TARTALOM
Valentin-nap '96
Valentin-napi hexameterek
Nőnapi paradox
Nőnapra
Gábriel és Gabriella
Nevek etűdje
Nevedről szólva
Neved betűivel
Az ajándék
Olyan jó!
Nászút
Kettősség
Két év után
Gabó kérése
Kisded-kérlelő
Szerepek
A titok
Édesem, add a kezed!
Szerelmünk kertjében
Már gyermekként
Sine morbo
A könyv, ha betűt...
Jutalmunk
Ének a szőlőlugasban
Cédrus és pálma
Az Inaszakadt levele
Tanulságul
Geosits Gyulához
Üdvözlő szavak Tóth Béla sírjára
István király titka
Himnusz Újpestért
Levél Svájcba
Nézd, hogy tartja kezét ereinken e jégcsap-ujjú Tél!
Hódombokkal a házakat is lám, mind bekeríti.
Jómagam is bús foglya vagyok lásd, már hetek óta!
Ámde a hófelhőkről íme, leszálla Valentin!
Jégcsappal, dermesztő faggyal mitse törődve,
fényben szálló hópelyhen csillámlik a lépte.
S én, szomorú, aki nem hozhattam szálnyi virágot
sem, most nézlek kérőn: Édesem, jöjj, gyere, kérlek !
Ülj ide! - Összefogódzva, köszöntsük most mi Valentint
szüntelen egymásért dobogó sziveink melegével;
s barna szemednek zsenge Tavaszt hívó sugarától
felsóhajtván, sarjadjon rétté a mező is !
VALENTIN-NAPI HEXAMETEREK
Lásd, ime harmadszor biccent ránk újra Valentin!
Gyöngy koronája alól már ránk mosolyog szeme sarkán,
huncutul élvezi, mily pajkos tréfákat eszel ki:
kuncog azon, hogy csókörömű sziveink melegétől
rejteke résén felriadott egy téli legyecske,
gondolván, neki dolga van e februári tavaszban,
hol laza héjak alatt nyújtóznak már a rügyecskék...
Látod-e, Lelkecském, ide- és tova harmadik éve
már, hogy hozzám lépted irányította Valentin,
s nem hagya cserben, s lásd, be is érnek mind a remények:
Jegygyűrűink csillag-arany karikáin az ötvös
szépcsengésű, míves kis kalapácsa kopácsol,
jelképét formázva a nemmúló Szerelemnek, -
melynek a szívünkben nem lesz sem hossza, se vége.
(Gabónak)
Ha beköszönt a Nőnap,
virágot minden nő kap,
de kívüled nincs egy sem,
akit köszönt a versem,
mert tollam ahhoz írja,
Ki szerelmemet bírja, -
s mert Te vagy, én virágzó Angyalom,
a "virágot" éppenhogy én kapom -
a ma lévő illusztris névnapon...
Nézd, hogy' ballag az év, ide lép elibéd ez a szép nap,
melyen mind, ami kincseket ér, a szivem Te eléd rak:
Szegfűk illatozó lelkét, a szirom simitását,
ifju Tavasz suhanó jöttét, madarak csacsogását,
nyári sugár gyöngéd melegét, ami lágyan ered szét,
őzike szíve szelíd félszét, leopárd szive merszét...
Még sorolom, de a szív a valóság cáfolatán kap,
színed előtt odavész, ez a sor haloványka utánzat:
Mert mihez is mérhetném azt, mi kezed simitása,
és a derűt, ami rám mosolyog, szemeid ragyogása?!:
Benne a Mindenség, a Teremtés tiszta Tökélye,
létemnek sugaras tüze, sóvár nappala, éje...
Hát így állok igézetten csuda dolgok előtt én,
fénylő, ámulatos köszönettel e napnak a jöttén.
NEVEDRŐL SZÓLVA
GÁBRIEL ÉS GABRIELLA
(December 12-iki ének)
Gábriel mennyei angyal
Gabriella földi lélek;
Gábriel Úrral él, naggyal,
Gabriellával én élek.
Gábriel az Úr szolgája,
hódol Neki szeretettel;
Gabriella azt szolgálja,
hogy övezzem szerelemmel.
Az Úr Gábrielnek lényét
körülvonja diccsel, fénnyel,
Gabriella érkezését
jelzi nékem földi fényjel.
Gábrielnek szíve villám,
igazát rajt' az Úr lássa(!);
igaz voltom Gabriellám
szemeinek ragyogása.
Gábriel az Ég országán
üdvösség oszlopa, őre;
üdvöm óvni - Gabriellám
eküldé az Úr előre.
Hogyha egyszer találkozik,
Gábriel és Gabriella , -
talán rám is vonatkozik:
Hállelúja! Hálle! Hálla!
(Feleségem névnapjára)
A liliomnak neve van:
- "A Tisztaság vagyok magam".
Kutyus szívének neve van:
- "A Hűség én vagyok magam".
Őzikének is neve van:
- "A Szelídség vagyok magam".
A szeretetnek neve van:
- "Az Áldozat vagyok magam".
Áldozatnak is neve van:
- "A Szeretet vagyok magam".
A szépségnek is neve van:
- "A Vonzalom vagyok magam".
Az indulatnak neve van:
- "A Láng, a Tűz vagyok magam".
Együttlétnek is neve van:
- "A Kellem én vagyok magam"...
Míg önkéntelen sorolom, -
a sok sugalló fogalom
rejtett talányt vetít nekem
és kibomlik a sejtelem:
sorát akárhogy forgatom,
a sok toluló fogalom
lehet rokon, vagy ellentét is,
elválaszthatja Föld is, ég is,
valami közös bennük mégis, -
s amint e rejtélyt kutatom,
megvillan értő tudatom,
a feleletért evező,
mi itt a "közös nevező", -
s megoldásként hasít a villám:
számomra ez mind - Gabriellám!
Zengő szférákból érkező sugallat,
rebbenő szárnyakon szívemhez ér;
bármely sebemre gyógyító javallat,
medicinája Világgal felér;
Szó, melytől bennem a Lázongás hallgat:
békességet, engesztelést igér;
csengésével a benső Bíró vallat,
s jónak lennem az Isten lelke kér...
Virágbeszéd, - már alig várt ajándék;
imádság és pajkos, szerelmes játék;
forró sóhaj és hűsítő lehelet;
mézek íze, serege fűszereknek... -
Lám, csak dadogva tudom mondani,
mi nékem neved, Szívecském: Gabi !
