XVI.
A MAGYARSÁG MEGTÉRÉSE A KERESZTYÉNSÉGRE.

Hogy a szomszéd külföld téves fölfogását a X. évszázadi ethnikai állapotokról lehetőleg megczáfolhassuk, minden előtt azon küzdelmekre akarunk némi figyelmet fordítani, a melyekkel a magyaroknak a keresztyénségre való térése járt. Hogy kiválóan a keresztyén kard egyengette a keresztnek útját Pannoniában, az magától érthető és itt alig szorul hangsúlyozásra. Valamint az első kísérletet az avarok megtérítésére a Dunán túl Nagy Károly győzelmei előzték meg, épen úgy kellett a lechmezei vérfürdőnek a második megtérítési kísérlet kiinduló pontjául szolgálnia. Benső meggyőződés és lelki szükséglet sem az avarokat, sem a magyarokat nem vezette a kereszthez, mert egyrészt a természeti vallás költőisége nagyon is fogva tartotta bilincseiben a magyarság túlnyomó részét, tudniillik legalsóbb osztályait, másrészt pedig a párszi vallás bűbája eléggé erősen hatott a magyar társadalom előkelőségére, hogysem megkedvelt ázsiai vallásuk világát egykönnyen felcserélhették volna a középkori keresztyénségnek homályos, eszméikkel és nézeteikkel ellenkező tételeivel. Csak a nomád ember eszejárásához alkalmazkodó iszlám, a mely a háborút isteni parancsnak hirdeti és a családnak meg az államnak patriarkhális alkotmányát szentesíti, nem akadt különös ellenállásra az ural-altáji pusztai lakosok között, és habár akárhány pogány babonát és szokást megtűrnek, még ezen sémi szellemi termék sem bírt nálok mind e mai napig sem igazán gyökeret verni. A keresztyénséggel egészen máskép áll a dolog. A szertartások idegenszerűsége mindenelőtt az ázsiai hitvilágban nevelkedett embernek alig tetszhetett; tömjénfüst, egyházi ének, gyónás és bőjtölés ugyanis gyenge kárpótlást kinált a kam-nak (samán papnak) titokzatos viselkedéseért az áldozás cselekedete alatt és a berekben vagy a hegy szakadékában uralkodó fenséges csendért. Igy a Megváltó szenvedéseiről való tanítás sem tehetett az ural-altáji ember kedélyére valami különös hatást, mivel az ő szemében a physikai erőnek és bátorságnak sokkal nagyobb becse van a türelemnél, és ő csak azért tisztelte Tengri-jét és Abias-át és azért félt tőle, mert ez a világot hatalmas mennydörgésével megreszketteti, villámával embert és állatot lesújt, és nem engedi, hogy mint Krisztust meggyötörjék, megkínozzák és keresztre feszítsék. Nem az iszlám monotheismusáról való tanítás, hanem a kard éle, az iszlám hadi szerencséje hatott meggyőzőleg törökre, tatárra. De a mi a régi magyarnak a keresztyénségben legkevésbbé tetszhetett, az a hierarkhikus zsarnokság és önkény, az Isten embereinek uralkodási vágya volt; ezeknek annál inkább kellett előtte gyűlöleteseknek lenniök, mivel az ő papjai és bűbájosai szerény és önmegadó emberekként viselkedtek, olyan emberekként, a kik csak kérni szoktak, de sohasem parancsolnak.

Egy szóval nem a maga jószántából, még kevésbbé a meggyőződés hatalmának következtében, legkevésbbé pedig a szláv és német hitterjesztők rábeszélő ékesszólása folytán tért meg a magyar nép a keresztyénség kebelébe. A vezető körökben, nevezetesen Gejza[150] fejedelem udvarában, nyilván más nézetek uralkodtak és más indító okok határoztak. Ott eléggé hamar jutottak annak megértésére, hogy hadi szerencséjük elhomályosulása után Pannoniában való további létezésök tulajdonképen csakis előbbi ellenségeik, vagyis a nyugatiak vallásához, erkölcseihez és műveltségéhez való hasonulásukkal biztosítható, és mivel a fejedelem házassága a keresztyén lengyel király nőtestvérével e politikát elősegítette, az első eredményt, tudniillik Gejzának és néhány főemberének megkeresztelkedését egészen természetesnek kell tekintenünk. Gejza keresztyénsége természetesen nagyon gyenge alapon állott és azon mondából, hogy misén is meg samán áldozaton is egyaránt jelen volt, sőt azzal mentegetőzött, hogy elég gazdag, hogy két vallással fényeleghessen, a vallási dolgokban való határozott közönbösségnek vonása legjobban kitetszik. Azonban a természeténél fogva önkénykedő és kegyetlen fejedelem példájának csakhamar utánzásra kellett találnia és az ő uralkodása alatt (972-től 997-ig) kezdődött a magyarok európaiasításának, helyesebben keresztyéniesítésének korszaka.

Az út és mód, melyen e mű megindítását és folytatását képzeljük, kutatásunkra nézve már azért is legfőbb fontosságú, mert az ország ethnikai állapotaival és viszonyaival való szoros összefüggésben azt a lehetőséget szolgáltatja, hogy az akkori népesség egyes alkotó részeivel némiképen tisztába jussunk. A mit egykorú krónikások és legendák e tényről elbeszélnek, az a megtérítés főmozzanataiban hasznunkra lehet; a részletekre nézve azonban tökéletes homály uralkodik. Azt a feltevést semmi szín alatt sem lehet elfogadni, hogy német vagy cseh hitterjesztők az országba jöttek és a tősgyökeres magyar pusztai lakossal és pásztorral közvetetlen összeköttetésbe léptek, rögtön hirdették előtte az igét és tüstént meg is térítették; minden e feltevésre alapított és Rómába küldött jelentést a sikerről egész egyszerűen olyan eszköznek kell tekintenünk, a melylyel az Isten jámbor szolgái világi hatalmok körét nagyobbítani, magoknak palliumot szerezni és Szent Péter utódja előtt apostoli buzgóság fényében ragyogni akartak. Valamint a nomád minden időben és minden vidéken kicsúfolja és megveti a megtelepült embert, ennek eszményeit és világnézetét kigúnyolja és csak kényszerítve követi példáját, úgy bizony aligha fogadhatta el a telivér magyar a keresztyénség hitét és tanítását közvetetlenül a németek és külföldi szlávok kezéből, vagyis azon népektől, a melyeknek földjén számtalanszor portyázott és fosztogatott és a melyeknél különbnek érezte magát. Ebben valami közbenjárásnak kellett lennie és erre az avarok maradványai és a belföldi szlávok vállalkoztak,[151] a kik tudvalevőleg a IX. évszázad folyamán, igaz, hogy kényszerítve, részben már a keresztyénséghez hajoltak, a magyarok bejövetele után azonban annál nagyobb kedvvel tértek vissza régi hitökhöz. A míg aztán a magyaroknak a hadi szerencse kedvezett, ezen a keresztyénségtől elpártolt avarok és szlávok bizonyára szívesen feledkeztek meg keresztről, kehelyről; de a mint a sors a szent képpel ékes zászló felé hajolt és a szomszédos keresztyén világ hatalma fenyegetővé vált, akkor valószínűleg a Dunán túl szlávokkal vegyest lakó avarok között találtak meghallgatást a passaui és prágai püspöknek immár nagyobb bátorsággal fellépő küldöttjei. Ez a régi megtérítési kísérleteknek újból való felélesztése volt, még pedig végleg érvényes sikerrel; az ország nyugati részében, vagyis a Dunán túl levő területen vetette meg először szilárdan lábát a keresztyénség, és onnan nyomult lassú lépésben a Duna és Tisza közére, mert általánosan ismeretes, hogy Veszprém, Pannonhalma és Székesfejérvár volt a magyarországi keresztyénség első középpontja.

Igaz, hogy a történeti bizonyítékok gyérek, melyekkel e feltevést támogathatnók, azonban annál meggyőzőbbek és ékesebben szólók a nyelvi érvek, a melyek segítségünkre vannak. Hogy a magyarok megjelenése előtt az országban uralkodó ó-szlovén nyelvnek hatalma a mai magyar nyelv létrejöttére jelentékeny hatással volt, azt már előbb kiemeltük.[152] Minthogy pedig az ó-szlovénnak e nyelvi jelleme az egyházi műkifejezésekben is mutatkozik, sőt határozottan uralkodó szerepet játszik, lehet-e még kérdéses, hogy a megtérítés műve a IX. évszázad vége felé csak megszakadt és csak a X. század vége felé kezdődött újra, a midőn az előbbi kifejezéseket ismét felélesztették? Azt tartom tehát, nem kergetek vad hypothesist, ha azt állítom, hogy a megtérítés első kísérletei minden bizonnyal külföldi püspökök ösztönzésére, azonban az itt honos szlávok és avarok kebeléből keletkeztek; hiszen ez avaroknak már a IX. században volt Theodorus és Ábrahám nevű khákánjok és e nép mint keresztyén és földműves már akkor fizetett az egyháznak adót.[153] Azon mértékben, a mint a térítési kísérletek előre haladtak, bizonyosan számos morva-tót hitterjesztő csatlakozott az apostoli munkához, azonban állandó sikerre való reménynyel csak olyan közbenjárók munkálkodhattak, a kik az ország meghódítóival már régóta jóban rosszban osztoztak, velök erkölcsben és szokásban rokonok voltak és főleg az ország nyelvében jártasak voltak. Bárhogyan hangzanak is ennélfogva a német püspökök dicsekvő jelentései Magyarországban a X. század folyamán kifejtett apostoli tevékenységökről, az egyházi műkifejezések nyelvi jelleméből határozottan az tetszik ki, hogy az oroszlánrész nem a német, hanem a még előbb az avarokra ható szláv közbenjárást illeti meg. Az egyház német képviselői a magyar fejedelmek alapítványain és adományain meggazdagodtak, de a megtérítés első kísérletei az avarok és szlávok műve.

Ha már most e tényt megfontoljuk és ha a szlávok nagy hatását a magyarokra a megtelepültek élete módjának elfogadását illetőleg teljesen méltatjuk, akkor a részrehajlatlan kutatás világánál Magyarország X. századi ethnikai alakulatának képe, legalább fő vonásaiban, könnyen megszerkeszthető. Ezen évszázad elején a szláv elem határozottan a népesség többségét képezte. Szláv volt az országnak egész éjszaki, szláv volt részben nyugati és keleti része és szláv volt a határ is a Száva és az Al-Duna mentén is.[154] Csakis így magyarázható meg az imént említett nagy nyelvi hatás, a mely csudálatosképen annyira terjedt, hogy az egykori nomádok még olyan fogalmakat is, a melyek hazájok természetével és legbensőbb lényökkel szorosan össze voltak kötve, mint róna, puszta és tanya, szláv eredetű szókkal jeleltek meg; róna ugyanis a szláv ravno (sík, egyenes), puszta a szláv pusto (üres, puszta) és tanya a szláv stana szóból származik. Szláv továbbá a honfoglalás idején ismeretes megerősített helyeknek és városoknak majdnem egész névsora, a mit egyébiránt egészen természetesnek tarthatunk, ha meggondoljuk, hogy a szlávok mindenkor békés foglalkozás iránt való különös hajlamukkal, türelmökkel és alázatukkal tüntek ki. A szlávok mellett számuk nagyságát tekintve a második helyet az avarok foglalták el. E számarány részleteibe bocsátkozni, mint már említettük, teljes lehetetlenség; annyi azonban bizonyos, hogy az avar népelem, a melynek ethnikai és nyelvi sajátsága hosszú idővel a magyarok megjelenése előtt megállapodott, a keleti Kárpátoktól vagyis a mai Erdélytől kezdve a Tisza és Duna közén át déli irányban egész Horvátországig és nyugaton szorosan a német gyarmatok határáig huzódott.[155] Életföltételeiknek is olyan különbözőknek kellett lenniök, mint lakóhelyöknek. A régi Daciának kevésbbé hozzáférhető völgyeiben, a hol a harczias uralkodó osztálynak régi jellemzőségét tovább megóvták, - mert hegyi lakosok mindenkor nagyobb állhatatossággal és régi erkölcseikhez való ragaszkodással tüntek ki, - úgy látszik, még a magyarok bejövetele előtt az ott lakó szlávokat magokba olvasztották vagy részben a Dunán át szorították. Magyarország síkságain legsűrűbben laktak a szlávok, holott nyugaton lakó testvéreik, kiket a történelem leginkább emleget, a szláv elemmel erősen összevegyülve és a keresztyén germánság művelési kisérleteitől nemzeti létök fővonásaiban erősen eltorzítva a szlávságban vagy németségben teljesen elvesztek volna, ha a magyarok idején meg nem érkeztek volna és a régi szellem szunnyadó szikráját újra fel nem élesztették volna. Az avarok a pogányságba visszatért szlávokkal egyetemben fő támasztékúl szolgáltak a magyaroknak a X. század első felében való merész hadi vállalataikban, és habár utóbb besenyők és kúnok is vettek ezekben részt, mégis a magyar törzs fensőbbségének vetették magokat alá az avarok és szlávok, és ezek nevét vették fel büszkén a magoké helyett. A magyarok magok, az egész nevezetes mozgalom urai, rendezői és éltető szelleme, magától érthetőleg szám tekintetében a leggyengébbek voltak. Ők állottak a meghódított terület igazgatásának és felügyeletének élén, ők intézték a kisebb vállalatokat a messze távolba is, meg a nagy hadjáratokat is a szomszéd országok ellen, ők voltak a vezérek a harczban és övék volt a döntő szó a háborúról és békéről való tanácskozásban, - egy szóval ők viselték a legfőbb hatalom képét, a melynek többi hadi társaik kipróbált jelességökért való elismerésökben és tiszteletökben önkényt alávetették magokat.

Hogy e szerepöket hadi szerencséjök idején keresztül megtartották, az könnyen megérthető; hogy azonban még szenvedett vereségeik után is megmaradtak birtokában, azt csak úgy lehet felfogni, ha egyéb nomád seregek analog viszonyaira mutatunk, és kivált, ha kiemeljük, hogy a mongolok például még akkor is parancsoltak Perzsiában, Transoxaniában és Indiában, midőn győzelmeik bűbája már régen elhalaványult és midőn a meghódított területen majdnem egyenkint laktak. Ugyanúgy volt a dolog a Timuridákkal, és a jancsárok már régóta eltompultak és hatalomnélküliek voltak, midőn az oszmánok egyes kicsiny csapatjai elégségesek voltak arra, hogy egész délszláv, kurd és arab területeken félelmet keltsenek; sőt még hazánkban is az oszmánok uralmának idején elenyészően csekély volt a török katonák száma a népességhez képest. A magyaroknál különösen véve e viszony annál kedvezőbben alakult, mivel nevük elejétől fogva zászlóul szolgált és békés életmódra való fordulásukkor főtényezőül hatott a szomszéd fejedelmekkel és országokkal való közlekedésben. A németek, olaszok és görögök az Európában megjelent ázsiai népmozaikban csakis magyart ismertek, csak a magyarral bocsátkoztak diplomatiai viszonyba, csak a magyar fejedelmekkel házasodtak össze, és midőn a keresztyénségre való térésnek korszaka vagyis a művelődési átalakulás megkezdődött, akkor a magyarság kisebbségének ellenére megtartotta a legfőbb hatalmat, és a természettől egységes politikai területté határolt országot magától érthetőleg a magyarok földjének, Magyarországnak nevezték. Nincsen kétség, hogy a rokon turk törzsek, különösen pedig a kúnok, kik részint Árpáddal, részint utódjai alatt majdnem három évszázadon át költözködtek az országba, a magyarokat számukra nézve jelentékenyen felülmulták. Mivel azonban a magyarok az állam alapítói voltak és mivel fegyvertényök államuknak nevét messze földön félelmessé tette és végül mivel mint első jövevények az avar hatalom hanyatlása után az ural-altáji elemnek Pannoniában új fényt és életerőt adtak, ezért törzsük teljes joggal megtartotta felsőbbségét és a nagyobbszámú kúnoknak alájok kellett magokat rendelniök. Az egyetlen áldozat, melyet az uralkodó osztály hozott, török nyelvjárásuk elhagyása volt, a mennyiben ezt a hozzájok legközelebb álló és irántok leghűségesebb avar maradványok nyelvével felcserélték. Ezt annál könnyebben tehették meg, mivel az avarok előttünk ismeretlen, saját, ethnikai megnevezésök helyett - avaroknak ugyanis csupán az idegenek nevezték - a magyarok nevét fogadták el és mivel az avar nyelvet azontúl magyar nyelvnek nevezték, a hogy a török nyelvet különböző időkben és különböző helyeken majd csagatajinak, majd özbégnek, majd nogajinak, majd meg oszmánnak hívták.

Mekkora időtartamra volt e nyelvcseréhez a magyaroknak szükségök, azt nehéz kideríteni, minthogy hasonló esetekben legtöbbnyire az uralkodó osztályok számarányai és műveltségi viszonyai határoznak. Ha a magyarok számát, kik Árpáddal az országba jöttek, 30,000-re, a Pannoniában levő lakosságét pedig 3-400,000-re becsüljük, és ha továbbá megfontoljuk, hogy a magyarok mint natio militans a hosszú harczok alatt legtöbbet szenvedtek, csakhamar ki fog derülni, mily csekély volt a. honfoglalás hőseinek százaléka az országnak már itt talált lakosaihoz képest. A csekélyszámú magyarok, jóllehet ők voltak az ország meghódítói és urai, lassankint elfogadták hozzájok legközelebb álló törzsbeli rokonaik nyelvét; hogy azonban az uralkodó család tagjai és az előkelők nem éltek-e talán még a XI. században is török nyelvjárásukkal, azt sem állítani, sem kereken tagadni nem lehet. Angolországnak normann hódítói a franczia nyelvvel háromszáz évig éltek a hastingsi csata után; a moesiai bolgárok nem sokkal az ország elfoglalása után elszlávosodtak; éjszaki Indiának mongol uralkodóiról tudjuk, hogy már második nemzedékök Baber után beszélt és írt hindusztáni nyelven; a perzsiai Dsengizidák már az első évszázadban részint megirániasodtak, részint megtörökösödtek, és én azt tartom, hogy hasonló viszonyt kell a magyaroknál felvennünk. A magyarok, besenyők és kúnok a törökség nagy tömegétől el voltak szigetelve és az országnak rokon régi lakosaitól körülvéve; ennélfogva irodalmi nyelv hiányában csakhamar el kellett hagyniok török nyelvjárásukat; és midőn a X. század második felében a mindent egyformává tevő keresztyén hit terjedni kezdett, az avaroknak mint ez idegen hit első közvetítőinek ugor-török vegyülékből keletkezett nyelve okvetetlenül annál inkább és annál könnyebben jutott tisztelethez. Az avarok, mint ismeretes, a szlávok mellett Pannonia népelemének jelentékeny számát képezték; az avarok voltak a magyar vitézek és vezérek legközelebbi környezetében, az avarok, kikkel a magyarok összeházasodtak, mert a legtöbb harczos Etelkuzuban elvesztette családját a besenyők és bolgárok bosszúja által; és a magyar vitézek messze terjedő eloszlását tekintve könnyen hihető, hogy az Árpád vezetése alatt megjelent seregnek már harmadik, sőt talán második nemzedéke lassankint elfogadta az avarok nyelvét. Természetes, hogy az avarok nyelvére, vagyis a magyarra, mint e nyelvjárást később az új nemzetiségi megnevezésnek elfogadása után nevezték, szintén hatott bizonyos fokig az új jövevények török nyelve. E hatás nyomait a politikai, hadi és vallási fogalmak terén lehet kimutatni. Így például a vasárnap (eredetileg: vásárnap) nevében, a mely törökül bazárgüni, szószerint vásár napja; így az oroszok nevében is, kikkel a magyarok még Etelkuzuban ismerkedtek meg és kiknek e nevet adták: orosz, török-tatárul: urus. A török nyelvben a szókezdő r tudvalevőleg tiszta lehetetlenség,[156] azért kellett a rus névnek urus, orosz alakot öltenie: mivel pedig a magyarban a szókezdő r semmi nehézséget sem okoz, mint számos példából kiviláglik, ezen ethnikai megjelelés tulajdonkép csak az új török jövevények révén juthatott a magyarba. Az avarok magok az oroszokkal, kik sokkal később keletkeztek, csak Árpád emberei útján ismerkedtek meg. Hasonló szó e tisztség neve is: jóbágy,[157] a mely ebből származik: jau-bagi, azaz háború vezére, és csak a nyugati törökből eredhet, mivel a háború neve a keleti törökben jagi és csupán a nyugati törökben jau. Ez a régibb avar hadnagy szó párja, a melyen határozottan keleti török nyelvjellem látható. Ide tartozik majdnem a legtöbb, egyenesen a perzsából származó dolog- és tulajdonnév, a mely a magyaroknak a Kaukázussal és a tulajdonképeni Iránnal való hosszas érintkezéséből ered és a mely az avarok előtt, kik Perzsiát kevéssé vagy épen nem érintették, ismeretlen volt. Így például a magyar percz az osszét pers (pillanat); a magyar híd az osszét chid (híd); a magyar kard a perzsa kard (kard); a magyar kéncs a perzsa kenč (kincs); a magyar vár a perzsa bar (vár); a magyar vad a perzsa bad (vad)[158] stb., bizonyos személynevekkel együtt, mint Töhötöm, perzsáúl tehemtem, Zerénd, perzsául zirind, Levente, perzsáúl levend (önkénytes) és Zoltán perzsa közbenjárással az arab sultan (parancsoló) szóból stb.

A XI. évszázad első tizedeiben már csak igen kevés magyar lehetett, a ki nyelvi és ethnikai tekintetben meg bírta óvni török nemzetiségének kiváló jellemét. Körülöttük levő idegen alattvalóiknak és foglyaiknak mindent elnyomó többsége és a nyugati keresztyén műveltség világának szüntelen rohama okvetetlenűl elősegítette és meggyorsította az áthasonulás művét. A fejedelem udvara és a társadalom előkelősége volt mindenesetre az első, a mely kincsek felhalmozása következtében és a szomszédos keresztyén fejedelmek fényűzésének és kényelmének példájától csábítva a lassankint feledésbe merült ázsiai nomád világnézettől és életmódtól apránkint elfordult. Hiszen már majdnem egy egész évszázad múlt el azóta, hogy őseik csak a sátorban való tanyázásban, csak a vad kalandok után való hajszában és csak az elpuhult megtelepültekkel vívott harczban lelték gyönyörűségöket! Az ivadékban már nem volt meg az az aczél idegzet és az a tüzes vér, az már inkább a szilárd házaiban és palotáiban élvezhető nyugalomnak örült, körülvéve cselédjei és rabjai hadától; főképen pedig a szomszédos keresztyénség kényúri kormányformájában telt kedvök, a melylyel kényelmesebben lehetett uralkodni, mint a nomádok patriarkhális alkotmánya szerint, a kikkel szemben nem volt szabad azt az önkényt és zsarnokságot alkalmazni, a melylyel a középkornak római keresztyén despotismusa az emberiséget boldogítani akarta. Ha a magyar és besenyő harczosok száma a X. század végén nagyobb lett volna, akkor Gejza nem merészelhette volna a nemzet szellemének és felfogásának ellenére a keresztyénséget és az ezzel összekötött nyugati erkölcsök világát bevezetni. És még a kisebbségnek ellenére sem bírta Szent István atyja az ő népét erőszakkal és drákói szigorúsággal észre téríteni és a keresztyén nyugati erkölcs útjára szorítani, hanem csak a külföldről behítt czinkosainak segítségével. A kereszt e lovagjai, a kiket részint vallási buzgalmok, részint a remélt dús egyházi javadalom és adományozás csábított Magyarországba, valószínűleg sokkal számosabban voltak, mint a történelem feljegyzéseiből ismeretes. Csak Kézai értesítésének[159] nyomán ismerjük Tiboldot, a tannenbergi grófot, a Babocsay-család ősét; Pazman és Hunt sváb lovagokat, a Batthyány-, Forgách-, Kubinyi- és Ujhelyi-családok őseit; Wasserburgi Venczelint, a Ják-nemzetség ősét, a melyből a Niczky- és Sztáray-családok származnak; Wolfgert és Hedrichet, a két testvért, a Pálffyak és Héderváryak őseit; és végre a nürnbergi Hermannt, Nagy-Szeben (Hermannstadt) állítólagos alapítóját. Ki bírna azonban a dii minorum gentium-ról felvilágosítást adni, kik az ország fejedelmének meghívását követve Magyarországba, az egykori rejtelmek és rettenetesség honába vonultak?

Mennyire volt ez idegen-nyelvű és idegen-erkölcsű lovagok megjelenése a magyaroknak kellemetlen és akaratuk ellenére való, azt csak úgy bírjuk megérteni, ha például elképzeljük azt az utálatot és megvetést, a melyben valamely suta perzsának volna része, ha az Etrek vagy a Görgen partján levő turkomán sátoros táborban a műveltség terjesztőjeként és a hit hirdetőjeként meg akarna jelenni, holott a turkománok szemében mustrája a gyávaságnak és alávalóságnak, kit évszázadok óta halálos ellenségökűl lelkök mélyéből megvetnek és utálnak. Nos, a magyar bizonyára még inkább utálta a németet, a ki mint legnagyobb ellensége nem kevésbbé volt gyűlöletes előtte, és azontúl mégis ezt a németet kellett tanítójaként, a műveltség terjesztőjeként és uraként üdvözölnie; sőt a mi ennél is több, készséggel kellett azon tanításnak meghódolnia, a mely az ázsiai világnézet eszméinek kedves köréből erőszakosan kiszakította, védő szellemeinek meghitt berkéből a templom komor boltozata alá vonszolta és Okan meg Tengri Abias helyébe az idegenszerűen hangzó Jézus Krisztust tette! Ha a különbség a keresztyénség és a samán vagy párszi vallás között nem lett volna akkora, a mekkora valósággal, és ha a térítés művét Magyarországban nem végezték volna a német lovagoknak magyar vérrel beszennyezett keze által, akkor az átalakulás nyilván simábban folyt volna le és Gejza is, meg fia István is akárhány, saját népével vívott küzdelemtől megmenekült volna. De az ellentétek túlságos nagyok voltak. A mi a fejedelemnek és a társadalom előkelőségének sürgetően tanácsosnak, czélszerűnek és elkerülhetetlennek látszott, azt a népnek nagy tömege semmiképen sem bírta megérteni. A nép elüljáróinak e lépésében az önkény cselekedetét látta, meg azt, hogy idegen szokásokat haszontalanul majmolnak és apáik régi hitétől elszakadnak; csakis e meggyőződés ingathatta meg a patriarkhális államalkotmányban különben sziklaként szilárd ragaszkodásukat az uralkodóházhoz és ez indíthatta a népet fejedelme ellen való lázadásra. Valamint a X. század összes eseményeit és azon kor magyarjainak minden cselekedetét és gondolatát csupán a rajongó és tudatlan krónikásoknak töredékes, gyenge és részrehajló följegyzéseiből kell kitalálnunk, - a magyarok maguk ugyanis egyetlen árva szót sem hagytak ránk, - ugyanúgy áll a dolog a keresztyén-ellenes mozgalom részleteire nézve is. Még a legnagyobb lázadás vezetője is idegen maradt ránk nézve nevét illetőleg, mert Kopan (Kopány) nem személynév, hanem török szó, melynek jelentése felkelő, lázadó,[160] és csak a felkelés színhelye kelthet némi sejtelmet bennünk a lázadók ethnikai hovatartozására nézve. Tudvalevőleg a mai Somogy-vármegyében tűzte ki a kopasz Zirind lázadó fia a forradalom zászlaját; onnan mint hatalmas törzsfő csakhamar a szomszéd vármegyékre, sőt az egész dunántúli területre terjesztette ki hatalmát.

E Kopan idegen hatástól érintetlen, igazi magyar, a ki, mint neve mutatja, még apáinak nyelvét is megtartotta és természetesen még annál is nagyobb szívóssággal ragaszkodott őseinek hitéhez, erkölcseihez és szokásaihoz. Az ország e részében kezdettől fogya Árpád seregének magva, a besenyőktől támogatva, helyezkedett el, minthogy ott volt a veszedelem a honfoglalás idején a legnagyobb, és a messze terjedő Bakony védelmében tovább maradhatott meg sértetlenül az egykori pusztai lakosok régi élete módja és eredeti szelleme és mennél nagyobb ellenállást fejthetett ki a gyűlöletes újításokkal szemben. Hogy mekkora volt az új vallással ellenkező indulat, azon körülményből bizonyul be, hogy még István király nemzetségéhez tartozók is csatlakoztak a felkeléshez és a keresztyénségnek erőszakkal átültetett zsenge vesszeje aligha meggyökeredzett volna, ha a kormány mindjárt kezdetben idegen lovagok segítségével nem rendelkezett volna, kik a híven maradt vitézek élére állva az összes erő kifejtésével legyőzték a lázadókat. Száz évnél tovább tartott a küzdelem az új vallással, részint titokban, részint időszakonkint nyílt kitörésekben, a mit egyrészt a nomád társadalom szigorúan conservativ szellemének kell tulajdonítani, másrészt pedig annak, hogy kelet felől szüntelenül költöztek be kisebb-nagyobb csapatok, melyek az országban megtelepedtek és az ázsiai, illetőleg ural-altáji műveltségi világ régi szellemét fel-felélesztették. A történelem ugyan csupán a nagyobb besenyő és kún betöréseket említi, a melyekkel Magyarország első királyainak hadi ereje megütközött, ellenben hallgat egyes családoknak és ágaknak bizonyára gyakori beköltözéséről, a melyek az orosz hatalomnak lassankint bekövetkezett megszilárdulása miatt régi helyökből kiszorultak. Ezeknek nyitva volt útjok nyugat felé és csalogatva törzsbeli rokonaiknak sikerétől nyugaton annál inkább jöhettek akadálytalanul az országba, mivel a magyarok hadi erejére másutt volt szükség.

Bármi lassan és nehézkesen haladhatott is a térítés műve Magyarországon, mégis a legnagyobb és legjelentősebb tényezőnek kell az ország ethnikai átalakulásának folyamában tartani. Ez adta az első indítékot arra, hogy az addig laza és össze nem függő elemek megkristályosodtak, a nemzetiség különféleségéből származó bajokat mérsékelte és ugyanazon mértékben szolgált hathatós szerként politikai és társadalmi közösség megteremtésében, a milyenben a minden nemzetiségi érzelmet lehetetlenné tevő iszlám a legkülönbözőbb, árja, sémi és ural-altáji eredetű töredékeket egy testté köthette össze. Magától értődik, hogy ez újjáalakítás folyamában az Árpádnak és vitézeinek felléptétől megerősített és újra felélesztett ural-altáji elem, a mely azontúl a győzelmes magyarok nevét felvette, a legnagyobb hasznot szerezte. Ez az elem képezte a középpontot a keletről újonnan érkezett tagok számára, ez szívta magába a magyarokon kívül legelső sorban szövetségeseiket, különösen pedig a számos szlávot a Dunán túl levő vidékekről, kik a külföldi hosszas hadjáratokban való részvételök által különben is már félig megmagyarosodtak; ez vett fel magába sok németet és bolgárt is, és bármi homályos és bizonytalan is Magyarországnak azon korbeli ethnikai viszonyairól való ismeretünk, még sincsen abban kétség, hogy a tulajdonképeni magyar nép a X. század vége és a XI. század eleje körül már azon földrajzi elterjedtséget elérte, a melyet mai nap elfoglal. Egyes idegen ethnikai sziget a mainál nagyobb kiterjedésben minden bizonnyal akadt már akkor is, azonban a terület ugyanaz, a határok csak kevéssé tolódtak el, mert a későbbi jövevények, mint románok vagy a dél-szláv és német gyarmatosok, már a magyaroktól kitűzött, kész területbe nyomultak és ott telepedtek le.

 

XVII.
A MAGYAR ETHNOS KRISTÁLYOSODÁSA.

Ámbár Magyarország a XI. század kezdetével vagyis Szent István trónra léptétől kezdve politikai, társadalmi és egyházi tekintetben határozottan a nyugati műveltség pályájára tért és régi ázsiai világnézetével már szakított, mégis ezen joggal történelminek nevezett korszak is aránylag csupán kevés támasztékot hagyott ránk, melynek segítségével az országnak akkori ethnikai viszonyait tüzetesen felderíthetnők. A szigorúan tudományos kritika bebizonyította, hogy akárhány, István király uralkodása idejéből származó és régebben valódinak tartott diplomatiai okirat apokryph és csak későbbi idők csinálmánya. Hamisított II. Sylvester bullája Szent István királyhoz, hamisított vagy pedig nyugati utánzat a szent királynak intelme fiához Imréhez, és hamisítvány vagy másolat a jámbor királynak akárhány, eredetinek tartott adománylevele, a melyre püspökségek és apátságok birtokjogukat alapítják.[161] Csekély, igaz hogy nagyon csekély történelmi mellékízük van az úgynevezett legendáknak, különösen a Legenda maior és minor Sancti Stephani regis Hungariae, továbbá a Legenda S. Emerici ducis és S. Ladislai regis Hungariae, valamint a Vita S. Gerardi Moresanae Ecclesiae episcopi,[162] de valamint senkinek sem jut eszébe a Kiszasz-i enbia (a próféták története) és a Tezkere-i evlia (a szentek említése) alapján a moszlim keletnek politikai vonatkozásait megírni, ép oly kevéssé, sőt még sokkal kevésbbé lehet keresztyén hagiologiából vagy martyrologiából hiteles történelmi adatokat meríteni azon kor kritikai történetéhez. Az akkori idők szellemétől ethnikai megkülönböztetésnek minden gondolata már azért is távol volt, mivel az akkori szerzők előtt nem létezett ember és nép, hanem csak keresztyén és pogány, épen úgy, mint az újkori jámbor moszlim író csak moszlimet és káfirt (hitetlent) ismer és édes-keveset törődik azzal, vajjon hitbeli társa a török, perzsa, kurd vagy bosnyák nemzetiséghez tartozik-e.[163] Ha ehhez még hozzá toldjuk, hogy az említett legendák szerzői többnyire külföldiek voltak, és mint idegenek az ország többnyelvű lakosai közt különbséget nem is bírtak tenni, akkor könnyen megérthetjük, hogy azon kor felfogásának megfelelően, midőn Európában a nemzetiségi érzelem olyan számba nem vehető volt, mint jelenleg a moszlim Ázsiában, a különféle forrásművekben sehol sem lehet szó egyes nemzetiségekről.

Ha tehát itt is meg a magyar állam és nép keletkezése történetének további pontjaiban is homályban tapogatódzunk, a részrehajlatlan kritika és az elfogulatlan kutatás mégis részint az azon korból fennmaradt műveltségi mozzanatokban, részint másutt előfordult, hasonló történeti eseményekben némi felvilágosítást találhat. Hogy a tulajdonképeni magyar népelem, az avar maradványoknak Árpád és vitézei vezetősége alatt besenyőkkel, kúnokkal, vagy palóczokkal való egyesülését értem, a szlávoknak és nyugati bevándorlóknak nagy száma mellett kisebbségben, sőt nagyon erős kisebbségben volt, az minden kétségen kívül van. Szalay ugyan, a ki határozottan a legfelvilágosúltabb újkori történetírónk, azt tartja, hogy az ország legalsóbb népessége, tudniillik a földműveléssel foglalkozó népesség részint olyan elemekből állott, a melyeket a magyarok az országban találtak, részint pedig igazi magyarokból is, minthogy szerinte nem engedhető meg az a gondolat, hogy csak magyarok képezték a nemességet és hogy nem-magyarokból a málhát kisérő csapat és a cselédség állott.[164] E nézetben csak annyiban osztozhatunk, a mennyiben az országban lelt magyarokon nem Árpád magyarjait értjük, hanem az avarok maradványait, kik a »magyar« nevet felvették. Már előbb említettük, hogy Árpád magyarjai mint az ország urai és uralkodói az egyes várakban meg erősségekben és ezek körül eloszlottak és mint harczosok és a fejedelmeknek, később a koronának tisztviselői és méltóságai körülbelül ugyanazt a szerepet játszották és ugyanazt az állást foglalták el, mint például az oszmánok Anatoliában a XIV. század alatt, midőn elenyészően csekély kisebbségök ellenére a megtelepült görög és örmény lakosságon uralkodtak és azt adófizetőjökké tették. Csak ismerni kell azt az ellenállást és utálatot, a melylyel a nomád harczos a kézművesség és a földművelés iránt viselkedik, látni kellett a megvetést, melyet a korlátlan, szabad barangoláshoz szokott lovas a röghöz tapadt megtelepült emberrel szemben mutat, akkor aztán meg lehet érteni, hogy a tulajdonképeni magyarok Szent István idejében az országnak megtelepült és iparral foglalkozó lakosai között elenyészően csekély kisebbségben voltak. A nagy ethnikai alakulás folyamában, a mely a X. század alatt végbement, az avar maradványokból keletkezett magyar elem nagyban gyarapodott és megerősödött ugyan, de épen csak elég volt és leginkább képes is, hogy az ország megőrzésére, megvédelmezésére és igazgatására vonatkozó tisztet betöltse, azt a tisztet, a mely tekintve az ország nagy kiterjedését eléggé számos volt, hogy az uralkodó osztályt teljesen elfoglalja. A föld művelése és egyéb békés foglalkozás részint a régi szláv lakosoknak, részint pedig a számos fogolynak vagy rabszolgának jutott, a kik azonban később, azaz Szent István uralkodása idejében, megszabadulva a csúfos rabszolga-névtől az Udvornici elnevezését kapták. Kézai,[165] a ki e tárgyról becses adatokat hagyott reánk, a mint hogy általában valamennyi hazai krónikásaink közül a leghasználhatóbb és leginkább megbízható, az Udvornici czímét patrio nomine, azaz hazai név szerint valónak mondja, a miből látjuk, hogy a szláv műkifejezések már korán jutottak hazánk politikai életébe és abban jelentőségre emelkedtek. Udvornic (mai nyelvünkön udvarnok) a szláv dvornik szóból származik és a házhoz meg udvarhoz tartozó embert jelent,[166] és valamint a rabszolgákat a X. században különféle szolgálatok teljesítése végett a sátrak körül tartották, épen úgy alkalmazták a következő században az udvarok körül és tekintették cselédeknek.

