Időtlen időktől a középkorig

Ultima Thuleről, az ókori Svédországról, először egy bizonyos Pitheas tett említést, aki Krisztus születése előtt 300 körül, Nagy Sándor idejében hajózott Britanniából Marseillebe. "A Britanniától egyheti hajóútra fekvő rideg, északi birodalomban a tél hideg, hosszú és sötét, de a nyár közepén hetekig nem megy le a nap. Gyakran esik az eső, ezért a 'bennszülöttek' a learatott árpát fedett raktárokban csépelik és tárolják. Lakosai árpából és mézből készítenek búfelejtő italt..." Ami az időjárást illeti, a távoli Thule leírása nagyjából megfelel a valóságnak.

Skandináviát 14 000 évvel ezelőtt, a hatvanezer évet tartó utolsó jégkorszak vége felé, több kilométer vastag, összefüggő jégréteg borította. Az ereszek megeredtek, és 8-9000 évvel ezelőtt, amikor az ősemberek Közép-Európában mamutra, gyapjas orrszarvúra és óriásszarvasra vadásztak, a jégtakaró utolsó darabja is becsúszott a tengerbe. A kopár, legyalult sziklákat moha lepte be, a tundra észak felé vándorolt. Újabb ezer év múlva meghonosodott a törpefenyő, melyet a nyírfa követett. A legelőket benépesítő rénszarvascsordákat kőkorszaki fegyvereket és bőrsátrakat cipelő vadászok követték.

Skandinávia déli része 7000 évvel ezelőtt lesüllyedt, az Atlanti óceán áttörte a Dánia és Svédország közötti földnyelvet, és a beltenger édesvize sós vízzel keveredett. A kavargó hullámokban egy világ dőlt össze: az Ancylus-csiga kihalt, helyét a sós vízben honos Litorina csiga vette át. A térképen összekucorodott óriáshoz - rossz nyelvek szerint kókadt hímtaghoz - hasonlító Skandináv-félsziget tovább mocorgott, a kőkorszakból a bronzkorszakba való átmenet táján a középső része kiemelkedett a környező tengerből, és Agamemnon idejében a Litorina-tenger felvette a mai Balti-tenger alakját.

A bronzkorszak alatt az éghajlat viszonylag kellemes volt Skandináviában. A hatalmas tölgyfaerdőkben vaddisznók és szarvasok éltek, Stockholm környékén szőlőt termesztettek, az ókori "arisztokrácia" étlapján homár és osztriga szerepelt. Az idillt 2600 évvel ezelőtt a "Fimbul tél" kezdete szakította meg, amely fél évezreden át éhínséggel sújtotta Észak-Európa lakót. A gyümölcsfák kipusztultak, a gabonafélék közül csak az árpa érte túl a zord éghajlatot. A helyzetet az is súlyosbította, hogy a Fekete-tengertől a brit szigetekig terjedő kelta törzsek birtokukba vették a bronz előállításhoz szükséges ón- és rézbányákat, és elvágták az északi és a Földközi-tengeri országok közötti kereskedelem útját.

A Fimbul tél elmúltával az élet visszatért a normális kerékvágásába. A népvándorlás eleinte akadályozta a kereskedelmet a Római Birodalommal, de a 600-800-as években, a "Vendel-időkben", az őslakók fokozatosan háttérbe szorították a gótokat, és az áruforgalom újra fellendült. (Nevét az Uppsala melletti Vendel helységben talált "hajósírok"-ból rekonstruált civilizációtól kapta. Nem tévesztendő össze a szláv vendekkel!).

A vaskorszak (500-1050) Skandináviában a vikingek, azaz a normannok kora. Gyorsjáratú evezőshajóikkal bejárták a világot, kifosztották és felégették az Északi-tenger és az Atlanti óceán partja menti településeket. - "A normannok haragjától ments meg Uram minket!" - fohászkodtak a korabeli szomszédok.

A dán és norvég vikingek Nyugatot sanyargatták. Izland, 860 és Grönland, 983 gyarmatosítása után 1003-ban, sárkányfejjel díszített, keskeny tölgyfahajóikon Észak-Amerikába is eljutottak. Az európai integráció sokkal hamarább elkezdődhetett volna, ha 885 nyarán, a Szajnán felhatoló hetven vikinghajó legénysége bevette volna Párizst. A vikingek állandó fenyegetésének hatására 911-ben Együgyű Károly Rolló viking főnöknek adta fele királyságát, azaz Normandiát, és Gizella nevű leányát. Azontúl Normandiából indultak a vikingek megadóztatni az angol városokat. Nem kis összegről volt szó: 1007-ben 30 tonna ezüstöt adóztak az angol városok. Hiába ölette meg Ethelred király az országban tartózkodó összes vikinget, Sven király 1016-ban egész Angliát elfoglalta, s azt fiára, Nagy Knutra hagyta örökségül, aki 1028-ban Anglia, Dánia, Norvégia és Svédország királyának nevezhette magát.