NEVED BETŰIVEL
"Gé"-vel: a gólya, a gerle, gepárd, gödölyécske, gidácska;
"a"-val: az asszony, az alkalom, andalitás adománya;
"bé"-vel: a békélésnek bársonya, bíbora bornak;
"er"-rel: a reggel, a rímek, a rend, a rigó rikogása;
"i"-vel: az irgalom, Isten, idő, iram, illatok írja;
"e"-vel: esélyem, az emberség, ezer eszme-ekécske;
"el"-lel: langy ligetem lege, létem lágy lebegése,
lényem lázas léptei, lelkem láng-leleménye;
"á"-val: az ábránd ágain átdelejezget az álom; -
nézd: sorjás szavaim kibetűzik szép neved! - Édes
annak e sor, ki szeret, s a Világ van benne egészen:
kényes kelleme kéjjel kedvteli - kénye kegyével...
Ismeretségünk zsengélő korára,
harmatcsepp-csillogású hajnalára
száll most a röppenő emlékezet.
Egymás lényének titkait keresve
s ott sóhajos álomcsodákra lelve,
látom, amint egy tárgyat tart kezed
és kérdő döbbenetemet kiváltja
egy üresre-beszélt telefonkártya -
s félve mondod: - "Ezt elhoztam neked!"
Meglepett-kíváncsian kutatom:
ez csupán egy pajkos tréfa vajon(?),
vagy a kép, mely a kártyát díszíti,
ajándék-rangra az emelheti(?);
avagy - merül fel a bántó gyanú
bennem - talán ily sekélyes agyú,
primitív lelkű és szimpla alaknak
képzelsz, ki ha ilyesmit félre rakhat,
örül minden technikai kacatnak(?)...
S látva botor értetlenségemet,
végül megszánva reám emeled
barnáló-meleg tekintetedet,
s mint homályból a szikrázó Napot,
amit hangod reám ragyogtatott
s minden sötét gyanút eloszlatott, -
hallom a fénylő magyarázatot:
"E kártyával csak Téged hívtalak(!);
általa csak Téged hallgattalak,
kizárólag csak Veled beszélgettem(!);
ha mással kellett szólnom, - cserélgettem
egy akárkinek szóló, más kártyával !"
S ahogy szavad e szent titokra rávall,
én ámuló csodálatba esem,
mily bensőségesen meghitt, milyen
találékony benned a szerelem!
Mily megejtőn s modernül lírai,
mit csak lelked tudott kiötleni!
S amint e kártyát hökkenten lesem,
már ereklyeként érinti kezem,
hisz' szemnek, fülnek tapasztalhatatlan,
csak lelkünknek olvasható alakban
rajta van számtalan delej-szavunk
s a szavakban ott vagyunk mi magunk:
szívünknek álma, vágyunk suttogása,
becézésünk, lelkünknek zokogása,
kétségünk vétke, reményünk derűje,
delejjel ég ott mindegyik betűje...
S most kezemben az egykori "ajándék",
lásd, valóság lett minden égi szándék!
Lényednek titkát nem csak keresem,
de boldog-magaménak ismerem;
együtt fejtjük a "hieroglifát",
és e Csodán más nem hatolhat át, -
hát őrizzük, óvjuk meg, Édesem,
hogy múlhatatlanul miénk legyen
meglelt Kincsünk, Titkunk, - a Szerelem
Ó, olyan jó, hogy végre létezel!;
hogy az Időben már nem késel el;
hogy megláthattam benned a 'jel'-et,
hogy Lényed számomra rendeltetett;
hogy Párom, Társam, megértő Arám van,
nem kutatok vakon a sokaságban!
Olyan jó, hogy békét nekem hozol;
ó, olyan jó, hogy hozzám tartozol!
Enyhíteni éhemet, szomjamat,
haraphatom kenyér-lágy ajkadat!
S hogy meghalad minden reményemet
a mód, ahogy szíved viszont-szeret!
Olyan jó haza járni!
Olyan jó haza várni!
Érkezéskor nézni a szemedet,
míg el voltál, vajon mi érhetett(?):
Az iskolában bohó tanítványok
mit okoztak: derűt, vagy bosszúságot...
És olyan jó, ha a derűt hozod!
Megérint meleg, lélek-mosolyod
s a gondokból egyszerre nincsen semmi, -
olyan jó szemeidben megpihenni!
Ó, olyan jó, mikor szívünkben vágy van,
Véled feküdni a hitvesi ágyban, -
s mint békére lelő, vad indián,
ámulni a zengő Harmónián
s hálával telten tudni, hogy nem talmi, -
az Ég Urát általad magasztalni,
hogy végre-végre nem vagyok magamban...
Ó, olyan jó, hogy íly felfoghatatlan!
Rekkent a nyár a Hotel Kalocsában,
szerelmünk tékozló szálláshelyén, -
így tájat nézni és hűsölni vágytan
kocsizni mentünk, a Párom meg én.
Kigördültünk hófehér autónkon,
házak s fák tűntek el hátunk mögött;
nem sejtettük, mi vár reánk az úton
majd Soltvadkert és Kiskőrös között.
Percekre csak egy-egy presszónál álltunk
tikkadt torkunk szomját enyhíteni,
majd ismét úti sebességbe vágtunk,
a mutatót gyorsan lendítve ki.
Kocsink suhant, s terét Érosz belengte,
kobold-szellőként hozzánk szökdösött:
Párom haját arcomba lebbentette -
már Soltvadkert és Kiskőrös között.
Egyszerre lengő kukoricatáblák
köszöntve, sorban rohantak elénk,
mintha mélyeik titkait kitárnák
s a föld szerelmét lehelnék felénk.
S mintha Érosz reánk unszolva nézne,
az adni-vágyás belénk költözött
- titkon titokra titkokat tetézve -,
még Soltvadkert és Kiskőrös között.
S két tábla közt kis vadvirágos ösvény
autónkat hirtelen balkanyarral
magába vonta, mint egy éhes örvény,
amint elnyel felszínén forgó habbal...
S a Zene, amely Érosz intésére
egyre hevesebb fortéba szökött,
b e t e l t pálcájának vezérletére -
ott, Soltvadkert és Kiskőrös között.
(Feleségemnek)
Ahogy védelmet kérő kisleányként
hozzám bújsz óvó menedékedül -
de érett, komoly, asszonyi halánték
gondosságán száz viharom elül;
ahogy egy vers megérintő ajándék
és lelked könnyekig érzékenyül, -
de ezer apró gyakorlati szándék
ölt testet ajkadon s érvényesül, -
ily kettőzve élek én, ki szerethet
Téged. - Ezt olykor hiszem érdememnek;
máskor meg bekerít a félelem,
bírásodra kevés az érdemem...
Hát más kiút nincs, mint reménylenem,
hogy az Úrnak irgalma végtelen.
(Feleségemnek)
Mint ama két év előtti napon,
a Deák téren, ott a templomi
csöndben, eskümmel kellett dönteni,
hasonlóképpen ma is fogadom:
Lényemet egész lélekkel adom
s bízom Reád, és így: mindent, ami
Te vagy, a magaménak mondani
bármilyen sorsban boldogan fogom...