Nemzetiségökre nézve ezen egykori rabszolgák vagy Udvornici nagyobbára szláv és kevésbbé német, legkevésbbé pedig franczia, olasz vagy görög eredetűek voltak, mert éjszakon, délen és részben délkeleten is a szláv elem határolta Magyarországot és mivel könnyebb volt e közvetetlen közelségben levő népelemből foglyokat haza hozni, mint Európának messzebb eső vidékeiről és országaiból. Német, esetleg olasz, franczia és spanyol foglyok nyilván szintén kerültek az országba, de számuk csekély volt és a legtöbb német Gejza és Szent István idejében mint önkénytes vendég, hospites, érkezett, miről utóbb még megemlékezünk. Ha a német foglyok száma csakugyan olyan roppant nagy lett volna, mint egykorú krónikások említik, akkor a mai magyar nyelvre nagyobb hatással kellett volna lenniök, mint valójában történt. Ezt a körülményt már előbb hangsúlyoztuk. Ellenben mily hatalmassá és behatóvá alakult a szláv hatás Magyarországra a XI. században, azt leginkább az államra és egyházra vonatkozó műveltségi mozzanatokból lehet látni, a hol az állítólagos német tanítóság ellenére az új alkotások nem német, hanem szláv neveiken származtak ránk. Az egyházi műkifejezésekről már másutt volt szó, a hol egyúttal azt a körülményt is kiemeltük, hogy a németek hitterjesztői működése csak közvetett és szerfelett korlátolt lehetett. Az állami újításokat illetőleg annál inkább kell csudálkoznunk, hogy a német nyelv ott igen kevés vagy épen semmi emléket sem hagyott hátra, jóllehet általánosan uralkodik az a nézet, hogy Gejza uralkodásától fogva és főleg Szent István alatt az akkori keresztyén nyugatnak intézményei csakis német közbenjárás révén jutottak hazánkba. Ha ez csakugyan így van, hogyan lehet megfejteni, hogy a legtöbb szó, a mely a politikai életre vonatkozó tisztséget és méltóságot jelent, a magyar állam első korszakában a magyar nyelvbe szláv alakban jutott? Ha erre nézve szemlét tartunk, azt látjuk, hogy például

a magyar

király

a szláv

kral,

«    «

császár

«    «

česar,

«    «

nádor

«    «

nadvor,[167]

«    «

bán

«    «

ban, pan,[168]

«    «

udvarnok

«    «

dvornik,

«    «

ispán

«    «

župán,[169]

«    «

vajda

«    «

vojvoda[170]

«    «

poroszló

«    «

prusati,[171]

«    «

szabad

«    «

svobod,

«    «

pribég (transfuga)

«    «

prêbêg,

«    «

megye

«    «

mežda, medja,[172]

«    «

üzbég (szökevény)

«    «

izbeg,

«    «

prauda[173] (jog)

«    «

pravda,

«    «

utieg (pogány rabszolga)

«    «

utiek,[174]

«    «

szakács

«    «

sokač,

«    «

tárnok[175]

«    «

tovarnik,

«    «

asztalnok

«    «

stolnik,

«    «

pohárnok

«    «

peharnik,

«    «

tiszt

«    «

čьstь,

«    «

vitéz

«    «

vitez,

«    «

bajnok

«    «

bojnik,

«    «

dusnok (animator)

«    «

dusnik,[176]

«    «

rend

«    «

red

szóból származik stb.; az a kérdés tehát teljesen jogosult: ha a német szellem és a német közbenjárás segített az állam megalkotásában és a nyugati műveltségnek Magyarországba való bevezetésében Gejza és Szent István alatt, miért nem látszik jóformán egyetlen német szó sem az újabb műveltségi fogalmak és az állami műkifejezések sorában, és miért található ott túlnyomó számban szláv szó?

Ismétlem: e szláv műkifejezések a politikai téren joggal feltünőek. Minden előtt a szláv népességnek túlnyomó többségét teszik fel és azon gyanításra vezetnek, hogy ezen a kormányzás dolgaira vonatkozó fogalmak a szlávoknál már előbb megvoltak, következőleg bizonyos, nyugati példa szerint rendezett állapotok részben már léteztek valamely túlnyomóan szláv községben. Ha másnemű tüneményeket vizsgálunk az emberiség kölcsönös műveltségi viszonyaiban, azt találjuk, hogy a kölcsön vett műveltségi fogalmat a legtöbb népnél kölcsön vett, idegen nyelvi köntösében fogadják be. Igy ültetett át Róma, Görögország és az iszlám magasabb fokú műveltsége latin, görög és arab szókat idegen nemzetek nyelvébe, és hogy újabb példára hivatkozzam, megemlíthetem, hogy a legtöbb európai nép a Francziaországban először támadt rendes hadügynek utánzásával vette fel nyelvébe a következő franczia szókat: infanterie, cavallerie, artillerie, caporal, lieutenant, général, chevaux legers, cuirassier, manoeuvre stb. Hogy a legelső nyugati intézmények Magyarországban nem német vagy latin, hanem szláv nevet kaptak és e nyelv köntösében szálltak az utókorra is, az azt bizonyítja, hogy a népesség nagy többsége Szent István idejében, helyesebben a XI. század első felében a szláv nemzetiséghez tartozott és hogy ethnikai tekintetben a szláv elem volt a döntő. Sőt aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy Magyarország lakosainak hypothesisként felvett számából, a 300,000-ből, nyolczvan százalék volt szláv és csak húsz százalék ural-altáji. Árpád magyarjainak és szövetségeseiknek hozzájárulása által csak kevéssé változott ezen arány, mert ha másutt kinálkozó példák szerint az oszmánok, mongolok, mandsuk stb. még nagyobb többségeken bírtak uralkodni, miért nem bírtak volna a hős magyarok? Ha Európa akkor és még évszázadokkal később is kevéssé foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel, hogyan foglalkozhattak volna ezzel a magyarok? Hungarus-nak vagy magyarnak vallotta magát az országnak minden keresztyén lakosa, tekintet nélkül anyanyelvére és ethnikai származására, és ha valahol a XI. században nemzeti különbségről van szó Magyarországban, az nagyobbára besenyőkre, palóczokra, bolgárokra, izmaelitákra és zsidókra, vagyis nem-keresztyénekre vonatkozik.

Az a körülmény, hogy a Magyarországgal határos németek a szláv elem mellett a magyarok európaiasításának és a keresztyén vallásra való térítésének első szakaszára olyan kevés hatással bírtak lenni, csak olyanformán fejthető meg, hogy a szlávok a magyar ethnos keletkezése történetének kezdete óta, azaz már az avar korszakban, a magyarokkal jóban rosszban osztoztak és mint ugyanazon országnak lakosai nem lehettek olyan gyűlöletesek, mint a szomszédos németek, a kik ellen avarok, magyarok egyaránt legtöbbet küzdöttek. Továbbá a németek száma Magyarországban hasonlíthatatlanul csekélyebb volt a szlávokénál. A német telepek az ország nyugati részén csak a frankok uralma alatt keletkeztek és a mi a Gejza és Szent István alatt bevándorolt németeket illeti, ezek voltaképen mégis csak egyes, szerencsét próbáló kalandorok voltak csekély hadi kísérettel vagy jelentéktelen gyarmatokkal, mint például a szatmár-németiek, a kik Gizella herczegnő kíséretében jöttek hazánkba;[177] és még ha a X. századi, bizonyára jelentékeny számú, német hadi foglyot hozzá is vesszük azoknak számához, mégis messzire elmarad számuk a szlávokétól. A még Gejza és Szent István idejében bevándorolt németeken kívül a történelemben[178] még ezek is vannak említve: Pot de Lebyn lovag; a sváb Kelad és Guth; a thüringiai Altman, a Bolugiak őse; az olasz Oliver és Ratoldo, Kálmán király idejében; a franczia Sambuc Champagne-ból; a franczia Betse és Gregory; Buzad Wurburgból (Würzburgból?); Radvan és Bogot Csehországból; Martinsdorf Simon és Mihály testvérek, Imre király idejében; Gottfried Mesenből; a morva Myurk, Venczel és Jakab, és egyéb lengyelek, görögök, besenyők és örmények, mert, mint Kézai hangsúlyozza, az ország tágas volt, de üres[179] tehát be kellett népesíteni.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy, habár az első, említésre méltó városok, mint Székesfejérvár, Esztergom, Sabaria (Szombathely), Pécs, Veszprém, Győr és mások lakossága főképen német, ritkábban olasz volt és habár ezek már korán a kereskedelem és az ipar székhelyeiként voltak ismeretesek, a szláv nevű és szláv eredetre visszavihető megerősített helyek és falvak száma mégis azokénál sokkal nagyobb volt, mint a helyrajzi névsorból kitetszik. A pannoniai német népelem még Árpád bejövetele előtt e szláv nevet viselte: német;[180] ezt vették át a szlávoktól az avarok is, vagyis a későbbi magyarok. Mint az Árpádházi királyok korából származó számos szabadságlevél (libertas) bizonyítja, ezen hospites Teutonici et Saxones királyaink különös védelmének és gondozásának örvendhettek, mert eleinte joggal a térítés műve főoszlopainak tartották, később pedig magasabb műveltségi fok képviselőiül a kereskedelem és ipar terén tüntek ki. Mivel azonban ennek következtében a különbség köztök és a tulajdonképeni magyarok között sokkal nagyobb volt, mint ezek között és a nyugati műveltségben nem sokkal magasabb fokon álló szlávok között, közeledésök is sokkal nehezebb volt és közvetetlen szellemi hatásuk az ország művelődési átalakulására is sokkal csekélyebb. Nyelvi tekintetben tehát a német nyelv az akkori magyarra csak kevéssé vagy épen semmit sem hatott; a német nevű műveltségi momentumok ugyanis szórványosak és legfeljebb olyan fogalmakra vonatkoznak a műveltségi életben, a melyeket a szlávok maguk nem ismertek vagy a melyek közvetetten német tanítóság által jutottak a magyarba. Igy egyes, állandó lakóhelyeken való megtelepedéssel összekötött fogalmaknak a magyarban német eredetű neve van; ilyen például: ház (Haus), fal (Wall), istálló (Stall); továbbá a földművelésre vonatkozó szók, mint: föld, a német Feld; rét, a német Ried; mező, a német Wiese; eke, a német Egge. Ellenben megint a szlávok és a magyarok gyakran ugyanazon, a németből kölcsön vett fogalmat két különböző német szóval jelelik meg; ilyen például a böjt fogalma, melyet a tótban e szóval: post (a német fasten), a magyarban pedig azzal, hogy böjt (a német Bet-tag a. m. Fast-tag) fejeznek ki.

Tehát, mint említettük, a X. és XI. században, vagyis a mai magyar nép keletkezése történetének első korszakában alig vehető a németek nyelvi és műveltségi hatása tekintetbe. Eleinte a német hatás mint a keresztyén nyugat közbenjárója csak a királyi családban érvényesülhetett, nemsokára azután pedig az akkori magyar társadalom előkelőségében; e hatás csak politikai, és társadalmi természetű volt, de nem nyelvi, mivel maguk a németek akkor műveltségök nyelveül a latin nyelvet használták. Mint ismeretes, az akkori Magyarország népessége a következő rendekre oszlott: 1. az uralkodó család és a királyt támogató királyi tanács, a melybe az egyháznagyok, duces, principes és comites tartoztak. Hogy Szent István idejében ezen legfőbb méltóságok sorában több külföldi, nevezetesen német volt, mint tulajdonképeni magyar, azt könnyű megfejteni, ha meggondoljuk, hogy a megtérítés és európaiasítás művét csak ezen idegenek vagy vendégek segítségével lehetett megindítani és csak az ő élénk részvételökkel lehetett megerősíteni. Idő jártával, feltehetni, hogy már a XI. század vége felé, a legtöbb e nobiles advenae közűl a benszülöttekkel való közlekedés következtében már megmagyarosodott, talán helyesebben Hungarus-szá vált, a mennyiben a politikai, habár még nem ethnikai nemzetiség keretébe beolvadtak, vagyis magyaroknak (Hungari) vallották magokat a nélkül, hogy a magyar nyelvvel éltek; ugyanis már akkor is volt különbség Hungari és Hungari proprie dicti között. Szép és dús hazánknak különös vonzó ereje volt e többnyire szegény kalandorokra és a gazdag egyházi javak, adományok és főbb hivatalok árnyában az akkor még szunnyadó, sőt mélyen alvó német, cseh, franczia vagy olasz nemzetiségi érzelmet bizony könnyen el lehetett feledni. E rendben nyilván csak az egyes magyar nemzetségek, ágak és családok fejei éreztek és gondolkoztak magyarán, a honfoglalás vezéreinek utódjai és hőseinek ivadékai, de csak azok, kik a Gejzától megkezdett és Szent Istvántól folytatott nagy mű szellemétől áthatva rendületlenül megállottak az uralkodóház mellett. Azt tartom, nem tévedek, ha felteszem, hogy ezek Szent István alatt legalább mint a korona tanácsosai kisebbségben voltak és hogy ezen legkeresztyénebb király a nobiles advenae nélkül czélját épen olyan kevéssé érhette volna el, mint például Nagy Péter a németek, francziák és hollandiak támogatása nélkül meg nem törhette volna az oroszok ázsiai voltát. Idegen, összefüggő elemnek a magyar társadalom legfőbb köreibe való áramlása a későbbi évszázadokban is folyton tartott; ettől van, hogy a mai magyarországi aristokratia családfái többnyire idegen országokban gyökereznek; és valamint az orosz nemesség nagyobbára németekből, tatárokból, ugorokból, mongolokból, kaukázusiakból stb. alakult, épen úgy a legtöbb magyar herczeg, gróf és zászlósúr is németektől, csehektől, francziáktól, spanyoloktól és olaszoktól származik.

2. A második rendet képezték a papok, az úgynevezett domini és az alacsonyabb rangú nobiles, a bellatores (várkatonák), jobbagiones és egyéb tisztviselők. Ezek, úgy látszik, már leginkább a honos népelemhez tartoztak, azonban tekintet nélkül tulajdonképeni ethnikai hovatartozásukra, vagyis nem tekintve azt, hogy magyar, német vagy szláv volt-e nyelvök. A fő minősítés a vallásban volt, és valamint az első török szultánok görögnek, örménynek és szlávnak minden kivétel nélkül osztogatták a hivatalt és méltóságot, feltéve, hogy e pályázók az iszlámot vallották, épen úgy Magyarországban is Szent Istvánnak és első utódjainak idejében csakis annak tulajdonították a legnagyobb fontosságot, hogy a keresztyén hitet vallják. A törököknél az oszmán nyelv, nálunk, sajnos, a latin fejlődött a műveltség és a hivatalok nyelvévé, és azzal, hogy az illető tisztviselő, úr és jobbagio[181] magán életében a szláv, német, olasz vagy görög nyelvvel élt-e, akkoriban még édes-keveset törődtek.

E második rendben rejlett a magyar állam gondolatának igazi magva, ebből fejlődött később az úgynevezett középnemesség, mivel többsége kezdettől fogva a magyar nemzetiséghez tartozott; minthogy a nobiles advenae alsóbbrendű hivatalokkal és életviszonyokkal nem érték be, efféle hivatalokat a művelődésre alkalmas, a hadi mesterséghez és az uralkodáshoz inkább szokott magyarok foglaltak el. E második rend volt az, a melyre már a vezérek korában, nemsokára a honfoglalás után Árpád alatt, a meghódított terület igazgatását és őrizetét bízták, a melyet a legtávolabbi vidékekre szlávok és németek közé helyeztek és a mely a meghódított idegen elemeket a magyar főhatósághoz és felsőbbséghez szoktatta és a magyarság politikai hatalmi jelentőségének tiszteletet szerzett. Ők képezték úgyszólván Szent István későbbi birodalmának első határoszlopait és mint a magyarság politikai vezetőségének előharczosai teljesen be is váltak. Mivel e rendnek a valódi magyarokon kívül szláv, esetleg német hívei is voltak, a legnagyobb érdekű volna megtudni, hogy tulajdonképen mikor kezdődött ezeknek magyarosodása, mert hogy mai középnemességünk vagy gentry-nk, mint tévesen nevezik, nem keletkezett kizárólag tiszta magyar elemekből, hanem hogy mindjárt kezdetben idegen ethnikai elemeknek nagy mennyiségét vette fel magába, az kétséget nem szenved. Minden előtt kiemeljük, hogy Szent István idejében a nemesség e szónak mai értelme szerint nem is létezett, nem is létezhetett, mert az idő nagyon rövid volt arra, hogy ezen tisztán keresztyén európai intézményt a nomád alkotmány szabad szellemében nevelkedett magyarok között meghonosítsa, és mint Pauler Gyula[182] jogosan felteszi, a nemesség az Árpád-ház idejében tulajdonkép csak a birtokhoz volt kötve. Csak később teremtette meg a külföldi példa e rendet nálunk. Szalaynak[183] tehát teljesen igaza van, midőn azt mondja, hogy mai napság talán már senki sincs nálunk, a ki eléggé bárgyú volna azt hinni, hogy a magyarok eredetileg csupa nemesek voltak Werbőczy értelmében. Ha a tiszta magyar elem valamilyen elsőbbségnek örvendett, ez abban állott, hogy a keresztyénség felvétele után mint az ország meghódítója és az évekig tartó harczokban való részes könnyebben jutott hivatalhoz és földbirtokhoz a nem-magyar nemzetiségeknél és a hadi szolgálattól meg a politikai élettől tartózkodó hospitesnél. Bizonyos elsőbbségi jogok, úgy látszik, az ősi törzsek vagy nemzetségek alkotmánya által is voltak e rend számára biztosítva, mert hiábavalóság volna feltenni, hogy a magyarok a XI. században már egészen készséges eszközök voltak a kormány kezében és hogy a hatóság, különösen a külföldiek kezében levő legfőbb hatalom csak úgy kénye-kedve szerint tehetett-vehetett mindent. A későbbi nobiles elődjei egészen hasonlók voltak a törökországi derebej-ekhez, a mennyiben ezek sem ismertek feltétlen engedelmességet és csak akkor vetették magukat alája a szultánok akaratának, ha valami force majeure vagy saját érdekök erre bírta. Az előbbi előkelők és nemzetségek hatalmát és erejét megtörni, ez volt első királyunk legsúlyosabb feladatainak egyike.

3. A harmadik rendet képezték a legalsóbb népréteghez tartozó parasztok, kézművesek és a keresztyén hatás által felszabadított egykori rabszolgák, kiknek neve udvornici volt. Kézai szerint az ország tele volt ezekkel,[184] a mit épen olyan kevéssé kell betű szerint értenünk, mint Piligrinnek hasonlóan hangzó kijelentését, a mely szerint »Christiani autem, quorum maior pars populi est, qui ex omni parte mundi illuc tracti sunt captivi«.[185] Ezen udvornici számának mindenesetre jelentékenynek kellett lennie, valamint szolgálataik fontosságának is, melyeket mint kézművesek és földművelők tettek a munkához nem szokott magyarnak, a ki fegyvereit nem cserélhette fel egykönnyen az ekével és a szerszámmal. Azonban, ha Piligrin és Kézai leírását betű szerint vesszük, hiszen akkor ember nem lakta, elhagyott sivatagnak kellett honunknak lennie a magyarok bejövetelekor! E feltevés épenséggel nem felel meg a valóságnak, legkevésbbé pedig saját magunk felfogásának, hogy a magyarság már Árpád bejövetele előtt félig-meddig megalakult. Hogy csak megközelítőleg helyes fogalmat alkothassunk magunknak a népességi viszonyokról, minden előtt az akkori Magyarország lakosainak szerfelett csekély számát kell szemünk előtt tartanunk. Tekintve a lakosoknak 3-400,000-nyi hypothetikus számát és azt, hogy az országnak alig egy harmadrészét művelték, a paraszt-rendnek nagyon csekélynek kellett lennie. Ennek következtében Szalayval[186] egyetértünk, a ki azt tartja, hogy a népesség legalsóbb osztályának egy része azon parasztokból állott, a kiket a magyarok az országban találtak, birtokukban azonban nem háborgattak, hanem csak adófizetőkké tettek, másik részét pedig magyarok képezték. Csakhogy azzal szeretnők e nézetet megmagyarázni, hogy a népesség előbbi részében vagyis többségében szlávokat és utóbbi részében azaz kisebbségében az avarok maradványait látjuk, a kik épen olyan régi lakosai voltak az országnak, mint maguk a szlávok, és akkor újabb ural-altáji, illetőleg török-tatár elemek megérkezése által megerősödtek. A keresztyénség behozatala után és azon mértékben, a melyben az állami rend és törvényszerűség oltalmában az ország nyugalma gyarapodott, a népességnek ezen legalsóbb része a keresztyén nyugati műveltség ösvényére tért és először félnomáddá változott, majd egészen megtelepült. Az igazi magyar paraszt vagy a legalsó magyar néposztály tehát olyan rend, a mely csak később támadt és csak a mind inkább megállapodó viszonyok folyamán jött létre. Az Árpáddal hazánkba jött harczosok soraiból meg a X. század első felében érkezett besenyő és kún csapatokból csak kevéssé gyarapodott a régi, nem-szláv, földművelő népesség, mert tősgyökeres nomádot nem lehet egykönnyen a röghöz kötni. Azt is nehéz feltenni, hogy a bizonyára csekélyszámú igazi török vitéz, a ki Árpádnak és utódjainak hadjárataiból megmaradt, olyan vagyontalan és jelentéktelen lehetett, hogy parasztnak vagy cselédnek a legalsó néposztályba sorakozott. Úgy lehetett a dolog a magyar hódítókkal is, mint a hogy egykor egy turkomán mondta nekem: »Könnyebb volna minden szem homokot a pusztában a földhöz szegezni, mint a nomádot megtelepíteni«; valójában látjuk is, hogy az oroszok igyekvése a kazak-kirgizek megtelepítésére közel kétszáz esztendőn át sikertelen volt, jóllehet a kirgizekben távolról sem honol olyan féktelen harczias szellem, mint Árpád magyarjaiban. Paraszt e szónak mai értelmében csupán kevés vált Árpád vitézeiből, legfelebb utódaikból a harmadik ízben, a kik, mint könnyen megérthető, nem a szlávokhoz, hanem a velök erkölcsben és szokásban rokon avar maradványokhoz csatlakoztak. Ott, a hol ma a magyar népiség zömétől nyelvjárási tekintetben elütő nagyobb tömegekre akadunk, mint például a palóczoknál, ott határozottan azon később érkezett és egy csomóban megtelepedett török[187] töredékekkel van dolgunk, a kik akkor jöttek honunkba, midőn a mai magyar nyelv már régen teljesen kész volt.

***

A megelőző vázlatszerű kép nyomán, melyet Magyarország rendeiről állami létezésének első korszakában rajzoltunk, már valamivel könnyebb lesz a magyar elemnek lassankint való, a XI. század folyamában bekövetkezett szaporodásáról, helyesebben megerősödéséről fogalmat alkotnunk. A társadalom előkelőségét illetőleg, mint már említettük, korán bekövetkezett ethnikai magyarosodásról semmi szín alatt sem lehet szó. A művelődés szelleme teljesen keresztyén-latin volt, és valamint Szent Istvánról magasztalólag feljegyezték, hogy már gyerek-korában jól ismerte a (latin) nyelvtant,[188] úgy tekintették ezt a többi hazai nagyok műveltségében is követelménynek. Hogy vajjon a magyar társadalom legfőbbjei, az Árpáddal hazánkba jött harczosok legkiválóbbjait értem, különösen az uralkodó-család, nem tartották-e meg egy ideig török anyanyelvöket, azt nyílt kérdésnek kell meghagyni. Az anyanyelv kevés figyelemre talált és még sok évszázaddal később is idegenek maradtak a magyar nemzeti törekvések; hiszen külföldi, egyházi és világi urak folytonos ideáramlása miatt a nemzet előkelőségének magyarosítására nem is lehetett gondolni. Azonban, úgy látszik, annál gyorsabban gyarapodott a magyar elem a második rendben. Minden előtt ezeknek többsége ural-altáji eredetű volt, és a többségnek a természet törvényéből következő beolvasztó ereje itt sem téveszthette el hatását. A magyar társadalom e része ezenkívül sűrűbb és élénkebb közlekedésben volt a legalsó néprétegekkel, már korán azonosította magát a magyar nemzetiség eszméjével, és több mint valószínű, hogy az ezen rendbe lépett németek és szlávok a tulajdonképeni magyar ethnos keretében csakhamar felemésztődtek. Akkor olyan folyamat ment végbe, a milyent még ma is látunk szemünk előtt és a milyen Magyarországon minden időben megvolt. A középnemesség, mely nálunk a polgárság helyébe lépett, a nemzetnek e csontja és veleje, csakis a néppel való folytonos kapcsolat által maradhatott fenn és csak mint magyar állhatott meg.

A mi aztán a harmadik rendet illeti, a mely főleg a honfoglaláskor itt talált szlávokon és avar maradványokon épült fel, erre nézve meglehetős biztossággal lehet feltenni, hogy magyarosodásának folyamata már korán megkezdődött és hogy a magyar földnépének javarésze már a XI. század vége felé azon síkságot és alföldet Magyarország szívében lassankint elfoglalta, a melyen ma lakik. Ott megtalálta a magyarság azon földterületi és égalji feltételeket, a melyeket ősei ázsiai hazájokból ismertek, ott érezte magát igazi elemében, ott egyrészről az alája rendelt szláv és egyéb idegen elemek nemzeti átalakítását a legnagyobb eredménnyel megkezdte, másrészről pedig alárendeltjeinek tanítása alatt a félnomádság korszakába jutott. Végre ott ment át a társadalmi és gazdasági életnek azon fokain, a melyek a félnomádnak megtelepült, földet művelő emberré való átváltozására szükségesek. Meddig tartott e folyamat, vagyis hol és mikor lehet először szó magyar földművelő népesség létezéséről, e felől megbízható adatok tökéletes hiánya miatt teljes homályban vagyunk. A külföldi, nagyobbára gyűlölködő tudósítások szerint az igazi magyar még a XII. században is jobban szerette a könnyű sátort a szilárd háznál, következőleg még nem volt a megtelepültség általános és még mindig akadt az egész vagy félnomádságnak nyoma. Azonban ez talán inkább csak egyes, vadászattal és baromtenyésztéssel szenvedélyesen foglalkozó urakra vagy földbirtokosokra vonatkozik, mert a keresztyénségnek és a nyugati műveltség fogalmainak behozatala után mind több tért hódító megtelepültség szokásával a legbensőbb összefüggésben van a földművelés. Míg a nomád a műveltségi kör határain a tágas pusztaság közvetetlen közelében van, addig a kényszerített megtelepedés műve csak lassan és nehezen halad, mint a kirgizeknél a Kizil-Kum déli szélén és a turkománoknál a Kaukázus déli szélén észrevesszük. De másképen alakul a viszony, mihelyt a nomádot a pusztáról megtelepült ember lakta vidékre szorítják, a hol a kimenekülés útját elzárják előtte és a hol kénytelen megtelepedni; így látjuk ezt a baskiroknál, kiket az oroszok erőszakkal űztek a pusztáról a mai permi, vjatkai és ufai kormányzóságba.

A magyar nép megtelepedésének folyama egészen más viszonyok között ment végbe. Már előbb említettük, hogy e folyam az avar hatalom pusztulása után kezdődött, honunk nyugati részén gyorsabban, keleten pedig lassabban haladt és az Árpád vezette magyarok bejövetele által nyilván félbe is szakadt egy időre, később azonban Gejza és Szent István uralkodása alatt szükségképen annál erélyesebben előre haladt. A nyugati műveltséghez való közeledésnek első feltétele épen a nomád életnek elhagyása és a föld művelésének megkezdése volt. Holott a X. században a magyar alföldön a félnomádság még teljes virágjában volt, az Árpád-ház első királyainak ideje ezen átmenetnek a teljes megtelepültséghez véget vetett. Ezt különösen a Duna bal partjáról a Száváig, a Tisza vidékéről a Marosig és a régebben avaroktól lakott nyugati vidékekről lehet feltenni. Ott nem volt az ural-altáji népelem a szlávokkal szemben megsemmisítő többségben és ezeknek beolvadása a magyarságba nagyobbára minden bizonnyal már a X. század vége felé kezdődött, mert hogy az említett vidékeken azelőtt szláv gyarmatok voltak, azt legjobban bizonyítja ilyenféle szláv helynév, mint Debreczen, Csongrád, Szolnok, Kalocsa, Kanizsa, Pécs stb. A régente ott lakó szláv népelemnek a magyarságba való olvadását főleg az mozdította elő, hogy a tiszta magyar ethnos az Árpád alatt és koronkint később érkezett török törzsektől megizmosodott, meg hogy a szomszéd országoktól elismert magyar állam megszilárdult. Lehet, hogy még az a körülmény is járult ehhez, hogy a szlávok, a kik ó-szlovénok voltak, tehát e nép déli ágához tartoztak, csak kicsiny ethnikai szigetcsoportokat képeztek, a melyeket a kelet felől érkező új jövevények növekvő áradata csakhamar elmosott. A főmozzanat azonban minden bizonnyal a magyar fensőbbségnek különb volta, a bűbáj, a melylyel fényes fegyvertényeik nyugaton jártak, hogy a frankokon, kiket régebbi diadalmas hadjáratuk miatt avarok és szlávok egyaránt gyűlöltek, Árpád magyarjai állottak bosszút, és végre a félelem és tisztelet, melyet e név »magyar« Európában és Ázsiában[189] ugyanazon időben terjesztett.

Távol van tőlünk ezzel arra mutatni, hogy már ilyen korán alakult át nyelvileg az országnak nem-magyar népessége. Olyan időben, a melyben csak a politikai és vallási, de nem az ethnikai összetartozás eszméje volt mindenütt a döntő, ez nem is lett volna lehetséges. Efféle, nyelvileg is átalakító hatás csak szórványos esetekben mutatható ki, például az oszmánoknál Kis-Ázsiában, a hol török szeldsukok előkészítették a területet és a hol oszmán-török utódjaik keresztyén görög és örmény alattvalóikat vas szigorúsággal és erőszakkal aránylag rövid idő alatt török-ajkú mohammedánokká változtatták. Szent Istvánnak és utódjainak magyar kormánya, melyet a középkori keresztyén szellem lelkesített, efféle erőszakosan nemzetiesítő eszközre nem gondolt, nem is gondolhatott. Holott az iszlámban az arab nyelv csak mint a vallás nyelve uralkodhatott, a keresztyén vakbuzgóság még sokkal tovább ment. A világuralomra törekvő Rómának nyelvét a műveltség nyelvévé tette és ezáltal a nemzeti nyelveket mindenütt kiszorította helyükből. A műveltség magasabb fokán álló francziáknál, németeknél, angoloknál és olaszoknál csak részleges sikere volt az egyháznak, de a nyugati világhoz csak az imént sorakozott soknyelvű Magyarországban a nemzeti nyelv hatalmas felsarjadzása teljesen lehetetlen volt, még pedig azért is, mert első királyaink a magyar nemzeti jellemet, mint a pogányság emlékét üldözték és irtogatták. A magyarságnak tehát nehéz küzdelme volt szemben az uralkodó eszmékkel és irányzatokkal a XI. és XII. században, minthogy a nemzetiséghez való ragaszkodásnak minden legcsekélyebb jelét árulásnak tekintették az egyház és a korona ellen. Szerencse, hogy a népek sorsa nem mindig és nem kizárólag az uralkodó hatalom rendelkezéseitől és törekvéseitől függ; a népben rejlő nemzeti tudatnak magasabb ereje nem egy népet mentett már meg a nemzeti elpusztulástól. Ki tudja, milyen ethnikai alakulás harapódzott volna el Magyarországban, ha az első magyar királynak keresztyén törekvéseit, a ki egyetlen fiát önsanyargató baráttá engedte nyomorodni, mindenütt siker koronázta volna! A magyarok, a kik kezdetben ugyanolyan mértékben hódoltak a keresztyénségnek, a milyenben például az altájiak jelenleg az orthodox egyháznak hódolnak, mialatt az utóbbiak tudvalevőleg hivatalosan a keresztyén hitet vallva az ő samán áldozataikhoz és szokásaikhoz hívek maradtak és az ikon-t rögtön a pad alá csapják, mihelyt a vizsgáló pópa eltávozott,[190] - a magyarok, mondom, szerencsére még a keresztyénség felvétele után is meg tudták óvni nemzeti létezésöket ama kor uralkodó eszméinek ellenére. E merev ragaszkodásuk ősi erkölcseikhez megnehezítette és késleltette ugyan állami megszilárdulásuknak művét és lázadásokat eredményezett a fennálló rend ellen, azonban e rajongásuk által a samán vallásért és azáltal, hogy csendben tisztelték a láthatatlan szellemeket homályos berkekben és folyók csobogó habjai mellett, épen régi, idegen hatástól el nem torzított nemzetiségök iránt érzett szeretetök és hűségök jutott legjobban kifejezésre. Mint Kopan, Vatha, Thonuzoba vagy Achtum, úgy az ősi magyarság e képviselői ugyanazon eszmeért küzdöttek, a mely ma az iszlámban levő, újítás-ellenző törekvések zászlóvivőit lelkesíti és passiv ellenállásra ösztönzi; és valamint az orthodox moszlimek politikai hanyatlásuk okát a Korán tételeivel ellenkező újításokban látják, épen úgy a keresztyén-ellenes magyarok hősi pályafutásuk kelletlen végét a szomszéd országokban és tekintélyök elhomályosodását egyes-egyedül régi hitöktől való elszakadásuknak és a külföldi papok meg szerencsevadászok növekvő hatalmának tulajdonították.

A magyaroknak az európai államok kötelékébe való belépéséhez feltétlenül szükséges volt a nyugati eszmevilághoz hasonulniok; e szempontból tekintve Szent Istvánnak és utódainak eljárása teljesen igazolt, azonban a nemzeti magyarság eszméjének fentartásához és megerősítéséhez igen sokkal járult a pogány lázadók megrögzött ázsiai conservativ szelleme. Elsőbbségének megóvásával az ország többi nemzetiségéhez képest kisebbségben levő magyarság az őt mint hódítót megillető uralmat meg bírta tartani és magának azt a tiszteletet szerezni, a mely a nem-magyar elemeket lassankint hozzá vezette. Egészen természetes, hogy ez a conservativ szellem a magyar nemzetiség fensőségének már a XI. században hasznára volt, és nem tévedünk, ha feltesszük, hogy a magyarosodás tulajdonképeni műve már ezen időben és kivált először a legalsó néposztályoknál kezdődött, a melyek közvetetlenül az uri osztály, vagyis a magyarság képviselője alá rendelve ennek nyelvét és szokásait elsajátították. Tekintettel azon állítólagos tanácsra, melyet Szent István fiának, Imrének, az idegeneket illetőleg adott,[191] és a mely azt mondja, hogy idegenek beköltöztetése az országnak hasznára van, mert »unius linguæ uniusque moris regnum imbecille et fragile est«, így szól a szent király, hivatalos, a vezető hatalomtól támogatott magyarosításra legkevésbbé sem lehet következtetni. Azonban mit nem tehet az összetartozásnak nemzeti öntudaton és tetterőn alapuló szelleme! Jóllehet üldözték, ócsárolták, megvetették és mindenféleképen az idegen hatás alá rendelték a magyarságot, mégis nemcsak fentartotta magát, hanem a körülötte levő idegen elemeken diadalmaskodott is. A szláv-ajkú legalsó néposztályok, a foglyok és későbbi udvornici gyülevész népe, sőt még az erőszakos elnemzetietlenítés eszközei, tudniillik a papok, kézművesek és idegen harczosok mind egytől-egyig kénytelenek voltak a kisebbség nemzeti szellemének meghódolni és nyelvét megtanulni. A városokban és várakban lakó németeken és francziákon meg egyéb népelemeken kívül, melyek nyelvöket és szokásaikat évszázadokon át sértetlenül megóvták,[192] a magyarországi vidéki népesség már a XI. század végén is a nyelvi és ethnikai sajátosságnak azon bélyegét viselte magán, a melyet ma is látunk rajta.

Csak a számaránynak kellett a szlávok és magyarok között a későbbitől különböznie, mert bármilyen feltünőnek látszik is, mégis helyt adhatni azon gyanításnak, hogy a XI. és XII. évszázadban a magyarság sokkal erősebb volt, mint az azután következő évszázadokban.

 

XVIII.
A MAGYAR ELEM NÖVEKVÉSE.

1. A RÉGI OKLEVELEK TANÚSÁGA.

A XI. században előre haladó művelődéssel a magyarság nemzeti izmosodásának fejtegettük kérdéséhez való bizonyítékok is lassankint szaporodnak. Addig a kutató csak bizonytalan lépésben és tapogatódzva haladhatott, onnantól kezdve azonban a mind inkább szaporodó fénypontok segítségével már biztosabban és szilárdabb lépésben mozoghat; határozatlan sejtelmek helyébe ugyanis a néhány oklevélben foglalt nyelvi bizonyítékok lépnek, a melyeknek hitelessége minden kétségen felül van. A Szent Gellért életéről szóló legendában, melynek szerzését Marczali joggal Szent László idejébe helyezi,[193] előfordul ugyan itt-ott az ungarica lingua említése, például ott, a hol a hét tolmácsról van szó,[194] továbbá a magyar dalokat éneklő leány episodjában,[195] azonban hogy ott csakugyan a magyar nyelvről van-e szó, azt nehéz volna eldönteni, mivel a velenczei születésű püspök is meg külföldi segítői is az ország nyelveiben járatlanok voltak és a magyar nyelvet a szlávtól bizony aligha meg tudták különböztetni. Valamint Ungarus-on az ország minden lakosát értették, úgy látszik, úgy volt a dolog e kifejezéssel is: lingua Ungarica. E gyanításunkban megerősít Kálmán király törvényeinek Alberik szerkesztette szövege, a mely szerint a 77. szakaszban magyar születésű (servus in genere Hungarorum) és külföldi szülőktől Magyarországban született cselédek eladása tilos, kivéve mindazonáltal azon idegennyelvüeket, a kik a külföldről költöztek be.[196] Minthogy itt háromféle cseléd van előttünk, ugyanis: a) tulajdonképeni magyar, b) beköltözöttnek fia és c) idegennyelvű külföldi, kézzel fogható dolog, hogy e kifejezésen: in genere Hungarorum, a tulajdonképeni populas Hungarorum-ot vagyis a politikai nemzetet kell értenünk tekintet nélkül a nyelvre, a mely nemzettől önkényt érthetőleg a már az országban született alienigena-kat és a külföldieket megkülönböztették. Egy szóval, az ama korból származó fogalom Hungarus még nem jogosít fel tiszta magyar ethnos feltevésére, épen olyan kevéssé, mint a hogy a vulgo kifejezésén mindig a magyar nyelvet lehet érteni. Ha ezt olvassuk: »Aqua que appellatur Rebnyche«[197] vagy ezt: »Sepulcrum rutinorum vulgo mugila«,[198] akkor ugyan honi nyelvvel van dolgunk, de nem a magyarral. Az idézett két szó szláv (ribnica a. m. halastó, mogila sír), valamint a gyakran magyarnak tartott Tona, Tuna, Tana azaz piscina is ó-szláv szó.

