furcsa fölfokozottságban): Ezek addig erőszakoskodnak... A végén a főorvos úr megunja, és kihívatja az URH-t. Mert ők ilyenek. Nem akarnak semmit, csak épp hogy lássanak. Alig ismerjük egymást, de az összetartozás. Ami nekem máma, az nekik talán holnap. Senki se tudja, ha elindul, hol végzi este. És ezért, tetszik tudni... (Mintha mélyből bukna föl.) Hol vagyok?


(Telefoncsöngés.)

PORTÁS: Munkásszálló. Igen. Kunigunda-porta. (Hallgatja a kérdést.) Fogalmam nincs. (Leteszi a hallgatót, kis csöngetés.)

SZOLNOKI: Jó estét.

PORTÁS: Mi tetszik, kérem?

SZOLNOKI: Érdeklődnék valaki után.

PORTÁS: Egy itt lakó személy? (Több készséggel.) Rendőrségtől?

SZOLNOKI: Nem, nem rendőrség.

PORTÁS (kurtán): Ilyenkor nincs már iroda. Tessék holnap, hivatali időben. (Újabb ötlet, újabb enyhülés.) Sajtó?

SZOLNOKI: Nem sajtó.

PORTÁS (ridegen): Holnap. Itt ülnek ezek reggeltől estig. Hét-harminctól tizennyolc-húszig. Elég hosszú a hivatalos idő.

SZOLNOKI: A fiú, akiről érdeklődni akarok...

PORTÁS: Nyilvántartó, minden egyéb, az irodán. (Még egy utolsó engedmény.) Tanácstól?

SZOLNOKI: Nem, kérem. A motoros fiúról, arról szeretnék, aki karambolozott.

PORTÁS (nem tud ellenállni): Karambolozott? Egy rohadt maszek fölvágta. Engedte volna, hogy elvérezzen. Ott a helyszínen. Én az ilyeneket mind föllógatnám. (Lecsillapodva.) Talán rokon?

SZOLNOKI (akadozva): Rokon.

PORTÁS: Na, kérem. A holmiért jött? Van valami írás? Felhatalmazás? Mert írás nélkül nekem nincs jogom. Ha tudná az elvtárs, hogy mennyi a visszaélés!

SZOLNOKI: Vidéken élek, és a rádióban hallottam a hírt. Ha tudna róla valamit.

PORTÁS: Baleseti kórház. Oda kell fordulni. Én nem tudok semmit. (Kis tűnődés után.) Várjon csak az elvtárs. (Magában.) Ó-pé-er-es-esz. Helyben. Szappanos. Szappanos Ede. Háromszáztizenhét. Amúgy nem rossz szoba. Igaz, hogy emeletes ágyak, de rugó, matrac príma, ágyneműváltás nem akadozik. Hatan vannak benne. Vagyis jelenleg öten. Menjen föl nyugodtan, megadom az engedélyt.

BIZALMI: Én, kérem, bár itt szobabizalmi vagyok, de mit tudnék mondani. Tessék, itt egy szék, üljön le. Ugyebár, a bútorzat... hát az nem az Intercontinental. A fiú itt lakik, ez tény. Mennyi ideje is? Éve, másfél éve. Nem sok vizet zavart eddig. A bal kettes felső, az az övé. Mit is mondhatnék róla? Csöndes, magánakvaló. Fegyelmileg még nem volt vele semmi. Nem dohányzik az ágyban, nem vizel a mosdóba. Ez nekünk elég. És hát pénzben se zsugázik. Ő is építőipari volt, mint mi, de két hete, hogy a távírdához került. Két hete, vagy három? Mit mondjak? Teljesült a vágya. Motorra ülhetett.

SZOLNOKI: Volt valakije? Úgy értem, gondoskodott róla valaki?

BIZALMI: Gondoskodott ő saját magáról. Dolgozott, nem éhezett. A szekrényében, tessék nézni, három rend ruha. És amúgy ki törődik kivel? Mondjuk, énvelem? Pedig nekem már elhullott a hajam. Megvolt az a fiú, egész jól megvolt. (Hirtelen dühvel.) De az a rohadt, aki otthagyta! (Lecsöndesedve.) Értsük meg egymást. Nem nagyon tudunk mi egymásról. Reggel megyünk, este jövünk. Ennyi.


(A kórterem.)

EDE: Tetszik tudni, otthonban nevelkedtem. Szülők sehol. Azt kérdezi a nevelő úr, mi akarsz lenni, fiam? Én, nevelő úr? Madár.

NEVELŐ: Tele vagy fantazmagóriával. Rögeszmével. Akármit mondok neked, nem figyelsz. Egészen másfelé figyelsz.

ADJUNKTUS: Hőmérséklet?

ILONKA: Harmincnyolc, adjunktus úr.

ADJUNKTUS: Szükség lesz újabb transzfúzióra.

EDE: Madár? - kérdi a nevelő úr. Vagy repülőgép, mondom neki. (Kis szünet után.) És most hol vagyok?

ÁGYSZOMSZÉD: A megőrzőben, fiú. Itt megőriznek minket. Ki van írva a halálnak: idegeneknek tilos a bemenet. Mert a halál idegen.

EDE: Vasárnap volt kimenő, kettőtől ötig. Mentem nézni a kutyákat. Azokat el tudtam nézni órák hosszat. Mert tudja, az otthon közelében volt egy kutyamenhely. Mindenféle kóbor kutya. Lehet úgy is mondani, hogy csupa selejtkutya. És ha például vihar jött, ha még csak messziről látszott a villám, már összebújtak, reszkettek, nyüszítettek. Mindenféle bunda, szín, folt, csíkozás. Kupacban. Az egész, mint a MÉH-telepen összegyűjtött rongy. Vonítottak, sírtak, de emberi hangon, még éjszaka is, nem lehetett aludni tőlük. Aztán elvitték őket, állítólag fehérjegyárba. És utánuk fölgyújtották az ólakat. De a tűzből előjött egy kutya és még egy kutya és egy harmadik. (Tárgyilagosan.) Pénteken szemétszedés, szombaton fürdés, vasárnap kimenő vagy a látogatók. Már akihez jöttek. (Egész rövid szünet után.) Tessék mondani, nővér, nem keresett engem egy lány? Vera. Magas, vékony, szőke, inkább sötétszőke.


(Szolnoki apjánál vidéken.)

APA: Kétszáznegyven kilométert lenyomtál, csak hogy lássál?

SZOLNOKI: Vonaton jöttem.

APA: Jobb is. Ezen a síkos úton. Hallottam a rádióban, hogy bemutatód lesz. (Nincs válasz.) Ülj le, együnk valamit. Évek óta egy nyomorult lap se jön tőled. Így érdekel téged az apád. Él-e, hal-e. (Szünet.) Van főtt tojás, parizer. És borom is van. Van egy barátom, aki ellát vele.

SZOLNOKI: Még mindig a meló?

APA: Bejárok. Szolnoki bácsi, mondják, nem akar nyugdíjba menni. Hogy rám dűljön a szoba? Hogy szétszedjen a csönd? Szeretnének már kívül látni, mert mindenbe belepofázok. (Szünet.) Az ilyen vénember, mint én, keresi mindenben a hibát. Hát igaz, mióta anyád nincs, megsavanyodtam. De terád büszke vagyok, Lettél valaki. Nem múlik nap, hogy a rádió vagy a tévé ne beszélne rólad. És akkor jönnek a szaktársak, a szomszédok meg az idegenek. A maga fia, Szolnoki bácsi! A jómúltkor eljött egy újságíró meg egy fényképész. Hogy a szülőházad miatt. Tudsz róla? Ismerték volna az édesanyját, mondtam nekik. Mért nézel ilyen vadul? Nem én küldtem a halálba. Ezt egyszer már tisztázni kell. Kimutatta a boncolás, hogy rákja volt. És ő tudta ezt. Fél évig gyűjtötte a mérget. Hát ki tehet róla? (Lecsillapodva.) Igyunk egy kortyot, (Tölt.) Rám ne haragudj. Egészségedre. (Pohárcsendülés, isznak.) Itt, fiam, ha körülnézel... Mondtam az újságírónak: jóuram, ez a lakosztály negyven év óta semmit se változott. A szoba, a konyha, a kamra, a két összetolt ágy. Még a vaságy is megvan, amin fiúkorodban aludtál. De szép gyerek voltál, te fiú! Még alig bújtál ki a tojáshéjból, és már a moziban játszottál. (Nincs válasz.) Hámozzak neked egy tojást?

SZOLNOKI: Nem vagyok éhes.

APA (pohárcsengés után): Mert én azt mondom, mélyről jöttél te, fiam, én pedig még mélyebbről. De téged már ellátott az élet minden jóval. És erre én büszke vagyok. Ellátott az állam. Figyelembe vette a származásodat. Megírták nemegyszer. Szolnoki Géza, egy síkköszörűs fia. (Kimondatlan ellenkezésre.) Na, semmi, semmi! Megdolgoztál érte. Nappal és éjjel örökké a tanulás. (Álgyengéden.) És most hazajöttél hozzám. És ennek örülök.

SZOLNOKI: Ne örüljön neki.

APA: Jó, nem örülök. Ilyen voltál te mindig. Elvenni a kis örömet, amit nem is te adtál. Na, semmi. Egészségedre. (Pohárcsendülés.) Nehogy azt hidd, hogy belőled élek, abból, hogy mindenhol a neved, ami az én nevem is. Egészségedre. (Nincs pohárcsengés, mert csak ő iszik.) Ne felejtsd el, ha nem is adtam neked gyerekszobát, a származásodat tőlem kaptad. Isten éltessen. (Nagy nyelésekkel iszik.) A zöld utat, mert te egy szegény ember fia vagy, miattam adták. Hogy tanultál, hogy elküldtek Moszkvába meg Párizsba, meg...

SZOLNOKI: Ha nem hagyja, azonnal megyek!

APA: Na, nem azért mondom, csak azért, hogy lásd, kaptál tőlem is valamit. Mert az apád vagyok, és te hazajöttél. (Megértően.) Soványodtál. Meg a ráncok a szemed körül. (Csitítóan.) Na, na. Tudom, nálatok nagy a hajtás. Pénzre megy a dolog. Itt maradsz éjszakára, remélem.

SZOLNOKI: Nem tudom.

APA: Mellettem ágyazok. Az anyád helyén.

SZOLNOKI: Mindegy.

APA: Anyád helyén nem aludt senki. Soha. Tizenöt év óta nincs megbontva az az ágy. Szeretném, ha megnyugodnál kicsit.

SZOLNOKI (kis reménnyel): Ide figyeljen, apa, megvan még az a régi dominó?

APA: Mondtam, én mindent elrakok.

SZOLNOKI: Játszanánk egy partit?

APA: Dominózni akarsz? De mennyire! Várj csak, itt van a kezemnél. (Kiborítja a csontlapocskákat.) Egyik-másik már megvakult kicsit, de azért megfelel. Válassz. (A csontlapocskák zaja.)

EDE (visszaidézett szavai): Mert tudja, volt ott a közelben egy kutyamenhely. Mindenféle kóbor kutya. (Szünet, kihagyás.) Aztán elvitték őket, állítólag a fehérjegyárba. És fölgyújtották utánuk az ólakat. De a tűzből előjött egy kutya meg még egy kutya meg egy harmadik...

APA: Látom, már unod. Nem is csodálom. Fáradt vagy, fiam.

SZOLNOKI (mint akit rajtaértek): Igen. Hagyjuk abba.

APA: Mindjárt reggeledik. Megágyazok.

SZOLNOKI (egyre indulatosabban): Dehogy ágyazz! Azonnal indulok. Reggel próba.

APA: Csak hat-harminckor van vonatod. Minek jöttél, ha már mégy is!

SZOLNOKI: Hogy minek is jöttem? Hát igen, minek is!

APA: Egész éjszaka tologattuk ezeket a rohadt köveket, de én láttam az arcodon, te akarsz valamit mondani. Talán éppen az apádnak. Mert azért, drága fiam, mi egy vér vagyunk. És ismerem az arcodat, nem tegnap óta. Tudom, hogy belőled valami kikívánkozna, de te összeszorítod a szádat, mert még most is. A harag, a gyűlölet. Van valami? Valami baj? (Majdnem kiabálva.) Mért nem beszélsz, az istenedet!

SZOLNOKI: Muszáj, hogy menjek.

APA: Drága fiam, én nem a titkodat kívánom, de látni az arcodon. Te azért jöttél... egyszer az életben azért jöttél... Beteg vagy? Összekaptál a főnököddel? Hát énhozzám nem lehet bizalmas a fiam? Jó, ha így akarod. Menni akarsz, menj. Mi közöd is hozzám. Éled az életedet, és ha csikar a hasad, azt hiszed, itt a világ vége. Mert titeket elkapattak. (Ordít.) Kisasszonyok vagytok!

SZOLNOKI (csöndesen): Minden jót, apám.


EDE: Szóval azt mondja nekem a nevelő úr, nézd, politechnika.

NEVELŐ: Van róla fogalmad? Modellezés, nyúltenyésztés, motorosszakkör.

EDE: Nekem, nevelő úr, a motorosszakkör!

NEVELŐ: Foglalkozás minden kedden. És mért épp a motor?

EDE: Mert az kivisz valahová.

NEVELŐ: Valahová? Hová?

EDE: Nem tudom én azt megmondani, nevelő úr.

NEVELŐ: Megpróbálhatjuk. Kapsz egy motort, egy Pannit, de itt fel kell kötni a fehérneműt. Ez felelősség, önfegyelem. A motor érték, nagy érték. És azonkívül, aki motorra ül, annak a tanulásban is elöl kell lenni. Igen. Megpróbálhatod, ha ennyire odavagy érte, de ha nem felelsz meg, átteszlek a nyúltenyésztőkhöz. Érted?

(A Panni-motor lassan szaporázó döreje, de csak a háttérben.)

EDE: Most már csak mi vagyunk, ketten, a motor meg én. És ebbe nem szólhat bele sem a gyámom, se a nevelő úr, senki. Visszafelé futnak a házak meg a fák.

NEVELŐ (hangtölcsérbe): Kanyar előtt visszaváltani. Balra dőlni, balra dőlni!

EDE: Az előbb még csak egy akác, aztán még egy akác, aztán egy csomó akác. És utána az egész - egy vékony zöld vonal. (Mostani hangján.) Látja, nővérke, már megint a fiúk. És túráztatják a motort.

NEVELŐ: Sebességet csökkenteni! Levenni a gázt!

EDE: Végigsöpörni az üres úton. Kettényílik a mező, és jön a híd. Ki lesz a gyorsabb, a vonat vagy én? Zörög a híd.

NEVELŐ: Vigyázz, kanyar! Levenni a sebességet, fék, lábfék, jobbra dőlj, jobbra, jobbra!

(A motor apró robbanásai magas szirénahangba olvadnak.)

EDE: Tudja, nővérke, az emberek megálltak a járdán, és utánam néztek. A mezőn a parasztok. Az iskolaudvarokból integettek a gyerekek.

NYOMOZÓ: A rendőrségtől. El tudná mondani, mi történt magával? Próbáljon segíteni nekünk.

EDE (frissen, természetesen): Délutános voltam, vállamon egy szatyor távirat. A motor rendben, úgy, ahogy a kezemhez igazítottam. Minden nagyszerű!

NYOMOZÓ: Próbáljon emlékezni, hogyan történt? Amikor az a személygépkocsi magának hajtott.

EDE: Szóval a motor, éreztem, nekem dolgozik, az enyém. Becsiszoltam, a kezemhez igazítottam. Jól összeismerkedtünk.

NYOMOZÓ: Arról beszéljen, mi volt, amikor a kanyarhoz ért.

EDE: Az a kocsi úgy jött, hogy hallani sem lehetett. Jó csöndes motorja volt. (Mint aki hirtelen a mélybe zuhan.) Nem tudok semmit.

NYOMOZÓ: Szedje össze magát. Ez most nagyon fontos... Mit látott? Látott valamit?

EDE: Az üveg mögött egy ember arca. Azt mondtam magamnak, ezt az arcot nem szabad elfelejteni. Kell, hogy emlékezzek rá. Amikor kidobott a nyereg, akkor is csak erre gondoltam. De most már nem emlékszem rá. Csak annyit tudok, hogy annak a kocsinak csöndes motorja volt.

EDE: Vera? Hát mégis beengedtek?

ILONKA: Nem Vera vagyok. A nővér. Tudott aludni?

EDE: Hogy aludtam? Lehet. Megint itt volt a nevelő úr, és azt mondta, elveszi tőlem a motort. Én meg azt feleltem: nem, nevelő úr, a motort tőlem nem veheti el. Már kerestem neki egy műhelyt, szépen becsiszolom, a kezemhez igazítom. Kihozok belőle minden kilométert.

EDE: Nem keresett engem egy lány? (Nincs válasz.) Biztos, hogy keresett. De azt mondták neki, nincs látogatás.

ILONKA: Magas, vékony, szőke, inkább sötétszőke.

EDE: Textiltervező. Egyszer láttam őt a munkahelyén. Ott állt a rajztábla előtt, fehér köpenyben, és rettentő finom, átlátszó papírra mindenféle mintát rajzolt. Főleg virágokat meg állatfejeket. Azt hiszem. Úgy hív, hogy Bandi, mert azt mondja, az én nevemet nem lehet nevetés nélkül kimondani. (Kis szünet.) Tessék mondani, süt a nap?

ILONKA (kis csönd után): Igen, süt.

EDE (élénken): Átlátszik a kötésen.

ILONKA: Persze hogy átlátszik.

EDE: Akkor ez jó, nem? Hogy a nap. Hogy átlátszik. (Szünet.) Szóval Vera. Egész biztos, hogy megkeres. Engedjék be, nagyon megkérem. (Fölfokozottsággal.) Én most olyan jól érzem magam, hogy kisétálnék a kapun.

SZOLNOKI: Nem zavarom őt?

ILONKA: Nyugodtan, ma sokkal frissebb. Úgyis mindig az ajtót lesi, jön-e valaki.

SZOLNOKI (halkan, gyengéden): Jó napot. Jó napot, Ede.

EDE: Lehet hangosan is, ébren vagyok.

SZOLNOKI: Csak azt akarom kérdezni, hogy érzi magát?

EDE: Jól. Köszönöm.

SZOLNOKI: Jobban, mint tegnap, ugye?

EDE: Honnan tetszett jönni? A főnökségtől? A szállásról? A fiúk este, reggel, lent a kerítés mellett. Harminc fiú, mind bőrruhában. Bőrruha, cipzár, bukósisak. És ha nem megyek az ablakhoz, túráztatják a motort, végkimerülésig. (Motordübörgés, egyre vadabb, keményebb, majd teljes csönd.) Ott áll a rajztábla előtt, fehér köpenyben, és rettentő finom, átlátszó papírra rajzol mindenféle mintát.

ILONKA (szelíden, szomorúan): Megigazítom a párnát.

EDE: Az a terem, ahol Vera dolgozik, csupa ablak. Nincs annak a háznak fala. Csak kerete van, acélból meg alumíniumból. (Kis szünet után.) Megint maga jött, uram? De ha nem a munkahely vagy a szállás, akkor honnan? És miért?

SZOLNOKI: Olvastam a balesetről, és elkezdett érdekelni. (Zavartan.) Hogy is mondjam... a sorsa.

EDE: A sorsom? Én ezt nem értem. Mi az, hogy sorsom? (Izgatottan.) Vera jöhetne, de nem jön.

SZOLNOKI: Majd fölírom a kislány címét, és megkeresem. (Más ötlettel.) Nem kell pénz magának?

EDE (nyersen): Mért akar pénzt adni nekem? (Korábbi szövegét idézi vissza.) "Láttam a kocsit és az arcot az üveg mögött. Tudom, hogy láttam. Azt mondtam magamnak, ezt nem szabad elfelejteni. Amikor kidobott a nyereg, akkor is erre gondoltam. De most csak azt tudom, hogy a motor... - (lassan kifullad) - hogy csöndes motorja volt."

SZOLNOKI: Beszéltem az orvosával, jókat mond, szépen javul.

EDE (nyersen): Jókat mond? Szépen javulok? (Keményen.) Le fogják vágni a lábamat.

SZOLNOKI (tehetetlenül): Miket beszél!

EDE (konokul): Amputálni kell, így mondták, itt az ágyam fölött mondták.

SZOLNOKI: Rosszul hallotta, képzelődik.

EDE: Ne tessék engem vigasztalni. Én, amit el kell intézni, elintéztem. Elvették tőlem a motort, és látja, visszaszereztem. A lábamat se hagyom.

SZOLNOKI (álnevetéssel): Ez jó! Látja, már a szeméről is levették a kötést.

EDE (félig játékosan): Levették, mert muszáj volt nekik. Jönnek a fiúk, és járatják a motort. Én magát valahonnan ismerem. Olyan az egész, mintha már beszélgettünk volna. (Szünet.) Nem, nem. Maga színész, ugye? Most már tudom. Moziban láttam, igaz?

SZOLNOKI: Hát a filmjeim... tudja, nem dicsekszem velük.

EDE: Megint valami új film? Új szerep? És valami ilyesmit játszik benne?

SZOLNOKI (akadozva): Valami ilyesmit.

EDE: Értem. Gázolás? Karambol? Valaki meghal? Vagy csak megnyomorodik?

SZOLNOKI (mint aki csapdába került): Mondja meg annak a lánynak a címét, elmegyek hozzá és értesítem.

EDE (szárazon): Annak a lánynak nincs címe. És rá kell bízni a dolgot.

SZOLNOKI: Talán nem olvasott aznap újságot, vagy nem hallgatott rádiót, és nem tud semmiről.

EDE (fokozódó konoksággal): Azt mondja meg, uram, maga ki lesz abban a filmben? Mert az nem mindegy.

SZOLNOKI (kínlódva): Még nem kaptam meg a forgatókönyvet.

EDE: Forgatókönyv? Minek az? Majd én elmondom magának. Tudom, hogy a filmesek kimennek a helyszínre, beszélnek az emberekkel, hogy történt, ki volt az oka. Mert úgy kell csinálni, gondolom, mintha megtörtént volna. Igaziban. Nem lehet mellébeszélni, mert akkor az emberek érzik, ez nem így volt, ez megint nem így volt, ez az egész nem igaz. Márpedig, ugye, az a legfontosabb, hogy minden olyan legyen, mintha megtörtént volna. De kérdezek én valamit, ha nem haragszik. Ha már eljött ide. Ha már olyan kedves.

SZOLNOKI: Elfárad. Halasszuk holnapra, jó?

EDE: Holnap, kedves uram, holnap. Mikor lesz az a holnap? Talán soha. És azonkívül nem vagyok fáradt. Csak tessék megmondani, ki lesz maga a filmben? Ezt tudni kell előre, nem? A gázoló? Vagy az, aki ott marad a földön? És az is nagy kérdés, hogy mit csinál majd a gázoló. Megáll, odamegy hozzá? Szalad a telefonhoz? Vagy fölszívatja magát a köddel? Eltűnik? (Tárgyilagosan.) Akkor este nagy volt a köd.

SZOLNOKI: Majd holnap mindent megbeszélünk.

EDE: És még egy, uram. A másikkal mi lesz? Megmarad? Meghal? Felesége van? Édesanyja van?

SZOLNOKI (szorongatva): Még nem tudok semmit.

EDE: Mert ha, például, ha otthagyta a fiút... a kerék még forog a földön... szóval ha a filmben ön volna az a bizonyos... Annak az embernek nincs többé egy nyugodt pillanata. (Másról beszél, de ugyanarról.) Én azt az embert, akárhol lesz, megtalálom. Nekem úgyse lesz más életem. Kikaparom a föld alól is. Az az ember úgyis énrám gondol mindig. Az úgyse tud kilépni a buliból. Ül a vacsoránál, és nem tud enni. Mondják a barátai, gyerünk ide vagy oda, szórakozni, nők után, és ő nem tud velük menni. Azt látja mindig, ahogy repülök, fejjel neki a járdának. És hogy a bukósisak... Nővérke, mi lett a bukósisakommal? (Más hangon, szinte tárgyilagosan.) Segít magának, amit én mondok? Én, ha választanék, már úgy értem, hogy ki legyek a filmben, én azt az illetőt választanám. Mutatnám az arcát, nappal meg éjjel, és mindig közelről. Ahogy fekszik az ágyon, és nem tud aludni, ahogy nem figyel oda a feleségére, a kisfiára, a főnökére. Szóval ahogy teljesen kikészül.

SZOLNOKI: Amíg meg nem bolondul.

EDE: Legalább.

SZOLNOKI: Akkor maga őt halálra ítélte.

EDE: Nem, nem halálra.

SZOLNOKI: Csak hogy kínlódjon?

EDE: Legalább.

SZOLNOKI: És maga szerint milyen ember lehet az az illető? Kisiparos, aki viszi a nőjét? Gyárigazgató? Vagy olyasvalaki, részeg alak, aki lopta a kocsit?

EDE: Nem tudom. Gyáva. Gyáva, mint egy tetű. Nem mer semmivel szembenézni.

SZOLNOKI: És ha ő mégis jelentkezne?

EDE: Nem jelentkezik.


(A színész lakásán.)

SZOLNOKI: Nem zavarsz. Gyere beljebb.

RENDEZŐ: Beszélnünk kell, Géza.

SZOLNOKI: Iszol valamit?

RENDEZŐ: Valamit tölthetsz. De csak egy kortyot, mert kocsival vagyok.

SZOLNOKI (kitörő haraggal): Akkor nem adok. (Gyanakvóan.) Mit akarsz tőlem?

RENDEZŐ: Hagyjuk a dührohamokat. Én nem a rendeződ, a barátod vagyok. Hol kezdtük mind a ketten? A béka feneke alatt. Az abszolút magyar reménytelenségben. És látod, te is, én is - menők vagyunk.

SZOLNOKI: Ki ne mondd ez a rohadt szót! Utálom, mint a leprát. Undorító. Menők vagyunk. Mi az, hogy menő? Ismered ennek a szónak a lélektanát? A környezettanát? Kik ezek a menők? A kiválasztottak? A gátlástalanok? Az élet királyai?

RENDEZŐ: Mégiscsak tölts valamit. És magadnak is. (Szelídítve.) Majd taxin megyek. Mi történt veled? Mi van veled napok óta?

SZOLNOKI: Mit akarsz tőlem? A gyónási készségem nulla. Jössz a tanmesével, hogy honnan jöttünk. Itt vagyok, és így vagyok. Ez nekem elég. És ha nem vagyok jó neked a szerepben, hát tessék, váltsál le. De a töltelékszavakat unom. Nem vagyok olyan állapotban.

RENDEZŐ (mint az idomító): Milyen olyan állapotban? Öt nap múlva főpróba, aztán premier. A darab gyönyörű, és te nagyszerű leszel.

SZOLNOKI: Leszek, de nem vagyok. Nem megy a dolog. Nem megy. Nem tudtam találkozni a figurával. És egyre kevésbé érdekel.

RENDEZŐ: Mert nem figyelsz oda, Géza. És ez nálad szokatlan.

SZOLNOKI: Lehet. Másra figyelek. Saját magamra. Kis mérlegkészítés, no! Ég a bőröm, a képem, mennyi mindent kaptam - ezt a kifényesített összkomfortos életemet -, és mit adok érte?

RENDEZŐ: Be vagy gerjedve. Ittál?

SZOLNOKI: Menj a pokolba! Olyan elképzelhetetlen, hogy az ember, egyszer az életben, egyszer ebben a kifényesített életben, hozzáméri a maga kis tetű lényét az igazihoz? Hogy kezdi figyelni az arányokat? Hogy megpróbál átlépni a frázisokon? Hogy szeretne leüvölteni a színpadról: nekem most semmi kedvem szórakoztatni önöket, tornáztatni a nevetőizmaikat, tisztelt közönség, nekem lenne valami saját mondanivalóm, átadni való üzenetem.

RENDEZŐ: Demagóg vagy te, Géza! Amikor minden melletted szól. Az utad fölfelé visz. A kritika lesben áll, hogy agyba-főbe dicsérjen. Jó. Ezt nevezem én átmeneti elmebajnak. Majd elmúlik. (A rádióbemondó szó szerint a balesetről szóló hírt olvassa.) Azért jöttem, hogy megbeszéljük... Hagyd azt a rádiót! (A rádió egyre jobban bömböl, a rendező is kiabálni kezd.) Azonnal zárd el. (Hirtelen csönd.) Ha akarod, külön is próbálhatunk. Bezárkózunk, és átvesszük mondatról mondatra, szóról szóra.

SZOLNOKI (kétségbeesetten): Nem érdekel. (Kis szünet.) Ne haragudj Péter, nem vagyok igazságos. Te mindig barátom voltál, a barátom, ezt én tudom. Most is, amikor úgy teszek, mintha elfelejtettem volna. És ez a szerep... Örültem a szerepnek, igen. Emlékezhetsz, már az első próbákon jól ment a szöveg. De aztán rádöbbentem valamire.

RENDEZŐ: Húsz éve vagyok a pályán, tudhatod. Láttam én már ilyesfélét, Föltekerődnek az idegek, ennyi az egész. A mi szakmánkban nem szokatlan. Ha nem volnának kint a plakátok, azt mondanám, halasszuk el. De így? Összeszedjük magunkat, nekifekszünk, koncentrálunk. És meglátod, nagyszerű leszel! Túljutsz ezen a válságon, mint egy tavaszi náthán. (Álnevetéssel.) Olyan vagy, mint egy lírai költő, aki csak akkor érzi magát szabadnak, ha boldogtalan.

SZOLNOKI (megkínzottan, fáradtan): Ez csak szellemeskedés. Másról van itt szó, Péter.

RENDEZŐ: Akkor beszélj. Tessék, nyugodtan. Nem kérlek arra, hogy bízzál bennem, megsérteném ezzel a barátságunkat. De arra igenis kérlek, hogy bízzál magadban. (Kis szünet.) Nem, látom az arcodon, ez neked retorika. Te Géza... emlékszel arra, amikor kirúgtak a főiskoláról? amikor elküldtek a MÁVAG-ba dolgozni, hogy bizonyítsam az osztályhűségemet? Ki állt akkor mellém? Csak te, a fiúk közül. Tanárok pedig titokban. (Kis szünet.) Most pedig, légy szíves, beszélj. Mi a bajod?

SZOLNOKI: Bele vagyok tekeredve...

RENDEZŐ: Miben? Mibe?

SZOLNOKI: A gyávaságomba. Az aljasságomba.

RENDEZŐ: Mánia. Nem igaz. Nem igaz, és az sem igaz, hogy ingyen kapod azt, amit kapsz, nem igaz! Az ilyen embernek nem lehet haszontalansági érzése. Az ilyen komoly művésznek, mint te vagy.

SZOLNOKI: Rutin, rutin, egyre több rutin.

RENDEZŐ: Aki úgy vergődik a szerepeiben, mint te? Akiben annyi a permanens nyugtalanság, mint benned?

SZOLNOKI: Az előbb kimondtál valamit, saját érveid ellenére. A kritika lesben áll, hogy agyba-főbe dicsérjen - így mondtad? (Agresszíven.) Így mondtad?

RENDEZŐ (mellébeszélve): Mert ilyen a szerepmemóriád. Ez a természeted. Mindig azt rögzíted, amire a többit építeni akarod. Rátapadsz egy szóra, egy mondatra, mint egy szívóállat. Ez színházban jó, mert attól vagy hiteles, hogy megkeresed a drámai vércsoportodat, hogy az önigazolás kényszerét érzed a legkisebb feladatban is. De az életben? Rögeszme.

SZOLNOKI: Kimondtad, hogy önigazolás. Én azt mondanám, önvédelem. A legtöbbször, és éppen akkor, amikor úgynevezett sikerem van, mindig azt érzem, ez ellen muszáj védekezni. Mert nem minden siker jutalom. Mi az, ami szervezi a sikert? Beletartozol egy klikkbe. Telerakod a játékodat könnyűséggel. Vagy befolyást szerzel magadnak, művészeten kívüli befolyást.

RENDEZŐ: Szóval minden siker manipuláció? A premier után majd ajánlok neked egy kitűnő orvost. Ne félj, nem divatos ideggyógyász - embergyógyász. Beszélgetőtárs.

SZOLNOKI: Ha igazán embergyógyász, akkor azt mondja majd nekem, tűnjön el! (Hosszú csönd után.) Ide figyelj, pajtás, elgázoltam egy embert, és otthagytam a földön. Ehhez mit szólsz? Péntek este történt? Na?

RENDEZŐ (elkínzottan fölnevet): Hülye barom! Fölütöd az államat, és figyeled a hatást.

SZOLNOKI: Úgy is, mint jellempróba. Hazajöttem, betolattam a garázsba, és lemostam a kocsiról a vért. Az egészet lefolyattam a kanálisba.

RENDEZŐ (inkább nyüszítve, mint jókedvűen): Gyűjtöd magadnak a megrendülést.

SZOLNOKI: Leültem ebbe a székbe, az ablakon puha, ragacsos köd. Leültem, és kinyitottam a rádiót. Tudod, milyen az ellátott ember. Kiválasztja a négy magnó közül az egyiket, és játszani kezd. A hírek előtt valami hülye operettduó. Parancsolod?

(Operettkettős, émelyítően sikongó, majd szöveg.)

RÁDIÓBEMONDÓ: ...a táviratkézbesítő állapota, mint a baleseti kórház ügyeletén közlik, még mindig életveszélyes. A fiatalember súlyos agyrázkódást szenvedett, és a bal lába összezúzódott. A gázoló, vagyis a cserbenhagyó személye ismeretlen. A rendőrség felkéri... (Hangja elúszik.)

RENDEZŐ: Nagyon ügyes játék. De mi akkor este együtt voltunk. Rossz az ellenalibi.

SZOLNOKI: Hány órakor, pajtás? Este tizenegykor. Egy partyn. Karácsony Lajos, volt vasbetonszerelő, jelenleg trösztigazgató villájában. Az igazgatóné, úgy is mint egykori újpesti fonónő, az ajtóban állt, és kezét nyújtotta kézcsókra. Én megcsókoltam a kezét, sőt megsimogattam a kezét, mert nem sikerült tökéletesen eltüntetnie az egykori göcsörtöket. Nem a jelenét emeltem a számhoz - a múltját. És még egyszer megcsókoltam a kezét.

RENDEZŐ (álmegkönnyebbüléssel): Na látod, na látod. Ennyi igaz az egészből... A kézcsók kitűnően sikerült.

SZOLNOKI: Jelentkeznem kellett volna a rendőrségen, de én ott lötyögtem közöttetek, a divatos társaságban, és megittam három pohár pezsgőt.

RENDEZŐ: Ide figyelj. Voltam én is úgy, hogy azt mondtam: ezt nem csinálom tovább. Nem szolgálom ki a mindenkori igazgatómat, a mindenkori instrukciókat, a mindenkori megalkuvást. Én is indultam valahonnan és valamivel. Nekem is volt ars poeticám. Aztán rájöttem valamire. A mérleg - ahogy te nevezed - nem kedvezőtlen. Tizenöt év alatt több volt a jó, mint a rossz. Minden nyavalygás, ellenszél dacára mégis csináltunk valamit. Nem is keveset. Például a nemzeti dráma, például Csokonai, Madách, Katona - például Illyés. És a nyugatiak közül is a legjobbak, a legemberebbek. Nemcsak a divat, nemcsak protokoll, de művészet, barátom, a magyar színházi kultúra folyamatossága. És ha fölfújtuk is, hogy így az új közönség, úgy az új közönség, azért az az új közönség létezik.

SZOLNOKI: Az egészből nem értesz semmit. Abból, ami rám tartozik. Elgázoltam egy embert, egy fiatal fiút, és elfutottam. Lemostam a vért a kocsiról. De annak, hogy otthagytam, hogy eltűntem, előzménye van. Kórtörténete.

RENDEZŐ: Nyugalom. Belátom, kemény a helyzet, de még egyszer: nyugalom. Egyelőre erről a gázolásról csak te tudsz meg én. Várj, várj, ne ess a képemnek. Én is úgy gondolom, hogy jelentkezned kell. De nem így, vaktában. Ha már elmulasztottad. És nálad vannak enyhítő körülmények. A premier előtti feszültség.

SZOLNOKI (üvöltve): Az isten verje meg. Hallgass, fogd be a szád!

RENDEZŐ: Értelek. Természetes, hogy olyan embernél, aki az idegrendszerével dolgozik, akit nem lehet hétköznapi logikával mérni... légy szíves, ne dühöngj, várj.

SZOLNOKI: Hagyd abba, nagyon kérlek.

RENDEZŐ: A fiút kártalanítjuk. Sőt gondoskodunk a jövőjéről. Most már világos minden.

SZOLNOKI (csöndesen, kiüresedve): Menj el, megkérlek.

RENDEZŐ: Jó, megyek. De ne felejtsd el, mi veled vagyunk.

SZOLNOKI: Hagyd abba.

RENDEZŐ: Én meg arra kérlek, hogy... próbálj aludni. Vegyél be altatót.


(A kórházban. Visszhangos szavak, köszöntések, léptek.)

SZOLNOKI: Kérem, nővér, bemennék a fiúhoz.

ILONKA NŐVÉR (jelentősen és csöndesen): Ne tessék.

SZOLNOKI: Tudom, hogy délelőtt az ilyesmi... (Furcsán, szétesve.) Mi az, hogy ne tessék?

ILONKA NŐVÉR: Már nincs a helyén.

SZOLNOKI (hosszú szünet után): Nincs?

ILONKA NŐVÉR: Éjfél után. Embólia.

RÁDIÓBEMONDÓ: ...a színház igazgatósága közli, hogy a bemutató elmarad. A jegyek árát visszatérítik.

(Ugyanaz a szöveg ismétlődik, de már Szolnoki hangján.)

(1972)

 

A TÚSZ ZAVARBAEJTŐ HALÁLA

Tiltakozás kérdőjelekkel


HANGOK

A TÚSZ
A FŐNÖK
1. HANG
2. HANG
FELESÉG
A GERILLÁK HANGJAI

 

 

1

1. HANG: Leveheted róla.

(Hosszú csönd után.)

A TÚSZ: A kendő, ami lekerült a szememről, nedves volt és ecetszagú. Csípte a szememet: Nemrég még valakinek az arcát vagy a homlokát borogathatták vele.

Leütöttek, és bedobtak egy autóba. Mintha egy résen megláttam volna a reggelt, vagy inkább a reggel egy szilánkját. Aztán semmi. Később kíméletesen bántak velem. Nem lökdöstek, és nem gúnyolódtak. Mint akit már leltárba vettek.

Sok lépcsőn megyünk fölfelé, öreg lépcsőkön. Olyan homorúak, mint a bölcső. Az egyik embernek, aki karon fog, keserű dohányszaga van. Öregemberszaga. A vakságom is ecetszagú. Az orrom nem győzi szétválasztani a szagokat. Ilyen finom szaglásom volna? Vagy mi volna ez? Önvédelem?

Ígérd meg, drágám, hogy elmégy az orvoshoz. Én meg sietek haza, ahogy csak tudok. Este elmegyünk moziba. Aztán ha olyat mondasz nekem, vagyis, amit hallani szeretnék - ünnepelünk. Van itthon borunk?

A TÚSZ: Maguk összetévesztenek valakivel! Semmi közöm magukhoz! Ne merjen megütni! (Hosszú csönd.)

A némaságuk is ecetszagú. A hallgatásuktól félni kell.

2. HANG (élénk, fiatal): Engedj már oda, légy szíves, én is megnézném magamnak. Ellenség a fogóban, ez ritka látvány. Jár föl és le, föl és le. Ez tapogatja a falakat.

A TÚSZ: A falak vályogból vannak. Rücskös vert falak. Jó kövér, testmeleg falak. Nagyanya. Az ilyen falakból régi emberek beszélnek.

2. HANG: Milyen átejtős egy ilyen pribék! Ha nem tudnám, hogy pribék, azt hinném, hogy ember. Közelről egészen olyan, mint egy ember.

1. HANG (száraz, szigorú): Vigyázz. Farkasfoga van. Nehogy, mert fiatal vagy és tapasztalatlan, bedőlj neki. Képzeld mögéje az éjszakát. Ahogy belép a cellába, megszívja a cigarettáját, és a pofádat véresre veri. A tiedét, a bátyádét, az apádét, mindegy.

A TÚSZ: Ez a szoba olyan kopár, amilyen csak lehet. Ahogyan egy közepes filmrendező - persze, ilyen helyzetben - elképzeli. Kevés fantázia, kevés pénz. De a falak olyan felfűtöttek, mint a normális emberi test. Mintha vér volna bennük. Vérkeringés.

2. HANG: Itt a vacsorája. Előre megmondom, halleves. Mi is ezt kapjuk.

A TÚSZ: Vacsorám?

2. HANG: Mit tudom én! Az ebédje, a reggelije. Aminek akarja. Ahogy nekünk főzik, olyan.

A TÚSZ: Hány óra van? (Nincs válasz.) Legyen szíves, mondja meg, hány óra van.

2. HANG: Nincs órám.

1. HANG: Mit beszélgetsz itt vele! És maga - ezt tanulja meg - nem kérdez itt semmit. Eleget kérdezett az életében. Hallgat, vagy válaszol, ez a dolga. Mindig aszerint.

2. HANG: Hadd nézzem egy kicsit. Engedj ide. Eszik?

1. HANG: Zabál. De majd megakad a torkán, olyan erős. Ők szögesdróttal, mi paprikával. (Nevet.) Még egy-két kanál, és elkezd fulladozni. Na? Mit látsz?

2. HANG (csodálkozva): Ez csak eszik. Ennek ízlik.

1. HANG: Mert kiéhezett. Mert reggel óta nem zabált. De majd a gyomra. Az majd elintézi. Sósavat adnék az ilyennek, marólúgot!

A TÚSZ: Halleves. Jó savanyú, jó sűrű, ragacsos. Gyerekkori leves. Nagyanya. (Kis csönd.) Az ablakra szögezett plédnek már nincs aranyszegélye. Eltűnt mögüle a fény. Este van vagy éjszaka odakint? Odakint. Milyen messze van az az odakint! Az a reggel is, amikor kiléptem a kapun. Mikor is volt az a reggel? Jó szagú ősz. Ahogyan csak nálunk tud jó szagú lenni az ősz. A must és a hervadt levél keverékszaga. Mielőtt elindultam, azt mondtam Annamáriának...

A TÚSZ: De a fal még tartja a meleget. És ilyen lesz egész éjszaka, pedig odakint zuhog az eső. Ismerem én ezt a falat. Közöm van hozzá. Amikor nagyanyámnál aludtam, az ágyamat a fal mellé tették. Hogy vigyázzon rám. Azt már csak én tudtam róla, nemcsak langyos, de beszélgetni is lehet vele. És ha odanyomtam a fülemet, a vályog, az agyag és a szalma... Honnan is jöttek ezek a hangok? ezek a szavak?


2

A FŐNÖK: Maradjon. (Kiszól.) Hozzatok be még egy gyertyát. (Csönd.) Nem marta föl a gyomrát a halleves? Bírja?

A TÚSZ: Gyerekkorom levese.

A FŐNÖK: Ne essünk túlzásba, jó? Tudunk mi mindent a gyerekkoráról. Amit magára költöttek a szülei, abból sokgyerekes családok vígan élhettek volna.

A TÚSZ: Összetéveszt valakivel.

A FŐNÖK: Senkivel.

A TÚSZ: Majd kiderül.

A FŐNÖK: Ilyennek gondoltam, ilyen simának, ilyen magabiztosnak, ilyen - (kis szünet után) - gátlástalannak. (Nincs válasz.) Tudja, hogy kik tartják fogva?

A TÚSZ: Nem. Mint ahogy az is teljesen valószínűtlen, hogy fogságban vagyok.

A FŐNÖK: Nem mondtak semmit a bajtársaim?

A TÚSZ: Azon kívül, hogy fejbe vertek, semmit.

(A főnök hangosan fölnevet.)

A TÚSZ: Ez olyan vicces magának?

A FŐNÖK: Ahhoz képest, hogy ön a mi foglyunk, és nem megfordítva, a hangja túlságosan is éles. (Indulatosan.) Ezt hagyjuk abba. De azonnal.

2. HANG: A főnök beszélget vele. Mint fej a fejjel.

1. HANG: Ez a diplomácia. Én beleeresztenék egy sorozatot, és küldeném a családjának. Rendezzenek neki dísztemetést.

2. HANG: Értéke van. Kapunk érte. Talán visszaadják az öcsémet is.

1. HANG: Hülyeség. Ezek átvernek minket. Irtani kell őket, mint a poloskát.

A FŐNÖK: Ha nem tudná, én majd megmondom. Ön a felkelők foglya. Mégpedig a radikális csoporté. Pontosabban: az egyértelműeké. Nem kell hangsúlyoznom, hogy ön nekünk fontos ember. Az alku mérlegében sokat nyom a személye. Nem véletlenül választottuk. Nincs szükség rá, hogy a saját fontosságáról meggyőzzem. Nem akarom sértegetni, de ezt a fontosságot a legcsekélyebb megbecsüléssel sem hozzuk kapcsolatba. Szerintem, ha emberéletről van szó, és itt nem az ön életére gondolok, minden álhumanizmust, áletikát félre kell tenni. Az erkölcs, mint szólam, arra való, hogy önöket ne kötelezze semmire, de a mi kezünkből kiverje a fegyvert.

A TÚSZ: És ehhez mi közöm?

A FŐNÖK: Csak annyi, amennyi a hóhérnak az áldozathoz. Csak annyi, hogy önök éjszaka kirángatnak minket az ágyból, elhurcolnak táborokba, börtönökbe, akasztófa alá. És vannak megvásárolt íróik, sajtóembereik, tévékommentátoraik, akik az emberség nevében zsarolni akarnak minket. Ez olykor sikerül is.

A TÚSZ: Nézem ezt az embert. A csontos, hosszú arcban csak a szeme él. Tömör mélybarnaság. Micsoda patetikus rendezés! Micsoda dialógusok! "...táborokba, börtönökbe, akasztófa alá."


3

A FŐNÖK: Még gyertyát, legyetek szívesek. Megbocsát, de a villanyvilágításunk, enyhén szólva, szünetel.

A TÚSZ: Semmi kedvem csevegni. Mondja meg, hogy mit akar, és én majd válaszolok.

1. HANG: Nem túl nagy a hangerő? Figyelmeztessem?

A FŐNÖK: Menjetek ki. Kérlek. (Csönd.) Üljön csak vissza. (Nyugodt, érvelő hangsúllyal.) A levelet, amit alá kell írnia, megfogalmaztuk, legépeltük. Még olyan válaszút elé sem állítjuk, hogy hős legyen-e vagy gyáva. Nincs két lehetőség. (Kis csönd után.) Odaadom a gyertyát. Olvassa nyugodtan, hogy tudja, mit ír alá. Bár, ha meggondolom, tartalmi probléma nincs.


4

(Valamelyik távoli szobában. Furulyaszólam, de a beszélgetés mögött.)

TELT NŐI HANG: Azt mondtam, de jól kinyitottam a számat...

MÉLY FÉRFIHANG: Vagyis pofáztál. Pedig ez most tilos.

TELT NŐI HANG: Seggfej. Azt mondtam, ez nem kenyér, polgárok, ez csiriz! Ezt a pékné nagy feneke alatt kelesztették. (Jóízű nevetés.) Egy jó falat kenyér, azt mondtam, az olyan, mint a napsütés.

MÁSIK FÉRFIHANG: Hanem az a pribék végre itt van a kezünkben. Az a rohadt. Látnátok csak a pofáját! Mint a hörcsög. Mint a denevér. Mint a vámpír.

ÉLES FÉRFIHANG: Te láttad őt?

MÁSIK FÉRFIHANG: Látni nem láttam, de elképzelem. Hát milyen lehet egy ilyen pribék! A föltámadott Krisztus?

TELT NŐI HANG: Szóval, mondtam nekik, polgárok, a kenyér. És erre mellém lépett egy hekus. Azt hitted volna, lottóárus vagy ilyesmi; de akkor már én...


5

A TÚSZ (kihívó derűvel): Elolvastam. Elejétől végig.

A FŐNÖK: És aláírja. Tessék, itt a toll. Ezzel ön megtett mindent.

A TÚSZ (kis hallgatás után): Alá is írnám szívesen. De ezek az adatok - nem stimmelnek. Én nem vagyok ezzel az itt szereplő úrral azonos. Nem vagyok a belügyminiszter titkára. Soha nem is voltam.

A FŐNÖK (éles, izgatott hangon): Erre az ócska kis játékra semmi szükség. Nincs rá időnk. Nagyon pontosan tudjuk, hogy kicsoda. Fölösleges a taktikázás. A mi követelésünk szerény. Aláírja, és ennek ellenében harminc társunkat szabadon engedik. Ön pedig ugyancsak mehet. Visszaadjuk a főnökének, a hivatalának, az asszonyának, a két ikergyerekének.

A TÚSZ: Nincsenek gyerekeim. Se ikrek, se nem ikrek. Fél éve, hogy nősültem.

A FŐNÖK (érdesen, de gorombán): Azt mondtam, írja alá, mert el kell juttatnunk a főnökéhez. Minél előbb. Ez a maga érdeke is. És lehet, hogy holnap már elbúcsúzunk.

A TÚSZ: Nézzék meg az irataimat. Ez a név itt nem én vagyok. Csak a saját nevemben írhatok alá valamit.

A FŐNÖK: Nincs értelme húzni az időt. Mi a fenének?


6

1. HANG: Nézzük meg az iratait! Van ezeknek iratuk, minden alkalomra. Tisztítószerügynök. Szeszgyári bevásárló. Klozettfelügyelő. Amit akarsz. Leteszi az egyik arcát, fölveszi a másikat. Csakhogy mi értünk a hámozáshoz. Egész a csontokig. Ugye, mondtam neked, beléeresztenék egy sorozatot, és a dolog egész tiszta lenne.

A FŐNÖK: Úgyis aláírja. Most, vagy tíz perc múlva. Vagy éjszaka. (Fölcsattanva.) Mi az megint, mi baj?

1. HANG: Csak egy pillanat. Sürgős.

A TÚSZ: Ahogy a füléhez hajlik, olyan, mint egy hírhozó, gyerekelőadáson. És mégis. Vagy éppen ezért. Van benne valami szívszorító.

A FŐNÖK: Kérem, vegye magához a táskáját; indulunk.

A TÚSZ: Indulunk? Hová?

A FŐNÖK (izgatottan, fölfokozottan): Nincs idő magyarázatra. Kösd be a szemét.

(Teherautó motorja felbődül.)

A TÚSZ: Itt ülünk ebben a kenyérszagú kocsiban, egymásnak szorulva, szó nélkül. Nem lehet megszólalni, nincs értelme. A kendőnek már csak ecetszaga van, de nem nedves. Megtanulok keresztülnézni rajta, mint az üvegen.


7

A TÚSZ: Legyen szíves megmondani, hány óra.

2. HANG: Déli tizenkettő.

A TÚSZ: Most már szabad megmondani?

2. HANG (zavartan): Mit kérdezget? Én nem mondtam magának semmit. És nincs is órám.

A FŐNÖK (fáradt, nyugodt hangon): Jó napot. Miért áll? Üljön le. (Egyszerűen, de rokonszenvezőbb hangon.) Igazat mondott. Maga nem a mi emberünk. Nem a miniszter titkára. Rágyújt? (Nincs válasz.) Mondhatnám azt is, hogy sajnálom. Az egész olyan, mint egy tragikus bohózat. Az a bizonyos úr, aki kicsúszott a kezünkből, a szeretőjéhez jár abba a házba, ahol ön lakik. Egy forradalmi akció defektje. Nem kell mosolyognia, erre nincs oka. Az esti lapok kihozták az ön nevét. Mármint azt, hogy ön kicsoda, és hogy melyik építővállalat tervező osztályát vezeti. Melléfogtunk. Most aztán mondhat valami ironikusat.

A TÚSZ: Semmi kedvem.

A FŐNÖK: Ezt is megértem.

A TÚSZ: Nem szeretném próbára tenni az érzékenységét. És csevegni sincs hangulatom. Rosszul vagyok.

A FŐNÖK: A halleves.

A TÚSZ: Nem a halleves.

A FŐNÖK: Mivel segíthetek? Bár ez úribb szoba, mint a másik, de csak nyugodtan. Oda a sarokba. Fogjam a fejét?

A TÚSZ: Köszönöm. Elmúlt.

A FŐNÖK: Ennek örülök. Üljön vissza. Ne csodálja, hogy nem hittem magának. Maga jó arcú ember, értelmes és nyugodt. De a gonosztevő nem mindig azonos a sablonjával. Nekünk a dolgok mögé kell látni, mert emberi életekről van szó. Meg kell hagyni, ön a szakmájában, mint építész - most már ezt is tudom -, kitűnő szakember.

A TÚSZ: Az előbb már megmondtam, semmi kedvem a csevegéshez.

A FŐNÖK (mert ingerli ez a fölény): Bár a tudását hasznosíthatná jobban is.

A TÚSZ: Nem hiszem, hogy éppen ön hivatott ezt megítélni. És ebben a helyzetben.

A FŐNÖK: Jó, jó. Az ön főműve egy teraszosan kiképzett csodanegyed. Minden homlokzat délnek fordul. És ez a teraszosság lehetővé teszi, hogy egyik ház ne épüljön a másik elé. De hát kié mindez? A vastagoké. Háttal a nyomornegyedeknek. Az állami propaganda nagydobra veri. Fényképezik, filmezik, mutogatják. Csak éppen arról szeretnek megfeledkezni, hogy a csodanegyed mögött olyan odúkban laknak az emberek, mint a patkányok. Jó, én nem önt vádolom. Bár el tudnék képzelni valakit, olyan tehetségű embert, mint ön, akiben a szakmai megszállottság és a szociális lelkiismeret nem válik ketté. És ez talán nem is utópia.

A TÚSZ: Tudja, mit csodálok? Amit maga mondott nekem. Hogy milyen gátlástalan. (Indulattal.) Tévedtek, és kész. Ez mind rendben. De akkor ne vitatkozzunk építészetről! Akkor csak az lehet a válaszuk, hogy elengednek.

A FŐNÖK: Jogos. Aláírja a levelet, és a dolog elrendeződik.

A TÚSZ: De én nem írhatok alá más helyett levelet. Nem is érnek vele semmit.

A FŐNÖK: A saját nevében kell aláírnia. S mert most az ön neve került forgalomba - nagyon kérem, ne mosolyogjon -, ön lett a túsz.

A TÚSZ: Azt kellene mondaniuk, és ez még imponáló is volna, tévedtünk, kérem tisztelettel, egy másik fejről van szó.

A FŐNÖK: Igaza van, de még sincs abban a helyzetben, hogy humorizáljon. A mi mozgalmunk a többségi erőszakot képviseli a kisebbségi, de uralkodó erőszakkal szemben. S nekünk is vigyáznunk kell a presztízsre.

A TÚSZ: A presztízs mint politikai elv?

A FŐNÖK: Ahogy mondja. (Idegesen.) Rövidítsük meg a vitát. Lejjebb vittük a követelést. Harminc helyett tíz. Tíz embert kérünk önért.

A TÚSZ: Az én árfolyamom alacsonyabb.

A FŐNÖK: Lehet, hogy sértés, de így igaz. Vannak realitások. A dolog nagyon egyszerű. Aláírja ezt a levelet, most már a saját nevében. A többi megoldódik.

A TÚSZ: Mondjuk, hogy aláírom. Nem azért, mert félek. Mert unom a romantikát.

A FŐNÖK: Nincs más megoldás.