Ma is kérlek, hogy bizonyítsd velem:
az Időn át, ha jönnek ezredévek,
a szenvedők ne legyenek szerények
bensőjükre, - mert a legszebb "vagyon"
az igényesség - s minden Tilalom
meghátrál, ha igaz a Szerelem!
Megejtőn tartva mellemnek a vádat,
tűnődve szólsz: - Ezt vedd szemrehányásnak:
Mindig arról szól versed, Te, hiú,
hogy benned a költő és férfiú
milyen boldog, hogy meglelt engemet,
hogy szerelmem épp' a tied lehet.
Igen - mondom - szól erről jó pár versem!
S kérded: - Miért nem szól arról egy vers sem,
hogy énbennem a Múzsa és a Társad
szintoly boldog, hogy őt te megtaláltad
és szerelmedet épp' ő bírtokolja(?).
Hisz' annyi kétkedő kétségbe vonja,
hogy szívem őszintén viszont szeret.
Ha erről olvasnák egy versedet,
ha erről szólhatna egy költemény,
tán értésükre is lenne remény...
Tűnődésedre tűnődés felel:
- A súlykot én így nem vethetem el:
Hisz' gondold el: ilyen feladatot
kedvesétől költő még nem kapott!
Nem lendíthetek egy ilyen "dobást":
én írjak magamhoz egy vallomást?!:
Arról írjak, hogy a Múzsának, Társnak
miféle pluszt s mily lelki áramlást ad,
hogy a költőt társként szeretheti
és ezt már ő sem nélkülözheti, -
mert hisz' ez szóval le nem írható!
De nem is kell írásra itt a szó,
hol ékesebben szólanak a tények!
Nézzük csak meg, hogy miről is beszélnek!:
Elsőnek is gondold el, Édesem,
milyen öröm lehetne az nekem,
mi számodra volna örömtelen?!
Milyen lehetne az a szerelem,
melyben Neked nem lenne jó velem?
Hogyan adhatnám azt, ami öröm,
ha az számodra volna csak üröm?
Ha érzelmem lenne csupán önös
és az a láng nem volna kölcsönös,
szerelemre hogy' is késztethetnélek?!:
Hamisra Téged sem vinne a lélek!
És ott vannak a sarkalatos élek,
mik gerendák a kétkedők szemének:
Hogy hozzám lényegeddel van közöd;
s az Ifjúságot is Te tükrözöd
reám, ki olykor azt is Tőled várom,
hogy mozdulni segítsd kezem, vagy lábom, -
Te nem érzed a súlyát e tehernek
s áldasz azért, amiért mások vertek;
s mikor magamtól féltve küldtelek,
hogy "légy szabad", "ne válassz engemet",
szemedből vádló könnyeket hullattál
tiltakozva, hogy Te már választottál.
Hát mi mondhatna ennél ékesebbet,
tisztaságod, őszinteséged mellett?!
Vagy kifecsegjem intim perceinket?,
mikor szívünk szeretni szólít minket,
hogy az örömök kertjében marasszon,
s Te úgy ölelsz, hogy zsigerembe hasson,
hogy gátakat s féket szakasszon át,
és a Földnek mindegyik asszonyát
benned látva, Tebenned ölelem,
mert valamennyit jelented nekem;
máskor meg, amint meghitten ölelsz
- s ujjaimra is csókokat lehelsz -,
őszinte, nagy, belső megindultságunk,
mit ilyenkor egymás szemében látunk.
Talán most, itt elárulom Neked,
ilyenkor én csak attól rettegek,
mi lesz, ha egyszer így felébredek
lélek-sikollyal, sírva, nélküled...
De együtt tudjuk, ez itt a való:
frigyünk szerzője a Mindenható;
szövetségünket Lelke tartja fent,
s ez véglegest, ez örököt jelent.
Kétkedőknek, hát szívünket kitártan,
ennél többet aligha mondhatunk:
Bűvölődve, egymás királyságában
mindketten boldog szolgálók vagyunk.
Ki Szűznek méhéből születtél,
liliom kelyhéből kiléptél;
feküvél juhok jászolába,
jutál szegények nyomorára,
hogy szenvedésre cseperedve,
Világnak légy megváltó Üdve;
sziromnyi lényű, védtelen, Te,
virágbeszédű Kisdedecske !
Most örvendünk, nem gyászolunk, -
ó, áldd meg a mi jászolunk!
Hints reá égi harmatot,
vess belé drága magzatot,
hogy ne folyjon szívünknek vére
s felnőhessen ember üdvére;
hogy szavával lelkekre hasson
és műveden munkálkodhasson!
Most örvendünk, nem gyászolunk,
- ó, áldd meg a mi jászolunk,
égi-országú Hercegecske,
Mindenség-bíró Kisdedecske!
Ezek az áldott szerepek,
miket mellettem szánt Neked
a sors tollával bíró
Szentséges Drámaíró:
Előbb - kedvem, hogy jobb legyen -
Társalkodóm és "Jobb-kezem",
majd becses vívódásban
lettél szerelmes Társam,
Párom, gondos-szép Asszonyom, -
küzdelmeimben gond, ha nyom,
lelkemnek minden Írja;
s most Kismamának készülő,
s tán nemsokára kész Szülő, -
ha "tolla" ezt megírja...
(Feleségemnek)
A férfihoz rendeltetett az asszony:
szerethetni e fürkész idegent;
harcában, hogy veszélyeket apasszon,
s megértse, mit jelent a "fent" s a "lent";
futó percén, hogy örömet marasszon,
s átélje, milyen is a "kint" s a "bent";
teste titkán új életet fakasszon,
áradva, ölelve a végtelent...
Így bámulom sok fürkész percen át
lényednek édes misztériumát,
kicsiny glóbusszá kigömbölyödő
alakod s az arcát még elfedő
Csodát, mely tán a boldogság lehet,
a megszületni hívott Gyermeket.
Édesem, add a kezed, minket most új Csoda érint!
Én már újszemléletü távlaton ámulok egyre!:
Hisz' még az sem volt oly rég, mikor Égi Vezérünk
egymáshoz vezetett minket gyúló szerelemre
és a felismert tényt, hogy az Egyetlen Te lehetsz csak,
meggyőződésem betetézte: galaxison innen
és túl semmilyen ágáló viharú szél
el nem választhat bennünket, szét se sodorhat, -
és lám, szentelt önzésünknek kertje kitárul!
Tárul s tágul a kör, már nem kettős ez az egység.
Nem "kettős", hisz' a szikrázó Űr végtelen útján
Titkoknak Birodalmaiból, kettős-mibelőlünk
szép Egyedecske jövend, már választván kikötőül
Tégedet Ő, akit örvendő méhed tava ringat, -
s míg kicsi arcocskáját titkos mennyei ujjak
formálják, közösen vágyunk Rá várakozásban,
Érte aggódunk, épségéért reszket a szívünk.