Csak azon momentumok, a melyek amaz időnek magyar nyelvi köntösében származtak reánk, nyujtják az egyetlen biztos támasztékot a XI. században vagyis a magyar állami élet első korszakában való magyar ethnikai viszonyok meghatározására. Ezen, igaz, hogy nem nagyon számos momentum azon oklevelekben található, a melyek az Árpád-ház első királyainak uralkodása alatt keltek. Ezen oklevelek hitelességéről ugyan egyes esetekben vitatkozhatni, de régiségök az illető nyelvemlékek eredetiségéről eléggé kezeskedik. A magyar tudományosság buzgalmának és hazafiasságának köszönhető, hogy ezen oklevelek gyűjtésére egy évszázad óta elég fáradságot és gondot fordítottak. A Codex diplomaticus Hungariae negyven kötete Fejér Györgytől és a Codex diplomaticus Arpadianus continuatus tizenkét kötete Wenzel Gusztávtól hazai történelmünknek valódi kincses bányája. Ezen oklevél-gyűjtemények Czinár Mór és Kovács Nándor szorgalmasan készült tárgymutatói által hasznavehetőségben nyertek és a kutatónak, a ki e korszak iránt érdeklődik, nem egyszer módot nyujtanak a hajdankornak addig elzárt területére bepillantania. Minthogy ezen oklevelekben nemzetségek, magánszemélyek, városok, falvak, mezei jószágok, dűlők, szőlők, hegyek, völgyek, folyók, tavak, mocsarak stb. magyar neve lelhető, képesek vagyunk egyrészt a XI. századi magyar nyelvnek nyelvi jellemével, másrészt pedig azon mértékkel, helyesebben azon százalékkal is megismerkedni, a mely a magyar meg a szláv és német nyelv között ama régi időben fennállott. Igaz, hogy személynevek és földrajzi névsorok az ethnikai hovatartozásnak nem mindig megbízható tanúi, a hol azonban nagy számmal vannak és könnyen felismerhető köntösben mutatkoznak, ott sokkal nagyobb bizonyító erejök van, mint akár ércz emlékeknek. Csak az sajnálatos, hogy ezen oklevelekben a tulajdonnevek helyesírása szerfelett ingatag, tehát bizonytalan. Iróiknak, a kik nagyobbára papok voltak és a XI. században túlnyomó többségökben külföldiek, vagy nem volt érzékök a magyar nyelv iránt, vagy pedig, ha született magyarok voltak is, a magyar a, á, e, é, cs, gy, zs, ly, ny, ty, ö, ő, ü, ű hangjának értékét csak bajosan tudták latin betűvel kifejezni. Ügyetlen, elégtelen és különböző transscriptioval éltek, és ha másrészt a középkori diplomatikának ismeretes fogyatkozásait és nehézségeit hozzászámítjuk, nyilván könnyen megérthető az előttünk levő anyag kritikai kezelésének nehézsége.

Ezen anyag megrostálása és átkutatása közben gyakran valóban olyanforma kedélyállapotban voltam, mint az volt, midőn utazásomban a hyrkaniai pusztaságon át, napokig tartó szomjuságtól gyötörve, 40 Réaumur-foknyi hőségben jéghideg forrásra bukkantam, de nem bírtam sós, keserű és undorító szagú vizét meginni. Akárhányszor le kellett mondanom egyes bizonyítékok felhasználásáról, jóllehet az illető szó fontosságát erősen gyanítottam; csakis olyan példákra szorítkoztam, a melyekben a kétség kevés helyet talál vagy teljesen lehetetlen.

A mire tehát a három évszázadra terjedő oklevelek tulajdonnevei oktathatnak, azt a következőben akarom összefoglalni. Minden előtt joggal lehet feltünő és meglepő a magyar nyelv nevezetes állandósága, mert, miként a minden bizonnyal gyér maradványokból látható, szavainak alakja és értelme ezer esztendő alatt oly kevéssé változott, mint néhány ázsiai nyelv kivételével alig mutatható ki egyebütt. Afféle szók, mint Kapus, Almás, Kőárok (Szent Istvánnak 1009-ben kelt pécsi alapítólevelében) vagy Morzolfeu (Marczalfő), Fyseu (Fűző) és Luhida (Lóhidja) a veszprémi püspökségnek adott alapítólevélben, minden nehézség nélkül beleilleszthetők a mai magyar nyelvbe. A pécsváradi apátságnak Szent István uralkodása idejéből származó alapítólevelében a következő negyvenegy, még ma is többé-kevésbbé felismerhető vagy ismeretes helyrajzi név fordul elő.

Az oklevélben:

Jelenleg:[199]

1. Fonsol

Fancsal

2. Chomur

Csömör

3. Zumba

Szombat?

4. Zaczárd

Szekszárd

5. Ilsan

Ilsan (?)

6. Batatue

Bata-töve

7. Kulkedy

Kölkedi

8. Daluch

Dalócs(?)

9. Chovas

Csávás

10. Velente

Velente

11. Zeyk

Zeyk

12. Zeru

Szérű

13. Boborc

Babarcz

14. Nadayca

Nadajka (szláv)

15. Gyos

Győz

16. Novgrad

Nógrád (szláv)

17. Gurumbona

Garam-bánya

18. Scedluc

Sédlyuk

19. Nyvig

Nyövig

20. Zylac

Szél-lak

21. Pol

Pol (szláv)

22. Sumlow

Somló

23. Zamtow

Szántó

24. Mykuse

Mikos

25. Varast-hucaoru

?

26. Kulchoud

Kulcsut

27. Heten

Hetény

28. Varkun

Várkony[200]

29. Kuestu

Köves-tő

30. Belyz

Bjeliz (szláv)

31. Suene

Szőny

32. Hirig

Hirig

33. Konas-sede

Kanász-sédje[201]

34. Urmandy

Ormandy[202]

35. Heten

Hetény

36. Marton

Márton

37. Perecud

Perecz-ut

38. Berkust

?

39. Scholad

?

40. Hagmasker

Hagymás-kér

41. Nenyej

Növeg, Nyöved.

Nem kevésbbé érdekes e negyvenegy helységnél az alkalmilag felemlített határmegjelelés, mint: Balvanus (Bálványos), Noghutholmu (Nagyút-halma), Rowozluk (Ravasz-lyuk),[203] Nogwt (Nagy-út). Azaufey (Aszó-fő), Kwbalvan (Kőbálváy), Hamuholm (Hamu-halom), Sedefey (Séd-fő), Scilfa (Szilfa), Tulfa (Tölgyfa), Kurtuelfa (Körtvélyfa), Harmukurtuel (Három-körtvély), Nogvar (Nagy-vár), Tow (Tó), Hasfa (Hársfa), Hudus (Hódos), Burzuta (Borz-utja), Kewrus (Kőris) stb. Mindebből összevéve kitetszik, hogy a magyar nyelv ezer esztendő óta csak igen csekély változást szenvedett, habár buzgó nyelvtudósok[204] a XIII. század harmadik tizedéből (?) származó Halotti Beszédnek kétséges értékéből mást vitatnak. Nem szabad továbbá észrevétlenül hagynunk, hogy a szláv helynevek a Szent István király idejében kelt oklevelekben nagy számmal vannak; ennélfogva teljesen jogosult a kérdés: Lehet-e és szabad-e feltennünk, hogy az egykori nomádok, a kiket még csak a X. század második felében kényszerítettek megtelepedésre, a föld művelésében meg a birtokviszonyokban meg az egyes mezei jószágok tökéletes kikerekítésében meg az egyes földterületek, patakok, völgyek és hegyek részletes megnevezésében már olyan jártasak és tapasztaltak lehettek, a milyeneknek a XI. évszázad első tizedében kelt oklevelekből kitetszik? Ha aztán Szent Istvánnak ezen alapítólevelét, a mely 1015-ben kelt, tovább vizsgáljuk, azt találjuk, hogy azon tisztviselőkről és szolgákról is van benne szó, a kiket az egyház javát szívén viselő király a pécsváradi apátságnak juttatott. Ugyanott a lovas vitézek, a lovas és szekeres harczosok, a vinczellérek, a földművelők, a méhészek, a halászok, a kovácsok, a fazekasok, az esztergályosok, a sütők, a timárok, a juhászok, a csikósok, a vargák, a fürdősök, a betegápolók és a vendégeket ellátók számát is felsorolják, és záradékul az oklevél végén oly nagy mennyiségű ruhát, ékszert, bútorfélét, könyvet és mindenféle szerszámot jegyeznek fel, hogy önkénytelenül e kérdésre fakadunk: Hát csakugyan olyan társadalommal van-e itt dolgunk, a mely még csak néhány évtizeddel azelőtt állandósodott, vagy talán e szükségletek és követelmények már évszázadokkal előbb állandósodott, középkori műveltségvilág életét jellemzik? És végül meg nem állhatjuk, hogy Szent István törvényeinek és rendeleteinek[205] szellemére és irányzatára ne vessünk szintén ügyet. Lehet, hogy e törvények egyes intézkedései a már haladó társadalom és állami rend későbbi továbbképződésére irányultak és valószínűleg külföldi mintára készültek. Sőt e törvények úgy tűnnek fel nekünk, hogy legnagyobb részében már kész társadalom követelményeire voltak tekintettel és hogy az állam, az egyház, a birtok, az igazságszolgáltatás, az erkölcs, az egész életmód tekintetében olyan viszonyokkal vetettek számot, a melyek csakis régen állandósodott községben tehetők fel.

Természetesen meg kell érteni azt a távolságot és méltatni azt a soknemű különbséget, a mely a nomád társadalmat a megtelepült és békés foglalkozásoknak élő emberek életmódjától elválasztja és elkülöníti, hogy átláthassuk, hogy a magyar népelem beleértve az avar maradványokat a XI. század elején még nem képezhette azon társadalmi testet, a melyről a Szent István idejéből származó oklevelek tanúskodnak, vagy a melynek életszükségleteihez e törvények és rendelkezések alkalmazkodtak. Harmincz vagy negyven esztendő korántsem elég, hogy a magyarokat, a kik csak az imént tértek haza Európa minden része ellen intézett betöréseikről meg hadjárataikról és csak a vérontás mesterségéhez szoktak, ilyen békés polgárokká változtassa és a törvények igájába hajtsa. A mennyire a történelemből okulhatunk, efféle átalakuláshoz nem egynéhány évtized, hanem több évszázad kellett. Az özbégeknek az Oxus mellett és a kuramáknak a Jaxartes partján megtelepültekkel való vegyülésök ellenére évszázadokra volt szükségök, hogy nomád életöktől elszokjanak. Ugyanígy volt a dolog a nogajiakkal, krimi tatárokkal és ázerbajdsániakkal is, és tősgyökeres oszmánok, kik az uralomtól távolmaradtak, még mai napság is mint jürük-ök (vándorok) kóborolnak Anatoliában. Ki gondolhatná ilyen körülmények között, hogy Árpád vitézei még gyorsabban és könnyebben engedték magukat a röghöz kötni? Igaz, az a körülmény, hogy a büntetés megszabása nagyobbára marhából (iuvencos) álló bírságokra terjeszkedik ki és hogy a törvény a caesura capillorum büntetésével, az akkori magyaroktól és besenyőktől kedvelt hajfürtök levágásával fenyegetőzik (XIX. törvény), a társadalom nomád, baromtenyésztő jellemére emlékeztet: azonban ez részben nem-magyarokra is vonatkozhatott, minthogy a pénz akkor a ritkaságok közé tartozott. Az említett és még egyéb mozzanatok nem hagynak semmi kétséget, hogy Magyarország népességének java része Szent Istvánnak és első utódjainak idejében nem magyarokból, hanem főleg szlávokból és beköltözöttekből állott és hogy a tulajdonképeni magyar elem, mely az ország összes népességének csak szerfelett csekély százalékát képezte, csak az uralmon és földbirtokon osztozkodott, mint előbb[206] hypothesisként felvett számokkal bebizonyítani igyekeztünk. Legelején kiválóan politikai Magyarország volt, nem pedig ethnikai, és mielőtt az átalakulás azaz a lassankint előrehaladó magyarosodás e nevezetes folyamának egyes fokozatait közelebbről megvizsgáljuk, az Árpádok korából származó oklevelek másnemű eredményéről való elmélkedésünket akarjuk folytatni. Nyelvi jellemükön kívül az oklevelekben foglalt tulajdonnevek a birtokviszonyok szempontjából is megérdemlik teljes figyelmünket. Bármit állíthatni ilyenféle bizonyítékok kényes természetéről vagy megbízhatatlanságukról, mégis nehéz volna tagadni, hogy valamely ország földrajzi névjegyzékének nyelvi jelleme népének ethnikai jellemével teljesen összefügg. Egyes kivételek lehetségesek, de általában véve valamely vidék földrajzi névjegyzékén mindig meglátszik régibb lakosai vagy birtokosai ethnikai minőségének bélyege. A mi különösen Magyarországot illeti, a városok, várak, falvak, szállások és birtokok e nevei annál nagyobb jelentőségűek, mert előbbi vagy régebbi birtokosaik nemzetiségére való utalásukkal az egyes nemzetiségek régebbi elterjedéséről tanúskodnak. Az oklevelekből kiderül, hogy olyan vármegyékben, a melyekben ma tiszta magyar népesség lakik vagy a magyarság a túlnyomó többséget képezi, egészen rendkívüli nagy számmal vannak szláv helynevek; viszont oly vidékeken, a hol a szlávság van többségben, magyar helynevek nagyon ritkán fordulnak elő. A mai Bihar- és Hajdú-vármegyének, a melyben majdnem kizárólag magyarok laknak, a hajdankorban szláv népessége volt, mint e helynevekből: Debreczen[207] (Dobri zem), Szoboszló (Zobieslaw) és Bogyoszló (Bogieslaw), meg magának Bihar-vármegyének nevéből (szlávul Bihor) kitetszik. Általában meg kell állapítanunk, hogy a szláv helynevek az első három évszázadra vonatkozó okmányokban sokkal számosabbak a magyar nyelvüeknél; különösen a XI. századból származó oklevelekben lehet ezt megmutatni; másrészt azonban az egyes birtokok és szállások magyar határnevei azon mértékben szaporodnak, a hogy az időben előbbre haladunk. Ebből aztán kiderül az a tény, hogy az országnak folyton haladó termővé tételében a magyar nyelv mint az ország urainak és birtokosainak nyelve az egyes földbirtokok határainak megjelelésekor mértékadóvá vált, a középpontok vagy megerősített helyek magok pedig régi szláv nevöket megtartották.

A nevezett oklevelekben foglalt tulajdonneveknek azon része oldható meg legnehezebben, ennélfogya az csigázza kiváncsiságunkat a legfelső fokra, a melyre sem magyar, sem szláv avagy német nyelvjellemet nem lehet sütni és a melynek megfejtése bizony még hosszú ideig nyilt kérdés marad. Szívesen engedem ugyan meg, hogy egyes személy- és birtokneveket a szerzők vagy másolók bujtattak eltorzítva idegenszerű köntösükbe; azonban másrészről az ázsiai, kivált a török-tatár nyelvjellem sokkal szembeszökőbb, hogysem a vélt eredeti szókkal való összehasonlításnak kisérletét mellőzni lehetne. E czélból összeállítottuk a következő jegyzéket és ebben magától érthetőleg csak olyan példákra szorítkoztunk, a melyekben a kétségnek kevesebb helye van.

 

Magyarul:

Az oklevél kelte:[208]

Törökül:

 

Abad, Albada, b.[209]

1221, 1251

Abade, lakott hely

 

Acha, Acsa, sz.

1086

Ača, bátya, atyafi

 

Acus, Akus, sz.

1146

Akiš, betörés

 

Aga, Agha, sz.

1234

Aga, úr

5

Aika, sz.

1228

Aika, apácska

 

Akur, sz.

1220

Akir, tiszteletreméltó

 

Alpar, sz.

1209

Alp-er, hős

 

Arkychalen, b.

1299

Arkič-alan, karaván-vezető

 

Baar, b.

1269

Bar, vár

10

Baca, Bacha, sz.

1146

Bakša, bűbájos, pap

 

Bagar, sz.

1299

Bagêr, belső

 

Bajka, sz. b.

1233

Bajka, játék

 

Baja, Bajik, sz.

1223

Baja, gazdag

15

Bat, sz.

1234

Bat, fürge, gyors

 

Bek, Beke, sz.

1277

Bek, beg, big, fejedelem

 

Beren, Bereyn
Berin,[210]     

}b. h.

1095

Berin, hűbér-adás, adomány

 

Berk, sz.

1251

Berk, szilárd

20

Bochok, Bocsok, sz.

1240

Bočuk, piszeorrú

 

Bodon, sz.

1225

Bötün, egész

 

Bodur, sz.

1211

Bodur, törpe

 

Boj, sz.

1228

Boj, alak

 

Bok, h. sz.

1262

Bok, mocsok

25

Bolok, Bilok, Bylot

   
 

Bilut (Pristaldus régis)

1236

Bilük, tudó

 

Bolchas, Bolcsasz, h.

1236

Bulčas, légy-ott, találkozó

 

Boltschar, Bolcsar, h.

1249

Bulčar, u. a.

 

Borch, Bork, sz.

1228

Burk, farkas (magy. is fark-as)

30

Borla, sz.

1292

Borla, pecsét

 

Borlouk,

1280

Borluk, boros hely

 

Bos, sz.

1211

Bos, szürke

 

Bosue, Bozuk, h.

1239

Bozuk, puszta

 

Boyla (metarius)

1209

Boyla, mérni

35

Bugach, sz.

1293

Bugaža, torok

 

Buken, sz.

1230

Büken, lesben álló

 

Bukud, Bukul

1237

Büküt, töltés

 

Buldur, f. v.

1300

Boldur, gazdag

 

Buna, sz.

1211

Buna, régi, öreg

40

Buz, sz.

1211

Buz, jég

 

Cador, Kadar, sz.

1225

Kudar, sor (sz. is)

 

Camarun

1286

Kamar, bekeríteni

 

Caraku, Karaka

   

45

Karacha, h.

1240

Karačaj, fekete folyó, vagy: Karaža, őz

 

Chaga, Csagu, sz.

1210

Čaga, gyermek, valaminek fia

 

Chak, Chaak, sz. n.

1219

Čak, čag, idő, mérték

 

Chanad, sz.

1200

Čonat, tompaorrú ló

 

Cheden, sz.

1211

Čeden, čiden, tűrő

50

Cheke, Cheker és
Chekez, sz.

{  

1198, 1135
1132

}

ček, čeker, húzni, vinni

 

Chene, sz.

1275

čene, áll (az arcz része)

 

Chenkez, Chingez

1300

Čengiz, Cenkiz (sz.)

 

Cheta, Chete, sz.

1225

Cete, osztály

55

Cheter, sz.

1288

Četer, ernyő

 

Chol, sz.

1260

Čol, šol, görbe, béna

 

Chom, sz.

1198

čom, megkötött

 

Chochuk, sz.

1228

Čüčük, édes; čožuk, gyermek

 

Copan, Kopan, sz.

 

Kopan, lázadó

60

Coplan, Kaplan

1233

Kaplan, tigris

 

Coyan, Kojan, sz.

1230

Kojan, nyúl, zivatar

 

Daag, Dagh, b.

1184

Dag, hegy

 

Donkuz, Donguz, sz.

1225

Donguz, vadkan, disznó

 

Edelych, Etylych, sz. h.

1211

Etillik, volgamelléki

65

Edemen, Etümen

1213

Etimen, uralom

 

Erney, sz.

1067

Er-nej,[211] férfi-társa

 

Ertney, sz.

1211

Örtük, titkos

 

Ete, Ite, Ittibe, h.

1250

Iti, idi, úr, isten

 

Ettenen (csinált út)

1209

Ötümen, átjáró

70

Gech (kolostor neve)

1270

Geč, késő

 

Gecha, Geche, sz.

1234

Geče, éj

 

Gechke, b.

1261

Kečke, nyak

 

Inanch, sz. b.

1203

Inanč, hit

 

Inok, sz.

1210

Inak, öcs

75

Itik, sz.

1283

itik, fürge, gyors

 

Jak, sz. b. n.

1154

Jak, ó[212]

 

Jaxa, sz.

1211

Jakši, jó, szép

 

Jeur, Jaur, n.

1297

Jaur, jakur, jósolni

 

Kaak, h.

1268

Kak, száraz

80

Kaba, sz.

1292

Kaba, durva

 

Kara, b.

1234

kara, nép, fekete

 

Karadi, h.

1131

Karadi, ő látott

 

Karasu, f.

1296

Karasu[213] (folyó neve)

 

Karcha,[214] h.

1248

(l. Karacha, Caraku)

85

Karka, b. f.

1251

Karka, karga, holló

 

Kata, n.

1233

Katag, tilalom, gát

 

Kartal, n.

1289

Kartal, holló

 

Kazaar, b.

1283

Kazar, nép neve

 

Kechen, sz.

1280

Kečen, elmenő

90

Kechyokyzi

1246

Keč-jokiši, görbe magaslat

 

Kese, sz.

1211

Köse, szakálltalan

 

Kochobur,[215] sz.

1222

Köčibar,[216] hatalmas, erős

 

Kondakur,[217] sz.

1273

Kondakur, behálózó

 

Kopoz, sz.

1300

Koboz, hegedű, koboz

95

Korsak, h.

1242

Kursak, has, nyeldeklő

 

Kursan, b.

1275

Kursan, kalóz

 

Kutmek, Kuthmek,[218] sz.

1283

Kütmek, őrizni

 

Kudur, b.

1292

Kudur, eszeveszett

 

Kuru, Kurg, b.

1257

Kuru, kuruk, száraz

100

Mengech, sz.

188[219]

Mengiš, menés, hasonlóság (?)

 

Mirza, sz.

1207

Mirza (perzsa szó) úr

 

Morot, Moruth, sz.

1281

Murut, bajusz

 

Odun, sz.

1086

Odun, fa

 

Oguz, sz. n.

1151

Oguz, durva[220]

105

Olchar, b.

1297

Olčar, felkelő sereg

 

Olup, h. n.

1233

Olup, alp,[221] hős

 

Opor, Opur, sz. n.

1245

Opur, apró (v. ö. opra, aprózni)

 

Oslu, Osul, sz. n.

1200

Uslu, okos

 

Sol, sz. n.

1086

Sol, bal

110

Sudan, sz. n.

1181

Sudan, a vízből (?)

 

Teke, Taeke, sz.

1277

Teke, bak

 

Takhta, f.

1276

Tochta, feltartóztatni

 

Tathar, sz.

1176[222]

Tatar (egy török nemzetség)

 

Teluk (föld, telek)[223]

1086

Tel, zsinór, kötél

115

Temerkeu, h.

1247

Ternir, vas[224]

 

Tepremez, sz.

1280

Teprenmez, rendíthetetlen

 

Tezanch, sz.

1292

Tüzenž, alkalmazkodó

 

Thorlu (föld)[225]

1234

Tarla, szántóföld

 

Tolon, sz.

1269

Tolun, hold tölte

120

Turna, sz.

1279

Turna, darú

 

Tymar, b.

1067

Timar,[226] hűbér-jószág

 

Urman, f.

1257

Urman, erdő

 

Uzak, sz.

1269

Uzak, messze, tágas

 

Uzur, sz.

1269

Uzar, kisérő

125

Zoluk, Soluk, sz. n.

1232

Soluk, szép.

Magától érthető, hogy ezt a jegyzéket még nagy mértékben öregbíthettük volna; azonban itt az a kérdés, hogy nem jogosult-e kiváncsiságunk e tulajdonnevek eredetére vonatkozólag és nem ötlik-e fel bármennyire elfogulatlan kutatónak azonnal az olyan nevek török nyelvi jelleme, milyenek: Aga, Alpar, Bajka, Bocsok, Bodur, Biluk, Bolcsar, Barla, Borluk, Buzat, Cadar, Karacha, Kopan, Caplan, Gech, Itik, Kara, Karasu, Kocsobur, Kursan, Kuru stb.? Ha már most kérdezzük, honnan kerültek e nevek a magyarba, habozás nélkül meg kell engednünk, hogy részint az avar maradványok nyelvéből valók, részint pedig Árpádnak és szövetségeseinek tisztán törökül beszélő magyarjaitól származnak. Ezek olyan magyarok nevei, a kik, habár keresztyének voltak, régi nemzeti neveiket jobban szerették a latin keresztneveknél, vagy pedig olyan jószágok nevei, a melyeket Árpád seregéből való tulajdonosaik neveztek el így. E nevekből kitetszik, hogy a társadalom ethnikai tekintetben az egyenlővé válás fokán állott és hogy egyesek, kik talán részben vagy egészen beolvadtak a magyarságba, eredeti besenyő vagy kún nemzetiségökről tanúskodó tulajdonnevöket még megtartották. Tarka-barka, mint azon kor népességének ethnikai alkotó részei, voltak a nevek is meg az ország helyrajzi névjegyzéke is, és az utóbbi mind e mai napig olyannak is maradt meg, jóllehet a birtokosok régibb nemzetiségöket a magyarral fölcserélték. Nevezetes, hogy egyes nevek még török-szláv összetételben is előfordulnak, például az 1285-ből származó Kendermochydka (kenderáztató, kendermocsolya), melyet az illető oklevélben így fordítanak le: stagna. A kender szó török-magyar, mochydka pedig abból, hogy mociti, beáztatni, szláv szó. Ha e tulajdonnevek írásmódja nem volna olyan bizonytalan és ingadozó, ezek még becsesebb adalékot foglalnának magukban a magyarországi ethnikai alakulatok történetéhez. De még azon alakjukból is, a melyben e tulajdonnevek előttünk vannak, látható, hogy Magyarország a XI. és XII. században még mindig az ethnikai átalakulás korszakában volt.

Csak a következő mozzanatok fejtegetésében szolgáltatnak a kérdéses tulajdonnevek egészen biztos támasztékot. Először megtudjuk belőlök, hogy a nemzetségi beosztás, azaz a de genere megjelelés névjegyzéke csekély kivétellel a török nyelv mezében jutott ránk; e körülmény az avarok és az Árpád vezetése alatt az országba jött harczosok vezető köreinek török nemzetiségét bizonyossá teszi. Ez különben könnyen megfejthető, ha megfontoljuk, hogy a nemzetség megnevezése a török nomádoknál mindenha nagyfontosságú volt és némiképen családi ereklyét képezett, melyet a pusztának minden, tisztességre számot tartó fia szentségnek tekintett. Bizonyos aristokratikus öntudat rejlett a szorosabb kötelék e jeleiben, fegyvert képezett az uralkodó önkénykedési hajlamai ellen, és hogy milyen féltékenységgel őrizték a magyarok e szorosabb köteléket, azt azon kemény küzdelemből láthatni, a melyet Szent Istvánnak és utódjainak német mintára szabott kormánya kénytelen volt saját országnagyjaik nyakas conservativ szellemével vívni. E tulajdonságukban is előnyösen ütöttek el a magyarok többi törzsbeli rokonaiktól. A történelem azt mutatja, hogy a török-tatár nép egyes törzsei, ha távol honi ős lakóhelyeiktől megtelepült népesség közé kerültek és ott telepedtek meg, nemzetségi vonatkozásaikkal csakhamar felhagytak. A kazáni, krimi és asztrakháni török-tatároknál nemzetségekre való feloszlásuk emléke már előbb halványult el, mintsem az oroszok meghódították. Az ázerbajdsáni törökök már évszázadokkal ezelőtt felejtették el nemzetségekre való oszlásukat és az oszmánoknál ezen osztályozás még kis-ázsiai tartózkodásuk alatt veszett el. Csak a magyarok tartották fenn három századnál tovább a keresztyénség elfogadása és az európai államok kötelékébe való belépésök ellenére a de genere megjelelést és az emlékezet bizonyára még tovább óvta volna meg, ha az Árpád-házat külföldi dynastiák nem váltották volna fel. Például szolgáljon itt néhány, de genere czímén említett megjelelésnek jegyzéke, a melyre erre vonatkozó tanulmányaim közben akadtam; e jegyzék sokkal nagyobbá válhatik a Kézaitól felhozottnál, ha szaktudósok figyelmöket raja fordítanák.

NEMZETSÉGEK JEGYZÉKE.[227]

Aba

*Gutkeled

Aga

*Haraszt (1296)

Aika

*Huntpazman

Akus

Jak

Alpar

*Jaur

Arukscegeuy[228] (1067)

Kachuk[229] (1293)

Beu, Bew (bő)

Kadar

Bouch

Kadarkalauz[230]

Buchka (1271)

Karm (?)

Büken

Kartal

Bykach[231]

Kata

Caplan

Katpan[232]

Chak

Kean, Kegen

Chanad

Kyrig[233] (1338)

Gugh

Leus, Leussa (?)

Mena (1228)

Sarcynanveche (?)

*Nemity, Nemti (1086)

Scemere

Opur

Sol

Oslu

Soluk

Pech (Pécs)

Sudan

Pock

Tezer[234] (a XII. században)

*Rathold

Tulchua (?)

*Rust

Woyk[235]

*Salamon

Zak, Sak

Mint az elül csillaggal megjelelt nemzetség-nevekből látható, volt német és szláv nyelvjellemű is, a miből azt következtethetni, hogy a külföldiek a magyarok szokását elfogadták és hogy az új nemzetségekre való felosztás később is járta, a mit különben a nomád élet társadalmi alkotmányában egyebütt is be lehet bizonyítani.[236]

Másodszor az derül ki e tulajdonnevek beható megfigyeléséből, hogy a kúnok, a min különben ma már senki sem kételkedik többé, a besenyőkkel egyetemben tiszta török népség voltak, és minthogy a magyarok édes testvéreiül vannak megjelelve, ez utóbbiak nemzeti hovatartozósága sem lehet nyilván többé kérdéses. A kún tulajdonnevek (az oklevelekben mindig a Cumanus szó jelzi), mint Alpar,[237] Itik, Kochobor, Küten, Kütmek, Tepremez, Tezeuch, Uzak és Uzur, török szóértékét senki sem tagadhatja. Sajnos, a besenyőkre nézve nincs több példa rendelkezésünkre, mint a mennyit Porphyrogenitus leírása magában foglal, ezt is mind a felismerhetetlenségig eltorzították a másolók; azonban úgy tetszik nekem, hogy ők is, mint Árpád többi szövetségesei, a történelmi korszak kezdetén elenyésztek a magyarságban és hogy ennek folytán van akárhány besenyő tulajdonnév a magyar nevek jegyzékében. E feltevés mellett szól az a különbség, a melyet a XI. század elején a magyarok és a Magyarországon kívül a mai Romániában lakó besenyők között tesznek. Szent Bruno keleti Európán át 1006-ban tett útjának leirásában ezt olvashatjuk: »Certe dies et menses iam complevit integer annus, quod, ubi diu frustra sedimus, Ungros dimisimus et ad omnium paganorum crudelissimos Pezenegos viam arripuimus.«[238] E legkegyetlenebb pogányok hát távol maradtak a keresztyén műveltségtől, folytatták atyáik élete módját és nagy különbség választotta el őket testvéreiktől, a magyaroktól, a kikkel szemben, mint a történelem bizonyítja, azontúl ellenségül állottak.

 

2. A KELET FELŐL JÖVŐ JÁRULÉKOK.

Mindent összefoglalva az egyetemes hatás, melyet az Árpádok korszakából származó oklevelek fürkésző áttekintése reánk tesz, azt a meggyőződést érleli meg bennünk, hogy Magyarország legeslegelső ethnikai alakulása sokkal az Árpád vezette magyarok bejövetele előtt kezdődött, hogy a X. században végleges folyamata lassankint végbe ment és hogy a XI. és XII. században az egyes kiegészítő részek egybeolvadása tökéletessé vált és az ethnikai viszonyok már azt az alakot öltötték, a melyben a magyarság jelenleg előttünk van. Épen e meggyőződésünkre való tekintettel tér el lényegesen a mi nézetünk azokétól, a kik bennünket a kutatásnak e területén megelőztek. Okiratok, mint például a zastyi apátság[239] alapítólevele (1067 táján), a bakonybéli apátság[240] jószágainak lelettára 1086-ból, II. Endre levele a tihanyi apátsághoz[241] 1211-ből és egyebek, fényesen bizonyítják, hogy itt olyan társadalommal van dolgunk, a melynek keletkezése és összetétele okvetetlenül sokkal régibb keletű, mint a milyennek általában tartják. Az országnak legtöbb, jelenleg előttünk ismeretes városáról és megerősített helyéről már az első két évszázadban Szent István koronája birodalmának alapítása után tesznek említést, és a szakadatlanul előre haladó változás egyetlen mozzanatát az ethnikai elemek folytonos hullámzása képezi, vagyis a szlávok és magyarok szaporodása és fogyása az ország különböző vidékein. Minthogy e mozzanat kutatásunk fő lényegét és igazi czélját képezi, minden egyéb előtt azon útat és módot akarjuk tüzetesen megvizsgálni, a mely által a magyarság az első két évszázad folyamán szám tekintetében gyarapodott, és hogyan vált lehetségessé elenyésző kisebbségét tekintve a számra nézve erősebb szlávság fölé kerekednie és uralmában megmaradnia.

A királyság megalapítása után és a keresztyénség teremtette új erkölcsi világ lassankint való megizmosodásával szükségképen a nyugalom és a társadalmi viszonyok békés átalakulása korszakának kellett lassankint bekövetkeznie. Az előbb borzasztó barbárság és elvadulás fészkeképen hírhedt ország, melybe a nyugati keresztyén a pogányoktól való félelmében nem is mert lépni, mindinkább és inkább a szomszédos országok szerencsevadászainak czélja lett. Magyarország már akkor is tejjel-mézzel folyó ország hírében állott. Sok embert a földi jólét vonzott ide, sokat meg azon kornak sajátságos vallási buzgalma, midőn a pogányok megtérítését a szellemi törekvés legfőbb eszményképének tartották. A bevándorlás árja tehát kétfelől özönlött az országba. Olaszok, francziák, németek és csehek tehát szívesen látott és dúsan megajándékozott és ellátott vendégek voltak. Szent Brunónak előbb említett útleirásából látjuk, hogy Magyarország szent királyának udvara úgyszólván szorongatott herczegek menedéke volt; Brunóval egyidejűleg ugyanis Adalbold, II. Henrik német császár testvére is tartózkodott Magyarországban, valamint később, tudniillik 1017-ben Edmund és Edward angol herczegeket, Edmund király fiait biztonság okáért Magyarországba küldték.[242] Az előkelő, a történelemben említett bevándorlók mellett természetesen nagyszámú alacsonyabb rendű harczos, kézműves és kalmár állított be, a kik többnyire a megerősített helyeken telepedtek le, és hogy ezeknek jelentőségét teljesen méltathassuk, azt a számos szabadságlevelet kell tekintetbe vennünk, a melyet egyes királyaink az úgynevezett hospites-nek adtak. Az Árpád-korszakból származó oklevelek szerint a következő városokban voltak hospes-ek: Alba, Buda, Bors, Curmend, Chepreg, Nitra, Zotmar, Za-Bolchard,[243] Poson, Seynna, Desvar, Kamar (Komárom), Segusd, Saturelen, Potok, Zombothel, Lyptou, Kulusvar, Sopron, Nyhely, Kassa, Vgacha (Ugocsa), Wyhel (Újhely), Bezterchebana, Wereuche, Somogyvar, Corpona, Nemet Pelsevcz, Babaszék, Valkov, stb.; sőt fel kell tennünk, hogy majdnem valamennyi XI. századi város, vár és megerősített hely lakossága csak németekből, olaszokból és szlávokból állott, nem pedig magyarokból, hacsak ez utóbbiak katonai és polgári tisztviselők minőségében nem tartózkodtak ott. E körülménnyel szemben, hogy tudniillik voltak nyugati keresztyén polgárok és lovagok, a kik Magyarországot a XI. század elején hazájoknak választották, bizonyára minden gondolkodó ember azt fogja kérdezni, vajjon elég volt-e két vagy három évtized arra, hogy az ázsiai nomád világnézet régi székhelyének olyan hamar megadja a keresztyén nyugati műveltség színezetét. Nem! Bizonyára kellett még Szent István előtt szláv alkotású társadalmi rend nyomainak meglenniök, a melyekre a magyarok uralmokat építették. Semmiféle állam sem emelkedett fel hirtelen deus ex machina-ként!

Azonban nemcsak a keresztyén nyugat, hanem a pogány és moszlim kelet felől is folyton nagyobb mértéket öltött a beköltözés folyama Magyarországba az Árpád-ház első királyainak uralkodása alatt. Már előbb említettük, hogy Árpád és vitézei a honfoglalást, valamint későbbi háborúikat és betöréseiket a külföldre csak szövetséges törzsbeli rokonaik segítségével és támogatásával vihették véghez. Míg a magyarok a kereszttől és a keresztyén erkölcsöktől távol maradtak, addig törzsbeli rokonaik időnkint ismétlődő beáramlása ellenállásra nem akadt; sőt még biztatásra is találhatott, mert minden egyes jövevény, a ki a régi hazából érkezett, hűséges segítőjük volt az ellenséges indulatú nyugattal való harczban. Szent István trónraléptével és a keresztyénség erőszakos behozatalával azonban megváltozott az állapot. A nyugati művelődési törekvések mély szakadást idéztek elő a magyarok és keleti törzsrokonaik között, és az előbbi barátságos befogadás helyébe aztán heves ellenségeskedésök lépett a keletről érkező, javíthatatlan pogányok és rablásra hajlandó nomádok ellen. Az ok, a mely ezeket a Magyarországba való költözésre ösztönözte, nemcsak a régtől fogva megszokott költözési vonal és a magyarok siker koronázta hadának biztató példája volt, hanem az újabb politikai alakulatok a Volga és a Kárpátok között elterülő földön, különösen Oroszország megizmosodása, a mely azóta, hogy Nagy Vladimir alatt (980-1015.) a keresztyén vallásra kezdett térni, határait mind közelebb terjesztette a Fekete- és a Kaspi-tenger éjszaki partjához és a török nomádságot létezésében mindinkább korlátolta és szorongatta. Minthogy az előnyomulás a kelet-római határok felé lehetetlen volt, a költözködésnek nyugati irányba kellett térnie, és Magyarországnak még ifjú keresztyén állama leginkább esett betöréseik útjába.