A TÚSZ: És ha éppen tudni akarja, magam se bánom, hogy tíz ember kiszabadul. Vagy ez nem is érdekli?

A FŐNÖK: Ebben a pillanatban nem. Írja a neve alá a lakáscímét is.

A TÚSZ: Tessék. Mi van magával?

A FŐNÖK: A nyomorult fogam! Beletépett. Az úgynevezett bölcsességfogam. Mindig ilyenkor kezd fájni. Befut, mint egy pontos vonat.

A TÚSZ: Beépített ellenség az állkapocsban. Mért nem dobatja ki!

A FŐNÖK: Gyűlölöm a fogorvosokat. Engem már megkínoztak mindenféle sitten, de a fogorvosok az igazi ellenségeim. Majd küldök magának egy kempingágyat. Minden jót.


A TÚSZ: Amióta együtt vagyunk, sosem hagytalak magadra éjszaka. Most mit csinálsz abban a kettős ágyban? A kezed az üres részben engem keres. Mintha az ágy másik fele meghalt volna. Tövig leszárad a karom a szomorúságtól, ezt mondanád nekem, mert te ilyeneket szoktál kitalálni. A rosszkedved leszakad, mint az eső, az örömöd kisüt, mint a nap. Hogyan ébredsz? Hová futottál engem keresni? Milyen a szemed nélkülem? Tudsz gyűlölni. Szeretsz átkozódni. Nagyokat nevetni. Milyen közel vannak hozzád az elődeid! Amikor tegnap - vagy tegnapelőtt? vagy azelőtt - kiléptem a kapun, még az ütés pillanatában is arra gondoltam, amit a rabszolgaasszony szégyenével mondtál. És az orvos? Mit mond az orvos?


8

1. HANG: Ébresztő! Szedje össze magát, jóember, megyünk. Ne toporogjon, siessen, érti! nincs idő! Nincs idő!

A FŐNÖK: Nagyon sajnálom, hogy ilyen gyakran költözködünk. Nekünk is fárasztó, de nem tehetünk mást. Fázik?

A TÚSZ: Mindegy.

A FŐNÖK: Ma meleg ételt sem tudunk adni. Az ellátása nem valami osztályon felüli, belátom.

A TÚSZ: Gondolom, nem a menüt akarjuk megbeszélni.

A FŐNÖK: Örülök, hogy megmaradt a humora.

A TÚSZ (visszautasítva): Ez, kérem, nem humor. Ez más. Mi újság?

A FŐNÖK: Semmi. Egyelőre hallgatnak.

A TÚSZ: Ezt előre megmondhattam volna.

A FŐNÖK (élesen): Semmit sem mondhatott volna meg előre. Abban a szűzies burokban, amiben maga él, nem sokat érthet az egészből. Az újságok hazudnak, hamisítanak. Most találkozott először azzal a világgal, ami körülveszi a maga álomvárosát. Mégpedig bűzösen, drasztikusan, mint egy mocsár.

A TÚSZ: Azt hiszem, megint belesajdult a fogába.

A FŐNÖK: Semmi köze hozzá! Ez az én magánügyem. És nem tűröm, hogy...

A TÚSZ: Rosszul ítél meg. Ennek az az oka, hogy két különböző helyzetből beszélgetünk. Lehet, hogy azt a titkár urat jól ismerik. De rólam nem tudnak semmit. (Nekidühödve.) Állok elébe minden vitának, meghallgatok minden véleményt, de nem így. Gyűlölöm az olyan elvi magaslatot, ahol a géppisztoly a vitapartner. Mit óhajt tőlem?

A FŐNÖK: Semmit. Legkevésbé, hogy meggyőzzem. A magunk részéről újabb háromnapos határidőt adunk. De csakis az ön érdekében. Mert a határidő kötelez. Mi ezzel nem játszhatunk. Ezt tudják ők is. Időn belül meg kell hogy szólaljanak. Ma vagy holnap, vagy legkésőbb holnapután. Ez már meggondolás dolga.

1. HANG: Szóval, nem ő lenne az, aki szerintem ő. És a főnököt is átszitálta. Amit mi pofázunk, arra nincs figyelem.

2. HANG: Benne volt az újságban minden. Ez egy építész-valaki, nem pribék.

1. HANG: Mert te is a csapdájukba estél. Mert elhiszed neki a kellemes pofáját. A finom sóhajait. Hogy a felesége, meg akit vár, a gyereke. Mert neked közelről olyan, mint egy ember. Én meg szétrágom a sapkámat, ha ez igazán ember!

1. HANG: Szedje a cuccot, és gyerünk! Ne kérdezgessen.

A TÚSZ: Én nem vagyok az. Nem érti?

1. HANG: Nekem az. Ha tudni óhajtja, tegnap tizenkét emberünket agyonlőtték. Avval a trükkel, hogy szökni akartak. Gyerünk, mert magába lövök.

(Feldörren a teherautó hangja.)


9

A FŐNÖK: Ha magát ez megvigasztalja, figyeljen. A rendőrséghez katonaságot csaptak. Átfésülik a várost: Egyik kerületet a másik után. Nem magát keresik, minket.

A TÚSZ: Hát nem is engem. Nem én vagyok a maguk ellensége...

A FŐNÖK: Ez most elméleti kérdés. Tíz embert követelünk. A rohadt nyomorult!

A TÚSZ: Megint a foga?

A FŐNÖK: Minden fogam tönkrement. Még kisgyerek koromban. Ha uralomra jutunk, ha miénk lesz a hatalom, rendbe hozzuk az emberek fogait. A tejfogaktól kezdve. Kormányrendelettel.

A TÚSZ: Nincs valami fájdalomcsillapítója?

A FŐNÖK: Nem érti ezt maga! Én most a jövőről beszélek. Az új alkotmány egyik bekezdéséről. Hogy nincs-e csillapítóm? Kettőt-hármat dobok be egyszerre, de semmi. Megszokta ez a rohadt szervezetem. De én nem tudom megszokni a fájdalmat. Sokszor már-már tréningformán is próbáltam. Nem megy. Nem vagyok mazochista. Jól mondta, ha viccből is. Az állkapcsomba beépítettek valakit. De nekem most koncentrálnom kellene. (Megdühödve.) Mit kérdezget? Olyan mulatságos?

A TÚSZ: Ne engem büntessen a foga miatt.


10

A TÚSZ: Amikor ételt hoznak, megkérdezem, mi újság. Az emberek keresztülnéznek rajtam, mint a cigarettafüstön. Az idő egybemosódik. Nincsenek körvonalai.

(Dörömbölés, lábak zaja, pánik.)

2. HANG: Szedje össze magát. Menni kell. (Rimánkodva.) Értse meg, menni kell. Nem akarom én bántani, de menni kell.

A TÚSZ (fáradtan, meggyötörve): Semmi baj. Csak azt mondja meg, legyen szíves, hány óra?

2. HANG (ugyancsak meggyötörve): Nem mindegy az magának? Látja a sötétséget. Ennyi nem elég? (Lehalkítva.) Ne mondja, hogy én mondtam. Hajnali három.


11

A FŐNÖK: Mit mondhatok? Ahogy a rendőrség fogalmazná: szűkül a kör. Bedobtak egy különleges zászlóaljat, csupa válogatott fickót. De magát ez nem érdekli. Aláírta a levelet, megtette a magáét. Kész.

A TÚSZ: Megmondtam, nem is egyszer, nem én kellek nekik. Mért nem engednek szabadon? Minek ez a játék itt velem?

A FŐNÖK: Keresnek minket. Razziáznak. Üzleteket, házakat gyújtanak föl, hátha bennégünk. De azt is tudják, hogy minden hiába. Mi a sűrűben élünk. Emberek sűrűjében. Ez eleven sejtrendszer. Összezárul az orruk előtt. A dzsungel a város közepében kezdődik.

A TÚSZ: Nyissa ki az ajtót, és mondja, süt a nap, menjen a dolgára. A feleségem állapotos.

A FŐNÖK: Értem, de most nem tud érdekelni.

A TÚSZ: És ha szájon vágom? Én vagyok az erősebb.

A FŐNÖK: Az ajtó mögül figyelnek minket. Csak arra várnak, hogy magába durrantsanak. Ízlésem ellen való, de a biztonság így követeli. Egyébként önnek csak a szája jár. Adózik az önérzetének. Magának, uram, az önbíráskodás idegen. Egyrészt, mert polgári humanista, tehát bízik bennünk, másrészt, mert a saját rendszerében is bízik. Tehát abban, hogy kiváltják. Mit mondjak, mi is ebben bízunk! Szokott sakkozni?

A TÚSZ: Unatkozik?

A FŐNÖK: Nem. Nem tagadom, van bennem szorongás.

A TÚSZ: A dzsungel ellenére?

A FŐNÖK: Ahogy mondja.

A TÚSZ: És én? Miben segíthetek?

A FŐNÖK: Ha gúnyolódik, ha nem, szeretném, ha megértene.

A TÚSZ: Csak nem a szimpátiámat kéri?

A FŐNÖK: A megértését.

A TÚSZ: Az előbbi nélkül ez is lehetetlen.

A FŐNÖK: Szeretném megmagyarázni magának, hogy értse az egészet. Hogy ne a maffiát lássa bennünk.

A TÚSZ: Nem kényszeríthet rá, hogy meghallgassam.

A FŐNÖK: Szeretném, ha ennek ellenére mégis idefigyelne.

A TÚSZ: Nem értem a logikáját. Két erőszak áll egymással szemben. Az önöké és a kormányé. Én itt egy harmadik vagyok. Nincs beleszólásom.

A FŐNÖK: Van.

A TÚSZ: Milyen alapon?

A FŐNÖK: A meggyőződés alapján.

A TÚSZ: Ez az erőszak nekem öncélú. Embertelen. Nem tudom elfogadni. Ezzel én nem tudok azonosulni. Még a saját skalpom érdekében sem.

A FŐNÖK: Most maga akar engem meggyőzni.

A TÚSZ: Az én véleményem egy privát emberé. Nincs hatalmam. Azt hiszem, két ellentétes, de mégis azonos előjelű erőszak áll itt egymással szemben. És én csak a saját kis vacak életemet képviselem. Arra vagyok ürügy, hogy önök megfogalmazzák saját eszközeik jogosságát.

A FŐNÖK: Ez a szellemi készenlét meggyőző lehetne, de mégsem az. Undorító a semlegessége. A kívülállása. Az ilyen látszólag kívülálló, mint ön, a lehető legrosszabb. Az elvont humánum képviselője. Az a terror, amit nem akar észrevenni, a saját csoportját védi.

A TÚSZ: A saját csoportomat?

A FŐNÖK: Vagy a felkészültsége hiányos, vagy az őszintesége. Nem tudja bevallani, hogy ön az elnyomás haszonélvezője. Jól megfizetett értelmiségi, aki az értelmiséginek alig nevezhető uralkodó osztály szolgálatában áll. Nincs önnek olykor émelyedése? Korszerű urbanisztikáról beszél. Jó. De nem akarja meglátni, hogy a maga álmaiból a többséget kirekesztik. Iszik egy kis pálinkát?

A TÚSZ: Igen. (Iszik.)

A FŐNÖK: Szereti az italt?

A TÚSZ: Akárcsak ön.

A FŐNÖK: Én a fogam miatt.

A TÚSZ: Persze, persze, az önök erkölcse előírja az aszketizmust. Kegyetlenség és absztinencia. Ostor meg önsanyargatás.

A FŐNÖK: Téved, kedves uram. Mi szeretjük az életet. Sőt, az élet szépségeit. Mit mondjak! A teljes emberi kultúrát. Mindazt, amit ön, mint kiváltságos, a reflexeivel is megszokott. És amihez mi nem tudunk hozzájutni. Az elmúlt két évben félezer ember halt meg az önök börtöneiben.

A TÚSZ: Nekem ehhez mi közöm?

A FŐNÖK: Hány szobás lakása van?

A TÚSZ: Négy.

A FŐNÖK: Nyisson be az ötödikbe. Az már börtöncella.

A TÚSZ: Elismerem, nagyon szellemes. De nekem túl abszurd. Nekem a valóság az anyagom. A jelképek csak mint díszítőelemek érdekelnek. (Elvesztve türelmét, kifakadva.) Építész vagyok, tervező, mi közöm a börtönökhöz. Sosem terveztem börtönöket. Gyűlölöm az elnyomást.

A FŐNÖK: Lám, lám, ha frázisokban is, de védekezik.

A TÚSZ: Nincs joga fölényeskedni. Leütöttek, és most már tudják, hogy tévedés volt. Elcipeltek, hurcolnak magukkal, eszköz vagyok. De arra nem kényszeríthet, hogy vitapartnernek tekintsem önöket, mikor velem szemben egyetlen érvük az erőszak. A fizikai erőszak.

A FŐNÖK: Azt hiszem, téved. Az erőszak filozófiai alap nélkül közönséges bűncselekmény.

A TÚSZ: Hitlernek is volt filozófiai alapja.

A FŐNÖK: Ezt visszautasítom! Ha szabad ember volna, most megütném. Mi nem vagyunk bűnözők.

(Ajtónyikorgás.)

1. HANG: Valami baj van?

A FŐNÖK: Menj vissza, kérlek.

(A külső csendet néhány géppisztolysorozat lyukasztja szét. Ajtócsapkodás, futó lábak zaja, visszhangos lárma.)

A FŐNÖK: Álljon fel!

A TÚSZ: Megint hurcolkodunk?

A FŐNÖK: Ne beszéljen annyit. Készülődjék.


12

(Visszhangos terem, zajos beszélgetéstöredékek. Valaki eljátszik egy szomorú trombitamotívumot. Mindez öblösen visszhangzik.)

1. HANG: Jobb dolgod nincs? Tedd le azt a rohadt trombitát. A harmadik házban ott vannak ők!

HANG: De mi a föld alatt vagyunk. Minket betakar a föld.

ÁLVIDÁM: Mindjárt hívom a pincért, hozzon pezsgőt, nőt, szendvicseket.

MÁSIK HANG: Főleg szendvicseket. Lazacos, kaviáros. (Reálisan szomorúan.) Lehetne egy darab szalonna is.

ÚJABB HANG: Lebbencsleves! Amin úsznak a zsírkarikák!

2. HANG: Képzeljétek, hogy forgóparkett. Meg kell húzni az elektromos kart, és elkezd forogni. Ezen forogtak a csipkés alsószoknyák.

(A zaj kissé elcsendesedik.)

A FŐNÖK: Mit szól ehhez a támaszponthoz? Nemrég még lokál volt a felső tízezernek. Nem járt ide? Boldogabb korában?

A TÚSZ: Nemigen jártam éjszakai szórakozóhelyekre.

A FŐNÖK: Akkor maga puritán. Aszkéta. Amivel minket vádol. Oltsátok el a reflektorokat. Ezek vallatófények. Nincs itt díszelőadás. Eszik sós mandulát? Találtunk egy mázsára valót. Kicsit avas, de az éhséget elveri.

A TÚSZ: Csak azt ne mondja, hogy sok benne a B-vitamin.

A FŐNÖK: Gondolja meg. Nincs vacsoránk. Mit szól ehhez a bárhoz mint szakember? Mint építész, úgy értettem.

A TÚSZ: Föld alá süllyesztve, kis piros páholyok, forgóparkett, süllyeszthető színpad. Csinos kispolgári közhely.

A FŐNÖK: Nekünk most megfelel. Főleg az, hogy föld alá süllyesztve. Tudja, mit találtak az embereink?

A TÚSZ: Egy táncosnőt bebalzsamozva.

A FŐNÖK: Majdnem. Több tucat illatos melltartót. Amit a sztriptíznők legombolnak magukról. Az emberek egyszerre fölfedezik, hogy hónapok óta nem jutnak nőhöz. Az isten verje meg! Elnézést kérek, már megint a fogam. A nyelvemmel érzem, hogy mozog. (Szünet után, megkínzottan.) Mennék fogorvoshoz is, ambulanciára, pokolba, mindenhová. De maga is tudja, körül vagyunk véve. És ez mindennap rosszabb.

A TÚSZ: Ezt is tudom.

A FŐNÖK: Örül?

A TÚSZ: Furcsa az emberi idegrendszer. Lassan átveszem a maguk üldözöttségét. És félek. Nehogy azt higgye - amilyen gyanakvó, most biztosan azt hiszi -, szépeket akarok mondani, megjátszom magam.

A FŐNÖK (szinte barátian): Én azt hiszem, most már maga is velünk menekül. (Kis szünet.) Sakkozunk?

A TÚSZ: Ha nincs jobb dolga. Ez a sós mandula igazán kellemes. Még az is jó, hogy avas. De aztán majd vedelni kell rá a vizet.

A FŐNÖK (oldottan): Válasszon. Magáé a fekete. Szóval kezdek én. (Élénken válaszolva az előbbire.) Van vizünk. Ez a legfőbb szerencsénk. Működik a vízvezeték. Szóval akkor én... nem megy. (Dühöngve.) Ez a nyomorult! Pedig mozog! Nem tudok koncentrálni.

A TÚSZ: Én kidobnám magának. Ezt is a nagyanyámtól tanultam. Meg kell mosni a kezem. (Zavart nevetéssel.) A sterilitás.

A FŐNÖK (átveszi ezt a nevetést): Tessék, parancsoljon, fürdőszoba. Csempék a mennyezetig. Megfelel?

A TÚSZ: Gyújtsanak meg egy reflektort.

A FŐNÖK: Igen. Gyújtsátok meg. És ne álljatok körül. Ha egy mód van rá.

A TÚSZ: Hajtsa hátra a fejét. Ahogy csak tudja. És nyissa ki a száját. (Hosszú szünet után.) Menjen ki öblíteni.


13

MÉLY HANG: Jó estét, asszonyom. Ne álljon meg, kérem.

FELESÉG: Mit akar tőlem?

MÉLY HANG: Üzenet. A férje jól van. Ne álljon meg.

FELESÉG: Miért nem engedik szabadon? Nem vétett semmit.

MÉLY HANG: Ne álljon meg. Láthatja, újra meghosszabbítottuk a határidőt. Pár nap, és otthon lesz. Ne álljon meg. Üzen valamit?

FELESÉG: Ő tud mindent.

MÉLY HANG: Nem haragszik, de ezt külön rám bízta: mit mondott az orvos? Ne álljon meg.

FELESÉG: Várom haza. Ezt mondja neki.


14

2. HANG: Ember. Egyen valamit. (Nincs válasz.) Ne csináljon itt éhségsztrájkot! Maga egy rendes úriember. Nem áll jól magának. Örüljön, hogy van mit enni. Nehogy itt éhen haljon nekem.

A TÚSZ: Nem vagyok éhes.

2. HANG: Ez csak a dacossága. Az ellenállása. Nekem jó a hallásom. Korog a gyomra.

A TÚSZ: De ha lenne szíves, és adna egy kis vizet.

2. HANG: Literszám vedeli. Nem tesz az jót. (Hogy földerítse.) Már a maga arca is kiszőrösödött. Nem hittem volna, hogy szőke ember létére vörös szakálla van. Lassan olyan lesz az arca, mint a miénk. Na, megmondjam, hány óra van? Nem érdekli magát? Azt hiszi, én tudom? Nincs is órám! Változatlanul.


15

A TÚSZ: A lényeges az, hogy te jól vagy. Ezt elhiszem nekik. Ismerlek. Amit üzentél, azt is megértettem. A legtöbb, amit mondhattál, a hallgatásod. (Kicsit élénkebben.) De a dolgok egészen jól alakulnak. Fordul a kulcs a zárban, jövök lábujjhegyen, mert ahogy vársz és vársz - napok óta, hetek óta? -, hát szépen elaludtál, gyönyörűségem!


16

(Félálom, álom.)

"Ha megszerezzük a hatalmat, elrendeljük a fogak kötelező gyógykezelését."

A TÚSZ: Még gyűlölni se tudom. Ettől is megfosztottak.

(Félálom, álom.)

"Közelről egészen olyan, mint egy ember."

(A menekülés montázsa.)

"Siessen!" "Ne toporogjon!" "Az istenit, szedje össze magát!" "Nem érti, hogy..." "Le akar buktatni minket?"

(Autómotorok összevissza lüktető, hörgő, zakatoló lármája.)


17

(Hosszú, hosszú, teljes csönd után.)

A FŐNÖK: Nem akartam fölébreszteni. Fáradt? Az idegei?

A TÚSZ: Minden a legjobb.

A FŐNÖK: Tudom, hogy unja a töltelékszavakat. Én is. Sajnos, nem tudok valami jó hírt hozni önnek. Ezek a dögök nem akarják kiváltani. Végleg elutasították.

A TÚSZ: Lejárt a határidő?

A FŐNÖK: Hát nem tudta? Már több mint két hete.

A TÚSZ: Persze, persze. (Megpróbál nevetni.) Mondtam én, hogy nem érek ezeknek semmit! Tudják ők, hogy kiért nem kell fizetni. Ez vagyok én. (Kis szünet után.) Köszönöm, hogy megkeresték a feleségemet.

A FŐNÖK: Nincs mit. Büszke asszony. Azt hiszem, gyűlöl minket.

A TÚSZ: És nem jogos? Mikor engednek már engem a fenébe? Minden tiszta. Én nem érek semmit. Se nekik, se maguknak.

A FŐNÖK: Megint elfogták néhány emberünket. Sajnálom önt, személy szerint, nagyon. Azt hiszem, nem hat maga szerint sem színpadiasnak, ha azt mondom...

A TÚSZ: Köszönöm. De ezen már túljutottunk.

A FŐNÖK (vad dühvel, ezúttal először): Nem lehet, hogy a pofánkba röhögjenek. A mozgalom hiteléről van szó. A szavaink hiteléről. Sajnos nincs más lehetőségünk. Mondom, ami az ön személyét illeti... (Nekidühödve.) Kell hogy erőt mutassunk! (Szinte elsírja magát.) Ez a nyomorult, rohadt sors! Ez a!...

RÁDIÓBEMONDÓ: Az építészmérnök holttestét egyébként egy trolimegálló pavilonjában találták meg. Négy golyó érte, és azonnal beállt a halál.

(1972)

 

KIRAKATRENDEZÉS

Rádióetűd.


HANGOK

VEZÉRIGAZGATÓ
IGAZGATÓ
KIRAKATRENDEZŐ
SEGÉDMUNKÁS
A FELESÉGE
FIÚ
LÁNY

 

VEZÉRIGAZGATÓ (mikrofonhang): Kérem, igazgató úr, kirakatrendező úr, hallanak engem? Az áramigénylés túlzott. Ennyi lux nincs is a világon. Nem ad az Elektromos Művek.

KIRAKATRENDEZŐ: Akkor csinálják ők! Ilyen petróleumvilágítással vegyünk részt nemzetközi kirakatversenyen? Este nyolcra itt a nemzetközi zsüri - és még sehol semmi. Nekem presztízsem van. Az én kirakataim Bécsben is, Brüsszelben is kirakatok.

IGAZGATÓ: Nagyobb itt a baj, kolléga, sokkal nagyobb.

KIRAKATRENDEZŐ: A mellékutcák körös-körül csak úgy tárolják a sötétséget. A házak, a kapualjak; a rosszul világított ablakok. Az egésznek olyan a szívóhatása, hogy meg kell dögölni tőle! Nem értik ezek a szerencsétlenek, hogy a külváros egészen speciális kategória, amit ellensúlyozni kell, hogy ne mondjak mást, fénnyel, sok fénnyel. És ha nem bírják az órák, az órákat kell kicserélni, és nem a kirakatrendezőt. Fény, lux!

VEZÉRIGAZGATÓ (mikrofonhang): Nincs több lux. A keretet kimerítettük. Hagyjuk az idegbajt és a szociális általánosítást. Mi eddig is, külváros ide vagy oda, nagyon jól megvoltunk a nekünk biztosított...

KIRAKATRENDEZŐ: ...kiadagolt!

VEZÉRIGAZGATÓ: ...a nekünk biztosított fénnyel. És a mi luxadagunk, ha nem vette volna észre a tisztelt kirakatrendező kolléga, évről évre növekvő tendenciát mutat. Nincs több mondanivalóm. A viszontlátásra.

IGAZGATÓ: Mondom, nagyobb itt a baj. Megjöttek a francia kirakatbabák, de a két legfontosabb valahol elakadt. A két szerelmes. Vasúton, vámnál, még nem lehet tudni, hol.

KIRAKATRENDEZŐ (hisztérikusan): Akkor nincs kirakat. És nincs verseny. Én nem vállalom a felelősséget.

IGAZGATÓ: Lassabban, nyugodtabban. Nyolc baba rendben megérkezett, de a szerelmesek elbújtak valamelyik ládában. Majd pótoljuk őket a régiekből, azok is elég bájosak.

KIRAKATRENDEZŐ: Bájosak? Lehet, hogy bájosak, de nem nemzetköziek, érti, uram? És jön a nemzetközi zsüri. Csupa esztéta, csupa művészetcentrikus elme. Itt minden részlet fontos. A babák súlya és termete, a babák arcának sugárzása... Nekünk, mondjuk ki ridegen, provinciális babáink vannak.

IGAZGATÓ: De maga tervezte azokat is! Annak idején lelkesedett értük.

KIRAKATRENDEZŐ: Ma másképp látom őket. Eljárt az idő fölöttük. Én ezeket nem öltöztetem az új kreációkba. Ezek ellentmondásban vannak a képzeletemmel, a becsvágyammal, a...

IGAZGATÓ: De könyörgök, most, az utolsó pillanatban? Már le se lehet mondani. A kirakatok lecsupaszítva. A babák meztelenek. És a kirakatok előtt az emberek, a bámészkodók...

KIRAKATRENDEZŐ: Csak bámészkodjanak. Ezek nem érdekesek.

IGAZGATÓ: Belőlük élünk!

KIRAKATRENDEZŐ: Egész évben. Megengedem. De ma este csak egy számít: a nemzetközi zsüri. A nemzetközi sajtó. És minden. (Üvöltve.) Én nem vállalom. A versenyt le kell fújni.

IGAZGATÓ (élénken, szinte felüdülve): Van egy gondolatom! Egy igazi gondolatom!


1. BÁMÉSZKODÓ: Micsoda gyönyörűek! Csodálom hogy nem takarják el őket, amíg pucérak. Micsoda nők!

2. BÁMÉSZKODÓ: Nők! Próbababák.

1. BÁMÉSZKODÓ: Egészen olyanok, mint az igazi nők.

3. BÁMÉSZKODÓ: Maga szétnyomja az orrával az üveget, hallja! (Ironikusan.) Maxim-varieté, sztriptíz, világszám!

(Dobpergés.)

1. BÁMÉSZKODÓ: Akárki akármit mond, ezeknek mozog a szemük.

3. BÁMÉSZKODÓ: Éhes állatok! Így kell agyonütni az időt, amíg indul a vonat?

1. BÁMÉSZKODÓ: Állat, én? És te mit keresel itt? Mit támasztod az üveget! (Mondja a magáét.) Látni a szemérmüket, de pontosan! Ki van világítva.

(Éles, elektronikus zörej; mint amikor leeresztenek egy redőnyt.)

2. BÁMÉSZKODÓ: Na tessék! Lehúzták a rolót. Maga miatt. Mert avval a bunkó orrával szétnyomja az üveget.

4. BÁMÉSZKODÓ: Tudtam, hogy ez lesz. Most jobb?

1. BÁMÉSZKODÓ (csöndes elragadtatással): Van egy lyuk a vásznon! Én megint látok!


SEGÉDMUNKÁS: Egész nap cigölés. Az embernek leszakad a veséje.

FELESÉGE: A leves besűrűsödött. Már harmadszor melegítem. Milyen szagod van teneked?

SEGÉDMUNKÁS: Cicababaszagom.

FELESÉGE: Ne hülyéskedj, jó!? Titeket bespricceltek valami kölnivel.

SEGÉDMUNKÁS: Megjöttek a babák. Párizsból. Nyolc valódi francia baba.

FELESÉGE: És beszívtatok pár üveg sört meg hozzá féldeciket. Igaz, szentem?

SEGÉDMUNKÁS: Nem értesz te ehhez, Tera! Mit tudod te, amit azok a franciák tudnak, azt a rafinációt. Hogy a babáknak valódi bőrszaga van, meg hajszaga.

FELESÉGE: Beszívtatok, nagyobb a nyomás. Ennyi.

SEGÉDMUNKÁS: Mert nincs elképzelésed! A kirakatrendezőnk szerint akinek nincs elképzelése, az annyi, mintha nem is lenne a világon. (Egy kis szünet.) Szóval kicsomagoltuk a francia csajokat... Micsoda üveggyapot! Fölvittük őket a nagykirakatba, tudod, ahonnét a pályaudvar... Mintha belőlünk mennének a vonatok. Szóval a csajok. Valódi embersúlyuk van, nősúlyuk. Ötven-ötvenöt kiló. Így veszik át a nőket, az egész világon.

FELESÉGE: Már megint valamelyik rohadt ringyónál kujtorogtál!

SEGÉDMUNKÁS: Nem érted ezt, Tera.

FELESÉGE (szigorúan, higgadtan): Ide figyelj, fiam, én most téged szépen lefektetlek.

SEGÉDMUNKÁS: Beszélj csak a kirakatrendezőnkkel. Az egy rendes, belevaló úriember. Amit ő mond. Hogy a beleképzelés. Figyelsz te rám?


IGAZGATÓ: Na ugye, nem volt ez halva született ötlet!

KIRAKATRENDEZŐ: Halasszuk el még a koszorúzást, direktorom. Egyik dolog - elképzelni, másik dolog - megcsinálni. Beáll a babák közé két élő ember, a két szerelmes. Jó. Nagyon jó. Persze, testalkat, fiziognómia, a mosoly minősége. Ismétlem, az ötlet!... Csakhogy, kérem! Egyetlen manökenünk se vállalja. Inkább ugorjon a szerződés. Könyörgés, rábeszélés, jutalmat ígérek, prémiumot. Hogy ők beálljanak a kirakatba, babák közé babának, a saját eleven mosolyukkal viaszmosolynak, eleven szájukkal műszájnak? Nem, azt nem! Nézzék, drágáim, csak arra a fél órára, amíg a nemzetközi zsüri... és ez nemzetgazdasági érdek, presztízs, a sajtóban minden beharangozva... Nem és nem.

IGAZGATÓ: Most kérdem magát, hogy miért nem?

KIRAKATRENDEZŐ: Mert nincs fantáziájuk! Nem mondták ki, de olvastam a szemükből: emberi önérzet. Micsoda kategória, amikor arról van szó...

IGAZGATÓ: Szóval akkor ez vízbe esik. Maradnak a régi babák!

KIRAKATRENDEZŐ: Na, nem! Na, egyáltalán nem! Nekem erőszakos álmaim vannak. A kirakat nem illúzió, a kirakat szükségszerűség. Útmutató, világítótorony. (Egy kis szünet után.) Hát kérem, szereztem egy szerelmespárt. A lány az illatszerosztályról való, a fiú a sportosztályról. Tökcivil mind a kettő, de így lesz érdekes. Az amatőrség varázsa. Szépek, üdék, fiatalok. És egy kis instrukcióval olyan lesz a tartásuk, a mosolyuk... arcukon a gondolat nélküli derű. Mint a franciababák!


LÁNY: Te mennyit kapsz?

FIÚ: Ötszázat. És te? (A lány hallgat.) Titok?

LÁNY: Hatszázat.

FIÚ: Persze, mert nőnemű vagy. Mert szép a lábad. Szép hosszú a combod.

LÁNY: Ezt honnan veszed? Mit látsz te ebből a földig érő estélyiből?

FIÚ: Ki lehet azt számítani! És különben is, ismerlek.

LÁNY: Nem találkoztunk mi soha.

FIÚ: Minden este zárás után a vaskapunál.

LÁNY: Abban a zűrben? És észrevettél?

FIÚ: Kiválasztó szemem van.

LÁNY: Te a sportosztályon melózol.

FIÚ: Körülbelül.

LÁNY: És van egy norvég pulóvered.

FIÚ: Ha még el nem lopták.

1. BÁMÉSZKODÓ: Mondom, ezeknek mozog a szájuk.

LÁNY: Tegnap te nagyon kiöltözködtél. Valami új nő a láthatáron?

FIÚ: Olyasféle.

3. BÁMÉSZKODÓ: Addig tolakodtok a lyuknál, amíg lemaradtok a vonatról.

KIRAKATRENDEZŐ: Még egy negyedóra, művészeim, és itt a zsüri. Kérem, tartózkodjanak addig a krétával megjelölt körben. És a kijelölt pózban. És a rögzített mosolyt kérem! Jaj, kislány, a maga nevetése elmázolódott! Szeméből eltűnt a kékség. Vagyis a távoliság. Fáradt? Pillantson csak arra babára. Azon az arcon sikerült a legtökéletesebb mosoly.

LÁNY: Kérem, nekem ennél szebb jelenleg nincs.

KIRAKATRENDEZŐ: Téved, de mennyire! Lesz magának szebb is. Ez a csontszerkezet, ezek az izmok, ezek a finom erek a bőr alatt! Ez mind garancia.

4. BÁMÉSZKODÓ: A pasas is a babákkal eszmecserél.

KIRAKATRENDEZŐ: És most kipróbáljuk a fényt... Hogy hozzászokjanak. A fénybe kell tekinteni. A sugárzó messzeségbe. (Hangtölcsérbe.) Teljes világítás!

VISSZHANGOK: Teljes világítás!

DISZPÉCSER (mikrofonhangon): Adom.

(Magas, elektronikus sípoló hang, amely idegtépően erősödik, majd váratlanul megszakad.)

KIRAKATRENDEZŐ: A fény tökéletes. Fiatalember, nagyon kérem, ne hunyorogjon. Szembogár, szemhéj, szempilla - mozdulatlan. Acélos, magabiztos tekintet. Ki kell hogy bírják. És most már így is maradnak, ebben a fényben. Figyelem. Figyelem. Nyugalom. És önbizalom. Kérem az aláfestő zenét!

VISSZHANGOK: Az aláfestő zenét!

DISZPÉCSER (mikrofonhang): Zene indul. Indul a zene. (Édesnek szánt, de keményre sikerült konkrét zenei hangok.)

KIRAKATRENDEZŐ: Képzeljék el, nem, éljék át, hogy maguk a szerelmesek. És ez lesz az első báljuk. És hogy a társadalmi változást is jelezzük, márminthogy a szocializmusban élünk, maga, fiatalember, mondjuk... horizontálesztergályos, a kislány, igen, a kislány komputerkezelő. Betápláló. Na, nézzenek körül. Farsangi környezet. Három zenekar. Éjfélkor szupé. És ettől a pillanattól kezdve mozdulatlanok.

(Áramkattogás, zenefoszlányok.)

FIÚ: Kérem a mosolyát, szabad?

LÁNY: Parancsoljon. Tűzze a gomblyukába.

FIÚ: Ne röhögtess. Mindjárt elhúzzák a ponyvát.

1. BÁMÉSZKODÓ: Az a középső lány, a fiú mellett, olyan, hogy én is elfogadnám.

4. BÁMÉSZKODÓ: Azt a műanyag nőt? Szerencsétlen.

1. BÁMÉSZKODÓ: Én vagyok a lyuknál. Én tudom.

FIÚ: És havonta mennyivel díjazzák a tehetségedet?

LÁNY: Ezernéggyel. És a tiédet?

FIÚ: Ezerhat.

LÁNY: Akkor nekünk nem lesz öröklakásunk.

FIÚ: Pedig el tudnám képzelni.

DISZPÉCSER (mikrofonhang): Kérem, ne beszélgessenek és ne mocorogjanak állandóan. A házitévé mindent megfigyel.

FIÚ: Dögölj meg!

DISZPÉCSER (mikrofonhang): A mikrofonok mindent továbbítanak.

LÁNY: Akkor is dögölj meg.

FIÚ: Most mondta, hogy legyünk szívesek elhallgatni.

LÁNY: Én tudok úgy beszélni, hogy nem mozog a szám.

FIÚ: Ha végeztünk, hová mégy?

LÁNY: Haza.

FIÚ: Egyedül laksz?

LÁNY: Egyedül. Plusz a mamám, a papám meg a két húgom.

FIÚ: Nálunk van nagymama is. Akkor én hívlak meg valahová.

LÁNY: Csak vendéglőbe ne. Én végigzabálom az étlapot.

DISZPÉCSER: Hagyjuk ezt az üres vigyort, jó?

LÁNY: Vigyorog a felmenő rokonságod.

FIÚ: Hetek óta figyellek. A vaskapu előtt, a tükrös liftben, a röpgyűléseken.

DISZPÉCSER: Figyelmet kérek, megérkezett a zsüri! Teljes mozdulatlanság, teljes némaság.

LÁNY: Nézd, az üveg is fölmegy. Mint egy függöny!

HANGOK: Bravo! Magnific! Wunderbar! Admirable!

DISZPÉCSER (suttogó mikrofonhang): Húsz perc kitartás, és kezükben a boríték.

LÁNY: Ha engem figyelsz hetek óta, akkor én kérek tőled valamit.

FIÚ: Húsz percet mondott. Bírjuk ki.

LÁNY: Nézd a szakértő pofákat. A szemük világít, mint a macskáké. És nem veszik észre, hogy eleven nő vagyok. Igazi nő. Légy szíves, csókolj meg!

FIÚ: Én? És most?

LÁNY: Azonnal.

FIÚ: A zsüri előtt? Megbolondultál?

DISZPÉCSER (sziszegő mikrofonhang): Utoljára figyelmeztetem önöket...

FIÚ: Hallod? Ugrik a boríték.

LÁNY: Ha nem csókolsz meg, kilépek a kirakatból.

DISZPÉCSER (mikrofonhang, sziszegve): Hová megy? Maradjon a helyén.

(Fölzúduló hangok: magyarul, franciául, németül, általános elszörnyülködés. Mindez inkább konkrét zaj, mint fölismerhető beszéd.)

LÁNY: És most légy szíves, emelj le.

DISZPÉCSER (mikrofonhang, éles üvöltés): Álljanak meg! Álljanak meg! (Egy pillanatnyi csend, intézkedő hangok.) Az áruházi szirénákat!

KIRAKATRENDEZŐ (kétségbeesetten): Leállítani! Leállítani! (Minden elnémul.) Bocsánat, uraim.

LÁNY (a beállott csendben): Érzed, hogy rongyszaga van a levegőnek? Őszi rongyszaga. De nekem ez olyan most, mint a virágillat. És most indulnak a vonatok. Egyszerre minden vonat, ebben a pillanatban.

KIRAKATRENDEZŐ: Teljes csendet kérek! (Egy kis szünet) Reflektorokat rájuk. Kísérjétek őket reflektorokkal. Így, így jó. Maguk meg... nagyon helyes. Öleljék csak át egymást. Kérem, hölgyeim és uraim... ez a kirakatrendező szerény meglepetése. A próbababák élnek. Kilépnek a kirakatból, és elindulnak az életbe. Mert fiatalok. Mert a vérük... És azért is, tisztelt nemzetközi zsüri, mert mi ilyenek vagyunk. Beleadunk apait-anyait. (Kiáltva.) Reflektorokkal követni őket! Hosszan! Hosszan! Hosszan!

(Utolsó szavaiba beletapsolnak az elismerés fölhorkanó, fölbúgó hangjai.)

(1972)

 

FÖLDSZINT ÉS EMELET


HANGOK

SZOMRÁKI
SZOMRÁKINÉ
PISTA
LACI
ÁGHNÉ
PAVLÁNSZKY
HÁZFELÜGYELŐ
BOGÁTI
HÁZALÓASSZONY
HANGOK

 

(Az alábbi jelenetből hideg fény sugárzik, a jövő látomása steril és világos. A hangok nincsenek számozva, de folyton váltakoznak. Valójában egyetlen kérdés kérdései és válaszai ők.)

HANG: A vezető főmérnök úr volt szíves vállalkozni rá, hogy néhány magyarázó szót fűz ehhez az ábrához, már csak a könnyebb megértés miatt is.

FŐMÉRNÖK: Kérem. Ennek az eklektikus, megjelenésében bizarrul vegyes utcának házai részint a századforduló körül, részint a harmincas évek közepén épültek. Elképzelendő, hogy az ostrom ezt az épületegyüttest ötvenhétegész-kéttized százalékos arányban elpusztította.

HANG: Lásd Magyarország történelme és stílustörténelme.

FŐMÉRNÖK: Az újjáépítés, amely 1948 és 1952 között történt, nagyon is érthetően nem törekedett valami sosem volt stílusegység kialakítására. Nem is szólva arról, hogy ez az utca ötvenhatban is sérüléseket szenvedett.

MEGAFON: A lakosság alaposan megkeverődött. Maradt a maradék, és jöttek az újak.

HANG: Ma már elmondható, a két réteg bizonyos közellátási panaszokban teljes közeledést mutat.

FŐMÉRNÖK: Mint a rajzból látható, természetesen az egész utcát szanáljuk.

MEGAFON: Dömperek, daruk, exkavátorok és robbantó brigádok.

HANG: Ezen a helyen lesz az átkötő a sztrádához.

FŐMÉRNÖK: Tízszintes házak, harmonikus vonalvezetés, minden szecessziós nosztalgia kirekesztése.

HANG: Alumínium portálok, alumínium homlokzatok.

HANG: Shell-benzinállomás.

HANG: Körkörös forgalom, autós ABC-áruház, ötszáz négyzetméter parkolóval.

HANG: Elektromos közlekedési rendszer, konzumturiszt.

HANG: Háttérben a domb, de nem alkalmas háttérnek, mert alacsony. A homlokzatfront majd elfedi.

MEGAFON: A természet, úgy is, mint aki nem tervezte be magát a jövőbe.

FÉLÉNK HANG: És a lakók, kérem szépen?

TANÁCSI: A kerület nevében kijelenthetem, a most elkészült lakótelep lakásállományának tíz százalékát a szanáltaknak juttatjuk.

FÉLÉNK HANG: És a többi?

MEGAFON: A többi?

TANÁCSI: A dolgok rendje szerint. Valahol a főváros területén. Mindenki kézhez kapja a határozatot. Időben.

FÉLÉNK HANG: És ezek a vadgesztenyék?

MEGAFON: Elköltözködnek.

FÉLÉNK HANG: És ez a rózsasétány?

MEGAFON: Utánuk gurul.

FÉLÉNK HANG: És ez a nagy kék ég?

MEGAFON: Valószínűleg marad.

FÉLÉNK HANG: És hogy itt születtünk? Hogy megszoktuk?

MEGAFON: Kérem a szociológust.

SZOCIOLÓGUS: Én mint aki hivatásszerűen foglalkozom az emberrel elsősorban mint társadalmi jelenséggel, meg kell hogy állapítsam, egy város újjászületése, az új városkép kialakítása forradalom, amely érzelmi kötöttségeket sért, kitépi a szokások mély gyökereit, és megsemmisíti a lelkiekre apelláló avult érveket...

ÖREGEMBER: Kérem az én ágyam úgy áll az ablak mellett egy bizonyos szögletben, a bolthajtás alatt, hogy azon holdtöltekor a hold, napkeltekor a nap...

MEGAFON: Tessék folytatni, tisztelt szociológus.

*

ÁGHNÉ: ...már raknám kocsira a holmit, és gyerünk. Menni, menni. Mindegy, hogy hová.

SZOMRÁKINÉ: Ezt komolyan mondja?

ÁGHNÉ: A legkomolyabban. És örül a szívem, hogy végre kimondhatom. Tíz év után. Én itt nagyon nem szeretek. És a férjem se szeret itt.

SZOMRÁKINÉ: Mi meg éppen ellenkezőleg. Mi már úgy beleszoktunk, mint egy jó ruhába, mint egy jó cipőbe. Ez a szép széles utca, a gesztenyefasor, rózsák között a szobor, a gyermekét szoptató anya... az a szép kövér asszony... Mindenkit ismer az ember.

ÁGHNÉ: Én meg éppen azt gyűlölöm. Hogy mindenkit ismerek.

SZOMRÁKINÉ: Nézze, hát mi aztán igazán, ahogy mondani szokták, egyszerű emberek vagyunk, nem kell bemutatkoznom... és mégis, mondhatom magának, velünk olyan rendesek az emberek.

ÁGHNÉ: Vagy maguk az emberekhez. A maga férje ezermester, mindenhez ért, és itt van kéznél, a házban.

SZOMRÁKINÉ (kezdődő indulattal): Nekünk semmi külön hasznunk ebből nincs. Az csak természetes, hogy az uram, ha tud, segít. Nem tud nem segíteni. Ilyen a természete. Ilyen volt az apja meg a nagyapja is. De mondhatnék mást is. Nézze, ebben a házban, amikor újjáépítették, így osztották a lakásokat - ebben a házban a legtöbb ember valaki. Ilyen-olyan vezető beosztású. De soha én gőgösséget, vagy hogy én vagyok én, nem tapasztaltam. Inkább ellenkezőleg. Mint egy nagy család. Nekünk nem is lenne olyan könnyű elszakadni tőlük. Úgyhogy én nem várom olyan nagyon azt a kocsit. Hogy vinni a cuccot, és gyerünk!

ÁGHNÉ: Az én férjem idősebb, mint a magáé. Tudja, mit szokott mondani? Neki a hadifogságban mutatta meg magát, ki az ember. Nekem meg az ostrom alatt a pincében.

SZOMRÁKINÉ: Nem értem. Mit akar ezzel? Hál' isten, most nincs ostrom, és nincs hadifogság.

ÁGHNÉ: Persze hogy magukat másképp kezelik. De ezek itt éppolyan urak, mint a régiek. Van egy előre gyártott mosolyuk.

SZOMRÁKINÉ: Nézze, Ághné, hadd mondjam meg, nincs igaza. Belemar rendes emberekbe, dühből, haragból, istencsudájából! Én aztán igazán nem akarom megbántani, de maga is jól tudja...

ÁGHNÉ: Tudom, persze hogy tudom. Hogy a férjem gyakran jön haza italosan. Hát jön. És hogy ezt kiszúrták a lakók. Ez is igaz.

SZOMRÁKINÉ (zavartan): Nem akartam ilyesmiről beszélni.

ÁGHNÉ: De amit én mondok magának, az is igaz. És az is, hogy az én férjem nem áll be sehová, senkinek.

SZOMRÁKINÉ: Ha azért jött, hogy ilyesmit vágjon az arcomba, akkor minek? Akkor minek ez a szomszédolás?

SZOMRÁKI: Jó estét, szomszédasszony, szervusz, Joli.

ÁGHNÉ: Jó estét, Szomráki szomszéd. Mi már végeztünk is. Viszlát. Hagyja csak, kitalálok magam is. (Ki.)

SZOMRÁKI: Ez a félóra villamosozás is kikészíti az embert.

SZOMRÁKINÉ: Micsoda nagypofájú ez az Ághné! Milyen csomag van nálad?

SZOMRÁKI: Falipolc Bogátinak: Kifaragtam nekik. Ti, gondolom, ma ecetes uborkát raktatok el.

SZOMRÁKINÉ: Vacsora után megmosom a hajam. Tízezer üveg zöldparadicsom. Kaporral, borssal, kakukkfűvel, mustármaggal. És borkő, hogy szép zöld maradjon télen is!

SZOMRÁKI: Vacsora?

SZOMRÁKINÉ: Hát mi lehet hétfőn? Ami vasárnapról maradt. Pörkölt meg céklasaláta.

SZOMRÁKI: Egy hagymás rostélyosnak jobban örülnék.

SZOMRÁKINÉ: Majd a születésnapodon. A konyhában eszünk, vagy itt terítsek?

SZOMRÁKI: Jó lesz odakint is. A fiúk? Lassan már csak fényképről ismerem fel őket.

SZOMRÁKINÉ: Pista tréningen. Hazatelefonált. Bekerült az első csapatba. Száznyolcvanöt centi az a gyerek. Lacinak pedig a rajzkör... Az üzemben?

SZOMRÁKI: Semmi. Egész nap karnisokat kellett szerelni az irodákban. Új igazgató, új szőnyeg, új függönyök. És jön az új irodabútor is.

SZOMRÁKINÉ: Reméljük, a csajokat is kicserélik. Nem volt levél a dobozban?

SZOMRÁKI: Neked valami meghívó a nőbizottságtól.

SZOMRÁKINÉ: Szegény édesanyám, amikor átvette apám frontbehívóját, azt kérdezte tőlünk: nem halljátok, milyen erősen ketyeg az óra? Nem értettük.

(Csöng a telefon.)

SZOMRÁKINÉ (fölveszi, beleszól): Szomráki lakás. Küldöm az uramat. Azonnal. (A férjének.) Valami lakóbizottsági ügy. Intézd el röviden, addig én megmelegítem az ételt.

SZOMRÁKI: Itt Szomráki Gyula. Jó estét kívánok. Hogyne, látásból ismerjük egymást. Ha jól tudom, ön a harmadikon lakik. (Kis szünet után.) Sajnos, kérem, nekem ebbe nincs beleszólásom. Nem léphetek be a másik ember lakásába. Nem vagyok hatóság. Talán a tanács, vagy a... én nem mondtam, hogy a rendőrség... Miért kell mindjárt a rendőrség? (Fáradtan, elkínzottan.) Kérem, most jöttem haza a munkából, elég fáradt vagyok, de ha el tudnám intézni önnek... Tessék ezt elfogadni. (Kis szünet után, fölháborodva.) Hogy mer ilyet mondani nekem? Milyen beszéd ez? (Lecsapja.)

SZOMRÁKINÉ: Ki volt az?

SZOMRÁKI: Valami Kuncz, vagy kicsoda, a harmadikról. (Csillapulva.) Hogy a társbérlője kígyókat tart a kisszobában. És a kígyók összevissza közlekednek. Na és, akkor én mit csináljak? Tekerjem őket spulnira?

SZOMRÁKINÉ: Kellett neked ez a tömbbizalmiság! Jól a nyakadba varrták.

SZOMRÁKI: Három év óta ezért rágod a fülemet. De abszolút nincs igazad. Megtiszteltek vele, nem dobhattam vissza a képükbe. Ez egy. Azonkívül a tömböt úgyis lebontják. Ez kettő.

SZOMRÁKINÉ: Azokról a kígyókról már én is hallottam. Valaki látott egyet a lépcsőházban, jött lefelé, csupa ezüst.

SZOMRÁKI: Micsoda ezüst?

PISTA (hangosan be): Szevasztok.

SZOMRÁKINÉ: Jókor, Pistikém! Asztalon a vacsora.

SZOMRÁKI: Hallom, te száznyolcvanöt centi vagy? Ez rekord a családban. Én még a százhetvenet sem értem el, és nincs is reményem, hogy negyvenéves koromra elindul a fejlődésem.

PISTA (kiélezetten): Na persze, persze, más nemzedék, más orvosi ellátás, más kaja, antibiotikumok, Balaton! És hogy te, édesapám, harmincéves korodig nem láttad a Balatont. Én meg, ugye, már a Keleti-tengernél is voltam.

SZOMRÁKI: Hiába tekered a dumát, fiam, ez így igaz, Ha éppen szóba hoztad. És akkor is igaz lesz, amikor már nem beszélünk róla. Nem akarok én ezért semmi elismerést. Tudomásom szerint nem nyújtottam be számlát.

SZOMRÁKINÉ: Marháskodtok, ugratjátok egymást, és elhűl az étel.

PISTA: És téged is megkérdezlek, anyám, ha megengeded, miért kell nekünk mindig abban a rohadt konyhában zabálni! Hogy az ember ruhájából meg a hajából nem megy ki a hagymaszag! Miért nem lehet nekünk leülni egy rendes asztalhoz, és beszélgetni emberi módon? És nem úgy lenyelni azt a kaját, mint az emésztőgépek. Azt hiszitek, azzal ki vagytok fizetve, hogy törzsgárdatagság, bronz munkaérdemérem, tömbbizalmi?

SZOMRÁKINÉ: Ennek a gyereknek az agyára ment a száznyolcvanöt centi. Az isten pofozzon meg, Pista.

SZOMRÁKI: Ezt kapom én tőle! Ide figyelj, te szaros, ha én nem lennék az, aki vagyok, törzsgárdatag, bronz munkaérdemérmes, ilyen meg olyan elnök, ahogy te itt az orromra húzod, akkor egy: téged föl se vesznek a gimnáziumba, kettő: már az elsőben elvágnak, nemhogy továbbengednének. Nekem idehaza nincs becsületem, ugye, tisztelt fiam! Az egyik röplabdából akar megélni, a másik, a koraszülött, a holdkóros, azt mondja, belőle művész lesz. Nahát, ez a gazdag ország le tud mondani két ilyen káderről, nem kétséges. Attól az iparosodás még halad tovább. Én meg arról mondok le, hogy te velem vacsorázz. Csak teríts meg neki a szobában, Joli, ahogy ő mondja, emberi módon. Nekem nagyon megfelel a konyha is. (Csöng a telefon. Fölveszi.) Itt Szomráki beszél. (Enyhültebben.) Jó estét, Bogáti elvtárs! (Nehezen mondja ki.) Szervusz, kérlek szépen. Igen, igen, hazahoztam a könyvespolcot. Ahogy ígértem. Elfér rajta az a piros vászonsorozat. És a faragás, kérlek szépen, kétoldalt a két rakétával, ahogy lerajzoltad. Csak bekapom a vacsorámat, és viszem. Viszontlátásra. (Nehezére esik, de újra kimondja.) Szervusz, kérlek szépen.

PISTA: Szervusz, kérlek szépen.

SZOMRÁKI: Most aztán leléphetsz Az okosságaiddal.

(Az előszoba felől csöngetés.)

SZOMRÁKI: Ugyan, édeseim, az isten rogyassza rátok a jódolgotokat! Ne marháskodjatok. Te meg fogd be azt a több kilométeres pofádat, édes fiam! (Újabb csöngetés.) A türelmetlen állatai! Ez így van, ha az ember földszinten lakik. Becsönget, aki nem is akar. (Visszajön a házfelügyelővel.) Jó estét, házfelügyelő úr.

HÁZFELÜGYELŐ: Jó estét. Jó estéket. Szomráki szomszéd? Mintha láttam volna. (Számonkérően.) Egész biztos, hogy hazajött.

SZOMRÁKI: Jó estét, Bittó bácsi.

HÁZFELÜGYELŐ: Drága szomszéd, fönnakadt az a mozgó koporsó a harmadik és a negyedik között. Valami érintkezési hiba. És az öreg Altlechnerné benne van.

SZOMRÁKINÉ: A tollas kalapjával. Meg a vastagra kent szív alakú szájával.

HÁZFELÜGYELŐ: Nem segítene lekurblizni? Hogy mégse csücsüljön ott egész éjjel az öregasszony.

SZOMRÁKI: Mondjam azt, hogy nem? Várjon egy kicsit, Bittó bácsi, kezet mosok, és megyek. (Ki.)

SZOMRÁKINÉ: Bemosakszik, mint egy műtét előtt. Maga is hívhatna valaki fiatalabbat.

HÁZFELÜGYELŐ: Addig örüljön, szomszédasszony, amíg őt hívom. Mert a maga ura fürge, ügyes. Ez a lift is jókor döglik be. Két-három hónap, és úgy kiemeli innen a daru, mint egy lyukas fogat. Kaptak már értesítést? Már jönnek egymás után az ajánlott levelek.

SZOMRÁKINÉ: Majd megkapjuk mi is.

HÁZFELÜGYELŐ (sokatmondóan): A lakótelep. Távfűtés, meleg víz, szőnyegpadló, közös antenna a tetőn. Legalábbis - a fejeseknek.

SZOMRÁKI: Én a magam részéről mehetek.

HÁZFELÜGYELŐ: Hát akkor, elnézést, szomszédasszony. Első a kötelesség, viszlát.