Ámulok egyre, hiszen lám, hármas már ez az egység:
nélküle megcsorbulna a Mindenségnek egésze, -
sóvárgó létünk létével teljesedik be.
Édesem, add a kezed! - Hadd szemlélgesselek újra!
Domborodó alakod, ha tekintem, az én szemeimben
titkon a Boldogságos Mária képe vetül Rád,
s vágyam látni vetíti: a bent lakozó pici gyermek
felnövekedvén, mint lesz képes lelke tüzével
társai létét váltani boldogságra, örömre...
Add a kezembe kezed szorosan! - Kulcsoljuk imára!:
Ezt a kis Életet Isten víg áldása kisérje!
Házasodásunk harmadik évének csoda-teltén,
új Csoda várakozásán - lelkemben szerelemmel.
Szerelmünk kertjében frigyünknek fája
villámoknak kereszttüzében nőtt.
Bármely viharban bújhatunk alája,
emel fejünk fölé levélkendőt.
Illatos ágaival vonz a tájra
orkán-időn szelíd esőfelhőt, -
védelmezőn féltve, az Ég csodája
óvó hálót körénk időtlent szőtt.
S gondoskodásunk termőtalaján
nevelkedik gyümölcs-Emberpalánta;
az Úr teremtő ihlettel kívánta,
próbául is hozzánk bocsátja: tán
ember-esélyt adó, álmában látta,
vétkek gyógyír-gyümölcse lesz - a Fán.
Már gyermekként saját Édesanyámban
leendő fiam Anyját is szerettem, -
így léteztek bennem együtt, Ti ketten,
mikor fiam karodon nyugszik lágyan.
Már hangod hallottam az Ő dalában,
mely most fiam lelkére hangszerelten
csendül ajkadon kimeríthetetlen, -
s "nékem is szól" - ma is szomjazom vágyban...
S amint fiúnk a szívedért rajong,
tudatlan tán már párját is kivánva
s apjaként, én szeretem mind a hármat, -
áldott e sor! Szívem rajongva mond
igent reá, hűségét is kiállva,
mert egy Nőben bírom én mindahányat.
(Dr. prof. Kaáli G. Istvánnak)
Már az óhajjal is bennünk mocorgó
Félelem kísért mindenütt. - A dongó
Félsz, a gyermek utáni vágy, a forró
léleksóvárgáson is átborzongó
rettenet-kép, a szemünk mögött forgó
Kísértet, szíveinkbe belekongó
hangján: jaj, a gyermek lehet majd torzó,
ó-mondákból előkerülő gorgó...
Aztán Reménység, a szorongást oldó
biztatás, meleg emberséget hordó
Hit, lelkeinket is magával sodró, -
s megszületett a Gyermek, a mosolygó...
Embernek köszönet, a szó már zsongó! -
S Égnek hála: mindene "sine morbo"!
A könyv, ha betűt nem nyomnak bele;
a tolószék, amelyet sose tolnak;
a szögnek egyik, vagy másik fele;
az író, ha nem használja a tollat;
a szív, ha érzelmekkel nincs tele;
az életmentő, hanyagolt gyakorlat;
a nő, ha lehet, mégsincs gyermeke, -
csak annyit ér, mint a többi hasonlat...
De javaknak dús tapasztalata,
az Életnek földje, forrása, kútja,
táplálékok terített asztala,
az Üdvösség édes-esélyű útja
a Nő, ha gyermekével rügybe pattan,
a Mindenséget bírja. - Halhatatlan !
Kapcsolatunk, hogy végleges legyen,
hogy a gáncsoló, bősz környezeten,
tiltásokon, gátakon s mindenen
véglegesen győzzön a Szerelem, -
mennyi megszentelt kitartásba tellett,
lelkeinknek, ó, mennyi kincse kellett,
rejtekéből, hogy a felszínre törjön
és eltökéltségünk érvényesüljön !
Elszántságunkban, ó, mennyi próbát állt
bennünk a Jó, mit az Úr belénk plántált;
szépség, tisztaság, hogy látványra jöjjön
s az álságoskodókon végre győzzön !
Bizony, én ma is beleborzadok,
ha e küzdelmeinkre gondolok, -
de nézd, az Ég legédesebb Csodája,
melyben az Úr hű szíveinket áldja!:
Egy csöppnyi Lény belőlünk sarjadott,
kit a Teremtő nékünk úgy adott,
hogy ami bennünk külön-külön érték,
őbenne minden külső s belső szépség
együtt legyen, szíveink örömére
s emlékezhessünk a teremtőjére
is, mert ahogyan a kész alkotásban
az alkotó fellelhetően ott van, -
a teremtményben mindig egy kicsit
a Teremtő is újjászületik.
Örömünk ezért oly túláradó,
ha Rá tekintünk, hiszen látható:
a szemében csillogó értelem,
az ártatlanság - tiszta, védtelen -,
az ujjongásra késztető egészség,
a mosolyra, derűre való készség,
a gyöngédségre hívó szeretet
és minden észlelés, amely lehet
Érdem-rügyecske, sarjadó Erény -
ottan ragyog a Kisfiúnk szemén(!).
Édesem, Te, örömet termő fácska, -
Gyümölcs az éneked, zsenge Anyácska!
Enyhet adó szőlőlugasunk termése beérett.
Fürtök rengetegén feketéllik már az Oportó,
s minden fürt a Teremtő jókedvét sugarazza.
Épp' tizenegy hónapját töltő kisfiam is lám,
itt ül köztünk, - lelke derűjével nevet is ránk,
s bár ő még nem ivott jámbor Nóé italából,
ám vidor arcocskáján, huncutkás mosolyába
én belelátom minden szőlőszem nevetését...
Áldás érje tehát, Ki a szőlő vesszeje nedvét
mámorító örömünk fokozása gyanánt kitalálta
s mondta az embernek: Vedd, s légyen a bor vigaszodra!
Ó, bizony énnekem is volt gyógyszerként menedékem!
Jó menedék, amidőn nem tudtam, merre találom
- mely kivezethet a kátyúból - az utat. S mutatott, mert
tudtam a mértéket, hogy mennyi segít, mi nem árthat.
Áldását gyakorolta reám: kecsesen lebogozta
lelkem görcseit és fel is oldva a rá lerakódó,
rászáradt üledéket s megfürdetve egészen,
egyszercsak - mint újra világra jövő gyerek - ismét
bírhattam lelkem képességét, ama fénylőt,
azt, amit Égi Atyám születésem előtt beleplántált.
Láttam - szinte a krisztusi Gyermek tiszta szemével -
láttam már a megoldást, - és a merész követésre
szintén nyertem erőt, - s az eredmény nem maradott el.
Hát ilyen áldás nékem a bor, melytől sose voltam
részegedett, - csak jókedvű s tisztán derűlátó!