Jóllehet a nomádok időről-időre sikert értek el, például Wsewolod vereségével 1061-ben, végre mégis kénytelenek voltak az oroszok túlnyomó hatalma előtt meghátrálni. 1086-ban már találunk kúnokat Magyarországban Salamonnak meg I. Lászlónak testvérharcza alkalmával, és habár ez utóbbi királyunk több ízben megverte és hazánk határairól visszaűzte, mégis folyvást ott leskelődtek a Kárpátok keleti és éjszakkeleti kiágazásai körül és néha-néha sikerült is kisebb, jelentéktelen csapatokban belopózkodniok és az országban letelepedniök. Ámbár a történelem e nomádokat majd kúnoknak, majd meg besenyőknek nevezi, mégis mind a kettő egy édes testvér volt ugyanazon nyelvvel és ugyanazon erkölcsökkel, és a megfelelő nevek csupán clan vagy nemzetség elnevezését mutatják fel, mint például a tekke-, szalor- és szárik-törzseké a mai turkománoknál. Ugyanazon szorosabb rokonsági viszonyban voltak a kúnok Árpád magyarjaival is, mint már előbb kiemeltük, és csupán történelmi sorsukban különböznek besenyő testvéreiktől. A IX. század második felében még számos és hatalmas besenyők, úgy látszik, folytonos harczok által nagyon meggyengültek és számuk tekintetében hanyatlottak. Kisebb töredékeik részint a magyarokkal együtt, részint utánok jöttek még a X. század folyamán Magyarországba. A nyugat- és dél-európai harczokban élénk részt vettek, később azonban hasonlóan Árpád magyarjaihoz az avar maradványokba olvadtak és csupán e tulajdonnév: Besenyő, Besnyő maradt fenn az ország legkülönbözőbb pontjain.[244] Bevándorlásuk áradata azonban a későbbi évszázadokban is tovább tartott. Hartvik, Szent István életének írója, kétszer[245] említi őket e néven: Bessi,[246] még pedig mint a magyarok iránt ellenséges indulatú harczosokat, és hogy a XI. és XII. század folyamán kisebb-nagyobb csapatokban felléptek, arról a történelem tanuskodik. Mindenütt harczosoknak par excellence és kitünő íjászoknak írják őket le és hogy mint határőrök[247] különösen kitüntek. A mi nemzetiségüket illeti, török voltuk kétségen kívül való, mint a neveikben fenmaradt gyér nyelvi maradványaikból, például Thonuz-aba, Tomoy, Ürkünd, Bak, Köpés, Beke, Csenken stb., látható.

A magyar történetírók nézete, hogy a besenyő a magyarnak édes testvére volt, helyes ugyan, azonban e rokonság nem vonatkozhatik a szónak tágabb értelmében vett magyarokra, hanem csak azon magyarokra vagyis törökökre, a kik Árpáddal érkeztek hazánkba. Ezzel új és hatalmas bizonyítékot nyerünk a magyar nép keletkezéséről való elméletünk helyességére nézve, mert ha a besenyők a magyarokkal általában olyan közeli rokonságban, szinte egy testből egy vérből valók lettek volna, hogyan történt és hogyan volt lehetséges, hogy mindenütt megkülönböztetik a magyaroktól és hogy külön levő és amattól elválasztott nemzetiségül említik? Nemcsak olyan korán, mint a XI. század kezdetén, például Sz. Bruno útleírásában, a ki Pezenegos crudelissimos-t említ, nemcsak a zastyi oklevélben (1067.), a melyben az apátság őrségének említésében XXX equites, XX Ungari és X Bisseni fordul elő,[248] hanem egyáltalában mindenütt, a hol hitelre méltó történeti kútfők vannak előttünk, a besenyők és magyarok e megkülönböztetése kimutatható; sőt a besenyők ivadékai, holott apáik a magyarságba már beolvadtak, még évszázadokkal később is büszkén tartották meg szűkebb nemzetiségöket vitézségök czímeül. A megfejtés tehát valóban szembeszökő. A besenyők valósággal édes testvérei voltak a magyaroknak, de nem országunk régibb, ugor-török vegyülékből származott lakosainak testvérei, a mely lakosok csak később vették fel a magyar nevet, a mit az Árpáddal együtt honunkba jött besenyők is megtettek, holott a később, vagyis a hódítóknak meg az avar maradványoknak egybeolvadása után időről-időre honunkba érkezett besenyők külön ethnikai nevöket megtartották és idő jártával szintén beleolvadtak a magyarság zömébe.

Hasonlóképen van a dolog a kúnokkal is, a keleti szerzőktől uz vagy ghuz néven említett néppel, a mely a mai középázsiai turkománok őse. A Volga és a Duna között lakó törököknek, helyesebben nyugati törököknek ezen harmadik ága a IX. század első felében még a Kaspi-tótól éjszakkeletre terjedő pusztaságon tanyázott és csak később, miután a magyarok és a besenyők azt a területet elhagyták, vonult részint a Kaspi-tó keleti partjára, részint nyugat felé. Mint már említettük, a sors változatai az ő soraikat kevésbbé ritkították meg, számbeli erejöknek eredetileg nagyobbnak is kellett lennie, mert nemcsak mindjárt kezdetben tünnek fel nagyobb seregekben, hanem meg is tartják helyzetöket a Dnjepertől a keleti Kárpátokig egészen a mongolok betörése után való időig, és a tarka turk elemek, a melyek a későbbi századokban a Fekete-tenger éjszaki vidékein fennállottak, a régi kúnoknak többé-kevésbbé rokonai, és összes számuknak, ha egyes járulékaikat a X. századtól a XIII.-nak közepéig tekintetbe vesszük, az Árpáddal honunkba jött magyarénál sokkal nagyobbnak kellett lennie. Mint a besenyők, úgy a kúnoknak egyes kisebb töredékei is csatlakoztak Árpád seregéhez, azonban tömeges bevonulásuk Magyarországba csak a XII. évszázad elején történt és pedig, mint Hunfalvy[249] jogosan felteszi, 1104-től 1141-ig, midőn a polovczi (palócz)[250] orosz neve alatt Gácsországon át beköltöztek és a Mátra kiágazásai között letelepedtek. A második nagy kún beköltözés IV. Béla alatt 1239-ben volt és pedig a mongolok győzelmes előnyomulása következtében, a kik elől az oroszokkal szövetkezett kúnoknak menekülniök kellett. A kún nép e két töredéke aránylag gyorsan olvadt a magyarságba. A szláv elem közelében tömegesen megtelepült palóczok török ethnikai jellemök bizonyos jeleit mind e mai napig megőrizték, mert a magyar szót körülbelül úgy ejtik, mint a született török, a mi különösen az a hangnál tetszik fel, a mely a törökben hiányzik. A Kúnságban letelepült testvéreik ellenben, minthogy mindenfelől magyarság környezi, régi nemzetiségöknek legcsekélyebb nyomát sem árulják el, hanemha régibb hely- és személynevekben,[251] a melyekben, az átírás és a későbbi másolók mindenféle eltorzításának ellenére, azon kor és vidék török nyelvének tiszta mutatványai láthatók.

Meg nem állhatjuk, hogy itt azt a gyermekes hiúságból keletkezett vitatkozást ne említsük, a mely újabb időben a kúnok nemzetisége felett támadt. Míg kún nyelvemlékkel nem rendelkeztünk, nálunk a kúnokban nagyon szerettek volna tiszta, hamisítatlan ősmagyarokat (?) felfedezni.[252] Miután a Petrarca-féle Codex Cumanicus ismeretessé vált, hazafias történetíróink könnyen megérthető zavarba jutottak és mivel az igazi magyar kúnokban nem akartak törökökre ismerni, nem lehetett mást tenni, mint a krími kúnok és a magyarországi kúnok kapcsolatát kereken eltagadni és a Petrarca-codexet is meg a kún Miatyánkot is olyan török-tatár nomádok nyelvi maradványának állítani, a kik az események színterén később léptek fel és a kiknek a magyarországi kúnokhoz semmi közük sincs. Alapjában véve itt is ugyanaz a tévedés uralkodik, mint a besenyőknél. A kúnok minden bizonnyal Árpád magyarjainak édes testvérei voltak, de nem voltak az avar maradványokból keletkezett ugor-török népvegyülék testvérei, és valamint az előbbiek, úgy ők is az idő folyamán a megifjodott magyarság zömében elenyésztek.

A besenyőkön és kúnokon kívül a történelem még a tatárokat, szaraczénokat, izmaelitákat és ruténokat említi. A ruténokról ismeretes, hogy a XIII. század vége felé, midőn Kézai Gesta Hungarorum czímű munkáját írta, már Magyarországban voltak; mint Hunfalvy[253] joggal mondja, a magyar királyoknak és az orosz fejedelmeknek viszonyai következtében jöttek hazánkba. Ugyanolyan későn jelenhettek meg Magyarországban a tatárok; e népnév csak a mongoloknak Európába való betörése után lett ismeretessé. A tatárok ethnikai hovatartozásukat illetőleg nem voltak egyebek, mint kún törökök, a kik nem Erdélyen át, hanem éjszakkelet felől jöttek hazánkba. Csak színleg voltak mohammedánok, mint minden megcsontosodott nomád, a ki még mai napság is az iszlámnak csak ímmel-ámmal híve. Lényegesen különböztek tőlök az izmaeliták, tulajdonképen mohammedánok Bolgar városából és a Volga alsó vidékéről általában, kik Szent László és Kálmán király törvényei szerint a XI. század végén jelentékeny hatalmat élveztek hazánkban és bizonyára már korán, talán már a X. században is laktak Magyarországban. Némely történetírónk, kivált Jerney,[254] e tatár-ajkú mohammedánokban ősi magyarokat szeretne látni, azonban e feltevés sokkal együgyűbb, hogysem megczáfolásra lehetne méltatni. Izmaeliták, a mi a Volga vidékéről való török mohammedánok általános megnevezése, a középkorban, úgy látszik, Magyar- és Lengyelországban ugyanazt a szerepet játszották, a mely által kereskedéssel foglalkozó hitfeleik keleti Ázsiában ismeretesekké lettek. A moszlim kereskedők Indiában és Khinában az iszlám déli műveltségi középpontjaiból származtak, az izmaeliták pedig Bolgarból, a moszlim műveltségi világ éjszaki középpontjából,[255] terjesztették ki kereskedelmi viszonyaikat leginkább éjszaknyugati Európa felé, mely akkor még vad barbárságba merült. Hazánkban a moszlim kereskedelmi szellemnek e küldöttjei annál inkább érezték magukat honosoknak, mivel itt törzsbeli rokonaikra és a besenyőket meg a kúnokat tekintve nyelvileg is rokon népelemekre akadtak, sőt általában olyan társadalmat találtak, a melybe a fő tömegek idegenszerű, keresztyén műveltségi szellemének ellenére könnyebben illeszkedhettek. Az izmaeliták fő lakóhelye a magyar alföldön volt, különösen Bihar-, Szabolcs- és Szathmár-vármegyében, meg kivált a Jászságban,[256] azonban lassankint az egész országban széledtek el; kisebb csapatokat Arad-, Baranya-, Győr-, Fejér-, Heves-, Veszprém- és Verőcze-vármegyében lehetett találni. Valamint az örmények és görögök Törökországban, a multaniak Közép-Ázsiában és a zsidók Európa délkeleti részén nagyon könnyen magukhoz ragadták a kereskedelmet, úgy az akkori magyarországi keresztyénséget műveltségi tekintetben felülmuló izmaelitáknak sem volt nehéz kedvező anyagi helyzetbe jutniok. A só- és vámilletékek királyi bérletén gazdagodtak, az ő kezökben volt a pénzverés joga, ők voltak az adószedők, és egy szóval, ők uralkodtak az ország kereskedelmén és pénzügyén. Magától értődik, hogy a moszlimek e kiváltságos helyzete szálka volt az egyház szemében és II. Honorius, IX. Gergely, IV. Orbán, IV. Honorius és IV. Miklós pápa folyton dörgött királyainkhoz intézett leveleiben e rosszul értelmezett türelmesség ellen olyan pogány osztály iránt, a mely a keresztyén embert kifosztja és tönkre teszi.

Magában a magyar népben, mely elejétől fogya türelmességével és a gyengébb iránt tanusított nemeslelküségével tűnt ki, az izmaeliták ezen helyzete, úgy látszik, nem okozott különös ellenséges indulatot, mert, mint látjuk, magyar és izmaelita közt házasságot kötöttek és egészen benső viszonyba léptek. Azonban jámbor keresztyén királyaink másképen gondolkoztak és László meg Kálmán királynak a keresztyénségre való erőszakos térítésök érdekében alkotott törvénye és rendelete mind méltó mása a spanyolok vak fanatizmusának a mórok ellen, és nyíltan kimondhatni, hogy az iszlám még legvadabb idejében sem ragadtatta magát soha olyan erőszakosságra, a milyennel a keresztyén térítői buzgalom működött a magyarországi izmaeliták ellen. Kálmán király rendeletei szerint[257] a mohammedánokat, a kik vonakodtak sertéshúst enni és szertartásos mosakodásaikat szokták végezni, a király elé kellett idézni és megbüntetni. Falvaikban templomokat kellett építeniök, leányaikat keresztyén magyarokhoz nőkül adniok és nyilvános lakomákon sertéshúst enniök.[258] Valamint Spanyolországban moresco-k voltak, kik a nyilvánosság előtt keresztyének voltak, titokban azonban őseik hitéhez ragaszkodtak, úgy volt a dolog a magyarországi izmaelitákkal is és már Szent László király rendelte el (liber I., cap. 9.) ilyen hitehagyottak ellen, hogy lakóhelyeikről el kell távolítani és más falvakba telepíteni. Ha megfontoljuk, hogy ezen izmaeliták vallásuknak elkülönödésre hajló szelleme ellenére a polgári életben a magyarokhoz simultak, hogy nyelvökben, ruházatukban és erkölcseikben magyarok voltak[259] és hogy hazájok védelmezésében élénken részt vettek,[260] a törvények e drákói szigorúságát semmiképen sem tarthatjuk igazoltnak. Hogy mekkora volt ezen izmaeliták száma, mikor kezdődött és mikor végződött a magyarokkal való összevegyülésöknek folyama, e felől csak határozatlan találgatásokba bocsátkozhatunk. Jerney[261] számukat 100,000 lélekre becsüli, a mi talán nem túlságosan nagy szám, mert olyan társadalomnak, a mely az egész országon elterjedt, a kereskedésen annyira uralkodott és az egyháznak erélyes védekezését maga ellen felidézte, minden bizonnyal jelentékeny számúnak kellett lennie. A mi a magyarságban való elenyészésöket illeti, az, úgy látszik, már a XIII. század vége felé teljesen befejeződött, és a mi nyelvi tekintetben előbbi török nemzetiségökből megmaradt, az nagyobbára a váradi Regestrumban idézett személynevekre szorítkozik; ilyenek Karasuu (Kara-su, fekete víz), Torka (torka, selyem), Tukai (tugaj, erdő), Irossu (Iri-su, nagy víz) stb., továbbá néhány, régebben izmaelita lakta helység nevére, mint Temerken (Temir-khan) Arad-vármegyében III. Honorius pápa levele szerint; Surlakh (Šurlak, a sziksós föld) Heves-vármegyében; Bis (biš, öt) a Nyírségen stb. A kérdés bizonyára jogosult: mi lehetett volna hazánkból, ha az Árpád-ház királyai ugyanazon buzgalommal foglalkoztak volna az ország megmagyarosításával, a melyet nem-keresztyén alattvalóik megtérítésére fordítottak?! Népünk ma nagy és hatalmas volna, a multban nem egy küzdelemtől megszabadult volna és már korán kelet és nyugat erős kapcsaként önmagának és egész Európának rendkívüli hasznára válhatott volna!

 

3. AZ ETHNOLOGIAI UNICUM.

Miután az előbbi lapokon azon ethnikai elemekről megemlékeztünk, a melyek Szent István uralkodásától kezdve egészen az Árpád-ház uralkodásának végéig a magyarságba lassankint beolvadtak, most egyetemes áttekintést szerezhetünk a magyar nép keletkezése történetének e korszakáról és összefoglalhatjuk erre vonatkozó tapasztalatainkat. Az egyes ethnikai alkotórészek felsorolásában az eredmény a következő:

1. Ugorok, mennyiség, de nem minőség tekintetében a nép törzsöke; ezen ethnikai elem békésebb lelkülete következtében a Pannoniában való megtelepedésre az első indítékot adta és minden történelmi sorscsapás és viszontagság ellenére Attilától fogya egészen Árpád bejöveteléig meg bírta őrizni honossági jogát Magyarországban, legszorosabban összefűződve és egybeolvadva harcziasabb ural-altáji törzsrokonaival.

2. Törökök, és pedig a török terület keleti határairól valók, kik vezető elemként, az ugorok vezéreiként és uralkodóiként Attila alatt a Duna partján megjelentek és a hódítás igazi szelleméül meg a haza megalapítóiul tekintendők. Az V. század közepétől kezdve körülbelül a VIII. század végéig meg bírták óvni politikai felsőbbségöket, és támogatva törzsrokonaiktól, kik különféle nevek alatt szakadatlanul új meg új rajokban jelentek meg az események színterén, hol a szerencse kedvezéséből fennen lobogtatták diadalmas zászlójukat, hol meg egy-egy hatalmasabb ellenségök előtt visszavonultak és Magyarország síkságain meg keleti végein egész Árpád bejöveteléig meg bírtak maradni vezető állásukban. Mint már említettük, eleinte kisebbségben voltak az ugor elemmel szemben; innen van, hogy nyelvünkben az ugor jellem régibb keltü; azonban az idő folyamán ide érkezett török járulékok az ugor ethnost physikailag átalakították és az összeverődött tömegnek kiválóan török szabást adtak.

3. Szlávok, azaz ó-szlovénok, vagy helyesebben

a) e néptörzsnek a délszlávokhoz tartozó töredéke, a mely szórványosan terjedt el a régi Pannoniában a nélkül azonban, hogy az ország őslakói közé volna számítható, mert nagyobbára az avarokkal költözködött be kelet és dél felől. E szlávok a népességnek igazi megtelepült részét képezték, városokat alapítottak és békés foglalkozásoknak éltek, azonban idő jártával teljesen beleolvadtak a magyarságba.

b) Szlávok az éjszaki Kárpátok közül, a kik a IX. század első évtizedeitől fogva éjszakról dél, illetőleg délnyugat felé időszaki áramlatokban özönlöttek, a kiket azonban a magyarok csak részben olvasztottak magokba; országunk éjszaki felének hegyes vidékein ugyanis a jelenkorig megmaradtak.

c) Ruténok, kik, mint előbb említettük, a XIII. század vége felé költöztek hazánkba.

4. Törökök a magyar nemi megnevezésével Árpád vezetése alatt, kik tulajdonképen a törökség nyugati töredékéhez tartoztak; ezek duna- és tiszaparti törzsrokonaik megmentőiként és a mai Magyarország igazi megalapítóiként jelentek meg aránylag csekély számmal a IX. század vége felé. Nemi nevöket az elpusztulás veszedelmétől megmentett törzsrokonaik elfogadták.

5. Besenyők, részint a vezérek korában vagyis a X. században, részint később is kisebb csapatokban.

6. Kúnok vagy palóczok, mint előbb említettük, különböző időkben és egyes csapatokban.

7. Izmaeliták, kiket szaraczénoknak, bolgároknak és tatároknak is neveztek.[262]

8. Germánok és pedig németek a Magyarországgal határos vidékekről, a kik ugyan valamennyi megerősített helyen és várban oszlottak meg, mégis kisebb csapatokban költöztek be és az első három században semmi esetre sem képezték az ország összes népességének akkora százalékát, a mekkorát ma képeznek. Ezenkívül a történelem még olaszok, francziák, csehek, lengyelek, spanyolok és görögök beköltözéséről szól, azonban ezeknél valószínűleg csak egyes családokról vagy épen csak személyekről lehet szó, a kik e költözködési mozgalomnál alig vehetők tekintetbe.[263]

Egészben véve árják szolgáltatták a mai magyarság létrejöttéhez a legnagyobb adalékot és ha szabad vagy lehetséges volna a vegyülék elemzésében számadatokba bocsátkozni, meglehetős bizonyossággal fel lehet tenni, hogy eredetileg ősi lényegöket tekintve Magyarország népességének több mint három negyede árja eredetű emberekből állott és hogy legfeljebb egy negyedet lehet ural-altáji származásúnak nevezni. Ez a számarány, mint az illető helyeken kiemeltük, részint az ország Árpádkori helyrajzi névjegyzékéből, részint a közigazgatási, politikai és egyházi műkifejezésekből és végre az oklevelekben és a váradi Regestrumban ránk maradt tulajdonnevekből tetszik ki, a hol mindenütt, mint ismeretes, a magyar a szláv mellett feltünő kisebbségben van. Azon folyamat keletkezési fokozataira nézve, hogy a kisebbség elnyelte a többséget, már szilárdabb alapunk van, a mennyiben három különböző korszakot vehetünk fel. Az első az V. század közepétől a VIII.-nak végéig terjed; ez alatt az ugorok a keleti törökökkel egyesültek és elkezdték az alájok vetett szlávokat magokba olvasztani. A második korszak a X. századra terjed ki, midőn az Árpád vezette magyarok bejövetelétől megerősbödött avar maradványok vezetőségre jutottak és a szláv elem beolvasztása nagyobb mértéket öltött és eredményesebben ment végbe. Jelenlegi magyar nyelvünk nyilván már Árpád bejövetele előtt készült el, jelenlegi magyar népünk azonban az új jövevényekkel erősbödve és gyarapodva csak e második korszakban keletkezett. A harmadik korszak, vagyis az Árpád-ház uralkodásának ideje alatt a végleges uralomra jutott magyarság keletről beköltözött törzsbeli rokonainak folytonos felvétele által számára nézve mind inkább megerősödött, ezzel a nyugati idegenek és a magyarországi szlávok felolvasztására több erőt és képességet kapott és így a magyar ethnos alakulásának folyamát egyelőre befejezte. Különben az a körülmény, hogy a magyar nemzet különféle ethnikai elemből keletkezett, még a középkori krónikások figyelmét sem kerülte el, mert a XIII. századból való rímes krónika már korán figyelmeztet azon valb (kúnok), zockel (székely), syrf (szerb) és vlach alkotta conglomeratumra, a melyből Magyarország népessége állott.[264]

A ki már most a magyar népnek e keletkezési folyamát balitélet nélkül, azaz nemzeti elfogultság és a szomszéd népelemek ellen való helytelen vélemény nélkül tekinti és itéli meg, annak meg kell engednie, hogy ezt a folyamot nemcsak megilleti e jelző: nevezetes, a melyet hozzá tettünk, hanem hogy az összes emberiség történelmében páratlannak kell tartanunk és tudományos szempontból tekintve az ethnologia terén unicumnak kell neveznünk. Hogy kisebbségben levő ethnikai elemek más, számra és erőre nézve sokszorosan különb nemzeteket legyőztek és igába hajtottak, az a történelemben már gyakran előfordult. Ilyen esetekben a győztesek nemzeti nevöket néha rákényszerítették a legyőzött nemzetiségre, végül azonban elfogadták nyelvét és a meghódított tömeg népi állományában elolvadtak. Németek, frankok a gallokban, normannok az angolokban, varägok az oroszságban, török bolgárok a dél-szlávságban, mandsuk a khinai népben stb. enyésztek el; csupán a magyar hódítók, a helyett, hogy a szlávságban elenyésztek volna, nemcsak hogy kisebbségök és az elnemzetietlenedésnek a keresztyénség meg a nyugati szokások felvételével járó veszedelme ellenére ethnikailag megmaradtak, hanem még nyelvöket, szokásaikat és népök szellemét a túlnyomó többséggel el is fogadtatták és a legtarkább elemekből, melyeket képzelhetni, magyar ethnost teremtettek. Igaz, hogy ezen állításunk ellen azt vethetné valaki, hogy az oszmánok Anatoliában hasonlót műveltek és a számra nézve erősebb görögöket és örményeket törökökké változtatták. Ezen ethnologiai jelenség hasonlóságát ugyan nem lehet tagadni, azonban az oszmánok művöket kényszerrel, hatalommal és erőszakkal vitték véghez és az egység lánczát csak az iszlám tüze forrasztotta egybe. A magyarok ellenben azon időben és még későbbi évszázadokban is, sőt egészen a jelenkorig az országukban lakó idegen elemek megmagyarosítására a legcsekélyebb buzgalmat sem tanusították, sőt inkább a legnagyobb mértékben közönböseknek mutatkoztak, és a vegyülésnek mindemellett már az első évszázadokban megindult műve magától, a magyarok hozzájárulása nélkül haladt előre. A másfajuak önkényt olvadtak egybe az ország meghódítóival és uraival, és ezen egybeolvadás ennek folytán teljesen más volt, mint az, a melynek a németek, francziák, oroszok köszönik nemzettestök növekvését.

Ha ezen, az ethnologia területén egyedül álló jelenség belső okait és indítékait kutatjuk, minden előtt azt találjuk, hogy szellemi és anyagi felsőbbség egyaránt és különös ethnikai jellemzőség, a melyet a magyarok égalji, társadalmi, politikai és vallási viszonyaik minden változása mellett megtartottak, ebben fő tényezőül működött és a különnemű elemekre úgyszólván mágnesként hatott. Az első, vagyis az avar korszakban Baján és egyéb fejedelmek hősiessége és fényes fegyvertényei ragadták bámulatra és töltötték el tisztelettel a minden időben békés indulatukról és alázatosságukról ismeretes szlávokat. Oly nép, a mely a Dontól az Ennsig uralkodott, a görögöket, rómaiakat, germánokat, sőt az egész szomszédságot rettegésbe ejtette, kincseket ragadott magához és hatalmi szavát a messze távolságban visszahangoztatta, - ilyen nép önkényt érthetőleg a vele és alatta élő idegen elemekre leírhatatlan bűbájt gyakorolt és vonzóerejét ritka mértékben értékesítette. A szlávságnak ezen első időszakban kezdődött beolvasztása ideig-óráig megszakadt ugyan az avar hatalom elpusztulása által, mert csak az avar fegyverek fényének elmúlása után emelkedtek Privina és Kozel fejedelemségei, valamint Nagy Károly diadalmas hadjárata bátorította fel a szlávságot az avarok ellen és keltett benne bosszúvágyat. A második korszakban, vagyis a magyarok felléptekor Árpád alatt, a pannoniai síkságon tanyázó ural-altáji pusztai vitézek megújult és megerősödött tekintélye az idegen harczosok prestige-ét még inkább emelte és Árpádnak meg első utódjainak mindenütt győzelmesen előnyomuló lobogói dicsőségök ragyogó sugaraival bizonyára a szláv népesség legtöbb csapatát vezették tömegesen a magyar nemzetiség táborába. Erre következett a harmadik korszak, vagyis a keresztyénség behozatala és a nyugati műveltség elfogadása, olyan két mozzanat, a mely magyarokra és szlávokra egyaránt hatott művelődési és társadalmi átalakulásra nézve és a közösség kötelékét még szorosabbra fűzte. Szent István és első utódjainak szemében, sőt az egész Árpád-kor alatt nem létezett magyar, szláv és német, hanem csak keresztyén és pogány, csak engedelmes és ellenszegülő alattvaló. A vallás eleinte egészen hátraszorította a nemzetiséget és különösen az ősmagyarságnak, mint az ázsiai conservativ szellem kifejezőjének, üldözését írta zászlóira. E korszak alatt a magyar nemzetiség valóban a legnagyobb veszedelemben is volt, hogy a körülötte levő idegen elemek nagy tömege elnyomja, mert még a kormány is szent műnek tartotta a magyar nemzeti emlékek ellen való irtó háborút, és azt a nagy csudát, hogy a magyarság mindennek ellenére felsőbbségét megóvta és a veszedelemből megmenekült, egyesegyedül a következő körülményeknek lehet tulajdonítani.

Ide tartoznak minden előtt a harczias pusztai lakosoknak már említett előnyei megtelepült és kiválóan békés indulatú népességgel szemben, a milyen a szláv volt, melyet az ural-altáji, különösen a török-tatár ember egész helyesen e jelzővel is nevezett meg: tat, magyarúl tót, azaz a békességes. Harczias jelesség és uralkodói tehetség nagyobbára együtt jár; a hódító ugyanis akarja is, és kell is meg lehet is neki tekintélyét és fensőbbségét olyanokkal szemben fenntartania, a kikkel hatalmát éreztette és a kiket azontúl vezetnie kötelességének tartja. Ez okból sikerült harczias nomádoknak népek legyőzőiből uralkodó családokat alapítaniuk és a trónon megmaradniok. A pásztorkirályok Egiptomban, a Szeldsukidák Syriában és Kis-Ázsiában, a Gaznevidák és Mogulok Indiában, a mandsuk Khinában, a Szefidák és Kadsarok Perzsiában, mind leginkább e módon jutottak trónra és náluknál számra nézve hatalmasabb idegen nyelvű és erkölcsű népeket igáztak le. A magyar uralomnak szlávokon és németeken hasonló okok képezik alapját. Nemcsak a szomszédos Németország zűrzavaros állapota és fejetlensége, sem a keletrómai birodalom siralmas helyzete, nem is egyedül a szlávok képtelensége államalkotásra segítette elő a magyarok hegemóniáját, hanem kiváló tehetségök az uralkodásra, a patriarkhális kormányrendszeren épült, de az akkor művelt Ázsiával való érintkezésökben bővített és tökéletesített alkotmányuk, mely a középkori Európa sötét időiben kevésbbé nyomasztó volt, mint a szomszédos országok római-keresztyén kormányformája. Első királyaink kisérletei, hogy a nyugati intézményeket meghonosítsák, csak egyházi tekintetben sikerültek részben, és a polgári törvények merev behozatala a magyar társadalomnak ősi szellemében mindenkor hatalmas ellenfelére akadt. A törvények ezen alkalmazását ám nevezhetjük lazának, de minden bizonnyal enyhébb volt és a nagy tömegeknek inkább volt ínyére meg a magyarok uralmát jobban megkedveltette, mint a szomszédos országokét. A ki szabadabban akart élni és kényszer nélkül mozogni, az már akkor is Magyarországot kereste fel és földjének áldásaiban meg nagyobb szabadságának élvezetében dús kárpótlást talált új hazájának kevésbbé európaias állapotaiért.

A magyarosodás hatalmas emeltyűjeként másodsorban a magyar népnek erősen kifejlődött és mélyen gyökerező nemzeti öntudata, helyesebben nemzeti büszkesége működött, a mely a török-tatár család valamennyi tagjának sajátsága; ez mindenütt csudát tett és idegen elemektől való veszélyeztetésök mértékéhez képest mindenütt mind jobban fokozódott. E csendes, de a nemzeti lét minden ízét átható érzelem mentette meg a törököt Közép-Ázsia iráni őslakosainak, Nyugat-Ázsia arabjainak, kurdjainak, görögjeinek meg örményeinek, és Éjszak-Ázsia ugorjainak és oroszainak közepette egyaránt az elveszéstől és ezen, a magyar ember keblében még erősebben lüktető érzelemnek tulajdonítható, hogy nemzeti egyéniségét a szláv többséggel és a mindenfelől az országba özönlő bevándorlók áradatával szemben fenntarthatta. Mint a történelem tanítja, a keresztyénség, a germán szomszédság és a nyugati világnézet a magyar erkölcsi világnak csupán külső burkolatán bírt áthatni. A belső mag, a magyaroknak uralkodó tehetségökben és harczra való képességökben nyilvánuló nemzeti szelleme mindig ugyanaz maradt, és e merev ragaszkodásuk ősi erkölcseikhez már a középkori német költőnek is feltűnt, a ki ígyen dalol:

Si wi groz ist Ungerlant,
Doch ist uns das wol bekannt,
Ein Unger trit nicht einen trit
Uz seinem ungerischen sit.[265]

Magától érthető, hogy ezen erényök nemcsak rendkívüli hatással volt és mindenütt tiszteletet szerzett számukra, hanem buzdító példakép is hatott, úgy hogy német, szláv és olasz szerencsevadászok, kik Gejza és Szent István alatt az országba jöttek, néhány évtized mulva már büszkék voltak magyarságukra és új hazájoknak vagyonukkal és vérökkel keltek védelmére, épen úgy, mint a hogy az oszmánságnak görög és szláv neophytái szolgáltak a török uralomnak Anatoliában és a Balkán-félszigeten való megalapítására legnagyobb segítségül. Ott, hol Magyarország idegen elemei nagyobb számban elkülönödve vagy a városokban elzárkózva éltek, ott ez a csudaszer nem hatott egykönnyen; de a hadseregben, az állami szolgálatban és a főbb társadalmi körökben, ott vonzóereje annál biztosabb volt, mert a hatalom, tekintély és jólét mindenkor hathatós csalétekül szolgált. Az ezer év előtti magyarosodás tehát tulajdonképen a társadalom legelőkelőbbjeinél kezdődött, ez azonban csak politikai, nem pedig nyelvi átalakulás volt; ez az utóbbi ellenben csak később hatott alulról felfelé, vagyis eleinte a középnemességből és a tulajdonképeni népből indult ki.

 

4. A MAGYARSÁG HEGEMONIÁJA.

Az út és mód, hogy miképen gyarapodott a magyar nyelv terjedése által a tulajdonképeni magyar ethnos számban és tekintélyben, fontos mozzanat is és megbízható adatok hiányában, sajnos, csak nehezen kideríthető is kutatásunkban. Ha a XI. és XII. században hozott törvények szellemének alapján itélünk és azt a kevésbevevést és elhanyagolást tekintjük, a mely a többi nyugati nép nemzeti nyelvének is jutott a középkorban irodalmi tekintetben részeül, egészen természetesnek kell látszania, hogy a magyar nyelvet az egész Árpád-kor alatt a legalsóbb néposztályok és a keresztyén műveltségen mélyen alul álló csőcselék nyelveként megvetették. Még a Névtelen Jegyző is, a ki a XIII. század második felében élt, előkelő megvetéssel tekint le a népies költőkre és költeményeiknek mint garulis cantibus ioculatorum és falsis fabulis rusticorum nem ad hitelt. A XI. században a magyar nyelv használatát nyilván fölötte póriasnak tartották és megvetették. Azon szigorúságból, a melylyel a ritus gentilium ellen eljártak, megitélhetni, mily kellemetlennek és megbotránkoztatónak tartották a gentilis-ek nyelvét is, és ha mindamellett azon feltevés felé hajlunk, hogy a magyar nyelv már a XI. században kezdte hódításait és állandóan folytatta, akkor azt a gyakorlati mindennapi élet vis maior-jára, a valódi népiességben rejlő magyarság politikai jelentőségére és az ország meghódítóinak és uralkodóinak nemzetiségében lelhető és könnyen megérthető prestige-re való tekintettel tesszük. Ha a magyar nyelv a XI. és XII. században az ország uraként fellépett középnemességnél nem terjedt volna már annyira el és nem gyarapodott volna folytonosan, hogyan lehet elgondolni, hogy azon időben annyi magyar nevű szállás, dűlő és határterület volt, a mennyi azon időből származó oklevelekből kitetszik? Mint előbb a Szent István idejéből való rendi felosztás leirásában kiemeltük, a második rend és a népnek, igaz, hogy még csekély része a tisztán magyar elemhez tartozott. A várgrófok, a kerületek elüljárói, a tisztviselők nagy többsége és nevezetesen a törzsek és ágak előbbi fejeinek sorából, valamint általában a milites rendéből kikerült földbirtokosok egymás közt és alárendeltjeikkel való érintkezésökben mégis csak a magyar nyelvvel élhettek, és egészen természetesnek kell tartanunk, hogy az ő hatalmi körükbe került szlávok, németek és külföldiek, sőt mindazok, a kik a magyarsághoz akartak csatlakozni, előbb vagy utóbb kénytelenek voltak uraik és parancsolóik nyelvét elsajátítani. Ennek különösen a magyar alföldön és néhány dunántúli vidéken kellett megtörténnie, a hol a magyarság mindjárt kezdetben teljes erejével lépett fel és az uralkodó elemhez való csatlakozás elkerülhetetlenné vált. Valamely nép politikai hegemóniája soha sem tévesztette el bűbáját és ha a »Hungarus« politikai neve magában véve bizonyos fényt kölcsönzött is, a győztessel és uralkodóval való beható közösség és valóságos kapcsolat csak teljes összeolvadás, azaz nyelvének, erkölcseinek és eszejárásának elfogadása által válhatott tökéletessé. Bármi különösnek tetszik is, mégis csak nehezen menekülhetünk meg azon gondolattól, hogy a tulajdonképeni magyarság a X. és XI. században inkább az uralkodó osztályra terjedt ki, mint az alsó népre, és hogy e miatt a magyar parasztrend csak lassankint és csak később alakult. Ez kivételes viszony, mely csak akkor fejthető meg, ha megfontoljuk, hogy az országnak kisebbségben levő magyar hódítói és urai mindjárt kezdetben mint a hatalom képviselői a társadalom élén is állottak és hogy a baromtenyésztőkből lett magyar parasztrendnek elenyészően kicsiny száma csak a később megmagyarosodott szlávokkal meg a külföldi rabszolgákkal és foglyokkal gyarapodott.

Igen nevezetes, hogy a magyarsággal szemben eleinte ellenségesen álló egyház időjártával előmozdítójának bizonyult. Hogy meddig tartott, míg az egyház a magyarság soraiból vehette szolgáit, annak nehéz volna a végére járni. A XI. és XII. századi papok személynevei többnyire keresztyén keresztnevek és semmiféle támasztékot sem szolgáltatnak erre nézve, és hogy idegen papok beköltözése ez idő alatt folytonos volt, azt egyéb között László király decretumai I. könyvének 17. pontja[266] bizonyítja, a melyben hospites clerici-ről van szó. Azon mértékben, a melyben a magyar nemzetiségű papok száma növekedett, a hazai nyelv természetesen mind nagyobb értékesítésre lelt; hogy a magyar nyelvet először állandósította írásban, az az egyház érdeme és habár erre vonatkozó nyelvemlékeink a XIII. századnál tovább nem érnek, irodalmi maradványok hiánya miatt a magyar egyházi nyelvemlékeknek már régibb létezésén nem szabad kételkedni. Az akkori szlávság magasabb műveltségi fokának ellenére, a mely a szláv apostolok, Cyrillus és Methodius ismeretes bibliafordításával rendelkezett, az egyház érdekében volt a magyarral, mint az uralkodó osztály nyelvével, élnie és azt kiképeznie.