PISTA: Látod, mama, erről van itt szó.

SZOMRÁKINÉ: Légy szíves, és kímélj meg. Ránk jöttél, mint egy tank. Mi van veled? Mi van veletek? Egyszerre kinyílt a szátok? Belemartok az emberbe ok nélkül?

PISTA: Valami változik, anyám. És te nem veszed észre. Nem akartam bántani az öreget, téged se, hidd el. De meg kell hogy mondjam...

SZOMRÁKINÉ (közbevág, kiabál): Ne mondj semmit! Befogom a fülemet. Hallgass!

PISTA: Lehetetlenül éltek.

SZOMRÁKINÉ: Lehetetlenül. Ezt vagy szíves megállapítani. Nézz körül, te nagypofájú! Ez eredetileg egy másfél szobás lakás volt. Igaz? És mégis megvagyunk benne négyen, kényelmesen. Amikor tizenhét évvel ezelőtt beköltöztünk ide, én letérdeltem, és megcsókoltam a padlót. Pedig mi volt ez itt? Egy lyuk, egy odú, egy használaton kívüli raktár, nem embernek való. És most? Minden a helyén, összkomfort, bojler, rekamié, mindenkinek ami csak lehet, fölszerelve a falra, fölfüggesztve, beépítve. Az apád egy galériát is épített magának, egy suszterpadlást a műhelyének. Mindenben az ő munkája, az ő keze.

PISTA: Nem értesz engem, mama.

SZOMRÁKINÉ: Persze, én már ilyen hülyének születtem.

PISTA: Milyen alapon csönget be hozzánk a házmester, csak úgy, vacsora közben, hogy apa segítsen lekurblizni a liftet, amikor jól tudja, hogy ez az ember most jött haza a munkából, és alig várja, hogy letegye magát egy székre és megegye a vacsoráját.

SZOMRÁKINÉ: Mért nem mentél helyette te?

PISTA: Nem vagyok szolga.

SZOMRÁKINÉ: És ő? Ő szolga?

PISTA (nem erre válaszol): Miért éppen a Szomráki szomszéd jut az eszébe? Mért nem szól például Gyarmati elvtársnak, ennek a külkereskedelmi nagymenőnek? Hogy kérem, hehe, egy kis közösségi feladat, Gyarmati elvtárs, kérem, tetszik tudni, ez a Szomráki szomszéd most jött haza a melóból, és talán szeretné elfogyasztani a tegnapról melegített kajáját, hehe, aztán lábat áztatni meleg vízben, meg ilyesmi, tisztelt Gyarmati elvtárs, ha nem tetszik rossz néven venni, hehe, tisztelettel, elnézést a zavarásért.

SZOMRÁKINÉ: Ferdén látod a dolgokat. Mi itt lakunk a földszinten, persze hogy nekünk szól.

PISTA: Ez egy.

SZOMRÁKINÉ: Azonkívül apádról mindenki tudja, neki arany keze van. Hogy ő mindenhez ért.

PISTA: Ez kettő.

SZOMRÁKINÉ: Nagyon megkérlek, édes gyermekem, ne gúnyold az apádat, ne utánozd, mert a pofádba mászok.

PISTA: Ez három.

SZOMRÁKINÉ: Bevarrom én azt a több kilométeres szádat, reménységem! (Megcsöndesedve.) Mit akarsz te gonosz? Jövő héten lesz negyvenéves. De neked mi az, hogy negyven év? Egy vén ramaty. Aki mehet temetkezni. Igen? Az apád, vedd tudomásul, elégedett ember, És lehet is. Büszke lehet arra, amit kigürcölt magának. A vállalati üdülőt az ő tervei után rendezik be. Az egész beépített bútort mind ő tervezte. És ki kapott tavaly beutalót, jutalomüdülést Bulgáriába, a tenger mellé, te vagy ő?

PISTA: Ez aztán a beutaló! Szólóban a férj, a prolinő marad.

SZOMRÁKINÉ: Nagyon okos intézkedés. Kell egy kis kikapcsolódás annak a nyomorultnak. (Művidámsággal.) Húsz év után ennyi kijár egy embernek. És itt a házban. Mindenki tiszteli, becsüli. Előre köszönnek neki. Itt van például ez a Bogáti doktor. Nagy múltja van, igazgatási osztályt vezet, és mégis tegeződik vele. És itt van Gyarmati elvtárs, akit te olyan gúnyosan szoktál emlegetni. Épp a múlt héten mondta, majd rajtad tartja a szemét. Mert, ha sikerül átverned magad az érettségin - ezt én mondom így, nem ő -, szerinte tovább kell menned az egyetemre, vagy bejuttat valami menő vállalathoz, a MALÉV-hez talán. Ezt így mondta, szó szerint. És akkor jössz te azzal a mindent lerohasztó dumáddal. (Váratlanul érzelmes váltással.) Pista szívem! édes-gyönyörű gyerekem, fiam, te emberiség átka. Tudom, vannak gyerekek, a papák-mamák kedvencei, akik már a saját Zsigulijukon gurulnak. Jó, tudom, itt a házban is majdnem mindenkinek van kocsija. De, kérlek szépen, ezek máshonnan indultak! Hogy mondtad te egyszer nekem? Na mondjad, megkérlek. Azzal a nullaponttal.

PISTA: Hogy a nullapont mindenkinek máshol kezdődik.

SZOMRÁKINÉ: Még a szocializmusban is. Így mondtad, édes gyerekem. Látod, hogy nem felejtem el? A te okos szavaidat. Látod?

PISTA: Látom.

LACI (lágy, szelíd): Csókolom, mama. Szia.

SZOMRÁKINÉ: Szervusz, Lackó! Ilyen korán? Hogy ment a rajzolás?

LACI: Éppen hogy.

PISTA: Megint egy kétfejű lány?

LACI: Most nőtt neki harmadik feje. Van egy bűbájos feje, egy szomorú feje és van egy feje.

PISTA: A hétköznapi feje.

LACI: Tévedés! A bűbájos feje a hétköznapi, a szomorú feje a vasárnapi, de a harmadik feje... még nem lehet tudni.

SZOMRÁKINÉ: Halandzsáztok itt nekem, édes állataim!

SZOMRÁKI: Lekurbliztuk azt a dögöt. Az öreg Altlechnernével együtt. Szervusz, Lackó.

LACI: Tiszteletem.

SZOMRÁKI: A homlokod gyönyörűen ki van tetoválva. Lila, sárga és kék. Ez melyik ország színe?

SZOMRÁKINÉ: Temperával dolgozott. Ugye, hogy tempera?

LACI: Ibolyakék sugarak.

SZOMRÁKINÉ: Leülhetünk végre? Hozzátok egy terelőpuli kellene.

SZOMRÁKI: A legjobb terelőpuli az idő. Véget ért a nap, lassan összekerülünk.

PISTA: Hacsak nem kell valakinél megjavítani a klozettot. Mert akkor szól a telefon, és apa bedobja magát. (Dermedt csönd után.) Ne haragudj rám, apa, azt hiszem, tudod...

SZOMRÁKI: Tudom.

SZOMRÁKINÉ (művidámsággal): Sört vagy bort parancsolnak az urak?

A KÉT FIÚ (egyszerre): Sört és bort, sört és bort!

SZOMRÁKINÉ: (átveszi a hangot, mint aki örül, hogy helyreállt a rend): Sört és bort. (Csöng a telefon. Indulattal.) Sört és bort. Ki az istenverése az ilyenkor, negyed tízkor? (A telefon kitart.)

PISTA: Ez a mi beépített ellenségünk, mama. Mit gondoltok, elvtársaim, mért szerelték be nekünk a telefont még évekkel ezelőtt? Honnan ez a nagy protekció? (Élesen.) Hogy Szomráki szomszéd bármikor elérhető legyen a köz érdekében.

SZOMRÁKI: Fogd be a szád. Ne nyúlkálj utána. Majd én.

PISTA: Ne is haragudj, papa, de igen. (Fölveszi.) Parancsoljon! Kérem, ez itt a lipótmezei elmegyógyintézet zárt osztálya. De nem, kedves uram, ez nem Szomráki lakás. Vagy talán egy ilyen nevű beteget tetszik keresni? Sajnos már mind megkapták a gyógyszerüket. Alusznak, álmodnak, és lehet, hogy boldogok is. (Szünet.) Nagyon szívesen. Ha netán szüksége lenne egy beutalóra... (Leteszi.)

SZOMRÁKI: Most azonnal menj ki a szobából.

PISTA: Kis türelmet kérek. (Újra csöng a telefon.) Csak ezt akartam még bevárni.

SZOMRÁKI: Add ide a kagylót, ne hülyéskedj!

PISTA: Türelem. (Fölveszi, elváltoztatott hangon.) Nem, kérem szépen, ez itt a tűzoltóság. (Szomorúan, együttérzően.) Nem, ez nem Szomráki lakás. Tessék mondani, igénybe vették már a poroltókat? És milyen természetű a tűz? Hány kocsival vonuljunk fel?

SZOMRÁKI: Az isten pofozzon meg, add ide! (A telefonba.) Halló, itt Szomráki beszél. Szomráki Gyula beszél. (Tragikusan.) Lecsapták. (Csöndesen.) Most mit csináltál, mondd!

PISTA: Majd megtanulják ezek, Szomráki Gyulát este negyed tízkor csak azért lehet hívni, hogy megkérdezzék, jól érzi-e magát, hová kirándul vasárnap, és nem kell-e neki két jegy a színházba? (Újból csöng a telefon.) Tessék, legyen a tiéd.

SZOMRÁKI: Itt Szomráki. Szomráki Gyula... az előbb, kérem szépen... köszönöm a gratulációt, de nálunk nem született gyerek. (Zavarában.) Nem született senki. Ez nem 151-474. Tévedés. (Leteszi csalódottan.) Mellétárcsázott a hülye.

(Hosszú csönd után.)

PISTA: Te milyen telefont vársz, apa? Örökkön-örökké, milyen telefont?

SZOMRÁKI: Lyukat fúrsz a levegőbe. Sokra mennék én az ilyen észjárással, mint a tiéd! Ti azt hiszitek, az a forradalom, hogy fölborítani mindent, lerombolni mindent. Se rend, se fegyelem, se a fölöttesek elismerése. Ha majd több mész lesz a csontjaidban, fiam, akkor másképp gondolkodol. (Fáradtan.) Eldumáljuk itt a vacsorát.

SZOMRÁKINÉ: Mehetünk. Minden az asztalon.

SZOMRÁKI: Már éhes vagyok.

(Csöng a telefon.)

SZOMRÁKINÉ: Tessék. Itt Szomrákiné beszél. (Élénken.) Igen, Bogáti elvtárs, nem felejtette el, de közben le kellett kurblizni a liftet, mert fönnakadt a harmadik és a negyedik között, és gondolom, most már...

SZOMRÁKI: Mondd meg neki, hogy viszem.

SZOMRÁKINÉ: Kérem, Bogáti elvtárs. Köszönöm. (Leteszi.) Azt mondja, ráérsz holnap is.

SZOMRÁKI: Nem is kíváncsi, hogy mit faragtam neki?

SZOMRÁKINÉ: Behűtöttem a görögdinnyét.

*

(Indító autóbusz zaja az éjszakai csöndben.)

SZOMRÁKI: Az utolsó busz. Ez azt jelenti, hogy negyed egy.

SZOMRÁKINÉ: Lesz két perc múlva. Korábban indított. (Művidámsággal.) Nem gondolod, hogy én már alszom, jóember?

SZOMRÁKI: Nem.

SZOMRÁKINÉ: És ezt honnan veszed?

SZOMRÁKI: Onnan, hogy reszket a gyomrom. És a tiéd is, gondolom. Nekem ne mesélj! Nem vagyunk mi olyan menők, akik tizenhét év után csak úgy lezser lelépnek. Egyik lakásból a másikba, egyik kerületből a másikba. Földről a Holdba.

SZOMRÁKINÉ: De hát mi itt maradunk a közelben. A lakótelepen.

SZOMRÁKI: Megígérték. De akkor is. Kimozdítani mindent a helyéről. Ki a napvilágra az öreg kacatokkal. Szétszedni a galériát, a műhelyemet. És ilyenkor jön az a rohadt kölyök, és még hergeli az embert. Fölényeskedik. Ő, az élet királya. Nem keresett még egy levesrevalót se. Én pedig, tizenkét éves korom óta, evvel a két kezemmel... A saját fiam... Nem mondom, hogy hordja a szívét óraláncon, és ketyegtesse az orrom előtt, de azért egy kis megértést... ennyit elvárna az ember.

SZOMRÁKINÉ: Nézd, Gyula, tudni kell őt is megérteni. Ő izgatott, és nála így mutatkozik.

SZOMRÁKI: Igazán nem vagyok elégedetlen ember, eljutottam valahová. Az embert megbecsülik, elismerik a tudását... de hogy az ember a saját fiánál ne tudja elérni, hogy...

SZOMRÁKINÉ: Nem rossz gyerek, csak nyers. Te pedig most jobban mellre szívod a dolgokat.

SZOMRÁKI (hangosan): Hát akkor mellre szívom. Nincs jogom hozzá?

SZOMRÁKINÉ: Ne kiabálj, fölvered a házat.

SZOMRÁKI: Legföljebb fölmondanak. (Oldódva.) A híres, duhaj Szomráki, aki minden éjjel botrányt csinál. Jól van, csak védd a fiadat. Tudod, min töröm a fejem? Hogy abban a modern lakásban - csupa kis doboz az egész - hová helyezzem a műhelyemet? A galériát.

SZOMRÁKINÉ: A suszterpadlást, szívem?

SZOMRÁKI: Ahogy mondod, szó szerint. A deszkamennyországot.

*

SZOMRÁKINÉ: Tessék, Pavlánszky úr... az uram nincs idehaza.

PAVLÁNSZKY (mézédes, vén kanmacska-hang): De gondolom, azt a kis bélyegzőcskét csak nem zárta el a Szomráki szomszéd. Szíveskedjék erre a kis igazolásra egy stemplit.

SZOMRÁKINÉ: Jó, kérem, majd lebélyegzem.

PAVLÁNSZKY: Tessék csak nyugodtan elolvasni, kezit csókolom, a nyakamba varrtak egy gyerektartást. Pedig jövőre elérem a nyugdíjazásomat. Az lesz a népünnepély. Pavlánszky, ifjú apa, a nyugdíjasklub tagja.

SZOMRÁKINÉ: Tessék, lebélyegeztem. Ne is haragudjon, Pavlánszky úr, de látja, nekem most a konyhában van dolgom.

PAVLÁNSZKY: Érzem az illatot. Dinsztelt marhahús! Most tessék elképzelni, kezit csókolom, fizethetek egy gyerekért, hacsak... mert van egy ötletem.

SZOMRÁKINÉ: Úgy tudom, Pavlánszky úr a törvényszéken dolgozik, hát majd megtalálja a módját.

PAVLÁNSZKY: Kérem, semmi jogi csűrés-csavarás. Az a fiú az enyém. Én ezt nem tagadom. Sőt. Én erre büszke vagyok. Vitézkötés a férfiasságomon. Egy ötvenkilenc éves férfi utolsó dicsősége.

SZOMRÁKINÉ: Már mondtam, kedves Pavlánszky úr, sajnos, én most nem érek rá. (Kényszerből.) Ma lesz az uram negyvenéves.

PAVLÁNSZKY: Á, á! Sok boldogságot! Még csak negyvenéves. Ahhoz képest, kezit csókolom, eléggé... hogy is mondjam... markáns a megjelenése. Nincs azon az emberen, kérem, egy fölösleges deka hús. Pocak, ilyesmi. És az a komoly, mondhatni gondterhelt, vagy még inkább felelős arckifejezés. Kérem, értek én mindent, már búcsúzom is, kezit csókolom. Azt hiszem, magamhoz veszem azt a nőt, huszonöt esztendős, és felszolgáló egy bisztróban! - na meg a bébit. Részemről - boldog, boldog születésnapot! Most átmegyek a sarki patikába, és elfogyasztok egy matrózfröccsöt a kedves férje egészségére. Csókolom a kezét.

SZOMRÁKINÉ: Minden jót.

PAVLÁNSZKY: Csak még valamit, megbocsásson. Megkapták már a beutalást? Vagy kiutalást? Mert én igen. Budaőrs. Nem mondom, a világ másik pólusa, de azért fix pont. Ahol Pavlánszky, mint új honfoglaló, végre családot alapít. Itt állok, asszonyom, a nyugdíjzónában, de addig még nem jutottam a megalkuvásban, hogy családom legyen. Most talán lesz. Ha másért nem, csak azért, hogy valaki gyalogoljon a koporsóm után.

SZOMRÁKINÉ: Mi még nem kaptunk értesítést, Pavlánszky úr. Akkor... minden jót kívánok...

PAVLÁNSZKY: Önöket nem féltem, kezit csókolom. De meg is érdemlik. Az ön ura senkit nem jelentett föl, nem fenyegetett soha senkit, ha kellett a stempli, rányomta és kész. Kérem, ne tessék tiltakozni, én mint Markó utcai írástudó mondhatom önnek, ez egy nagy eredmény.

(Az előszoba felől csöngetés.)

SZOMRÁKINÉ: Nyitva.

POSTÁS: Jó estét, Szomrákiné asszony.

PAVLÁNSZKY: Na lám. Megjött a postás bácsi. Akkor én most elbúcsúzom. És tessék átadni a jókívánságaimat.

SZOMRÁKINÉ: Jöjjön beljebb, postás úr.

POSTÁS: Ide kérek szépen egy kis aláírást, így ni. Köszönöm.

SZOMRÁKINÉ: Üljön le, fújja ki magát.

POSTÁS: Ez már a második menet. Ma nyugdíj is van, tetszik tudni. És aztán ezek az ajánlott levelek. Azt hiszem, végre mindenki megkapta. Amit hónapok óta várnak, benne van a borítékban. Mit tetszik szólni ehhez a szép, világos estéhez? Azt hiszem, telihold lesz. De tessék csak fölbontani.

SZOMRÁKINÉ: Majd, majd. (Kis sóhajjal.) Majd. Iszik egy pohárkával?

POSTÁS: Köszönettel. Engem nem szondáznak. (Feszült csend, s ebben a pohárka csendülése.) Egészségére. És sok szerencsét az új lakásban. Jó éjszakát kívánok.

(Ajtócsapódás, visszhangos csönd, majd ebben a csöndben elkezdődik egy óraketyegés: először szelíden, szerényen, ritmikusan, később egyre vadabbul, a fém kemény, aritmiás ütéseivel, mint valami félelmetes rítus bevezetője. Szomrákiné felnyöszörög. Az alaktalan rémület nyöszörgése ez. Utána beintésszerű csend.)

SZOMRÁKINÉ: Ez a hülye óra megbolondult. (Kis szünet.) De hát ez nem is jár.

HÁZALÓASSZONY: Ne tessék megijedni. Nyitva volt az ajtó. A vakok szövetkezetétől vagyok. (A felsorolás ritmusában, majdnem kántálva. ) Jó erős gyökérkeféket ajánlok, ötféle nagyságban, valódi finom tollseprőt, duplaerős üvegmosót, körömkefét, kétféle minőségben, házilag font nádporolót, sárkefét, bekenőkefét, fényesítőkefét, hajkefét... (Megújult kedvvel.) Valódi borz borotvaecseteim vannak. És mind garantáltan vakok áruja, vakok műhelyében készült. Tessék kinézni, odakint az ajtó előtt a világtalan.

(Újra kezdődik az óraketyegés, de most nem erősödik fel, gyorsan abbamarad.)

HÁZALÓASSZONY: Senki, de senki nem vásárol semmit. Rázzák a fejüket. Hogy költözködés lesz. Hogy lebontják az utcát. Na és, kérem szépen? Ez még nem a világ vége! Ezek itt nem a végítélet és a számonkérés napjai! De nem és nem. Mintha kiűznék őket a pusztába. Mindenki csomagol, zsinegel, ládákat szögez. Jobb napok jönnek, emberek! Új élet kezdődik, emberek! Mit sirattok ezen a sok büdös kapualjon, összeköpködött lépcsőházon? Legyen erőtök újat kezdeni. De nem és nem. És addig, tessék nekem megmondani, miből éljenek a világtalanok?

*

PISTA: Megjött a levél? Miért nem bontod fel, anya?

SZOMRÁKINÉ: Miért nem, miért nem? Még várok vele.

PISTA: Várni? Mire?

SZOMRÁKINÉ: Te azt nem érted, fiam. Megvárom vele apádat. Igen, apádat. Majd együtt. Vagy, tudod, talán nem is máma kellene... Legyen ez a mai este... szóval teljesen gondtalan. Születésnap, vacsora, minden. Mert ha az van ebben a borítékban, amit hónapok óta várunk... mert az van benne, miért ne volna benne az! - akkor is... Eltesszük holnapra. Csapunk egy külön estét neki.

PISTA: Tudom, hogy mi van benne.

SZOMRÁKINÉ: Na ne bolondozz! Ez nem vicctéma, fiam!

PISTA: Már két hete tudom a címet. Kelemen Öcsitől. Az apja a tanácsnál dolgozik. (Vadul, keserűen.) Mit álmodozol?

SZOMRÁKINÉ: Látod, most fölidegesítettél. És a késsel az ujjamba vágtam.

PISTA: Most jövök Erzsébetről. Oda vagyunk kijelölve. Vannak elképzeléseid, anya? Rózsaszínű házak, üvegzöld ablakok, ezüst szökőkutak? Ez a por a cipőmön onnan való. Én is hoztam egy kis port a holdról, mint a holdutasok.

SZOMRÁKINÉ: Te megnézted? (Nincs válasz.) Te elmentél oda? Lakótelep, mint ez itt a szomszédban?

PISTA: Régi ház. Födémcserés.

SZOMRÁKINÉ (kis reménnyel): De azért az még szép ház lehet, és szép lakás, miért ne? Nagy ablakok, park, vagy ilyesmi, kiserdő az ablakok előtt. És messziről látni a budai hegyeket. A János-hegyi kilátót!

PISTA: Udvari.

SZOMRÁKINÉ: Udvari?

PISTA: Kezdhet az öreg mindent elölről.

SZOMRÁKINÉ: Azt mondod, régi ház? Akkor a szobák magasak. Fölépítheti a galériát.

PISTA: A galériát fölépítheti. Ha lesz kedve hozzá.

SZOMRÁKINÉ: És a szomszédok? Milyenek a szomszédok?

PISTA: Majd lesznek. Még nincsenek szomszédok.

SZOMRÁKINÉ: De a közelben, ugye, üzletek, szolgáltatóház, ilyesmi, ABC, cipőüzlet, ruhabolt. Az ilyen környéket ellátják mindennel.

PISTA: Nem figyeltem.

SZOMRÁKINÉ: Az nem is baj, hogy más a környék, hogy egyszerűbb emberek! (Tűnődve.) Az nem is baj.

PISTA: Villamosozhat másfél órát. Átszállhat háromszor az üzemig.

SZOMRÁKINÉ: Ne hergelj engem, Pista, édes gyerekem, ne hergelj, mert én, mert én... az isten verje szét a pofádat, fiam!

(Az óraketyegés ismétlődése, a kibírhatatlanig.)

PISTA: Anya! Adok vizet.

SZOMRÁKINÉ (kis csönd után): Kösz. Most már minden rendben. Sose hittem volna magamról, hogy ez vagyok és ennyi. Összecsuklok, mint egy vacak. (Energikusan.) Ma van az apád születésnapja. Minden pillanatban várom. Lakás, ajánlott levél! Befogjuk a szánkat, és hallgatunk keményen. És légy szíves, drága gyerekem, ne gúnyolódj vele.

LACI: Csókolom, szia. Jó szagok vannak. Mama... elhoztam a háromfejű lányt.

SZOMRÁKINÉ (végképp kifáradva): Jó, majd később megmutatod.

LACI: Lesz születésnap? Mert megcsináltam a papa portréját.

SZOMRÁKINÉ: Hogyhogy lesz-e születésnap?

LACI: Tudom, hogy átvertek minket.

SZOMRÁKINÉ: Tudod? Te is tudod? Hát akkor megkérlek, hallgass. (Csöngetnek.) Ez nem apátok, neki van kulcsa. Nyiss ajtót, légy szíves.

BOGÁTI: Jó estét kívánok. Nem zavarok?

SZOMRÁKINÉ: Tessék csak, Bogáti elvtárs.

BOGÁTI: Évek óta kérem, Joli, ne szólítson így.

SZOMRÁKINÉ: Erre a kis időre már mindegy.

BOGÁTI: Értem. Azért jöttem, mert nem számoltuk még el Gyulával azt a falipolcot.

SZOMRÁKINÉ: Nem tudok róla semmit.

BOGÁTI: És a feleségem küldi ezt a kis italt. Úgy tudom, ma van a születésnapja. Ugyanaz az évjárat, mint az enyém, csakhogy ő augusztusban, én meg... (Elakad.) Tudom, most úgy néznek rám, mint olyasvalakire, aki...

SZOMRÁKINÉ: Nem nézünk sehogy.

BOGÁTI: Higgye el, itt néhányunkat a házban nagyon meglepett, sőt...

PISTA: Megdöbbentette önöket.

BOGÁTI: Pontosan. Mert ha van érdem, és ha van indok... erkölcsi argumentáció...

SZOMRÁKINÉ (kis indulattal): Kérem, majd elszámolnak az urammal. Én meg arra szeretném kérni, várom őt minden pillanatban. És szeretném, hogyha az uram most ebből kimaradna.

BOGÁTI: Értem.

PISTA: Nem tetszik ezt érteni.

BOGÁTI: Nézd, fiatalember, lehet, hogy te most elkezdel gorombáskodni velem, de akkor se lesz igazad. Én az édesapádat nagyra becsülöm. És itt a házban többen is így vannak vele. Azt sem felejtem el, hogy az évek során... sokszor a segítségünkre volt. Apróbb-cseprőbb dolgokban. De ha elkészítjük a mérleget, én is elmondhatom... nem érzem adósnak magamat. Nemcsak pénzzel fizet az ember. Azt hiszem, a barátság, az is valami. Egyébként Gyulának fellebbeznie kell. És mi valamennyien mögötte állunk. Hiába, a szanálás, szanálás, igen, de az még nem jelenti, hogy... Említse meg, hogy itt voltam. A viszontlátásra. Minden jót maguknak.

(Kis csönd után.)

PISTA: Szenzációs! (Élesen fölnevet.)

SZOMRÁKINÉ: Van kedved nevetni?

PISTA: Én is szanálok, anyám.

*

SZOMRÁKI: Hogyhogy nekünk nem jött levél, Bittó bácsi azt mondta, most már mindenki megkapta az értesítést.

SZOMRÁKINÉ: Öregszik. Isten éltessen, Gyula! Légy szíves, koccints velünk.

LACI: Nézd a portréd, papa, fölismered magad?

PISTA: Nem ez a háromfejű lány?

SZOMRÁKI: Nagyon jó. Mit szólsz, Joli? Jobb, mint egy fénykép. Te ilyen ügyes vagy, Lackó?

SZOMRÁKINÉ: Hát akkor, Gyula, hogy megérted a negyvenedik születésnapodat...

SZOMRÁKI: Nem nagy teljesítmény.

PISTA: Azért ez teljesítmény, apa.

(Magas, világos pohárcsengés.)

SZOMRÁKI: Ez balatoni bor, Joli? Csak azt nem értem, miért mondta az öreg, hogy mi is kaptunk levelet?

SZOMRÁKINÉ: Megkapjuk holnap, holnapután. Nem bontják le fölöttünk a tetőt. És ha lebontják - nyár van.

(Csöng a telefon.)

PISTA: Majd én.

SZOMRÁKI: De nincs hülyülés, hallod!

PISTA: Igen. (Kis szünet.) Itthon van, de sajnos nem küldhetem.

SZOMRÁKI (fenyegetően): Pista...

PISTA: Ma van a születésnapja, kérem. És az Intercontinentalban lesz a bankett. Én is átöltözöm, és megyek. Azonkívül, kérem szépen, neki nem szakmája a bojler. És a költözködés sem az ő szakmája. Ő, amint tetszik tudni, asztalos. Adod a szmokingomat, anya?

SZOMRÁKI: Hagyd abba azonnal!

PISTA: Igen. A fia. Az idősebbik. (Leteszi.) Ne üss meg, apa, nagyon kérlek. (Kis csönd után.) Tessék, itt a levél.

SZOMRÁKINÉ: Most mit csináltál, te állat, mondd!

PISTA: Folyik a szanálás.

SZOMRÁKI: Pesterzsébet... (Elakad.)

(A telefon kétszer csenget.) Kezdelek érteni, fiam, de valamiben tévedsz. Én nem azért voltam itt a házban mindent csináló, mert vártam érte valamit. Nekem ezek itt barátaim voltak.

PISTA: Meghívtak egyszer is az asztalukhoz?

SZOMRÁKI: Engem nem lehet egy vacsorával kifizetni. És egyáltalán nem ver le a lábamról, hogy Pesterzsébet. Amit csináltam, azért csináltam...

PISTA: Mert egyenrangúnak hitted magad.

SZOMRÁKI: Mert az is vagyok. (Kitörve, ordítozva.) Az isten verje darabokra ezt a nyomorult életet! Most mit röhögsz a pofámba? Örülsz? Boldog vagy?

PISTA (csöndesen): Nem vagyok boldog. Egyáltalán nem.

SZOMRÁKI: De ne is sajnálj.

(Nagy csönd. Szól a telefon.)

SZOMRÁKINÉ: Apa?

SZOMRÁKI: Nem veszem föl.

(A csöngő erősödik.)

SZOMRÁKI: Nem veszem föl.

(A csöngő most már olyan, mint egy riadó.)

SZOMRÁKI (túlordítva): Nem veszem föl! (Elfúlva.) Értse meg. (Váratlan nagy csönd.)

SZOMRÁKI (elneveti magát, csöndesen): Nem vagyok idehaza.

HANGOK: Nem vesszük föl! Nem vagyunk idehaza! Az Intercontinentalban vagyunk!

(Nagy nevetésáradat.)

(1974)

 

NYULACSKÁIM


HANGOK

KÁROLY
KARI
KIRI
KAROLA
PAULIK
PAULA
PALI
SOMOS
JOLÓKA
TÖMBBIZALMI
1. HANG
2. HANG

 

1

KÁROLY: Igen, Kari. Az ember agya általában ezerháromszáz gramm.

KARI (tizenkét éves iker): És hogyha nagyon nagy az az ember? Ha százkilós?

KÁROLY: Akkor is. Általában. Nem hagynál olvasni, gyermekem?

KARI: És ha icipici? És ha törpe?

KÁROLY: Nincs magassághoz kötve. Vannak lángeszű törpék is. Azt hiszem.

KARI: Nekem pontos válasz kell. Ha leveszed nekem a lexikont, megnézem.

KÁROLY (sértődötten): Te nem hiszel az apádnak? Egyébként nézd meg.

KARI: Hiszek, de nem vagy biológus.

KÁROLY (duzzogva): Az nem. Az biztos, hogy nem. Biológus az egyáltalán nem.

(Nyuszidal-motívum.)

KIRI (tizenkét éves iker): Papa...

KÁROLY: Mi van, kislányom?

KIRI: Azt mondd meg nekem, de pontosan, hogy mi az ionoszféra?

KÁROLY: Majd leveszem neked a lexikont.

KARI (szelíd fölénnyel): Na látod, papa! Amikor én mondtam, mennyire a szívedre vetted!

(Nyuszidal-motívum.)


2

KAROLA: Milyen?

KÁROLY: Jó.

KAROLA: Nem hiányzik belőle egy kis erős paprika?

KÁROLY: Erős paprika? Várj csak. Nem. Nem hiszem.

KAROLA: Hogyhogy nem hiszed? Ide figyelsz te egyáltalán?

KÁROLY: Nem. Biztos, hogy nem hiányzik.

KAROLA: A múltkor égett a gyomrod. Gondoltam, jobb lesz, ha egy kicsit diétásan főzök.

KÁROLY: Jobb lesz. Én is azt hiszem. (Kis szünet.) Erről a salátáról hiányzik a bors.

KAROLA: Ja, a bors! Igazad van, Károly. Hozd be, gyermekem, a borsmalmot.

KARI: A borsmalom!

KIRI: A borsmalom!

KAROLA: Te agyonszórod ezt, Károly.

KÁROLY: Agyon?

KAROLA: Belépett az új főnök?

KÁROLY: Kicsoda?

KARI (pimaszul): Az új főnök.

KÁROLY: Ja, az új főnök! Belépett.

KAROLA: És?

KARI: Mondd, papa, honnan tudják, hogy éppen ezerháromszáz gramm? Mérlegre teszik?

KÁROLY: Végigjárt az üzemen, a szobákon, a laboratóriumokon, bemutatkozott. Lekezelt.

KIRI: Téged?

KARI: Szétfűrészelik a koponyát, kibontják, mint egy kókuszdiót, kiemelik az agyat, és ráteszik a tizedesmérlegre? Így?

KÁROLY: Így. Gondolom.

KAROLA: Rémes fantáziád van, gyerekem. Na és milyen a pofa? Igaz, milyen is lehet az első nap első órájában.

KÁROLY (szárazon): Már egy hete, hogy belépett.

KAROLA: És te nem is szólsz?

KÁROLY: Volt rá idő?

KARI: Az agy nem kocsonyás, ugye, papa? Körülbelül olyan tömör, mint egy karfiol. Így? Vagy csak főzve?

KAROLA: Téged szadistának neveltelek, kisfiam?

KÁROLY (inkább nyüszítve, mint kiabálva): Abbahagynátok?

KAROLA (elcsodálkozva): Ejnye, Károly! Nem elég, hogy már egy hete belépett az új főnök, és te erről egy szót se!

KÁROLY: Kérdeztél?

KAROLA: Ma van elseje, gondoltam, hogy most aktuális. Hozom a kompótot.

KARI (skandálva): Kompótostál. Borsmalom. Borzalom.

KÁROLY: Már megint hol a fenében a borsmalom!

KAROLA: Almakompótra?

KÁROLY: Moziba kellene menni. Egy kétrészes filmhez.

KAROLA: Mi lesz a tévében, gyerekek?

KIRI (kántálva): Külpolitikai fórum.

KAROLA: Na látod.

KÁROLY: Megint ég ez a nyomorult gyomrom. Nincs egy kis szódabikarbóna?


3

KAROLA (suttogva): Károly...

KÁROLY (suttogva): Karola...

KAROLA: Föl ne ébresszük a gyerekeket.

KÁROLY: Föl ne. (Ásít.) Még csak negyed öt. Töksötét. Aludjunk.

KAROLA: Amióta eloltottad a villanyt, nem alszol.

KÁROLY: Megfigyelsz?

KAROLA (szerényen): Igen. Meg.

KÁROLY: Aligmeg; vagy legmeg?

KAROLA: Ne marháskodj, Károly. Nem alszol. És én féltelek. Nyugtalan vagyok miattad.

KÁROLY: Na látod. Akkor ez az egyetlen védekezésem, hogy nem alszom. Mert nagyon jól tudod, hogy álmomban beszélni szoktam. Vagyis hogy kiadom magam.

KAROLA: Nekem te kiadod magad?

KÁROLY: A házastársi szentségen belül azért minden világ két külön világ. Nem unsz te még engem? Unsz, unsz, én is unlak!

KAROLA: Szeretlek, te vadbarom. És féltelek. Irtod magad körül a környezetet.

KÁROLY: Ejha! Tudomásom szerint a környezet mindig kibírta. Én voltam az, aki nem bírtam ki. A dolog nagyon különös. Eddig azt hittem, legalábbis te hitetted el velem, ha nem is a győzelem, az igazság az enyém. Ha nem tudnád, nem ugrálok, mint egy rugós majom.

KAROLA: Otthagytad az egyetemet. Szia, elektronika! Kinevezés előtt a tudományos pályát. Jó.

KÁROLY: Még szép, hogy jó! A tanszékvezető a külső munkáknál holt lelkekkel dolgozott. Azt akarta, hogy én ebben asszisztáljak neki. Fedezzem a svindlit. Elmentem üzembe. Azt akkor te helyeselted.

KAROLA: Nem akarlak kínozni. De abban az üzemben is fölborítottad az asztalt.

KÁROLY: Ezzel mi bajod?

KAROLA: A Szőke Sörény.

KÁROLY: Ja, vagy úgy! Akit úgy hozott magával a vezérigazgató beosztásból beosztásba, mint egy mozgalmi zászlót. Azt a kancát. Hát kinyilvánítottam. A magamét.

KAROLA: És ki szedte a cuccát? Te, vagy a Szőke Sörény?

KÁROLY: De azóta? Sikerült elsajátítanom egy másik anyanyelvet. Három év óta stabilan egy helyen. Meg vagy elégedve?

KAROLA (csöndesen): Én azt soha nem akartam, hogy kiárusítsd magad. De most a megérzéseim! Megint kell hogy féltselek. (Csönd.) Édes. (Csönd.) Én még mindig szeretlek. Majdnem ugyanúgy, mint akkor, tizenöt vagy tizenhat éve, amikor bejöttél a terembe, előtted a kefehajú professzor, és a huzat belökte az ablakot. Tavasz volt.

KÁROLY: Június eleje volt. De ez most mi legyen? A számonkérés hajnala?

KAROLA: A gyerekekkel sem foglalkozol eléggé.

KÁROLY (fölmondja): Az ember agya általában ezerháromszáz gramm. A törpe agya és az óriás agya...

(Nyuszidal-motívum.)


4

PAULIK (igazgató): Nos?

KÁROLY (nem tudja, mit feleljen): Nos?

PAULIK: Nos. Egy pohárkával?

KÁROLY: Örömest.

PAULIK: Egészségére, kolléga. (A gége örömével.) Így ni. De miért nem foglal helyet, kolléga? Nos?

KÁROLY: Nos.

PAULIK: Arcok, új arcok, ismerkedés az arcokkal. Higgye el, kedves kolléga, én mint friss ember, mint igazgató, sohasem a papírok után nyúlok először. Olvass az arcokból, István. Szegény jó édesanyámnak örökké ez volt az útravalója. Valahol mindnyájunkban megmaradt az anyánk. Nem? A negyvenharmadikat taposom, de az útravaló! Szóval ért engem.

KÁROLY: A legmesszebbmenően. Olvass az arcokból, István.

PAULIK: Nos hát az arc. Abból valóban olvasni lehet. Utána megnézi az ember a papírt, és minden egyezik.

KÁROLY: Minden esetben?

PAULIK: No, nem minden esetben! Van, amikor teljesen világos az ellentmondás arc és papír között. Ritkán.

KÁROLY: És ha megengedi, igazgató elvtárs, melyiknek a javára?

PAULIK (bölcsen, derűsen): Váltakozóan.

KÁROLY: Vagyis egyszer így, máskor úgy.

PAULIK: Máskor úgy.

KÁROLY: Akkor gyakran kárba vész az arcok hosszas tanulmányozása?

PAULIK: Ritkán. Nekem elsősorban az arc. István, mondta szegény jó édesanyám...

KÁROLY: Valahol.

PAULIK (élesen): Szereti ezt a szót?

KÁROLY: Mindig jobban.

PAULIK: Ennek igazán örülök. Szóval a közös munka, kolléga. Szeretnék támaszkodni a munkatársaim tapasztalatára. Megmondom kerek perec, én nem röstellek tanulni. Valahol. Még egy kortyot? Igen, igen. A konyak a sajátom. Nálam nincs vállalati reprezentáció. Visszatérve. Mihez is? Én valamennyi munkatársamat tisztelem. Elvem, jól gazdálkodni az emberanyaggal. Mindenkivel szemtől szembe. Nem hajszolom a népszerűséget. Nos, ön ugyebár tervező. Laboratóriumi ember. (Nevetgél.) ...a paraméterek embere. Bemérő laboratórium, kimenő paraméterek. Kérem, én az ön személyzeti anyagát még nem láttam. Nem ismerem úgyszólván az előéletét. (Nevetgél.) Nem akarok most ebbe belemenni, ebben a pillanatban nem is kérek semmi magyarázatot, de maga, kedves kollégám, túl gyakran változtatta a munkahelyét. Mi ez? Véletlen? Pech? Rátermettség hiánya? Kérem, egy szót se! Ez csak amolyan hangosan gondolkodás. Szeretek hangosan gondolkozni. (Fölnevet.) Még egy pohárral, kollégám? Nos?

KÁROLY (akarata ellenére, idétlenül): Valahol.


5

PAULIK: Rakott kel?

PAULA: Gondoltam, István, ízletes és könnyű. Nem nyomja a gyomrocskádat éjszakára.

PAULIK: Ez igaz. De nem szeretem.

PALI: Rakott kel nem kell.

PAULA: Úgy jössz nekem haza minden este... kifacsarva! Gondoltam...

PAULIK (gyanakodva): Mit gondoltál? Hogy nem bírom az új beosztást? Hogy nem vagyok elég tehetséges? Hogy nehezen tettem le a vizsgáimat? Ha tudni akarod, tartottam ma is egy olyan szpícset a tervezőknek, paff volt az egész társaság. Mert ugye, most kerül tervezőasztalra a betegellenőrző berendezés. Fekszik a beteg az intenzív szobában, közelebb az istenhez, mint a földi gyarlósághoz, mittudomén, infarktus után, és a berendezés egyszerre irkálni kezd; méri a vérnyomást, a pulzust, a hőmérsékletet, az agybioáramot... (fontoskodva) az agybioáramot. Satöbbi.

PALI: Édesapa...

PAULIK (rosszat sejtve): Tessék, Pali.

PALI: Volt egy kis vita a suliban. Mennyit nyom egy törpe agya?

PAULIK: Mi közöm nekem egy törpe agyához? Micsoda hülyeség! Mit tudom én!

PALI: Az egyik osztálytársam azt állítja, vagyis a faterja állítja...

PAULA: Kihűl a vacsora!

PALI: Szóval a Kari faterja szerint ezerháromszáz gramm. Ez nem is érdekes, de az már igen, hogy egy óriásnak is állítólag ugyanannyi.

PAULIK: Ez a rakott kel teljesen sótlan.

PALI: Legalábbis a faterja szerint. Miért nincs nekünk biológiai lexikonunk?

PAULIK: Én műszaki ember vagyok, és nem biológus. (Kis szünet után.) Ki az a pók?

PALI: Milyen pók?

PAULIK: Annak a te osztálytársadnak a faterja. Aki szerint.

PAULA: Tessék a só. De ne sózd agyon.

PALI: A vicc az, hogy valami rabszolga a te üzemedben. Károly. Valami állítólagos nagyszerű tervező. Valami zseniális. Legalábbis a srác szerint. Rettentő felvágós.

PAULA: Mondom, hogy agyonsózod.

PALI: Mindjárt jön nekem a film.

PAULA: Megenni a maradékot, kezet mosni és úgy beülni.

PAULIK (súlyosan): Szóval a te osztálytársad faterja, aki nálam, nálunk valami zseniális tervező. (Váratlan izgatottsággal.) Te Pali, nem szeretném, ha te beszélnél ennek a fiúnak az itthoni dolgainkról. És azt se, hogy személy szerint énrólam beszélj neki! Honnan tudod egyáltalán, hogy az apja a beosztottam?

PALI: Beszéltünk valamit, de csak úgy mellékesen.

PAULIK: Hát én ezt megtiltom neked! Se mellékesen, se nem mellékesen! (Észbe kap.) Kisfiam, érts meg engem. Én ott az üzemben új ember vagyok, és ezek ott csak azt lesik, hogy belém akasszák a fogukat, hogy kettéharapják a csigolyámat.

PAULA: Szegény apád nagyon sokat küzdött, amíg fölverekedte magát ehhez a pozícióhoz. Hányszor, de hányszor futott neki szegénykém az egyetemnek! A matematikának.

PAULIK: Véletlenül én az egyetemen... vagyishogy nekem az egyetem...

PAULA: Szóval nem mondom, amúgy kitűnő volt, a legjobbak között volt, de...

PALI: Ezt se mondhatom? Hogy kitűnő voltál?

PAULIK: Semmit.

PALI: Ő meg mindig fölvág az apjával.

PAULIK (furcsa dühvel): Az apja! Az egy senki. Egy tehetségtelen. Alig melegszik meg valahol, már mehet is tovább! Én már úgy ismerem azt az embert. Az egész élettörténetét. A saját anyja nem ismerheti jobban. Mindig mondta volt szegény jó édesanyám...

PAULA: Apád tudja, hogy mit beszél. Az apád szeme olyan, mint a sas. Csak egyszerűen ránéz valakire, és annak vége! István, mondta neki szegény jó édesanyja, a te nagymamád.

PAULIK (megcsöndesedve): István, mondta nekem az édesanyám... a te anyósod, a te nagymamád...

(Nyuszidal-motívum.)


6

SOMOS: Szervusz, Karcsi. Te még mindig az asztalodnál? Megyek át az udvaron, látom, világítasz, mint egy szentjánosbogár!

KÁROLY: Már csak kezet mosok, és megyek.

SOMOS: Siess, pajtás, szeretnék egy kortyot sürgősen lenyelni veled.

KÁROLY: Várnak odahaza.

SOMOS: Lenyeljük, és kész.

(Dzsessz-zongora, néhány motívum, de ez is a nyuszidal.)

SOMOS: Mindig szerettelek, pajtás, mert te egy intelligens ember vagy. Neked elég egy-két szó, és kész. Még két konyakot, kisasszony.

(Kívülről erősödő vonatzaj, elektromos síp.)

Nézd ezt a gyönyörűen kivilágított vonatot. Azt hiszem, ez a római vagy a bázeli... nem is tudom! Tudod, pajtás, felülni egyszer, de csak így, szabadon, kezedben egy aktatáskával, és utazni! (Furcsán elneveti magát.) Hanem te marhául tetszettél nekem délelőtt, az értekezleten. Szépen elkented ennek a mi új főnökünknek a száját. Nézd. Szimpla üzemmérnök. Az elektronikához komplett analfabéta. Még kettőt, kisasszony.

KÁROLY (határozottan, majdnem keményen): Nekem nem. Én már megyek.

SOMOS: Megbántottalak valamivel?

KÁROLY: Semmivel. Sietek.

SOMOS: Csak még egy pillanatra! Tudom, hogy mit beszélnek a hátam mögött. Nem igaz. Aljas rágalom. Nem vagyok spicli. És most sem akarlak provokálni téged. Se téged, se mást. Senkinek a megbízásából!

(Dzsesszzongora-motívum elúszik.)


7

PAULIK: Nézzük csak azt a listát, Jolóka. Kik is lesznek jelen? (Neveket mormol.) Igen, igen, igen, Károly? Hogy kerül ide a neve? Kihúzni.

JOLÓKA: A volt főnök hívni szokta. Azt mondta, hogy az agytröszt...

PAULIK: Agytröszt! Húzza ki.


8

PAULA: Valami rosszat álmodtál?

PAULIK: Mi? Hogyan?

PAULA: Ne haragudj, de csikorgattad a fogad.

PAULIK: A fogamat?

PAULA: Látod, az este nem akartad a madártejet, kolbászt követeltél. És most megfeküdte a gyomrod.

PAULIK: Utálom a madártejet, érted! Más asszony...

PAULA: Mit más asszony! Most én vagyok a hibás? Megbíztak, elfogadtad. Te fogadtad el.

PAULIK: Azért adsz madártejet, mert nem bízol bennem. Azt hiszed, hogy nincs tehetségem hozzá? Azért, mert duplán megdolgoztam mindenért? Itt élsz velem egy lakásban, és titokban ugyanazt gondolod, mint az ellenségeim.

PAULA (kétségbeesetten): Dehogyis gondolom! Én igenis bízom benned.

PAULIK: Akkor ne adjál madártejet.

PAULA: Nézz a szemembe, Pistukám, de a szemembe nézz! Mi a baj?

PAULIK: Van.

PAULA: És nekem nem mondhatod el?

PAULIK: Ha elmondom, kinevetsz. Vagy küldesz a doktorért. Vagy újra leteszed elém a madártejet.

PAULA: Hát nem bízol bennem? Könnyíts magadon, Pistukám. István, mondta szegény jó édesanyád...

PAULIK (elszántan): Van az üzemben egy pofa... egy rettenetes alak. Ahogy az néz! És az állandó röhögés a szája körül. Attól én teljesen kiborulok.


9

KÁROLY: Kezit csókolom, Jolóka.

JOLÓKA: Tessék.

KÁROLY: Hát jöttem, hogy kiállítsuk azt az útlevélűrlapot. (Nevet.) Az útilaput.

JOLÓKA: Ja, az útlevél! Éppen akartam leszólni magának, egyelőre nem aktuális.

KÁROLY: Hogyhogy nem aktuális? Május elején nyílik a műszerkiállításunk Stockholmban. És a saját konstrukciómat nekem kell bemutatnom.

JOLÓKA: Nézze, én nem vagyok felhatalmazva...

KÁROLY: Mire nincs?

JOLÓKA: Hogy a főnök helyett. De hát mint régi barátok (kiigazítja), kollégák... és egymás között...

PAULIK (álfrisseséggel be): Jó reggelt, jó reggelt! Kérem, Jolóka, küldje be nekem először Lutauszkyt, aztán Kállait, és ha vele is végeztem...

KÁROLY: Szeretném, ha öt percet szánna nekem.

PAULIK: Nálam a sorrend elvi kérdés. Sürgős? Égető?

KÁROLY: Sürgős, égető.

PAULIK: Erőszakos ember! (A titkárnőnek.) De aztán azonnal kérem Lutauszkyt. (Bent az irodában.) Nos, mi a dilemma? Nos?

KÁROLY: Engem nem érdekel egy stockholmi kéjutazás és az sem, hogy behívnak-e egy értekezletre, vagy sem, de ezek a sorozatos kihagyások mégiscsak...

PAULIK: Á, dehogy!

KÁROLY: De igen.

PAULIK: De nem! Nos. Még valami?

KÁROLY: Semmi.

PAULIK: Na látja. Ez így helyes. Tisztázni a dolgokat, férfiasan. Örülök, hogy szólt. Na látja. (A telefonba.) Jolóka? Akkor Lutauszky jöhet. (Leteszi.) Ezt az őszinte, szókimondó stílust szeretném az egész vállalatnál meghonosítani. És ha valami van, kérem, csak jöjjön bizalommal.

KÁROLY: Sokáig törtem a fejem...

PAULIK: Ugyan!

KÁROLY: ...hogy mi a múltban hol és milyen alkalommal találkoztunk. Valahol.

PAULIK (vihogva): Kicsi ország. Itt már mindenki találkozott mindenkivel.

KÁROLY (konokul, humor nélkül): Igen, mi már találkoztunk valahol.

PAULIK: És ehhez mért ragaszkodik? Adósa maradtam?

KÁROLY: Kicsi ország. Harminchét éves vagyok, bíróság előtt még nem álltam. Ezek szerint ügyészem, bírám, magánvádlóm nem lehetett. De az arc, amit éppen maga emleget!

PAULIK (kínosan vihog): A lélek tükre! Nos? Én negyvenhárom éves vagyok, bíróság előtt még én sem álltam. De a maga arca! Mond valamit.

KÁROLY (kurtán): Maga teleírt papírokból olvas, és nem arcból.

PAULIK: Elárulna valamit? (Durván.) Mi ez az állandó röhej a szája körül? Ki vagyok én magának? Azt hiszi? A bohóca? Nos?


10

(Háttérzaj, vendéglő, cigányzene stb., mindez nagyon halk.)

PAULIK (dúdolva): "...hideg szobor vagy, meg sem értenél!..." (Váratlanul.) Nos?

KÁROLY: Nos.

PAULIK: Nos.

KÁROLY: Nos.

PAULIK: Utoljára: nos! Ez most nálam marad. (Kicsit italos, de nem részeg.) Eltérítettem magát, Károly. Reggel föladott egy kérdést, és én nem válaszoltam. Én meg vagyok olyan demokratikus vezető, hogy az egyik legtehetségesebb munkatársamnak - mondja, maga tényleg az egyik legtehetségesebb munkatársam? -, szóval, hogy előbb-utóbb válaszoljak. Szóval mi az oka, hogy maga, Károly, mostanában mindenből kimarad? Érzése szerint. De ne feledje, Károly... (Tölt a poharakba: erős, tömör kotyogás, amely fölerősödik az abszurditásba, majd hirtelen abbamarad.) Isten, egészség. (Vihorászik.) "...hideg szobor vagy, meg se értenél..." Maga szerint, Károly, amióta én úgyszólván betettem a lábamat... most képzelje el, egy láb, amit betesznek. Később ezt a lábat majd bearanyozzák, mint Szent István jobbját. ((Újabb italkotyogás a pohárban.) Szóval, hogy én elnyomom magát. Nos?

KÁROLY: Nos?

PAULIK: Nos. Szentigaz. Én, képzelje, Károly, igenis elnyomom magát.

(A partnerek lassan az ital vallató-vallomásos hatása alá kerülnek, de így is kerülendő minden részegségi naturalizmus. Hangsúly a beszélgetés naiv emelkedettségén.)

PAULIK: A nos nálam maradt. Amit mondok, tanúk nélkül mondom. De előbb talán szervusz. (A két pohár összecsengése.) Én téged, Károly, ha tudni akarod, leszigetellek. Ismered ezt a kifejezést? (Jóindulatúan gyerekesen.) Tudd meg, hogy le vagy blokkolva. Érted?

KÁROLY: Nem értem.

PAULIK (még derűsebben): Le vagy szigetelve.

KÁROLY: Pfuj!

PAULIK: Pfuj? Lehet.

KÁROLY: És miért?

PAULIK: Gyerekkoromban egyszer a Kristály strandon lehúzták rólam a gatyát, és a seggemre egy piros szívet rajzoltak. Mert olyan jó dagi gyerek voltam. És az egész banda körülröhögött. Én ezt soha, de soha nem felejtettem el nekik.

KÁROLY: És hogy álltál bosszút?

PAULIK: Sehogy. Még most is elfog a nehézlélegzés, ha ez az eszembe jut.

KÁROLY: Én nem voltam ott a Kristály strandon.

PAULIK: Te máshol voltál. És te is röhögtél.

KÁROLY: Előfordulhatott.

PAULIK: Sovány voltál, és fekete, és a szemed a pofámba égett.

KÁROLY: Hol? Mikor?

PAULIK: És ez a te röhögésed három évre visszalökött. A szád körül most is ugyanolyan röhej. Ahogy beléptem, körbejártam a teremben, és megláttalak téged a rajzasztal mögött, abban a percben már tudtam: na, most végre találkoztunk. (Károly fölborítja a poharakat, ez a hanghatás drasztikus.) Kiöntögeted a finom italt? Vadember!

KÁROLY: Elég volt a kérdés-feleletből.

PAULIK: Nos?

KÁROLY: Nyisd ki a szád. Pofázz. Mivel tartozom én neked?

PAULIK: Műszaki egyetem. Nyár eleje. Fújt a szél. Szigorlat, édes Károlyom. Akkor te ott egy adjunktus voltál.

KÁROLY: Igaz.

PAULIK: És amikor a kefehajú prof megtáncoltatott, körülforgatott, mint egy hülyét, és egyből visszadobott, te ott álltál a katedra mellett, és a szád röhögött. A ráncaid röhögtek a szád körül.

KÁROLY (fáradtan): Rajtad röhögtem volna?

PAULIK: Három évembe került, míg újra nekifutottam.

KÁROLY: Ilyenek az arcizmaim.