Küzdő képességemet is sokszor hevítette,
s nélküle most nem is ülhetnék ím, itt a lugasban,
oldalamon jólelkű és gyönyörű feleséggel, -
és nem is írhatnám emez éneket itt, sem a borról,
és nem a szőlőről, meg a kisfiam ébredező és
nyíladozó tudatának szőlőfürt-mosolyáról, -
melyért zengjen hálát, ének zengjen az Égre,
zengjen a Föld kerekén - mint zsoltáros zene - minden
gyermeki jókedv, s minden szőlőszem nevetése!
CÉDRUS ÉS PÁLMA
CÉDRUS ÉS PÁLMA
(Levélrészlet egy barátomhoz)
Tudom, szerényen tiltakozol majd, ha
látod, hogy rólad írom ezt a verset, -
de azt is tudom, nem kell bizonygatnom,
hogy nem mulandó hívságok vezetnek;
hogy a szembe-dicsérés gesztusának
kétes értékű hízelgése tőlem
távol áll, s tudom, nem vonod kétségbe,
hogy egy benső szükség késztet a szóra:
most, amikor körülkerít a kétség,
szívem szorul jegelt közöny-fogóba
és vergődtet szándékolt értetlenség, -
most menedék az is, hogy hozzád szólva,
Tehozzád méltó, közvetlen szavakkal
(rímet is csak akkor engedve ékül
a sor végén, ha elkerülhetetlen);
menedék most az is, hogy felidézem
ismeretségünk kezdetét, mikoron
igaz ügyemhez utakat keresvén,
posztod szerinti "pártoló" segítést
kértem, s Te e lehetőséged mellett
úgy ajándékoztál meg akkor engem
baráti kézzel és baráti szívvel,
természetes "jogom"-ként adva, úgy, mint
a Földön élő lények születéskor
az éltető levegőt és a napfényt
kapják fizetség és viszonzás nélkül, -
s ettől kezdve mellettem tudtalak,
mert tudtad azt: nem jó az embernek, ha
igaz ügyével egyedül marad...
Ó, hányszor tűnődtem a mögénk lépő
évek során, ámulva a rejtélyen:
Emberségednek csobolyos forrása
mily' ismeretlen földrészen fakad(?)!:
Ó, hányszor merült föl bennem a kérdés,
hogy életednek általam nem ismert,
korábbi, még ifjonti szakaszában
milyen "ismeretségbe" kerülhettél,
Te az emberi kínnal, szenvedéssel(?):
Milyen fogalmak alakulhattak ki
benned arról, mit jelent az embernek:
embersége rangjától megfosztottnak,
jogaiból kisemmizettnek lenni?:
Vajon, mikor, milyen döbbenet által
találkozhattál Te a gyötrelemmel?
(Az olvasás élménye kevés ehhez:
a kín "saját bőrödbe" kell, hasítson!):
Hogy lehet az, hogy Te úgy értesz engem,
mint ki maga is ismeri a Poklot? -
Vagy tán Te vagy, akire nem érvényes
a beidegzett, általános "Törvény"?:
Te vagy, ki nem kell, hogy maga szenvedjen
ahhoz, hogy a jajongót is megértse?:
A szinte csak áhítható kivétel
lennél, aki talán egy más bolygóról
tévedt ide, vagy éppen "küldetett"?;
akiben a sugárzó kristály-gének
igazabb alakzatba rendeződtek
s tudva a dolgok valódi értékét,
Te lennél az a boldog, tiszta látó,
kiben áldott helyén vannak a dolgok? -
Ó, ha tudnád, hogy én, ki a legmélyebb
megaláztatás bugyraiból keltem, -
hányszor tűnödtem el "csupán" azon:
elesettségem kínzó szégyenétől,
született bénaságom bélyegétől,
Te mért nem fordultál el iszonyodva?;
védtelenségem vad korbácsait,
kiszolgáltatottságom késeit,
Te mért nem fordítottad ellenem?;
szokatlan jelenségemnek látása,
suta, esetlen magam-vonszolása,
számodra mért nem volt soha riasztó?:
Mi tett képessé Téged, hogy felém nyújtsd
sínylődésemben segítő kezed? -
Mi tett képessé arra, hogy az első
perctől kezdve ügyem mellé szegődjél
s ahol lehet, a szószólója légy? -
Ó, ha lenne érzékletes szavam
elmondani, számomra mit jelentett,
hogy nekem Te (országos posztokon is),
ha hozzád vittem gondomat, - viselted;
bíbor sebeim lázát enyhítetted
tenger-habfodrú, hűs baráti szóval!
Most is előttem van, ahogy köszöntesz:
Ahogyan egymásnak nyújtunk kezet,
ezt gyakran látom egzotikus képként:
úgy vetíti bennem a szeretet,
mint verőfényes, vad, trópusi tájon
szokatlan párban egymás mellett álló
két fa egymáshoz nyúló ágait;
s érzem, amint ujjaid megérintik
- ózon-leheletű, dús pálmaágak -
az én göcsörtös, cédrusos kezem.
S ahogy pátosztól s leplezett szánalomtól
mentes, közvetlen hangon megértésem
kéred, hogy eddig nem tudtál fogadni;
ahogy leültetsz s éppen aktuális
gondodról kezdesz beszélni nekem;
ahogy a világ dolgairól s szűkebb
köreink eseményeiről közlöd
eligazító véleményedet
s magától értetődő bizalommal
világos nézeteidbe avatsz, -
s aztán: ahogy gondjaim tudakolva
s tökéletesen magadénak tudva
őket, bíztatsz, "megoldást" is ajánlva, -
frissen forrásozó humánumodtól
az én Ember-voltom lesz mérhetetlen,
tisztességgel és becsüléssel gazdag.
Veled szólva, újból könnyű lett hinni
létem s munkám hasznos, komoly céljában;
őszinte, tiszta, egyszerű szavakból
koronába, palástba öltöztettél, -
s melletted érezhettem legtisztábbam:
hogy végtelenül jó EMBER-nek lenni...
Ó, mennyire bámultalak csodálva,
az ugyancsak példátlan példádért is,
hogy értem, közönytől sanyargatottért,
Te országos rangban is képes voltál
természetes teendődként beülni
(a Te kocsid épp' használhatatlan volt)
kis Trabantom hátulsó ülésére,
hogy elvihess budai otthonodba
s ott balzsamos családi- s jó-baráti
körben bemutathass olyan személynek,
aki sorsomért tehet valamit; -
s Neked arra is, ó, hányszor futotta
amúgy is mindig hajszoló idődből,
két fontos külföldi utad között,
hogy otthonomban engem felkeress
(olykor nyalábnyi könyvvel tarsolyodban),
s azt is magadra vállaltad helyettem
- hibás lábaimat is megkímélve
s újabb megalázódástól megvédve -,
hogy személyesen vidd egynémely versem
egyik-másik lapunk szerkesztőjéhez...