Az említett mozzanatokon kívül nem szabad végre azt a körülményt sem mellőznünk, hogy az Árpád-kor alatt is meg később is szakadatlanul tartottak magában az országban a költözködés mozgalmai, és minthogy a természet örök törvénye szerint a dús és termékeny Közép- és Dél-Magyarország enyhébb égaljának több vonzóereje volt, mint hegyes-völgyes és akkor még őserdővel borított éjszaki felének, okvetetlenül fel kell tennünk, hogy az egyes kisebb, éjszakról leérkezett szláv és német csapatok a magyar népesség kellő közepében a beolvasztásnak nem állhattak soká ellen és a magyarságban elenyésztek. Az idegen elemek nemcsak feltünő gyorsan hasonultak a magyarsággal, hanem még akárhány ázsiai szokását is felvettek, a midőn például mohammedán szokás szerint nemzetségekre oszoltak, a mire már előbb utaltunk.

Magyarországon bizony még a XII. század első felében félnomádoktól lakott ország jelleme látszott; hiszen Freisingeni Ottó leírása szerint a magyarok »nyomorúságos falvakban laktak, melyeknek házai többnyire nádból, ritkábban fából, legritkábban pedig kőből épültek, nyáron és ősszel pedig mindenki sátorban tartózkodik«.[267] A népesség hullámzása bizonyosan később is tartott és nem kell valami különös vérmesség azon feltevéshez, hogy az ekként bekövetkezett ethnikai vegyülés folyamának a magyar elem vette legnagyobb hasznát.

Különben bármi volt is a magyar elem hegemóniájának oka és indítéka, annyi bizonyos, hogy a magyarok ezen elsőbbségökre és kiváltságos állásukra nemcsak fegyverökkel és Pannonia bírására való régibb jogukkal tettek érdemet, hanem hogy egyéb fényesen kipróbált és bevált nemzeti tulajdonságaiknál fogva e szerepre mintegy rátermetteknek bizonyultak és úgyszólván a Gondviselés választottjai voltak e helyen. Ha a különféle nemzetiséget végig szemléljük, a mely a német-frank uralom lehanyatlása után Pannoniában és körülötte lakott, akkor kiderül, hogy egyikének sem volt képessége olyan állami hatalmat teremteni, a mely a különnemű néptöredékeket egységes testté összekötni és a békét befelé biztosítani bírta volna. Az egymással hajba kapott németek a nyugati határnak csak egy részét kerítették hatalmokba, teljesen idegenek voltak az országban és gyűlöletesebbek a kelet felől betört, ural-altáji eredetű harczosoknál. Épen olyan kevéssé állhattak volna a szlávok a tarka-barka néptöredékek élére, mert szétzüllött és egymással meghasonlott állapotukban egészen addig a legcsekélyebb tehetséget sem mutatták államalkotásra.[268] Számukra nézve ugyan ők voltak az erősebbek, azonban pigra massa-t képeztek, harczias erények és azon viharos időkben nélkülözhetetlen uralkodói tehetség nélkül. Ha a Balti-tengertől az Aegei-tengerig húzódó szlávság szilárd egészet képezett volna, történelmi alakulásának talán más lett volna a vége. Azonban e hosszan elnyúló lánczba már korán tolódtak idegen szemek, kivált Pannoniában, a hol a hunnok elpusztulása után ugor-török elemek, közönséges nevökön avarok, ragadták magokhoz az uralmat és már ideje korán erős gátat vetettek a szláv hatalmi fensőségnek. Byzancznak még kevesebb reménye lehetett sikerre. Évszázadokig tartó küzdelme alatt soha sem vetette meg szilárdan lábát Pannoniában és jóllehet még az Árpád vezette magyarok letelepedése után is mindig tápláltak reményeket, a mi a görög egyház törekvéseiből kitetszik, kísérletei mégis inkább nyavalyás vén ember erőlködéseihez hasonlítottak, a ki kiaszott karját reszketve és hasztalanul nyújtja ki.

Ilyen viszonyok között jelentek meg az események színhelyén a magyarok, mint az állami és társadalmi rendnek és olyan pontnak tulajdonképeni megalapítói, a mely a Közép-Duna mellékén meggyülemlett ethnikai zűrzavar és tarka-barkaság kristályosodására alkalmas volt. Megjelenésök a három versengő elemet hátraszorította és az által, hogy a Kárpát-övezte honban letelepedtek, melyet maga a természet is egységes birodalomnak teremtett, földrészünknek ezen délkeleti vidéke a képzelhetőleg legkedvezőbb helyzetbe jutott. A magyarok uralmát nem kell a szlávság szívébe erőszakosan vert éknek tekinteni, hanem védőbástyának vagy az összeütközés mérséklésére való gátnak az itt egymásra zúduló germán, szláv és római-görög néptömegek közepett. E zajongó tenger hullámai soha sem csillapodtak volna le, ha a magyarság, a mely ethnikai tekintetben a versengők egyikéhez sem állott közel, közöttük fel nem emelkedett volna és ellenállásúl nem szolgált volna. A magyarok érdeméűl kell továbbá betudni, hogy fegyveres erejökkel és politikai ügyességökkel a török-tatár nomádok áradatát folyásában megakasztották, a mely az európai államok kötelékébe való belépésök után a Fekete-tenger és a Volga mellékéről nyugat felé zúdult, és hogy a nyugati keresztyénség állapotainak megszilárdulását már a X. és XI. században elősegítették. Hogy milyen következményeik lettek volna a besenyők, kúnok és mások betöréseinek Európa keleti részébe a keresztyén nyugat sorsát illetőleg, ha a magyarok nem szállták volna meg a Közép-Duna mellékét és ott államot nem alkottak volna, azt eddigelé meg nem fontolták. Csak a magyarság erős karja volt képes kelet és nyugat határa örökös eltolódásának véget vetni és Európa meg Ázsia között elválasztó falat emelni. Tehát nemcsak a XIII., XV. és XVI. században, hanem már sokkal előbb is Magyarország volt Európa védő bástyája, és a magyarságnak az Árpád-házzal létesült hatalmi fensősége ezen okból Európa szerencséje volt és a nyugati műveltség életre ébredésének javára vált!

 

XIX.
A MAGYARSÁG TOVÁBBI SORSA.

1. A MAGYAR ELEM ELHANYAGOLÁSA.

A tényezők, melyek a magyar ethnost megteremtették és megszilárdításában közreműködtek, az Árpádház uralkodásának idején nagyobb hatásnak örvendtek, mint az idegen dynastiák uralma alatt. Igaz ugyan, hogy Árpádnak egyik utódja sem tanusított a politikai életben észrevehető buzgalmat a magyar nemzetiség érdekében; egyikről sem tudjuk, hogy a magyarnak a szlávval és germánnal szemben különösen kedvezett; hiszen a kormány érdeklődésének középpontja a keresztyénség terjesztése és a nyugati erkölcsök meg szokások meghonosítása volt, tisztán nemzeti törekvések pedig az idők uralkodó szellemével ellenkeztek. A magyarságot nemzeti létének e sötét idejében először az államalkotás folyamában irányadó nemzeti szelleme keltette fel érzéketlenségéből, ez erősítette meg és ez győzött le minden nehézséget a másnemű elemekkel való küzdelemben; másodszor pedig nyugati szomszédjainak szakadatlan, majd nyilt, majd titkolt ellenségeskedése, mely a magyar elemnek vér és nyelv szerint való rokonságát a germánok, szlávok és olaszok ellen vívott harczban fegyverre szólította és szükségképen megedzette. Hogy mekkora volt már az első évszázadokban a külföld haragja és gyűlölete a magyarság ellen, az a középkori krónikások féktelen ócsárlásából tűnik ki.[269] Ezek a magyar harczosoknak csupán vitézségét és mértékletességét akarják elismerni, egyébképen pedig fajtalanságot, durvaságot, hitszegést, istentelenséget, fenhéjázást, rablásvágyat és minden egyéb elképzelhető bűnt vetnek nemzetünk szemére. Nyugaton a magyarságnak az Árpádház idejében épen semmi jó barátja sem volt. Hogy vajjon első királyaink az Árpád-házból különös szeretettel használták-e a magyar nyelvet, azt nehéz volna bebizonyítani; ha azonban azt tekintjük, hogy valamennyi török-tatár hódító szívósan ragaszkodik nemzeti eredetéhez, és ha meggondoljuk azt a tényt, a mely a magyar nevét övezte, bizonyosnak tarthatjuk, hogy valamennyi fejedelem Szent Istvántól III. Endréig okvetetlenül büszkeséggel telt el nemzeti tudatától és hogy minden bizonnyal inkább pártolta a magyar elemet, mint az ország többi nemzetiségét. A vegyes-házi királyokról azonban nem lehet ezt feltétlenül állítani. Az állapotok, a melyeket I. Károly és Nagy Lajos teremtett, mindazonáltal, hogy az állami ügyek rendjének hasznára váltak, a magyar nemzetiség gyarapodását kevéssé segítették elő. A régebbi idegen elemekhez akkor még olaszok is járultak, kiknek kereskedelmi szelleme az országon uralkodott; sok, az olaszból kölcsönzött szó a magyarban már ezen időből származik, holott más hazánknak Dalmácziával való viszonyából és hosszas harczaiból eredt. Az Anjou-ház uralkodói, kik olasz hazájokban a polgárság erejét és értékét kipróbálták, a magyar városoknak nem-magyar elemekből álló polgárságát kiváló védelmökben és jogokban részesítették, a mi műveltségi és emberiességi tekintetből bizonyára igazságos és hasznos dolog volt, azonban a magyarsághoz való szorosabb csatlakozásuknak útjában állott.

Csupán az Árpádok idejében hatalmas osztálylyá növekedett középnemesség lépett fel akkor is, mint előbb láttuk, a magyarság nemzeti eszméjének megtestesülésekép és igazi menedékekép. A magyar történelem első három évszázadának folyamán a középnemesség idegen elemek hozzájárulása által nyilván már régen elvesztette kezdetleges, tiszta ethnikai jellemét, mert szlávok, németek, románok, olaszok és egyéb, a királyok kedvezéséből vagy saját érdemökből e rendbe emelkedett nem-magyarok megnövelték számát és a minden neophytában meglevő rajongásukkal elősegítették a magyarság ügyét. A szellem azonban a régi maradt és a királyi adomány vagy hűbér következtében szláv, német és román népesség közé került magyar földbirtokosoknak vagy magyar tisztviselőknek okvetetlenűl még idegen fejedelmek uralkodása alatt is többé-kevésbbé sikerrel kellett a magyar nemzetiség képviselőiül működniök. Az adománylevelekben foglalt földrajzi névjegyzék számos bizonyítékot szolgáltat, hogy olyan vidékeken, melyeken ma kizárólag vagy legnagyobbrészt szlávok és románok laknak, magyar helynevek fordulnak elő, a mi sok esetben nemcsak az ilyen falvak és szállások előbbi birtokosainak, hanem általában lakosainak is magyar nemzetiségére mutat. Jóllehet az ország legfőbb hatalma idegen fejedelmek kezében volt, az első méltóságok viselői is, mint nevök mutatja, a magyar nemzetiséghez tartoztak; és jóllehet a műveltség és a hivatalok nyelve a latin volt, a fő- és al-nemességnek mégis a néppel való érintkezésében kiváló kedvvel lehetett és kellett is a magyarral, mint az ország nyelvével élnie. Igy meghagyta I. Lajos királyunk,[270] hogy az állami tisztviselőknek és hatóságoknak kötelessége hűségi esküjöket magyar nyelven tenniök, azt pedig csak úgy lehet megérteni, hogy sok, sőt legtöbb tisztviselő jártas volt nyelvünkben és hogy esetleges szláv, német vagy román származásuk nem is jött tekintetbe.

Lényeges támogatásra kellett a magyar elemnek idő jártával az egyházban találnia; az egyház először a népoktatásban és a hit megerősítése végett rászorult a magyar nyelvre, és másodszor az alsóbb papság azért is egészítette ki szívesen sorait az igazi magyar népből, mert a magyar elem általában már korán választotta nagy szeretettel a tisztviselői pályát és a keresztyén hitre való térése után már azon okból is szívesen lépett az egyházi pályára, mivel azon időben a papokat tekintették az ország igazi urainak, a mint hogy valóban urai is voltak.[271] A dolog természetéből következik, hogy a magyar nyelv ápolását nem lehetett tovább elhanyagolni. Már az Árpádok idején kellett a vallásos irodalom terén sokféle terméknek létre jönnie, ámbár e korszakból csak a már előbb említett Halotti Beszéd és Könyörgés, összesen 274 szó, meg a 70 szóból álló Königsbergi Töredék maradt ránk mint azon idő nyelvemléke. Később a magyart irodalmi nyelvül szent énekek meg legendák szerzésében és bibliafordításokban használták; a XIV. és XV. században a magyar nyelvet már tökéletesen kifejlődöttnek találjuk, és csakis a folytonos politikai zavarok és küzdelmek közt fáradságosan és lassan előre nyomakodó műveltségi szellemnek kell tulajdonítani, hogy nem jutott ránk előbbi időkből való világi nyelvemlék is. Hogy volt magyar nyelvű dal, ének és monda, a felől semmi kétség sincs, minthogy, mint már előbb kiemeltük, a törökök mindenha nagyon kedvelték a költészetet. Azonban nemcsak a daloknak nem maradt ránk semmi nyoma, hanem még az énekesek emléke is idegen, szláv névben él, tudniillik ebben: igrici,[272] a mi a délszláv igrati (játszani, énekelni, tánczolni) igéből származik. Ha az udvar és az uralkodó fejedelmek anyanyelve a magyar maradt volna, nyelvünk bizonyára előbb tört volna magának utat és diadalmaskodott volna a latinon, a hogy például Francziaországban történt, a hol Ile de France nyelve már a XII. században győzedelmeskedett a különféle nyelvjárásokon és patois-kon.[273] Azonban Magyarországon, a hol a népesség régtől fogya különnemű ethnikai elemekből állott és a hol még azonfölül idegen fejedelmek ültek a trónon, itt a latin nyelvnek kellett csakhamar műveltségi nyelvként egyedüli uralomra jutnia és a magyar nyelv emelkedését mindenképen meggátolnia. Irással való állandósítás nélkül a nyelv csak nehezen hódíthat, tengődik, de nem él, és így történt aztán, hogy a magyar népelem is az egész országban való szórványos elterjedése ellenére a helyett, hogy az idegen elemet megmagyarosította volna, nagyon is sok helyen idő jártával az idegen elemben felolvadt és elnemzetietlenedett. A magyarság elterjedése és kifejlődése az Árpádok idejében tehát csak időleges volt, kifelé terjedő, de be nem ható természetű, a mennyiben földrajzilag ugyan elterjedt, de nyelvi tekintetben a nagyobb tömegű, leginkább szláv és egyéb idegen elemeknek közepette nem birt megállani; nem is tekintve azt, hogy a Közép-Magyarországban egy tömegben lakó magyar elem legtöbbet szenvedett a mongolok iszonyatos pusztításától. Valamint az oszmánok csak hatalmuk megalapítása után, azaz történelmök első két évszázadában hódították meg rohammal a körülöttük levő idegen elemeket és olvasztották az oszmán nemzettestbe, később azonban a beolvasztás művét elhanyagolták és a nemzettest megerősítésében megállottak: épen úgy lehet ezt a tüneményt a magyaroknál is kimutatni. A honfoglalástól egész az állami hatalom megszilárdulásáig az uralkodó néposztály széltében-hosszában terjeszkedett ki a szent korona határai között és minden irányban küldött ki egyes gyarmatokat. Ilyen gyarmatok létezését a történelem csak alkalmilag említi, így például a szlavoniai magyarokét és egyéb, régebben fennállott telepeket németek, románok, horvátok és tótok között. Joggal utal Czoernig[274] azon körülményre, hogy olyan helynevek, mint a jelenleg német lakosságú Vas-vármegyében Alsó- és Felső-Erő meg Alsó- és Felső-Pulya, továbbá a Szerémségben Bajafalva, Györgyfalva, Kölgyes, Szőcs, Ujfalu stb., sőt még éjszakon is, Máramaros-vármegyében, azelőtt ott élt magyar népességről tesznek tanúságot. Végre az oklevelek gyűjteményei még arra is mutatnak, hogy a jelenleg majdnem kizárólag tót lakosságú Bars- és Nyitra-vármegyében is voltak egykor magyar telepek. Ha Magyarország története kevésbbé viharos lett volna és ha hazánk nem szolgált volna mindig Európa és Ázsia harczteréül, sőt kalandra és zsákmányra vágyó hadak és harczosok átvonulása útjáúl kelet és nyugat felől egyaránt, e telepek mint a vegyülés középpontjai bizonyára jobban jártak volna. Azonban kemény próbára tett hazánk sokáig nem nyugodhatott meg. Nyugati és déli szomszédjainak irigységétől, gyanakvásától és nagyravágyásától meg a keleti gyülevész hadak rabló és hódító járataitól egyaránt kellett szenvednie, és mivel királyaink ezenfölül nagyhatalmi politikájuk terveit is messze az ország határain túl terjesztették, a magyar népelem adta meg leginkább ennek is az árát. Nem szabad ugyanis felednünk, hogy a hadsereg a magyar állam kezdetétől fogva egész a legközelebbi multig főleg a tulajdonképeni magyarság soraiból szedte ujonczait és hogy, bármiképen fordult sorsunk, a magyarság képezte kiválóképen a natio militans-ot. Történelmileg nehéz ezt bebizonyítani, legalább seholsem emelték ki; de annál inkább bizonyítja e feltevést egyrészről a külföldi krónikások állítása, a kik csupán magyar és kún harczosokról szólnak, másrészt pedig egyéb népek hasonló példája. Igy látjuk például, hogy az oszmánság ijesztő fogyását Kis-Ázsiában főleg az évszázadokon át rája vetett súlyos véradó okozta, minthogy a hadsereg nagyobbára török nemzetiségű volt és még ma is abból való, a szultánok nagyszámú keresztyén alattvalói pedig a hadi szolgálattól mentesek. Törökországban, a hol a vallási érdekek közösségének következtében arabok, kurdok és albánok is juttattak tetemes adalékot a hadseregnek, e teher talán még kevésbbé nyomasztó volt a törökségre nézve, mint Magyarországon a magyarságra nézve, a mely a hadi foglalkozáson egész lelkével csüngött, az ország védelmét kizárólag legsajátosabb kötelességének tartotta, ezt büszkén magára vállalta és teljesítésében kezdettől fogva sokszorosan túltett szlávon, németen és a magyar birodalom egyéb lakosán. Ugyanazon mértékben tehát, a melyben az ország magyar népeleme a folytonos és hosszadalmas háborúk által számában megfogyott, a békésebb lelkületű és a fegyveres szolgálattól tartózkodó szlávságnak gyarapodnia kellett. Ez két irányból, tudniillik délről és éjszakról nyomult előre; a románok pedig, kiket eleinte mint szegényes juhászokat semmibe sem vettek, a délkeleti Kárpátok felől terjeszkedtek lassankint és hatottak előre a magyar fegyverek védelme alatt. Csak a Duna és Tisza közén meg Közép-Magyarország azon vidékein, a melyeken a magyarság kezdettől fogya egy tömegben és nagy számmal lépett fel és rokon török-tatár elemek magába fogadása által idegen nemzetiségek beavatkozása ellen biztonságban érezte magát, csak ott pattantak vissza eredménytelenül az időnkint rája zúduló hullámok, csak ott maradhatott meg a magyarság meglehetősen érintetlenül.

Az okokat kifejteni, a melyek a magyarság növekvését és az egész országon való elterjedését egy időre megakasztották, minden bizonnyal sokkal könnyebb, mint az időpontot meghatározni, a melyben a hanyatlás kezdődött. A soknemű sorscsapást és szerencsétlenséget, a mely Magyarországra a XIII. században nehezedett, a fejetlenséget és örökös zavart az utolsó Árpádok uralkodása alatt a magyarok is meg az idegen nemzetiségek is bizonyára egyformán érezték, mindez az uralkodó elemnek csak annyiban okozott nagyobb bajt, a mennyiben egyrészt a magyar előkelőségnek a folytonos háborúk következtében sokat kellett szenvednie, másrészt pedig a vége-láthatatlan síkon lakó magyarságot Batu Khán hadainak betörése és a Krisztus sírjához vonuló iszákos és verekedő szlávok és germánok erőszakoskodása inkább érte, mint a főútvonaltól félre, hegyvidékeken lakó idegen nemzetiségeket. Az okon, hogy miért nem juttatta nagyobb érvényre a magyarság nyelvi felsőbbségét az ország többi nemzetiségével szemben állami létezésének első századaiban és nemzeti erejének hatása alatt, csak az ütközhetik meg, a ki az ország nem-magyar lakosainak számbeli nagyobb hatalmát figyelmén kívül hagyja és a ki nem fontolja meg, hogy bármennyire tehetséges kisebbség bizony csak a béke oltalma alatt és magasabb fokú nemzeti műveltségének kedvezéséből sütheti nemzeti bélyegét a meghódított többségre. A nyelvi egység Franczia-, Angol-, Német- és Olaszországban csakis hasonló feltételekből eredt és pedig már akkor, midőn hazánkban még javában járta az ethnikai elemek hullámzása; a magyar nyelvnek nagyobb elterjedésére már azért sem lehetett gondolni, mert irodalmilag kevésbbé ápolták, mint német és szláv vetélytársát és már ez okból is el kellett tűrnie a latin nyelv uralmát. Az egészen sajátságos viszonyoknál fogva, a melyek hazánkban a nemzetiségeket illetőleg mindenkor uralkodtak, könnyen megfejthető, hogy az értelmiség, vagy az úgynevezett honoratiores, mindenkor beérte e jelzővel: magyarok, a nélkül, hogy bármi tekintettel lett volna tulajdonképeni anyanyelvére és Magyarországon kívül lakó törzsbeli rokonaival való viszonyaira. Akár szláv, akár német, akár oláh ajkú volt az értelmiséghez tartozó állampolgár, büszke volt valamennyi e czímére: Hungarus, és a mily közönbösnek látszott neki szűkebb nemzeti hovatartozása, épen olyan kevéssé ügyelt az ethnikai Hungarus az ő nyelvi magyarságára. Csak ritkán akadunk e kifejezésre: »Hungari proprie dicti«, megkülönböztetésül ettől: »Hungari« általában, mivel a nemzeti érzület az akkori felfogás szerint nem a nyelven, hanem a politikai hitvalláson alapult.

Az Árpádok uralkodása alatt is meg az erre következett évszázadban is elégségesnek tartották a magyar elem felsőbbségének biztosítására, ha az ország főméltóságai és legfőbb tisztviselői magyar eredetű férfiak voltak, és a néptömegek nemzetisége alárendelt állásuk és nyomasztó helyzetök folytán kevéssé került tekintetbe. Ezt a felsőbbséget a magyar elem a főpapság kivételével már kezdettől fogya megőrizte. Ennek bebizonyítására elég rápillantanunk a főméltóságok azon jegyzékére, a melyet Czinár Mór Fejér György Codex diplomaticus Hungariæ-jének adatai nyomán összeállított; ebben az illető férfiú személynevének nyelvi jelleméből nemzetisége kitetszik. Jóllehet a család- és nemzetségnevek használata csak a XIV. században áll elő, a XIII.-ban csak itt-ott, a XII.-ben pedig fölöttébb ritkán mutatkozik, mégis találunk a XI., XII. és XIII. század folyamán a méltóságok között magyar nevűeket; ilyenek például:

a) Nádorok.

Zache (1055)

Mochu (1192)

Jula (1075)

Mogy (1188)

Fanzal (1137)

Poch (1209)

Ompud (1165)

Opor (1299).

b) Grófok vagy királyi táblai bírák.

Cupan (1055)

Jula (1219)

Kuiar

Botyz (1223)

Achuz (1215)

Erney (1268)

Busa (1222)

Oguth (1273).

c) Magistri tavernicorum.

Pousa (1135)

Bikach (1145)

Chak (1250).

 

d) A királyok és királynék kanczellárjai.

Catapan (1193)

Farkas (1244)

Bulsu (1228)

Acho (1280).

A következő vármegyék: Abauj, Alba, Arad, Arva, Bach, Baranya, Bars, Békés, Bereg, Bihar, Bodrog, Vas, Csanád, Csongrád, Komárom, Gömör, Heves, Hont, Győr, Krassó, Liptó, Maramaros, Moson, Nográd, Nyitra, Pilis, Pozsony, Sáros, Szepes, Sümeg, Sopron, Strigon, Temes, Thurocz, Tolna, Trenchin, Ugocsa, Ungh, Veszprém, Zabolch, Zala, Zathmár, Zemplén, Zolnok, főispánjai (Supremi Comites) közt meg a kapcsolt részekben még sokkal több magyar nevű főúr fordul elő. Ismétlem, ezek csak egyes esetek; hiszen a családnév nélkül említett keresztnevek alatt minden bizonnyal szintén rejlenek tiszta magyar eredetű személyek. Az újabb korban, mikor a nemzetiség eszméje jutott diadalra, érthetetlennek látszik ugyan, hogyan öregbíthette a horvátországi Zrínyi és az oláh eredetű Hunyadi hősi pályafutása a magyarság fényét. Azonban a multban és kivált a középkorban, mikor nem az ethnikai, hanem a politikai nemzetiség volt a döntő, e czím: Hungarus egyetlen és hatalmas kötelékül szolgált az ország minden nemzetiségének egyesítésére, és ha valaki szorosabb ethnikai hovatartozásával állott elő, azt okvetetlenűl alacsonyabb műveltsége jelének tartották. A középkorban épen olyan kevéssé ügyeltek az ethnikai hovatartozásra, mint jelenleg a moszlim államokban, a melyek a műveltség azon fokán állanak, a melyet Európa a XIV. és XV. században elfoglalt; az oszmán birodalomban például kurd, arab, perzsa, albán, bosnyák stb. a legnagyobb súlyt moszlimségökre fektetik, saját nemzetiségöket pedig csak mellékesnek tekintik.

A ki jártas a magyar történelemben, talán kérdezi, hogy mikép esett, hogy hazánk fénykorában, Nagy Lajos uralkodása alatt, úgyszintén Zsigmond idejében (1342-1382. és 1387-1437.), a magyar elem nem lépett inkább előtérbe és nem tudta politikai vezérszerepét a beolvasztás érdekében jobban értékesíteni. Nos, a felelet erre igen egyszerű és nyilvánvaló. A magyar birodalomnak e fennen dicsőített időszakban, midőn három tenger képezte határát, inkább nemzetközi európai, mintsem tisztán magyar nemzeti jelleme volt. Az idegen származású fejedelmek, kik aligha birták a magyar nyelvet,[275] a magyarság iránt csekély vagy épen semmi érdeklődést sem tanusítottak, habár az olaszoknál, németeknél és szlávoknál a nemzeti élet már akkor utat tört magának az irodalomban, és habár el lehetett volna várni, hogy idegen fejedelmeink új, fogadott hazájukban a hasonló törekvéseket elősegíthették. Azonban, édes Istenem! mit törődhetett Nagy Lajos és Zsigmond a magyarsággal! Az ő eszményök a trón, hatalom és uralkodás, az uralmok alatt levő Magyarország politikai nagysága volt, nem pedig a magyarság nemzeti hegemóniája; hiszen ebben alkalmazkodni nem akaró eszközt, sőt veszedelmes ellenséget láttak, melynek gyarapodása semmiképen sem fekhetett szívökön.

E hideg közönbösség Magyarországnak magyar nemzeti jelleme iránt természetesen nem tarthatott sokáig, mert a szellem, mely a magyarság hatalmi felsőbbségét megalapította, csak szunnyadt és csupán egy lökés kellett, hogy felébredjen. A felsőbb rendek önkénye és kapzsisága, a szabad költözhetés jogának törvény és igéret ellenére való folytonos korlátozása, a kemény robot és a százféle nyomás, a mely alatt az alsóbb néposztályok a XIV. század első felében nyögtek, végre felnyitotta a nép szemét, és mint könnyen megfogható, a tiszta magyar elem volt az, a melyben a szabadság érzelme mindenkor mélyebben gyökerezett, mint a szlávok és románok szivében, és ez emelkedett fel és szállott először síkra jogaiért. Hogy e politikai mozgalomnak, mint például a bábolna-hegyi felkelésnek, tiszta nemzeti törekvés is képezte alapját, annak tudatában azon időben bizonyára senki sem volt; pedig mégis úgy volt a dolog. Hiába, nyelv és nemzetiség egymással legbensőbben összefüződő és egymástól elválaszthatatlan fogalom; a társadalomnak általánosságban telhetett ugyan kedve a latin nyelv egyetemes keresztyéni mezében, de a népnek, nevezetesen a magyarnak, az ő nemzeti nyelve sokkal drágább volt, hogysem ethnikai származásának e jelét és az ország többi nemzetisége felett való uralmának e jogczímét csak úgy könnyedén mellőzte volna. A XIV. században a magyar fordítások száma is, a bibliából, a zsoltárokból, egyházi énekek és legendák, már tetemesen gyarapodott, mert a reformáló mozgalom első szikrái, melyeket a huszitaság szórt, a magyar népelem szellemében több világosságot terjesztettek, mint az ország többi lakosában. Valamint a magyar nemesség nemzeti jellemében rejlő szabadságérzeténél fogva az európai szárazföldön elsőül emelkedett fel az uralkodó mindenhatósága ellen és csikarta ki 1231-ben II. Endrétől az arany bullát, úgy a nép alsóbb rendéből való magyar örömmel üdvözölte a reformatio hajnalának első sugarait mentőkül az egyháznak és a vele szövetkezett nemességnek túlságos hatalmától. Az egyház adta meg az első indítékot a magyar nyelv irodalmi megállapítására, az egyház erőszakoskodásai idézték elő a reformatiót és edzették meg a reformatióval egy időben támadt erősebb nemzetiségi érzelmet. A tisztán egyházi irodalmi termékeken kívül a XIV. századból csak egyes szógyűjtemények[276] maradtak ránk; a Nagy Lajos idejéből való esküformának valódiságát ugyanis többszörösen kétségbe vonták; azonban, ha a meglevő szövegekből itélünk, a magyar nyelvnek már sokkal előbb kellett irodalmilag készen lennie és még a világi érintkezésben is nagyobb használatra találnia, mint a mennyire a ránk maradt nyelvemlékek nyomán felteszik.

Magától értődik, hogy a XIV. századnak második és a XV.-nek első fele, midőn az oligarchák túlságos elhatalmasodása az országot folytonos zavarba és háborúba ejtette, még kevésbbé volt alkalmas a magyarságot erősbíteni és az ország többi nemzetisége fölé juttatni. Koromfekete sötétség követte az ideig-óráig való világosságot, melyet Nagy Lajos és Zsigmond fénykora terjesztett, és hogy a szerencsétlenség teljes legyen, épen akkor léptek fel délkeleten az oszmánok, az Ázsiából Európába hömpölygő török népáradatnak utolsó hullámai, kik épen azelőtt ötszáz esztendővel a Közép-Duna mellékére jutott testvéreikben lelték leghevesebb ellenségeiket és a magyar népelem további fejlődésének jelentékeny kárára voltak. Hunyadi Jánosnak hősi pályája és fiának, Hollós Mátyásnak dicsőséges uralkodása csak látszólag volt magyar nemzeti színezetű, mert Hunyadi János maga román eredetű volt és nem a magyarságnak, hanem a keresztyénségnek dicsőséggel koszorúzott hőse a félholddal való küzdelmében, kit mint Szibinyáni Jankót (Szebeni Jánost) a dél-szlávok is nemzeti hősükül ünnepelnek és kinek emléke még ma is él e nép dalaiban. Magyarsága épen olyan kérdéses volt, mint jeles fiáé, kinek uralkodói nagysága a politikai Magyarországot fény özönével árasztotta el, a magyar népiségnek magának azonban kevés vagy épen semmi értéket sem adott. Egyáltalán nem bizonyos, vajjon a cseh udvarban nevelkedett legnagyobb királyunk törődött-e különösen a magyar nyelv ápolásával, mert, holott nagyszámú cseh és még nagyobbszámú német oklevele van meg, egyetlen egy magyarul szerkesztett oklevele sem maradt ránk. A magyarsághoz való ragaszkodásának bizonyságául némelykor az olasz Martius Galeotti[277] leirását hozzák fel, a mely szerint Mátyás király udvarában étkezés alatt hárfások és egyéb zenészek a hősök tetteit magyar nyelven énekelték meg, sőt Fraknói[278] olasz forrásokból még azt is be akarja bizonyítani, hogy Mátyás neje, Beatrix olasz herczegnő, folyékonyan beszélt magyarul. Azonban e nézeteket nagy királyunk műveltségi törekvéseinek szellemével csak nehezen lehet megegyeztetni, mert eszményei ama kor általános műveltségében, nem pedig a nemzeti élet fejlesztésében és dicsőítésében tükröződtek. Ha olyan felvilágosult fejedelem, mint Mátyás, a magyarság iránt valóban szeretettel viselkedett volna, akkor irodalmi törekvéseiben a magyar nemzeti irányzat hathatósabban és erősebben nyilatkozott volna meg, mint a hogy a korából ránk jutott magyar irodalmi maradványokból látható. Azon fejedelemtől, a kinek azon korban legszebb könyvtára volt Európában, a kiben a festő- és építő-művészet meg a klasszikus hajdankornak irodalmi emlékei iránt olyan rendkívüli érzék volt, bizonyára el lehetett volna várni, hogy saját nemzetisége vagyis a magyarság iránt legalább annyi érzéket mutasson, a mennyit például azon kor franczia és német fejedelmei honuk nemzeti irodalma iránt tanusítottak. Hiszen Olaszországban, Mátyás király műveltségének igazi kútfejében, a nemzetiségi eszme már akkor teljesen életre ébredt; Ariosto már akkor adott olasz hazafias fájdalmának a következő sorokban kifejezést:

Dormi Italia imbriaca e non ti pesa
Ch' ora di questa gente, ora di quella
Che già serva ti fu, sei fatta ancella.[279]

Azzal, hogy magyar énekeseket bocsátott udvarába, Mátyás király tulajdonképen csak magyarajku udvari embereinek és harczosainak mulattatásáról gondoskodott; neki magának anyanyelve köznapiasnak és póriasnak tetszhetett, a melyre épen semmi figyelmet sem fordított és, mivel a kiválóbb rendek latinul értettek, nem is volt kénytelen fordítani. Galeotti, az előbb említett olasz szerző, a következőt írja: »A németek, csehek, lengyelek néha anyanyelvökön, többnyire latinon írnak: az egész keresztyénségben csak Magyarország ír egyedül latinul. Mert a magyar nyelv nem könnyen írható, mivelhogy a pontozásnak legkisebb változtatása és különbsége megváltoztatja a kifejezés értelmét.«[280] Ezen állítás azonban önmagával való ellenmondás, mert ha csakugyan úgy lett volna a dolog, hogy a magyarok latinul írtak, nem pedig magyarul, hogyan tudhatta volna meg az olasz a pontozás nagy jelentőségét, és másodszor, hogyan támadt az a nagyszámú vallási tanító, úgy szintén világi tartalmú irodalmi maradvány, a mely azon korból származik és jelenleg is megvan, és a melyet Toldy irodalomtörténetében említ?[281] Nem a magyar nyelv volt fogyatékos, hanem nagy királyunk magyar nemzeti érzete, és teljesen egyetértünk Hunfalvyval, midőn azt mondja, hogy: »Az 1466. évben leírt magyar evangélium nem tétovázó, hanem megállapodott, biztos nyelvet mutat, melyen úgy írhattak volna, mint akár az olaszon: de a Mátyás korabeli társadalomnak nem kell vala magyar irodalom.«[282] Igenis, valljuk meg nyiltan, legnagyobb királyunk nagy volt a szónak politikai értelmében, de nem nemzetileg értve; az ő szeme előtt még a Szent István korából való hagyomány lebegett, mely szerint a soknyelvű államnak sok a haszna; nem akarta megérteni és hazánk akkori műveltségi állapotánál fogya nem is bírta megérteni, hogy az államnak csak erős nemzeti elemben van legjobb támasztéka; és mivel a magyarság hegemoniáját elhanyagolta, azért uralma nagyszerű épületének is csakhamar romba kellett dőlnie. Állam, melynek ép, nemzeti alapja hiányzik, soha sem bírt megmaradni.

 

2. A NEMZETI SZELLEM ÉBREDÉSE.

A mit világi nagyság és hatalom nem hozott létre, az a szellem gerjedelmeinek sikerült, és a mit a magyar állam virágkora elhanyagolt, azt a szorongatás és üldözés ideje szerencsére pótolta. Ha ugyanis népünk sorsát némi figyelemmel kísérjük, azt látjuk, hogy a nagy szerencsétlenség, a mely nemzetünket a mohácsi csatával (1526.) sújtotta, a tulajdonképeni magyarság felvirágzására sokkal eredményesebb volt, mint nagy fejedelmeink uralkodásának minden szerencséje és dicsősége. Az ország nagy részének a töröktől való meghódítása és a reformácziónak mind inkább terjedő szelleme két olyan, egy időben megjelenő esemény, a mely ugyan egymással semmiféle összefüggésben sem volt, de a magyar nemzeti szellem előmozdításához egyaránt lényegesen járult. A mi a reformácziót illeti, már rámutattunk arra, hogy a magyar nép féktelen szabadsági érzékének a katholikus egyház szolgasága és kényurasága lelke mélyéből gyűlöletes volt. Valamint a Szent István korabeli magyar fellázadt Róma igája ellen, úgy a reformáczió korában is nyomasztónak érezte a nép a dézsmát, adót és robotot, melyet az igen nagy gazdagságától túlságos hatalomra jutott magyarországi egyház vállára rakott. A reformácziótól teremtett utat és módot tehát, hogy az Isten szolgáinak súlyos jármától megmeneküljön, Magyarország nagyon szívesen fogadta, Luther és Kálvin tanítását szinte egyszerre elfogadta és a török uralom elkerülhetetlen sorsába belenyugodva legalább némi vigaszt talált abban, hogy a katholikus egyháztól, előbbi sanyargatójától, megmenekült. A török fegyverek győzelme a renaissance korában a többi európai országokban észrevehető művelődési lendületre végzetes volt, a magyar nemzeti élet területén azonban jótékonyakká váltak következményei. Az által, hogy Mohács mezején a magyar egyházfejedelmek nagy része elesett, a reformácziónak szabadabb folyása lett, az országnak a törököktől megszállott részeiben Róma parancsszavának eredménytelenül kellett elhangzania és semmi sem állott a reformáczió terjedésének útjában. Az ország moszlim gazdái, kik minden keresztyént káfirként (gyaurként) megvetettek, a reformáló mozgalmat már azért is szerették jobban, mert a Rómától való elpártolás a nyugattól való elszakadást jelentett, különösen Austriától, a mely cselfogásainak hálóját hazánkban még a mohácsi vész előtt vetette ki és a melyet a törökök veszedelmesebbnek tartottak a magára hagyott Magyarországnál.