PAULIK: Amikor újra jelentkeztem, dadogtam a hülye izgatottságtól. És azóta sem vagyok biztos magamban. (Kis csönd után.) Nem emlékszel? (Kis szünet után.) Fújt a szél. Te előttem mentél a Duna-parton egy lánnyal. A haja mintha rugóra járt volna, föl és alá, föl és alá. Hát igen. Most már nem fűzöd az orromba a karikát! Hiába intrikálsz ellenem. Itt most én mondom be az adut. Üzemi agytröszt? Külföldi utak? Amíg én itt vagyok, csak annyi lesz a levegőd, hogy meg ne fulladj. Értjük egymást?

KÁROLY: Kibírom.

PAULIK: Jó. Neked, Károlyom, mindig kevesebb lesz a dolgod. Márpedig te szeretsz dolgozni. Mert benned állandóan bizseregnek az ötletek. A munkahelyed ezentúl: szinekúra. A levegőbe nyúlkálsz. A pauszpapírod üres marad. Még jutalmat is adok, de feladat nuku. És ezt nem tudja senki, csak mi ketten. Nos?

KÁROLY: Dögölj meg!


11

KÁROLY (vidoran): Hohó!

KAROLA (meglepődve): Mi az, hogy hohó?

KÁROLY: Június eleje volt, fújt a szél. Fújta a hajadat a szél. A hajad föl és alá, föl és alá. De szép hajad volt! Erős szálú, szélfújta haj.

KAROLA: Ittál?

KÁROLY: Én nem. Megjött a faanyag?

KAROLA: Milyen faanyag?

KARI: Szervusz, papa!

KIRI: Szervusz, édesapa! Mielőtt anyuka hazajött, hozták a léceket és a gerendákat.

KARI: Deszkákat, léceket, gerendákat. És két köteg sodronyt.

KÁROLY: Szóval minden megérkezett. Remek. És hova rakták?

KIRI: A hátsó kis udvarba, édesapa.

KÁROLY: A lehető legjobb helyre. Most majd engedélyt kérek a tömbmegbízottól.

KAROLA: Beavatnál engem is, hogy mi ez a csoda? Eddig, legalábbis, mindig utáltad a barkácsolókat. Szellemi ínségmunkának mondtad.

KÁROLY (vidoran): Barkácsolásról szó sincs.

KARI: Szerintem papa vett magának egy oroszlánt, és most ketrecet csinál neki.

KÁROLY: Ahogy mondod, gyermekem! Egy oroszlánt.

KARI: Egy hím és egy nőstény oroszlánt.

KÁROLY: Ahogy mondod, gyerekem.

KIRI: Akik itt szépen elszaporodnak nekünk.

KÁROLY: Pontosan.

KAROLA: Jó, gyönyörű. De most térjünk át a marhaságokról a mi kicsiny, de gyönyörű életünkre. Hová viszel bennünket vasárnap kirándulni?

KÁROLY (vidoran): Elnézést, tisztelt családom tagjai, de a vasárnapom foglalt.

KAROLA: Hónapok óta ígéred. Ahogy kitavaszodik, azonnal. Lemostuk szépen a kocsit.

KÁROLY: Közbejött valami.

KAROLA: Neked se árt egy kis kikapcsolódás! Az új főnök, ez már így szokott lenni, biztosan megpakolt, mint egy szamarat. Már nem is hazajössz fáradtan, de így mégy el reggel.

KÁROLY (derűsen): Az én fáradtságomnak más oka van, Karola! Szinte röstellem kimondani, drága Karola! A súlytalanság, drága szívem!

KARI: Papa túlságosan intellektuális.

KÁROLY: Magyarra fordítva. Mérnök vagyok, és nem mérek semmit. Tervező, és nem tervezek. Úgy látszik, ez a te szamarad, Karola, nyög, ha telerakják súllyal, de az sem teszi boldoggá, ha nincs rajta semmi. Ennélfogva a vasárnapom foglalt.

KIRI: Akkor a férfi- és nőoroszlán stimmel.

KÁROLY: Stimmel. Építek egy palotát. Lécekből, deszkákból és dupla sodronyból. Nos?

KAROLA: Micsoda hülye szó ez, hogy nos?

KÁROLY: Mondtam én, hogy nos? Mi lesz vacsorára? Nos?

MINDHÁRMAN: Madártej.

KÁROLY (döbbenten): Madártej?

KAROLA: Nos?

(Nyuszidal-motívum.)


12

TÖMBBIZALMI: Ezek szerint Károly lakótárs kisállattenyésztésre óhajt berendezkedni? Elhozta ugyebár a lakótársak szükséges aláírását?

KÁROLY: A lakótársak többsége, kérem szépen, nem érti pontosan. Ez egy lelki szükséglet.

TÖMBBIZALMI (pedánsan): Népgazdasági szempontból sem elhanyagolható.

KÁROLY: Mindössze egy csincsilla anyáról és egy csincsilla bakról van szó.

TÖMBBIZALMI: Csincsilla? Nagyszerű. És gondoljon a szaporulatra. Az ön világa hamarosan benépesül. Magam is nyúltenyésztő vagyok. És esetleg alkalomadtán vérfrissítés szempontjából cserélhetünk? Csincsilla!

KÁROLY (mint aki köszön): Csincsilla! Csao!


13

KAROLA: Megbocsáss, Károly, de neked nyúlszagod van. Menj a fürdőszobába, és zuhanyozz.

KÁROLY: Ne légy nyúlellenes, édes Karola. Ha egyszer egy nyúl rubintos szemébe néznél! Egyébként, ha nem veszed rossz néven, édes Karola, hol töltöd mostanában a délutánjaidat?

KAROLA: Vezetni tanulok. Megszerzem a jogosítványt. És vasárnap én megyek a kicsinyekkel kirándulni.

KÁROLY: A kicsinyekkel? A kisnyulakkal?

KAROLA: A gyermekeinkkel, te bolond!

KÁROLY: Mert Ezüst Csilla, kérlek szépen, hamarosan anyai örömöknek néz elébe.

KAROLA: A takarékkönyvből megint hiányzik ezer forint.

KÁROLY: Hát nem érted? Elletőládákat kellett csináltatnom!

(Nyuszidal-motívum.)

KAROLA: Bemegyek a főnöködhöz, és fölmondok neki. A nevedben.

KÁROLY (szelíden): Ugyan, mit gondolsz! Én nem vagyok egy fluktuáló. Én szilárd, megbízható törzstag lettem. Odabent, ugyebár, semmi feladat. Megtanultam közlekedni a súlytalanságban. Lágy, finom, oldott lebegés. Mosoly van bennem, édes Karola, feketét főzök a munkatársaimnak, megkenem vajjal a kenyerüket, kihúzom tussal a bonyolultabb görbéket. Csupa hálás, bársonyos szem kísér; a közimádat tárgya vagyok, édes Karola!

KAROLA: Most én követelem, hagyjad őket a pokolba! Eltékozolnak egy ilyen embert, mint te. Irigységből.

KÁROLY (még szelídebben): Tévedsz. Már régóta nincsenek irigyeim. Elég egy év, és a hajdani dicsőségnek már párája sincs.

KAROLA: Tönkremégy. Belepusztulsz.

KÁROLY: Nyuszikám!

KAROLA (meghökkenve): Micsoda?

KÁROLY: Karola; édes! Te egy előző világomban élsz. Még soha ilyen kiegyenlített viszonyban nem voltam magammal, mint most. Mert ne hidd, kisnyulam... (Megakad, korrigál.) Karolám, hogy rólam lepattogtak, mint egy bálványról, mint egy ámokfutóról azok az okos szavaid. Én igenis, az örökös izgágaságommal lassan, de biztosan szembekerültem a nagyon hasznos megszokással. Igen, igen, ne rázd a fejed! A megszokás - biztonság. És akkor jött valaki, egy ember, aki nem felejt. Jött, és ráeszméltetett valamire. És én azóta, folyamatosan egy termékeny eszmélkedés alanya vagyok, nyulacskám.

KAROLA: Ne szólíts így, légy szíves.

KÁROLY: Márpedig ne haragudj, én ezt nagy-nagy szeretetből mondtam. Beléptél a terembe, és a szél fölemelte a hajadat. Azt a sűrű, mézillatú hajadat. Június eleje volt.

KAROLA: Én most már nem értek belőled semmit.

KÁROLY: De a gyermekeink már értik.

KAROLA: Igen. Értik. Vasárnap nem akartak kirándulni, itt maradtak veled, a nyulaidnál.

KÁROLY (gyengéden): A nyulainknál, édes Karola. A gyerekek is hozzájuk kezesedtek.

KAROLA: Hozzájuk, a gyerekek?

KÁROLY: Vagyis ők a gyerekekhez. (Lágyan.) Nyulacskáim!

KARI: Papa...

KÁROLY: Te most hallgass! Téged már ágyba dugott az anyád.

KARI: A Paulik, tudod, az osztálytársam, papa...

KÁROLY (szomjasan): Mit mond?

KARI: Az apja állítólag elesdét szed.

KÁROLY: Kis marhám! (Gyengéden.) Nyulacskáim!

KARI: Látomásai vannak. Állítólag.

KÁROLY: Nyulam-bulam!

KARI: Rémeket lát. Téged. Mindig téged.

KÁROLY: Hát igen. Én eléggé félelmetes vagyok. Szóval kitartóan üldözöm?

KARI: A srác röhög az egészen. Szerinte az apja egy betojt valaki.

KÁROLY: És félelemből ment mindig feljebb és feljebb. Mert nem akart nemet mondani. Fölfelé zuhant a szerencsétlen!

KARI: És állandóan zabál.

KÁROLY: És mit zabál?

KARI: Állítólag rakott kelt.

KÁROLY (csalódottan): Nem madártejet? No nem baj. Az majd a következő stáció lesz.

(Nyuszidal-motívum.)


14

1. HANG: Tiszteletem, igazgató úr.

PAULIK: Jó napot. Hogy s mint? Család? Gyerekek?

2. HANG: A lehető legjobban, igazgató úr. Az egész család.

PAULIK: És önöknél, kérem szépen? Hogy s mint?

1. HANG: Nálunk is, tisztelettel, hogysmint.

PAULIK (tele gyanakvással): Nem látom a helyén Károly kollégát.

1. HANG (félénken): Az imént hagyta el a helyét.

PAULIK: Az imént. De még nem járt le a munkaidő.

1. HANG: Kérem tisztelettel, ez nem egy tipikus távozás volt az imént, ez egy egyszeri távozás.

PAULIK: Tegnap sem találtam, tegnapelőtt sem, a múlt héten sem! Egyszeri!

2. HANG: Az egyszerit úgy tessék értelmezni, hogy néhányszor ismétlődik ugyan, de azért nem tipikus.

PAULIK: Maga most miket beszél itt összevissza nekem? Maga is hülyének tart, gyengeagyúnak, kreatúrának?

MINDKETTEN (megszeppenten): Mi, kérem tisztelettel, az igazgató urat nem tartjuk semminek.


15

KÁROLY: Én, ami engem illet, ragyogóan. Nyár van, süt a nap, fúj a szél. Repülnek a sirályok. A múltkor, például, igazgató elvtárs, letörtem egy szoborról egy kőliliomot, és - tessék képzelni - illatozott!

PAULIK (kéjes részvéttel): Illatozott! Nem tud mit kezdeni az idejével! Értem. Sok az üresjárat.

KÁROLY: Üresjárat? Időhiánnyal küszködöm, legyen szíves ezt szó szerint érteni. Az időm összezsugorodott. Elfér itt a tenyeremben, mint egy tegnapi zsemle.

PAULIK: Ül a rajzasztalnál, és semmi. Szól a telefon, és én nem magát hívatom. Hát nem csodálom, hogy későbben érkezik, korábban megy haza. Nincs értelme a munkafegyelemnek.

KÁROLY: Nem mondom, a munkaelvonó kúra eleinte okozott zavarokat. A szakmai becsvágy, tetszik tudni, a dicsőségszomj, az a bizonyos munkaerkölcs! De aztán. Az ember végül is életképes. (Szerényen.) Átrendeztem az életemet. Jelenleg ötvenketten vagyunk.

PAULIK (szinte rémülten): Ötvenketten?

KÁROLY: Mi négyen, és ugyebár a nyulak. Egy másik dimenzió!

PAULIK: Megkínálhatom? Egy pohárkával, na!

KÁROLY: Készséggel. Egészségére!

(Kis pohárcsöngés.)

PAULIK: Mondja, Károly, gyűlöl maga engem?

KÁROLY: Én? Ugyan! Miért?

PAULIK: Tegye a szívére a kezét! Undorodik tőlem, mint egy kukactól, és gyűlöl, mint egy pattanást a fenekén.

KÁROLY: Nem volt még pattanás a fenekemen.

PAULIK: Nézze. Változtassunk. Én megvontam magától a feladatokat, az elismerést, hogy kitették a kirakatba, hogy utazhatott... Szóval, érti, a menőséget. Még egy pohárkával?...

JOLÓKA (beszól): Igazgató úr, kérem, a Lutauszky... hívatni tetszett.

PAULIK (hadarva): Nem vagyok itt senkinek. Visszavonásig. (Kis szünet után.) Maga csak úgy, csak azzal, hogy van, mindig csak azt juttatja az eszembe, hogy én tehetségtelen vagyok.

KÁROLY: Egy makacs trauma.

PAULIK (gyanakodva): Micsoda?

KÁROLY: Semmi. Szakkifejezés. Nos?

PAULIK: Olyan őszinte leszek, mint annak idején szegény édesanyámhoz. István, légy őszinte, ez volt mindig a szava. Nos. Először is nem hiszem, hogy a kőliliomnak illata van. Másodszor is nem hiszem, hogy jól érzi magát. Nézze! De hiszen mi már pertut kötöttünk! Szervusz! (Pohárcsengés.) Én visszaadok neked mindent. Dolgozz, cselekedj! Itt van egy feladat. Kocsira szerelhető kivizsgáló állomás. Röntgen, ékágé, laboratórium.

KÁROLY: Szóval visszanöveszteni a lenyesett szárnyaimat?

PAULIK: Egy vándorklinika. Isten háta mögé szánva.

KÁROLY: Eddig mindig megpróbáltam szembekerülni az istennel, de soha nem sikerült.

PAULIK: És a stockholmi utazás helyett egy angliai. Nos?

KÁROLY: Sajnos nemet kell mondanom.

PAULIK (egészen kiszolgáltatva magát, gyermekien): Én nem kérek érte semmit. Csak egy kis tiszteletet. (Majdnem könyörögve.) Egy egészen szerény kis megbecsülést. (Praktikusan.) De úgy, a nyilvánosság felé.

KÁROLY: Nem megy.

PAULIK (a sírás határán): Hogy engem egy kicsit tisztelni lehessen? A nyilvánosság felé?

KÁROLY: Nem erről van szó, felebarátom. Már mondtam az előbb: időhiány. Ismétlem, jelenleg ötvenketten vagyunk.

PAULIK: Prémium, nyilvános kiemelés, feladat, feladat! Bocsáss meg, te keményfejű! Nem vagyok én rossz ember, na! Kőliliom, nem kőliliom, mindegy. Mondjál igent, és ezentúl nyugodtan alszom.

KÁROLY (teljes részvéttel): Már elköteleztem magam máshová. És sajnos, mondom, az idő. Ide zsugorodott a tenyerembe. Ne is kérjél, fáj, hogy vissza kell utasítsalak. Légy irántam megértéssel.

PAULIK (utolsó érvként): Az asszony már madártejre fogott. Minden este madártej. És rakott kel.

KÁROLY: Nálunk újra hagymás rostélyos, túrós csusza, vörös bor. Boldog család vagyunk. Jövőre talán elérjük a százat.

PAULIK: És én? Én most mihez kezdjek? Mihez?

(Nyuszidal-motívum.)


16

PAULA: Pistukám! A vacsora már az asztalon.

PAULIK: Nem bírom a rakott kelt.

PAULA: Maradt tegnapról egy kis vízben főtt karfiol. Édes Pistám! - mondta szegény édesanyád...

PAULIK: Egy pohár vörös bort adjatok! Hagymás rostélyost adjatok! Túrós csuszát adjatok!

PAULA: Rosszul érzed magad, Pistám?

PALI: Édesapa... kedves édesapa...

PAULA: Ugyan, hagyd már édesapádat, látod, nem érzi jól magát.

PAULIK (szokatlanul gorombán): Ne szólj közbe, Paula! Te mondani akartál valamit, Pali.

PALI: Megjött a faanyag, édesapa.

PAULIK: A faanyag? A faanyag. Szépen gyalult lécek?

PALI: Szépen gyalult lécek.

PAULIK: Deszkák?

PALI: Deszkák.

PAULIK (az eufória határán): Két köteg sodrony? (Lágyan.) Nyulacskáim!

(1976)

 

HÁRMAN


HANGOK

FLÓRA
KAMILLA
LAURA

 

1

Hosszú, ismételt előszobacsengő, majd

FLÓRA (kicsit idegesen): Tessék, kérem.

KAMILLA: Elnézést a zavarásért, de én ugyanis (kis szünet) a házkezelőségtől vagyok. Gondoltam, ilyenkor már idehaza találom. Ezért ilyen késő délután.

FLÓRA: Nem haragszik, hogy egy kicsit megvárattam?... Most értem haza.

KAMILLA: Lerakni a cuccot, fürdőszoba, lemosakodni!

FLÓRA (helyreigazítva): Kezet mostam.

KAMILLA: Zuhany, Niagara, minden! Ebben a trópusi hőségben, asszonyom.

FLÓRA: Tessék.

KAMILLA: A légköbméterek miatt.

FLÓRA: Azokat már fölmérték huszonháromszor. Úgyis többet vettek fel, tudom.

KAMILLA: Éppen ezért. Ellenőrzés. A hibák kijavítása. Egy fillérrel se többet! Szabad? Ez ugye az előszoba.

FLÓRA: Régi, hülye tervezés. Hosszú, keskeny, mint egy hurkatöltő.

KAMILLA: Szabadna beljebb?

FLÓRA: Hát nem méri?

KAMILLA: Majd utólag. Először szemmel. A teljes áttekintés miatt. Ez már modern műszaki szemlélet. Először legyen birtokunkban az egész.

FLÓRA: Ez az úgynevezett hall.

KAMILLA: Tudom. Az utcai és az udvari szoba között, természetes megvilágítás nélkül. A kiképzett falmélyedésben könyvespolcok, puhafából, azonkívül négy falikar.

FLÓRA (idegesen): Ezt maga így tudja?

KAMILLA: Szakember vagyok. Önök itt laknak az ötödiken. Innen lefelé, minden emeleten a megfelelő kétszoba-hallos lakásokban minden ugyanaz.

FLÓRA: A mi lakásunk nem típuslakás.

KAMILLA: A világért se! De nyugodjék meg, az emberek, egymástól függetlenül, egy bizonyos társadalmi rendszerben, egy bizonyos életforma keretében - anyagi és szociális ellátottság, miegyéb -, bármennyire különbözzenek is, fölfedezik - ugyanazt. Látom, virággal terített asztal. Születésnap. A magáé, asszonyom.

FLÓRA: Ezt honnan tudja?

KAMILLA: És harminchárom éves.

FLÓRA: Jó a kartotékrendszerük.

KAMILLA: Én is nyári lány vagyok. És éppen annyi idős, mint maga. Harminchárom.

FLÓRA: Nagyon érdekes.

KAMILLA: És én is ezen a napon. Nem különös? Valamelyikünk ma egyedül ünnepel. És az a gyanúm, hogy én leszek az.

FLÓRA: Nem értem.

KAMILLA: A legkevésbé sem fontos. Az ember fecseg, jár a szája. Születésnap, túlteng a lélek. Ez itt a hálószoba, ugye?

FLÓRA: Öt emelettől lefelé.

KAMILLA (irritáltan): Szabad kérdeznem valamit? Hány éves házasok önök?

FLÓRA: Ez beleszámít a köbméterbe? Járt utána valami kedvezmény?

KAMILLA (lágyan, szinte gyengéden): Bocsásson meg.

FLÓRA: Megmondom, ha levonásba kerül. Tizenkét éve vagyunk együtt.

KAMILLA (szomorúan): És tizenkét év után, ne haragudjék, még mindig közös hálószoba?

FLÓRA (keményen): Mi köze hozzá! Mért nem a falakat méri? A plafont. Hogy mikor, mennyit és mennyiért lélegezhetünk. Maga szintén férjezett?

KAMILLA: Szintén.

FLÓRA (gúnyosan): És maguk, persze, külön alusznak.

KAMILLA: Külön. Ő az egyik ágyban, én a másikban. Kicsi a lakás. És a cselédszobában a gyerekek vannak.

FLÓRA (nyugtalanul, sőt irigyen): A gyerekek?

KAMILLA: Két gyönyörű gyerekünk van. Két ikergyerek. Mehetünk tovább, asszonyom?

FLÓRA: Tessék csak előremenni. A helyrajzi ismerete kiváló. Öt emelet lefelé, ugyanaz.

KAMILLA: Látom, hogy megbántottam. Pedig az önök lakása más, mint a többi. Legalább nekem más.

FLÓRA: Nincs itt semmi fölfedeznivaló.

KAMILLA: Mit szól ehhez a trópusi júniushoz? Ha eddig nem vette volna észre, asszonyom, a cipősarkamat megfogta az aszfalt. Ezért sántítok. Nem születési hiba.

FLÓRA: Nagyon kevés az időm. Azt már megbeszéltük, hogy ma van a születésnapunk. És még el kell készítenem a vacsorát.

KAMILLA (titkolhatatlan kíváncsisággal): Mi lesz? Frissen sült karaj? Gondolom, a férje kedvenc étele.

FLÓRA: Gondolja?

KAMILLA: A férfiak általában imádják a sült karajt. Ez tipikus. Legalábbis a statisztikai átlag szerint. Na most, ha idegen nővel vannak, elkerülik a fokhagymát. De a feleségük születésnapján az is jöhet, bőven.

FLÓRA: Ez itt a férjem szobája.

KAMILLA: Kell neki a külön szoba! Ahol magában lehet. Ahol álmodik.

FLÓRA: Álmodik? Miről?

KAMILLA: Úgy tudom, zománcművész. A kartotékon ez áll.

FLÓRA: Színtechnikus a Zománcművekben. Tíz év óta egyhuzamban. És ezért még művésznek is mondható. Hogy kibírta ilyen sokáig.

KAMILLA: Fanyar, csípős a hangulat. Értem én. Én is ma vagyok harminchárom éves. És az ember úgy ajándékozza meg saját magát, ahogy tudja.

FLÓRA: Huszonhat négyzetméter. A legnagyobb helyiség a lakásban.

KAMILLA (kis meghatódottsággal): Ez hát az ő szobája! A fénykép? Róla készült? Szép, szomorú szeme van. Megengedi, hogy beljebb lépjek? Á! Kilátás a Hármashatár-hegyre! Igen. És az a sárga pici ház, amiben az a sokgyermekes család... És ez az adó-vevő antenna, mint egy ezüst pecsenyevilla.

FLÓRA: Honnan tudja ezeket?

KAMILLA: Erőszakos a képzeletem. Mint amikor a gyerek spulniról ereszti a papírsárkányt. Mindig följebb, följebb, és egyszerre már nincs is a spárga a kezében.

FLÓRA: Költői.

KAMILLA: Szerettem volna költő lenni. De ahhoz túlságosan is igényes vagyok. Leülhetek? Köszi szépen. Az ember egész nap caplat ebben a büdös, forró városban. A férje mikorra jár haza?

FLÓRA: Tessék fölírni az adatokat. Nagyon sok a dolgom.

KAMILLA: Nem is akarom pocsékolni a drága idejét, de olyan jólesik most ülni egy kicsit. (Vallomásszerűen.) Itt, ebben a szobában. Ahogy alkonyodik. Ahogy lassan bepirosodik minden. Mert tessék nézni azokat a kék bádogtornyokat és mögöttük azt a nagy vörösséget!

FLÓRA: Talán maga is színtechnikus? Akkor a férjemmel jól megértenék egymást.

KAMILLA (szomorúan): Á, dehogy! A részletekben színvak vagyok. Csak az egész. A foltok. Az összefüggő ragyogás. Kaphatnék egy pohár vizet, asszonyom? De jól kicsurgatott hideg vizet, ha nem haragszik. Tudom, a szódája elfogyott, azt a férje csinálja mindig, vacsora előtt.

FLÓRA (szeretné nem hallani): Mit mondott, kérem?

KAMILLA: Tetszik tudni, a spulniról tekeredik a spárga.

FLÓRA: Hozom a vizet.


2

(Kis csönd, majd néhány hang leütése után egy játékos xilofondallam.)

FLÓRA: Tessék. Kicsurgattam.

KAMILLA: Tündéri ez a kis xilofon. Az uráé, ugye?

FLÓRA (kis döbbenettel): Maga tud játszani rajta?

KAMILLA: Csak ezt az egyetlen motívumot. Valaki elméletben megtanított rá. Egy rücskös üveglapon kiverte a dallamot. Golyóstollal. Köszi szépen a vizet. Igazán jól kicsurgatta. És maguknál nincs klóríze. De most már igazán nem zavarom.

FLÓRA: Nem játszaná le még egyszer?

KAMILLA: Kétszer egymás után? Nem, nem!

FLÓRA: Valami babona?

KAMILLA: Igen, babona. Nem szabad.

FLÓRA: Furcsa kis dallam. Különös. Kitől való?

KAMILLA (zavartan): Én azt igazán nem tudom. Lehet, hogy senkitől. Lehet, hogy csak úgy a levegőből.

FLÓRA: A levegőből. Az a bizonyos ismerőse találta ki, nem? Aki megtanította rá. Üveglap. Golyóstoll. Nagyon finom a hallása.

KAMILLA: Ezek után, ha nem haragszik, megnézhetnénk a kis szobát, ugyanis nem szeretném, a világért se szeretném... El tudom képzelni, milyen hangulatos lehet egy ilyen születésnapi vacsora. Nálunk nem divat.

FLÓRA: A kis szobát? Persze. De öt emelet lefelé - az alaprajz nem változik. Tessék, mehetünk. (A telefon erőszakos csöngetése: beavatkozás jellegű.) Egy pillanat. (Leemeli a kagylót.) Halló. Halló. Tessék beleszólni. Tessék megmondani, hogy mit akar. Ha nem szól, leteszem a kagylót. (Kicsit vár, és leteszi.) Minden este hatkor. Pontosan, mint a menetrend. És hetek óta.

KAMILLA (feltűnő izgatottsággal): Egy nő!

FLÓRA (derűsen): Gondolom, hogy egy nő.

KAMILLA (indulattal): Ismerem ezeket az elszánt dögöket! Kiszúrnak egy férfit, betáplálják maguknak, és nem akarnak leszakadni róla. Tapadnak rá, mint a fagyöngy. Mi is az a fagyöngy? És hetek óta? Micsoda kitartás! Micsoda szégyentelen dög!

FLÓRA (derűsen): Ennyire átéli?

KAMILLA (ugyancsak derűvel): Szolidáris vagyok.

FLÓRA: Most én mondom, hogy köszi szépen.

KAMILLA: Nincs mit. Meg vagyok győződve róla, de teljes szívemből, a férje ártatlan ebben. Igenis, ez a meggyőződésem. Az ilyen férfi, aki jóképű, okos, nem is öreg, nem tehet róla, hogy utánacsapódnak ezek a dögök.

FLÓRA: Engem akar nyugtatni?

KAMILLA (egyértelműen): Magát?

FLÓRA: Hogy megszépül ilyenkor... amikor izgatott lesz! A szemében ezek a gyors kis fények, ezek a...

KAMILLA: Igazán úgy látja, hogy szép vagyok?

FLÓRA: Azt mondtam, most. Ebben a pillanatban. Amikor földobja az izgalom... Menjünk akkor a kis szobába.

KAMILLA: A kis szoba, persze. Ha jól tudom, az a gyereké.

FLÓRA (hűvösen): A húgom szobája volt, de ő tavaly karácsonykor férjhez ment.

KAMILLA (makacsul): És most gyerekszoba.

FLÓRA (kis csönd után): Nincs gyerekünk...

KAMILLA (mint aki ragaszkodik ehhez): De igenis, önöknek van egy kisfiuk. Egy tízéves kisfiuk. Ambrus.

FLÓRA Téved, kedvesem. Nincs.

KAMILLA (a sírás határán): Szürke szemű, vékony, hajlékony. Ügyes tornász. Korláton és bakon osztályelső.

FLÓRA (feszülten): Nincs.

KAMILLA: Azt mondja, nincs? Azt mondja? (Megszólal a telefon.) Föl ne vegye! Megint az a dög lesz! Röhögve kussol a kagylóban.

FLÓRA: Téves kapcsolás, az is lehet. Ha óhajtja megnézni azt a kis szobát, akkor tessék, legyen szíves, én ugyanis várom a férjemet, és készülődnöm is kell. Szeretnék átöltözni.

KAMILLA: Világos. Az ember másik ruhát vesz, befújja a haját, kirúzsozza a száját, meggyújtja a falikarokat... (Váratlan indulattal.) Ahhoz képest, hogy a kedves férjének fél ötig van munkaideje, most már negyed hét! Ha beleszámítom, hogy esetleg kimaradt egy busz, még akkor is! Hol késik az az ember?

FLÓRA (bár érti): Nem értem, kiről beszél.

KAMILLA (indulattal): Csodálom, hogy ön, asszonyom, aki már típusánál fogva is emancipált nőnek látszik - sőt akiről tudom, hogy az! - ilyen, hogy is mondjam, törzsi alázattal várja a Nagy Vadász hazaérkezését. Friss vacsora, friss alom, friss izémicsoda!

FLÓRA: Kérem szépen, ahhoz képest, hogy maga légköbmétereket mér, vagyis váratlanul betolat egy lakásba, egy családi otthonba, azzal, hogy kiszámítsa, mennyi forintban két ember oxigénfogyasztásának, mozgási kényszerének, elkülönülési és közeledési igényének az ára - ahhoz képest, már megbocsásson!...

KAMILLA: Ahhoz képest én, belátom, nagypofájú vagyok. És illetlenül beleavatkozó. (Az előbbi számonkérő hangon.) Ambruska hol van? Nem ment senki érte a napközibe?

FLÓRA: Már megmondtam magának, nincs Ambruska.

(A telefon újabb, agresszív csöngése.)

KAMILLA (beavatkozva): Majd én. (Fölveszi a kagylót, és pillanatnyi szünet nélkül mondja.) Dögölj meg az esküvődön, kisanyám! Amikor kimondod az igent! (Lecsapja.)

FLÓRA: Ehhez nem volt joga.

KAMILLA (vidáman, zaklatottan): Valami jogom csak volt. (Újabb telefon.) Nehogy fölvegye! Mert az a kis ringyó most majd visszagorombáskodik. Ismerem én a típusát! Figyelje csak, hogy milyen erőszakos. Mint aki föltette az életét erre. Ez a kis dög most fél óráig csöngetni fog. (A telefon váratlanul elhallgat.) Ez is csak trükk. Mindjárt újrakezdi. (Most már nyilvánvaló haraggal.) Ahhoz képest, hogy öt perc múlva negyed nyolc, a kedves férje feltűnően nincsen idehaza. Eljátsszam magának azt a dallamot?

FLÓRA: Már megmondtam, kérem, nem érek rá. És ha lenne szíves...


3

KAMILLA: Bocsásson meg, hogy itt várom az ajtó előtt. (Szemrehányóan.) Már több mint egy órája várok.

FLÓRA: Mit óhajt, kérem? Tegnap megnézte a lakást, látott mindent. Különben is, öt emelet lefelé, méret, alaprajz, olyan, mint a többi.

KAMILLA: Valamiben mégiscsak különbözik. Megengedi, hogy bemenjek? (Nincs válasz.) Köszönöm, Meggyújthatom a villanyt?

FLÓRA: Nem találja meg a kapcsolót. Majd én.

KAMILLA (szomorúan, ironikusan): Öt emelet lefelé - ugyanott. Megengedi, hogy leüljek? Ma még szörnyűbb volt ez a büdös, nyúlós meleg, mint a tegnapi. Nem gondolja?

FLÓRA: És az ember egész nap caplat.

KAMILLA: Ahogy mondani tetszik. Caplat. Kérhetek egy pohár vizet? De jól kicsurgatva. Maguknál olyan tiszta ízű a víz. Mehetek én is érte, ismerem a járást. Akár behunyt szemmel is. Öt emelet lefelé.

FLÓRA: Hozom.

(A xilofonmotívum.)

KAMILLA: Nem tudtam ellenállni. Nem haragszik? Köszönöm. Ez jó hideg, alaposan kicsurgatta. A kedves férje? Túlórázik? Elutazott? Nyugodtan mondhatja megint, mi közöm hozzá. Igaz? Jó, jó, visszavonom a kérdéseimet. És azt sem érti, miért vagyok itt újra! Öt emelet lefelé, minden ugyan az. Tévedés, nem minden. Innen például este mások a színek. Másképpen állnak egymás mellett ezek a furcsa, agyondíszített házak. És a drótok, ahogy fölszeletelik a sok piros fényt. Hülyeségeket beszélek összevissza, ugye?

FLÓRA: Azt hiszem, hogy nem.

KAMILLA (túláradóan): Ugye, hogy nem! Azért csak megértjük egymást! Én ezt előre tudtam! Hogy mindig egy lépéssel közelebb! Ez volt a reményem. Nem, nem érti, amit mondok, nem értheti. Bár a megérzés! Én nagyon hiszek a megérzésben. Hogy mondjuk, két ember szembejön egymással, továbbmegy, aztán mindkettő megáll. Mint valami beintésre. Én ezt az arcot valahonnan ismerem. Hol találkoztam én veled, kérdezi az egyik, persze magában. És én veled? - a másik is megáll, visszanéz. Aztán, ha nincs bennük elég erő, határozottság, akkor mennek tovább. De a kérdés megmarad. A dolgok meg vannak fogalmazva, de nincsenek kimondva. Az ember fölébred, még mielőtt világosodik, és újra megkérdezi: ennek az embernek én tartozom valamivel?

FLÓRA (szinte megkínozva): Mondja meg végre, hogy mit akar!

(Éles telefoncsöngés.)

KAMILLA: Megint az a spiné! Jó. Azt mondom, nézzünk szembe vele. Vegye föl nyugodtan.

FLÓRA: Gondolja? (Fölveszi a kagylót.) Igen, én vagyok. A felesége. (Kis szünet.) A lábát? Úristen. De nem életveszélyes?! Tessék kérem mondani! És melyik kórházban? Igen, igen, igen! Köszönöm szépen. (Leteszi, szép ezüstös pengés.)

KAMILLA: Zoltán?

FLÓRA: Ráömlött a forró massza.

KAMILLA (dühöngve-jajongva): Te vigyázatlan állat. Te szegény áldozati bárány. Az égetőkemence! Hétszáz Celsius-fok! Azt mondják, nincs életveszély? Jaj, hál' isten! (Sírva-nevetve.) Látod, édes Flóra, ezt csinálja ő nekünk! Beszélj!

FLÓRA: Te vagy Kamilla. Tudom. A szeretője.

KAMILLA: Öt év óta szeretem.

FLÓRA: Az első perctől tudom. Ahogy betetted ide a lábad.

KAMILLA: Fél sarokkal, sántikálva, kifacsarva a melegtől. Látnom kellett az otthonát. Ismerek minden zugot nálatok! (Megrázza a harag, a visszatartott sírás.) Látod, ez ilyen, ez a Zoltán! Nincs mellette egy nyugodt pillanatunk!

FLÓRA (szelíden, szomorúan): Nincs bizony.

KAMILLA: Az embert állandóan törheti a frász, hogy nők után kajtat, beolvas a főnökének, vagy a Dunába zuhan az összekötő vasúti hídról. (Dühöngve.) Kelekótya, vigyázatlan állat! Ámokfutó! (Szelíden.) Dühöngjél te is. Sírjál. (Csönd.) Ambruska igazán nincs? (Csönd.) Hát akkor hazudott. Vagyis... nem hazudott, álmodozott. Azt mondta, van egy kisfiatok. Vékony és egyenes, mint egy fiatal fűszál. Hogy Ambruska mindig visszabeszél. Nagyon imádja a gyereket, de fáj neki, hogy engedetlen. Te viszed reggelenként az iskolába. Napközis, a koszt nem valami híres. És a gyerek amúgy is gyenge étvágyú. Válogatós. Fagylalt és lecsókolbász, ez a kedvence. És hogy azt a dallamot a xilofonon ő találta ki. Üveglapon, golyóstollal. Ebből a kisfiúból művész lesz, mondja, de mit érek vele, mondja, elszippantja tőlem a hírnév, a nagyvilág! Öreg leszek, és magamra hagyott, mint Lear király, kis bohócom, mondja. Oldódj föl, drága Flóra! Fogadj el engem. Csak mi ketten szeretjük őt. A többi mind marhaság, játék, kell a férfihiúságának. Bájos öregfiú, szeretik a nők, de ő, a maga részéről csak minket. Téged és engem. Igaz?

FLÓRA: Nem tudom.

KAMILLA: Téged és engem. És hogy téged mennyire! Betéve tudom az életedet, a lelkivilágodat, a jellemrajzodat. És tudod, mit? Terád nem is vagyok féltékeny. Sőt. Benned van valami, ami belőlem hiányzik. Elhiszed?

FLÓRA: Nem tudom.

KAMILLA: Majd meggyőződsz róla. Isten bizony.

FLÓRA: Ne haragudj, ezt igazán meg kell értened, én most sietek, rohanok!

KAMILLA: Éppen akartam mondani. Csomagold össze a holmit, drága! Pizsama, szappan, fogkrém, mosdókesztyű.

FLÓRA (inkább keserűen, mint gúnyosan): Ezt az előrelátást!

KAMILLA: Nem vettél észre valamit, Flóra? Az én bolond lendületem és a te szép nyugalmad! Mi ketten kiegészítjük egymást. Hát akkor igyekezzünk. Nálam van pénz. Ötszáz forint.

FLÓRA: Szeretnék egyedül.

KAMILLA: Szegénykém! Te már a portán fönnakadnál. Én keresztülverem magunkat.

FLÓRA (nyugtalanul, indulattal): Szeretnék egyedül.

KAMILLA: Én nem tudom, hogy kettőnk közül ki az, aki jobban szereti őt. Ez most elhanyagolható. De az már fontos, hogy mind a ketten itt vagyunk, és segíteni akarunk neki. Sokat szenvedünk mellette, elhiszem, de jót is kapunk tőle. Én nem teszek különbséget a kettőnk érzései között, én nem mondom, az enyém minőségi, önkéntes és szabad, a tiéd anyakönyvi, papír köt hozzá. Nem. Ez az ember szétosztja magát közöttünk. Így igaz! A kék pizsamáját csomagold, azt nagyon szereti. És azt a puha sárga törülközőt, Jó. Menjél magad. Rendben. Itt az ötszáz.

FLÓRA: Nálam is van pénz.

KAMILLA: De hát Ambruska mandulaműtétje! Az nagyon leapasztott titeket. Vedd csak el.

FLÓRA (inkább szomorúan, mint támadva): Már megbeszéltük, nincs Ambruska.

KAMILLA: Persze, nincs.

FLÓRA: Meg sem született. Elvetéltem vele. (Csönd.) Hogy azt a kék pizsamát vigyem? Tavaly vettem a névnapjára. Említette?

KAMILLA: Akart egy fiút, és kitalált egyet magának. (Nem frivolan, inkább nagylelkűen.) Én szültem volna neki. És nem ellened. (Csönd.) Taxin menj. Tudom, nem vagy kicsinyes, ebben hasonlítunk. És a portásnak nyomj a kezébe mindjárt egy húszast. Így gondoltad te is, ugye? Annyira egyet gondolunk!

FLÓRA: Akkor, ne haragudj, megyek.

KAMILLA: Jó. Én meg addig is tartom a frontot. Telefon, mit tudom én, akármi! Ne legyen itt ez a nagy üresség.

FLÓRA (minden meglepődés nélkül): Te itt maradsz?

KAMILLA: Ha megengeded. Megvárnálak.

FLÓRA: Mindegy.

KAMILLA: Jó vagy, nagylelkű. Vagy mit tudom én! Én is ilyen lennék, éppen ilyen. Nem nyúlok semmihez. Még a ruháit sem simogatom. Nem akarok kíváncsiskodni, tudok mindet. Ülök majd ebben a fotelben, és várok, míg hazajössz. És ne sajnáld nagyon, még a nevemben se sajnáld. Ő azt nem bírja. De hát mindezt éppen úgy tudod mint én. Nem üzenek semmit. Amit majd mondasz neki, azt én is mondom. Engedd meg, hogy megcsókoljalak. És bármilyen későn érkezel is, csak ébressz föl.

FLÓRA (nyugtalanul): Hát te itt akarsz aludni?

*

KAMILLA: Csuda egy háztartás! Mindent megtaláltam. Itt ágyaztam magamnak, ha nem haragszol, Ambruska szobájában. (Békítően.) Jó, a húgod volt szobájában. Elférek én ezen a gyerekágyon. Mert ez megmarad gyerekágynak. Mennyit mesélt nekem Ambruskáról! Hogy a gyerek az ő csontrendszerét és a te nagy szürke szemedet örökölte. Nem figyelted? Az én szemem is szürke. És a metszése is éppen olyan, mint a tiéd. Nem tartod érdekesnek? Azt mondod, egy hét is eltelik, amíg hazajöhet?

FLÓRA: Egy hét, tíz nap. Egy tenyérnyi bőrt pótolnak a combján.

KAMILLA: Én fölajánlanék a magaméból. Hogy haláláig viselje. (Észreveszi magát.) Ne haragudj, szamárságokat beszélek. Fél hatra állítottam be a vekkert. Nekem sajnos már nyolckor a könyvtárban kell lennem. Megfelel neked is?

FLÓRA (minden él nélkül): Mért nem mégy haza a gyerekeidhez? Az ikrekhez.

KAMILLA: A dolog nagyon egyszerű, nagyságos asszony. Nincsenek ikreim. Nincsenek gyerekeim. Sőt férjem sincsen. Elváltam. És harminchárom éves sem vagyok. Júliusban leszek harminc. Igen, igen! A semmiből a semmi az igaz. A legteljesebb szabadság. Annyira teljes, hogy nem is tudok mit kezdeni vele. Levegőt ölelek. De miért találta ki Ambrust?

FLÓRA: Azért, kedvesem, mert én kevés vagyok neki.

KAMILLA (sértődötten): De itt vagyok én is!

FLÓRA: Te is kevés vagy neki.

KAMILLA: De itt vagyunk neki ketten. És mi nagyon szeretjük őt. Elfoglaljuk minden idejét. És itt vannak még a színei. Ne haragudj, behoztam a szobájából a színtáblázatot. Annyit beszél róla. Betéve tudom a színeit.

FLÓRA: Mimózasárga.

KAMILLA: Kínai zöld.

FLÓRA: Veronai zöld.

KAMILLA: Kerámiazöld. Gyöngyszürke. Ezüstszürke.

FLÓRA: Királykék.

KAMILLA: Égszínkék. (Elneveti magút.) Ez a saját színem. Banális, hétköznapi.

(Az ébresztőóra egyre erősödő kattogással, majd csöngetése.)

KAMILLA: Ne haragudj, még nem is világosodik! Rosszul állítottam be ezt a dögöt.

FLÓRA: Semmi baj. Úgysem aludtam. Az én belső vekkerem már előbb csörömpölt.

KAMILLA: Elhozhatom holnap a pizsamámat, a fogkefémet, a szappanomat? (Nincs válasz.) Talán ha ketten összeadjuk a szerelmünket, nem gondolod? Akkor igazán szabad emberek leszünk. Önérzetes, okos, becsületes emberek, akik nem festik be korommal az arcukat, nem félnek attól, hogy álmukban elszólják magukat. Sőt olyan öntudatosak ébren, mintha merészen álmodnának. A szabadság már eddig is félig megvalósult. Zoltán sokat beszélt nekem rólad. És nemcsak bűntudatból. Attól félek, hogy téged mégiscsak jobban szeret. Téged és Ambruskát. Tudom is, hogy különb vagy nálam. De te csak annyira ismersz, mint egy rossz sejtést, mint egy körülírhatatlan gyanút. Én eddig csak az idegrendszeredben voltam. Árnyékkisasszony. Nekem meg, hogy is mondjam, a példaképem lettél. Ha olvasol egy könyvet, és nagyon tetszik neked, én is azonnal elolvasom. Utánad járok moziba, színházba, hangversenyre. És megtanultam az ízlésedet, a nyugtalanságodat, még azt is - ne haragudj -, hogy gyakran vagy igazságtalan! Hidd el, olyan jólesik nekem a nevedben igazságtalannak lenni. Tulajdonképpen nevet kellene cserélnünk. Légy te mától kezdve Kamilla, és legyek én Flóra. Nevetsz?

FLÓRA: Nem. Most, hogy megismertelek, rád ismerek.

KAMILLA: Magadra is?

FLÓRA: Igen, azt hiszem.

KAMILLA: Tükörbe nézel.

FLÓRA: Igen. És olyannak látom magam, mint amilyen soha nem lehetek.

KAMILLA: De ketten, együtt, képzeld csak el, mennyi minden telik belőlünk! És mindent megtehetünk érte! Mi vagyunk neki az egész. A szerelem. A biztonság. A kaland. A nyugalom. A bűntudat. A képmutatás. Az őszinte beszéd. Ez egy ilyen férfi! Két nőnek kell összehozni a boldogságát. Milyen nehéz lehetett szegénykének, hogy sose beszéljen rólam. Hogy elreteszelje magában a gondolatait. Ez, ne haragudj, a te hibád is.

FLÓRA: Ha téged választ, egy szót se szólok, nem tiltakozom.

KAMILLA: Egy szót se? Én a te helyedben kivájnám a szemét. Készíteném a vitriolt. Sírnék, üvöltenék, öngyilkos lennék, mit tudom én! De nem hagy el téged. És nem hagy el engem. Hál' isten, megmarad mellettünk. És én helyetted is boldog vagyok. Érted ezt?

FLÓRA (megindultan): Lehet, hogy te jobb vagy nálam, hogy te jobban szereted.

*

(A xilofondallam, de töredékesen.)

KAMILLA: Ez a csönd. Ezek a hallgató falak. Az ingeidben még a bőröd melege. Ezt a nyakkendőt én vettem neked, világoskék alapon sötétkék pöttyök. Azzal fenyegettél, hogy eldobod. Hát mégis elraktad? A sok négyzetméteres anyai zsebkendők közé? Mert mindig szipogsz. Gyerekkoromban örökké csak fújtam az orromat, mondod. Igen, ez örökletes, mondom én tudományosan. Nem tudom megkülönböztetni az ibolyaillatot a hóvirágtól, mondod. A hóvirágnak nincs is illata, csak egyszerű létezésszaga, mondom. Tévedsz, mondod, a hallgató illatok a legerősebbek. És most egyedül vagyok veled. A szobádban, az otthonodban, az ócska bútoraid között, a sok könyved között, a mintakerámia-darabkák között. Most az enyém minden, ami sosem lesz a tiéd, csak az enyém, aki látom, szagolom, tapogatom a te nem létező, vagyis csak szavakban létező, vagyis mindig létező és sosem létező al- és főbérlőségedet, vagyis... (Éles előszobacsengő.) Ugye, te őt szereted? Ugye, te minket szeretsz? (A csöngetés apró, szaggatott jelzésekkel ismétlődik.) Ki ez a ránk szabadított állat? (Énekelve.) A franc a fekete testedet! (Ordítva, de jókedvűen.) Utolsó ítélet, megyek. (Ajtót nyit.)

LAURA (tizenéves): Jó estét kívánok.

KAMILLA: Méztat?

LAURA: Zoltán miatt, kezit csókolom.

KAMILLA: Az artistaügynökség egy emelettel lejjebb. (Kis szünet után.) Méztat?

LAURA: Méztatok. Engedjen beljebb, néni.

KAMILLA: Nincs jogom. A rendérzékem tiltakozik. Én is csak úgy vagyok itt. De nekem volt egy trükköm. Magának nincs? Csak azt ne mondja, házkezelőség, mert az már kopirájt. Szerény személyem által lefoglalva.

LAURA: Zoltán miatt, kezit csókolom.

KAMILLA: Zoltán miatt? Kolléga? Üzemi látogató? Eszbétag? Szociális nővér? Választások lesznek?

LAURA (szerényen): Én Zolti mindene vagyok.

KAMILLA: Mindene? Zoltinak? Az más, akkor tessék. Parancsoljon beljebb. Méztat?

LAURA: Betéve tudom a környezetet. Ez itt az a bizonyos ronda keskeny előszoba. Mennyit mesélt róla a drágám! Isten napfénye soha nem éri ezt a büdös alagutat.

KAMILLA: Hiteles. Ez Zoltán szövege. Szó szerint. Nem sokat strapálja magát a változatokon.

LAURA (szinte éneklő derűvel): És most következik a hallnak nevezett odú.

KAMILLA: Odú? Ezt aztán kikérjük magunknak. Zoltán, igenis, nagyon kedveli a hallt. Itt szokta fogyasztani estebédjeit. Alibiből. Miután velem már megvacsorázott, vagyis miután mi ketten állva már elfogyasztottuk a húsz deka főtt kolbászt, tormával, mustárral, plusz egy szelet kenyér. (Kis szünet után.) Méztat?

LAURA: Nagyon kérem, engedjen a szobájába. Én lélekben ugyanis mindig ott vagyok. Nemcsak a magam szándéka szerint. Ez az ő szövege. Sőt ott vagyok az ágyában is, sőt korán reggel a cukor nélküli feketéjében, sőt ott vagyok, amikor kilép a kapun, az orra előtt elhúz a villamos, de ő - és ez szándékos késleltetés - majdnemhogy örül, hogy lemaradt róla. Megáll a járda közepén, télen a csöndes hóesésben, tavasszal a finom szénaszagban - mert itt szorgalmasan nyesik a parkot -, ősszel a dohányillatú avarszagban, és nyáron, asszonyom, mindenekelőtt nyáron! - ezek mind-mind az ő szavai, néni kérem! - az én bronz-Caola-napfény-olajam csodálatos szagában. Mert Csillaghegyre szoktunk járni, titokban. A szerencsétlennek három részre kell osztania magát - ez az ő szobája, az ő szobája! -, egy rész a feleségének, a másik rész kegyednek és a harmadik nekem. Szét kell darabolnia azt a drága okos testét, azt a drága okos agyát, azt a férfiasan barna, kedves személyiségét! Nagyon szép ember! Nem csoda, hogy most a tűzhalálba menekült, mint azok a buddhista szerzetesek!

KAMILLA: Üljön le. Én ugyan, mint ahogy azt jól kikövetkeztette, magam is vendég vagyok - úgy látszik, pontos leírása van rólam -, Flóra jelenleg beteglátogatáson. De azért csak üljön le. Ekkora pofátlanságnak el kell helyezkednie egy körülhatárolt helyen, különben elterjed, mint az influenza. Maga elég csinos, elég okos, de állatian szemtelen. És ebben támogatja fiatalsága. Hogy maga és Zoltán?

LAURA: Tessék elhinni, nem tudom most mással bizonyítani, mint a becsületszavammal, én vagyok az ő egyetlen szerelme. Ő nekem találja ki a színeit.

KAMILLA: Föl ne mondja őket! Flóra meg én már duett vagyunk ebben. Na, fújja ki magát, és aztán menjen szépen, eleget hazudozott.

LAURA: Minden szerdán szoktunk találkozni. Reggel nyolc és tíz között egy bizonyos lakásban. Ő akkor légoltalmi inspekció miatt elmaradhat a munkahelyéről. Én meg tanítónő vagyok Aszódon, és erre a napra továbbképzés miatt függetlenítettek.

KAMILLA: Maga már nem szorul továbbképzésre. (Kis szünet után, félig tréfásan, félig döbbenten.) Laura, ön sír?

LAURA: Beszélek itt összevissza minden hülyeséget! Hallom, a halálán van.

KAMILLA (vad iszonyattal): Nem igaz!

LAURA (boldogan, világos hangon): Éreztem, tudtam! Az emberek fecsegnek, járatják a szájukat! Hálás vagyok magának. Köszönöm, édes lélek. Szóval él, életben marad! Köszönöm. Őszre terveztük az esküvőt.

KAMILLA: Mikorra? És micsodát?

LAURA: Amikor keresztapám leszűri a mustot. Darazsak, napsütés, muslicák. Igen. Zolti leül magukkal, és mindent tisztába tesz. Először Flórával. Aztán magával. Bátran, férfiasan. Végre szeretek egy nőt, mondja majd, egy kis tüneményt, mondja majd. Még van egypár évem, mondja majd, szeretném azt gyönyörű boldogságban eltölteni. Jön az esküvő, muskotályszagú, kétszobás lakás Aszódon, a padlástérbe műtermet építünk, a pincébe égetőkemencét. Zoltiból művészt csinálok.

(Éles, sürgető csöngetés az előszobából.)

KAMILLA: Művészt. Várjon egy pillanatig, ajtót nyitok. (Szünet után.) Mit óhajt kérem?

NŐI HANG (félénken, gyakorlatlanul): Kérem szépen, én a házkezelőségtől. A légköbméterek miatt.

KAMILLA: Talán érthető lesz, amit mondok. Tündérke, menjen szépen a francba!

(Hosszú csönd után.)

LAURA: Jaj, édes lélek, a xilofon! Eljátszhatom azt a dallamot?

*

FLÓRA: Kedves vagy, hogy megágyaztál. Új kölnit használsz?

KAMILLA: Zoltán?

FLÓRA (inkább fáradtan, mint örömmel): Pénteken hazaengedik.

KAMILLA: Idegen bőr a combján?

FLÓRA: Nincs rá szükség. Az átültetés elmarad.

KAMILLA: Hál' isten! Említettél neki?

FLÓRA (kényelmetlenül): Még nem. A helyzet nem volt olyan.

KAMILLA (ingerülten): Mikor lesz olyan? Nem baj. Azt mondod, péntek? Itt leszek. Szükség lesz rám.

FLÓRA: Hogy érted ezt?

KAMILLA: Ez a nyomorult megcsal minket. És az új kölni nem az enyém. Egy bizonyos Laura nevű hölgytől származik.

FLÓRA: Laura?

KAMILLA: Amíg te (megtorpan, de kimondja) a mi egyetlenünket látogattad, itt járt egy nő. Egy fiatal nő. Egy tinédzser, Laura. Laura szép, az arca olyan friss, mint egy paradicsompakolás után. Friss, mondom neked, de van benne valami hegyes. Valami támadó. Azt mondja, hogy ő és Zoltán, hogy ő és Zolti - hogy ősszel megesküsznek. Amikor a keresztapja leszűri a mustot. Kétszobás lakás Aszódon; a padlástéren műterem, a pincében égetőkemence. Elindul egy nagy karrier. Ez az egész, édes lélek!

FLÓRA: Azt mondod, sokkal fiatalabb nálad?

KAMILLA: Nálunk.

FLÓRA: És miben maradtál vele?

KAMILLA: Én egyből kirúgtam. Elment, de visszajön. Hozza a pizsamáját, az izémicsodáját. Itt akarja bevárni Zoltánt. Ő ilyen nő. Ő tud várni. Étlen-szomjan, viharban! És a xilofondallamot jobban játssza, mint én. Ezt a nőt sajnos el kell fogadnunk hitelesnek.

FLÓRA (elszántan): Ha csönget, nem nyitunk ajtót. Sőt. Kikapcsolom a világítást. Már most. Azonnal. Igen, ez jó lesz.

KAMILLA (kis szünet után): Szép ez a félsötét. És kívülről ezek a reszkető fények. Elképzeltem magamnak, Zoltán most lép be az ajtón, ebben a micsodás félhomályban, jön lábujjhegyen...