Ha lenne még ily gesztusokra módod,
lásd, még most sem írnám meg ezt a verset(!);
ám, 'hogy munkád más posztokra szólított
s "operatíve" most már nem tehetsz
értem semmit, - látod, ez arra is jó,
hogy immár hízelgés gyanúja nélkül
elmondhatom: olykor Tebenned láttam
előbb romantikus hajlamom révén
azon shakespeare-i drámák hercegeit,
kik - többnyire a zűrzavarok végén -
rendet s igazat tenni megjelennek;
kik veszélyek és viszályok felett
feddhetetlenül sérthetetlenek,
s mert szívükben a fenséges Igaz,
szavaikban ott rejlik a vigasz; -
s miként a múlt meséiből sarjad ki
törvény szerint a jelen valósága, -
(most már elmondhatom szívem szerint):
az én szemem később Tebenned látta
legméltóbb utódját ama hősöknek,
kik egy igaz rendért éltek, küzdöttek,
s ha kellett, ifjan is mártírként haltak:
Már csak hozzájuk tudlak mérni Téged!:
Hozzájuk, kik, ha ma is élhetnének,
ők lennének a hitükben ily tiszták,
s tetteikben ilyen romlatlanok.
Tudom, benned föl sem merül soha
ily "szerénytelen'' analógia
s e szerénységet nem sértem meg én:
nevedet nem jelzi e költemény; -
de hallgatásnak mindig nagy az ára(!),
és szükség van valóságos példákra,
fölemelő erőre, azon okból,
hogy kijussunk mai zűrzavarokból,
hogy ne az győzzön, kinek hite sincsen, -
vonzzon a Jó, - és ebben lelkesítsen,
hogy köztünk jársz és nem vagy fehér holló;
számos társ lehet Tehozzád hasonló:
kikben nemes, fénylő a gondolat...
Hát hadd tegyem én is a dolgomat!:
A feladat, a munka óriás;
dolgát téve, írjon a "krónikás"(!), -
s igaz példádnak ismerete mellett,
Rád tekintve, - nekem csak írni kellett.
(Dr. Chikán Csabához)
Búcsúzó nyárnak bús hangulatán
érkezik e pár sor hozzád, Csabám!
Kedélyem vigaszt keresve, borong,
bár tudom, Téged sem kerül a gond.
Hogy is kerülne, hisz' vállaidon
országnyi sorstárs kínja. - Súlya nyom,
és megoldásra bármily nagy az ínség,
oly nehezen ölt testet a segítség!
S tudom, néha magad tapasztalod:
hiába van minden tálentomod,
ha közegként értetlenség övez
s a megnemértés szinte megkövez.
Olykor töprengő óráim során
- meditálva okozatok okán -
a kérdésre választ lázzal kerestem,
a küzdő-társad miért nem lehettem(?):
Emberségünk rangjáért folytatott
harcunkban készségem mért nem kapott
állandó, biztos, szép feladatot?
A Humánum magasztos templomában
feleslegessé épp' én miért váltam,
hiszen forró, kitárt lélekkel vártam
csatába küldő főpapi kezed,
hogy használd küzdő-képességemet.
De ha ez éppentán szükségtelen,
mégis vártam, hogy rendelkezz velem!
Talán, ha idején értékeled
bennem a hajthatatlan jellemet
s az ügyünkért őszintén verő szívet,
amely Néked is mindenképpen híved...
Talán, ha idején felismered
bizalomra is szomjas lelkemet,
mely vezetői erényeid látta,
briliáns ötleteidet csodálta
s bosszankodva együttérzett Veled,
ha megmozgattál bár minden követ,
hajónk útjába sziklákat görgettek
s a zátonyok közt már-már megfeneklett, -
szóval, ha ilyenkor felismered,
ki érdemli védelmező kezed;
ha megérint a Kegyelem, hogy láss:
milyen jó egy közeli munkatárs,
ki őszintén azonosul Veled,
kinek vágyaidat, terveidet
közvetlen szóval elmesélheted;
ki ésszel lát s célod szívével érti,
és ami Téged bánt az őt is sérti:
hogy ha ki kér s a bajban hull a könnye,
de törődésed nincs, ki megköszönje;
s ha olykor egy-egy valósulni vágyott,
féltett célodat mégis veszni látod, -
legyen legalább egy igaz barátod,
kinek nem szükség részedről ígérni
s néki sem szükség Tőled semmit kérni,
mert igényeit munkájának díja
bár szerényen, - jogosan biztosítja...
Hát e napsugártalan, hideg őszben
így meditálgatok, - de persze, közben
e szavaim lelkemre visszalőnek:
érzem, mily méltatlan a költő-nek,
tudom, milyen bolond komédia
hivatalokért folyamodnia,
hiszen néki minden perc ideje
az ihlet szentségére kellene,
hogy mindig készen legyen a hívásra,
örökéletű, édes alkotásra !
Mit' érdekli őt irodai lom,
ha a táltosröptű Irodalom
lelke intésére műveltetik, -
bár manapság ezt sokan megvetik
s tán olyan is akad, aki utálja,
de a költőnek vers a valutája,
a közösséget is ezzel szolgálja
s ezért kell, hogy a ,köz' őt honorálja !
Bocsáss meg, kérlek, ó, ne vedd zokon,
hogy magamat így elragadtatom,
de árnyat vet rám a tegnap derűs ég
és fészket rak bennem a keserűség!:
Vágyva vágytam mások javára válni,
akartam a közösséget szolgálni,
példa reá Az inaszakadt könyve.
Szerzőjének befelé hull a könnye:
szűkösen jut betevő falatjára,
hisz' mindennek egekre rúg az ára !
Gondold csak el: Páromnak munkabére
nem elég a lakásunk rezsijére
s lapulva setteng már annak veszélye
- képességünket bárhogy megfeszítjük -,
lassan javainkat is elveszítjük...
De hagyjuk is, mert még megúnod végül,
és szeretnénk is meghívni vendégül!
No, nem - vágyam szerint - fácán-ebédre,
csak a szokásos jó zsíroskenyérre.
Rég jártál nálunk! - Csaktán nem haragszol?
Vagy kerülöd azt, ahol vészharang szól? -
Tégy kivételt, hajlékunk ne kerüld el;
szükség, hogy jöjj a megszokott derűvel!
Van még tavalyról pár üveg borunk,
még nyárutóval vár a lugasunk!:
Közben, amíg kortyolgatjuk a rőt bort
- emlékeinkről rázva nagy halom port -,
tán felidézzük a rokon gyerekkort,
mikor feltétlen hittünk Jót, Igazt -
s erős reménység adhatott vigaszt...
Edződve sok közös-sorsú csatán,
várom baráti válaszod, Csabám!
Bp. 1996. szept. 10.
A Pénz világában a Pénz hatalmát
közvetlenül, Ki még nem ismeréd;
Kinek ételt, italt és hálni szalmát
a Szeretet rakott alád, eléd, -
elveszítvén a kényelem nyugalmát,
most vészes fintorok lesnek feléd...
Hogy megvívhasd léted szükséges harcát,
jó lenne, hogyha ezt megértenéd:
A Bátrak vészben is a , jót' merik.
Erőt a lélek mélyéről merik,
örömüket alázatban lelik...
A Rosszak - mint Jézust - a Jót "verik",
a küzdelmet mégis a Jók nyerik, -
tanuld meg ezt, Barátom, jó Erik !
Szerény lélekkel sosem hetvenkedtél,
látod, most mégis hetvenéves lettél,
drága Barátom! S méltán mondhatod,
busásan kamatoz tálentomod.
Mindig a hit pázsitján kertészkedtél
az Úrnál, kit parancsában követtél;
gyümölcsöd hát nem látványban hozod, -
lelkekben munkál búvópatakod...
Igében s versben vagy a Szó fia,
s tudós fokon a grafológia
sorsos doktoraként is várhatsz hívást...
Áldásos tudományoddal majd bízvást
még azon túl is "hetvenkedhetel",
mígnem egyszercsak nyolcvan is leszel.
ÜDVÖZLŐ SZAVAK
TÓTH BÉLA SÍRJÁRA
Fájóan ért a hír, drága Barátom,
hogy itthagytad e bús küzdőteret,
hogy trapéz-látta, megtört testedet
nem lendíthetted át a gyilkos rákon...
De vígasztaló katarzisként látom:
a Te Asszonyod most is Társ Veled;
agyával s szívével híven szeret, -
és szellemed ott lebeg a Családon.
Bizton tudom, Téged az Ég kegyel.
Kit így szeretnek, nyugodtan megy el,
hiszen igazában sohasem árva,
kinek így maradhat meg minden álma;
mert megvalósulásra visszadobban
a szerelmes szívű Ittmaradókban.
Az ihlet szentségével bírt a lelke,
ez vezérelte egész életét.
Döntéseit ez sugallta, vezette,
bármibe kezdett, ez volt a letét.
Önmagának ez adta hitelét,
ha egy kérdésre a választ kereste;
hite szigorát, szíve melegét
lenyűgözőn bárkire ez lehelte.
Merénylőjének bénítón kiáltja:
"Ha Istenem velem, ki ellenem?" -
Az ihlet az, melynek fényében látja
sorsunkat száz jövendő koron át;
ihlettel nyújtja hát a koronát
a Szűznek, hogy jövőnk biztos legyen.
Óvd meg, Uram, Újpestet:
Napja felvirradjon,
mint betegségtől testet,
új erőre kapjon!
Polgárai szívében
derű s béke legyen,
embersége hitében
kételyt ne szenvedjen!
Itt, hol kikötője volt
hazánk folyójának,
s híres ipara honolt
magyar hajózásnak,
Iszter éltető vizét
Megyer finomítja, -
ide polgár hű szívét
horgonyként hajítja.
Hol a gróf Károlyiak
lelki nemessége
áldozattól nem riadt
s gondja volt e népre:
szülőotthon s kórházak
egyre szaporodtak,
s fenntartói valának,
kik jólétben voltak.
Itt szinte egymás megett
gyárak emelődtek,
s cserzett munkás-jellemek
bennök nevelődtek,
kit ha tipor Sors talpa,
lesújt szegénysége,
megtartó, szép hatalma
kemény tisztessége.
Újpestnek kultúrája,
mint szárnyaló sirály;
iskolánk névadója
Kálmán, könyves király;
sportja és művészete
lelkek éltetője,
Dózsa küzdő szelleme
ifjak nevelője.
És a költő, ha itt él
- mint magányos platán -,
prófétaként sem ítél:
Jónás példázatán
a Szentíráshoz nyúlva,
szentíróként mutat
- aki kétségbe hullna -
követendő utat.
Ej, pedig most de nehéz
emez úton menni!:
Fárad a láb, csügg a kéz,
s nem lehet pihenni, -
ám ha szemünk hátra néz
- nincs jobb forrás semmi -,
múlt példákat felidéz,
s erőre fog lelni!
Óvd meg, Uram, Újpestet,
Napja fenn ragyogjon!:
Feje fölé fedelet
lakóinak adjon;
gyermekei sorával
ifjúvá sarjadjon;
okos szorgosságával
jólétben maradjon!
Jó Kareszom! Valahogy mostanság hosszan időzöm
eltűnődve: mikor három-négy évnek előtte
összetalálkoztunk, vajon adni-tudó sziveinkben
mily csoda folytán vált lehetővé, ötvenen is túl
zsenge rügyekkel, hogy kiviruljon a férfi-barátság(?!).
Tűnődvén, az okát kutatom, hogy lám, Te, ki nemrég
gépészmérnöki diploma birtoklása dacára
- félve követve a mostoha kornak kurta parancsát -
átképezve magad, már mesteri műanyagosként
- százszor megsarcolva a sínylődő kisiparban -
hasznos tárgyak készítésével keresed meg
kétkezi munkán áldozatos kenyerét a Családnak, -
nos, vajon azt a megértésed, mellyel fizikális,
sérült mozgásom kisegítő eszközeit mind
karban tartva, javítgatod elkötelezve irántam,
még a saját munkádnak is olykor elébe helyezve,
és tetejébe fizetséget sem kérsz tarifában
tőlem, hisz' belelátva szerény anyagimba, tudod, hogy
nagy rezsi-órád bérét úgyse tudom kifizetni, -
nos, hát: ez nemesen szép, ritka, csodálatos érték
s emberileg bíz' okkal el is kötelezhet irántad,
ám én mégse hiszem, hogy e mégolyan emberi gesztus
már elegendő és kimerítő ok lehet arra
bármelyikünk részéről, hogy tisztán, a valódi
és igaz érzéssel mondhatnánk, szembe tekintve:
"őszintén felemel, mert íme, ez itt a Barátság! "...
Ám ha nem ez, hát akkor hol van rá magyarázat,
mely forrásban rejlik az ok s a titok, - mi a nyitja,
hogy szívünkben az egymást értő érzületeknek
jellemzői a jókedvű bizalom s az a hit, mely
emberi szinten a megcsalatást bizton kirekeszti(?).
Úgy hiszem én, eredendően mélyebb gyökerekre
kell lehatolni, ha kérdésünkre keressük a választ,
vagy ha e rejtély nyitját tisztán látni szeretnénk! -
És tán éppen a kezdeteken járunk közelében,
itt villan meg a rejtjel, fénnyel igérve megoldást,
itt fedi fel titkát azonos-szép sors-eredőnknél:
Abban, hogy nem "kényúr"-ként kezdtük meg a létünk;
abban, hogy próbák sora várt ránk már elején is, -
ámde ezek sikerén érett igaz önbecsülésünk.