Ha a törökök két évszázaddal előbb törtek volna hazánkba, ezen elszakadása a nyugattól az országra nézve sokkal végzetesebbé vált volna, mivel ázsiai világnézetének akkor még izzó szikráit a még nem egészen összevegyült török-tatár elemekkel szemben friss, lángra szító fuvalom érte volna. Ámde a XVI. században ilyenféle veszedelem többé nem volt. Az elszakadás csupán látszólagos volt; valósággal hazánk a reformáczió által az igazi nyugathoz közelebb került. A magyarság onnantól fogya politikai és szellemi tekintetben saját lábán állott. Mindenfelől fenyegető harczai közepett teljesen felébredt benne igazi nemzeti létezésének tudata, és midőn a külföldi protestánsokkal való, folyton növekvő közlekedése arról győzte meg, hogy a nép oktatása czéljából nem latinul kell írni, hanem a nép nyelvén, akkor a magyar irodalom szorgalmas és komoly művelése és felvirágzása sem késhetett sokáig. Nemcsak a theologiai iratok száma gyarapodott már a XVI. század első felében tetemesen, hanem a polgári és politikai életben is használták attól fogva a magyart irodalmi nyelvül. Valamint e szó: katholikus, osztrák és latin szinte egyértelművé vált, épen úgy lett csakhamar azonossá a protestáns, hazafias és igazi magyar fogalma, és még szláv- meg német-ajkú magyar polgárok és nemesek is igyekeztek magyarul írni és beszélni, csak hogy jó magyaroknak tartsák.

Igen, ama nagy csapástól, a mely nemzetünket Mohácsnál érte, az első igazi csíra fejlődött a mai magyarság felvirágzására! A XVI. századtól fogva a magyar nyelv és vele együtt az ethnikai magyarság becsületre tett szert. Az irodalom különféle ágainak termékei feltűnően szaporodnak; a XVII. században még virágkorát is érte el irodalmunk; nevezetes azonban, hogy alig növekedett az osztrák hatás hazánkban a török hatalom pusztultával, már is megint lassan hanyatlott a magyar nemzeti irányzat és a szép eredménnyel kecsegtető lendületben levő magyar irodalom apránkint elpusztult. A török barbárság tehát a magyarság boldogulására sokkal kedvezőbb volt a polgáriasító Austriánál, kérdezhetné valaki. Igenis, szeretnők felelni, és pedig a következő okokból. Igaz ugyan, hogy a török a hódoltság idején nemzetünk testének nagy kárt okozott, mert kivált a magyar népességet szörnyen megdézsmálta, de a nemzet szellemének hasznára volt, mert a nyugattól cserben hagyott magyarság azon időtől kezdve ébredezett nemzeti érzéketlenségének álmából, arra szorult, hogy maga segítsen önmagán, és a vármegyéknek meg a kerületeknek, melyek 1848-ig országgyűléseinken nagyon jelentősek, önkormányzatát a török uralom keltette életre.[283] Másodszor azt is a török uralomnak lehet tulajdonítani, hogy a magyarság, mivel külön-külön álló szállásaiból és falvaiból kizavarták, akkor telepedett meg először városokban, a hol nagyobb biztonságban érezte magát. Ezzel hintette el a magyar polgárság első magvát; e rend ugyanis mindaddig hiányzott hazánkban, pedig ennek fönnállása nélkül egészséges nemzeti megerősödés egészen képzelhetetlen. Lángelméjű, de a török iránt ellenséges indulatú történetírónk, Salamon Ferencz panaszkodik Buda, Pest, Székes-Fejérvár, Esztergom, Pécs, Temesvár stb. török barbárság okozta romlásán, a közben azonban elfelejti, hogy e gyászos esemény országunk polgáriasultságát ugyan keményen sújtotta, de nem különösen a magyar néptörzset, a mely egész addig keveset lakott városokban, mert hiszen a polgári elem kezdetben az úgynevezett hospites-ből és utóbb is nem-magyarokból állott. Nagy-Kőrös, Kecskemét, Halas, Szeged a török időben lett az igazi magyar polgárságnak megannyi középpontjává és még egészen az új korig is ezen városok szorgalmas, józan és jól gazdálkodó polgársága az egyetlen, a mely nem keletkezett idegen elemekből, ennélfogya tiszta magyar eredetű. Nem tekintve e különösen magyar városok felvirágzását, az addig kiváló szeretettel birtokán időző magyar középnemesség is a városokban keresett menedéket. Ez az ott uralkodó német elemnek megmagyarosításához kevéssel járult, de a polgársággal való érintkezése által előbbi durvaságának jó nagy része lecsiszolódott, a nemes ember a nyugatiak gondolkodása módjához közeledett, a nélkül azonban, hogy nemzeti bélyege kárát vallotta volna. Harmadszor a török uralom hazánknak Austriától való elszakadását és olyan pártnak föllendülését mozdította elő, a mely Magyarország önállóságáért és nemzeti kormányáért küzdött. Thököli, Bocskay és Rákóczy törekvéseiben kiválóan magyar hazafias jellem nyilvánult, az ő lobogóik alatt a magyarság souverain hatalomként lépett fel a külfölddel való alkudozásaiban, és e kiválóan nemzeti bélyeg a magyar faj tekintélyét is emelte kifelé és egyúttal a magyarság erkölcsi megerősítéséhez is járult benn az országban. Az országnak osztrák-katholikus pártja Pázmán lángelméje és ékesszólása mellett sem tett a nemzeti szellemnek korántsem olyan szolgálatokat, a milyenekkel az úgynevezett protestáns lázadó magyarok kitüntek.

Igaz, hogy a sok súlyos veszteség és mély seb, melylyel a százötven esztendeig tartó török garázdálkodás hazánkat sujtotta, a magyar alföldön lakó magyarság anyagi boldogulását két évszázaddal késleltette, mert hogy milyen borzasztóan kipusztította a magyar alföld lakosságát a törökök garázdálkodása, annak szomorú bizonyságát adják Salamon és Acsády művei. A törökök elvonulása után hazánk iszonyatos sivataghoz hasonlított, és az emberből kipusztult vidékek benépesítése végett egész népvándorlások támadtak. Magyar gyarmatok vonultak az ország éjszaki feléből a néptelen vidékekre, mi által magyar nyelvszigetek támadtak, a nélkül azonban, hogy tartósak lettek volna. A külföldről német és franczia gyarmatosokat hívtak az országba és délen 30,000 szerb családot telepítettek le. Ezen újonnan beszármaztatott idegen elemek semmiképen sem voltak a magyarság kibontakozásának javára, de ha mindent összefoglalva a török uralom hatását tüzetesen megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy a török nemzetünknek csak anyagát gyengítette, nem pedig szellemét, és hogy uralma a magyar nemzeti szellem kibontakozására nézve korántsem lehetett olyan végzetes és vészhozó, mint Austria politikája, a mely kezdettől fogya a magyar néptörzsben látta kelet felé törekvő hatalmának megalapításában a legnagyobb akadályt, melynek elhárítására semmi eszköztől sem riadt vissza, semmi fáradságot sem sajnált.

Különben hogyan volna lehetséges és szabad azon általános, a nemzeti egyéniség kiemelkedésére irányult mozgalmat észre nem venni, a mely a XVI. századtól fogya egész Európában elterjedt és a melynek, habár lassú és nehézkes lépésben haladt is, természeti törvényen alapuló feszülési erejénél fogya az összes keresztyén nyugatra, tehát Magyarországra is ki kellett terjednie? A nemzetiségi eszme, habár csak a jelen század folyamán értékesítették a politika szolgálatában, már azóta él és működik, mióta nemzetiségek vannak, vagyis mióta nyelv, erkölcs és származás az emberi társadalom egyes töredékeit a valóságos vagy képzelt közösség kötelékével egyesítette. A szorosabb együvétartozásnak ezen érzelme majdnem mindenütt az előre haladó művelődés mértékéhez képest jutott diadalra és az állami életben a szellemileg vagy anyagilag gyengébb elemnek az erkölcsileg vagy természetileg erősebbtől való elnyelését okozta. A legtöbb nyugati nemzet már a XIV. században állapodott meg nemzeti egységében, habár a szlávok teljes beolvasztása Németország keleti részén és a burgundiaké Francziaországban csak később következett be. Európa délkeleti része, melyet a soha meg nem nyugvó ázsiai ethnikai tengernek folytonos hullámcsapása szüntelenül megrázkódtatott, nem volt olyan szerencsés, mint földrészünk nyugati vidékei. Oroszországban, Magyarországban és a Balkán-félszigeten később végződött be a népvándorlás és az ethnikai elemeknek ide-oda hullámzása egészen az újkorig tartott.[284] A megszilárdulás folyama vagyis egynemű nemzeti test megalkotása itt késett. Erőszakos eszközökkel segítette az állam, például Oroszországban, a kisebbséget nemzeti hegemóniára; azonban a magyarság nem volt e tekintetben oly szerencsés, mint a szlávság Oroszországban. Keleten és nyugaton a magyarságot folytonosan ellenségeinek viharos támadásai érték, a művelődés haladásának útján szüntelenül akadályokra bukkant és ennek folytán már azért sem gondolhatott az uralmának meghódolt idegen elemek erőszakos megmagyarosítására, mert politikai felsőbbségének tudatában biztosnak érezte magát és mivel az erőszakos beolvasztás e lovagias népnek nemeskeblűségével, talán büszkeségével nem egyezett meg.

A szomszédos nyugati államok és országok példája a magyarságra csak annyiban tett hatást, hogy nemzetiségök megerősítése végett a magyar nyelv továbbképzését tűzték ki czélul és a XVI. századtól kezdve anyanyelvüket nemcsak az egyházi irodalom területén, hanem a világi költészetben, a történetírásban, a jogtudományban és a philologiában is mind több tiszteletben részesítették. Valamint a keresztyénség harcza a félhold ellen Gundulič Iván[285] délszláv költőt »Oszmán« czímű eposának költésére lelkesítette (1626), a melyben az 1621-iki török-lengyel háborút és főleg II. Oszmán sorsát énekelte meg, úgy Zrínyi Miklósnak hősi halála Szigetvárnál dédunokáját, Zrínyi Miklós grófot az első magyar epos, a Zrínyiász szerzésére ihlette. Hogy a délszláv epos a magyart negyedszázaddal megelőzte, az azt bizonyítja, hogy az olasz irodalom a szomszédos délszlávságra kedvezőbben bírt hatni, mint az akkor még gyermekkorában levő német irodalom a magyarra. Egyébben azonban a magyar elem művelődési törekvései délszláv szomszédjait messze elhagyták, mert a kötelékek, melyek a protestáns Magyarországot Németországgal összefűzték, már korán vonzottak tanulni vágyó magyarokat német főiskolákba és a baseli, genfi, heidelbergi, strassburgi és wittenbergi egyetem hatása számos magyarországi iskola felállításában vált észrevehetővé. A katholikusok sem maradtak el művelődési törekvéseikre nézve szabadabban gondolkodó honfitársaiktól. A művelődés élénk szelleme szállotta meg a népesség legkülönbözőbb osztályait és az azon korban az irodalom különféle területein támadt termékek arról tanuskodnak, hogy Magyarország már a XVI. században a török sanyargatása ellenére testestül-lelkestül a nyugathoz csatlakozott és ragyogó határkövet állított fel kelet felé.

A következő évszázadban a művelődési törekvések mindinkább gyarapodtak. Protestánsok és katholikusok sikeresen vetélkedtek egymással. Emezeknek az uralkodó egyház védelme kedvezett, ennek következtében kétségtelenül kevesebbel járultak a magyar nemzeti műveltség kifejlesztéséhez, mint a protestánsok, a kiknek létezési feltétele a néptömegek felvilágosításában rejlett és a kik ezért már korán azonosították magokat a magyarsággal. Azonban igazságtalanság volna a magyarországi katholicismusnak magyar hazafiságban való szűkölködést vetni szemére, és ha az ország két nagy pártja között különbséget lehet tenni, az abban áll, hogy a protestánsok Rómától való elszakadásuk következtében a latin nyelv helyett korábban és gyakrabban éltek hazai nyelvünkkel és hogy ennek emeléséhez sokkal többel járultak, mint a katholikusok. Sajnos, mindemellett a két felekezet között inkább kívülről, mint belülről szított viszálkodás, - vallási rajongás ugyanis sohasem bírt magyar földön tenyészni, - a nemzeti művelődési törekvés folyamában mégis egy időre zavart okozott, és a szatmári békétől kezdve (1711.) nemzeti nyelvünk és irodalmunk hosszú álomba merült, mint Toldy helyesen mondja.[286] A magyar nyelvet megint kiszorította helyéből a latin, de mikor II. József ezt a német nyelvvel akarta pótolni, akkor a magyarok nemzeti érzelme ismét annál hevesebben ébredt fel, mivel azon időben másféle példák is nyugaton a nemzetiségi eszme megerősítésére sarkalták és mivel a magyar nyelv addigi fejlődésében már egészen alkalmas volt a műveltség közvetítőjeül szolgálni.

Attól fogva, vagyis a XIX. századtól kezdve a magyar irodalom óriási léptekkel haladt előre, jóllehet nyelvünk maga politikai téren csak a negyvenes években jutott tiszteletre és ámbár a kolostorok iskolái nemzeti nyelvünket még mindig alája rendelték a latinnak.[287] Azonban tartós nem lehetett a nyomás. Azon hatalmas lendülettel, melyet a XIX. század szellemi élete vett, és a nemzeti ébredés meg a politikai szabadság szoros összefüggésénél fogva a magyar irodalom már századunk közepén elérte tetejét és ma már mint egészen egyenlőrangú helyezhető a többi nyugati irodalom mellé.

 

3. IRODALOM ÉS POLITIKA A NEMZETISÉG SZOLGÁLATÁBAN.

Ha már most a nemzeti nyelv műveléséből és a nemzeti irodalom növekvő jelentőségéből támadt eredményeken szemlélődésbe bocsátkozunk, akkor első sorban az a kérdés tolul elénk: mit nyert a nemzettest, azaz a magyarság e törekvésekből? Másutt kinálkozó példákból itélve fel kellene tennünk, hogy valamely nemzeti nyelv kiművelésének és öregbített tekintélyének feltétlenül az illető népelem valóságos kiterjedését azaz számbeli gyarapodását kellene okoznia, és pedig annál inkább, ha az uralkodó, tehát a szellemi vezetőségre is képes elem nyelvéről van szó. A magyar nyelv kifejlődésével és megerősödésével azonban másképen állt a dolog. A magyar nyelv kezdettől fogva a latinban és utóbb a németben hatalmas vetélytársára akadt, csak nehezen lehetett irányadóvá és egyedüli uralmáról semmi szín alatt sem lehetett szó. Irodalmi fellendülésének haszna főleg a nemzeti elem megerősítésében és anyanyelvéhez való nagyobb ragaszkodásában állott, és az országnak idegennyelvű területein tett esetleges hódításai alapjukban véve csak egyes emberekre terjeszkedhettek ki, a kik a politikai magyarság állami hatalmának képviselőiül szlávok, németek vagy románok közepett már előbb működtek és a magyar hegemonia kedveért aztán nyelvileg is megmagyarosodtak. Ezen ország egyes idegennyelvű polgárainak a külföldön rosszul értelmezett megmagyarosítása, mint már jeleztük, még a királyságnak Szent Istvántól való megalapítása előtt kezdődött és kevés megszakítással kilencz évszázadon át mindig folyt. Kezdetét természetesen valamely magyar mellék- vagy családnév felvételével vette, ez azonban messzebb hatott, mint idegennyelvű azaz latin előneveknek felvétele nyugati Európában. Az a német vagy svéd ember, a ki a Faber, Niger, Melanchthon, Calvinus, Sartor stb. nevet felvette, mindig megmaradt tősgyökeres német vagy svéd nemzetiségűnek, holott a megmagyarosodott szláv vagy német testestül-lelkestül fordult a magyarsághoz, sőt mindenha a magyar érdekek legbuzgóbb harczosává vált. Ha tehát a magyar fegyverek dicsősége nyugaton a honfoglalás idején és az erre következett állami rend korszaka annyi idegen elemet juttatott a magyarságba, könnyen megfejthető, hogy a később beállott nemzeti ébredésnek még nagyobb vonzóereje volt, és hogy a magyar értelmiségnek, nem pedig a népnek sorait növelte.

Hogy nemzeti nyelvünk művelődése és emelkedése nem járt karöltve a tulajdonképeni magyarság gyarapodásával, sőt az államról és nemzetiségről azon korban még uralkodó felfogásnak következtében nem is járhatott, azon épen nem csudálkozhatunk. Valamint állami létezésünk első évszázadaiban a vallási közösség vagyis a keresztyénség volt a döntő, épen úgy alakult ki később az állameszme, tekintet nélkül az ethnikai hovatartozásra. A történelem bizonyítja, hogy akárhány, szorosan véve nemzeti mozgalom országunknak magyaroktól kevésbbé vagy épen nem lakott éjszaki vidékein terjedt el és lelt táplálékot. Rákóczy, Thököli és Bocskay hadi erejöket hazánk éjszaki vidékein szedték és a kuruczok közt, valamint a vallás szabadságáért és az osztrák kényuralom ellen küzdő seregek soraiban szlávok és németek épen olyan buzgalommal állottak, mint telivér magyarok, ámbár ezeket tartották mindenütt és mindig a felkelés zászlóvivőinek és a magyar ügy védelmezőinek. Csakhogy ilyen mozgalmak vezetőit és indítóit nemcsak politikai, hanem ethnikai tekintetben is áthatotta a magyarság szelleme és nincsen kétség, hogy az úgynevezett honoratiores legtöbbje Felső-Magyarországban már régóta a magyart tekintette anyanyelvének és irodalmilag is ápolta a latin mellett. Hiszen ez a szellem különben már kezdettől fogva volt irányadó országunk politikai életében, és az emberiség történelme kevés olyan példát mutat, hogy olyan csekély kisebbség benne lakozó nagyobb politikai erejével és felsőbbségének nemzeti öntudatával fenn birta magát tartani, mint a magyarokról látjuk. Még a nyelvi jellem sem volt mindig mértékadó, mert mindig akadt kivételkép egyes szláv ajkú, de igaz magyar érzelmű nemes ember és tisztviselő; ilyenek még századunk első felében is voltak; azonban az úgynevezett gentry, nem pedig a városokban lakó polgári elem, képezte mindig a magyarság kiegészítő részét.

A vezető körökben, azaz a tulajdonképeni nemzeti szellem képviselői között a magyarság gyarapodása folytonos volt, épen úgy, mint az oszmánoknál, kiknél a kurd, arab, bosnyák és görög bégek és pasák majdnem mind tudtak törökül és törököknek vallották magukat. Az előbbieknél épen úgy mint ez utóbbiaknál az állam és műveltség nyelve elősegítette az összevegyülés folyamát, a nép zöménél azonban ezen eszköz a kevésbbé élénk művelődési szellem miatt nem volt kielégítő; és valamint a török állam nem volt képes, de meg eszeágában sem volt, a kurdokat, arabokat, bosnyákokat és görögöket megtörökösíteni, épen úgy maradt a magyar királyság parasztrendje is érintetlen e nemzeti áramlattól. Sőt ellenkezőleg, a magyar népelem a nemzeti eszme ébredése óta nemcsak nem gyarapodott, hanem bizonyos vidékeken meg is fogyott. A magyar nemzeti ujjászületés korszaka szerencsétlenségünkre egy időre esett a török uralom okozta anyagi pusztulással és a belső háborúk súlyos nyomorúságával, és mialatt egyrészt a magyar elem meg a többi nemzetiség gyarapodása egyaránt akadályra talált, azonfelül még az a szerencsétlenség is érte a magyarokat, hogy a török dúlása által lakosságukból kipusztult és sivataggá vált ősi székhelyeiken, a magyar alföldön mutatkozó hézagokat idegen beköltözöttekkel kellett kitölteni. A török kiűzése után történt ugyanis, hogy a német telepeket Buda környékén, Pilis, Tolna, Baranya és Bács vármegyékben meg a Bánságban megalapították. A németek beköltözésének árama még később is tartott, mint Schwicker J. H. tanár kitünő művéből[288] kitetszik, kivált országunk déli részén Maria Theresia és II. József alatt, minthogy sok vidékről rendeltek hazánkba gyarmatosokat, kiket sokféle kedvezménynyel halmoztak el. Ilyen vidékek voltak: Lotharingia, Trier, Elsass, a Fekete-erdő, Breisgau, Fürstenberg, Pfalz, Elő-Austria, Mainz, Luxenburg, Nassau, a frank és sváb föld, Baden-Baden, Lamberg, Tirol, Felső-Austria és Schweiz.

A magyarságot onnan nem szorították ki, hanem helyettesítették; az ott található helynevek ugyanis, mint Becskerek, Besenyő, Bogáros, Csatád, Gyarmatha, Gyertyámos, Perjámos, Rékás, Szakálháza, Zádorlak és egyebek, meg e mostan román lakta helységek: Zsombolya, Keresztes, Hidegkút stb. azt bizonyítják, hogy ott azelőtt magyarok laktak, a mint hogy általában ott a magyar népelemnek a török hódoltságig túlnyomó többségben kellett lennie.

Hasonló okokból és hasonló viszonyok közt következett be a szerb elem beköltözése, még pedig a magyarságnak nem csekély kárára. A szerbek már a XV. század első tizedeiben kezdtek ide szállinkózni, midőn az iszlám győzelmes fellépése a Balkán-félszigeten a szláv keresztyénséget új haza keresésére kényszerítette és magától érthetőleg a szomszéd Magyarországot tette vándorlásuk czéljává. Egyes szerb gyarmatok már 1412-ből valók, például a budai; nagyobb beköltözések, például a Knyaz Pavel vezette, 1481-ben voltak és állítólag 50,000 szerbnél többet juttattak országunkba. Később Czár Jován 12,000 szerbbel jött hazánkba és 1699-ben zúdult a nagy költözési áradat, 40,000 szerb család, tehát legkevesebb 120,000 lélek, Csernovics Arzén érsek vezetése alatt Magyarországba. Ha mindehhez a történelemben nem említett, előbb vagy utóbb beköltözött, kisebb csapatokba verődött szerb gyarmatosokat[289] számítjuk, szemmel láthatóvá lesz, hogy ezen jelenleg egy millióra rúgó népelem a magyarság terjeszkedésének Dél-Magyarországban jelentékenyen útjában állott, sőt a németekkel együtt főoknak tekintendő, hogy a magyarok az Árpádok idejében ott bírt helyzetöket újra el nem foglalhatták. A mi délen akadályul volt, az országunk keleti részén még inkább vált érezhetővé; a románok ugyanis Moldvából és Oláhországból, a hol a félhold uralma tartósabb volt, hazánk keleti vidékeire vándoroltak, az osztrák kormány ellentállása és tilalma ellenére a törökök kitakarodása után a Bánságban mind inkább elterjedtek és honunk keleti végvidékein megvetették lábukat.[290] A mi pedig a tótságnak az ország éjszaki részén való kiterjedését illeti, eléggé ismeretes, hogy a régibb, még Szvatopluk idején ott megtelepült szláv népesség az Árpádok uralkodása alatt új jövevényekkel gyarapodott, mire egyéb között a Decretum Colomani I. c. 80. vonatkozik,[291] a melyben liberi hospites slavi in aliorum terris laborantes-ről van szó. A XV. században a husziták portyázásai több gyarmatot hagytak országunkban és a Gömör-, Hont-, Bars- és Nógrád-vármegyében lakó jelenkori tótok közül sokan cseh-morva származásúak.

Látjuk tehát, hogyan vesztett a magyarság, a történelmi események súlyos csapásaitól leginkább sújtva, mindenfelől szorongatva és mindenünnen kiszorítva, mind inkább talajt és hogyan kellett végül főleg az ország azon részeire szorítkoznia, a melyeket hódító ősei nomád szellemének következtében a honfoglalás idején elfoglalt. Egyetlen tekintettel megláthatjuk Magyarország néprajzi térképén, hogy a magyar elem legtisztábban az ország azon részén található, a mely keleten Bereg- és Szatmár-vármegyétől Aradig, délen a Maros alsó részének jobb partjától Bajáig, nyugaton a Duna balpartjának mentén Budapesttől Mohácsig és éjszakon a Beregszásztól Székes-Fejérvárig húzható vonal irányában terjed, holott a Duna jobb partján az ország nyugati határáig kisebb-nagyobb német-ethnikai és szlovén csoportok tarkállanak, éjszakon pedig Ung-vármegyétől egész Pozsonyig részint egy tömegben lakó szláv népesség, részint e népelemnek kisebb vagy nagyobb pontjai találhatók. Általános áttekintés szerint ethnikai térképünk keretét keleten a románság, a székelyek és szászok földjének kivételével, éjszakon ruténok és tótok, nyugaton németek és szlovénok, végre délen románok, szerbek és horvátok képezik. Ha az egyes nemzetiségek földrajzi elterjedését lélekszámuk szerint itéljük meg, a magyar elem absolut többségét a következő vármegyékben találjuk:

Abauj-Torna,

Heves,

Bács-Bodrog,

Jász-N.-Kún-Szolnok,

Baranya,

Komárom,

Békés,

Nógrád,

Bihar,

Pest-Pilis,

Borsod,

Somogy,

Csanád,

Sopron,

Csík,

Szabolcs,

Csongrád,

Szatmár,

Esztergom,

Tolna,

Fehér,

Udvarhely,

Gömör,

Vas,

Győr,

Zala,

Hajdú,

Zemplén;

Háromszék,

 

a románok absolut többségét a következő vármegyékben:

Alsó-Fehér,

Fogaras,

Arad,

Hunyad,

Besztercze-Naszód,

Kis-Küküllő,

Brassó,

Kolozs,

Krassó-Szörény,

Szilágy,

Maros-Torda,

Szolnok-Doboka.

Nagy-Küküllő,

Temes,

Szeben,

Torda-Aranyos;

a németek absolut többségét a következő vármegyékben:

Moson és Torontál;

a tótok absolut többségét a következő vármegyékben:

Árva,

Sáros,

Bars,

Szepes,

Hont,

Trencsén,

Liptó,

Turócz,

Nyitra,

Zólyom;

Pozsony,

 

végül pedig a ruténoknak absolut többségök a következő vármegyékben van:

Bereg,

Ugocsa,

Máramaros,

Ung.

Az itt említett 63 vármegye közül a magyaroké 30-ban, a románoké 16-ban, a tótoké 11-ben, a németeké 2-ben és a ruténoké 4-ben az absolut többség; a magyarság tehát földrajzi tekintetben az egész országban leginkább terjedt is el és szám tekintetében is az összes népesség 52 százalékát képezi.

Ebből aztán az a megczáfolhatatlan tény következik, hogy a magyarság sorsának kutatásában mindig két tényezőt kell szemünk előtt tartanunk: a) az alsó néposztályt, és b) az úri rendet, a melyet közönségesen középnemességnek neveznek. A mi a magyar népelemet illeti, ennek gyengülése vagy számbeli fogyása, elkezdve az Árpád-ház kihaltától, egészen a legújabb kor kezdetéig, azaz öt évszázadra terjedő időszak alatt szüntelenül tartott. Háború, elemi csapás, belső zavar és a békés életmódra meg a földművelésre inkább hajló bevándorlóknak később bekövetkezett ideözönlése a magyar elem sorait megritkította és számát egész az újkoriglan az ország nem-magyar nemzetiségeinek összes számához képest ijesztő kisebbségben tüntette fel. Acsády Ignácz szorgalommal készült műveiből[292] legjobban látható a törökök dúlásától lakosságából kipusztult ország ijesztő képe. Minden előtt látható, hogy a magyar alföldnek és a török hadi mozdulatok főútja mentén levő helyeknek lakossága legtöbbet szenvedett. Felperzselt házaknak 1553-ban kelt összeírása szerint

Sopron-vármegyében

573 elhamvasztott ház

Szabolcs       «

756          «          «

Közép-Szolnok-vármegyében

883          «          «

Vas-vármegyében

1114         «          «

Zala              «

1617         «          «

volt. Minél számosabb volt a tiszta magyar népesség, annál nagyobb volt a pusztulás, és nem szabad azon csudálkoznunk, hogy Acsády adatai szerint Magyarország összes lakosainak száma a XVI. század közepén 1.100,000-re és az azután következő évszázad közepe táján legfölebb 2.000,000-ra tehető. Ha azt tekintjük, hogy a magyarság a jelen évszázad első felében hazánk összes népességének még csak harmad részét képezte, akkor a magyarok és nem-magyarok számának viszonyából kiderülő százalék azon időben minden bizonnyal még kedvezőtlenebb volt, és a magyar nép összes száma a XVII. század vége felé a legjobb esetben 6 vagy 700,000 lélekre rúgott.

Ez a kisebbség már előbb is feltünt: Kollár Ádámról, Oláh Miklós »Hungaria et Atila« czímű munkájának kiadójáról ismeretes, hogy 1763-ban a következőt irta: »Az ország legkisebb része az, a melyen magyar-ajkú nép lakik, és valóban félhetni, hogy a magyar nyelv épen úgy el fog enyészni, mint a kúnok nyelve«.[293] Hasonlóképen nyilatkozik Schwartner 1798-ban, a magyar királyság statisztikájában,[294] és 1844-ben Jerney a következőt jegyzi meg:[295] »Őseink hajdani dolgairól elmélkedve, sokszor tevém sajátommá azon eszmét: mikép az ide költözött maroknyi magyar nemzet nyelve és nemzetisége talán már rég eltűnt volna a Duna és Tisza mellékeiről, hahogy kelet és nyugot tartományiból a vezérek meg Árpád-családi királyok alatt a földre özönlött sokféle népek mindenike a magyartól különböző saját nyelvet ápol vala itt megszállása korában.« Igen, ettől határozottan lehetett volna tartani, de nem akkor, mint Jerney tévesen felteszi, ha az idegenek saját nyelvöket megtartották volna, hanem akkor, ha a magyarság előkelősége már korán az egész országon elterjedvén hegemoniájának alapját meg nem erősítette és a nemzeti szellemet fenn nem tartotta volna.

A magyarság ereje és éltető szelleme országunk anyagi hanyatlása után nem annyira a népben, hanem inkább a középnemességben és a társadalom azon előkelőségében rejlett, a mely mint földbirtokos, politikai tisztviselő és vármegye feje Szent István koronája területének széltében hosszában mindenfelé lakott tótok, horvátok, szerbek, ruténok, románok és németek közepett és ott latin közlekedési nyelve ellenére a magyarság képét viselte. Valamint a honfoglalás idején Pannonia népességének többsége az ázsiai pusztaság maroknyi bátor harczosának meghódolt és később az ország műveltségileg átalakult uraitól vezetve a keresztyén nyugati erkölcs útjára tért, épen úgy volt a magyar kisebbség az, a mely évszázadokon át a politikai fensőbbséget kezében tartotta és a nélkül, hogy az alája vetett tömegek ethnikai átalakítására gondolt volna, politikailag egységes Magyarországot teremtett. Az ország értelmiségének túlnyomó többsége nemcsak magyar érzelmű volt, hanem legtöbbnyire ethnikai tekintetben is a magyar népelemhez tartozott, habár eredetére nézve olyan elemekből származott, a melyek csak idő jártával magyarosodtak meg. Zrínyi Miklós gróf, a horvát bán, írta az első magyar epost és az Éjszak-Magyarországban szlávoknak közepette lakó dynasták voltak épen azok, a kik szigorúan nemzeti irányzatukkal tüntek ki és a magyarság diadaláért vagyonukat és véröket áldozták. Hogy aztán az igazi magyar népelem mindamellett szám tekintetében nem gyarapodott és ethnikai számerejében nem bírta azt a polczot elérni, a mely politikai jelentőségénél fogva megillette, az könnyen megfejthető, ha a következőt fontoljuk meg. Először a nemzetiség eszméje csak irodalmi, nem pedig egyúttal politikai téren is tört magának utat. Az országnak egységes testté való átalakítása az uralkodó elemnek a XVIII. században csak úgy nem jutott eszébe, mint az Árpád-házi fejedelmeknek. Sokkal kevésbbé Szent István vélt elvéhez, tudniillik e mondáshoz: »Unius linguæ uniusque moris regnum imbecille et fragile est« való ragaszkodásból történt ez, mint inkább az ország belső viszonyaiból következő közönbösségből és az állam megszilárdulására szükséges eszközök ki nem elégítő méltatásából. Magyarország művelődési tekintetben azt a helyet foglalta el Európában, a mely földrajzi helyzetének megfelel, vagyis a nyugati műveltségnek keleti határát képezte, és valamint sok más feltételben, úgy azon politikai hatalmi eszközök megteremtésében és értékesítésében is elmaradt, a melyek nyelvileg különnemű elemeiből egységes nemzettestet alkothattak volna. A mit Franczia-, Német- és Olaszország a műveltségnek és kedvező politikai viszonyoknak oltalma alatt részint a középkorban, részint a renaissance korszakának kezdetén ért el, e feladattal szemben hazánk a jelenkorban áll, és magától értődik, hogy a nehézség a dolog megváltozott állása következtében annál nagyobb.

Másodszor ethnikai egységnek vagy a magyarság túlnyomó többségének létrejötte, még ha a szándék meg is lett volna, azelőtt Magyarország és Austria politikai viszonyain okvetetlenül hajótörést szenvedett volna. Austria, a mely a »Divide et impera« jelmondatának követésével hazánkban folyton a viszálkodás magvát hintette el, bizony a magyart tartotta mindig politikai czéljai legnagyobb ellenzőjének és semmiképen sem segítette elő nemzeti elemünknek gyarapodását és boldogulását. Mint hazánk története mutatja, a magyarság növekvése mindig külső hatalmi hatásoktól való függetlenségének mértékében haladt előre. A reformáczió által keletkezett egyházi autonomia volt a magyar nemzeti elem emelkedésének első tényezője és, ámbár a törökkel való szövetkezés sok áldozatot követelt és sok bajjal járt, a XVII. meg a XVIII. század osztrák-ellenes mozgalmai a magyarság ügyének többet használtak a még oly komoly szándékú polgáriasító kísérleteknél, a melyek Bécsből indultak ki.

Hogy mily szoros kapcsolatban van a nép erejének anyagi kifejlődése a nemzeti öntudattal és a szabadság intézményeivel, azt bizonyítja a magyarság számbeli növekvése jelen századunkban.[296] Fényes szerint a magyarok száma 1840-ben 4.812,759 volt, 1870-ben Keleti Károly[297] már 5.504,260-at mutat ki, 1880-ban a magyarok számát 6.478,711-re és az 1890-ben tartott legújabb népszámlálás szerint 8.000,000-ra teszik. A magyarságnak e rendkívüli gyarapodását a magyar állameszme érvényre való jutásának, helyesebben a magyar állami nyelv törvényes alkalmazásának kell tulajdonítani, és ezen növekvés magától érthetőleg idő haladtával tartós is lesz. Ha régebben a magyarok fegyvereinek dicsősége és az állam alapításában meg fentartásában való ügyességök tette a különféle nemzetiségeket a magyarsághoz hasonlókká, akkor a modern idők szellemének megfelelően a műveltség és a szabadság fogja ugyanazt a szolgálatot tenni, azaz magyarosító hatást gyakorolni. Meddig terjed majd a beolvasztás e folyamata, az a jövendő kérdése, és hogy erre feleletet találjunk, figyelmünket a jelen idő magyarságára fordítjuk és különösen physikai meg psychikai tulajdonságaival akarunk behatóan foglalkozni. Meg nem állhatjuk azonban, hogy azt a prognostikont már most is ki ne fejezzük, hogy, ha Magyarországnak a béke kedvez és ha az anyagi és szellemi haladás útján, a melyre legújabban lépett, semmi meg nem zavarja, akkor a magyar elem számbeli erejével a többi nemzetiséget okvetetlenül annyira felülmúlja, hogy hegemoniája minden körülmény között biztossá válik.

 

XX.
A JELENKOR MAGYARSÁGA.

1. A PHYSIKUM.

A ki az előbbi lapokat csak némi figyelemre méltatta és kivált a ki azon sokféle ethnikai elemet tekintetbe vette, a melyből a magyarok népe legelején keletkezett és hogy miképen kapott történelmi fejlődésének folyamán folytonosan új meg új járulékokat kívülről, az a mai magyarokban nyilván bármi egyebet fedezhet fel, csak épen physikai tekintetben egynemű elemekből támadt nemzettestet nem láthat, következőleg semmi kizárólagos, ural-altáji eredetre valló jellemzőséget sem. Vegyüléknép ugyan az ismert világnak legtöbb, vagy épen valamennyi népe, mert a fajok kereszteződésétől mentten maradt népek a mesék országába valók. Holott azonban egyes nagyobb népcsoportok a történelem változó eseteinek kevésbbé kitéve hamarabb találtak nyugalomra és gyorsabban állandósodhattak meg, ennélfogva alakulásuk folyamának első változati fokain kevésbbé is érhette idegen elemek betörése: más, kevésbbé kedvező viszonyok közt levő népek, a sorstól ide s tova vetve, nemzeti létökért való vad küzdelmekben idegen vérrel való gyakoribb és mélyebbre ható összevegyülés ellen nem bírtak védekezni. Ez kivált ott esett meg, a hol valamely nép két különböző műveltségi világ határára és egészen idegen ethnikai testek közé került. Ott a vegyülés ténye tartósabb és észrevehetőbb lett, és a két idegen test közé tolakodó nép magától érthetőleg mindenha rendkívüli változásoknak volt kitéve.