FLÓRA: Gyakran járt haza éjfél körül, egy egészen kicsi zsongással az agyában. De olyankor mindig vele aludtam.

KAMILLA: A disznó!

FLÓRA (sóhajt): Még mindig kíván.

KAMILLA: Kíván? Hát akkor nyisd ki az ajtót, és fogadd be azt a kis dögöt. Pizsama, fogkefe. Éljetek hárman. Én máris csomagolok. Én máris, kérlek szépen... fölszabadítok egy státust. (Elsírja magát.)

FLÓRA: Találtam megoldást.

KAMILLA (friss reménnyel): Éspedig?

FLÓRA: Megöljük.

KAMILLA: Laurát?

FLÓRA: Zoltánt.

KAMILLA: Valami észrevétlen, lassan ölő méreg?

FLÓRA: Nem vagyok orvos, nem vagyok vegyész. Nem méreggel, Kamilla. Duplán adagolt szeretettel. Ajnározással. Pátyolgatással. Gyengédséggel.

KAMILLA: Mondd csak! Ebben van fantázia.

FLÓRA: Kettős nagy szerelemmel. Kettős nagy gondoskodással. Figyelni minden léptét, minden mozdulatát. Óvni huzattól, rossz időtől, jó időtől. Óvni minden bánattól, minden örömtől. Etetni. Itatni. Kímélni. Kímélő ételek. Kímélő italok.

KAMILLA (átveszi az ötletet és a lelkesedést): Ketten egyszerre, mindent! Szerelem, féltés, féltékenység! Pénteken hazajön? Én mindenesetre teával kínálom. Azt utálja.

FLÓRA: Én tejjel, minden órában! Azt is utálja.

KAMILLA: A széltől!

FLÓRA: A naptól!

EGYÜTT: Védjük! Óvjuk!

KAMILLA: A gyógyulás érdekében megtiltunk neki mindent, ami jó!

FLÓRA: Kirakjuk Ambruska szobájába. Ebben az ágyban te alszol.

KAMILLA (kis reménnyel): Kimehetek néha hozzá?

FLÓRA: Hogy gondolod!

KAMILLA: És te?

FLÓRA: Én sem.

KAMILLA: Gyönyörű!

FLÓRA: Agyonitatjuk!

KAMILLA: Agyonetetjük! (Kis szünet.) Megvonjuk tőle a színeket.

FLÓRA (döbbenten): Te még erre is gondolsz?

(A külső ajtón kopogtatás.)

KAMILLA: Ez Laura lesz. A tizenéves. A hiszékeny kis szuka! Szeptemberi kézfogó! Egy frászt. Megszédült nőstény! Aszódi alkotóház!

FLÓRA (elgyengülve): Beengedjem?

KAMILLA (hetykén): Miért ne? (Keményen.) Hátha neki is lesz valami ötlete.

(Időnként kopogtatás.)

FLÓRA: Hát igen. Nem mi akartuk. Ő döntötte el. Meg kell hogy öljük.

KAMILLA: Sajnos. (Kis fénnyel a hangjában.) Özvegyek leszünk, drága!

(1978)

 

A SÁRGA TELEFON


HANGOK

KÜLLEI
FŐGONDNOK
FŐIGAZGATÓ
AZ ÖZVEGY
REMETE
KISREMETE
KAMILLA
KUND
MUNKATÁRS
ÖREG HÁZICSELÉD
FŐ-TEMETÉSRENDEZŐ
TELEFONHANGOK

 

(Lesrófolt, suttogó hangok egybeolvadása: ájtatos kígyósziszegés. Ebből a hangháttérből kiugrik egy-egy mondattöredék, például: "Nem küldhetem a telefonhoz az elvtársnőt, mert kérem, a részvétlátogatók, ugye..." Vagy: "Külön gyászjelentést küldtünk..." Vagy: "Az újságokban benne lesz az időpont, kérem..." Ebből bontakozik ki a gyászoló ház halkságában a reális dialógus.)

ÖREG HÁZICSELÉD (kedves, muzsikáló hang): Kérem, nagyságám... (A jelenlévőkre tekintettel.) Elvtársnő, kérem... (Kis szipogás a megszólított részéről.) Nagyságám, az az úr, az a bizonyos elvtárs... aki tegnap már bejelentkezett telefonon is... (kimondja) az a bizonyos... (nekiszánja magát) fő-temetésrendező úr...

AZ ÖZVEGY (orrából kifújja a gyászt): Természetesen! Kéretem. (Kis szünet, majd)

FŐ-TEMETÉSRENDEZŐ (a halknál is halkabban): Sok-sok elnézést, tisztelt elvtársnő, hogy ebben a nehéz órában... amikor a seb még olyan friss... de hát nekem ez a feladatom. És mindig a legnehezebb órában, amikor a gyász még olyan sűrű. (Sóhajtana, de nem tud.) Ugyebár nálam ez protokolláris kötelesség, illetőleg hogy bizonyos, ilyenkor kikerülhetetlen szervezés gondjait felvállaljam.

AZ ÖZVEGY (túl fegyelmezetten, méltósággal): Tudom. Köszönöm. Helyt kell állni. Néhai uram is mindenekelőtt e célra tekintett.

FŐ-TEMETÉSR.: A felsőbbség részéről nekem jutott, talán szabad így fogalmaznom, a szép megbízatás... vagyis szerény személyemnek jutott a megtisztelő bizalom, hogy ennek az útnak végső stációját lerendezzem. (Baritonjának teljes regiszterét kihasználva.) Mondhatom, sok ilyen halhatatlan finálé megszervezésében volt már részem, de az ön pótolhatatlan hitvese tekintetében nekem is - mert nálam ez sosem rutinkérdés! - mozgósítanom kellett a tudati mellett érzelmi tartalékaimat is.

AZ ÖZVEGY (szárazon): Hanyadosztályú lesz a szertartás?

FŐ-TEMETÉSR.: Az én hatáskörömben természetesen csak osztályon felüli lehet. Külön költségvetésből.

AZ ÖZVEGY: Csak semmi flanc!

FŐ-TEMETÉSR. (kicsit megrökönyödve): Engedelmet kérek, de nálunk sem filológiailag, sem etikailag ilyen kategória nem létezik. Mi elvileg tervezzük meg a célegyenest, mindenkinek a magáét, érdeme szerint. Közhelyszerűen: az utolsó út az életút betetőzése. A végső kitüntetés.

AZ ÖZVEGY: Úgy gondolják, hogy a hagyományos fáklyák? A spiritusz eléggé büdös.

FŐ-TEMETÉSR.: Per pillanat ez a legkorszerűbb. De nálunk a spirituszt is szagtalanítják. S ha már itt tartunk, a részleteknél, talán szót kellene ejteni a hagyatékról.

AZ ÖZVEGY (fölcsattan): Az anyagi részt az ügyvédem intézi! Az örökséget, az összes átírást, mindent! Itt minden tisztázva van.

FŐ-TEMETÉSR.: Elnézést, de én a szellemi hagyatékra gondoltam. Mert ugye, az ön pótolhatatlan hitvese egy nagy vállalat vezetője volt ugyan, de azért, meg tetszik engedni, saját kedvtelésére írhatott mondjuk naplót, verseket, autobiográfiát.

AZ ÖZVEGY: Nem szerette az autót. És semmi versek. Néhai uram csakis, mániákusan, saját magát elégetve, szem előtt tartva a rábízott vállalat javát, csakis a munkájának élt. Egy s más dologban nem ismert tréfát. (Megreszketett hanggal.) Ezért kellett ilyen korán távoznia.

FŐ-TEMETÉSR. (mint aki rábólint): Bizony, ötvennégy évesen. Bizony, bizony, idő előtt. (Fölélénkülve.) Akkor hát szabad lenne följegyeznem, már a fejfa és a koszorúföliratok egységesítése szempontjából, a néhai pontos nevét? Ágoston Géza L. vagy Ágoston L. Géza?

AZ ÖZVEGY (sértődötten): Ágoston L. Géza!

FŐ-TEMETÉSR.: Országos név! Márványba kívánkozó. Talán még azt is közölhetem, az elhalálozás évfordulójára készen lesz a síremlék is. Egy földgolyó. Persze jelképesen. (Közelebbről.) Összeszedhetnénk netán a kitüntetéseit? Ugyanis a bársonypárnán...

AZ ÖZVEGY: Tessék. Telis-tele a vitrin. Vele. Velük.

*

(Ez a jelenet hangban sokkal dinamikusabb, mint az előző. A Főgondnok és munkatársai. Csupa rendelkezés, utasítás, vidám lendület az egész.)

FŐGONDNOK (éles, kemény, ironikus hangvétel): A nagyfőnök rezidenciája természetesen változatlan marad. Nincs egy fél éve, hogy az egészet újra berendeztük neki. És micsoda költséggel! Valaki ilyen rövid időre ilyen fölfordulást rendezzen! De üsse kő, tekintsük kereskedelmi műemléknek! Ahogy az új pasast nézem, ő eléggé egy szerény valaki. Igaz, Remete?

REMETE (hajlongó hangsúllyal): De mennyire, Főgondnok úr!

FŐGONDNOK: Ez az új góré, ez a Küllei - mi is a keresztneve? - természetesen megkapja ugyanazt, amit az elődje. Ezen sem változtatunk. Helyes, Kisremete?

KISREMETE: Mélységesen, Főgondnok úr!

FŐGONDNOK: Persze a pasas bemutatkozó beszédéből is kitűnik, hogy ő most meg akarja váltani a világot. Itt, nálunk. De én mondom, Remeték, ha megvakarod a puritánt, ott van alatta az álpuritán. Harminc éve szolgálok ezen a helyen, és jól tudom, a hazugság legveszélyesebb formája a tüntető szerénység!

(Visszaidézve a bemutatkozó beszédből.)

KÜLLEI HANGJA: "Kérem, kollégák, csak semmi külszín, semmi pazarlás! Mondhatnám, ez a jelszavam, de nincs is jelszavam, mert az is az elveim ellenére való lenne..."

FŐGONDNOK: Amikor a megboldogult ült be a vezérigazgatói székbe, sokkal őszintébb volt. Azonnal kicserélte a titkárnőket. Így volt, Remete?

REMETE: Így, Főgondnok úr.

KISREMETE: Szó szerint, Főgondnok úr.

FŐGONDNOK: Most aztán átrendezni az egészet költségvetésileg? Isten ments! Ezért mondom, ami járt a néhainak, az jár neki is. Akár élvezi, akár nem. Igaz, Remeték?

MINDKETTEN: Szó szerint, Főgondnok úr.

*

FŐ-TEMETÉSR. (finoman, halkan): És megint csak a végtisztesség szempontjából... Néhány finom nüansz... Az ilyen elfoglalt férfiak joga, ugye, a szükségszerű kikapcsolódás... Ennek persze lehetnek különböző megnyilvánulási formái. Esetleg házon belül. Esetleg házon kívül. Esetleg a munkahelyen. De én úgy gondolom, ahogyan így elnézem ezt a harmonikus otthont, önök nyilván kedvelték a hangversenyeket... Esetleg házi muzsika? Nem kétséges, ez minden kiemelkedő kliensem esetében így lehetett. Élethalál-küzdelem a hivatásban - harmónia a magánéletben. Szabad kérdeznem, ki állt közel a megboldogult szívéhez... Beethoven, Bach vagy netán Hä ndel?... Mindegyikből gyönyörű sztereólemezeink vannak. Bartókot azt nem is kérdezem, mert ő, kérem, csupa diszharmónia, vad indulat! (Reménykedve.) Esetleg Dunajevszkij? De vannak, kérem, népdalaink, indulóink, nótáink...

AZ ÖZVEGY (belefeledkezve, dúdolva): Hideg szobor vagy, meg sem értenéd...

FŐ-TEMETÉSR.: Szóval valami klasszikus!

*

(Visszaidézve a bemutatkozó beszédből.)

KÜLLEI HANGJA: "Kérem, kollégák, csak semmi külszín, semmi pazarlás. Mondhatnám, ez a jelszavam, de nincs is jelszavam, mert az is az elveim ellenére való lenne..."

FŐGONDNOK: Engem az elődje nem egyszerűen gondnoknak, nem is a gondnokság vezetőjének, de (vékony nyihogás) Főgondviselésnek nevezett. Persze vidámabb perceiben. Mivel én, engedelmével, úgy rendeztem be a vezérem - a mindenkori vezér életét, hogy az stílusában az intézmény rangját is kifejezze! Itt van például maga a székház, amit nyolc évvel ezelőtt építettünk. Engedelmével, itt is én voltam a spiritusz rektor. Azt mondtam a tervezőknek: fény, fény, fény! És maximális korszerűség! Csupa rozsdamentes acél, csupa alumínium, csupa színezett üveg. Itt borús időben is derűt tetszik tapasztalni. Igaz, hogy eredetileg elfelejtették az ablakokat nyithatóra tervezni, de némi költségtöbblettel és időhozzáadással ezt is sikerült nullifikálni. Ez itt, vezérem, egy álomvilág. A jobb, hatékonyabb munka, a fejlettebb kereskedelem érdekében, engedelmével!

KÜLLEI (kicsit akadozva): Igen, ez valóban ilyennek látszik. Ahogy elnézem.

FŐGONDNOK: Szegény néhai egyik lírai mondása volt - mert egy-egy percre belőle is kijött az érző ember -, itt vagyunk a kilencedik szinten, a tetők fölött, a város fölött, az állampolgárok fölött - szerette ezt a szót, állampolgár! -, szóval hogy ő itt valami szárnyas madárnak érzi magát. Így mondta a néhai!

KÜLLEI: Valóban. Szárnyas madár! Hiteles.

FŐGONDNOK: Természetes, hogy a vezérigazgatóságot a legkorszerűbb technikával láttuk el. Mondhatom, egyben-másban a kapitalista Nyugatot is túlszárnyaltuk. Tessék csak körültekinteni, vezérem! Íme, házi televízió, vagyis (vékony nyihogás) belenézünk az emberek májába. Légkondíció, ugye, az természetes, ha nem is az egész házban, de itt igen! És nem volt neki vizaví. Legfeljebb a jóistennel szemezhetett. Azután, ugyebár, ezek itt svéd tölgyfa bútorok. Az íróasztal mahagóni, és itt ez a bőrgarnitúra. A festmények nem a Képcsarnoktól! Aukciókból! És tetszik látni ezt a sok kis finom holmit, ötvösművészeti remeket, mütyürt? Ezeket vagy az üzletkötők, piackutatók, manipulátorok hozták külföldről, vagy pedig ő maga. A néhai. Vezérem bejárta az egész glóbuszt. És kérem, itt a tehetség csodája. Egy ember, aki egyetlen idegen nyelven sem beszélt, és ezt néhai büszkén hangoztatta is, és minden üzletfelünknél sikert aratott! Közel-Kelet, Távol-Kelet, Óceánia! Igaz, a tolmácsait úgy választotta meg, hogy azok förszt klassz! És ajándékokban sem volt kicsinyes! Azután itt vannak, kérem, ezek a telefonok. A megboldogult vezér így mondta: ez az én agyközpontom! Ká-vonal, aztán piros, szürke, zöld - mindegyik a maga fontossági súlya szerint egy-egy külön egyéniség, külön jellem! Majd meg tetszik ismerkedni velük. És most talán erre tessék. Ó, ez nem fal itt, ez egy rejtett tapétaajtó. Van benne valami keleties, nemde? A kis benyílók. Vezérem nagyon bölcsen gazdálkodott a véges emberi erővel. Ebéd után kis autózás a Szabadság-hegyen, utána csekély pihenő (nyihogó nevetés), ejtőzés ezen a kis kanapén... a további munka érdekében. Ilyenkor senkinek, de senkinek az égvilágon nem létezett... vagyis mindenki számára házon kívül volt. Az ügyvitel forrongó bugyrában egy kis területenkívüliség! És ezt ezentúl is, az ön esetében is tiszteletben tartjuk.

KÜLLEI: Nem szokásom a délutáni alvás.

FŐGONDNOK: De a néhai sem töltötte mindig pihenéssel azt a kis, csekély szabadidőt... Tessék csak megtekinteni ezt a két, nagy kartondobozt. (Diadallal.) Két, teljesen gépesített játék hadsereg, engedelmével! Titkos hobbi. Harckocsik, önjáró lövegek, desszant- és rakétaegységek, szuperszonikus repülők, szárnyas bombák. Bezárkózott, fölsorakoztatta a két szemben álló frontvonalat...

KÜLLEI: De előbb hadat üzent?

FŐGONDNOK: Minden bizonnyal...

KÜLLEI: A diplomáciai viszony megszakítása, a tömegek föllelkesítése lélektani előkészítése a háborúnak!

FŐGONDNOK: Amilyen korrekt volt! De erről még nekem sem beszélt. Ez az egész játék, beleértve az előre kidolgozott stratégiát, a legmélyebb magánügye volt...

KÜLLEI: Szóval ez az ember háborút játszott. Hadat üzent. Városokat bombáztatott! És ő fogalmazta a hadijelentéseket is... És mindezt csak vállalati szinten. Elvetélt sors!

FŐGONDNOK (másról akar beszélni): Itt pedig, a másik tapétaajtó mögött, engedelmével... (cincogó ajtónyikorgás) majd megolajoztatjuk... szóval ez itt a mini fürdőszoba. Amint látni tetszik, minikád, minizuhanyozó, minitoalett... És az egész lazacpirosban tartva...

KÜLLEI: Úgy látszik, a megboldogult az anyagcsere és a tisztálkodás pillanataiban is vonzódott az élénk színekhez.

FŐGONDNOK: Mindene volt a lazacpiros! Ha rajtam múlik, engedelmével, én a koporsóban is abba öltöztettem volna. Volt a szemléletében és a vérmérsékletében valami lazacpiros. (Mennek kifelé.) Tessék csak előre, tessék! (Kis szünet.) Amint tetszik látni, az íróasztalán még minden változatlan... Itt érte a halál. A napirendje, ugye, hogy aznap kiket fogad és hogy milyen sorrendben... vagy éppen ellenkezőleg, hogy kiket nem fogad. Ez itt például az utolsó följegyzése. Döbbenetes. "A munkavacsorán szarvascomb narancsmártásban okvetlenül legyen!" De ez a vacsora sajnos már elmaradt.

*

KAMILLA (szépen kicsendülő mezzoszoprán): Jó reggelt kívánok, vezérigazgató elvtárs, Kamilla vagyok, az ön titkárságának egyik dolgozója.

KÜLLEI: Örvendek. De hiszen mi már ismerjük egymást.

KAMILLA: Ha meg tetszik engedni, a reggelije. A megboldogult ezen az asztalkán teríttetett.

KÜLLEI: Nekem, reggeli?

KAMILLA (dallamosan, gusztust csinálóan): Kávé, tea, dzsúz, sonka, svédgomba, lágy tojás, szardínia, vaj, rozskenyér, fehérkenyér, császárzsömle... De gyulai páros is szokott lenni, piros lábasban. Nem nagyon élesen süt be a nap? Ne húzzam el ezt a függönyt? Az eltávozott azt szokta mondani...

KÜLLEI (inkább tétován, mint elutasítóan): De hiszen én... nem kértem reggelit, azazhogy... én egyáltalán nem szoktam reggelizni.

KAMILLA (halkan, határozottan): Elnézést kérek, de az eltávozott ezt mindennap így szokta. Tizenöt éven át. Ezt én is úgy tudom, hallomásból, mert csak két hétig volt szerencsém mellette dolgozni. (Kedvesen. Rábeszélően.) Ez vállalati hagyomány.

KÜLLEI: Nem szoktam hozzá az ilyen reggelikhez. Az én gyomromnak is megvannak a maga hagyományai. Otthon magam főzöm a kávét, és kész!

(Ciripelő ezüst telefoncsöngés.)

KAMILLA (kis álmélkodással): A sárga telefon!

KÜLLEI: Legyen szíves fölvenni.

KAMILLA: Én ezt nem tehetem. Ez a készülék titkos, még a hívószám is titkos. Csak a néhai bizalmas környezete...

KÜLLEI: Én meg arra kérem, hogy vegye föl.

KAMILLA: Úgy tudom, azonnali fölmondás jár érte.

KÜLLEI: Járt. Múlt időben. (Ezüst ciripelés.) Azt volt szíves mondani, hogy a hívószám is titkos. És hogy csak a néhai bizalmas környezete. Akkor ezek őt hívják és nem engem.

KAMILLA: De akik az eltávozott köréhez tartoztak, bocsánatot kérek, értesültek a haláláról, ott voltak a végtisztességen, kifejezték részvétüket az özvegynek...

KÜLLEI: Vannak transzcendentális dolgok. A tények ellenében gyönyörű hitek és elképzelések. A halál ellenében illúziók. Aki most ezt a számot tárcsázza, föltételezem, abban a rendíthetetlen hitben tette, hogy a néhai... hogy a szelleme legalábbis... (Ezüst ciripelés.) Kérem, világosítsa fel az illetőt, hogy a megboldogult valóban megboldogult.

KAMILLA (kis sóhajjal): Ha ez utasítás, kénytelen vagyok. (Ezüst ciripelés; fölveszi a kagylót.) Itt vezérigazgatóság. (Belehallgat a kagylóba, majd megismétli.) Itt, kérem szépen, vezérigazgatóság! (Nagy sóhaj.) Letették.

KÜLLEI: Lehet, hogy ő maga volt, a néhai?

KAMILLA: Igen, kérem. Lehet, hogy szúrópróba. Talán ellenőrizni akarta az ügyvitelt. A reggelije, vezérigazgató elvtárs! (Sok-sok írógép kattogásán keresztül.) A reggelije, vezérigazgató elvtárs! (Nagy, tiszta csönd után, mint maga a bűvölés.) A reggelije, vezérigazgató elvtárs!

KÜLLEI: Kérem, én megmondtam, és megmondom most is... (A hangja elúszik.)

KAMILLA: A reggelije, vezérigazgató elvtárs!...

(Telefonok csöngenek.)

*

KÜLLEI: Ne haragudjék, hogy ilyen hajnali órában, de azonnal ebéd utánra szeretnék összehívni egy főosztályvezetői értekezletet. Azonnal ebéd utánra.

MUNKATÁRS (döbbenten): Azonnal ebéd utánra?

KÜLLEI: Igen. A párizsi, stockholmi, frankfurti, brüsszeli vásárokra küldendő képviselőink ügyében.

MUNKATÁRS: De hiszen a listát a megboldogult már összeállította, ellátta kézjegyével, és informálta a kijelölt személyeket!...

KÜLLEI: Ez igaz, de én elgondolkoztam ezen a névsoron. És magam is tájékozódtam valamennyire. Azt hiszem, szükség lesz itt némi változtatásra. Ez a lista, megérzésem szerint, nem egészen stimmel.

MUNKATÁRS: Bocsásson meg, de ennyi tapasztalattal én nem merészkednék ilyen messzire. (Ezüst ciripelés.)

KÜLLEI: Éppen ezért fogalmazok ilyen óvatosan. Hogy valamennyire és hogy némi és hogy nem egészen... (Kitartó ezüst ciripelés.)

MUNKATÁRS: Jól meg tetszett gondolni? Azonnal ebéd utánra?

KÜLLEI: Délután kettőre. Itt nálam.

MUNKATÁRS: Kérem, ahogy rendelkezik. De ha nem veszi zokon... a sárga telefon! Szíveskedjék fölvenni talán... Egyébként... ajánlom magamat! (Ki. )

(Kitartó ezüst ciripelés.)

KÜLLEI (fölveszi, kelletlenül): Tessék, kérem.

1. TELEFONHANG: Kifejezetten. Jelenleg kizárólag az ön éjszakája... én ugyanis az ön vállalata bécsi kirendeltségének a vezetője vagyok... Én mindennap! És mindennap interurbán! És ez már tíz év óta így! Vagyis bővebben: én föl szoktam hívni a néhait (vékony nevetéssel kiigazítja magát), vagyis még bővebben: tíz éven át fölhívtam volt az ön kitűnő elődjét, hogy részint elmondjam neki a legfrissebb bécsi viccet, de naprakészen! No meg, ami fontosabb, a grazi rádió prognózisát, no meg a heti előrejelzést, ugyanis a megboldogult, kellő tisztelettel szólva, és akkor is csak zárójelek között - meteoropata volt a végletekig, vagyis időjárásilag nőiesen túlérzékeny, vagyis röviden: függvénye a változó légnyomásnak, hőmérsékletnek, páratartalomnak, uralkodó szeleknek... passzát-antipasszát, óceáni légáramlatok, ciklonok, hurrikánok...

KÜLLEI (kurtán elvágná): A legnagyobb sajnálatomra, én...

1. TELEFONHANG: Engedelmével most azonnal folytatnám ezt a tájékoztatást. Kontinuitás. Lehet, hogy hamarosan szüksége lesz rá. Vezető helyen állni, az nem kevesebb, mint mindennap megkísérelni a tű fokán való átbújást! Ez aztán kifeszíti az idegeket. Tehát Graz szerint az időjárás a következő huszonnégy órára, összefoglalva és részeire bontva...

KÜLLEI (kurtán, gorombán): Legnagyobb sajnálatomra, én nem vagyok és reményeim szerint nem is leszek meteoropata. (Lecsapja.)

(Kis csönd, majd újra az ezüst ciripelés, amely lassan a háttérbe kerül. Ugyanakkor háromszor a számtárcsa kattogása.)

KÜLLEI: A főgondnokot kérem. (Kis szünet: háttérben a ciripelés.) Itt Küllei. Legyen szíves, ha ideje engedi, jöjjön be hozzám. Köszönöm. (Leteszi.)

(További konok ciripelés, fölemeli a kagylót.)

Tessék. (Türelmetlenül.) Szóljon már bele!

2. TELEFONHANG (mély, sötét, rezonáló): Jó reggelt kívánok! Én a környezetről szoktam neki referálni. Általában, hogy miként vélekednek róla. Az intézkedései visszhangjáról. Nem lakkozok, nem szépítek: bele az arca közepébe a durva napi igazságot. "Az igazat mondd, ne csak a valódit..." Szóval én közvetítem neki a kendőzetlen közvéleményt. Mert a házi televízió, ugyebár, az nagyon egy átlátszó dolog! Annak a dolgozók szerepet játszanak. Adják egymásnak a végszavakat, mint a színpadon, és közben jókat röhögnek magukban. De én másmilyen eszköz vagyok. A több ezer éves és a legmodernebb. Én vagyok az emberi fül. Az egyik szobából a másikba csellengő kolléga. A mindenkivel szóba ereszkedő jópofa. A kontrázó, a rekontrázó, aki mindig rátesz még egy lapáttal. És meg kell hagyni, ő ezt kitartóan tudta méltányolni. Kérem, gondoljon bele: meghallgatni magáról mindennap a legszörnyűbb becsületsértéseket. Amelyek hitelesebbek, mint egy önvallomás. Nem kis teljesítmény! És ezt tudom nyújtani önnek is természetesen, frissen, mindennap. Egy egészséges dobhártya őszinteségével. De nem haragszik, ugye, a nevem, ugye, maradjon egyelőre homályban. Egyelőre. Úgy hallom, ma délutánra, azonnal ebéd utánra értekezletet hívott össze.

KÜLLEI: Mielőtt letenném a kagylót, legyen szíves tudomásul venni, nem érdekelnek az információi.

2. TELEFONHANG: Pedig majd rájuk szorul! (Leteszi.)

FŐGONDNOK: Engedelmével, vezérigazgató elvtárs, én itt lennék!

KÜLLEI: Nagyon helyes. Úgy tudom, a gépkönyvelésnek kevés a két telefon. Ezt itt rendelkezésére bocsátom. Semmi szükségem rá. Sőt kifejezetten zavar.

FŐGONDNOK (kis, döbbent szünet után): Az ilyesmit komolyan tetszik gondolni? És biztos, hogy erre a telefonra konkretizálva?

KÜLLEI: Konkretizálva és körülhatárolva. Pontosan.

FŐGONDNOK: Ha meg tetszik engedni egy öregembernek: a nejem gyakran szokta mondani, most hallgass egy pillanatig, hogy a másik is átgondolhassa.

KÜLLEI: Akár ebben a percben is elvitetheti.

FŐGONDNOK: No, nem megy az olyan gyorsan. A dolognak postatechnikai föltételei vannak. Hál' isten! Van idő, van idő! Minden intézkedésnek, a legsürgősebbnek is megvan a maga térfogata.

KÜLLEI: Szóval postatechnika.

FŐGONDNOK: És még az sem biztos, hogy átírják. Ennek a telefonnak a protokolláris rangja, diplomáciai szóval: a területenkívülisége...

KÜLLEI (dühösen, gúnyosan): Én a magam részéről mindenesetre kihúzom a dugót.

FŐGONDNOK: Azt végképp ne tessék! Az előbb volt szerencsém közölni önnel, ez nem egyszerűen telefon. Ez vívmány. Nagy küzdelem volt érte, miatta, hogy legyen. És hogy ilyen legyen. Az ilyesmit nem lehetséges csak úgy, csak ilyen egyszerűen, egy dugókihúzással - már megbocsásson! (Most először billen ki szikár nyugalmából.) Itt magasabb érdekek forognak, hogy úgy mondjam (teljesen különválasztva mondja) kockán. Ismétlem: kockán. Tessék gondolkodni! Mert majd egyszer ezt a vívmányt, ezt még vissza tetszik óhajtani! De szerencsére a bürokrácia késleltető hatása jóvoltából... istennek hála! Én természetesen, ha ragaszkodni tetszik hozzá, elindítom az elindítanivalót. De nagyon kérem! Hogy úgy mondjam, a sors gondolkodási időt adott önnek. Tessék meditálni, töprengeni, tűnődni, rágódni! Fölötte, rajta. Azon. Az elhamarkodott döntést elkerülendő. Elkerülendő.

KAMILLA (halkan, alázattal benyit): Elnézést kérek, de a vezérigazgató elvtársat (majdnem suttogva) az eltávozottnak a felesége keresi. Sürgős ügyben.

FŐGONDNOK (fogai közül): Tessék nagyon elővigyázatosnak lenni. A nő a vezér rosszabbik énje. És kifejezetten anyagias. Mondhatni, kifejezetten mohó.

KÜLLEI: Küldje be a hölgyet.

KAMILLA: Igen.

FŐGONDNOK: Szóval: meditálni, töprengeni, tűnődni, rágódni! Van még idő. Tiszteletem. (Az ajtóban.) Kezét csókolom.

AZ ÖZVEGY (hidegen): Jó napot! Küllei elvtárs? (Választ sem várva.) Ágoston L. Gézáné vagyok. (Nyomatékosan.) Ágoston L. Gézáné.

KÜLLEI: Részemről Küllei. Tessék helyet foglalni talán.

AZ ÖZVEGY: Megértheti, hogy ebben a pillanatban nehezen találok megfelelő szavakat. Itt minden őt idézi, a szerencsétlent! Mint katonát a fronton, a halál itt érte őt az íróasztalánál. Rábukott a mahagónira, és kész neki! Én mindig intettem őt, figyelmeztettem, ne pazarold el magad. De ő! Kétfelől égette a gyertyát! Ezt a főigazgató mondta a végtisztességen. És így volt igaz. Kétfelől égette a gyertyát. Nonszensz. Egyébként a végtisztesség megfelelt a legmagasabb igényeknek. Ami igaz, az igaz.

KÜLLEI: Bármiben segíthetek, állok rendelkezésére.

AZ ÖZVEGY: Vissza tudja őt hozni nekem? (Könnyedebben.) Hiszen ha valaki is megtehetné! Valami csoda folytán. Sajnos az uram - a pozíciójánál fogva - belőlem is kinevelte az istenhitet. (Tárgyilagosan.) Azért jöttem, hogy a személyi dolgait, amelyek ugyebár tulajdonjogilag őt illetik... vagyis az örököseit... Vagy úgy gondolja, jelenjek meg az ügyvédemmel?

KÜLLEI: Miért tetszik ilyesmire gondolni? Jogi vitáról nem lehet szó. Van egy vállalati leltár - és ami az övé, az az övé.

AZ ÖZVEGY: Mert tartott itt egyet s mást. Bizonyos értéktárgyakat. Szerette körülvenni magát kedvenc miniatűrökkel, mondjuk úgy: mindenféle mütyürrel. Ezek a munkáját segítették. Azonkívül a külföldi ügyfelek ajándékai, amelyek személyesen neki szóltak. Aranytárgyak, ilyesmi. Azonkívül...

KÜLLEI: Természetesen. Hívjam a főgondnokot?

AZ ÖZVEGY: Először majd körülnézek talán. (Élesen.) Privát szemmel.

(A sárga telefon ciripelése.)

KÜLLEI: Kérem. Ahogy óhajtani tetszik. Itt minden mozdulatlan maradt. Mint egy múzeumban.

(A ciripelés kicsit sürgetőbb.)

AZ ÖZVEGY (némi iróniával): Ágoston L. Géza múzeum. Jó! (Kis szünet, ciripelés.) Nem veszi föl? (Gyanakvással.) Ez lenne az a bizonyos sárga telefon? A néhai álmában egy s máskor emlegette. Ugyanis szokása volt, hogy kibeszélt az álmából. (Ciripelés.) Majd én, ha megengedi. (Fölveszi.) Ágoston L. Géza irodája. (Kis fülelés, majd haraggal.) Lecsapták. (Leteszi.) Mit gondol, uram, ki telefonálhatott? Ki volt az az illető, aki velem nem akart kapcsolatba kerülni?

KÜLLEI: Ó, gyakran csöng mellé! Én ezt már egészen jól megszoktam!

AZ ÖZVEGY: Különös.

KÜLLEI: Mindenesetre azt máris közölhetem, van itt a néhai pihenőjében két komplett elektronikusan fölszerelt hadsereg. A kedves megboldogult bizonyára nagy stratéga volt. És elsőrendű játékos szellem!

AZ ÖZVEGY (elhárítóan): Engem elsősorban a fiókjai érdekelnek. Pontos följegyzéseim vannak.

KÜLLEI: Egyes fiókok kulcsai még nincsenek a birtokomban. (Nyögve, kínlódva.) Én mégiscsak hívnám a főgondnokot.

AZ ÖZVEGY: Bizonyos kulcsokkal én is rendelkezem.

KÜLLEI: De akkor is!...

*

TITKÁRNŐ: Főigazgató elvtárs, kérem, itt van a Küllei elvtárs.

FŐIGAZGATÓ: Időre jött?

TITKÁRNŐ: Időre, kérem szépen.

FŐIGAZGATÓ: Eressze be.

(Kis csönd után.)

KÜLLEI: Jó napot kívánok!

FŐIGAZGATÓ: Üdvözöllek. Ülj le, Küllei elvtárs! (A házi telefonba.) Annamária, kérem, két kávét. Nekem csak jelképeset. Azért hívattalak tulajdonképpen és ilyen sürgősen, hogy... valamit meg kell akadályozni.

KÜLLEI: Ha megengeded, a legnagyobb munka közepén vagyunk. Elkezdtük az osztályok átszervezését. Nekem ugyanis az a véleményem, megboldogult ide, megboldogult oda, a vállalat konstrukciója teljesen irreális. Ahová lépek, beleütközöm a tehetetlenségbe.

FŐIGAZGATÓ: Elefánt a porcelánboltban.

TITKÁRNŐ: Parancsoljanak, a kávé. (Leteszi, kimegy.)

FŐIGAZGATÓ: Cukorral, cukor nélkül?

KÜLLEI: Nem tudom, hogy értsem ezt?

FŐIGAZGATÓ: Vedd szó szerint. Elefánt a porcelánboltban. A népi mondások igazsága a tömörségben rejlik. Konyakot? Üdítőt?

KÜLLEI: Semmit.

FŐIGAZGATÓ (fölfigyel erre, és elveszti türelmét): A munkatársaid figyelmeztettek, kevés a tapasztalatod. Hogy vigyázz. Így volt, vagy nem így volt? Elindulsz, meggondolások nélkül, neki a falnak, hebehurgyán. (Tetszik neki a szó, megismétli.) Hebehurgyán. Itt van például ez a küldetési lista. A munkatársaid óvnak, figyelmeztetnek, ez jó, ez tökéletes, de te megváltoztatod. Neked valami nem tetszik benne. És mire jutsz vele? Régi, bevált embereket vérig sértesz. A vállalat fele fölmondásra készül! Én természetesen, ne vedd rossz néven, felülről éppen a te beilleszkedésed érdekében, visszaállítottam az elődöm által összeállított eredeti névsort. A másik dolog (Küllei szót sem szól, de ő a ki nem mondottakat is elhárítja) - az a bizonyos átszervezés, amit voltál szíves magad is említeni. (Hirtelen üvöltésbe csap.) Ezt tessék azonnal leállítani! Úgy viselkedsz, mint egy... (Nem jut eszébe.)

KÜLLEI: Porcelánboltba szabadult elefánt.

FŐIGAZGATÓ: Az, az, pontosan. (Lecsillapodva.) Tekintsd ezt figyelmeztetésnek. Csak semmi előrefutás! Értjük egymást?

KÜLLEI: Pontosan.

*

(Ciripelő ezüst hang: a sárga telefoné.)

KÜLLEI (fölveszi): Tessék!

SZÉP NŐI HANG: Szívecském, hiányoznak a szerda délutánok. Hetek óta várlak úgy, mint azelőtt. Nálam semmi, de semmi nem változott. Te pedig!... Hívlak, és nem veszed föl a telefont. Szívecském. Szerda délután!

KÜLLEI (zsémbesen, harapósan): Én nem vagyok szívecském, és nekem nincsen szerda délután. Gondolom, az elődömet tetszik keresni. Szíveskedjék kifáradni a farkasréti kolumbáriumhoz.

SZÉP NŐI HANG: Ne nyilatkozz elhamarkodva! Én téged kereslek, szívecském...

KÜLLEI (fulladozva, tehetetlenül; érezve maga is saját komikus voltát): A szívecskémre vonatkozólag én megmondtam önnek...

SZÉP NŐI HANG: Nyugi, szívecském. Az elődöd, a megboldogult, mondhatom, örökbe hagyott neked. És én már betegesen rászoktam a szerda délutánokra. És megszoktam, kérlek szépen, ezt a telefont is. Hogy mindennap és pontosan időben - ezt a drága megkövetelte -, percnyi késedelem nélkül. Mert a sárga telefonnak, szívecském, megvan a pontos időbeosztása. Ilyen óra, nulla nulla perc: csak én, csak nekem! Egyébként, majd meglátod, picim, a lakásom nagyon, de nagyon kellemes. Egy puha fészek. Itt pihente ki a drágám, érted ezt, picim, itt pihente ki az izgalmakat, amik a pozíciójából és az otthoni sajnálatos magánéletéből adódtak. Én mindent megtettem érte, de az ellenőrök, picim! Majd módod lesz megismerni engem, és meglátod, én egy megnyugtató valaki vagyok. Szerény, megértő; ha úgy adódik, hogy elpilledtél, alszol, ha arra van kedved, hancúrozol! Nálam nincs erőszakoskodás. Én nem vagyok egy némber!

KÜLLEI: Kérem, kisasszony, most leteszem a kagylót.

SZÉP NŐI HANG: Nevezz Barbarának. Erzsike vagyok, de ő Barbarának hívott.

KÜLLEI: Nem akarok udvariatlan lenni, de én most leteszem a kagylót.

SZÉP NŐI HANG (mondja a magáét): A pizsamáját, a kásmírköpenyét kimosattam, a papucsot kicserélem, hányas a lábad, picim? Aztán itt vannak a drágának a gyógyszerei. A gyomrára, a szívére, a vérnyomására. És nem járt le még egyik sem.

KÜLLEI: Isten megáldja!

SZÉP NŐI HANG: Téged is, picim! Persze elpilledtél, picim. Alukálj azon a hűvös kis bőrkanapén. És aztán játsszál egy kicsit háborút! Azokkal a príma kis katonákkal. Szóval megállapodtunk. Én minden délután hívlak. Pá, pá, csók! (Ez utóbbi szóban az ó-t megkettőzi - a kagylót leteszi.)

*

KUND (fürge, vihorászó, gyors beszédű): Nevem Kund. Közgazdász és hírlapíró. Én ezt most átnyújtanám. Tessék. (Jelentősen.) A kézirat. Én mindenesetre határidőre leszállítottam.

KÜLLEI: Értem, de hát mi a dolgom ezzel?

KUND (megbocsátóan): Szíveskedjék talán elolvasni a kézirat címét. (Segítőkészen.) Ágoston L. Géza kiadatlan beszédei és hozzászólásai.

KÜLLEI: Jó, jó, de megint csak megkérdezem...

KUND: Háromszáz flekk. Testes kötet lehet belőle. Én természetesen, a néhai megbízatása szerint, teljesen átstilizáltam, alanyt, állítmányt helyreraktam, helyesírás, logikai vonal tisztába téve. Tessék nyugodtan ellenőriztetni.

KÜLLEI: Adja át talán az özvegynek. Őt bizonyára érdekli.

KUND (sértődötten): Semmi közöm az özvegyhez! Ez vállalati ügy, kérem, én hivatalos szerződést kaptam erre. Tessék. A munkát elvégeztem, itt a nyomdakész szöveg. Mondhatom, ilyet se vállalok többet ebben a büdös életben! Szíveskedjék engem kifizetni.

KÜLLEI: Semmi közöm hozzá. Vigye innen a szerződését és ezt a halom papírt!

KUND: Hivatalos szerződés, bélyegző, aláírás, időpont kikötése, összeg megjelölése. Én pénz nélkül innen egy tapodtat se!

KÜLLEI: Akkor kirúgom!

KUND: Jó! Ha botrányt óhajt, hát legyen botrány! Én megkeresem az igazságomat.

(Hosszas, nyomatékos telefonberregés.)

KÜLLEI: Tessék, Küllei.

FŐIGAZGATÓ HANGJA (ideges, gyors): Egyszer már megmondtam neked: ne akard megváltani nekem a világot! Fizesd ki azt az embert, és kész!

KÜLLEI: Már megbocsáss, egy ilyen sületlenséget? És milyen címen?

FŐIG. HANGJA: A propagandakeret terhére. Én magam voltam, aki jóváhagytam ezt. A megboldogult jubileumi ajándékának szántuk... Most meg a kegyelet miatt.

KÜLLEI: Igen. Értem. A kegyelet miatt. A propagandakeret terhére. Hozzá kell azonban tennem...

(A készülék kattan, a beszélgetés félbeszakad.)

KUND (idétlen játékossággal): Tiszteletem! Kukucs! Itt vagyok! Itt tessék aláírni. Kösz! Kösz!

FŐGONDNOK: Elnézést kérek, vezérigazgató elvtárs... nem gondoltam, hogy itt találom a kis pihenőben...

KÜLLEI (zavartan): Ledőltem egy kicsit. Valami átmeneti fejfájás, ilyesféle.

FŐGONDNOK: Persze, persze, a frontátvonulás. A megboldogultnál is így kezdődött. Kezdte érezni a frontbetörést, és annak a napnak lőttek! Csupán azért zavarok, engedelmével... A séf a konyhában arról szerzett tudomást, hogy a gyomrával tetszik gyengélkedni... És éppen ezért mára fényezett borjúszegyet készített. A megboldogult is csak diétán élt. Nem kell azt lent elfogyasztani, majd fölhozzuk termoszban, tálcán...

KÜLLEI: Nekem semmit se hozzanak fel, majd lemegyek, és megeszem, amit a többiek esznek.

FŐGONDNOK (panaszosan): Miért kell a séfet is magára haragítania? Tessék mondani!

KÜLLEI (megtörve): Utálom a fényezett borjúszegyet!

*

Montázs:

Minden egyes szöveget a sárga telefon rövid ciripelése választja el.

1. TELEFONHANG: Akkor mondanám a grazi előrejelzést, különös tekintettel a kétnapos ünnepre...

2. TEL. HANG: A büfében hallottam önről: "Az ilyen alak, aki ennyire megjátssza a puritánt, piszok egy sikkasztó lehet!" Mondjam a neveket?

SZÉP NŐI HANG: Én egy kis otthonkában fogadnálak, de alatta semmi. Csak a bőröm, amely sima és illatos!

*

FŐGONDNOK (szárazon, keményen): Annyiszor rám szólt a vezérigazgató elvtárs ebben a sárgatelefon-ügyben, annyiszor, engedelmet a kifejezésért, zargatott miatta, hogy én intézkedtem... (Vékony, ezüst ciripelés.)

KÜLLEI: A sárga telefon?

FŐGONDNOK: Most már csak az utasításra várok. Egyébként mára bécsi szeletet készített a séf.

KÜLLEI: A sárga telefon egyelőre marad.

FŐGONDNOK: És a bécsi szelet, engedelmével?

(Nincs válasz, ciripelés.)

KÜLLEI (fölveszi a kagylót): Tessék!

SZÉP NŐI HANG: Picim?

KÜLLEI: Egy pillanatra...

FŐGONDNOK (mint aki fölkiált: végre!): Akkor én nem is zavarok tovább, vezérigazgató elvtárs, A viszontlátásra!

SZÉP NŐI HANG: Picim?

KÜLLEI (kis tűnődés után, megtörten): Igen.

(1978)

 

A HIBERNÁLT ÜGY


HANGOK

TÖRÖK
CZÉKUS
FELSZOLGÁLÓNŐ
STOCK
IGAZGATÓ
TITKÁRNŐ
RÓZSA
ILONA
NOVEMBER

 

1

TÖRÖK (férfias, nyugodt hang): Akkor magának tejjel, ugye, Czékus bácsi?

CZÉKUS: Szokás szerint, doktor úr kérem.

TÖRÖK: Jó. Két kávé, egy kis tej.

FELSZOLGÁLÓNŐ: Igen, hozom.

TÖRÖK (nyújtózkodó derűvel): Megint bűnbe viszem magát. Huszonnégy óra a miénk, Czékus bácsi, huszonnégy óra senki földje.

FELSZOLGÁLÓNŐ: Parancsoljanak.

TÖRÖK: Köszönöm. Hát tudja, jók ezek a vidéki utak, előadások, konferenciák, az ember egy kicsit kikapcsolódik. De amikor megállunk itt, a kamara-erdői platón, hogy megigyuk azt a bizonyos kávét, amikor meglátom a várost... ezt a nagy, büdös, gyönyörű várost. Ahogy itt elnyújtózik alattunk... (Kis csönd.) Mióta is dolgozunk mi együtt, Czékus bácsi? (Belső tűnődő hang.) Czékus bácsi, Czékus bácsi... öt évvel vagy idősebb, mint én... de az ezüst kefehajad, a hintázó tengerészjárásod... a vastag csecsemőpraclid a volánon... és az állandó igenisdoktorúr... hogynedoktorúr... és képzeld, most hirtelen nem jut az eszembe, mi is a keresztneved! Lajos? József? János?

CZÉKUS: November 7-én lesz kerek hét éve, doktor úr, amikor éppen az ünnepségre vittem, és sötétkék ruhát tetszett viselni, fehér díszzsebkendővel. Nekem meg akkor állt először a derekamba a lumbágó, és tetszett egy jó doktort ajánlani.

TÖRÖK: Kerek hét éve! Hogyha visszafelé néz az ember... én tisztán látok a gyerekkoromig. Fordított látcső. Kihűl a kávéja, Czékus bácsi. (Kis derűvel.) Tudom, én szoktattam magát erre is. Gondolom, a kedves felesége szerint rossz szokásainak egy része tőlem származik. De hát én is átvettem magától egyet és mást. Nemcsak a házastársak kezdenek hasonlítani egymáshoz.

CZÉKUS: Én igazán jól megszoktam a doktor urat.

TÖRÖK: Olvas a számról, a mozdulataimból. (Kis csönd.) Maga most szépen hazamegy, Czékus bácsi, igen, igen, ahogy szoktuk, és holnapután reggel odaáll a kocsival az intézet elé. Mindketten frissen, munkára készen!

CZÉKUS (kis sóhajjal): Ahogy szoktuk, doktor úr.

TÖRÖK (inkább öniróniával): Sima arccal, tiszta lelkiismerettel. Megint lopunk magunknak egy napot! Magunknak? Nekem.

CZÉKUS: A cuccot ne tessék a kocsiban felejteni.

TÖRÖK: Attól őrizz! Nézze, a kicsike nem vár ajándékot, de vettem neki egy borpiros kardigánt. Jól megy ahhoz a szép barna bőréhez és a szénfekete hajához... (Kis szünet.) Persze maga diszkrét. És nehogy szórakozottságból fölhívjon engem otthon...

CZÉKUS (kicsit sértődötten): Az csak egyetlenegyszer történt meg, doktor úr, akkor is...

TÖRÖK (békítve, nevetve): Akkor még nem tanultuk be a mutatványt!

CZÉKUS: Semmi baj, doktor úr.

TÖRÖK: Fizetünk, kisasszony... a többi marad.

FELSZOLGÁLÓNŐ: Köszönöm szépen.

CZÉKUS: Tessék a cucc, doktor úr. És ezek szerint tizennyolcadikán hét harminckor az intézet előtt.

TÖRÖK: Tiszta lelkiismerettel. Jó pihenést, Czékus bácsi! És kézcsókomat Rózsa asszonynak. Kerti munka lesz?

CZÉKUS: Hát, rendbe teszem a kocsit. Aztán alvás lesz és evés lesz. Mert ilyenkor a feleségem mindig agyonetet.

TÖRÖK: Értem. A rossz lelkiismeret ellen, Hát akkor jó pihenést, Czékus bácsi!

CZÉKUS: Én is kívánok... minden jót, doktor úr! (Felbődül az autómotor.)


2

TITKÁRNŐ: Igazgató úr, kérem, a kiküldött...

IGAZGATÓ (maga megy az ajtóhoz): Tessék befáradni, Stock elvtárs.

STOCK (vannak viccei): Üdv, üdv! Ez a vacak, nedves ősz az ember csontjáig eszi magát. Most a Rudasban, nyakig meleg vízben! (Kis, kéjes sóhaj.) Sajnos, én már menthetetlenül meteoropata meg mindenféle pata vagyok.

IGAZGATÓ: Tessék, foglaljon helyet. Ancsa, kérem, két kávét... és - esetleg konyakot? (Kis szünet.) Hát akkor azt is. (Szép zenélőóra-harangjáték.)

STOCK: Antik zenélőóra? Gyönyörű. A nagyapámék házában volt egy ilyen óra. Hobbi?

IGAZGATÓ: Az elődömtől maradt. Leltári tárgy.

STOCK (vihorászva): És azóta folyton muzsikál, folyton muzsikál?

IGAZGATÓ: Minden negyedórában.

STOCK: Ez gyönyörű! Ez poétikus! Az ember elmerül a hétköznapi munkában, rideg adatok, rideg tények, rideg határozatok, rideg megbeszélések - és akkor egyszerre belemuzsikál a múlt. Minden negyedórában. Vagyis eszünkbe juttatja, hogy mi nemcsak nitrogénből és szénhidrátból vagyunk, hanem lélekből is. Ez, kedves barátom, nem antimarxista tétel, ez csak amolyan luxus, álmodozás. (Keményen.) Szóval szabaddá tettek egy főelőadói helyet?

IGAZGATÓ: Eddig még nem sikerült. Nem olyan egyszerű szabaddá tenni egy helyet.

STOCK (mániákusan): Nitrogén, szénhidrát... (Keményen.) A leiratban jeleztük, a főnököm kihangsúlyozta, a dolog nem tűr halasztást.

IGAZGATÓ: Igaz, igaz, de ha nincs szabad státusom!

STOCK: Kedves, jó barátom! Szabad státus sehol sincs. Nálunk teljes a foglalkoztatottság. Mi betöltünk minden helyet, nálunk nincs munkanélküliség, mi az állampolgárnak, legyen az bár zseni vagy tökfej, megszállott szent vagy kleptomániás, helyről gondoskodunk. (Vihorászik.) Mindez föltételezi, hogy cserealapon, áthelyezéses alapon - és erről mi gondoskodtunk - szabad státus bármelyik pillanatban teremthető. Az egyik fenék fölcseréli a széket egy másik székkel, ahová természetszerűleg egy másik fenék kerül. Egyszerű aritmetika. Nos? Nemde?

TITKÁRNŐ: Tessék, kérem, a kávé és a konyak. (Ki.)

IGAZGATÓ: Sajnos nálunk nincs ilyen kapcsolat szék és fenék között. Amióta én itt dolgozom, az ilyesmi egyszerűen nem létezik. Az én embereim jól beletanultak a beosztásukba, mondhatnám büszkén, az én embereim művelt szakemberek. Három évembe került, amíg sikerült ezt a gárdát így kialakítanom.

STOCK: Ember! Emberfia! Ki akarja ezt megbontani? Ki akarja a maga nagyszerű káderpolitikáját összekutyulni? Ki akar ebbe a nagyszerű organizmusba testidegen testet elhelyezni? Akit mi küldünk ide, majd az is jól dolgozik. Kell hogy jól dolgozzon, mert nincs más választása. Mondhatnám úgy is, ez az utolsó előtti dobása a szerencsétlennek. Nálunk ő évekig egy alosztályt vezetett, de ez az alosztály, hogy is fejezzem ki a statikai helyzetet, megfelelt egy főosztálynak. Viszont még magasabbról valakit hozzánk, lefelé irányítanak, és annak helyet kell teremtenünk, így tehát a szóban forgó állampolgár helyét neki kell átadnunk. Kicsit bonyolult, elismerem, de van benne logika. És akit most ideirányítunk az önök intézetébe, éppen a zuhanás állapotában van. Ha megkapaszkodhat egy székben, egy szerény ülőalkalmatosságban, azt, higgye el nekem, majd sokszorosan megbecsüli. Ennélfogva ön az ő személyében megtalálja egyik legforróbb hívét, rajongóját, munkatársát. És mit érünk el ezzel a kényszerű mozgatással? Na mit? Megerősítjük az intézetét.

IGAZGATÓ (egyre ingerültebben): De hogy gondolják ezt, kérem? Kit rúgjak ki én, helyeztessek át ok nélkül, erkölcsi alap nélkül?

STOCK: Erkölcsi alap? Micsoda metafizikus gondolkodás! Nem járt ön, elvtársam, egyházi iskolába? Netán a fölmenők közt egy szent, egy püspök? (Vihorászik.) No de ez csak humor, vicc, vicc, vicc! Kell a lazítás! Kell a lélek derűje. Nálam egy-egy drámai tárgyalás után előfordul, hogy félórát röhögök. Miért? Semmiért. Önvédelem. Mi ez valójában? A lélek anyagcseréje. No de nem is akarom az én kedves kollégámat terhelni. Az ön személyzeti osztályán van egy kis szürke ember, aki az utóbbi időkben sajnálatosan passzív. Rendkívül találékony valaki. November kartársra gondolok. Ez valóban egy titkos zseni. A könyökében minden történelmi tapasztalat. Ez az ember léleklátó. És ha ön, bizonyos szentimentális beállítottsága folytán, nem találja meg azt a bizonyos csereszéket, neki legalább tucat van tartalékban. Az igazi embergazdálkodás nem hirtelen döntésekre épül, de gondosan előkészített, sokesztendős elemző munkára. És dokumentációs anyagra. Engedelmével...

IGAZGATÓ: Én és November, ezt meg kell mondanom...

STOCK: Tudom! Egyben s másban tartósan nem értenek egyet. De kollégám, előbb-utóbb majd megtanulja becsülni őt! Ezt megjövendölöm.


3

RÓZSA (suttogva, ébresztgetve): Ferenc... Ferikém!

CZÉKUS (nyöszörögve): Mi baj? (Gyötrődve.) Elaludtam az időt?

RÓZSA (vidáman, telítetten): Semmi baj! Ma nem kell korán kelned. Tudod, a szabadnap! Aludj, aludj! Majd leengedem a rolót.