Bár minden dolgoknak duplán adtuk az árát, -
ám értéküket is csak szívünk tudja valóban!
Nagy folyamok mellett mi csak egyszerűen patakoztunk, -
győztük a medrek mélységét a saját "ereink"-ből...
És hát itt van még az a Szent Forrás, ami kettőnk
léterejét frissíti. - Közös forrás, - üdeségét,
tiszta varázserejét ez a koldus emberi szó csak
"Művészet"-nek jelzi, de hát e csodás fogalomba,
látod, mind, ami Szép, ami Szent, ami Jó, - beleértjük.
Tiszta hatalmával gyógyít; szférája erőt ad,
és Téged, ki erős munkát végzel, de a torkod
őrzi az Éneklés lelkét, - szabadulva a gondtól,
munka után jó társakkal közös ének emel fel;
én meg a székemnek rabláncát oldva, feledve,
szállok a Verssel a Költészet felhőtlen egére...
Vers és Ének - mindig is egy ágról fakadó pár;
édes ikerforrások a Művészet birodalmán. -
Ott nékünk közösen jól ismert, otthon e tájék,
s hogyha robot, meg a köznapi küzdelmek kimerítnek,
hogyha elernyednénk, hát daccal iszunk a vizéből,
s nem köti már hamis érték s álságos, sunyi mérték,
rossz hír, baljóslat, szomorúság nem szegi szárnyát, -
újra röpülhet már, szabadon szárnyallhat a lélek, -
s meglelvén, lám, itt a közös gyökerünk, eme tájon,
itt van a kulcs, mely igaz tartalmát nyitja a szónak:
"férfi-barátság"-unknak lényege innen eredhet.
Ének- s versforrás sose-múló, szent birodalmán,
ott is az egymás emberségének becsülésén,
onnan eredt a barátságunk - szívünk örömére,
melynek (lassacskán eme dolgozatot befejezvén)
lendületével (s kissé tán lezserül) kanyarintom,
most örökérvényű versem végén ide írom
- bárha szokatlan módon, utótag előre kerül, de
nem Nyugatot majmolva, - a versmérték ütemére:
Károly Gasparik, itt a neved, lásd, hexameterben!
(Írtam a második évezrednek telte előtt két
évvel, az évkezdő január elején, Budapesten.)
(Dr. Kapcsándi Józsefnek)
A tollam jó ideje hegyezem,
hogy írjak Néked, kedves Józsefem!
No, nem szurkálni szeretnék vele,
csak, hogy legyen gördülő menete
a míves csiszolású, tiszta szónak,
s világító fénye a mondandónak.
Ki számos éve Svájcban élted át
a férfikornak dolgos szakaszát,
állatorvosként ott munkálkodál
Isten "oktalan" állatkáinál,
s míg nappal az ő épségüket óvtad
s ha kór támadt reájuk, orvosoltad, -
az esték mindig könyveid közt leltek,
a fáradalmakat is így pihented
ki, s úgy fejlődtek szellemed erői,
hogy elmúlt magyar századok költői
eszmekincsén gazdagodott a lelked,
szépség-igényt szívedre ők leheltek.
És egészen rendkívüli dolog
s én mindenképp' őszintén ámulok
azon - mert feltétlenül becsülendő -,
hogy, bár mindig volt számtalan teendő
(feküdtél későn és keltél korán),
az Irodalom tején és borán
élted s dolgoztad át a számos évet, -
s most, hogy e korszaknak már vége érett,
s az összegyűjtött eszmék kincse mellett
a kellő anyagit is megszerezted
s megteheted, - hát a lelkedbe égett,
rajongásig szeretett vers-igéket,
a költeményeket s azok szerzőit,
a régi magyar századok költőit
sorjázó antológiákba fogva,
többszáz példányban közkinccsé adod - ma.
Egyébiránt: János barátunk mondja,
törődésednek arra is van gondja
(mi rendünk szerint már megengedett):
kis gazdaság és nyaraló-telep
tulajdonodként él a Tisza-parton.
Ezt szívmelengetőnek azért tartom,
mert e gesztusodban, kedves Barátom,
szintén hazádnak szeretetét látom;
hogy bár Svájcban lévén az otthonod,
de Téged egykor megszülő honod
bírhassa életednek egy kis részét,
mert hiszen bírja szívednek egészét,
mely féltő figyelemmel van tele,
rajta az infarktusnak rendjele.
De hát hogy' is ne szeretnéd e tájat(?):
hűs hullámait a "szőke Tiszá"-nak,
melynek titkon - mint a nóta is tartja -
(tilthatták!) mindig "álmodó" a partja.
S aki itt járt, az álma bölcsőtiszta,
nem csoda hát, ha vágyik egyre vissza...
Elmondhatom, de tudod is talán,
e tájon született Édesapám
is, - itt ölelte édesanyja karja,
itt történt sok legénykori kalandja,
melyeket derűsen mesélt nekem;
emlékük még bennem is eleven,
mintha én éltem volna őket át.
Kedves Jóskám, ne lepődj meg tehát,
hogy "földi"-ségednek úgy megörültem, -
nem is tudom megfogalmazni könnyen!
Egy példával talán jobban megérted:
Én, ki tanulmányoztam számos népet,
országot, s hogy mi jellegzetes abban,
kíváncsi érdeklődéssel kutattam
nemzetek berendezkedéseit
s ez olykor csodálattal felhevít, -
de ha Tiszaalpárra gondolok,
nem izgatnak a svájci kantonok,
vagy más, állami s egyéb képződmények, -
itt van talaja lelkem gyökerének,
innen eredve, szól tisztán az ének, -
ugye, Barátom, így mostmár megérted(?).
Gondolatban megszorítva kezed,
végül még hadd köszönjem meg Neked,
hogy engem is megpróbáltál kiadni !
Csak sajnálhatjuk, hogy nyomdászod vajmi
keveset ért "szakmájához" az árva,
és nem vergődhettem vele zöldágra.
A végén már féltettem, hogy megsértem,
de munkájából így inkább nem kértem.
Az esetből maradt sovány vigasz,
az, hogy a bölcs mondás itt is igaz:
Ablakmosó legyen az ablakánál,
"Suszter meg maradjon a kaptafánál!"
No, de ez minket cseppet se zavarjon!:
Barátságunk fölötte jár a gallyon;
kandallónkban nemes fát égetünk,
egymáshoz mi kincsekkel érkezünk;
legalább' én ámulok szíved kincsén !
Legyen hát kezed házunknak kilincsén
sokszor és gyakran, vagy akár azonnal,
barátként várlak kicsiny családommal;
s ha - Isten is segít - előbb nem, nyáron
találkozunk majd Pesten, - vagy Alpáron!
Budapest, 1999. szeptember 26.