Az Ázsia és Európa határain szlávok, germánok és görögök közé ékelődött magyarok természetesen még kevésbbé védekezhettek a mindenfelől rájok törő idegen ethnikai elemek ellen, és Európának meg Ázsiának valamennyi vegyüléknépe között a magyarok bizonyára a legkülönösebb módon össze-vissza hányt-vetett ethnost képezik. Az első stádiumban ugorokból és törökökből összetett keretbe a későbbi évszázadok folyamán különféle ázsiai és európai néptöredékek illeszkedtek, és semmi sem veszedelmesebb, mint a physikai jellemzőség szempontjából kiindulva a magyarokat ma ázsiaiaknak állítani és testi ismertető-jeleikre való tekintettel bennök olyan embereket keresni, a kik anthropographiai vonatkozásban nem Európához, hanem Ázsiához tartoznak. A magyarokkal hasonló sorsban osztoznak a törökökből, görögökből, örményekből, kurdokból, syriaiakból és szlávokból össze-vissza alakult oszmánok is, és a mily nehéz volna tiszta oszmán őstypusról beszélni, épen olyan téves volna azt képzelni, hogy a magyarok bizonyos ethnographiai ismertető jele habitusukból, physiognomiájukból, hajukból és arczuk színéből kitetszik. A milyen vegyes tehát a nemzet különböző alkotó része, olyan az ország mai lakosságának physiognomikája is. Sem szemök és hajuk színében, sem koponyájuk alakulatában, sem arczuk vonásában és testök alkatában, sehol, sehol sem ismerhető fel az egységnek határozott jele vagy a közös fajbeli leszármazás bizonyítéka. Ha effélét sejteni vagy felfedezni akarna valaki, az annyi volna, mint a történelem meghazudtolása; holott ugyanis e nép keletkezésének első korszakát bővebben nem ismeretes ugorok és török-tatárok egyes töredékeiből való vegyülék jellemzi és az egész avar korszak eseményei homályban vannak, a mai Magyarország a IX. századtól kezdve körülbelül a XIII. század végéig a legkülönbözőbb ethnikai elemek kohójául szolgált. Ugorok, törökök, éjszaki és déli szlávok, germánok, kúnok, khazarok, besenyők, tatárok, görögök, zsidók és a legkülönbözőbb származású európaiak a legfurcsább össze-visszaságban keveredtek egymásba és egymás közé, sőt még a szláv elemről is, a mely határozottan a többséget képezte, nehéz volna a szláv typusnak valamely határozott nyomát kimutatni.

Még sokkal nehezebb, sőt egyenesen lehetetlen volna a magyarok mai irányadó népének alapelemében ural-altáji, illetőleg török leszármazásának physikai nyomait felfedezni, mert ha fel is teszünk bizonyos különös magyar typust, az fajok kereszteződéséből támadt, hasonló égalji és földterületi feltételek alatt felnövekedett jelenkori, de nem mult időbeli emberfajnak közösségét ábrázolja. Aristokratikus hiuság, kétséges oklevelek állítására támaszkodva, egyes családokat egyenes vonalban az Árpáddal honunkba jött vitézektől származtat. Lehet, hogy a képzelem játszi alkotása itt néha a valóság területére csap át és hogy szórványos esetekben a családfa az atavismus kései gyümölcseit termette, de a ki a honfoglalásban részt vett hősök elenyészően csekély számáról helyes fogalmat alkotott magának és a ki ezen évtizedeken át véres harczot vívó vitézek sorsát jól meggondolta, azt a ius primae occupationis gőzköre aligha fogja elámítani. Ősmagyar, a ki e jogczímre hivatkozhatott, már a XII. században is nagy ritkaság számba mehetett, a történelem későbbi folyamában pedig felettébb illusoriusnak kell olyannak létezését tekintenünk. A mai Magyarország ethnikai alakulata bizony olyan évszázadokon át húzódó történeti események terméke, a melyek alatt talán a társadalomnak csak egyes osztályait érintette kevésbbé a vegyülés folyamata, a népesség zöme azonban szakadatlan és hatalmas változásoknak volt kitéve. A tintának, melylyel egyes családok genealógiáját megörökítették, a vérrel, mely epigonjaiknak ereiben csergedez, semmi köze sincsen. Az ethnographusnak legkevésbbé szabad engednie, hogy az irott szó és az élő test különbsége megtévessze, és bármennyire tiszteljük közép- és főnemességünk kegyeletét valóságos vagy vélt ősei iránt, még sem állhatjuk meg, hogy ne állítsuk a következőt: a magyarok mai nemzedékének ereiben az ősmagyar vérnek egyetlen cseppecskéje sincsen többé meg. Tehát a legalsó néprétegekről, a magyar nép nagy tömegéről fogják kérdezni: Ott már csak nem törölődött el végkép az ősi typus, ott már csak található az ősi magyarság nyoma? Ott sem! azt kell felelnünk. Ott még kevésbbé, mint a felsőbb körökben. Először a magyarságban nem a népből alakult ki az úri osztály, a hogy különben mindenütt szokott lenni, hanem ellenkezőleg, a magyar úri osztály teremtette a magyar népet, minthogy a honfoglalás előtt is meg utána is mindig az ural-altáji elem volt a harczos, az uralkodó és a parancsoló. Másodszor már az ősi kezdet alapvonásain megvan a vegyülék jelleme, és habár ez a vegyülék eleinte stereotyp lett és ideig-óráig talán az egységesség bizonyos mértékét megtartotta, hogyan lehetne a későbbi változásokat figyelmünkön kívül hagynunk, a melyek a IX. századtól a XIII.-ig bekövetkeztek, és különösen: hogyan kerülhetné el figyelmünket az, hogy a magyarság az utolsó két évszázad alatt alig egy millióról majdnem nyolcz millióra növekedett, nyilván nem természetes szaporodással, hanem idegen elemek beolvasztásával?

Igenis, a modern korszellemmel ellenkező nemzeti előitéleteket és a faji egység gyermekesen hiú ábrándját elhagyva a mai magyarságot tehát egész bátran olyan ethnosnak nyilváníthatjuk, a mely physikai tekintetben az ugyanazon szélességi fokok és hasonló égalji meg földterületi viszonyok között élő egyéb emberektől csakis annyiban különbözik, hogy itt a fajok kereszteződése nagyobb mértékeket öltött és tartósabb volt, mint egyebütt; tehát physikai tekintetben egységes, bizonyos ismertető-jelek által erős kifejezést nyerő jellemzőségről kevésbbé lehet szó. Ott, a hol a nép törzsöke a később hozzá csatlakozott elemeket számban felülmulta, vagyis a hol a kisebbség oszlott el a többségben, ott talán szabad és lehet uralkodó physikai jellemzéket feltenni, például az angoloknál, svédeknél és spanyoloknál. Nehezebb ezt olyan esetekben felvenni, mikor az egyes alapelemek nagyobb töredékekből álltak, például Olaszországban; legnehezebb azonban az oszmánoknál és magyaroknál, a hol harczias kisebbség nyelt el különféle idegen elemekből álló többséget, önmagát átalakította és ethnikai tarka-barkaságot hozott létre.

Ha a magyar nép különös physikai jellemzőségéről általában szó lehetne, ez legfeljebb bizonyos vidékekre, azaz a népnek olyan részeire terjedne ki, a hol az egyes alkotó-részek mennyiségét és minőségét többé-kevésbbé ki lehet mutatni. Ilyen, különnemű elemekből álló testnél, ha nemzedékeken át külső járulékoktól mentten él tovább, közös erkölcsök és szokások védelmében és hasonló égalji meg földterületi feltételek alatt bizony könnyen merülnek fel közös physikai jellemzőség nyomai, de ezen nyomok nem értékesíthetők az ősi typus tanúiúl. A magyar alföld lakosában joggal lehetne az ural-altáji ősi typus meglepőbb nyomait keresnünk, minthogy ott szeretett ősidőtől fogva népünk leginkább lakni, és az ottani lakosság középnagyságú, csontos testalkata, a török-tatárok egy különössége, valóban ily felvételre bátorítana is. Azonban a helyrajz tanúsága szerint ott is ősidőtől fogva szlávok laktak, hiszen e helynevek: Debreczen, Csongrád, Bogyiszló, Szoboszló, Szolnok s egyebek legjobban bizonyítják ezt, és csak egyes puszták meg később alapított helységek nevének nyelvi jelleme mutat magyar népességre. A Dunán túl, különösen Somogyban és Zalában, a hol eleinte az avarság nagy számban volt határőrűl a szlávság ellen és a hol később besenyők nagyobb számmal telepedtek le, a lakosság az eredeti fajnak akárhány nyomát, így például a besenyők dús, fekete haját megóvta. Az ősi typus egyes momentumai talán egyebütt is kitünnek, így például a göcsejiek, ormánságiak és a Mátra-vidék palóczai között; ez utóbbiak tudvalevőleg genetikailag egységes török néptörzset képeztek[298] és részint a honfoglalás alatt, részint azután telepedtek meg ott; azonban egységes jellemzőséget, a milyen például az évszázadokon át idegen vér bevegyülésétől megkímélt tótságé az éjszaki vármegyékben és a később bevándorolt és egy tömegben megmaradt szerb, román és német telepeké, a magyarság összességében hiába keresnénk. A nemzeti hiúságnak, a mely a magyarok őseiben olyan szívesen igen hatalmas, egységes népet szeretne látni, a mi állításunk, hogy egyáltalában nincsen jelenleg kimutatható, egységes magyar typus, meglehet, nem tetszik, de a történelmi nyilvánvalóságon alapuló tények ékesebben szólnak a hazafias érzelmekből képződött ábrándozásnál. Ha lángelméjű regényírónk, Jókai Mór, attól tart, hogy a felületes szemlélő könnyen arra a téves gondolatra juthat, hogy a magyar nép több fajnak keveréke, a melyeket az évszázadok tűzpróbája eggyé olvasztott,[299] épen az igazságnak adott kifejezést; a magyarság ugyanis nemcsak hogy vegyülék-népet képez, hanem ez az ismeretes világnak legeslegtarkább vegyüléknépe, mivel Magyarország sok századon át a kelet és nyugat felől megindult tarka népelemek lerakodási helye és kristályosodási pontja volt. Ha már általában a magyar nép physikai ismertető-jeleiről szólunk, ezeket azon testi jelességekben kellene látnunk, a melyek fajok kereszteződésekor mindenütt észrevehetők, a magyaroknál pedig, a kiknél az összevegyülés aránylag sokkal nagyobb volt, inkább szöknek szemünkbe. Nincsen abban kétség, hogy Magyarországon van egész Európában a legszebb emberfaj és már évszázadokkal ezelőtt ezt dalolta a német költő: »Schöne Leiber fand in Ungarn ich, doch Geist nur am Rhein«.

 

2. A SZELLEMI ÉS ERKÖLCSI ÉLET.

A magyarok testi külsőségében az ural-altáji, akár ugor, akár török-tatár ősi typusnak minden emlékeztető jelét kereken megtagadhatjuk, de már ősi erkölcsi életök egyes mozzanatait illetőleg nagyobb óvatosságra van szükségünk, sőt a nélkül, hogy különös vérmességet árulnánk el, feltehetjük, hogy még mindig emlékeztet a magyarok mai nemzeti életét jellemző képnek néhány, igaz, hogy csak bágyadt vonása ázsiai ősi hazájokban maradt rokonaiknak élete módjára. Hogy e téren szabályszerű összehasonlító tanulmányokba bocsátkozhassunk, a magyar nép ethnographiai képének készen kellene előttünk lennie; ez azonban, sajnos, még nincsen meg.[300] Teljes joggal intézheti hozzánk bárki e kérdést: ugyan hogy lehet az, hogy olyan néptörzs, a melyet évszázadokon át bolyongásai és ideiglenes megtelepedései közben olyan sokféle, különböző idegen hatás ért; olyan nép, a mely eredeti élete módját már régen elhagyta, a mely régi vallását és erkölcsét újjal cserélte fel: - hogy olyan népen az ősi erkölcsvilág nyomai még felfedezhetők? Erre adott feleletünk e könyv bevezetésében leírt mondatunkba foglalható össze: »A test meghal, de a szellem él«, és az erkölcsi életben nyilvánuló szellem tényleg a magyar nép egész élete és gondolkodása módjában ki is tünik, jóllehet erkölcsi életének első alapvonásai ugor-török színezetűek voltak, ethnikai életének további folyamában pedig pogány-szláv, keresztyén, germán és egyéb műveltségi hatások következtében folyvást átalakultak. Hogy a különféle kútfők nyomára juthasson az ember, a megfelelő anyagot össze kellene gyűjteni, megrostálni és összehasonlítani; ez olyan munka, a melyben nagy köszönet volna és a mely még mesterét várja; nekünk erre vállalkoznunk sem erőnk, sem képességünk nincs. A mythologiai mozzanatokra nézve Ipolyi Arnold gondos munkája nem egy értékes adatot szerzett, de az analogiák rendszeres kifejtésére egyrészről hiányzott benne a magyarok mostani és a multban élt törzsrokonainak ide vágó viszonyaiban való jártasság, másrészről pedig nem rendelkezett azon eszközökkel, a melyek az ázsiai rokon ural-altájiak erkölcsi képével való összehasonlítást lehetővé tették volna. És valóban, a történelemtől meg nem világított korszak népeinek szellemi életébe való behatás mindig a legnehezebb feladatok közé tartozik. Ugyanígy van a dolog a mondákkal és mesékkel is, a melyeket Gyulai Pál és Arany László buzgóan összegyűjtöttek és a melyek közül egyesek az anatoliai, ázerbajdsáni és középázsiai törököknek hasonló szellemi termékeivel megegyezést mutatnak fel. Sőt a népköltés is, a mint Erdélyi és Kriza gyűjteményében előttünk van, feltünő megegyezést tanusít a volgai törökök és az ufai meg az orenburgi baskirok népies dalaival és énekeivel.[301] Keleti színezetet meglehet, hogy helylyel-közzel a románok és szerbek népköltéséből is ki lehet mutatni, azonban annyira át meg át nem hatott délkeleti Európa semmiféle népének költésén az ázsiai népies múzsa szelleme, oly dúsan sehol sem virágzik a napkeleti tropus és metaphora, mint a magyarok dalain.

Különben az összehasonlító néppsychologiának nemcsak ezen felette érdekes részleteiből akarunk az ázsiai szellemi irány mozzanataira következtetni. Azon vonásokat akarjuk a magyarság népjelleméből kiemelni, a melyek török nomádok életéhez szokott szemnek okvetetlenül azonnal feltünnek, olyan vonásokat, a melyek a százszoros idegen műveltségi hatás és az égalji meg az ethnikai viszonyok ellenére még mindig meglehetős épségben maradtak meg. Magától értődik, hogy e vonások az erkölcsi világnak inkább belső, mint külső bélyegére terjeszkednek ki, ámbár még ezen utóbbinak körében is akárhány emlékök maradt. Hadd említsük minden előtt a zenét és a tánczot, az emberi kedély azon nyilvánulatait, a melyek a lélek legbelsejéből és a vérből fakadnak, a melyekben semmi színlelés, semmi utánzás nem működhetik ösztönzőként, a hol az ember ősi mivoltában mutatkozik és az örömtől felizgatott kedélyének ezen kitörését ősi tulajdonául megőrzi, drága kincséűl, a melyet semmiféle, bármiképen alakult idegen hatás egykönnyen el nem torzíthat. Nos tehát, a magyar zene és a magyar táncz valódi ázsiai eredetű, bármit írt is irigység és tudatlanság ezen állítás ellen. A magyar népéletnek e két mozzanata Ázsiának nem déli, hanem éjszaki feléből származik, és a mi különösen a tánczot illeti, a csárdás némely változata még ma is felfedezhető olyan kaukázusi és altáji népeknél, a melyeknél az iszlám komor és önsanyargató monotheismusa a »fáni dunjá« (a világ mulandósága) tanításának halálszínével még meg nem halványította jókedveket. A lezginka-ban, vagyis a lezgi néven ismeretes georgiai nemzeti tánczban, kivált azon alakjában, a mely nem a polgáriasult tifliszieknél, hanem a nép között szokásos, a tánczosnő kecsesen ingerkedve mindenfelé aprózza a lépést, hogy tánczosát kikerülje, a ki sebes, harczias lépésben üldözi, míg eléri és megkapja, mire aztán vele együtt mint a forgószél, úgy kering körül. A tánczosnő megint kisiklik tánczosa kezéből, ez megint elkapja, szakasztott úgy, a hogy csárdásunkban szokták. A cserkeszek Addighi-törzsének tánczában ezt a hasonlóságot még feltünőbbnek találtam, és ki tudja, a hasonlóságnak hány más, még nagyobb momentuma maradt volna még ránk, ha a mindent átalakító vallás e népek régi szokásait meg nem változtatta volna!

A zenét illetőleg dalaink bánatos, búsongó nótái egész tisztán ázsiai eredete mellett bizonyítanak. Régebbi műveim egyikében[302] már rámutattam arra, hogy valamennyi ázsiai, kivált pedig az ural-altáji népek dalaiban borongó kedélyhangulat, mélységes búbánat hangja szólal meg, hogy igazi mivoltjuk szerint valósággal inkább panaszos, mint örömmel teli dalok nevét érdemlik meg és hogy e kifejezésünk: »Sírva vigad a magyar« ezen eszmemenetnek egészen találó magyarázata. Ezt bizonyítják még az érintett fogalmakra vonatkozó szók is. A török nyelvben ezen igék: sírni, beszélni, dalolni és ujongani ugyanazon tőszótagból származnak[303] és a magyar ének, ínek a török ün, in (ünie, inle), azaz: panaszkodni, sóhajtozni, tőnek rokona. Ha visszaidézem emlékembe azon esti társaságokat a művelt Ázsiában, mikor a művész kánun nevű húros hangszerén takszim-jait (ábrándozásait) előadta és e síró-jajgató hangokkal hallgatóit a legbúsabb, de egyúttal legizgatottabb hangulatba ejtette, a melyet képzelhetni; ha továbbá azon pillanatokról emlékezem meg, a melyeket sátor alatt a pusztán éltem át, midőn a baksi (énekes) dutara-jának (kéthúrú hangszerének) kiséretében jajgatva, nyöszörögve és siránkozva énekelte dalait, a körben kuporodó turkomán batir-ok (vitézek) pedig, a kik közül mindegyik eljátszatta a nótáját, mint nálunk is szokásos, eleinte mellök mélyéből feltörő sóhajokkal fejezték ki megindulásukat, később pedig lelkesedésük lázában felugráltak, a földhöz csapkodták süvegjöket és eszelősökként viselkedve karban az énekessel daloltak: akkor tudtam meg, milyen az ázsiai zene hatása. Igen, akkor találtam meg azon képnek hű mását, hogyan mulat a magyar, a mint a czigány hegedűjének vagy czimbalmának[304] bánatosan borongó nótáját lélekzetét is visszafojtva hallgatja, majd lehajtja fejét és zokog, mintha már itt volna a világ vége, majd meg a frissnek megzendülésére fokosát megforgatva felszökken, mintha az egész világot hívná fel harczra. Az ázsiaiak népies zenéjéből a friss egészen kipusztult, mert világfájdalom és önkényuralom minden vígságot kiirtott; a magyar azonban, a ki ősi honában, a pusztaságon termett szabadságának szeretetét Európába is elhozta, dalában fájdalmat és örömet felváltva fejez ki. Vajjon a mai magyarok táncza és zenéje Árpád magyarjaitól származik-e vagy pedig már az avaroknál is megvolt-e, azt nehéz volna eldönteni. Én hajlandó vagyok az előbbit gondolni, még pedig azért, mert a hasonlóság a kaukázusi népeknél inkább kimutatható, mint más ázsiai népeknél, és mivel Árpád magyarjai az osszétokkal és alánokkal közlekedtek, a mennyiben ezeknek közbenjárásával a perzsa műveltség sok mozzanatát a Duna mellékére juttatták. Bármi különösnek tetszhetik, a magyarok tánczában és zenéjében azon szokások emléke él, a melyek a középkorban a Kaspi-tó éjszaki vidékétől kezdve a Fekete-tenger mellékén végig egészen a Dunáig uralkodtak; e szokások azon műveltségi világnak sajátságát képezték, a melynek legmesszebb nyugatra eső képviselője a magyarság volt.

Egyéb, a külső életre vonatkozó momentumokban, a milyenek az élelem, a viselet meg a születéssel, házassággal és halállal egybekötött szokások, a régi hazából elhozott emlékek az idegen műveltségi hatás rohama meg a vak irtó-düh miatt, a mely az első évszázadokban pogány emlékek ellen dúlt-fúlt, és az égalji meg a földterületi változás miatt alig állhatták meg a sarat. Étel-ital dolgában felette keveset vagy épen semmit sem lehet felfedezni, a mi Ázsiára emlékeztetne, és még az áldomás szokását is, a melyet ősi magyarnak tartanak, egyéb nyugati népeknél is ki lehet mutatni; igaz, hogy ebben nem lehetetlen az, hogy e szokást a magyaroktól kölcsönözték. A ruházatot illetőleg eléggé bebizonyult, hogy az attila meg a mente csak a XIII. század után jutott hazánkba, még pedig Lengyelország felől, a hová e viselet az Arany Hordától Szarai udvarából került. A különös magyar süvegféle, a kalpag, minden bizonnyal, mint már említettük, hazánkban már a honfoglalás idején volt ismeretes, de nem kizárólag a magyarok előtt, mert Ázsiában e süvegféle régtől fogva éjszakkeleti irányban, Khinától kezdve egészen Magyarországig, terjedt el és a volgai törököknél, Közép-Ázsiában és a Thien-Sánban még ma is megtalálható, valamint a magyar süveg szó a kirgiz seük-ele szóban mására talál.[305] Hasonlóképen áll a dolog a felfelé hajló, hegyes orrú, magas sarkú csizmával is, és csupán a szoknyaszerű, bő gatya, melyet mai napság kizárólag a magyar paraszt visel, a régi viseletnek maradványa, de ez sem származik keletről, hanem délről. Ez ugyanis az új-görögök fustanel-jének meghosszabbított fajtája, a mely még az avarok idején jutott ide, azelőtt a magasabbrangúak viselete volt, a kik Suidas szerint a byzanczi divatot fogadták el, és a kiválóan conservativ nép között mind e mai napig megmaradt. A magyar suba egyrészt az ó-német Schaupe, másrészt a nyugat-ázsiai žübbe (felsőruha) rokona; ennek igazi eredetét meghatározni nehéz dolog. A szűr szövetének minőségére (szőr) vall; ugyanez a szó jelenti magát a szövetet, a melyből e ruha készül; hasonlóképen a bunda a gyapjas juhbőrből készülő ruhát is, meg az állatok lompos bőrét is jelenti.

Nem lehet tagadni, hogy még mai napság is akad a magyar nép között typus, a melynek egész viselkedése és eszejárása sokkal inkább emlékeztet az ázsiai világ hasonló jelenségére, mint a nyugatiéra, és a melyben két, időre és helyre nézve egymástól olyan messze eső világnak népisége közt levő összefüggés még mindig félreismerhetetlen. A mi csikósunk napbarnította arczával, tüzes szemével és csudálatos testi fürgeségével, lova iránt való szeretetével és kalandkereső hajlamával, sokkal feltünőbben közeledik a közép-ázsiai pusztaságon száguldozó kirgiz és turkomán legényhez, mint Arkansas pusztáin élő, foglalkozásbeli társához. A föld és az égalj hasonló minősége a magyar pusztán épen úgy, mint a belső-ázsiai síkon bizonyos rokonsági momentumokat fejlesztett ki és az erkölcsi képre a közösség bélyegét sütötte. Nemcsak az ember, hanem még az állat is bizonyos rokonsági fokot tüntet fel; az erővel teljes, apró magyar ló meg az alföldi juhászkutya az apró, csontos, durvaszőrű kirgiz lóval meg a pusztaság juhászkutyájával a legszorosabb rokonságban van.[306] Régen elmult világnak ilyen egyes momentumai másutt is emelkednek emlékoszlopokként az Ural meg a Duna közt levő nagy területen, a hol egészen az Árpád vezette magyarok megtelepedéséig az ural-altáji eredetű ember volt az úr. Új emberek, új szokások eltépték e lánczot. E terület keleti vidékein gyengébb volt az idegen erkölcsök és szokások ostroma, tehát a kép inkább stereotyp is maradt; nyugaton azonban a magyar, fajának legelőbbre nyomult előőrse, kevésbbé bírt a rája zúduló áradat ellen védekezni, ennek következménye aztán az, hogy typikus megjelenésén is meg szokásainak és erkölcseinek összefoglaló képén is ma már ázsiai ősi hazájának csak aránylag csekély nyomai látszanak.

A mi azonban mindamellett érintetlenül megmaradt és a hol az ural-altáji fajnak, helyesebben a nomád, harczias társadalomnak jellemzősége legélesebb vonásokban kiemelkedik, az a magyar nép nemzeti szelleme; ez olyan szellem, a mely a nemzet minden rétegét áthatotta és élteti; oly szellem, a mely a nép testébe később beleolvadt idegen-ethnikai elemeket rövid idő alatt tősgyökeres magyarokká változtatta; végre oly szellem, a mely gyengítetlenül ezer esztendő múlva a nemzetnek időközben tökéletesen megváltozott alkatrészeit mintegy bűvös kötelékként körülveszi, egyesíti és életre erősökké teszi. E szellem megnyilatkozásai csak annak tűnhetnek fel, a ki hosszabb időn át ázsiaiakkal és európaiakkal volt érintkezésben és az illető területeken összehasonlításokba bocsátkozott. Tudatlanság és bárgyuság néha arra vetemedett, hogy a magyarnak ázsiai eredetét vetette szemére, mintha a német meg a szláv nem jött volna szintén Ázsiából és mintha e földrész nem volna nyugat valamennyi fiának édes anyja. A mi ázsiai még megvan a magyarban, annak semmi köze a mostani, kényuralomtól megalázott és vallási rajongástól elnyomorított Ázsiával. Ellenben az eredeti, ural-altáji ember ősi patriarkhális életnézetének momentuma az, félműveltségtől el nem torzított társadalmi rendnek nyoma, a melytől még ma sem lehet akárhány jelességet elvitatni. A régi erkölcsi életnek e momentumai közül hadd említsünk itt néhányat.

1. A méltósággal teli kifejezés meg a komolyság, a mely a magyar paraszt arczának vonásaiban tükröződik, a nélkül hogy ez a tulajdonsága a márvány hidegségének mértékét öltené vagy közönbösséggé fajulna. Ha a mi paraszt emberünket nézem, a mint tanácsot ül vagy pedig elüljárója előtt megáll, önkénytelenül a turkomán őszszakállú vagy a kis-ázsiai török ötlik eszembe, a kinek vonásai szint azt a mélységes komolyságot, belsejének nyugalmát és méltóságát árulják el, és a kinek erkölcsi fogalmai szerint a pajzánság csak asszonynak és éretlen, ennélfogya értelmetlen ifjúnak való, a férfiút pedig csak nyugodtság, jellemének szilárdsága és higgadtság jellemzi. Úgy látszik, mintha ősi hazájok pusztaságának zordon természete adta volna meg az ural-altájiáknak e jellemvonást, mert valamennyi töröknek közös tulajdonsága, a melyet tévesen magyaráznak arra, hogy a török aluszékony és elhagyja magát. A ki e jellemvonást tüzetesebben megfigyeli, meggyőződik arról, hogy épen ellenkezőleg van a dolog, mert

2. elméjének élével és okosságával a török nomád meg általában a keleti ember igen sok tekintetben felülmulja a nyugatit. Valamint ez amazt állhatatosságával, kitartásával és munkabíró erejével meghaladja, úgy viszont a keleti ember minden időben magasabbfokú szellemi adományozottságával, természetes eszével tünt ki. E szellemi minőség fogyása és növekvése Ázsia belsejéből Európába való vándorlásunkban okvetetlenül feltünik, és csak szembe kell állítani egymással a magyar parasztot vagy kézművest meg a tagbaszakadt, nyers külsejű svábot vagy a faczipőjében nehézkesen czammogó francziát avagy a tenyeres-talpas yorkshirei szántó-vetőt, hogy az előbbieknek kiváló jelességét az utóbbiakkal szemben azonnal meglássuk. Azon elismert tényt, hogy vegyülékfajok testi jelesség dolgában az úgynevezett tiszta fajoktól saját javukra különböznek, a szellemi tulajdonságokat illetőleg is észre lehet venni. A mit a kicsiny és műveltség tekintetében azonfelül még fiatal Magyarország eddigelé a politika és a művészet terén tett, azt már gyakran joggal csudálták, és nemcsak a művelt emberben, hanem még a magyar parasztban és kézművesben is olyan szellemi élénkség és olyan dús képzelő erő lakozik, a milyent csak ugyanazon rendű perzsa és arab emberben lehet találni. Gondolatainak szabad, fesztelen nyilvánítása és kivált a beszédben való ügyesség a magyar embernek, még a legalsó rendből valónak is sajátja. A mi parasztunk e tekintetben ázsiai rendbeli sorsosához hasonló, és a mód, a melyen ügyét-baját előadja, meg választékos kifejezései, a melyekkel él, már akárhány külföldit megleptek. A magyar embernek ezen sajátsága már a XIII. században tünt fel. V. István és II. Przemysl Ottokár között folyó tárgyalás alkalmából a rímes krónika költője a következő jellemző szavakat veti oda: »E közben sok ékes beszédet lehetett hallani, a mihez a magyarok ugyancsak értenek«.[307] A magyar paraszt emberben, miként keleti rendbeli sorsosában, különös érzékenység van

3. illendőség és előkelő viselkedés iránt; mindenkinek megadja a megillető tiszteletet, de megkivánja, hogy őt magát is tekintetbe vegyék. E török közmondás értelmét: »A ki engem tisztel, annak szolgája vagyok, a ki nem tisztel, annak szultánja vagyok« teljes jelentőségében fogja fel, és ama nyomás ellenére, a melyet a nyugatról kölcsönzött középkori feudális intézmények következtében egész a jelenkorig szenvedett, mindig bizonyos

4. aristokratikus büszkeséget bírt megtartani, egyéni öntudatot, a melynek a kis-ázsiai, perzsiai és oroszországi megtelepedett török híjával van, a mely azonban a közép-ázsiai földművesben annál erősebben megvan, a legélesebb módon pedig a nomádoknál mutatkozik. Ez olyan jellemvonás, a melyet egyrészt a pusztai hazának határtalanul tágas látóköre teremtett, a hol az ember szeme merészen csapong a legmesszebb távolságba és a hol a semmitől sem gátolt tekintet előtt a legvakmerőbb kalandok játszi ábrándképei lebegnek, holott másrészt ezen ábrándképek vitézségre sarkalnak és a természettől edzett embert foglalkozásszerű harczossá és hódítóvá teszik. A mi pusztánk fia tehát, csergedezzen bár germán vagy szláv vér ereiben, sok tekintetben a középázsiai pusztaság kóbor leventéjéhez hasonló. Ugyanolyan tüzes szeme van, ugyanolyan hajlama kalandokra, ugyanolyan lovagias indulata és ugyanolyan büszkesége is, jóllehet ezer esztendőnél több mult el azóta, hogy honalapító vitézeink e jellemvonásukat Ázsia belsejéből a Duna és Tisza között elterülő rónára átültették és nomád harczias szellemet Európába hoztak. Valamint katonai szellemök és vitézségök volt az, a mivel a magyarok a honfoglalás után Brémától Apuliáig és Bordeauxtól Byzanczig félelmet gerjesztettek, úgy ugyancsak a magyar kard szerzett az Árpádok korában, sőt a magyar történelem egész folyamán nemzetünknek fényt és hatalmat. Természetes, hogy a mai magyarban a szabad pusztaság természetére emlékeztető jellemvonásának homályos oldalát is észre kell vennünk. A turkomán azt mondja, hogy: »Nálunk nincsen fejedelem, mindannyian fejedelmek vagyunk«. A magyar ugyan nem megy odáig, azonban a hatósághoz nem valami nagyon vonzódik. Évszázados uralom megpuhította, azonban mégis mindig a legfőbb és legelső szeretne lenni, és e felkiáltásában: »Ki a legény a csárdában?« e turkomán kifejezés tükröződik: »Uva padšasi kim dir?« (Ki a pusztaság fejedelme?) Ilyen gondolkodásmód következtében, mint könnyen elgondolható, a szolgalelkűség sohasem kaphatott lábra; Ázsiában is csak a megtelepült és a kényuralom igája alatt görnyedő ural-altáji ember szolgalelkű, nem pedig a pusztának szabad fia; nálunk Magyarországon is csak az úri rend bizonyos rétegei kezdenek a szomszédos germán világnak szolgalelkűségétől betegeskedni, a magyar földműves ellenben sokkal szabadabban viselkedik nyugati rendbeli sorsosánál. És ki tagadhatná, hogy csak

5. a szabadság szeretete volt az, a mi által a magvarok az idegen elemekre a legnagyobb vonzóerőt kifejtették és hogy ezzel a pusztai hazájukból magokkal hozott jeles tulajdonságukkal alapítottak itt államot? Igen, midőn Árpád honunkba jött, a szomszéd országokban a leggonoszabb kényuralom dühöngött és a római-keresztyén igában szenvedő emberiség csak a Duna és a Tisza partján találhatta a szabadság menedékét. Ha a magyarok nem jöttek volna Európába, ki tudja, nem kellene-e a régi Pannonia népvegyülékének még ma is vagy az orosz kancsuka vagy a német czopf alatt epednie?

Semmi sem volna könnyebb, mint a magyarnak és ázsiai rokonainak meg törzsbeli társainak szellemi sajátságai között e párhuzamot folytatni. Ezen érdemes munkát az összehasonlító néppsychologia terén másoknak kell átengednünk, azt azonban meg nem állhatjuk, hogy itt még azon jellemvonásokról meg ne emlékezzünk, a melyek a magyarság keletkezése történetében, további fejlődésében és mai ethnikai vonatkozásaiban hatalmas jelentőségre jutottak és, mint előre látható, a jövőben is jelentősek maradnak. E jellemvonások közé tartozik

6. a magyarok hazaszeretete, olyan tulajdonságuk, a mely ázsiai rokonaikban csak annyiban van meg, hogy csupán tágabb hazájok földterületi feltételeire terjed, tudniillik a pusztára általában; a »haza« fogalma ugyanis az oszmánoknál egészen új keletű, holott a magyar keblében a haza szeretete olyan régi, mint maga nemzetünk, és azt a darab földet öleli át, a melyet ősei meghódítottak és magyar vér öntözött. A hazafiság egészében véve inkább európai, mint ázsiai erény, helyesebben mondva a nemzeti öntudat vagy az állami összetartozóság terméke, ezek a tulajdonságok pedig a kényuralom alatt álló Ázsiában soha sem emelkedtek ki oly éles vonalakban, minthogy e fogalmat a legtöbb esetben a vallás pótolja. De még európai földön is csak kevés helyen hatott a haza szeretete oly erősen és oly nagy körben, mint a magyarnál, a ki közeli, vér szerint való rokonoknak teljes híjával levén az árjaság kellő közepén elszigetelve érezte magát és annál nagyobb odaadással és szeretettel csüng népén és honán. A magyarországi szláv ugyan szintén így szól: »Mindenütt jó, de legjobb otthon«,[308] azonban ismeretes mondásunkban: »Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita« bizony csak egészen más, sokkal melegebb érzelem jut kifejezésre, és koszorús költőnk joggal mondja:

»A nagy világon e kívül nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell.«

Nem csuda tehát, hogy honi földünknek e rajongással határos szeretete a magyar népességről a többi, nem-magyar nemzetiségre is szállott és hogy ezek minden, az újkorban szűkebb nemzetiségök érdekében felébredt törekvésök mellett a magyar haza iránt való szeretetökben és ragaszkodásukban még nem hidegültek meg és a kívülről szított ellenséges bujtogatások ellenére nem is fognak egykönnyen meghidegülni. E szép, a természet minden adományával dúsan felékesített ország varázsa nem tévesztheti el egykönnyen hatását; meg aztán az ezredévi politikai közösség és a változó történelmi események jó és bal sorsában való egyforma részvétel kötelékeit sem lehet egykönnyen feloldani. A magyar nemzetisége bűbájának teljes tudatában van, tudja, hogy csupán ez a bűbáj egyesítette a tarka ethnikai elemeket egységes politikai testté, ez működött hatalmas tényezőként önállóságáért vívott harczában és ez védelmezte meg a természettől egy politikai egésznek teremtett birodalmat az idők minden viharában. Ez a tudat adott indítékot a magyarság jogos

7. nemzeti büszkeségére; ezt az érzelmet a fenhéjázás minden veszedelme ellenére sem nélkülözhette a magyar és még most sem nélkülözheti. A magyar embernek e nemzeti büszkesége más népek azonos érzelmeitől abban különbözik, hogy kizárólagossága kevésbbé domborodik ki és hogy nagyobb készséggel részesíti mindazt a magyarság elsőségében, a ki hozzája csatlakozott és magyarrá akar lenni. Ebben a magyar úgy cselekszik, mint az oszmán, csakhogy emennél a vallás közössége volt a döntő, holott a magyarság régtől fogva, azt lehetne mondani, kezdettől fogva a legkülönbözőbb ethnikai töredékekkel szemben teljes vendégszeretetet gyakorolt és tulajdonképen folytonos magába való olvasztásból, helyesebben mondva magához hasonlóvá tevésből keletkezett. A magyarok e sajátsága különben szomszédjaik előtt sem maradt ismeretlen; egy osztrák tudós, a kire nem lehetne valami különös szeretetet a magyarok iránt ráfogni, erre nézve úgy nyilatkozik, hogy a magyarok egy dicséretre méltó tulajdonsága nemzetiségük iránt való élénk érzékök; e tekintetben különbek az osztráknál és csehnél; még Austria fejedelme sem átallja a magyart ruházatában és viselkedésében utánozni és az osztrákok (Österreicher) azóta azon beteges hajlamukban, hogy minden idegen dolgot utánozzanak, valóságos majmokká (Osteraffen) lettek... Hogy a magyarnak, a ki csupa alatta álló nép keverékében mindenképen győztesnek érezhette magát, e vele született büszkeségéhez még hősöktől való származásának nagyrabecsülése is járult és ahhoz szoktatta, hogy önmagát mindig legkülönbnek tartsa környezetében.[309]

***

Ha tehát épenséggel nem is tekintjük a magyar nemzeti szellem ázsiai származásának többi, többé-kevésbbé kifejező jelét, itt különösen ki akarjuk emelni, hogy e nemzeti szellem, mint az éltető lélek, már az alakulás folyamának első stádiumában a magyarokhoz csatlakozott elemek egyesítőjeként hatott. Más nemzetekhez is járultak időről-időre idegen néptöredékek, Magyarországon azonban ez nagyobb mértéket öltött, sőt az egész ethnos ilyenforma dirib-darab részekből alakult; a magyar őselem ugyanis egészen az újkoriglan elenyészően csekély kisebbségben volt a hozzá hasonlókká váló elemekhez képest. Csak azon a készségen kell csudálkoznunk, a mely a hasonlóvá válásnak ezen tényét jellemzi, és kivált azon az állhatatosságon, a melylyel az idegenek új ethnikai jellemöket megtartották. A megmagyarosodott németek, szlávok, románok stb. legközelebbi nemzedéke büszke az ő magyarságára, túlzó-nemzeti nyilvánulásokban verseng a törzsökösöknek tartott magyarokkal és e tréfás mondásnak czélzását: »Nem a tömlőn úszták át őseid a Volgát«, jelenleg senki sem érti már magára. A magyar nemzeti szellem megcsinálta a remekművet és még folyton remekel szemünk láttára azzal, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségekhez tartozó embereket olyan tősgyökeres magyarokká változtat, mintha őseik nem is származnának német földről, hanem Árpáddal vagy Bajánnal jöttek volna hazánkba. A nyelv és érzelmek közös köteléke mindnyáját egyformán magyarrá változtatta és egyenlő joggal ruházta fel, és a tisztább vérrel meg régibb származással való hivalkodást Magyarországon lehet legkevésbbé komolyan érteni. Hogy a magyarok nagyobb és mélyebbre ható vegyülésből származtak, mint Európa többi népei, abban rejlik épen népünk derékségének és életrevalóságának bizonyítéka. Népünkben megvolt az assimilatiónak e csudálatra méltó ereje; nem a természetes szaporodás útján, hanem másokra gyakorolt vonzóereje által növekedett és politikai prestige-ének bűbájával még folytonosan szolgál idegen-ethnikai elemek középpontosítójáúl, és a magyar államot a nyugatnak javára és üdvére építette fel.