CZÉKUS: De kirángatsz az alvásból!

RÓZSA: Nyugtalankodtál, küszködtél, csikorgattad a fogadat.

CZÉKUS: Vagyis én ébresztettelek téged. Összeálmodtam egy rakás marhaságot. Hogy ki volt a nevem ragasztva a falakon. (Kis csönd, nyújtózkodás.) Negyed négy. Mikorra lesz még reggel! Nekem az alvás már fuccs!

RÓZSA: Holnap ebédre ropogós kacsa! A nagycsarnokba mentem a kegyelmes kedvedért. És délutánra mozijegyet is váltottam.

CZÉKUS: Ide figyelj, Rózsa! Csodálod? Én már úgy jövök haza ezeken a napokon... én úgy lopom be magam a saját lakásomba, a saját feleségemhez, mint aki egy idegen nőhöz jár. Körülnézek, nem vesz-e észre a szomszéd.

RÓZSA: Ezt már igazán megszokhattad volna. Nem a te ügyed, nem a te felelősséged. Nem a te lelkedet nyomja. A főnöködnek teszel szívességet vele. A szeretett főnöködnek, annak a vénülő nőbolondnak.

CZÉKUS: És látod, a doktor úr, az milyen prímán bírja idegekkel! Hogy és mint bírja ezt a kettős életet! Van szép családja, elég formás felesége, két kamasz fia és olyan lakása, hogy mások egy életben nem jutnak ilyenhez! De ő már évek óta ezt csinálja! Évek óta. Szűk neki a világ. És nekem minden hónapban egyszer-kétszer ez a kutyakomédia!

RÓZSA: De nekünk is jól jön, az isten megáldjon!

CZÉKUS: Ettől nem tudok én aludni. Ettől csikorgatom én éjszaka a fogamat. Ettől megyek én majd a diliházba.

RÓZSA: Ferenc! Te itt vagy a saját jószagú otthonodban. A szép kertedben, ahol annyi a munkád! És... mondhatok valami jót magamról is?

CZÉKUS (nem figyel a humorra): Én is kettős életet kell hogy éljek, Rózsa! Holnapután reggel odaállok sima pofával az intézet elé, mintha előző este érkeztünk volna. (Megcsöndesedik.) Nem is tudom... a doktor úr, nem mondom, nagyon jó főnök, kimondott úriember, de engem kikészítenek ezek a lopott szabadnapok. Ő ott a nőjénél, én meg itt, reszkető gyomorral, a nejem mellett.

RÓZSA (frissen, nevetve): Hát ez a baj? Talán neked is valami új nőcske kellene? Új szín az életedben? Évek óta csináljátok. Igazán megszokhattad volna. Már élvezhetnéd egy kicsit. Ez már olyan jogos neked, mint egy veszélyességi pótlék.

CZÉKUS: Csináljátok! Ő csinálja. Ahogy mondod, benne van a korban, és mégis kell neki. Már nemegyszer mondtam: átkérem magam másik beosztásba, a gondnokságra, a laboratóriumhoz, de... nem tudom. Én ezt a doktor urat, hogy is mondjam, kedvelem. (Tűnődve.) Lehet, hogy az ilyen nagy embernek, aki mindig csak spekulál, az ilyen kiemelt koponyának, aki mindig csak járatja az agyát... élet értelme, lét meg nemlét (nehezen mondja ki, de pontosan) strukturalizmus... lehet, hogy az ilyen embernek szükséges az ilyesmi, hogy frissítse az agyát; lehet, hogy neki joga van az ilyesmihez is. Ugye a jól táplált test, az állandó bőséges étkezés, ami együtt jár a vidéki kiküldetésekkel, a végtelen tudományos összejövetelek. Hogy mit tudnak összezabálni azok a tudományos emberek! (Talán kis irigységgel is.) Neki meg mindig jönnek új nők, egyik váltja a másikat, egyik jön a másik után, szabadon, önként, jókedvében. A doktor urat, ez nem kétes, bírják a nők. Forgolódnak körülötte, szédítik, tágra nyitják a szemüket... Látom én, hogy ezek a kis féltudományos munkatársak - vagy ahogy a doktor úr szokta mondani róluk-, ezek a kis női csukák... (Kis szomorúsággal.) Van ember, aki úgy él haláláig, hogy nem jutott neki egy igazi gyönyörű nő! A doktor úr pedig... bár ez a legutóbbi, ez az F. Csik Ilona... egyszer be kellett hogy dobjak neki egy levelet... mintha ez legalábbis komolyabb volna... Nem szoktam én mások ügye után szaglászni, a számat se járatom, de az F. Csik Ilona mintha nagyobb hatást gyakorolna rá... Én ezt a doktor úr arcáról látom. Ha véletlenül szóba hozza. Ahogy rögtön megváltozik a pillantása, ahogy a hangja elérzékenyedik...


4

ILONA (világos, dallamos hang): Már nagyon vártalak, kismindenem. Én már reggel óta várlak, amikor te még... szóval jöttek a betegek, kezükben a sorszám, de én mindig csak arra gondoltam, egyszer majd te lépsz be a rendelőbe.

TÖRÖK: Sorszámmal a kezemben.

ILONA: Sorszámmal, kismindenem! Uramatyám, te sápadt vagy meg lihegsz! Ez a rohadt lift megint bedöglött?

TÖRÖK: Számít az? Hat emelet, lépcsők kettesével. (Belső tűnődő hang.) Hat emelet! Csekélység! Egy történelmi szívnek. De jobb így! A házmesterné kérdő pofával bámul. Mit akar ez a veterán ettől a tündéri kis nőtől? Ettől a gyönyörű kis F. Csik Ilonától? Az igaz, hogy minden pihenőn kifújtam magam, de azért mégis. Szív és szenvedély. Micsoda távolságok! (A nőnek.) Futottam fölfelé, alig vártam, hogy meglássam az égősárga pongyoládat a katedrálüvegen keresztül!

ILONA: Hát akkor teljes kényelembe! Le a cipővel, kismindenem, nekem nincs bejárónőm! Idekészítettem a finom papucsodat. Így. Ha sokára jössz, szoktam beszélgetni vele. Hol marad ez a te gonosz gazdád, mondd! Ez a titokzatos idegen. (Beljebb.) Ide a rekamiéra. (Kellemesen felsikolt.) Uramatyám! Te ilyen erős vagy? Csak úgy a két karodba?

TÖRÖK: Te voltál az utolsó két hetem. Minden órám. Minden pillanatom. Mitől van neked ilyen virágillatod?

ILONA: A kölnitől, amit tőled kaptam.

TÖRÖK: Ez nem kölni. Ez a bőröd. Ez a hajad. Ez a lélegzeted.

ILONA: Túl szépeket mondasz, kismindenem. Ahhoz képest, hogy alig látlak, túl szépek a szövegeid.

TÖRÖK: Most szépen kihámozlak ebből a zizegő-sziszegő sárga pongyoládból!

ILONA: Importált, valódi indiai. Tiszta selyem.

TÖRÖK: Te gyönyörű kis indiai! Hol a csillag a homlokodról?

ILONA: Csak azt ne mondd nekem, hogy gyönyörű kis indiai! Elég nekem, ami amúgy is vagyok. Szeretném szőkére festetni a hajam. Mit szólsz?

TÖRÖK: Ezt a fekete selymet? Megbolondultál?!

ILONA: Értsd meg... szabadulni akarok. Saját magamtól, ha nem tudnád. Én szerettem Fedeles Lalát, de őt is otthagytam. Emiatt.

TÖRÖK: Mi miatt? Ő az F. betű a neved előtt?

ILONA: Két évig voltunk együtt hivatalosan, de azt mondtam neki, nézd, Lala... (indulatosan) túlságosan kihangsúlyozta, hogy romák vagyunk. Egy is sok, nemhogy kettő. Nekem ez kalitka, érted? Én ebben nem akarok benn maradni. Nekem ne vágják a képembe, bármilyen bajuk is van a világgal, te, te rohadt roma! Inkább elvállaltam a zsidó származást, egy időre legalábbis. De hát az sem megoldás. Mondjam azt, hogy örmény vagyok, Erdélyből, ezt tanácsolta egy okos valaki.

TÖRÖK: És ki az az okos valaki?

ILONA (elneveti magát): Egy másik roma! De hát ha odaadjuk az anyánkat, az apánkat, a gyerekkorunkat, akkor mi marad, mondd? A pucér fenekünk? De hagyjuk ezt! Mesélj, kismindenem, arról a régi tornacsarnokról, ahová anno dacumál mint kisdiák jártál. Ahol olyan nagy volt a visszhang, mintha mindenki énekelne. Ezt a szövegedet nagyon szeretem. Ugye, te voltál a legjobb tornász? Meg arról az első lányról mesélj, akinek virágot tűztél a hajába, azon a szigeten, és hogy a Duna!... Ezeket a szövegeidet bírom. (Gyanakodva.) Te csak úgy fölugrottál most ide, vagy ráérsz nekem? Mert én kivettem a szabadnapot.

TÖRÖK (meghatódva): Én is. Szigorúan. Huszonnégy óra a miénk. Ez, tudod, kis gyönyörű indiai, nekem olyan, mint amikor az ember úgy él, mintha szállni tudna. Vagyis: madár módra. Várj csak! Ebben a sportszatyorban van valami neked való.

ILONA: Uramatyám! Te nagyokat lopsz a kosztpénzből! És ez a kardigán!

TÖRÖK: Ezt pedig megisszuk.

ILONA: Napóleon! Honnan van neked ennyi rengeteg nagy pénzed?

TÖRÖK: Olyan rengeteg nagy pénz kell ehhez?

ILONA: Ne facsard az agyam, kismindenem, nem vagy te centrifuga. Járok a Hiltonba is, ismerem az itallapokat is satöbbi. Mondd meg, de kéz a szívre: ki vagy te igaziból? Nem tudok rólad aztán igazán semmit. Jössz és elmégy, utánad a füst. Te valami nagy ember lehetsz, ne is tagadjad! Neked legalábbis titkárnőd van, két telefonod, neked beadják a kávét, az irodába viszik tálcán az ebédet. Még az is lehet, hogy diétázol. De ezt csak viccből. Nem, nem vagy te hétköznapi.

TÖRÖK: Pedig az vagyok. Teljesen hétköznapi.

ILONA: Nem, nem és nem! Több vagy. Sok vagy.

TÖRÖK: Ha neked vagyok több, akkor igazad van.

ILONA: Szép családod, autód, Görögbe jársz nyaralni. Vagy Olaszba.

TÖRÖK: Járatod a szád, és nem adod ide. Még meg sem csókoltál.

ILONA: Rólam még senki se mondta, hogy frigid vagyok. (Kedvesen, belülről.) Mindig is szerettem volna egy komoly, őszülő férfit. És te úgy őszülsz, mint egy isten.

TÖRÖK: Mint egy vén, trotty isten.

ILONA: Mint egy osztályon felüli isten. Különben mit akarnék én tőled? Hogy hozol egy kardigánt meg egy üveg konyakot? Mit tudok én rólad, mondd! Hogy valami anyagbeszerző vagy, és kéthetenként Pestre jössz - Nyíregyházáról. Te és Nyíregyháza! Még a szemed állása is más. Aztán a romantika. A tornacsarnok sráckorodból. Meg az a bizonyos Feketesári, az első, aki lefeküdt neked. És hogy szereted a zsírbapirítóst meg a paprikás krumplit. Több mint fél éve, hogy ismerjük egymást, és ennyi az összes bizalmad? Hogy még az igazi nevedet sem tudom? Én meg szépen beengedlek ide. A lakásomba. Az életembe. (Majdnem komolyan.) Te még egy kéjgyilkos is lehetsz, kismindenem!

TÖRÖK: Nem, nem, édesem, én csak egy kreatúra vagyok.

ILONA: Az valami divatdolog?

TÖRÖK: A legteljesebb mértékben, ibolyaillatom!

ILONA: Veled nem lehet komolyan! Olyan vagy, mint egy tintahal.

TÖRÖK: Tintahal?

ILONA: Befesti a vizet, és már nincs sehol.

TÖRÖK: Te ilyeneket tudsz?

ILONA: És még másmilyeneket is. Engem nem kell átverni, jóember, tőlem akkor mégy el, amikor akarsz, és ha nincs kedved visszajönni, hát nem jössz. Ez az ablak, itt a hatodik emeleten, nem arra való, hogy kiugorjak rajta. Miattad. Se miattad, se másért. Eddig értjük egymást?

TÖRÖK: Te kis vadember! A lobogó szemeddel meg a büszkeségeddel.

ILONA (rátartian, naivan): Hát igen, büszke vagyok.

TÖRÖK: Kezdjek el gyónni neked?

ILONA: Unalmas lenne. Nyisd ki a konyakot!


5

November monológja

NOVEMBER (száraz, kántáló, olykor kísértetiesen monoton): Nevem November. Hét év óta ennek a nagy fontosságú intézetnek egy eléggé szerényen dotált munkatársa. Kialakult ember vagyok. Húsz év óta ugyanazt a kalapot viselem - sárgásbarna, nagy peremű, teveszőr -, és esőre hajló időben mindig van nálam esernyő. Megbízhatónak mondhatom magam. Különben ötvenharmadik évemet taposom, közgazdasági doktorátussal rendelkezem. Egyik nejemtől törvényesen elváltam, a másik, sajnálatos módon, agyhártyagyulladásban elhalálozott. Voltam már néhány nagyobb fontosságú intézménynél személyzeti főnök, döntő szavú káderes, nyitva állt előttem az út egészen magas pozíciók felé, s csak rajtam múlott, hogy ez vagy az mikor realizálódik. De elkövettem egy végzetes hibát. Idő előtt napvilágra hoztam egy befolyásos ember bűnlajstromát. Ezután az utam lefelé vitt, meredeken. Értsük meg egymást. Gyűjtő alkat vagyok, természettudományos érdeklődésemet mindig is az emberi természet belső, mondhatni titkos szférái vonzották. Vizsgálódásom tárgyai a mindenkori közélet szereplői s még inkább azoknak magánélete és ezen belül is a magánélet neuralgikus pontjai. Immár elözvegyült lakrészemet - mert lakásom másik felét elhunyt nejem idősebb nővére birtokolja - mennyezetig érő polcok foglalják el. Zsúfoltan kartotékokkal. Az egyes kartotékok egy rendkívül szellemes, általam kidolgozott mutatórendszer jóvoltából, személyre és esetre lebonthatóan, azonnal rendelkezésre állnak. Szeretném ennek a hangsúlyozottan magángyűjteménynek elméleti alapvetését és gyakorlati célját röviden - ismétlem: röviden - megvilágítani. Értsük meg egymást. Megesik, hogy egy-egy fontos tisztségviselő - gyűjteményemben a legalacsonyabb grádus: főelőadó - munkálkodása során, lévén hogy emberek vagyunk, bizonyos hibákat követ el. Ezek lehetnek anyagi természetűek, erkölcsiek, politikaiak, hatalmiak satöbbi, satöbbi. Nomármost - és ezt nem én találtam ki, ez történelmi kategória - a dolog néha úgy alakul, hogy bizonyos erőviszonyok, magasabb érdekek miatt, a már leleplezett tagot még nem lehet, még nem szükséges, még nem illik per pillanat lebuktatni. Ilyenkor az ügyet el szokták tenni. Ismétlem, a módszert nem én találtam ki, én csupán a tudomány szintjére emeltem. A visszaélést, a gazemberséget külön kipreparálom, fölnagyítom, és hibernálási, azaz mélyhűtési eljárásnak vetem alá, azaz előidézem a bűnbeesés klinikai halálát. Így aztán teljesen épségben tárolható, egészen addig a pontig, amikor is az érintett tisztségviselő már elvesztette potenciális erejét, klikkjének támogatását, és ennél fogva bármelyik pillanatban elővehető. A tetszhalott priusz, amelynek eddig csak minimális oxigénfogyasztásra volt szüksége, megkapja az éltető oxigénadagot, az éltető napfényt is, íme: a delikvens friss bűntudattal, lehorgasztott fejjel távozik. Megmondom őszintén, boldog vagyok, hogy hosszabb szünet után, a felsőbb bizalom jóvoltából ismét dolgom akadt.


6

CZÉKUS: Mennyi az idő? Fél tíz múlt? Hagyod, hogy átaludjam a napot!

RÓZSA: Nem ébresztettelek, Ferenc, a rossz éjszakád után. De a kacsa már a sütőben, a mozi miatt korán ebédelünk.

CZÉKUS: Nem ébresztettél! (Keresve anyagot a nyugtalanságra.) De nekem a kocsit le kell mosnom, olajat is kell hogy cseréljek, azonkívül... (Kívülről erősödő autózaj.) Megismered? Ez az intézeti Csajka.

RÓZSA: Mert csak egy ilyen kocsi van Magyarországon! Hagyd el ezt az állandó idegeskedést! Uramisten, csak már holnap lenne! Csak már ébreszthesselek ötkor: csak már vedd át a szolgálatot, hogy ne jusson időd tisztességes ebédre! (Növekvő autózaj.) Egy mozira, semmire!

CZÉKUS (fékcsikorgás után): Mondom, ez az intézeti Csajka. Az igazgatóé. Megismerem a kihagyásairól. Rossz az ütemezése.

RÓZSA: Na és akkor! Neked mi közöd az egészhez? A fejesek játékaihoz! Megkapod az utasítást, és kész!

CZÉKUS (gúnyosan, keserűen): Azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű?

(Kopogtatás az ajtón.)

RÓZSA: Tessék, nincs bezárva.

KOLONICS: Csókolom, jó reggelt, Ferenc bátyám!

RÓZSA: Tessék csak beljebb!

KOLONICS: Behordom a sarat. (Kis szünet után, a konyhában.) Azonkívül sietni kell, sajnos nem látogatóba jöttem. (Szemtelenül.) Sziesztázunk, Ferenc bátyám? Kifárasztotta a vidéki túra?

CZÉKUS (túlzott érzékenységgel): Magának, Kolonics, nem tartozok beszámolni.

KOLONICS: Hát nekem nem is, az igazgató úr küldött magához. Mondom, én marha, a kis titkárnőnek, Ancsának: "A Czékus bácsi? Azt ugyan nem találom otthon. Az még javában járja az országot a főnökével!"

CZÉKUS: Részemről mehetünk.

RÓZSA: Előbb azért megborotválkoznál, vagy nem?


7

NOVEMBER: Szíves engedelmével, igazgató elvtárs, főnököm bizalmából az ügyet én intézem. Elkészültem a teljes anyaggal, és kipreparáltam a kipreparálnivalót. A megoldás módfelett egyszerű, egyértelmű, sima. A leleplezés reflektora, kérem! Az érdekelt behunyja a szemét, ha nem akar megvakulni.

IGAZGATÓ: Most játsszam itt végig ezt a komédiát? Megalázni egy derék, rendes, szolgálatkész embert?

NOVEMBER: Kérem, én azért vagyok itt, hogy minden kényelmetlen procedúra alól mentesítsem az igazgató elvtársat.

IGAZGATÓ: Akkor miért nem a saját maguk osztályán intézik?

NOVEMBER: Az ön jelenléte szükséges, engedelmével. De csak a jelenléte. A továbbiak miatt. Ami Török doktort illeti, az már felsőbb szint. Oda én már kevés vagyok. Egyébként legyen szabad megnyugtatnom, említett idősebb gépkocsivezetőt nem éri semmi sérelem. Egyrészt ugyebár az ő esetében a védett kor, így nincs mód arra, hogy kirúgjuk, másrészt ő csak mint szimpla tanú szerepel, és ebben a minőségében szinte elhanyagolható valaki. Kezünkben minden döntő adat, mert amint bátorkodtam kifejteni, a korszerű hibernálási technika...

(Halkan búg a telefon, az igazgató beleszól.)

IGAZGATÓ (idegesen): Küldje be! Itt van az a bizonyos sofőr, de nagyon megkérem, semmi szadizmus...

NOVEMBER: Az instrukciót tökéletesen értem, igazgató elvtárs.

CZÉKUS: Jó napot kívánok!

IGAZGATÓ: Jó napot, Czékus bácsi. November kartársat ismeri. Üljön le. Rágyújt?

CZÉKUS (konokul): Csak a magaméból.

NOVEMBER (visszafogott mohósággal): Akkor talán, egymás idejét kímélendő, térhetnénk a tárgyra. (A zenélőóra játéka.) Gyönyörű! Andalító! (Nekiszabadulva, mint aki vérszagot érez.) Lám, lám! Mi elküldjük önért egy kartársát a lakására, és ő hiánytalanul megtalálja magát, leltári egészében. Ön, kérem szépen, egy, a népgazdaság szempontjából rendkívül értékes időben, amelyet közönségesen munkaidőnek szokás nevezni, a lakásán tartózkodik. Netán ajtómázolással, nyúltenyésztéssel, barkácsolással ütve agyon üres óráit?

IGAZGATÓ: Talán lehetne rövidebben, igen?

NOVEMBER: Bocsánat. Tudomásom szerint az ön fizetett szabadsága, a Munka Törvénykönyve értelmében, évi huszonkét nap, hosszú szolgálatának köszönhetően. És amint ez az elfekvő iratokból látható, szabadságát már ez év májusában letöltötte, mégpedig különös tekintettel reumatikus bántalmaira, gyógyfürdőn, szociális gondoskodásunk folytán, szakszervezeti beutalóval. Tévedtem volna valamiben?

CZÉKUS (magába zártan): Nem. (Lassan, akadozva.) Kérem, útközben tönkrement a fékberendezésem.

NOVEMBER: Akkor miért nem tetszett szervizre vinni azt a kocsit?

IGAZGATÓ: Talán ezek a részletek nem is érdekesek.

CZÉKUS (valamiféle gyűlölettel): Mondom, a kuplung meg a fék.

NOVEMBER: Jó. Kíséreljük meg elfogadni ezt az állítást. Bár egy műszaki vizsgálat erre is fényt deríthetne. De az a tény, hogy hazavitte a lakásához a kocsit, bejelentés nélkül, az már nem valami szabályos, távolról sem, nemde? Ebben, gondolom, egyetérthetünk. Önnek magyarázzam? Aki jobban tudja mindezt, mint én?

IGAZGATÓ: De hiszen itt most nem Czékus bácsiról van szó!

CZÉKUS (most már nyugodtabban, de korlátolt konoksággal): A kuplung meg a fék.

IGAZGATÓ: Nézze, kérem! Magának nem kell vádolnia senkit, a főnökét sem, mi ezt nem kívánjuk magától.

NOVEMBER (gyorsan, erőszakosan): Illetékes személyek pontosan ismerik a helyzetet. A főnöke önkényes víkendjét, akár hét közepén is! Általában a főnökéről mindent.

IGAZGATÓ: Sajnos, mint kiderült, ez évek óta nem titok.

CZÉKUS (elszabadult, csodálkozó indulattal): Évek óta?

NOVEMBER: Az igazgató elvtárs nem így gondolta. Ezt egyáltalán nem így gondolta. A probléma most összegeződött.

CZÉKUS: Évek óta? Akkor miért jártak vele vadászatra? Akkor miért víkendeztek nála Füreden? Ha évek óta. Akkor miért járt neki állandóan jutalom meg nyereségrészesedés?

NOVEMBER: De Czékus bácsi! Maga egyáltalában nincs obligóban. Magának másfél éve van a nyugdíjáig, azt szépen, rendesen kitölti, és mehet paprikát meg paradicsomot palántázni a kertjébe. Csak az egészség, arra kell ügyelni. Az mindenekelőtt.

CZÉKUS (már csak a magáét tudja mondani): Akkor miért éppen most veszik elő, ha évek óta? Én ezt nem értem teljesen. (Egyre indulatosabban.) Ezért kellett nekem hazugságokat nyelni? Gyűrni magamba a maguk szennyesét, hogy egyetlen nyugodt órám se legyen?!

NOVEMBER: Azt hiszem, kedves Czékus, maga nem veszi észre, hogy hol van, és kiknek a jelenlétében mondja mindezeket. Arról nem is beszélve, hogy mi teljes elnézéssel meg jóindulattal vagyunk maga iránt.

CZÉKUS: Köpök én a maga elnézésére meg jóindulatára. Felfordul tőle a gyomrom.

(A zenélőóra bájos dallama.)

NOVEMBER: Távozhat, kérem. És vegyen be valami csillapítót.


8

TÖRÖK: Nem értem ezt a sietséget. Legalább hallgassátok meg a viccemet... Carter fölkerül a mennyországba... (A folytatás benne marad.) Én ezt egyáltalán nem értem. Micsoda komoly arcok, uraim! Mi volna ez, valami vésztörvényszék?

IGAZGATÓ (zavartan): Nézd, Loránd, ilyesmiről szó sincs. De a téma komoly. Beszélgetünk emberi módon.

STOCK: Talán szokatlan, hogy a fölöttes hatóságtól is jelen van valaki, ez esetben én, de sürgősen muszáj intézkednünk. (Kis indulattal.) Nevezzük nevén a gyereket. Csak magán múlik, Török kartárs, hogy fegyelmi vagy sem.

TÖRÖK (próbálja elviccelni): Ha rajtam áll, akkor én majd gondoskodom, hogy fegyelmi ne legyen. Elterjedt hírek szerint életművész vagyok, nem igaz?

IGAZGATÓ: Kérlek, Loránd, ne ilyen lezserül. Itt fölgyűltek bizonyos adatok, bizonyos kellemetlen tények...

STOCK: Például a nőügyei. Évek óta tudunk ezekről...

IGAZGATÓ: Talán nem is ez a lényeges.

TÖRÖK: Évek óta? És csak én?

STOCK: Ezt a kérdést nem lehet megkerülni, elkenni. Egyik láncszem kapcsolódik a másikba. A munkafegyelem alárendelése bizonyos örömöknek. Nemritkán szertelen ivászatok. És borközi állapotban bizonyos kijelentések.

TÖRÖK: Miféle kijelentések?

STOCK: Sor kerülhet azokra is. Ha ragaszkodik hozzá. Szerencsére mindent rögzítettek.

(A dallamos zenélőóra.)

TÖRÖK: A legkorszerűbb technikával?

(Halkan búg a telefon, az igazgató fölveszi. A feleségével beszél, míg Török és Stock között folytatódik a vita.)

IGAZGATÓ (lehalkított hangon): Küldünk neki, szívecském, néhány szál virágot.

STOCK: Néhány esetben már figyelmeztették is önt.

TÖRÖK: Engem? Figyelmeztettek? Kicsoda?

STOCK: Közvetve ugyan, de megtörtént.

IGAZGATÓ (telefonba): Semmi, szívecském, minden a megszokott rendben... nem, nem felejtettem el; este színház...

STOCK: Az úgynevezett soproni szimpozion. Valóságos Török-fesztivál.

IGAZGATÓ (telefonba): A fejfájásom teljesen megszűnt.

TÖRÖK: Az intézet vezetőségétől köszönőlevelet kaptam.

STOCK: Mert csak két lehetőség volt. Vagy fegyelmit kap, vagy köszönőlevelet.

IGAZGATÓ (telefonba): Szerintem sznobok, divatban vannak.

TÖRÖK: Szép mesedélelőtt. A munkámért többször is jutalmaztak.

STOCK: És a siófoki orgia? Hivatalos pénzen...

TÖRÖK: Fölsorolhatom a jelen volt urakat?

IGAZGATÓ (telefonba): A többit majd este, édes. (Leteszi.)

STOCK: A följegyzésben csak az ön neve szerepel. Mint aki a költségszámlát összeállította.

TÖRÖK: A rágalmakat nemcsak visszautasítom, de gondom lesz rá, hogy törvényes folytatásuk is legyen. Az a világ már szerencsére elmúlt!

STOCK: Micsoda világ?

IGAZGATÓ (szorongva): Nem lehetne röviden a tárgyra térni?

STOCK: Éppen azt tesszük. Talán lennél szíves behívatni November kartársat. Az iratokkal.

IGAZGATÓ (telefonba): Ancsa, kérem... beküldheti.

NOVEMBER: Jó napot kívánok! Tiszteletem.

STOCK: Lenne szíves talán sorra venni az ügyeket.

NOVEMBER: Teljes kronológiában? (Választ sem vár.) Igyekeztem a lehető legprecízebben... Az ilyesminek ugyanis akkor van értelme, hatása, kiteljesedése...

IGAZGATÓ (kurtán): Adja ide azt a dossziét!

NOVEMBER: Lennének még kiegészítő mellékletek, de úgy gondoltam, egyelőre talán ennyi is megteszi.

STOCK: Nézzük csak! Minden állításról írásos bizonyíték.

IGAZGATÓ: Maga elmehet, November kartárs.

NOVEMBER: Igenis, tisztelettel. Én mindenesetre a helyemen vagyok. (Ki.)

STOCK: Vegyük sorra őket?

TÖRÖK: Nem ragaszkodom hozzá. Magam is részt vettem egy-két ilyen szertartáson. Ha pontos a megérzésem, ez itt befejezett tények liturgiája. Nem szerettem gyerekkoromban sem figyelni az üvegbe zárt bogarat, a tűre szúrt lepkét. Magam sem szeretném eljátszani ezt a szerepet. (Az igazgatónak.) Mi már régóta ismerjük egymást, talán jó munkatársad is voltam... Légy szíves, mondd meg, mi a tervetek velem.

IGAZGATÓ: Hidd el, nekem sem könnyű.

STOCK: Mielőtt még elsírjuk magunkat... Megfontolt beszédre hasonló a válasz. Kérem, Török doktor, tekintse az egészet üzemi balesetnek. Méltányosak leszünk. Más területre irányítjuk, ez természetes, hiszen ön is beláthatja, itt túlságosan is kompromittálta magát. (Álkedélyesen.) Őszülő halánték és ilyen romantikus kaland egy kis asszisztensnővel! Munkaidőben, az intézet rezsijén! Jó, jó. Lapozzunk tovább. Elhelyezzük tisztességesen, és figyelemmel kísérjük a sorsát. A diszkréciónkban is bízhat. Értjük egymást?

TÖRÖK: Teljes mértékben.

STOCK: Nézze, nincs értelme a vérontásnak. Civilizált emberek, civilizált körülmények.

TÖRÖK: Köszönöm.

IGAZGATÓ (félreérti): És mi is köszönjük neked.

TÖRÖK: Akkor... minden jót! (Kimegy.)

(A zenélőóra dallama.)

TITKÁRNŐ: Igazgató úr, kérem, Legendi doktor úr van itt, a Török doktor úr utóda.

IGAZGATÓ: Küldje be, kérem.


9

NOVEMBER: Ami ezt a Legendi doktort illeti, csak magunk közt mondom, rengeteg hibernált anyagom van róla! Várni, várni, várni! (Hétköznapian.) Kivárni. Egyébként...

(1978)

 

A LEPECSÉTELT LAKÁS

Hangok összhang nélkül


HANGOK

SIPOS
ARANKA, a felesége
SZILVIA
ELEMÉR
MIZSEI
MIZSEINÉ
DR. LANTOS
KONRÁDNÉ
TANÁCSI
MÉRNÖK
ÁLLAPOTOS NŐ
PRÓBABABÁK

 

SIPOS: Itthon vagy, Aranka?

ARANKA: Nem. Fölraktad őket a vonatra?

SIPOS: Bőrig áztam. Ebben a dög esőben. Légy nyugodt, elmentek. Tudnál adni egy törülközőt?

ARANKA: Telehordod a lakást. Légy szíves ledobni magadról az ázott rongyokat. A tisztelt vendégeid. Két hétig takaríthatok utánuk. Még szerencse, hogy délután hozták a tüzelőt, és az emberekkel szétdobattam az emeletes ágyat. Itt nem lesz többé Hotel Intercontinental.

SIPOS (kis döbbenettel): Szétdobattad?

ARANKA: És levitettem a pincébe. Megér az nekem egy százast. (Kis csend.) Gyújtósnak is jó lesz.

SIPOS (megrendülten): Gyújtósnak? Az volt a nászágyunk.

ARANKA: A Páskomliget, az volt a nászágyunk. Egy berkenyebokor! Nekem nem hívsz több vendéget arra az ágyra!

SIPOS: Hát, kérlek szépen... (Mást akarna mondani.) És nálatok? A színházban?

ARANKA: Az új főrendező olyan, mint egy bulldózer. Az utcára marta a fél társulatot. Csak én vagyok fix. Egy hivatalsegéd, aki túlélt tizenöt igazgatót.

SIPOS: Az emeletes ágy... A gyerekeink is abban aludtak.

ARANKA: A gyerekeink lassan nagyszülők. Ez itt egyetlen szoba, és ha olyan is, mint egy lovarda - én otthon akarok lenni! Egyetlen szoba, tele kacattal, amit magával hozott az életünk. Minek az a Noé bárkája?

SIPOS: Minek! (Tanácstalanul.) Te engem most egyből agyon fogsz csapni!

ARANKA: Ahhoz én már túl kényelmes vagyok. Na mi van, öreg szamár?

SIPOS (noha megbántva): Szeretem ezt a kedves hangodat. (Lélegzetvétel után.) Nem nagy ügy. Két fiatalról van szó. De csak átmenetileg. Tulajdonképpen egy fiatal házaspár. Vidékről jöttek, ebben a fekete esőben, és nincs hol megszállniuk. De csak egyetlen éjszaka!

ARANKA: Hol szedted fel őket?

SIPOS: Józsiék még integettek a vonatból...

ARANKA: És akkor futottak be ők.

SIPOS: Szó szerint.

ARANKA: Rájuk néztél, és megdobbant az a nagy szíved. Ezek a Donnál eltűnt bátyád unokái! Így volt?

SIPOS: Hasonlítottak.

ARANKA: Vér a véredből. De aztán kiderült.

SIPOS: Kiderült. De a szemükben a kedvesség.

ARANKA: Kidobom őket.

SIPOS (kérlelve): Nem lehet. Most már a vendégeink... Mondom, átmenetileg.

ARANKA: Teljes ellátás, emeletes ágy. Csak nyugodtan, drága gyerekeim. Mert minket jelöltek ki ebben az emberevő világban, hogy mi legyünk a jók.

SIPOS: A fiúból mérnök lesz, ötödéves. Gyengeáramú.

ARANKA: Te vagy a gyengeáramú, drágám.

SIPOS: Most csinálja a diplomamunkáját. Mikroprocesszor, ilyesmi, mit tudom én! Ezért jött Pestre, mert itt van a konzultánsa az egyetemen! (Rádöbben.) Ezek meg ott reszketnek a kapu alatt. Egy pillanat!

ARANKA (magára marad): Úristen, hogy milyen ez az öregember! Már annyira unja magát, hogy idegyűjti az idegeneket. Nem elég neki ez az átkozott gyógynövénygyűjtés. Hogy állandóan tüsszögni kell a fodormentától, az angelikagyökértől, a bazsalikomtól. Asszonyom, az ön allergiája, mondja a doktor úr! Igen, az én allergiám! Hogy elmúltak az évek, az az én allergiám.


SIPOS (fölösleges hangoskodással): Tessék csak beljebb, a feleségem is nagyon örül maguknak. És le ezekkel az ázott göncökkel, nehogy kora tavasszal téli nátha legyen!

ARANKA: Jó estét! Siposné vagyok. Erre a fogasra lerakodhatnak.

SZILVIA: Kezicsókolom. Szeredásné. Szilvia. (Óriásit tüsszent.) Bocsánatot kérek. Milyen csodálatos jó szag van ebben a lakásban!

ARANKA: Az uram bedolgozik a Herbáriának.

ELEMÉR: Kezeit csókolom. Részemről Szeredás. (Tüsszent.) Szeredás Elemér.

SIPOS: Hát igen, a gyógynövények. Idő kell hozzá, de meg lehet szokni. Csak egyet nem tudtam megszokni soha...

ARANKA: Foglaljanak helyet.

SIPOS: A cserzett bőr szagát. Nálunk Újpesten általában bőrszag volt. Mauthner-bőrgyárszag. És a szép fiatal nők ezt vitték a bőrükön haza, ezt a randevúra, a cukrászdába, a moziba. Még az ágyba is.

ARANKA: Hozom a vacsorát. Gombapaprikás, ha kedvelik.

SIPOS: A gombát nem én szedtem. Életveszélymentes.

SZILVIA: Nem is tudom, hogyan fogjuk ezt majd meghálálni. Ahogy így be tetszettek fogadni.

ARANKA: Az uram a meséből a jó tündér, csak egy kicsit már kiment a fazonjából. Azt a vizes dzsekit is vesse le, fiatalember. Jó étvágyat! (Tálalás.) Szóval kis időre Pesten.

SIPOS: Átmenetileg.

ELEMÉR: Ígértek szállást a kollégiumban, de még nem ürült meg a szoba.

SZILVIA: Tessék elképzelni, az utolsó pillanatban jön a lemondó távirat.

ARANKA: És rokonuk? Hozzátartozójuk? Nincs itt senkijük?

ELEMÉR: Kérem, én mindent megszerveztem, de a dolog mégsem jött össze. Amíg összekalapálom a diplomamunkát, két hónap. De addig is szereztem olyan munkahelyet, hogy nappal bejárhassak az egyetemre.

SZILVIA: Éjszakai elfoglaltság.

ELEMÉR: Szóval anyagmozgatás a Szabadkikötőben. Nem fizetik rosszul.

SZILVIA: Én meg ABC-ben leszek kisegítő.

ARANKA: Ilyen vékony fiú és anyagmozgató?

SZILVIA (álvidáman): Külsőre vékony, de rettentően erős. És nagy étvágyú.

ARANKA: Nem akarom megsérteni magukat, de a vendégágyat szétdobattam. Lekerült a pincébe.

SIPOS (álvidáman): Majd fölhozzuk, és összeütjük. Úgy gondolom, átmenetileg.

ARANKA: Gyújtósnakvaló!

SZILVIA: Kérem, mi meghúzzuk magunkat.

ELEMÉR: Nem vagyunk nagy igényűek.

SIPOS: És miről van szó? Egy-két éjszakáról? És ha megtoldják egy kicsit?

SZILVIA: Sipos úr olyan hozzánk, mint egy jó rokon.

ARANKA (keményen): Neki kiterjedt rokonsága van.

*

TANÁCSI: Ön, asszonyom, itt a házfelügyelő?

KONRÁDNÉ: Itt és ezenkívül még három házban. Megjegyzem, elvtárs, tegnap már voltak itt ketten a hatóságtól. Babos úr jellemrajza miatt.

TANÁCSI: Az más. Én az igazgatási osztályról vagyok.

KONRÁDNÉ: Tessék mondani, az már bizonyított tény, hogy Babos úr Olaszban lelépett? Nem a lakásigénylők terjesztik?

TANÁCSI: Ő maga közölte. Ajánlott levélben.

KONRÁDNÉ (mindent tud, de azért csodálkozik): És szerelem miatt? Elnézést kérek, de Babos úr kimondottan férfiak után érdeklődött. Szóval, hogy ki ne mondjam! A hajlamai.

TANÁCSI (komoran): Férfi után ment.

KONRÁDNÉ: Az után a bodros szőke után? A szerencsétlen! Itt hagyott egy ilyen kiemelt életet! Egy ilyen szuperlakást! Egy aranyérmes parókakészítő! És csak élőember-hajjal dolgozott. Halottról legritkábban. Filmgyár, tévé, minden. Ő kapta a legjobban fizetett fejeket.

TANÁCSI: Ki lát bele a szenvedélybe, asszonyom? Tessék mondani? (Mint aki bánja, hogy már túl sokat beszélt.) Hány szobás is az érintett objektum?

KONRÁDNÉ: Majdnem három. Még annak idején, 48-ban választották le. Az az igazi lakás öt szoba volt. Egy agglegény likőrgyárosé. De az illető, még annak idején, hűtlen lett a nép államához, és ezért sittre került. Később rehabilitálták, de már csak Nyugaton. (Észreveszi, hogy túl sokat beszél.) Szóval azt a gyönyörű lakást lecsonkították, és így kerültek ide ezek a Siposék. Kérem, itt azelőtt csakis úriemberek laktak. Nem azért mondom!

TANÁCSI: És kik ezek a Siposék?

KONRÁDNÉ: Kitesznek ketten ötszáz évet. Az öreg azelőtt, úgymond, rendes munkásember volt, most nyugdíj-kiegészítésnek füveket gyűjt a budai hegyekben. És ezekkel a mindenféle gazokkal mindenféle erős szagokat hurcol ebbe a valamikor tiszta házba! (Kíváncsiságból.) A Babos úr lakásának, gondolom, valaki majd nagyon örül.

TANÁCSI: Egy arra érdemes. De amíg eldől, idő kell hozzá.

KONRÁDNÉ: Ez csak természetes! Itt évekkel ezelőtt, erőszakos haláleset miatt, megürült egy lakás, és még most is üresen áll.

TANÁCSI: Elosztási problémák. Raktározási problémák. Igazgatási téma. Vagy egyszerűen tartalékolni kell azt a lakást. Valakinek, ahogy ön mondja. Most mindenesetre az a dolgunk, átvizsgálni a vizsgálnivalót, jegyzőkönyv, két tanúval láttamozva és lepecsételés. LEPECSÉTELÉS!

KONRÁDNÉ: Értem. Amióta csak a világon vagyok, mindig mindent megértettem. Különösen a hatóságot. Háború előtt és háború után, mindegy. Mert minden hatóság - hatóság. És kit képvisel a hatóság? A rendet. És mi a rend? A lehető legjobb dolog. Mehetünk, elvtárs.

*

(Szögelés, kalapálás, zaj.)

SIPOS: Ezt osztályon felüli módon összebarkácsoljuk. Nem is szabad, ne haragudj, Aranka, hogy ebből valaha is gyújtós legyen. Meg kell hogy maradjon.

ARANKA: Múzeumba kerül. Proletárok ágya. Emeletes ágy a huszadik századból. Ebben szültek, ebben haldokoltak.

SIPOS: Aranka áldott humora! Tudjátok, mennyit bírt ez ki eddig? Ha meggondolom, Magyarország történelmét, az utolsó negyvenöt évben. Pedig puhafából van. Emlékszel, anya? Eleinte még érezni lehetett a gyantaszagát.

ARANKA: Megpróbáltam elfelejteni. Miben éltünk évekig, egy pincelyukban. Így értsék ezt a boldogságot.

SIPOS: Lent a gyerekek, fönt pedig mi ketten. (Álvidáman.) Nem mertünk szerelmeskedni!

ARANKA: Hallgass, te idétlen! Nincs benne semmi szégyenérzés.

SIPOS: Visszanézve a szerelem szégyen?

(Erős, többszöri csöngetés kívülről.)

ARANKA: Ez ki az istenverés lehet? (Kiabálva.) Nyitok!

SIPOS: Én minden csöngetéstől várok valamit. Eseményt. És a legtöbbször? Kiderül, hogy tévedés. A szomszédot keresik. Egy jó embert, aki már átballagott a semmibe. Még a legjobb, amikor eltévesztik az emeletet.

ARANKA: Tessék, beljebb, Konrádné!

KONRÁDNÉ: Nem zavarunk?

TANÁCSI: Jó estét kívánok!

SIPOS (még két-három szöget bever): Csókolom, kedves Konrádné asszony. Föltámasztjuk ezt az istenáldotta emeletes ágyat.

KONRÁDNÉ: Az elvtárs itt a tanácstól.

TANÁCSI: Igazgatási osztály.

SIPOS: Ez a két fiatal itt... bemutatom őket. A Donnál elpusztult szerencsétlen bátyám unokái. Egy kis ideig minálunk.

ELEMÉR: Szeredás vagyok. És ő itt az én feleségem.

SZILVIA: Jó estét kívánok! Kérem szépen... mi csak átmenetileg.

TANÁCSI: A szomszéd miatt jöttünk. A megüresedett lakás miatt. (Falon kopogtat.) Itt érintkezik a két objektum?

SIPOS: A válaszfal, kérem tisztelettel.

TANÁCSI: Igen, válaszfal. Ezt tehát tisztáztuk. Szükségem lenne önre, Sipos úr, mint tanúra.

SIPOS: Miről tudnék én tanúskodni? Nem volt hozzá semmi közünk. Semmi, de semmi.

ARANKA: Véleményünk van róla, de az nem kívánkozik ide.

TANÁCSI: Mint egyszerű tanú kellene, a jogi formalitás miatt. Aláírni - másodiknak - egy elkészítendő jegyzőkönyvet, ami tulajdonképpen a további eljárás alapja. Ön csak mint egyszerű állampolgár. Kérem a személyit. (Tüsszent.) Volt tudomása önöknek Babos Béla disszidálási szándékáról?

ARANKA (növekvő indulattal): Volt a halálnak! Majd éppen ránk bízta volna! Egy ilyen ember, aki olyan.

TANÁCSI: Mindegy! Az eljárást le kell folytatni. Az ajtóra sleifni kerül. És hivatalos körbélyegző. Ezt senki el nem távolíthatja. Konrádné, legyen szíves a kulcsokat! Akkor indulhatunk?

*

SZILVIA: Kezit csókolom, Aranka néni! Jó estét!

ARANKA: Szervusz. Sápadt vagy. Mit cipelsz abban a neccben?

SZILVIA: Vettem egy halat. Egy élő halat. Elemér?

SIPOS: A fürdőszobában. Készül az esti jelenésre. Szmoking, csokornyakkendő, miegymás, ami a trógeroláshoz kell, elegánsan odakészítve. Azt hiszem, ma éjjel sót rakodnak. Sós lesz az éjszakájuk.

ARANKA: Őszintén szólva utálok halat bontani. Amikor már agyonütötték, még akkor is ver a szíve. Nem bírom nézni, ahogy dobálja magát. A halála után!

SIPOS: Inkább agyoncsapja még egyszer.

ARANKA: Az én édes uramból a tömény beszél. Ibolyaszezon. Tele van a kosara ibolyával. És ingyen osztogatja. Meglátják ezt a roggyant kis öregembert, és azt mondják: ITT A TAVASZ! És összevissza kínálják.

ELEMÉR (berobban, frissen): Szilvia! Korábban zártatok?

SZILVIA: Áramszünet. Friss vagy, kipihent vagy! De örülök neked!

ELEMÉR: Egy egész telet átaludtam. És a mi jótevőink lábujjhegyen jártak. És suttogtak. Nálad?

SZILVIA: Semmi különös, vagyis...

ARANKA: Hát agyonütöttem szegényt. De ahogy előre megmondtam, még mindig ver a szíve!

SIPOS: Rám ne számíts! Én hozzá nem nyúlok!

SZILVIA: Elkaptak nálunk egy tolvajt. Nem viszkit lopott, nem Napóleont - vécépapírt. Egy vézna kis öreg. Mindene reszket. De különösen a szája. Mielőtt rájött a remegés, azt mondta, artista volt, légtornász, kupolában. És azt mondta a rendésznek, nem tud meglenni sikerélmény nélkül. Ezért jár lopni.

ARANKA: Vécépapír kell neki! Jelenleg hiánycikk. (Csöngetés, kiált.) Ez nem lakás, ez főútvonal! Megyek!

DR. LANTOS: Jó estét kívánok! És elnézést. Doktor Lantos. Egykor törvényszéki bíró, tyúkperekben, jelenleg rokkantnyugdíjas. Micsoda tavaszi erdőillat! (Tüsszent.) Bocsánat.

SIPOS: Tessék csak nyugodtan! Gyógynövények a Herbáriának!

ARANKA (idegesen): Részemről behozom az ételt.

DR. LANTOS: Csak egyetlen kérdésre szorítkoznék.

ARANKA (oldottan): Babfőzelék oldalassal. Kicsit vastagon berántva. Ha bírja a gyomra.

DR. LANTOS: A magam részéről már úgyszólván vacsora után. De talán egy fél adaggal mégis. Jövetelem tartalmi része (mohón enni kezd), mondhatnám így is: közösségi. Szabad estéimet a mindjárt kifejtendő ügyekkel töltöm. És minden estém szabad. Tudomásom szerint az önökkel szomszédos lakás üresen áll. Hetek óta. Nem a magam érdekében jöttem. Nem vagyok lakásra jogosult. Félszobámat megosztjuk ikertestvéremmel. Hány éve is? És ez az együttélés, az idő tömegéhez viszonyítva, szolidan bevált.

ARANKA: Adhatok még egy keveset?

DR. LANTOS: Viszont én és a fivérem társadalmi munkában, mondhatnám úgy is, társadalmi megbízásból, mondhatnám úgy is, a lakásnélküliek, a lakásra váró fiatalok nevében, létesítettünk egy eszmei lakáshivatalt. (Mellékesen.) Talán még egy keveset, asszonyom. (Eszik.) Vezetünk egy nyilvántartást, persze minden bürokráciától függetlenül. Kartotékrendszerünk - príma ez a bab! -, szóval a nyilvántartásunk egyedülálló. A szomszéd lakosztály, prognózisunk és tapasztalatunk szerint, még sokáig üresen marad. És miért? Egy hibás rotáció, a szociális lelkiismeret kihagyásai miatt. Itt vannak önök, két szép fiatal. Férj és feleség?

ELEMÉR: Igen. Hónapok óta.

DR. LANTOS: Az már valami próbaidő! Az asszonyka igen bájos. (Gyengéden.) Gyereket vár? (A hallgatást igennek véli.) Mikorra esedékes?

SZILVIA (fölfokozottan): Bármikorra!

DR. LANTOS: Kérvényük? Vállalásuk? Perspektívájuk? (Miután nincs válasz.) Értem. Kérem, nem akarok senkit sértegetni, de ez itt maga a pokol. Két ilyen fiatalnak. Még ha szeretetből is. Mikor jutnak egy saját pillanathoz? A saját kis csendjükhöz? És a falon túl? Lakatlan lakosztály. Az Ígéret Földje. Nyugalom, összkomfort, ami csak lehet egy kulcsra zárt ajtó mögött. Meddig óhajtanak ilyen defenzív állapotban élni? Meddig tűrik a tűrhetetlent?

ARANKA: Mit akar tőlük, jóember? Miért keseríti őket? Van valami elgondolása?

DR. LANTOS (letörten): Szinte semmi. Magányosak az esték. Becsöngetek, elmondom, amit el kell mondani. Távozom. Ennyi. Elnézést.

ARANKA (megszelídülve): Semmi baj, kedves uram. Elméletben mi igazán egyetértünk. Majd kikísérem. (Kis csönd után.) Ez egy bolond, aki megkapta a kimenőjét. Az ilyesmi mindenkinek jogos. Csak az a marhaság, hogy idekint is folytatja. (Nekikeseredve.) Nem bánt senkit, és mégis közveszélyes!

*

SIPOS: És mit szóltak?

ARANKA: Kifényesedtek az örömtől. Leszaladtak venni mindenfélét, hogy ünnepeljenek. Azt mondtam Szilviának: nézd, mi csak délután jövünk haza. Öt felé. Addig tiétek a lakás. Hogy is mondta az a buggyant? Az a buborékgyártó... az a szivárványműszerész? Egy kis saját csend. És ha maga az Úristen dörömbölne, édes Szilviám, még neki se nyissatok ajtót!

SIPOS: Egy kis saját csend. Az a kimenős bolond (csönd után) talán nem is volt olyan bolond. Mindenesetre odakint zuhog, de az ernyőnk kétszemélyes.

ARANKA: Délelőtt mozi, Ben Hur, legalább négy óra. Utána, te rozsdás gavallér, elviszel ebédelni egy vendéglőbe.

SIPOS: Utána kiderül az ég, sütni kezd a nap. Páskomliget, berkenyebokor.

ARANKA: Te nagyzoló, öreg szamár!

(Kívülről zaj, ajtónyitás, két berobbanó idegen: Mizseiék.)

MIZSEI (erőteljes, harsogó hang): Jó reggelt, kedves Siposék! Az ajtó nyitva volt.

MIZSEINÉ (jókedvű mezzoszoprán): Csókolom, mamika! Mi lennénk a Mizseiék.

MIZSEI: A Mizseiék.

SIPOS: A Mizseiék.

ARANKA: Ők. Átmenetileg.

MIZSEI: Megígértük, eljöttünk. Nálunk az adott szó! (A döbbent csönd után.) Beugrott már, apika? Hévíz, tavirózsák, bütyökáztatás! (Visszhangtalan röhögés.) A lumbágó, apika! Jöjjenek csak bármikor, szívesen látjuk. És az emeletes ágy!

MIZSEINÉ: Mondtam az uramnak, jó, jó, komoly emberek, szívélyes meghívás, jöhetünk a nap minden órájában, de azért sürgönyözni kellene.

MIZSEI: Kaját hoztunk, egy hónapra valót! Két pecsenyekacsa kibelezve, pulykamell rántva, tepertő, oldalas, házitorta, hámozott dió, alma, minden!

MIZSEINÉ: Az emeletes ágy! Ilyennek képzeltem! Majd fönt te alszol, fiam, lent meg én. (Lendülettel.) Mindenkinek Erzsike vagyok!

MIZSEI: Csak pár napig leszünk. Nálunk odahaza átpofozzák a házat. Generál. És garázsépítés. A sógorom intézi. Hogy ne legyünk a rumliban.

ARANKA (fanyalogva): Az emeletes ágy, hogy is mondjam, teljesen foglalt.

SIPOS: Szóval két édes fiatal. A Donnál eltűnt szerencsétlen bátyám unokái. És az asszonyka úgyszólván gyereket vár.

MIZSEI (döbbenten): Gyereket? Remélem, nem eltartási szerződés? Mert arra halálosan vigyázni kell! Apikám, maguk mit sem sejtve aláírják a papírt, és észre se veszik, hogy kezd a dolognak szaga lenni. Tedd le azt a cuccot, Terikém. Olyan barátságos itt maguknál. Igaz, hogy egész nap majd a várost járjuk. Bevásárlás, minden! De este: díszvacsora.

SIPOS (erőt gyűjtve): Hát, kérem szépen... mi ezt a napot, ezt az egész mai napot odaadtuk nekik. Hogy szegénykék magukban lehessenek egyszer. Hogy legyen egy saját pillanatuk.

MIZSEINÉ (nekidühödve): Magukban? És saját pillanatuk? Tetszik tudni, mamika, mi az átkuk a mai fiataloknak? (Várja a kérdést.) Az. Hogy örökké csak lefeküdnének. Már nemcsak a moziban, a presszóban, de a nyílt utcán is, mamika. Fényes délben is összetapadnak, mint a párzó bogarak. Elnézést.

MIZSEI: És tényleg megkötötték azt a bizonyos szerződést? Legalább ügyvéddel?

MIZSEINÉ: Tetszettek már megfigyelni, ahogy néznek? Mint az éhes macskák. Ahogy reggel lesik, fölébredt-e a papi, a mami. Vagy netán, adja isten, elaludtak örökre?

SIPOS (berekedve az indulattól): Semmi szerződés!

MIZSEI: Helyes! (És amiről beszélni akar.) Ha nincs emeletes ágy, ha már foglalt, sebaj. Megvagyunk mi anyuval kis helyen is. Fotel, hencser, szófa, ilyesmi. (Furcsán, erőltetetten nevet, de visszhang nélkül.)

SZILVIA (jókedvűen be): Fölvásároltuk az egész közértet!

ELEMÉR (döbbenten): Vendégek?

MIZSEI: Á, a fiatalok! Részünkről Mizseiék. A nejem.

MIZSEINÉ: Nem sokáig rontjuk a levegőt, ne féljenek!

SIPOS (nála szokatlan keményen): Nincs helyünk, nem értették?

MIZSEINÉ: Micsoda? Kiverné az embert az esőbe? Ezzel a dögnehéz pakkal? És amikor idecsalogatott? Bármikor? És mindig? És természetesen?

SIPOS: Megmondtam, nincs emeletes ágy. Nincsenek Siposék. Nincs fotel. Ha óhajtják, egy ernyőt adhatok.

*

KONRÁDNÉ: A mérnök úr az építési osztályról.

MÉRNÖK (valami nevet mormog).

KONRÁDNÉ: Kaptak a tanácstól értesítést.

MÉRNÖK: Egy kis vázlatot készítenék a lakásról.

SIPOS: Vázlatot? És minek? Több mint harminc éve, hogy itt lakunk, vázlat nélkül.

MÉRNÖK: Mindössze egy skiccet.

KONRÁDNÉ (nem érti): Skicc.

ARANKA: Mi az, hogy skicc?

KONRÁDNÉ: Skicc.

MÉRNÖK: Kérem, ez, amiről itt szó van, lakásgazdálkodási kérdés. Egy alternatíváról van szó.

KONRÁDNÉ: Sipos úrék jól tudják, hogy a két lakás azelőtt egy lakás volt. Gyönyörű, nagy úri lakás. Sőt azt is tudják (emlékező lágysággal), hogy az egész bizonyos Hubert úré volt, a likőrgyárosé. Akkor én még fiatalasszony voltam, és minden nagyobb ünnepre kaptunk ajándékba egy gyomorkeserűt meg egy császárkörtét.

ARANKA: Aztán a nép nevében jött a leválasztás.

KONRÁDNÉ: Jött.

MÉRNÖK: Fölmerült a gondolat, hasznosabb lenne, ha visszaállítanánk a nagy lakást. Mondjuk így, reprezentációs célra. És önöket...

KONRÁDNÉ: ...mert a két lakás ugye egybekívánkozik.

MÉRNÖK: ...és önöket kárpótolnánk egy modern, mondjuk így, lakótelepi lakással. De kérem, ez még intern. És nincs is rá fölhatalmazásom. De azt hiszem, a megoldásnak önök is örülnének. Akkor most följegyezzük a méreteket.

SIPOS (konok, feszült csöndességgel): Tessék eltenni ezt a mérőszalagot.

MÉRNÖK: Szeretném figyelmeztetni...

ARANKA: Megmondta a férjem, tessék eltenni azt a szalagot.

KONRÁDNÉ: Miért szívóskodik, Siposné? Ez hivatalos ügy. És ha úgy döntenek, ahogy döntenek, maguk is jól járnak.

MÉRNÖK: De amíg ebből lesz valami, kedves asszonyom! Amíg itt döntés születik! Amíg itt elkezdik a munkát! Van elképzelésük?

ARANKA: Tudom, akkor már az olyanoknak, mint mi, Keresztúr lesz az aktuális.

MÉRNÖK: Én nem fognám fel ilyen tragikusan.

ARANKA: Én mindent tragikusan fogok fel. Az egész életem, uram, nevetni fog, egy tragédia. A születésemtől mind a mai napig.

MÉRNÖK: Hogy értsük egymást. Itt nem lesz semmi jogsérelem. Csak az eredeti helyzet visszaállításáról van szó. Kapnak ehelyett egy sokkal megfelelőbbet. És ez az önök érdeke is.

ARANKA: Az én érdekem, hogy tessék engem békén hagyni. Az én érdekem ez az ötvenkét négyzetméter. És ehhez ragaszkodom. Ehhez a lovardához, amit soha nem lehet rendbe tenni. Ahol az ablaknál néha reggel van, de a szoba végén mindig este. Hosszú évek óta itt vagyok boldogtalan és hosszú évek óta itt vagyok boldog. Mit mondhatok még?

KONRÁDNÉ: Nem jött váratlanul. Megkapták az értesítést.

ARANKA: Hogy jönnek a tanácstól és valaki legyen idehaza. Hát idehaza vagyunk. Nem fogadok el semmiféle cserelakást.

MÉRNÖK: Sajnálom. Akkor lesz rá határozat. Vannak jogai a bérbeadónak is. Ez a demokrácia másik oldala. A viszontlátásra.

KONRÁDNÉ (kifelé menőben): Csodálkozom magán, Siposné. Pedig maga okos asszony. Legalábbis.

ARANKA: Azt hiszem, megbeszéltünk mindent. Jó napot!

SIPOS (kis csönd urán, bizonytalanul): Ezt elintéztük.

ARANKA (kiüresedve, fáradtan): Nem intéztünk el semmit. Ők az erősebbek. Egy napon jön az írás, a határozat. Föllebbezhetünk, jártathatjuk a szánkat, de minek?

SIPOS: És ha jön? Netán? És ha kapunk egy modern cserelakást? Ránk szakad a plafon? Te itt mihez ragaszkodol? Légy szíves, ülj már le egy pillanatra. Beszélgessünk. Ülve. Legalább egyszer egy szentelt ünnepen. Mi történhet velünk? Fölpakoljuk a fölpakolnivalót, és passzé!

ARANKA: Ezt a sok összekuporgatott kacatot! Ezt a rejteni való nyomorúságot! És kivisszük az egészet napvilágon az utcára. A szégyenünket, a szegénységünket. Hogy ezt hoztuk össze, hogy ennyi és ennyi éven át ez sikerült. Két örökké gürcölő embernek. Akikre számíthat a társadalom. Én nem akarok innen már sehová se menni!

SIPOS (álvidáman): Az emeletes ágyat fölpakoljuk a cuccal, és neki az óceánnak! Oldalba vágjuk az öreg hajót egy pezsgősüveggel, vízre eresztjük!

ARANKA: Még van kedved marháskodni!

SIPOS: Ne olyan idegesen, Aranka! Megmondta a mérnök, amíg ebből lesz valami! Magyar ütemterv szerint.

ARANKA: És a fiatalok? Hitegeted, biztatod őket. Beszéltél velük? Nekik se cél, hogy itt ragadjanak.

SIPOS: Mondtam a fiúnak: nézd, ez nektek se jó. Legföljebb egy hónap, Sipos bácsi, és minden rendeződik. Mondja a fiú.

ARANKA: Nem mintha engem zavarnának, de nekik kínlódás ez az egész. Nincs egy szabad mozdulatuk. Akarjuk, nem akarjuk, kilessük őket.

SIPOS: Ez a hét már elmegy. És gondolok valamire. Te szoktad mondani, én mindent másoktól várok, a jóistentől, mit tudom én, kitől! Tőled, Aranka. Hát igen, az utolsó szót te mondod ki mindig, de nem azért, mert nekem nem jut az eszembe semmi, mert én gyáva volnék. A leválasztás után, te is tudod, maradt egy tapétaajtó.

ARANKA: Nekem mondod? A kamrában, a nagy szekrény mögött.

SIPOS (türelmes szeretettel): Nem azért, mintha te nem tudnád. Te még ellene is voltál, de Babos annyira erőszakoskodott, ne falaztassuk el az ajtót, félt valamitől. "Szomszéd úr, ha kiabálást hallanak, jöjjenek azonnal!" (Nagy csönd után.) Lenne egy pár boldog hetük. Hogyan is mondta az a félcédulás? Hát én kiutalom nekik Babos úr lakását. Záros határidőre.

ARANKA: A záros határidő majd neked stimmel. A végén még sittre kerülsz.

*

ELEMÉR: Micsoda gazdagság! Hogy tudott ennyi mindent összeszerezni az az ember? Várjál csak... négy rádió, zenegép, két tévé...

SZILVIA (fölkiáltva): Fényorgona! (Zenei hangok.) Sipos úr csakugyan megtáltosodott. Egy öreg a Nyár utcából, akinek hirtelen szárnya nőtt. És ezentúl fönt közlekedik a tetők fölött. (A sírás határán.) Túl szép itt minden!

(Próbababák stilizált, különös mondatai.)

2. PRÓBABABA: Dolly vagyok a revüből, bal szélről a harmadik.

1. PRÓBABABA: Én vagyok a dán királyfi. Meghal mindenki körülöttem. Meghalok én is.

SZILVIA: Te, ezek a babák! Ezek a rémisztően gyönyörű babák! Félek!

ELEMÉR: Félsz? Mitől? És meddig tart az egész? Tudjál örülni. Ha már az öreg Sipos ennyire megtáltosodott.

SZILVIA: Amióta ránk csukta a tapétaajtót... (Babahangok.) Nem vagyok ehhez elég vagány. És te sem! Olyan, mintha egy idegen ágyába feküdnénk! Mintha a bőrömön érezném annak a másik embernek a lélegzetét.

ELEMÉR (elvicceli): Majd alszunk a szőnyegen. Pár gyönyörű nap. És (ironizálva) a saját beutalónk alapján.

SZILVIA: Sikerélmény. Mint az öreg artistának, aki vécépapírt lop, és fönt érzi magát a kupolában.

ELEMÉR: Nem ismerek rád. Mindig te voltál a bátor, a rámenős, a vagány! Hát loptunk egy kis csöndet magunknak. Falakat a szerelmünk köré. Átmenetileg, ahogy az öreg mondja. Hogy úgy szeressük egymást, ahogy megszülettünk, és leselkedők nélkül. Mi jutott eddig nekünk? Hotel Jázminbokor, a hűvösvölgyi Nagyrét mellett. Negyedóra titkos ölelkezés az emeletes ágyban. Félóra anyádéknál a konyhában, tíz perc egy...

SZILVIA (félbeszakítja): Illegalitás! Amióta együtt vagyunk, mindig abban élünk. Milyen unalmas lehet azoknak, akik papától-mamától kapnak lakást, kocsit, istencsodáját! Bennünket ilyesmi nem fenyeget. (Kopogtatás a tapétaajtón.)

SIPOS: Csak én. Elnézést kérek, hogy zavarok, egy-két dologról elfeledkeztem. (Öngúnnyal.) Csupa óvatossági rendszabály. Úristen, maguk úgy kivilágították ezt a lakást, mint Szent Istvánkor a Gellérthegyet! Csillárok, fénymicsodák, falikarok, Babos úr nem spórolt az árammal. Ezeket most szépen sorra leoltogatjuk. Legfeljebb egyetlen lámpa, gyerekek. És összehúzni a függönyt. Egyáltalán, honnan van villanyotok? Amikor a leltárt csinálták, leplombálták az órát.

ELEMÉR: Értek valamennyit az elektromossághoz.

SIPOS: És gyerekek csöndesen, nagyon csöndesen! A körzetnek füle van. Itt a legtöbb ember lehallgatja a másikat. Itt mindenki a másik erkölcsére vigyáz. És ha nem sérti az érdeküket, rettentően törvénytisztelők. Egészen a följelentésig.

SZILVIA: Tessék megmondani, Sipos bácsi, hogyan szabad itt létezni egyáltalán? Szó nélkül? lélegzet nélkül? mozgás nélkül?

SIPOS (zavarban): Ezek a mosolygó viaszpofák, ezek a szuperszép parókák! Nemhiába volt Babos úr nagymenő! (Kis szünet.) Drága Szilvia, én nem tiltok semmit. De az általános hadihelyzet. A lakáson a pecsét oké. Ti jöttök-mentek a tapétaajtón. Ha éppen vannak nálunk, kivárjátok, amíg az illetők szíveskednek eltávozni. Hát csak ennyi. És a sok szópocsékolás miatt ne legyen harag. Jó alvást, szép álmokat!

SZILVIA: Az öregúr szárnyai mintha egy kicsit megperzselődtek volna.

ELEMÉR: Nem vagy igazságos, Szilvia, ennél nagylelkűbb öreggel még nem találkoztam.

SZILVIA (nekivadulva): Nincs módomban igazságosnak lenni! És fütyülök a nagylelkűségére! Kérem a fényeket! Kérem Babos úr összes létező fényeit! És igenis lefoglaljuk a bárszekrényt! Milyen italokat szíveskedett itthagyni nekünk? Nézd ezt a felvonulást! Whisky, konyak, gin, Martini. Légy szíves, hozzál poharakat, édes! Kristálypoharakat!

(Pohárcsendülések - kis zenemű.)

*

ARANKA: Kedves asszonyom, három vagy négy nap óta maga a hatodik. Én csak annyit tudok, hogy a főbérlő disszidált, és a lakást lepecsételték. Ezt bárki láthatja a lépcsőházban. Hogy kiutalták-e már vagy sem? Az ilyesmibe engem nem avatnak be. Hál' istennek!

ÁLLAPOTOS NŐ: Tetszik látni az állapotomat. Most jön a harmadik. És a kérelmünk bent van évek óta. Sorba állunk a sorban állók között. A múltkor bent voltam a hivatalban. Én mondom a magamét, az előadó a magáét. Szóval a végén elkapott az idegesség, talán goromba is voltam, pedig nem a természetem. És erre az előadó: ne zsaroljam őt a nagy hasammal! Elsápadt ő is, tudta, hogy túlment a határon. Ez a nagy hasam, elvtárs, mondtam neki... ez a magzat, elvtárs, akivel én zsarolom magát, még akkor is itt lesz, és folytatja a folytatnivalót, amikor mi már nem leszünk. Elnézést, ne haragudjon. Ezt mondtam neki.

*

ELEMÉR: Kezdek beleszokni ebbe a szupermennyországba. Lelkifurdalás nélkül. A fürdőszoba egy olajsejknek is megfelel.

SZILVIA: Babos úr konzumturiszt-italai! JIM BEAM. Baccardi Finnlandia. Johnny Walker, Bols. A függönyök jól összehúzva, és nem létezünk senkinek. Akárhogy is figyel a körzet. Teljes kivilágítás! Magnó, zeneszekrény. Nézd ezt a hajasládát. Csupa finom, könnyű haj! Ez mind emberi haj volt valamikor - és most nyersanyag. Félelmetes, mi? Nemhiába, hogy Babos úr a szakma mestere. Tizenhat éves voltam, amikor eladtam a derékig érő copfomat, és vettem egy valódi Levist. Beléptem a komoly farmerosok közé. (Nagy, puha csönd.) Hallgatod? Micsoda csönd! Létezik ilyen is. Tíz nap óta magunk vagyunk, ketten. Nem unod még? Nem szeretnél ide magadnak valaki mást?

ELEMÉR: Sokat iszol, Szilvia.

SZILVIA: Már te is ellenőrködöl? Vagy félsz? Te mindig félsz! Mert én már nem félek. De neked a pórusaidból jön a félelem. (Váratlanul.) Szeretnék mezítláb táncolni veled. Melyik számot akarod?

(Zene.)

Ez megfelel, fiatalúr? Csupa robbanás!

(Zene erősödik.)

Szoríts magadhoz! Szoríts, érted? Ezek a mézesheteink, fiatalúr! Ilyen nem lesz nekünk soha többé az életben. Sipos bácsi kinyitott egy tapétaajtót. Beengedett a mennyországba. És azt hiszi az öreg, hogy sínre tette az életünket. Pedig tudod, mi lesz holnapután, a jövő héten?

(Zene erősödik.)

Szoríts, édesem, öleljél!

(Fölhullámzó zene.)

Ki leszünk rúgva a paradicsomból. És tudod, kik leszünk mi éveken keresztül? Várakozó csórók. Előszoba-töltelék. Akik mindig a legközelebbire várnak. Hogy diplomád legyen, hogy állásod, hogy gyerekünk. De én most mégis félelmetesen boldog vagyok. Úgy is, mint illetéktelen behatoló. A hideg fut a hátamon, olyan boldog vagyok. És ez is beleszámít az össznemzeti közérzésbe.

(A zene még jobban felerősödik.)

Ölelj, te drágám! Erősebben. Szorosabban. Szeretlek!

(Figyelmeztető kopogás a falon.)

SZILVIA (mint aki lezuhan a magasságból): Babos úr átkopogott. Olaszból. Tiszteljétek a magántulajdont! Egy szorgos élet gyümölcseit! (Kezéből tölcsért formálva.) Kedves Babos úr, a lakás osztályon felüli, csupa csingilingi és meglepetés! Iszunk az egészségére, kedves Babos úr!

ELEMÉR: Nem kellene mégis lehalkítani? Az öreg kifejezetten megkért minket...

SZILVIA: Az öreg kifejezetten. Most mondok neked valamit, amit regényben vagy színdarabban szerelmes nők szoktak mondani. Gyereket akarok tőled, fiatalúr!

ELEMÉR: Talán mégis jobb lenne kicsit csöndesebben...

(A zene halkul.)

SZILVIA (gúnyosan, csalódottan): Ahá! Mégiscsak begyulladt a fiatalúr! Már elege van ebből a krimiszerű tündérmeséből. Ez túlságosan is veszélyes magának, fiatalúr! De az emberiség szeretkezni óhajt, fiatalúr! És szaporodni óhajt, fiatalúr!

*

ARANKA: A fiatalok? Megint haladékot adtál nekik?

SIPOS: Még ezt a víkendet. Ez még legyen az övék.

ARANKA: Az embert minden csöngetésre a frász kerülgeti. Tudod, mivel rohant le Konrádné a liftnél? Hogy fényt láttak Babos úrnál. FÉNYT LÁTTAK, AKIK LÁTNI SZOKTAK.

SIPOS: Reggel, amikor beszéltem velük, megígérték, nem lesz több magnózás. És a nagy kivilágításnak is vége.

ARANKA: Mintha lennének abban a lakásban, mondta az a szadista dög. Láttam a szeméből, ezt nekünk mondja. Mint aki azt is mondja, átjártok Baboshoz, fosztogatjátok a hivatalos leltárt. Siposék, ti a bűn útjára léptetek!

SIPOS: Azt a két-három üveget majd pótolják a fiatalok.

ARANKA: Három hét óta játszod a jóságos úristent. SIPOS, AZ ATYA. Még két nap, még egy, csak még ez a víkend! Prolongálod nekem az idegbajt.

SIPOS: A tapétaajtóról a kutya se tud. Volt pár boldog napjuk, és vége. És marad egy emlékük. Olyan, hogy még húsz év múlva is elővehetik. Volt egy bizonyos Sipos, egy öreg szivar, aki nagyobb hatalom volt, mint egy lakáshivatal. Negyven év jó viselkedés után csekélyke szabálysértés. Ennyi egy szabályos életbe is belefér. Aztán itt marad a lakás, a Babosé, mint egy múzeum, csupa osztályon felüli cucc, vitrin, ember nélkül, egy láda haj, a viaszpofák, és az egészet beszállja a por, minden tele lesz pókhálóval, reccsen a padló, reccsen a bútor, csak úgy saját magától, és egyszer majd: szétdobálják az egészet. Szétdobnak minket is!

*

(Olyan a csönd, amilyent csak az egyenletes áramzúgás monotóniájával lehet érzékeltetni; ebben hangzik föl olykor egy-egy összecsendülő fémdarab tiszta hangja, összekoccanó kristálypoharak csengése és olykor-olykor egy-egy ritmusban koppanó, súlyos vízcsepp.)

SZILVIA: Szóltál? (A babák dialógusai.)

1. PRÓBABABA: Én vagyok az aranyhajú dán királyfi. Meghal mindenki körülöttem. Meghalok én is.

2. PRÓBABABA: Dolly vagyok a revüből, bal szélről a harmadik.

3. PRÓBABABA: Az én hajamat úgy szedték össze egy nyár végi kertben. Pitypang. Ezüst. Elrepül.

SZILVIA (rémülten): Elrepül?

4. PRÓBABABA: Túl szép vagyok, mint ezüstfehér haj, ehhez a halálpofához. Utál is engem. Ő véges-végig csontkopasz.

1. PRÓBABABA: Mindenki meghal körülöttem. Én is meghalok.

SZILVIA: Micsoda?

2. PRÓBABABA: Balszélről a harmadik vagyok, csak a harmadik, mert nem feküdtem le a menedzsernek.

4. PRÓBABABA: ...és ő véges-végig csontkopasz.

SZILVIA (nagy, teljes csönd után, nyöszörgő félelemmel): Te drágám... ezek a babák itt összevissza beszélnek. Nem hallod?

ELEMÉR (álomittasan): Igen, édes.

SZILVIA (ingerülten): Ébredj, légy szíves!

1. PRÓBABABA: Mindenki meghal körülöttem. Én is meghalok. Ahhoz kell ez az aranyszőke haj.

SZILVIA: Ezt sem hallod? Könyörgök, hagyd az alvást! (Kiabálva.) Félek!

ELEMÉR: Mi történt?

SZILVIA: Semmi.

ELEMÉR: De mégis, mi történt?

SZILVIA: Mindenfélét mondanak a... mindegy. Csomagoljunk, és gyerünk!

ELEMÉR (végre fölébredve): Csomagoljunk? Amikor még az este is azt mondtad, ilyen boldog már sosem leszel...

SZILVIA: Mondtam. Most mást mondok.

ELEMÉR: Most? Éjjel? Fölverni a házat? Mi történt veled? Mi ez a hisztéria?

SZILVIA (visszaszorított üvöltéssel): Nem tudok tovább itt maradni!

ELEMÉR: De hát reggel úgyis kiraknak innen.

SZILVIA: Most! Azonnal! Nem bírom tovább! Ha hisztéria, akkor hisztéria.

ELEMÉR: Nekem mondtad, hogy gyáva vagyok. Hogy nem tudok fölszabadultan élni, hogy...

2. PRÓBABABA: ...balszélről a harmadik. Mert nem feküdtem le a menedzsernek.

SZILVIA: Igen, mondtam. Nem bírom tovább ezt a boldogságot. (Pánikban.) Sötét van! Babos úr összes fényeit! A velencei csillárt! A falikarokat! A fényorgonát! A magnót! Melyik számot parancsolod?

(Váratlan vad zene.)

ELEMÉR: Ne csináld! Nincsenek elsötétítve az ablakok.

SZILVIA: Az a gyönyörű. A lepecsételt lakás világít, muzsikál, dühöng. Nem bírom ezt a skatulyát. Ezt a dobozéletet. (Kiabálva.) Nem vagyok bűnöző!

ELEMÉR: Értelek, drágám, de ha már elkezdtük, ha elfogadtuk... És Siposék miatt is. A fejükre zúdítod a bajt? Várd ki a reggelt.

3. PRÓBABABA: Az én hajamat úgy szedték össze egy nyár végi kertben. Pitypang. Ezüst. Elrepül.

SZILVIA: Miért oltod el a villanyokat? Megint ez a rohadt sötétség!

(Zene elhallgat.)

Gyűlölöm ezt a csöndet! Megsüketülök tőle.

ELEMÉR (kitörve): Mint egy hülye tyúk, úgy viselkedel! Boldog vagy. Nem vagy boldog. Összevissza. Te akartad. Hogy legalább két hétre, három hétre... HOGY AZ EMBERISÉG! Most hogyan megyünk neki a továbbinak? Ami lesz. Ami nem lesz. Most mit kezdünk egymással?

(Halk kopogtatás a tapétaajtón, majd)

ARANKA: Csak nincs valami baj, gyerekek?

ELEMÉR: Szilvia egy kicsit nyugtalan.

ARANKA: Szegény kicsikém. Én se bírnám sokáig.

SZILVIA: Megfulladok!

SIPOS: Nyissak ablakot?

ARANKA: Érthető. De holnap minden a régi lesz. Az emeletes ágy újra a tiétek.

SZILVIA (konokul, csöndesen): Nem.

SIPOS: Addig maradtok, ameddig kedvetek van.

SZILVIA: Nem. Három hét alatt megtanultam, mennyit érünk. És hogy mi jut nekünk ezután.

ELEMÉR: Ezekkel a rémes babákkal álmodott. Ezekkel a rózsaszín halálpofákkal.

ARANKA: Nem kell várni reggelig. Most azonnal átjöttök hozzánk. És jól kialusszátok magatokat. Majd én csinálom az ébresztőt, nagy vasárnapi reggelivel.

SZILVIA (konokul): Hajnalban megy egy vonat.

ARANKA: Nyugodj meg, kislányom. Mi olyanok vagyunk nektek, mint...

SIPOS: Szegény bátyám, aki eltűnt a Donnál...

SZILVIA: Nem kell jóság. Emberi feltételek. Ilyesmi kellene. Egy tisztességes start feltételei. Hány ilyen lepecsételt lakás van ebben a városban? Kire várnak ezek a lakások? Miért nincs bennük ember?

ELEMÉR: Ne haragudjanak. A dolgot nem lehet elhalasztani. Szembe kell nézni - mivel is? Megyünk a hajnali vonattal.

(A babák dialógusai zűrzavarosan megkeverve.)

(1982)

 

A SUFNI

Játék tizenkét hangra


HANGOK

NYÁRI
NYÁRINÉ
LACI
ESZTER
FESTŐNŐ-ESZTER
ZIRCZ
SCHUCH
FŐMÉRNÖK
KAUDERER
SÖRÖS
SIPOS
GYÖNGYI
KUTAS
CZIBOR

 

(Elhúzó szerelvénylárma, olykor szaggatott kutyaugatás.)

NYÁRI: Az ember a hátán hozza ezt a sötétséget. Mért nem gyújtasz lámpát, Angéla?

NYÁRINÉ (fokozatosan megélénkülő hang a szoba mélyéből): Elkeveredtem az alvásban. (Vidámnak szánja.) Kerek tizenhárom órája várlak. Nyolc percet késett a HÉV.

NYÁRI: Majd még unod is, annyit leszek a nyakadon.

NYÁRINÉ: Hát igazán elhatároztad?

ZIRCZ (egy kolléga): Elment az eszed, Ernő? Elmégy nyugdíjba önként? Megásod a saját sírodat? Ez a borocska házi beszerzés?

NYÁRI: Nézd, Angéla, már annyiszor elmagyaráztam. Én nem nyugdíjba megyek. Az igazi munkám most kezdődik. Költöztetem haza a szerszámaimat. Részletekben. Hogy mennyi minden gyűlik össze az ember ládáiban! Van itt két műhelyre való minden. (Kiborítja őket az asztalra, fémes csörömpölés.) Mondtam Kauderernek: nézze, Károly úr, amit elviszek, minden egyes darab személyi tulajdon. (Zörög a szerszámokkal.) Gyaluk, vésők, fűrészlapok, esztergakések, fúrófejek. Erre ő: akár ne is mutassa, Nyári szaki, de azért a fél szemét megreszkírozta. Na, most szépen üzembe helyezzük az állami díszkivilágítást. Négy petróleumlámpa fölsrófolva: komplett velencei csillár. Laci?

NYÁRINÉ: Itt volt délután, téged keresett, de elsietett. Jelezte már neked, hogy tavaszra tervei vannak?

NYÁRI: Azzal a nyeszlett kis csajjal? Még kétszer is meggondolja magát. Eddig már hányszor próbálkozott!

NYÁRINÉ (konokul): Tervei vannak. Huszonnyolc éves.

NYÁRI (másról akar beszélni): Szagold ezt a kenyeret! Perzselt gabonaszaga van. Spiritusz. Só. Gyufa. Zsír. Minden. Ez egy újfajta német műanyagragasztó. A plexihez. Az lesz a nagy szám, Angéla, a plexi! Abban leszek én speciális. Mit szólsz a velencei csillárhoz, fiam? Fényáradat. Petróleumszagú, de fényáradat. Az ember adja meg a szemnek, ami az övé, meg a léleknek is. (Fölnevet.) Sötétből jöttünk, sötétbe megyünk; oda se neki! Tizenöt oszlop még, és itt a villany.

NYÁRINÉ: Képzeld, azt álmodtam, már bent van a szobában.

NYÁRI: Jön, és mindig közelebb. Kúszik, mint egy szemölcsös hernyó. Áprilisra ideér. Akkor aztán átpofozom a sufnit. Tudod, mi lesz abból a hodályból? Üveg-mennyország. Meszelt falak, fehérre mázolt szarufák, forgó transzmissziók, minden gépesítve! Nem műhely, Angéla, műterem. MŰTEREM! Akkor az esztergapadot is átkapcsolom lábhajtásról elektromosra. Az öreg vulkánfőző helyett négylapos tűzhely, sütővel. Lámpahelyek, csatlakozók. Villanyvasalód lesz! Ötcsillagos hűtőszekrényed. Ventillátorod. Én meg ott ülök a nagy fényben a borostás pofámmal. Muszáj lesz mindennap borotválkozni. Villanyborotva! (Harsányan nevet.) Nem hiszed?

NYÁRINÉ (nem figyel oda): Az ablakon világoskék függönyök voltak. Muszlinból.

NYÁRI: Az a jó álom, amiben színek vannak. A néhai nagybátyám, tudod, aki megvakult a fronton, mindig színekkel álmodott. Vörös, lila, sárga, ezek voltak a fix színei. Megmelegítem a vacsorát.

(Kívülről motorzaj, majd kopognak az ajtón, erősen, kétszer.)

SCHUCH: Jó estét, Nyári úr, kézcsókom, asszonyom. Schuch lennék.

NYÁRI: Ja persze. A tyúkok miatt, Schuch úr.

NYÁRINÉ: Közben ehetnél, mert kihűl az étel.

SCHUCH: Tarhonyás hús? Nagyon gusztusos. Jó étvágyakat! Hány darab is lenne összesen?

NYÁRINÉ: Hogyhogy a tyúkok miatt?

SCHUCH: Nyári úr nem informálta? Likvidálja a tyúkokat. Vagyis én átveszem tőle az egészet.

NYÁRI: Már mondtam, fiam, de elfelejtetted. Nekem kell a sufni. A tyúkokat meg a kecskéket ki kell rakni onnan, így aztán... Tudja, Schuch úr, egykettő nyugdíjba megyek, de önként... akkor távozzál, amikor még emelt fővel mehetsz! Viszem magammal a tudásomat, a kedvemet. Az üzemiek macerálnak, nyúznak, maradjak. Persze jó nekik a tudós szamár, akinek a szeme precízebb, mint a tolómérce, a keze biztosabb, mint a satu. Így kell kivonulni, ilyen stabil állapotban. Azt mondja a főmérnököm, aki pedig kipróbált egy fej: nézze csak, Nyári, az ilyen melósnak, mint maga, van rangja, becsülete. Márka a piacon. Én erre azt felelem neki: és mennyit adnak erre a főpénztárban, doktor úr? (A két férfi vastagon nevet.)


NYÁRI: Még huszonnyolc és fél kerek nap, főmérnök úr.

FŐMÉRNÖK (szórakozottan): Csakugyan?

NYÁRI: Az igaz, hogy a munkahelyeket jól elapróztam az életemben, de legalább nem zabált meg az unalom. Négy évtized, ahogy mondani szokás.

FŐMÉRNÖK: Az bizony nagyon szép.

NYÁRI: Hogy szép? Dögletes. Mit szól majd a tarkóm, ha lekerül az iga róla?

FŐMÉRNÖK: Hát igen, eljön a pihenés. A jó nagy, megérdemelt pihenés.

NYÁRI: Francot pihenés! Tartogathatnának erre az alkalomra lelkesítőbb szavakat. Nem erről szól a mese, főmérnök úr.

FŐMÉRNÖK: Tudom, a tyúkfarm. Havonta a nagy kosár friss tojás.

NYÁRI: Semmi tyúkfarm! Semmi szalmiákos bűz! A gyomrom kavarog. A tyúkszar, főmérnök úr, iksszel. Művészetről van szó. Nem fizetik meg, de csinálom. Van egy gondolatom, főmérnök úr.


NYÁRINÉ: Pedig folytathatnád még egy ideig nyugodtan, beosztással. Téged becsülnek, Ernő.

NYÁRI: Zsebkendőben elhordani a hegyet! Halálomig. Nagyon jó.

SCHUCH: Megnézhetném azokat a tyúkokat? Mert kora reggelre lesz kamionom.

NYÁRI: Egy kis eperpálinkát, Schuch úr? Saját.

SCHUCH: Nem vagyok ellene. De ha már benne van a helycsinálásban: más motyója nincs? Már úgy értem, egy-két rendes darab. Bár manapság nem lehet szarból aranyat csinálni.

NYÁRINÉ: Ezek az én tyúkjaim, ezek a vörösek, mindennap fölszállnak az ablakomra. Benéznek, hosszan, érdeklődéssel. Mintha kérdeznének valamit.

NYÁRI: Mindegy, fiam. (Nevetve.) Majd benézek helyettük én. Rendet kell teremteni! Lenne még két kecském. Azok a komoly, szakállas pofájúak! A tenyerem alá tolják a fejüket, hogy simogassam őket. Úgy látszik, nekik is kell valami olyasmi, szeretetféle.

SCHUCH: Kecskére jelenleg nincs igény, Nyári úr. Régi ruhákra sincs. Kardok, díszmagyarok, családi okmányok. Hétágú zsidó gyertyatartó.

NYÁRINÉ: A kecskék, ha nyitva marad az ajtó, megállnak a küszöbön. Bámulnak, de nem lépnek beljebb.

NYÁRI: A kecskékhez valahogy ragaszkodom. Azokat majd elhelyezem.

SCHUCH: Akkor megnézhetjük az árut, Nyári úr?

NYÁRI: Árut? Ha így mondja. Lehet. De már erősen sötétedik, és villanyom nincs. Az csak tavaszra ér ide. De akkor ideér, a gyönyörűségét neki! Tizenöt oszlop.

(Ahogy kitárul az ajtó, bedől a növekvő tyúkrikácsolás. A pánik örvénylő hangjai hosszan.)


NYÁRINÉ: És ez az ember, a bolondériáival! Évekig gyűjti a fát, a lemezt, aztán mind meggörbül, megvetemedik. Hogy ő nem jár házakhoz szir-szar javításokat csinálni, hogy ő művész. És lassan körülröhögik. Úristen, mi lesz ebből! Futkos a mániái után. Csontig fogyasztja magát a bolondságaival. És Laci, aki úgy csahol már a gyűlölettől, mint egy kutya! A bokorba kell vinnem a nőmet, mert ti örökké itthon vagytok! Én meg ideszorultam, ebbe az odúba, a rossz lélegzésemmel, a nedves falak közé. Amíg ideér a villany! Hol leszek én már!


NYÁRI (kedvetlenül): Megállapodtunk, hajnalban viszi őket. Elrepül a farm. Ezek már értették a szavamat. Mindegy. A tyúkoktól szépen elbúcsúzunk. Ezentúl rántott borjúkarajt eszünk salátával. Ha meg ráununk, lesz borjúpaprikás nokedlival. Borjúfrikandó à la Marengo. Méltóztatik valami aperitif? Talán utána valami édességet? Netán? Mért nem mondasz valamit? Nevess, vagy küldjél el a jófenébe! Minek nekünk az a sok csőr az udvaron! Tavaszra megerősödöl, kiülsz a szilvafák alá. Figyeled, hogy ezek a fák három-négy év óta milyen őrült termelésbe fogtak? Annyi a mennyiség, hogy eladhatatlan, felfőzhetetlen, csak az erjedt szagukat érezni: szilvapocsolya. Az egész életünk felett a rohadó szilvaszag. Nem mondasz semmit?

NYÁRINÉ: A fákat is kivágod?

NYÁRI: Mit tudom én! Annyi szent, hogy önálló ember leszek. Mit gondolsz, mit siratnak a fölötteseim? Engem? A friss tojásokat, amiket küldözgettél nekik. Meg a kis faragott tárgyakat, a rejtjelre nyíló székely dobozokat, amiket faragtam titkárnőknek, adminisztrátor csajoknak, fejesszeretőknek. A redőnyjavításokat ingyen, munkaidőn kívül. Azt. Hát ennek finisszimó! Majálisszalaggal díszített diadalkapu. Önálló ember leszek.


ESZTER (sötét női hang): Magát is látni, Nyári úr? Szél fújta ide? Hány éve, három-négy, hogy itt járt?

NYÁRI: Ez a szép ebben: nincs dátumhoz kötve. De azért van benne rendszer. Mindennek megvan a belső szerkezete. És az adott szó adott szó marad. Elhoztam, nagyságos asszony.

ESZTER (jókedvű várakozással): Mit, kedves, Nyári úr?

NYÁRI (álmorózusan): A sípládát. A kisfiúnak. A madárparádét. Majd szépen megszabadítjuk a viaszosvászontól. Így. (Vastag, suhogó zörgés.) A csodaszerkezet, nagyságos asszony!

ESZTER: De a kisfiú közben megnőtt! Már nyolcadikos.

NYÁRI: A madárfütty mindig aktuális. Korosztálytól teljesen függetlenül. Hát, kérem, ehhez idő kellett. Ki kellett gondolni. Amíg ez a szerkezet összeállt. Bonyolult. Tessék csak figyelni! (Megszólaltatja: füttyök egymás után.) Széncinege! Feketerigó! Vörösbegy! Sármány! (Kis csönd után.) És mind hiteles.

ESZTER (meghatódva): Hiteles, Nyári úr.

NYÁRI: Tanúsítja a szomszédom. Ornitológus. Hajnalonta lesbe jár mezeipacsirtákat fényképezni. Lehet tőle valamit tanulni. Mondjuk türelmet. (Madárfütty.) Gyalogrigó. (Fütty.) Gyurgyalag. (Kis tűnődés után.) Bár erről nem is tudom, fütyül-e. Ez vicc volt, nagyságos asszony, tessék nevetni! Szeretem hallgatni a nevetését.

ESZTER (nem akar kapcsolódni): Mondtam az uramnak, Nyári úr nem feledkezik meg rólunk, csak másképp bánik az idővel. Fölszívódott, de valahol létezik. És egészen biztos, hogy számol velünk.

NYÁRI: Pontosan úgy, ahogy mondani tetszik. Én becélzok valakit magamnak, és hosszan gondolkodom róla. Néha évekig. És az illetőnek fogalma sincs, hogy mennyit szerepel. (Mint aki túl sokat mondott, elhallgat.) A lakásba sok minden új került azóta, látom. Ezek az érdekes cuccok, készülékek.

ESZTER: Az uram hobbija. Őszintén szólva, én sokallom is, de ő külkereskedelmi ember, piackutató, járja a világot, és hazahoz mindenfélét. Ezek neki olyan trófeák. Ha valaki örül majd a sípládának, az ő lesz. Kell a kikapcsolódás, mondja, és ez jó kifogás, hogy kisajátítsa a fiú játékait. A múltkor kerestem a címét, Nyári úr, de nincs sehol.

NYÁRI: Mindenkinek megvannak a saját titkai, nagyságos asszony. Pedig levelet kapni magától, az külön műsorszám lenne. Hogy nekitámasztja a postás a biciklijét a falnak, és azt mondja: levele van, Nyári úr! Nem többet, csak annyit, hogy levele van.

ESZTER: Ígért egy faragott kis polcot a rekamiém fölé.

NYÁRI: Paliszanderből. Nincsen elfelejtve. Rajza a fiókomban. És szereztem anyagot hozzá. Ott van a sufniban elrakva. De most még nem az van soron.

ESZTER: Hanem?

NYÁRI: Találmány. Titok, meglepetés.

ESZTER: És hány év kell még hozzá, kedves Nyári úr?

NYÁRI: Jövök, becsöngetek értesítés nélkül, és hozom.

ESZTER (játékosan): Mikor, Nyári úr? Megöregszünk.

NYÁRI: A nagyságos asszony soha! Vannak emberek, akik olyanok maradnak, mint (Keresi a szót.) borostyánban a levél.

ESZTER (zavarában): Megkínálhatom egy kis diólikőrrel?

NYÁRI: Megköszönöm, kezit csókolom. (Kis krákogással.) Különlegesen egyedi. Mint minden, amihez csak hozzáér a keze. Itt a százwattos égő dupla fénnyel világít (Jókedvűen.) A kollégáim azt mondják, ez a Nyári Ernő buggyant. Nekiszaladt a semminek. Fogalmuk sincs, mi az, amikor az ember fölismeri a saját erejét. És jól bánik az önérzetével. Többre méreteztek, mint amennyi lettem. A családomban is egyedül maradok. A feleségem félt, a fiam kinevet. (Biztatásra vár.) Valahonnan megértést várna az ember.

ESZTER (kitérő reflexszel): Az uram nemegyszer mondja, magában, Nyári úr, valahol lakik egy művész.

NYÁRI: A kedves férjének, nem akarom megsérteni, erről nem sok fogalma lehet. Ez úgy gondolom, messze esik tőle.

ESZTER (nem akar válaszolni): Ha lett volna módja rá, Nyári úr, ha tanulhatott volna!

NYÁRI (vidoran, álhetykeséggel): Az én tudásom együtt van, nagyságos asszony. Összekalapálták az évek. És nincs még lefutva semmi. (Megszólaltatja a sípládát.) Rigó, amikor ébredezik. Amikor még csak pityeg. Tetszett már ilyenkor hallani? Csak úgy úszik a levegőben az a sok gyönge kis hang. Még félig az álomban.

ESZTER: Látja, itt házak és házak, rigó alig. Tölthetek még, Nyári úr?

NYÁRI: Bátran, nagyságos asszony. A fejem tiszta. A gondolkodástól. De a témával is mehetünk tovább. Szóval tetszik érteni, ez nem egyszerű agyrém. Úgy érzem magam, mint amikor az ember kilép egy sötét szobából a világosságba. Kezemben a kilincs, nagyságos asszony. Negyven éve fúrt nagyüzemek. Főnökök, fölöttesek váltogatva. De az emberi szó kevés. Megállni munka közben és kérdezni valami mást, az ilyesmi ritka. Mindig a sablon. A megadott méretek. A gondolkodásnak semmi. Csak annyi öröm, titkosan, amennyit a szobraim adtak. Kemény anyagból faragtam őket, a legjobb fából. Egyszer véletlenül megmutattam valakinek. Egy asszonynak. Egy művésznőnek. Ott festegetett a kerítésen túl. Az ürességet festi, mondta, a semmit, a szürkeséget. A gyomokat, ahogy lapul fölöttük a füst. A haja olyan volt, mint a nagyságos asszonyé. Sötétvörös, vastag, fényes. Még a mosolya is a szeme körül. Tudtam, vigyázni kell a szavakkal. Bevezettem a sufniba, a figuráimról lehúztam a viaszosvásznat. Nézze csak, kérem, nézze csak, mondtam neki. És vártam. A véleményét. Csak néhány szót. Nem tudom, mondta, nyújtotta a kezét, elment. Pedig tudott valamit. (Kicsit eszelősen.) Talán megijedt attól, hogy túl szépet mondana? Amit nem tudnék elviselni? Így lehet?

NYÁRINÉ: Nem vacsorázol?

NYÁRI: Megkínált az a szép, finom asszony. Az Eszter. Tudod.

NYÁRINÉ: Nem tudom.

NYÁRI: Az a kiválóan szép nő.

NYÁRINÉ: Nem tudom.

NYÁRI (elviccelné): Akihez öt-tíz évenként visszajárok.

NYÁRINÉ: Nem tudom.

NYÁRI: Akinek faragtam egy fényképkeretet.

NYÁRINÉ (nagyon csöndesen): És a fényképét nem vitted vissza.

NYÁRI: Voltál a sufniban?

NYÁRINÉ: Igen. Csupa meztelen nő. Hol láttál annyi meztelen asszonyt?

NYÁRI (üvöltve): Nincs jogotok lehúzni a viaszosvásznat! Nem engedtem meg senkinek! (Lecsillapodva.) Megálmodtam őket.

NYÁRINÉ: Ne hülyéskedj! Légy szíves.

NYÁRI: Te is voltál valamikor meztelen asszony. (Nyáriné hangosan fölzokog.) Ne haragudj, na! (Megrendülve.) Bocsáss meg nekem, fiam, bocsáss meg!


(Visszhangos helyiség, kavargó beszélgetés.)

NYÁRI: A nejem elnézést kér a tisztelt társaságtól, hogy nem lehet itt, de hát... (Tűnődik a fogalmazáson.) az egészségi állapota... és ez a sufni, ugye, egy kicsit huzatos. Mint az élet.

SÖRÖS: Ha tudom a helyzetet, hívtam volna egy-két csajt.

SIPOS: Kézcsókunkat küldjük. És köszönetünket a finomságokért.

ZIRCZ: Már mondottam volt, kolléga, a borod príma. Ez is házi beszerzés?

NYÁRI: Károly úr, maga még hozzá sem nyúlt a szendvicshez.

KAUDERER: Most már a finisben ne magázódjunk. Szervusz!

NYÁRI: Isten éltessen, Károly úr!

KAUDERER: Ezentúl Karcsi vagyok neked, te marha! Ha nem is találkozunk a jövőben. A főmérnök úr akar valamit mondani?

SÖRÖS: Sörös szaki, találjon ki egy szép rigmust, mindig ezt kérik tőlem.

ZIRCZ: Mit lehet ilyenkor mondani? Hallgatni kell.

NYÁRI: Ez még most csak egy sufni, de mire ideér a villany!

SIPOS: Tizenöt oszlop.

NYÁRI: Majd lesz műteremavató. Akkor kell megnézni. Egészségetekre, kedves vendégeim! (Pohárcsöngések, szavak összevissza.) Hatvan tyúknak ez volt a lakosztálya. Meg két kecskének. Ezentúl... majd...

FŐMÉRNÖK (pohárcsengetéssel csöndet teremt): Az üzemvezetőség nevében szeretném ezen a privát összejövetelen is, a hivatalos búcsúztatás után, a mi Nyári Ernőnk vendéglátó asztalánál ismételten elmondani...

ZIRCZ: Búcsúztatni. Elparentálni. Göröngy a ládára.

SÖRÖS: Engem ne küldjenek nyugdíjba, engem hamvasszanak! (Röhögés.)

NYÁRI: Szívből köszönöm a sok baráti szót!

ZIRCZ: A buké. Mindenekfölött a buké.

NYÁRI: A fiam idekészíthette volna a magnóját. Hosszú, téli estéken lejátszanám.

SÖRÖS: A lányomnak fölvették az egész esküvőjét.

KAUDERER: Gyönyörű emlék lenne.

SIPOS: Csak azt áruld el, pajtás, mit takargatsz ott a viaszosvászon alatt.

FŐMÉRNÖK: ...annak szeretnék hangot adni ebben a most már baráti társaságban... (Szavát lehalkítva, hétköznapian.) Magának elég kevés nyugdíja jött össze, Nyárikám. És ezentúl friss tojás sem lesz a kosarában. Nem könnyelműség ezt fölvállalni? Ezt az úgynevezett függetlenséget?

ZIRCZ: Hallgatni. Nem beszélni.

SÖRÖS: A nejem azt mondja: józanul vagy a legrondább.

NYÁRI: Köszönöm, főmérnök úr, a szavakat. Pardon. Hát igyekszek, igyekszek. (Koccintások.) Szóval én sok helyen dolgoztam, sok helyen és mindenütt rövid ideig. Mert a szabad életemet többre becsültem, mint - ahogy mondani szokás - a nyugdíjalapot. Nem a fenekemre bíztam, hogy kiüljem a jövőmet. Nem tetszett valami, ráuntam, fogtam a betyárbútort, és mentem tovább, fújt a tavaszi szél! (Nevetés.)

ZIRCZ: A buké, öregem. Érdekelne a beszerzési forrás.

FŐMÉRNÖK: Nem mintha fusiban nem hozná össze a különbséget.

NYÁRI: Nem lesz barkácsolás, főmérnök úr. Más a számításom. Már mondtam nemegyszer, de nem tetszett végighallgatni. Volna egy találmány. Plexi, rejtett világítás. Nem pénzre megy a dolog.

FŐMÉRNÖK: Dicsőségre, Nyári?

NYÁRI: Például!

(A hangok, pohárcsöngések lassan elúsznak.)


NYÁRI: Maga az, festőnő? Hát visszajött? Reménykedtem benne.

FESTŐNŐ-ESZTER: Egy szóra!

NYÁRI: Éppen erre az egyetlen szóra várok. És boldog vagyok, hogy itt van. A százwattos égő dupla fénnyel világít. Pedig még nem is ért ide a villany.

FESTŐNŐ-ESZTER: (majdnem gyengéden): Tizenöt oszlop.

NYÁRI: És a sufniból műterem lesz, igaz, festőnő? Igaz, Eszter? Igaz, nagyságos asszony? Engem egy pillanatig sem lehetett átverni. Én már azóta tudom, amióta egyszer ide belépett, hogy a maga vastag, sötétvörös haja és Eszter sötétvörös haja és a maga mosolya a szeme körül és az ő mosolya a szeme körül - hogy maga és ő ugyanaz a személy. És ha én most becsöngetnék magához, nagyságos asszony, nem találnám otthon, festőnő, mert itt áll az ajtóban, a küszöbön. Így van?

FESTŐNŐ-ESZTER: Meszelt falak, fehérre mázolt szarufa, transzformátorok. Ül a lámpafényben. Ilyen lesz a maga műterme, igaz? (Tyúkkárálás.) Hát a tyúkjai? Nem adta el őket?

NYÁRI: Schuch úr elvitte őket kamionon, de most visszajöttek. A maga tiszteletére.

FESTŐNŐ-ESZTER: És a kecskék?

NYÁRI: Néznek befelé. Figyelnek.

FESTŐNŐ-ESZTER: És a szilvafák? Azok a túltermelők?

NYÁRI: Nemsokára rügyeznek. Mire ideér a villany. Igen, nagyságos asszony.

FESTŐNŐ-ESZTER: Szólítson ezentúl Eszternek.

NYÁRI: Magamban mindig. Évek óta.


NYÁRI: Az első szabad napom, Angéla!

NYÁRINÉ: Ötkor keltél, mint máskor. Ébren voltam.

NYÁRI: Ahogy mondod. Ötkor. Te meg a lehunyt szemed mögül - így szoktad - figyeltél. És nem mondtál semmit. Hogy álljon meg, jóember! Megmosakodtam, lehúztam a szőrt a képemről, kimentem magot szórni a tyúkoknak. (Álnevetés.) Akkor veszem észre, hogy nincsenek tyúkok! Becsomagolom az uzsonnámat, a táskámat összeszíjazom - te még mindig nem szólsz rám -, visz a lábam a HÉV-hez. Akkor kapcsolok, már nem kell bemenni sehová. Ott van előttem egy végtelen hosszú nap, húzzák a csíkot az emberek az állomás felé, én meg kimaradok. Van, aki megvárna, van, aki kiabál valamit, senki nem érti, mért nem megyek velük. A dolog nekem is új. Most kezdődik a - most kezdődik a - a micsoda, nagyérdemű közönség? Mikor maradtam én hét közben otthon? Még betegségre sem pazaroltam időt. A jövő héten nekimegyek a sufninak. Hoznak téglát, cementet, meszet. Jó, holnap elkezdem a szárazakváriumot. Tudod egyáltalán, hogy mi az? Nem tudod. Látod a finom, ravasz kis fűrészeimet, az anyagvágó ollót, a milliméteres fúrókat? Minden előkészítve! De nem kérdezed, hogy mire. Nem érdekel? Forrasztópáka, cinkrudacska, spirituszláng. Szárazakvárium. Tiszta plexiből, rejtett világítással. Díszhalak, vérpiros és aranybarna pöttyökkel, páfrányok! Az egész olyan, mintha élne. Nézd, Angéla, milyen violás kavicsokat szedtem. Mindegyik más és más. Ez az aljára kerül, megszűri a vizet, a vizet, ami nincs! (Egyenként hullatja a kavicsokat.) Olyan, mintha volna. És nincs. Csak a plexi és a kis villanyok. Az egészben ez a leggyönyörűbb.

NYÁRINÉ: Laci beszélni akar veled.

NYÁRI: És ezt most így üzeni. Mint egy nagykövet a másiknak? Huszonnyolc év óta, amióta beírattam az anyakönyvbe, már volt egy-két beszélgetésünk. Hol ő dobta be a törülközőt, hol én. Jelenleg, ha jól számolok, a meccs döntetlen. A madártudós szomszéd azt mondaná, ez, Ernő barátom, patthelyzet. És ha szabad kérdezni, mit óhajt a tisztelt fiam?

NYÁRINÉ: Van egy elgondolása.

NYÁRI: Nagyszerű! Neki is. Mindenkinek. Jön a tavasz, és mindenkinek van egy elgondolása. Mért bújócskázik velem? Mondd meg, hogy mit akar!

NYÁRINÉ: Majd elmondja ő.

NYÁRI: Mert pénzem nincs. Ha erről lenne szó! Vettem egy csomó anyagot. Húsz tábla plexi. Rózsaszínű, füstsárga, mohazöld, lazacpiros. És az építőanyag. De kinek van köze ehhez? Izgat ez valakit? A nejemet? A fiamat? Hogy egy hatvanéves szivar még nem akarja beadni a kulcsot. Igaz is! Azt mondja a múltkor nekem egy kollégám, egy kimondott halálpofájú: légy szíves, édesapám, te úgyis kiszállsz a vonatból, hívjál meg búcsúzóba egy pofa följavított sörre, én meg cserébe mondok pár jó szót neked. Mert az embernek az is kell. Jó, meghívom arra a pofa följavított sörre - fél deci cseresznyével dúsítva -, de előre figyelmeztetem, szentbeszédre nem tartok igényt. Az ilyen embernek mondhatsz, amit akarsz, okádja a szavakat, nincs az a gát, ami visszatartja. Elkezdte valamikor a szöveget, ki tudja, mikor, és nem tudja leállítani. Nézd, mondja ő, én csak egy dologgal vigasztallak, a természet vagy az isten, nevezd, aminek akarod, nagyon cselesen ügyködik. Ha van pofád túlélni mondjuk ötven évet, és még kapaszkodol a maradékba, mert futsz a pénzed után, kezdi az orrod alá tartani a büdöset. Hogy a lötyögő szív meg a lötyögő tüdő, meg hogy csomókban hullik a hajad, és a műfogad is úgy kezd fájni, mint az igazi, és a vakbeled látni kezd! Aztán a nagy ígéret, édesapám, tisztes munkás élet után a RÁK! A végén már verebet lehetne fogatni veled, olyan príma a kifárasztási manőver, ha megúszod egy szimpla kinyiffanással. Kapott még egy-két pofa sört, ennyit megérdemelt a teljesítményért, és elküldtem a francba. Örülj, Angéla, hogy én nem ezt hozom neked haza. Hogy én beszélgetni akarok veled.

NYÁRINÉ: Hallgatlak, Ernő. Nekem az is elég.

NYÁRI (nekidühödve, csapkodva): De nekem nem! Kell hogy legyen egyvalaki, egy társam, akihez szólok, és aki válaszol.

NYÁRINÉ: Annyit feleltem én már neked. De nézd, igazán nem is volt mire. Mondtad a magadét, és feleltél is magadnak. És az én véleményem talán nem olyan fontos, ezt belátom.

NYÁRI: Értem. Értelek. Most, hogy betegeskedel, visszaszorult benned az önbizalom. De a doktor biztat, jól tudod. És tavaszra meglesz a kórházi beutaló. Nem komplikált a műtét, na és a melegebb időben könnyebben gyógyulsz. Van még tartalék bennünk, Angéla. Hogy is mondja a főmérnökünk? Nincs még kimerítve minden lehetőség. Vagy ahogy én mondom: van még egypár dobásunk ebben a kifényesedett világban! Na? Hiszed? Nem hiszed?

NYÁRINÉ: Ha te mondod, igen.

NYÁRI (önmagát is áltatva): Ezt szeretem, ahogy most beszélsz. A régi hangodat. (Visszatér erre, mert ez izgatja.) Mégis... mit akar a fiú?


NYÁRI: Túl nagy ez a csönd, Angéla. Az idő is nehezebben múlik.

NYÁRINÉ: Télen mindig ilyen. És most nincs is mire várni. Azelőtt figyeltem, hogyan jön a HÉV, késik-e, jössz-e már haza.

NYÁRI: Kértelek, mondjál már valamit, szólalj meg néha. Ülsz, és nem szólsz egy szót se.

NYÁRINÉ: Mert nem akarlak zavarni, Ernő.

NYÁRI: Nem veszed észre, hogy avval zavarsz, hogy nem zavarsz? Semmi baj. Csak azért mondom, nem szeretném, ha túlságosan figyelnél rám. Te csak élj úgy magadnak, mintha nem is volnék idehaza.

NYÁRINÉ: Úgy élek pontosan.

NYÁRI: És neked ez elég?

NYÁRINÉ: Igen, azt hiszem.

NYÁRI: Nem azért maradtam ki az üzemből, hogy gyilkolj a hallgatásoddal. Hogy büntessél - valamiért, nem tudom, miért. Én magamról elmondtam mindent. Mit akarok és hogyan. Te csak igent mondasz és nemet. Ne játsszunk hallgatást. Attól a falra mászok!

NYÁRINÉ: Ennyi telik. Nem akarok rosszat neked.

NYÁRI (elcsöndesedve): Tudom.

NYÁRINÉ: Hajolsz a munkád fölé, vakoskodsz a lámpa mellett, pusztítod a szemed. De amit csinálsz, eltakarod a hátaddal, dugdosod. Nem az enyém.

NYÁRI: Mert azt akarom, hogy majd úgy lásd, mikor minden tökéletes. Amikor égnek benne a sárga kis reflektorok. De most még nem tudom hová bekapcsolni, nincs villanyunk. El tudod képzelni a kis halakat, ahogyan átsüt rajtuk a fény? A színes kagylókat, ahogy a sziklára tapadnak? A kis ventillátort, ahogy az algákat remegteti? Tudod, milyen az, amikor az egész - hogy is mondják? FOSZFORESZKÁL. Érted ezt?

NYÁRINÉ: Nem értem.

NYÁRI: Na látod! Nem egyszerű. Figyeld! Próbáld elképzelni. Tudod?

NYÁRINÉ: Azt hiszem... azt hiszem, szép lesz.

NYÁRI: Azt hiszed? Nem látod a halakat? Mindegyiknek más és más színe van. Pöttyösek, csíkosak, tarkák. Lehet látni őket. Villany nélkül is.

NYÁRINÉ: Nagyon sok munkád van benne. Ennyi idő alatt egy kétszemélyes rekamiét is megcsináltál volna.

NYÁRI: Egy kétszemélyes rekamiét. Angyalkákkal?

NYÁRINÉ: Te most engem nagyon butának gondolsz, de én mégis megkérdezem: ez mire való?

NYÁRI: Hát nem veszed észre, hogy olyan, mint a valódi?

NYÁRINÉ: De ha van valódi, minek ölöd magad ezzel?

NYÁRI (derűs fölénnyel): Mert ez művészet, Angéla! És a művészet az mégis más!

NYÁRINÉ (a derűtől megtévesztve): Több?

NYÁRI: Hogy több? Fogalmad sincs! Sokkal!


LACI: Az öreg?

NYÁRINÉ: Átment a szomszédékhoz, kipróbálni ezt a hogyishívjákot. Ezt a - így mondja apád - szárazakváriumot.

LACI: Még mindig ezzel nyűglődik? Hülyeség!

NYÁRINÉ: Ne mondjál ilyet! Ez művészet.

LACI: Egy frászt! Bohócot csinál magából az öreg. Száraz akvárium! Gyógyterápiások csinálnak ilyet.

NYÁRINÉ: Nem értelek, és nem is akarlak érteni.

LACI: A múltkoriban a viaszosvászon alá lestem. Gyerekjáték. Öreg ember, és ilyesmivel foglalkozik.

NYÁRINÉ: Ne légy goromba!

LACI: Ahelyett hogy valami rendes fusit vállalna, amiért pénzt kap. Egy öregember, aki ólban akar meghalni. Mért nem téríted észhez, anya?

NYÁRINÉ: Gonosz vagy, kegyetlen!

LACI: Jóság az, mikor kussol az ember? A zöldet pirosnak mondja? Azt hiszed?

NYÁRI (belép, jókedvű): Á, az én Laci fiam! Szervusztok! Hogy s mint? Hoztam egy üveg bort, Angéla. A próba prímára sikerült! Bekapcsoltam a szerkezetet a konnektorba, kigyúltak rendesen a kis sárga reflektorok, a halak elkezdtek úszkálni, mint a bolondok. A víz nélküli vízben. Az algákat fújta a ventillátor, minden lobogott, mozgott; zöld és rózsaszínű fények! Ahogy jöttem haza, néztem az utat, még öt oszlop, és itt a villany! Dolgoznak a fiúk! Nálad mi újság, Laci?

LACI: A sok közül semmi, öregúr. Hogy ízlik a nyögdíj?

NYÁRI: Időbőség a köbön. Olyan sok van egy napból, hogy eltévedek benne. Pedig reggeltől estig, ahogy anyád mondja, gyilkolom a szemem. Még arra is jut idő, hogy ellássam a nem létező tyúkokat, szórjam a nem létező magot.

LACI: És hogy szolgál az egészség, öregúr?

NYÁRI: Érdekel igazán? Mert ha igen, válaszolok. Kitűnően. Adjál poharakat, Angéla. Erre a gyönyörű napra inni kell! Elkezdett élni a szárazakvárium. Úszkálnak a halacskák! És a fiam is megtisztel egy beszélgetéssel. (Tölt.) Egészségetekre. Az este szép tiszta, telihold, csillagok, miegymás. Már tavaszi szaga van a levegőnek. Jó időt jósol a rádió. Holnap nekimegyek a sufninak.

LACI: Éppen azért jöttem.

NYÁRI: Beszállsz? Segítesz? Vegyél ki szabadságot, a pénzt majd kipótolom.

LACI: Gizi meg én tegnap összeházasodtunk.

NYÁRI: Utólagos gratulációm. Isten éltessen! (Koccint.)

LACI: Gyereket vár. Jól benne van az időben. És albérletben nem szülhet.

NYÁRI: Majd szül a kismamaotthonban. Szociális államban élünk.

LACI (keményen): Kell a sufni!

NYÁRI: Hogy micsoda kell?

LACI: Jól hallottad. Látom, hozattál anyagot is. Lakás lesz belőle. Majd beszállsz segíteni te! Fészket csinálni az unokádnak. Rád fér egy unoka, vagy nem? Eddig mindig emiatt nyúztál. Az unoka, számíts rá, megérkezik! Kicsit később, mint a villany, de időben.

NYÁRI: Beszéljünk komolyan, Laci. Próbáljuk megérteni egymást.

LACI: Nem jól kezded. Ez még nekünk sose sikerült.

NYÁRI: Rosszul emlékszel. Csak jóakarat kell hozzá.

NYÁRINÉ (reménykedve): Így szeretem. Ha szép csöndesen beszélgettek. Van marhapörkölt, Laci.

LACI: Már vacsoráztam, anya. Gondolom, apa, ezt megértheted. Nem tudok másképp lakáshoz jutni. Ha ötszáz évig élek, akkor se.

NYÁRI: Tudod, hogy mit tervezek évek óta. Az egész jövőmet erre alapítom.

LACI: Micsoda jövődet?

NYÁRI: Ott lesz a műhelyem. A műtermem.

LACI: Nagyzolás. Telebeszélték a fejedet.

NYÁRI: A sufnit nem adom!

LACI: Röhej. A jövő. A művészet. Tudod, mi ez? (Megzörgeti a viaszosvásznat.) Csinálmány. Rossz giccs.

NYÁRI: Hozzá ne nyúlj!

NYÁRINÉ: Ernő! Kérlek!

NYÁRI: Ez volna az én fiam?

LACI: Ilyenre sikerültem.

NYÁRINÉ: Fiam, most szépen elmégy. Igen, elmégy. És máskor beszélgetünk.

LACI: Nem megyek. Nekem most kell a sufni! És neked, öregúr, kötelességed.

NYÁRI: Hányszor ássalak ki a szemétből? Kitaníttattalak. Technikus vagy. És mire jutottál? Elfogyasztottál két asszonyt, és most egy harmadikat akarsz fölzabálni. Semmi közöm hozzá. Csináld!

NYÁRINÉ: Ernő! Van pénzünk. Adjunk pénzt.

NYÁRI: Adjunk, persze! Kiszedjük a szalmazsákból. Mennyi kellene, fiatalúr? Százezer? Kétszázezer?

LACI: Nekem a sufni kell.

NYÁRI: Nem adom.

LACI: Kell hogy odaadd!

NYÁRI: Kell? Milyen jogon?

LACI: Azon a jogon, hogy kétszer olyan öreg vagy, mint én. Azon a jogon, hogy túléllek, és rajtam múlik, mit mondok rólad, amikor már nem leszel.

NYÁRI: Takarodj, mert szétverem a fejed!

NYÁRINÉ: Ernő! Kérlek!

(Csattan az ajtó.)


(Halk magnózene, modern dzsessz, szertelen, italtól megemelt beszélgetés, pohárkoccintások.)

GYÖNGYI (kacagva): Isteni ízlésed van, Eszter! Ahogyan ezt a lakást kifényesítetted!

(Kívülről csöngetés.)

ESZTER: Hívtál még valakit, Lali? Mintha csöngettek volna.

KUTAS: Senkit, drágám. Megnézed?

CZIBOR: Szóval én reggel jövök érted...

GYÖNGYI: ...és úgy vonultok a repülőtérre! Az örökös fogadóbizottság. A ferihegyi ikrek. Lennétek szívesek tölteni? Kösz!

KUTAS: Közép-Kelet. A mi területünk. Persze hogy ikrek. Mit lehet tenni, Gyöngyikém?

ESZTER: Tessék csak beljebb, Nyári úr! (A háttérzene elhallgat.) Ő a mi ezermesterünk.

NYÁRI: Jó estéket!

KUTAS: Nemcsak ezer-, ezeregymester. Hozta isten, Nyári úr!

NYÁRI: Látom, rossz időben. Vendégség. És későn is van már.

GYÖNGYI (félrészegen, kacarászva): És miben ezermester, sőt ezeregymester, ha szabad tudnom?

ESZTER: Ide tessék, a kedvenc foteljába. És tegye le azt a csomagot!

CZIBOR: Gyöngyi szívem, gondolom, az ezermester éppen abban ezermester, hogy... miben is? (Fölnevet.)

KUTAS: A szó is megmagyarázza, Gyöngyike: ezer dologhoz ért! Sőt ezeregyhez. Tölthetek?

NYÁRI (viccnek szánja): Éppen kiszáradt a torkom. (Koccintanak, isznak.)

GYÖNGYI: Csak azért kérdezem, mert nálunk a vécéöblítő krónikusan folyik. Tessék elhinni, ezermester úr, idegbaj.

KUTAS: Valamit tartogat nekünk?

NYÁRI (önmagától meghatódva): Elhoztam. Úgy, ahogy ígértem: hogy jövök, váratlanul.

ESZTER: Vártuk.

GYÖNGYI (kacagva): Mióta, Eszterkém?

ESZTER: A meglepetés?

NYÁRI: Az.

ESZTER: Tudjátok, a titok.

GYÖNGYI (sikoltozva nevet): A titok! Szia! (Pohárcsöngés.) Közös titkaitok vannak az ezermester úrral? És maga nem is féltékeny, Lali?

KUTAS: Úgy ismer, hogy nem? Állatian! No, bontsuk csak ki azt a csomagot, Nyári úr! Égek a kíváncsiságtól. De előbb még egy kortyot. (Koccint.)

(A viaszosvászon száraz csörgése, várakozó csönd.)

NYÁRI: Ha jól kapiskálom, van itt valahol egy konnektor a zeneszekrény alján. Hová tehetem?

ESZTER: A lemezjátszó mellé, a főhelyre.

NYÁRI (ünnepélyesen): Kérem, ez most így szükséges, le kell oltani a villanyt.

GYÖNGYI: Halacskák! Icipici aranyhalak! Akvárium!

NYÁRI: Szárazakvárium.

CZIBOR: Hát ez marhául frappáns! És ez mind a maga műve? (Csiklandozza a nevetés.) Maga hozta össze az egészet?

NYÁRI (nem veszi észre a gúnyt): A halak és a növények a természettudományi lexikon műmellékletéről. Pisces. Latin. A szomszédom szerint, aki madarakkal foglalkozik...

GYÖNGYI: Halálian vicces! (Pityókosan.) Látod, apu, ez van, és nálunk éjjel-nappal folyik a vécé!

ESZTER: Gyönyörű! Hogy maga miket talál ki, Nyári úr! Hogy merre viszi a képzelete!

NYÁRI (egészen közelről, vakmerően, elfulladva): Magának, Eszter. Egyedül magának.

KUTAS: Na jó, most már talán meggyújthatjuk a villanyt. Nagyon ügyesen dobta össze ezt a micsodát, de sajnos nincsenek apró gyerekeink. Mennyivel tartozunk?

NYÁRI: Ennek nincs ára. Eszmei értéke van.

CZIBOR (röhögve): És mennyi az forintba átszámítva?

ESZTER: De kérem, Pali, legyen szíves!

CZIBOR: Eszmei érték. Micsoda szókincs!

GYÖNGYI: Ha egyszer eljönne hozzánk, édes Nyári úr, helyrelökni azt a vízöblítőt. (Félrészegen, majdnem kiáltozva.) Az a folytonos zúgás! Idegbaj!

NYÁRI: Szóval megmondtam, nincs ára. Nem is akárkinek készült.

KUTAS: Egyszerűbb lenne, ha kifizetném. Mivel tartozom?

NYÁRI: Maga, Kutas úr, semmivel.

KUTAS: Nem akarom megbántani, de meg kell mondanom, nehogy félrevezessem...

ESZTER: Légy szíves, hallgass!

KUTAS: Ha megfogad egy tanácsot, egy józan tanácsot...

CZIBOR (durván): Értse meg, ezermester úr, ez egy gyerekes marhaság!

ESZTER: Nyári úr, kérem, kedves Nyári úr, én gyönyörűnek találom.

GYÖNGYI (kacagva): Olajban kisütjük a műanyag halacskákat.

ESZTER: Ne csomagolja vissza, Nyári úr. Ezek csak olyan vicces emberek.

NYÁRI: Igen, vicces emberek. Köszönöm. És minden jót!

(Dermedt csönd, majd összevissza nevetés, s utána)

GYÖNGYI: Most min röhögünk, gyerekek? Kihagytatok valamiből?

(1981)

 

JÓISTEN FARMERBAN


HANGOK

RÓZA
ÁRVAI
FIATAL FÉRFI
ORVOS
NŐVÉR
OSZKÁR
SZOMSZÉDOK, ISMERŐSÖK

 

1

(Ciripelő telefoncsöngés, néhányszor egymás után. Falióra ütései. Újabb telefon, most már konokabbul. Az ablakon túlról autózaj, közben újabb telefoncsöngetés. Kopogtatás egy külső ajtón, először szerényen, majd dörömböléssé fokozódik. A három zörej, kopogtatás, csöngetés, óraütés összeolvad. Ezekből a hangmotívumokból dübörgő, atonális hangzavar lesz. Utána egy pillanatra néma csönd, majd a kezdeti telefonciripelés, amely átúszik az első jelenet kezdetére.)

*

ORVOS: Vigyék a nénit a röntgenbe!

HANG: Igen, adjunktus úr.

ORVOS: Ön? Rokona? Hozzátartozója?

ÁRVAI: Megboldogult anyám húga volt.

ORVOS: Volt?

ÁRVAI: A húga.

ORVOS: Mikor találtak rá?

ÁRVAI: Egy órával ezelőtt törtük rá az ajtót a szomszédokkal. Tegnap este még beszéltünk vele telefonon. Én és a feleségem. Minden este föl szoktuk hívni. És hetenként két-háromszor meglátogattuk. Ma, nem is tudom, miért, már délben kerestem, de nem vette föl a kagylót.

ORVOS: Akkor ezek szerint tizennyolc órát feküdt a földön, félig eszméletnél.

ÁRVAI: Ült. Tágra nyílt szemmel. Mint aki csodálkozik.

ORVOS: Egyedül él?

ÁRVAI: A fiával és a férjével. (Zavartan.) Úgy értem, az emlékeiben. Mindkettőt a háború pusztította el. Azt hiszem, főorvos úr, ha úgy mondom, valóban együtt élt velük, nincsen ebben semmi túlzás. A fiát munkaszolgálatra vitték, emelés közben a lábára zuhant egy síndarab - azzal gyanúsították, hogy szimulál. Vérmérgezés. A férjét pedig... (Észbe kap.) Bocsánat, hogy túlrészletezem...

*

OSZKÁR (hang a múltból): Te csak ne reszkess folyton, Róza! Tőled az ember idegbajt kap, annyira félsz. Hozzám nem nyúlhatnak. Engem eddig még mindig mentesítettek. Nézzenek ide, mondom nekik, és megmutatom a vállamat, és a mellemet, ahol fölszakította a golyó. Első világháború. Przemys l. Én megtettem a kötelességemet. Tessék: Károly-csapatkereszt, frontharcos-igazolvány. Hol voltak maguk, amikor én már a véremet adtam!

*

RÓZA (a régi, fiatal hangja): Tudják, drágáim, ő mindig azzal vádolt engem, hogy félek. Hát igen, én féltem, örökké féltem. Pedig megtettem a magamét. Tiszteltem a szüleimet, jó feleség voltam, és merem mondani, jó anya. És eljártam a templomba. Ő azt mondta, nem fél, hogy a válla és a melle és a Károly-csapatkereszt. De negyvennégy novemberben elvitték a nyilasok. Csomára. Ezt csak később tudtam meg valakitől, hogy Csomára. Azelőtt nem is tudtam, hogy van. "Álljanak ki a mentesítettek!" Oszkár volt az első, aki kilépett. "Na látja, maga jó magyar ember." Megásattak velük egy jó, hosszú árkot, és belelőtték őket. (Kis csönd után.) Pedig én az embereket tiszteltem, az embertársaimat.

*

OSZKÁR: Esni kezdett az eső, de egészen csöndesen. Na, mondom, náthás leszek, de majd a Róza teája... (Nem szemrehányóan.) Nem voltál kint az exhumáláson.

HANG: Ügyesen azokkal az ásókkal!

HANG: Csak messziről láttam. Egyikük valamit héberül imádkozott.

*

ÁRVAI: A fiát is megölték, a férjét is megölték, és az élete a saját kis özvegyi személyére csupaszodott. Ő a kettős csapást, mint valami pajzsot, úgy tartotta maga elé: ettől remélt védelmet az emberi farkastörvények ellen. Mert neki nem ért véget a háború, a halottai ott ültek az ovális, sötétbarna asztal mellett, a kilazult lábú kárpitozott székeken; hozzá bármikor bedörömbölhettek idegen férfiak, szétlazult hajú, megvadult némberek, hogy átkutassák reccsenő szekrényeit, szorosan záruló fém- és fadobozait, hogy vélt kincsek után kutassanak. Mindez csak beidegzett rémület, tudta ezt jól, de mégis! Előtte mindig, életükben és halálukon is túl, két szálegyenes testőr haladt, a fia és a férje.

*

HANG: Tessék parancsolni, a fölvétel, adjunktus úr.

RÓZA (mai hangja; nem öreg, inkább szelíd hegedűhang): Hát te is itt vagy, drágám?

ÁRVAI: Nem tetszik emlékezni? Együtt jöttünk a mentőkocsin.

ORVOS: Igen. (Halkan.) Combnyaktörés. Reggelre kérem a kettes műtőt előkészíteni. (Orvosi, nyugtató hangon.) Egy kis repedés, néni. Egy-kettő, és táncolni tetszik. Hány éves is a néni?

RÓZA (meggyötörtségében is viccesen): Valahogy nyolcvan körül.

ÁRVAI (az orvosnak): Öt-hat évet letagad.

RÓZA: Meg tetszik engem operálni?

ÁRVAI: A jóisten megsegíti. A maga jóistene.

RÓZA (érdesen): Az én jóistenem? (Átvált.) Azt hiszem, táncolni én már biztosan nem fogok. A fiam odaállt elém, és azt mondta: anya, kérem szépen ezt a tangót! Fölkért, meghajolt. Szép, magas gyerek, szőke hajú. Nemesfémvésnök, műhelyében a legjobb segéd. Vele igen, de azóta nem, főorvos úr, azóta soha. (Nehezen szánja rá magát.) Adjunktus úr... volna itt valami... én nem is tudom... nem is tudom, hogy fejezzem ki magam!

HANG: Az ágyat elkészítettük a néninek.

ORVOS: Tessék csak mondani.

RÓZA: A mentőautóban... szóval ott... úgy éreztem, most, azonnal ki kell mennem. Kisdologra. Rettenetesen röstellem. Te ne hallgass ide, fiam, légy szíves. (Kis döbbenettel.) De hiszen ott voltál te is.

ORVOS: Ilyen esetben ez természetes. A vese, a záróizmok hirtelen üzemzavara. Nincs mit szégyellni ezen.

RÓZA (a sírás határán): És azt mondta az a doktor úr az autóban, csak végezze el nyugodtan, mamika, és én, bocsánatot kérek, bepisiltem... Hát idejutottam, adjunktus úr.

*

RÓZA (élénk, megemelt telefonhangon): Igen, drágáim, már megvacsoráztam. Hogy mondod? Nem hallom egészen tisztán. Persze, nagyon finom vacsorám volt. Vajas kenyér, juhtúró és (szívből fölnevet) újhagyma, képzeld, fiam! Most szépen rendet rakok; este lesz valami film a tévében. Még Sanyikával láttam annak idején. A Körúton, a Palace-ban. Greta Garbo! És az a gyönyörű ember, az a másik nagy színész, a csodálatos sötét szemével... Látod, ilyen az öreg ember agya. Itt van az arca a szememben, de a fejemből kiment a neve. Igen! Boajé! Hát majdnem szerelmes voltam belé. Micsoda férfi! És láttad volna mint Napóleont! Hát ott van már ő is a többiek között. A föld alatt. De jó, hogy átvetted a kagylót, Ilonkám! Nekem a hagyma nem árt! Megengedek magamnak egy kis luxust. Igen. Még hosszú az este. Egy kicsit jövök-megyek a lakásban, mintha őket kellene ellátnom. És a ti öreg nénitek, jól tudod, imádkozni is szokott. Tudom, ti ezt megértitek.

*

ÁRVAI (Lezárja a tévét, nem tud elszakadni tőle, nézi, ahogy a fény összezsugorodik és ellobban, aztán elkezd csoszogni a mamuszában; tárgyak, emlékek, kifakult tükrök. Kezet mos, bezárja a kettős ajtó négy biztonsági zárját, belenéz az állótükörbe, elgörbíti a száját. Te voltál valamikor az aranyhajú Róza? Neked mondták valamikor, te ibolyaszemű? Téged mutogattak büszkén a szüleid szombat délutánonként, sétálgatva a kőből rakott szökőkút körül? Olyan, mint egy született grófnő, ezt mondták az emberek.)

*

RÓZA (fiatal hangja): Nem, Oszkár, nem. Maga rendesen kitanulta a szakmáját, maga gyönyörű retikülöket csinál, meg más mindenféle táskát, ez rendben is van. Van kenyere, van jövője, eltarthat majd egy családot. De maga után megfordulnak a lányok. Maga olyan, mint egy testőr hadnagy a királyi várból. Én mindig azt kérdezem: jó férj lesz magából? (Mai, öreges, derűs hangján.) Elég jó férj lett belőle, de - öregasszonynak szégyen ezt kimondani - továbbra is szerették a nők. És ő ezt általában viszonozta. Ezért nem voltam boldog vele.

*

LÁTOGATÓ (nő): Tessék elhinni, annyira tetszik hiányozni nekünk. Az egész háznak. Ahogy végig tetszik menni a gangon, olyan csöndesen. És mindenki tudja - valaki így mondta -, hogy ott megy a jóság.

LÁTOGATÓ (nő): Az egy szent asszony, így mondja mindenki, még aki nem hisz semmiben, az is.

LÁTOGATÓ (nő): Kérem, én hivő katolikus vagyok, de Isten csak egy van, és az ő istene a miénk is. Én legalábbis így látom.

LÁTOGATÓ (nő): A harmadik hónapban vagyok, Róza néni, hiszen tetszik tudni. Tessék valami jót kívánni nekem.

LÁTOGATÓ (férfi): Lángol az arca. Nincs magának láza, kedves néni?

*

ÁRVAI: Hogy ég a fölfekvése? Majd szólok az inspekciósnak. De a legnehezebbjén már túl vagyunk, édes néni. Az adjunktus úr azt mondja, strammul tetszett viselkedni. És hogy a műtét teljesen oké. Ha most fárasztaná a válasz, ne tessék semmit se mondani. Majd beszélek én.

RÓZA (halkan, viccnek szánja): Megszögeztek, mint egy rossz asztalt.

ÁRVAI: A humora is a régi! A mamának is ilyen humora volt. Milyen jókat tudtak kacagni, mikor magukra sötétedett a szombat este! Hogy ízlett a cseresznyés rétes, amit - és ezt külön alá akarom húzni - Ilonka saját kezűleg sütött?

RÓZA: Nem ettem belőle.

ÁRVAI: Ejnye, ejnye, nincs étvágy? Szólunk a doktornak, és ad valamit.

RÓZA (tagoltan; szavait megemeli az indulat): Nem akarok cseresznyés rétest enni!

ÁRVAI: Almás pitét? Vajaspogácsát?

RÓZA: Semmit. Nyolcvanhét éves vagyok.

ÁRVAI: Nyolcvanegy.

RÓZA (erélyesen tagolva, mint az előbb): Nyolcvanhét. Én jobban tudom. Hagyjál aludni!

ÁRVAI (álviccesen): Engem nem lehet kitiltani innen. Látogatási időben. Jogom van, hogy itt legyek.

RÓZA: Jogod van, hogy itt legyél, de nekem is jogom van, hogy egyetlen szavadat se higgyem. Mindig kívántam, hogy szépen beszéljenek velem, hogy megértsék a gyászomat, hogy megvédjenek. Most nem! Nem kell az irgalom. Az egész testem csupa seb.

ÁRVAI: Semmi irgalom, édes néni. Az adjunktus úr azt mondta, a műtét jól sikerült. És azok a sebek, a fölfekvések...

RÓZA: A halál pecsétjei.

ÁRVAI: Honnan vesz ilyeneket?

RÓZA (keserűen, gúnyosan): Olvastam.

ÁRVAI: Meg vagyok döbbenve, édes néni. Maga és a maga csodálatos hite! Hogy átjött az égő poklokon, egészen idáig. Hogy meg tudta őrizni saját magát. A jóságát, a türelmét, az emberszeretetét. És ezzel még nekem is segített.

RÓZA: Rájöttem valamire, fiam. Én azért hittem olyan nagyon, mert gyáva voltam. Mert mindentől és mindenkitől féltem. Mert a gyöngeségemmel védekeztem. Hogy sajnáljanak. Aki örökké fél, az belekapaszkodik a semmibe. Csókolom a drága kis feleségedet, és üzenem neki, ne süssön nekem semmit. Ha nem tudnád, cukorbajos vagyok.

ÁRVAI: Ezt most tetszett kitalálni. Jó, nem lesz több cseresznyés rétes. (Élénken.) Délelőtt voltam a lakásban. Minden a legnagyobb rendben. Az ajtót megcsináltattuk. A lakásban az egyik ablakot nyitva hagytam. Csak a néni hiányzik belőle. A gobelinképek a falon, a gyönyörű horgolt terítők, Sanyika és Oszkár fényképei és az imakönyvek. Befizettük az utalványokat is. Szóval, édes néni, a lakás, hogy is mondjam...

RÓZA: Sosem szerettem a cseresznyés rétest. De azért nagyon szépen köszönöm.

*

NŐVÉR: Valamit kérdeznék, Rózsika néni... fölébresztettem talán?

RÓZA: Nem, nővérke, ébren vagyok. Tessék.

NŐVÉR (szelíden): Csak azt szeretném megkérdezni, hogy melyik felekezethez tetszik tartozni, csak azért, mert bejár ide a betegeinkhez a szomszéd plébániáról a tisztelendő úr minden kedden. Csupa szív és lélek! Csütörtökön egy református tiszteletes, egy nagyon kedves ember, és szerdánként (némi tapintattal) egy rabbi, mármint az izraelitákhoz, ő is nagyon figyelmes. Igaz, hogy Rózsika néninek rengeteg a látogatója, de ők másról beszélgetnek.

RÓZA (majdnem derűsen): Egyiket sem kérem.

NŐVÉR: De ők nagyon szívesen. És adományt se gyűjtenek.

RÓZA (szelíden, mint aki mosolyog): Nem kérem őket.

*

RÓZA: Hogy kerültem én ide? A padlóra. Itt ülök, és nem mozdul a testem. A testem, mint az anyag. Húz lefelé. És fáj. Az egész. (Miközben beszél, a háttérben az óra ütni kezdi a tizenkettőt.) Leléptem az ágyamról, hogy kicseréljem (Mint aki elfelejtette, hogy mit, de aztán eszébe jut.) a... mit is? ...a kispárnámat. Kicserélni a kispárnámat. (Számolja az óraütéseket.) Tíz. Tizenegy. Tizenkettő. Még csak éjfél! (Hosszú csönd, dinamózúgás.) Fáj! (Halkabban.) Fáj. (Beletörődve.) Fáj. (Motorzaj az utcáról.) Istenem, egy autó! És még egy! Csak jönnének még, egymás után. Nem mozdul a testem. Mintha odakötözték volna. Hová? Mihez? (Kis csönd után.) Hál' isten, megint egy autó! Ha el tudnám érni a telefont. Itt van az éjjeliszekrényen. Olyan közel, hogy majdnem megérinthetném. Az a pár centi. Ha a karom egy kicsit hosszabb volna. A kezem. "Milyen szép, finom kezei vannak, Róza" - ezt mondta Oszkár, amikor még udvarolt. (A lépcsőházból búcsúzkodó vendégek szétszórt zaja.) Kérem szépen! Kérem szépen! Itt a Róza néni! (A külső zajok elszivárognak.) Legalább jönne még egy autó. Százat számolok, és jön egy autó. Egy, kettő, három, négy... tizenegy, huszonöt... Fáradt vagyok. Öreg vagyok. Szeretnék visszajutni az ágyamba! (Váratlanul, kiáltva.) Segítség! (Csodálkozva.) Senki. Ezek a vastag falak. Ezek a dupla ajtók. Istenem, veled vagyok itt bezárva, és te mindig mellettem voltál. Megfogtad a kezemet. Átvezettél. Hová? Nem is tudom. (Kintről egy autó.) Autó! Ez jó jel. Megint elkezdem a számolást. Egy, tizenhárom, negyvenöt. Odakint emberek. És egyszerre csak észreveszik, ez a Róza néni nincs sehol. (Óraütés.) Mennyit ütött? Jaj, csak nehogy megálljon! De nem állhat meg, este fölhúztam. Este. Mikor is volt este? Este, este, este. Ha sokáig mondom, az egész összefolyik, és már nem is értem. (Óraütések egymás után, aritmiásan fölerősödve: mint az ütőhangszerek; utána teljes, abszolút csönd, majd az öregasszony szinte kántáló öröme.) Szép lassan világosodik. Mint amikor az egyik függönyt fölhúzzák a másik után. (Csönd.) Ilyenkor szoktam fölébredni. Anyám is ilyen volt. Korán kelő. Nemsokára kisüt a nap. (A ház elé érkezik a szemétgyűjtő teherkocsi; döndülő kukák, kiáltozások.) A kukások! A kukások. Azok a jó, kedves hangos emberek. Hozzám mindenki kedves. (A külső zaj eltávolodik.) Ha visszamehetnék az ágyamba. Ha vissza tudnék jutni az ágyamba. Légy szíves, kérlek, légy szíves. Én csak a kispárnámat. (Kopogtatás a külső ajtón.) Tessék, itthon vagyok! (Elfulladt hangon.) Nem tudok ajtót nyitni. Itt ülök a földön, kedvesem. (A kopogtatás erősödik, majd abbamarad.) Elment. Mindenki elmegy. Mindenki itt hagy. De te? Te mért nem veszel észre? Te keresztüllátsz a falakon! Neked suhog a szárnyad (Óraütés.) Talán ő válaszolt. (Zeneien, tisztán fölcseng a telefon.) Istenem, a telefon. (Majdnem énekelve az örömtől.) A drága, jó telefon! Hogy szeretem, ha csönget! Itt vagyok, édeseim. Halló! Halló! Csak egy hosszabb kéznyújtás, és elérhetném. Nem tudok. Nem tudok. Fáj. (A telefon elhallgat.) Szólalj meg újra, szólalj meg! Sokat harcoltam érted, milyen kínlódás volt, mire megkaptalak. Én egy teljesen magányos özvegyasszony vagyok, elvtárs, nekem életkérdés, hogy legyen telefonom. Én egy nagyon, nagyon öreg és sokat szenvedett nő vagyok. Az egész életem egy tragédia. Tetszik tudni, az uramat elvitték. Csomára. A uramat elvitték Ukrajnába, a nővérem, anyám helyett anyám, már negyven éve halott. Negyven év! Ön akkor még a világon se volt. Valaki azt mondta, egy nagyon művelt ember, ez a szenvedés teljességgel aránytalan. Teljességgel. Ennyit kiosztani egyetlen embernek... Ez aránytalan teherviselés. Így mondta. Egy nagyon finom, művelt ember. Ugye át tetszik érezni a helyzetemet? (Újabb telefoncsöngés, amely néhány kísérlet után abbamarad.) Halló! Kérem szépen, halló! (A nem távoli templom felől déli harangzúgás.) Elaludtam. Azt álmodtam, hogy ülök a földön, és oda vagyok kötözve. (Hosszú csönd, utána ismétlődő kopogtatás, dörömbölés, majd dübörgő zaj, beözönlő emberi hangok.) Maguk mit keresnek itt? Ez az én lakásom. Én egy elhagyatott özvegyasszony vagyok. Nekem csak halottaim vannak. És még hálóingben vagyok. És még nincs kitakarítva. Hogy mertek betörni ide? Segítség!

*

ORVOS: Tegnap újból megröntgeneztük. A szögecs pontosan a helyén. A csont szépen illeszkedett.

ÁRVAI: Nahát, ez jó hír, adjunktus úr.

ORVOS: Hogy úgy mondjam, a helyzet konszolidálódott.

ÁRVAI: Ezek szerint ez már a gyógyulás.

ORVOS: A sebészeti részt befejeztük.

ÁRVAI: Szívből örülök. De ő, szegényke, említett valami fölfekvést. És fájdalmai vannak.

ORVOS: A fölfekvést magával hozta. Úgy látszik, már előzőleg sem tudta visszatartani a szükségletét.

ÁRVAI: A mentőkocsiban történt először.

ORVOS: Az ilyenről nem szívesen beszélnek. De ezt is kezeltük, amennyi rajtunk múlott. Forgattuk, megkapta a szükséges antibiotikumot. Ez itt sebészeti klinika. És a sebész föladata véget ért. Azért is kérettem önt mint hozzátartozóját, hogy a továbbiakat megbeszéljük.

ÁRVAI: Szóval a fölfekvés nem okoz különösebb gondot?

ORVOS: Kisebb-nagyobb lázak, hőemelkedések, ezek együtt járnak vele. A dolog rendbe hozható. De mint mondtam, mi sebészeti klinika vagyunk. El kell a nénit helyezni egy utókezelő intézetben. Van rá módja, hogy elintézze, vagy intézkedjünk mi hivatalosan? Sajnos hétfőn ki kell üríteni az ágyat. Egyébként, hogy egy jó hírrel szolgáljak: a nénit kiültettük egy karosszékbe. El kell vonnunk az ágytól. Nagyon bölcs az idős hölgy. Egyenesen élvezi a változást. Kérem, látogassa meg.

*

ÁRVAI: Tetszik látni, a szavaim nem voltak üres szavak. A néni ül, látja az embereket, kilát az ablakon.

RÓZA: Ülök, és kilátok.

ÁRVAI: És már a humora is a régi.

RÓZA: Az nagyon régi. A humorom. De most már szeretnék visszafeküdni.

ÁRVAI: Erre még kicsit ráérünk. Jó nézni így a nénit, ebben a karosszékben, ahogy az arcára rásüt a nap.

RÓZA: Hát csak gyönyörködjél.

ÁRVAI: És még valami, édes néni. Az előbb mondta az adjunktus, a csont már gyógyulóban.

RÓZA: Most az jön, ugye, hogy szimuláns vagyok, és egykettő kidobnak innen, hogy ne vegyem el az igazi betegek helyét. Ezt akartad mondani.

ÁRVAI: Majdnem.

RÓZA: Neked is visszatért a humorod.

ÁRVAI: Viccelünk egymással.

RÓZA: Csak viccelünk, fiam. Kizárólag.

ÁRVAI: Arra gondoltunk, hogy a kórház után, mert ők már megtették a magukét...

RÓZA: Kérlek, segíts vissza az ágyba. Majd beléd kapaszkodom.

ÁRVAI: Milyen forró a néni.

RÓZA: Talán mert ahogy mondtad is, rám sütött a nap.

ÁRVAI: Arra gondoltunk, jó lenne egy kis erősödés, pihenés. Elfelejteni az egészet.

RÓZA: Mint egy rossz álmot, ugye?

ÁRVAI: Talán valami szanatórium...

RÓZA: Így. Ez nagyszerűen sikerült. Kérlek, igazítsd meg a párnámat. Mit is mondtál az előbb? (Tagolva.) Nem megyek sehova!

*

(A kórteremből távozó emberek beszélgetése, zaja, majd kiüresedett csönd.)

RÓZA: Hál' istennek, vége a látogatásnak! Huszonnégy óráig szünetel az irgalom. De már az is elfogy lassan; az emberek nem tudnak semmi újat kitalálni, csak azt: tessék türelemmel lenni, meg hogy minden a legnagyobb rendben és így tovább. Alig várják, hogy kilépjenek a kapun, nagyot lélegeznek, hogy ők nem maradtak itt. Hagyják el ezt a nagy jószívűséget. De neked mindig kellett a szeretet, Róza, még a buta, üres szavaknak is örültél; zsaroltad az embereket a jóságaddal. Holnap megmondom Árvainak: fiam, légy szíves, hagyd abba. Ne hazudozz nekem, mert elkezdek veszekedni veled. Pedig mi soha nem veszekedtünk, ugye, fiam?

NŐVÉR: Szólni tetszett?

RÓZA: Mondtam volna valamit?

NŐVÉR: Máma megint szépen voltak látogatói, Rózsika néni. Milyen jó annak, akit ennyien szeretnek!

RÓZA: Ennyien. Köszönöm szépen, nővér.

NŐVÉR: Mit tetszik megköszönni?

RÓZA: Megszoktam az életemben, hogy mindent mindig megköszönök. Vegye úgy, hogy előre köszöntem meg valamit.

NŐVÉR: Tessék bevenni az altatóját. És itt a víz, néni. Egészen friss, ahogy kérni tetszett, jól kifolyattam.

RÓZA: Na látja, nővér, máris van mit megköszönnöm! (Mohón iszik.) Kaphatnék még egy pohárral?

*

(Az egész átcsúszik egy félébrenlétbe; a kongó folyosók felől olykor gyors, koppanó léptek a kőkockákon.)

RÓZA: Ez a második pohár víz csodálatos volt! Tiszta és hideg, átmossa az ember szívét. Nem csoda, hogy az asszonyok a Bibliában akkor a legszebbek, amikor a kútban tükröződik az arcuk, amikor meglátják magukat a legszebb tükörben, a vízben. Igaz?

FIATAL FÉRFI: Én is így gondolom.

RÓZA (kibontakozva a kábulatból): Ön is? Kicsoda ön, fiatalember? Ha jól látom, éjszaka van, már régen elmúlt a látogatási idő. (Az öregasszony lakásának távoli óraütései.) Kihez van szerencsém? És hogy jutott be ide, fiatalember?

FIATAL FÉRFI (hétköznapian): Eljöttem meglátogatni.

RÓZA: Éjszaka közepén? Azt tetszik hinni, hogy önre nem vonatkozik a kórházi rend? Csak egy egészen fiatal ember lehet ilyen (Gondolkozik a szón.) tapintatlan. Nem, nehogy azt higgye, hogy én nem szeretem a fiatalokat. És maga direkt szimpatikus fiúnak látszik. De nekem nincs kedvem két altató után vendéget fogadni. És azt se higgye, hogy az öltözékét kifogásolom. Sőt ez a piros garbó és a farmernadrág nekem kifejezetten tetszik... Maga annyi idős lehet mint az én fiam volt, amikor (Gondolkodik a szón.) meghalt. (Hosszú csönd.) Elment volna?

FIATAL FÉRFI: Itt vagyok.

RÓZA: Az előbb egy kicsit idegeskedtem. Nem haragszik, ugye? Én szívem szerint soha nem bántok meg senkit. Erre nagyon vigyázok. De ugye, ez a szokatlan idő. Már bevettem az altatót. És néha rám jön a forróság. Hogyhogy beengedték?

FIATAL FÉRFI: Most tudunk zavartalanul beszélgetni. Én ilyenkor is jöhetek.

RÓZA (mint aki megérti): Akkor biztosan inspekciós, fiatalember.

FIATAL FÉRFI: Mondhatjuk így is.

RÓZA (furcsán fölnevetve): Nonstop? (Kis csönd után, reménykedve.) Mégis honnan jött? Kérem, húzzon ide magának egy széket, foglaljon helyet. Valami intézmény? Kinek jutottam megint az eszébe? Mert nem panaszkodhatom, sokan gondolnak rám...

HANG (beúszik egy távoli szöveg): Engedje meg, asszonyom, a Hazafias Népfront nevében vagy az ikávé nevében átnyújtsam a KERÜLET LEGBÉKÉSEBB LAKÓJA érdemérmet. (Szétszóródó távoli taps.)

RÓZA (jelenidőben): Most már egy kicsit frissebb vagyok. Tessék, hallgatom. Szóval ki küldte, fiatalember?

FIATAL FÉRFI: Nem küldött senki. (Keresve a szavakat.) Magamtól jöttem.

RÓZA: Saját magától? Hát akkor? (Koppanó, majd elhaló léptek az éjszakai folyosón.) Talán találkoztunk valahol? Köszönöm, hogy megigazította a párnámat. Érdekes, éppen erre szerettem volna kérni. Valami külföldön élő rokonnak a fia? Élnek rokonaim a világban, vagy legalábbis éltek, volt, akivel hosszan leveleztünk. Nagyon szerettem levelet kapni, a függönyön keresztül lestem a postást, de úgy, hogy észre ne vegye. (Kis szünet.) Mégis kihez van szerencsém? Most már nem várok senkitől semmit. És látja, milyen az ember? A kíváncsiság! (Elveszti türelmét.) Tessék már megszólalni, mert különben csöngetek!

FIATAL FÉRFI: Ez a csengő nem működik.

RÓZA: Akkor kiabálok.

FIATAL FÉRFI (gyengéden): Nem szokott kiabálni.

RÓZA (lefegyverezve): Akkor valahonnan mégis ismer engem. Legyen szíves, ne gyötörjön egy kíváncsi vénasszonyt.

FIATAL FÉRFI (szerényen és mégis méltósággal): Én az vagyok, kedvesem, akit az utóbbi napokban, a nehéz óráidban elfelejtettél hívni. És látod, ennek ellenére is eljöttem.

RÓZA (nem veszi észre a tegezést): Hogyan hívjak valakit, akiről nem tudom, hogy kicsoda? Egy ismeretlent!

FIATAL FÉRFI: Nyolcvanhét éve ismerjük egymást.

RÓZA: Van humorérzéke. Nyolcvanhét éve. Egy farmerruhás fiatalember. Az öreganyjánál is öregebb vagyok. Ez kifejezetten abszurd. (Derűsen magyarázva.) Egy nagyon művelt ember szokta mondani, ha nem ért valamit. Egy nagyon olvasott ember.

FIATAL FÉRFI (gyötrődve): Hogy tudnám ezt megmagyarázni? Ilyen körülmények között. A legfontosabb kellékeim nélkül. (Elszántan.) Hogy tudd, (Szelíden.) én, és ezt vedd szó szerint, az Úristen vagyok. (A lehető legszerényebben.) Szóval én vagyok ő, vagyis: a te Istened.

RÓZA: Nem a zárt osztályról szökött ki, fiatalember? (Enyhültebben.) Értem a tréfát, de ebből ennyi elég. Az Úristen! Tudja, hogyan szokott ő a Szentírásban megjelenni? Hogyan láttam én őt a lehunyt szemem mögött? Csipkebokorban, piros lángok között; Hóreb hegyén, mennydörgés, villámlás, kinyilatkoztatás. És intelem és figyelmeztetés!

FIATAL FÉRFI: Értem, értem. De éppen erre hivatkoztam az előbb. Nincs módomban most mennydörgést és villámlást produkálni. Fölriasztanám a betegeket. (Nem tudja fékezni az indulatát.) Vérengző császárok, tömeggyilkos világmegváltók, buja szentek és széplelkű hóhérok egyetlen szavamra térden csúsztak elém. És egyetlen intésemre szétomlottak, mint a hamu. És most te, te gyenge kis öregasszony, aki nyolcvanhét év óta szolgálsz nekem, aki nyolcvanhét év óta mindig csak rám hivatkozol, és kéred a közbenjárásomat magadért, a halottaidért, az igaz emberekért, te most kétségbe vonod az azonosságomat? Talán vizsgáztatni akarsz, mint egy taknyos kölyköt? Hát ki ültette el Árvaiékban a nyugtalanságot, a szorongást, amikor nem vetted föl a telefont? És ki sugallta, hogy törjék rád az ajtót, emeljenek föl a padlóról, hajoljanak arcukkal az arcod fölé, hogy érezd, itt van a segítség? És mondd, ki intézkedett, hogy azonnal jöjjenek a mentők; ki szerzett soron kívül ágyat a legjobb sebészeten? És ki biztatta még az idegeneket is, hogy legyenek gyengédek hozzád, mert érdemes vagy rá?

RÓZA: Ne haragudjon, fiatalember, nem szeretek ellentmondani, vitatkozni, ez nem természetem, de nekem a jóisten egy különleges valaki. Az arcán mosoly és szigorúság; gyönyörű öregember, a szeméből különös fény sugárzik. Ezüst szakáll, és igen, a feje körül dicsfény. Maguk, kedves fiatalok, már nem is tudják, mi az, hogy dicsfény. (Egyre inkább megélénkülve.) Én igazán nem vagyok egy fanatikus öregasszony, de így tudom az édesanyámtól, ő meg az ő anyjától és fölfelé, a legszentebb asszonyokig.

FIATAL FÉRFI: Egyáltalán nem mosolygok azon, amit mondtál. Sőt kifejezetten jólesik. És ami a dicsfényt illeti, az valóban pótolhatatlan. Jó leírást adtál, hitelest: én valóban így jelentem meg sok ezer éven át az arra érdemesek előtt, félálmukban, csipkebokorban, Hóreb hegyén satöbbi. De... (Megint belegabalyodik a magyarázkodásba.) hogyan is magyarázzam meg neked, hogy világos legyen? Az a gyönyörű kép, amit te megőriztél rólam, a mosoly és a szigor, a dicsfény és az ezüst szakáll, ez napjainkban, hogy is mondjam, egy kicsit már anakronisztikus. Amikor megteremtettem a világot, nem számítottam rá, hogy mi lesz a tiltott gyümölcsből. Túlprogramoztam az emberi agyat. Mit gondolsz, mit műveltek velem, nem is olyan régen, mint esendő öreggel? Lelöktek a villamosról. Ha nem kap el két angyalom a levegőben, most én is itt feküdnék átszögezett csonttal. Megtörtént, hogy a szép fejemmel, az ezüst szakállammal elbóbiskoltam egy padon. És mi történt, mit gondolsz? Gátlás nélkül letojtak a verebek. (Önkritikusan.) Ilyennek sikerült a világ. Úgy látszik, az a bizonyos hat nap nem volt elegendő; bizonyos dolgokat elnagyoltam. Alszol?

RÓZA: Nem. Gondolkodom a szavain.

FIATAL FÉRFI: Bizonyos reformokat, lásd be, nekem is be kellett vezetnem. Fölszabadítottam a gondolkodást, s most nem tudom szabályozni. S bárhogyan fáj is a szívem, némely dogmákról sajnos le kell mondanom. Bizonyára elfáradtál.

RÓZA: Hát bizony eléggé.

FIATAL FÉRFI: Azt hiszed, nekem olyan nagy öröm ebben a meggypiros garbóban mászkálnom? És belebújtatni magamat, a végtelenséget ebbe a szoros Lewis nadrágba? De az isteni ügy így követeli.

RÓZA (anyaian): Szegénykém. Akkor most magának nagyon rossz lehet.

FIATAL FÉRFI (gőggel és haraggal): Te sajnálsz engem? Te kis gyönge falevél, te szánakozol rajtam? Hát nem veszed észre, Isten dicsősége az is, hogy hasonlítani kezd azokhoz, akiket saját képére teremtett? (Odakintről közeledő vihar, erősödő mennydörgés, csattogó villámok). Hallod, Róza? Mennydörgés. Villámlás. Ha ez kellett neked, tessék! Hallasz engem, Róza?

RÓZA (nem gúnyolódva): Az este bemondta a rádió, hogy éjszaka vihar lesz. Ciklon, északnyugati szél, amely viharossá erősödik.

FIATAL FÉRFI: Szóval te a rádióra hallgatsz és nem rám.

RÓZA: Hallgatok önre is, kérem szépen, meg a csontjaimra is. Azok is jelezték.

FIATAL FÉRFI: A csontjaid is én vagyok, vedd tudomásul! (A vihar erősödik, a kórtermekből távoli nyöszörgések, a nyugtalanság hangjai.) Félsz, Róza?

RÓZA (tisztán, nyugodtan): Nem félek.

FIATAL FÉRFI: Űzzem el a vihart? Csendesítsem?

RÓZA: Majd elvonul, ahogy mondani szokás. Tőle sosem féltem, mindig csak az emberektől. (A vihar fokozatosan gyengül, távolodik.) Na látja, fiatalember, nem akar ő halálra rémisztgetni.

FIATAL FÉRFI: Én sürgettem a távozását.

RÓZA: Elhiszem, persze, de nézze kérem, lassan már világosodik... Nem panaszból mondom, lángol az egész testem, a fájdalom a szívemig ér - és ön, kérem szépen, nem hagyott aludni. Mindjárt jönnek az ápolónők az ébresztéssel, a mosdatással, a forgatással, a kiültetéssel. Jön a reggeli, jön a vizit, jönnek a látogatók. Tessék már megmondani végre, mit óhajt tőlem!

FIATAL FÉRFI (kis tűnődés után; bár óvakodva a pátosztól, de meghatottan): Eljöttem hozzád, hogy megköszönjem a hűségedet.

RÓZA: Már az unokaöcsémnek, tetszik tudni, Árvainak is elmagyaráztam, én nem hűséges voltam; én tűrtem, lapultam, hálálkodtam - gyávaságból, önzésből, hogy elbújtassam ezt a szegény kis életemet. Hogy a jóság eltakarjon, mint egy függöny.

FIATAL FÉRFI (oda se figyel): Elvettem gyönyörű fiadat, daliás férjedet, gyász és szegénység lett az osztályrészed, és te mégis hozzám fohászkodtál, nekem könyörögtél, az én végtelen bölcsességemet emlegetted. Miért?

RÓZA: Mert sok ezer év óta ezt követelik tőlünk. A beletörődést. Az elfogadást. Az az olvasott ember azt szokta mondani, ezt így hoztam magammal, a génjeimben. És ha egy pillanatra is kételkedni kezdtem, mindig úgy alakult, hogy magamban kételkedtem és nem az isteni igazságban, igen, igen. De ha valóban ön a jóisten, hadd mondjam meg őszintén, nyíltan, félelem nélkül, legalább egyetlenegyszer és négyszemközt, mielőtt elmegyek: uram, ön egyáltalán nem volt irgalmas hozzám.

FIATAL FÉRFI: Nyolcvanhét évig életben tartottalak.

RÓZA: A hiszékenységem, az tartott életben. A gyászom, az tartott életben. Hogy szerettem az életet.

FIATAL FÉRFI: És hogy példakép lehettél, hogy fölnéztek rád.

RÓZA: Igen, az is. A hiúságom. Na? Miért tetszett idefáradni?

FIATAL FÉRFI: Megpróbáltalak, ez igaz! És helytálltál, mint a legjobbak, ez is igaz. Azért vagyok itt, hogy megszépítsem a búcsúzásodat. Érdemes vagy rá.

RÓZA (derűsen és szomorúan): Maga, fiatalember, meg akarja szépíteni az utolsó óráimat?

FIATAL FÉRFI: Még mindig nem hiszel nekem? Nem hiszed, hogy képes vagyok erre is? Hogyan bizonyítsak?

RÓZA: Nem kell bizonyítani semmit.

FIATAL FÉRFI: Miket beszélsz! Te merészelsz tőlem nem kérni? Ez az én gyakorlatomban csak akkor fordult elő, amikor egy ember szellemében - de azt is én sugalltam - felülkerekedett az ördögi tagadás. És hogy mire volt ez jó? Megmondom neked. Hogy majd a vezeklésében, amikor szétzúztam, letörtem, megsemmisítettem a lázadását, nyilvánosan kérjen bűnbocsánatot. Erre szüksége van az isteni tekintélynek. A pillanatnyi kételkedés kiváltja a maga büntetését, a szigorú megtorlás pedig a rendet biztosítja; a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen fegyelmet. De tőled nem várok kételkedést, Róza!

RÓZA: Akkor ön akarja, hogy ne fogadjam el annak, akinek látom. Egy jóképű fiatalember piros garbóban és farmernadrágban, akinek kedve telik abban, hogy elszórakoztasson egy fáradt és álmos öregasszonyt. Jó, jó, benne vagyok. Ha óhajtja, elhiszem, hogy ön a jóisten.

FIATAL FÉRFI: Én a régi hitedet követelem. Az álmaidat. A reményeidet. Kérlek, kívánj valamit, és én teljesítem. Ezért vagyok itt. Azt akarom bebizonyítani neked: a te urad nemcsak büntetni tud, de jutalmazni is képes. (Csönd.) Szóval mégis makacs vagy, szembeszegülő? Nem akarod, hogy segítsek?

RÓZA (most először tegezi vissza): Negyven évet késtél, uram.

FIATAL FÉRFI: Örülök, hogy te is tegezel. A hivőknek ez joga és kiváltsága. Látom, mégis meggyőztelek, lányom.

RÓZA (elnéző szelídséggel): Az anyád vagyok, nem a lányod.

FIATAL FÉRFI (a magáét mondja): És ha azt akarom, hogy életben maradj? Ha életben akarlak tartani? A beteg csontodat összeforrasztom. Leszállsz az ágyadról, és finom szivacsokkal megmosdatnak. Behozatom a fehér pettyekkel mintázott szürke matlaszé ruhádat, nyaka körül a fehér csipkegallérral. Visszavezetlek az otthonodba, a képeid, a gobelinjeid, a bútoraid, az imakönyveid, a szép árnyékaid közé. "Jé, visszajött a Róza néni!" - bekopogtatnak a szomszédok, percenként szól a telefon, s amikor vásárolni mégy a kis kosaraddal, megállítanak az utcán, és örülnek! Folytatod, ahol abbahagytad. Ezt akarom.

RÓZA: Hogy az egészet újrakezdjem? Hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Élni meggyőződés nélkül? Nem, fiatalember, ez nagyon kedves magától, de köszönöm, nem kérek belőle. Sőt ha megkérhetném, ha igazán jó akar lenni hozzám, abban segítsen, hogy erős legyek. És most legyen szíves, küldje be a nővért. Az ágytál kellene.

FIATAL FÉRFI: De kedves Róza! (Miután nincs válasz, csalódottan és szomorúan.) Igenis, anyám. Küldöm a nővért.

(1983)




Hátra Kezdőlap