A svéd vikingek dán és norvég kollegáikkal ellentétben kelet felé vándoroltak. Részt vettek Konstantinápoly ostromában (860), majd 862-ben Rurik, Szineusz és Truvor vezetése alatt elfoglalták Novgorodot. A Dnyeper mentén délre hatolva, szláv törzsek egyesítésével megalapították Oroszországot, és röpke egy évszázad alatt beleolvadtak szláv alattvalóik közé. Az Ösmo (Stockholm déli részén) mellett talált rúnakő szerint Ingvar viking vezér csapataival Bagdadba is eljutott, de a szaracének (arabok) országából egyetlen viking sem tért haza.

A svéd vikingek központja a Mälaren tó Björkö szigetén fekvő korabeli főváros, az öntödékben és fémfeldolgozó műhelyekben gazdag Birka volt. Keletről gyöngy, ékszer és szerszámok, északról vas és szőrme, nyugatról fegyverek, kerámia és üvegáru áramlott a kétezer szabad lelket számláló, virágzó kereskedelmi központba, ahol a vikingek sikeres hódításai eredményeképpen élénk volt a rabszolga-kereskedelem is. A külkereskedelmi kapcsolatok megkívánták a megtérésre való hajlandóság jeleit, ezért Björn király meghívására 829-ben, Jámbor Lajos frank király követeként Birkába indult két elszánt hittérítő, Ansgar és Witmar. Nem volt teljesen veszélytelen feladat, minden addigi térítési kísérlet kudarcba fúlt. Az asa-istenekhez fohászkodó vikingek gyanakodással fogadták az új hitet, és gyakran Oden főisten madarai eledeleként, az útszéli fákra akasztották a szerzeteseket. Az is előfordult, hogy rabszolgaként eladták őket. Egy jó formában levő hittérítőért két ökör árát is elkérték.

A mártírhalál vágyától égő Ansgar és társa, a mérsékeltebb álláspontot képviselő, nagy erejű Witmar kereskedőhajón kelt át a Dániát Svédországtól elválasztó tengerszoroson. Rögtön a partraszállás után vikinghajók vették körül őket. A gyakorlatias kereskedők elmenekültek, csak a két szerzetes maradt magyarázkodni. A mártírhalál közelségétől lázba jött Ansgarral szemben tiszteletlenül viselkedtek a rablók. A keresztényi hivatásáról megfeledkezett Witmar kardot ragadott, és rettenetes pusztítást vitt végbe a vikingek soraiban.

A számbeli fölényben levő vikingek leteperték a hősiesen küzdő óriást. Witmar roppant ereje tiszteletet sugárzott, ezért úgy döntöttek, hogy a szerzetesek sorsát sörivó versennyel döntik el. Witmar utcahosszal győzött - ellenfelének cigányútra ment a hordónyi folyékony kenyér -, amire a vikingek térdre borulva könyörögtek, hogy megtérhessenek, annak az istennek a híveivé váljanak, aki ilyen tiszteletre méltó tulajdonságokkal boldogítja híveit. Ansgart felháborította Witmar keresztényhez nem illő viselkedése, és nem volt hajlandó megkeresztelni a pogányokat. A csalódott vikingek legszívesebben végeztek volna a moralizáló hittérítőkkel, de nem merték kihívni a szerzetesek istenének haragját. Megkegyelmeztek az életüknek, de a hajót elkobozták. A konok Ansgar és a bűnbánó Witmar gyalog folyatta útját Birkába. 830-ban érkeztek a Mälaren tó partjára, ahol egy rabszolgákat szállító hajóra szálltak. Ansgar fennhangon követelte, hogy a hajó tulajdonosa szabadítsa fel, és eressze szélnek a rabszolgákat. A két hittérítőt csak azért nem láncolták a rabszolgák közé, mert Björn király vendégei voltak.

Birkában a hittérítők Björn király védnöksége alatt terjeszthették Krisztus evangéliumát. A vikingeket érdekelte az új hit, de a rabszolgákról és a kuplerájok látogatásáról nem szívesen mondtak le, a féktelen orgiákra alkalmat adó áldozati szertartásaik beszüntetéséről pedig hallani sem akartak. Abban sem voltak biztosak, hogy Oden beleegyezne-e a hittérítők által szorgalmazott változtatásokba. Ansgar, "Észak apostola", így aztán dolga végezetlen tért vissza munkaadójához.

Az ezredforduló táján a szárazföld még inkább kiemelkedett a környező tengerből, a nagyobb hajók mind nehezebben tudták megközelíteni a viking fővárost. Olof Eriksson "Skötkonung" király (995-1022) - a mai Stockholmtól 30 kilométerre északra fekvő - Sigtunában rendezte be udvarát, és Birka kiürült. Olof családjával együtt megkeresztelkedett, de a vikingek nagy része csak jóval később követte példáját. A megkeresztelkedett pogány törzsek a XII. században, egy király és egy Isten alatt, közös birodalomban egyesültek, és a vérszomjas vikingek visszaváltoztak jámbor svédekké, dánokká és norvégekké.




Kezdőlap