A szomszéd külföldön, a hol a magyarság keletkezésének története egyes körülményeiben részint ismeretlen, részint figyelmen kívül maradt, a magyaroknak e rendkívüli assimiláló erejét gyakran rossz szemmel nézték és a magyarsághoz való tapadást hitszegés hírébe keverték. A ki azonban Magyarország politikai viszonyait földrajzi helyzetére való tekintettel tüzetesen megfontolja, annak, mint már előbb említettük,[310] meg kell értenie, hogy földrészünknek e pontján, a hol a német, szláv és román népiség három ethnikai tengere egybeömlik, a folytonos súrlódás meg a nemzeti külön-érdekek és nagyravágyás ellen feltétlenül szükséges védelmet csakis olyan ethnikai gáttól lehet elvárni, a mely a határos népek egyikének sem rokona és szigorúan semleges jelleménél fogva mindhármukkal szemben képes részrehajlatlan szomszédként és biróként szerepelni. Nos tehát ilyen lökésfogónak és ütközőnek egyesegyedül és egészen jól a magyarság válik be. A hajdankorban egyrészről fényesen bebizonyította, hogy a régi Pannonia ethnikailag tarka népességének zavargó területén az állami rendet és törvényességet helyre bírja állítani, másrészről pedig védőbástyául is szolgált a kelet felől betörő harczosok áradata ellen. Európa hálával tartozik a magyarságnak, hogy a XII., XIII., és XIV. században a kún, mongol és oszmán hadak hullámait feltartotta, és e minőségében becsületesen megérdemelte a magyar, hogy új meg új járulékok támogatták és megerősítették. Mindenki, a ki a magyarsághoz csatlakozott vagy még ma is csatlakozik, a nyugat békéjének és műveltségének lényeges szolgálatot tett, mert minél nagyobbra növekszik a magyar nép és minél erősebbé válik a magyar állam, annál erősebbek lesznek a biztonság, nyugalom és rend biztosítékai is földrészünknek e délkeleti határán, a hol a különféle ethnikai elemek érintkeznek. Itt olyan államnak kell felépülnie, a melynek alapeleme elhnikai tekintetben a hegemoniáért versengő három szomszéd-nemzet egyikének sem vér szerint való rokona és a mely rendületlenül bízva saját hatalmában képes a szétforgácsolt népelemekkel felsőbbségét éreztetni. És mivel senki sem fogja és nem is bírja tagadni, hogy a magyarok politikai érettségökkel és évezredes történeti prestige-ökkel délkeleti Európa többi nemzetiségeit nagyban felülmulják, azért nehéz volna tőlük az irányadás feladatát és a vezetés szerepét elvitatni.

Mai napság, midőn erős nemzeti áramlat ragadta meg az összes Európát és midőn minden, bármi csekély népcsoport nemzeti önállóságának alapján akar rendezkedni és fejlődni, mai napság, meglehet, a magyarság hatalmi elsősége, a mely a közjó érdekében szükséges és a melyet a politikai állapot követel, igen sok ember előtt jogosulatlannak és lehetetlennek látszik. Kárpát-ölelte hazánk nem-magyar nemzetiségeinek önérzetét, a mely nemzeti egyéniségök iránt érzett szeretetükből következik és a melyet haladó műveltségök életre ébresztett, semmiképen sem szabad mellőzni vagy elitélni, mert a ki a szabadságot szereti, annak a szabadságot meg is kell adnia, és a ki a saját jogát védi, annak más jogát tisztelnie is kell. A Szent István koronájának birodalmában lakó németek, szlávok és románok különváló törekvései azonban épen úgy elvetendők, mint a magyarságnak kényuralmi eszközökkel elért hegemoniája. E nemzetiségeknek, melyek alattomban különválásra törekesznek, bizony meg kellene fontolniok, hogy a magyarság keletkezésére nézve sok tekintetben az ő vérökből való vér és az ő húsukból való hús, és hogy őseiknek önkénytes csatlakozása által lett azzá, a mi jelenleg. Ha azok megértették és jónak látták, hogy ezen, a természettől egységes egésznek szánt földön politikailag egységes társadalomnak lehet és kell megállania, utódjaik az erkölcsöknek és szokásoknak meg a gazdasági és állami érdekeknek évezredes multtól szentesített közösségét bizony aligha fogják eltagadhatni.

A békés és egységes államalakulatban való megélhetés módja idő folytán és az által, hogy a műveltség a népességnek minden rétegében mind előbbre halad, önmagától fog kiderülni, még pedig olyan szövetségben, a melyben a kicsinyes nemzeti különérdekeket az állameszme alá fogják rendelni és valamennyi polgár a természettől egységes területnek teremtett országunkban békében, egyetértésben és egyenlő jogok élvezetében fog egyesülni. Egyelőre azonban, vagyis addig, míg az idő és a felvilágosodás jótékony sugarai ezt a gondolatot teljesen meg nem érlelik, a magyarság fogja, és annak is kell, a végső czélhoz való vezetést megtartani. Egyetlen nép sem mond le egykönnyen évezredes mult szentesítette feladatáról, de legkevésbbé várhatjuk ezt a magyaroktól, a kik ma mint a szellem, a vagyon és a születési aristokratia képviselői e tarka ethnikai zűrzavarban a vezetést még mindig hatalmukban tartják. Valamint a sötétlő kőtömeg csak a benne és rajta levő egyes aranyszemektől kapja csillogását és becsét, épen úgy Magyarország ethnikai conglomeratuma is jelenleg csak a részint egy tömegben levő, részint szórványosan megoszló magyarságtól nyeri életét, fényét és becsét, mint államtest. Ha Magyarországot Európa határain való földrajzi helyzete következtében nem érte volna olyan hosszú viszontagság meg annyi dúló vihar és ha ez az ország a többi Európával egyforma lépésben haladhatott volna, akkor sok mindenféle már előbb tisztába jutott volna és az egyes nemzetiségek szorosabb csatlakozásának eszméje már régen megvalósult volna. Azonban, fájdalom, elmaradtunk. Csak most dörzsöljük szemünket, miután mások már felébredtek; igaz, ez nem a magyarnak hibája, hanem azon szomszédjáé, a ki magát nevelőjéül kötötte rá és országunk felett kiterjesztette szárnyát, a mely a vélt védelemre elégtelen volt és azonfölül még fekete tollával a modern világosságnak nyugat felől lövellő sugarait is távol tartotta tőlünk. Társadalmi állapotainkra tehát, sajnos, még mindig akárhány középkori balitélet és fonákság átka súlyosodik. Csak parasztjaink és uraink vannak, de még nincsen erős polgárságunk, a melynek egyedül hivatása az ország jólétét emelni, a nemzet szabadságát e szónak modern értelmében felfogni és a hamisítatlan szabadelvűséggel a különnemü ethnikai elemeket a magyar állameszmének megnyerni, mert csak valóban szabadelvű intézményekkel lehet egészséges egyesülés kötelékeit megteremteni.

Arra a nagy kérdésre aztán, hogy vajjon van-e a magyarságnak ereje és képessége a mulasztást pótolni és állami meg társadalmi életét rövid idő alatt úgy átalakítani, hogy a vele ezer éven át jóban rosszban egyaránt egyesült idegen elemek előtt ragyogó csillagként tündököljön, erre nyugodtan határozott »igen«-nel felelhetni. Olyan nép, a melyet ilyen rendkívüli ethnikai és ethikai változások értek, a nélkül hogy e miatt eredeti nemzeti egyéniségéről letett volna; olyan nép, a mely ilyen pusztító viharokat állott meg, gyakran a végromláshoz közel volt, de Antæusként mindig összeszedte erejét; olyan nép, a mely oly fényes assimiláló képességet mutatott, a milyen semmi más népben nem található, sem Európában, sem Ázsiában; végre olyan nép, a mely, jóllehet létezése gyakran bizonytalan volt, a számukra nézve nálánál sokszorosan erősebb tömegek vezetője és ura maradt, - ilyen népet ideig-óráig meg lehet hajlítani, de soha sem lehet megtörni, és ilyen nép legkevésbbé sem engedi, hogy a politikai viszonyoktól raja erőltetett feladatának megoldásában megzavarják. Igen, én drága nemzetem! Épenséggel nincs mitől félned; létezésed első évezredének fordulóján vidáman, büszkén és remélve tekinthetsz a jövendőbe! A vészszel fenyegető fellegek, a melyek jövőd egén mutatkoznak, bizton eloszolnak, semmivé kell válniok, ha szüntelenül és semmitől meg nem zavarodva a jelenkori műveltség és szabadság útján tova haladsz és ha a türelem és honszeretet azon elveihez ragaszkodol, a melyekkel őseid itt hazát alapítottak és nemzetet teremtettek, a mely ezredévi szenvedés után most új életre ébred, nemzetet, a mely büszkén tekint a multra és reménnyel a jövőre!


Jegyzetek

150. Az ismeretesebb Gejza, Géza alakot használom, ámbár azt tartom, hogy Szabó Károlynak és másoknak, kik így írják: Gyeics, teljesen igazuk van, mert Gyeics szabályos hangváltozás útján támadt a török jajcsi, jejcsi, íjász, szóból. [VISSZA]

151. E felfogásunkkal egyetértve Pauler Gyula egész helyesen a következőt jegyzi meg: »E szláv papokhoz sok régi szál fűzhette a magyar földet még a honfoglalás előtt való időből, azokat teljesen nyolcz-kilencz évtized sem szakította szét, s a legyőzöttek lelkipásztorai lehettek azok, kik leggyakrabban és legkönnyebben találtak útat a győzők füléhez « (A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, I, 23.) [VISSZA]

152. L. a 112. lapot. [VISSZA]

153. Hunfalvy, Magyarország ethnographiája, 163. l. [VISSZA]

154. Csak ekkép lehet megérteni, hogy Magyarországban a szláv helynevek túlnyomó számmal vannak. Fényes Elek, hazánk első statisztikájának szerzője, azt tartja (a 63. lapon), hogy a 3668 magyar és 5789 szláv helység között levő kedvezőtlen arány még nem adhat arra okot, hogy a magyarok kisebbségére következtessünk. Teljesen igaz! Azonban a szláv helységek nagyobb számával a szláv elemnek korábbi kiterjedtsége és régibb műveltségi viszonya kétségen kívül bebizonyult. [VISSZA]

155. Tekintettel arra, hogy az avar birodalom a Dontól az Ennsig terjedt, megvan annak valószínűsége, hogy a mai Moldva- és Oláhország is azelőtt szórványosan eloszló magyar elemeknek adott szállást. Nincsen ugyan kellő substratumunk efféle hypothesishez, azonban semmi szín alatt sem szabad Jerney feltevését vadnak és egészen alaptalannak tekintenünk. [VISSZA]

156. V. ö. a következőt: uruz e helyett ruze (böjt), urum e h. rum (görög), irevan e h. revan (Eriván), irahat e h. rahat (nyugalom), iraki e h. raki (pálinka) stb. Azt tartom, e hangbeli viszony a magyar orosz és az eredeti rusz között inkább szól Árpád magyarjainak török eredete mellett, mint ellenfeleink egész kötetei ellene. Ha a magyarok az oroszokkal való találkozásuk idejében már ugor-török vegyüléknép vagy épen ugorok par excellence lettek volna, mint általánosan felteszik, a szókezdő r-et bizonyára ki tudták volna ejteni. [VISSZA]

157. L. A magyarok eredete, 314. l. [VISSZA]

158. Johnson, Persian Dictionary, a bád szót ezzel fordítja: wild, fierce. [VISSZA]

159. Endlicher, 124. l. [VISSZA]

160. E török igetőből: kop, felkelni, felemelkedni. Nevezetes, hogy hasonlóképen áll a dolog a búvár Kund nevével, a ki Frigyes császár hajóit a Dunán megfúrta és elsülyesztette; kund, künde ugyanis törökül a. m. ormótlan, nehéz, súlyos, vagyis olyan jelző, a mely a vízben elsülyedő, elmerülő testre illik. [VISSZA]

161. L. Dr. Karácsonyi J. jeles művét: Szent István király oklevelei és a Szilveszter-Bulla; ebből a hamisítás megczáfolhatatlanúl kiderül. Továbbá Horváth Mihály, A kereszténység első százada Magyarországon, a 152-163. és 182-207. l. A tudós szerző maga is a katholikus egyház püspöke volt és ha akárhányat ezen oklevelek közül apokryphnak nyilvánít, bizonyára felesleges egyéb, ez ítélethez csatlakozó világi történetírókra hivatkoznunk. [VISSZA]

162. L. Endlicher, Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. San-galli, 1849. [VISSZA]

163. E felfogást a Korán is szentesíti; az erre vonatkozó mondások így szólnak: »Kulli muminin ihve« (minden igazhívő testvér) és »El kufr milleti vahidet« (hitetlenek egy nép). [VISSZA]

164. Szalay, Magyarország története, I, 113. [VISSZA]

165. Endlicher, 128. l. [VISSZA]

166. Oroszul dvornik még most is a. m. házi szolga, ajtónálló. [VISSZA]

167. Tulajdonképen: na dvore župan, udvari tisztviselő. [VISSZA]

168. L. a 106. lapon levő jegyzetet. [VISSZA]

169. Tulajdonkép a župa-nak vagyis a törzsnek és területének feje. [VISSZA]

170. L. a 137. lapon levő jegyzetet. [VISSZA]

171. Tulajdonkép a. m. utána szaladni, solutim incedere. E szláv szóból származik a magyar poroszka, ügető ló, szava is. V. ö. a Trabant szót a német traben igéből. [VISSZA]

172. Szó szerint határ, meghatárolt terület (limus terrae, 1224). [VISSZA]

173. Jogi kifejezés a váradi Regestrumban, a mely ezen alakban fordul elő: judicium ad praudam. [VISSZA]

174. Utieg Kézainál a nem-keresztyén rabszolgák neve. Ebben a másolóknak íráshibáját gyanítom; a szó eredeti alakjának így kellett lennie: utiek (menekült), ezen igéből: utiekat, elmenekülni. [VISSZA]

175. Kuun Géza gróf azt veti szememre (l. Relationum Hungarorum cum Oriente gentibusque orientalis originis historia antiquissima, vol. I. pag. 168), hogy e szót hibásan származtatom a szlávból, mivel tovar a keleti török nyelvből ered. Ez egészen helyes, azonban tovarnik szláv idegen szó, a melyet a magyarok kölcsön vettek. [VISSZA]

176. A szláv duša, lélek, szóból. E szó történelmi viszonyáról a középkorban l. Die slawischen Elemente im. Magyarischen, von F. Miklosich, herausgegeben von Dr. L. Wagner, 71. l. [VISSZA]

177. II. Endre egy 1230-ban adott szabadságlevelében így szól: »Dilectis et fidelibus nostris Teutonicis de Zathmár-Némethi iuxta fluvium Zamos residentibus, qui se dicebant domine regine Keyselle (Gizella) ad Hungarium convenisse.« (Endlicher, 426.) [VISSZA]

178. Endlicher (Kézai, de nobilibus advenis), 125-128. l. [VISSZA]

179. Quia vero regnum erat amplissimum et gentibus vacuatum. Endlicher, 128. [VISSZA]

180. E magyar szó: német a szláv njemecz-ből származik, ez pedig njemi-ből, vagyis: néma, azaz olyan ember, a ki nem érti nyelvünket; ellentéte: slovak (a szláv ember), ebből: slova, szó, beszéd, azaz olyan, a ki beszélni tud. A szláv név és e szláv szó slava, dicsőség, közt levő rokonság tehát nemzeti hiúság sugallta etymologián alapszik. [VISSZA]

181. Kézai szerint e jobbagio-k szegény nemesek, a kik a királytól a várak körül levő szántóföldeket kapták, hogy ezért katonai szolgálatot tegyenek. [VISSZA]

182. A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, II, 611. [VISSZA]

183. Magy. tört. I, 113. [VISSZA]

184. Quibus fere Hungaria est repleta. Endl. 128. [VISSZA]

185. II. Benedek pápához intézett jelentésében a magyarok megtéréséről, Endlichernél a 132. lapon. [VISSZA]

186. Szalay, Magy. tört. 113. [VISSZA]

187. Hunfalvy (Magyarország ethnographiája, 361. és 362. l.) elismeri, hogy a kún és a palócz ugyanaz a nép volt, és mivel megengedi, hogy az előbbi nép török volt, ezzel a palóczok török nemzetiségét is bevallja. [VISSZA]

188. Et puer adhuc sciencia grammatice artis ad plene inibutus est. (Hartvici Episcopi Vita S. Stephani regis, Endlichernél a 168. l.) [VISSZA]

189. Messze keleten e szó Madsar folyó és hegy nevében él Dél-Szibiriában, és hogy mennyire becsülték e nevet még a XIII. században az ázsiaiak, azt az bizonyítja, hogy több Dsengizida személynévül használta, például Madsar, Sejbán Khán fia, és Madsar, Tokhta Begi fia. (L. Abulgazi, Histoire des Mogols et des Tatares, édition Desmaisons, 92. 191. l.) [VISSZA]

190. L. Jadrinzew, Sibirien, geographische, ethnographische und historische Studien, übersetzt von Dr. E. Petri, Jena, 1886, a 141. l. [VISSZA]

191. L. Endlicher 305. l. [VISSZA]

192. A szatmár-némethi német gyarmat és a Lüttichből beköltözött francziák évszázadokon át megtartották nyelvöket és később csak azért olvadtak be a magyarságba, mivel törzsbeli társaiktól elszigetelten laktak. Ott, a hol németek jobban összefüggő tömegekben éltek, például a szászok Erdélyben és a németek a Szepességben, ez az eset nem következhetett be. [VISSZA]

193. Marczali, Magy. tört. kútfők (német kiadás), 27. l. [VISSZA]

194. Endlicher, 219. [VISSZA]

195. Endlicher, 224. [VISSZA]

196. Exceptis linguæ alterius servis, qui ab aliis ducti sunt regionibus. Endlicher, 369. l. [VISSZA]

197. L. A Nagymihályi és Sztárai gróf Sztáray család oklevéltára. Kiadja gróf Sztáray Antal. Szerkeszti Nagy Gyula. Budapest, 1887, a 3. l. [VISSZA]

198. U. o. a 11. l. [VISSZA]

199. Azzal, hogy jelenleg, nem e helyek mai földrajzi létezésére, hanem inkább e tulajdonnevek mai nyelvi jellemére akarok mutatni. Helyrajzi fejtegetésöket Dr. Karácsonyi (Szent István király oklevelei és a Szilveszter-Bulla czímű műve 93. l.) kísérlette meg, azonban megfejtésök csak részben sikerült. [VISSZA]

200. Várkony szó szerint a. m. váracska, kis vár, ebből: vár és a -kon kicsinyítő képző (törökül: gine, guna). [VISSZA]

201. Séd magyarul a. m. hegyi patak. Az idézett szót így is lehet olvasni: Kouas sede, azaz Kuvasz sédje. [VISSZA]

202. Orman, uirman törökül a. m. erdő. V. ö. magy. Ormánság, egy kerület neve. [VISSZA]

203. Azaz Róka-lyuk; rovoz volt azelőtt a róka neve. (V. ö. perzsául ruba, rubaz.) [VISSZA]

204. A sok nyelvben meglevő közmondás: »A ki sokat markol, keveset fog«, ritkán bizonyul egyebütt annyira igaznak, mint a nyelvtudósoknál. A mit az összehasonlító nyelvtudomány merész feltevések és nyaktörő hozzávetések dolgában létre hozott, az határos a hihetetlenséggel, és ezen eljárása által e tudomány nagyon sokat vesztett hiteléből. [VISSZA]

205. L. Sancti Stephani Regis decretorum liber I. et II., Wenzel Gusztáv e művében: Codex diplomaticus Arpadianus continuatus, I, 5-14. E törvények azelőtt nálunk csak a Corpus Juris Hungarici-ból voltak ismeretesek, az idézett, hívebb fordítás pedig Wattenbachtól 1846-ban az admonti kolostorban felfedezett kéziratból való. [VISSZA]

206. L. a 238. lapot. [VISSZA]

207. Szücs J., Szabad királyi Debreczen város történelme, 1871, a 27. lapon e nevet a következőképen is származtatja: dobri dzen, jó napot, és: do brezina, a nyírfa-ligetben; azonban mi a következő etymologiát tartjuk helyesnek: dobri zem, jó föld. [VISSZA]

208. Ezen oklevelek Fejér György és Wenzel Gusztáv előbb említett gyűjteményeiben találhatók, azonban a tulajdonneveket legtöbbnyire Czínár M. és Kovács N. illető névmutatóiból vettem. [VISSZA]

209. A használtam rövidítések a következők: b. birtok, f. folyó, h. hely, n. nemzetség, sz. személy, v. víz neve. [VISSZA]

210. E helynevekben: Jászberény, Lovasberény, Mezőberény stb., a melyekben a hűbér-adás értelme világosan látható. [VISSZA]

211. E szót határozottan régi, az avarok idejéből származó névnek lehet mondani. [VISSZA]

212. Ebben: jak-ši, szép, jó, jakur, ízlik, jól esik. [VISSZA]

213. Szó szerint: fekete víz. [VISSZA]

214. A Csallóközben tizenkét ilyennevű falu van; így: Etre-Karcsa, Egyház-Karcsa stb. [VISSZA]

215. Egy hatvani besenyő ember neve. [VISSZA]

216. Köčibar vagy Kötibar volt újabb időben egy kirgiz fejedelem neve, a ki Oroszország ellen fellázadt. [VISSZA]

217. Híres zsivány neve. [VISSZA]

218. Kún ember neve. [VISSZA]

219. Sajtóhiba! (az elektronikus változat szerkesztője) [VISSZA]

220. A törökök ősapjának neve. [VISSZA]

221. V. ö. ezt: Alup Tolma, besenyő ember neve. [VISSZA]

222. Feltünő, hogy e szó, a mely nyugaton csak a XIII. század közepén lett ismeretessé, hazánkba már oly korán származott. [VISSZA]

223. Telek magyarul a. m. zsinór, mérőzsinór, földmértek. [VISSZA]

224. Tehát magyar-török összetétel: vas-kő. [VISSZA]

225. Jelenleg tarló csak a learatott gabona után maradó földet jelent; régente a török tarla szóval volt azonos értelmű. [VISSZA]

226. Ez a szó csak a török hódoltság idején lett ismeretessé Magyarországon, a XI. században való előfordulásán tehát méltán meg lehet ütközni. [VISSZA]

227. A legtöbb itt elsorolt névnek szó szerint való jelentése, ha nincs itt megjelelve, a tulajdonnevek előbb idézett jegyzékéből látható. [VISSZA]

228. Azaz: Árokszegély. [VISSZA]

229. Szó szerint: szökevény. [VISSZA]

230. Szó szerint: az őrség vezetője. [VISSZA]

231. Ebből: bik, fejedelem és a, eče, nagybátya. [VISSZA]

232. Szó szerint: megkeményedett. [VISSZA]

233. Szó szerint: megtörött. [VISSZA]

234. Helyesebben tüzér, rendez, rendező. [VISSZA]

235. Vajk, Szent István neve, mielőtt megkeresztelkedett. [VISSZA]

236. L. A török nép 219-224. l. [VISSZA]

237. L. a kezdetben felsorolt névjegyzéket. [VISSZA]

238. L. Wenzel Gusztáv, Codex diplomaticus Arpadianus continuatus, I, 15. [VISSZA]

239. L. Wenzel Gusztáv, Codex diplomaticus Arpadianus continuatus, I, 24. [VISSZA]

240. Ugyanott, 31. l. [VISSZA]

241. Ugyanott, 106. l. [VISSZA]

242. Florentins Wigorniensis erre vonatkozó leírása, a 391. lapon, a Hackluyt Society kiadásában (I, 9.) így szól: »Dedit consilium Edricus Canuto regi, ut clitunculos Eadwardum et Eadmundum regis Eadmundi filios necaret Sed quia magnum dedecus sibi videbatur ut in Anglia perimerentur, parvo elapso tempore, ad regem Suauorum occidendos misit. Qui, licet foedus esset in eos, precibus illius nullatenus voluit acquiescere, sed illos ad regem Hungarorum Salomonem (?) nomine misit nutriendos vitæque reservandos. Quorum unus scilicet Eadmundus processu temporis ibidem vitam finivit. Eadwardus vero Agatham filiam Germani imperatoris Henrici in matrimonium accepit, ex qua Magaretam Scotorum reginam Christinam Sanctimonialem et Clitonem Eadgarum suscepit.« Itt tévedés van Salamon nevében, a ki 1063-1074. uralkodott, tehát nem lehetett Szent István kortársa, a kinek korával az idézett évszám, 1017, teljesen meg is egyezik. [VISSZA]

243. Ezen írásmód szerint: Za-Bolchard Szabolcs szláv eredetű név volna; Za-Bolchar vagy Za-Bolch ugyanis annyit jelentene, mint: túl a Bolch (?) folyón. [VISSZA]

244. Bőven szól erről Jerney Keleti utazás a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844-1845. Pesten, 1851, a 230-251. l. [VISSZA]

245. Endlicher, 179. 181. l. [VISSZA]

246. Az, hogy a bedsenek, besenyő szóból Bessi lett, legjobban bizonyítja a latin betűvel való átírásnak roppant torzítását. [VISSZA]

247. Spiculatores, l. Jerney i. m. 252. [VISSZA]

248. Wenzel Gusztáv, Codex dipl. Arpadianus continuatus, 25. l. [VISSZA]

249. Magyarország ethnographiája, 363. l. [VISSZA]

250. Mint a mongolok, a kik szintén Oroszország felől törtek be hazánkba, nálunk a tatár orosz nevén lettek ismeretesekké, úgy áll a dolog a kúnokkal is. [VISSZA]

251. Gyárfás J., A jászkúnok nyelve és nemzetisége, az Értekezések a történelmi tudományok köréből, X. köt. V. füz., 1882, a 78-80. l. [VISSZA]

252. Különös buzgalmat fejt ki e tekintetben Jerney J. »Keleti utazás«-a I. köt. 284-308. l. és Gyárfás J. előbb említett értekezésében, meg »A jászkúnok története« czímű négykötetes munkájában is (Kecskemét, 1870 és Budapest, 1885). A mi különösen a palóczokat illeti, Jerney (A palócz nemzet és a palócz krónika, Magyar történelmi tár, I. köt. 32. l.) azon megczáfolhatatlan ténnyel is szembeszáll, hogy török nemzetiségűek, és őket szintén valódi magyaroknak mondja, jóllehet az orosz kútfőkből idézte polowzi fejedelmek nevei kizárólag török nyelvi jellemet tanusítanak. [VISSZA]

253. Magyarország ethnographiája, 464. l. [VISSZA]

254. Tudománytár, közrebocsátja a Magyar Tudományos Társaság. Értekezések, szerkeszteti Luczenbacher János, XV. köt 101. 151. 215. 278. l. [VISSZA]

255. Erre vonatkozólag összevethető Ibn Fozlannak Fraehn idézte leírása, Szent-Pétervár, 1822. [VISSZA]

256. E szóból: muszulman a törökök nyelvén muszurman lett és ebből utóbb buszurman. Ily alakban él még mai napság e helynévben: Böszörmény (az izmaeliták főszékhelye a középkorban). Ugyancsak Buszurman-ból másrészt a következő alakok is támadtak: Buszurmania, Buszurbania, Baszarabia, a mai Beszarabia, mert ez a föld egykor mohammedán törökök (kúnok) székhelye volt. [VISSZA]

257. L. Decretum Colomanni regis ab Alberico compilatum, liber I. cap. 46, 47, 48 et 49. Endlichernél a 366. lapon. [VISSZA]

258. A ki a mélységes undort és utálatot ismeri, melylyel az igazhívő a Koránban legszigorúbban tiltott lachmi chinzir-re (sertéshúsra) tekint, az ezen törvény kegyetlenségét annál inkább fogja megérteni, mert a sertéshús élvezése egyenlő a hittől való elszakadással. [VISSZA]

259. Ez Jakutnak a Mudsem ul buldan-ban levő leírásából világlik ki; e szerző elbeszéli, hogy Aleppóban magyarországi moszlimekkel találkozott, kik magyarul beszéltek és magyar viseletben jártak, vallás dolgában pedig jó mohammedánok voltak. [VISSZA]

260. II. Gejza Frigyes német császárnak 500 izmaelita harczost adott rendelkezésére. Jerney a Tudománytárban, a 109. lapon. [VISSZA]

261. Tudománytár, 15. köt. 237. l. [VISSZA]

262. A török nép e töredékét a volgai törökök gyűjtőneve alá lehet foglalni; ide kell a zsidó-vallású törököket vagyis a khazarokat is számítani, a kik Árpáddal hazánkba jöttek és a honfoglalásban részt vettek, mint Kohn S. a magyarországi zsidók történetéről írt művében joggal felteszi. [VISSZA]

263. Épen olyan kevéssé említhetjük e helyen a románokat vagy oláhokat, a kik a XIII. század elejétől végéig csoportonkint költöztek be a Balkán-félszigetről Erdélybe és Magyarországnak ezzel határos vidékeire, azonban a hegyek közt való elzárkózottságuk következtében a magyarokkal ritkán vagy épen nem vegyültek össze. Ellenkezőleg, számos magyar idő jártával eloláhosodott. [VISSZA]

264. L. Pauler Gy., A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, II, 616. [VISSZA]

265. L. Pauler Gy. i. m. 751. l. [VISSZA]

266. Endlicher, 329. l. [VISSZA]

267. Otto Frisingensis, De rebus gestis Friderici, c. 44. [VISSZA]

268. Még az orosz állam sem alakult volna meg egykönnyen, vagy talán nem is jött volna létre, ha az éjszaki varägok Rurik alatt nem alapították volna meg. [VISSZA]

269. L. erre vonatkozólag Karajan gyakran idézett értekezését az osztrákok, csehek és magyarok hírnevéről. [VISSZA]

270. Decretum Ludovici I. a Corpus Juris-ban. [VISSZA]

271. Tirolban és Bajorországban a legalsó néposztály még mai nap sem adja meg a polgári tisztviselőknek és katonáknak ezt a czímet »úr«, hanem csupán a papoknak. [VISSZA]

272. Toldy Ferencz szerint (A magyar nemzet irodalomtörténete, kis kiadás, Budapest, 1878, a 29. lapon) ezen énekesek eltartására egyes birtokokat rendeltek. [VISSZA]

273. Précis de grammaire historique de la langue française, par F. Brunot, Paris, 1887, a 15. l. [VISSZA]

274. Ethnographie, III. köt. 174. l. [VISSZA]

275. Zsigmondról azt állítjuk, hogy nemcsak ő maga beszélt magyarul, hanem hogy a magyar nyelvvel udvarában annyira éltek, hogy az udvari műveltség egy követelményének tartották. (Wenzel az Uj magyar múzeum 12. füzetének 419. lapján.) Ha ez csakugyan úgy lett volna, e korszaknak nagyobb magyar irodalmi emlékekkel kellett volna magát megörökítenie, mint a mekkorák a XV. század első feléből ránk maradtak. [VISSZA]

276. Ilyen például a schlägli kolostorban legújabban felfedezett kézirat, a melyben XIV. századi magyar szógyűjtemény van. [VISSZA]

277. Galeotti Martii Narniensis de egregie, sapienter, iocose dictis ac factis regis Matthiæ; Schwandtner kiadta eredetiben, Kazinczy Gábor magyar fordításban. [VISSZA]

278. Fraknói Vilmos, Mátyás király élete, Budapest, 1890, a 400. lapon. [VISSZA]

279. Orlando Furioso, canto XVII. [VISSZA]

280. Hunfalvy, Magyarország ethnographiája, 413. l. szerint idézve. [VISSZA]

281. Toldy Ferencz, A magyar nemzeti irodalom története, 34-36. l. [VISSZA]

282. Magyarország ethnographiája, 413. l. [VISSZA]

283. V. ö. Salamon Ferencz, Magyarország a török hódítás korában; 2. kiadás, Budapest, 1886, a 450. lapon. [VISSZA]

284. Az utolsó orosz-török háború óta csendes kis népvándorlás folyik. Közel egy millió négyszázezer szláv, török, tatár, cserkesz és láz nemzetiségű mohammedán költözött át a Kaukázusból, Krimből, Dobrudsából, valamint Szerb- és Bosnyákországból meg Bulgáriából Kis-Ázsiába. [VISSZA]

285. Gundulič Iván, a délszlávok első jelentékeny költője, 1588-ban született Ragusában és 1638-ban halt meg. Itt említett »Oszmán« czímű eposán kívül műveinek egy kötete »Različite pjesmi« (különféle dalok) czíme alatt Zágrábban 1847-ben jelent meg, a mely szerzőjének nagy lyrai tehetségéről tanuskodik. [VISSZA]

286. A magyar nemzeti irodalom története, 112. l. [VISSZA]

287. E sorok írója a negyvenes évek elején a gymnasium osztályaiban még a tanítás legtöbb tárgyát latin előadásban hallgatta és, hogy a latinnak mint közlekedési nyelvnek használatát a tanulók fejébe verjék, mindegyiket keményen megbüntették, a ki az iskolában magyarul, németül vagy szlávul beszélt. [VISSZA]

288. Die Deutschen in Ungarn und Siebenbürgen, von Prof. Dr. J. H. Schwicker, Wien und Teschen, 1881, 197-404. [VISSZA]

289. Hogy szerbek már a XV. század előtt telepedtek meg Magyarországon, az a történelemből sokszorosan bebizonyult. L. erre vonatkozólag Czoernig, Ethnogr. II. köt 152. l. [VISSZA]

290. L. Ethnographie der österreichischen Monarchie, von K. Freiherrn von Czoernig, III. köt. 151. l. [VISSZA]

291. Endlicher, 370. [VISSZA]

292. L. Dr. Acsády Ignácz, Magyarország Budavár visszafoglalása után, 35. l. Közgazdasági állapotaink a XVI. és XVII. században, 12. l. A magyar jobbágy népesség száma a mohácsi vész után (Értekezések, XIV. köt. 3. sz.), 15. l. [VISSZA]

293. Kollár megjegyzése N. Olahi Hungaria et Atilahoz, a 91. lapon. [VISSZA]

294. A 90. lapon. [VISSZA]

295. Tudománytár, XV. köt. 101. l. [VISSZA]

296. A különféle nemzetiségek szerint való osztályozáshoz hazánkban csak a XIX. század közepén fogtak. Az összes népességre vonatkozó korábbi összeírások a következő eredményt tüntetik fel: 1785-ben 7.008,574 ember, 1786-ban 7.044,462, 1787-ben 7.116,789, 1805-ben 7.961,414. Ebből még a legmerészebb számítás szerint sem juthat a magyarságra több 3 vagy 3 és fél milliónál. [VISSZA]

297. Keleti Károly, Hazánk és népe. Budapest, 1871. [VISSZA]

298. A palóczok törökségét már bebizonyítottuk és az Ormánság szóban a kerület neve, a török orman, erdő, leginkább szól hasonló feltevés érdekében, e szó: göcsej pedig a török göče, nomád, vándorló, szóval, esetleg egy clan nevével való összekapcsolásra is kínálkozik. [VISSZA]

299. Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben; Magyarország, I. köt. 289. l. [VISSZA]

300. Magyarország ethnographiája Hunfaluy Páltól ethnologia, nem pedig ethnographia, mi alatt két teljesen különböző tudományt kell érteni. Még sokkal kevésbbé illeti meg Czoernig ethnographiáját ez a czím, mert fele részében az illető népek ethnologiája, fele részében története, ethnographiai leírásról pedig szó sincsen e műben. A magyarok ethnographiájának egyes momentumai Prónay báró és Herman Ottó műveiben találhatók meg e díszmunkában: »Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben«. [VISSZA]

301. V. ö. a Magyar Tudományos Akadémia kiadványai közt megjelent dolgozataimat: Éjszaki tatárok dalai (Nyelvtudományi közlemények, II. k.) és: Baskir szerelmi dalok (u. o. a XVII. kötetben). Mindkét művemről Schott V. tanár a berlini akadémiában jelentést tett (lásd előadását 1868 juliusában és 1886 deczemberében) és ő is utalt az illető analogiákra. [VISSZA]

302. Die primitive Kultur des turko-tatarischen Volkes. Leipzig, 1879, a 144-145. l. [VISSZA]

303. L. az i. m. 144. l. [VISSZA]

304. A czimbalmot illetőleg megjegyezhetjük, hogy tökéletesen hasonló hangszert találhatunk a khinai tatároknál. L. Pantuszov, Tarandsinszkija pjeszni (tarandsi dalok), Szent-Pétervár, 1890, a mellékelt rajzok I. lapján. [VISSZA]

305. E szó, mint gyaníthatni, ebből származik: čevük-kele, azaz: fejre csavarható, és a magyar süveg meg a kirgiz šeük, čevük közt a legnagyobb mértékben valószínű az analogia. [VISSZA]

306. Erre Huxley tanár figyelmeztetett, a ki anatomiai tanulmányainak alapján az említett állatfaj létezését Ázsia belsejétől kezdve Dél-Oroszországon át egész a magyar alföldig kimutatja. [VISSZA]

307. L. Karajan, i. h., 498. l. [VISSZA]

308. Všadje je dobro, domo je najlepšije. [VISSZA]

309. Karajan, i. h., 525. [VISSZA]

310. L. a 324. lapon. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap